diff options
Diffstat (limited to 'old/67849-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/67849-0.txt | 6634 |
1 files changed, 0 insertions, 6634 deletions
diff --git a/old/67849-0.txt b/old/67849-0.txt deleted file mode 100644 index 7c47d73..0000000 --- a/old/67849-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6634 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Népek az ország használatában, by -István Tömörkény - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Népek az ország használatában - -Author: István Tömörkény - -Contributor: Zsigmond Móricz - -Release Date: April 16, 2022 [eBook #67849] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the HathiTrust Digital Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉPEK AZ ORSZÁG -HASZNÁLATÁBAN *** - - -Minden jog fentartva. - -TÖMÖRKÉNY ISTVÁN - -NÉPEK AZ ORSZÁG HASZNÁLATÁBAN - -A TÁLTOS KIADÁSA - -BUDAPEST 1917 - -Ebből a könyvből 200 számozott példány készült finom meritett papiron. - -[Illustration: A nagy író egyik utolsó leveléből, amelyben a könyv címét -megállapitotta.] - - - - -TÖMÖRKÉNY ISTVÁN - -Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet _ujság dedegtiv_, -aki a szülével a városvégén alkudozzon, aki _igazlátóval_ megnézze a -szegény asszony szive baját s aki a _gondolkodószékben_ ülve, ugy -kiteremtse iráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a -szegény, szomoru, bajos kis magyar életet… Ma temetik Tömörkény Istvánt. - -Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Szinház szinpadján. Kerestem, -siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott iróval, aki épp -abban a percenetben feledhetetlen gyönyörüséget okozott egyetlen kis -szindarabjával, a Barlanglakókkal… Ott állott a magas, sovány, kicsit -horgas fejü szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már -más darabhoz diszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován, -magafeledetten, ott állott és sirt… A szivembe markolt ez a pillanat, -ugy megöleltem, bátyámat, jó ember, jó fiut: olyan boldog volt s a -szeméből könnyek patakzottak: ugy meghatotta a barlanglakók sorsa, a -fiu, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a -vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok ugy a szivébe mentek: most az -egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leirt, ő, aki annyi, annyi -élőszót hallott, amit leirjon… - -Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ, -amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megirni való drága -magyar szót: igy nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát, -mint ez a szelidnézésü, rádermedő, gondolkodó pillantásu ember, aki -minden élőszóra rezonált s mind meg akarta és mind meg tudta irni. - -Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis -magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyüjtő szenvedélyével, a -müvész ujrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével. - -Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette. -Velek gondokodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ -mindennémüségét. Ugy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki -életükbe, ugy elbucsálódott, szinte maga is végiggyötrődött minden kis -bajukon irásmüvészetének valóságában. - -Irigylésreméltó a szenvedély: szép holmikat gyüjteni. Egy életen át -elkiséri az embert és soha nem szünő kedves örömet szerez. Tömörkény -minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszürt, aranyát -lecsapolta s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szivéből -jó szót vetve az elrekkentettnek. Hogy elkapta minden szavát, -fordulatát, mozdulatát, testi s lelki pillanatait, a köhintése, a -szemerebbenése módját, a botjának, tarisznyájának eredetiségét, az -életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne -lelt. - -Ó, hogy szerette rajta, benne a cifrát, „esztrát“, a szebbet, a -mutatósabbat, a gombostüre való finom bogarakat, a népmüvészet finom -motivumait s hogy teleszórta velük az irásait, a könyveit: minden könyve -versenyez egy-egy néprajzi muzeummal. Kint az életben csak itt-ott -csillannak fel ezek a nemes holmik s az ember szeme olyankor -gyönyörködve áll meg a remeken egy kis üdülésre, igy összehalmozva, -kicsit rajtuk van a gyüjtő karaktere, minden igaz voltuk mellett is a -gyüjtés tömeghatása, a saját szavuk mellett a gyüjtő ajánlása: már -nemcsak a drága matériát szemléljük, hanem a gyüjtő belső izgalmának is -tanuja vagyunk: nemcsak azt mondjuk, mennyi kincs, de azt is, mennyi -munka volt az egybehalmozása. - -De Tömörkény nemcsak tudós, nemcsak gyüjtő: müvész. S akik bizonyos -szorgalommal haladtak, vagy haladnak a nyomdokain, azok mutatják meg, -micsoda lélektelen, fárasztó s alantas anyagvásár a legfigurásabb -esetek, a legcifrább bökések és szaftos mondások elegybelegye, ha nemes -müvészi lélek nem teremti őket életté s valósággá. A Tömörkény figurái -kiemelkednek az életből, mint a lemetszett s pohárba tett mezei virág: -de valami csodálatos elixirt kaptak a vázában s ott bokorba szedve uj -virágzásnak eredtek s örökre ez uj virágban élnek el tovább. Drága apró -kis virágocskák: de isten szeme s a müvész lelke előtt minden igaz élet -egyformán nagy a nagyokban s nagy a kicsinyekben. - -Ebben a könyvében, amely utolsó, amit ő gabalyitott össze: (remélhetőleg -még több posthumus kötete lesz a példás szorgalmu irónak) ebben a -könyvében történelmi dokumentumokat ád: a világháboru magyarját irja -meg. - -Forrásmunkája lesz ez annak az életnek, mikor a magyar nép egész -életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak uj -ideák, de egészen uj világnézet, uj filozófia kezdi gyökeresen -kiforditani a magyart régi sáncaiból. - -Tömörkény István nem kisérhette el ezen az uton a magyar népet. Csak az -elejét, a csirázását rótta fel emez uj időknek. Önkéntelen feljegyzője -volt már is nagy pillanatoknak, amelyek megrenditően hatnak. - -Bibliai egyszerüségében megdöbbentő minden szó, amelyet a könyv lapjain -az összeomló nagy távolságokról ejtegetnek. A muszka fogoly, aki -elolvassa a magyar asszonynak orosz földről jött levelet, de azt már nem -tudja elmagyarázni, mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével -mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy a nagy csizmáiban a -sövénykeritésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi -szótalan. Attyafia, a tanyai Etal asszony, aki a bibliai Ruthtal méltó -testvér a lejegyzett csodálatos levélben: urának irja a távolba: Ne -tarts semmitől Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot -verök. Azután megint egy sort levágok, aztán megint markot verök. Azután -van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a -szeretőm, de hát hagy mongyák… - -Csupa ilyenekkel van tele a könyv. Még nem nőtt ki Tömörkényben tiszta -irodalmi hitvallássá, hogy ezeket a finom, finom életmotivumokat gyüjtse -föl, de érezte, ösztönszerüen rátapintott, ahol ügyébe esett. Irásait -olvasva, mintha egy szép szövött vászonmennyezetre néznénk, amely tele -van himezve, varrva, festve, rajzokkal, himzéssel, öröm elnézegetni, de -feslik, szétszakadozik az anyag s a mi szemünk ámulva pillant ki a -repedéseken a távoli kék égre, amely minden emberi munkánál még szebb és -gyönyörüségesebb. - -Titkokkal van tele ez a könyv, mint ahogy titkokkal van tele a ma. - -S szegény, az ember, aki e titkok rovója kezdett itt lenni, elment, mint -annyi millióan ez években: igéretes életük teljességében. - -Eggyel kevesebben vagyunk. - -Budapest, 1917 április 26. - -_Móricz Zsigmond_. - - - - -Tanyai asszonyok. - -A földmüvelő-ember vasárnap délelőtt elmegy valami olyan helyre, ahol a -szomszédokkal, a környékbeliekkel találkozhat. Ez a hely a templom -előtt, néha pedig a bormérésben van. A tanyákon legtöbbször csak ott, -mert van ugyan már kint a mezőkön négy templom, de azok egyes vidékektől -olyan távol esnek, hogy némely tájék emberei csak az élet nagy -dolgainál: keresztelésnél, esküvőnél s a halál alkalmával jutnak el a -templomba. Azonban vannak apróbb kápolnák itt-ott, oda olykor vitetnek -ki barátot, hogy misézzen és gyóntasson. Ugyan a keskeny falak közé -ilyenkor be sem fér a lelkiekre összegyült nép, a gyóntatás pedig a -szabad ég alatt történik valamely fa tövében; ilyenkor a fa lombja a -templom. Azután vannak kint jobbmóduak, akik a földjük előtt az utszélre -diszesebb keresztet állittatnak. Az állittató a nevenapján itt misét -tartat. Ha pedig elhal, az utódok tartatják meg az elhalt nevenapján a -misét: emlékezete ilymódon megőrzésben marad. Ilyen helyen a szent -aktust is a szabad ég alatt tartják meg utszélen. A pap miséz, amelyik -kocsi arra megy, megáll, a rajtalevők az uton álló néphez csatlakoznak -vagy pedig lekuporodnak az árokpartokon. Nincsen azonban ez azért minden -fény nélkül s a gyerek, akit elvitt oda az anyja, dicsekedve ujságolja -otthon: - -– Ott mindön vót. Mert még mozsárdurrogtatás is vót… - -De ha nincsen ilyen jeles nap a környéken, akkor csak a bormérésbe -mennek az emberek. A tanácskozás ott történik meg afelől, hogy milyen -földmunkát kellene végezni a jövő héten. Mert a föld megkivánja a maga -munkáját lehetősen, ha azt akarjuk, hogy teremjen is. - -– Szépen köll vele bánni – mondják. – Mög okosan. - -Afelől folyik hát a tanácskozás, hogy az elvégzendő munkák közül melyik -az előbbrevaló. De mégis, melyik várhat még egy hetet. Beszélgetés -közben aztán egymás tapasztalatán okulnak az emberek s megszivlelik az -öregek tanácsadásait. Azután akinek munkásra van szüksége, azt is ott -fogad a bormérőnél, ahol közös egyezéssel szintén azt is megállapitják, -hogy mekkora legyen a következő héten a napszám. Ez az egyezkedés békés -szokott lenni s hamar megtörténik. Néha hallatszik egy-egy beleszólás: - -– De a Lovászi Jancsinak a gyüvő hétön már nem gyeröknapszám jár, hanem -embörnapszám. A Jancsi már nem gyerök, hanem legény. Mert a mult -vasárnap már vereködött is a tánchelyen. - -(Csakugyan, a Jancsinak be van kötve a feje, jeléül annak, hogy az első -legényi virtus-mérkőzésben biz azt beütötték… No de hát majd -visszaadja.) - -A vasárnap-délelőttnek ez a dolga. Ebéd után pedig a gazda otthon -tárgyalja meg a következő héten végzendőket. A család az asztal mellett -van, a gazda ül a régiektől örökölt gondolkodószékben, ha ugyan még -megmaradt. A gondolkodószék nem olyan, mint a többi. Nemcsak háta van, -hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban -párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagy pedig, -szókopás révén, karszék. A gondolkodószék azonban mégis más. Diszesebb -holmi, faragott, festett. Virágok vannak rajta: nefelejcsek, rózsák, -tulipánok. A belső hátán domboru faragások, az ország cimere. Betük: -„Éljen a kiráj!“ Továbbá: „Dobó István uramé.“ Ebből a székből szokás -megtárgyalni vasárnap délután pipaszó mellett az asszonnyal, a családdal -a jövő hét munkáját, hogy holnap, hétfőn hajnalban mi dologba fogunk -isten segitségével a földben. - -Az ember is mond valamit, az asszony is szól. A gyerekeket kérdik, hogy -mit hallottak a tanitó urtól, mikor lesz a vizsga? Hogy – ha az -iskolából szabadulnak – segithessenek pásztorkodásban, babszedésben, a -jószág körül, miegymás. A Marci elnyargalhatna a Badáron a kovácshoz, -mert lotyog a lábán a patkó. Az asszony mondja: - -– A Pista is elmöhetne a Mihály sógorékhoz, hogy adják kölcsön a nagy -furót, mert a padláslétrát mög köll csinálni, különben szétesik, aztán -akkor hogy mögyünk föl a padlásra. A bótba is el köllene mönni drótért, -mög lámpaüvegért, mert már csak egy van. - -– A bótba – mondja a gazda – majd a Marci mönjön el lovon, mert messze -van. - -Igy megy azután a közönséges napi munkás földmivesélet dolgainak -meghányása-vetése szokás szerint. - -Ma azonban más a szokás. - -A gondolkodószék nagyrészt üres, vasárnap délután nem ül bele senki, -hogy tanácskozzon földanya megmüvelése felől. A gazda király -szolgálatára, ország használatára „oda“ van. Mert „elő“ van az ember, ha -a tanyában van, „haza“ van az ember, ha a városban van és „oda“ van, ha -másfelé van. Most pedig jól oda van másfelé, nem is lehet tudni, hogy -hol. Az asszonyokra maradt a gazdálkodás, a tanácskozás feje hiányzik. -Az emberek egyre kevesebben járnak vasárnap délelőtt a beszélgetésekre -és a Miska napszámosgyerekéket sem a tánchelyen avatja már legénnyé a -virtus. Másfelé „áll bennük az erkölcs“ és szép tanulmányokat szereznek -rohamoszlopok elején fejbeverésekben. - -De bár a gondolkodószék gondja az asszonyokra maradt, a határban, ahogy -a kocsi halad, látni lehet, hogy birták vállalni ezt a gondot. Olyan -szép minden, hogy a lélek röpdöshet örömében. A kalászosok, a kukorica, -a krumpli. Kukorica nem sok van. Az asszony beleült a gondolkodószékbe -és arra a megállapodásra jutott, hogy kevesebb kapásveteményt és több -kalászost kell csinálni, mert a kapáláshoz nem lesz elég a munkaerő. -Éppen csak annyit, amennyi otthonra kell. Inkább a rozsbuzát használták, -mert a homok és a rozs jó barátok. A kapa vasát inkább a krumpli körül -fényesitik. Mert a kapavas akkor fényes, ha munkáskezekben van a nyele. -Egy asszony áll, kapával a kezében az ut mellett a krumpliföldben: - -– Adjon isten jó röggelt, Vera asszony. - -– Adjon isten maguknak is. - -– Ejnye, de gyönyörüséges a krumpliföldje, Vera asszony. - -Szerény büszkeséggel feleli a tanyai: - -– Mögadtam neki a módját, ahogy csak löhetött. Csak azután most már -röndös fészökalja lögyön. Jég ne lönne, fagy ne lönne, köd ne lönne. - -Elneveti magát. - -– Nagyon sok „ne lönne“ köllene. - -– Az igaz. - -– Csak mán – véli – a háborunak vége lönne. Hogy hazagyühetne az embör -mög a fiu. Maguk jobban tudják odahaza: ugyan mikor lössz vége? - -– No. Majd. Idővel. - -– Idővel? – kérdezi az asszony. – De jól biztat! - -– Hát pedig most türelömkönyérön köll élni. - -– Tudom – mondja Vera –, hiszen azon vagyunk. - -S kapál tovább szorgalmasan, hogy a krumplinak meg legyen adva, amit -kiván. hogy azután a krumpli is megadja azt, ami tőle megkivántatódik. -Néha fölhuzódik szép magasra, a szára megnő, de a földben nem sokat -termel. Van az ugy, hogy igy néha megjátssza magát. Lehet ugyan, hogy az -idén másféle lesz a szokása. - -Az asszonyok szorgos gonddal vannak rajta. Fölturták a földet, ahol csak -lehetett, a ház háta mögött levő árnyékos kis pihenőt sem kimélték, mert -ugyis kinek most az enyhely. Sok a dolog, nem ér rá az ember délután egy -kicsit beleringatózni a félszenderbe. - -– Ugy szunnyadunk csak délután – mondják –, mint az öreg Hódi szokott, -míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel. - -Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszu alvás ellen. Mert mikor a fába -fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat és -elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de -fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek -mellett élt lehetősen hosszu életet és akkora földeket ragasztott meg, -hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük -állok, még a szél se érhet tőlük. - -Bár persze, hogy az ilyen örökké huzó-vonó élet is, mint az öreg Hódié -volt, mit ér, az más kérdés. De most olyan szigoru világ van, hogy a -Hódi példaadását kell alkalmazni: öreg, elhalt takarékos magyarok élete -igy tanitja most munkára a fiatal asszonyokat, akik gazdák a földben, -mert a gazdák más földön vannak; akik ássák mélyre a földet, gondolván -magukban szeretettel az urukra, akik még mélyebbre ássák a lövészárokban -azt a más földet. Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a -paradicsom. A tetején szines virágok, dus, haragosan duzzadó növények, -amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és -növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik igy küldik az élőkhöz -szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták föl -csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a -föld alul, meg a föld fölül. Szép volna az ilyesmin sokáig -elgondolkozni, de nem ráérős az idő, a homlokába csapzott barna haját -félresimitva, ujra csak munkába fog az asszony. Sok gondolatot -belekapálhat a földbe. Bizonyára gondolja azt is olykor, hogy az -emberével vált üzenetet, mondván: látod-e párom? Mert az sem igaz, hogy -a drót nélkül való telegrafálást csak most találták volna föl. Oh, a -lelkek már régen telegrafálnak, az üzenetek mennek és jönnek a levegőn -át: mikor valaki alszik, aztán nagyot rug a lábával, akkor üzenet ment -rajta keresztül. - -Ugyan nem kell mindig poétázni. Lám, itt a másik tanyában, kifelébb, az -öreg Jóljárt valóságos levelet szerkeszt a nagyságos polgármesteri -hivatalhoz négy mázsa rozsbuza irányában. Jóljárttól elrekvirálták -ugyanis a rozsot és Jóljárt ugy véli, hogy nem történt méltányos módon. -Vigyék el attól, akinek több van. Neki csak éppen ennyi volt, aztán most -mi lesz? Hát adják vissza, mert ez a rendje a dolognak. Jóljárt levele -alig nyolcsoros, nincsen ebben sem ennélfogva, sem minekutána, sem sőt, -sem tehát, sem annálinkább. Öreg Jóljárt tudatja a nagyságos -polgármesteri hivatalt vezető tekintetes polgármesterrel, hogy a négy -méter rozsbuzát adják vissza, mert arra szükségük van a malacoknak is, -meg neki is. Mert ha nem adik vissza, a malacok is füvet ösznek meg ő -is. Utoljára – végzi a levelet Jóljárt – a malacok még csak öhetnek -füvet, de én nem öszök füvet, mert én embör vagyok… Zaporogi szabad -kozákok irhattak valaha ilyen ultimátumokat a muszka cároknak, akik -ellen hadakoztak, bár hiszen régen volt ez is. - -Igaza van-e öreg Jóljártnak, vagy sem, azt valójában nem lehet tudni. Ez -azon kérdés mellé sorozandó, hogy milyen magos volt voltaképen a -babiloni torony. Lehet, hogy igaza van Jóljártnak, lehet, hogy csak -tréfát szerkeszt, a mérgét töltvén a papiroson afölött való indulatában, -hogy urfélék lépték át a tanya-küszöböt anélkül, hogy oda hivattak -volna. Annyi bizonyos, hogy minél kijjebb halad a kocsi, annál -alkalmasabb a kenyér, a háborus sorsok, életek, izgalmak világát annál -kevésbé ismerik. Hogy az embereknek el kellett menni, abba mindenki bele -van nyugodva. Ha kósza cigánybanda támadná meg éjszakának évadján a -tanyát, akkor is az ember megy ki először ellenük. Ez sem más, csak hogy -nagyobban van. A sors kit eltalál, kit nem. A hazát hagyni nem lehet. Az -ősök szerezték, itt fekszenek lent a föld alatt Árpád lovasnépei, ez -tudott dolog, mert a földmunka alkalmával gyakran előtárulnak a lovukkal -temetkezett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései -utódnak biztatásul fölfelé. - -– Hát a János? - -– Hát a Sándor? - -– Möghalt. - -– Itthon? - -– Oda. - -Ennyi az egész. Hogy a lélekben mi van, az nem látható. Éjjel lehetnek -sirások és párnarágás a nagy sötétség kietlenségében. De igy, mások -előtt? A fogak összeszoritódnak, a fej kissé félrehajlik a naptól -fölpirult barna asszonynyakon s a szó, amivel a szivéből való darabnak -elszakadását tudatja: möghalt. A könnyek nem a piacra valók. - - - - -Meddig tart még? - -Járnak-kelnek ezen a Valéria-téri piacon az emberek. Valéria-tér volna -ugyan, de szebb Vanéliának mondani, amint hogyha hivatalosan Vanéliának -volna nevezve, akkor alighanem Valériának neveznék. Mert az ugy van, -hogyha a rendőrt röndérnek neveznék, akkor rendőrnek hinák, de mert -rendőrnek nevezik, röndérnek hivják. Ösztönszerü eltávolodás ez -mindattól, aminek hivatalos formája van. - -Sokan vannak a piacon, mert ezen a részen árulják a bürgehust, a -csövespaprikát s egyéb jókat. Odajön a többek között Ozsvát bácsi is a -felsővárosról, akire mindjárt rátámadnak: - -– Hát már mindönki idegyün? Hát a fölsővároshoz nincsen közelebb piac? -Né! - -– Hát – mondja Ozsvát az évődésre – én az adóban az egész város -területére fizetöm a helypénzt, hát már ha erre jártam, ide is csak -elgyühetök. - -– Nono – mondják amazok. Hát hiszen. Nini. Adjon isten jó napot. - -– Adjon isten. - -– Hát aztán hogy van? - -– Hát el vagyok. - -– Hát a fiak? - -– Oda vannak. - -– Aztán merre? - -– Hát azt honnan tudhassam? Csak a tábori postaszámokat tudom, egész -irást köll ruluk tartani, hogy melyik milyen szám alatt van. - -Megint csak kérdezik: - -– Hát mindön fia oda van, Ozsvát bácsi? - -– Nem – mondja az idős férfi –, nem. Hát hogy képzel olyant? A hetediket -még csak most sorozták. Hat fiam van oda, mert az mind kitanult katona -már, de a hetedik még nem löhet oda, mert az még csak most tanulja mög a -katonaságot, hát akkor hogy löhessön az is oda? Mint képzel olyant? - -Nono, hát nem is képzelnek ilyent az emberek, ellenben becsüléssel és -szeretettel nézik Ozsvát bácsit, az apát, akinek hat fia van oda az -ország használatára s irást kell a postaszámaikról vezetni. És ebbe az -irásba legközelebb beleiródik a hetedik szám is, a hetedik gyerek -postaszáma. - -Egy özvegy asszony mondja a paprikászsák mögül: - -– Én is két postát tartok számon, mert neköm is két gyerököm van oda. -Nem tudom, merre vannak, csak a számukat tudom. De leveleznek haza -leginkább. Tegnap is mind a kettő irt. - -Nagybajuszu, öreg, sánta tüzérkáplár szól bele a beszédbe: - -– Aztán jót irnak-e leginkább. - -– Jaj – mondja a paprikásasszony –, jógyerökök azok nagyon. Mindig azt -irják, hogy nincsen sömmi bajuk, hallották, hogy itthon drága a gálickü, -de hát azt mondják, ne busuljak, majd csak vége lössz a háborunak, akkor -osztán hazagyünnek, aztán majd röndbe tösznek ük mindönt, csak én ne -busuljak. - -Az öreg, sánta népfölkelő tüzér a hosszu, szőke tutajbajuszát huzgálja -és bólintgatja a fejét. Ugy tetszik, hogy a fej csak azért bólintgat, -mert a kéz ráncigálja azt a nagy szőrcsomót, amely kidúródott a fejből. -Pedig nem. A tüzér a fejével a lelke szerint bólingat. - -– Ugy, ugy – mondja –. Az igazi fi nem is ir haza szomoruságot. Mert mit -szaggassa vele a szülőanya szivét, mikor az ugy sem segithet rajta? A -maga fiai akkor igazi fiak, asszonyság. - -Ozsvát bácsi is beleszól: - -– Az enyimek se terhölik gonosszal a levelet. - -A sánta katona mondja: - -– Ugy, ugy. Magyar fi ne panaszkodjon. Ugy se ér sömmit se az a -nyávogás. Azután pedig… azután pedig… hát azután pedig majd csak -hazagyünnek idővel… - -Szép vigasztalás az ilyesmi is, mert most meg a paprikásasszony elfakad -sirva. Hullanak ugyancsak a könnyei. - -– Idővel… idővel sirja. – De mikor lössz az az idővel? Ó, én szép édös -két gyerököm! - -Ozsvát bácsi elkomorodva mondja: - -– Mög az én hatom… - -Azonban azért katona a katona, hogy katona legyen, ha sánta is. A tüzér, -botjára támaszkodva látja, hogy itt csak tréfával lehet elütni ezeket a -szomoru dolgokat. Mikor az asszony azt mondja kétségbeesve, hogy: - -– Hát hun van az a matamatikus tanár, vagy az a katonamanikulás, aki ki -tudná számolni, hogy mikor lössz vége ennek a háborunak? - -Ezt feleli rá: - -– Nem köll ahhoz se metematikus, se manikulás, mert aztat én is mög -tudom mondani. - -– Hát maga tudja? – éledezik az asszony. - -– Hát hogyne tudnám – mondja komolyan a tüzér –. Onnan gyüvök a -harctérrül. Nem itthon ütöttem mög a lábamat a szalmába, nini. - -– Tudom – mondja az asszony békülékenyen –, de hát ha tudja, mért nem -mondja mög, hogy mikor lössz vége a háborunak? - -A tüzér felölti az arcára azt a fontoskodó ábrázatot, amit bádogpofának -is szokás nevezni. - -– Hát – mondja – én mögmondhatom. Karácsony előtt vége lössz… - -– Karácsony előtt? – kérdezi az asszony. - -– Ügön – mondja a tüzér megnyugtatólag. – Ha pedig véletlenül karácsony -előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után. - -De biceg is már ugyancsak elfele, mint a féllábu szarka szokott a -tanyaudvarban. Azonban az asszonynak a könnyhullatása elcsillapodott, -olyan félnevetve, félmérgesen kiáltja utána: - -– Kendbe is belebujhatna az a sánta obsitos ördög! - -Ezzel azonban a plezuros ember nem törődik. Sirás helyett nevetést -támasztott s az neki elég. Biceg tovább. Ozsvát bácsi utánamegy, kinálja -is egy szivarral, de a botos katona azt mondja, hogy nem fogadhatja el, -mert olyan az ilyen mankósforma ember a szivarral, mint a kisasszony a -nadrágban. - - - - -Vigasztalás. - -Bottal és mankóval sétál a háboruból hazakerült ember. Már polgári -ruhában van, annak a jeléül, hogy végkép eleresztették a katonaságtól, -mert eleget tett a honnak magáért, ha valaki nem hinné, ott van a béna -lába bizonyságul, nem is kell hozzá irás és nagypecsétes levél. Bizony -egy kicsit lassan sétál a szép barnaképü sebesült ember, még szokatlan -neki a falábakon való járás. - -Egy kis barna kutya megy a nyomában. A kertben csak gyéren sétálnak, de -a kiskutya minden szemközt jövőt megnéz, mint az már némely kutyának -szokása szokott lenni. Némelyikre nem szól semmit, a másikat egypár -rövid szóval figyelmezteti, hogy tessék rendben kitérni ennek a sebesült -katonának. Hü kis jószág, a szemközt jövők kérdezik a mankós embert: - -– Régen a gazdája, ugy-e? Mikor hazajött, bizonyosan megismerte. - -– Nem – mondja a mankós. – Csak ma reggel szegődött hozzám. Küldtem -előbb elfelé, de nem ment, itt maradt mellettem. Ugy látszik – tette -hozzá némi borongással –, a kutya szereti a katonát, ha mankón jár. - -Még lépdel egy kicsit a három lábon, amelyből kettő fa. De néha azért a -negyedik is éri a földet. Amelyiket a lövés rövidebbre csinált. - -A megkurtult lábfején már szép, fényesre tisztitott uj fekete bőrcipő -van, többujjnyi vastag talppal, szóval mesterséges uton meg van -hosszabbitva, minélfogva olykor érinti a sétány kavicsos homokját. Már -mégsem olyan szomoru, mintha be volna bugyolálva mindenféle kötözésekbe. - -Helyet keres egy padon a volt katona. A leülés bizony még nem megy -egészen könnyen, inkább lezökken, mint leül. A botot és a mankót kétfelé -támasztja a padhoz, a hiányos lábat pedig a két kezével ráteszi az -egészséges lábának a térdére. Szinte negédesen van igy, ha a falábak nem -volnának mellette, nem is lehetne belőle kinézni, hogy a hadjáratból -jött haza. - -Ha sebesült katona ül a padon, mindig akad a járókelők közül, aki leül -mellé, hogy némi beszélgetésbe kezdjen s hallhassa, hogy merre járt az a -katona. Hátha tud valamit az ő fiáról, aki oda van s már régen nem adott -hirt magáról. Mert van olyan fi, aki már nyolc hónapja nem adott hirt -magáról. És sem a halottak lisztájában nincsen benne, sem a sebesültek -lisztájában nem foglaltatik, sem pedig semmi hiradással nem volt afelől, -hogy fogságba esett volna. Hol lehet az ilyen? Elképzelhető, hogy nagy -tépelődések és szivszorongatások vannak az ilyen esetekben, bizonyára -egyikünk sem lenne vele másként. Az asszony nem tud az uráról, az apa a -fiáról, levelezik a Vörös-keresztet, de az sem tud más választ adni, -hogy nincs benne a lisztában a keresett, hát reméljenek. És a -Vöröskeresztnek ez a vigasztaló szava nem is egyszer valóra válik. Mikor -az apa elszomorodva mondogatja: - -– Nem jön az már többé vissza soha, ha már hat hónap óta nem adott hirt -magáról – másnap kap attól levelet, akire már keresztet vetett. - -De nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki teljesen, mint itt mondani -szokás: kétközben van a fiu, a vő, vagy a sógor felől. Az ilyen ember -azután ugy van, mint a vizben fuldokló, akiről azt szokás mondani, hogy -még a borotvaélbe is belekapdos. Az ilyen ember aztán minden hazatért -katonát megszólit, keresi a vele való beszélgetést, mert hátha… hátha -tud felőle valamit… Olyan kis zömök vállas volt, hát talán ismerheti. - -Ilykép a padon pihenő volt katona mellett is helyet foglal egy-két ilyen -szorongó öregebb polgár, hogy beszélgetést kezdjen. Nekik az igen -alkalmas dolog volna, ellenben amaz nagy halálharcot megjárt ember -olykor unja már a sok beszélgetést. Egyszer, kétszer, háromszor még csak -elmondja, de azután elunja s azt szeretné, ha a kérdések ostromával -békét hagynának neki. - -A kérdések leginkább igy kezdődnek: – No, hát hazagyütt? – Hát haza. – -Ejnye, hejnye – mondja tovább a kérdezősködő – aztán ilyen nehéz -állapotban. - -A volt katona, aki a falábai között ül a padon, erre egy kicsit -megtüzesedik. Azt mondja: - -– Hát miféle nehéz állapotban? Nem vagyok én nehéz ember, azért, hogy -mögsebesültem a hazáért. Mert cipész vagyok én. Én csak ugy dolgozhatok -ezöntul is, mint eddig. A suszter akkor is ember, ha sánta is. Éppen ez -a vigasztalásom, hát ne sajnálkozzon énrajtam senki. - -Szép, büszke szavak, bár hiszen nem mindenki lehet suszter. De a kis -barna kutya a pad alól vakkant a ma felfogadott gazdája mellett, -mondván, hogy neki van igaza. Imitt-amott, különböző kereseti sorsokban, -van még vigasztalás. - - - - -Muszka lelkek. - -Mostanában vannak már erre is muszkák, – dologra. Leginkább az a -vélemény felőlük, hogy jámbor, csendes népek, nem kell azoktól tartani -semmit s dolgozik, amit éppen bir. Csak néha akad egy-egy köztük, aki -nehezeli a mezei munkát, arról is kiderül, hogy otthon sem foglalkozott -az ilyesmivel, vagy iparos volt, vagy kereskedő a foglalkozása és hát, -ugy látszik, a cigány ott sem birja a szántást. Másként azonban el -vannak rendben, nincsen rájuk különösebb panasz, a muzsik szive ugy -lehet, most is olyan, mint Turgenyev idejében volt a Jermolájé. A -multkor Algyőig hozott lefelé a vasut közülök egy nagyobb csapatot. A -kis állomásra a faluból az asszonyok kimentek a nézésükre s ahogy látták -a szomoru muszkákat szótalanul glédába sorakozni, az asszonyok -elfakadtak sirva, mire azután a sorban a muszkák is elfakadtak sirva. Az -asszonyoknak az embereik, a muszkáknak az asszonyaik jutottak az -eszükbe. - -János bácsi is a közön halad valamerre a féllovas kocsival, viszi -magával a muszkáját is szomszédolni, azonban a kocsiban csak ugy háttal -maga mögé az alcserényre ülteti, mint a gyereket szokás, mert nem kell -attól tartania, hogy a muszka hátulról fejbeütné, vagy pedig, hogy -elszökne. No, majd éppen Jánoséktól szökne, ahol jobb dolga van, mint -otthon az édesanyja kötőjében. A szakállas muszka pedig ül a fekete -simléderes sipkában az alcserényen, néz szét a tájra, hol jobbra, hol -balra, néha talán ismerőset is lát benne. Jól elláthat onnan, ahol van, -akár csak valamely finom vonat kilátó kocsijából: János igy hurcolja -muszkáját szomszédolni. Mint a gyereket, akár mekkora szakálla van is -neki. Nem csoda, ha van köztük olyan, aki azt mondja, hogy de jó volna -itt maradni, de jól volna sohase menni haza. - -Azt mondja a szomszéd a Jánosnak: - -– De hát akkor mért törtek ránk fegyverrel, az ördög bujjon a fatornyos -hazájukba? - -– Ugyan már – védi János a muszkáját –, hiszen a kecske se a maga -jószántából mögy a vásárra. - -Ilyen nézetek és beszédek vannak a lapos sipkás, idegen fogságos emberek -elől. Kedvelik őket, mint ehagyatottat, de mégis csak ugy, mint valami -kisebbfajtát, mint valamely gyermeket, mint gyámoltalant. Magukhoz -egyenlőnek nem veszik, de nem is igen lehet. - -– Nem egyformák vagyunk, mint ahogy az ujjunk sem egyforma. Amit birnak, -mögtöszik, amit mög nem szoktak, hát azt ne követöld. Sönki se köszönhet -különb kalappal, mint amilyen van neki. - -Ilyenkor, aratás alkalmával pedig ugyancsak meglátszott, hogy kinek -milyen kalapja van. Egy, a pusztáról jött levélből irom ki ezt a pár -sort: - -„Kaptam én is harminc muszkát. Elég tisztességesen dolgoznak. De csak -istállómunkára alkalmazom őket, isten mentsen meg muszkával aratni vagy -szénát kaszálni. Learattam idevaló néppel. Negyvenkétéves korig mindenki -oda van, hát előjöttek a szőlőkből részesnek az öregek, aztán learattak -időre fejenkint tizennégy katasztrális holdat. Hát ezt csinálja meg -bárki is utánuk!“ - -Bizony ezt aligha csinálná meg bármely más nemzet öregje is utánuk. De -ez is oka azután annak, hogy jóindulattal vannak ugyan a muszka iránt, -de magukkal egyenlőnek nem tartják. Afféle nagy gyámoltalan szakállas -gyereknek nézik. - -– Ülj no muszka te is a kocsira, de ne ide mellém, hanem csak háttal -hozzám, fejjel a saroglya felé, mint a kislány szokott. - -Jó azonban neki ott is. Leginkább… - - - - -Ajándékok a királynak. - -Arról, hogy majd az öregebb népeket is behivják sorozásra, már ver a szó -vagy félesztendő óta, de mindig csak ugy kétközben voltak felőle az -emberek. Felhivás, hirdetés, összeirás, mind szép dolog ez, de másfelől -pedig régi igazság, hogy a szó csak szellő, a kontraktus meg csak -papiros. Az ehhez járó harmadik mondás az volna: a pénz pedig a -fundamentum. Ezuttal azonban nem pénzről van szó, hanem a vén -csontokról, különösen a vastagabbakról, amik még birják magukat -valahogy. A csontok tehát, mikor látták, hogy a papirosüzeneteknek a -fele sem tréfa, összeszedelőzködtek s mentek a mérték alá. Az egyik -részük, aki nem volt katona, kissé elfogódva, a másik felekezet, a -katonaviselt, azzal a nyugalommal, hogy hiszen nem uj dolog lesz az, ami -vele most majd megtörténik. - -– Csak éppen, hogy még egyször mögjátsszuk magunkat. - -A népek naponta sorokban vonultak befelé az öreg palánki házba, ahol a -sorozást tartják. Igen szép forgalom volt észlelhető, különösen annak, -aki ráért elnézni reggelenként ezt a forgalmat, amilyen még nem volt, -mióta egy helyben áll az ország. A véres kard meghordozása helyett piros -papirosok röpködnek fel hivó madár gyanánt az utcasarkokra s onnan -kiabálnak szerteszéjjel. A szavuk nyomán csak ugy megindult a nép, mint -sok száz évekkel ezeknek előtte, azaz, hogy nem ugy, hanem még -keményebben. Szép, nagy forgalmak vannak. - -– Nini, hát csak beóvakodunk – nevetik egymást a vén-fiatalok. - -Vén-fiatalok-e, vagy fiatal-vének, melyik szó illik rájuk jobban? Nem -tudni, mert ebben sincsen okos ember. Az egyik ember még alig ugrotta át -pár esztendővel a négy ikszet, máris öreg. Ránéznek s mondják csendesen: - -– El van üdősödve. - -A másikon pedig meg sem látszik az idő. Némelyiken az évek szinte -nyomtalanul suhannak el. Ugyanazon esztendőben született emberek külső -testállásában olyan különbségek vannak, hogy el sem lehetne hinni, hogy -egyidősek, ha nem igy egyidőben kerültek volna sorra. Egy ilyen törődött -magamentegetőzéseül mondja: - -– Megtört a dolog. - -Bólintanak rá, hogy ugy van. Csak mikor odább megy, hogy egy másik -csoportban is keresse az ismerőseit, akkor mondja egy ember, utána -nézve: - -– Mög ám a subagallér… - -A subagallér pedig nem olyan nehéz holmi, hogy az összetörné az embert. -Az csak egy kis kacagány, a subán a fekete bárányka bőréből, a -lábacskáival együtt és arra való, hogy rossz idő esetén felhajtott -állapotában megóvja az ember nyakát a belehulló darától. A másik -subagallér azonban nehéz dolog, az ráfekszik az emberre és megtöri. A -nyakát lehajtja, a csontját behajtja, a mellét beszivja és a szeméből -kiveszi a látás világát. Ez a másik subagallér: a pálinka. Sulyos gallér -és akinek a nyakába került, nem birja onnan kikerekiteni. - -Mondják ugyan annak, aki emezt megszólta: - -– Ugyan ne beszéjön kend már ilyent. - -Ránt egyet a vállán: - -– Hát tudom csak talán, amit tudok. Nem dolgozott többet, mint én, soha -világéletében. Nohát. A subagallér… aztán a subagallér. A nyaksz. A -nyakolaj. A spiritusz… – s legyint. - -Bár hiszen más egyéb dolgok is megtörik az embert. Betegségek, gondok, -átélt veszedelmek. De azért mégis a nagy többség az, amely az emberi kor -ugynevezett delét egészségesen viseli. Persze, ez is csak látszólagos. -Mert hiszen, aki beleunt az élet viselésébe, már régen elhalt. Elment -Ábrahám kebelébe, közanyánk ölébe. Mint a régi vers mondja: Letette -testének romlandó sátorát, honnét formáltatott, öleli föld porát, lakja -sötét boltját. És immár istenét, kegyes teremtőjét áldja örömmel. - -Ilyenek már sokan kimaradtak a világi forgalomból. Az én sorozási -napomon a negyvenkilencévesekből az ábécé betüinek a második fele került -a sor alá. Elég alkalmas volt ekkor is az emberek „elődúródása“, még -beszélték is, hogy többen vagyunk, mint az előző napokon. De abból a -századból, amelyben huszonnyolc év előtt a szandzsákban szolgáltam, elég -jó szétnézés közben is csak két emberre birtam akadni. Különösképen mind -a kettő egykori „pucer“-om. Az egyikük most jómódu szabómester, a másik -városi tüzoltó. Mind a ketten egészséges, pirosképü emberek, de az -egykori nyurga, vidám szabólegényt az ülőfoglalkozása elkövéritette, mig -a tüzoltó, akinek a testgyakorlás az állandó mestersége, most is fürge -mókus és kemény, mint a vasék, a negyvenkilenc esztendővel. A sorozás -után, ahogy az ódon ház előtt ácsorogva várjuk az eskütétel idejét, a -legtöbb emberen fent van az őszi felsőkabát, némelyik még azt is fázósan -huzza magán, a hosszu őszbajuszu tüzoltó pedig a nyári vászonkitliben -fürgéskedik. Hát ez az egészség. Egészen el lehet hinni a vidám ember -szavának az őszinteségét, mikor a tömegben elkapja a karomat s nagyot -rántván rajta, kérdezi: - -– Hát uram, mikor mögyünk vissza, lefelé? - -No erre a kérdésre kissé nehéz feleletet adni, mert a mi lentjártunk óta -az a darab föld már kétszer változtatott gazdát. - -– Aztán csakugyan mönjünk? - -– Hát mönjünk, – mondja. - -– Aztán nem jobb volna, ha azok próbálnák, akik még eddig nem próbálták? - -– Hát kéröm – véli a tüzoltó –, majd odamögyünk, ahova küldenek. - -Hát ez az. A régi katonamondás: ur vagyok, nem parancsolok senkinek, oda -megyek, ahova küldenek. - -Ilyen tréfálkozások történnek lent az utcán, odafönt az ócska ház -emeletén pedig áll a „szödés“, szedik a legények elejét. Hát egy kicsit -nem egészen az eleje ugyan ez már, de jó azért ott, ahol más nincsen. -Már valami rohamot ugy hegynek fölfelé, aligha birna ki némely része, -még csak egy gyakorlatban is, mert nagyon szép sulyuak vannak köztük. - -– Hát kend mennyi? - -– Ugy szászhusz kiló körül. - -– Ejnye. Akkor kendnek most disznónak kéne lönni, de jó áron elkelne -kend. - -De azért az ilyen beszédből nem támad semmi harag sem. Akik nem voltak -katonák, kissé eleinte idegenül hallgatják ugyan, de a többi jókedve -hamarosan rájuk ragad. A többi pedig, a volt katona, most is csak olyan -mint valamikor, az utolsó fegyvergyakorlatra való berukkoláskor. A -kaszárnya kapujáig akkor is meglett férfiak, komoly családapák, -adófizető polgárok haladtak, akik között ott huzódott a polgári élet -rangkülönbségeinek a zsinórja: az egyik napszámos, a másik urasági -kocsis, a harmadik gazda, a negyedik ur, – a kapun belül, a -kaszárnyaudvaron pedig egy csomó bolondos fiatalember, akik egymás -hátára ugrálnak s az a boldogabb, aki elgáncsolhatja a másikat. - -A hely tisztessége ugyan az ilyen játékot most itt nem engedi, de azért -a tréfa csak járja a sok derékig meztelen ember között. A meztelenség -egyformává tenné ugyan a népeket, de a barnára pörkölődött kar meg a -barna csík a mellen, amit a nyitott ingen át beszürődő napfény csinál, -megkülönbözteti egymástól a városit, meg a tanyait. - -Ugyan a bajusz is, meg a haj is. A tanyaiban ritka a kopasz, ugyszólván -alig találkozik köztük, eleven bizonyságául annak, hogy nem igaz az a -mondás, mintha a kopaszságot a kalapviselet okozná, mert hiszen a tanyai -csak akkor veszi ki a kalapot a fejéből, amikor vagy eszik, vagy alszik. -(Nyáron abból áll a hajnali öltözködése, hogy fölteszi a fejébe a -kalapot.) Ami pedig a bajuszt illetné, abban szintén különbségek -észlelhetők. Fiatal korában városi is, tanyai is fölfelé kunkoritva -viseli a bajuszt. De a tanyai ember idővel abbanhagyja ezt a -kunkoritást, mondván: az ördög vergődjön vele. Amiből azután -előszármaznak a különböző bajuszviseletek: tutajbajusz, -varnyútnyeltbajusz, kefebajusz. - -Járnak-kelnek a sorozóbizottság szobájának küszöbén át az emberek. -Némelyik, ahogy kijön, nagyot kurjantva kiáltja, hogy: - -– Mögént csak bentmaradtam, mint kisgyerök koromban. - -A rendőr, szintén ugyanazon időbeli vén csont, rászól, hogy csöndesebben -is lehet beszélni. Amaz megütődve feleli: - -– Ugyan, komám, amióta csak a világ áll, mindig a regruta jogában állott -a kiabálás. - -Az igaz. Haj-haj, micsoda nagy kiabálások, orditozások voltak valaha a -sorozások alkalmával. - -Virágok, szines, hosszu selyemszalagok a kalapokon, mellcsokor a -kabátzsinórban, hosszunyaku literes üveg, meg szijas kulacs a kézben: -ezekből már mostanra nem igen maradt semmi. Ugyan egy gyerek, aki -kosarában virágot árulva ténfereg az öreg bentmaradtak között, elég jó -vásárt csinál. - -– Tögyük föl, no, tögyük föl hát még egyször. Mint akkor, amikor -legelsőbb hítt a király. - -… Az emlékezések hirtelen visszaszaladnak a régi, napfényes, tarkabarka, -kalandos, fiatalos időkre, már szinte elfeledett tájékokra. A sok -egyszerü emberről ugy tetszik, mintha a harmadik határon se lett volna -tul életében, pedig megjárták, fegyvernemek szerint, a monarchia minden -vidékét, kit hogy merre vetett a sors. Mi, az egykori gyalogosok, -jártunk török földön, Boszniában, Hercegovinában, itthon az „erdélyi -országban“, azután Bécsben és ez az öreg juhász, innen, a fehértói -kapitányságból, a bécsi Burg falai mellett őrizte a király ur pihenését -hideg, téli éjszakákon, hideg fegyverrel meleg, hű paraszti kezében. -Azután huszárok, trének, pontonérok mindenfelé voltak szerteszéjjel, a -tengerészek a föld tulsó oldaláig, Japánig mentek és a -szerteszéjjelségből mindenki hazakerült, hogy most, amikor megint -bekiván a király, a szolgálatára megint együtt legyünk – nem különösen -szép s a régi emlékeket szívbeli barátságba forrasztó dolog ez, emberek? - -A sok meztelen testben, a szívekben szó nélkül azt lükteti a vér, hogy -az. Csak együtt, mint egykor. - -Bár azonban ne tessék gondolni, hogy a valóságban efféle poétázási -gondolatok léteznének. Például jön ki a belső szobából Tököli Mihál, -mondván: - -– Hát engöm már mög lóvá töttek. - -– Már miért? - -– Hát ugy nézte a számban a fogakat a főorvos ur, mint a lóét a vásárban -szokás, hogy mennyi idős. - -Ugyan mindenkinek megnézik a fogát, mert akinek nincsen foga, az nem -kell. Tudja ezt Tököli, nem is arról van szó, csak éppen Tököli el -akarja sütni a viccet a komák részére, hogy nevessenek: - -– Ajándék lónak pedig nem szokás nézni a fogát. - -Bólintanak is, nevetnek is. De van Mihál beszédében valami mag is. Mert -mink most ajándékul adjuk magunkat az országnak. Jakab Jakab, innen, a -belsőzákányi kapitányságból (a hét nyárfa mellett kisvártatva mindjárt -balkézt), szintén azt mondja: - -– A fiak adása kötelesség volt… mink most magunkat ajándékba adjuk a -királynak. - - - - -A város végén. - -A város végén, a legszélső házak lábjában van most az uristen legszebb -állatkertje: libák és kacsák eveznek a lábukkal a vizen, a víz szélén -három malac ül egymás mellett s figyelemmel nézik az ingyencirkuszt, -ahogy a füvön két fiatal pulykakakas berzenkedik és vágják egymást a -szerelmi vetélkedésben egy idősebb, testes, de még jómaga biró özvegy -pulyka kedvéért. Nézi a cirkuszt egy komoly kecske is, de nem sokat ad -rá, alighanem látott már különbeket s lehet, hogy tul is van már azon a -koron, amikor még az ilyesmi érdekelni szokta az embert. Az apró -pásztorgyerek száraz kóróból, miegyébből tüzet rakott és a víz szélén -sarat gyur: alighanem pulykatojást talált, azt majd belegöngyöli a -sárpalacsintába és megsüti a kóró parázsán: a primitiv konyha Tubalkain -óta nem sokat változott. - -A víz szélére kirug a kis ház sarka, inkább födél, mint ház, az udvarán -a régi magyar kert hervadó virágai, bazsalyikum, bazsarózsa, -legényvirág, mályva, miegyéb, a kerités mellett ki tudná mi szél -idehajtotta fügefa, a kerités meggörbült lukas deszka, halászbárka -oldalai voltak egykor, a kis ajtó küszöbje piros törött félmalomkő, ez -meg vizimalomban „őllt“ valamikor, amikor még az a nóta járta, hogy: -„Két malomra tartok számot, De csak egytől szedek vámot. Kopik a kő, -majd megvágattatom, Félrevágom csárdás kis kalapom.“ Azonban nincsen már -csárdás kalap s a kő lekopott küszöbnek, a kövön most azoknak az unokái -járnak, akiknek valamikor a kő őllt. De még ez a szóbanforgó unoka sem -egészen mai csirke, hanem korosabb asszonyszemély, aki halad a kerités -felé az udvaron át s kinyitván a kis ajtót, azt mondja barátságosan: - -– Adjon isten jó napot, kéröm. - -– Adjon az isten jó napot magának is, szülém. No, hát mire végzi? - -– Hát csak tudja, kicsit kigyüttem ide, hogy mögnézöm magát, hogy ugyan -ki jár erre mifelénk itt a város végin. Urforma nem igen szokott -errefelé. - -– Csak talán a végrehajtó? - -– Az, az, a jó isten akárhova tegye. De nem tréfaképpen mondom, kéröm. -Hanem valóságosan. Nincsen erre az urfélének járása. Mit is keresne itt, -ugy-e bizony? - -A szüle ezzel azt akarja mondani, hogy: hát te mit keresel itt? - -– Hát csak erre járok, nézelődök, szülém. Egy kicsit megjártatom -magamat. - -– Ugy-ugy –, mondja a szüle, birizgálva az állát a két ujjával. Azután -gyanakodva pislog s azt kérdezi: - -– Mondja már, ha mög nem sérteném: nem dedegtiv maga? - -– Nem én, szülém, nem vagyok dedegtiv. Hát honnan gondolja, hogy az -volnék? - -Húzódozik, fölveszi kötőjét a két kezébe, összehajtja, meg kisimitja -megint. - -– No – mondja –, nem olyan dedegtiv, aki a röndérségnél van. Nem olyant -gondolok én. - -– Másforma pedig nincsen, szülém. - -A szüle tiltakozik: - -– Dehogy nincsen. Tudom én azt jól, hogy van. Az a bizonyos, az a másik. -Az ujságdedegtiv. Hát csak azt kérdözöm én, hogy nem olyan ujságdedegtiv -maga, kéröm? - -– Nincsen olyan dedegtiv, szülém, már akármit mond is. - -A szüle most megharagszik, hogy lám, hát az ő szava nem jár? Micsoda -beszéd ez? Nézd el, nézd. - -– Hát csak tudom, amit tudok – szól megsértődve. – Van ujságdedegtiv. -Itt is volt valami két hónapja a szomszéd házban, amikor egy embör -fölakasztotta magát, aztán olyan szépen kiszerkesztötte az ujságba az -egész esetöt, hogy az csuda. Egészen akkurátusan ki volt abban irva -mindön. - -– Ugy hát, szülém? Hát akkor az ujságiró volt. - -– Az, az – esik nagyot a szón a szüle – hát az… hát hiszen éppen ezt -beszélöm. Hogy mondom, nem olyan ujságdedegtiv maga, aki mindönt tud? - -Ez fogós kérdés, ugyan mit akar vele a szüle? Talán valaki rosszul -szerkesztette ki az ujságba? - -– Azután, ha az volnék, akkor miben löhetnék én a maga hasznára, szülém? - -– Hát maga csakugyan az? - -– Hát ugy, körülbelül… szögrül-végrül, ha éppen nagyon keressük. - -– No, kéröm szépen – mondja most már vidámabban a szüle –, hát akkor azt -mondja mög, kéröm, hogy aki katona, aztán odaszolgál messze, az olyan -embört mennyi idő mulva eresztik haza szabadságra? - -– Hát kit igy, kit ugy, szülém. Van, akit hat hónap után, a másikat tiz -hónap után. - -– No ugy-e – mondja diadalmasan a szüle –, ugy-e, hogy maga is ugy -mondja? Hát tudtam én eztet. De hát akkor mivelünk micsoda röttentő -igazságtalanság történik, nézze már! - -– No? - -– Hát van énneköm egy öcsém, az katona. Aztán már álló két esztendeje -oda van; aztán nem eresztik haza. Más mindönki hazagyütt már azóta, hogy -egy kicsit szétnézzön a ház körül, csak eztet a szögény ártatlant nem -eresztik. - -– Nem löhet az, szülém. - -– De amikor ugy van, ahogy mondom, – erősködik a szüle. - -– Nem esött el? - -– Dehogy – véli a szüle –, nem szokott az elesni. - -– Nem is beteg? - -– Nem hát. Nincsen annak egy szöm baja se. Csak az a baja, hogy nem -eresztik haza az ártatlant. Hát micsoda dolog ez? Hát szabad igy -sarcoltatni valakit? A másikat előeresztik, ezt mög nem eresztik elő? -Hát van akkor isten az égben? - -– Aztán hol szolgál ez a maga öccse, szülém? - -– Hát hol szolgálna? – mondja a szüle –, hát Oroszországban szolgál. -Ottan fogoj Oroszországban, az oroszoknál. Levelez is onnan minket, de -nem eresztik haza. - -Jaj, hát ez már más, ha igy van a dolog. Ha egyszer fogoly. De hát a -szülének hosszasan kell ezt magyarázni és csak nem érti meg. - -– Nézze, kéröm – szól elszomorodottan –, ezt még neköm sönki eddig nem -mondta, hogy a fogjokat nem eresztik haza. Hát mért nem eresztik a -fogjokat is néha haza. Hogy szétnézhetne mégis… egy kicsit… a ház körül. - -Könny csillan meg a szemében és a szüle csendesen itatni kezdi az -egereket. Jó világ jár most az egerekre: sok asszonyszem itatja őket – a -szüle is belesegit zokogva. - -– Aki fogoly, az fogoly, szülém, azt nem eresztik haza. Aki orosz fogoly -itt van, azokat se eresztjük mink haza, hát az oroszok sem eresztik haza -a mitüllünk valókat. - -A szüle a két karjával a kerítésre borul, annak búgja el lelki -szomorusággal: - -– Hát akkor hiába is várom… Hogy énneköm eztet két esztendő ótától fogva -nem mondta mög sönki… hogy hiába várom… - -A malacok ülnek a viz szélén, nézik az asszonyt és nem tudják mire vélni -a dolgot. - - - - -Beszéd a csizmáról. - -Fiatal surbankó legény viszi az uj csizmát a vállán, a két fülével -összeakasztva, ugy megy vele be a vendéglőbe, amelynek az udvarán a -tanyai kocsik megállani szoktak. A szobában sok a külső ember, mert -éppen hetivásár van; az uj csizma tehát érdeklődés tárgya minden -oldalról. – No, ez még meleg – véli az egyik. – A másik a bőrét -vizsgálja, morzsolgatván az ujjai között és megállapitja, hogy az nem -tehénből, hanem borjuból való. Egy ember, ahogy enné az asztalnál -bicskával a paprikáshust, a bicskafokkal a talpát kopogtatja meg, -mondván: – Hat telet nem áll ki, de egyet, azt bizonyossan – talán. - -Megint egy másik ember rászól a legénykére: - -– Hiszen jó még a csizma a lábadon, hát minek vötted? - -A legény rángatja a vállát: - -– Hát mért ne vöttem vóna. Azért viszik a piacra, hogy eladják. - -Megint beleszól egy ember, aki alighanem ismeri a legényt: - -– Futja a paprikábul, ugy-e? - -– Hát – mondja büszkén a legény – futja. - -Révbeli András megkérdezi: - -– Ugyan eltanálom-e vaktában? Hetvenöt forint. - -– Följebb – mondja a legény. - -– Nyolcvan. - -– Följebb. - -– Kilencven. - -– Még följebb. - -– Hát száz? - -A legény ráhagyja: - -– Eltanálta kend. Éppen annyi. - -A csizma földisputálása megint megkezdődött. A fülét is megnézik, hogy -jól oda van-e varrva, a szárát, hogy egy bőrből való-e és hogy oldalt -van-e varrva, vagy hátul, mert az különbség. Azután a torkát, a torkát a -jó reggelét, mert ha a torokban spórolt a bőrön a mester, az kész -veszedelem, mert akkor két ember kell a csizmához. Már hogy a -levetéshez, meg a fölhuzáshoz. - -Azonban a csizma, mintha valamely régi mester remeke volna, állja a -szigoru birálatot. Csak Farsang-Virág János tesz némi észrevételt az -orra ellen. Megvetőleg mondja felőle: - -– Kácsaórú. - -De hamarosan leszavallják, hogy hiszen nem mindenki a juh után él, mint -Farsang-Virág. A juhászféle nép ugyanis nem barátja a kácsaorroknak, -hanem a kecsegeorrokat szereti, mert az izlésekben mindig vannak -különbözőségek. - -E kisebb bajoktól eltekintve azonban, a csizma megállja a helyét a -birálatban, amint kézről-kézre vándorol és csupa ujcsizmaszaguak lesznek -tőle a népek. De hát az ára, az már mégis… Száz pengő! Két rossz lovat -adtak érte valamikor. Hogy soha annyi marhát nem vágtak, mint most, soha -annyi ló el nem pusztult, mint most – hát hova lett a bőrük, ha ilyen -drága? - -De a legény, vállára vetvén megint a csizmát, azt mondja: - -– A régi időben is öt füzér paprika áráért vötték a csizmát. Most is öt -füzér paprika áráért vöttem a csizmát. - -– Hát akkor – mondja Révbeli András – eggy a kuckó a kemöncével. - -Ez igy van. Hát. Egy öreg ember mondja: - -– Az eggyik marja a másikat, a másik marja az eggyiket. - -– Az – véli egy másik. – Aki tudja egymást maratni. Akinek van mivel. De -akinek nincs mivel a másikat maratni? - -Ez alighanem szőlősgazda. Ezeknek nem igen termett az idén. Nincsen -mivel a másikat maratni. - -– Hát pedig ez nincsen másként, – szól bele a beszédbe Dobszai Pál. – -Még a maratás, az csak-csak. Hanem még abban is van furfang. - -– Mert töszöm azt én a nyáron behoztam a piacra egy kocsi dinnyét. Ahogy -mögállok a kocsival, azonnal körülrajzanak a kofák, hogy hogy a dinnye? -Mondom: hetven forint. No, akkor mindjárt átkoztak. Azt mondták, rabló -vagyok. Azt mondták, ögyön mög a fene. Már hogy engöm. Mondtam nekik, -hogy ögyön mög a fene tiktöket, hát mért vagyok én rabló? Akkor azt -mondták: azért, mert az vagyok. Hogy hetven forintot elkivánni egy kocsi -dinnyéért, amikor azelőtt tiz forint volt egy kocsi dinnye. - -– Hát – mondom a kofáknak – ne dumáljatok annyit, kofák, amikor ugyis -tudjátok, hogy tik vagytok a rablók. Hát ne járjon a lepényleső. Tudom -én, hogy tiz forint volt egy kocsi dinnye. De azt is tudom, hogy tiz -forint volt egy pár csizma. Hát most már nem adom pénzért a dinnyét, -rablók. Hanem aki hoz érte egy pár csizmát, azé a dinnye. - -– Hát erre a szóra, ahogy kimondtam, ahány kofa csak volt, annyifelé -szaladt, hogy ü lössz az első, aki hozza a csizmát. De azután utánuk -hujántottam, hogy: – annak a csizmának nem köll egészen röndösnek lönni, -de legalább olyan lögyön, hogy legalább egy telet kibirjon. - -– Hát – fejezi be a beszédet Dobszai Pál – erre a szóra ahány kofa csak -volt, mind mögállt a szaladásban, mert azt mondták: – Akkor nagyon drága -lönne a dinnye. - -A pipát a szék sarkához verve, mondta: - -– Hát ilyen történetök vannak. - -A nincsetlen szőlősgazda bólintgat hozzá: - -– Maratás… hát maratás, ha mondom. Az egész világ nem csinál ögyebet, -csak marja egymást. Csizmával, dinnyével, paprikával. - -Azt kérdezi tőle Dobszai: - -– Aztán azt hiszi kend, ha a fejit beleveri kend érte a falba, akkor -másképp lössz? - - - - -A fémszóró. - -Péter népfölkelő fent szolgál messze az oroszok országában, valahol a -Sztochod mocsarai között, sokat kell utazni onnan, amig hazaér az ember, -mint Péter is, aki most kétheti szabadságot kapott. Nem sok, de hát nem -adnak többet, még jó szerencse, hogy nyolc napot külön adnak az utra, -mert ha még az is benne volna a két hétben, alig maradna belőle itthonra -csak valamennyicske is. De nyolc nap nem is kell egészen odavissza az -utra, különösen ha a vasutak járáskelésben már kiismeri magát az ember, -igy a nyolc napból is marad kettő spórungnak és a két hétből ilyenformán -tizenhat nap válik. Ez is haszon, mert minden perc haszon, amit itthon -lehet tölteni. - -Péter szét is néz a maga kis gazdaságában, a földecske körül, -elszórakozik a kiscsaláddal, miegymás. Azután két birkát, amik a -tanyaház háta mögött nevekedtek az eperfák alatt, behajt a városba. El -is adja, mert most kelendő a birkahus is nagyon, nem találja már a -kényes izlés olyan faggyuszagunak, mint ezelőtt. Voltaképpen nem is -faggyuszagu az, csakhogy a városon a gazdasszonyok nem igen tudnak vele -bánni, nem tudják, hogy melyik faggyuja való az ételbe és melyik való -gyertyának. - -A bürgék hát eladatván. Péter fölkeresi a régi megszokott -kisvendéglőjét, hogy majd eszik benne egy kis paprikás hust, meg iszik -rá egy pohár bort. Péter azonban már régen kint van a táborban, nem -ismerős az itthoni világi forgalommal; nem tudja, hogy éppen ma hus -nélkül való nap van és igy a kisvendéglőben, ahol az étkek rendje -egyedül a paprikás hus szokott lenni, ma nem főztek, hideg a konyhában a -tüzhely, ami onnan is látható, hogy rajta ül a macska. Mert a macska -mindjárt fölmegy a tüzhelyre, ha hideg, gondolván, hogy máskor ezt ugy -sem teheti, mert megégetné rajta a talpát. - -Igy Péter csak azon a kenyéren marad, amit a tarisznyában hozott, arra a -bor sem csuszik, de nem baj, ha nem csuszik, mert ugyis drága nagyon, -ennél már a harctéren csakugyan olcsóbban mérik. Szerencsére azonban -jönnek oda más, öregebb tanyaiak is, akik már tudják, hogy mikor van hus -nélkül való nap a városon, azok hoztak a tarisznyába hust meg szalonnát -és fölismervén Pétert, kinálják a katonát. No hát, igy már jól van. - -Azután beszélgetnek és kérdezik Pétert, hogy odafönt van-e hus nélkül -való nap. Mondja Péter, hogy valamikor volt, ha a zárótüzben nem tudták -a szakácsok a gödörbe juttatni az ételt, de mostanában nincsen. No, -akkor mindjárt azt kérdezik, hogy milyen az a zárótüz, meg ha zárótüz -van, van-e nyitott tüz is, mert az emberek azt képzelik, hogy az a tüz -is olyan, mint a lakat, hogy be is lehet zárni, meg ki is lehet nyitni. -Péter, mint afféle kevésbeszédü ember, vontatottan magyaráz, mondván, -hogy: - -– Hát az egyik emilyen, a másik amolyan. - -Azután akkor azt kérdezik, hogy milyen az a gödör. Hogy igaz-e, hogy a -muszkák országából egészen a törökök országáig egy vonalban van, mint a -lénia. Akkor Péter elmondja, hogy az sem ugy van egészen, mert az görbén -mén, aztán annyi van, hogy ugy van kiirva a sarkukra a neve, mint a -városban az utcáké. - -Ejnye, hejnye – csóválja a fejét egy hitetlen. - -– De pedig az ugy van – mondja a másik öreg – mert ezt már más katona is -mondta. - -– Aztán olyan görbe – mondja Péter – mint töszöm azt, az ujjam högye, -mög az ujjam völgye. Aztán ha az ujjam högyire esik a sraknel, aztán ott -van három embör, hát akkor legföljebb annak a három embörnek esik baja. -De aki másik három embör az ujjam völgyibe van, annak nem esik baja. - -– Né! mondják az öregek – hát milyen ez a mostani kitalálás. A mi -időnkbe, amikor odalent voltunk, hire se volt ennek. - -– Hát – mondja Péter – mindig uj ki-kitanulások vannak. Hanem aki gazdáé -az a föld, az ugyan nem tudom, hogy a háboru után mit csinál vele. Mert -ugy mög van csinálva az a gödör, hogy azt ugyan szét nem hordja, ha csak -bele nem ágyuzik. - -Egy öreg kiváncsi kérdezi: - -– Azután azt mondják, hogy van olyan is ott a gödörbe, olyan masina, -akit ugy hivnak, hogy fémszóró. - -– Van – mondja Péter büszkén, de olyan büszkén, mint amikor a gazda a -terített asztalnál a vendégeinek mondja, hogy: Van itt mindön. – Van – -ismétli Péter –, van olyan is. - -– Aztán milyen löhet az? - -Ugylátszik, hogy Péter nem igen lehetett még fémszóró közelében vagy -legalább is, hogy a titkaival nem teljesen ismerős. Azt mondja: - -– Hát az olyan, hogy az nagyon furfangos. Az olyan, hogy aki nem tud -hozzá, az semmit se tud hozzá. Hanem aki tud hozzá, az csak fölizéli, -aztán akkor izél. - -Egy öreg ember elgondolkozva mondja: - -– Csakugyan ilyesvalamiféle löhet. Mert a multkor is egy katona éppen -akkorátosan ilyennek mondta, mint a Pétör… - - - - -A mamuty ára is fölment. - -Egy régi, németországi latin könyv azt mondja, hogy van Magyarországon -egy különös folyó, valami Tisza nevezetü. A különössége abban van, hogy -a folyónak az anyaga nem egyfajta, nem egy részből áll, hanem háromból. -Ebből két rész viz, a harmadik rész pedig hal. Rég volt ez, valami -három-négyszáz esztendeje, azóta sok mindennek, a Tiszának a szokása is -megváltozott, már nem igen van annyi hal benne, hanem inkább apránkint -elfogy. Még ugyan Rákóczi Ferenc fejedelem urunk is azt irja a naplójába -a szegedi vár ostromakor, hogy a lóitatóvödröt nem lehet ugy megmeriteni -a Tisza vizében, hogy hal ne kerüljön bele a vödörbe a vizzel. De ez is -régen volt, ennek is elmult már kétszáz esztendeje. Nagyon sok lovat -itathattak azóta a Tiszából s a vödrök kiszedték belőle a halakat, mert -most ugyancsak kevés van benne. A rétek is elmultak, amik táplálták a -fiatal halat; azok a nagy halak, amiket ha a kocsira tettek, elől -kinyult belőle az orra, hátul a farka, már csak a mesék birodalmába -tartoznak. Nem ér már rá ekkorára megnőni egy sem, mert kikerül a vizből -idő előtt. Nem olyan a halász élete, mint régente volt, akárhányszor -hiába húzza egész nap a hálót, csak apró hal akad bele, amelyek közül -némelyiknek „nincs is értelme“, a halász megvetőleg hajitja vissza a -vizbe. - -Húzzák a nehéz fenékhálót a halászok valahol Becse alatt, unottan, mert -már nem sok eredménye szokott lenni. Azonban… ha! – egyszerre csak még -nehezebbé válik a húzása. A parti húzók nekifeszülnek a kötélnek, hogy -szinte majdnem végighasalnak a fövényen: húzd rá, a jó reggelét neki, -nehéz a háló, alig mozdul, nagy hal van benne! Beleveresednek az emberek -a húzásba, de megéri az alighanem, ami a hálóban van. Hogy mi, azt most -még nem lehet tudni, mert a vizben van, hanem hát éppen azért csak húzd -rá!, a bokorgazda is a kötélhez kap, hogy szintén rántson rajta. -Izgalmas pillanatok ezek. Hátha valami nagy viza, amelyik följött a -Fekete-tengerből. Hátha valami ős-harcsa, amelyik már száz esztendeje él -a vizek fenekén és most éppen ennek a hálónak jutott ki az a szerencse, -hogy elfogja a nagybajuszu mérges harcsakirályt. Hát csak húzd rá, -feszitsd, hogy ki ne szabaduljon, jaj, csak a hálót el ne szakitaná. -Húzzák hát ugy, hogy csaknem megfeszülnek bele, hiszen fertályesztendei -munkát megér ez, ugy lehet. - -Húzzák, egyszer csak enged a fenékháló, az emberek majd fölbuknak a -nyomán, jön kifelé a vizből a háló, de nem hánykolódik benne semmiféle -vizakirály, vagy harcsaóriás, mert az egész zsákmány csak egy nagy darab -csont, valamely időtlen idők előtt élt óriásnak a lábaszárából. - -Elszomorodva nézik a vizből élő emberek. Hát ezért kinlódtunk, ennyit ád -a munkáért a vizecske? Biz az ezt ád, nem mást, mert a vizecske csalóka -volt mindig, világéletében. Játéka van, és megtréfálja azokat, akik -belőle akarnak megélni. Kegyetlen viz ez a vizecske. Csontot ád a hal -helyett. Az egybokor halász elkomorodva nézi a csontóriást, amit a -harcsakirály helyett adott a viz. Hejnye, a fene teremti. - -A csodálatos nagy csont a mamutnak a lábaszárából való. Élt itt ezen a -tájon ez az irgalmatlanul nagy állat is, jó egynéhány ezer esztendő -előtt. Egy-egy csontja az ősi viz medréből előkerül nagynéha, esztendők -is beletelnek, mig egyet előhoz a hajóról a fenékre eresztett vasmacska, -vagy a fenékháló. Vagy néha partszakadás alkalmával a leomlott föld -mögött a szirtfalban megmutatkozik, csak ki kell belőle feszegetni. De -másutt nincsen, csak igy a viz mellett. Az elmélet azt mondja erről, -hogy az ősi állatóriás, ha beteg volt, vagy ha megsebesitette a -rávadászó ősember, a sebét hüsiteni a folyóba ment, ott érte a halála s -ezért vannak itt a csontjai a folyó titokzatos mélyén eltemetve. Mindegy -ez azonban most már, a halászok rábámulnak, mondván: de csunya apád -löhetött. - -A veszett fejszének a nyele az ilyesmi. - -Behozták a városba, a muzeum talán majd vet érte valamit. Hát igen, -persze. Mennyit kivánnak? Kicsit magasabb összeget mondanak, mint máskor -szoktak. - -– No, ez sok. - -– Nem az, kéröm – magyarázza a viziember. – Nézze csak, a behozatalt is -számitani köll, mert negyvenöt kiló. Azután ér is valamit. Azután -összetépte a nagyhálót, három napig foldoztuk. - -– De mégis – mondom –, éppen csak hogy egy kis ellenkezés lögyön, mert -sohasem volt jó az a tulságosan nagy egyértelem. - -– De kéröm – mondja a halász – mindönnek föl ment az ára. A közönséges -tehénbűrcsizma ára tizenkét forintról ötvenre ugrott, hát akkor mönjön -föl a mamutynak is az ára… kéröm. - -Hát ez igaz, ez ellen nem lehet szólni egy árva szót sem. Itt, ha jól -keressük a dolgot, voltaképen a mamuty a hibás, mert mért kivánkozott -elő éppen ebben az elszilajodott tátorjános világban a vizből. Ha ötezer -évig ott heverhetett, a nagy dolgától maradhatott volna lent még pár -esztendeig. Lehet különben, hogy csak azért jött fel, hogy megnézze, -miként pusztitják egymást azoknak az embereknek az ivadékai, akik -valamikor a mamutyot pusztitották. - - - - -Ami nincs messze. - -A városi ember nem igen szeret gyalogolni, minélfogva a kis ut is messze -van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként -juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy -többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó, -hogy ott nincs villamos, mert, ugy lehet, akkor ott is azon gyalogolna. - -Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem -volt sem villamoskocsi, sem lófejü vasut, a városi ember is gyalog járt. -Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak -inkább az olyan utasok használták, akik podgyásszal jöttek-mentek a -vasuthoz vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen -a bálokba sem ment kocsin az uri közönségnek az a része, amelynek nem -volt magának kocsija. Abban az időben bálba, szinházba, koncertre a -hordárok kisérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való -kisérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája. - -A tanyákon nincsen se villamos, se lófejü vasut, a ló meg a kocsi is -inkább gazdasági dologra való s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta. -Legfeljebb vasárnap, de kis utért akkor sem érdemes a lovat befogni, -mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás -járja, amit megszoknak a népek, ugy hogy azután ami a városi embernek -messzi ut, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a -fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett -megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a -tejet, leteszi, visszafordul s a tanyába érve meg sem pihen, hanem -munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel. - -Igy azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék -tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak -másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak -gunyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni, pedig -nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon -járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az uton kérdezősködnek az irány -felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van? -Messze van-e még? - -– Dehogy van messze – mondja a magyar, akit megállitottak. - -Hátrafordul s mutat visszafelé: - -– Látják azt a három nyárfát ottan balra? - -A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran, -magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa. - -– Látják? - -– Látjuk. - -– No – mondja a tanyai. – Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél -óra járás. - -A kis fél óra néha azonban kinyulik egy órára is. Hát közönségesen ez -az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet -alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már -csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval s találkozik -ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az -övék „nem messze.“ - -A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a -muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit -sem lehet tenni. - -Az öreg Veron azt kérdezi: - -– Aztán a te urad is oda van messze a Szibériába? - -Kata megnyugtatólag világositja fel Vera ángyát: - -– Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba. - -Nem messze. Az Asztragánba. A Kaspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak -arra felé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt. - - - - -Lesz még virág a kalapon. - -A vén csontok, a szentséges hős atyák, a borzasztó agg plenkerek, a -király legöregebb katonái a mult héten még csak ugy szó nélkül nézték -ezeket a sorozási dolgokat. Nem érinti még az ilyesmi a hadsereg őszi -virágait. - -– No, komám, hát kend? – kérdezte egyik a másikat. - -A másik legyintett: - -– Ugyan… hiszen még csak a regrutája mén… - -Az. A regrutája. Ezek a fiatalabb népségek, negyvennégy, negyvenhat, -negyvenhét évesek. Könnyü kis legények, ifju, „még meleg“ katonák, akik -szintén viselték ugyan a fegyvert valaha, de csak itthon kaszárnyáztak, -vagy legfeljebb a Fehértemplomon, vagy a Bécsben a Rossauban, vagy a -Mariahilfen, de nem voltak odalent testvéri sorsban a bolond nagy hegyek -között a török katonákkal. Szóval: még csak a regrutája mén. Aki itthon -szolgált és a kaszárnyából parancskiadás után hazajárt szopni. - -Miután azonban az idő eljár, idővel el fognak majd következni a -negyvennyolcasok is, meg a kilencesek, továbbá a hihetetlenül borzasztó -szent és hős atyák: az ötvenesek, akik őrizték a király pihenését téli -éjszakákon a bécsi Burg várkastélyában is, de védték a trónját ott lent -is… ott lent… ahun abba az időbe… mondja kend már, komám, hun is -voltunk? - -– Spanyolviaszkországban – mondja a koma. - -– Ugy, ugy – hagyja rá amaz, de van is benne valami, mert a sok piros -töröksipka miatt olyan spanyolviaszkforma visszaemlékezései vannak az -embernek. - -– Azután hát kend mén-e a sor alá? - -– Én – mondja amaz büszkén –, hát én hogy mönnék? Hiszen kiváltságos -embör vagyok én! Hát hova gondol kend, komám? Hiszen császári királyi -műpatkoló vagyok én! - -Emez az ember, a paraszti sertéssebészet mestere, azt mondja erre: - -– Akkor én se mék, ha kend nem mén. Mert akkor én mög fönséges császári -és királyi műmiskároló vagyok. - -– Bolondok vagytok – véli a harmadik, hát már mit tréfáltok ebbe a komoj -üdőkbe? - -Azt mondja a negyedik: - -– Már mért ne tréfáljanak, komám? Eggy a fizetés. - -– Ugy, ugy – hagyják rá többen –, hagy játszuk mög magunkat. Mert lösz -még egyször virág a kalapon, komák. - -Várakozó Pál tépelődve néz maga elébe. Azt mondja: - -– A fiam őrmestör, én mög káplár voltam, hát most én szalutáljak neki? - -Nevetik, mert biz ez megtörténhet, ha egy századba kerülnek. De hiszen a -régi időben is megesett a fegyvergyakorlaton, hogy káplár volt a makói -szolgabiró, a hajduja meg őrmester. Nem baj az ilyesmi. Hát mikor -közembör volt a vásárhelyi főkapitány, aztán a gödörben megrugta a lábát -a hadnagy, mert nem volt a kilüvéshöz helyes fekvése neki, aztán a -főkapitány nem szólt sömmit, hanem a manéber után párbajra szólitotta a -hadnagyot? No aztán hát ez se volt baj. Mindegy az. Az ur karddal -párbajozik, doktorral, a paraszt bicskával, doktor nélkül. A paraszti -párbaj annyiban becsületesebb, mint az uri, hogy a gyógyitásnál a -doktort a győző fizeti. Hát üssön bele a mennykő az egészbe. Nincsen -itten mit tanakodni, hanem… hanem lösz még egyszer virág a kalapon. Aki -rendes ember, még csak le se vetkőzzön, mikor a jövő héten a sor alatt a -doktor elé megy, hanem csak azt mondja: katona voltam én, most is az -akarok lönni én. - -Engi Kispéter Imre, egy köhögős beteg ember, akinek a hátához van -száradva a melle, felel erre a véleményre: - -– Én is ugy töszök. Mert már nem győzöm pénzzel a doktort mög a patikát… -Hátha odabe ingyen kigyógyitanak a katonaji orvosok… - - - - -Jó, francia dohány… - -Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza -mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Ugy -mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy -mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy -kicsit az idő, ugyis elég hosszu az éjszaka még aludni, mire kiérnek is -a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az -ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahusleves, -itt bent meg kapható, van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a -husleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara -van, a kocsi ott lehet és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is -istálló. - -No igy Mihály, János és Zakar, három vén ember élvezik a levest a -viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak, -hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak -hajlik, mert egyenes természetü volt világéletében, Zakar tehát, mikor a -tányérból magához emeli a megmeritett kanalat, a balkezével mindig a -kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a -finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki -főzte. - -Azután esznek még valami kis paprikáshust, mert az ugy szokás kis -helyen, hogy előbb levest főznek a husból és azután kászolitják bő lére -mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg -Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert igy: ízűbb. Akkor egy kis -borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy -kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. Akkor -felkönyökölnek az asztalra és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha -jönne valaki, aki beszélne. - -Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi -kapitányságba, jelönleg katona, de rossz-csont irgalmatlanul, az is volt -világéletében. - -Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántit a kopott katonamondurban és -odakiáltja az öregeknek: - -– Adjon isten, tatámék. - -No ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni neki, továbbá adjanak poharat -Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kinálja, Várakozó Kis -azonban zacskót hajit az asztalra és azt mondja: - -– Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez, -akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták ezt a -dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez -valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány. - -A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János -bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon s ennélfogva ért a -dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes -miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos -francia dohány. - -János rágyujt. Szép fehéres kékforma füstje van neki, sok. - -– Hát – mondja János teljes elismeréssel – hiszöm az istent, de ez -francia dohány. - -A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az ize is más, meg a szaga is más, -mint aki idevaló dohány. - -– Hát hunnan szörözted te eztet, Fercsi? - -Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán s egykedvüen feleli: - -– Verdunbul. - -Zakár mondja: - -– Az messze löhet. - -Fercsi mondja rettentő komolysággal: - -– Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát -tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj de -nyomoruságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a -franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a -szél elvinné üket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a -vasalót beletönni a zsebibe. - -Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter -bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. - -– Hát aztán – kérdezi Mihály, hogy kerültél haza abbul az idegenbül, -Fercsi? - -Fercsi a lábára mutat: - -– Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt -vagyok a hatos számu kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályu -szanaszét katona betegek felett. - -Ez szép. A caltábornagyutcába első számu hatos szanaszét. Ez se egészen -valami utolsó sarzsi lehet. Még egy litert bort lehet hozni erre a nagy -ijedtségre. Aztán – – - -– Aztán – kérdezi Zakar –, hogy gyüttél onan a Verdunbul haza? - -Mondja Fercsi: - -– Negyedfél napig hozott a vasut. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a -hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig az hozott a tengörön. -De a lábam majd elveszött a fájdalomtul, ahogy hányt-vetött az a hajó. - -– Huj – mondja az öreg Mihály. - -A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát, -kérdezvén: - -– Hogy kerül maga Verdünből Durazzóba? - -Fercsi megint csak rázza a vállát. Azt mondja: - -– Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycimer -fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrul Durazzóba, mert akkor a -vasut az ellenségöt szállitotta. Mert azoknak is csak köll helyet -engedni, hogy mozoghassanak. - -A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes -szavaira eltünt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn. - -– Huj – mondja Mihály bácsi –, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi? - -Fercsi mondja, – tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia -dohányt: - -– Hát persze. Mert az ott ugy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem -ugy, mint minálunk a kórmán. - -No, hogy a kórmány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja -Zakar. - -– Félegyházárul egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt -akar csinálni a kórmán. Mi tüllünk mög mindön valamirevaló lovat -elvittek, mert ugyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek. - -– Azonban ne politizáljunk. Háboru van és a nemzet fogjon össze – véli -Mihály – rá érünk majd azután is mögént veszeködni, ha előbb láb alá -töszik a fiak amazokat. Inkább arrul beszéljön a Fercsi, hogy mi volt -abban a Verdunban? - -Fercsi nagyot huz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak… -negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter… százhusz centiméter… hu… -hu… sss… sss… ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban -pedig ugy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár – az öregék -elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj -és szól Mihály gazdának: - -– Gázda, gyerünk már. Messzi van tánya. - -Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csentres -közül, önt bele és nyujtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja. - -– Nye – mondja –, nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira -kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába! - -Mihály, mint célszerü tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a -cigányokkal is annakidején vasvillával és katona is volt valamikor -odaalá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az -értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Az attól nem ijed meg. Az -csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is emliti, ez -már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó -asszony. Négy katonafiu anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár -emigy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud -beszélni a Verdunrul, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált, -hogy azt el lehetne hallgatni, amig csak a nap fel nem jön. Mert -rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira -is. Mári vár otthon, a kis tanyában, az ereszet alatt, susogó -jegenyenyárfák és álmosodó ákácok között… Mári most alighanem locsolja a -kiskertben, mint délután szokás a legényvirágot, a bazsaruzsa tövét, -miegymást, szegfüvet, őszi rózsát – igaza van a muszkának, ne hagyjuk -Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bujjunk ki a város órmótlan -kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a -poháron. - -Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok -után a vendéglősné: - -– Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya -rosszcsont, Várakozó beszél? Hiszen ez mióta csak katona, egy élő lépést -se tött ki a város határábul, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya -csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a -Verdunban lött volna. - -Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy -kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő multán azt mondja: - -– Szép eszmetöhetsége van neki. - -Nyikuláj zörög az ajtón: - -– Gázda… - - - - -Julis asszony levelez. - -Az orosz fogolytáborokból a magyar levél érkezik legnehezebben haza, -bizonyára azért, mert nem tudják elolvasni a cenzurán, hogy mi van -beleirva. Sok hivatalt kell megjárnia, amig valahol akad egy olyan -muszka, aki valamit tud magyarul is, az meg bizonyosan, ha fölszaparodik -előtte a levél, könnyen csinál százból ötvenet. Erre rájött már a -foglyok egy része és ugy segit a dolgon, hogy a levelét vagy németül -iratja, vagy pedig oroszul. Leghamarabb bizonyosan akkor ér haza, ha -oroszul van irva, csakhogy akkor meg az a baj, hogy itthon nem tudják -sem elolvasni, sem megérteni. - -Az orosz táborokban pedig van erről a tájról nem kevés ember, mert az -egyik ezredünk is ott volt Przemysl védői között, amikor a vár elesett. - -A tanyai asszony, akinek ugyancsak ott van az ura, szintén ilyen -muszkanyelvü levelezőlapot kap. Nézi, forgatja, nem érti. Viszi a -szomszédokhoz, azok sem értik. - -– Hát az urad, bizonyosan az urad, Julis – mondják neki –, azt nem löhet -mondani, hogy nem az volna, mert ki irna onnan neköd más. - -– Az hát – feleli Julis –, csak az uram löhet, mert még a tanyaszám is -rá van irva a levélre. - -– Nohát akkor… Hanem ezöket a betüket itt nem ismeri senki. Aztán ha -ismerné is, akkor se mönne vele sömmire, mert nem tud ezön a -vadkácsa-nyelvön. - -Julis elszomorodik. Ahogy megörült a levél jöttinek, most annyira -kedvetlen. - -– Jaj, jaj – panaszolja –, akkor most se azt nem tudom, hogy mit irt, se -mássát nem tudom küldeni a levélnek. - -– Hát ez körülbelül igy is van – mondják a szomszédságból az itthonlevő -öregek. – Hanem nézd csak. Arra a rivódülői szélmalom felé, a Papdi -Gergő tanyáján vannak muszka foglyok, próbálkozz azokkal. Kicsit messze -van ugyan… - -– Nem bánom én – hevül az asszony – akármilyen messzire is. Csak -tudhatnám, hogy mit ir az uram, azután, hogy én is irathatnék. - -El is megy Gergőékhez, a harmadik kapitányságba Julis, bot a kezében, -mert most az asszony az ember, tarisznya a vállán, viszi benne a -levelet. De nem sok szerencsével jár. A Papdi-tanyán van négy muszka is, -de abból éppen a három beszédesebb, aki már tud egy kicsit magyarul -„habogni“, nem ismer irást. A negyedik ismeri a betüt, el is olvassa a -levelet, de ez meg olyan szótalan, mintha kuka volna, aminthogy nem is -igen tud még a köszönésen kivül egyebet magyarul. Szomoru tekintete -fölvidámul az ismerős betükre, böngészi, olvassa is félhangosan, de csak -magának; de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy mi van benne. Csak a -két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, -elmegy nagy csizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét -és megint csak a régi szótalan. - -– Ennek valami férög rágja a szíve gyükerit – véli Papdi Gergely –, mert -mindig az egereket szeretné itatni a szömibül. - -Próbálják szólásra birni, nem sikerül. Beszélik neki, hogy a többi -muszkának mondja el, hogy mi van a levélben, azok már tudnak magyarul -ezt, azt, majd csak szólnak valamit. De hiábavaló a beszéd, a muszka -csak a vállát rázza. - -No, igy Julis dolgavégezetlen jön elő Gergőék tanyájáról. A szomszédok -azt ajánlják neki, hogy most már ne keresgéljen a tanyák közt a többi -muszka után, hanem menjen be a levéllel a városba, ott hamarabb dülőre -jut. Menjen a városházára, ott majd csak utbaigazítják valamerre. - -Julis hát utbaindult a város felé. Még be sem ér azonban, már feleuton -adnak neki jó tanácsot, hogy menjen abba a kórházba, ahol orosz betegek -is vannak, azok között akad tiszt is, nemcsak kétkézimunkás, ott majd -eligazitják az ügyét valahogy. - -– Ugy-ugy, köszönöm is – mondja a fáradt asszony, de azért vidáman -lépked tovább, hogy megtudja, mit irt az ura a levélben. És hogy még -„választot“ is lehessen rá küldeni. - -Van most elég kórház, nem kell egyért tüvé tenni a várost, Julis hamar -odaakad. Még az a szerencséje is van, hogy a kórház kapujában aki urnak -elpanaszolja a baját, az éppen az odavaló főorvos. Aki pedig mondja: - -– No, ezen könnyen segitünk. Van itt olyan orosz, aki elolvassa. - -– Jaj, kéröm – szorong Julis –, de mit ér az, ha a muszka nem tud -magyarul. - -– Hát az nem baj – mondja a főorvos –, majd olyant keresünk, aki németül -is tud. - -– Németül – riad föl Julis –, hát hiszen nem tudok én németül se. - -– Tudok én. Majd az orosz elmondja nekem németül, én meg majd elmondom -magának magyarul. - -Julis asszony eleinte nem tudja megérteni, hogy ez igy harmadkézből is -mehet, de azután rájön, hogy az egészen rendben lesz. - -A beteg orosz azután elolvassa a levelet, elmondja a főorvosnak németül, -hogy mi van benne, ő meg elmondja Julisnak magyarul. Julis elfogódva -hallgatja… istenem, milyen messziről jön, aztán háromféle beszéd kell -hozzá. Kérdezi is, mint illik, hogy mivel tartozik a szivességért? - -– Nem arról van szó – mondja a főorvos –, hanem most majd ugyanilyen -uton elküldjük a Mihálynak a választot. Maga mondja el nekem, hogy mit -akar iratni, én elmondom a muszkának németül, a muszka megirja oroszul, -aztán ott Kabarovszkban a Mihálynak elmondják magyarul. Hát mit izen? - -Julis most van csak megállva végképp. Már harmadfélnapja jár-kél a -levéllel és az még az eszébe sem jutott, hogy mit kellene üzenni. -Elgondolkozva szól: - -– Tudja az isten… - -– De hát csak maga tudja, hogy mit akar iratni? - -Julis mondja: - -– Jobban tudja aztat a főorvos ur. Nem tudok én az ilyenhöz. - -– De valamit mégis csak akar izenni az urának? - -– Igön, igön – felel hirtelen és büszkén Julis asszony –, tessék -mögiratni neki, hogy röndben betakaritották az egész termést… - -Se több, se kevesebb, ez Mihálynak elég. Mihály ebből mindent megért, -mert ez azt jelenti, hogy a ház tájéka is rendben van. Julis boldog -ezzel a levéllel és azzal távozik, hogy ha már nem lehet fizetni a -szivességért és a „jóakaratért“, akkor az uristen aranyozza mög a -kezüket. - - - - -Régi huszár muszkasipkában. - -Zömök, pirosképü, nagybajuszu, mélyhangu magyar betolja a külvárosi -vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja és azt mondja, -hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvü. No, ezt -nem is kell mondani, meglátszik a derüs ábrázaton, hogy Pista bácsi -valamivel már igen meg lehetett elégedve és ennek az örömére némi kis -áldomást csinált valahol. - -– Ugyan micsoda nagy öröm érte, Pista bácsi – kérdezi a gazdasszony. - -Pista szinte elhülve döngi a reszelős mély hangon: - -– Hát nem látják rajtam? - -Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset, most is -olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyürve könyéken fölül, -egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani: - -– Nem látunk a formáján semmi változást, akárhogy nézzük is. - -– Jaj, jaj – indulatoskodik tréfásan Pista bácsi –, pedig éppen csak -azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak már igy is -vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az uton, ehun a karomon a -helye – de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a -gumilabda. - -A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista -bácsinak a könyöke véres. No de hát ezért csak nem jött be a barákok -közül, mert ezt már utközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor -valami különös mutogatnivaló az egész emberen? - -– Ejnye, a teremtésit neki – dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi –, -hát nincsen szömetök? Hát a fejemre nézzetök! - -Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy -irgalmatlan hosszu nagy sipka van a fejiben, fehér asztrakánból. A -magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszu föveget, -de csak feketéből, de mert a tulatiszai rácok fehéret meg tarkát is -viselnek, hát nem volt valami nagyon föltünő ez a viselet. De most -látják, hogy ez a sipka mégsem olyan, mint milyenek az idevaló sipkák -leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lémén a nyakáig, az oldala -kerek, a teteje szürke bársony – hát miféle sipka ez a Pista bácsi -fejiben? - -– No – mondja Pista mögelégödve –, csakhogy mögláttátok! Hát illik-e -neköm? - -Nézegeti magát a tükörben, előrehuzza, hátratolja, azután a balszemére -vágja, mert mégis csak ugy a legalkalmasabb az ilyen viselet. - -– Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképü fejhez, a bajuszhoz, de hát -hol szedte ezt a sipkát? - -– Hol ám – mondja ellágyulva Pista bácsi –, hát tudjátok, olyan jámborok -ezök a muszka foglyok ott a barákokba, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok -vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális. -Az… Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal, -ugy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot. -Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög -a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot… Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd -csak. - -Igy már érthető a dolog s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor -megkeresi, hogy hol van a falon a tükör és a tükör előtt illegeti a -fejében a mihókot. - -Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes -foglalkozás, ugy hogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó -lesz visszamenni a barákok közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a -biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga ugy menjen mellette, mert -majd megint leveri a másik könyökéről a „funért“. - -Azonban Pista bácsi tiltakozik: - -– Én – mondja sértődötten –, aki mindön remonda-lovat mögültem, ezön a -hitvány vaslovon ne tudnék ülni? - -Hiszen jól van no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista -kihajtja az ajtón a vaslovat s az utcán próbál rá felülni. Nem megy -azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra -billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg -bőrpapucs s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a -bicikli papucsába bele is igazódik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába -marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn. -Pista kezd mérges lenni. – Talán az ördög bujt beléd? – kérdezi a -biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy -inkább vezesse a vaslovat „vezetékön“, mert különben összetöri magát s -azután majd három orvos is varrhatja, még sem tudja összefoldozni. - -E megszégyenitő gyanusitásokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van -minden méltóságon. A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát -belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. – -No – mondják neki az emberek –, ha ezzel bukik kend föl az uton, -körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán… -majd ott ereszti a füstöt a pipa. - -Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a -hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a -vaslovat s ime, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak -egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan -jobbra is, balra is, de azután nyilegyenesen száguld vele Pista bácsi a -fák alatt, a szájában az egyenesszáru pipával, a fejiben a nagy muszka -asztrakán mihókkal. - -Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek -utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol -arra. De amikor már egyenesre nyilt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa -felől s az előbb emlitett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel -mondta: - -– Hát huszár volt, a fene teremti… Huszár még mainap is… az ördög bujjon -a bolond sipkájába… - - - - -Jakab Jakab a diplomáciával. - -Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan -világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját, -hogy legyen a lovaknak valami falni valójuk. Most a tarlónak is ára van, -annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott és ami paréj nőtt -volna rajta, ha eső lett volna hozzá. - -Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy igy közelebb -jusson a fák alatt ülőkhöz és szóbeszélgetésbe elegyedhessen. -Jószándéku, célszerü ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot -nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a -Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt az összeütközése. A lovakkal -idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten. -Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun-e, hát maga? -Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is ugy élnek már, -mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a -combjukra akasztani, mint a szögre. - -– Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a -lónak, az most megolvashatja. – Hát hiszen kéröm, ami azt illeti… Mindön -soványodik, az embör is… - -Jakab ezt a meglepő kijelentést teszi: - -– Hát kéröm, a ló mög az embör: az kettő. - -– Hát persze, hogy kettő. Két ló is kettő. - -– De ne tessék furfangérozni – veti közbe Jakab – hanem a ló mög az -embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjjon huz eggyet, de -ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét huzza. Az nem -a szíjj után igazodik. Hacsak nem a szíjjustor után. - -Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is, -hogy oh mely keserves az lónak élete, huzás- és vonásban telik el élete. -Lónak lenni nem jó. - -– Imitt-amott már még majd embörnek sem – véli Jakab elkomorodva. – -Szégyönlet a világra ez a háboru. - -Ej, ne is beszéljünk róla, ugy sem segíthetünk vele rajta egy szikrát -sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha -az ember szélütés lehetne ugy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az -erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy például ha láthatatlan hóhér -löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába -vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik. - -A mezőszélen ilyen szelid beszélgetések folynak, de csak a vén fák -levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá -semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem, -amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön -napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan -kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely -barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár -ló jön közelebb és rázza a fejét. - -– No – mondja neki Jakab – estére szél lössz, majd kevesebb lössz a -szunyog. - -– Hát mondja már, Jakab bácsi, hát hogy is van? - -Az öreg végighuzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert -van neki még, szürke ugyan, de sok. - -– Hát – mondja a kérdésre – mint a kutya a kutban. - -Hát ez elég. A kutya a kutban sohasem időzött szivesen. Jakab szava -nehéz, Jakab szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiunak az -apja és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp -adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a -fokoscsákányt, még az is – mondja Jakab – akit a napsugárral -helyrehozattak. - -Ez a legfiatalabb fiu, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában -vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték és otthon a -tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A -felséges napisten igy segitvén az Imrén, az Imre legény elment a többi -után. Most az Albániába van a tüzéröknél – mondja Jakab és rászól a -lóra: – eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fujsz, mint a -duda. - -Az ilyen barátságos lófuvás után nem győzi az ember a szemét törőlgetni. - -Azt mondja Jakab: - -– Mi keresni valónk van nekünk oda alá abba az Albániába? - -Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert -azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab -előhuzza a zsebből az ujságlapot, abból mutatja: – a Vojuzánál állnak, -hát mért köll innen a makraszéki tó vizitül a Vojúza viziig mönni? - -Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a -hidon átal ide és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a tulsó -oldalra, hogy egy öreg ember a hid gyalogjárójáról csodálkozva mondta: – -miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a -kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok. - -De a fiatalok is gondolkoztak igy valaha. A szerelmes kislány, amikor -megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék-mentés huszárokat és -helyettük sötétkék-mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem -cserélik csak ki a mentéket? - -Azonban hát most nem igy forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki -tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojúza -vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?) - -Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az uristen -kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia. – Szálljon rá a -hólyagos himlő – véli Jakab Jakab. Véleménye közhelyesléssel találkozik. - -– Hát – mondja Jakab – én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák -kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szarajevói vár falára. Hát aztán -tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent? - -Az ujságot rázza a kezében Jakab Jakab. Azt kérdezi: - -– Hát micsoda az a balkáni politika? - -– Ezt nem tudja sönki. - -– Nem tudja? – hördül föl Jakab. – De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk -olvasnak könyveket, irnak ujságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojúzához -mönni? Hát mi az a balkáni politika? - -Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak -között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a -balkáni politika. Ki tudná megmondani. Talán a Badár ló, aki belefúj az -öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül. - -– Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a -„svába“ katona kezét, hogy az ottlétünk enyhitette a mohamedán vallásu -szlávok szigoru uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly -pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon a helyen, akkor már -részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári -népek. És ekkor, az idők ujrafordulásában, a „svába“ katona kezét a -török vallásu népek csókolták, mivelhogy fölszabaditották őket a -szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól. -Hát van itt politika? Huszonnyolc év – csak egy fél emberöltő – és ezen -idő alatt baráttá váltak az ellenségek és gyilkosokká a barátok. Még ma -is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki -tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem… elég vér folyt már -eddig is… sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölirtátok, -hogy kakoje si ti jos? - -Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor -hunyadi Noák föltette az ászlót és bizonyára ment is utána ennek a vitéz -kapitány ur hunyadi Noáknak. - -Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár -lovat itatni, a szive mélyébe temetvén két elesett fiát. - - - - -A tatár. - -A vendéglő ajtaján bejön egy idősebb katona, itthonszolgáló iparos, -alighanem patkolókovács, mert azonnal mondja neki egy ember, kapdosván a -nyaka körül a legyek után: - -– Nem hiába, hogy a kovácsokat itthonhagyták, de ugy nézöm, hogy már még -a legyek lába is mög van patkolva. - -A kovács után nagy szál muszka huzódik be az ajtón. Izmos, csontos -ember, az állán kinőtt a kecskeszakáll. A feje nagy, szinte szögletes, a -szeme kicsi, a nagy, erős ember minden mozdulata gyámoltalan, látszik -rajta, hogy érzi, hogy fogoly. A gazdája pedig jó szívvel kinálja, -mutatván kézzel is: - -– Ülj le. - -A fogoly int s azt mondja: - -– Ne treba. - -Hogy nem szabad. - -De a kovács csak lenyomja a székre: - -– Ülj már le, hiszen eleget álltunk eddig. - -– Ejnye – mondja neki egy ember –, de nagy barátságban vagy a -muszkáddal? - -A kovács védekezik: - -– Nem barátság ez. Ellenségök vagyunk. Én magyar katona, ez muszka -katona. De ez jó embör. Ez olyan munkás, hogy párja nincsen. Ha ezt -kiküldöm a vasutra vasért, aztán azt mondom neki: friskó, olyan hamar -hazagyün a vassal, hogy más embör kocsin se gyünne olyan hirtelen haza. -Ugy-e – szól hozzá –, te friskó embör vagy? - -A fogoly egy kicsit mosolyog s ráhagyja: - -– Friskó. - -Mások mondják: - -– Ez akkor ritka muszka. Mert biz az valamennyi lassan jár, mint az -uraság ökre. - -– Nem is muszka ez –, mondja a kovács. – Csak ugy kötéllel fogta a -muszka katonának. Nem orosz ez, hanem tatár. - -A fogoly felemeli a fejét, végigtekint az embereken, azután nézi a -szines képeket a falon, az aradi tizenhármat, a negyvennyolcas Talpra -magyart. Arra egy falu van rajzolva, azt nézi. Talán otthon a Krimben is -ilyen vályogfalkeritéses falvaik vannak. Nyedgin kaukázusi történeteiben -az ottvaló falvak egészen ugy vannak rajzolva, mintha magyar faluk -volnának. Petőfi kék köpenyegén, Damjanich vérpiros atilláján akad meg a -szeme. A gólyafészkeken, a jegenyefákon. Kis padok a házak előtt, a -padlásablakon kidugva két cső véres kukorica. Mit gondolhat ilyenkor a -szótalan tatár? A kezefejét végighuzza a homlokán. - -A kovács egy kis pohár bort kér. - -– Hát mért nem kettőt parancsolsz ki? A cimborának is. - -A kovács legyint. - -– Nem iszik ez. Török ennek a vallása. Tilos ennek a bor. - -– Ajhaj, mese az – mondja egy öreg, egykori novibazári katona –, mikor -mink lent voltunk, mind mögitta a török katona a bort. A rumot mög -szódavizzel kezelték. - -– Jaj – véli a kovács –, az más. De ez a fogoly nem ilyen. Ez hercegi -vérbül származik. A másik muszka azt mondja, hogy ez a tatár otthun -knyáz. - -A knyáz szóra a fogoly megint felveti a szemét, de nem az emberekre, -hanem a fali képekre. Az tetszik neki. A sok tarka szin, a kalpagok, az -aranysujtás, a rézveret a kardokon. Ami régi. Tifliszben a vásárokon az -emberek most is acélpáncélt hordanak, abban járják a fegyvertáncot, ha -kedvük van hozzá. - -A kovács odatolja a poharat a tatár elé: - -– No. Kóstold mög. - -A knyáz határozott kézmozdulattal tolja vissza a poharat az asztalon s -keményen, mintha tanitómester volna valamely iskolában, mondja a -fogolytartó gazdának: - -– Ne treba. Nem szabad. - -A kovács erőszakoskodik. - -– Igyál hát, csak egy hörpintést. Kóstold meg, knyáz. – A knyáz szóra a -tatár megint elmosolyodik és szeliden mondja: - -– Ne treba, ne treba. - -Egy ember odamegy hozzá s belenyul a zsebbe. A zsebből cigarettákat -halász elő. Ritka madár ez is manapság, mint az arasztos szalonna. A -tatár nézi, hogy mit akar a magyar? A magyar mondja neki: - -– Tessék. No ne. Ne no. - -Egyet kivesz a tenyérből. - -– Még egyet. Jos jedán –, mondja neki a rác tudományokban bővelkedő -férfiu. - -Még egyet elvesz, szalutál a tányérsipka alul. Mondja neki a kovács: - -– Mondd, hogy köszönöm. Ugy mondd, hogy: kö-szö-nöm. - -A tatár a fejével integet, hogy nem mondja. Ne treba. Nem szabad. Hanem -állandóan szalutál, mint Andersen meséiben az ólomkatona, aki, mikor -fejjel lefelé szorult bele a csatorna kövei közé, ott is következetesen -és kitartóan szalutált. - -Közben mondja a kovács: - -– Dolog van. Gyere tatár. Ma még negyven patkót föl köll verni. - -A fogoly megy a gazdája után. Szalutál, mindig szalutál. Ahogy a ház -előtt elhaladnak, az ablakokon keresztül belátszik, hogy a tatár katona -még a háznak is szalutál. Jól bele van törve a muszka divatba. Azonban -hát cigarettát kapott a knyáz s ez sok mindent megmagyaráz. - -A dohány nagy ur. - - - - -Mindenek változnak. - -Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint -elfogy az erő, ámbár hiszen igy van ezzel kerekátaljában mindenki. -Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig -megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja -van ezekkel a mostani állapotokkal. - -János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás: a -birkával vergődik, minélfogva egy kissé igy többre is tartja magát, mint -aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis -rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert -hiszen majd hasitaná ő is a föld hátát, ha olyan volna a földje, hogy -azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely -darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert -azon csak ez az egyszerü jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz -való még egyszerübb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi -nomádéletbe beleszokott juhász, akiről még a nóta is azt mondja a -lánynak: a szived a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az -ágyon. - -Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól -legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal, -szélben, esőben s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvü -földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás -vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá -nyárára a nagyszélü kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a -birka adózik be neki a subával együtt. - -Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszu esztendőkön át, -szerzett szép darab juhfalkát, „ragasztott“ is magának a legelőszélben -tanyát s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó -vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre -a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Igy aztán -tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nem igen -szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt. - -Azonban történt, hogy elkövetkezett a háboru s apránkint Halbőrnek -bekivánta minden emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább -huszár, mert mint állattal foglalkozó s jószágszerető embert -odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves -suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg -beállott önként s igy egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is. - -Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad -uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg -hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét -szokni, amit az ember amugy sem felejtett el. - -Csak hát szokatlan egy kicsit, mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg -nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig -nedves, nem jó fekvés esik rajta, különösen ez az árva birkának való -szíkföld ebben a a sok nedvességben ugy elmállik, mint a szappan. -Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar ugy száguldoz végig a -lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben -lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már -megérzi az ember. - -Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a -tanyába és kigurit a szinből egy olyan nyolcakós-forma hordót. A felső -abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Igy csinál belőle kádat, -vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót. - -Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót és kiguritja maga előtt a -bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a -nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra, -azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván: -ez nem tartozik énrám, hát nem törődik vele. - -Halbőr csak neveti a sok értetlent: - -– Hiszen tudom én, amit tudok – mondja nekik magyarázólag. - -A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért -szamár, hogy elüljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az -elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót. - -Halbőr, mint régi „nyájajuhász“ hátul „mén“ s a kecsegeorru -juhászcsizmával rug olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a -lábonjárók után. - -Persze az egész eljárás, igy külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető. -A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki -sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit ugy -kelljen a mezőn gurigálni. - -Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén -ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése -előtt. - -No, köszönés után: - -– Hát János bácsi, hát mire végzi? - -– Hát ehun-e – mondja Halbőr – ténförgök utánuk, mert magam maradtam. - -– Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó… talán bort gurigat -benne? - -– Bort? – ismétli sértődve Halbőr. – Nem iszik a röndös juhász bort, -csak ha csárda mellé ér. - -– Mög ha ögyébb alkalom előadódik. - -– Nono – neveti az öreg – az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. De -hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm. - -– Aztán mirül jó? - -– Hát – mondja Halbőr – most ez a tanya. - -– Tanya? Guruló tanya is van. - -– Eddig nem volt – neveti megint az öreg – de most már van. Mert tudja, -kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai -hálást nem birom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én -nagyon, amiuta födélalattháló tanyai lakos löttem. Olyan finum-fánum -lött a büröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába -húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárul -a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem birok pihenni, nem -birok pihenni, no. - -– Hát aztán a hordó? - -– Hát mikor szél van, mög eső van, belebujok a hordóba, aztán abban -alszok. - -– Ugy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent -eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó. - -– Ez? – néz végig a hordón meggyőződéssel János. – Ez? Ez különb, mint a -vertfalú födeles tanya. Mert ezt ugy forditom éllel a szélnek, ahogy én -akarom… - -… Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rugott a hordón, hogy menjen a -többi lábasjószág után. - - - - -Ötvenesek. - -Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van -az ötvenegyedikben. De azért amugy szálas ember, egyenesen ül a széken, -a válla rendben tölti ki a katonagunyát, a hosszu ősz bajusz a -nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény -tekintetü szemek tekintenek ki a világba a sasállásu veresbarna orr -fölött: ez az ember nem most lett először katona és ez az ember szép -legény lehetett valamikor. - -A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak ugy olyan negyvenötös -forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad -kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg -nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel: -ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de -azért ez az ember sem most először katona. - -Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hivnak. Most ülnek az -asztalnál, mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert -mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás: rukkolás, -hivatás: hivatás. Hivatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszáru kis -fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól, -nézik, hogy merre száll? - -A görbehátu önt a két kis pohárba s az egyikkel az egyenesvállu felé -taszitja a másikat. Izlelik. - -Az egyenesvállu lehuzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a -kezefejére: nézi, hogy, ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is -lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét. -Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az -ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra. - -A görbehátu szivja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szivja, de most -sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyul önkéntelen -mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már -feleutjában visszahuzza a kezét, mivelhogy ugyis hiába nyujtaná, mert -mostanában nem igen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát -körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé -vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban. - -Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyul -rajta a bluza külső kebelébe, előhuzza belőle a gyufaskatulyát s -odatolja a görbehátu elébe. - -A görbehátu biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz, -amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot, -de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja. - -Amaz nézi. - -Közben hol nyilik, hol csapódik az ajtó, jönek-mennek negyvenötösek meg -ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, uj és finom regruták, a -szentséges királynak a legszentségesebb hallhatatlan vén katonái. Ott -van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne -józan emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság -szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos -ur, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony -meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka, – lehet azonban néhány -jópálos negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a -hosszuszáruban, mert, mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály -ötvenesnek: - -– Nem szobába neveltek bennünket palántának az ágy alatt, mint a -virághagymát, nini. - -A görbehátu nem szól semmit, az egyenesvállu sem szól semmit. A -görbehátu kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már -a nyelével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat és végighuzza a -skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy -ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz. -Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban. - -Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorru átnyul -a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem -valónak nézett, megvetett gyufaszálat és a gyufaszálon huzza végig a -skatulya oldalát. - -Lángra kap igy és a sasorru nyujtja a tutajbajuszunak a tüzet a pipába. - -Biccentés. Visszabiccentés. - -Most már kisvártatva azt mondja az egyenesvállu: - -– Gyarló vagyon most nagyon a disznó. - -A görbehátu a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit -ilyenkor forditani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a -makkból, hogy megnézze, hogy jól volt-e belecsavarva. Mert a szár is -olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény. - -A disznó. Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ, -hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van. - -– No, no – mondja. – A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó -nem beótott disznó. A disznó szöröncse. - -Bólint a másik öreg katona szótalanul. Hosszu hallgatás van megint. -Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes, -akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos ur s Karácsony Fekete a -másik asztalnál azt véli felőle, hogy akkor miért nem maradt fönt a fán? - -Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállu azt -mondja: - -– Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása, -hogy elpártol az embörtül. - -A görbehátu a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra huzgálja valamennyit, -hogy vajjon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben -odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban. -Nézi az öreg katona a gombokat, hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket, -azután azt mondja: - -– Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbul, mert -negyvenhatot tartott. - -A sasorru kérdezi: - -– A háboru utától fogva? - -Most meg a görbehátu hallgat, nem szólván semmit. Csak későbben mondja: - -– Nem. Csak a tavalyi esztendőben. - -Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem -tudja. Az eszmélet szétszórodik. A fiak oda szerteszéjjel ország -használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is ime megint fegyver -alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben -elmult. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Ugy lehet, -hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte -már ezeket, mert az élet mindig uj gondokat teremt és ezek a sirásói a -régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami. -Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart igy áldana meg az -Isten. Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a -fejünkre akar nyölni kend, mert csámpás kend, kendet még sohase hivta a -király – hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési -igazsága, aki csámpás? - -Körülbelül igy mászkálhatnak a gondolatok a sasorruban, a koponya -agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a -görbehátunak: - -– Igön kis körme van a disznónak, néha mégis nagyokat ugrik vele. - -A görbehátu bólint s hidegszáju lévén, megint csak a gyufa irányában -nyujtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállu elébe is tolja a -gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek: - -– A tokja ódalát huzzad végig a fejin, kis fiam. - -Ugy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanitsa a fiatalabbat, -amiben tudja. - - - - -A szenvedélyről. - -Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és -miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó, -hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert -mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan -öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja: - -– Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan -régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás -cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát, -akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, a valóságos novibazári baka -voltam, az az ur, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanu is löhet rá. - -– Nono – mondja a másik. – Hát hiszen, ami aztat illeti. - -– Nono – mondja megint amaz. – Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak -mondom. Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt -mondok. - -– Hát hiszen – mondja megint csak amaz – senki se kételködik benne. - -De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az -asztal legszélére huzza, hogy amaz a koccintás kisértésébe ne jöhessen, -pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, ugy nézi, hogy -miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember: - -– Kend, sógor, volt-e valaha katona? A régi időkbe? - -Azt mondja emez: - -– Ugy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a -katonagléda alá. Nézd csak – teszi hozzá megbotránkozva –, nem is olyan -a természetöm, hogy ne löttem vóna katona. - -– Csakugyan? - -– Hát… - -Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal. -Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti -tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván: - -– Hát hun szolgált kend, sógor? - -Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (ugy mondják ezt, hogy félagyarra -vágja) s csak ugy odavetőleg feleli: - -– Nem tud maga arrul. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi -lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az -ádriai tengör partján: mit tud ahhon egy baka? - -No hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl és elborultan -néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja: - -– Hát kend kend? Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt -hat lába vót, még se járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A -török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a -poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba. - -– A Klágenfurtba – igazitja ki emez. - -Amaz legyint a kezével. - -– Egyre mén – mondja. – Ide furt, oda furt, furtonfurt. De csak nem meri -kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával? - -Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve -a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli: - -– Én nem szóltam magáhon, maga se szóljon én hozzám. Mi az a baka? A -szenvedéj, a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A -baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a -risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az -önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrul, a futrázsrul, -szénárul, szalmárul, zabrul, szerszámrul, kardrul, puskárul, istállórul, -szénapadlásrul, zabmagazinrul – mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi -az az igazi katona szenvedéj? - -Csak ugy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért -tagadhatatlanul sulyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka -zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj – -mégis csak sulyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka: - -– Maguknál, tisztölt úr, hogy fujták a maródivizitöt röggel? - -– Micsodát? - -– A maródivizitöt. Mikor a betegek möntek röggel az orvos elébe. - -Azt mondja az egykori huszár: - -– Nem fújtak mifelénk ilyesmit. Én nem tudok rulla. - -Jaj, de most már a baka feltámad. Most már kételye támad afelől, hogy -amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem -ismeri. - -– Hát – mondja kiváló fesőbbséggel – az van. Az mindön trombitán van. -Aztán mindön röggel van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte -stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de -be-teg va-gyok… - -A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az -értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a -bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert ugy -sem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi -szenvedéj. Hát megint csak ugy odavetőleg, félvállról mondja: - -– Mifelénk ilyesmit nem fujtak. Mert mi köztünk nem szokott annyi beteg -lönni, mint a nagyságos gyalogságnál. Pedig több vót a szenvedéj… - - - - -Etal és Tóni. - -A kapásunk lánya volt az Etel, sugárnövésü, karcsu teremtés, de talán -egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria – vélte felőle -az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész -életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az -olasz földön és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc -esztendeig, mindig oda alá, hol a Venédigbe, hol a Pádovába és sokszor -évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő -embert a régi katona-tréfáival. - -Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől -engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett, -vissza kell téritenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz -az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van -az ára és kéröm a bocsánatot. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki -rászánta magát az uj életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a -nazarénus annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézek -ellen és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes -éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gunnyal Kánya Tóni: - -– Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tüllük, aztán hogy -kérsz tüllük bocsánatot? – amely kérdésre az ujhitü nem igen tudott -felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált -utasitást a könyveiben. - -Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a -gunynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-hegyhez -tartozván. Mindig ugy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, ugy is -ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle. -Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemü dolgok -felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog -megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok -előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi -be a várat, hanem fehérlovat áldoz érte. - -Etel tehát – azaz, hogy a szebbszavu tanyai nyelvben Etal – ilyen -észjárások között élt az özvegy, vén katona kisded kapási lakásán; nem -lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is -történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség -ellen nincsen orvosság és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri. -Karcsu volt tehát az Etal, de karcsubb, mint kellene, bár a járása olyan -gyors és sebes, mint az ünő szarvasé. - -Ez a szarvasjárása, vékony formája tette alighanem, hogy szivesen -váltott vele szót egy erős termetü legény, csupa izom, olyan, mint a -vasék, aki napszámba járt a tanyába s a forró homokon, a szőlővenyigék -között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt -magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kutból meriteni az udvarban, -ahol láthatta Etalt is. - -Igy történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg -Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorru Kánya olyanformán -legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentul járhatsz -mezitláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a -sorsok amugy is meg vannak irva a láthatatlan nagy könyvben és az égi -lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből -olykor addig bámul, mig csak szét nem foszlanak. - -Tóni meg az Etal igy összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem -kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a -betegséggel és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is -szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni, -amugy. Azonban lehet, hogy az ugy van, hogy az egészség átruházódik a -tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba -jártak mind a ketten és birták. Etal még sudárabb lett, még karcsubb, s -birván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött -abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy -élettapasztalatainak nagy igazságai igy beteljesülnek, nagy -hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen -körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint, hogy szintén -meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zsenéreknél szolgált -és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Igy, az öregek -Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták -emezeknek. No, nem tulságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy abból -ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten -rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga -felesleges részét a betegségnek és az a szó vert szét a tájon, hogy -nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál. - -Történt azután, hogy a nagybajuszu és nagyszakállu királyunk „kiszólt a -szőr közül“ a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne -várjon tüllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy -mindön katonámnak leveleket irkáljak, nini… Tóni elköszönt tehát -Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó -szétvert a tájon és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem -marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott -nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a -kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg -ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem -verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gunyolták azért, hogy a -betegséget akarja elvenni. - -Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona, -aki kitalálta, hogy rózsaszinüek legyenek ezek a levélkártyák: igy -szebbek, mikor érkeznek és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt -lop a szivekbe. Etalt sürün levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a -tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább -megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postán, mivelhogy -ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelébb, -erre hamarább. - -A rózsaszinü kártyapapiroson Tóni egészségkivánatokat küld mindazoknak, -akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése és ez a -levél vége is. Minden népies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a -régi latin levélformáknak a maradványa s ugy lehet, hogy a latinok is -más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott -kivánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyu -hátán a levelet irja, és amelyben a neve aláirásával tudatja Etallal, -hogy hol van. - -Tudatja vele, hogy hol van. - -Ez persze most már megint más dolog s az ilyesmit a városi észjárás -előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az -teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan -helység körül van-e, amit Ziksównak, vagy Wókzisznek neveznek, mert -ebből ugysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából, -hogy Dicső a tüzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a -munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a -lelkében az életpárja iránt. - -A levelet tehát Dicső sehonnan sem irja, mert nem is szabad valahonnan -irni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogy ha a levélkártya alján a -neve megkezdését, a Dö betüt igy kanyaritja, akkor hátul van, ha pedig -emigy, a nyomtatott Dö betü formájára rajzolja, akkor az első -tüzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell és küldi a -dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány. - -Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép -egészségkivánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne, -vonalozott sorokban (alighanem a bajonéttal vonalozta): Szeretet kedves -párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a -barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom. - -A levél a nyomtatott Dö betüvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a -tüzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik. - -Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van -borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor s még sem tudat mást, csak hogy -némely fa már ott is virágzik. - -Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem -lelkekből is lehet a sorok között irni. - -Etal, mikor a mását küldi a levélnek, ezt irja benne: - -– Ne tarts semmitül, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán -markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök. -Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, -hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák… - -Rózsaszin levelezőkártyák igy váltakoznak egymással. Tóni erősen áll a -határon és Etal erősen áll a földeken. - - - - -Idegenek a jegenyék alatt. - -Ezekben a muszka foglyokban, akik igy dologra ki vannak adva, azt lehet -mondani, hogy csak a tanultabbja bánatos. Olyan elmélkedő, elgondolkodó, -elmélázó. Leginkább fölügyelő-formák a maguk fajtája között, de azokkal -sem barátkoznak, a játékaikban nem találnak mulatozni valót. Nem -beszédesek, ha akár tudnak is valamit németül. Némán néznek szét a mező -síkján és keresnek benne valamit, amit nem találnak. Hogy az orosz -veszitene, azt nem hiszik. Hogy Varsó elesett, vagy valamely más nagy -vár is beadta a várkapu kulcsát: hihetetlenül rántanak egyet a vállukon -és nem szólnak semmit. Lehetetlen az, hogy a hatalmas és szent orosz -birodalom… ej, bizonyára tréfát űznek csak ezek a magyarok a fogollyal. -Ha ujságot mutatnak elébe, előbb elsötétülten nézi, lehuzza a -szájaszélét s elfordul megint ki a tanyaudvarból s átnéz a -gyalogösvényen keresztül a semmibe: nem igaz, nem igaz, nem igaz. - -Emezeknek nagyrésze pedig olyan, mintha mindig itt lakott volna. Ritka -köztük az az egészen nehézkes, mogorva fajta ember, akit a külső nyelv -buszmának nevez, bár másfelől áll róluk bátran az a mondás, hogy a -sietséget is aligha Muszkaországban találták fel. Ha az öreg magyar -mutatja neki, hogy hogy kell dolgozni, szintén csak a vállát rángatja -nevetve. Ha mondják neki, hogy ne légy annyira lusta, azt feleli szintén -mosolyogva: - -– Én nem lusta, csak magyarszki nagyon siet. - -Némely részéről, amelyik már hosszabb ideje itt van, lekopott az amugy -is viseltes rossz katonamondur s abban az ittvaló felöltőben, amit -ráadtak, ki sem lehet belőle nézni a muszkát. A magyar beszédet is hamar -eltanulja, ami nem is lehet valami nehéz dolog. A népnyelv szókincse -gazdag bánya bár, de a hétköznapi életben, a munkában abból alig van az -egymás megértéséhez pár száz szóra szükség, talán annyira sem. S a munka -amugy is lehetősen szótalansággal jár. Az a kevés szó, ami hozzá kell, a -napi megszokás révén belefészkelődik apránkint a muszka koponyájába is, -amelyből szürke szemek tekintenek ki a világba, némelyiknek olyan a -szine, mint a megszivárványosodott ócska üvegé. - -Aztán hát el vannak valahogy. Akik otthon is földművesek, akik a -végtelen steppékről valók, a maguk síkságát találják itt meg a tanyákon, -csak némely szokatlanságon csodálkoznak el, hogy például lovon -szántanak, mikor otthon „szántani ökör“. Ökörnek mondja s nem eker-nek, -már beleilleszkedett a nyelvejárásába az ö betü is. - -Azonban egy baj van. Ez pedig abból támadt, hogy – nincsen téa, nincsen -vutki. - -Az otthon megszokott tea, meg a még jobban megszokott vutki kellene -neki. Az idevaló pálinkát nem kedveli, az erős neki. Azt a könnyüt -szeretné, amit egész nap lehetne nyakalni. Azt az elsőeresztésü főzést, -amit régebben itt is vódkának neveztek, fájlalják nagyon, hogy ez -hiányzik. - -Mondja nekik Oltványi János: - -– Ugyan ne jajgassatok. Hát ugyan, aki magyar fogoly van a muszkáknál, -azoknak talán jobb dolguk van? - -Egy idősebb muszka mondja: - -– Ott is jó van fogoj. Talán jobb, mint itt van fogoj. - -– Ugyan ne beszélj már, kételkedik Oltványi. - -Azonban a muszka erősödik: - -– De gazda… Ot nem ojan drága, mint it. Egy kiló hus husz krajcár ot. - -Oltványi rámordul: - -– Messzirül gyütt ember sokat beszélhet – talán bolondnak nézöl? - -De a muszka előhuz a gelebbül egy gyürött kártyát, azt a zsenicája -iratta neki, a feleség, hogy ott husz krajcár egy kiló hús. Persze el is -kellene olvasni a kártyát, ami pedig nem lehetséges, de ha mégis igaza -van neki, hát honnan a jó isten messzi ázsiai boldog világából hajszolta -azt az embert ide a császárja? - -Ugy lehet azonban, hogy nem is igazat beszél. A kételkedő Oltványi azt -kérdezi tőle: - -– Hát ha olyan jó világ van ott, akkor mért gyüttél ide? - -A muszka beszél cárról, csinovnikról, kozákról, miegymás, a vége az, -hogy azért dúródott ide a többivel együtt, mert ugy parancsolták. De ők -nem akartak rosszat magyarszkinak. Mert mihelyst csak lehetett, megadták -magukat. - -No, ez való. Ha a huszkrajcáros hús nem igaz is, de azt már nem lehet -eltagadni. Annus néni azt kérdezi, csupa merő kiváncsiságból: - -– Aztán, hogy mén az a mögadás? - -– Né! – mondja Oltványi János – tán te is mög akarod magadat adni? - -– Ugyan, mönjék kend a pokolba, ugy is már régtől fogva odavaló kend – -mondja az öreg Annus az urának, de az mind csak azért van, hogy kés, -kanál ne essen csördülés nélkül. – Én szeretném tudni, hogy hogy mén az -a mögadás. - -Annyi szótehetsége még nincsen a muszkának, hogy ezt elmondani tudná. -Ellenben Annus néni olyan alkalmas tésztákat főz ünnepi alkalmakkor a -muszkáliknak, hogy nem lehet a kérdését méltatás nélkül hagyni. A muszka -hirtelen mondani kezdi: - -– Bum, bum, bum… pat-pat-pat… bum, bum, bum, akkor hirtelen keresztet -vet magára és mind a két karját fölnyujtja a levegőbe. - -Hát ez a mögadás. Annus ángyó neveti, hogy lám, ez milyen kitalálás. -Oltványi is mosolyog és csöndesen mondja: - -– Az ördög bujna beléjük… hát ha már itt vannak, hát itt vannak. De -legalább egy kicsit sietni is tudnának a dologgal. - -Buborék Mátyás, mint szomszéd, eddig csak pipázott s nem szólt bele az -ügybe. Most azt mondja: - -– Miért sietnének? Tavaj se siettek, mégis kiteleltek. - -Ennek az öreg Mátyásnak mindig olyan igazságai vannak, hogy nem lehet -ellenük föltenni semmit. - - - - -Mári kártyái. - -Csöndesen suhan el az utcákon, a falakhoz huzódva, a szőregi Mári, -szemlélődve, hogy ugyan melyik házba volna jó bemenni, szerencsét -próbálni. Ritka szép menyecske volt még csak nem is olyan régen, de a -faluvégi cigányasszonynak nincsen középkora, a viruló fiatalból -egyszerre öregasszony válik. Elhuzza a sok rajkó, amelyből egy mindig -lóg a mellén és mindnyájának az a neve, hogy a kis Jóska. Azután most a -félnomádokra is szük világ jár, bár ugyan boldog világban is hozzá -voltak szokva a nélkülözéshez. De most az emberek, meg a legények az -alacsony putrik födele alól is elmentek fegyver alá, nincsen, aki a -nyárfa derekából dagasztóteknőt faragjon, aki apró gyerek-kocsikat -szerkesszen játéknak, aki kibarkácsolja keményfából a szegényasszony -szappanának nevezett sulykolót. Elmentek azok is, akik tepszit meg -parazsas-lapátot kovácsoltak, akik a buzáshajók oldalába való iszkábát -kalapálták. Most csak annak a cigánynak van jó dolga, aki ért a lóhoz és -azzal kereskedik. De nemcsak az kell ehhez, hogy értsen a lóhoz, hanem -tudnia kell azt is, hogy még hol kapható, hol van még imitt-amott -eldugva tanyai istállókban egy-egy eladó. - -Mári csöndesen siklik a falak mellett. Már nincsen kis Jóskája, akinek a -részére kenyeret vagy krajcárt kérjen, most csak a jövendőmondó kártya -az egyetlen, ami hozhat valamit, a kártya meg ott van mindig Mári -zsebében. Mári népesebb utcákon, a magas házak között, ahol sokan -laknak, nem igen jár. Csendes, kis utcák magányos házaihoz tartozik a -Mári, mint az eperfa. Ahol nincsen házmester, ahol nincsenek csengetyüs -ajtókkal elzárva a lakások, ahol a szobákba a konyhán keresztül szokás -bekerülni, régi divatu módon, ráérősebbek a népek – és szóba állnak a -Márival is. - -Ilyen helyeken szokta Mári kitapasztalni a cselédnek a búját és hoz neki -sok ócska papirosba burkolva szerelemkövet, amely majd hozzáhajlitja a -legény szívét. Hozhat éppen, ha kell, varázsgyürüt is rézből, azon rajta -van a nap, a hold, a csillagok, a futó sárkánykígyó és a kétélü hosszu -kard a keresztes markolattal. Hozhat pénznek való kötős-zsebet, tarka -madzagokkal, szines gombokkal, pitykékkel és szines csigabigákkal -cifrázva, mondják, hogy az ilyen bukszába tartogatott pénz nem vész el, -mert a dajmunák, kesályik, sivályik és egyéb földöntuli fekete -tűzhatalmak megőrzik benne. Elveszett csirke után rostát pörgetnek, az -elkódorgott macskát hazahivhatja, nevét a kéménybe annak rendje és módja -szerint belekiáltván. - -Ezek a tudományok azonban mostanában nem igen kellenek. A kártya inkább, -amely a sorsot és a jövendőt megmondja. Ki van ma olyan, akinek valakije -nincsen _oda_ s hogy az, aki oda van, hogy van, mint és miféle sorsban -van? - -Ha Márinak mondják, hogy mondja meg ezt, Mári huzódozva és sértődötten -mondja: - -– Én nem tudom megmondani. Én csak a Mári cigányasszony vagyok. A kártya -tudja, a kártya mondja. - -– Ugyan, ne beszélj, Mári. Mit komédiázol? - -– Ha nem hiszed – mondja a Mári –, akkor ne vetess kártyát. Én nem -csalok, mint az uri dámák, akik jövendőt mondanak. Én csak kivetem a -kártyát, itt előtted. Amit én mondok, azt a kártya mondja. Akarod, hogy -szóljon a kártya? Ha nem akarod, nem szól. - -Mári leguggol és a földre terigetni kezdi a kopott kártyalapokat. Nézi. -Bólint. Itt valami jót mutat a kártya. De azután. Mári az ujjával érinti -némelyiket. Letérdel, a két kezére támaszkodva nézi az ócska figurákat, -amik a papirosokra vannak festve. - -– Te, aranyos szép kisasszony, terád levél néz. Itt levél van. Három -vizen jön át a levél. Itt mutatja: egy víz, két víz, három víz. - -Mári rakosgat a kártyán. Nevet. - -– Neked, aranyos kisasszony, vőlegényed van. - -– Honnan tudod? – bökkenti ki pirulva a leány. - -– Én nem tudom – mondja Mári –, a kártya tudja. A kártya mondja: -vőlegényed van, egy szőke férfi van itt, mint vőlegény. Most katona, -három vizen tul. Vitéz katona, itt pénzt mutat a kártya, ezüstpénz van a -mellin. - -Márira csodálkozva néznek. Honnan tudja? - -Mári meredten bámul a kártyákra. Egyet megkopogtat. - -– Itt van még egy férfi. Ez nem szőke, ez gesztenyés. Kisasszony, neked -van egy testvéred, egy testvérbátyád. - -– Van. - -– Az is katona. - -– Az. - -– Négy vizen tul van – mondja a Mári. – No, itt egy kis baj van. Nem én -mondom, a kártya mondja. Ez a testvéred, szép kisasszony, egyszer csak -eltünik. Itt van, hogy eltünik. Hm. Baj. Nézzük csak… - -Mári megint rakja a kártyát. Nézi tünődve. Azután nevet és fölkiált: - -– Előjön, előjön. Egyszer csak, mikor nem is gondoljátok, előjön! Itt -van, nézd, kisasszony, a kártya mondja: Hét vizen tulról előjön! - -… Babonás, bolondos komédiák ezek, amit a Mári űz. Azonban a szóbanforgó -fiu egy hónap mulva csakugyan eltünik. Nincsen sem a csapatnál, sem a -kórházban, sem a halottak között. Mári ezt megmondta, de megmondta azt -is, hogy előjön. Most ez a reménység, mert a reménység az, amely még a -borotvaélbe is belekapaszkodik. Minden igaz volt, amit Mári mondott, -miért ne lenne éppen ez igaz? Mári kártyái bizalmat és megnyugvást -vittek néhány szorongó szívbe – faluvégi szelid kis cigányasszonytól mit -kivánhattak egyebet? - - - - -Pali – Pál. - -Paliról, amíg legény volt, azt volt a nézet, hogy kutya-legény, tulságos -sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől -nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső, -pusztaszéli tanyán a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem -egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem -támadt semmi különösebb baj, mert könnyü gyertyagyujtás után megismerni -a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor -aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd -akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről -pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog -rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró, -egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő -adja a kocsit a doktor hurcolásához és viseli a patikasarcot. A dolgok -igy könnyen és egyszerüen intéződnek el egészen addig, mig egyszer a -Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből. - -Ugy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanitja s -kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala -közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszu, -szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában -hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés -rukkolásokon a regimencfánit és hát miként ne lehetne büszke az az -ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben? - -Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy -szikrát sem. Ahogy az idő telt s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a -mankulás őrmester ládájában legfelül s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát -fölválthatta, megint az ereszek alján, a göndör bárányból való -legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt, -káromkodott, miként a jégeső, huzta le a valóságos öreg uristent a -lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt, mint a gödény, avagy a -pelikánmadár – az öregek egész bátran megállapodhattak abban, hogy ezen -a szilaj fiun nem segithet már más, csak a házasság. - -Pali idő multán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint -Vizhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott -volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli -járásáért, gyönyörü szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan -volt, mint az ünőszarvas. - -Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De -más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere -könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni, -hogy: - -– Azok olyan irtóztatóságok, hogy még aki hallgatja, az is elkárhozik. - -Még sem volt Pali egészen Pál. - -Történt azután, hogy a többi néppel együtt káromkodó Pált is megint csak -fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben -kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát -nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no most már törvényes legyen a -bicskázás, vághatja ugy, ahogy akarja – hát nem lehet mondani, hogy ne -vágta volna, mert vágta, ameddig birta, de azután odafent a nagy várban -sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen -és végkép, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali, mint fogoly -bandukolt hóval telefutt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába. - -Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele ugy -mondja: Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon -mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem -tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék -bötü lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbül a -Szibiriábul hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél, -hogy lássam a kezed irását. - -Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasuti kocsikat -haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta, -magyar masiniszta füttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betüje Rozálhoz -jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet -előbb valamely tunguzból vagy egyéb kutyaorru rokonból muszkává vedlett -sógor vett át utnakinditás végett, hogy azután megint egy Ázsiából -szakadt magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán. - -Rozál olvassa: - -– Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád eljuthassak… nem iszok, nem -káromkodok… – fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid. - - - - -Ócska puska a sarokban. - -Ócska, nehéz Werndl-puska áll a sarokban, rajta a panganét, a régi -vércsatornás kardszurony, amit abban az időben, mikor az ilyenfajta -puskák még Novibazárban szolgáltak, igen veszedelmes fegyvernek -tartottak. Azóta régen elfoglalta a helyét a bicskaforma bajonét, mint a -Werndlét a Mannlicher. Előbb jött a nyolcvannyolcas modell, azután -mindig ujabb, ahogy javitgattak a fegyvermérnökök folyton rajta, mignem -előállt a mostani fajtája, amely az öreg Werndlhöz képest már nem is -puska, hanem óragép. - -Nem csoda, ha az ilyen finom fegyver mellett egyidőben a Werndlt már nem -is hivták semminek. A fegyverraktárak kidobták magukból, mint fölösleges -holmit. Majdnem ingyen került az ócskapiacra, két forintért meg lehetett -venni egy ilyen puskát a szuronyával meg a szurony tokjával együtt. De -még ugy sem igen kelt, pedig mindenfelé árulták, még horvátországi -faluban is láttam a kis boltban az eladó holmik között. Lehet, hogy -akkor vittek is le belőle a balkáni vidékekre. Ott még jó lehetett -fegyvernek, itthon azonban nem kellett már ilyen célokra. Kisvárosi -fogadók vendégszobáiban lehetett az öreg Werndllel találkozni, de ott az -egykor félelmes puska már ruhafogassá változott. Háromat-négyet -pántokkal összevasaltak olyanformán, hogy mint álló ruhafogas, mint -„Kleiderstock“ szolgálta a vendégszoba futó-vendégét. - -Nem gondolt arra akkor még senki, hogy ekkora háboru is lehet a világon, -mint a mostani. Ugyan lehet, hogy valaki mégis gondolt rá, mert egyszer -csak megszünt a Werndl árusitása, aminthogy jó is volt a háboru elején, -hogy maradt még belőle a magazinokban. Az öreg puska megszünt lenézett -jószág lenni, megint felkerült a katonák vállára, s a Kárpátokban, öreg -népfölkelők kezében nem is egyszer jutott neki dicsőséges szerep. Mert -hiszen, ha nem is olyan óragép, mint a Mannlicher, azért csak puska a -puska. Nem is volt az olyan rossz fegyver, mint a hire. Novibazárban még -ezt használtuk, s csak jobb volt, mint akár a lakosság ócska, -hosszucsövü mordálya, akár a török katonák Henry-Martini-féle puskája. -Az is hátultöltő volt ugyan, de nehéz és idomtalan jószág, gyakran -elromlott; volt eset rá, hogy a maguk kovácsa meg sem tudta reparálni s -a mi puskamüvesünk igazgatta helyre. Szóval csak adassék tisztelet a -régi asszonynak is (a katona abban az időben odalent a feleségének hivta -a puskát). Nekem is mondták már a Werndlre, amint ott szomorkodik a -sarokban a még régibb Wenzl mellett, amely a hátultöltők ősapja volt: - -– Ugyan minek tartod a szobában ezt a porfészkes hitvány limlomot? - -– Hagyjátok csak. Hagy beszélgessenek. - -Mert azt ugy kell venni, hogy a két ócskaság néha beszélget egymásnak s -olykor beszélnek nekem is, régi, fiatal, játékos és bohó katonaidőkről. -Azonfölül a Werndl jóbarát, szükség esetében nem hagyja el az embert. -Azért volt a neve valamikor „asszony“, hogy az urát el ne hagyja. -Egyszer, már régen, a gyerekek még aprók voltak, veszettkutya -viszkolódott be az udvarba. Nagy aggodalommal voltam vele, a gyerekek -jöhetnek haza az iskolából, benyitják a kaput, a kutya meg éppen ott van -a kapualjban, bizonyosan belekap abba, aki belép. Volt itthon fokos is, -revolver is, de ha nem találom el a pisztollyal, csak nekem ugrik és -megpocskol. Két rozoga vivókard lóg egy fogason, de azok életlenek, -hegyük sincsen, csak gyakorlatra valók voltak – mit csináljak hát ezzel -a döggel? Akkor jut az eszembe: nini, segit a Werndl ott az elfelejtett -sarokzugban. Annál nem kell tartani attól, hogy nem talál, különösen -ilyen közelségen. No, gyere elő, aki valamikor katonakézben az -emberölést szolgáltad, alacsonyodj le kutyafegyverré. De a Werndl nem -bánta ezt sem, nem tiltakozott és nem ellenkezett, ellenben szolgált -hiven. Fejen találta a kutyát, a beteg jószág szó nélkül elnyult s -megszabadult a kínjaitól nagy hirtelenséggel. Másnap jöttek aztán a -rendőrségi hivatalosak, hogy tett-e valami kárt a kutya emberben vagy -állatban, mert a vizsgálat szerint már egészen meg volt veszedve. - -Nem tett, hála Istennek, mert nem tehetett, mert segite a régi, hü -Werndl, amely oda volt rendelve a gondviselés által porfészeknek a -sarokba. Néha porfészek, néha beszélgető társ. Most megcsorbult fájával, -amelyen kardcsapások nyomai vannak, (ki tudja, kinek a kezében lehetett -akkor?) a régi déli élet emlékeit eleveniti föl. Még azt sem csodálnám, -ha örömében kivirágozna most, mikor a fiatalok a büszke utódot, a -Mannlichert megint bevitték oda, ahol a Lim lármás, dübörgő, tajtékos -habja csattog a sziklákon és szeliden ömlik bele a zöldvizü Zselaznica. - -Megint ott vannak a fiuk, azon a különös tájékon, ahol egyfelől még -mindig látszanak az egykori hatalmas római állam nyomai, másfelől pedig -lakóhelye volt az emberi szegénységnek. Ahol, ha a kenyerét megtörte a -bennszülött, huzódott ki a kenyérnek nevezett kovászformából a -zabszalma. Ahol egy mienkfajta közkatonára irigy csodálattal tekintett a -szegénység, mint gazdag emberre, aki minden nap hust eszik, akit finom -és meleg ruhákban járat Fran Joszip, jó fegyverrel ellát és csillogó -aranypénzzel fizet. Ahol már tél elején, az első hó lehullása idején, a -nyár alkalmával békésen járókelő patrulokat meg kellett kettőztetni, -háromszoroztatni s még jobban sokszorozni, hogy három ember helyett -huszonnégy is járt – azon egyszerü oknál fogva, hogy a hó elvitte a -hegyközök putrijaiba a nyomoruságot meg az éhezést s az emberek, egyebet -nem tehetvén, fölvették a sarokból a fegyvert s elmentek rabolni. Adjon -az, akinek többje van. S ha nem ád, hát ezért van a puska, a pisztoly, a -handzsár. Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyuk, két hatos egy liter -szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fütőfa annyi van, hogy -mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával -fölmenni – amit egy ló a hátán le birt hozni, annak is két hatos volt az -ára, de az is csak azóta, mióta Fran Joszip katonái ott voltak az -aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy -krajcár. A falu főutcáján, a csarsián, rudon vitte két ember az -egydarabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatosan ment meg repült -utána, aki megkivánta, azonnal hasitottak neki belőle egy jókora karajt -bordástul: egy karaj egy krajcár. Mint jókora dominókockák hevertek a -piac földjén a szőrös állati vadbőrök, amiknek az egykori gazdáját -elejtette a primitiv vadász az erdőkben, ezt fölkötötte madzaggal a -bennszülött a lábára a szőrivel befelé, viselte, amig le nem szakadt, -egy esztendőre való egy pár lábbeli három hatos, az olcsóság valósággal -dühöngött s mikor a hó leesett a völgyekbe, mert az ormokon ott lakott -nyáron is, kénytelenségből rabolni mentek a hegyköziek, akik laknak ott -valahol a mély „válék“ oldalán, vizmosások partján, a rengetegek -barlangjaiban, a fölöttünk élő hatalmas Isten legháta mögött. - -A Werndl beszél. Az ócska puskára való tekintet az emlékek egész raját -szabaditja föl. Látom az elfogott rablókat, amint a Lim szélén hosszu -libasorban hajtják őket a török csendőrök befelé Plevljébe a kádi elébe, -a vasbékó a nyakukra van verve s a lánc az egyik nyaktól a másikig -huzódik. Köztük egy öreg, nagyszakállu, ősz, turbános ember, az már nem -bir gyalog menni a sziklákon át, apró lovat adtak alá. Kis, bikaborju -formáju lovat, amelyre csikókorától kezdve rá van kötve egész életére a -fanyereg, ebben a nyeregben ül az öreg török, a vaskarika a nyakán s a -karika láncai leszolgálnak az előtte meg utána haladó rab nyakához. No, -és ezek még legalább élnek, bár ki tudja, miféle sors elé vándorolnak a -láncon. De látom azokat is, amelyek csak fejek és a testük hiányzik. -Akiket a nyomoruság ezen emberei közül a czaptiék lelőttek a hegyek -mélységei között s otthagyván a testet a sasoknak, csak a lenyiszált -fejet hozták elő karón, mint győzelmi jelvényt s rendes szokás szerint a -karót beletüzték az utca földjébe a hivatalos ház előtt. Részben -elrettentő példa gyanánt, részben pedig, hogy a vásáros nép maga -bizonyitja a fejről, hogy a csendőrök éppen azt szedték le a nyakáról, -akit kellett, nem pedig valami ártatlant. Csakugyan különös világ volt s -a különös világban különös, régi élet, mintha az a mindössze hétnapi, a -pihenőkkel együtt kilencnapi mars, amit odáig tettünk, elmult -évszázadokba vetett volna bennünket. Vasut azon a tájon nem volt, ma -sincsen s tudja Isten, lesz-e valaha. Jóval lejjebb, Mitrovicáig, már -akkor is ki volt épitve a szalonikii vasutnak egy szárnyvonala, de azóta -sem jutott tovább, hogy valamikép a szarajevóival kezet foghasson. -Beszélték pedig, hogy sok kincs volna a hegyek mélységében, hogy -némelyik helyen kilátszik a hegy oldalából a barnaszén. Egyes vidékek -kopár sziklák, három-négy óra hosszat el lehetett gyalogolni, anélkül, -hogy nem hogy egy kunyhót, hanem csak egy pásztort, vagy egy szemközt -jövő vándort talált volna az ember. Emberöltők előtt kiirtották már e -hegyekről az erdőt, a vihar meg az eső apránkint levitte róla a földet, -uj erdőt senki sem ültetett, igy kopárult el a vidék. Mig más helyeken -sötét, szinte ijesztő pompájában mutatkozott az őserdő. Ha hire járt, -hogy rablók tanyáznak benne, cserkészést rendezett ellenük a mi -katonaságunk, amit Streifungnak neveztek hivatalosan. A katonák alig -birtak előrehaladni benne, a Linnemann-ásó éles felével szabdalták maguk -előtt a mindenféle kuszónövényt. Ezekből az erdőkből hordta aztán -lóháton le a völgybe a szegény nép a fát, két hatosért egy fuvart. - -De a huszkrajcárost nem mindenki vette el ebben az árban, hanem csak -tizennyolcban. Ha azonban ki volt lukasztva, megért husz krajcárt. Mert -akkor madzagon az asszonynép nyakába lehetett akasztani. - -A kocsit nem ismerték azon a tájon, az első rendes szekereket a mi -trénjeink huzatták oda, ugyan azok sem lóval dolgoztak, hanem öszvérrel. -Egyszer láttam csak, hogy hat ökör huzott elő valahonnan a délibb -vidékről valami szekérformát, a nyikorgó, recsegő, sivalkodó rozoga -alkotmány az egyfából való kerekeivel miben sem különbözött a -népvándorláskori kerekes alkotmánytól. Az eke, ahol a vizpart mellett -valamit lehetett szántani a földben, melyben több volt a kavics, mint a -föld: kétujjra szolgáló faág volt, az egyik ága a huzó állathoz kötve, a -másik ága helyettesitette az eke vasát, a nagy faekén a vaspapucsot. Nem -csoda, hogy nem ismerték a kaszát, az ilyen szántásból való terméshez -nem is volt szükséges. A lejutásunk előtt csak pár évvel ismerték meg a -gyufát, a nép valami foszforos folyadékot hordott magánál kis üvegben, -meg fogpiszkálóforma faszilánkokat, ezt ütögette a foszforba: hol -meggyulladt, hol nem. De a jobbmódu családoknál ismerték már a -Döbereiner-féle taplógyujtó masinát is. Innen szállt a hegyeken átal a -sóhajtozó bakanóta: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé? - -Aki legkisebb időt töltött is ott, az is lent volt egy esztendeig, de a -társaság egyharmada két évet, másik harmada hármat szolgált ott. De a -honvágyon kivül, amely külföldön a magyaron igen elhatalmasodik, más -baja nem igen volt a népnek. A közember fizetése a háromszorosa volt az -itthoninak, de mert aranyban járt ki, az elváltási ázsiónál fogva -majdnem a négyszerese is. Négy forint öt krajcárban kapott egy aranyat a -katona, s a török (azaz, hogy a legnagyobb részük mohamedánná vált -szláv) elváltotta négy forint nyolcvanötbe. Ha lejjebb ment az ázsió, a -katonák háborus hireket kezdtek terjeszteni a csarsiában, akkor fölment -az arany ára öt forintra is. Itt is állt az az igazság, hogy kevés -tudománnyal kormányozzák a világot. Azután minden extramunkáért külön -fizetést adtak, akár útcsinálás, akár kidőlt telegráfkaró fölállitása, -akár pedig a naponkinti patrulszolgálat volt is az. Jó meleg ruhák, -elegendő étel (a nagy olcsóságnál fogva nehéz volt az ételpénzt -elkölteni), ingyen kidukált a bor, a dohány, a teához való „fü“, cukor -meg rum. Nem csoda, hogy az eljövetel után, mikor a hazatérés örömein -átesett a katona, igy sóhajtott föl: négykézláb is visszamönnék. Mert -ténydolog, hogy a lentvaló „vendég“ nem hazulról kért pénzt, ha -takarékos volt, hanem még ő küldött haza. Volt egy káplárunk a -századnál, aki ott tanult meg irni-olvasni, igy is lett altiszt, annak -itthon balkézről való felesége volt két gyerekkel, a derék ember -odalentről küldte föl az asszonynak a gyerekek részére a kiscsizmákra -valót. - -De volt eset rá, hogy nem kereshetett a vendég, mert megállt a -patruljárás. Mikor hullani kezdtek a nagy havak az égből, lecsusztak a -sziklákról és betöltötték a völgyeket. Most is lehet hallani -mellmagasságig, meg derékig érő havakról, de az itthonvaló emberek ezt -rendszerint olyan tulzott beszédnek veszik, mint mikor valaki azt -panaszolja, hogy az utcán „térdig ér“ a sár. Pedig csakugyan voltak ott -derékig érő havak. Nem talán mérföldek hosszán, hanem hiszen elég abból -egy kilométer is, ha egyszer nem lehet rajta keresztülmenni. Akkor aztán -megállott minden. Se patrul, se rabló, se posta, se gyakorlat, se semmi, -csak egyedül a mindenek fölött való szent szolgálat állott éjjel-nappal -a hideg őrségeken. Ilyenkor megbujt a lapos barákban a kemence mellett a -vendég, szállt a nóta hazafelé, egyébként pedig minden aludt, mintha -megfagyott volna a világ, a Werndlek álmosan lógtak a fafogason s a -trombitás az inge gelebibe tartogatta a kürt rézfuvóját, mert -máskülönben befagyott. - -Az. De azután tavasszal a hó észrevétlenül elveszett, mint ahogy -észrevétlenül vesz el a kis kácsa tollából a sárga szin, a napsugár -egyre hosszabb ideig tartózkodott a mély völgyekben, virágoztak a -szilvafák, fehér ruhában kiabált a dsámia tornyáról a török harang, -melynek az a sajátsága, hogy lejár a toronyból aludni, a török -katonatestvérek kivasalták a rézhengereken az irgalmatlan nagy piros -sipkákat s a mi bakánk leakasztotta a szegről a Werndlt, mondván neki: -gyere asszony szolgálatba… - -Napról-napra jobban elmosódó emlékek ezek. - -Ha nem az öreg Werndl beszélne a sarokból, ugy tetszene, hogy a fele sem -igaz ennek. Hát hiszen való, hogy régen is volt ez. Azóta a közös -ármádiás apa helyett a fiu vezeti a honvéd magyar fegyverét a balkáni -tájakon… az öreg Werndl csak csöndesen szutyog a sarokban… - - - - -István a nótájára talál. - -Mi üthetett a pontos, rendes, szorgalmas öreg Istvánba, hogy bár -hétköznap van, hogy bár még korán van, éppen csak hogy meggyujtották a -lámpát s máris meglódult? Még pedig egész alkalmasan „meg van lódulva.“ -Csak ugy a hétköznapló munkásruhában, amilyen a külvárosi kisgazdához -illik a dolog közben, járja a bormérőket, mindenütt leszalajtván -két-három deci borocskát. Hogy mi ütött az István bácsihoz, az éppen ugy -nem tudható, mint a babilóniai torony magassága, mert nem beszél róla, -de nyilvánvaló, hogy valami hirtelen öröm érhette ebben a szomorusággal -oly igen nagyon ellátott világban. Máskülönben nem ment volna el -korcsmaajtónyitogatónak a nagy tehénbőrcsizmákban, a még nagyobbnak -tetsző ócska hegyes sapkában, amit azonban ezuttal nem huzott le a -fülére, mint kint a szántáson, ellenben föltolt a feje tetejire, -mondván: Ihajla, möggyütt a régi kedvem. - -István tánchoz késziti magát, a két kezét a derekára teszi és illeg a -szoba közepén. Hej – mondja – itt elég férhetős hely van. - -No, ez igaz, ha más semmi egyéb sem igaz is. Drága a bor, az embereknek -meg a fiatalja egyre jobban megy elfele, jóformán üresen maradna a -szoba, ha István nem billegne benne. Az öreg az egyik lábát előreteszi, -ami természetes is, mert mind a két lábát nem teheti egyszerre előre. -Mondják, hogy ezt csak az öreg Kájblinger timár próbálta egyszer, amikor -két lábbal akarta megrugni a kutyát, de neki sem sikerült, mert hanyatt -esett, pedig tanult ember volt, céhbeli timár volt (ugyan a tabakosságot -is üzte). István hát a ballábát előreteszi, a sarkára s igy billegtetvén -jobbra-balra a lábafejét: nézi. Azután megint a jobblábát teszi előre és -annak a fejét járatja. A másik lábát térdben behajtja, hogy olyanforma, -mintha mindjárt ugrani akarna, mint az oláhos táncban. De nem, István -ezt nem teszi, hanem kiegyenesedik, sarkhoz a patkós csizmával s azután -lassan, de büszkén, emelt fejjel megforog maga körül, hogy mindenki -láthassa szemtől-szembe is. Ilyen az öreg ember tánca, nem nagy -megerőltetés kell hozzá, de nem is fárad el bele István, hanem járja -nyugalmasan, kedvére. - -– Hej – mondja –, hogy nincsen ilyenkor itten egy kocsiderék cigány. - -– Nem lönne sok, István bácsi? – kérdezi a korcsmárosné. – Kettő nem -lönne elég? - -– No – mondja István kegyes jóváhagyással –, hát annyi is elég lönne. - -– Azért mondom – szól az asszony –, mert éppen jön kettő. - -Csakugyan, óvakodik be az ajtón két szakállas öreg ember, az egyiknek -valami hosszu barnaság van a kezében. Nézi őket István, de nem igen jól -lát már, időbe kerül, mig megállapitja, hogy mit bolondéroznak ővele, -mikor ezek nem cigányok, hanem zsidók. Ez a Salamon ócskazsidó, amaz meg -a Jakab ócskazsidó. - -– No, hogy van kend, István bácsi? – kérdezi Salamon. - -– Virágjában – feleli István –, mint a paszuly. Hát te hogy vagy, -Salamon öcsém? Hát hiszen azt mondták itten, hogy cigányok vagytok, -pedig nem azok vagytok. No, de hát az se baj, mert látom, hogy hermónika -van a Jakabnál. A Jakab majd hermónikáz evvel a micsodával e! - -István kap a harmónika után, de Jakab elháritja a kezét. Nem harmónika -az, hanem barna papirosban egy csomó skatulya, azokban harisnyák: vögyön -kend, István. – Hát – mondja méltatlankodva István – az öregapám sem -viselt ilyen asszonynak való holmit. Még mit nem akarnátok? Csuffá -akartok tönni? Nézd csak. Ha már nem vagytok cigányok, legalább hoztatok -volna hermónikát! - -István már nem billeg. Búsan áll a szoba közepén. - -– Jaj – neveti Salamon –, az nem olyan nagy baj, mint amilyennek -látszik. Nem köll a mulatáshoz harmónika. Majd danolunk. - -– Üm! – üti föl a fejét István –, tudtok is ti danolni. - -– Hát kend tán tud? - -István mérges. - -– Én – mondja – én? Hogy löhet ilyen beszédet tönni? Én már öreg vagyok. -Én már csak fütyürészni tudok. No – teszi hozzá engedékenyebben – tik is -öregök vagytok, de mégis fiatalabbak vagytok. Nektök még kellene tudni. -Köllene tudni, értitök? - -Salamon kérdezi: - -– Hát aztán nem tudunk? - -– Nem hát – fakad ki István. – Ha tudtok is, akkor is csak valami -fincum-fáncum uj nótát tudtok. Az nem ér sömmit. Mert az uj nótának -nincsen érdeme… Az uj nótát nem hivják sömminek. Az csak olyan -sömmirevalóság. A régi nóta… az más beszéd… a régi nóta, az nóta. - -Miután István ugy érzi, hogy igazságot mondott, szigoru egyenességben -áll Salamonék előtt. - -Jakab maga elé huzza az asztalra a harmónikás miegymást, hogy István -valahogy le ne verje. Mert István már hadonász és el van keseredve azon, -hogy az ujfajta nótáknak nincsen semmi érdeme. Nóta tekintetében el van -már hagyatva tökéletesen ez a világ. Szomoru az ilyesmi. Ki gondolt -valaha, régente erre, a mi fiatal korunkban, Salamon? - -Jakab barikádja mögül megszólal a nóta: Tudom, hogy a rózsám nagyon -szegény, azért löttem én is juhászlegény. - -István megütődve ereszti le a kezét. Azután ahogy azon a kis létrán, -amihez ez a nóta szerkesztve van, Jakab mély hangja jár-kel föl-alá, -akként jár-kel Istvánnak a keze is a levegőben. A meghatott István -szerelmetes csókot nyom Jakab homlokára, mondván: - -– Ez már más. Ez nóta, Jakab testvér. Mert ehhöz képzelöm és érzelöm -szükségöltetik. - - - - -A sas utja. - -Egy barátom a háboru előtt Oroszországban járt a feleségével. -Szent-Péterváron lévén, megnézték a Eremitage-t. Egy nagy teremben -diadalmi jelvények vannak fölhalmozva. Zászlók, amiket az orosz hadsereg -itt vagy amott elvett az ellenségtől. Egy helyen, egy csomóban magyar -negyvennyolcas honvédségi zászlók. Az asszonynak könny szökik a szemébe, -ahogy ezeket a magyar jelvényeket nézi s egy zászlónak selymét szeliden -megsimitja. A teremőr azonnal ott van a szokásos figyelmeztetéssel, hogy -a kiállitott tárgyakhoz nem szabad nyulni. A férj mentegetőzésül mondja: - -– Vengerszka. (Magyar asszony.) - -A muszka megértőleg bólint, hogy nono, az más. Ha vengerszka, akkor -szabad megsimogatni a magyar zászlót. - -… Ma már nem igen lehet zászlókat elrakni diadalmi emlék gyanánt, mert -nincsenek a hadak utjában. Fogalomul megmarad, de már nem gyüjtőeszköz. -Julius Caesar idején, ha ingadozott a légió falanksza, a légió jelvényét -a katona az ellenség közepébe hajitotta s a légió utána ment. Azóta -elmult ez a hadi világ, a zászlóval nem lehet a föld alá bujni s onnan -verekedni. Hanem azért másféle jelvények akadnak még. - -Mint teszem azt, mikor Breszt-Litovszk várát épitették Lengyelországban, -a grodnói kormányzóságban az oroszok, a fővárosnak a főkapujára -fölakasztották a hatalmas nagy cári cimert. A külső erődök is kaptak -belőle, de a fővár nagykapujára jutott a legnagyobb. Aki arra járt, -láthatta. Hatalmas kétfejü sas, dusan aranyozva, a sasfejeken korona, a -szájukból fenyegető piros lángnyelvek nyulnak elő, a kétfejü madár feje -fölött a minden oroszok cárjának koronája, a hasában a szentgyörgyös -cimer, a szárnyaiban a többi. Belőlrül kivert, dombormüvü, trébelt -munka. Az egyik karmában a kard, a másikban a cári jogar. Véres -lángnyelveivel, csillogó, fényes aranyosságával kiáltozva jelképezte, -hogy ez a vár bevehetetlen, mert megvédi a hatalmas cári sas. - -Azután egyszer szóltak az ágyúk Breszt-Litovszk megvíhatatlan falai -előtt s a tüzér gunyja volt-e, vagy véletlenség, de ugy van, hogy a -srapnelszilánkok lesodorták a büszke sasról az orosz császári koronát, -azután pedig kiverték a karmából a jogart. Hogy ahol nincs jog, ott ne -legyen a heraldikai állat karmában jogar. Azután egy golyó lesöpörte a -várfalról az aranysast, leesett, Litovszk meg elesett. - -A büszke sas hevert a földön, félszárnyát meg is pörzsölte a láng. Arra -megy bizonyos Stefan Meyer nevezetü közkatona s nézi. - -Ugy gondolja magában, hogy ezt a sast ő hazaviszi. Próbálja emelni, biz -az nehéz, mert majd méteres. Mindegy no, Stefan Meyernek ugyanis -trombitáltak, hogy a csapata onnan máshova megy, Meyer ugy vélte, hogy -mert már itt elvégezték a dolgot, hát valószinüleg megint a francia -fronton lesz foglalkozás, hát elviszi a kőfalról lehervadt sasmadarat a -németek országába. Drótokat és madzagokat kötözött a sasra és vitte -magával. A földön hevert nagy megalázottságában, a senkié sem volt, -vihette. - -Meyert aztán vitte a vasut a sassal. A vasut átment Galicián, -bekanyarodott Magyarországba, Meyer gondolkozva kérdezte önmagától, hogy -hova megyünk hát és a sas is alighanem gondolkozott afelől: hát hova -cipel engem ez a német? A vasut bekanyarodott a magyar alföldi tájak -felé, leért Szegedig, itt Meyernek tudomására jutott, hogy Szerbia ellen -mennek, hát most már ő a szerbeknek vigye el a muszka sast? Oda nem -viszi. De eldobni nem lehet ezt a sok aranyosságot, ha már eddig törte a -vállát. Itt azután találkozik egy negyvenhatos katonával, az megvette -tőle, gondolván, hogy majd ha vége lesz a háborunak, fölakasztja otthon -a tiszta szobába emlékül. De azután, hogy a háboru sokáig tart, emennek -a katonának is elfogyott a pénze és a bresztlitovszki büszke cimert -eladta a muzeumnak. - -No, alighanem ez sem gondolta volna valaha, hogy még idejut. Mikor nagy -parádék és ágyudörgések között fölrakták a falra. De itt van. Ha majd, -idők multával erre jár a feleségével valamely szürkeszemü északi idegen, -az asszonynak majd ezt is szabad lesz megsimogatnia. Mint a magyar -asszonynak amazt a magyar zászlót ott az Eremitageban. - - - - -„Őrmestör ur!“ - -Külső kocsi áll a Vanélia-téren. A kocsin ül egy magyar, jó széles -ember, még szélesebb abban a subában, amibe beletakarta magát, a hoszu -sipka is jól bele van huzva a fejébe, a magyarból ilyen állapotában nem -igen látszik ki más, mint az orra, a bajusza, meg a pipája, de az sem -ég, mert köd van és ködben nem szokás pipálni, mivelhogy nem látszik a -füstje. Szép azonban a kocsin a vasalás, virágos, karikábahajló, szép -vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt, hogy szinte -játéknak tetszik az egész, pedig ezek a cifraságok tartják össze a kocsi -foglalatját: ez szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta, -mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai. Nézdegélem a -kocsit, a magyar eleinte nem szól semmit, azután azt mondja csendesen, -csak ugy maga elé: - -Őrmester ur, adjon Isten. - -Nézek föl rá, azonban annyira bele van bujva az állati bőrökbe, hogy -erről ugyan nem lehet tudni, hogy kiféle volna. Ezt kérdezni kellene, de -nem szabad, mert az nem illik. Sértődésekre vezetne, annak szolgálhatna -okául, hogy „ű“ vél én rám, én pedig nem vélek „ű rá“. Továbbá, ha már -igy szólitott, akkor bizonyos, hogy koma, régi testvér, mondom hát: - -– Adjon Isten magának is, komám. Hát mire végzi? - -– Nono – mondja az ember a subából –, most már majd mink is tanálkozunk. - -– Tanálkozunk? Hát hiszen most is tanálkoztunk, komám. - -– Nono – véli megint a bőrökből az ember –, de majd nem itt, hanem -odabent. - -– Hol? - -– Hát ahun majd fölőtözünk. - -– Hát hiszen most is föl vagyunk öltözve, komám. Maga még jobban, mint -én. - -Az ember még mindig egy árva mozdulatot sem csinál, ugy ül a -lóhajtó-ülésben, mint a szobor. - -– Nono – mondja –, majd ha a kaszárnyába őtözünk föl. Mikor majd -elmönyünk. - -Jaj, hát igy. Hát ez más. Azonban mondom, hogy a szó ne egyezzen, -ellenvetésül: - -– Mögyünk… dehogy mögyünk. Köllenek is már az ilyen penészös vén -csontok. Minek lönnénk mink már jók, talán kránfutternek. - -A suba most lassan megmozdul. A hó, ami a vállára esett, lassan lehull -róla. Két kar nyulik ki alóla. Az egyik kiveszi a magyar fejéből a pipát -és eltartja maga elől. A másik kar széles, legyintő mozdulatot csinál a -kocsi balkereke felé. Le van ezzel intve tökéletesen ez az egész mostani -világ. - -– Nono – mondja megint az ember –, hát nem látja, hogy ezök a fiatalok -mán tizenhat hónap úta viszkolódnak, aztán nem birnak röndöt csinálni? -Hát csak be köll nekünk is öltözni, hogy segitsünk röndöt csinálni. - -No, hát ez más. Igy már érthető a beszéd, amely a szőrös bőrök közül -elődúródik. Ha már ugy áll a világ, hogy ez a sok fiatal nem tud röndöt -csinálni, hát akkor csak bele kell öltözködni az angyalbőrbe. Miért ne, -mikor a koma is mondja a subából. A komák, a vén csatárok, a szentséges -hős és borzasztó módon penészes agg csontok – ha csak valami -tulfájdalmas szaggatások nincsenek bennük – mind csak ugy gondolkoznak, -hogy be kell öltözködni megint, a fiatalok segitésére, mert az öregek -nélkül „nem mén szálába a dolog“. Csak éppen hogy a balszemével -kacsintson egyet ezekre a rettentő vén szentségekre az öreg ur, azután -mindjárt meglódul minden, fiatalok segitségére, ország használatára, rég -letett fegyvereknek ujból való viseletére. - -– Hát akkor mögyünk, komám? - -– Nono, – mondja a szó a kocsiról a subából. – Mögyünk. Majd tanálkozunk -a fölőtözködésnél. - -Hát jól van. Csak a balszemével egyet kacsintson az öreg ur… - - - - -A kraszniki csata. - -Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett. -A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről s most -foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az -ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat, -szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javitgassanak, -ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik -még csak majd ezután mennek el háborus világot látni, öreg altisztek -jöttek haza a tanitásukra, mint már ez a háboruban szokás. Estefelé -aztán munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai -körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki -szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy és -megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háboruban szokás. - -Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az -üzlet, mert a háboruban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kinálat a -bakancsfüzőzsinórtól kezdve a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborus -verseket kinálnak, sapka mellé való diszitéseket, nyakbavaló pénzt, -noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotografust -ajánl, a harmadik a fotografus mellé olyan mestert, aki a fényképet -hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátulról még be is ragasztja, -hogy nem megy bele a por. - -– No az okos dolog – véli egy katona – ha a por legalább a fényképünkbe -nem mén bele. Mert mibelénk ugyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába. - -Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát -még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság -volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a -légymadár is lecsuszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy -bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már -nyert. - -– Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni – mondja a mozgó kereskedő – -amikor már nyert. - -– Hát mink mög – mondják a katonák – nem vagyunk bolondok addig -mögvönni, amig még nem nyert. - -Igy évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a -füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla.“ A -fotografusi ügynök igéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor -jön egy kalapos kisasszony, szép háborus képeket árul. Nagyon szép -képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is -legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika-utcában. - -A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára -támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc -év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták -igy az olajnyomásu képeket, azután az elmult és megint feltámadt a -szokása, mert a háboru mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem birja -feltámasztani. - -Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek: - -– Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez -nagyon izléses most a vendéglőkben. - -A bácsi mutat a falra. - -– Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt -azóta, hogy a háboru kiütött… Ugyan mán az is régön volt… - -Mondják fejbólintva az öreg katonák: - -– Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti, -hogy civil volt valaha. - -A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a -képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának -diadalmas védelme… ez a kraszniki csata… - -Egy őrmester beleszól: - -– Nézzük. - -– Tessék – nyujtja át a kisasszony – ez a valóságos kraszniki csata. - -A katona kissé eltartva magától a képet, nézi. - -– Hát – mondja – hát… tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata -ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály. - -Nyujtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent -féloldalt a fejével. - -– Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata. - -A kisasszony kérdezi: - -– A vitéz ur ott volt? - -– Hát – mondja az ember. - -– Akkor – folytatja a kisasszony – ez nagyon szép kép a családi -szobában, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és -müvészi kivitelben, kérem. - -Az öreg katona visszaadja a képet, mondván: - -– Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a -szoba falára is fölakgassam. - -Azután elmosolyodva teszi hozzá: - -– Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a -császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm. - -– Akkor – mondja elszomorodva a kisasszony – sokáig kell nekem várni -arra, amig én magával üzletet csinálok. - -A katonák az asztalra könyökölve, szótalanul nézik az asztalt. - -Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást: - -– Csak félóra hosszáig löhetnék én guta… - - - - -Esti ima. - -Erre mifelénk nincsenek afféle nagy fogolytáborok, mint Ostffyasszonyfán -s más egyebütt, csak ugy magánházaknál vannak elszállásolva a foglyok a -külvárosokban, némely helyen tiz, a másik helyen harminc, vagy ötven, -aszerint, amennyi hely van egy-egy háznál. Onnan járnak azután dologra, -kiki olyan dologra, amihez ért. Öreg népfelkelő katonák őrzik őket. Ez -elég jó beosztásnak látszik. Az is jó, hogy bizonyos munkákhoz van -munkaerő, a foglyoknak is jó, hogy nem tépelődnek egész nap a -fogságukban a sorsuk felett, hanem amellett még pénzt is keresnek és a -pénzből telik egy kis dohányra, egy-egy üvegecske sörre, amit az -asszonyok a kvártélyra visznek nekik. - -A mi foglyaink is vannak ilyen elhelyezési rendben Szibériában. Irta már -haza magyar fogoly katona onnan, hogy a gazdájának két ünneplő ruhája -van és az egyiket őrá adja, amikor vasárnap templom után egy kis -elbeszélgetés szempontjából együtt a kocsmába mennek. - -S beszélhet bárki bármit, az orosz földmüvelő és a magyar földmüvelő -megérti egymást. Ezek az oroszok a tevés-vevésükben kissé lassubbak -ugyan, mint a magyar, de jó emberek, becsületesek és istenfélők. - -Mostanában nagy melegek járnak erre lefelé. Tegnap a hőmérőt bevittem a -napról, mert attól tartottam, hogy szétrobbantja az üvegjét a kéneső, -mert már negyvenkilenc fokon állott Celsius ur számitása szerint. Ilyen -meleg napokon, ha kisded kvártélyára a dologból hazatér az orosz, mind -leveti a kabátját, ilyenkor lehet látni, hogy egyiküknek a nyaka sincsen -anélkül, hogy ne volna ráakasztva madzagon egy szent György, vagy egy -Krisztus, vagy a csensztohovói fekete Mária, aki a mi alsóvárosi -templomi nevezetes fekete Máriánkkal azonos. - -Más a kozák, meg a szibirják név alatt emlitett mindenféle ázsiai félvad -népség, ezeket az európai orosz paraszt nem tartja magával egyenlőknek. - -– Rablók azok – mondja felőlük megvetőleg –, nem katonák. Nem igazi -oroszok… - -Közébük van azonban csapva egy-egy csapat olasz is. Ezekkel nincsenek -sehogy sem. A szerbeket sem tulságosan kedvelik, de az olaszokkal meg -éppen nincsenek kibékülve. A déli heves temperamentum sehogy sem fér -össze az ő nyugodtságukkal. Az olasz lármás, verekedő, ideges, ha -kártyát keríthet, kártyázik. - -Ez a kártyázás olyan rabszokás. Nálunk is van a muzeumban őrzés alatt -olyan rabkártya-pakli, amit a Ráday-korszakban az egész Alföldről -összeszedett betyárok a tulajdon kicsorgatott vérükkel festettek -kártyává. Hogy melyik a zöld tizes, melyik a piros disznó és melyik a -makk csikó. Vagyis hogy a makk király, de a király neve abban az időben -még olyan tiszteletben részesült, hogy a kártyában nem emlegették. - -Az olasz hát kártyázik, ha van mivel. Ha nincsen, akkor krajcárt gurigál -deszkáról. Vagy falhozverőcskét játszik. Ha egyikhez sincsen alkalom, -akkor az ismeretes nápolyi ujjfelmutatással próbálkozik. Aki azután -nyer, az nevet, aki veszit, az mondhatatlanul mérges. Ugrál, kiabál, -hadonáz, toporzékol, lekapja a sapkáját a fejéről, beleköp, a sapkát -ledobja a földre s összetapossa. Közben hangzik a korpo di Bakkó, a -maledetta, a szanta Mária meg mi egyéb, – az oroszok mindezt, mint -előttük érthetetlen dolgot, csendesen nézik. - -Esti hét órakor katonai őrségeinken tisztelgést kiált az őr. Az őrség -fegyverbe lép. A trombitás kürtszavaink egyik legszebbikét fujja:… és az -Ur angyala üdvözlé Máriát… Az őrségkáplár fejvetést és szijszalajtást -vezényel a Mária nő tiszteletére küldött angyal felé. - -Az olasz veszekszik tovább, az orosz is hallgat. Nem ismerik ezt a -jelzést. Semmi közük hozzá. - -Mikor az esti kilenc óra elkövetkezik, az őrség embere a különböző -kaszárnyákban ujból fegyverbe hivja a népeket. Az őrség fegyverbe áll. A -dudás a szájához teszi a kürtjét. Száll a réztrombitából az érchang, a -takarodó: hátra, csak csendesen hátra… - -Az orosz koponyákról nagy hirtelenséggel lekerülnek a sapkák… Keresztet -vetnek magukra az emberek. Egy orosz el kezdi mondani a bus egyházi -éneket. A többiek belevágnak. Három hangon énekelnek. Ötven ember -énekel. Hangjuk végigmegy az utcasoron s ahány házban van orosz, ott a -sipka levevődik, a kereszt feltevődik, még ezek a semmirevaló olaszok is -elhallgatnak az örökös lármájukkal, az öreg népfelkelő őrkatona pedig, a -balkezére vetvén a puskát, a sapkáját leveszi a fejéről a felettünk élő -és egyedül hatalmas úr tiszteletére, mondván: - -– Miatyánk, Isten, a hadban levő fiaimat áldó kezeddel óvd! - - - - -Alku a szülével. - -A városi ember, ha be akar valamit hozni a muzeumba, leginkább a -vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is -volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek), -vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral, -továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát és -látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S -ha már ott van a parton, bemegy a muzeumba is s amit be akar adni, -magával viszi. - -A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert -vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb -dolguk is van, mint a muzeumban időzni. A szüle tehát, aki most ime -szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a -kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget, -amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa leforditotta a -homokot, mást nem igen lehet behozni a külső világból. - -– Adjon az Isten jó napot – mondja a szüle. - -– Adjon Isten. Üljön le szülém. - -– Köszönöm a szivességit – huzódozik – nem vagyok arra méltó. - -– Már miért ne? - -– Nono… Csak ugy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a -Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van. - -– Hát. Ahol a Géczy tanitó szokott tanitani a fás-iskolában. - -– Az az – hagyja rá a szüle s most már több bizodalommal van, mert -hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk. – Kérdezze már, hogy -mért gyüttem? - -– Majd megmondja. - -Ez a szokásos előljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik -csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi. - -– Nézze már mög, hogy mi ez? Maga bizonyosan jobban tudja. - -– Ez régi pénz, szülém. Egy régi királynak volt a pénze. - -– Nono – hagyja rá a szüle. – Mindig ezek szokták veretni. - -A szüle most már leül, de előbb gyanus tekintetet vet a székre, melyet a -bentvaló cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerü beszéd -párnás-széknek mond. - -– Arra volnék én most már kiváncsi – mondja –, hogy ér-e ez a pénz -valamit? - -– Biz ez nem sokat ér. Két hatost legfeljebb. - -A szüle gyanuskodva néz. Hogy ilyesmi. Két hatos. Nem lehet az. Mondja -is megsértődve: - -– Két hatost? Husz krajcárt? Ugyan, már hova gondol? Hiszen errül a -pénzrül azt mondta a tanitó ur, hogy a háromszázötven esztendőn fölül -van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem -még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön -járt. - -– Jaj szülém, csakhogy nem a régiség határoz itt, hanem a ritkaság. - -Ezt ugyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a -fejekbe. Gyanut fognak és kételkednek. Ugy érzik, hogy az ilyen alkunál -ők vannak alul és az urféle, hej az urféle (hogy bujna bele az ördög…). - -– De hát ez csakugyan ugy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a -piacon felkinálni az ezüstmüvesnek, az talán majd ad érte valamit, mert -ez ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek. - -A szülének homlokába szalad a vér. A szüle haragszik. - -– Hát nem próbálom én. Hát hiszen nem akarom én ezt pénzért eladni. - -– Hát akkor miért kérdezi, hogy mennyit ér? - -Azt mondja a szüle: - -– Mert én eztet magának akarom nyujtani. Aztán csak nem nyujtok -kéthatosárát. - -Ez más beszéd. Ez az ugynevezett „nyujtani köll“ elmélet. Azt -tartalmazza, hogy ha az urfélétől valami szivességet, szolgálatot, vagy -akármiféle tevés-vevést várunk, akkor „nyujtani köll“ érte valamit. Azon -az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet -azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyujtani akarja -szülénk. Másként, kell tehát itt forogni a beszéddel. - -– Hát akkor mi volna a kivánsága, szülém? - -A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott vékony -zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a -kezébe, mondván: - -– Ez madárlevél… Ugy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a -házba a magyar katonák levelit eltöszik. - -– El hát. - -– Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte a Zemislibül, mikor -körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár -hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az -én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárul. Eltöszi-e hát? - -– El, bizony, nagyon. A többi közé. - -– No – áll föl a párnás-székről a szüle –, akkor itten hagyom. De jól -eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák. - -– Ugy, ugy, szülém. - -Ebbe belenyugszik, bucsuzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt, -hogy kezet foghasson. - -– No, az Isten áldja mög. - -– Az Isten áldja, szülém. Hát ezt a régi pénzt nem viszi magával? - -A szüle az ajtó felé való haladtában félformán visszafordul. - -– Csak maradjon – mondja – szivességiért… - -Hát igen. Mert mégis csak úgy áll a világ, hogy „nyujtani köll“. A szüle -elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát és azt a szép uj magyar paraszti -szót: madárlevél. - - - - -A föld és a bevonulás. - -Mult héten megint sok ember vonult be fegyver alá, katonának. A negyven, -negyvenegy, negyvenkettedik esztendőkből, de volt köztük a -negyvenharmadikból való is. Nagy csomó ember volt, a városból, a -tanyákról, meg a vidékről, mert a vidékből katonailag jó nagy darab -tartozik ide. - -Ezek az öreg regruták sokkal csendesebbek voltak, mint az előző társaik. -Komolyan és kötelességtudóan haladtak befelé, de hijával voltak annak a -vidámságnak, amit a többi bevonulónál mindig meg lehetett látni. Régi -mondás, hogy a kaszárnya fala megint fiatal és vidám legényt csinál az -emberből. Így volt ez a békeidőben is, amikor már mint családapák -haladtunk be a kaszárnyakapun az utolsó fegyvergyakorlatra, hogy a -kapunál elveszett a polgári élet rangkülönbsége az öreg komák között, a -katonai élet rangkülönbsége pedig nem lévén felvarrva a bluznyakakra, -olyan bolondosak voltunk, mint a helyét nem találó játékos gyerek. A -„vendég“ egymás nyakába ugrált, birkózott, meg-megcsapta egymást, szóval -forgott, mint a kergebirka. Azután így átragadt és folytatódott a -háborus berukkolásokban, – de most valami különös csend volt ezeknél a -népeknél tapasztalható. - -Nem volt ezek közt – már csak azokról beszélhetek, akiket láttam – -egyetlen sem, aki felöntött volna a garatra, vagy csak hogy az a -vidámság látszott volna valamelyiken is, amit a mértékletes életü tanyai -embernél már egy-két pohár bor is megcsinál. - -Az igaz, hogy ezek a mostani bevonulók sohasem voltak katonák. Az pedig, -bárki bármit beszéljen, nem lehet kellemes dolog, az élet -negyvenkettedik évében esni bele olyan életbe, amilyent eddig sohasem -próbált az illető. Mert a katonáskodás olyan, mint az uszás vagy a -korcsolyázás; hogyha azt valaki fiatal korában három esztendőn át jól -megtanulta, soha az életben többé el nem felejti. Pár nap kell csak s -ujból belejön, ujból a régi katona. Mikor az utolsó fegyvergyakorlatot, -egy tavaszi rukkolást, csináltuk, az első tizenhárom napra csupa -póttartalékost kaptam a kezem alá; azokkal volt dolog elég. Ahogy ezek -elmentek, a másik tizenhárom napra kaptam olyan kilencven embert, hogy -hetvenkettő volt közöttük az altiszt meg az őrvezető. Ezekkel meg már -másnap délelőtt sem volt semmi különösebb dolog, mert minden úgy ment, -mint a drótonrángatás. - -Szóval nagy különbség az, valamiben „benne lenni“ meg valamit kezdeni -tanulni abban a korban, amikor némelyik embernek a fia is apa. Arra -vetettem tehát, hogy ezeknek a most bevonulóknak ez a nagy csendessége, -szinte mondani lehet: fásultsága onnan van, hogy nem próbálták fiatal -korukban a fegyvert és most ennek az idegensége, szokatlansága nyomja a -lelküket. - -Azonban nem. Dékány János, efelől megkérdeztetvén, úgy halványan -elmosolyodik, nagy tenyerével legyint s azt mondja: - -– Dehogy. Ha más mögy, mink is möhetünk. Ha a fiuk behaladhattak, mink -is behaladhatunk. Más itten a baj. - -– Ugyan mi hát? - -– Ne is kérdözze. Ez is olyan, mint a háboru, hogy jobb felülle nem is -beszélni. - -– Nono… de hát mégis? - -– Hát az a baj – tör ki Dékány –, hogy üresen hagytuk a fődet. - -Az üresen hagyott föld nem föld. Az semmi. Az a föld valami, amiben van -valami. Amibe valami bele van vetve. Amiből majd terem a föld. De most -üresen hagyták. Hát hogy történt ez? A tanyaiak magyarázni kezdik. - -– Nem lött volna ebbül a behivásból sömmi baj se, ha a vetéshöz -hozzávaló lött volna az idő. De nézze csak. Tudtuk, hogy mönni köll, hát -majd előbb mögszántunk, vetünk, hogy ne maradjon üresen a főd. De hát -itt az eső. Kéthetes eső, háromhetes eső, nem löhet vetni. A főd mög van -szántva, a buza ott áll készen csávázva a tanyában, aztán nem löhetött -vetni. Úgy rukkoltunk be, hogy fődjeinket otthagytuk üresen. - -– Hát majd lössz talán még jobb idő is. - -Hatan is beleszólnak: - -– Mögötte a fene. Hiszen mán vasalni köllene. - -A vasalás a vasboronával való behuzatás lenne, később vetni, azután -vasalni. De hát hogy vasalj, mikor még nem is vetettél? - -– Azután – folytatja Dékány – ki veti el. A vetőgép elakad abban a -sárban. Azután mög, ha az asszony mög az apró gyerökök szétszórják is -bele valahogy azt a magot, az is hiába, mert a tavaszra az a hóba bujik -ki. Ki vasal mostan? - -Hát az az elszomorodás oka. A behivás ideje meg az időjárás nem -találkoztak össze. Üres a föld. Dékány, hogy mégis szóljon valamit -vigasztalásul a többinek, mondja: - -– A tavaszra talán majd paprikát palántáznak bele az asszonyok. - - - - -Tűz az iskolában. - -Csendes az őszi mező, mert azon is megérzik, hogy háboru van. Amugy sem -sok nép szokott ugyan ilyenkor járni a tanyák közt, de most még -kevesebben vannak. Mikor megjött az első hire, hogy háboruba keveredett -a király, hirtelen végigszaladt a határ szétszórt házai között: - -– Aki katonának érzi magát, tarisznyázzon, aztán haladjon befelé, -jelentközni. - -Megindultak igy, táborosan. Sokan elmentek, mert sok köztük a katona. -Csak az egészen fiatalok s az öregek maradtak itthon. Az öregek, akik -már régen kiszolgálták az idejüket s a fiatalok, akikre majd csak ezután -kerül a sor. A többi, aki alkalmas volt, mind elment s a lovak is, -amelyek alkalmasok voltak, szintén elmentek. Ha a gazda megy, menjen a -ló is, mert a háboru egészen olyan, mint a gazdálkodás, hogy ló nélkül -nem tökéletes. Igy aztán kevés a mozgás a mezőkön. Akinek egy lova -maradt, az kikeresi azt a másik tanyát, ahol szintén maradt egy ló, -azután a kettőt összefogják, ugy szántanak, Hol itt, hol ott, ahogy már -ez a lovak erejéből futja. - -Néptelen hát a mező, alig mozog rajta valaki. Az iskolásgyerekek sem -haladnak az utakon erre-arra, az egyik csapat haladván az iskolába, a -másik meg onnan haza, mert hiába volna az iskolába való menés. A -tudományok tanyai hajléka csöndes most, nem zsivajognak benne a -gyerekek, mert a tanító is elment katonának. - -Csak egy kis pásztorlány legeltet a semjéken. Nem nagy falkája van: négy -malac meg egy kecske, de elég annyi is egy apró kislánynak, mert a malac -mindig azon van, hogy a tilosba menjen, ez már a malactermészethez -hozzátartozik. Most éppen a csendes óra van rajtuk, nem vágtatnak neki a -szomszéd szőlőnek, bár hiszen ami termés az idén van rajta, azért nem is -igen érdemes. A pásztor hát ráér nézelődni. Mint mondják ilyenkor: -kinézi magát a világból. Előbb ezt a részit nézi a tájnak, azután amazt: -mit találhat rajtuk néznivalót, mikor minden nap ugyanazt látja? No, -mindig akad valami. Ime, most amarra egynéhány füstfelhő mutatkozik, de -nem olyan, mint az a füst szokott lenni, amely olykor a tanyák -kéményéből előjön és azután a rétre lecsap. Se nem olyan, mint a -pásztorgyerekeké, akik abban sütik meg a talált bibictojást, előbb -sárral körülburkolván, mint ahogy legelejében azt az ősember is tehette. -Ez egészen más füst. Egyszerre csak magasra csap, a lány most hosszút, -éleset sivít: - -– Tüz van! Ég az iskola! - -Az ilyen sikoltó kiáltás messze szétszalad a hangtalan tájon, ha nincsen -szél és nem zúgatja a fákat. Máskor azt meghallják a mezőn dolgozók, a -szőlőkben szorgalmatoskodók és látszólagos zürzavar támad. Emberek -futnak vasvillákkal és lajtorjákkal. A lovakat kergetik be a -tanyaszélről, vagy kifogják az eke elől, nyargalnak velük haza, a kocsi -elébe. Hordókat vetnek a kocsira, ahány kutágas van a tanyaudvarokban, -az mind kalimpálni kezd, huzzák a vizet a hordókba, azután vágtatnak a -kocsik a vizzel a tüz felé – most ennek semmi látszatja sincsen, az öreg -Kereseti Mihály tol az uton egy talicskán valami zsákot a tanya felé, de -az sem áll meg vele, előbb betolja a talicskát a tanyába, csak azután -lohol a vasvillával. - -De azért mégis csak gyülnek egybe egynéhányan a veszedelemnél. Hát nem -az iskola ég, hanem az udvaron a kamra. De már belekapott a láng az -iskola tetejébe is. Hát a kamrán már nem lehet segíteni, mert szalma van -benne, de az iskola tetejére fölmásznak a vasvillások és ledúrják a -lángot. Mert lehet néha tüzet oltani viz nélkül is, csak vasvillával. - -Azután keresik, hogy hol a tanítóné. A lakásban csak a tanító anyját -találják, egy beteg asszonyt, meg egy hároméves kis fiut, az unokáját. A -tanítóné elment valahová a szomszédba, hogy olyan kocsit keressen, aki -bevinné a városba, mert dolga volna odabent, az ura fizetését kellene -fölvenni. De most jó messze elmehet, amig talál egyet. - -A tüzet eloltották. Már mehetnének is széjjel. De a tüzzel is ugy vannak -az emberek, mint a betegséggel. A betegségről mindjárt az a szó: ugyan -mitül kaphatta? A tüzről: ugyan honnan támadt, ott a kamrás házban, a -szalma között. Pipás ember nem is lakik a tanyában, a tüzhely meg oda -távol van. - -A tanitó fia, a hároméves Sanyi gyerek, nagyon élénk lurkó. Ott -szaladgál köztük. Galambos Péter odaszól neki: - -– Van-e még gyufád, Sanyi. - -– Van hát! – mondja büszkén a fiu s elő is huz a zsebéből vagy három -szálat. - -– Ahán! – mondják az emberek összetekintve – hát itt a gyujtogató. - -Ugy, ugy. Nem is lehet másként. Nem is lehet ebben a mostani világban -olyan rossz szándéku ember, aki készakarattal gyujtogatna. Azután miért -éppen az iskola kamráját? Hanem a kisgyerek kezébe került a gyufa, -azután játszott vele. Húzza az a lelkét, hogy egy kis darab fából tüzet -lehet csinálni. Végigrántotta a falon, gyönyörködött benne, mikor a kis -szilánk hegyén a tűz lobogva megjelent, azután pedig mikor a láng a -körmére égett, eldobta a gyufát a szalmába. - -Éppen érkezik a tanítóné, megrémülve hallja az esetet. Nagyanyó védi az -unokáját: nem, az nem lehet, nem a Sanyi a hibás, hiszen egy percig sem -volt kint mellőle a szobából. De van a háznál egy tanyai gyerek, még -iskolás volna, de hogy iskola most nincsen, odaadták egy kicsit -segiteni. A gyerek azt mondja: - -– De bizony csak ott volt a kamra körül a Sanyi. Neköm még mondta is, -hogy mönjek oda, nézzem, mit csinál a szalma? Én is akkor kezdtem -kiabálni… - -Ez már igy van, nem is lehet mit tagadni rajta. És még csak most jön a -baj. Az iskola nem valami közvagyon, hanem csak ugy van kiárendálva egy -tanyai embertől, esztendős bérre. Kissé odább lakik, csak másnap ver el -a szó a tűzről odáig. Akkor előjön, nézi a leégett kamrát és hümmög: - -– Hát most ki fizeti mög neköm ezt a kárt? – kérdezi. - -Ki fizeti? A biztositó-társaság megfizetné, ha a tanya egyáltalán -biztositva volna. De hát nem biztositották. Ki gondol ilyesmire? Kazlat, -istállót, de tanyát is fölgyujthat valami rossz ember bosszuból, de -iskolát még sohasem gyujtott föl senki. Igy aztán a gazda nem is -biztositott, mondván, hogy minek? Most meg ime itt a baj, meg a kár. Ha -nem épitteti föl azt, ami leégett, nem kapja meg az árendát. Épittetni -meg kivel épittessen? Ki volna munkás, aki épit s hol vannak a lovak, -amik messziről az anyagot hozzák? - -Hát a gazda csak nem tesz mást ilyenkor, minthogy pörre megy. Valakinek -ezt a kárt csak meg kell fizetni. Aki a tüzet okozta, az fizessen. - -– Aki csinálta, vállalja! – mondja mérgesen. – Pörölök. - -Nem lehet tagadni, neki is van valamennyi igaza. A szegény pusztaszéli -tanitóné asszony pedig remegve huzhatja keblére a Sanyi gyermekét: mi -lesz most már mivelünk, elhagyatottakkal? Mit hoz ránk az a pör? Miből -fizessünk? Honnan? - -Tanyai szomszédok állják körül, de azok se tudnak neki vigasztalást -mondani. - -– Hej, csak azt a gyufát, azt a gyufát! Hogy minek eresztötte már a -gyerököt a közelibe. Szekrény vállán köll a gyufát tartani vagy a -mestörgerendán, hogy a gyerök hozzá ne férhessön. Nem az asztalon. - -– Hát – sirja az asszony – nem gondoltam én erre. Az uram odavan -katonának, a sorsunkat forgattam az eszemben… nem vigyáztam, nem tudtam -vigyázni… - -A pör megindul. A vádlottak az öreganya meg a tanitóné, hogy az ő -gondatlanságuk nyomán keletkezett a tűz. Mert nem ügyeltek az apró -gyerekre. Különös pör az ilyen. Öreganyó beteges, gyenge, nem lehet a -városba a törvény elé behivatni. Amugy is vizsgálatot kell tartani a -hely szinén. A törvény emberei kimennek oda, a biró, a jegyző, a -panaszos, a védő, a vádló: egész nagy társaság indul meg annak a nyomán, -hogy a Sanyi gyerek hozzájutott a gyufához. Mindig szokatlan a formája -az ilyen biráskodásnak, vagy talán addig lesz szokatlan, amig meg nem -szokták, hogy az igazságszolgáltatás a helyszinére „kiszáll.“ - -Csend van most is a tájon, amikor a vasutról leszállva, az itélkezők -haladnak kifelé. Már a lombokat leszedte az utszéli fákról az idő, -itt-ott libeg még rajtuk reszketve egy sárga levél. Kutyák, melyeknek -már megnőtt a téli bundájuk, kisérik ugatva a kocsikat a gazda földjének -a határáig, ott átadják a hivatalt a következő kutyáknak. Máskülönben -néptelenség van. Mint az iskolában, ahova érnek. Az iskolaszobában -fehérnemü szárad: a tanitó most a muszkákat tanitja arra a különös -tudományra, hogy mint kell beadni a kulcsot. - -Egy-két odahivott ember ácsorog az udvarban, elfogódva köszönnek, nem -tudják, hogy mi lesz, mert ilyent még nem láttak. Hogy vajjon a háboru -csinálja-e ezt is? - -– Nem löhet tudni – mondja Jámborka Mihály. – Ezöknek előtte ez nem -volt. - -Az iskolaszoba nem is volt még ilyen tárgyalóterem világéletében, az -bizonyos. A tanitóné, a nagyanyó szorongva várják benne, hogy mi -történik. A Sanyi gyerek pedig most is csak ott futkározik lábatlankodva -az emberek között. - -Amugy az iskola nagyon alkalmas erre a foglalkozásra, mert egészen -olyan, mint egy tárgyalóterem, ott a katedra elnöki széknek, ott a padok -a tanuknak és mindenkinek, aki csak soros az ügyben, még őfelsége -arcképe is ott van a falon. - -Nem hosszu a tárgyalás. Előadják az esetet, a kis pásztorlánytól kezdve, -aki legelsőbb a tüzet kiáltotta. Azután ugy végig a többin. A -pásztorlánynál egy kis tudakozódás van. Kérdéseket ad föl neki a biró, a -válaszból itéli azután meg, hogy helyin van-e a gyerek esze. - -– Hát te, kis lányom, mit szoktál őrizni? - -– Én? – kérdi a kislány. – Nem ögyebet, mint négy malacot, mög egy -kecskét. - -– Aztán jól őrzöd? - -– Elég jól. Nincsen ellenöm panasz. - -– Aztán nehéz az őrzés? - -A lányka komolyan gondolkozva feleli: - -– A malacot őrizni nem könnyü. Sokat köll futkosni utána. Mert mindjárt -beleszalad a tilosba. - -– Melyiket szereted jobban, a malacot, vagy a kecskét? - -Semmi zavarodás nincsen a gyereken, még meg is mosolyogja a kérdést: - -– Hát a kecskét! – mondja – mert azt mög is löhet fejni. - -Ami hiszen természetes is. Kis gunyájában, őszi hüvösökön, állati -melegért a szelid, jó kecskemama mellé bujik a pásztorlány. Meleg is, -szélfogó is, tejadó is: ilyen a kecskeállat. - -A kislány, mintha csak az iskolában volna, boldogan ül be a padba, mint -aki jól megfelelt a vizsgáltatáson. - -Most az öreg Kereseti Mihály jön a sorra. Nem sok baj van vele. -Hallotta, hogy a lány tüzet hujántott, el is ment azután a vasvillával -oltani. - -– Azonban kend, Mihály bácsi – mondja – előbb hazatolta a talicskát, -csak azután jött ide segiteni. - -– Hát az ugy van – hagyja helyben Mihály bácsi. – Két zsák krumpli volt -a talicskán, azt én bizon előbb hazatoltam egészen be a kamrába. Mert – -mondja védekezésül – nem olyan világ van most, hogy két zsák élelmet -csak ugy az ut szélin hagyjunk. - -Többen szótlanul intenek a fejükkel. Csakugyan, nem olyan világ van. -Testi vér mindenki, aki segitségre szorul, menjen is mindenki -segitségre, aki teheti, de hát előbb a maga dolgát intézze el. - -No igy megy a tárgyalás. Következne az az udvaros-forma fiu, aki arra -volna tanu, hogy a Sanyi gyerek csakugyan ott téb-tábolt a gyufával a -kamra körül, már pedig nagyanyó azt mondja, hogy őtőle a gyerek nem ment -ki a szobából. Sorra következne, de a nyitott ajtón át a kutya jön be s -látván a sok idegen városit a főhelyeken, mérges ugatással támad a -biróságra. Kutyai ésszel nem is lehet azt fölérni, hogy miért ültek az ő -gazdája helyére ezek a népek. Burkus sok szemrehányást kaffant oda az -uraknak. Ki hívott ide, ki hívott ide? – azt kiabálja. - -Csak mikor Burkust kitessékelik, kerülhet sorra a fiu. - -– Hát te fiam, cseléd vagy itt? - -– Nem, kéröm. Hanem csak idejárok segiteni, mert a tanitó ur is oda van -katonának. - -– Láttad a Sanyi gyereket a kamra körül? - -– Láttam. - -– Akkor? - -– Akkor. - -Most jön megint a gyerek kipróbálása. Mit tud? Jár-e szava, vagy sem? -Tudja-e, hogy mit beszél? - -– Fiam, meg tudnád-e mutatni azon a térképen, hogy melyik azon -Magyarország? - -A fiu a térképhez ugrik s végigsimitja a kezével: - -– Ez itt mind Magyarország – mondja. – De még az is arra fölfelé, amit -nem érök föl a kezemmel. - -A biró folytatja: - -– Kis fiam, milyen állatokat termel Magyarország? - -A gyerek hallgat. - -– No – mondja a biró – hát a ló, a tehén… - -– Igön kéröm – feleli a fiu –, de az nem állat, hanem jószág. - -– Aztán zsiráf van-e itten? - -– Zsiráf itten nincsen, mert az Afrikában van. - -– Hát csörgőkigyó van-e? - -Azt mondja a fiu: - -– Az van. Itt a szomszéd erdőben. - -– Láttad? - -– Én nem láttam, de a pásztorok mondták. - -– Aztán te abból elhiszed, hogy van? - -Gondolkozik a gyerek, hogy ugyan mit is feleljen. Utóbb azt mondja: - -– Csak azt gondolom én, hogy van. Mert ha nem volna, a tekintetös ur nem -is kérdözné… - -S mindezen idő alatt szorongva nézi a tárgyalások folyamát nagyanyó és a -tanitóné. A vádak csakugyan a Sanyi gyerekre sulyosodnak. Hát mi lesz -itt, uram Isten? - -A biró azután az iskolaszoba ünnepélyes csöndjében azt az itéletet -hozza, hogy vétkes volt a nagyanyó, mert eleresztette a gyufával maga -mellől a Sanyit. De mert a nagyanyó még soha az életében nem tett -rosszat, most sem akarattal tette, beteges is, hát az itélet -végrehajtását fölfüggeszti. - -Kis idő multán a városi népek elvonulnak. A tanyai népek ott maradnak s -megint csak néznek egymásra, a király nevében mondott szavak még a -fülükben csengnek. A tanitóné sirva zokogja: - -– Még igy is… még igy is… mennyi pirulni való maradt a nép előtt… Hogy -éppen mi nem tudtunk a gyerekre vigyázni a gyufával… - -Az öreg Kereseti Mihály az asszony vállára teszi a kezét: - -– Ténsasszony – mondja vigasztalólag – ténsasszony kéröm, nézze csak… Ez -csak olyan kis tűz volt. A tanitó ur nagyobb tűzben van miérettünk -odaföl a Galiciában. - - - - -Józsep a haranggal. - -Mikor a király meghalt, másnap reggel a vizparton azt mondja egy igen -idős süket hajósember: - -– Mondja már kéröm… magának mögvan a füle… - -– Mög. Hiszen a magáé is mögvan még mind a kettő. Józsep bácsi. - -– Mög, – hagyta rá egykedvüen – de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem -sokat érnek… csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni, -mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll? - -A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély -bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a -városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város -felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha -fölrepül a városházi torony vasrudjára a lobogó, annak a szinéből a -mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt -beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett rajta, de az a vizpartra -nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az -emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek -a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az -emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő -fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól. - -– A városházán huzzák a harangot, Józsep bácsi. - -– No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért huzzák ilyen -korai üdőbe? Se búcsu nincs most, se körösztjárás, se sömmi – hát kinek -szól? - -– A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg -király. - -– Ugy hát? – mondta a süket elszomorodva. – Szögén… Bár hiszem különben -az életbül e… elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt -kérdezte: - -– Aztán a harang szóll? - -– Hát. - -– Aztán miuta? - -– Van már vagy két fertály óra hossza. - -Józsep néz. Kisvártatra megint csak kérdezi: - -– Aztán nem repedt mög? - -– Nem. Hiszen szól. - -Józsep kihuzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga -elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld -felé, oldalt fordult, megindult s csak ugy félvisszaformán mondta: - -– Azt hittem, hogy az ilyen esetbe mögreped. - -* - -Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vizről -föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyilik a vizpára fátyola és -lassan, szeliden uszik benne a szép legenda a királyról és harangról. -Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb -harang. - -… Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a -várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt -leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek -az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik -fölérzettek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét -világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az -életüket († in memoriam), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomoru -dolgok láttára meghasadt. - -A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még -huzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek, -mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sőt a bakter azt is -mondta, hogy miután vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a -harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert -parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által -hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még -néhány napig a kötelességének szigoruan megfelelt, kijelentvén azonban, -hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik. - -Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi -mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még -végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van, -legalább tudjuk magunkat mihöz tartani. - -Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a -toronyból, lebontották a városházát. Aztán ujraépitették, a tornyába -megint csak fölvonták a harangot, de nem szólt. Nem is szólhatott a -népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok multak, -évek teltek, a harang néma maradt. Mignem valami negyedfél esztendő -mulva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való -örömében, – beszéli a népmese – a harang meggyógyult, az elhasadt szive -egybeforradt s mély kondulással szólt ki megint a népekhez a mezőre: -megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig, -amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint -ismét meg kellett volna repednie. - -Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia, -hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemzetiszinü lobogóval. Lám, -Józsefnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt -el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek -és Józsep eltünt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni -akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e -a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vajjon megint mondani, hogy hiszen -különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe -jutott volna, hogy hiszen nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem -véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep -hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért? -Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet -mondani. De mégis, az élet – hát az élet élet, nem lehet ebből eleget -élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a -vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik, -örökké folyik és mindig jön helyette másik – hát honnan jön ez a sok -viz? – ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá. - - - - -Német katonák. - -Jönnek-mennek a német katonák a városon keresztül a Balkánra, meg onnan -vissza, ahogy éppen az a sorsukban rendelve van. Hol fiatalok, hol öreg -népfölkelők, szürke ruhában, zöld ruhában, a repülők fekete -bőröltözetben. A törökkel való régi háborukban is mindig hadak utja volt -a város, most is az, a németek, ha egy vagy két napjuk van itten, amiben -időt múlathatnak, ellepik a várost, megnéznek mindent, ami megnézhető és -ha tegnap este jöttek, akkor ma délelőtt már állandó látogatói a -muzeumnak, az egész német karakterből ez domborodik ki elsősorban -bennük. Az első kérdésük: mikor van rendszerint nyitva a muzeum és mely -órákban használható a nyilvános könyvtár? A könyvtárban az Andree-féle -atlaszokat keresik és látszik rajtuk a megelégedés, amikor a német -kartográfiának ezt az értékes termékét több példányban és azonnal kézhez -kapják. Keresett könyv lett hirtelen az Alten-féle Handbuch für Heer und -Flotte, altisztek és egyszerü közkatonák ujból elolvassák benne azt, -amit valószinüleg már amugy is tudnak: fényszórók, gépfegyverek és más -egyéb haditalálmányok elméletét. Ugyan az is igaz, hogy szenvedélyes -sörkedvelőink panasszal vannak aziránt, hogy német barátaink már kora -reggel elisszák előlük a sörházakban a délelőtti, amugy is szükre -szükült sörporciót, de hát alighanem ugy van az, hogy a német sem él -egészen tisztán csak igével. - -Egy fiatal monoklis német tiszt beszólt hozzám az irodába némi panasz -irányában. Hát mivel lehetnék a szives szolgálatára, kedves, jó uram? -Nem egyébben, csak abban, hogy ő csak véletlenül itt a vizparton járván, -tudta meg, hogy a muzeumban képtár is van. Ezt – mondta – az ő szerény -nézete szerint hirdetni kellene, ennek minden vendégfogadó halljában -hirdetve kellene lennie, mert ha hirdetik azt, hogy paprika és -paprikáshal kapható, akkor azt is hirdetni kellene, hogy itt képtár is -kapható. – Hogy, mondta, hogy aki kollégáim jönnek, azok is tudhassák. -Hogy azok is hozzájuthassanak ehhez az élvezethez. - -Élvezethez. Hány bennszülött van, aki sohasem járt ezekben a -képesszobákban; a német fölpanaszolja, hogy miért nincsenek ezek a -képesszobák hirdetve. Teszi ezt akkor, amikor a hadba, ugylehet a -halálba megy, amikor ma még piros élet, holnap fehér álom… Valóban, ez -igaz ötlet, ezt a háboru után meg fogjuk csinálni. Most ugyis mindent a -háboru utánra tolunk. - -Egy német katona, menvén a balkáni hegyek viszontagságai közé, azzal -jön, hogy tényleg a muzeumi katalógusok csak arra valók, hogy -bosszankodjon rajtuk az ember, helyesebb az, ha minden képre meg egyéb -holmira föl van irva, hogy micsoda. Azonban ők ezeket a magyar -föliratokat nem értik. Nem lehetne-e hát német föliratokat is -alkalmazni, hogy ők is érthessék? – Nem magamért – mondta –, de a -kollégák, akik jönni fognak… Valóban, ez való ötlet, ezt azonnal meg -kell csinálni. A fegyverbarátság szempontjából is. - -Öreg, nagyszakállu, ősz német százados jön, civilben erdőmester, most -zászlóaljvezető, Bataillonsführer, amint ők mondják és azzal jön, hogy -élt valami Jókai nevü magyar iró, aki az egész mostani orosz hadjáratot -harminc esztendővel ezeknek előtte megirta. Igen, ez igaz, volt egy -ilyen nevü irónk. És hát – kérdezi az öreg német katona – le van-e ez a -könyv németre fordítva? Igenis, le van fordítva, zászlóaljvezető ur, -tessék, itt van, mert éppen német katonák olvasták. Méltóztassék -elolvasni. – Hja igen – mondja a vezető –, de én holnap már megyek -lefelé. – Tessék akkor talán emlékül elfogadni. – Oh, azt nem, ez -bizonyára leltári anyag, tudom, hogy mennyi kellemetlenséggel jár a -kivezetés, meg a bevezetés. Csak a kiadónak a cimét kérem, mert meg -akarom hozatni ezt a könyvet. - -Ezzel aztán ment tovább az öreg százados a Balkánra, el nem mulasztván -megjegyezni, hogy ez a bizonyos Jókai arról is nevezetes, hogy az -Andromeda-csillagzatról már akkor írt, amikor a csillagászat tudósai még -nem fedezték föl az Andromeda-csillagzatot. - -Az öreg német népfölkelő-főtiszt tehát, menvén az ismeretlen felé, Jókai -iránt érdeklődik, aki fölfedezte az Andromédákat. S menvén tovább, nem -felejtette el, hogy itt járt. Pár hét, vagy pár hónap mulva a -délvidékről küldött egy játékot. Olyanforma játék, mint a sakk, ugy kell -rajta a figurákat tologatni, mint a sakktáblán. Csakhogy a figurák nem -tornyok, királyok meg parasztok, hanem magyar nemzetiszinü karikák. A -táblája is a magyar nemzeti szinekkel van körülkeritve s rá van -nyomtatva a táblára, hogy aki ezt a karácsonyi játékot a gyermekei -számára megveszi, az a pénzét a magyar rokkant katonák javára adja. - -… A napokban meg fiatal német katonák, miután szétnéztek a muzeumban, -bemennek az olvasótermébe és szót akarnak ott érteni a -könyvtárszolgával. Katona az is, mint rokkant van ideiglenesen itthon -szabadságon, de hát németül nem tud, igy aztán nem értik meg egymást. -Behallatszik hozzám a szó: Körner… Körner. Kimegyek hozzájuk, hogy mivel -szolgálhatnánk? - -Arra kiváncsiak, hogy Theodor Körner munkái megvannak-e? Hozzáteszik: - -– A mi nagy költönké, aki a német szabadságharcban esett el. - -– Megvannak, hogyne volnának. Olvasni akarják talán? - -– Nem – mondta mosolyogva a katona –, ismerjük jól. Azonban Körner írt -egy munkát gróf Zrinyiről, a magyar hősről. - -– Igen, ez igy van. - -– És nincsen itt, kérem, a muzeumban a fegyverek között valami, a gróf -Zrinyitől? Egy kard, vagy páncél, vagy valami más? Mert nagyon -szeretnénk valamit látni a hős relikviáiból, akit a mi Körnerünk énekelt -meg. - -– Azokból bizony itten nincsen. - -A németek összenéznek. Az egyik mondja: - -– Pedig Körner szerint éppen itt történtek azok az események… Szigeten. - -– Igen, Szigeten. De ez Szeged. Sziget az más. Az egy másik vár volt -Szulejman korában. - -– Richtig – mondják rá – Szulejman. Tehát az nem itt volt? Az egy más -hely? S messze van az innen? - -– Elég messze. Tul a Dunán. - -– Ugy, tehát… akkor az egészen más. Akkor bocsánatot kérünk. - -Oldalfegyverrel lévén, sapka volt a fejükön, tisztelegtek hát a fiatal -német katonák és elmentek. Utánuk nézve, az jutott az eszembe, amit -Vilmos császár tizenkilenc év előtt mondott a budai várban: Olyan nevek, -mint Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a -szivét. - - - - -A juhász meg a muszka. - -Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki -még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még -nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi -pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért, -hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami -tiz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom -miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos -alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy -hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet -volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk -etetni s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e -borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való. -Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be -belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon -minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy -ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is -ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára, -mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a -pusztaszelekbe is, hogy Kossuth szólitja a népet, akkor bement -katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel -sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszivesködi a -szomszéd. - -Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan -előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a -pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak. -Igy némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek mulnak el, amig -rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem -hajkurássza, a harácsot pedig beszivesködi a szomszéd. Azonban persze -most más világ van, áll a had s minden kocsi kereke kifordult a -tengelyéből. - -* - -E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok -elmondásához: - -A felsővároson söpri a kocsiut kövéről a szemetet egy szálas délorosz -káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg -juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt -ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha -a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget -erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon, -leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz: - -– Dicsértessék. - -– Dicsértessék. - -Mondja a juhász: - -– Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, de nem tanálom a -sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni. - -A káplár kérdezi: - -– Hol urak adnak só népeknek? - -– Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valahun. A nagy viz -előtt is erre szokott lönni. - -Mondja megint a muszka: - -– Akkor menjen bácsi ott sarok ulica balra. - -– Értöm – mondja a juhász és szemközt állván, mutat a balkezével -jobbfelé. - -– No nem – mondja a fogoly. – Megfordulsz és ugy balra, bácsi. Nem -tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele, mikor ekernek mondod: -csele? – A fogolyban hirtelen föltámadt a káplár és rákiált a juhászra – -Napolje! - -– Igönis, kéröm – mondja a juhász – tudom mán, erre napkelet felé, ki a -Tisza-partra. - -A káplár bólint: - -– Ott megtalálsz, hol urak adnak sót népeknek. - -A juhász mondja: - -– Most már értöm. Az Isten fizesse mög a szivességit. - -A káplár fölnéz az égre. Isten? Hol lehet az most? - -Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a -fehér Istent elbujtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé. - -A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A -seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé -forditotta a lovak fejét az öreg, bólint. Kétkézbe veszi a seprőnyelet, -azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két -tenyerét fölfelé forditja és azoknak mondja: - -– Muszáj vót én gyinni Oroszországbul, hogy i tuggya, hol urak adnak sót -népeknek?… - -… Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az -bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt. - - - - -Mihály hazatér. - -Mikor szétment a szó a határban, hogy aki katona, készüljön befelé, -Mihály elköszönt hazulról, sorra csókolta a gyerekeket s az asszonyra -bízta a kis gazdaságot, hogy jól gondját viselje, amíg az ország -hasznában odajár. Nem nagy gazdaság, tizenöt kis hold, az is jól kint -már messze a homokon, azonban sok az annak, akinek ez mindene. Az -eperfákat még az ő gyerekkorában ültették az udvarban, neki most már egy -időre azoknak a lombja nem ad árnyékot a déli ebédnél s nem bólongat -altatóra esténkint, amikor a tág mező tulsó oldalán veres tekintetével -leszáll a nap az égről s elmegy a távol tengerekbe fürdeni. Türtőztette -azonban magában az elválás keserüségét és megvigasztalta az asszonyt, -hogy visszatér, mert érzi és tudja, hogy visszatér. Még tréfálkozott, -hogy érdempénzt is hoz magával, mint az apja is hozott annak idején -Boszniából, nem hiába, hogy ugy is szólt akkor a búcsúzó nóta: -Visszatérek érdempénzzel, kis angyalom, ugy veszlek el. - -Az asszony fájdalmasan mosolygott, hitte is a vigasztalást, nem is, -azonban efelől már nem lehet semmit sem tenni, mert, mint Mihály mondta: -hív az öreg király, mint régi katonáját, hát ne híjjon hiába. Ne is. Nem -kell azt a szégyent kivárni, hogy irott levéllel keressék, elég az, ha -tanyáról-tanyára ment a szó (ha magától nem ment, vitték a gyerekek), -hogy aki katonának érzi magát, haladjon befelé oda, ahol a puskákat -osztogatják. Még egy csók az asszony ajkán, a gyerekek s a kislány képén -s Mihály már el-kifordulva a tanyából, halad a homok közén a tarlók -között, ócska kenyerestarisznya a vállán, maga is ócska ruhában, mert -odabent majd adnak mást, arra meg, hogy a magazinban a zsákban heverjen, -a civilgúnyából megteszi az ócska is. - -Egyébként is nem a ruha határoz, hanem a katonakönyv, ami bent van a -belső zsebben s amibe bele van írva, hogy Mihály jól kiképzett ember, -érti a gyalogos katona mesterségit, minélfogva altiszt is káplári -sarzsiban. Mihály bizalomteljesen halad a korai hajnali friss levegőben, -csak egy helyen, az út kanyarodójánál, ahonnan még láthatja a tanyáját, -áll meg s visszatekint. - -– Az Isten áldjon mög bennetöket, kedves feleségöm, kis családjaim – -mormogja magában, azután megint csak egy utolsó nehéz sóhajtást küldve -hazafelé, útnak indul. - -Nem sokáig marad magára a gondolataival, mert mindenfelől jöttek föl az -útra a gyalogösvényeken, a tarlókon keresztül és a vizes semjékek -csapásain át emberek, akik szintén katonának érezték magukat. -Tárgyalták, hogy ugyan kire fognak menni, hol lessz az ercfal, már -minthogy az ernstfall, a komoly eset, amikor már a katonai mesterség nem -a békeidőbeli gyakorlatozás többé. Gondolták, hogy vagy a szerbekre -mennek, vagy a muszkákra, végül megnyugodtak abban, hogy odabent majd -megmondják, hogy kire mennek. - -– Hogy nem lakodalomba híjnak bennünket, az bizonyos – mondta egy ember -s ezen mindnyájan nevettek. Vidáman haladtak, de Mihálynak olykor a -nevetés közben az eszébe jutott, alighanem talán a másiknak is, hogy -menni csak megyünk, de azt senki sem tudhassa, hogy mint jövünk majd -visszafelé. Kezetlenül-e, lábatlanul-e, vagy sehogy se? Ha pedig -kezetlen-lábatlanul, akkor talán legisjobb lenne sehogy sem. - -– Hanem – mondta megmérgesedve Mihály – azért, hogy nem lakodalomba -mögyünk, azért tánc lössz. Bál lössz az azért. Olyan bál, amelyikben -szabad a bajnét… Akire engöm ráeresztenek… - -Igy betértek a kaszárnyába, hullámozván köztük hol erre, hol arra a -beszéd. Az ismerős nagy sárga ház tágas udvarán nagy kavarodás volt, a -mozgósitásnak az az összegabajodott rendetlensége, amely csak -látszólagos, mert belőle alakul ki a rend, amelyben, első tekintet -szerint, az emberek összevissza szaladgálnak, pedig valamennyi tudja, -hogy miért szaladgál. Mihályékat is küldözték ide-oda, itt fegyvert -adtak, amott bornyut, más helyen ruhát, végül Mihály is rendben volt az -utolsó bakancsszíjakig s fölvarrhatta a bluza nyakára a csillagokat. - -Néhány napig tart csak a kavarodás, a magazinok ontják a holmit (hogyan -fért bele ez a sok holmi abba a kis házba?). Mihály megismerkedik a -káplársága alá tartozó emberekkel, van köztük régi cimbora is, még pár -vizitáció, hogy mindenkinek megvan-e mindene, azután kész mindenki -mindennel. Miután Kisfurós Gergely szomszédék bejöttek a fiuk végett, -behozták a kocsin Mihály feleségét is, tehát még egy bucsu, pár -szótalan, néma könny, azután csakugyan: kész. Azután már nincsen más, -csak indulás, s mint a régi boszniai nóta ujra mondja: sikojtozva mögy -az vason az bagony. Hát mögy, bátya, azaz hogy mén, Mihályékkal mén -Lengyelország felé. - -A vasuti kocsiban, ahogy a cókmókját mindenki rendben lerakta, ráérnek -az emberek a hosszu út alatt a gondolataikkal foglalkozni. Mihálynak is -maradt ideje elég, hogy önmagán keresztül nézhesse az élet sorsait és -rejtélyeit. És azután a vizsgálódásnak ezen apránkint való -kibontakozásában hirtelen az tünik elébe, hogy bajt csinált – mielőtt -elkövetkezett volna hazulról. El kellett volna köszönni Bodó Mátyás -szomszédtól, hogy ezentul, amíg ő oda van s csak asszonyra maradt a föld -munkálása és őrizete, legyen békesség és ne maradjon meg a rossz -szomszédság török átka. Ugyan nem maga Bodó Mátyás a rossz szomszéd, -hanem az a baj, hogy gyenge az ember is, az asszony is és nem birnak a -suhancár fiaikkal, akik pedig elvadult rossz kölykök. Nincsenek -rászorulva, hogy lopjanak, de lopva bemásznak a szőlőbe, hogy lerázzák a -fáról a gyümölcsöt, hogy a homokon pusztuljon el; ha a lovat őrzik, -beleeresztik a más ember zabjába; a földből sarat csinálnak, golyóvá -formálják, a napon keményre száritják s azzal parittyázzák agyon a -semjék vizén a más ember kácsáját, libáját. Már nem egyszer el is verte -őket ilyen dolgokért Mihály. Be kellett volna szólni tehát az eljövetel -előtt Bodó Mátyáshoz, hogy legalább most már ismerjen Istent és ne -engedje azt a két rossz kölyköt tovább is violenciázni, legalább addig, -ameddig Mihály a határokon van az ország használatára. - -Azonban most már mindegy az, nem segit rajta maga a fölséges Jézus sem. -De Mihály azért az első piros kártyájában, amit haza küld, csak megírja -azt is, hogy az asszony, akármilyen nehezére esik is, menjen át -Mátyásékhoz és a gyerekek rongálási dolgában értsen szót vele. A levélbe -kissé bicebóca betükkel, mert a fegyver, a bornyu meg a strapa kissé -elhuzta a kezét, a többek között ezt is beleírta Mihály s ebben némileg -megnyugodván, kedvvel ment neki a muszkának, akivel, mint ezt levelébe -is beleírta, löhetőssen sok dolog van, mert igen sokan vannak, azok ugy -dúródnak lefelé a hegyről, mint otthon délben a gyerekek az iskolából, -hogy annyian vannak, hogy mikor otthon esős idő előtt a tanya háta -mögött a rőzserakásnál a hangyák dandároznak, hát azok a hangyakupacok -semmik ahhoz képest, ahogy a muszkák dúródnak le a hegyekről. Amiből -megérthető, hogy sok dolog van velük, minélfogva a verekedésnek nem is -lehet valami hamarosan végét szakitani. Ebbe nyugodj bele, kedves párom. - -Már hogy azután Mihályné asszony megkapta-e ott kint a levelet s -átment-e szomszédolni Mátyásékhoz, az nem bizonyos és nem tudatik. -Dolgozott, kapált, acatolt a kis családdal együtt, télen át pedig -meghúzták magukat a kis tanyafödél alatt, vetvén esténkint bizalmas -tekintetüket a Mária-képhez Mihályért. Mihály pedig végezte a munkát, -ami uj sorsul rendeltetett neki, fogyasztotta azokat a népeket, akiket a -följebbvalóik arra utasitottak, hogy Mihályék földjét elvegyék s Mihály -kis családjainak azután majd ne maradjon semmiféle föld sem örökségül. -Mihály igen buzgóan pusztitotta ezen idegen országokbeli embereket, -akiknek a becsületét nem vette semmibe sem, mert ezek az emberek az ő -öregapjának az apja által becsülettel szerzett földet el akarták tőle -venni. Hát nem veszik el, a keserves jó reggelüket. - -Míg az ellenségnek ilyen kisebbitése folyt, történt, hogy az érdempénz -irányában is írhatott levelet haza Mihály. Mert fölkinálták neki, hogy -éjszaka elmenne-e patrulba harmadmagával, annak kitudakolása végett, -hogy merre is van amazoknak a vermése egy erdőben. Mihály káplár a -föladatra készségesen vállalkozott, mert hiszen nyilvánvalólag ez is az -ellenség kisebbitéséhez tartozik. Ajánlkozott is neki mindjárt innen a -szomszéd Torontálmegyéből egy sváb meg egy rác katona, akiket ugyanazon -földi szempontok vezettek, mint Mihályt. Káplár úr Mihály ezt -örvendetesen vette tudomásul, mert egyfelől a sváb óvatos, a rác meg -merész s ez a két erény egy alkalmas káplár kezében jól kezelhető. -Azonfölül a sváb tud németül, a rác pedig, ha nem is tud egészen -oroszul, de mégis csak el bír velük valahogy habogni. Idegen országban -ezek sem éppen az utolsó dolgok fegyver alatt. Mihály káplár tehát -nyugodtan vágott neki a sötétnek harmadmagával. - -A sváb azután az erdőben oldalt ment, eltévedt, ki tudja, hova jutott, -annyi a bizonyos csak, hogy nem tért vissza. A rác Mihály mellett -maradt, bukdácsoltak együtt az erdő sötét szövevényeiben szótlanul, -azután egyszer bebuktak a gyökerek között egy gödörbe – hát ahol van, -ott van benne harminc muszka katona. - -– Dole puska! – kiáltja rájuk Mihály káplár, olyan hangon, mintha otthon -a kaszárnyában rendelné ki békeidőben a legénységet föl a magazinba a -parádés bakancsokat zsirozni, hogy tulságosan a magazini egyedüllétben a -bőrök el ne száradjanak – - -– azonban mindez nagyon keveset használt volna, ha a rác el nem mondja a -muszkáknak, hogy itt áll a hátuk mögött egy kompánia négyszáz emberrel, -ha az szuronyrohamot csinál, egy sem marad közületek életben, brátyék. -Jobb lesz hát, ha megadjátok magatokat, brátyék. A hátmögött álló -századból ugyan egy szó sem volt igaz, azonban mindegy az ilyenkor, az -orosz földművesek tehát eme két földműves előtt letették a puskát, -azonban Mihály káplár ugy vélte, hogy a legjobb lesz, ha a puskákat is -magukkal hozzák. Mihályék igy aztán bevitték a harminc embert -fegyverestül, „kisebbitvén“ ezáltal is az ellenséget s megszerezvén a -tulajdon mellükre a vitézségi ezüstöket. - -Mihály tehát joggal szerkeszthetett egy uj piros kártyán plajbászos -sorokat az asszonyhoz, hogy megvan már az érdempénz, aminek a -hazavitelét igértem, különfizetés is jár vele életfogytig – csak azt nem -írta a levélbe… csak azt nem írta meg, hogy ez az életfogyás, hol és -mikor fog bekövetkezni. Hogy otthon-e valamely csöndes alkonyaton az -eperfa alatt, vagy pedig ott fönt a galiciai földeken ez elszilajodott -világban? Ezzel a kérdéssel ugyanis nem akarta a kételkedések -ingoványába kergetni az asszonyt. - -Azután akkor volt egy roham, egy igen erős sturm, a dudások a dudákon -ugyancsak dudálták a trombitaszót: előre, magyarok, védjük a hazát! -Mihály káplár is ment a kamerájcsaftjával előre, akkor véletlenül a -térde útjába esett egy srapnélnek, Mihály elterült s azt kiáltotta; -vögye át valaki a komandót. - -Bizonyára volt valaki, aki átvette, mert a népek előrehaladtak és -kisebbitették azokat a másik népeket, akik bár becsületes földművelő -népek, mégis más egyéb foglalkozásu följebbvalóik arra kényszeritik -őket, hogy más földművelők földjeinek az elrablására vállalkozzanak. - -Az emberek előrementek s Mihály káplár a széttört térdekalácsával a -mezőn maradt. Ott is maradt volna vérelfolyásában, ha nem volnának -létesitve ezek az igen célszerü szanaszétkatonák. - -Ezek a szanaszét-katonák voltaképen a hivatalos nyelven szanitéceknek -neveztetnek, de sokkal helyesebb elnevezésük a szanaszétkatona. Mert -ezek szedik össze a mezőkön, hegyoldalakon s az erdő fái aljában azokat -a sebesülteket, akik szanaszét fekszenek. - -Mihályt ilyenformán a szanaszét-emberek a barátságukba vették, -ajnározták, szóval a hóna alá nyultak az elesettnek, és a darabba vált -térdekalácsát kellő gonddal vitték a kötözőhelyre az orvos elé. - -Hát Mihály ott összeforrott, de többé nem volt katonának alkalmas, mert -fölzsugorodott a lába. Mondták neki, hogy most már majd elküldik haza. - -– Engöm? – kérdezte Mihály. – Hát engöm? Mikor most vagyok benne a -legjobban a kisebbitésbe? - -De hiábavaló volt itten minden beszéd. Hiába kötözködött Mihály, azt -mondták neki, hogy el lehet menni hazafelé, ehol van a hónalj alá a -mankó is, amivel majd fönntarthatja a jövendő járásában az egyenességet. - -Mihály ugy gondolta, hogy efelől levelet ír haza, de azután mégis ugy -gondolta, hogy nem ír. Minek az asszonynak a szívét szakgatni. - -Utnak eresztették tehát megint Mihályt, a vitézséges szakaszvezetőt, már -most mint rokkantat és bénát a két mankón. Nehéz sorsok voltak ezek, a -kínlódás, a vasuti kocsikban a falábon s Mihály, mellén a vitézségivel, -gyakran kérdezte magában: Hát én, hát én? Mi lösz a kisebbitéssel, ha én -azokbul elmaradok? - -Nem felelt a kérdésre más, csak a zakatoló vonat, amely most már -visszafelé vitte sikojtozva az vason. Lassan megy az ilyen vasut. - -– Hej, mikor egészségös voltam – mondta neki Mihály –, akkor tudtál -sebössen mönni velem. Most azonban, hogy a két mankó a pártfogóm, -ugyancsak lassan hurcolsz. Kölletlen vagyok már, ugy-e? - -Hirtelen ijedtség állott a szívébe e gondolat nyomán: hátha majd -kelletlen lesz otthon is? A bénát, nyomorékot csak sajnálni szokás, nem -becsülni. Ámbátor, ha jól keressük a dolgot, – vélte magában Mihály – ez -mégsem olyan dolog, mintha valakit ittas állapotában a szárazmalom tört -volna össze… ez mégis más… ez az ország használatában történt… ezt -Ferenc József tulajdon maga is elismerte… s Mihály az ezüst érdempénzre -tekintett, amely a harminc muszkákért piros-fehér szalagon a mellén -fityegett. - -Ahogy azután hazahozta a vasut, hamarosan útnak is eredt hazafelé. Mint -rendszerető és tisztességtudó harcos, előbb engedelmet kért a -kaszárnyában, hogy a katonaruhájában mehessen haza, hogy, habár mankók -között van is, de a nyakán látható legyen a három csillag, továbbá ott -lehessen a mellén a vitézségi, mert az az itteni szokások szerint a -civilruhára nem való. Az öregek sem viselték civilben, akik Boszniából -hoztak haza ilyesmit. - -Mihály a villamosvasut kocsiján kiment a temetőig, onnan azután gyalog -iparkodott kifelé. Nem valami gyorsan haladt, mert az ugy van, hogy az -embernek a fürgesége kevesebb négy lábbal, mintha csak kettő volna. Jó -szerencse azonban, hogy mennek kifelé féllovas kocsik, miket asszonyok -hajtanak, mindjárt a legelső is megáll, s mondja le róla az -asszonykocsis: - -– Üljön mán föl, ameddig löhet, addig elviszöm. - -Bizony egy kissé bajos a könnyü homoki kocsi keskeny fürhécén át az -ülésbe fölkapaszkodni, de hát apránkint majd ezt is meg kell tanulni -most már. - -A féllovas menyecske aztán elviszi Mihályt addig a dülőig, amelynél le -kell térnie az országútról. Közben lassan hajt, hogy a Mihály -térdkalácsát a kocsi ne nagyon rázza s kérdezősködik az uráról. Hogy nem -tudna-e valamit Malajdoki János sorsáról. Mihály nem tud. Az asszony a -domaszéki kapitányságból való, az csak tíz kilométer, Mihály ellenben a -tanyájával és kis családjával egyetemben a csorvai kapitányságba -tartozik, az harminc kilométer. Ez pedig két külön világ, amiben az -emberek a távolságok folytán nem ismerik egymást, ha csak nem testi -vérek egymással, vagy pedig sógorok. - -– A Malajdokiak – véli Mihály – leginkább a víz tulsó oldalán, a tápai -rétön szoktak lakni. - -– Az – mondja az asszony örvendezve – az én uram csakugyan onnan -követközött be ide. Ugyan most szintén oda van, ország használatára. - -– Gyalogos katona? - -– Nem – mondja az asszony. – Lovas. Az ágyuknál van szolgálatban. - -– Hát akkor honnan tudhassam én –, véli megint Mihály –, mikor a magam -szakasztján tul jóformán nem láttam sömmit. - -Az asszony legyint a lóra s mentegőzve mondja: - -– Mások… mégis… többet beszélnek. - -– Hát – feleli Mihály – beszélni beszélhetnek, de a sok beszédnek sok az -alja. - -Ezzel aztán le is száll Mihály a kocsiról, mert az asszony bemegy a -dülőbe, de a mindjárt utána következő kocsiról (félló, asszonykocsis) -megszólitják: üljön már föl, majd elviszöm egy darabig, ha a Zákány felé -tart. - -Miután Mihály csakugyan arra tart, mert a Csorva tul van a Zákányon, -ismét fölszáll a kocsira és kezdi észrevenni, hogy ilyenkor nem a -vasfürhécre, hanem a kerékküllőre kell tenni a mankót: igy könnyebb a -felmenés. - -– Idővel – neveti a béna Mihály – még majd bele is tanulok. - -– Hát persze – biztatja a menyecske. – Ugyan mondja már, az uramat -látta-e? Szücs Borús Balázst? - -A Borúsokat szegről-végről ismeri Mihály, mert azok az átokházai -kapitányságba tartoznak, amely igy majdnem szomszédos a csorvai -pusztaszélhez, de azért nem gondolja, hogy a Borúsok közül bizonyos -Balázs nevezetüvel találkozott volna. Ez lehetetlen is volt, mert a -beszéd folyamán kiderül, hogy a Balázs vártüzér Kataróban, küldött is -haza onnan üvegre festett velencei Mária-képet, de összetört az úton. - -Különböző kocsik igy viszik ki Mihályt majdnem egészen a határig. -Csorvaszélig nem birják vinni, mert onnan nem igen járnak az -anyavárosba, miután közelebb esnek Szabadkához. Mihály itt már kénytelen -igénybe venni a két mankót s azokon bandukol a homoki közön. A tájék -szebb most, mint tavaly a búcsúzáskor volt. Még nincsen tarló, a -hajladozó rozsbúzán a napfény legel és szelid szellő hullámoztatja a -kalászokat. Azután a kanyarodónál Mihály a két mankón előre tehénkedik -és kiveszi a fejéből a sapkát. Látja a tanyáját. - -– Jézus – gondolja –, szerelmes szép Jézus, hát haza vezéröltél? - -Hát ami azt illeti, hát haza, de csak bosszankodásra. Mert ahogy a tanya -közelébe érne, láthatja, hogy a semjék taván a Bodó Mátyás kölykei -megint csak parittyázzák az ő kácsáit. Nyilvánvaló, hogy az ő kácsái, -mert a fejükre a huzás kékkel van festve. A béna ember szaladni kezd a -mankón, kiabál és ordit. A kölykök megrettenve futnak el, de Mihály az -egyik mankót csak hozzávágja az egyik gyerekhez. - -– Kutya, disznó – üvölti Mihály –, az én kácsámat bántod? Agyonverlek! A -mankómmal verlek agyon! - -Bodó Mátyás pedig éppen akkor kijön a házából és nézheti a kölykei -szalajtását. Mihály elbiceg az eldobott mankóig, fölemeli magasra és -azzal integet az úton átal Mátyás felé: - -– Hallod-e te sömmirevaló! Itthon szoptál, amíg én oda voltam!… Hát -hazagyüttem, mankón. De én negyven muszkát mögöltem, harmincat elfogtam, -hát hiszöm az Istent, hogy még a mankómmal is szétverlek bennötöket!… -Hát az én kácsámat bántjátok? - -Bodó Mátyás megrettenve vonul vissza. Mihály felesége pedig éppen a -magyarkaszőlő elbomlott részeit kötözte a ház háta mögött. Az erélyes -hangokra fölneszel: hiszen ez a Mihály. Azután akkor fut is, szalad is -ki a közre, lármázva kiabálván: Én uram, én uram. - -Azután ott van az ura előtte a két mankón. Az asszony elkapja Mihály -kezét a mankó keresztfájáról és csókolja. Azt mondja a Mihály: - -– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra. - -Az asszony mondja: - -– Majd fölmék én. - -Azt mondja Mihály: - -– Az eke után se tudok már járni. - -Azt mondja az asszony: - -– Majd járok én. - -Azt mondja Mihály: - -– Hát aztán köllök én igy is? - -Azt mondja az asszony: - -– Te vagy énneköm igy is a mindönöm. - -Hm. Igen. Ez jól van. Mihály leül a fatörzsre, amely fölül a korhatag -fát tavaly maga vágta ki. Éppen csak ez kellett a hároméves szöszke -pöttöm kis lánynak, azonnal az apjának rohan, szinte belefúrja a fejét -az apja keblébe, azután selypít, mint apró tanyai gyerek leginkább -szokott: - -– Édösz apám. Meszéjjön vajamit a hábojujuj. - -Mihály nevet a cölöpön. - -– Mesélök, mesélök. Az egész télön majd mindig mesélök, kislányom. Van -mit… Azonban, most előbb nézzük mög a fődet. - -Az asszony szorongva kérdi: - -– Előbb nem inna kend, nem önne kend, nem pihenne kend? Van egy kis bor -is, van pörkölt szalonna ződ paprikával, tegnap sütöttem friss könyeret -rozsbúzábul, én uram, én hazatért jó uram? - -Mihály azonban csak azt mondja: - -– Elsőbb nézzük mög a fődet. - - - - -Rasputinfiókok. - -Van az ugy, hogy néha kint a pusztaszéleken, a téli zugó szelek, -rejtelmes éjszakák és sötét, hallgatag erdők birodalmában egyszer csak -egy ember, akinek tegnap még semmi baja sem volt, csendesen élte a -napjait egymásután, mint a többi egyszerüség: egyszer csak szónokolni -kezd, beszél különös dolgokat, a szeme nézése réveteggé válik, a távolba -tekint, a kezejárása lassu, méltóságos, szinpadias lesz, a haját -hátrafelé igazitja és azt beszéli, hogy megszállta az isteni sugallat. - -Akkor azután látásai vannak, megképzelései vannak, elrejtőzései vannak s -csak a jó isten tudja még, hogy mi minden egyebei vannak. És a szó -azután ver róla szerteszéjjel s a megszállott ember csudatévőségéről -beszél. Csak afféle egyszerü tanyai csudatételek ezek, hogy beviszi a -tanyába az ölében s az asztalra teszi a legvadabb komondort is, hogy ha -akarja, a favilla az istállóból megindul és egymagában jár-kel az -udvaron, meg mi egyéb. De ez is elég arra, hogy az embernek hire keljen -kint a mezőkön, ahol olyan rejtelmesek a hideg téli éjszakák, ahol nagy -havak idején ugy tetszik néha éjjel, hogy a halott sarkvidékre tekint -égi világából a hold. - -Alighanem igy bujnak elő mindenütt a földből a kezdő Rasputinok. Egyszer -csak például Tüdős Vince, a vén kujon szent ember lesz, ráolvas és -gyógyit és mindent megmond, ami csak valaha történni fog. Az öreg -Csurinéra ráparancsolt, hogy vegye le a sarkáról a szobaajtót, tegye le -a szoba földjére, feküdjön rá és ne mozduljon róla két napig, akkor -meggyógyul, aztán azt beszélik, hogy meggyógyult, pedig már hat -esztendeje nem birta a derekát. - -A külső, mezőségi élet régi világából való maradványok ezek. Gyógyitó -paraszt mindig volt. A hetvenes években ismertem a csongrádmegyei -pusztákon egy majorban egy öreg bérest, aki nem öregbéres volt, hanem -csak öreg béres, a törött embercsontot mind ahhoz vitték -összeforrasztatni, az is volt az ismertebb neve, hogy Fórasztó János. -Volt Mindszenten egy ember, azt meg Veszett Sándornak hivták, az is -gyógyitó volt, de csak a kutyamarás gyógyitását csinálta. És hát hittek -neki az emberek, mert vitték hozzá a marottakat. Vannak ezek mindenfelé. -Egyszer Bécsből hirtelen lerendelték a zászlóaljunkat Bécsujhely alá -valami őrség dolgában arra a kavicsos mezőre, ahol a patronokat -csinálják. Mire odaértünk, ugy megfájdult a fogam, hogy alig láttam -tőle. Kerestem is mindjárt a katonaorvost, hogy hol találhatnám, a -kantinos elmagyarázta, de nem volt otthon az orvos, be volt zárva az -ajtó. Szerteszéjjel vannak ott az épületek, hogy ha felrobbanna -valamelyik, a másik ne kapjon rá kedvet: utána menni. Alig találok -vissza a kantinoshoz, hogy nincsen ám doktor, pedig már magát is hat -példányban látom. Hát – mondja – tudja Isten, hol botanizál most az öreg -ur, de hát ha megtalálná, az sem sokat segitene a bajon, mert nagyon -öreg már és reszket a keze. Hanem ha átmegy itt a folyón, amelyik a -gépeket hajtja, ott az első mühelyben talál egy munkást, az majd -elintézi az ügyet. A munkás aztán leültetett egy láda robbanószerre s -ugy elvégezte a dolgot, hogy senki sem csinálhatta volna meg különben. -Kérdeztem a jó osztrák sógort, hogy mi jár neki a tudományáért, amire -nevetve mondta, hogy hiszen ez neki csak passziója. Úri borravalónak -abban az időben a frissen vert csillogó osztrák fertályforintos járta, -az ekrazitos láda sarkáról a munkás azt félve dugta a bőrköténye -zsebébe, mert ha megtudják hivatalos helyen, hogy pénzért szedi ki -embertársaiból a fölösleges csontokat, akkor betiltják a passzióját. - -Gyógyitó ember mindenütt volt, itt Fórasztó János, meg Veszett Sándor, -ott a Lajtán tul Herausdamit Michl nevezetü. Ezek az ujfajták azonban -nem ilyenek. Ezek apostoli mozdulatokkal járnak-kelnek, mintha azoktól a -régi szintársulatoktól tanulták volna, amelyek a németektől idekerülve, -a hetvenes években még bejárták az országot, a krisztusi -kinszenvedéseket néma képletekben példázván. Még láttam gyerekkoromban -ilyen előadást, a vár mellett egy nagy faépületben. Azóta azonban sok -minden elmult, a nagy faépület elment, még az öreg vár is, amelyhez -támaszkodott, szintén elment, sok vért látott bástyái helyén a villamos -szaladgál; no, egyszóval mondva, minden elmulik, de Tüdős Vincéék, akik -ajtóra fektetik a beteget, megmaradtak. És ugy beszélnek, hogy: -„eljönnek az idők végezetei“. - -Azután különös hangulatok kezdenek terjedni a pusztai homokok felé -mélyen benyuló alacsony, jegenyenyárfás házak között. Mária jelenik meg -a kut vizében vagy az ócska ablaküvegen, amit az idő szivárványosra -szivott, máshol felbuggyan a tiszta szobában a kihuzós almáriom lába -mellett a csodaforrás, a látó-lejány elrejtőzés alkalmával a mennybéli -világban levőkkel társalog, egy ember látja a holtakat s mondják, hogy -Radványi János, akit tavaly sirba vitt a sok pörlekedés, némely holdas -éjjeleken a pörös földön kapál, de nem szabad hozzá szólni, mert ezt -földöntuli tilalom tiltja. És mint annyiszor már, megint előkerül -valahonnan a pokolból egy vén rossz cigány, aki a virgavessző erejénél -fogva megérzi a föld alatt levő kincseket, de legalább egy birka és hat -kakas véráldozata kell hozzá, hogy a kincseket a föld magából kiengedje, -mert a kincseken a hét fekete szent ember ül. Amott meg akad egy másik -ember, aki, ha a kocsikerék végiglukán át belekiáltoz a kürtőbe, hazatér -az elbódorgott borju. - -A jó isten tudja csak, hogy hány ilyen csudálatos Rasputin-darab terem. -Csak éppen hogy nem akad errefelé mindeniknek olyan cárja, aki az eszét -otthagyta a bábaasszony fürösztőteknőjében. De azért Téli Mihály, mikor -feleletre vonják, hogy miért kuruzsol, egy bibliabeli ember méltóságával -lép előre és meggyőződéssel mondja: - -– Földöntuli hatalmam van az gyógyitáshon… - - - - -Orosz sipka alatt. - -– No, tanitó ur, ne bámulsz mindig, hanem gyere kilincs pucolni. Itt nem -vagy tanitó ur, itt fogoly vagy, hát ne bámulsz mindig, gyere kilincs -pucolni. - -Teleképü, pirosarcu fiatal orosz fogoly, mondja csufondárosan e pár szót -egy magába vonult, idősebb, szakállas fogolynak. Ez nem szól rá semmit, -néz egy darabig megvetőleg a gunyolódóra, aztán elforditja a fejét. Amaz -megismétli: - -– No, no. Csak gyere kilincs pucolni. Én apám pezsgőgyáros, én mégis -kilincs pucolni, te tanitó ur, te is csak kilincs pucolni. - -A szakállas kényszeredetten fog valami munkához, hogy amazt -elhallgattassa. A többi nem szól a beszédbe semmit, csak egy közülök -ránt egyet a vállán, mintha azt akarná mondani vele, hogy neki semmi -köze sincsen emezekhez. - -De emez, akit tanitó urnak mondott az állitólagos pezsgőgyárosivadék, -szintén nem tart a többivel semmi közösséget sem. Szótalan, magának való -ember, a főtt ételhez alig nyul, ha hus van benne, aztán ha a hus -marhahus, megeszi, ha disznóhus, az ételt odatolja szó nélkül a másik -elé: edd meg ezt is. Ő maga inkább kenyéren él. Olyan, mintha beteg -volna, de panasza nincsen, néma gyereknek pedig az anyja sem érti a -szavát. - -Egyszer mégis megkérdik: - -– Ametov, miért kiabál amaz mindig magára, hogy tanitó ur? Miért -csufolja? - -– Nem csufol, kérem – mondja Ametov –, tanitó vagyok otthon. - -– Hol van az otthona? - -– A Kaukázusban. - -No, az jó messze van. A tanitó bólint. Biz az nincsen közel. - -– Mondja csak, beteg maga, Ametov? - -– Nem, nem vagyok. - -– Napról-napra soványabb. Miért nem eszi meg az ételét? - -Csak a vállával felel. Ránt rajta egyet. - -– Nem jó az étel? A többi nem panaszkodik. Nem rossz hus ez. - -Huzódozva mondja, mintha restellné: - -– Disznóhust nem szabad enni, én mohamedán vagyok. - -No, hát akkor itt van a baj. Amin azonban csakugyan bajos segiteni. A -hus ritka madár, olyant kell enni, amilyen van. Mondják Ametovnak, hogy -a disznóhus jó, az egész világon eszik, ő is megehetné. Felhuzza a -vállát: a vallás tiltja. - -Kissé bajos vele beszélni, mert nem mindent ért meg, nem is mindent tud -elmondani, amit gondol, aminthogy a beszédje sem olyan a valóságban, -mint ahogy ide irva van, hanem csak kevert szavak, igék, ugy ahogy éppen -jönnek. Van azonban elég olyan magyar állampolgár, aki ennyit sem tud -magyarul. A beszélgetésnek a magja körülbelül mégis csak ez: - -– Keleten a vallások eltiltották a disznóhust. Mózes is eltiltotta a -zsidóknak. De Mózes is, Mohamed is csak egészségi okokból tiltotta el. -Ott meleg van, de itt hideg is van. Most is tél van. - -Ametov arcán egy kis mosolygásféle látszik, amint mondja: - -– Otthon is van hideg… otthon van tél… nagyobb. Mégis: Mohamed tiltja -disznóhus. - -– Hát pedig itt megehetné, Ametov. A zsidóknak is tiltja a vallás, mégis -megeszik. - -Ametov megint a vállával felel: bánja is ő. Lassan szól: - -– Disznó nem tiszta állat, mondja proféta. Ló tiszta állat. - -Kérdezik tőle: - -– Hát lóhust enne, Ametov? - -A kaukázusi muzulmán tanitó csodálkozva néz a kérdezőre: - -– Lóhus? Van itt lóhus? - -– Persze, hogy van. - -A vékony, szakállas, bánatos arc erre kiderül, Van lóhus! Hát ez nagy -dolog! - -Ametov azóta vidámabb. Erőre is kap, mert külön lóhuskonyhája van neki. -A muszkáktól azonban most is csak távoltartja magát. - -– Rossz nép –, mondja felőlük. – Durva. Káromkodik. Mindig szidják az -istent! - -Ametov megborzong még a gondolattól is: szidják az istent! Pedig nem is -szidják. Lehet, hogy otthon szidják, mert a délszláv nép is ugyancsak -gyakran veszi hiába az isten nevét, de itt a fogságban nagyon jámborok -az istenadták. De hát a kaukázusinak jussa van utálni a muszkát: -elnyomott nép beszél belőle. - -* - -De a többi muszka közt is akad, aki nem nagyon társul velük. De azért -olykor csak beleszól a beszédbe. - -Szó van köztük arról, hogy mikor lesz béke, azután pedig, ha béke lesz, -hogy és mint lesz a dolog a hazamenéssel. Mert vannak foglyok, akik nem -kivánkoznak haza, különösen olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk -lenne ott amugy sem. Nincstelenek, szülőtlenek, hazátlanok, akik otthon -is már kódorgó életet éltek. - -– Hát ha itt akar maradni! – hagyják rá – és bir maradni… maradjon. - -Bár hiszen ez ugyan nem egészen rajtuk áll. - -Azt mondja az egyik: - -– No. Ha engem egy lány szeret, én aztat lányt szeretom, érte itt -maradom: jó. De van fogoly kocsis, ki lovakért akarsz ittmaradni – nem -bolond ez, kérem szépen? - -A másik az orosz állapotokról ennyit mond: - -– Nem mind panasz igaz. Oroszország nem olyan nagyon rossz. Csak – -magyarázza a fiatal felügyelőnőnek – tudod, kisasszonyka, csak cár -nyakát kéne megfogni és egy nagy késsel: nyekk. - -Kérdezik amattól, aki az Ametovot tanitózza: - -– Hát te, ugrifüles, te szeretnél-e ittmaradni? - -Az ugrifüles nevet: - -– Hát! Majd én mindig kilincset pucolni, nem? Én apám pezsgőgyáros, ha -béke lesz, hazamegyink és iszok sampusz. - -A „különvált“ megvetőleg nézi őket végig. - -– Én – mondja – nem soká marad fogoly. Én vagyok lengyel. Lengyelország -kapja szabadság, megyek haza, harcolni muszka ellen… - -Mintha az egész orosz társadalom képe benne volna e néhány fogoly -beszédében, itt a vakok háza udvarán. - - - - -Magukbanélők. - -Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé és a hónak a -csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most -kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az uton, az -ócska suba széle leér róla s a birkaszőr cifraságokat ir reá. Némely -varjak, mint bus fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varju -most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a forditott világban. -Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek -társaságába, hogy sanyaru téli élhetést keressen az uti szemétben, most -a veréb meg a pipiske mind elment a háboruba a lovaskatonák meg a -trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az -apró szürke kis hidegvetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy -feketeségek, a varjuk, de találkozik olykor holló is közöttük. - -– Tán jóllaktatok már a harctéren? – kérdezi tőlük a vén Csuszó -Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az uj kutyával. -Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár. - -– No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az uri mód, hogy hat lábat -visz magával sétálni? – Kérdezik a szánkóról. - -Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába, -mondván: - -– Hát fölfogtam ütet. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim. - -Az uj kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi. - -– Jó, jó – mondja Menyhárt –, ne hizelögj, még majd ellopsz valamit. - -Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek -valakije van. - -Mig a kutyát „fel nem fogta“, senkije sem volt, csak az emlékei az -elhaltak után s egy szomoru, csendes, bus és kietlen porta, magános ház, -amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak -valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon, -fiu, szülő, feleség, mind elhagyták már végkép s kimentek lakni a -nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes -teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt ugy maradt a házban, mint egymaga, -téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a -sublót vagy az ágydeszka s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan -melyiktök jár most itthon? - -Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy -hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán s megérezte, -hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik s végighuzta a -körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen, -Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót és azt -kérdezte tőle: - -– Mit akarsz? - -A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska -ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghuzta magát a födéltelen -nincstelenség alázatával s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván: -én, mint inséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a -ködmöndarabon. - -– Hát – mondta Menyhárt – abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl -is fogadhatnálak… Aztán éppen azért föl is foglak. Ugy sincsen sönkim, -hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután -valami jobb helyért? - -– Nem –, mondta a kutya. – Hiszen kutya vagyok én, nem embör. - -* - -Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti -a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor -dolga, mert kiméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál. -Mert ha nem ló huzza is, de valami erő csak huzza: hát mért nem -pihentetik néha ezt az erőt? - -Ezuttal azonban Mihály mégis csak felszáll a villamosra, mert hallotta a -hirét annak a birónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a -hivatala, Mihály pedig fáradt s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a -lelkéből ez a tarkabarka csufondáros élet letört egy darabot s az -egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének -a megmaradt darabjait odaterjessze: durkáljon köztük. - -Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen -alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely -részeket ez a tarkabarka csufondáros háborus élet, amelyik nem pihenteti -az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a biróra, akiről ver a szó, -hogy szót lehet vele érteni és azt mondja neki: Tekintetös ur, én is a -bajos embörök közé tartozok. - -– Hát csak el kell mondani, ha lehet, segitünk rajta. Hát mi a baj? - -Azt mondja Mihály: - -– Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva. - -– Aztán ki fosztotta ki? - -– Egy szöméj. Egy asszonyszöméj, mög a két lánya. - -– No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek. - -Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal -sarkát megsimogatja két ujjal. - -– Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki -volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé, -ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske, mög a két -lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: – Engöm kivertek onnan, -ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet -lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor ugy gondoltam, hogy én -itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl. - -– Tekintetös ur – mondja Mihály –, esött az eső, szél fujt, ez a három -mög ott a házam előtt… Hát én akkor ugy gondoltam, hogy elférhetnének. -Ugy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket. - -– Ismerte azelőtt? - -– Hát ugy. Tudtam, hogy a harmadik utcába laktak. - -– Azután mi lett? - -– Hát kéröm – beszéli Mihály –, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már -örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha ugy töttem volna, mint -Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög – – s Mihály busan -ütött rá a kezével a levegőre. - -– Hát elhagyták? - -– El – erősiti Mihály –, el. Eltüntek. Tudja, mint amikor a galambász -nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára ugy fölmönnek, -hogy tünőben vannak – hát ugy eltüntek. Azután elvittek mindönt. A -pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek -rám, mostak rám, most mög eltüntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit -is elvitték, még, kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én -fosztva. - -A kifosztott Mihály megtörten áll a biró előtt. Már alighanem csakugyan -ugy van, hogy a „szöméj“ nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte -el, hanem a Mihály vén szivéből is egy alkalmatos, jókora darabot. - -– Aztán, öreg Mihály – kérdezi a biró –, valami kis olyan -csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közte-közte? - -Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja: - -– Hát kéröm… ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha -néha egy kicsit mögverögetik a hátát… - - - - -Amit a szüle nem ért meg. - -A szüle, időses tanyai kún asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz -hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kún nem engedi -a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha -éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez -alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az -ugynevezett Waffenstillstand állt s unták magukat az emberek. Mert a -városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint -különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között s ha a kúnok azt -mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az -évődés a kúcsos várossal, ahol imé Erzsók asszony csak most szombaton -varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy uj gatyát és lám, a Miska -már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát. A -kúnok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község, -amelyről valami gunyszólás ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát, -de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták -le a rövid biróhoz a hosszu birói pálcának a gombját, mert a bot -fölülről volt hosszu, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn s hogy -elférjen, kivágták a fákat, amott viznek nézték a hajdinavetést és -meguszták, amaz helyen a biró kiiratta egy utcasarokra tapasztalat -nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkü. De emitt meg eltették a -nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor -toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak – meg sok más -egyéb ilyen történet van, a végeredményükben arra alkalmasak, hogy -összekapjanak a legények, ölre mennek s egyszer csak egy gomolyagban -forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát -nézni – bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt. - -Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul -maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus -tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájditani a maga -dolgával. Mondja is a jegyzői úrnak: - -– Hát kéröm, látja, már megint a maga fejit fájlalom. - -– Nem baj az, szülém, arra való. - -– Ugy hát? – esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén -állapota fölött. De amugy mög ugy is van, maguk a népért vannak a -hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem? - -– Majd elmondja szülém. - -Simogatja a szüle az asztal sarkát, hallgat egy darabig, azután mondja: - -– De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt -esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott. - -– Hát persze. Azóta a maga ura meghalt, a gyerek meg katona. - -– Meg… katona… - -Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskéit, ez -a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele. - -A jegyzői úr belesegit: - -– Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza -aratási szabadságra. - -A szüle sírása elmarad, a jegyzőre néz és azt mondja: - -– Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom -mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van? - -– Hát hol szolgál a gyerek? – kérdezi a jegyző. - -– A katonaságnál – mondja a szüle. - -– De merre? - -– Merre? – kérdezi a szüle. – Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja -is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a -Szibériában. - -A jegyzői úr mondja: - -– De hiszen akkor fogoly. - -A szüle mondja: - -– Az. Katonarab a muszkánál. De nem készakarattal, hanem sebbel. - -– Az. Nem szántszándékkal, hanem vére elfolyásában. - -Mondja megint a jegyzői úr: - -– Onnan nem lehet hazahozni, szülém. - -A szüle megütődve lép hátra a papucsban. - -– Nem? – kérdezi. – Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan -már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd. -Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok -ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyerekemet miért -nem eresztik haza, amikor ugy kellene itthon, mint a falat kenyér? - -– De hát hogy is gondolja azt szülém, hogy valakit a fogságból -hazaeresszenek. - -Mondja a szüle: - -– Ugy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után -visszamén. Hiszen azoknak ugy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem -eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt -mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot? - -– Hát – mondja a jegyzői úr –, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se, -szülém. - -– Igaz lélökre mondja? – kérdi a szüle. - -– Hát. - -– Hát akkor – mondja elszomorodva a szüle –, akkor én hiába is fájlalom -a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van. - -A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket -Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem -eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi… - -A kapu alatt mondja is az ott időző egyenruhás hivatali személynek: - -– Már nem tart ugy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk -iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte. - -Persze, persze. Háborus világ van. Az emberek fogalmai megváltoztak. - - - - -János megalázása. - -Az öreg János odavolt a másik utcában a kocsmában két deci bort inni, -mert nagyon jó sötét sillerje van a Teca néninek, ha még egy kicsit -sürübb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cerna -vinában. János meg is fogadta, hogy ezentul nem megy át Tecáékhoz -mindennap, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát -fölfelé. Elvégre jól esik ugyan öregembernek egy kis bor, mert az erősit -és a jó siller kellemes melegségeket csinál, de hát nem muszáj annak -nap-nap után meglenni. - -Csak lassan – gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán –, mert -háboru van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj, -hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Uri helyen ugyan adnak egy decit -is, de három deci árban, aztán az íze még hirül sem olyan, minta -Tecáéké. Ennélfogva ezentul majd csak minden másodnap megy átal. -Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, hireket hallani -a háboruról s más egyéb körülállásokról. - -Most is a drágaságokról tárgyaltak és rettentően panaszkodtak az -emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, mint -valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire a zsirral, -szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt -gondolta, hogy okos ember ésszel él. És eljövén a Tecáéktól, csak azt -forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról idején és ahogy lehet. -Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hus sem feltétlenül -szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta -is megteszi, az elég rossz, hála istennek és igy kevés kell belőle. Bár -olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás -még nem volt kitalálva s mégis megéltek az emberek. Hanem három fődolog -van. A liszt, a szalonna meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor -minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyüt meg lekváros -csirkét kuglóffal. Mert abból a háromféléből mindenféle olyan jó eledel -elkészithető, ami a táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ad, -tortába meg nem szükséges. Hát a sültszalonna kutya? Vagy a szakgatott -tészta kutya? Vagy a zsiroskenyér vagy a lángos, vagy a sült krumpli -hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet -kapna, ha katona volna. - -János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három -fődologból legyen elég, még „gyugaszban“ is. Lisztecske a zsákban, -krumplicska a pincében, zsirocska szép régi fajta fazekasmunkáju -edényekben. Néhány szalonnahasáb is lóg a kamrában. De azonfelül hüvösöl -a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a -gyugasztóban, hogy ha a hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon -találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva, -még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsirjában paprikásan megsül. -Haj-haj, az ételek királya az és reggel használva, különösen tisztitja a -mellet, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hivni, hanem -ugy, hogy öszömadta. - -– Hej – gondolja János –, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne -szörözni… - -Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy -ember, cipel egy féloldal szalonnát. - -– Ihun – szól neki János –, de szép szalonna, ugyan hun szörözte? - -– Itt vöttem – mondja az ember –, nem messze, a Hóbiárt basa utcájába -egy bizonyostul. - -– Eltönni valónak? - -– Nem. Eladásra. - -János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála (mert nem tudni, -mikor találkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a -szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette s mekkora haszonért -válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem sulyra megy a dolog, -hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S -János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel -vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal -is dicsekszik, ami nincs, az okos ember azt is eltagadja, ami van. - -– Ketten lösztök – mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi -felfelé a padláslétrán –, olyan alkalmas társad lösz ott a hüvös helyön, -hogy az csak csuda. - -Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól -a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva: - -– Szerelmes Jézus… hivalkodásomban de mögaláztál… - -János ugyanis a tulajdon szalonnáját vette meg attól a becsületes -embertül. - - - - -Nyári kép 1916-ból. - -A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek. -A kis házak keritése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog -bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet s a fecskék -szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy uj fészket épitvén uj -gyerekeknek. Olyan nagy gonddal épitkeznek, ugy tapasztgatják a falat, -rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőmüves volna valamennyi. -Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek -nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a -fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár -most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt. - -Meleg is van, alkalmas meleg, a nap ugy idebámul, mintha sohasem látta -volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig -állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott. -Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai magyar ugy január körül, -mikor nagyon hideg a kut vize, mondván: - -– No, majd melegebb lösz ez is Havibúcsúkor. - -Hát van is szépen meleg, most kellene belőle néhány zsákkal eltenni -télire. De ilyenkor nem kell senkinek, elbuvik előle az is, aki még -itthon volna. Nem jár az utcán egy lélek sem, néha egy-egy kis játékos -forgószél lecsap és tölcsért csinál a porból. A kurtaboltos is ráhuzta a -boltra a külső faajtót, hogy ne menjen be a hüvösre a vakmeleg, ugy sem -nyomja meg most senki a kilincsét. Mintha kripták volnának a házak, -olyan halott az utca. Még a játékos gyereknép is elnyult valahol a -hüvösön pihenni. Semmi zaj nincsen, egy kutgémes sem nyikorog, egy -kapuajtó sem csapódik be s miután a malacok még nem értek haza a -csürhéről, visitozás sincsen. - -A sarkon aztán lassan befordul egy ember. Katonaruhában van, de -civilkalap a fején. Nem sánta, de bottal jár s mégis óvatosan lépked, a -bottal tapogatódzik, hogy az árokba ne lépjen. Nincs neki szemevilága, -fiatal vak katona, a ruháján kis vitézségi ezüst. Ahogy vigyázva halad, -összehuzza a szemét, mintha látni akarna vele, azonban haj, haj, azok az -idők már elmultak. Olykor megáll pihenni. Akkor a vigyázó, figyelő -vonások elsimulnak a képéről, csendesen integet jobbra, balra a fejével -és mosolyog – mit láthat ilyenkor?… S ugyan hová megy éppen most, mikor -a látó emberek sem járnak az utcán. - -Van az utcában egy kis kocsma, afféle polgári bormérés. A vak katona -annak az ajtaját nyitná be, de nem is kell benyitni, mert nyitva van. -Belép. Nincsen bent senki. Topogva ütöget szét maga előtt, mig a -botjával széklábat talál. No itt van egy asztal. Elmegy a széléig, -körültapogatja azt is, a kezével megnézi, hogy merre van az asztal, -azután leül a székre. A szegesvégü kampósbotra teszi a két kezefejét, -ráhajlik, a feje biccen hol balra, hol jobbra s megint csak mosolyog. - -A gazdaasszony kint mos az udvarban, ahogy a vak zörgött a székkel, -meghallja s bejön. - -– Adjon Isten, Jóska – mondja. - -– Adjon Isten, Annus néni – mondja a vak. – Nincs itt senki? - -– Nincs – feleli az asszony –, én mög mosok itt az udvaron. - -– Ugy-ugy – bólint a katona –, csak mosson, Annus néni. Majd én itt -maradok csősznek. - -Különös formáju mosolygás rándult végig az ajka szélén, mikor -hozzáteszi: - -– Ehhöz a nagy forgalomhoz alighanem elég löszök én is. - -Az öreg asszony mélységes fájdalommal néz rá. Nem szól semmit, kifordul -a szobából az udvarra. Az ereszet fala alól leakasztja a szegről a -gerlék kalickáját s leteszi a vak asztalára s kimegy megint mosni. - -– Köszönöm, Annus néni – mondja a vak –, köszönöm a jóakaratját. - -A gerlék turbékolnak, bugni kezdenek, játszák egymást-kergető szerelmi -játékukat. A vak lehajtja a fejét, azután biccent vele hol erre, hol -arra és mosolyog. - -… Szép az, gerlék bugását hallgatni. Az örök éjszakában élő fiatal -katona, mellette zöld erdő hüvös ölébe álmodhatja magát. - - - - -Öreg regruták. - -Már még a mult nyáron, mikor mentek felfelé meg lefelé a csapatok, -hallani lehetett, amint a vasuti állomás felé, menés közben ki-kiszólt a -sorból egy-egy idősebb tartalékos a csapat mellett haladó civilre -vidáman: - -– Hát öreg tatám, maga nem gyün muszkát verni? Olyan szépen elillene -pedig ide közébünk. - -A civil, a régi katona, aki csak megszokásból ment ki a „régi ezreddel -mög a fiatalokkal“ az állomásra, nyugodtan mondta neki vissza a sorba: - -– Várjál fiam, várjál. Negyvennyolc vagyok én már. De azért ne tarts -attul, hogy ha hívnak, ne mönnék. Öreg katona vagyok én. Mikor én -szolgáltam, te még pöndölös ingben csuszkáltál odahaza a porban. - -Ugy, ugy. Ezen nevettek a menők s az itthonmaradottak egyaránt. - -– Ugyan – mondták a katonák – kend már irtóztató öreg szentség, a kend -csontja már el se birná a bornyut. - -Emez megvigasztalta: - -– Ne féltsd azt a csontot, fiam. Elbirja az még, ha éppen muszáj. Ha -majd a bornyu ökörré nyőlt a hátadon, elmögyök érte, aztán átvöszöm -tülled. - -Tréfálkozás volt az ilyen beszéd eleinte, senki sem gondolta volna, hogy -valóra válhatik. A régi, kiszolgált katonák, akik már a népfölkelésből -is kimaradtak régen, akiknek a szobája falán már barnult aranyos rámában -van üveg alatt a végelbocsájtó-levél, eleinte csak évődésformán -kérdezgették egymástól, ha találkoztak az utcán: - -– Hát mink mikor mögyünk, komám? - -– Majd szólnak, ha köllünk, komám. - -Persze, ez nem is mehet másként. Amíg nem szólnak, nincsen mit keresni -ezen a dolgon. Előbb hadd menjen a fiatalja, az még könnyebben birja, a -vére is melegebb az ilyen fürge mókusnak. De azután a régi emberek egyre -csak komolyabban kezdték vallatni egymást: – Hát nem mögyünk, vagy mi? -Nem köllünk? Már csak annyiba néznek bennünket, mint a sömmit? - -Akkor azután meg egymást nevették és egymáson évődtek az emberek, akik -egykoron a király fegyvereit messze földeken „hurcolták“. Arra, aki -időközben hasban elvállasodott, azt mondták, hogy ne is várja, hogy -hivják, mert az ilyen könyérpolcüresitő még kránfutternek sem való, bár -hogy voltaképen mi volna az a kránfutter, arról nem történt magyarázat. -Hát kránfutter, aztán kránfutter. Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a -hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet ugy -elhajitani, mint a bornyut. - -– Hát nem – szégyenkezett az elkövéredett koma. Lehajtott fejjel tekint -végig megvastagodott termetén és sóhajtva teszi hozzá: – hej, sokba van -ez neköm, kár ezön évődni. - -Igaz. Nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna. -Elég neki a maga baja. - -– Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona –, amelyik -keritésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak ugy jut át, ha előbb -gödröt ás alatta, mint a kutya szokta. - -Nem megy azonban az ilyen beszéd valami sértésszámba, mert az egyidőből -való emberek, akik együtt voltak „oda“, leginkább mind csak ugy -testvérszámba mennek. Annak idején, a fiatal erő virágjában, különb -játékokat is csináltak egymással. Nem kis csillagrugatást, ágyeresztést -(ha volt ágy), sátordöntést (ha volt sátor), álmában a lepedőbe való -bevarrást, pokrócolást, meg egyéb ilyen szolid játékokat, amikben a -fiatal vérben a tábori élet unalmasságai között fölgyült energia -tombolta ki magát. Az volt felőlük a nézet, hogy szükséges néha az -ilyesmi, akárcsak a köpülyözés, vagy az érvágás. - -Nem haragudtak hát meg egymás között az öreg komák. Csak furfangoskodtak -azon való igyekezetükben, hogy valami olyasmit mondhasssanak, amin -nevetni lehet. Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon -sok sors van most olyan, amelyik a szomoruságokat találja ki. - -Időközben pedig bejött, azaz hogy kijött az uj törvény, ami az öreg -komákat és testi véreket illetné. No most már – állapitották meg – -nekünk is vetnek majd néhány szót, nem néznek le bennünket annyira, mint -eddig, hogy még csak nem is hívnak. Bizakodások történtek. Hát nem -vagyunk mink annyit érők, mint a fiak? Az. - -Azonban a kijött törvény sokáig nem szólt semmit. Hallgatott az öregek -felől. A törvény megvolt, de semmiféle érvénye sem mutatkozott. Mondta -is felőle ez a tiszaszéli Csányi János öreg trombitás: - -– Olyan, mint az alvótöltés. Van is, meg nincs is. - -Az az alvótöltés, amit valamikor a víz ellen csináltak, de később meg -elébe a víz ellen jobbat csináltak s azóta a második töltés áll ugyan, -de csak haszna nélkül alszik, senki sem tudja, hogy miért van. - -Az uj törvényről is ilyenforma nézetben voltak némely régi, egykori -fegyveresek, hogy ha már megvan, akkor csináljanak is vele valamit. Vagy -legyen, vagy ne legyen. Mit ér az, ha azt mondja, hogy behívhatók -vagyunk, de nem hívnak. Csak a türelmes Selymes János figyelmeztette a -többit: - -– Várjatok csak, várjatok. Mert régi szokás-mondás az, hogy ami késik, -nem mulik. - -Csakugyan, az ujságokban egyre jobban kezdett a szó verni aziránt, hogy -ekkor meg ekkor érvénybe lép az uj törvény. Ahán – mondták az emberek –, -hát a régi katonáit mégis csak együtt akarja látni a király. A nagy -piros papirosok szétröpültek a tanyák kapitányságaiba s odaszálltak a -tanyai kapitányok, esküdtek háza falára s felakasztódtak a korcsmák, -csárdák szobájában a szögre. - -– De különben – vélte a csárdás – legjobb az ilyent az ajtóra szögezni a -kilincs mellé, mert akkor mindönki belebotlik. - -Ugy igaz. Az emberek belebotlottak s olvasták. Az egyik szépen hangosan, -a másik lassan, betüzve, némelyik sehogy sem, mert az ötven év körül -valók között vannak, akik nem tudnak írást. Negyven-egynéhány év előtt, -mikor még ők gyerekek voltak, más világ járta a tanyákon, kevesebb volt -az iskola. Ma van vagy nyolcvan körül való, akkor volt valami husz; aki -gyerek messze esett tőle, nem járt bele. Meg ha járt is néhány télen át, -idővel elfeledte a betüt, különösen ha nem került katonasorba, ahol -visszaszoktatták rá. - -Olvassák a piros papirost. Aki katona volt, az bizonyos fontoskodással -és büszkeséggel, mert ugy érzi, hogy a papirosról most egyenesen őhozzá -intézi szavát a király, az egykori ezredes ur, az egykori vitéz kapitány -ur, míg aki nem próbálta a katonai sorsot, egy kissé féloldalt tartja a -fejét. Ennek az jár az eszében, hogy haj-haj nehéz lesz azt deresedő -fejjel megtanulni, amit a másik már el is felejtett. - -No és hát aki katona volt, az az évszámokkal is inkább rendbe tud jönni. -Mert azt bizonyosan tudja, hogy hánybeli, vagyis hogy melyik esztendőben -sorozták. De már például Muladi szomszéd igy adja föl a kérdést: - -– Hát most már énvelem igazság szerint tulajdonképen mi lössz? - -– Már miért? - -– Hát hogy – tanakodik Muladi – én mönjek-e, vagy ne mönjek? - -– Itt van az írásban, hogy aki ötven évig van, az tartozik az ország -szolgálatára lönni. - -– Ugy ám feleli Muladi –, csakhogy én nem tudom, hogy hány esztendős -vagyok. Hogy ugy ötven körül, azt én is ugy vélöm. De hogy egy-kettővel -alatta-e vagy fölötte, azt már nem tudom. - -Ilyen „kétközbe“ alighanem nemcsak Muladi jut. Még a volt katonáknál is -megtörtént, mikor még tavaly a népfölkeléshez hivták be őket, hogy a -hirdetésben kitett esztendőket eltévesztették, azaz, hogy összezavarták -őket. A születési évet összetévesztették a sorozási évvel, s nem ők -voltak benne a hibásak. A mult században még négy korosztályból soroztak -s igy nem sokat numerált az, hogy ki, hányban született, hanem, hogy -hánybeli sorozás volt. Mert akit az első korosztályból soroztak, az már -kiszolgálta a három esztendőt s hazament, mint kitanult öreg katona, -mikor az az ugyanazon évbeli születésü ember, akit csak a negyedik -korosztályból soroztak be, még csak nem is fogott fegyvert. Azután jóval -többen voltak abban az időben, akik idő előtt, tizennyolcéves korukban -álltak be. Viszont a szolgálat elől való eltakarás is könnyebben ment, -mert nem volt meg a katonai közigazgatásnak a rendes rendje s nem -akadtak olyan hamar rá az ugynevezett katonaszökevényre, mint most. Volt -aztán az ilyen között olyan, akit huszonhatéves korában soroztak. -Minélfogva a születési év alapján nem is lehetett az emberek -katonamivoltja felől eligazodni, hanem csak a sorozás esztendeje volt az -utmutató. A mi időnkben még az a kérdés, hogy „hánybeli?“, sohasem azt -kérdezte, hogy melyik esztendőben született, hanem, hogy hányadik évben -sorozták. - -Most pedig a születési év az irányadó és ebben a külsőbb részek öregjei -között lesz, aki megtéved. Mert tavaly is, mikor az öreg -voltkatona-népfölkelőket szólitotta a király, voltak ilyen -megzavarodások. Megszólit az utcán egy öreg hagymás magyar a makói -tanyákról, tarisznyával a vállán, de a tarisznya már üres. - -– Nézze már kéröm – mondja méltatlankodva – szóltak nállunk is, hogy -gyerünk be, hát csak begyüvök. Azt mondták, kétnapi eleségöt hozzak, hát -hoztam, de már elfogyott. Oszt most már itt állok negyedik napja a -kaszárnya előtt, de még csak hozzám se szólt sönki. Nem szólitják az -embört. - -– Hát hánybeli maga? - -– Hetvenötbeli. - -– Nem löhet az, bátyám, hiszen maga jóval öregebb, mint én. - -– Hát persze, hogy öregebb vagyok – mondja a magyar –, hiszen mondom, -hogy 75-be soroztak engöm a makai városházán. - -A katonai hirdetés pedig, amelyiknek a szava szétvert ott a marosmenti -tanyákon, a hetvenötben születetteket szólitotta a régi zászló alá. Az -öreg magyar pedig hetvenötben már katona volt, igy hát ötvenhatban -született, tavaly lehetett olyan ötvennyolc körül való. Mesébe illő -naivság, de egyuttal a néplélek hőskölteménye is lehetne az ilyesmi: az -öreg tanyai nem kereste, hogy ő már mennyi idős, hogy ő már nem is lehet -katona, hogy már tőle nem követelhet senki semmit, ő csak egyet tud, -azt, hogy alighanem valami baj lehet, mert a király szólt, hivja a régi -katonáit, hát csak sebesen két napra való szalonnát, kenyeret a -tarisznyába, azután gyerünk. Azután ime mily megbotránkozva mondta: lám, -már itt van negyednapja, a tarisznyája is ellaposodott és még csak nem -is szólitották! - -– Jaj – mondta a fölvilágositás után – ma már az egész világ másként -forog, mint ezelőtt. Az urak már megint kitaláltak benne valami -változtatást. - -A világ bizony másként forog. Sőt olyanformán forog, legalább igy -katonai szempontból, ahogy még sohasem forgott. A régi időben is -előfordult, hogy gyakorlatra berukkolt a főszolgabíró meg a hajduja, -azután a bíró káplár volt a századnál, a hajduja meg őrmester. De most -már apák és fiak lesznek, azaz, hogy lehetnek ilyenformán. - -Erről sok szó is esik. A városi katonai hivatal fönt van egy kőház -második emeletén, a lépcsőkhöz nem szokott tanyai embernek egész -hegymászás az ilyesmi, szinte lihegnek, mire fölérnek. De azért -igyekeznek, mert ott történik az „iratkozás“ az uj törvény szerint. -Olykor viharos örömök vannak a hivatal folyosóján, ha olyanok -találkoznak, akik már régen nem látták egymást, pedig valamikor, -huszonnyolc-harminc év előtt egy században voltak „standbeliek“. - -– Nini – mondja egy negyvenkilences ember –, hiszen ez mög a fírer ur -Borsodi! De möghizott a pofaszijjad, komám! - -Pofaszijja. A rendes beszédben nem járatos szó, de a régi bakanyelvben -az arcot, a fej képes felét jelenti. Ugy lehet, hogy az az ember ezt a -szavat husz néhány év óta egyszer sem mondta ki, de most, hogy ujból -regruták lettünk, az emlékezések visszatorlódása nyomán megint csak -elhatalmasodott a szavajárásában a már feledésbe jutott katonanyelv. - -Barátságos kezelések történnek a kopottfalu folyosón. Némelyek oly régen -nem látták egymást, „hogy az ritkaság“. Illetve az a ritkaság, hogy most -találkoznak. A városi ember, ha az egyik ismerős Erdélyben, másik -Tuladunán lakik is, csak találkozik egymással valahol, vagy a vasuton, -vagy Budapesten, vagy pedig ha nyáron elmegy valamerre. A tanyák emberei -nem laknak olyan messzire egymástól, némely része mégis csak ritkán -találkozhat. Az egyik Félegyháza alatt lakik, a másik Szabadka mellett, -az ilyen távollakók leginkább csak adót fizetni járnak haza, vagy azt is -csak küldik mással, vásárjaik, piacaik másfelé vannak, ezeknél bizony -már ebben a korban ritkaságszámba megy a találkozás lehetősége. Mikor az -utolsó fegyvergyakorlat a közösöknél, az ellenőrzési szemle a -harmincegyéves korban a honvédségnél letelt, azután aztán már nincsen -meg az összehuzó kapocs. Többé az életben, ugy lehet, sohasem -találkoznak. Hát most persze, hogy nagy az öröm, hogy a katonai kapocs -megint föltámadt és összehozta az embereket. - -Előbb csak ugy húzódozva, gyanúsan nézik egymást, hogy csakugyan az-e, -akit benne vélnek. Mert hiszen nem mind él már a cimborák közül s aki él -is, megváltozott. Az egyikre szerencsés világ járt, nagygazdasorba -jutott, csupa egészség, kicsit sok is a hús rajta, a másikat megtörte az -élet, egyet-egyet a pálinka is; van, aki megsántult, mert a vasvillába -esett a szénaboglyáról, van, akinek a szemén csinált hibát a trachoma, -meg minegymás. Egykori szép ifju fiatal életek vidám képein ecetes -spongyával huzogatott végig az élet. - -Nézik az emberek egymást, tünődve, jó sorsuak, meg az éppen csak hogy -élhetős nincsetlenek. Olyanformák lehetnek a belső érzések, mint a -huszonötéves találkozón az érettségi után. - -Egy ember megáll egy másik ember előtt. Nézegeti, mustrálja. Egyszer -csak azt mondja: - -– Hát kend csakugyan kend? - -– Hát persze – feleli amaz örömmel afölött, hogy megismerték egymást. A -neveket nem is kellett mondani, elég volt a néhány szó. Mert ha a testi -forma változott is, a hang megmaradt olyannak, mint amilyen volt. - -Igy történik a katonai iroda folyosóján a különös „ismerkedési estély“, -amilyen még nem volt, mióta a világ áll s talán nem is lesz rá -mégegyszer szükség. Gond vagy bú nem mutatkozik, uram isten, az csak -természetes dolog, hogy segitsünk a fiaknak a munkában ott, ahol még -birunk. Egy öreg koma, szinte büszkélkedve a dús egészségben, -mondogatja: - -– Engöm oda állithatnak, ahova akarnak. Nincsen sömmi bajom, birom ma is -ugy, mint akkor Novibazárban. - -Egy régi káplár felel rá, kissé huzódozva: - -– A birás felül itt se volna hiba. De hát tudjátok, hogy én sicces -voltam. Ötszáz lépésrül négyet beleküldtem a mozgó figurába. Most mög -ott van ennek az udvarnak a sarkába az a feketés forma, mi az? - -– A szemetesláda. - -– No. Hátha az én kedves fegyverömet adnák is vissza, még avval se -tudnék beletalálni. Mert a szöm… a szöm… - -Szomoruan huzza elő a zsebéből kopott fekete tokjában a pápaszemet. - -– Ez – mutat rá – ez… Ez letött engöm. Nem látok az óromon tul. - -De azután nevetni kezdi a maga baját, mert hiszen nincsen értelme a -szomorkodásnak, mikor igy is, ugy is csak egy a fizetés. - -– Az – folytatja vidáman –, én is ugy volnék már, mint mikor háztüzet -voltak nézni a vaksi lánynál, aztán leütötte a kulacsot az asztalról, -mert azt hitte, hogy macska. - -Jön az öreg komák közé egy az egykori őrmestereik közül. Ohó, most van -csak viharos üdvözlés, a jobbkarok magasra emelkednek és kézszoritást -kinál mindenki. Azonnal bizalmas kérdések kezdődnek és fölvilágositások -kéretnek. Mert a manikulás az, aki mindent tud. A katonanyelv szerint -csak a világ és az élet legnagyobb rejtélyei azok, amiket „még tizenhat -manikulás sem tud kiszámolni“. Minden egyéb dolog a manikulások által -kiszámolható. Mint például, hogy a berukkolás után az asszonynak jár-e -majd valami. Altisztek mondják: régi sarzsiként böcsülettel -mögszolgáltunk, hát most majd visszaadják-e vajjon. Egy ember azon -évődik, hogy hogy komandirozzon ő majd a honvédoknál, mikor sohasem volt -a honvédokhoz behiva, minélfogva nem tud honvédül. Az annak idején a -mesterségénél fogva altisztté nem lehetett iparos azt szeretné tudni, -hogy lesz-e majd különbségtevés öreg és fiatal között, ez a feketefejü -öreg káplár Takics Vladimir, nem hiába, hogy nagy kujon volt -világéletében, csak aziránt érdeklődik, hogy ugyan, ha berukkolnak, -lesz-e majd minden estére kimaradási engedély? - -Igérnek is neki mindjárt nehány bokszot, nyulnyomot, fecskefészket s -egyéb régi kedvességeket. - -Igy telik el az ujból regrutává való „iratkozás“ ideje. Szomoru volna, -ha szomorubban telne az irtózatosan vén régi katonai szentségek és -öregségüknél fogva már nem is látó agg csontok között. Élcelődnek, s egy -kicsit gunyolódnak is, mert az szintén velejár az ilyesmivel. Például -mikor egy ember azt mondja: - -– Hát másodszor hivnak bennünket regrutának, bátya. – Azt mondja rá -Csáki Pál nevetve: - -– De mikor még a lutrit tartotta az állam, aztán az embör nyert rajta, -sose hivták az embört kétször, hogy majd kétször is kifizetik a -nyeremént. - -– Ez igaz. De a lutri már elmult. Alighanem valami tévedés történhetett -– mert az ilyesmi előadódik –, hogy akkor nem hivták kétszer az embört… - - - - -TARTALOM - - Tömörkény István (Előszó) 7 - Tanyai asszonyok 13 - Meddig tart még? 24 - Vigasztalás 30 - Muszka lelkek 34 - Ajándékok a királynak 37 - A város végén 47 - Beszéd a csizmáról 53 - A fémszóró 58 - A mamuty ára is fölment 63 - Ami nincs messze 68 - Lesz még virág a kalapon 72 - Jó, francia dohány 76 - Julis asszony levelez 84 - Régi huszár muszkasipkában 90 - Jakab Jakab a diplomáciával 95 - A tatár 102 - Mindenek változnak 107 - Ötvenesek 113 - A szenvedélyről 120 - Etal és Tóni 125 - Idegenek a jegenyék alatt 133 - Mári kártyái 138 - Pali – Pál 143 - Ócska puska a sarokban 148 - István a nótájára talál 160 - A sas utja 165 - „Őrmestör úr!“ 169 - A kraszniki csata 173 - Esti ima 178 - Alku a szülével 182 - A föld és a bevonulás 187 - Tűz az iskolában 191 - Józsep a haranggal 204 - Német katonák 210 - A juhász meg a muszka 216 - Mihály hazatér 221 - Rasputinfiókok 239 - Orosz sipka alatt 244 - Magukbanélők 250 - Amit a szüle nem ért meg 257 - János megalázása 262 - Nyári kép 1916-ból 266 - Öreg regruták 270 - -Világosság rt. nyomása, Budapest. - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉPEK AZ ORSZÁG -HASZNÁLATÁBAN *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |