diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-22 01:19:55 -0800 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-22 01:19:55 -0800 |
| commit | 3010459cc35aaf5ce95fa5d9216f5deb2e615fc4 (patch) | |
| tree | b418266a55d3d00062ef724f2123918cc4e51c6f /old/67754-0.txt | |
| parent | 3449545a17138edba20904854c86d3eea7da7b35 (diff) | |
Diffstat (limited to 'old/67754-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/67754-0.txt | 6922 |
1 files changed, 0 insertions, 6922 deletions
diff --git a/old/67754-0.txt b/old/67754-0.txt deleted file mode 100644 index a658536..0000000 --- a/old/67754-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6922 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Az urak, by Lajos Tolnai - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Az urak - Regény - -Author: Lajos Tolnai - -Illustrator: Arthur Heyer - -Release Date: April 1, 2022 [eBook #67754] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ URAK *** - - -MAGYAR REGÉNYIRÓK - -KÉPES KIADÁSA - -Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja - -MIKSZÁTH KÁLMÁN - -50. KÖTET - -AZ URAK - -Irta - -TOLNAI LAJOS - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1909 - -AZ URAK - -REGÉNY - -IRTA - -TOLNAI LAJOS - -HEYER ARTHUR RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1909 - -_Minden jog fentartva._ - -Franklin-Társulat nyomdája. - - - - -I. - -Mező-Mihályfalva, ámbár a legalkalmasabb közelségben feküdt a Dunához, -egy szép emelkedett, termékeny rónán, s temetője mellett valóságos igazi -országut huzódott el: mégis azt gondolom, álmában sem hitte, hogy valaha -akarata ellenére mezőváros legyen, ellátva nagy vasajtós -adóhivatalokkal, s piszkos, meszeletlen folyosójú törvényszéki -épületekkel. Élt csöndesen, mint az egyszerű, elvonult ember, zaj, fény -és háboruság nélkül. Egyszer azonban három-négy pápaszemes, vastag téli -posztósapkás, vörös sálos német ember tudakozódott a falu házánál a -jegyző után. Az öregbiró, kisbiró, tizedes, bakter mind összeszaladtak s -rémülve tudakozták egymástól, hogy mit akarhatnak ezek a szinte övig -csizmaszáros atyafiak? - -Hogy nem találták a jegyzőt: a megdöbbent tanács előparancsolta a Gáspár -zsidót tanakodás végett. Ez okos, s a falu java mellett a maga hasznát -is mindenkor szivén viselő tolmács eligazított mindent. Járt-kelt -utczáról-utczára az urakkal, s midőn ezek a kivánt eredmény után -kitakarodtak a faluból: nagy örömmel elbeszélte, hogy birák uraiméknak -nincs mit félni, ide a helységre valóságos szerencse mosolyog, mert ezek -az itt járt urak cseh és morva kereskedők, serfőzők. Itt akarnak a -Muzsnay-portán valami nagyszerű, felséges sörházat emeltetni. Micsoda -dicső világ lesz itt ezentul. Télen bort iszunk, nyáron sört, épen mint -csak a nagy urak. S micsoda olcsó az a sör, s micsoda finom kedve van -attól az embernek. - -A birák tusakodó reménységgel néztek össze, mosolyogtak is, gondolkodtak -is. A jó ital sokaknak tetszett. - -Hát még a rongyos gavallér, Muzsnay Álmos urnak mennyire tetszett a -derék, emberséges cseh ajánlat; nem a portáját, de egy kis régóta -sovárgott jó pénzért még széles, kövér hátát is eladta volna házhelynek. -Nem olyan nehéz dolog a magyarral boldogulni, főkép az okos magyarral. - -Ahol im a Muzsnay-portán, hol ezekelőtt uri székek, egyházi gyülések -tartattak, most a jó világ hirdetőjéül egy roppant magas, öblös kémény -füstölög, s egy csomó vörös képű, német beszédű mesterember (annak kell -lenni, mert mindannyi nadrágban jár) lót-fut. Kocsi kocsit ér; egyik -gabonát hoz, a másik sört visz sok apró hordókban, óriási lovakon – a -szomszéd magyar és német falukba. - -Ahogy a csapás nem jő egymagán, nem jő az áldás sem. Itt is így történt. -A német urak és asszonyságok számtalan apró, kondor szőrű kutyáikkal a -szomszéd városokból addig jártak-keltek Mihályfalvára a Binder és Röck -serfőzőékhez, hogy egyszer csak Kardos Péter jegyző az előljáróság -megütődésére benyujtotta lemondását, s egyszersmind bemutatta hivatalos -kinevezését a szegvári adóhivatalhoz. - -– Hát hogyan, mikép? – kiáltott fel ámulva, bámulva a tisztes tanács, – -hiszen ugy itt mi kéz nélkül s száj nélkül maradunk. De bizony csak nem -eresztjük a jegyző urat – szólalt meg egy bátrabb és beszélni tudóbb -esküdt ember – megöregedhetik ő kegyelme itt mi közöttünk is. Hisz nem -bántottuk tán, vagy mi? - -– Ugy, ugy – bizonykolák mindnyájan – eltemetjük annak idején itt. -Fekszik a mi temetőnkben elég becsületes ember, még pap is, nemcsak -nótárus. Miért ne juttatnánk helyet ő kegyelmének is? Juttatunk, ha -tetszik, a lombosabb, ha jobban szereti, a völgyesebb helyen. Nem jobb -lesz-e ott a Sánta ispán mellett? vagy ott a rugott kasznár mellett a -Krisztián takács szomszédságában? - -Az urrá lett jegyző büszke, államhivatalnoki fejtartással utasította -vissza az őszinte szívből jött ajánlatokat, egyszersmind kijelentette -éles hangon (ezelőtt sohase beszélt így), hogy nehány napok mulva megjő -a felsőbb rendelet is Mihályfalvára, a mikor is e paraszt falu a magas -kormány eléggé meg nem hálálható kegyességéből nem falu lesz többé, -hanem város. - -– Tyjüh! – kiáltának fel a birák e nagy kegyességre régi parasztmódon – -nonó! - -– Mit nonó? – kiáltott rájuk a jegyző. – Küldjenek kendtek deputatiót -nagysás Binder serfőző ur elnöklete mellett a méltóságos megyefőnök -Kripszkrapsz urhoz, s köszönjék meg alázatosan atyai pártfogását. -Németül beszéljenek kendtek, tudják? - -– Beszél ám a Gáspár zsidó, de mi ugyan nem. - -– De nem ám! – indult meg a közös meghökkenés. - -– Azt mondom, hallják kendtek… - -– Üm! de kendez, – mormogott egy tanácsbeli. - -Az adószedővé lett jegyző mérges villámokat szórt zöldes volt -strázsamesteri szemeiből a szólóra, s ha nem tette, de sok -kegyetlenséget gondolt, a milyenek deres, lehuzatás, bot s több ezekkel -atyafiságos jelek. - -– Itt ezután – s nagy bátran ütött az adószedő a tanácsasztalra – minden -a művelt német nyelven fog menni. Ugy! Itt járásbirói hivatal lesz, -adószedői hivatal. Ugy! - -Erős csend állott be. - -Végre is a volt jegyző szólalt meg németül, de igazi tört németséggel. - -Erre a birák egy része megijedt, a más elnevette magát. - -Egy darabig pattogott a volt nótárius ur, azután nevetett ő is. - -A megindult nevetés most már hahotában tört ki, főkép arra a különös -gondolatra, hogy bátyámuramnak, öcsémuramnak hogyan fog majd állani az a -német szó. Az lesz még egyszer a furcsa mulatság! - -A várossá-tételről mondott örvendetes hír – mert sokakra nézve az volt – -hamar elterjedt a faluban. Örege, apraja vitte házról-házra. A fiatalabb -birák már előre madárnyelven beszéltek, azt hivén, hogy a művelt német -nyelv is csak ilyen könnyű lesz; az öregebbek pedig csóválgatták a -fejüket, s a nagy szerencsétől előre is ugy féltek, mint valami -árvíztől. - -Egyedül a fiatalabb asszonyok, leányok örvendtek a dolognak teljes -szívből. Ezek alig győzték várni a hivatalos urakat, kik bizonyosan itt -is épen oly szép ezüstös, aranyos, csillagos ruhában fognak járni, mint -a szegvári főbiró, meg az irnok, meg a többi. Most kevélykedjenek aztán -azok a kényes, koldus szegvári leányok! – kiáltának fel többen a -mihályfalvi asszonyok közül. - -Ha a különféleképen gondolkozó falu azt akarta megtudni, hogy hát -lelkésze, az öreg pap mint vélekedik az egész esetről: akkor a -legközelebbi vasárnapon nem hiába ment a templomba. Hallhatott ott -eleget, sokat. A tisztes ősz férfiú az apák és férjek részére ugy fogta -fel a dolgot, mint a melynek, ha igazán résen nem állanak, sok különös -következménye lesz, és pedig főkép a női világban. Az asszonyok -czifrálkodóbbak lesznek, a leányok hamisabbak, az emberek ravaszabbak, -fösvényebbek. Sok, a ki most semmi ember, nyomorult szegény: a furfang -által fölemelkedik; sok pedig, a ki most gazdag: el fog szegényedni, el -annyira, hogy még koldusbotra is juthat. A templomot is elhanyagolják, -csak egy-egy nagy ünnepen, vagy akkor, midőn egyszerre sok új ruha -készül. Meglássák csak, a régi Mihályfalva ugy elvész, mintha csak a -Duna nyelte volna el, pedig ez el nem nyeli. Fölzavarodott az egész -község. Hittek is a beszédnek, meg nem is. - -Sok szegény egyszerre gazdagnak képzelte már magát, legalább is -olyannak, a milyen Bokros Mihály uram, vagy a még gazdagabb Vörös Gábor. -A gazdagok meg már hét uraságról, meg a jó isten tudná, miről -álmodoztak. A rektor új énekekhez fogott, ugy vélekedvén, hogy egy -városi rektor csak nem énekelheti már azokat a kopott énekeket, a miket -egy falusi bátran nyomorgathat. Képzeletében már orgonát is látott, -szépet, nagyot, hangosat, olyat, a minő a szegvári katholikus atyafiak -templomában vagyon. Bár egy csöppet se tudott orgonálni, leült -asztalához, s négy bütykös ujjait épen ugy billegtette, mintha csak -tisztán orgonálna, még a lábaival is (mert mindenütt így látta) rugott -nyomott egyet-kettőt. S énekelt olyformán, a mint az orgona szól, most -igen magasan, majd nagyon is mélyen. Felesége a mint a szokatlan nagy -éneklésre betekintett, megrémült. Uram teremtőm – sóhajtott fel – mi -baja ennek az embernek? - -– Semmi, asszony, ne busulj – kiáltott jó kedvvel a rektor – orgonálok. - -– Min? - -– Ezen a bölcsőn ne! - -– Minek azon akkorákat rugni? - -– Mert ugy dukál, még nagyobbakat is rugnak. - -– Rugott ám rajtad valami. - -– Mért nem! - -S a lelkiismeretes rektor derült lélekkel gondolt a fényesebb jövendőre. - -Ha már a szegény rektori hajlékban a várossálétel reményére ekkorára -nőtt az öröm, mekkorára kellett akkor nőni a régi faluháza melletti új -paraszt kastélyban! A gazdag Vörös Gábor meghuzogatta göndöres szőke -haját, gömbölyű, vérhólyagos szemeit nagy dölyfösen meghordozta szép -három egymásba nyiló uri szobáján, s egyet gondolt, hanem a nélkül, hogy -ezt a helyes gondolatot szükségesnek találta volna közölni feleségével s -három hajadon leányával, főkép azzal, a ki Bokros Sándorral már mátkás -is volt. - -– Hát ugy lesz az… hogy is lesz, no? – tanakodik magában jókedvvel Vörös -Gábor uram, egyet csattantva jobbjával baltenyerébe – ugy lesz, hogy -most már máskép csinálunk egyet-mást. Ha a vidrai ispán, mikor két -kézzel neki adtam volna, nem vette el a leányomat, igaz, akkor még -számadó juhász voltam; ha Bokros Mihályné asszonyomat még pappal mivel -tudtam rávenni, hogy Sándor fiával vetesse el a Zsuzsikámat: most -gondolunk egy másformát. Ki az első gazda a faluban? Én, mert a kinek -volna annyija, mint nekem: Bokros Mihály nem a maga ura, ott az asszony -az ur; ez a két-három compossessor – hisz mind a zsebemben van; no hát, -ha ezek a német urak akarnak valamit, kihez fordulnak? Ugy, ugy, Vörös -Gábor, eszeden légy, mert most sok mindenre nyílik ut. Most maradnak a -leányok – meglátom, hogy az urak közül üm – ki tudja? A Szeliczey uraság -felesége csak egy vámos leánya volt… no, ilyenformán az én gyermekeim se -születtek épen parasztok számára. Meglátom, azok közül a német asszonyok -közül nem volna-e érdemes valamelyikkel atyafiságba keveredni. Mindjárt -többre nézne engemet is a vármegye. Ugy lesz, hogy most már minden -máskép lesz. Nem azért csináltattam én ezt a kastélyt, hogy ezeken a -szép pingált falakon csak bunda lógjon, meg ködmen. Mert tudom, ha élek, -ha isten megsegít, lesz ennek a háznak magához méltó lakója. - -A módos ember kinyitogatta az ajtókat, megtapogatta a sárga -rézkilincseket, inge ujjával letörölgette róluk a port, s folytatta -magával a beszélgetést. - -– Üm, dehogy van, azért sem adom. Még az a kevély, boldogtalan Bokros -Mihály csak ugy félvállról akart volna velem beszélni! de megállj, -csókolsz te még kezet az én nőmnek, de még a leányomnak is. S Vörös -Gábor uram sokért nem adta volna, ha valami ügyes nőtelen német ur már -el is foglalta volna ezeket a szobákat. Alig várta, hogy jőjjenek már, -hozza őket az isten, s válogathasson köztük kedve szerint. - -Nem is tudott nyugodni, átment az adószedővé kinevezett jegyző komához, -kivel sok apró-cseprő elintézendő dolgok miatt mindig jó békességben -élt, s itt annak rendje szerint latra vetették az érkezendő német -urakat. - -A juhászból s orgazdából első emberré emelkedett Vörös Gábor ur, mint a -jóféle juhok s alkalmas jármas jószágok között, ugy válogatott -embereiben. - -– Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram. - -– Fő adószedő – mondá a jegyző ur – elsőrendű hivatalnok, tán -pléhgalléros, nagyságos ur. - -– Pléhgalléros? – mormolgatá a koma, nem értvén meg egészen a dolgot; – -ugyan az volna? Aztán fia van-e? - -– Nincs, de van leánya. - -– Úm, üm – mondogatá a juhász magában – nekem is leányaim vannak. - -– Jó lesz! – kiáltá a jegyző, ravaszul megütögetvén a koma vállát. - -– Válaszszunk másikat. - -– Én is azt gondoltam. Jó lesz a főbiró. - -– Kiféle, miféle? - -– Özvegy ember. - -– Az? - -– Derék ur, csak hogy van három kis gyermeke. - -– Igen aprók? – Vágott a szóba Vörös uram. - -– Aprók biz azok. - -– Azoknak szegényeknek akkor minél előbb anya kellene! – tevé hozzá -jólelküleg a furfangos juhász. - -A jegyző elnevette magát, s szólt: - -– Hát a főbiró ur jó lesz? s egyet csippentett szemeivel. - -– Azt tartom. - -– Hej, jó helyt jár a komám uram esze! - -[Illustration: – Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám -uram.] - -S a két ravasz csont vigyorogva tekintett egymásra. - -– Ebben maradjunk, komám? - -– Nem bánom. - -– Bizony megjárná, komám, ha Mariskából még nagysás asszony lenne. - -– Hát a Zsuzsimból? – veté oda dölyfösen a juhász. - -– Hiszen Zsuzsikának megültük már a kézfogóját. - -– Hát nincs nekem annyim, hogy még egyszer megülhessük? Annyiszor üljük -meg, a hányszor én akarom. - -S a kevély ember rögtön kigondolta magában, hogy Bokros Sándor elmehet, -föl is út, alá is út. Válaszszon a maga rongyos atyafiai közül. - -– Kölyök! – szólt meg akaratlanul – még te akartál rajtam paczkázni? - -– Kicsoda? – kérdé a jegyző. - -Vörös uram nem is tartotta méltónak kimondani a nevét, csak a fejével, -vállával rántott egyet. - -– S ugyan miért? – folytatá kitöréseit, – mert anyádnak valamelyik -öregapja esküdt volt a vármegyén? Megállj, hát ha most meg… de nem -mondta ki, elnyelte a szót. - -– A koma vője főbiró lenne! – egészíté ki a jegyző. - -– Hát mért ne lehetne? – veté fel Vörös uram barázdás homlokát. - -– De csak megismerne azért komám uram, ha a veje főbiró lenne is? – -szólt alázatosan, de gúnyos tekintettel a jegyző. - -Vörös uram a mellére ütött, s fölkiáltott: - -– Becsületes ember voltam mindig, vagy mi? - -– Szent igaz. - -Egy pár perczre elhallgattak. - -Majd a jegyző odahajolt a koma füléhez, s belesúgta: - -– Nem innánk egyet abból a jó ürmösből, komám, a Zsuzsika egészségére? - -– Itt a kis biró, átküldjem? - -Vörös uram, ki örömest ült a más bora mellett, most, hogy a maga borát -emlegették: fölkelt, szabadkozott, s mindent a következő napokra igért. - -El is ment csakhamar. Hogy azonban a jegyzőt – a kitől, mint hivé, sok -függhet – meg ne bántsa, küldött át neki egy korsó eczetes fehér bort. - -Vörös Gábor uram, a mihez egyszer hozzáfogott, azt, ha időközben jobbra -nem bukkant, keresztül is vitte. Biztos lehet benne a falu most is, hogy -Bokros Sándor nem törli száját a Vörös Zsuzsika hozta abroszhoz. - -Mentek a napok különben gyorsan. Egyszer megjött a felsőbb rendelet, -hogy az előljárók lássanak alkalmas lakások után a hivatalos urak -számára. Ha valamely kivánatos helyet tulajdonosa nem akarna átengedni, -ott használják a törvény szigorát. A melyik ellentáll, az olyat vasra -kell verni. - -Ily erélyes rendelet mellett mit volt mit tenni: birtokos urak, gazdák -készséggel önkényt ajánlkoztak. Szives ember a magyar, csak bánni kell -vele tudni. A németek pedig mikor akartak: tudtak, s oly finoman, mintha -egész életükön keresztül csak épen ezt tanulták volna. - -Mennyi lett a sok alkalmas lakás itt is, ott is. Hogy meszeltek, -tisztogattak, mintha csak messziről jövő atyafilátogató kedves -vendégeket vártak volna. A hajadon leány új rokolyát varratott, a legény -új kalapot vett; a vénebb népség csizmát zsírozott, dolmányt, mellényt -szellőztetett. Az asszonyok is elkövettek mindent tűzhelyen, szobában, -csakhogy jó hírnevüket növelhessék. A várva-várt dicső időt, mikor -Mező-Mihályfalva Mező-Mihályi mezőváros lett, négy országos vásárral, -heti piaczczal és sok minden jóval: egy kellemetes tavaszi napon -csakugyan elhozta az isten, főkép miután a várossátétel dolgában a -serfőző urak is a falu javára nagyban buzgólkodtak. - -Jöttek a nagyságos urak hosszú gyolcsos-tótszerű szekereken. Mennyi -gyermek, mennyi madár, mennyi kicsi kutya, mennyi sok derék idegen úri -familia. Hogy fel fog most emelkedni a falu, azaz hogy város becsülete. -No kedves Mihályfalva, erre a megtiszteltetésre te se gondoltál soha, -tudom! - -Muzsika szól, mozsarak durrognak, foly a bor, lobog a bő patyolat ing, -peng a magyar sarkantyú, röpül a szép magyar hajadoni párta. - -Járja a táncz. - -– Uram teremtőm, ha ez a szép gyöngyélet mindig így lesz! – kiálthat fel -valaki így a kapuban, utczán álldogálók közül, a mint végigtekint a -jövevényeken s mulató sokaságon. - -– Igy bizony! – válaszolná erre, ha hallaná Vörös uram, ki ehol a -legnagyobb nyájassággal szedegeti le a főbiró úr apró neveletlen árváit -(szinte már mint mostoha kedves úri unokáit) s vezeti be a nagy, tágas -szép utczai szobákba. - -– Erre, édes angyalom, kis urfiak! Csak ugy éljenek ám itt, mintha a -maguk tulajdon hajlékában volnának. Ugy ni, lelkem adta gyönyörő -galambkáim. Ugorjanak, fussanak, csak az ablakot ki ne törjék, mert az -drága, vagy no nem bánom – tevé hozzá szokatlan engedékenységgel – vagy -ha egyet abból is kipattantanak. Csak teljen a kedvük. - -Vörös uram lehetetlen, hogy azt ne hitte volna, miszerint az a -kiborotvált állú, tömzsi termetű, kissé ragyás arczu, nagy orru, szőke -német főbiró, azzal a félrőfös fehér kalapjával, s rajta a tenyérnyi -széles fekete gyászfátyollal pontról-pontra érti az ő édes kedves magyar -beszédét, s most mindjárt megtapogatja a derék Gábor bácsi vaskos -markát. Igy kellett lenni, mert különben nem mosolygott volna oly -bizalmasan mind a gyermekekre, mind a főbiró urra. - -– Gut, gut! – hadará a főbiró mérges, hivatalos tekintettel, s intett az -orrával is, a ránczos homlokával is, sőt a kezében levő nagy állatfejes -nádpálczával is, hogy hagyja abba az egész locsogást, menjen a ördögbe, -mert itt most sok a dolog. - -Egy magas, vékony termetű, deszkamellű, vágott hajú barna asszony, fitos -orrával s vékony, széles ajkaival intett a haragos hivatalnoknak s -franczia nyelven mondott is valamit, s a főbiró úr azonnal alábbhagyott -indulatával, de azért tisztán látszott, hogy sokért nem adná, ha az a -vörös, vigyorgó ember nem fecsegne annyit. - -Az a vörös, vigyorgó ember pedig épen a legjobb szívből és legszebb -kilátásokból kedveskedett fecsegéseivel. Meg akarta mutatni, hogy ő -milyen nyájas, emberségtudó, s hogy azoknak a kis mostoháknak épen nem -lesz mit félniök sem tőle, sem a Zsuzsitól. - -Vörös Gábor uram azonban a nem kedve szerint történt fogadtatás miatt -egy kissé mégis megneheztelt, sőt el is vörösödött, a mikor más maga -formájuakkal szemközt mindig goromba kitételekre s káromkodásokra hagyta -magát ragadtatni; most pedig csak kihuzódott, s mosolygó tekintettel -mondogatá: «Jó, jó; jól van no; hát hiszen ha dolgotok van, csak -lássatok hozzá iziben, engem mindig megtalálhattok. Aztán majd a jó -vacsora sok dolognak megadja az útját.» - -S kitekintett, hogy hát a többi jövevény urak milyenek s kihez tartanak. - -Épen Bokros Mihály uram integetett a botjával egy kék pargitjanklis -német kocsisnak. - -– Erre, erre, sógor, oda a templomon túl ni, a nagy karikás kút felé. - -– Micsoda? – kiáltott felé Vörös uram – hát maguk is kaptak valakit? - -– Igen bizony. A feleségem erővel azon volt, hogy valami jóravaló -németet mi is fogadjunk magunkhoz. Már mit csináljon az ember, ha a -vármegyén ugy parancsolták. - -– Hát aztán kifélék, mifélék? – kérdé Vörös uram kevély nyaktartással, a -léczkerités széles párkányára könyökölve. - -– Ahol ott ni ő kegyelmök! – mutatott Bokros uram két rendbeli kocsira. - -– Üm, hát két felekezet is? – mormogá Vörös uram, odatekintvén a -vendégekre, s egyszersmind éles szemeivel átal akarván őket járni, hogy -pontosan megmérje: ugyan mennyit érhetnek, vannak-e olyanok, mint az -övéi. - -Ezek a vendégek bizony sokat mutattak. - -Egyik kocsin ült két öreg rendű, köpönyeges vikleres lélek; egyik férfi, -a másik asszony; a tulsó jobbacska kocsin hárman ültek, hátul egy igen -vörös ábrázatú hosszú, piros szakállú szinte ügyesen kiborotvált állú, -mogorva, kedvetlen, de kevély tekintetű ember, tisztességes uri ruhában, -egyre köhécselve, s vastag bajuszát és szakállát igazgatva; mellette egy -kövér, elég szép formájú barna asszonyság ült, szépen kipuderozott -arczczal, nagy nyájasan köszöngetvén mindenfelé, a honnan épen -köszöntéseket vélt nyerhetni. Csinos, barátságos asszony volt, még az -öreg Bokros Mihály uram is örömest nyugtatta rajta tekintetét. - -E két személyiséggel szemben izgett-mozgott egy fölötte eleven, szőke, -vöröses, nagy kék szemű leányka, vastag, piros ajkaival örökké -mosolyogva, nevetve. - -Majd hogy meg nem szólalt, ugy nézett mindenkire, még Vörös uramra is. - -– Mifélék? – kiáltott úgy a foga közül Vörös Gábor Bokros uramhoz. - -– Tán a főbiró! – válaszolt illedelmesen az öreg. - -– Lentebb, lentebb, bátyja, a feje nálam van. A főbiró az enyém. - -– Hát tán az adószedő? - -– Már az lehet. - -S szerette volna oda tenni a gőgös ember, kendteknek olyan is jó. - -Bokros Mihály oda se hederített Vörös uram hányavetiségére; ment elől, -illedelemmel, s vitte a németeket. - -Úgy volt, hogy a hátulsó lakást, az új két szobás épületet adják át a -szállóknak; azonban mire a vendégek az udvarba érkeztek: Bokrosné -asszonyom már – hirét vevén Sándortól a jövevények uri voltának – a -legszebben berendezte számukra az utczai nagy szobát a kis benyilóval, s -a hátulsó szobát a külön konyhával. - -Talán érezte, hogy az a sok nagyszerű változás, a mi e német urak által -történni fog, megérdemli a szives előzékenységet. - -Bokros Mihály uram a hirtelen esett csere miatt egy kissé csóválta a -fejét, de már a körülményeken csakugyan nem lehetett változtatni. Adott -hát mindent kezükre a vendég uraknak. - -A fiatalabb kövér asszonyság a mint kibontakozott prémes felső -öltönyéből, egy kissé megigazgatta husos, gömbölyű fején a főkötőt, -mintha csak régi kedves barátnőjéhez szállott volna: lóbálta, hintázta -magát előkelő uri modorban, nagyokat, nyájasakat köszönt, s ment -megölelni, megcsókolni a hasonlókép vastag termetű, tisztes sárga-barnás -arczú Bokros Mihálynét. - -– Oh! lelkem – mondogatá Bokrosné a nem remélt csókolkozás közben – oh! -édes galambom… - -S most következett az öregebb asszonysággal s a kisasszonynyal való -atyafiságos csókolkozás is. A férfiak nem mentek idáig a barátságban, ők -csak a kezüket mozgatták s úgy tisztelgettek egymásnak, hogy: isten -hozta, isten áldja! - -Alig kerültek-fordultak, a szép fiatal lányka háromszor-négyszer is -odaszólott Sándorhoz, a Bokrosné mellett álló nyalka szép sudar termetű -fekete bajszú, piros ábrázatú fiatal legénykéhez. - -– Ki ez? – kérdé a lány Bokrosnétól tört magyarsággal. - -– A fiam! – mondá elragadtatva a boldog édes anya. - -A leányka meghajtotta magát s mosolygott. - -Mindezeket bátran tette, mert úgy volt tanítva. - -Könnyen ment az ismerkedés, annyival is inkább, mert ezek a németek – -később kiderült, hogy felsőmagyarországi tótok voltak, de ezt titkolták -– egy kicsit beszéltek magyarul is, s néha majdnem egészen jól. - -Bokros Mihályné süttetett, főzetett, Sándor hordta fel a sok jó bort, az -öreg Bokros úr töltögette a poharakat, s ment az ebéd pompásan, urasan. - -Már az ebéd vége felé járhattak, midőn egy középtermetű, gatyás, -mellényes legény lépett a szobába. Nem volt olyan csinos, szép arczú, -mint Sándor, inkább közönségesnek lehetett mondani, de barnás szemei -kifejezők, s magatartása egyenes, férfias, tisztességtudó volt. Hogy a -családhoz tartozott: onnan láthatta akárki, hogy nem kináltatta magát -üléssel, hanem helyet foglalt leghátul az öreg Bokros Mihály mellett. - -A vendégek különben, ha egyáltalán törődtek valamit e parasztruhás -legénynyel, gondolhatták azt is, ez bizonyosan a béres. Nem a béres -volt, hanem Bokros Sándornak, annak a czifra, magyar ruhás legénykének a -bátyja: András. - -Bokros Mihályné ott a fiatalabb uri asszonyságok mellett csak -hunyorgatta a szemeit, csóválgatta a fejét, mind nézte Andrást, mintha -mondaná (a mint hogy éles apró szemeivel bizony nem is mondott mást): te -ökör, minek jöttél te most ide ennyi úr közé? Nem tudtál egy kicsit -megkésni? Jöhettél volna később is abból a malomból, nem romlott volna -meg azért az a liszt. - -András pedig ebből a haragból, rossz izüségből mit sem vett észre, evett -csöndesen, s egy-egy szót váltott az apjával. Majd odatekintett az -asszonyságokra, s hosszan nyugtatta barnás-szürke szemeit a Sándorral -beszélgető uri kisasszony kipirult, vörös szeplős arczáján. - -Szinte alkonyat felé hajlott már az idő, midőn a vendégek fölkeltek a jó -ebéd mellől, s nagy kézszorongatások s ölelgetések után szobáikba -vonultak. - - - - -II. - -A vastag adószedőné, miután innen is, tul is jól megnézegette magát a -nagy fekete rámás falusi tükörben, s látta, hogy a jó étel s az erős bor -ugyancsak kipirositotta fehérre puderezett arczáját, nevetve fordult -férjéhez, mondván: - -– Venczel, ha itt eszed lesz, eleget ihatol. - -– Meg ehetek is! – szólalt meg az öreg pápaszemes úr bő, lötyögős zöld -kabátjában. – Finom egy sültek! hah, mi pompás! - -S az öreg penzionatus hivatalnok csak úgy csettegtetett a nyelvével, -miközben sok szegénységet láthatott fejével olyan finoman bólintgatott, -mint mikor az ember édes ellágyulásában azt szokta mondani: óh be jó, óh -be jó! - -– Csak egy hiba volt! – állott elő szerényes megjegyzésével a zöld -szemellenzős, fájos szemű öreg asszonyság is. – Nem volt egy kis jó -kávé, pedig majd meghaltam érte. - -– Már az igaz, a fekete nekem is hiányzott! – járult a megjegyzésekhez a -főadószedő úr is, egy kis fésűvel kegyetlenül fésülvén csuf vörös -szakállát, s vörös kese fejére ragasztott nehány szál sárgapiros hajat. - -– Mert te Venczel bizonyosan legénykorodban is mindig feketéztél! – -mondá gunyos fejbólintással a főadószedőné. - -A főadószedő úr erre nem válaszolt, csak köhécselt, s ránczolta a -szemöldökét. Ő bizonyosan jól tudta, hogy ez idején jött megjegyzés hová -czéloz. - -– Tedd csak, édes Venczel, a mit én mondok, azután beszélj minél -ritkábban. - -Valami elszomorító jelenség az, mikor a feleség minden félelem, sőt -önmérséklés nélkül gúnyolódhatik, kisebbítheti férjét ott, a hol akarja, -s akkor, mikor neki tetszik, s a férjnek mint egy leigázott oroszlánnak -csak morogni szabad, ezt is magában, s a fogait vicsorgatni, s ezt is -úgy, hogy az asszony meg ne lássa. - -A főadószedő úr most épen ilyen kedvetlen látványt nyujtott; izgett -mozgott, forgolódott, s a bajuszával s szakállával tömögette a száját, -alkalmasint azért, hogy egy bátor szó valahogy ki ne csuszszon az őrt -álló fogak közül. - -Az öregek, kik a fiatal asszonynak szülei voltak, leányuk eljárását igen -természetesnek találhatták, mert csak el sem komolyodtak. - -– Mama, gyere csak! – kiáltott fel a leányka, ki az ablakon könyökölt az -egész beszélgetés folyama alatt. - -A mama kecses tánczlépésekben odalibegett. - -– Nézd csak, mama – mutatott a leány a kapuajtó felé – hát nem szép fiú -ez? - -[Illustration: – Hát nem szép fiu ez?] - -A mama hunyorított egyet apró fekete szemeivel, s rögtön végignyalta -ajkait, hogy azok pirosabbak legyenek. - -– Szép fiú! – mondá. - -– Nézd, milyen nagy, fekete szemei vannak. - -– De az orra szép, egész uri hajlott, s milyen finom! - -– Milyen sötét, vastag szemöldöke van. Nézd, milyen tüzesen tud nézni. - -– Nekem termete tetszik! – mondá az anya, szemeivel méregetvén az -utczakapuban álldogáló legény karcsú, magas termetét, széles vállait s -domború mellét. - -– Milyen jól áll neki anyám, az a kis pörge parasztkalap. - -– Csinos parasztfiú. - -– Anyám, nézd, milyen csúf pipa van a szájában! Én adok neki egy -szivart. - -– Micsoda? – kiáltott e beszédbe az apa – te szivart, annak a -parasztlegénynek? - -S a vörös arcz kigyuladt e botrány hallatára. - -– No igen, szivart, – állott a férj elé a feleség – s jól teszed, ha egy -finom szivart magad nyujtasz annak a legénynek. Náluk ebédeltünk, s azt -hiszem, holnap is náluk ebédelhetünk, ha a tanácsomon jársz. Aztán kinek -a házában lakunk? s vajjon ki tudod-e fizetni a házbért? Az a szivar nem -kerül olyan sokba. Adtam neked is, mikor hozzánk jártál. - -– Jól van! – vágott a szóba az adószedő úr, s kivett tárczájából egy -cuba-szivart s kinyujtotta maga a legénynek. De azt akarom, hogy Vanda – -folytatá az apa – ne beszélgessen. - -– Menj csak Venczel, fordulj egyet a városban! – noszolá a nő férjét. – -Jól teszed, ha kijárkálod magadat. - -Nem úgy volt ez mondva, hogy tőled függ, menj vagy maradj, hanem úgy, -hogy azonnal egymásután, minden további disputa nélkül. - -A főadószedő úr vette is botját és kalapját s megindult, hogy a szabad -levegőn, a hol az asszonynak nincs hatalma, kizúgolódja magát kedve -szerint. - -– Ez a bolond ember, ha nem vigyáznék rá, ezer ostobaságot követne el. - -– Ne bántsd Eliz, ő igen jó, – jegyzé meg az az öreg asszonyság. - -– Csak meglátszik, hogy takácslegény volt, s kevélyebb, mint egy jó -házból való. Bánt, mikor nem akarja elismeri, hogy kicsoda. - -S a gömbölyű adószedőné szemei a harag villámait szórták. - -– Dehogy nem ismeri el! – csititá az öreg asszony leányát. – Nem enged-e -mindig akaratodnak? - -– Engedjen is, mert én általam lett azzá, a mi. Ha én nem kérem az -elnököt, soha se tudta volna fölebb vinni a finánczságnál. Örüljön, hogy -ilyen jó bolondokra akadtunk, mint ezek a bolond parasztok. Úgy látszik, -gazdag emberek. Milyen szép ház, mekkora szobák, lovaik, ökreik, ki -tudja, még mi mindennük van. Vanda azt mondom, csak légy ahhoz a -legényhez nyájas. - -Az anya e rohamos beszélgetés után sorra tapogatta a butorokat, megnézte -a vánkosokat, dunnákat. Az öreg asszonysággal csak úgy dobálgatták a -finom pehelylyel töltött ágynemüeket, mintha csak labdával játszottak -volna. - -Szégyen ki is mondani, de nem hallgathatom el: a két asszonyság még az -első estén kivett egy jó csomó tollat a vánkosokból. Most még csak egy -kicsiny részt vettek el az idegen birtokból! - -Odaát a hátulsó épületben mennyivel máskép folytak a dolgok, -beszélgetések. - -– Micsoda egy finom uri nép! – mondogatá nagy álmélkodással Bokros -Mihályné, ki a sok szép hizelgő beszédtől nem tudott hová lenni -örömében. Át is hivatta azonnal a sánta szabónét, hogy legyen, a kivel -közölje a nagy édes titkokat. - -– Csak képzelje, Krisztiánné asszony – fordult Bokrosné e tanácsosához – -hogy összecsókoltak, még az a lelkem aranyos kisasszonykám is. Ezek -tudják aztán, mi a tisztesség, illendőség! Ha énnekem – uram bocsá! – -ilyen menyem lehetne! Galambom Krisztiánné, meg ne szóljon ám, hogy így -beszélek, de mikor engemet még az a kóczos, nótáriusnéból lett -Solymosiné ténsasszonyom sem csókolt volna meg így soha, pedig mennyit -tettünk értük, hányszor ettek asztalunknál. Ezek meg, lelkem, ezek most -jöttek, s máris csupa barátság mindenik. - -Krisztiánné valami maradék sültet rágogatva, egy kis vörös bort -szürcsölgetett, el volt tehát foglalva, még pedig magával, de azért -föl-föltekintgetett az örömben uszó nagyasszonyomra, s meglábolta -szabóné eszével, hogy miféle dolgokról lesz most itt legalkalmatosabb -beszélni. - -Fölvett minden kivánatos pontot, még pedig fokozatosan. - -– No már az igaz – kezdé – csak nincs párja a németországi embernek. - -– De lelkem – igazitá meg a nagyasszony – tudnak ezek magyarul is. - -– Elhiszem, mert ez is a műveltséghez tartozik. Hát az én uram talán nem -tud magyarul, pedig ő is Németországból való? - -– Ugyan? onnan való volna? - -– Egyenesen onnan. Micsoda barátságos emberek laknak ott. Majd hogy csak -úgy meg nem eszik az embert. Persze, nagy a műveltség, a pallérozottság. - -– Ugyan édes jó Krisztiánném, még egy pohárkával. - -– De iszom; vörös bor: orvosság. Bolond a ki nem iszik, mikor ihatik! - -S a német asszonyság jókat huzott az orvosságból. - -– Mert azt mondom én, kedves ténsasszony – szólt a szabóné, midőn -szájáról nagynehezen levett egy öblös üres poharat – hogy… - -– No lássa, kedves öcsémasszony – vágott a hizelgő szabóné szavába -belső, eltagadhatatlan örömmel Bokros Mihályné – csak kitünik az, hogy -maga is az ő nemzetségükből való! Nézze, galambom Krisztiánném, hát -tudja-e, hogy ezek az urak és asszonyságok mind így tituláltak, mintha -tudták volna, hogy édes atyám öregatyja, a hires Bese Ferencz vármegyei -esküdt volt, tekintetes úr? Mert nem is hiszem, hogy ne tudták volna. - -– Bizonyosan! Meglátszik az, kinek milyen a származása. Teszem azt, én -mindig tudtam, hogy a ténsasszony nem paraszt-vér. - -– Ugyan? – s Bokros Mihályné kimondhatlan boldogsággal csóválgatta a -fejét. - -– Én igen, ténsasszony. - -– Úgy lelkem, úgy azok, úgy tituláltak, hogy: tensasszony, tensasszony. - -– Mert rendén is volt. Láttam én már olyan grófnét, a kinek az ura -ispánból lett csak; az asszonyt azért örökké nagysás grófnénak hivták, -az embert meg csak úgy ni, a hogy került. A dolog itt is úgy van. Úgy-e, -Bokros uramat nem titulálták tens urnak? - -– Nem azok. - -– Tudtam! - -– Ugyan faljon még, lelkem, drága öcsémasszony egyet! - -Bokrosné ezelőtt soha sem czimezte volna öcsémasszonynak. - -– Falok, falok, mert ilyen ételt nem eszik az ember mindenütt. Ez is -mutatja, hogy a tensasszony milyen vérből való. - -– Itt mi közöttünk – mondá a nagyasszony elpalástolhatlan -kedvetlenséggel – meg nem becsülnék az embert. Az ostoba parasztja csak -azt hiszi, mert ő paraszt, hát már mindenki csak paraszt. De nem szólok, -csak mégis jól esett lelkemnek, hogy visszaemlékezhetek szép -nemzetségünkre. - -– Nemzetségük még szebbé is válhatik! – jegyzé meg ravasz -elgondolkozással az elemében levő szabóné. - -– Ugyan, aztán mikép? - -S a nagyasszony egészen oda huzta székét az öcsémasszonyhoz. - -– Hátha még nagyságos urak is lennének a familiájában! - -– Már mint az én familiámban? - -– Épen abban. - -– Az lehetetlen! - -Pedig a nagyasszony rögtön oda gondolt, a hova a szabóné, s épen úgy, -mint a dolog lehetőségében, a mint a másik karragta magában az egész -bolondságot. - -– Teszem azt – indult kimagyarázni a szabóné a kellemes ügyet. - -– No de előbb igyék még egy csöppet. Ne küldjek át az urának is? - -– Nem bánom, de majd átviszem én magam. Hát teszem azt – Sándorka nem -váltott-e vagy egy-két szót az urakkal, vagy azzal a szép -kisasszonynyal? - -– Igen, mert épen egymás mellett ültek. Úgy suttogtak, lelkem, mintha -csak együtt gyerekeskedtek volna. - -– Ez már valami! - -– Azaz – erősíté öntudatlanul is az elragadtatott nagyasszony. - -– A teinsasszonyék jól állanak. - -Bokrosné egy kicsit nézett, hogy csakugyan ő-e az a tensasszony, s -miután meggyőződött (nem tudott volna meg nem győződni), hogy a titulált -uri asszonyság épen ő, válaszolt: - -– Istennek hála, elég jól állunk, nem cserélnék a faluban senkivel is. -Mindenem a Sándorkámé. - -– Hogy? Hát a nagyobbik, András? - -– András nem házasodik. Hiszen már idejét is multa, huszonhét esztendős. -Pajtásai mind megházasodtak. Neki nem kell semmi, csak az ökör, meg a -rektor széke. S akkor boldog, ha az istállóban van, vagy a rektor -mellett ülhet s énekelhet kedve szerint. Azt gondolom, hibás elméjű is, -máskülönben nem keresné annyira a templomot. Aztán meg ő egész paraszt, -csupa apja. Soha se szenvedhettem. Nem ütött a Bese-familiára, benne -csak az a hitvány Bokros-vér van. Ha szereti, csak turja a földet. -Goromba. - -S a nagyasszony egész kipirosodott a heves beszédben. - -– Így már jól van, egészen jól! – mondogatá a szabóné. – Nekem is van -ellene panaszom, mert akárhányszor jövök, mindig úgy néz rám, mintha -szarva volna. Már pedig eddig is át-átjöttem, ezután is átjövögetek, -kedves tensasszony. - -– Mert jöjjön is lelkem, az én portámra jő. - -– Arra én; most már tudom, meg azt is tudom, – veté utána egy kis -gondolkozás után, – hogy a mit gondoltam tiszta, igaz dolog. - -– Mondja csak, hogy ne volna tiszta dolog. - -Bokrosné egy kissé megütődött, hogy oly hirtelen el találta árulni szíve -szándékát, s hamarosan egyet fordított a beszéden. - -– De mi is az a tiszta dolog? – kérdé éles tekintettel. - -– Az, hogy ilyenformán Sándorka leggazdagabb legény a faluban… vagy oh! -mit is mondok, a városban, mert lelkem tensasszony, városi asszonyok -vagyunk ám már! - -A két asszony jót nevetett ezen, de azért mind a kettő esze máshol járt. - -– Csak az a kár – kezdé fejtegetni a ravasz szabóné tanácsát – hogy -Sándor már mátkás. - -– Mert az is így van – kiáltott élesen a nagyasszony – hogy ha akarom -mátkás, ha akarom, nem mátkás. - -– De Vörös Gáborék… - -– Zsivány had! – pattant föl indulatosan Bokrosné. – Olyan fészekbe nem -eresztem a fiamat. - -– De a fiatalok szeretik egymást… - -– Ha én akarom, nem szeretik. - -S a nagyasszony türelmét vesztve csapott az asztalra. - -– Talán az a zsivány Vörös Gábor még bizony magát is megvette, mert nem -is tudom, miért fogja úgy pártját. - -Most a szabónén volt a sor, ő állt a kert felől, s a két asszony között -a leghevesebb disputa fejlett volna ki, ha Bokros Mihályné módos asszony -nem lett volna, s a szabóné meg földhöz ragadt szegény nem. Ez döntött. - -A szabóné kiengesztelte a nagyasszonyt, s hogy a kiengesztelődés teljes -legyen, egész tervével előállott, azaz hogy Sándor uri kisasszonyt is -kaphatna feleségül, még pedig egyenesen… - -De e szónál Sándorka lépett be, és pedig kipirult arczczal, s egy erős -füstű égő szivarral. - -– Te gyerek – támadá meg vidám nevetéssel az anya a nyalka szép -legénykét – ugyan mit csinálsz? mi ég a szádban? - -– Czigárró! szólt a fiú egy nagy csomó füsttel. - -– Veszed ki a szádból, lelkem, mert mindjárt meggyulad az a kis pörge -bajuszod! - -– Nem ott. - -S a szép siheder legény kényesen összeütötte bokáját. - -– Hol vetted? - -– A kisasszony adta. - -– Te, mit mondasz, a kisasszony? melyik kisasszony? – kérdé az anya, -mintha nem tudná, melyik, vagy legalább nem sejtené. - -– Itt e! – s a fiú hüvelykujjával az első szoba felé mutatott. - -– Ihol ni, lelkem tensasszony – sietett szólni a szabóné – megmondtam, -hát nem mondtam előre, hogy Sándorkára még nagy szerencse néz? - -A boldog nagyasszony csóválta erre-arra a fejét, s nevetett, még pedig a -leendő nagy szerencse teljes tudatában. - -Az asszonyok ki akarták venni a legény szájából a szivart, hogy saját -kezükkel megtapogathassák, de a legényke kisurrant az ajtón, s nagy -hetykén, telve dicsekedő érzésekkel megindult a pajtások felé. Hogy fog -majd tündökleni diadalával a társak előtt, hogy fogja mátkáját ingerelni -a szép kisasszonynyal, de még Vörös Gábor uramnak is elmondja az egész -esetet körülményesen. - -– Sándor – szólt oda András a szekerek mellől, mit sem sejtvén a legény -édes szándékairól – hova mégysz? Tudod-e, hogy holnap hajnalban -Szegvárra kell mennünk gabonát vinni? El ne maradj! Szekeredet megnézd, -hogy küllő, kerék, járomszög rendben van-e, mert az uton nem -álldogálhatunk. - -– Jó, jó – kiáltott vissza az utból Sándor – csak parancsolgasson, ott -vannak a béresek. - -S a fiú nagyon keveset törődött az egész Szegvárral. Künn termett az -utczán. Ő úr volt, az anyja fia volt, neki szabad volt mindig minden. -Ment, s pedig a legjobb kedvvel a szokott helyre, mátkájához, a Vörös -Gábor uram nagy tölgyfakapuja elé, a hol ilyenkor már, ilyen szép -csillagos időben két-három jó pajtása is ott szokta várni. - -Most egyet se talált ott. Hiába vigyázott, nézett a kis kertbe: mátkáját -se találta sehol, se testvéreit. Gondolta, korán jött, a társak még -valahol, valamelyik korcsmában mulathatnak, mivel ez a mai nap szinte -félünnep vala. Bekopogtatott tehát itt is, ott is, de most úgy találta, -hogy minden ilyes hely idegennel és serfőző-legénynyel van megtömve. - -– Mi az ördögbe! – dummogá kedvetlenül. – Tán biz itthon se vagyunk már -a mi falunkban? - -(Város ez már, öcsém, sok minden máskép lesz itt ezután.) - -Megint csak visszakerült tehát a legény a Vörös Gábor uram kapuja elé. - -Leült, s várta a legényeket, s mátkáját. De ehol csak nem akar jönni -senki, pedig már szinte félórája, hogy ott üldögél. Föl-föltekintget az -utczára nyiló ablakok felé. A mi máskor nem szokott történni: most -mindeniknél be van hajtva a vastábla. - -– Mi dolog ez? – tusakodik magában a legény. - -Kedvetlenül fölkel, s mintha a legrosszabbat sejtené, bemegy az udvarra. - -– Nem járt még itt senki? – szól Sándor a folyosó kőlépcsőjén üldögélő -béreshez. - -– Biz itt jártak elegen, ifjú uram. - -– S hát? - -– A nemzetes uram elküldte ő kelmöket. - -– Hisz tán csak nem voltak czigányok? - -– Nem biz ott, mert az egyik a biró uram fia volt, másik meg a Joó Pálé, -a Marika szeretője. - -– S mi okból küldték el őket? – kérdi egyre indulatosabban a legény. - -Az öreg béres fölkel, kiebb vezeti a fiut, s nagy suttogva mondja: - -– He a ki adták, – kiáltott a nemzetes uram a legényekre, – eltakarodtok -innen! Nem tudjátok-e, hogy itt a főbiró lakik? Meg ne lássak itt -közületek többé egyet is! - -– Nono, Vörös uram – mormogá a legény rekedtes hangon – hátha aztán majd -én is elmaradok. - -– Mert ifjú uram, szó a mi szó – mondá a béres – úgy is van, hogy maga -se jöjjön ezentul. - -– S ezt kinek mondta? - -– Zsuzsikának. - -– Hogy én ne jöjjek? - -– Biz úgy! - -– Én? – s a legény, mint a ki sehogy sem akarta elhinni e bolondságot, a -mellére ütött. - -– Az ifjú úr. - -– Aztán miért? hát kit bántottam én? Hivja csak kend ki azt a leányt. - -– Már azt én most ki nem hivhatom. - -– Nem-e? - -S a fiú akaratlanul is vállon ragadta az öreg embert. - -– Nem, mert olyan helyen ül – védé magát az öreg – a hova nekem nincs -bejárásom. - -– S hol ül? - -– Hol? odabent a német urak között. - -A béres ember az udvarra eső vastáblás ablak alá ment, s a nyomában -lépegető legényhez szólt: - -– Ahol ülnek ni! - -Sándor ifjú vala még, s nem is annyira büszke, hogy a belső égető -kiváncsiságnak ne birjon engedni, odanyomta tehát fejét a vastáblához, s -a mutatott nyiláson betekintett a szobába. - -Szép, pompás, uri világ volt odabenn! - -Csak úgy ragyogott a nagy, tágas, pingált szoba a sok gyertyától. A -hosszú asztal egész a szakadásig meg volt rakva drágábbnál-drágább -ételekkel, finom aranyszínű piros és fekete szegvári borokkal. Az -asztalfőn ült a vén Vörös Gáborné asszony ránczos, sovány, a valónál tíz -évvel többet mutató képével. Nem magától ült ő az első helyre, hisz -eddig örökké a leghátulsó hely volt az övé: a németek ültették oda, a -kik barátságosak, fáinak, a kik bizonyosan jól tudják, mi a törvény. -Mellette jobbról ült a deszkakeskenységű franczia nevelőnő; balról a -főbiró úr, egyre tömvén magába a jó ételeket s a drága italokat, s egyre -kacsintgatván az átellenben levő franczia leányra vagy asszonyra; a -főbiró úr közvetlen szomszédságában Zsuzsika kuporgott felkontyozott -hajjal (eddig soha se volt így), diszes spitzes ruhában. A szegény -teremtést majd megölte a rettentő vastag, hegyes halcsont. Zsuzsika -mellett egy nagy meztelen szájú, tompa orrú, sárgás-fehér hajú, köpczös -német legény dolgozik késsel, villával, kanállal, poharakkal, a főbiró -úr két kisebb fiacskájának nevelője. - -E mellett Marika foglal helyet, szintén kontyosan, spitzesen; idébb a -gyermekek, odább mások ültek; az asztal végén pedig kiszélesedett -ragyogó vörös arczával, s a fültő mellett juhászosan, jól kizsírozott, -göndör, vörhenyes hunczutkával, a paradicsomi boldogságban lebegő Vörös -Gábor úr vigyorog, kellemeteskedik. - -– No látod, édes öcsém, hová illenél ide te, ennyi uraság közé? – -gondolja magában az öreg béres. - -Sándor elneveti magát, s káromkodva támolyog ki az utczára. Szíd, átkoz -minden németet, jóravaló hivatalnokot a világon, s nem tudja, hogyan, -mikép állhatna boszut, igen nagy boszut mátkáján, annak apján, annak -egész gaz nemzetségén. - -Nem tudja, de hiszi, hogy el fogja találni. Addig is nagyokat lódit -magán, sebes zihálva megy egyenest hazafelé; fölveti fejét, merőn néz az -éjszakába, s így nem vesz észre semmit; holott ha a mint elsuhan a -rektor háza előtt, csak egy kicsit nézve a világos kis ablakokra, akár -szembe tekinthetne András bátyjával, ki ott ül egy csomó kártyázó -asszony és leány között. - -Igen is, az a goromba parasztlegény, a kinek (az édes anyja szerint) -csak az ökör kell, meg az ének: ott ül édes elmerüléssel egy csomó leány -és kártyázó asszony között. - -S kikből áll az a csomó asszony és leány? - -A csomó asszony áll két beesett arczú, sovány asszonyból, kik közül -egyik a rektorné, a másik egy öreg papné, fekete-barnás ruhában, -hajlottas, vékony orrán nagy, régi formájú pápaszemmel. - -A csomó leány áll három leányból: a rektorné két serdülő leánykájából, s -az öreg papné szép fiatal unokájából. - -A kártya a rektorné kezében van, ki azon mesterkedik, hogy mind az ő -saját két kedves leányának, mind már egyuttal annak a másiknak is -tisztességes szerencsét mondjon. - -– Lássuk csak, most a magáé jön, András öcsém! – kiált a rektor, nagyobb -figyelem okáért kivévén egy perczre a szájából a pipát. – Mit mond? -persze házasságot, mert már, ha jóravaló kártya, mást ne is mondjon. - -A leányok kiváncsian fölemelkednek, sőt még az öreg papné is, s várják, -hogy ki lett, mi lett. - -Az öreg papné titkon megigazgatja unokája nyakán a kis vörös kendőt s -mosolyogva néz körül, mintha azt akarná kifejezni, hogy a kártyának épen -nem lehet ám hinni, nem, nem, nem, semmi esetben is. - -– Itt András bácsi – szólal meg a rektorné kisebbik leánya – egy szép -szőke uri kisasszony áll; ugy-e, mama, az áll? - -– Épen az? - -Mind a három leány szőke volt, s ez véletlenül nagyon jó volt így. - -– Házasság, öcsém, vigyázzon, megint házasság, mint a multkor! – jegyzé -meg nevetve a rektor úr. - -– Sok baj van! – magyarázza a rektorné, erősen odatekintve a kártyákba. - -– Mondtam, hogy sok baj van! – szólal meg András is, ki most figyelmes, -bátor nézésével sokkal csinosabbnak látszik, mint azon az uri ebéden. - -– Itt áll egy uri dáma, amott egy öregebb, mind a ketten sok háborúságot -csinálnak, de azért ez a kisasszony itt előbb-utóbb mégis diadalmaskodni -fog. - -A leányok nevetve egymásra tekintenek, s kutatják, találgatják, hogy ki -az a két rossz dáma, s ki az a kisasszony. - -András beljebb takarja magát könnyű kis bundájába s határozottan -kijelenti, hogy az a kártya nem neki szól, mert ő nem fog megházasodni -soha. - -– Dehogy nem, öcsém – biztatja a rektor – leszek én még a maga -lakodalmában! - -– De uri kisasszony – veszi föl a szót a legkisebbik leány – András -bácsi, ki lesz az? No megálljon, mert holnap Klári kisasszonyék is -bemennek a szegvári vásárra, majd meglesi, hogy nem jelenik-e meg valami -gazdag uri leány, olyan, a milyenről a kártya szól. Megnézze, Klári -kisasszony, jól megvigyázza! - -– Meg, meg, Luczika – erősíté Klári kisasszony – ha arra mehetünk, -meglessük. - -– Aztán majd én itt megmondom. - -– De én már akkor nem leszek ám itt, – szólt vidám mosolylyal a szép -szőke arczú Klári kisasszony, – mert én holnap hazamegyek. - -András szerette volna kérdezni, hogy miért megy haza, s szerette volna -kérni, hogy ne menjen, de ő csak egy földmives-legény volt. - -A kártyavetés folyt még, a leányok nevettek is, de András nem igen -szólott többé; elkomorodott. Üres szívét – melyet édes anyja nagyon -üresnek hitt – eltöltötte valami keserű, bús, fájó érzés. Egy hallgatag, -igénytelen ember hogy mert volna ez érzésnek nevet adni, s ha adott -volna is, mi nevet adott volna? - -Fölkelt s tiszteletteljesen köszönt, s a nélkül, hogy egyetlen bucsuszót -is mert volna intézni a haza készülő Klári kisasszonyhoz, távozott. - -– Csakugyan mit is keresek én ott, a hol ezt a leányt látom? – mondogatá -magában útközben András. – Három-négy esztendeje, hogy először láttalak -a templomunkban, azóta mindig kereslek, s bár nem én hozzám való vagy, -kereslek örökkön-örökké, mint azokat a fönt való csillagokat, a kiket -tudom soha sem érek el a kezemmel. - - - - -III. - -A jótékony álom sok sebet beköt, sok küzködő szívet megvigasztal, még a -gonoszok lelkiismeretét is (ha van nekik) elaltatja; a tervezgető drága -hálóit titkon édesen odább szövi; az öreg penzionatus, de azért különös -jóétvágyú embernek fényes jövőt, a boldog hivatalnoknak pedig magas -állást hoz. - -Mily irigylendő boldogan alszik a tensasszonynyá lett Bokros Mihályné -asszonyság. Még lezárult szemhéjain keresztül is lehet látni, hogy apró, -fekete szemei mint úsznak a dicsőség és igaz megtiszteltetés -örömkönyűiben. Mily kellemes mosolylyal nyugszik a főadószedő család, -mind a penzionatus felekezet a hátulsó szobában, mind az uralkodó rész -az első szoba hófehér dagadó párnáin. - -Ki ne találná el, hogy az a gömbölyű mosoly a főadószedőné kövér -orczáján, most is a finom sültek és aromás borok fölött édeleg, azon jó -ebédek, ozsonnák és vacsorák fölött, melyek e gazdag paraszt hajlékban -okvetlenül el fognak jőni. A főadószedő úr is mosolyog, a mennyiben -örökké komor (ő úgy hiszi, méltóságos) arcza erre képes; nagy -valószínűséggel ott ül valami ügyes sörházban barátjaival, s beszél a -nélkül, hogy kevély felesége örökké belevágna szavaiba. Alszik Vanda -kisasszony is lebontott sűrű aranyhajjal, két fehér gömbölyű karjával – -a fiatal leányok szokása szerint – átölelve tartván a vánkos titoktartó -csücskét. - -Sándor nem zúgolódik az uri vacsora miatt, mintha mi sem történt volna; -alszik nyugodtan, fiatal szívének könnyen támadó s hamar eloszló -érzésével. Összeszorított vékony ajkairól nem lehetne eltalálni, mivel -foglalkozik, boszuállással-e, vagy újabb szeretőkereséssel? Bizonyosan -meg fogják mutatni a következő napok. - -Nem tehetem, hogy Andrást is meg ne nézzem. Ott nyugszik az eresz alatt, -közel kedves ökreihez, lovaihoz. Lába fejénél egy nagy szürke komondor -őrködik, vigyázva gazdájára s a gabonával rakott szekerekre. E -vigyázásban segítenek neki a fenn való tündöklő csillagok is, melyek -sokkal jobb érzéssel vannak András iránt, mint akár anyja, akár öcscse. - -Oh! mi sugaras arczczal szunnyad Vörös Gábor uram is; igen, szunnyad, -mert ő a sok kellemes teendő miatt most a kerek világért se tudna -becsületesen aludni. Nem, nem, ő most dolgozik legjobban. Keresi a -főbiró úr kedvét jó borokkal, sőt még kölcsön adott tallérokkal és -aranyakkal is; simogatja az urficskákat, vág nekik pálczát a kertben, s -gyomrocskájukba tömi, a mi jó csak beléjük tömhető. Hogy ne, hiszen -máris úgy nézi őket, mint aranyos kis mostoha unokáit. - -Vitt, oh! igen, vitt az édes álom nyugodalmat mindenüvé, egyedül Vörös -Gábor uram leányáról, a szegény Zsuzsikáról feledkezett meg. Boldogtalan -leány, ő nem tudta belátni vékony falusi eszével ama ragyogó jövendőt, -melyet apja oly munkás kezekkel készítget számára; elég gyenge sírni, -zokogni egész éjen át olyan legényért, a ki pedig nem pingált szobában, -bársony kanapén fogná ám vele tölteni az élet szebb napjait, hanem künn -a mezőn: szénagyüjtve, kapálva, aratva, dolgozva, esőben, szélben, -sárban, fagyban egyaránt. De ha ő szegény, úgy volt meggyőződve -szívében, hogy azért a legényért elmenne akár a világ végére is! - -De íme hajnallik, pirkad az ég, nyiladoznak a kapuk, ajtók, megmozdul az -utcza, ásó, kapa megcsörren, kerék megnyikkan, hajnali harangszó -megcsendül, itt a munka ideje. Nincs többé mit időznünk az alvókkal, -vegyüljünk a munkások közé. - -Ott mennek a Bokros András szekerei a szegvári országúton, csöndesen, de -egyaránt. András a leghátulsó szekéren ül, hogy szemmel tarthassa -mindannyit. Nyugodtan tekint végig a hajnal félsötétjében kifehérlő -zsákokon; buzája, egyéb gabonája olyan, mint a kő, s tiszta, mint csak a -valóságos kalácsnak való. Nincs tehát ok félni, hogy valaki a sok gabona -miatt rápirítson. - -Szép a jármas jószág is, hogy gyönyörűség ránézni, András a világért meg -nem ütött volna egyet is soha; az ő ostora a szép szó volt, biztató -fegyvere egy-egy csöndes, lassú nóta. Keze alatt olyan is a jószág, mint -a regulában tartott jóravaló cseléd: erős is, dolgos is, jókedvű is. - -– «Csákó» te, «Tündér», úgy, úgy! – szólongatja a legény édes -elgondolkozással ökreit. S szemeit meghordozza azokon a szép urasági -pusztákon, melyeknek díszes gazdasági épületei messziről kifehérlenek az -országútra. Az a szép vöröstetejű ház ott egy nőtlen öreg uré, a kinek -senkije sincs talán; amaz ott beljebb a szőlők alatt a három Török -kisasszonyé, kik közül mind a három túl van már a harminczötön; az volt -a Zichy grófé, lentebb mellette az a széles major a Pál grófé. Hej, ha -valamelyiknek ő lehetne a gazdája, akkor most mindjárt meg lehetne -mutatni, hogy a kártya az este hazudott-e, vagy igazat mondott. - -– Ifju uram – kiált hátra egy béres nevetve – ugyancsak puffogtat ám ott -a kapaszkodónál valaki a korbácscsal, s pedig alighanem Sándor biztatja -a lovakat. - -András föláll a szekérben, élesebben körültekint s látja, hogy a hidon -túl a csavarodónál csakugyan Sándor méltatlankodik. - -– Te, – kiált oda testvéréhez éles, átható hangon, – megbolondultál? -Szólj szépen annak az állatnak, ne félj, mert megteszi az a maga -kötelességét. - -S András leugrott a szekérről. - -– A ki ura van, – válaszolt durván a legényke, – hát hiszen lónak vettem -én azt az ostort, vagy mi? - -S a tömött, erős lovak izzadva, prüszkölve ragadták a terhes szekeret -fel a magas kapaszkodón, azután rohantak alá szinte vágtatva a völgynek, -hogy néhány percz mulva a kocsi messze-messze hagyta maga mögött a -terhes ökrös szekereket. - -[Illustration: – Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a -korbácscsal.] - -A porból, zajból egy-egy éles, rikoltva kiáltott káromkodó szó mégis -odavetődött András szekereihez s tudtára adta bátyjának, hogy: beszélj, -beszélj, hallom a szép szót, de ennyit adok rá, e! - -Ez az «e» pedig nem volt más, mint egy jó kemény ujjcsettentés. - -Látni való hogy a két testvér nem élt valami nagy szeretetben és -egyetértésben egymással, a mint hogy nem is élhetett. Mind véralkatban, -mind erkölcsökkel teljességgel eltértek egymástól; úgy voltak, mintha -csak mostoha testvérek lettek volna. Sándort anyja nevelte, olyan -kényeztetve, a hogy csak egy kevés műveltségű, dölyfös, nagyravágyó anya -tud nevelni, András pedig nevelte önmagát, úgy a hogy tudta. Nem igen -járt semerre, mert hamar belátta, hogy cziczomás, dologtalan öcscsét -többre nézik nálánál. Dolgozott szorgalmasan, de kedv nélkül élt -mindaddig, míg egy szép pünkösdi ünnepen a rektorné mellett meg nem -látta azt a szőke kisasszonyt, a ki attól fogva édestitkos, senki által -még csak nem is sejtett világa lett; legénykori barátai egyenkint mind -megházasodtak, de ő azért soha sem gondolt a házasságra, jóllehet, azt a -titkos gyalogútat, mely egy szeretett lélek ablaka alá visz, ő is -ismerte. Maradt magánosan, egyre inkább barát nélkül. A miben enyhülést -talált: az a munka volt, s a kedves jószágaira, mezeire fordított gond. - -Eleintén csúfolták, különösen a miért örökké a templomot járta, azután -gunyolták, hogy vén legény marad; később úgy emlegették, mint a ki már -sem a legények, sem a feleséges emberek padjába nem tartozik. Olybá -vette az egész falu, mint egy idegen mesterlegényt, a kivel legfölebb a -rektor vagy preceptor vált vagy egy szót. - -Így élt András anyjának, öcscsének csúfjára, apjának szomoruságára. Nem -egyszer vette észre, hogy anyja kezdi őt bolondnak tartani, s olyannak, -a kire nézve csupa istenáldás volna, ha holmi irgalmas kezek a szőlők -alatt valami ó-kutba vetnék. - -András nem törődött mindezzel; gyarapította a gazdaságot, jó karba -helyezett mindent, s egyedüli büszkesége anyjával s öcscsével szemben az -volt, ha egy-egy régi barátja vagy szomszédja ökreit, szekereit, -gabonáját megdicsérte. - -– Ifju uram – szólalt meg újra az első szekéren ülő béres – az ott a -Jeges csárda mellett alighanem Sándor kocsija ám. - -András fölemelkedett a zsákokról, s boszankodva csóválta meg fejét. - -Sándor kocsija csakugyan ott állott a csárda előtt, a lovak azon -hevülten, izzadtan, pokrócz nélkül. - -A bátya leszállott a szekérről, megsimogatta a lovakat, füleiket -meghuzogatta, végigterítette őket pokróczczal, s mintha vigasztalni -akarta volna őket a méltatlan rossz bánás miatt, nyájas, hizelgő -szavakat mondogatott nekik. - -Azután csendesen odament a tornáczba, s betekintett a csárda ablakán. - -Sándor ott ült egy kövér, fekete-barna arczu, borzas, loncsos fehérnép -mellett. A nap már kezdett kibujni és sugarai épen oda szöktek a -legényke arczára. A fiu, akármint bevallom is, hogy nem cselekedett -illendően, szép volt; hosszas ábrázatu, mint atyja, kissé hajlottas -sasorrú. Piroskicsinyes szája fölött sötétfekete bajusz serkedezett; -hosszu, fekete haja széles vállaira omolt, kis pörge kanászkalapja feje -tetején fityegett. - -Bátyja szótlanul nézte egy pár perczig a mulató legényt, majd lassan -megkoczogtatta az ablakot. - -Sándor nem hallott, nem látott semmit, engedte, hogy a jó madár egész -kedve szerint átölelje, s vállára boruljon. - -– Hej, Vicza, Vicza! – ömlengett a legény, nagyokat csapkodván öklével a -görcsös asztalra, hogy csak úgy tánczolt rajta az itczés üveg. - - «Vad körtefa, vad almafa virága, - Most tettem szert egy kékszemű leányra; - Az termete ezer közül kiválik, - Boldog leszek, tudom, vele halálig.» - -– Ugyan… ühüm! – morgolódék a fehérnép, odább huzódván a legénytől. – De -híres, vajjon kiféle, tán a dobogóból való? - -– Nem a dobogóból való az, szolgám, mert az uri kisasszony. - -– Hát akkor a szegvári sörházból került. Én is voltam ott. - -– No, ha te voltál, hát voltál: de az eddig csak a mennyországban volt. -Hallod? - -– Lesz az még, úgy fordul, máshol is. - -– Lesz ám, de nem ott, a hol a te lelked gondolja. - -– Elszaggathatjuk még az ő lelkét is! – szólt a cselédlány, lesütve -tekintetét. - -– Vigyázunk arra, szolgám, mint szemem világára! – erősíté a legény, -vidám mosolygással simogatván szép fekete haját. - -– Aztán kik vigyáznak? sokan… sokan! – kiáltott fel hahotázva. - -– A’ nem a te gondod. Eredj, hozz bort! - -– Hiszen még egy csöppet sem ivott, mit akar? Tele még az üveg. - -– No, ha nem ittál még, s inni akarsz, igyál, – mordult a belépő bátya -öcscsére, – mert a gabonapiacz nem itt van a csárda előtt. - -– Ott van, a hol van, – felelt durván a fiu, – s akkor iszom, mikor -akarok. - -S még erősebben oda szögezte könyökét az asztalhoz. Villogó szemei -villámokat szórtak, széles homlokán kidagadtak az erek, s domboru melle -mint a fuvó, emelkedett fölebb-alább. Lehelete egyre forróbb lőn, a -lábai reszkettek az indulattól. - -Lehetett látni, hogy ha bátyja itt valami okosat nem gondol, rögtön -ökölre, birokra kerül a dolog. - -András leült, végig-végigtekintett öcscsén, ki sehogy sem akart -találkozni bátyja tekintetével, s szelidebbre fogta a szót. - -– Sándor, én nem bánom, tégy, a mit akarsz. - -– Mert azt is teszem – vágott hirtelen szavába az öcscse, – tegye kend -is a magáét! - -– Te bánod azt meg, öcsém! – szólt fölegyenesedve a bátya, s -egyet-kettőt köhintett abból a fajból, mely a legszilajabb indulat -előjele szokott lenni. - -– Hát most azt mondom, öcsém, – folytatá András, – hogy jóravaló ember a -mátkájáról nem ilyen helyeken szokott beszélgetni. - -– Még tegnap nem volt. - -– Nem tudtam. - -– No hát tudja meg! - -– Jól van öcsém, akkor tied a világ, hanem csak majd a vásár után. Most -pedig menjünk. - -– Megyek, mikor akarok. - -András egy kissé megmozgatta ökleit, nézett-nézett, s aztán kiszólott az -ablakon: - -– János, felül kend a kocsira, induljon, majd mi megyünk a szekerekkel. - -– Azt ugyan meg ne próbálja, ha kedves az élete! - -– Csak induljon kend, János! – kiáltott ki parancsolólag András. - -Az öcs az ajtó felé szökött, a bátya hátba kapta, s a kemény -parasztkarok az elkényeztetett legényke lapoczkáit mind vaskapocs -szorították rettentő erővel. - -– Most én mondom, kedves öcsém, hogy eljösz velem az én szekeremen. Már -ha együtt indultunk, megyünk együtt. Így lesz ez jól. - -S néhány percz mulva mint valami megszelidített tigris, ott ült az öcs -egy tömött zsákon bátyja mellett. Egyik tekintete jobbra, a másik balra, -hanem azért a szekér ballagott csöndesen. - -Idején beérkeztek a vásárra. - -Csak egy kis mezővárosi sokadalom is ezerfelé el tudja foglalni az ember -figyelmét. A vásárosok jönnek-mennek, kiabálnak, dulakodnak, alkusznak, -nevetnek; az ismerősök köszöntgetnek egymásnak s nyujtogatják -csutoráikat erre is, arra is. Ilyen zajban, tolongásban, épen nincs mit -csodálni, ha András teljesen megfeledkezett a csárdai -összekoczczanásról, s ime a legbizodalmasabban szólongat át öcscséhez, -ki most tőle alig egynehány lépésnyire álldogál egy hosszu, nyitott -száju zsák mellett, mely épen a lőcshöz van támasztva. - -A nap melegen süt, az idő tiszta, ott hullámzik föl s alá a sok ember a -vásárban. Itt egy-egy úri hintó huzódik nagy méltósággal végig a -jövő-menők tömött, kiabáló sorain, amott egy falusi bőrüléses kocsiba -van két hízott kövér pej ló fogva. A hátulsó ülésben egy nagy kendőbe -burkolt öreges asszony ül, mellette egy zöldkabátos vastag úr. Kevélyen -tekintenek alá az alsóbbrendű népségre, s magukban azt hiszik, hogy egy -pusztai kasznár és felesége még abban a tulsó hintóban ülő uraságnál is -fölebbvaló. El is lehet hinni, legalább sok jóigyekezetű kasznár és -ispán van, a ki ama zöldkabátos kasznár úr nézetét határozottan osztja. - -Ehol koczog egy falusi ordináré szekér két rossz lóval s még roszabb -szerszámokkal; kevés ember szeme akadna meg rajtuk, annyival is inkább, -mert a hitványul készített szalmaülésben egy ősz szakállú, bajusztalan, -fekete kabátos, magastetejű kalapos ember ül. E kocsi találkozik a -bőrülésű kocsival, az őszszakállú ember nagy tisztelettel köszön, hogy -ülésében szinte fölemelkedik, a mellette haladó zöldkabátos kasznár -urnak. - -Oh! igen, még egy közönséges vásárban is megalázza magát a kicsi ember a -nagy ember előtt, főkép ha ez a kicsi ember csak egy falusi református -pap. - -– Hova, hova, páter? – szól a kasznár ur orrán keresztül, csak félig -fordulva a szegény pap felé, kinek ő egy pár véka buzával patrónusa. - -Az öreg férfiú megállítja szekerét, s illő tisztelettel előadja -jövetelének okát s czélját. - -– Nem kelt el a leányka! – mormogá gunyosan a kasznárné asszonyság, -odatekintve haladtában az öreg pap mellett ülő Klári kisasszonyra. – Na -persze, hát most vajjon hol próbál vele szerencsét a vén pap? - -A kasznár ur jólelküleg nagyot nevet e találó megjegyzésen, és egyet -sodorint vastag, kövér bajuszán. - -A szegény vén pap pedig – kinek nem illő vizsgálni a gúnyos tekinteteket -– lelkében hihetőleg örül, hogy a lelkes patrónus ur oly nyájas volt -iránta. Megy csendesen, s meglehet, egész hazáig e jó családdal -foglalkoznék képzeletében, ha leánya oda nem köszöntgetne valami gabonás -szekerek felé. - -– Jó napot, jó napot, András bácsi! – szól nyájas mosolylyal a leány -Bokros Andráshoz. – Hát elkelt-e már a buza? - -Pirulva emeli meg a legény kalapját, s nem tudja, kinek köszönjön -nagyobb tisztelettel, a kisasszonynak-e, vagy a mellette ülő öreg -embernek. - -– Van még egy kicsi! – válaszol mély tisztelettel András. - -– Milyen? – kérdi az öreg pap. - -– Tiszta buza, parancsolatjára a tisztelendő urnak. - -– Hó, megálljon csak, István, megnézem! - -S az öreg férfiú néhány perczre leszáll a szekérről. - -Mialatt a zsákokat tapogatja s a gabonát nézegeti, leánya suttogva -odahajlik András felé s kérdi: - -– Hát a tegnap esti kártya mutatott-e már valakit? - -– Igen! – int szemével mosolyogva a legény. - -– No lássa – szól némi megütődéssel a leány – ugy-e, mondtam, hogy annak -igaza van? - -– Barátom, ez pompás buza! – fordult az öreg pap a legényhez. – Mikor -jönnek be ismét? Ebből szeretnék magam is venni. - -– Aztán mennyi kellene? – kiált oda a harmadik szekérről egy mezőmihályi -ember. – Ugy-e, maga a benedeki árendás, a Salamon? - -– Nem az vagyok én, édes fiam – válaszol szerényen az öreg ember – én az -iszlai pap vagyok. - -– Ugy-e? – felelt röstelkedve az atyafi. – No lám! Hát akkor nem sok -kellene? - -– Nem bizony. Nem úgy vagyunk ám mi, mint a gazdag árendás urak. Nekem -legfölebb három-négy mérő kellene csak. Az is inkább csak úgy őszszel, -magnak. - -– Úgy hát, András öcsém – folytatá a mihályi ember, ki hajlandó volt a -más kezével egy kis szivességet tenni – ti átmehetnétek Iszlóra, nektek -sok szekeretek van. - -– Szivesen! – válaszolt igen nagy örömmel a legény. - -– Úgy, úgy, András bácsi, jőjjön, ha jó buzát hoznak, lesz jó kalács meg -hal! – biztatá nyájas mosolylyal Klári kisasszony a legényt. - -– Hallod ezt, András? – szólt az előbbeni ember, midőn az öreg pap -kocsija eltünt a sokadalomban. – Bizony ha fiatalabb volnék, olyan szép -kis leányhoz magam is örömest elhordanám a kerek föld minden buzáját. - -András csak mosolygott, és mintha az egész dolog őt egyáltalában a -legcsekélyebb mértékben sem érdekelné, hallgatott nagy bölcsen. - -Azonban ettől fogva nem igen vette észre, hogy a gabonát veszik-e, nem -veszik-e: lelke sebes futással követte az Iszló felé poroszkáló -ordinánczos szekeret s szinte megfeledkezett róla, hogy ehol immár -mindjárt csak maga lesz a vásáron. - -Csakugyan az idő tizenkét óra felé járt, s mivel a hozott gabona -tisztességes áron el is kelt, megindultak hazafelé. Nem követelte most -András, hogy öcscse vele menjen visszafelé is az ökrös szekéren, nem -vigyázta, nem nézte, merre, hol van. Mehetett a fiú, a mikor akart s -arra a merre tetszett. - -Sándor csakugyan a kocsira ült, s a két pej sebes vágtatva vitte -hazafelé. - -Otthon épen róla folyt a beszéd Bokorné s a nagysás asszony között, s -pedig igen nagy szeretettel, mialatt az első szobában Vanda kisasszony -nevetgélt, beszélgetett a legbizodalmasabban egy széles vállú, termetes, -bajuszos, barnás arczú cseh hivatalnok úrral. - -Az uraság igen jó ismerős, vagy talán épen rokon lehetett, mert a -kisasszonyt többször megölelte s hevesen megcsókolta. Vanda kisasszony -ilyenkor, mint játékközben szokás, erőset sikoltott, nevetett, odább -ugrott, hanem pár percz mulva megint csak egymás mellé kerültek. - -Egymás társaságában így töltötték a kellemes időt, míg az apa, azaz a -főadószedő úr a hivatalban ült, az anya pedig odaát a hátulsó -lakosztályban Bokros Mihályné asszonyságot oktatta. - -– Ne hallgasson senkire, kedves ténsasszony, – szólt jólelkűleg a -főadószedőné egy kis friss parasztos, de jó sütemény mellett, – az -emberek irigyek, örökké azok is voltak. Miért kényszerítené fiát, hogy -az paraszt legyen? ki követeli ezt? Én látom tisztán, hogy az a fiú nem -arra született, hogy kapáljon, kaszáljon s fuvarozzék. De láttam is -mindjárt. Micsoda finom termete van, kis kezei, lábai, urias arcza, -magatartása. Leányomat meg kellett pirongatnom, annyira dicsérte. Úgy -van, annyira magasztalta. Ma már háromszor-négyszer is kérdezte: hol -lehet? «Édes fiam bizonyosan kapál!» mondám. - -– Az én Sándorom – vág a beszédbe egész megsértődéssel Bokrosné – nem -kapál. Van nekünk elég napszámosunk. - -– Bizonyosan mezei munkát végez! – mondám. - -– Azt a béreseink végzik. - -– Azt mondom én is, kedves ténsasszony, kapáljon, a ki paraszt, a ki -napszámos. Ő másra született. Egy kis jó nevelés azt a derék, szép fiút -emberré, s úri emberré tenné. - -Bokrosné asszonyság nagyot sóhajtott, és szemeit föl-fölmeregette. - -– Igen is, úri emberré. Volnék csak én az ő helyében, majd tudnám én, -hogy mit csináljak. - -– Ugyan mit no, galambom drága nagysás asszony? – kérdé alázatosan, -örömtől remegő szívvel a fia jövendőjeért élő-haló anya. - -– Mit? - -S a nagysás asszony – mint a ki már érezte, hogy kezében a kulcs – -élesen az asszonyra tekintett, egy perczig úgy tett, mintha -gondolkoznék, s lassan, pontról-pontra, kimérten kezdte előadni a -tanácsokat. - -– Először is azt a parasztruhát ledobatnám róla. - -– De… - -– Úgy-e, azt akarja mondani, hogy megszólnák? Hadd szólják, majd el is -fogják hagyni. Úgy van az mindennel. A kinek magasabb czélja van, az -ilyesmikkel ne törődjék. Menjen bátran, azok fognak meghajolni előtte -legelőbb, a kik legjobban kikaczagták. Béreljen földeket. - -– Hiszen nekünk, hála istennek, – mondá az anya sok kevélységgel, – van -elég. - -– Bérelni kell még hozzá, s akkor ő tartson egy ispánt vagy effélét, s -maga úr lehet. Élhet úgy, mint egy művelt ember. Könnyű az. - -– Ugyan? - -S a ténsasszony már a jó tanácsra tiszta úri asszonynak képzelte magát, -a ki csézán megy, mint a Muzsnay urak anyja, s a ki a templomban az első -padba ül, az úri asszonyságok közé. - -– Én megtanítom, mit csináljon, nekem vannak jó könyveim, én értek a -gazdálkodáshoz. - -– Oh! lelkem nagysás asszony, micsoda okos egy teremtés! - -– Ezt a birtokot, a mi most a ténsasszonyéké… - -– Csak az enyém, – szólt fölemelkedve helyéről Bokrosné, – uramnak édes -kevés része van benne. Bese-juss, Bese-birtok, anyai. Földesúri rész. - -– Nos tehát ténsasszony, én ezt a földesúri birtokot megkétszerezném, de -sőt megháromszoroznám nehány év lefolyása alatt. - -– Lehetetlen az, nagysás asszonyom! – szólt Bokrosné egyszerű, de -természetes eszével, egy pillanatra kivetvén fejéből a nagyravágyás -tücskét. – Mi szorgalmatosak voltunk mindig, s mindeddig nem tudtuk -megkétszerezni. - -– Van-e pénzük? – intézé a kérdést a főadószedőné az egyszerre -földmívesnővé változott asszonyhoz. - -Bokrosné e merész kérdésre lesütötte szemeit s elpirult. Érezte, hogy ez -oly kérdés, a mit föltenni illetlen. - -– Először is pénz kell – magyarázá a nagysás asszony némi gunymosolylyal -– nehány ezer, de én tudok szerezni azt is. A gazdaságot berendezzük -tudományosan, veszünk gépeket, hozatunk egy művelt, okszerű gazdát s meg -fogja látni, hogy a ténsasszony fia első gazda lesz a környéken, gazdag -ember, úr. Így történik ez Németországon is. A kinek hat-hét hold földje -van, meggazdagszik. - -– No nekünk több van hatvannál is, de hetvennél. - -– Az sok, az több, mint elég. Tehát kezem alá vehetem a fiút? Igen, -igen, ne féljenek semmit, a mibe én fogtam, azt még mindig keresztül -vittem. A pénztől sincs miért megijedni. - -– De van is, a mennyire szükségünk van! – tevé hozzá nyugodtabban a hiú, -de nem pazarló asszony. - -– Hát adósságuk van-e? – vetett oda egy kérdést újból a nagyságos -asszony. - -Bokrosné fölemelte fejét, s büszke méltósággal mondá: - -– Hogy az adósság micsoda, azt én még, hála istennek, eddig nem ismerem. - -Most nyílott ki a nagysás asszony szeme. Mosolygott, s igyekezett -kimutatni, hogy ő sem ismeri. - -– Nagyon jól van, nagyon pompásan! – hajtogatá magát a főadószedőné, -vastag ajkait nyelve hegyével meg-megérintve. – Igy könnyű lesz a -munkához fognunk. A fiu tehát az enyém, belőle én fogok embert képezni. - -– Úgy, úgy, – mondogatá megkönnyebbedett szívvel a nagyasszony, – csak -vegye a keze alá. - -(Ebbe már ő is készséggel beleegyezett, sőt épen azt akarta.) - -– Verje ki belőle azt a parasztságot, – folytatá újra föltámadt -hiúsággal s úri asszonykodással, – mert attól a paraszt apjától és -bátyjától biz erre a szegény fiamra sok illetlen ráragadt. - -– Majd társaságba viszszük. - -– Mert eddig csak olyan ni – a többit a kezével mutatta – legényekkel -barátkozott. - -– Ezután másokkal fog. - -– Itt a mi falunkban nem igen volt hozzá való ember. - -– Lesz most már. - -– Vegye is a pártfogása alá a nagysás asszony, igazgassa, oh! neki jó -szíve van, de hát még feje! Oh! lelkem, úri vér van ő benne, szakasztott -olyan ő, mint a boldogult Bese László bácsi, a ki vármegye esküdtje -volt. Úgy, galambom, nem vagyunk mi olyan juhászból, parasztból lett -micsodák. - -E tételt bizonyosan tovább fejtegette volna még Bokros Mihályné, de a -kocsizörgés megakasztotta. Sándor jött meg a vásárról. - -– Jőjjön csak, jőjjön csak – kiáltott ki Sándorhoz az ablakon a nagysás -adószedőné – tudja-e, hogy maga az én tanítványom? - -– Kié, mama? – ugrott ki Vanda kisasszony az első lakosztályból égő -piros arczczal s egy kissé felbomlott fürtökkel. - -Sándor hol a nagysás asszonyra, hol a kisasszonyra tekintgetett, s a -nagy öröm és boldogság annyira betöltötte szívét, hogy alig tudta -kifogni a lovakat. - - - - -IV. - -A régi, csöndes Mihályfalva, mióta várossá lett, akkorát változott, mint -egy házasságra lépett ember. Fösvényebb lett és hiúbb; zárkózottabb és -egyúttal tolakodóbb, czifrább és éhesebb, templomkerülőbb és -korcsmajáróbb, okosabb és feslettebb. S e sok újabb hozománynak – -kimondom – mind a sörház volt a forrása s a hirtelen elharapódzott -idegen műveltség. - -Az új mezőváros hirtelen fölemelkedett. Annyi lett benne a nagysás úr, -de még a méltóságos is, hogy a mihályiak egész elkevélyedtek e szerencse -által. A helyt lakó ténsurak egy pár hónap alatt mind átnagyságosodtak, -úgy hogy most már tekintetes urat, ténsasszonyt keresve se lehetett -kapni. Hogy azonban e magyar titulus se veszszen ki, a főbiró s a -főadószedő egy pár módosabb, hízelgőbb magyar földmívest -megtekintetesuraztak. - -Vörös Gábor uram kapta meg legelőbb e szép czímet, mely naptól fogva a -régi juhász el is tünt, mert a mostani Vörös Gábor úr nadrágot visel és -hozzá pörkölt kávé színű posztó kabátot nagy czifra gombokkal és bársony -nyakkal, mint az urak. Vasárnap húz keztyűt is, csakhogy akkor kezei a -meredtség és dagadtság miatt hasznavehetlenek. - -A műveltség terjesztésében igen nagy munkásságot fejtettek ki a kisebb -fizetésű cseh és német nagysás asszonyok és kisasszonykák. Bár alig -törték a magyar nyelvet, mégis a legkészebbek voltak megbarátkozni a -mihályi gazdagabb földmívelő osztály asszonyaival és leányaival. Csak -fogták ám kis kosárkájukat, melyben a gombolyag mellett alkalmilag egy -kis rétes és fánk is elfért s mindjárt átrándultak a szomszéd -nagyasszonyhoz. Ott számtalanszor bevárták az ebédet, az ozsonnát, sőt -hogy barátságos igaz vonzalmukat egészen kimutassák, még a vacsorát is. - -Egyéb régi szokásokra nézve is tett a műveltség helyes és czélszerű -változtatásokat. - -Ezelőtt ugyanis a falu öregei – ha az idő arra való volt – vasárnap -délutánonként künn üldögéltek a ház előtti tuszókon, gerendákon, padokon -s így beszélgettek át egyik sorról a másikra csak úgy falusiasan; most a -jobbmódú gazdaemberek a művelt csehek és németek példájára ott ülnek a -sörkorcsmában, kártyáznak, isznak és kugliznak a velük barátságosan -összekeveredett nagysás és méltsás hivatalbeli urakkal. - -A leányok, még Mihályfalva csak Mihályfalva volt: kurta szoknyában, -lelógó pántlikás hajjal, egészen befűzött vagy bekendőzött mellel s -parasztosan ott dalolgattak, játszottak a templom körül, vagy a nagy -karikás kútnál; most kontyba kötötten, hosszú ruhásan, de jól kivágott -derékkal, mint a nagysás cseh és német kisasszonyok, az ablakba -könyökölnek s úgy nézik a járó-kelő legénységet s az elszaporodott -zsandár és fináncz urakat. - -Nagyhamar rájöttek az élelmesebb leányok annak a titoknak nyitjára is, -hogy mikép lehet szert tenni olyan finom fehér bőrre és piros arczra, a -milyen a nagysás asszonyoké és kisasszonyoké. De lehet is már látni -akárhány gazdaleányt, a kinek az arcza csak úgy ki van pingálva, mint az -olyané, a ki ebben a neveltetésben részesült. - -Városiassá, műveltté lett a legénység is. - -A java már bugyogót visel – ebben Bokros Sándor adta a példát – németes -jánklit és lajblit, s így ül az urak közé. Pipa helyett szivart szí. Bor -helyett sört iszik és sokat, mint az urak. Estefelé nem a kiválasztott -mátka ablaka alá megy, hanem Lakiné ténsasszonyhoz, ki messzünnen jött -egy csomó putzos leánynyal, a mint mondja, az urak után. Ezek között a -szép kisasszonyok között divat most mulatni, mert a nagysás nőtelen, sőt -követem, még a nős urak is itt mulatnak. - -A férfiak itt iszszák azokat a drága, kártya mellé való különös külföldi -italokat, a miknek ezelőtt még a jegyző vagy pap sem hallotta hírét is. -Ki ivott valaha Mihályfalván puncsot, groggot, csájt? A ki ezekből csak -egy pohárral iszik, az olyan még a saját keresztnevét is elváltoztatja. - -Ilyen élet van most otthon Mező-Mihályfalván. Különben én nem a -mező-mihályfalvi életet akarom leírni, hanem csak a tekintetes Vörösiek -és tekintetes Bokrosiak életét. - -Tekintetes Vörös Gábor úr – mert így hivatta magát, mióta német kabátba -és nadrágba öltözött, de még mások is, ki hízelgésből, ki csúfolásból -így titulálgatták – eddig is föltartotta a fejét, most már meg csak azt -sajnálja, hogy két feje nincs, hogy négy gömbölyű szemmel nem nézheti le -az egész világot, az urakon kívül. - -A juhászból, orgazdából, huzavonából megtollasodott ember földeket -vásárolt, jövedelmes vállalatokba ereszkedett, s Mihályfalva egyszer -csak azon vette magát észre, hogy a kondorhajú tolvaj kastélyt építtet, -vendégségeket ád, az urakkal barátkozik s a falu minden dolgába -kéretlenül is beleszól, még pedig úgy, hogy minden úgy történt, a hogy ő -akarta. A jegyző komája, a biró adósa, a pap fél tőle. Ilyenformán egy -okos embernek, a ki rajta kívül mindenkit bolondnak és koldusnak tart, -könnyű boldogulni. - -Boldogult is. Azóta látszik különösen, hogy milyen derék, -köztiszteletben álló ember, hogy a falu várossá lett, s hogy a főbiró a -paraszt-kastélyban lakik. - -Vörös Gábor úr a nagy, fényes vacsora óta egészen más életrendet szabott -házánál. Éles, kutató szeme belátta, hogy itt nem lehet halogatni semmit -is, a mi jövendő tisztességesebb életre, viseletre, ruházatra -megkívántatik. Egy álmatlanul töltött édes éjszaka elég volt neki arra -nézve, hogy mindent apróra meglatoljon; mi hogyan legyen, mit mennyire -lehet keresztül vinni, és pedig veszteség nélkül. Miféle ember a főbiró, -pénzes-e, koldus-e; látta, hogy elég koldus biz ő. Gyermekei urasan -vannak öltözve, de rongyosak, maga is rongyos, még az a kurtahajú -kisasszony is, ki a családban sok minden lehet egy személyben. A főbiró -úr szereti a bort, jól van: van a pinczében elég, van olyan erős is, -hogy akár egy hét alatt megütheti tőle a guta. Tudom én, – mondogatta -tervezgetés közben Vörös úr, – hogy szoktatom rá a németet a boritalra; -nem vetek neki két hetet, úgy megszokja, hogy a lelke üdvösségét is -odaadja egy pohár jó italért. Ekkor aztán én diktálom neki, hogy mit -csináljon. A kisasszonyt valahogy összekapcsoljuk azzal a német tanító -legénynyel, s akkor aztán odább lódulhatnak egy faluval. Három gyerek… -ez sok, elég lesz ebből az apró német teremtésekből kettő, de úgy -fordul, elég lesz egy is. Ma április végén járunk, a szüretre Zsuzsim -asszony lehet. Ha aztán az egyik vőm főbiró lesz… úgy, úgy édes istenem, -eddig is velem voltál, megsegítettél, már csak itt se hagyj magamra. Ha -minden a kedvem szerint történik, nem bánom, öntetek egy harangot. - -E pontnál az elérzékenyedett ember rögtön az után nézett, hogy a -hamarosan megigért harang árát miféle idegen zsebekből fogja -kikotorászni. - -Ráakadt a forrásra, s folytatta a dolgot. - -Így ment ez hosszan, baj nélkül, vígan, egész lelki gyönyörűséggel. - -Csakugyan Vörös úréknál új élet állott be. - -A két nagyobb leányt minden hajnalban egy ügyes városi zsidóasszony -fésülte urasan; ez öltöztette, oktatta őket, s tanította egy-egy német -szóra. A nagyobb leányok meg anyjukat s legkisebb testvérüket vasalták, -egyengették, hogy menjen minden úri módon. - -De úgy is ment. - -Az öreges, beteg, fonnyadt asszonyra egy-egy vasárnapi alkalommal olyan -spitzes ruhát szorítottak, hogy a szegény juhászné egész nap csuklott, -ájuldozott belé. Mivel azonban a bölcs családfő így találta helyesnek és -szükségesnek a dolgot, nem lehetett ellentmondani. Különben követte a -rendet maga Vörös úr is. A hol s a mikor csak szerét ejthette: -tanulmányozta a főbiró úrnak járásmódját, viseletét, a feje mozgatását, -keze legyintgetését, s úgy alkalmazta magát is, a mennyire csak ezt vén -csontjai megengedték. Ha kiáltott, úgy kiáltott, mint a főbiró úr, -élesen, egy kissé az orrból; ha ment az utczán, úgy ment, mint a főbiró -úr, aprókat lépve s bal vállát hol előre tartotta, hol hátra. Csak egyet -nem tudott eltanulni: a főbiró úr, mint afféle művelt németországi, -járásközben mindig dudorászott, énekelt. Ezt az uras módot nem lehetett -eltanulni, mert a főbiró minden alkalomra más nótát dalolt. Egyebekben -szerencsésen megmérkőzött. - -Egy jó apa bizony sokat megtesz gyermekeiért, azok boldogságáért. - -Így vette fel a dolgot Vörös Gábor úr is. - -Bokrosné ténsasszony sem maradt hátra. Napról-napra művelődött. A -tudomány, melyet a nagysás asszony csepegtetett Sándor szívébe, a buzgó -édes anyára sem maradt haszon nélkül. Bokros Mihályné mindjobban -belátta, hogy ezeket a jó német urakat az isten hozta ide, ebbe az -újdonatúj városba. Mi lett volna ezek nélkül ő belőle, de mi lett volna -abból az okos, úrnak termett gyerekből, a Sándorkából? Így – mondá -magában, vagy talán hangosan is – paraszt! Paraszt, de nem engedte az -isten, nem! Férjét, az öreg Bokros uramat, ki csak olyan -Bokros-familiából származott, eddig is kevésre becsülte, valamint azt a -paraszt természetű fiát is, Andrást; mostantól, azaz ettől a szebb -életmódtól fogva meg szinte majd alig tudott velük mit csinálni. Akkor -volt boldog, ha Sándorkájával s az urakkal lehetett együtt. Kezdte nem -igen venni észre régi ismerőseit, komaasszonyait, szegényebb atyafiait. -Hogyan is? Ha Sándor tekintetes úr lesz, úri módon jár s ő maga is -máskép öltözködik, s ha – a mit adjon a jó isten – bele találnak -atyafiságosodni ebbe a nagy úri német familiába, akkor mégis csak el -kell szakadni a paraszt-rendtől. El, az már igaz. - -A nagysás asszony – igérete szerint – gyökeresen hozzáfogott Sándor -tanításához. Egész órákat eltöltött a szép gazdalegénynyel, állítgatva, -mint valamely tanult őrmester a szegény közlegényt jobbra-balra. Így -tartsa a kezeit, ni! – s a legény friss, szilaj vére megpezsdült, a mint -a puha, kövér úri asszony kezeket érezte. – Tartsa fölebb az állát, úgy! -– s az úri asszony mintha nem is tudná, mikép, megsímogatta a fiú égő -arczáját. Sándort valósággal tűzbe vitték mindennap. - -Egész bizonyossággal nem tudom, de a cselédek suttogták egymás között, -hogy Sándort ugyan ölelgeti a szép német asszony. - -Ilyenkor Bokrosné – mert ő is meghallotta a dolgot még idején, mikor -ujság volt – édes álmélkodással, anyai büszkeséggel megcsóválgatta a -fejét, mondván: «Te te rossz gyermek, csak meglátszik benned az a hamis -úri vér!» Meg, valósággal meglátszott. Nem kellett többé Sándornak a -mezei munka, tőle ott lehetett az istállóban a legszebb ökör, a -legdrágább ló; jöhetett az aratás, szénagyűjtés, meg mindaz, a mi csak -egy munkaszerető földmíves legényt talpra állíthat, ő mindezekre ügyet -se vetett többé. Eleintén – mert bátyjától mégis csak félt – különböző -okok, mentségek alatt meg-megszökött a munkától, majd a mint vette -észre, hogy nem igen keresik, a nagysás asszony meg igen a tanítás után -lát, mind több-több bátorsággal maradt otthon. - -A ruhaváltoztatásba nyugodott bele legnehezebben. - -Lelkében csak mégis földmívesnek tartotta magát; gazdalegények voltak -barátai, mátkája is gazdaember leánya volt (ki azonban most már kontyos, -úri ruhás kisasszony), mikép vegyen ő magára mégis más ruhát? Hiszen a -világ agyonneveti, ha meglátja. - -Azonban a sánta szabó addig járt-kelt a házhoz, addig méregette a fiút, -hogy egyszer a német ruha csakugyan hazakerült az asztalra. - -Egy hámba kerülő csikó megpatkolása nem jár nagyobb körülményekkel, mint -a mekkorával Sándorka felöltöztetése járt. - -A német nagysás asszony és leánya ujjongva csapták össze kezeiket, mikor -a szabó jelentette, hogy az úrfi fel van öltöztetve. - -A fiú az egyszerű parasztruhában is szép volt, most mintha kétszerte -szebb lett volna. Karcsú, magas termetéhez odasímult a szép, díszes -fekete ruha; a testhez álló szűk nadrág, a mell domborúságát el nem -takaró mellen kivágott mellény, a vállak szélességét s a felső test -arányos ép állását kitüntető kabát egész hízelgő ékesszólással beszéltek -a csinos, deli ifjú mellett. A nagy, kordován, hegyes orrú csizma -helyett most finom, divatos szabású bakancs födte az elég szép idomú -lábakat. Mindezekhez járult a fiú ragyogó tekintete, emelkedett, -domború, síma homloka, a dús, tömött, fekete fürtös haj, a vastag, erős -ívezetű szemöldökök, s a kis serkedző, vékony, pehelylágyságú fekete -bajusz. - -A nagysás asszony addig nézte a villogó szemű, mosolygó legénykét, hogy -végre egész önfeledten kiáltott fel: - -– Oh! ha nekem ilyen szép fiam volna! Nos jőjjön, öleljen meg s köszönje -meg, hogy emberré tettem. - -A fiú így nyilván megölelni egy úri asszonyt… habozott, nevetett, s -nézett hol anyjára, hol a kisasszonyra. - -– Eredj, csókolj kezet a nagysás asszonynak! – bíztatá az anya örömtől -repeső szívvel. - -A jó nagysás asszony maga tette az első lépést s homlokon csókolta a -fiút. - -– Ez a csók a szorgalmas tanítványé. - -Most következett az édes anya. Az bánt még egyszer el a fiúval. Sándor -szinte szégyelte, hogy anyja annyira eszi, csókolja. - -Hát Vanda kisasszony? - -Az sem várt sokat, ő is bátrabb volt, mint a legény. - -– Most jőjjön velem egyet sétálni a kertben! – szólt, hevesen ragadván -meg a fiú karját. - -Sándor kiment az udvarig, de onnan sem kérés, sem fenyegetés nem bírta -tovább mozdítani. Nem ment egy tapodtat is. - -– Nem megyek, kisasszony! – szólt a fiú izgatottan, lángoló arczczal. – -Ha meglátnak, kinevetnek. - -– De ha én akarom, hogy jőjjön! – szólt fölvetve fiatal, üde arczát a -leány. - -– Akármit parancsoljon, de ebben a ruhában nem megyek. - -– Maga ezentúl ebben fog járni mindig. - -A legény fejét rázta és nevetett. - -– Maga nem lesz többet paraszt, én akarom! – esengett a leány érczes, -meleg hangja. - -A fiú bár el volt rontva, de bolond nem volt. - -– Én az vagyok, a mi apám, meg a bátyám! – szólt, kezét a leány forró -kezéből kivevén. - -– Hát ha az én apám magát hivatalnokká tenné? - -– Nem értek én ahhoz. - -– Jőjjön a mi szobánkba – szólt reszketve, bágyadtan a leány – ott -elmondom, mi fog magából lenni. - -[Illustration: – Nem megyek, kisasszony.] - -Sándor nem állhatott ellent szíve édes vágyának, félve, támolyogva -követte a leányt. Tekintetét a földre szegezte, nehogy találkozzék -valakivel, s úgy suhant lopva az eresz alatt a leány háza mögött. - -Valakivel mégis kellett találkoznia, s ez bátyja volt – András. - -András végignézte a fiút. - -– No anyám, – mormogá, – ennek a német komédiának aligha meg nem adjuk -az árát mindnyájan! - -– Meg, meg, édes fiam, – mondogatá a szérűs kertben az öreg Bokros -Mihály uram, midőn András e megjegyzését előtte is elmondta volna egy -párszor, – már hogy is ne adnánk meg. De tudod-e, ki fizeti meg -legjobban? te, édes fiam, András! – s az öreg, sovány ember tisztes ősz -fejével, vádként állott az erőteljes, izmos legény előtt. - -András, ki valami fejsze- vagy kaszanyelet faragott, nagyokat rántott a -kemény szerszámfán a vonókéssel. Egyet-egyet köhintett, majd mintha csak -szemmel akart volna megfelelni, odatekintett apjára. - -Az öreg ember mélyen beesett szemeit könyek borították. - -– Úgy-e, fiam, még nyolcz-kilencz hete sincs, hogy itt vannak ezek a -németek, s már édes anyád nemcsak tégedet tart cselédnek, de engemet is. -Szégyenli, hogy élünk, hogy útjában állunk. Én nem állok, mert nekem -innen-onnan kitelik; a hetven esztendő megment engemet a szégyentől, -tudom. Hanem te mit csinálsz? Pörre kerülsz anyáddal? Az se lenne szép. -Hagyod, hogy bolondoskodjék ezzel az éhes eszem-iszom haddal? Az se -dicsérne meg egy becsületes szívű fiút. - -– Hát mit csináljak, apám? – kiáltott izgatottan a fiú, fölállván a -faragó székről. - -– Mit? most már csak faragj fiam, lehet abból a jó gyertyánfából -koldusbotot is faragni. Mert azt gondolod, hogy anyád meg Sándorkája nem -elpusztítanak mindent? S anyád dolgába ki szólhat? Nem azt hányta eddig -is, minden az övé. No most a németeké lesz. S ki ennek az oka? te! - -– Hogyan? - -– Én megmondanám, fiam, de magam is röstellem. Hát az, hogy az öcséd -javáért meg az anyád kedveért vén legény maradtál. Most köszönd meg, ha -ezek az urak majd megtartanak faragó béresnek. Látod, ha idejében -megházasodtál volna, most ember volnál, s lehet, hogy anyátok esze se -fordult volna akkorát. De te mindig a rektor után jártál. Éneklés, -későn, korán éneklés, jó, jó… azaz hiszen koldus is énekel, fiam, eleget -a taligáján. - -– Hát vétkeztem azzal, hogy a templomba jártam? - -– Hát bizony vétkeztél, mert nem úgy jártál, mint más jóravaló legény. -Inasa voltál a rektornak. Mi szükség volt oda ülni ő mellé, mint valami -kóborló mesterlegény? Szégyelted a pajtásaid közé ülni. Eredj, fiam, úgy -látom, te is anyád fia vagy, átallod, hogy apád paraszt ember. Pedig -bizony ezt a házat, kertet ilyen emberek szerezték, mint én. - -András, mint a ki e dologban épen nem érezte magát vétkesnek, szikrázó -szemekkel lépett apja felé, s indulattól rekedt hangon kiáltá: - -– Hát nem olyan ruha van rajtam, mint más parasztlegényen? hát nem -kapálok, nem kaszálok, nem járok aratni, nem dolgozom úgy, mint akárki -itt a környéken? Megszöktem valamikor a munka elől? - -S András azt hivén, hogy minden vád alól fölmentette magát, büszke -öntudattal tekintett apjára. - -– Nem mondom én azt, fiam, hogy rest voltál, nincs nekem abban panaszom, -csak azt hajtom most is: miért nem házasodtál meg? Nem találtál a -falunkban hozzád való leányt, ugy-e? uri leány kellett volna neked is, -mint az öcsédnek? No ne félj, mert találhatsz most eleget. Valahol csak -én is meghúzom majd magamat! - -A fiú érezvén, hogy apja sziven kapta, lesütötte szemeit, s mert nem -merte megmondani az igazat, pirulva, szégyenkedve kérlelte, engesztelte -apját. - -– Ne busuljon, édes apám, – szólt meglágyult, szeretetteljes hangon a -fiú, – már megvan, a mi van; ha isten ő szent felsége így akarta, arról -nem tehetünk. Lesz azért édes apámnak, a hol meghúzza magát. Mutathat -még az isten nekem is olyat, a kit szivemből szeressek. S nem bánom, -akárki lenne, akármilyen szegény, elvenném, ha napszámmal kéne is érette -a kenyeremet keresnem. - -– Tedd azt, édes fiam! Lásd, én gazdag leányt vettem, mert anyátok elég -gazdag, nem kellett napszámra szorulnom; mégis mi örömem volt a nagy -jószágban? Olyan voltam, mint az únott vendég, a kit tartanak ugyan, de -szeretnének mindennap kidobni. Többször ettem keserűséggel a kenyeret, -mint a szegény a kalácsot. - -– No, ne féljen, édes apám, mert ha a jó isten nekem adja azt, a kit -szeretek, ott nem eszünk keserűséggel egy falatot is! - -S András édes érzelmekkel tekintett arra dél felé, a merre a Duna -kanyarog. - -– Mind elhiszem én azt, édes fiam, csak találnál már egyszer valahára! – -mormogott az öreg ember, magára hagyván a legényt. - -– Hej, dehogy nem találtam, dehogy nem találtam! – mondogatá magában -András, a mint távozó apja után tekintett. – De talán azok a jóságos -egek megsegítenek egyszer engemet is. Légy öcsém ur, ha az isten teneked -azt mérte; nem bánom, hogy édes anyám uri asszony, ha az a szive -kivánsága, csak nekem adjon az isten egy kunyhót, a hová angyalomat -vihessem. - -Csendesen, észrevétlenül ereszkedett alá az est. - -András megfeledkezett öcscséről, anyjáról, meg a német urakról is, -egyedül az állott előtte, hogy mikép tudhatná ő azt meg, a mit három -esztendő óta szeretett volna megtudni. - -Egy út volt előtte: gabonát vinni Iszlóra, s meglátni, megtudni a -többit. Csak az volt a baj, hogy az őszi vetés ideje még nem jött el. - -– Mindegy, – gondolá magában, – egy pár héttel előbb vagy utóbb, de -elmegy most. Legalább előbb megtudja, mi van azokba a magasan égő -csillagokba írva, különösen pedig azokba, melyek épen ott ragyognak az -iszlói sziget fölött. - -Nem, nem tudott többé nyugodni; azt hitte, mától fogva az a gondolat is -kergeti, hogy annak a szegény öreg embernek – apjának – tisztességes -nyugodalmat kell szereznie, s pedig minél előbb. - -Végig tekintett ismerősein, jó emberein, atyafiain, hogy hova forduljon? - -Azokhoz nem akart menni, a kik előtt könnyen elárulhatta volna titkát, -ment tehát olyan helyre, a hol gondolata szerint még csak nem is -sejthették, mi járatban lehet. - -Csöndesen, észrevétlenül, hogy senki se tudja a háznál, leballagott a -kertek alá, fölment a szomorú zsidó boltjáig, ott bekanyarodott a -temetősoron, s befordult egy kis alacsony szögletházba. - -Nem volt még valami késő: fenn volt az egész család, örege, apraja. Ki -ezt, ki amazt, de dolgozgattak. A gazda épen valami ujságban -lapozgatott, melyet a rektor koma hordogatott a házhoz; két iskolás kis -gyermek a kemenczepadkáról bámult a gyertya lobogó világába, s -egyszersmind nézte nagy figyelemmel, hogy az édes atya szája az -olvasáskor hogy megmozog, ehol majd lassabban, majd sebesebben, hogy -néha szinte nevetésre huzódik. - -Ilyenkor ők is mosolyogtak, és halkan összenevettek. Két szép sugár -leányka, kik közül az egyik lehetett úgy tizenöt, a másik tizenhét éves, -az asztal sarkánál varrogatott. - -A nagy kutyaugatásra egy perczre mindnyájan az ajtó felé tekintettek. - -– Ki az? – kérdi nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony, magasan -fölemelve tartván egy czirokseprőt, hogy jót üssön a bolond kutyára. - -– Ejnye, Zsuzsi néném, majd bizony meg se ismernek! – válaszolt a belépő -ember erős, férfias hangon. - -– Maga az, András öcsém? No nézze, ugyan mi jó hozza a mi utczánkba? - -– Mi az, mi az, András öcsém? – szólt bele a gazda is, előre kinyitván a -szobaajtót. – Csak nincs baj otthon? - -– László bátyám, hát olyan szomorút mutatna a képem? – válaszolt a -legény, s tiszta, mosolygó tekintettel lépett a gazda elé. – Nincs baj, -legalább valami nagy baj még nincs, hogy volna? De egy kicsi van mégis. - -– Ugy-e? hm! no, ezt mindjárt eltaláltam! – mondá László bácsi, kopaszos -fejét meg megcsóválva. – Az öregek, ugy-e? Anyád? - -– A bizony, Sándorral lesz a baj! – szólt a dologhoz anyjuk, tisztesség -okáért egyet törülvén köténye szélével a száján. – Sándor nagy gavallér, -sokat költ, rossz helyekre jár, nem is adnám neki a leányomat, ha tíz -volna is. Mire való az? Azt mondják, mióta a németek itt vannak, a -mátkáját is odahagyta, egészen az uri asszonyok után bolondul. Hogy azt -a német kisasszonyt szeretné. No pedig annál különbet is találhatna. De -még majd mit mondok… olyat is beszélnek… hogy… - -[Illustration: – Ki az? – kérdé nagy hangon a konyhaajtóban a -háziasszony.] - -– No, no, asszony, csak a csillapjával! – mormogott a gazda. – Ki -kérdezett? - -– Akár kérdez, akár nem, mert én csak úgy mondom, a hogy van, vagy a -mint beszélik. - -– Öcsém, menjünk át a másik szobába! Te pedig anyjuk, azt mondom, hagyj -békét azoknak az uraknak, mert András öcsém most egyben azt gondolhatja, -hogy ehol, Biró Lászlóné alkalmasint a maga lányait szeretné eladni. - -– Oh! bizony maga is tudja ám, mit beszél! – szólt haragos formán, de -nem rossz kedvvel az anya. – Hisz gyerekek ezek még. - -S a gondos anya egyet igazított a nagyobbik leány ruháján. - -– Biz ott lelkem Mariska mindjárt a tizennyolczadikba fordul. - -– Hova beszél? hát Sárika nem most lesz-e Katalinkor tizenöt? Ni, már -hogy megöregítené szegényeket! - -– Jó, jó, de én itt Mariskáról beszéltem. Hanem itt, ha ilyen vásárt -ütünk, András öcsém még ma szóhoz sem juthat. - -S a gazda fölkelt, hogy másik szobába menjenek. - -Zsuzsi néni sugott valamit András fülébe, s nevetve odább huzódott. -Falusi, hát még városi asszonyok hamar kitalálják még azt is, a mi -nincs. - -– Nem úgy van az, Zsuzsi néném, más itt a baj, – szólt mosolyogva a -legény, – elmult az már! - -– Mi az? mi mult el? – tudakolá a gazda. - -– No magának se kell mindent tudni, apjuk! Hogy mostan András öcsém -valamerre jó részt tisztességes szándékkal van, s magát csak arra kéri… -No csak úgy mondom, tréfálok, meg ne haragudjék, öcsém uram. - -András ez egyszer a széles világért meg nem haragudott volna, -ellenkezőleg, a mint látszott, örvendett, hogy így körülfogták. - -– Nem úgy van az, kedves asszonynéném, – mondá a legény, – de nem kapok -kedvet, ez a baj. - -– Az ám, – mormogott az asszony kedvetlenebbül, – más itt a baj, -kilátszik a szeme ragyogásából is. De hiába mesterkednek, mert úgy is -megtudjuk. - -– Hát Iszlóra akarnék tiszta buzát szállítani! – mondá a legény -jókedvvel és egészen elvörösödve. - -– Ugy-e? - -S a szemes asszony nagyhirtelen azon jártatta eszét, hogy kik lehetnek -ott férjhez menő leányok. - -– Hm, Iszlóra? – mondogatá az asszony. – De hisz ott a sok szekere öcsém -uraméknak! - -– Ott ám, – válaszolt zavarodva a legény, – de azok nagyon el vannak -foglalva. - -– Mind? – kérdé az asszony éles tekintettel. - -– Mind! – ismétlé András, s örvendett, hogy im mennek már az első -szobába s szabadulhatnak a vallató asszony elől. - -Szinte éjfél körül járhatott már az idő, midőn András László bácsival az -első szobából kilépett. Arcza égett, szive dobogott s hangos, kopogós -léptekkel indult meg a kapu felé. - -– Hát abban maradjunk öcsém? – szólt csöndes, halk módon a gazda. - -– Abban, László bátyám! - -– Jó! - -S László bácsi elgondolkozva, aggódva, sajnálkozva tekintett a távozó -legény után. - -– Hm, hm, – mormogá magában, – te sem tudod ám, öcsém, mit csinálsz. De -micsoda egy gondolat is! Tudom, ez is annak a kevély, urizáló anyádnak -az akarata. Hanem no, majd megválik! - -A magasan álló hold mit sem tudott a balsejtelmekről, azért is tündöklő -fénynyel vont be házat, kunyhót, sövényt, utczát, úgy hogy az egész kis -mezőváros ragyogott a szép éjjeli világosságtól. - -András most nem került a kertek alá, nekivágott a főutczának, s ment -bátran, titkolódzás nélkül, igen-igen boldog sejtelmekkel. - -Tekintetes Vörös Gáborék háza, azaz kastélya előtt haladt el. - -A vastáblás ablakok alatt, a kis szőlőlugasban ott suttogott a főbiró -ur, de nem Zsuzsikával, ki hetek óta betegen fekszik, hanem az eleven, -szép, bátor Mariskával, ki már egy csomó német szót is tud. - -Vörös ur ott könyököl elrejtőzve a kapu párkányán, s mint a galambász, -ki kedves galambjainak elpárosodását lesi, vigyázza, hogy a jövendőbeli -vő milyen édesen beszélget leányával. - -András nem sokat törődött Vörös uramékkal, mert sietve s édes -tisztelettel közeledett a széles utcza közepén álló templomhoz. -Önkénytelenül is föltekintett a tündöklő bádogtoronyra, melynek csucsán -a csillag oly erős fénynyel csillogott, mintha valóban igazi égi csillag -lett volna. A legény szivét a boldog jövendő érzése járta át, s a szép -nyári éjszakán keresztül belátott azokba a téli ködös, havas napokba is, -mikor odabenn az ur asztalánál a pap néha-néha tíz-tizenkét párt is -esketett egyszerre. - -Csöndesen nyitotta ki az utczaajtót, nesztelenül haladt végig a hosszú -udvaron. Odafeküdt az istálló eresze alá, közel kedves ökreihez. De most -nem aludt. Föl-föltekintgetett a csillagos égre s jól esett szivének, -hogy az a magas ég is, mint ő, ébren van. Felült, térdeire könyökölt, s -fütyörészni, dudolgatni kezdte azokat az ismeretes, százszor hallott -dalokat, melyeket a szárnyas éji szellő az alvégről ime most is az ő -udvarukon visz keresztül. - - - - -V. - -Néhány nap mulva Bokros András csakugyan megindult a László bácsi -szekerén, hogy ama bizonyos faluba tiszta buzát szállítson. Egy szép, -fiatal cserfaerdőn vitt keresztül az út. A sötétzöld, harmatos leveleken -ragyogott a nyári verőfény; innen-onnan a fák közül átcsillámlott a -sziget mindkét oldalát bekerítő Duna. Csöndesség volt mindenfelé, de nem -élettelen csöndesség; a madarak vígan szökdécseltek a hajló ágakon, a -hol pedig madár van, ott zaj is van annyi, a mennyi egy -csöndességszerető szívnek épen elég. - -Szótlanul haladtak odább a jó, vert úton, egyik sem akarta zavarni a -másikat. László bácsinak megvolt a maga fontos tennivalója, arra tehát, -hogy azt a legcsöndesebben kigondolja, idő kellett. - -A legény maga hajtotta a lovakat, nagy gyöngédséggel, úgy, hogy az ostor -alig suhant meg egyszer-egyszer a levegőben. - -– Biztasd, öcsém, biztasd, – szólott oda László bácsi, ki gondba mélyedt -tekintettel pipázgatott András mellett, – csak biztasd, mert az a fakó, -ne féljen, nem bánja ám, ha holnapután érünk is be a buzával. - -András jókedvvel sodorgatta meg vastag, tömött, barnás bajuszát, s alig -érintőleg odacsippentett a fakóra. - -– László bátyám, – szólalt meg bizodalmasan, oda mutatván előbb a -gyümölcsös kertek közül kibukkanó iszlói templom vörös-zsindelyes -tornyára, – de nem csinálok-e én ma bolondot? Eddig tudom, hogy mindig -meggondoltam mindennek elejét-végét, ma, mintha olyan sürűségben járnék, -a melyből isten tudja, kijutok-e valaha, vagy soha; s ha ki is, akkor is -hogyan? Tán mégis maradnék úgy a mint vagyok? - -– Hogy?… Vagy úgy! - -– Igen! Nem nekem való már a házasság. - -– A bizony még idejét nem multa, csak az ember mindig magához valót -válaszszon. - -András elértette a czélzást, de most nem tudott rá megfelelni. Érezte, -hogy csakugyan különös dolog egy földmives embernek más osztályba -házasodni, de azzal mentette szivét, hogy ő életében soha sem szeretett -mást azon az egyetlen leányon kivül, s hogy ő azért mindent, de mindent -meg fog tenni, a mit csak egy becsületes, szorgalmas ember megtehet. -Égett a feje, ha rágondolt, hogy még ki is nevethetik, s ha megtudják, -mi járatban vannak, még a buzát is visszaküldhetik, úgy fordul. De most -kinek szóljon? látta, hogy legbizodalmasabb embere is csak úgy -immel-ámmal helyeselte szándékát, s ehol, a mint a szó mutatja, még -talán nevet is magában. Megmarkolta a gyeplüt, s fordított egyet a -lovakon. - -– Mit akarsz, te? – kiáltott fel a bátya. - -– Azt gondoltam, László bátyám, – szólalt meg a legény nagy tusakodással -és sok kételkedéssel, – azt gondoltam, hogy mégis nem jó úton járunk. - -– Már hogy ne járnánk? Hisz ha a szememet bekötném, úgy is el tudnék tán -jönni erre a kis rongyos Iszlóra. - -– Nem úgy értem, hanem hogy könnyen bolondot tehetek! – veté oda András -egész komoran. - -– Hát hiszen azért ülök én itt, öcsém, azért jöttem én el veled, hogy -valamikép bolondot ne csinálj! – válaszolt őszinte büszkeséggel a bátya. - -S a két ember kezdett egymásra kedvetlenül tekinteni. - -– Szereted-e a leányt? – kérdé a bátya, épen szemben ülvén a legénynyel. - -– Azt a jó isten tudja csak, hogy mennyire! - -– Hát a leány jó indulattal van-e irántad? - -– Azt gondolom. - -– Hm! a ki forgója van, – mondá László bácsi, a fejét vakargatva, – ezt -nemcsak gondolni, hanem tudni is kell, még pedig tökéletesen. Mikor én -megkértem a feleségemet, nemcsak tudtam, hogy szeret, de azt is, hogy a -világ végire is eljönne utánam. Máskülönben be se léptem volna hozzá, de -meg én sem eresztettem volna be hajlékomba. Az olyan asszony, a ki csak -úgy szeretet nélkül jő hozzánk, vagy olyan, mint a hűtelen kutya, a mely -mindig a más udvarán csavarog, vagy olyan mint a tolvaj cseléd, a ki még -a templomban is lopásról gondolkozik. Már öcsém, ha a dolgot nem tudod -bizonyosan, akkor csak add a kezembe azt a gyeplüt. - -– Hát jól van, bátyám, tudom. - -– No, így már rendén van. Hát beszéltél vele? - -– Beszéltem. - -– Annak rendi szerint, hogy így s hogy úgy? - -– Olyanformán is. - -S a legény csak úgy zihált a kemény vallatás alatt. - -– De nem olyanformán, hanem egészen úgy? - -– Úgy! – mondá rá a legény helybenhagyólag, csak hogy szabaduljon egy -kissé. - -– Hát egyszer vagy máskor, úgy illedelmesen megölelted-e? - -Most András került felül; komoly sértődéssel szólt: - -– Már hogy tehettem volna ilyet? Hát nem tudja-e László bátyám, hogy -papleány? - -– Hm! tán azt gondolod, hogy azok csak szentjánoskenyérrel élnek? A kik -szeretik egymást, ott is csak úgy szeretik talán, hogy tiszta szivük -szerint. Hát Boáz nem ölelte-e meg Ruthot? pedig az a szentirásban van -írva. Öcsém, csak a ki igaz szeretettel meg mer bennünket ölelni, az -olyan mondja csak el a szentirással: «Ne kérj engemet, hogy elhagyjalak -tégedet, avagy elmenjek tőled. Mert a hová menendesz, oda megyek, és -valahol lakandasz, ott lakom, s a hol meghalandasz, ott halok meg, és -ott temettetem el.» - -– A kit én szeretek, az tudom, hogy épen ilyen, – szólt a legény mintegy -fölegyenesedve, – az szakasztott ilyen. - -S András arcza a legnemesebb érzéstől sugárzott. - -– Úgy már öcsém egészen jól van, akkor mehetünk egyaránt. - -Érezték a lovak is nyilván, hogy odafenn a zsákokon az atyafiak valami -teljes megállapodásra juthattak, mert egyszerre csak szó nélkül -megkapták a szekeret s meg sem csöndesedtek, míg be nem értek a faluba. - -– No, László bátyám! – szólt a legény egyet sóhajtott, a mint meglátta a -rozzantas papilaknak sövénykapuját. - -– Ne félj, – mondá nyugodtan bátya, – forogtam én már papok között, s -azért, hogy a Biró-familiában nem volt még kaputos ember, tudom én, hogy -kell kalifikált urakkal beszélni. Nem sokat, de azt a kicsit bátran. -Hanem a te tiszted, öcsém, most jórészt nem lesz ám más, mint a -hallgass! - -– Úgy, bátyám! – s a legény hálás mosolylyal tekintett bátyjára. - -Alig telt el nehány percz, s fölkiáltott László bácsi: - -– No öcsém, ehol itt vagyunk, majd meglássuk, milyen lesz a vásár. Mi? - -– A gabonát olcsón adjuk. - -– Dehogy adjuk, még majd azt hinnék, loptuk valahol. Úgy adjuk, a hogy -csak lehet. - -– Nem, nem, bátyám, hiszen papnak adjuk! – tevé hozzá tisztelettel -András. - -– Jó, jó, majd tudom én! Csak azt tartsd meg, hogy egy leánytól valahogy -meg ne ijedj, öcsém. - -Megijedt bizony egy kissé a bátya ő kelme is. - -Lehet, hogy kivánatos lett volna, de nem volt idő hosszabb tusakodásra, -mert egyszerre csak ott termett a tornáczon a pap is, a kisasszony, meg -két kisebb leányka is. - -Az öreg pap, ki azonnal megismerte Andrást (meglehet, némi -beszélgetések, emlegetések után várta is), nagy barátságosan köszöntget -szélestetejű, fekete zsidó sipkájával; szólongatja a szolgálókat, -egyiket ide, másikat oda, hogy siessenek ezzel is, azzal is. László -bácsi hasonlókép igyekszik kimutatni, hogy mennyire érti a -tisztességtudást; egyre emelgeti magát a zsákokon, s gyakorolja eszét, -szivét a bátor magatartásban. András is tekintget lopva, szemérmesen a -bátya oldalán, s ajánlja magát, ügyét isten ő szent felségének. - -Ezalatt a fáin tiszta buzával rakott kocsi nagy gangosan berobog az -udvarba. - -– Hohó, hej, hej! eblelke lovai! – szól László bácsi, illedelmes mondóka -helyett szégyenkezve s a fejét vakarva. – Ehol bizony, alig néz az ember -egy kicsit félre, s már baj esik. - -– Baj hát! – kiáltott siró hangon az öreges bácsira egy kis eleven -szemű, maszatos kezű kis barna leányka. – Nem is tudom, mért nem vigyáz -azokra a csajkos lovakra. Mert tudja-e, nem a maga szekere alá hizlalunk -ám. - -– Ejnye, kis hugom, már megvan! – mondogatá igen nagy zavarral a jó -ember, feledvén minden szép vigasztalásokat. – Aztán hányat nyomtunk -agyon? - -– Hányat? egyet. No talán még többet akarnának? – válaszolt a leányka -durczásan, felmutatván az agyongázolt libát. - -– Dehogy akarnánk, isten mentsen! Inkább ezt az egyet is meghozzuk. - -– Meghozzák? Majd kapnak is ilyen bubosat. - -– Addig járunk, hugocskám, ha a lábunk elszakad is, – szólt András is a -pörbe, – míg nem kapunk. - -– Ide? – kérdé haragos tekintettel a leányka. - -– Ide is, máshova is, – szólt némi zavarral a legény, föl nem mervén -tekinteni senkire is, – csak kipótoljuk valahogy a kárt. - -– Aztán mit hoztak? – kérdé egy kissé engesztelékenyebben a leány. - -– Elhallgatsz, te cserfes! – kiáltott a leányra Klári kisasszony. – -Mentek be a szobába mindjárt mind a ketten! - -– Hát mondják meg előbb azok az emberek, hogy mit hoztak? - -– Mit, ugy-e? – szólt könnyebb lélekzettel László bácsi; – mit ám… -valamit. - -– A valami: macska! – folytatá a kis duzzogó. - -– Már pedig kis hugom, – vevé át a szót László bácsi, – mi nem árulunk -zsákban macskát! – s ő is, András is, a pap is jókedvű nevetésbe törtek -ki. - -– Mi, hugom, igaz emberek vagyunk! – mondá derült, nyílt tekintettel -András. - -Az öreg, özvegy pap nem haragudott, hogy a kis leány úgy megforgatta az -embereket, sőt nevetett jóízűen, azután egy vékony vesszőcskével felé -csappintott s bekergette. - -Bementek a többiek is, a lelkész pedig ment a kamara felé a zsákhordó -cselédekkel. - -– Mihályiak maguk mind a ketten? – szólítá meg egy vén parasztasszony -Andrást, midőn az maga volt a szekérnél. - -– Azok, néném asszony! - -– Akkor tudom, kicsodák. - -– Honnan? – kérdé igen jó kedvvel a legény. - -– Az nem a maguk dolga. Hát mi járatban vannak? - -– Buzát hoztunk. - -– Azt látom, de egyébként? - -– Egyébként semmi dolgunk. - -– Nem-e? Hm! hiszem is én azt! – mormogá a vén asszony, ide is, oda is -tekintgetve. – Hát tán valamerre még ma bucsuba készülnek? - -– Hogy készülnénk? - -– Hisz ünneplő ruha van kendteken, ma pedig csütörtöki nap vagyon. - -András csak most gondolt rá, hogy ugyancsak fölöltözködtek ő is, László -bátya is, s himezett-hámozott, hogy valamikép el ne árulja magát. Majd -félszemmel odatekintett egy kis nyitott ablak felé, s nagy örömmel -látta, hogy onnan olykor-olykor a legszebben tekintget feléjük Klári -kisasszony. - -András épen nem volt oly szép termetű s arczú ember, min öcscse, de -magatartásában, gömbölyű, szőke arczának komoly vonásaiban, nagy kékes -szemeiben s erős szabású piros ajkaiban, s egész kerek szakállában, a mi -földmives embernél ritkaság, volt valami nemes, igaz egyenesség. Termete -nem volt magas, de arányos, s kezei, lábai feltünően kicsik voltak. -Testét egyszerű kék posztó ruha födte, olyan, a minőt a földmives ember -vasárnap szokott felvenni. - -Bár a kis falusi parochia szegényesnek látszott s gazdagságot épen -semmiből sem lehetett kiolvasni, az öreg lelkész mégis a legjobb szívvel -fogadta vendégeit. Mivel déltájt érkeztek, megmarasztotta őket ebédre, -mit azok egy kis vonogatás után, de belsőleg örömmel el is fogadtak. - -A bor, a barátságos jó ebéd, a szép, nyilt arczú szőke kisasszony (másik -is ott volt, egy majd szinte akkora, oh! falusi papoknál gyermek van -elég), ki mindig tudott valami kedveset mondani hol egyik, hol másik -vendégnek, igen jó kedvbe hozták a mihályi atyafiakat. László bácsi -tulon túl is megbeszédesedett s a kimondott törvényt: keveset, de -okosan, épen nem igen birta megtartani. Mondott, kérdett mindent -össze-vissza, a hogy jött, de azért teljesen meg volt győződve, hogy őt -most okos, bátor beszédeiért András öcscse bizonyosan nem győzi eléggé -csodálni. Nem egyszer vágott is felé szemeivel, néma szavakkal mondván: -«no öcsém, úgy-e, hogy megmondtam, a hol én vagyok, ott ne félj!» - -Szépen, kellemesen telt az idő különösen András részéről, kivel a két -szép papleány a legelőzékenyebb nyájassággal beszélgetett. A vendégek -nem is igen mozdultak. - -Később, ugyan délután három óra felé az öreg pap megmutogatott László -bácsiéknak minden nézni valót: a szegény templomot korhadt padjaival; a -repedezett, de valamikor szép szőlőlugasokra kipingált mennyezetet; a -keresztelős edényeket és urvacsorai poharakat, melyek igen csekély -értékű czinből és bádogból állottak akkor is, mint e mai napon. -Megtapogattatta velük a már lyukas, szakadozott, de aranynyal és -ezüsttel áttört szegélyű asztaltakarót, megmagyarázta nekik a rajta levő -számos bibliai mondásokat s különösen e szép mondásnál állapodott meg -(miközben pápaszemét levette): «Sok nyomoruságai vannak az igaznak, de -mindazokból megszabadítja őket az úr!» - -Mind László bácsi, mind András annyira el voltak foglalva önmagukkal, -hogy nem vették észre az öreg pap megcsorduló könyeit. - -– Különben – folytatá inkább csak önmagának, mint vendégeinek az öreg, -tisztes férfi – ennek a locusnak is nagy igaza van: «Minden gondjaitokat -az istenre vessétek, mert neki gondja van ti rólatok.» - -Majd megmutatta nekik azt a helyet is, a hova egykor, ha az isten valami -kegyes pátrónust adna, orgonát állítanának. Itt az öreg lelkész meg nem -állhatta, hogy szive teljességéből ne dicsérje a régi időket is, mikor -az emberek készek voltak vérüket adni a szent eklézsiáért. - -(Igen, mondaná erre egy más falusi pap, vérünket azt szivesen, mert nem -kérik, de pénzt nem, és pedig sem régen, sem most, mivel kérik.) - -– Mai napság – folytatá csöndes panaszait – pedig az isten megvan, a -Jézus szent neve is él, más világ van még a falukon is. Keveseknek szent -és gyönyörüséges hely immár a templom. - -Megkuszálgatta gyér, ősz fürteit s nehány perczig szótalanul ballagott -vendégeivel ide-oda a kopott téglázatú sikátorokon. - -– Hát ez az aranyos márvány tábla – mondá András a lelkészre tekintve – -kié? - -– Arról, barátom, – mormogá az öreg pap, – bizony nem is akartam szólni. - -– Valami nagy úr! – kutatá László bácsi. - -– Nagy rabló. - -S a lelkész elhallgatott, a vendégek pedig olvasták: - -«Hű férj, nagy hazafi, igazi barát, szegények gyámolítója, ruhátlanok -felöltöztetője.» - -A vendégek e sorok olvasása után kérdőleg néztek a lelkészre. - -– Csak úgy van az, barátom, hogy az eklézsiának adott egy pár hold -földet, confirmatió alkalmával évenkint kiosztogatott egynehány kis -bibliát, különben pedig egész életében lopott, csalt, mint akármely -utonálló. Egy főiskolának a pénzét ellopta, az árvák kasszáját -megkárosította, fiai a forradalomban rablóbandákat alakítottak, úgy -szerezték a sok ezüstöt, aranyat. Most mind úr. Városon laknak ki itt, -ki ott; egyik főbiró a leggazabb, a másik… de nem templomba valók ezek. - -[Illustration: – Hát ez az aranyos márvány-tábla kié?] - -– De hát hogy mégis ide került. - -– Fiai tették. Gondolták, míg ez a márványkő megtartja az aranyos -betüket s a templom a márványt, addig ez a vidék legalább apjukat -dicsőitve emlegeti. - -– Hát a fiaik is ide tétetik majd köveiket? - -– Ide, de tudom azt, hogy nem az én időmben, azt talán már nekem csak -nem kell megérnem. No hát ilyen pátrónusok vannak most a mi -környékünkön. - -S az öreg pap megdöbbentő nevetéssel tolta föl fején a magastetejű -kalapot. Szemeiből gúny látszott és keserüség, mely még a jó atyafiak -kedvét is megrontotta. Ki is huzódtak a templomból, és megnézték inkább -az udvart; az bizony elég kicsiny volt, nem költhetett irigységet; -megnézték a kertet, a hivek azt is elég szükösen mérték; meg az alacsony -sövény-istállót, melyben csakugyan ott lógott a valahol künn legelésző -egyetlen tehén kötele. - -Nem, épen nem igen volt, a mit az atyafiak lelkesüléssel bámuljanak; -gazdagságnak, fénynek se hire, se hamva. Barátság, jókedv, tisztaság, az -igaz, volt, valamint két szép hajadon leány is, és még mellé két kisebb, -de vajjon azok előtt, a kik leánynézőbe mennek, ennyi elég-e? Nem tudom. - -László bácsi, az igaz, a mint látta a szűk körülményeket, egy kissé -elkomorodott s oda-oda tekintett Andrásra, hogy látja-e ezt? -szóljanak-e, vagy mit csináljanak: de az észre se vette bátyja -tusakodását. Különben is András keveset hallott a szép beszédekből, úgy -a papéból, mint a László bácsiéból; az ő lelke más tárgyakon járt. A -bátya úgy hitte, hogy ő tudja, mik lehetnek e tárgyak s a róla való -gondolatok, s kezdte bánni ezt az iszlai utat. - -– No András öcsém, hát mit gondoltál? – szólalt meg nem valami nagy -kedvvel, a mint kiértek a faluból. - -S odafordult egészen szembe a legénynyel, hogy teljesen meggyőződjék, -vajjon az is úgy vélekedik-e mindenekben, mint ő. Mert ő úgy vélekedett, -hogy ezek a papék igen szegények, s a leányok közül egyik sem Andráshoz -való. - -András szó helyett meghúzta a gyeplőt, s odacsapott a lovak közé. -Hallgatott, nem akarta elárulni, hogy ő is észrevette a szegénységet, -mert tudta, hogy László bácsi, bár becsületes ember, mégis jobbára innen -fogja fölvenni a dolgot. - -– Hát eljövünk-e leánykérni, öcsém, mi? – nógatá a bátya s abban a -biztos hitben, hogy el ám, de soha napján, mosolygott. - -László bácsi nem volt hidegszívű ember, olyan sem, a ki csak a vagyonban -találta volna főgyönyörüségét, de mégis azt hitte, hogy ha egyszer ő -valamit fehérnek vagy feketének lát, azt más sem láthatja másformának. - -– Látod, öcsém, csak úgy van az, – szólt szeretettel, békítő hangon, – -hogy az ember sokszor elgondolja, hogy így s meg amugy volna ám jó; de -sok kell ám oda, míg azt mondhatjuk: ez már az enyim. Én uram isten, -köszönöm. Ha ezek közül nem rendelt neked az isten, rendelhet még, elég -gazdag meg szép a világ. Virág mindenütt van, csak sziv meg szem legyen, -a mely gyönyörködjék benne. - -Hallgattak. A bátya azt hitte, hogy András bizonyosan igen resteli a -dolgot. Egyre szedegette tehát a vigasztaló szavakat. - -– Egy leány miatt bizony egy rossz napod se legyen. Vagy tán szóltál a -százalékról? - -– Nem! - -– No azt jól tetted. Mindjárt láttam, hogy ide hiába jöttünk. Még az a -kisebbik tán nyájasabb volt hozzád. Aztán attól ne félj, hogy otthon -megtudnak valamit. - -András szerette volna, ha most egyedül van, és nem kénytelen felelni -semminemű kérdésre is. Hajtott egyre jobban, erősebben, hogy a lovak -csak úgy hányták-vetették a kocsit, a mint egy-egy kátyus helyre értek. -Lett is akkora zörgés, hogy képtelenség volt becsületes beszélgetést -folytatni. - -László bátya azt hitte, hogy a nagy erős hajtás onnan van, mert a legény -szeretne szabadulni Iszlónak még a tájáról is, nem ellenzette tehát, -hogy a lovakat úgy nekiriasztotta, de sőt örült. - -– Gyönge borocskája volt a tiszteletesnek! – vevé föl a szót más -oldalról a bátya. – Kerti bor, nem hegyi, mint a mienk. - -András erre sem felelt. - -– Rossz fát adnak a papnak! folytatá ismét László bácsi. – A mienknek -olyat adnak, mint az aczél. - -Megint más tárgyra ment át. - -– Azt gondolom, a pap nem igen jó gazda; a kertben is mindig csak -virágjairól beszélt, meg arról a két-három kas méhről. Adnék én azokért -egy hajtó fát. Hát a kisasszony, te többet beszéltél vele, ért-e a -gazdálkodáshoz, mert tudod, öcsém, itt nálatok a fődolog lenne ám az. - -Erre se lett válasz. - -– Nem igen, úgy-e? – felelt helyette a bátya. – Nem biz az szegény. -Hiszen hol is, miért is tanulta volna. Úgy-e? No nem szólok hát! – -mormogott, szivéből sajnálkozva. - -S mivel úgy volt meggyőződve, hogy a legényt minden oldalról illően -megvigasztalta, csakugyan nem is szólt egész hazáig. - -Midőn beértek Mihályiba, ott még egyszer egész lelkismeretesen föltette -a kérdést, hogy: «hát András, miben maradjunk?» - -– Én azt gondolom, minden házasság az isten dolga! – szólt a legény -röviden. - -– Jó, jó öcsém, hiszen azt én is tudom! Úgy! Hát olyan, mintha nem is -lettünk volna sehol. Azért ha isten valamikor úgy hozná szándékodat, -engem mindig készen találsz ám. - -S a legjobb érzéssel vált el Andrástól. Egy párszor, úgy akaratlanul is, -vissza-visszatekintett a legényre, mintha az ember hátáról mégis csak -többet lehetne olvasni, mint szemeiből. - -András alig várta, hogy egyszer magára lehessen, s az eresz alatt a -lóczán kinyugodhassa magát. A csillagos ég messze ellátszó tiszta -világáról épen oda látott Iszlóra. Örömmel sétált egyet a keskeny, -hosszukás, alacsony ebédlő-szobában; édes figyelemmel nézegetett sorra -minden darab butort, a kis varróasztalkát, a magas hátú, gyékénynyel -kötött székeket s a fekete almáriomot, melyen egy csomó üveg- és -porczellán-edény tündöklött. - -Átlépett az első szobába is, a hol szintén töltöttek egy kis időt; itt -is sorra nézegetett mindent: a két kis kőrisfaszekrényt, s tetején a -nagy csomó fehérített lenvásznat, a finom fehér (olcsók voltak különben) -ablakfüggönyöket, a fehér gyolcscsal bevont divánt, előtte a kis -polituros asztalt, mely sok helyt meg volt már repedezve, de mely -repedéseket ügyesen eltakarták a különbnél-különbféle könyvek s más -kedves apró csecsebecsék. - -A könyveket, melyeket akkor nem mert fölvenni, most egész bátran -fölvette, kinyitogatta, illedelmesen megforgatta, törülgette az inge -ujjával, s úgy tette vissza a helyükre. Egyet szeretett volna közülök -különösen megolvasni, melyből Klári kisasszony két-három szép -emlékezetet olvasott fel, s melyekről azt mondá, hogy ezeket valami -Vörösmarty Mihály irta volna. - -András igen-igen nagy tisztelettel gondolt vissza az egész papi családra -s ő azokból, melyek László bácsi szivét olyan nagy komorsággal töltötték -el, épen nem vett észre semmit. A szegénység előtte teljességgel nem -tünt fel, vagy legalább nem úgy, hogy elszomorítsa. Ellenkezőleg a -szükes körülményeken még örvendett, mert azok szivében az édes -reménységet még erősebbé tették. Örvendett azon is, hogy Klári -kisasszonyon olyan egyszerű ruha volt, a milyet egy módosabb földmives -ember leánya ilyen alkalommal bizonyosan föl se vett volna. S ez a kis -fehér, apró barnapettyes ruha mégis olyan, de olyan szép volt. - -Ha azonban András azt hiszi, hogy mind e dolgokról nem tud senki semmit, -akkor nagyon csalódott. Tudták, még többet is tudtak, mint ő, az is kész -valóságként terjedt el Mihályiban, hogy Bokros András az iszlói papéknál -kosarat kapott. - -– No, nézze meg a világ, ki hitte volna! – kiáltott fel a várossá lett -falu. - -– Ajha! András bácsi, – hangzott egy-egy csalódott leány gunyos -megjegyzése, – hát papleány kellett volna kendnek ételt hordani ki a -mezőre? No lám-e? - -– Azért várakozott hát ő kelme, – jegyzé meg egy-egy mennyecske az -öreg-utczában, – hogy uri kosarat kapjon, s abban hordja fel a zsoltárt -a templomba. Lám-lám, de jól járt! - -– Hallod ezt, – szólt a rektorné férjéhez, leányaira gondolván, – mit -beszélnek? az az együgyű Bokros András (máskor mindig igen okos volt) -hol csavargott leánynézőbe? Mindig mondtam én, te ember vigyázz, ne -dédelgesd olyan igen ezt a parasztot, mert ennek a szeme se jól áll. -Hanem te azt mondtad: hadd el, András derék, okos ember, okosabb, -irástudóbb nincs a faluban. Szeret hozzánk járni, s ő bizonyosan tudja, -miért szeret, ki fog az tünni – én állok a felől – minél előbb. No hát -most kitünt. Azt mondom: be ne tegye többet azt a paraszt lábát. Még -hirbe hozni vele a leányomat, az én Idámat! - -S a szegény rektornén valóban látszott, hogy e megszégyenítésen igen fel -van indulva. - -Hát az öreg Bokros Mihályné? az nevetett még szivéből. - -Egy álló egész hónapig beszélt a város e kudarczról, míg egyszer csak -egy különösen nagy hir kezdett szárnyra kelni. Természetes, hogy most -mindenki ide fordult. - -E dolgot, a mi most történik, lehetetlen volt a falunak még csak -elgondolni is! - - - - -VI. - -Eljött az ősz, letakarítottak, beszüreteltek mindenütt, s egyszer csak -egy hideg, ködös vasárnapon hirdetik ám a templomban, hogy: nemes Bokros -Sándor földbirtokos úr veszi jövendőbeli házastársul nagyságos Wildicsek -Venczel főadószedő urnak kisasszony leányát, Vandát. - -Ott helyt ült épen a tekintetes Vörös-familia erdőstől-bokrostól, ott -ültek a város első előkelői: a német urak közül többen, még a főbiró is; -de ugyancsak ott ült a Bokros-familia is, az örömanya, ki e szép, soha -nem remélt, drága alkalmatossággal szivbeli könyeket sírt. Közbe-közbe -fölpillantott a helybeli composses-sorokra, alkalmasint azon, helyén -levő gondolattal, hogy no édes lelkeim, most már én is közibétek -tartozom. Nem tagadhatom el, odanézett a régi komáékra, -szomszédasszonyokra, gyermekkori barátnőkre is, de már ezekre bátran, -egyszersmind nyájasan, a mint szerény szivnek kell, mondván: azért ha az -isten engemet így fölemelt is, eljöhettek ám hozzám vagy egyszer. Ki -tudja, hát ha még a ti leányaitoknak is komendálhatok valakit. Most már -majd tehetem. - -Hanem tekintetes Vörös Gábor úr széke igen égett, mert a kevély, gazdag -ember mindegyre föl-fölállott s nézett keményen a főbiróra, ki a -helyett, hogy egész lelkében megilletődött volna, mindegyre vörös -bajuszának széleit nyaldosgatá. - -Vörös úr egyszer odatekintett Bokrosnéra is, mérges tekintetével -világosan kifejezvén e szavakat: ne félj, mert azért mégis az én vőm -lesz az első ember. Különben majd megtanittatom én még azt a nyalka, -bolond fiadat! - -S az indulatos ember, mint valami ürüt, szerette volna összedarabolni -azt a fajankó főbirót. - -András is ott ült, de most nem a rektor mellett, hanem a nősülni nem -szándékozó legények padjában. Érezte, hogy anyja nézi, mintha örvendező -tekintetet várna fiától e ritka eseményre. Azonban ő belebb huzta magát -bundájába, és teljességgel nem igen óhajtott találkozni anyja kémlelő -tekintetével. Nem tagadhatta: egy kissé megütödött e hiren, mint a mely -előtte is lehetetlennek látszott, de nem érzett szivében semminemű -keserüséget. Gondolta: a ti világotok már megvan nálam nélkül is; -meglesz talán az enyém is az istennel. S a mihályi szép, diszes nagy -templomból – úgy képzeletben – átült egy kissé a kis ócska iszlói -szentegyházba. - -A meglepett népség különféle érzelmek és gondolatok között oszlott ki a -templomból. A szegényebb rész sietett kifejezni örvendező hálálkodását a -nagy szerencse fölött, s körülfogta Bokros Mihálynét, ki mint valami -szent, úgy osztotta áldását jobbra-balra a hizelgő tömegben. - -– Oh! lelkem – hogy is mondjuk már ezután – erőlködött apró, szürke -szemeivel egy piczi orrú kovácsné – micsoda különös… hm, hm,! ajh, ajh! -Hiába, a kit isten szeret, fölmagasztalja, azt szokták mondani. Igaz is. - -S hogy a hatás annál erősebb, szivet átjáróbb legyen: a hálálkodó -asszony egy könyet erőszakolt ki szemeiből. - -– De azt mondják, – szólt oda egy másik zöld-vikleres asszony, – a másik -meg valami gazdag papleányt venne el feleségül; hogy már meg is kérette -volna, de már meg is vették volna a Pécsiné házát a temetősoron, s ott -fognának lakni. De csakugyan láttam is mostanában arra járni sokszor -Andráskát. Jól van no, – gondoltam, – hagyjon benneteket az isten, -szomszédunk lesztek. - -Azt mondom, – sugott oda erőnek erejével a nagyasszony fülébe, – ha uri -leányt vehet, parasztot bizony ne is vegyen. Én se voltam parasztleány, -csizmadia volt én nekem minden nemzetségem. De hogy leszegényedtünk… hát -no! - -S a többit elvégezte sovány, eres kezeivel. - -Bokrosné ténsasszony indulatában majd feltaszította ezt a tolakodó -asszonyt, ki neki gazdag papleányról beszélt. Igazán az egész mai boldog -napban ez volt a keserű csepp. - -Jöttek a szegényebb paraszt-asszonyok is, kiknek férjeik a Bokros-család -arató, kaszáló munkásai voltak. Ezek is kitettek magukért. Nincs az a -dicséret, magasztalás, a mit szegények hamarosan el ne hadartak volna. A -gazdagabbak – mintha észre se vették volna Bokrosnét – elhuzódtak, vagy -legfölebb távolról integettek félfejjel, s abban a félfejben is volt -annyi guny és irigység, a mennyinek egész fejben se kellene lenni. - -Mig Bokros Andrásné egész diadalmenettel huzódott fel az öreg-utczai uri -porta felé, az uri portán heves disputa folyt. - -A nagysás adószedő úr nem volt egy véleményen feleségével a főbb -pontokban. Nevezetesen ő nem óhajtotta ezt a házasságot, s ki is fejezte -ez iránt való nehézségeit. - -– Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? – kiáltott a férj, vörös, szeplős -kezeit morzsolgatva. - -– Mit? – válaszolt a nő, egy tulajdon rozzant zöld bőrdivánon hintázva -magát. – Azt akarom, hogy legyen mit ennünk. - -– Neked az is a gondod egész nap. - -– S talán neked ártok vele? a tiedet eszem? Eszem ezekét az emberekét, a -kiknek van. Ez a ház az enyém, tudod? Hallgass, úgy se fizettél még -házbért, s nem is fognál. Fizetésedet ki húzza? Én? Eredj! Látjuk-e csak -harmadát? Nem Wetzmann teszi-e el helyettünk? S még te akarod -szégyenleni, hogy Vanda egy paraszthoz megy nőül? Különben ne busulj, -addig marad férje, míg én akarom. Ha terhünkre lesz, elválasztatom őket. -Látod, hogy az a bubos parasztasszony hogy örül? Légy hozzájuk -nyájasabb. Megérdemlik. Ők tartanak, ők ruháznak, s ehol, most -mindenüket odaadják. Áldd érte az istent, a ki vetett elébünk egy -bolondot. - -[Illustration: – Mit akarsz ezekkel a parasztokkal?] - -– De Vandát elvette volna Weidinger úr, – szólt engesztelékenyebben a -nyomós okok után, de azért mégis tépelődve a férj, – s ő a hivatalban -épen utánnam következik. Ha én fölebb megyek, állásomba ő lép. S ő -kifogástalan férj lett volna. Ezzel az emberrel mit csinálsz? - -– Venczel, mondjak valamit? Te mi voltál? Lassan mondom: takácslegény. -Ne félj, nem mondom senkinek. Hanem igen-igen, húzd meg magad, édes jó -Venczel. - -– Milli – szól egészen lefegyverezve a férj, – nem elég már, hogy Netti -és Babett is hogy mentek férjhez? - -– Nos? egyik korcsmároshoz ment Selmeczen, s jól él, a másik egy -mészároshoz, s ez sem cserélne velünk. - -– De milyen szegények! – kiáltott fel a férj. - -– Szerezzenek! volt az okos válasz. – Ah! – kiáltott a nagysás asszony -felugorva, s a belépő Bokrosné ténsasszony felé sietve, – hát -megtörtént? - -Bokrosné hálás könyek között ölelgette, csókolgatta leendő menyének -anyját. - -A kevély nagysás úr nem tudott magán uralkodni, valamit mormogott s -kiment. - -Ő sokat adott az uri származásra. - -E fényesen megült nagy nap után gyorsan s nagy erélylyel folytak a -készülődések, azonban nem hallgathatom el, csak Bokrosné ténsasszony -részéről. - -A nagysás urék úgy gondolkoztak, s ezt ki is mondták, hogy nem bánják, -jól van, legyen most minden úgy, a mint Bokrosék óhajtják, vásároljanak -most ők itt a közel Pestről, majd később fölmennek Bécsbe, s ott aztán -ők, azaz Wildicsek urék fognak vásárolni. - -Ebben maradtak. - -Nemsokára érkeztek a drágábbnál-drágább butorok az új nagysás asszony -izlése szerint s ékesítették az első szobát, a honnan a főadószedőék egy -szomszéd tágas uri házba költöztek. Egész nap jöttek-mentek a nézők, -bámulók, s nem győztek betelni a drága bársony mobiliák magasztalásával. -Bokros Mihályné – ki most már egész uri asszony volt – mindennap tiszta -feketébe öltözött, hogy a különféle látogatásokat a nagyasszonynyal -együtt illendően fogadhassa. Még Vörös Gábor úr is elküldte embereit, -hogy hozzanak hírt a drága portékáról. S mikor elmondták, milyenek, -felkaczagott. - -– Majd azt lássák meg, a mit az én leányommal adok! – kiáltott a büszke -ember. - -Lassankint eljött a híres lakodalom napja is. - -Úgy volt, hogy minden valamirevaló urat meghívnak, legyen az német vagy -magyar, de parasztot, rektort semmiesetre sem. Bokrosné Vörös uramat is -a parasztok közé számította, következőkép ez a ténsúr nem lett volna -hivatalos. A nagysás asszony azonban szépen megmagyarázta, hogy urak -közt a haragtartás nem divat. Azok, ha úgy kerül, meggazemberezik, meg -is pofozzák egymást, azután mintha nem történt volna semmi, -összecsókolóznak. Ezt tartja a műveltlelküség és szivbeli finomság. Meg -kell hívni Vörös urékat is egész családostól, mert hátha a főbiró oda -házasodik. S aligha úgy nem lesz. - -Hosszas tépelődés után, de csakis azért, hogy ebben is az uri finom -szokásnak hódoljon, elküldte a hivogatókat Vörös Gábor uramékhoz is, -meghivatván az egész juhászfamiliát a nagysás főbiró úr kedvéért. - -Az esketést, jólehet a menyasszony szülői is protestánsok voltak, nem a -helybeli lelkész végezte, hanem egy távolabbi város híresebb papja, hogy -az ünnepély ez által is még urasabb legyen. - -Valóban olyan diszes uri társaság gyült össze a Bokros-portán, a milyen -ott nem volt soha sem azelőtt, sem azóta. Ott voltak a német urak a -főbirótól kezdve az legutolsó irnokig egyenruhában, kardosan, -csillagosan, kevélyesen. Bár nem volt ruhájukra írva, sem homlokukra, -hogy: nagyságosak, méltóságosak, de azért tudta mindenki, hogy így kell -őket hívni. Ott voltak feleségeik, leányaik, gyerekeik, nagyrészben -kopott, szegényes ruhában, de jól kikenve, bodrozva. A festék meg volt -adva minden ahhoz szokott arcznak illő mértékben, a mint ez az uri -rendüeknél szokás. Volt olyan illat – húsról, arczról, zsebkendőről való -– hogy egy közönséges földmives, ki életében a jobbféle illatok közül -csak majoránna vagy rozmaring-illatot szagolt, ettől az áttört uri -levegőtől bódulva tántorgott volna odább. - -Tens Bokrosné asszonyság örömében-e, vagy csakugyan ettől a sok finom -illattól, kétszer-háromszor is düledezett. - -A helybeli és közel vidékbeli urak és asszonyságok külön oldalon -foglaltak helyet. Német ruhában voltak ők is mind-mind, az akkori -törvények ezt szabták a magyar ember hátára is. Nincs róluk mit -megjegyeznem, legfölebb annyit mondhatok, hogy a német asszonyságok -gunyos hunyorgatással és ajkpittyesztéssel néztek a magyar -asszonyságokra, a mit ezek természetesen nem késtek ezeknek visszaadni. - -Mivel már épen az uri szokásoknál vagyok, azt is megemlítem, hogy Bokros -Sándor úgy ki volt készítve, hogy még a saját édes apja sem ismerte -volna meg, ha történetesen máshol látja. Frakk volt rajta, fehér -mellény, fekete nadrág, sárga keztyű. Természetesen göndör haja most fel -vala sütögetve, s úgy hullott alá homlokára megszabott formákban. -Hegyesen, keményen állott menyasszonya mellett, olyanforma -elszántsággal, mint a kit most rögtön főbe fognak lőni. - -Oh! hát a menyasszony? Mintha csupa fehér selyemből, csipkéből állott -volna az egész. Majd elröpült, úgy ugrott-lengett, szinte mintha rögtön -egy sebes német tánczra készülne. Magasan felfürtözve szőke, vöröses -haján drága myrtuskoszorú pompázott, melyre azonban Weidinger úr – egy -kopaszos, kövérfejű úr – egyszer-kétszer mintha mosolygott volna. - -A nagysás főadószedőné is új ruhában volt tetőtől-talpig, de sőt még -férje is. - -Bokros Mihály azonban, valamint fia, András is, csak közönséges kékbeli -posztó ruhájukban voltak, s ott állottak majdnem a konyhaajtóban. - -Az egyházi szertartáson hamar átestek, s egy pár óra mulva következett a -majd szinte éjfélig tartó vacsora. - -Folyt a sok drága bor, de hogy! A német urak bezzeg megnyájasodtak, -minden íz, porczika fecsegett, nevetett bennük. Az első pohárköszöntőt a -főbiró úr mondta harsogó hangon németül a császárért és császárnéért, -mint ezt a hivatalnokok és emelkedni óhajtó egyéb urak törvénye tartja. -Talpra állottak mindnyájan s viharos német «hoch»-ok, «leben»-ek -röpültek a levegőbe. - -Bokros Andrásné ténsasszony, de tekintetes Vörös Gábor úr is láthatta, -hogy ez már csakugyan úri társaság. Itt még a nyelv is más, nem az a -paraszt magyar nyelv. «Én uram istenem – sóhajtozék magában Bokros -Mihályné ténsasszony, – dehogy hittem, hogy valaha az én szegény házam -ilyet érjen! Ha ezt az én esküdt Bese László bátyám most látná!» – S -odatekintett fiára, a vőlegényre, kit igen boldognak tartott. - -Sándor pedig, a mint látszott, épen nem lehetett valami nagyon boldog. -Ott ült ugyan menyasszonya mellett, de sem az nem igen vette őt észre, -sem viszont ez őt. A nagysás menyasszony a német csillagos urakkal -mulatott, azokra vetegette mosolyait, Sándor meg a hosszú asztal sarka -felé nézegetett, a hol régi mátkája ült, sápadtan, szemlesütve, -hallgatagon. - -Az élő szemrehányást oda hozni a vőlegényi asztalhoz, nem jó az, még -akkor sem, ha az ember épen nem szerette volna is mátkáját. Sándor -valóban maga sem tudta addig, míg a házhoz járt, hogy az egyszerű, -félénk, alázatos, de szép, szelid arczú leányt szereti-e, vagy nem. Azt -tudta, hogy ez a leány őt soha sem bántotta meg; nem szaladt ki eléje, -ha jött, de nem is szökött, ugrott, ha mint mátkájának át akarta ölelni -derekát. Nem kínozta, hol járt, kivel beszélgetett, pedig akkor nyalka -legény módra ugyan sok helyt megkallódott; megelégedett azzal, ha -esténkint megjelent az ablak alatt a kis lugasban. Kérni soha se kért -volna semmit; hozasson theát, hozasson czukrot, vegyen ezt meg azt; -inkább meghalt volna, semhogy ilyeket mondjon. Ő csak szeretett forrón, -híven, változatlanul. Mindezeket akkor tudta meg Sándor, mikor azzal a -német kisasszonynyal mátkásodott el. - -Az ugyan nem volt félénk, meg se hagyta magát csókolni vagy ölelni attól -fogva, hogy elmátkásodtak. Azelőtt megengedte, még maga adta rá a -felhívást. Szelid, alázatos se volt, hanem szeszélyes, haragos, -féltékeny (holott ő mindennap találkozott Weidinger úrral). Parancsolt, -most menjenek ide, most amoda kocsizzanak. Neki zongora kell ám, mert ő -nem paraszt, hintó, mert ő parasztszekeren nem jár. Fel nem ülne rá egy -világért sem. Vegyen karpereczet, melltűt, urak közt így szokás. Ha úr -akar lenni, tanulja meg azok finomságát. A nagysás kisasszony – a mint -egyszer Sándor mozgolódni kezdett Weidinger úr miatt – azt is megmondta, -hogy ő nem cseléd, hogy utána valaki leselkedjék. Teszi azt, a mit akar, -megy oda, a hova neki tetszik, beszél azzal, a kit szeret s akkor, a -mikor csak kedve úgy tartja. Művelt nőknél ez így megy. Egy elegáns, -nagyvilági úrnő nem arra született, hogy neki csak egy férfi udvaroljon. -És így mentek a tanítások. - -S most Sándor mindezekre megemlékezvén, akaratlanul is összehasonlítá a -régi mátkát s a menyasszonyt. Tisztán észrevehette, hogy Zsuzsika szebb, -mint a menyasszony; hogy jobb, azt mindig tudta. - -De nem merenghetett sokáig a szegény vőlegény, mert Muzsnay Álmos úr -rákiáltott, mondván: «Sándor te, ide hallgass, mert ezt a poharat -anyádra köszöntöm!» - -Bokros Mihályné ténsasszony boldog mosolylyal felállt, mert azt hitte, -hogy most is fel kell állni, mint mikor a császárnéért ittak. - -Intettek azonban neki a jó német asszonyságok (gúnyos nevetéssel), hogy -csak üljön le. Most nem állnak fel, csak jót isznak. - -S Muzsnay Álmos megeresztette a dicséreteket. Szólt a magyar hölgyeknek -ország-világra szóló honszerelméről, közbetoldván e verset: - - «Magyar hölgynek születni - Szép és nagy gondolat: - Magyar hölgynek születtél: - Áldd érte sorsodat!» - -– Ilyen ritka erényű honleány – mondá – a vőlegény édes anyja, kit az -isten édes magyar nemzetünk örömére, a haza boldogítására sokáig -éltessen! - -Csattogtak, csörömpöltek a finom borokkal színig töltött poharak. - -Egy-két német asszonyság, kikből a bor a legszebben kivette már a -kevélységet, felkelt, poharával oda tolakodott Bokrosnéhoz s ott hadart -neki valamit nagy szívélyességgel németül, mely után összecsókolóztak. -Mások csak úgy intették, hogy: én is, én is. - -Bokros Mihályné ténsasszony, kit a nagy kitüntetésből származott öröm -egészen szíven kapott, meg nem állhatta, hogy oda ne tekintsen Vörös -Gáborékra, sőt még Sándor fiára is, könyekben úszó tekintetével mutatván -és hirdetvén: «látjátok, ezek tudják igazán megbecsülni az úri vért!» -Illőnek is találta, hogy most meg ő keljen fel, s ő menjen poharastól -együtt azokhoz a drága asszonyságokhoz. - -Természetes, hogy e nem közönséges dolgokat tekintetes Vörös Gábor úr is -látta, ette is miattuk az irígység. De gondolta magában: «megálljatok -csak, mennyire máskép, szebben, urasabban fog ez folyni az én -kastélyomban! Ott lesz még csak az igazi úri közönség, de nem ilyen -paraszt Bokros-atyafiság, hanem ott lesz a megyei főnök familiástól, úgy -intézem, hogy jőjjön négylovas hintón. Lássa meg legalább egyszer ez a -paraszt, tudatlan nép, hogy voltakép ki az első ember Mihályiban.» - -A büszke, kevély embert csakis e nagyszerű szándékok csendesíthették le -valamennyire. Azonban ehol, megint felverték. - -A síma arczú gavallér, Weidinger úr emelkedett fel, szétfeszített mellel -s dölyfösen kicsucsorított szájjal. Megmarkolta poharát, s valódi komoly -szándéka jeléül azt mintegy odaszögezte az asztalnak. S szólt a -legmorvásabb német nyelven: - -– Egyesek úgy, mint nemzetek (nem tehette, hogy tudományos alappal ne -fogjon a dologhoz), igen is, uraim és hölgyeim (már csak magyarra -fordítom), egyesek úgy, mint nemzetek akkor emelkedhetnek csak, ha -bírnak a loyalitás magasztos érzésével. Működni és hatni, ez teszi az -embert! Kezdet és vég, ok és okozat, erő és anyag különböző állapotok és -világnézlet… (A gavallér érezte, hogy e társaság nem méltó ily nagy -germán eszme kifejtésére, azért is csavargatta nyakát, s markolászta a -poharat. Megállott és magasan feltekintett, de a nehéz magyar bor lefelé -húzta az üres fejet.) - -– Bruder, nur kurz und gut! – kiáltott nevetve a főbiró, s lökésre -tartotta poharát. - -Weidinger úr mosolygott, majd hangosan nevetett, a mint ezt az ittasság -szeretetreméltóan magával hozza, s fordított egyet a dolgon. - -– Jó tehát, – mondá, – rátérek e nagyszerű ünnepély hősére, s itt a -pompás társaság előtt ezennel kimondom, hogy lelkemből áldom az istent, -hogy ily romlatlan lelkű, loyalis barátot adott nekem, a milyen az én -legkedvesebb kebelbarátom, Sándor. Ily gavallérok – kiáltá nagy hangon, -a menyasszonyra tekintve – az ausztriai birodalomnak, melynek határai -terjesztessenek ki az oceánon (itt minden német hivatalnok ünnepélyesen -fölemelkedett), ily gavallérok, ismétlem, a mi drága kedves ausztriai -birodalmunknak csak dicsőségére válnak. Éljen! - -– Éljen! – kiálták, s egy sereg poharas kéz lökődött Sándor felé. - -Weidinger úr – mint a ki érezte, hogy igen jó munkát tett – benső -áthatottsággal hordozta meg tekintetét a pompás társaság úri részén -(azaz a német osztályon), s különösen a menyasszonytól óhajtott egy-két -valódi nyájas pillantást kiérdemelni, mit hálás elismerésül csakugyan -meg is kapott. - -A derék német gavallér – a mint ez a művelt német földön szokás, és -nálunk is a részeg mesterlegényeknél – odament Sándorhoz s poharas -jobbját amannak jobb karjába öltvén, így egész ünnepélyességgel te-tu -poharat ivott. A pohár kiürítés után két úgy mondva termett csók -pecsételte meg a barátság szentségét. - -Lehetett látni, hogy a poharazás rohamában itt is, ott is magyarok és -németek között számos csók váltás történt. Még a kedélyes főadószedő úr -is felkereste – igaz, teljes mámoros állapotában – apatársát, az öreg -Bokros Mihályt, s azt számtalanszor a legszívélyesebben nyakon -ölelgette, simogatta. - -Minden, de minden felségesen ment itt. A barna mestergerenda is -örvendhetett, hogy hosszú élete alatt ily mulatságnak lehetett tanuja. -Azonban mint mindennek, a mi valóban dicső, e pompás lakodalomnak is meg -kellett szakadnia. A német urak bizony nehezen is kelegettek fel, de -mégis csak megindultak egyszer, nyájas, leereszkedő barátsággal kötvén -ki, hogy itt többször össze fognak jönni egy-egy barátságos szóra. Ilyen -derék magyar családot fel kell karolni mindenkép. Sándor mától fogva -közéjük tartozik. - -– Hallod-e ezt, Vörös róka, – mondá magában Bokrosné ténsasszony édes -önelégültséggel, – a fiam ehol csak olyan úr, mint azok, magam is csak -olyan vagyok, mint azok az úri dámák. - -Vörös úr pedig a nagy irigység miatt csak szédelgett. Fájt jó lelkének, -hogy az a főbiró késlekedésével így megcsúfolta, s ennek a bolond, -kevély paraszt asszonynak ilyenképen sípot adott a szájába. Hogy fel fog -ez most látni! «De megállj, – gondolá az elkeseredett ember, – mert majd -nevetek én még rajtad!» Ekközben indultak az úri asszonyságok is. -Bokrosné ténsasszony lelkéből örvendhetett, mert a szó valóságos -értelmében kézről-kézre járt. Úri dámáktól annyi csókot kapni! Meg, -igazán meglátszott rajtuk a műveltség, barátság, szeretet! - -Sándor kezeit is ugyancsak szorongatták. - -– Hallja, – szólt hozzá egy csontos, vékonyujju, magas, sovány német -asszony, – ezt a kedves gyönge teremtést (a menyasszonyt) el ne -hanyagolja ám, mert meghalna bújában. A német nők mind ilyenek. Eljövök, -sokszor eljövök! – s itt a kifodorított ritkás hajú német asszonyság -nagyon is meleg tekintettel nézett a szép, erőteljes vőlegény nagy, -csillogó szemeibe. - -A nagy zajban, beszédben, kézszorongatásokban Sándor is odalopódzott -valakihez – a régi mátkához. Kezét nyújtotta (így tanulta a németektől) -a remegő leánynak, s nyájasan, egész őszinte megilletődéssel mondá: - -– Kedves Zsuzsikám, tudom, vétettem, bár apád is nagyot hibázott. Ne -haragudjál… áldjon meg a jó isten! - -S ha kínos boldogsággal is, de boldogabban csakugyan senki sem ment el a -lakodalomból, mint a szegény elhagyott mátka, ki még egyszer foghatta -kedves szeretője kezét, s még egyszer nézhetett azokba a szép, nagy -fekete szemekbe! - - - - -VII. - -Míg az urak, tudniillik Bokrosné ténsasszony s az új familia fenekestől -felforgatták a házat, régi rendet, gazdálkodást, a mint ők mondák, a -czélszerűség szempontjából, s míg ez új mezőváros e nem remélt dolgokban -a legalkalmasabb beszédtárgyat kapta: azalatt az öreg Bokros Mihály -szemlátomást komorodott, pusztult; kerülte az embereket, s hol a -kamarában, hol a szénapadláson vonta meg magát. Még András fiával se -szeretett találkozni, mert azt hitte, az is a németek pártján van. -Németet, urat látott mindenütt, s német szó hangzott felé mindenünnen. A -konyhában német cselédek fecsegtek; az istállóban német kocsis -veszekedett a magyar béresekkel; a lovak német nevet kaptak, német szóra -értettek, s még az abrakot sem úgy ropogtatták, mint azelőtt. -Képtelenség volt szinte rájuk ismerni. Más volt a horkantásuk, más a -kapálódzásuk, más a szőrük színe; a szerszámuk meg mintha nem is -szerszám lett volna, hanem valami német szabású ruha. Az ökrök se voltak -többé oly barátságosak, jámborak, szelidek, mint régebben, azokon is -lehetett látni világosan, hogy elkevélyedtek. Nem is úgy néztek gömbölyű -szemeikkel, mint az igavonók szoktak: alázatosan, hanem dölyfösen, mint -az urak, nyilván azért, mert nem kötél volt a nyakukon, hanem láncz. Az -öreg «Talpas» is, a nagy szürke komondor örülhetett ezelőtt, ha a -folyosón a szalmaléka alatt nyugodhatott; most majd szinte az udvar -közepén kapott egy nagy deszkakalitkát s onnan tartotta ki nagy büszkén -lánczos fejét. Füttyentgethetett most neki az öreg Bokros Mihály uram, a -kutya oda se hederített. Hogy is tette volna? hiszen láthatta, hogy a -háznál mások az urak. - -A szegény öreg ember tépelődésében véletlenül oda tekintett a hosszú -cserfagerendákra, melyek kifaragatlanul a nagy eperfa mellett hevertek. -«Azokon sem én az unokáim fognak játszani, tudom, hanem német úrfiak, a -kik azt sem tudják majd, hogy az öreg apjukat hogy hívták, milyen -nyelven beszélt. Bugyogóban járnak, mint a zsidó gyerekek, -tányérsapkában. De legalább ezt már én nem érem meg!» – tevé hozzá az -öreg szomorú elgondolkozással. - -– Pedig azt hittem, – fűzé tovább gondolatait – hogy én viszem fel majd -az iskolába, a templomban én mellettem ülnek, én teszem fel őket a lóra, -én fonok nekik ostort. Uram teremtőm, de ki az ördög is kuszált úgy -össze-vissza bennünket? Ni ehol a Fehérek, Lakatosék, Biróék most is -csak olyanok, mint ezelőtt. - -S az öreg ember mély gyűlölettel gondolt feleségére, sőt fiaira is. -Beesett szemei a hosszú, tétova nézésben megüvegesedtek, sovány arczán -mintha megfagytak volna a vonások, zihált, hörgött s úgy vélekedett, -hogy az eljövő tavasz itt furcsa egy világot fog látni. - -Nem is csalódott. - -András – ki, a mennyire lehetett, még elvonultabban élt, mint apja – egy -kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába. A máskor annyira -engedelmes, szelid ember hidegen köszöntötte anyját, a már akkor egészen -uriasan öltözködött asszonyságot, s kérte, hogy egy pár szóra hivatná át -Sándort is. Olyan a dolog, hogy jó, ha az is itt lesz. - -A kevély anya, ki egy kissé kezdte már unni az uras életet s a túlsó -házban lakó atyafiakat, döbbenve nézett a fiú komor arczára, de nem -szólt sértően, sőt sietett behivatni a haszonbérlő vagy földbirtokos -ténsurat. - -András régi, egyszerű földmíves módon volt öltözködve, Sándor pedig, -mint a hivatalnok urak, német ruhában. - -– Sándor, – kezdé a szót nyugodtan András, – te úgy-e, itthon maradsz a -háznál? - -– Most még itthon! – volt a rövid, élesen ejtett válasz. - -– Én elmegyek innen. - -Egy pillanatra mind az anya, mind Sándor megütődtek, majd hogy zavarukat -eltitkolják, szinte egyszerre szóltak: - -– Jól teszed! - -– A temetősoron vettem egy kis házat, a Náczi kovács házát. - -[Illustration: András egy kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába.] - -– S miből ugyan? – kiáltott az anya. - -– Nem az édes anyáméból. Aztán lopáson engemet még nem kapott senki. - -Egy pár perczre csöndesség lett, mialatt az öreg Bokros Mihály is -behúzódott a kemencze mellé, sőt nagy magaillegetve az új asszony is -beugrott. - -– Megházasodom! – szólalt meg újra András. - -– Ah! megházasodik? Ah! az szép lesz, nagyon szép! Mondja, kit vesz el? - -S a fiatal, czifra úri asszony nevetve kapaszkodott férje karjába. - -– Az is meglesz annak idején, most beszélhetünk másról. - -Sándor villogó tekintettel nézett bátyjára, mintha mondta volna: «ezzel -az asszonynyal finomabban beszélj, te paraszt!» - -– A lovak a kocsival – a hintóról nem szólok, mert az a tied – itt -maradnak; nem bánom, maradjanak itt az ökrök is, de azt a két -soványabbat elvinném, nekem azok is jók lesznek. Szekeret se kérek, -csináltatok magam. Egy pár rideg jószágom van, eladom, majd kikerül -belőle egy s másnak az ára. Nekem most eleintén különben se sokra lesz -szükségem. Maradjon minden úgy, a mint van, osztozni nem akarok. Az -ökröket is csak úgy kérem kölcsön egy kis ideig, míg magam vehetek. - -Sándor mosolygott, az anya erre bátorságot vevén, kaczagott és -csapkodott kezeivel. - -– Ugyan kinek a házában vagy? – kiáltott indulatosan az anya. - -– A mienkben. - -– Az enyémben. Itt senkinek semmi joga. - -– Csak a fiainak meg a férjének, meg lassankint egy csomó zsidónak. - -András fölvetette fejét. - -Az öreg Bokros teljes kiengesztelődéssel ment fiához, Andráshoz, odaült -mellé, s úgy várta örömmel a harczot. - -– Jól beszéltél, András! – mormogá az öreg, de e gyönge szó szerencsére -nem hallatszott, elnyelte erősebb hang. - -– Kitakarodol innen mindjárt! – toporzékolt az anya. - -– Nem! - -– Ki meri itt anyámat sértegetni? – pattant fel az új úr. - -András nem válaszolt, folytatta a saját dolgát. - -– Te Sándor elhagyod a bolondságot, ideje már, láss dolgod után, mert -egyben megütik a házad előtt a dobot. Néztem eddig, a mit néztem… elég! - -Sándor villogó szemekkel ugrott bátyja elé. - -– Hadd el, öcsém, velem nincs miért úgy legénykedned, keress magadnak -más társat. Birkózd le a bolondságodat, azt én is megköszönöm. - -– Vigyázz szavaidra, paraszt, mert egyikünk itt hal meg! – üvöltött az -öcs. - -– Ülj le csak, öcsém, csendesen, eligazíthatunk úgyis mindent egymás -után. Látod, azért se haragszom, hogy parasztnak mondasz, mert az -vagyok. Hanem te, tudom, haragudnál, ha azt mondanám, hogy úr vagy. De -én nem sértegetlek, mert nem is érek rá. - -Sándor ütésre emelte kezét, de a fiatal asszony átkarolta férjét, és -sikoltva kiáltozott segítség után. - -– Ne féljen a sógorasszony, – szólt szeliden András, – én állok arról -jót, hogy itt még a haja szála se görbül meg senkinek. Maradhat -nyugodtan, ismerem én a maga urát. - -– Tudod-e, hogy vasba verethetlek, ha csak az ujjadat mozdítod? - -– Tudom, Sándor öcsém, hogy ne tudnám; hiszen látod, tisztellek is, mert -ha feleségedet nem nézném, ilyen magaviseletért csak megigazítottam -volna rajtad egyet-mást. Hanem most azt mondom, csend és békesség. -Végzem úgy is. - -– Akarom is, hogy végezze. - -És Sándor, mint valamely győztes fél, kevélyen simította meg arczát s -bodros fürteit. - -Ismét egy kis csend következett. - -Az öreg Bokros Mihály, András fia mellett visszanyervén bátorságát, azt -hitte, hogy most már ő is szólhat. - -– Itt egyik rész fiam, András, a tied, a másik Sándoré! – szólalt meg az -apa. - -– Egy falatot sem osztunk, – csattant fel Bokrosné, – nem itt egy -falatot sem! Míg én élek, addig itt az úr én vagyok. - -S az öreg asszony szemei villogtak, mint egy haldoklóé, a ki élethalálra -küzd. Felugrott székéről, odaült Sándor mellé, pápaszemét felcsatolta, -hosszú orrát előre szögezte, s így folytatta tovább kemény szavait: - -– Dehogy nem! én meg tán kolduljak? Azt a vén, tehetetlen, bolond apádat -elbolondíthatod, hanem engemet ugyan soha! Eszemen vagyok. - -– Jól van, édes anyám, hiszen látom, hogy eszén van, azon is volt -mindig. - -– Azon én! - -S az asszony húsos, kövér öklével az asztalra csapott. - -– Én egy betű osztást sem akarok! – folytatá András csöndes hangon. - -– Mert hogy hiába is akarnál. - -– Úgy van! – kiáltott bele Sándor. - -A fiatal asszony kezeivel fogta le férje száját s németül gyügyögött -neki valamit, a mit az alkalmasint nem értett. De Sándor úgy tett, -mintha szót fogadna s felesége kedvéért egészen lecsöndesednék. - -– Azért mondtam, hogy maradjon minden úgy, a mint van. - -– Mert hogy úgy is marad! – szólt Sándor is, az anya is. - -– Csak az ökröket… - -– Nem, – kiáltott az anya egyre rikácsolóbbá váló hangon, – itt minden -az enyim. Itt minden Bese-jószág. - -– Az, Bese-jószág! – hangzott Sándor szava. - -– Azt elviheted, – mondá hörgő nevetéssel Bokrosné, – a mit apád hozott. - -– Nem kell hát semmi, édes anyám, látom, én nem a maga fia vagyok, azért -megélünk békével. - -– De én, fiam, veled megyek! – ugrott az öreg ember a távozni készülő -András után. - -– Velem, édes apám! - -S András fölkelt, s a lehető mérséklettel kiment a szobából. - -Ezen az éjszakán nem igen aludtak az urak a Bokros-háznál. - -Bokrosné azon való félelmében, hogy őt az éjjel még meg is ölhetik, -átkérezkedett menyéhez, hogy ott alhassék. Simogatta, csókolta menyét, -kedveskedett neki mindennel, régi ezüst tányérokkal s nagy -mentegombokkal, s kérte, hogy becsüljék meg, szeressék, ne hagyják (a -bűntudat úgy elérzékenyítette, mondhatná valaki), mindent, de mindent -rájuk fog hagyni. Azt a parasztot kitagadja, az nem is az ő fia, azt nem -is lehet, hogy ki nem cserélték. Egy csepp sincs benne a finom -Bese-vérből. Még az arcza is olyan durva, a szemei mint csak egy -tolvajé. Igazán minden jótét léleknek félni lehet tőle. - -A fiatal úri asszony a kézzelfogható igéretekért megnyugtatta drága -anyósát. Igérte, hogy apjával el fogja csukatni azt a gonosz embert egy -vagy két évre. S ha csakugyan merne valamit tenni, örökre is. - -Lehetetlen csak elhinni is, hogy ily rettentő fenyegetésnek örvendhetett -az anya, pedig úgy van. Bokrosné nem bánta volna, ha Andrást soha se -látja. Eszébe jutottak a nyers, sértő szavak, hogy: a dobot még meg is -üthetik a ház előtt, hogy ehhez a házhoz még a zsidóknak is van jussuk, -hogy Sándor mondjon le a bolondoskodásról s lásson munka után -(bizonyosan paraszti munka után). Igen is, ily dolgok, ily sértegetések -egy jó anya szívét nagy mértékben képesek elkeseríteni, képesek odáig is -vinni, hogy az anyai szív az ilyen fiút örömest adná örökös rabságra. - -Különben nem tudom, jól fogtam-e fel a dolgot? - -Egész éjjel lehetett hallani, a mint az anya odabeszélt fiához, -menyéhez, indulatos szavakkal magyarázván, hogy: mi az apjuké. S holmi -dib-dáb rongyokat említett, zsákokat, melyekből már foltnak való sincs, -ponyvát, szűrt, egy rossz szekeret, s valami rég elhasznált -lószerszámot. - -– Itt míg élek, én vagyok az úr, és ti, gyermekeim! – tevé hozzá az anya -hízelgő hangon (ez utóbbira nézve nem így gondolkozván). Mit? még annak -a rongyos papleánynak adjam? mert tudom, hogy azt akarja elvenni. Ha -mégis valami igazi jó vérből való úri leányt hozatott volna házamhoz, a -milyen te vagy, kedves menyem. De így! - -S csufolódó szavakban tört ki, melyeket kaczagással kisért. - -– Mondjad anyádnak, – sugta oda a meny férjének haraggal, – hagyjon már -fel örökös locsogásával, hiszen nem lehet aludni. Kiveri a jó álmot -szememből. - -Sándor mondott valamit anyjának. - -Ezt Bokrosné úgy értette, hogy ne bántsa már őket, Andrásékat; s most -csupa kedveskedésből még fölebb kezdte. Rendre számította a Bese -vérrokonait, a kik mind különbek voltak, mint akármely pap vagy afféle -kurta úr. S most egy bolond így akarja meggyalázni a familiát egy -czafattal, egy dologtalan teremtéssel. - -– Nem, abból nem lesz semmi, – kiáltott, fölülve ágyában, – az ide be -nem teszi a lábát! Ha már épen meg akar házasodni a vén bolond, majd -szerzek én neki feleséget, hogy megemleget érte még a haló földemben is. - -Így folyt odabenn az éjszaka, hol föntebb, hol alantabb pörlekedéssel. - -Sándor elaludt, mint a ki előtt ilyesmi nem volt szokatlan, de a fiatal -asszony sehogy se tudott megnyugodni, többször mérgesen kiáltott fel -németül: - -– Bitt’ um bitt’ um… der Teufel, der Teufel… - -Az öreg asszony ilyenkor oda figyelt, s gondolván, hogy a menyecske -férjét költögeti, mondván: «ne aludj, állj fel, állj fel,» átszólott: - -– Hadd el, galambom, hadd aludjék, neked beszélek én, lelkem! - -S még bizony sokáig folytatta a beszédet, ócsárolva a koldus papokat és -dicsérve az uri rendet, a melyhez tartozott most már ő is fiastól. - -A holdvilág a könnyű vékony tavaszi felhők közül be-bevilágított a -szobába és lehetett látni, hogy a vén asszony mennyire kikelt -ábrázatából. Sápadt volt, ajkai az erős indulattól megkékültek, szemei -mereven állottak és csodálatosan vörös fénynyel néztek a gerendákra. -Igazán úgy viradt meg, a mint lefeküdt. - -András sejtette ugyan, hogy lesz valami, ha a régóta tervezgetett -beszélgetésre tér, mert tudta, hogy anyja házasságának nem örül, de ily -szívtelenségre még se számított. Kifeküdt az istálló elé a kis -szalmaágyra, hol egy idő óta annyi édes órát töltött a jövendő -szinezgetésével; igyekezett visszanyerni nyugodtságát, lemondott -mindenről és nekifogott a verejtékes szegénységnek. Maga elé képzelte a -kis rongyos kovácsházat a temetősoron; rendezgette, igazgatta, s abból -az égető indulatból, mely anyja szívét odabenn az uraknál úgy tépdeste: -ő a nagy rendezgető elfoglaltságban alig érzett valamit. - -– Fiam, – szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang, – azt gondoltam, -ide ülök az ágyad szélére, én már úgy sem tudok aludni. Nem kell nekem -nagy hely, csak ennyi, úgy ni! No lásd, most hogy kiszorítottalak a -helyedből. - -S az öreg ember fogai vaczogtak a tavaszi csipős hidegtől s a belső -izgatottságtól. - -– Veled megyek, fiam, én is. Nem jól megy itt a dolog. De mondtam én -mindig, házasodjál meg, nem tetted. Most nem így állnánk. Tudod-e, már -anyád a földeket adogatja el? Hanem erről ne szólj, én is csak úgy -hallottam. Te szólhattál volna, mert te voltál a gazda, a kenyérkereső. -Én, tudod, anyáddal soha se kötöttem ki, szégyenlettem volna, ha a falu -megtudja, hogy mi is csak úgy veszekedünk, mint mások. Hallgattam. -Úgy-e, jól tettem? Beszélni ezüst, hallgatni arany. Ezt választottam. -Úgy-e, fiam, ha megházasodol, ezt teszed te is? - -S Bokros Mihály kétkedve nézett hallgató fiára. - -– Hadd el, fiam, azt mondod magadban: nem jól beszélek, az lett volna a -kötelességem, hogy ezt a nyelves asszonyt törjem meg derekasan. Szabjak -neki rendet én. Hiszen ha a Dunát lehet regulázni, akkor csak egy -asszony nyelvét is lehet talán. Úgy-e, fiam, így kellett volna -gondolkoznom? Jól mondod. Így is gondolkoztam. Hát miért nem lehet így? -Miért, úgy-e? - -[Illustration: – Fiam, szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang.] - -S az öreg, ősz ember mosolyogni akart, de a szemek készebbek lettek -volna sírni. - -– Hát fiam, úgy van az, – folytatá az öreg, – nagyon szerettem az -anyátokat; nem is vettem észre, hogy hallgatok, mikor lármáznom kellett -volna. Azt gondoltam: ha öregszik, csöndesedik, s majd egyszer milyen jó -lesz, ha elmondhatjuk: legyen hála isten ő szent felségének, mi nem -veszekedtünk soha, még azt se mondtuk egymásnak, te ilyen, te olyan. No, -hát nem jól gondolkoztam, András? - -– Jól, édes apám! - -– No, most már én mondom, fiam, hogy nem jól gondolkoztam. Ehol, öreg -koromra mégis veszekednem kell, vagy el kell szöknöm a háztól. Mert ha -te elmégy, én is elszököm. Aztán hova szököl? Ha itt nem maradunk, ezek -a németek mindent elpusztítanak. Már a pincze is üres, a kamara is üres. -Most telik még majd meg anyátok feje, ha eddig üres volt. Teremtő isten, -ez az asszony koldus lesz! - -S az öreg ember nem tartóztathatta vissza megcsorranó könyeit. - -– Te András, te sokat hallgatsz, te olyan vagy, mint én. Fiam, ne légy -olyan. Csapj szét ezek között a jövevények között, mondj egy-két igaz -szót anyádnak, hiszen úgy tudsz beszélni, ha akarsz. Az előbb a lelkem -örült, mikor veszekedtetek, hogy no ehol, hála isten, ez a gyerek -csakugyan eligazít most mindent. Épen útban voltál. A legjobb szókat -mondtad ide is, oda is. Szépen ment minden. Raktad őket érdemök szerint, -azt a bolond szegény Sándort is. Az oda van! Abból nem lesz többet ép. -Minden rendesen volt, mondom, s egyszer csak megfordultál. Épen, mint én -szoktam. - -– Nem, édes apám, nem fordultam meg, csak nem tehettem mást. - -– Épen, mint én. Én azt mondtam mindig, hogy nem tehetek máskép. Így hát -nem is vagyok hibás. Hanem te hibás lész, fiam, ha ezeket a -boldogtalanokat magukra hagyod. - -– Hát pereljek anyámmal? – szólt indulatosabban a legény; – -törvénykezzem vele? - -– Azt nem! – mondá egy kis vártatva az öreg. - -– Nem, úgy-e? s pedig ezeket nem lehet máskép megállítani. - -– Hát mit csinálsz? - -– Dolgozom. - -– Én is. - -– Velünk lesz az isten. - -– Velünk. - -S az öreg ember mintha érezte volna, hogy most már mindenképen védve -van, lassankint elcsöndesedett. A fáradtság, kimerültség -elzsibbasztották tagjait, oda huzódott egészen fiához, szinte -belekapaszkodott, s elaludt. Aludt majd egész viradtig. Vele volt fia és -– az isten. András igazán úgy is ült a szalmaágy szélén, oly éber -gonddal, mintha tudta volna, hogy a jó istennel ül egy széket. El nem -aludt volna a széles világért. - -Van az emberben valami, a mi nagy, becsületes elhatározásoknál kiül a -homlokra, kiragyog a szemekből és tiszteletre indít. Ez a hatalom még -ellenségünknek is parancsol, úgy hogy az akarva, nem akarva leüti fejét -és félve megy el mellettünk. Ezt a sajátságos tisztelet- és -félelemnyilvánítást érezte másnap András is, mert anyja – mintha csak -elvágták volna szavát – hallgatott, Sándor sima, előzékeny hangon szólt -egyet-kettőt bátyjához, s a németek nyájaskodtak vele, holott azelőtt -alig akarták észrevenni. Még az öreg Bokros Mihályt se sértegették, -hagyták, hadd járjon-keljen fia után. Általában a reggel hüvös szelével, -ragyogó világosságával sok mindenen változtatott. Azt lehetett hinni, -elmult az egész viszálykodás, s megvan a békesség. - -Egyébiránt ide jegyezhetem: állandóan durvák és haragtartók csak a -művelt, nagyvilági emberek között vannak, a műveletlenebb szivek -könnyebben tudnak feledni és várni. - -András ezentúl úgy tekintette magát, mint a ki nem tartozik az ősi -házhoz, csak vendég, eltürt jövevény ott. A napnak egy részét a -temetősoron töltötte a kis kovácsháznál. Akadt ott igazítni való elég. - -Egy alkonyaton, midőn épen hazafelé akart kerülni a kertek alatt, egy -14–15 éves barna leányka állott eléje lesütött szemekkel, félénken, -mosolyogva, hadaró beszéddel mondván: - -– Tiszteli szépen bátyám uramat Biró László édes atyám uram, tessék -befordulni hozzá egy-két szóra. - -– Most? - -– Igenis. - -S a leány szépmetszetű szemeivel föltekintett a gondolkozó legényre. - -– Jól van, kis hugom, hát mehetünk. - -András nem ment épen jó kedvvel, mert a buzavitel óta egyszer se volt -házuknál. - -A mint beléptek a szobába, csak magát találták ott László bácsit, ki -komoly, mintegy szomorú tekintettel ült a terített asztalnál. Nagy, -kopaszos homlokán lesimította barnás szürke haját, a mit a földmíves -ember csak akkor szokott tenni, ha valahova urak elé készül, vagy -templomba szándékozik, vagy valami igen fontos tanácskozásra indul. -Vastag, tüskés bajusza is teljesen ünnepi állást vett, hogy a -bekövetkezendőket mintegy az is jelentse. - -– András öcsém, – szólalt meg csöndes, vontatott hangon a gazda, miután -tisztességesen köszöntötték egymást, – nagyon elkerültél! - -András megütődött az alapos vádon és nem tudott rögtön válaszolni. - -László bácsi, mint a ki nem vétkes, merőn oda tekintett a legény ide-oda -forduló arczára. Olvasni akart és tévedne, a ki azt hinné, hogy az -egyszerű ember nem találja fel az arczon, a hajlások között az elrejtett -betüket. - -– Pedig én nem bántottalak. Ülj le! Tudom, azt kellett volna tennem, -mikor kijöttünk Iszlóról, hogy dicsérjek mindent, mert észrevettem, – -igaz, hogy későn, – hogy szereted a leányt. Hanem azt is tudhatod, hogy -én isten ő szent felségének jóvoltából mindekkorig milyen ember voltam. -Hazugság nem jött ki az én számon. Nem, öcsém, két szivet nem tartottam: -egyiket a jónak, másikat a rosznak. Pedig láttam, hogy a világ nem tart -velem. - -András helyeslőleg intett fejével és szólni akart, de a bátya folytatta: - -– Megmondtam akkor is: a pap szegény ember, s mostanában a hogy a -németek viszik nálatok a gazdálkodást, valami sok te reád se jut. Aztán -anyátok is isten tudja, meddig elélhet. Elélheti, a mije van. - -– Élje békességgel! - -– De attól tartok, majd nem azzal éli, mégis eléli; jó segítsége ebben -neki Sándor. Úgy gondolkozzál, öcsém, hogy a végén apád is te rád marad, -meg anyád is. - -– Anyám nem! – mondá hidegen, de nem haraggal a legény. - -– Nem? – kérdé, a bátya, mélyen oda tekintve András szeme közé. – És -miért nem? - -András nem felelt, csak nézett maga elé komoran. - -– Haragusztok? Értem! Csak akkor ki ne béküljetek majd egymással, mikor -annak a békességnek már semmi haszna sem lesz. Van ám olyan békesség -elég. Megbocsátunk a halottnak is, meg aztán a koldusnak is, pedig egyik -minket akart halottá tenni, a másik meg koldussá. De örül az isten az -ilyen békességnek, az ördög meg de bánkódik rajta! Különben jól van, -hanem apádat csak oda veszed a házadhoz? - -– Mert az eljő hozzám. - -– Hanem majd nem megy-e el? - -– Nem adok rá neki okot. - -– De a feleséged? Lehet ám olyan feleséged, olyan uri vérű, mint a -Sándor öcsédé, a ki nem ereszti asztalodhoz szülőidet. - -– Nekem soha! – válaszolt a legény égő tekintettel. - -– Kiveri a cselédekhez… - -– Az én szülőimet az én házamnál nem, míg az eszem helyén lesz. - -– Hát ha az eszedet a kedves feleséged kedveért magad tolod el a -helyéről? - -– Olyan felesége csak gazembereknek van! – szólt a legény kalapja után -nyulva. - -– Azoknak, öcsém! Hanem azért nincs miért a kalapod után nyulni, jó -helyen van az. Becsületes ember nem haragszik meg az igaz szóért. Nem -azt mondtam, úgy van: hanem hát ha úgy is lehetne. Egy véletlen hajlás -nemcsak a lábat ficzamítja ám ki, hanem a legbölcsebb észt is. Vagy -talán nem mondok igazat? Azt kellene inkább mondanom: András, te olyan -bölcs ember vagy, hogy soha sem fogsz bolondot cselekedni; a mit te -kigondoltál, azon még az isteni erő sem változtathat. Nem, öcsém, még -eddig nem éltem csalásból, nem tudok hizelegni. Maradj csak. Úgy, úgy! -Már csak elmondom, a mit akarok. Kihagyjam-e a közepét? - -– Ne hagyja, bátyám, – válaszolt a legény tétovázó tekintettel, – egy -betüt se hagyjon ki. - -E bizalomért László bácsi egy pohár bort nyujtott vendége felé. - -– Hát megházasodol öcsém, mert látom, abban jársz. Segítsen a jó isten. -Mit csinálsz, ha olyan feleséget kapsz, a ki nem érti a te dolgodat? - -– Ha szeret, megtanulja a kedvemért. - -– Hm! – s a gazda fejcsóválva nézegetett vendégére. Egy pár perczig -hallgatott. Kereste, hol kerüljön a dolognak, s hogy mentse meg a -legényt. Előtte állott a példa, a Sándor házassága, de nem akarta -emlegetni, nehogy sértsen. Látta, hogy András úgyis ingerült. Azonban -becsületes szive azt hitte, hogy neki mégis el kell mondani mindent és -pedig most. Fel is vette újra a beszédet. - -– Mesterember nem vagy, hogy otthon ülj; földmíves vagy te is, mint én, -künn való munkával kell, hogy foglalkozzál. Ha szegény lész, uri -feleséged aligha lesz fele segítség. - -– Ne bántsa, bátyám, hagyja el! – kiáltott közbe kedvetlen tekintettel, -nyers, leszállott hangon András. - -– Dehogy hagyom, öcsém, hogy hagynám! Hallgatod, nem hallgatod: nem épen -csak a te kedvedért beszélek, mert te férfi vagy, hanem beszélek a -feleséged kedvéért, a ki asszony, még pedig hozzátehetem: egészen magára -hagyatott asszony, olyan, mint az erdőben hagyott gyermek, a ki a -vadaké. - -– Hát isten nincs? – kiáltott fölemelkedve, sugárzó tekintettel a -legény. - -– Jó, hogy van, de emberek is vannak. Az isten intézi a maga dolgát, de -az emberek szeretnek a más ügyébe avatkozni. Te erről nem tehetsz, -mindannyinak a kezét meg nem foghatod. - -– Tudom. Nem. De hát… - -– Úgy-e, mit csinálj? Maradsz annak, a mi vagy: földmívesnek. - -– Hisz az maradok. - -– Hát a feleséged mi lesz? - -– Az, a mi én. - -S András arczán valami égő pirosság terült el. - -– Papleány-feleség, öcsém, ezt mégis gondold meg. Más az ő életük, a -mienk is más. Ők, ha szegények is, de urak, mi ha módosak volnánk is, -csak parasztok vagyunk. Galambot varjuval egy párnak hol láttál? -Megállj, mondok egyet. Jársz-e a házukhoz? - -– Járok. - -László bácsi elgondolkozva bólintgatott egyet. - -– Szereted-e? - -– Szeretem. - -– Hozzád megy-e? - -– Azt gondolom. - -– Akkor csak hozd haza. - -S az ősz szemöldek alatt az óvatos öreg szemek szomorú sejtelmekkel -méregették a legény bátor, élénk kinyomatú arczát, melynek hajthatlan -tulajdonosa úgy látszott, hogy balsejtelmekről tudni sem akar. Holott a -bátya szerint jó lett volna, ha akart volna tudni. - -– András, – szólalt meg némi csend után a bátya, – a sok hiábavaló -beszéd után, a mikkel fárasztottalak, még egy jó szót elfogadsz-e tőlem? - -András intett fejével, ujjával, hogy erre kész. - -– Tudod-e, hogy te annak a szegény leánynak most nemcsak férje, de apja, -anyja, testvére, rokona, mindene lész? - -– Az akarok lenni, László bátyám, mindene, az a koporsómig. - -Volt valami az öreges legény hangjában, a mi a kételkedő bátyát most -kedvesen nyugtatta meg. - -A szemek összenéztek s a szivek odabenn kezet szorítottak. - -– Légy is, öcsém! – folytatá a gazda, s egy kissé gondolkozni látszott, -hogy kimondja-e azt, a mi majd hát ha nagyon is úgy lesz? – Az is légy, -– indult neki bátran, – mert itt ugyan nem lesz senkije is. - -– Nem? – veté oda e szót eltagadhatlan megdöbbenéssel András. - -– Nem! – lőn a komor válasz. - -– Hát régi ismerősei? - -– Azok lesznek ellenségi legelőbbször is. Szégyenlik majd, hogy egy -parasztlegényhez ment, s rágalmazni fogják épen úgy, mint öcsédet régi -pajtásai. Kihez megy most Sándor? azokhoz, a kik lenézik, az urakhoz. -Hát te kihez fogod vinni feleségedet? A mi asszonyainkhoz? Azt gondolom, -ez még rosszabb lesz. - -– Miért? – kérdé az ingerült vendég. - -– Ha feleséged nyájas lesz, a mi asszonyaink kinevetik; ha kevély lenne, -elhagyják. - -– Úgy hát ne vegyem el, ha akármennyire szeretem is, s ha ő is -akármennyire szeretne bár? - -S gunyos, keserű nevetéssel fordult félre a megkínzott legény. - -– Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem szólnom, mert -megint csak oda jutottam, a honnan elindultam. De ne haragudjál. Apád -legénykori barátom volt, téged is mindig becsültelek, nem tudtam -megállani, hogy el ne mondjam, a mi szivemen feküdt. Adja isten, hogy -csalódjam. - -S a bátya tökéletesen meg volt győződve a felől, hogy egyetlen betüben -sem fog csalódni. - -Néztek egymásra ismét szótlanul, s halkan, nesztelenül kinyitották a -jövendő ablakát. - -[Illustration: – Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem -szólnom.] - - - - -VIII. - -A német urak vidám életet éltek. Művelt emberek tudják, hogy mikép kell -használni az időt. A sok jó bor nem azért áll a pinczében, ha még -csakugyan áll, hogy a gazda eljárogasson mellettük, hanem hogy éljenek -vele egy kis jó világot; a pénz nem azért hever ládában, zacskóban, -almáriom rejtett szögletében, hogy megpenészedjék, hanem hogy az okos -ember az ipart, kereskedést előmozdítsa vele. A főadószedőné hivatalnok -barátai előtt napról-napra szeretettebb lőn. - -Valóban, az adószedő urék kitünő ebédeket adtak, melyeknél a főhelyet -sokáig a nagy tiszteletben álló Bokros Mihályné ténsasszonyság foglalta -el. Dicsérték, magasztalták, ölelgették a német uri asszonyok. Bokros -Mihályné lelke mélyéig meg volt hatva e különös szeretet által, s -mindent elkövetett, hogy a szép Bese-familia hirét-nevét emelje. -Többször értekezett Gáspár zsidóval, igen, mert el nem tudta volna -hordozni, hogy az új pár pénz nélkül legyen. Különben erre nyájas -csókjaival maga az új asszony is nem egyszer buzdította Bokros mamát. - -Micsoda édes gyönyör volt látni Bokros Mihálynénak a sok uri ember -között fiát, kit a sánta szabóné szavai szerint az isten is úrnak -teremtett. - -– Ha eszem nincs, – kiáltott fel sokszor Bokrosné ténsasszony, fiának -szép jövőjére gondolva, – most ez a gyerek egy paraszt, elveszi annak a -ravasz Vörös Gábor orgazdának a beteges leányát, s meg vagyok vele égve -egész életemre. Soha sem tudom fölebb emelni, marad tudatlannak, mint a -bátyja, parasztnak, mint az apja. Hanem a Bese-vér megmentett, hála -legyen az istennek! Hadd irigykedjenek a tudatlanok, mert látom, ez a -sok ferde szürös, gubás nép elemésztene egy kanál vízben, a miért az -isten egy kicsit többre vitte a sorsomat. - -Azért is hintót vettem, járjanak abban; ha fiam valami jó hivatalt kap, -az a nehány eladott hold föld, meg az a rossz szőlő, az a hitvány nádas, -az a kis penészes erdő majd megkerül. No hát eladtam, a magamét adtam -el, – kiáltott önmagára Bokros Mihályné, – szeretném tudni, a magaméval -mért nem tehetném én azt, a mit akarok. Azért megvan az én eszem. - -Majd gyülölettel gondolt férjére s Andrásra, kik sehogy sem tudták -felfogni a nagy szerencsét. S még akadékoskodnak, osztozni szeretnének. -«Nem, – mondá, – míg én élek, addig ugyan nem osztozunk. Ha nem -akarjátok belátni, hogy én mindnyájatok szerencséjén munkálkodom, fel is -út, alá is út. Tudom, ki lovalta fel azt a hóbortos vén embert, meg azt -a drágalátos András fiát: azért sem engedek. Itt mindennek úgy kell -történni, a mint én kicsináltam. Áldotok ti még engem a haló földemben.» - -Meglehet, de most András mindezekkel mitsem törődött; követte ő is szive -édes hivogató szavát, s elhatározta, hogy ha Sándor öcscse uri ember -lesz az ősi portán, ő meg majd elmegy a maga emberségéből szegény -napszámos, földmíves embernek. Hanem azért arról, a mit évek óta titkon -tervezgetett, most már le nem mond, nem ezért a nagy világért se. - -Majd azonban a mint öcscsének szerencsétlen házasságára gondolt, -akaratlanul is tépelődve vetette föl fejét; előtte állott anyja, a kit -bizonyosan kifosztanak a német atyafiak, s előtte állott atyja is -tehetetlen öregségében, a kinek az ő bolondságaik miatt utolsó napjaira -még majd annyija sem lesz, a hol nyugodalmasan meghalhasson. - -– Egy szót, egy szót, egy útbaigazító szót valahonnan! kiáltott a legény -kábult agygyal, de útbaigazító szó nem jő ilyenkor sehonnan is. - -Érezte, hogy sokat tudna beszélni valakivel, de az a valaki nincs sehol, -legalább barátai, ismerősei között nincs; szive hangosan kereste a -tanácsadót, a bizodalmas biztatást, a ki meggyőzné, hogy a mit ő most -cselekedni akar, őszinte és egyenes dolog. Nem egyszer jött arra a -gondolatra, hogy még egyszer fölkeresi László bácsit, előad neki -mindeneket úgy, a mint áll a valóság, s fölszólitja, hogy hát most mit -gondol? Úgy-e, hogy elveheti a leányt; hogy boldogok lesznek; hogy észre -se veszik, felesége parasztasszony-e, vagy uri asszony; hogy van ilyen -eset az övékén kívül más faluban is és pedig akárhány? «Hogy ne volna? – -kiáltott fel tusakodásai közben a legény; – s ha van is, ha nincs is: az -a lány az én feleségem lesz. Meglátom én, hogy az isten nem hagy el -bennünket!» - -Természetes, hogy László bácsihoz nem ment el; sőt mivel ezeket -elhitette magával, hogy a konokfejű ember bizonyosan csak abban jár, -hogy őt lebeszélje a házasságról, szinte szükségesnek találta, hogy Biró -Lászlóval valóságos haragot tartson. Azért köszöntötte, ha találkoztak, -de kerülte a vele való beszélgetést. - -Haladt az idő: valamerre el kellett dőlni a dolognak. Így gondolkozott -András is és elhatározta magában, hogy minél előbb megtud mindeneket. - -Egy deczemberi vasárnap reggelen erősen megindult a havazás, oly sűrűn s -akkora pelyhekben esett, hogy az emberek kénytelenek voltak fölhagyni a -lapátolással. A templomba menetelre még a legistenfélőbbek sem igen -gondoltak. Enyhelyre huzódott, ha huzódhatott boldog-boldogtalan. A sűrű -hófelhők miatt az ég majd egészen elsötétedett. - -András ott álldogált az istálló ajtajában pőre ingben egy lapáttal, s -nézte, hogy merre nyessen egy kis gyalogutat. Hiába nyesett, a hó -betemette azonnal. Csakhamar néptelenek is lettek az utczák, s alig -lehetett látni itt-ott bár egy-egy nagy hamvasba burkolódzó szolgálót, -vagy egy béres embert, ki morgolódva vánszorgott odább az egyre -vastagodó hótömegben. - -– Ifjú uram, – szólt vontatott hangon az öregebbik cseléd, ki sehogy se -tudta elgondolni, hogy András mit akar a nyereggel, szerszámmal, – hova -készíti azt a lovat? Ilyen időben? - -– Ha megmondanám, bölcsebb lennél-e vele? – válaszolt András nem -kedvetlenül, de külsőleg komor tartással. - -– Én ugyan nem! – morgott a cseléd oly hangnyomattal, mely világosan -kifejezte, hogy: hanem te bölcsebb lennél, András, ha békét hagynál -annak a lónak. - -Azonban András nem hagyott békét, nyergelte a lovat, ő tudta, miért. - -Bizonyosan valami belső parancsoló gondolatnak engedett, de olyan -gondolatnak, a melynek szót fogadni nem esik nehezen. - -Kevés idő mult el, és András már ott törtetett az iszlai úton. - -Messze be a sík térségen, a Duna mentén nem lehetett látni egy élő -lelket; ült a madár odujában, s pipázott a róka vagy farkas egy-egy -törött híd alatt meleg lehelletével. - -A legény legyürte kalapja szélét, szép varrású bundáját kifordította, -mintegy odaczövekelte magát egyenes, kemény tartással a juhásznyeregbe, -s a többit odabízta erős, okos lovára, ki e megtisztelő bizodalomnak -teljes mértékben meg is akart felelni. Mintegy tíz-tizenegy óra között -lehetett az idő, midőn egy éber szemű, vidám tekintetű cseléd kinyitotta -előttük az iszlai parochia kapuját. - -– Itthon vannak? – kérdé mosolyogva, de lázas izgatottsággal a legény. - -– A tisztelendő úr épen most prédikál, hallja csak! – s lehetett hallani -az öreg férfiú éles, lelkes hangját. – Kisasszonyom odabenn küzködik a -leányokkal. - -– Nincs semmi baj? – tudakolá András, miközben lovát az istálló felé -vezette. – Látogatók nem jártak? - -– A bizony járt kettő is, valami jegyző a tulsó félről, meg a szomszéd -káplán. - -– Hm! – mormogott András, s egy kissé rendbe szedte öltözetét. – De nem -felejtkeztek még el talán rólam egészen a tisztelendő urék? – tevé utána -a kérdést az ifju ember. - -A cselédasszony súgott valamit a legény fülébe, mire a jókedv szembetünő -lett mind a két arczon. - -A zajra, lódobogásra kiszaladtak a kis leányok, s lett lárma, csevegés, -kérdezősködés. András mindeniknek hozott valami apróságot, a milyet -egyszerű ember falusi boltokban vásárolhat. Lett öröm egész a -veszekedésig. Mire András be tudott jutni a szobába, két-három csere is -történt, járással, kiabálással. A kis leányok nem hagytak békét -nénjüknek, míg az a sípokat, dorombokat sorra nem próbálgatta s meg nem -mondta, melyik a jobb, melyik a szebb. - -Klára kisasszony természetes vidorsággal engedett a követeléseknek, -sípolt, dorombolt, mint egy gyermek, s nevetett, mely szép fiatal piros -arczát valami kimondhatlan kedvessé tette. A komor, kárhozott lelkü -András eleintén csak mosolygott, s bizonyos tiszteletteljes hallgatással -nézte az igazságtevő nénét, majd lassankint átengedte magát természetes -igaz érzéseinek, s a mogorva legény a gyerekek között olyan jókedvű -lett, a milyen otthon soha se volt. - -Ekközben hazajött a tisztelendő úr is, s nagyhangon kiabálta a -folyosóról a cselédeknek, hogy annak a lónak tisztességesen kijárjon ám -minden. - -– Isten hozta, öcsém uram! – szólt a lelkész belépve gyermekei közé, s -odanyujtván kezét a legénynek. – Hát mikor? csak most, ugy-e? No derék! -Nem történt semmi baj? Nem. Persze, persze, jól van, igen jól van. Nagy -a hó? Tudom, régen is volt ekkora havunk. Nem baj. Hát édes szülői? Jól -vannak. Az új pár? Azok is. Köszönöm, öcsém, jól vagyunk mi is. No -gyerekek, ti maradtok, mi pedig átmegyünk a muzeumba. Gonosz egy hideg -van. Nem fázik? No, az szép! Ez az én volt jobboldalam sehogy se birja a -hideget. - -S az öreg pap végigdörzsölgette rossz jobboldalát s arczvonásairól sokat -kifejezett abból, a minek a csontok között csúz vagy köszvény a neve. - -Átmentek a muzeumba, azaz a papi studirozó szobába. - -– Mindjárt jövök, öcsém uram. Egy kis jó erős szilvórium, mi? Odanézünk -biz ott egy kissé a szeme közé. - -S a derült kedélyű öreg magára hagyta az ifjut. - -András végighordozta szemeit a kis szoba különös butorán; itt egy csomó -kopott táblájú nagy könyv – matrikulák – az asztalon, felnyitva, hosszú -papirszeletkékkel megjelölve; amott egy kis asztalkán pipatartó és szent -edények, és egy nagy sötétzöld zsidósapka; az ablak párkányán egy pár -különböző nagyságú vonalozó, az ablaknyitó vason valami olcsó -kalendárium lóg egy hosszú, rozsdás ollóval; a vastag, zöld kemencze -mellett uralkodik a théka, megrakva olyan könyvekkel, melyek jóllehet -firól-fira, vőről-vőre szállanak odább, de azért fölötte kevés értéküek. - -Állanak ilyenforma osztályokból: egy sor öreg prédikáczió a tudós papok -korából, a melyekből minden jóravaló görög bölcs nevét meg lehet -tanulni, valamint a görög és római egyesült mythologiát is; egy sor -német izű kegyes elmélkedés és oktatás a göttingai, heidelbergai, -tübingai papok korából, a melyekből meg lehet tanulni, hogy a Bileám -szamara igazán beszélt, mert miért is ne beszélhetett volna, ha isten ő -szent felsége úgy akarta; hogy ördögök minden bizonyossággal voltak, de -jobbadán már kipusztultak, hála istennek; hogy az angyalok hány osztályt -képeznek, és mint lehet ezeket rendszerbe foglalni a legnagyobb -pontossággal és hittani mélységgel a német philosophia világánál; -lentebb egy másik sor következik, hogy alkalmasabban kézügybe essék, a -legujabb és legtudományosabb magyar prédikátorokból, no hanem ezekről -nem szólok, mert sok derék ember betörné a fejemet. A théka legalsó -fokozatát képezik az iskolai remekírók, régi kurzusok, hires -professzorok után és halotti gyászbeszédek igen alkalmatos -bucsuztatókkal ellátva. A legény ezen híres könyvek közül többeket -megbökdösött szemeivel és ujjaival is, és ennyi felhalmozott papi -tudomány láttára mély szomorusággal gondolt ökreire, kis gazdaságára és -saját tudatlan együgyűségére. A búskomorság – kicsinységének öntudatában -– bizonyosan erőt vett volna becsületes szivén, ha a tisztelendő úr a -jóféle szilvóriummal idején meg nem érkezik. - -A pálinka hatott és melegített, s az pedig tudnivaló, hogy a belső, -szivbeli melegség bátorságot szül. Úgy történt itt is. A pap kezdett -egészen őszinte lenni, mely szép vonás szeszes italok nélkül is egészen -tulajdona volt, András is bizodalommal tett néhány tiszteletteljes -kérdést a szép könyvekre nézve. - -– Már az igaz, kedves uram-öcsém, – szólt teljes örömmel az öreg pap, – -könyveimben drága kincs fekszik! – s egyet kivett a középső osztályból. -Megveregette, megfuvogatta, s úgy nyitotta ki az ifjú előtt, hogy -pillantson bele az is. - -– Teszem azt, öcsém, micsoda szép hely ez! – kiáltott fel a tisztes öreg -férfiú, egy öttagú körmondatot olvasván fel a lélek halhatatlanságának -bizonyos voltáról. – Úgy-e, felséges? Meghiszem! Nézzük itt, mit mond az -istenről! – s olvasta elragadtatással. – Úgy-e, nagyszerű? Meghiszem. -Emitt a halálról. Oh! be dicső, be dicső! - -András nem sokat értett ugyan az egészből, de mivel az öreg tisztelendő -szemeiben könyeket látott, elérzékenyedett maga is. Szemeit lesütötte, s -szive megtelt a legnemesebb érzelmekkel. Előre is igen-igen boldog volt -abban a gondolatban, hogy ha ő Klári kisasszonyt elveheti, hányszor el -fogja majd olvasni ezeket a szép könyveket. - -A derék tisztelendő úr majd szinte úgy vette a legényt, mint egy fiatal -lelkes tudatlan káplánt, s kifogyhatatlan volt a papi tudományok -magasztalásában. Öreg szive éledt, hogy végre van, a ki előtt -kibeszélheti magát, miután erre paptársai között úgy sem nyílik tér, s a -legszebb argumentumokat hozta fel némely kétes csodák bebizonyítására. - -– Így van az, öcsém, – kiáltott fel a lelkes öreg, az ifjú vállára tevén -kezeit, – egészen így! Igaz itt minden, nincs ebben ördögség. Meghiszem! -Tiszta itt minden és fényes, a papi tudomány sötétséget meg nem tűr. - -S András szemei előtt elvonultak a darab kenyerekkel és kis halakkal -jóllakó csoportok; a kánai lakodalmasok, kik az itczés edényekből a -legfinomabb bort iszszák; a tengereken száraz lábbal járó Jézus; a -hullámokat sörényen ragadó Pál; Tamás, ki kezeivel tapogatta meg a -feltámadás után a mester sebeit, a sebhelyeket; felragyogott előtte a -damaskusi világosság, ama mindeneket átmelegítő, éltető fény, melyben -szinről-szinre látjuk az örökkévalóság urát, a kezdetet és véget, a -mélységet és magasságot, az életet és halált, az itéletet és irgalmat. - -A két ember összetekintett, s az öreg és fiatal szemekből kitündöklött -az őszinte, hamisíthatlan vallásosság. - -– Meghiszem, – mondogatá az öreg lelkész az ebéd elkövetkeztéig többször -édes meghatottsággal, – így élet az élet: az istennel! A föld minden -javai mitsem érnek nála nélkül. Én tudom, mert nekem semmim sincs, de -benne mindenem van. Van, van, nincs panaszom. Gyermekeim jók, -egészségesek. - -Midőn az öreg lelkész úr ez utolsó szavakat kiejté, belépett csöndesen -Klári kisasszony szegényes, bár tiszta öltözetben, de igen-igen szép, -fiatal, mosolygó arczczal. - -A legény, mintha most látta volna életében először, erősen ráveté -szemeit s kimondhatatlan édes érzéssel nézte a szép, hosszúkás, telt -piros arczot, kék szemeket, sürű szőke hajat és kicsinyes ajkakat, -melyeket még soha sem látott mosoly nélkül. - -Odaát micsoda kellemes meleg szoba s terített papi asztal fogadta a -földmíves-legényt. Meglehet egyébiránt, hogy az ebéd korántsem volt oly -dúsgazdag, mint néhanapján a Bokroséké, de András itt minden falatot a -boldogság tányérjáról evett, s e körülmény, azt gondolom, sokat ki tud -pótolni. - -Odakünn ezalatt szépen elállott a hó, hanem föltámadt a szél, tombolt, -üvöltött, s ugyancsak derekasan. Nem csoda, deczember havában egész -fiatal korát szokta élni a tél: erős is, hideg is, durva is. - -Az alacsony papi hajlék törpe – itt-ott papirossal ragasztott – ablakai -ropogtak, mint az ember dereka, mikor igazi markos kezek szorongatják. -Azonban a jó ebéd mellett a szigorú időt fel se vette senki. Ott ült az -asztalnál a jó isten is, s a hol ő ül, ott jókedv van és békesség. - -Mintegy három-négy óra felé járhatott az idő, midőn András az öreg pap -tanuló-szobájából – a hol ebéd után majd szinte elzárkózva sokáig együtt -beszélgettek – nekigyuladt arczczal kilépett, s egy-két szives bucsuszó -után lovára ült. - -A legény szemérmesen, lesütött szemekkel emelte meg kalapját a tisztes -család előtt, nem igen mert tekinteni sem ide, sem oda, de szivében -annál több édes reménységgel gondolt Klári kisasszonyra. - -– Úgy-e, édes apám, jó egy ember ez az András bácsi? – szólt egyik kis -leányka, odasimulván atyjához. - -– Meghiszem, fiam! – válaszolt az öreg pap, szemével a házak közül -fel-feltünő lovas legény himbálódzó futását követvén. - -– Eljön-e még máskor is? – tudakolá a kis leány. - -– Kérdezzétek meg Kláritól. - -Klári kisasszony elpirult, s hirtelen elkapta fejét a gyermekek -tekintete elől. - -– Apa, mit nevet? Klári néni is mit mosolyog? – kérdé a kiváncsi -leányka, hol apjára, hol nénjére tekintgetve. - -– Eredj játszani. - -S az apa – míg a többiek bevonultak – nevetve sétált egyet az udvar -fagyos haván. Majd feltekintett a kitisztult égre s törődött fényű öreg -szemeiből – a meleg érzés szülte könyeken keresztül – teljesen -kitündöklöttek ama betűk, melyeknek összege körülbelül ilyenformát -fejezhetett ki: «Köszönöm, édes istenem uram! te hoztad házunkba, ha -jónak látod, tedd vele boldoggá szegény leányomat!» - -Este későn, mikor már az egész család lefeküdt, Klári kisasszony -elővette irószerét s odakönyökölt az asztalra. Nézett hosszan, jóleső -elgondolkozással, s kereste a legalkalmasabb szavakat és kifejezéseket, -melyeket leírjon. Négy-öt levelet is akart írni, kettőt két asszony -testvérének, kettőt vagy hármat kedvesebb leánybarátnőinek. - -Jegyzőné testvérén akarta kezdeni. Mit irjon, hogy irjon? Megkérték, egy -derék, becsületes ifjú ember… Kicsoda? - -S a leány pirúlva tolta odább az előkészített levélpapirost. Nem azt -szégyelte, hogy parasztlegényhez megy, hanem hogy a néniék mekkorát -nevetnek majd ezen. Szive erősebben vert, arcza lángolt, kezében ingott -a toll. - -– Nem, Rózi néniéknek nem irok, ők kevélyek, örökké azok is voltak, -nekik irjon apám! – s indulatosan tépte össze a már megkezdett levelet. - -Egy kis gondolkozás után új levélhez fogott. - -Ez a molnárnénak, Terka testvérének szólott volna. Terka ura se úr, -gondolá, csak molnár, s nincs is egész malma, ennek tehát megirhatja az -egészet körülményesen. - -[Illustration: Mit irjon, hogy irjon?] - -Írt, írt, de egyszerre megakadt; eszébe jutott, hogy Terka barátságban -van két-három szegény, czifra hivatalnoknéval, no azok még jobban -kicsufolnák, hogy ő parasztasszony lesz. Nem, nem irok, nem is -szükséges, üzenje meg apa szóval. - -S a második levelet is eldobta. - -Következett két papleány, két öreges csufolódó papleány, a kik rendesen -megszóltak minden leányt, a ki ismerőseik közül férjhez ment. Ezeket -Klári kisasszony eddig szerette, mert sajnálta őket, s különben -jószivűeknek is tudta; most azonban ezekben sem bízott, tőlük is félt. - -– Miért írjak? – kiáltott fel a szegény papleány egész leverten. – Hátha -nem is várja tőlem senki? Nem, nem írok, nem tartozom apámon kívül -számolni senkinek, megyek ahhoz, a kit szeretek, becsülök, akár tessék -valakinek, akár ne tessék. - -– Klári te, – szólt egyszer kívülről az ablak alatt egy hang, az öreg -pap hangja, – mit csinálsz? Talán baj van, valaki beteg? Mi baj van, -szólj? - -Klári kisasszony hirtelen eloltotta a gyertyát, leverte a papirosokat s -kikiáltott: - -– Nincs, nincs semmi baj, valamit kerestem, csak feküdjék le apám, mi is -aluszunk már. Vigyázzon, meg ne fázzék odakünn. Talán befüttessek a -muzeumba? - -– Nem, nem fiam, csak aludjatok. Azt hittem, baj van. No ha nincs, -nagyon jó. - -Az öreg tiszteletes úr el is aludt, de leánya sokáig írta még sötétben a -leveleket, küldözte ide is, oda is; lassankint elfelejtette, hogy -lehetnek oly rossz érzésüek és bolond gondolkozásuak, a kik őt talán ki -is nevethetik, csak az állott előtte, hogy őt egy derék, jóravaló ember -kérte meg, s im hozzá is megy teljes szeretettel. Hát a nagy, úri német -rokonságra gondolt-e? - - - - -IX. - -Egy csipős, hideg, de különben szép tavaszi napon két-három mihályfalvi -kocsi hajtatott be az iszlai tisztelendő úr udvarába. Odabenn tudták, -hogy jőnek, mert nyitva volt a kapu. A vendégeket egész nagy csomó -kiváncsi asszony, leány, gyermek, sőt férfi követte és fogadta bámész, -nevető nézéssel. Itt-ott egy-egy éles, korlátlan torok hangos -vivátozásban tört ki, mely ujjongatás faluhelyt lakadalmakkor -elmaradhatlan. - -A hol muzsika nincs, ott csak kiabálnak; a hol muzsika van, ott aztán -tánczolnak is, minden felszólítás nélkül. Itt csak kiabálni lehetett, -hanem kiabáltak, kurjongattak is, hogy majd fölvették a falut. - -A tisztelendő úr apróbb leánykái vörös körmöcskéikkel, hidegcsipte piros -orrocskáikkal és szépen kisimított kemény szoknyácskáikkal mind ott -bámultak, dideregtek a folyosón, és nagyokat ropogtattak a kezükben levő -kulcsos kalácskából. Nézték ők is a többiekkel együtt a kocsikon ülőket. - -Az első kocsin, melyet három jól felsallangozott és kendőzött ló húzott, -hatan ültek. A hátulsó ülésben ült László bácsi egész vasárnapi -köntösben nagy báránybőr magas süveggel, csokros fekete nyakkendővel s -gondosan kifent hosszú bajuszszal. A nagy, drága bunda úgy volt vállára -vetve, hogy a jóféle kék dolmány és zsinóros nadrág illendően kilássék. -Mellette egy barna nagykendős, sötétsárga vikleres sovány asszony ült, -éles szemeivel rögtön felszámítva mindent: udvart, népet, ruhát, -konyhafüstöt, de olyan komoly, hallgatag képpel, mintha ő tulajdonképen -észre se venne semmit. Szembe velük két csinos leányka ült: saját édes -leányaik, Mariska és Lidike, díszes fehérben, alkalmatosan pántlikázva, -mint a hogy a nyoszolyóleányokhoz illik. Ezek alig várták, hogy -leszállhassanak és piros csizmáikat megmutathassák. - -A második szekéren András ült a mihályfalvi rektorral, ki sovány, -nagyorrú szőkés arczával örökké mosolyogni szokott, mint a bölcsek, a -kik örökség szerint bírják mindazt, a mi csak jó és egészséges e földi -és ama mennyei világban. Ő bár – négyszemközt legyen mondva – több oknál -fogva haragudott András öcsémre, mint a ki közelebb is találhatott volna -magához illő társat, e lakodalomból most mégis nem maradhatott el. Ott -ült tehát mint valóságos belső ember dísznek – a vőlegény mellett. -Érezte is fontosságát, mert mindenfelé nagyokat köszöntgetett és -mosolygott. - -Voltak még néhányan, egy ezermester kovács, a ki bolondoskodni jött, egy -szegény kurta úr, valamikor nagy halászó és vadászó, most csak nagy -pipázó; de ezekről szükségtelen hosszasan beszélnem, annyival is inkább, -mert ők a közönség figyelmét úgy sem igen kötötték le. Hát a rokonok -közül? Oh, oh! Dehogy nem! - -Jóllehet, Klári kisasszony és András is azon voltak, hogy a lakodalom -minél nagyobb csöndben s minél kisebb gyülekezet előtt történjék meg, a -vendégek mégis igazán számosan voltak. Sokan megüzenték, hogy jőnek, -mint szerető rokonok, másokat meg épen e hivatlan rokonok hoztak, ismét -mások másnemű okokon és utakon jöttek, de megérkeztek pontosan mind a -kiszabott időre. Most ott állottak együtt az első szobában, bátor, -egyenes tartással, szemeikkel folyvást kémlelve, kutatva. - -No és kikből állott a hívott és nem hívott közönség? - -Legelsőben a jegyzőné testvéréből és családjából, s a molnárnéból, a -molnár sógorból, egy nyalka molnárlegényből s egy velük jött vastag -termetű, de fölötte ritka hajú, szőke adótisztnéből, ki azonban csupán a -mihályfalvi német atyafiak iránti tiszteletből jött el. Eljöttek, ámbár -sokat boszankodtak és nagyokat nevettek a parasztlegény atyafin. A -lakodalom oly czím, mely magában foglalja a jó evést-ivást, s ilyen -kellemes időtöltésből nem marad el az ember. Még a szegény -papkisasszonyok is eljöttek, de ezek most a mellékszobába vonultak a -menyasszonyhoz, s nagyratartó büszkeséggel onnan kandikáltak ki a -szűrös, bundás, zsíros hajú paraszt atyafiságra, mely atyafiság -egyébiránt észre sem vette őket. Volt még néhány szép gömbölyű termetű, -egészséges, piros arczú jegyző és rektor kisasszony, kik még nem voltak -ugyan eljegyezve, de minden órán várták az eljegyeztetést. - -A mint a násznép elhelyezkedett, néhány percznyi ünnepélyes csönd állott -be. - -Most László bácsi átadván bundáját a mellette álló kovácsnak, az öreg -pap felé közeledett, s felekezetének élén megállva, néhány tisztességes -köhentés után ily emlékezetes szavakat mondott: - -– Kedves tisztelendő úr! Bölcs Salamon példabeszédes könyvében azt -kérdi: «Gyors és serény asszonyt kicsoda találhat?» Nem tudom, már pedig -most ilyet keresünk mi is, mert tudjuk, hogy az ilyennek ára jóval -felülhaladja a karbunkulusokat. Az ilyen fehérszemélyhez bízik az ő -férjének lelke; az ilyen asszony keres gyapjat vagy lent, és megkészíti -azokat kezeivel akaratja szerint. Ilyen asszonyt keresünk mi most. - -László bácsi végighordozta szemeit a mellékszobából kikandikáló -kisasszonyokon. Azok akaratlanul is elfordíták fejüket, s el nem -palástolható mosolylyal tekintettek a reszkető menyasszonyra. Maguk se -tudták biztosan, hogy mit nevetnek, de igen különösen esett nekik a -furcsa leánykérő beszéd. - -László bácsi folytatta: - -– Asszonyt kérünk, a ki fölkelvén éjjel, eledelt ad az ő házának. -Gondolkodik mezőn való örökségéről és megtevén azt, az ő kezének -munkájával szőlőt plántál. - -Egy fehér galléros, smizlis jegyzőné megcsóválta fejét s odasugott -szomszédjához: - -– Hallja, mit beszél ez a paraszt? - -A szomszéd intett fejével, hogy hallja. - -– Már parasztnak mégis csak nem adnám a leányomat. Nem szörnyűség az, a -mit ez az együgyű ember össze-vissza hadar? - -A szomszéd asszony figyelni akart, s megrántotta a jegyzőnét, hogy -hallgasson. - -A jegyzőné nem hallgatott s mormogá magában: «Dehogy nem, még bizony -szegény leány, ételt is hordjon a mezőre. Az volna szép!» - -S haragosan fordult a beszélő felé. - -– Az ő kezeit veti a fonókerékre, – hangzott tovább a menyasszonykérő, – -és kezeivel fogja az orsót. Nem félti az ő háza népét hidegtől, mert -egész háza népe felruháztatott béllelt ruhákkal. Gondja vagyon a -kicsinyre-nagyra, édes leánya, fia, még a legutolsó cseléd is. - -– Jó, jó, – mormogott a jegyzőné, – majd, majd. No, szegény Klári, te -ugyan készülhetsz, írják a konvencziódat. - -– Mi, kedves tisztelendő uram, oh! tisztelt gyülekezet, ilyen asszonyt -keresünk, serényet, engedelmeset, jámbort, istenfélőt, tiszta szivüt. -Isten ő szent felségének legyen hála, találtunk is ilyet, a ki ugyancsak -meg is igértetett minékünk. Ez a merőben széppel, jóval ékeskedő leányzó -itt vagyon a tisztelendő úr családjában, ki is nem más, mint Klárika -kisasszony, kedves hugom. Kérjük azért egész tisztelettel és -szeretettel: adassék ő ki minékünk, hogy azok, kiket a jó isten -egymásnak szánt és igért, boldogok lehessenek jártukban-keltükben, -házaikban és házaikon kívül, és minden foglalkozásaikban, valamelyeket a -mindenható szent nevében kezdettenek meg. - -Az öreg földmíves ember megsimította széles homlokát, és várakozó -tekintettel nézett a mellékszoba felé. - -Egy kövér, köpczös, sötétszürke kabátos ősz ember, a tisztelendő úr -testvére karon fogva kivezette a menyasszonyt, és tört fanyelven, -szakadozott szavakban, melyek azonban a legszebb dolgokat akarták -kifejezni, következőkép válaszolt: - -– A Hesperidák kertjéből az arany almákat, ámbátor hogy azokat sárkányok -és más fenevadak őrizték légyen, Hercules – úgy tudjuk – mégis ellopta. -Kilopta… hm, hm, fortélylyal az igaz, de mégis csakugyan kilopta. - -A kövér ember, mint nem valami gyakorlott szónok, egy kicsit megállott, -fölfelé nézett, majd tekintete odaesett László bácsira. Az integetett, -hogy érti a dolgot, szólhat az úr bátran. - -– Atyámfia, itt a tisztelt nász uram – folytatá a szónok megakadt -beszédét – hasonló esetet láthat. Bátyám csöndes hajlékában szintén egy -aranyalma virult, kit épen hasonló sors ért. Ime itt őrizzük mindnyájan, -s mégis néhány órák mulva azt mondhatjuk majd: volt, s nincs, oda van! -Ti is, leánykák, testvérei a távozónak, árván maradtok, mert hiszen édes -anyátok volt ő tinéktek. - -Te is szeretett bátyám, – itt a beszélő megint elakadt, s szelid, kövér -arczán nagy öreg könyek gördültek alá, – no, de az isten velünk volt, -tudom, velünk is marad! – egészíté ki a rokon a félbenmaradt mondatot. – -Én, kedves húgom, ezennel áteresztelek érdemesebb kezekbe. Légy boldog, -vezessen az isten jóról jobbra, nyereségről nyereségre! - -Itt, kedves olvasóim, leeresztem a függönyt, úgyis csak sírás, sóhajtás, -zokogás és számos atyafiságos ölelkezés következik, majd az esküvő, -melyről annyit mondhatok, hogy azt a szomszéd falubeli, kis begyes -nyakú, kevély magatartású, rokon papocska fogja végezni. - -Másnap hét-nyolcz óratájt visszafelé indult a lakodalmas menet. De a -kocsik most egészen más képet nyujtottak. Az első szekeren az ifjú pár -ült csöndes szótalansággal, ki-ki gondolatába mélyedve, a másodikon a -mihályfalvi Ágnes néni ült egy nagy csomó cserép- és faedényre vigyázva, -a többi szekerek a tömésig meg voltak rakva más bútorokkal, melyek közül -a lakodalmas népség olyanformán emelgette ki kezét, fejét, mint víg -szüreti alkalommal a gyerekek a hordókból. - -Az öreg pap kikisérte őket az utczára, hajadonfőn, s onnan integetett -áldó kezeivel leánya felé sokáig, sokáig, úgy hogy a hosszú menet már -rég kiért szinte a falú határából is, s ő mégis mindegyre ott áldogált -leánykáival a templom előtt. Gyér ősz fürteit lengette, hulldogáló -könnyeit törülgette a szél. - -Különben tisztes ősz férfiú, ne csak arra gondolj, a mik aggodalmat -okoznak szerető atyai szivednek, hanem a szép jövendőre is, mely az új -mezővárosban a szép rokonságban kedves leányodra vár. Igen, erre is jó -gondolni. - -Lám, a lakodalmas menet a szép tájakon vigan halad rendeltetése felé. - -Az országut két felén több helyt nekifogtak már az emberek a mezei -munkának; csillogott a nap a fényes ekéken, kapákon, a varjak vigan -szálldosnak egyik buzaföldről a másikra, ha innen elhessegették egy-egy -hangos ostordurrantással, amodább békén letelepedhettek s jókedvvel -nézhettek ama gazdag asztalokra, melyeket a gondviselő uristen -teríttetett meg a szántani-vetni nem tudó égi madarak számára. A -pacsirta azon való ártatlan örömében, hogy ime, mindjárt itt lesz már a -kis barázdabillegető, pintyőke, vörösbegy, sármány, s nem kell neki -többé azokkal a nagy fekete varjakkal társalkodni, a melyek ő reá -különben is alig hederítenek, lármás csattogással dobálgatta fel magát a -tiszta levegőbe. A friss szántáson egy-egy süldő nyulacska, oh! hogy -nekiiramodott, pedig senki sem kergette, nem ám, mert a rétek felől nagy -kocsizörgés verődött, s ember, ló, ökör, kutya, madár, mind arra -tartotta fülét, fejét. Tudni akarta nyilván mind, hogy mi az, kik -lehetnek azok, honnan jönnek? - -Nem sokáig kellett várakozniok, mert a kocsik csakhamar odaértek az -országutra, s a ki akarta, most szemtől-szembe láthatta, hogy ezek a -lobogós, kendős, pántlikás, kurjongó népek lakodalmasak. - -András lesütött, szemérmes tekintettel, de vidáman fogadta egy-egy -ismerősének köszönését s jóizüen mosolygott magában, midőn látta, hogy -egy távolabbi szántásról egy-egy suhancz gyerek vagy béres legény mily -lélekszakadva üget, hogy közelebbről láthassa a mennyasszonyt. - -Az idő, hogy Andrásék hazaérkeztek, úgy délután egy óra körül járhatott. -A kisérők, sőt maga Ágnes néni is nagy jókivánságaikkal hazatakarodtak: -az utczán kiváncsi járó-kelők zaja is lassanként lecsöndesedett, s az új -házasok kicsinyke hajlékukban végre magukra maradhattak. - -– No lám, hát ez a mi házunk! – szólt András boldogan, de bizonyos -szégyenkezéssel tekintve hol alacsonyas kis hajlékára, hol szép ifjú -feleségére. – Úgy-e, kicsiny, alacsony házacska? - -– Hiszen ez szép kis ház! – mondá a menyasszony nyájas megelégedéssel. - -A bizony nem volt szép, mert törpe is volt, keskeny is volt, legfölebb -udvara volt elég tágas; de András most mégis csakugyan kezdte szebbnek -találni, magasabbnak, erősebbnek, alkalmatosabbnak. - -A férj és nő, mintha csak véletlenül történt volna, egyszer-egyszer -hosszasabban pihentette egymáson tekintetét, s látszott, hogy ez is, -amaz is egy-egy édes kérdést tesz fel. Mik lehettek e kérdések, azt csak -a jó isten tudná, hanem végre mintha mind a kettő dolgot keresett volna: -András tüzet gerjesztett a kemenczében, a kis asszonyka pedig ebédhez -készülődött. Elővette a kalácsokat, az édes süteményeket, a sülteket, -miket a hű öreg cseléd pakolt össze még odahaza, és szép tiszta sávolyos -abroszon ott állott az első ebéd. - -András akaratlanul is anyjára gondolt, öcscsére, rokonaira, a kik -nincsenek itt, de a kiknek itt kellene lenniök. Hogy nevethetnek azok -most ő rajta, főkép az uri rokonok. Nem, azok jóformán mitsem törődtek -vele, előttük András úgy sem volt több egy béresnél, s most, hogy az -öreg Bokrosné kitagadta: egy koldusnál, a kivel jó, hogy nem kell -találkozniok. - -Bokrosné azonban máskép gondolkozott; haragtól lihegve betopogott a -nagysás nászasszonyékhoz s méregtől kékülő ajkakkal fogott keserü -panaszához: - -– Hallottak ilyet? – kérdé szemeit törülgetve, mintha sirna, holott épen -nem tudott sirni, csak dühöngeni. – Ily szégyent hozni házamra, hogy -csufoljon, nevessen az egész Mihályfalva. De így járnak a jószívű anyák. -Úgy neveltem, mint egy urfit, s mihelyt kinőtt a földből, -háladatlanságból mindenben gáncsoskodott velem. Még a tudatlan, -Sándorkám házasságát is ellenezte. Irigy te, roszlelkű! Irigyelted, hogy -ez szebb, jobb szivű, hogy ez olyan, mint én, Bese-vér, nem olyan -paraszt, mint te. Most ott van, elvett egy rongyot, egy koldus -papleányt, a ki uri asszony se, mint ez a lelkem asszonyom itt, – -mutatott nagy tisztelettel menyére, – gazdaasszony se, a milyen voltam, -meg vagyok én. Tudatlan, mert mit is tanulhatott volna otthon koldus -apjánál, anyjánál, mit egyebet, mint dologtalanságot? Milyen gazdasszony -voltam én! – szólt megfeledkezvén arról, hogy most mint uri asszonynak -el kellene ilyesmiket feledni, sőt tán hazudni is. – Még hol volt a nap, -már én talpon voltam, munkások ellátva, tehenek megfejve, gyerekek -tisztában, udvar, kamra, szoba rendben. Nem félt ez az én két rossz -kezem a dologtól, de nem is jártak senkinek a gyerekei olyan szépen, -mint az enyémek, minden úr, még a főbiró is megszólította őket: «ki fiai -vagytok?» Úgy! Nem volt olyan kamarája senkinek, mint nekem; az enyémben -ujat ért a husnemű, zsirnemű, liszt, hüvelyes vetemény; nem ismertem én -soha, mi a szükség, nem én. S most ehol betolakodik egy koldus a -familiámba, egy sehonnai, abban a hiedelemben, hogy majd én felruházom. -Ohó, nem estem én a fejem lágyára! - -S hangos kaczagással fordult a nagysás familia tagjai felé. - -Szerencse, hogy András lelkében ily gondolatok csak meg se fordultak, s -szerencse, hogy az ajtó csendes kopogtatás után megnyilt, s egy sovár, -szelid képű öreg ember köszöntött be hozzájuk. - -– Isten hozta édes apám uramat, isten hozta. Hát így várt bennünket? – -ugrott fel András örvendező tekintettel, átölelvén apját, s oda vezetvén -a kis menyecske elé. – Hát itt vagyunk, megjöttünk. Mit szól, édes apám -uram, úgy-e, hogy jól cselekedtem, hogy tudtam, mit csinálok? - -Az öreg ember ingadozva állott az új asszony előtt, beesett öreg szemeit -egészen kinyitotta, s remegő ajkakkal s mosolygó tekintettel nézte a -szép szőke, vidám arczot. - -[Illustration: Isten hozta édes apám uramat.] - -Az új asszony tiszteletteljesen fölkelt, odament az öreghez, megölelte -és megcsókolta. - -– Lássa, édes apám uram, még engem egyszer sem ölelt meg, s magát már -ehol meg is csókolta! kiáltott András eleven, vidor tekintettel, hol a -nevető öreget, hol a piruló menyecskét nézve, azzal a nyiltan kifejezett -kivánsággal, hogy: édes szép virágszálom, most már én is következhetném -ám. Oda is suhant az asszonykához, s nekibátorodva átfogta a karcsú -derekat, csókolta a szép piros-fehér arczot, homlokot, hajat, azzal az -édes telhetetlenséggel, mely csak egy ép, magát megtartóztatott tiszta -szivű férfiun szokott erőt venni. - -Az öreg ember szótalanul nézte a jelenetet, mormogott valamit, hogy: -«András te!» majd leült, s elfogyott száraz arczán nagy meleg könyek -folydogáltak alá. - -– Úgy-e, hogy jobban lesz az élet így, – szólt András boldogan, – mint -amugy volt? Ne féljen apám, ha nem vagyunk is urak, mint az édes anyám -németjei, azért az isten nem hágy el bennünket. Aztán megbecsüljük, majd -meglássa, ez az én galambom – s e szóra mintha nem illenék ily -parasztosan szólni, az öreges legény elpirult – úgy-e – fordult felé -szeretettel, – gondját viseljük édes apámnak. - -– Oh! hiszen nekem is édes apám! – volt a gyengéd válasz, s a szép -fiatal menyasszony elsimogatta az öreg embernek ősz fürtjeit, -megczirógatta arczát, s hol Andrásra, hol apjára mosolygott. - -– Mind nagyon jól van ez így, édes fiam, – törte meg a csendet az öreg -Bokros Mihály, – de… s hallgatva sütötte le szemeit. - -András elértette a többit, s komoran nézett maga elé. - -– Elmegyünk még ma édes anyádhoz! – mondá teljes jóindulattal a feleség. - -– Az, az, lelkem gyermekeim! – kiáltott fel az öreg ember élénk tűzzel. - -– Nem, oda nem megyünk, apám! - -– Miért nem, fiam?! – kérdé halkan az öreg. - -– Soha sem bántottam senkit, de ha valaki feleségemet csak egy szóval -vagy tekintettel is meg találná sérteni, nem lenne azt jó énnekem -látnom. - -– Hát elmegyünk édes apáddal! – igyekezett az asszonyka férjét -megvigasztalni. - -– Nem, édes lelkem! – vonogatta vállait az öreg Bokros Mihály. – Furcsa -egy asszony ám az, kevély, haragos; még meg is tudna magáról feledkezni. -Nem úgy lesz fiaim, majd elmentek, ha ma nem is: magatok. - -– Soha! – morgott kemény tekintettel András. – Ők urak, mi szegények -vagyunk. A szegény még az édes anyjánál se kedves. Aztán hizelkedni se -tudok, azt meg, hogy te hizelkedjél, angyalom, annak, a ki minket -gyülöl, igen-igen szégyenleném. A lakodalmamra se jött el egyik is! – -tevé hozzá egy kis hallgatás után kedvetlenül. - -– Megbántottad, András? – szólt a feleség. – Talán kemény voltál -hozzájuk? - -– Jól beszélsz, édes leányom, jól beszélsz! - -– Nem voltam… isten a tanum, hogy nem bántottam egyiket is soha. Talán -Sándort károsítottam meg? Hisz ő ül az örökségben. Hanem hadd üljön, -csak a koporsójáig benne ülhessen. Én tudom, hogy csak egygyel bántottam -meg őket, de azért az egyért áldom az én jó istenemet! – s András -érzéssel szorongatta meg felesége szép fehér kezeit. Ád a jó isten -nekünk is, úgy-e angyalom, hogy ád? - -– De ád ám, édes fiam, – biztatá az öreg ember gyermekeimet, – majd -megmutatod te nekik, András, hogy az isten nem csak az öreg-utczán -lakik, de itt a mi sorsunkon is. - -A három tagból álló család sokáig szótalanul nézett egymásra s az -alkonyodó nap pirosan verődött be a keskenyes ablakokon, s hol az egyik, -hol a másik arczát világította meg erősebben, talán kutatva, hogy miről -gondolkoznak, s vizsgálva a fiatal asszony szivét, hogy mekkorra benne a -szeretet, a türelem s a rettegés nélkül való jó reménység. - - - - -X. - -Azalatt, míg a nagy boldogságban a fiatal pár egyszer-egyszer azt is -beleszőtte a beszélgetés kellemes folyamába, hogy a látogatásokat hol is -kezdjék meg voltaképen, ime, eljött ám a vasárnap. Tisztába öltöztek az -utczák, templomi öltözködéshez fogtak a családok, s a harangozó meg már -épen ott könyökölt a toronyablakban, félszemmel pedig a lelkész -szolgálóját lesve, mikor az int, hogy: István bácsi, lehet, kondíthat. - -Biró László bácsi a tulsó sorról átüzent Bokros Andrásékhoz, hogy -készüljünk, mert megyünk a szentegyházba. Ime, az első látogatást tehát -a gyülekezetnél tették, isten szent szine előtt. András titokban -nagyokat sóhajtott, hogy miként esik ez meg; hova üljön az asszony, -melyik padba, hogy botránykozás ne történjék. A parasztasszonyok közé? -hiába, egy papleány oda mégis csak nem ülhet; ül a papné mellé, mert -miért is ne ülhetne? hm!… Ez a «hm!» nagy tusakodást, belső harczot -jelentett. Ejh! ül a rektorné mellé, – nyugtatá meg végre magát András, -– ez lesz a legalkalmatosabb hely, se igen fönt, se igen lent. - -S a lelkiismeretes új férj lelke ebben a tisztességes padban csakugyan -meg is nyugodott. - -De most egy hasonlókép nehéz pont következett: hogy öltözködjék az új -asszony? mint a temetősori asszonyok? úgy nem lehet; mint az uri -asszonyságok? nem szabad! mint a Sándor felesége? Nem, nem, az ő -felesége nem olyan nagysás német dáma. - -E tépelődő gondolatok alatt szinte hallani vélte az első harangszót; -lopva be is tekintett az ablakon (mert épen a folyosón sétálgatott) s -nézte, hogy a felesége milyen ruhát vesz magára. Ott volt vele Ágnes -néni, ott igazgatta. - -A kis menyecske egy uri szabású köntöst vett ki az almáriomból. - -András szive dobogott is, hogy olyan szép, gyönyörű teremtés felesége -van, de reszketett is, hogy az a sok irigy szem majd a templomban mit -fog kitalálni. - -– András, – szólalt meg egyszer a kis feleség, – ha akarod, mehetünk, én -fel vagyok öltözködve! – s a mint a vidám tekintetű asszonyka egyszerű -kék szőrköntösében bámuló férje előtt megállott: András elfelejtett -minden aggodalmat, csak nézett-nézett, s szinte nem tudott betelni a -szép fiatal teremtés nézésével. Végig-végig hordozta szemeit a diszes -állású ruhán, a szép urias nagykendőn, ékes főkötőn, keztyün, s édes -álmélkodással nyugtatta meg tekintetét a mosolygó kék szemeken, -melyekből tiszta, zavartalan boldogság ragyogott. - -A fiatalok ugy indultak meg – nem karonfogvást, mint az urak és a városi -mesteremberek – csak úgy egymás mellett, mint a földmivesrend szokott. -Ágnes néni egy lépésnyi távolságban büszkén ballagott utánuk. Majdnem -minden kapuban akadt egy-egy néző, ki fogai között tettetett -nyájassággal köszönve, irigy kiváncsisággal tekintett végig a jövevény -asszonyon. S e sovány köszönéseket Bokros Andrásnénak mind a legnagyobb -alázattal és szeretetreméltósággal kellett visszaadni. - -Köszönnie kellett Görbénének, a boltosnénak, ki bekötött lisztes fejével -egy perczre kimozdult az adó-vevő asztal mellől; a kis sarkon lakó kövér -kovácsnénak, kinek mostoha apja rektor volt egy felső-baranyai -falucskában; a híres Fügének, kit az új városban a leggazdagabb paraszt -embernek tartottak, a ki már ezeknek előtte is minden belső emberrel – -kivéve a szegény tanítókat – komaságban, belső atyafiságos -czimboraságban volt; köszönnie kellett minden járó-kelőnek, a mint ezt a -becsülettudó falusi szokás bizonyosan igen helyesen megkivánja. - -Attól fogva pedig, a mint a módos Biró Lászlóékhoz csatlakoztak, meg -kellett állaniok minden valamirevaló asszonynyal, hogy az kedve szerint -összetapogathassa, morzsolhassa Bokros Andrásné ruháját, kendőjét, -főkötőjét, s egy lenéző pillantást vethessen a paraszt ifiasszonyt meg -nem illető keztyüre. - -Valóban több kisebb-nagyobb, de mind fontos stácziót tartottak, míg -végre valahára eljuthattak a szentegyházig. Elől ment Biró Lászlóné -asszony nagyobbik leányával, teljes alázattal, buzgó istenfélelemmel -szorítván mellükhöz a fehér keszkenőbe takargatott zsoltárt. - -Az ő járásuk kifogástalan vala, fejüket mind egészen lehajtották, s -csendes áhitatos döczögéssel huzódtak be az őket megillető székekbe. Ott -leborultak, s elmondták a szokásos bementi imádságot jó erős -suttogással. Biró László a tisztesebb javabeli emberek padjába ült, -András a fiatal házasok székébe, a kar alá, a felesége pedig nénjével… -oh! igen is, egyenesen az uri asszonyok (de nem a német nagysás -asszonyok) székében foglalt helyet. Uram teremtőm, – emlegeté Biró -Lászlóné még hetek mulva is, – milyen egyenes, gangos járással ment, -merő botránykozás volt az atyafiakra nézve. - -A szegény András úgy meg is volt döbbenve, hogy nem látott se eget, se -földet. Az uri asszonyok néztek, suttogtak, a papné egészen kihajolt -székéből, s istenfélően csóválgatta nagy bubos, virágos kalapját. Hát a -nagysás adószedőék, az idősebb meg a fiatal nagysás asszonyék – mert ott -voltak – azok nevettek, integettek még egyszer ide-oda! - -– Jézusom! suttogá egy-egy jobb érzésű asszony a temetősorbeliek közül. - -– Oh! te rongyos illetlen, te! – mormogá magában a tiszta fekete -selyembe öltözött Bokros Mihályné ténsasszony, erősebb, sértőbb -szavakkal nem mervén élni egy szentegyházban. – No nézze meg az ember, -hova merészel tolakodni egy papczafadék! - -Hanem némi büszke enyhülést talált abban, hogy Sándorné menye, a nagysás -asszony meg épen a nagysás asszonyok székében ül. - -Ha valaki ezek mellett azt hinné, hogy Vörös Gábor ténsur hasonlókép -igen megbotránykozott a szegény fiatal asszony e meggondolatlan -cselekedetén, az olyan, azt hiszem, tévedne, mert egy nagy méltósággal -mosolygó s kezeit nyugodtan tördelő ember nem annyira azt árulja el, -hogy haragszik és szégyenl valamit, sőt inkább, hogy azon a valamin, a -mi történt volt, örvend. Csakugyan, Vörös úr teljességgel örvendeni -látszott. - -– Jól van, András, – mondogatá szivében, – tromfold le azt a bolond -anyádat, addig is, míg majd az én tromfom épen a feje tetején találja. - -S a résztvevő lelkű ember odatekintett a főbiróra (igen, mert a németek -csupa vigyázásból mind jártak a templomba) s a leendő nagysás feleségre. -Hajtogatta nyakát, s mintha barátságosan intett volna is Andrásnak. - -Baj, de most az egyszer úgy volt: az egész szép tavaszi prédikáczió -hatása elveszett. A babnyelvű kövér pap hiába ágaskodott, fenyegetőzött -s harsogtatta tele torokkal: «édes idvezítőnk, édes idvezítőnk, a -Jézus,» alig hallgatott reá egy-kettő: mindenki Bokros Andrásnéval volt -elfoglalva. Az öreg Ágnes nénin kívül mindenki talált rajta valami -csufolni, megitélni valót. Hogy is ne? egy paraszt ember felesége odaül -az úri asszonyok közé! Az öreg néni nem jutott eszébe senkinek, valamint -az sem, hogy a fiatal asszony leánykorában is ült már a templomban -ugyane padban nénje mellett. - -Most? oh! ez a most egészen más valami volt; most. - -Az itélő kegyetlen tekintetekből és haragos suttogásokból a szép kis új -asszony szerencsére egy betüt se vett észre; ő hallgatta a prédikácziót -azzal az őszinte figyelemmel, a melylyel otthon szokta hallgatni édes -atyja szép, buzgó beszédeit. - -Az öreg pap – itt is, mint másutt, bizonyosan sok ok nélkül való oktatás -után – áment mondott, az ének megzendült, s az úri asszonyok lassanként -kezdtek oszladozni. Most indult még meg a mihályfalvi asszonyok -törvénytevése. - -Ágnes néni nem várta be Biró Lászlóékat, ment egyenesen hazafelé -Klárikával, a mint ő nevezte. S így mire a földmives-osztály asszonyai -és leányai is kijöhettek a templomból, ők már a kis közön jártak -valahol, a vén fösvény Kétszeri Dániel kastélya körül. - -András kijövet indulatosan nézett ide-oda, izmos vállain nagyokat -rántott, tömött bajuszát majd a kihuzásig sodorgatta s köhögött, mint -mikor az ember nem akar szólni, bár roppant erejébe kerül, hogy a szót -visszatarthassa. - -László bácsi Andrással befordult egy kis szük utczába, alkalmasint, hogy -minél kevesebb emberrel találkozzanak. - -– Öcsém, – szólalt meg nehány percznyi hallgatás után, – látom, nem -beszéltél a feleségeddel. Hm! hát hova ültetted az asszonyt? Az, öcsém, -tudd meg, ezentul nem az ő helye. Csak nem akarsz tán megnagyságosodni, -mint szegény Sándor öcsém, a ki hintón vitte haza övéit a -szentegyházból? Teneked mindig volt eszed. Hogy nem mondtad meg -feleségednek, hova üljön. Nem láttad, mindenki őt nézte? Te, öcsém, -paraszt ember vagy, mint én, mert mondjuk úgy, a hogy van… s a feleséged -is… persze, persze, papleány… de most már… - -László bácsi elhallgatott, de András se tudott mit szólni, csak égett, -talán reszketett is. - -– No, hanem öcsém, – szólalt meg más hangból a bátya, – annyi, mintha -semmi se történt volna. A mint volt, úgy volt, máskor máskép lesz. Ma -egy szót se szólj a feleségednek a dologról, holnap is csak módjával. A -tanács olyan, mint a só, mindenkinél szükséges, de a sok megárt. Azért -mértéket tarts. Aztán azt is meggondold, hogy nem parasztleányt vettél -el, a kivel csak mégis könnyebben tudnál bánni, de ez olyan, mint a fain -papiros, nem a mi durva kezünkhöz való. Lágyan érj hozzá, tiszta kézzel. -Tanuld ki a módját, bánjál vele úgy, mint a leányoddal, szoktasd a -kezedre. Ok nélkül való beszédekkel el ne vaditsd. Szép, fain asszony. -Egész isteni tisztelet alatt a papon volt a szeme. Úgy! - -Ilyen beszédek lecsillapították Andrást, ki ezek nélkül meglehet, ki -talált volna szalasztani ajkán valami nyers szót. - -– Ma együtt ebédelünk, átjöttök hozzánk, öcsém, úgy egyeztek meg az -asszonyok. Ott lesz nálam a rektor koma is, bár a felesége haragszik, -hogy nem az ő leányát vetted el. Persze, hiszen oda járogattál. No, ki -kell velük békülni; jó emberek. Hanem nálam lesz a kis tanító -feleségével, ezekkel is meg kell barátkozni. Ezek mihozzánk valók. - -E beszélgetés alatt az új asszonyt otthon egész egy csomó paraszt -asszony vette körül; ott voltak Biróék is. A templombeli esetet nem -merte közülök felhozni egy is, jóllehet, ott ült épen a nyelvük hegyén, -s csak egy kis rés kellett volna, hogy hegedüszóban jól megmossák érte a -szegény kis menyecskét. - -Bokros Andrásné mindenkit megnyert vidám kellemetes beszédmódjával, az -öregebb asszonyokat meg «asszonynéném»-ezte, a fiatalabbakat -keresztnevükön szólította, ezenkívül mindenkinek igyekezett valami -szépet mondani. Látszott is rajta, hogy nem kis munkát végez, mert arcza -csupa láng volt, szemei valósággal égtek az erős igyekezettől, szép telt -ajkai még akkor is mosolyogtak, mikor a vendégek rég hazatakarodtak már. - -– Micsoda nyelves egy asszony lesz ebből, öcsém asszony! – szólt gunyos -nevetéssel társához, Bokros Andrásnéra czélozva, egy nagy fekete -főkötős, pufókos képű nő. – Majd meglásd, megöli ez az urát még a -beszédével; ha az én menyem, már pedig az csak, tudja, lelkem, egy -paraszt ember lánya, az igaz, hogy mesteremberé, ez a rongyos pedig azt -se tudni, ki s mi légyen, hát mondom, ha az én menyem az én házamban, -tudja, az első nap enyit csataráz, mint ez a – né! majd hiszen -megmutattam volna én, hogy Kacz Pálné, már mint én, kicsoda. Meg én! - -S a vén lelkes asszony fenyegetőleg rázta zsoltárát a levegőben. - -– Már a Sándor felesége, a Bokros Sándoré, az már más, az nagysás -asszony leánya, uri vér, de ez! – s a vén nő leirhatlan megvetéssel -csóválgatta fejét. – No lelkem András, – folytatá, – te is ugyan hiába -vénültél meg ennyire, ha csak ilyenért vénültél meg. Hiszen micsoda egy -teremtés ez? Micsoda sovány karjai vannak (s a vén nő nem átalotta -felgyürni karjait, hogy megmutassa, milyeneknek kell lenni a -mustrakaroknak), azzal dagaszszon be aztán tizenkét kenyeret! Eszik is -abból a kenyérből a kutya! Micsoda vékonyka, penészes egy asszony! Hogy -tud ez ellátni tiz-tizenöt munkást étellel, mit lehet egy ilyen -teremtésre bizni egy jóravaló háznál? Az én Viczám… No de persze, nem is -adtam volna egy vén legénynek. - -A fiatal asszony, a ki e tekintetben egészen máskép vélekedett, -mosolyogva tekintett a vén asszonyra. - -– Aztán nézd csak, uramfia, téged meg Sárikának hi! Hát ki vagy te? hát -nem volt a te apád nemesek hadnagya? hát nem vagy te László-leány? engem -meg hogy: nénémasszony. Mintha nem is Mező-Mihályfalva városban laknám, -hanem egy iszlai harangozóné volnék! - -Nevetett, ilyen nagy sértésre csakugyan nevetnie is kellett. - -Az öreg asszonyság – a kiben pedig Bokros Andrásné felette bizott – -tenger sok okot hozott fel arra, hogy mily nagy ostobaság az, ha valaki -egy szegény leányt vesz el feleségül, de másfelől meg mily nagyon szép, -ha valaki az asztalfőre teheti a fejét, mint Bokros Sándor is uri -házasságával. Mivel épen ennél a fontos pontnál hadarászott, mikor az -öreg Bokros Mihályné ténsasszony házához értek, otthagyta a fiatal -asszonyt s befordult egy pár szóra a nagysás adószedőékhez, hogy a nagy -templomi botrányt az utolsó szóig tisztára elbeszélje. - -A szegény Bokros Andrásné pedig a legnagyobb megelégedéssel és kedvvel -ment férje oldala mellett Biró Lászlóékhoz ebédre. Teljes lelkéből -hitte, hogy ebben a városban neki sok jó asszonyai lesznek. Mily -bizodalmasak, nyájasak voltak iránta. Maga volt egytől-egyig mindnyája a -kész jóság. Soha se merte volna hinni, hogy a földmivesasszonyok oly -őszinte, melegszivűek legyenek! - -Az ebéd szépen, barátságosan folyt le; egy kis hiba azonban mintha -történt volna mégis. Valami olyan, mint a sértés. Biró Lászlóné, a ki -tudta, mi az illem s kit illessen az elsőség, a kis tanítónét az András -felesége elé ültette. - -Bokrosné lesütötte arczát, szép piros szinében egy kissé elváltozott, -hebegett, hogy igen, igen, üljön oda a tanítóné, az öregebb is, és hogy -hogy igen, igen, úgy! - -A kis tanítóné, ki az uj asszonynyal már akár akaratból, akár -akaratlanul csak úgy foghegyen beszélt, a kinálgatásra ilyenformán -gondolkozott, a mit sárgás, soványas arczával világosan ki is fejezett: - -– Nem úgy, édes Bokrosné ifiasszonyom, nem azért ülök maga elé, mert -öregebb vagyok, a mire különben is kinek mi gondja, tudja-e, nem azért, -hanem csupándon csak azért, mert az én uram belső ember, a magáé meg -csak egy paraszt. Az elsőség azért kompetál nekem. Úgy, úgy, szentem! -Azért, hogy maga papleány volt, én meg egy paraszt emberé, most, -galambom, a fölebbvaló én vagyok, a tanítóné asszonyság. - -S a helybeli gőgös papnétól annyiszor lenézett, semmibe se vett szegény -tanítóné édes boszuérzettel tekintett szét, hogy ime, ő most egy -papivadékot mily pompásan letromfolt. - -Igen, ily tromfokat lehet találni a vidéki asszonyságok kezeiben is. - -Különben a tanítóné asszonyság vidáman evett-ivott, a mi nem mutatott -elégedetlen szívre, s egy-egy igen kellemes falat elköltése után oda -tekintett a papleányból lett szegény fiatal paraszt asszonyra is, -kinálva, hogy egyék többet, többet, úgy, mint azok a menyecskék ni a -kemenczepadkán. - -Bokrosné hátra fordult s látta, hogy a kemencze mellett két-három kövér, -pirosképű, vidám tekintetű menyecske eddegél, ki-ki az ölébe fogott -tányérról. - -A tanítóné nevetett s folytatá magában jól eső gondolatait: «úgy bizony, -galambom Bokrosném, majd te is így fogsz ezután ebédelni, vacsorálni, -mint ők. Asztal mellett ülni, férfiakkal együtt ebédelni csak a belső -emberek s azok feleségének lehet.» - -Urak feleségeinek? igen. De hát azok a férfiak, a kiknek úri, nagyságos -vérű feleségük van, hol ebédelnek? Hol? - -Bokros Sándoréknál tudom, hogy hol. - -Nagysás ifju Bokroséknál nagy ebéd volt szintén. A német urak közül a -főbbek ott ülnek mind a hosszú Bokros-féle diófa asztal mellett. A sok -pofaszakállas vörös német kép csak úgy tündöklik a jó magyar ételektől -és italoktól. Ott van a főbiró, segédbiró, köztük épen a főadószedőné, -ki napról-napra fiatalabb és szebb-szebb ruhákban jár; ott ül nagysás -Bokros Sándorné uri asszonyom, kivágott mellű selyemruhában. Milyen -eleven, kövér, jókedvü egy fiatal úri asszony. Nem győzi eléggé bámulni -és dicsérni a gavallér Weidinger úr, ki egyre iszik és csillogtatja nagy -gyémántos gyürüjét. - -Bokros Sándor el van foglalva a borok manipulatiójával, különben ő is -leghátul ül, mint gazda, s neki mint uri embernek nem szabad észrevenni -semmit. Látta ugyan már, hogy a főbiró derékon ölelte Vandát, de -ilyesmin zajt ütni csak egy műveletlen ember szokott. Uri ember, finom -gavallér (a milyenné Sándornak kellett lenni) máskép segít magán. - -Hát az öreg Bokros Mihályné ténsasszony hol ül? - -Künn a maga szobájában. Ma (és néha egyébkor is) a főadószedőné úgy -csinálta ki, hogy Bokros mama csöndesen odabenn költse el maradék -ebédjét. Hiába a szép német szót még nem érti, a nélkül pedig -természetesen, művelt uri társaságban nem ülhet az ember. De mikor úgy -«en famille» vannak, akkor az öreg ténsasszony nem egyszer fiával és -nagysás menyével vacsorálhat. - -Vajjon van-e itt szó Bokros Andrásról, itt ez uri társaságban? - -Hogy volna? Egy szó sincs. - -Ezek itt «urak.» - - - - -XI. - -Földmivelő emberre nézve alig lehet valami kellemesebb áldás, mint ha az -aratás gazdagon, még a reményet is felülmuló bőséggel üt be. A nehéz -ötvenes években volt egy ilyen kövér esztendő is. Megteltek a csűrök, -pajták, vermek, gabonások, s ha valahol a szorgalmas előrelátó -buzakereskedők rá nem tették a kezüket jogosan fölhalmozott asztagokra, -tele hombárokra, a tulajdonos elmondhatta: «hála isten, a téltől most -aligha lesz mit félnünk.» - -Ha valahol jól fizetett a kéve, Vörös Gábor úr kévéi igazán megbecsülték -gazdájukat. Mégis ime, a nagy úr, jobban mondva: a ténsúr elégedetlen. - -Boszusan jár fölebb-alább tágas, hosszú udvarán, oda sem igen tekint a -vidám nyomtatókra, cséplőkre, kik pedig nagyokat köszöntgetnek az -uriasan öltözött uraságnak, megy komoran levágott fejjel, s néha-néha, -mint a ki birkózik, nagyokat dobbant lábaival. Vörös, ripacsos képe -kifeszül az indulattól, szemgolyói meg-megállanak öbleikben s fogai -között mormog valamit, de úgy, hogy csak maga hallja. A ki egészen közel -állana hozzá, az kivehetné, hogy a ténsúr a legnyersebb szavakkal -ócsárolja a német hivatalnokokat, legfőkép a főbirót, ki pedig épen most -is a házánál lakik, azokban a szép nagy vastáblás szobákban. - -A főbiró úr kissé megtelt arczczal, szépen elrendezett sima, ritkás -hajjal és sürü, vörös bajuszszal, nyugodt kedélylyel lapozgat valami -hivatalos iratok között, fehérbőrű finom keze fején és ujjain uriasan (a -mint egyszer Vörös Gábor úr mondta) tarkállanak a vörhenyes szeplők, ha -feltekint – mivel tekintete egy tükörre esik – mosolyog, ha letekint, -mivel észreveszi a sok feldolgozatlan munkát, elkomorodik, de azzal, -hogy Vörös úr mint vélekedik róla, az ő úri személyéről, épen nem -törődik csak egy csöppecskét is. - -Egy művelt főbirónak, ki a mellé még elég fiatal is, tenger sok -elfoglaltatása van. Itthon dolgozni egy kicsit, a hivatalban -parancsolni, veszekedni folyvást; a fiatalabb, szebb hivatalnoknékat -kegyben tartani, azokat fékezni, kormányozni, különösen Biró Sándornét, -ki napról-napra kedvesebb és rátartóbb, szebb és kaczérabb; ezeken kivül -időt hagyni arra is, hogy a franczia nevelőnővel is fentartsa az évek -óta szépen folytatott viszonyt, s még ezen kivül időt venni arra is, – -pedig vesz, – hogy Vörös uram kedves, eleven szemű, telt kövér vállú, -kemény karú Mariskájával is naponta foglalkozzék, igen, ennyi -elfoglaltatásnak becsülettel megfelelni, nem csekély dolog. - -A főbiró úrnak ezeken kivül néhány gyermeke is van, s egy csomó fizetni -való cselédsége és egy még nagyobb csomó fizetni vagy törleszteni való -adóssága. Ezek így levén, a főbiró úr nem sokat törődhetik Vörös úrral, -Vörös úr igényeivel, nem még akkor sem, ha Vörös úr annyira zúgolódnék -is, a mint épen most zúgolódik. - -Zúgolódik, és miért zúgolódik? - -Olyan kényes dolgokért, a milyenekért minden jóérzésű apa csak zúgolódni -fogna. Vörös úr a legszebb remények fejében kérte magának lakóul a -főbirót; megkapta, ez eddig jól is volt; leánya mátkaságát a kisebbik -Bokros-gyerekkel egy helyes plánumért felbontotta; no és melyik jó apa -nem cselekednék úgy? a német uraknak nagy ebédeket, vacsorákat adott, ez -is valami; a főbirót számos izben ellátta kamattalan kölcsönpénzekkel, -mai világban ezt is kevés tiszta szivű ember tenné meg; felbontotta az -egész házi rendet, a parasztos viselet helyett úri ruhákat szabatott; a -két nagyobbik leányt gitározni taníttatta; előbb csézát, később hintót -vásárolt, hogy ha már a dolog úgy lesz, lássa az eb lelke német -főbirója, hogy urakkal van ügye. S most a hálátlan német más asszonyok -után bolondul. A két Vörös-leány itt van, eladó immár mindketteje: ha -akar a boldogtalan német lelke, hát miért nem szól? – okoskodék keserüen -Vörös Gábor úr. Bizony még utoljára én szólok. Pusztuljon, vagy -fizessen. Lépjen fel bátran, hisz leánykérőnek egy becsületes magyar -háznál sem harapták még le az orrát. Mit kiván? mi a szive szándéka? -kell pénz? az is lesz; kell jószág? hát hiszem nem viszem én el a -koporsómba házaimat, földjeimet. Vagy mit akar? Látom, inkább a kisebbik -leányomhoz huzódik, a Márikámhoz; no jó, nem bánom azt se, Zsuzsimnak jó -lesz az a másik német úr, elég derék egy úr az a Vádingér, azaz -Váidingér, az a köpczös német. - -De csak szólnának! Hanem nem, mindkettő azért a jó madár Bokrosnéért -bolondul. Várj csak, asszony, nem ülsz te itt a mi helységünkben sokáig, -a felől én állok; úgy eltétetlek innen benneteket, mintha soha se -lettetek volna itt, el oda valahova az isten háta mögé a tót földre, a -honnan bizonyosan szakadtatok. Aztán nem bánom, ha ott vesztek is. Hanem -itt, ha akármimbe kerül is, úgy kell menni mindennek, a mint én akarom. -Ha már belekezdtem, nem hagyom annyiba; engem semki nem csufol! Azt a -nótás fajotokat – szólt emeltebb hangon az elkeseredett apa – adok én -nektek nótát, csavargó gaz lelkek ti! s azokra a csufolódó dalokra -gondolt, melyeket egy idő óta esténkint háza előtt szoktak holmi irigy -paraszt fajankók dudorászni. Egy hónap alatt meg kell lenni mindennek, – -kiáltott szinte egész nagy hangon, – vagy én nem vagyok többet Vörös -Gábor. Még győzi a bugyelláris, s ha nem győzné, azéba markolunk, a -kinek van. De a télre a főbiró vőm lesz, meg az a másik német is. Akkor -nevessen aztán, a kinek bátorsága van; tudom, hogy megtöltök minden -tömlöczöt! - -Vörös Gábor úr ez erélyes elhatározás után, mintha egyenesen csak oda -indult volna, az istálló felé tartott. Nagy kevélyen belépett, -megvillogtatta dölyfös szemeit, s egy szép négy éves aranyszőrű csődör -farára csapott, azután meg a társáéra. - -– «Villám,» «Tündér,» – kiáltott a lovaknak, – egyetek, mert holnap -ilyenkor, ha az isten is úgy akarja, nagy úr jászola előtt kapálóztok. -No ne féljetek, ide kerülhettek még aztán, meg tudlak én titeket venni, -ha kell, még tizszer is. - -– Gyurka te, hol vagy? - -– Itt, téns uram, ehol e! – válaszolt egy hang a kérdésre. - -– Hol? - -S egy fekete arczú kocsis ereszkedett le a szénapadlásról. - -– Azt mondom, – adá ki a ténsúr a szigorú parancsot, – ez a két csődör -olyan legyen holnap reggelre, mint a tükör; szerszámuk, mint az arany, -csillogjon. Szegvárra megyünk. - -Másnap déltájt csakugyan ott toporzékolt a két szép sárga csődör -Szegváron a megyefőnök Kripszkrapsz ő méltósága ablaka alatt. Vörös -Gábor úr fel volt öltözködve szépen, módosan, urasan, feketébe, de nem -afféle szijas nadrágba, a melyik ősi szokás szerint még nyáron is -flanellel van bélelve, hanem pompás német bugyogóba s olyan divatú -kabátba, a melyiknek a dereka a valóságos derékon alul egy araszszal -kezdődött. Ilyen szép derekakat viselt akkor az egész úri világ. - -Vörös úr örömtelt szemekkel pillantgatott fel a főnök úr ablakába s -leste, hogy a főnök úr mikor veszi észre a szép állatokat. A főnök úr, -mint akkoriban több ilyrendű úr, szemes egy ember volt, sóvárgó szivű, -enyves markú; élt-halt a szép magyar ajándékért, s már messziről -megtisztelte nyájas, biztató mosolygásával az olyan benne bizó -bátortalant, kiről föltehette, hogy tudja, mi az illendőség. Most is, -bár felette sok volt a dolga, a zajra ki-kitekintett s bámulva, sóvárgó -érzelmekkel vigyázta azt a hintóba való két gyönyörű karcsú sárga -teremtést. De milyen is volt a nyakuk! hosszú, vékony, ruganyos; fejük -kicsiny, de büszke; sörényük göndör, csillogó; szügyök széles és erős; -lábaik vékonyak, de kemények, mint a hegyi szarvasé; egész formás -testükben olyanok, hogy a hozzá értő szem nem győz betelni nézésükkel. -Hát az állásuk, járásuk! még a ki sohse látott lovat, szép lovat, az is -bámulva nézte őket. - -A főnök úr beintette inasát s dobogó szívvel, s mint a nyomon levő -vadász, felvont szemekkel, mosolygó ajkakkal kérdé: - -– Miféle lovak ezek itt? ki az az ember? mit akar? - -– Azok a lovak, méltóságos uram, a méltóságodéi, az az ember egy magyar -úr, s szeretne méltóságoddal beszélni. - -Az eszélyes főnök úr jól tudta, hogy megy az ilyen dolog; azért azonnal -kegyesen rendelést tett, hogy a kocsi álljon be az udvarba, a lovak -ügyét igazítsák el, az a magyar úr pedig jöjjön fel. - -Vörös úr behajtatott, de a lovakat nem köttette be a kinált helyre, csak -oda bizta egy kis ideig a kocsisra, míg majd ha netalán, így s úgy, maga -pedig csakugyan fellépdegélt a méltóságos főnök úr kegyes, biztató szine -elé. - -A főnök úr két-három régóta várakozó instánst összevont szemekkel s -összecsucsorított ajakkal kikergetett, s nagy nyájasan bevezette belső -szobájába Vörös urat. Vörös ténsúr észrevette, hogy itt lehet szólani; a -csikók onnan kívülről inthettek már füleikkel a főnök úrnak, s tudtára -adhatták, hogy azt a derék magyar urat meg kell becsülni a lehető -mértékben. - -Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókához fogott. - -– Volna nekem, méltóságos uram, – kezdé szomorgós hangon, – egy jó -emberem, a ki egyik gyermekemet a haláltól mentette meg. Kináltam én azt -mindennel, de jóllehet, hogy szegény, még ugyan nem fogadott el semmit, -hanem arra kért, keressem fel a méltóságos főnök urat, az előtt borulnék -le, azt kérném, ha térden állva is, hogy tenné őt el mostani helyéről, s -tenné őt vissza oda, a honnan jött, a tótok közé, mert ő csak azok -között szeretne meghalni, ezt szeretné ő. No, gondolám, ha akármimbe -kerül is, én elmegyek a méltóságos főnök úrhoz, addig könyörgök, -rimánkodom, még meg nem lágyítom a szivét, nem bánom, akármibe kerüljön -is, odaadom a két legszebb lovamat, ha meg nem sértem, vagy szolgálok -akármivel, csak azt a becsületes embert visszahelyeztessem oda, a hová -kivánkozik. - -A főnök úr élesen nézett Vörös uram két ravasz szeme közé, s némi -hallgatás után szólott: - -[Illustration: Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókájába fogott.] - -– S ki az az ember? - -– Nagysás Windlicsek Venczel főadószedő úr Mihályfalvában. - -– S ez szeretne visszamenni… - -– Nem épen hazájába, csak a felső vármegyékbe. Itt nálunk nehezen megy -neki az élet. Nagy szegénységben vannak, ott, hogy minden olcsóbb volna, -úgy beszélik. - -A főnök némely nehézségeket emlegetett. - -Vörös uram, mintha zsidóval alkudnék, felállott, akközben nagy -szemtelenül valami ritka fajú tehenekről is beszélt, s bátran -odatekintett a főnök úr szeme közé. - -– Az én megyémbe eltehetném azonnal valahová, talán jobb helyre, de a -felső megyékbe most bajosan. Az sok nehézséggel jár. - -– Sokkal, ugy-e? hm! - -A főnök valami távol eső jövedelmes helyet említett. - -– Hiszen én azt se bánnám, csak jobb legyen, mint ez a mostani. - -– Jobb. - -– Veje is van, becsületes jó ember, annak nem lehetne-e de ugyanott, -vagy a környéken valami kicsiny kis hivatalt juttatni? Méltóságos uram, -– szólt egész biztosan a juhász, – van ám nekem még más két szép csikóm -is. Adott a jó isten. - -A főnök, mintha nagy lelki harczot vivna magában, bökdöste az állát, -homlokát, bólintgatott, szólt valamit a másik két csikóról is, s jó -lelki igéretek között megszorongatta Vörös uram kezeit. - -Nagy szerény alázatossággal odasugta a magyar úr a német főnök úrnak, -hogy de aztán az a derék, emberséges nagysás úr meg ne tudja ám, hogy én -jártam el a dolgát. - -Eligazítottak mindent, nyilt egyeneslelkűséggel, a mint igaz emberekhez -illik is. A csikók a főnök úr istállójában maradtak, Windlicsek úrnak -kijelöltek egy Mihályfalvától jó távol eső hivatalt, valamint a veje -számára is valami kevés tudománynyal járó útbiztosságot, s Vörös Gábor -ur nyert perével visszasietett Mihályfalvába. - -Természetes, hogy mindez most sokkal nehezebben fogna menni. Átlátom a -czáfolhatatlan okot. Most magyar emberek ülnek a hivatalnoki székekben, -ezek pedig, úgy hiszem, mind csupa szemenszedett lelkiismeretes emberek, -igazságért élők-halók, ajándék-csikótól irtózók. Ezek előtt Vörös Gábor -uram dolga merőben hihetetlen; tudom, hogy az ő ajtajukon egy ilyen -becsületes, társán segíteni törekvő ember hiába is kopogtatna. - -Mihályfalvában e szép egyezség után pár hétig minden a legrendesebben -ment; a főbiró, mintha érezte volna, hogy baj lesz, még sűrűbben járt -Biró Sándornéhoz, a hol nem egyszer pihenőben kapta Weidinger urat. -Csakugyan Vanda egyre szépült, különben is kövéres arczái még jobban -megteltek, nagy, világos szemei élénk, ingerlő tűzben lobogtak. A derék -fiatal nőt gyönyör volt nézni. - -Pedig anyja, a főadószedőné se feledkezett meg magáról; akkora fürtöket, -táphajakat toldozott a szükséges helyekre, hogy feje tetejét egészen -megfiatalította; gondoskodott redősödő arczáról is, a mennyiben az -alkalmatlan gödröket, barázdákat a legfinomabb rizsporral és csak -kevesek által ismert festékkel tömte be. E munkás anya leánya mellett -egészen úgy tünt fel, mintha azzal a legnemesebb versenyre akart volna -szállani. És csakugyan szállott is. Hisz elég fiatal volt még, csak nem -hagyhatta magát. Egy jó nevelésű asszony különben is igen későre szokott -megöregedni. S Widlicsek Venczelné asszonyság pedig épen ilyen jó -nevelésű nő volt. - -Itt ez oldalon akadálytalanul folyt tehát az élet. Sándor nem -akadékoskodott, ő az ifjabb hivatalnokokkal foglalta el magát, azokkal -kártyázott, éjjelezett, a mint ezt a gavallérság és műveltség úgy hozta. - -De Bokros Mihályné ténsasszony nem mulatott épen mindig jól. Néha -akaratlanul is Andrásékra gondolt, s megsértett anyai szive olthatatlan -haragra lobbant. Eleintén titkolni akarta, hogy haragszik, úgy mutatta, -hogy ennyibe se veszi az egészet e! S ujjaival nagyot csettentett. -Föltette magában, hogy ha el találnának jönni, nem ereszti be őket a -szobába, nem talán még az udvarba sem. - -Óh! mennyi mindent a szemükre fog hányni, hogy lerakja azt az ostoba, -eszeveszett embert, s hogy megemlékezteti azt a rongyos papleányt. - -Szive, lelke égett a boszuállásban. - -Mivel azonban Andrásék csak nem jöttek, a ténsasszony a sánta -szabónéval, a temetősori Séni Böskével s néhány ily boldogtalan evő-ivó -asszonynyal ült egybe. Menyére haragudott s kerülte Sándor fiát is. Maga -sem tudta, miért, hogy s mikép: kezdett előtte alkalmatlan lenni az a -sok járó-kelő német. (Zsidók is jöttek néha, sőt többször, de ezek már -csak a ténsasszonyhoz s mindig sürgős dologban). - -– Micsoda lakodalom volt az én házamnál! – szólt egyszer elgondolkozva, -de kemény, mérges hangon a sánta szabónéhoz. – Hanem tudom, nem is lát -olyat egyhamar Mezőmihályi. - -A vén asszony büszke szivének még most jól esett a fényes multon -éldelegni. - -– Itt ült – folytatá, nekielevenedve – az úri rend szine-virága: a -Muzsnay urak, Álmos úr, Alfonz úr, József úr, itt ültek a Baloghi urak. -Hej, hogy evett-ivott az a kevély Baloghi Lajos, hogy emelgette rám a -poharát! – s elkomorodott. - -Ki tudja, mi minden juthatott eszébe. Különös, hogy a német urakat, a -kikre pedig akkor oly büszke volt, nem emlegette. - -– Milyen sültjeink, süteményeink voltak! – tördelé magában emlékeit. – A -köznépnek tehenet vágattam, hogy hadd tudja szegény, kinél van a -lakodalom. Tiz akóst üttettem csapra, hadd igyanak, mondom, így tették -ezt a régi öregek is. Volt is kedv, kurjongatás, még harmadnapra is -egyre vivátozták a nevemet. - -– Igaz! – jegyzé meg röviden a sánta szabóné. - -– Igaz? de igaz ám! - -S a vén ténsasszony nagy méltósággal leemelvén arczáról pápaszemét, -szétnézett, s ha menye ott ült volna előtte, ilyen szavakkal fordult -volna hozzá: «Te loknis, vuklis, pingált, puderozott háládatlan, úgy -tudd meg, hogy az a vörös fejű tót apád tűvé tehette volna az országot, -míg ilyen anyósra akadt volna, ha akadhatott volna, mint én. S ehol -mégis…» - -Fölemelte izmos kezeit s kemény, átkozódó szavakban tört ki (mint a -kiket a baj okozójául tartott) András ellen, férje ellen s az egész -Biróhad ellen. - -– De micsoda egy asszony is lesz abból a rongyos leányból? hát mit -tanulhatott otthon abban a sövényfészekben? hát hogy tegye az már a -lábát egy jóravaló gazdaságba? Teszem azt, ha adnék nekik valamit (nem -sok volt már, a miből adjon), egy-két darab földet, rétet, azt a -Suba-féle szőlőt, egy pár ökröt, egy fejős tehenet (ilyenek már mind nem -voltak), hiszen a boldogtalan teremtés azt se tudná jó szerével, mit -csináljon velük. Szegény jámbor te, hát még a munkásokra főzni! te -tudnál? És még te mertél belépni egy ilyen familiába? - -Egy kis szünet után – mialatt csak úgy tépte, szaggatta le magáról a -ruhát – ismét folytatta: - -– No jó, hát ha már olyan házasodhatnékja volt annak a vén bolondnak, -hát nem voltam én itt, hogy szóljon? Vagy hát ki vagyok én? nincs nekem -eszem? nem tudtam volna én egy hozzá illő leányt teremteni? szépet, -módosat? (most nem tette hozzá: úri vért). Ott van la! bezzeg neveti -most a város, hogy majd kiég a szemem. A Bokrosné menye ahol ni, ezt -teszi, azt teszi! Nem, nem, látom, már az utczára sem mehetek ki miatta. - -Elhallgatott, s fáradt, merev tekintettel nézett maga elé. - -– Az én menyem? – pattant föl egyszer, öklével nagyot csapva valami -vászonnemüre; – az én menyem ugyan nem! - -És sápadt ajkait úgy összeszorította, mintha soha sem akarná többet -szétnyitni. - -– Hanem majd megmondom, hogy kié! – s durva, ocsmány szavakat mondott. – -Nem, ide soha be nem teszi a lábát, nem, a mig én élek. Az én tudtommal -nem történt sem a lakodalmuk, sem a bejövetelük, hozzám ugyan ne is -forduljon egyik is soha! Tőlem ott veszhetnek éhen, mert tudom, hogy -utoljára is az lesz a végük! - -E szavak után – mintha már végkép kidühöngötte volna magát – reszketve -hanyatlott székébe. - -– Micsoda házban laknak? – kérdé a sánta szabónét kigyuladt arczczal. - -– A nagy kovács házában, a temetősoron. - -– Micsoda? egy zsellérházban? Ez a Bokrosné fia? No, ezt se gondoltam -volna, hogy megérem! - -Hosszan csóválgatta fejét és nevetni igyekezett, de csak kiáltott, -hörgött, nyöszörgött. - -A sánta szabóné pedig, hogy se inni, se enni nem kapott, csöndesen -kihúzódott a szobából, s hagyta az öreg asszonyt nyöszörögni és -veszekedni. - -Az csakugyan nyöszörgött és veszekedett is magában szinte estig, s észre -sem vette, midőn egy fiatal, szelid arczú menyecske lépett a szobába, -ugyanaz, a ki az első vasárnap meglátogatta Bokros Andrásnét. - -Köszönt, de az öreg asszony nem fogadta el, beszélt, mormogott magában -tovább. - -– Micsoda? – fordult egyszer hirtelen a menyecske felé, kit most vett -észre, – mit mondasz? - -– Hogy mondom Klárinak hivják! – válaszolt a fiatal menyecske, ijedt -tekintettel méregetvén az arczából kikelt vén asszonyt. - -– Kit? - -– Az András bácsi feleségét. - -– Hát aztán ezt ki kérdezte? - -– Vagy nem a nénémasszony kérdezte? Hiszen im most mondá: azt se tudom -kicsoda micsoda, hogy hivják. - -– Én? – kiáltá a vén asszony, s kábultan, nevetve tekintett a leányra. -Egészen odament hozzá, mintha még egyszer akarná hallani azt a nevet. - -– Én biz úgy értettem! – akadozék a leányka. - -– No hát akkor rosszul értetted. Mi közöm nekem az ő nevéhez? Hát te -honnan tudod, hogy így hivják? - -– Onnan, hogy voltunk nála a Kaszás Ferencznével. - -– Az András feleségénél? – kérdé előre tolt fejjel Bokros Mihályné. - -– Ott. - -– Hát miért? - -S az öreg asszony merev tekintete nyiltan kifejezte, hogy mindent -szeretne tudni. Azért öntudatlanul gyorsan kérdé: - -– Nos? – s háttal fordult a leánynak. - -– Csak mondok, nézzük meg; édes apámék is igen akarták tudni, milyen -asszony, milyen a szobája, s milyen a beszéde. - -– Hát milyen? - -– Az bizony szép egy kis asszony. - -– Hm! kicsiny? Persze… - -– Nem olyan nagyon; van akkora, mint a mi Eszterünk. - -A Sándor feleségével nem merte összehasonlítani, bár az volt a nyelvén. - -– Kissé soványas. - -– Sovány? úgy? Azt gondolta a jámbor, hogy majd itt szépen kihízik. - -– Az biz elég telt ábrázatú, piros és fehér is. Szépecske. - -– S aztán hogy fogadott benneteket? - -– Nagyon jól. Megmutogatott mindent. - -– No és van ruhája? – tudakolá Bokrosné, meg sem mozdulva helyéről. - -– Nem sok. - -– Persze, – mormogá a vén asszony kaczagva, – azt gondolja, majd ád az a -bolond anyósom. Azt tegye csak el! Adjon az, szentem, a kit a -lakodalmadba hivtál, adjanak azok a rongyos atyádfiai. Mert én ugyan -nem! Hm! hát aztán engemet említett-e? - -– Igen bizony. Sajnálta, hogy András bácsi nem hívta se apámékat, se -néném asszonyt. - -– Így kezdjük azt! – vágott némi belső diadallal a menyecske szavába. – -Ohó! hanem a békességből semmi sem lesz. Hát mibe került volna… no egy -szót se szólok, semmi közöm velük. Ugy-e? lám, lám, még emlegetett! -Tudom, azt hiszi, engem egy-két szóval bolonddá lehet tenni. Vén vagyok -én arra már, lelkem, meg mindig több eszem is volt. Ugyan mit beszélt -rólam? – tevé hozzá némi szünet után, miközben mosolygott és mereven -maga elé bámult. - -– Hogy mondja meg csak, édes angyalom, de szépen mondja ám, már mint én, -hogy tiszteljük, csókoljuk a nagyasszonyt, én is, férjem is, s -elmegyünk, mert tudom én, hogy jó szívvel fogad ő bennünket. Ha -haragszik, megkérjük, megkövetjük, mert én csak úgy tisztelem, mint a -tulajdon édes anyámat. Engem tudom, nem bántott soha egy szóval is, -azért én csak olyan bátorsággal is megyek elébe, mintha a lelkem -boldogult édes anyám elé mennék. Ha baj van közöttünk, azt nem csinálta -sem a férjem, sem ő, hanem csinálták az árulkodó rosz emberek, a kik -örvendenek, ha háborúságot csinálhatnak. Úgy, úgy, édes, galambom, csak -így mondja ám el, mind ezekkel a szavakkal. - -– Ne beszélj! – mondogatá jókedvvel s nagy lelki diadallal a vén -Bokrosné, a mint a papleánynak szives üzenetét hirül vette. – Persze, -persze, tudja, hogy ki vagyok, hogy engem nem a szemétből kaptak ki, -hogy az én apámat Bese Lászlónak hívták, hogy az én nagybátyám vármegye -esküdtje volt. Jó, jó, csak jőjjenek, hiszen én, ha alázatosan jő, hát -még a koldust sem verem ki udvaromból. Meglátom, hogy becsülnek meg, -hogy kérnek meg, hogy tudnak kedvemben járni, hiszen ha nincs mit -egyenek, az én kamarám nem üres még (már az volt), hát szóljanak. Ha egy -tehén vagy borjú… no, no csak… - -S a vén asszony kevély, daczos szivét szokatlan édes érzés járta át. -Hajlandó lett volna nagy, nagy ajándékokat adni, s ezeket az eszem-iszom -ingyenélő németeket kiverni az udvarából. - -A menyecske rég hazament már, s Bokros Mihályné még mind Andrásékkal -küzködött. Leszídta őket, majd kibékült velük; Klárit tanogatta, -oktatta; Andrást kezdte többre tartani, mint eddig. Rég idő óta most -volt egy szép, csendes éjszakája. Az is jól esett szívének, hogy -férjével, azzal a boldogtalan vén emberrel megint összekerül. Nem laknak -külön, világ csúfjára, élhetnek együtt, a mint eddig éltek. - -Szinte nem bánta, ha átesett volna már szidáson, perlésen, békességen. -Alig birta várni, hogy teljenek a napok egymásután, s történjék meg -mielőbb az egyezség. - -Sütött-főzött, Andrásnak legkedvesebb ételei kerültek elő. «Ha jőnek, – -mondja rá magában, – lássák, hogy nem vagyok szívtelen, olyan, a -milyennek elhireszteltek.» Bár mindent titkon tett, a nagy sürgés-forgás -mégis feltünt az adószedők előtt. A sánta szabóné tudott szolgálni -ezeknek is, így a nagysás asszonyok hamar rájöttek a sürgés-forgás -nyitjára. Tettek róla, hogy minden úgy történjék, a mint kell. - -Épen javában pattogott a tűz a hátulsó konyhán, készültek a drága magyar -ételek, midőn egy temetősori asszony nagy alázatosan beköszönt az öreg -Bokrosné ténsasszonyhoz. - -– Itt ugyan készülnek ám, ténsasszonyom! – szólt a fogadott hirhordónő -egy kis kerülő beszéd után. – Bizonyosan nagy uri vendégek jönnek, a -Sándor ténsur barátai. - -– Ki tudja, hátha épen azok? – válaszolt a nagyasszony dölyfös -rátartással, de egyszersmind jókedvvel. - -– A főbiró ur jön nyilván, meg az új mérnök urak. - -– Ha azok jönnek, Dombiné asszonyom, hát itt lesznek, de tudok én várni -másokat is. - -– Meghiszem! Egy ilyen uri asszonyságnak könnyű vendégeket várni. Hej, -szegény Bokros András, tudom, a te fogad is akkor kopik azokba a drága -ételekbe, mikor az enyém. - -– Kiről beszél itt kend? – áll kemény, feddő tekintettel Bokrosné az -asszony elé. – Tudja-e kend, hogy Bokros András az én fiam, a kihez az -ilyenféle asszonyok nyelvének semmi köze. Ha van Dombiné asszonyomnak -valami dolga, csak adja elő iziben, aztán odább egymásután! - -– De roszkor jöttem, ténsasszonyom! De úgy van az: szólj igazat, betörik -a fejed. Bizony pedig ha tudná, hogy Andrásék milyen szívvel vannak -ténsasszonyom iránt, nem támadott volna meg értük olyan keményen. - -A kiváncsiság hamar más irányt adott a kevély, indulatos Bokros Mihályné -szívének. Egy darabig úgy tett, mintha mitsem hallott volna, csak -járt-kelt hol le, hol fel, huzogatta selyemruháját, igazgatta finom -fodros fekete főkötőjét: ránczolta homlokát, vonogatta vékony, szintelen -ajkait. Egyben fiára gondolt, s annak kisebbítő, becsmérlő szavaira. -Előre indulatba jött, s szeretett volna minden fazekat, serpenyőt az -udvarra hajigálni. - -– Hát milyen szívvel vannak? – tört ki végre az indulatos vén asszony. - -A hirhordónő úgy tett, mintha nem akarna szólni, vonogatta magát s -távozni készült. - -– No, szóljon kend, – rivalt reá Bokrosné, – ne féltse a tarisznyáját. -Mi kell? zsír? fogja; liszt? tartsa. - -S a kevély vén asszony reszketett mérgében. - -– Hát megmondom a dolgot, ténsasszonyom, úgy, a hogy van. - -– Nekem ne is hazudjék kend. - -– Nem hazudok, ha hazudok, álljon meg a nyelvem! András azt mondta -feleségestől: mondja meg kend, Dombiné, anyámnak, hogy ne féljen, mert -ebben az életben a mi lábunk nem lépi át az ő küszöbét. - -– Ugyan ugy-e? Üm, üm, – dadogá a vén kevély asszony, – ajh, ajh, te -mondtad azt, András te… - -Többet nem tudott szólni: lerogyott, s a könyek patak módjára csorgottak -végig arczán. - - - - -XII. - -Tekintetes Vörös Gábor ur, kit most már csakugyan mindenki így czimezett -akár gúnyból, akár illedelemből, nem volt rest ember, de bőkezű sem ok -nélkül. Többször átment Szegvárra megnézni a csikókat s beköszöntgetni a -főnök úr szobájába, s ment mindaddig, míg a jólelkű főnök D… városában -egy nyolcz-gyermekes apát ki nem taszított hivatalából, s az így -megürült szobákba be nem ültette Widlicsek Venczel urékat. - -Oh! e szép hirre mekkora öröm fogta el az öreg Bokrosné ténsasszony -szivét. - -– El, fiam, elmegyünk ebből a sárfészekből! – mondogatá a vén asszony -fölemelt kézzel és diadalmas arczczal. – Meghaltam volna, ha csak egy -hétig is itt kellett volna laknom azokkal az istentelenekkel (az -Andrásékkal) egy helységben! Megálljatok, mert eljöttök ti énhozzám még -csuszva-mászva is, de csak jőjjetek, akkor tudjátok meg csak, hogy ki -vagyok! - -Hirtelen ment minden, mint a hogy jó dolog szokott. - -Vörös Gábor ur maga volt a megtestesült jó szív; pénzzel, tanácscsal -segítette Sándort. - -– Légy haszonbérlő, minek volna neked hivatal, mikor a magad ura -lehetsz; ezeket az ittlevő földjeiteket eladjátok, megveszszük jó -pénzen, én is, mások is, te pedig vásárolsz vagy árendálsz rajtuk egész -uri birtokot. Baranyában olcsó a föld, ott majd hogy ingyen adják. -Legyen eszed, édes öcsém, adj-végy, a hogy jön; ha akarsz, olyan ur -lehetsz, hogy négylovas hintón látogathatsz be Mihályiba. Hozzám -szálljatok mindig (ide tegyétek csak a lábaitokat!), jó barátok -maradunk. Hiszen, ha a leányomnak más volt a kivánsága, ha az eb lelke -fölebb kacsintgatott, ugy-e, mi? Sándor öcsém, azért nem haragszunk. Még -jobb így, te is ur lettél az uri familiával, leányomra is más szerencse -vár. Aztán anyádat megbecsüld, ha az a paraszt (értette Andrást) -kiszakadt a familiátokból, ha nem köszönte meg, hogy anyád im annak is -asztalfőre akarta huzni a fejét, most dughatja a bolond a pad alá. Én -mindig jó emberetek voltam, ezután tudjátok csak meg még jobban. Nem, -engem ne mondjon senki soha fösvénynek, még azt is utáltam, a ki -fösvény; majd megtudod, mit tettem a méltóságos főnök urnál a -kedvetekért, de jól van no, nem szólok, maradjon annyiban, nos, tehát ha -pénz kell, öcsém, – mert úgy is hogy ne kellene? s nagyot kaczagott a -ravasz ember, – adok én, a mennyi kell. A pénz ne tartóztasson vissza -utadból. Hallom, ti kaptok valami jó hivatalt, addig pedig szeretnél -apósod mellett valami alkalmas földeket árendálni. Helyesen, nagyon -bölcsen van, öcsém! Látom, a szeg fejére ütöttem. - -Így, így ment a beszélgetés dicsérve, dicsekedve tovább-tovább, hogy még -a vén Bokrosné is tisztelettel kezdett nézni a jószívű Vörös Gáborra. - -Widlicsekék igen meg voltak elégedve és lepetve a váratlanul jött szép -emelkedés által. Megindultak vásárolni jobbra-balra, hitelre, kontóra, -meg adomra mindenfelé. Készült a sok mindenféle szükséges, -nélkülözhetetlen ruha, bútor gyorsan, rohamosan. Az utazás napja meg -volt határozva, azon innen nem lehetett maradni. Az ifjú nagysás asszony -többször tartott bizalmas összejöveteleket Weidinger urral, sőt a főbiró -urral is, de nem mutatott semmi kedvetlenséget az elutazás miatt. -Gondolta: nagy a világ, s jó emberek mindenütt vannak, vagy a jó isten -tudja, mit gondolt, ki látna egy szép, fiatal, mulatni vágyó asszonyka -szívébe? Sok minden szebbnél-szebb érzés, kivánság, reménység megfordul -ott. - -Elég az, az öreg Bokrosné ténsasszony kezdett igazán arany napokat élni. -Örömest adta el földjét, házát, javait, mint ősi örökségét, melybe -senkinek semmi szólója. - -András nem is hagyta, hogy valaki ez intézkedésekbe beleszóljon, azt -mondhatnám inkább: az András felesége nem engedte. Az adás-vevés könnyen -ment tehát. - -Egy alkonyaton belépett András anyja szobájába. A vén Bokrosné -megrezzent, megállott egy perczre, majd összeszedve magát, kevélyen -feltolta pápaszemét, s nézett és várta a szót. Ő maga nem tudott -szólani, most az egyszer mintha lekötötte volna valaki a nyelvét. - -– Édes anyám, – szólalt meg András halkan, szeliden, úgy hallom, -elmennek innen lakni. - -– El! – hörgött a vén asszony, erőt gyűjtögetve szemei villongása által. - -– Nem azért jöttem, hogy lebeszéljem szándékáról, mert én rám úgy se -hallgatott soha, azért se, hogy kibéküljünk, mert tudom, mit üzent -hozzánk… - -– Ugy, még a koporsómban sem bocsátok meg! – tördelé rekedten a vén -asszony. - -– Én tisztelem, szeretem édes anyámat, én nem haragszom, nem is kérek -semmit; tudom, hogy minden édes anyámé, elélheti, vagy hagyja arra, a -kire akarja, csak annyit mondok, azt is azért, mert a feleségem sírva -kért, hogy mondjam meg, hogy ha édes anyám valamikor megunná az idegen -földet, hát… akkor… - -– Inkább a kutyához, mint hozzátok, mint ahhoz a… – tört ki az anya – -Most pedig eltakarodjál előlem! Ha nem kellettem eddig, ne kelljek -ezután se. - -– Énnekem, anyám, minekünk nem kellett? - -– Egy szót sem akarok! - -– Hiszen ki üzente, hogy be ne tegyük a lábunkat a küszöbén? - -– Kihez fordultál, mikor megházasodtál? kit csufoltál meg vele? - -– Az én feleségemmel, anyám? – kérdé András, közelebb lépvén anyjához. - -– Azzal a rongygyal! - -– No, ha édes anyámnak rongy, nekem nem rongy. Istennek ajánlom! – s -kilépett a fiú a szobából. Odakünn a konyhában megfogta egy zokogó -fiatal asszony kezét, a felesége kezét, s mentek vissza a temetősori -zsellérházba. - -– Ugy-e, galambom, mégis csak jó volna egy bolond édes anya? – hangzott -a nagyasszony örömtelt beszéde. – Elhiszem! - -S kaczagott. - -– Felejtsek el mindent, így volt, úgy volt, ez volt a hibás, én nem, én -sem. Nem, lelkem, nem tesztek engem bolonddá! Még azt a boldogtalan vén -embert is elcsalták tőlem; azt hitték, az majd mind hozzájuk viszi a -Bokros-just. - -Újra nevetett, de mintha a nevetés mégis nem adott volna szívének kellő -örömet. Járt fel s alá, teljes mértékben élvezni akarta a diadalt, -melyet felfogása szerint azokon a meghunyászkodott koldusokon nyert, s -tervezgette a jövendőt. Bár az utóbbi időkben kezdett egy kissé terhére -válni a sok eszem-iszom dölyfös német hivatalnok, s úgy – a nélkül, hogy -talán magának is be merte volna vallani – vágyott az egyszerűbb életmód -után! most egészen nekiadta magát a fényes plánumoknak, a nagyszerű -megtiszteltetéseknek, melyek őt Sándor fia, a gazdag haszonbérlő mellett -bizonyosan érendik. Úgy czímezteti magát, a hogy menyét, az ifjú -nagyságos asszonyt titulálják, s a hogy Sándorkát is titulálni fogják -okvetlenül. Miért ne? menjen az egész egy végből. Ha nagysás, hát akkor -legyen nagysás mind; ha urak, hát akkor legyenek igazi urak. Mire való -az a himezés-hámozás? Hát vagy nem tudna ő olyan uri asszonyság lenni, -mint az a sok éhes német cseh dáma, a kiknek alig van betevő falatjuk? -Ki ő, mi ő? nem Bese-vér? nem a Bese László nemzetisége? De az bizony! - -E tudat bátorságot adott kevély szivének, s szerette volna beparancsolni -Sándor fiát és nagysás menyét, hogy előttük még egyszer és századikszor -elmondja, kicsoda légyen Bokros Mihályné. De Sándor a sörkorcsmában ült -német irnok barátaival a Lakiné kisasszonyainál, menye pedig szülőivel -mulatott valami német uri vacsorán. Magában folytatta azért a disputát s -mindegyre bátrabban, erősebben. Tökéletesen meg volt győződve arról, -hogy a főbűnös András, vagy talán még inkább az a rongy, koldus -felesége; ezek csinálták a bajt, a háboruságot. Ha csinálták, most így -vegyék hasznát. Ő tudni sem akar róluk többet, őt erősen, halálosan -megsértették, s egy ilyen nagy sértést egy becsületes anyán, nem lehet, -hogy megbocsásson. - -Addig küzdött, addig tusakodott, míg végre egészen tisztára mosta -lelkét; igen, az ő lelkét semmi vád, semmi gyanusítás is nem érhette. -Mit akart a szorgalmas mentegetődzés által elérni? nagyrészt azt, hogy a -jószág, földek, ház az övé, s egy hálátlan gyermeknek abból egy anya sem -köteles adni csak egy falatot is. - -Jól fölvevén a dolgot, most már a legjobb akarat mellett se tudott volna -Andráséknak adni semmit. A házra Gáspár zsidó tette a kezét, a földeket -az adószedőék ruházkodták, ették-itták fel, az a kis pénz, a mit még a -kezei közé bír szorítani, valósággal árendára kell. Ezeket különben nem -is látta ily tisztán; de érezte, hogy a pénzzel módjával kell bánni. -Pocskolta, szídta tehát Andrásékat Sándor előtt, menye előtt, az -adószedőék előtt s az egész világ előtt, úgy hogy a ki e keserű -kitöréseket, szidalmazásokat hallotta, el kell hogy higyje, mikép András -nagy bűnt követett el kétségen kívül. - -Míg ezeket az öreg Bokrosné ténsasszony, a hol csak módjában volt, -hirdette, elérkezett a várva-várt költözködési, indulási idő. A -főadószedőék, kik most még jobb hivatalba léptek, nagy pompával ültek a -vén parasztasszony által (mert ők maguk közt csak úgy nevezték -Bokrosnét) vett hintóba. Sándor hátul maradt egy paraszt szekéren a két -öreg némettel, a nagypapával és nagymamával, Bokros Mihályné pedig -egyedül ült nagy fekete drága főkötőben, selyemruhában egy másik paraszt -szekéren; kissé fájt érzékeny szívének, hogy nem ő ülhet a hintóba, de -most már úgy találta, hogy nem árt ha az anyatársnak egy kissé kedvére -tesz valamit. Azonban az úton mégis igen sóvárgott, hogy Mező-Mihályiból -hintón mehetett volna ki, mint igazi uri asszonyság. Egyébiránt -gondolta: meglesz ez is, eljő az idő mindenre. - -El, el fog jönni! - -Úgy akarta, hogy ne bucsuzzék el senkitől is; de kitől is bucsuzott -volna el? attól a sok irigy paraszt atyjafiától, a kik még Sándorkájának -se hagytak békét soha? Nem, azért is megmutatja, hogy megveti őket. Úgy -megy ki Mihályiból, mint akár egy idegen, úgy is nincs ő neki itt már -senkije (hozzátehette volna: és semmije sincs!) Még meghalni se szeretne -itt, nem hogy élni tovább. - -E kemény gondolatok közé erőnek erejével odafurta magát a szegény öreg -Bokros Mihály törődött, sovány ősz alakja. Nem szólt, de nézett a -feleségére, nézett hosszan, merően, úgy, mint azok szoktak, a kik szinte -biztosak benne, hogy többé nem fogják egymást látni soha. Bokros -Mihályné (a mint döczögött vele a fogadott paraszt szekér) szembe nézett -e megsértett, eltaszított öreg emberrel, lesütötte szemeit, majd elkapta -drága selyemfőkötős fejét – és sírt, zokogott öntudatlanul, mert valami -odabent mélyen a kérges, de nem rosz szív fenekén erőnek-erejével azt -akarta, hogy sírjon. - -Így vonult ki szülötte földjéről – apáinak, rokonainak, testvéreinek, -szép ifjú esztendeinek helyéről – az egykori gazdag «nemzetes» asszony, -szinte azt lehet mondani: szegényen, de nagy kevélységgel, gyülölettel, -fájdalommal, s a kurta «tens» czím helyett fölveendő fényes «nagysás» -czímmel. Igen, igen, nagy megvetéssel tekintett a kis zsuppos, nádas -házacskákra, melyekben mind gonosz, irigy lelkek laknak, neki halálos -ellenségei, s meg volt győződve, hogy a jó istentől az rá nézve különös -ujjmutatás, egész áldás, hogy ebből a kigyófészekből, a közül a sok -műveletlen paraszt közül elköltözzék. - -A hintó elől az urakkal jó előre robogott, Bokrosné rákiáltott tehát a -kocsisra, hogy: «Hajts, mit döczögsz, nem paraszt ül a szekereden; menj -úgy sietve, mint uri emberrel szokás.» - -A kocsis odavágott a lovak közé, s két derék uri család, de sőt három -kitakarodott Mező-Mihályiból. - - - - -XIII. - -A szegény Bokros Andrásék maguk maradtak a temetősori kis zsellérházban; -év év után suhant el fejük fölött, mint annyi mások feje fölött is, -hozott alkalmatos és alkalmatlan időket. Igaz, hogy Bokros Mihályné, a -most már csakugyan «nagysás» asszony szerette volna, ha e rongyos pár -mindenestül elpusztul: azonban az isten némely dolgokat máskép akart, -mint a hogy okos emberek azt kiszámitották és hitték. - -A rosz okos emberek így gondolkoztak: - -Bokros András azzal a tudatlan papleány feleségével utoljára is megunja -a nyomoruságot, s vagy elemészti magát bújában, szégyenletében, vagy -megszökik a helységből. Élete sora így fog végződni. - -A jó érzésű okos emberek pedig így fogták fel a körülményeket: - -András belátja, hogy bolondot csinált; feleségének megparancsolja, hogy -ne alkalmatlankodjék a belső emberek templomi székében, menjen hátra a -földmivesnék padjába; öltözködjék rangjához illő módon, ő se különb, -mint más földmives-asszony, s keressen magához való barátnőket. Így lesz -belőlük ember. - -Hanem nem megy úgy minden, a mint kellene. - -Elhagyni a régi szokásokat, újakat venni fel akarva, nem akarva; -alkalmazkodni olyan emberekhez, még pedig nyájas, lekötelező -bánásmóddal, a kik gyülölnek, ki nem állhatnak bennünket; kedvében járni -még a legutolsó dologtalannak is, és e mellett örvendeni, hogy gúny és -nevetség tárgyul szolgálhatunk sok kicsinyeknek és nagyoknak, lehet, -hogy magasztos feladat, de nehéz, fölötte nehéz. - -András felesége nem tud lemondani arról, hogy a templomban, hova minden -vasárnap eljár, mint otthon szokott, az uri asszonyok padjába ne üljön; -oda ül, azt hiszi, nem vét vele senkinek, holott dehogy nem vét. András -felesége, Biró Lászlóék s egyéb jó emberek boszuságára még mindig belső -ember felesége módjára öltözködik. A papleány nem akarja belátni, hogy -ez is hiba, és pedig sarkalatos. Mint a többi asszonyok, nem hord ételt -kosarakban fején a férjének s a munkásoknak a mezőre, hanem elég préda -cselédet fogadni s attól küldeni el, maga meg azalatt otthon ül, varr -szép ruhákat pénzért, s kiknek? a zsidóknak, meg mindenkinek. - -Más asszonyok vásárokra járnak férjükkel, s úgy segítenek tisztességes -módon valamit szerezni; ő nem így tesz, hanem mint valamely szegény -jött-ment özvegy asszony, iskolát nyit, varrni tanít, kötni, horgolni, -sőt irni, olvasni is. - -– Te András, a ki ilyenje, olyanja van, – biztatja egyszer-másszor -egy-egy jóakaró ember Bokros Andrást, – hát hogy nézheted azt el, hogy a -te házad zsidóleányok, jött-ment németek iskolája legyen? Még majd azt -mondják, de talán már mondják is, hogy te meg zsidókántor vagy. - -A jóakaró figyelmeztető, hogy mégis szelidítsen a dolgon, nagyot nevet, -de András csak vállat von és – hallgat. - -Így éltek Bokros Andrásék, s mivel látták, hogy ilyen életmód mellett -sehol sem fogadják őket szivesen, sőt akárhányszor elkerülik őket, egész -magukba zárt életet folytattak. Nem mentek senkihez, s mikor az öreg -Ágnes néni, a papleány-feleség nagynénje meghalt, nem is lett volna -hova. - -A rektorék haragot tartottak, Biró Lászlóék hidegen tartották magukat -irányukban, a többi ismerősök is ilyenformán tettek. Miért? - -Azt mondták: nem András miatt, az jó ember, ha bolond is egy kissé, -hanem a miatt a hóbortos felesége miatt. - -András két lovat vett, s azalatt, míg felesége varrni tanított, ő meg -mint valamely szolga-legény, ő, egy nagysás asszony fia, fuvarba járt. - -Természetes, hogy egy szegény fuvaros emberrel a módos, előkelő -gazda-emberek nem barátkozhatnak, a mint hogy nem is barátkoztak. - -András úgy tett, mint valamely zsidó: gabonát vett, egy kis bort -vásárolt, sőt a gubacsot is szedte. - -Senki se kereste, és nem is csodálkozott rajta, mikor Bokros András -megvette a zsellérházat. Egy kis viskót ki irigyelne az embertől? Majd -egyszer csak betolakodott az öreg-utczába, s ott megvett egy puszta üres -telket; igaz, hogy a telek nagy volt, széles és hosszú, hogy kirugott -egész a kertek aljáig. A mit Mihályiban nem tett még egyetlen földmives -ember is soha, ő azt tette: a tágas udvaron nagy jégvermeket ásatott s -nyáron át, mint valamely finom gyümölcsöt, árulta a jeget. - -– Hogy lesülyedt ez a szegény András! – szólott egy ízben Biró László -bácsi feleségéhez, midőn épen a Bokros András jégvermei előtt mentek -volna el. – Meglásd, anyjuk, ez a boldogtalan ember még belebolondul. - -– Bele ám, de mi miatt? – válaszolt félvállról a feleség. - -László bácsi érezte, hogy ki miatt, de átallotta mondani. - -– Úgy jár ám minden meggondolatlan, – folytatá jogos bölcseséggel az -asszony, – a ki nem magához való asszonyt vesz. - -– Úgy! – mormogá a férj. - -– De nem most kellene ám ezt mondani, hanem akkor szólt volna így, mikor -összetrafikálta őket. - -– Én? – kiáltott László bácsi visszataszító tekintettel. – Én csak nem! - -– Hát talán én komendáltam neki azt a zsidóasszonyt, én járdogáltam át -Iszlóra búzát vinni, én jártam át násznagyoskodni, én vesztegettem, -dédelgettem őket, én vetettem meg szegény András nyomorúságának -fundamentomát, én úgy-e? Mert azt is én tettem, hogy az ifiasszony az -úri asszonyságok padjába járogasson, hogy keztyűt huzogasson világ -csúfjára! Tán azt is én mondtam neki, hogy nyisson ruhaboltot, én, a ki -jó ideje be se lépek az udvarába. - -László bácsi nem törhetett ki ily igazságtalan vádakra illő módon, mert -jöttek-mentek az emberek, de a mint egy kanyarulatnál befordultak a Füge -kertje mellett, megállott, megállította hitvestársát is és szólt, a mint -kellett: - -– Te asszony, hát kit vádolsz te megrontással? hát nem én mondtam számos -alkalmakkor, hogy: «András vigyázz, nem jó lesz, az, a ki után -járogatsz, nem hozzád való; majd utoljára is megégsz vele csúfosan.» Hát -nem így beszéltem-e? - -– Nem bizony! – felelt daczosan az asszony. - -– No, ejnye, – csóválgatá László bácsi deres fejét, – látom, te veled -nem beszélhetek, hanem a kit megbizonyit az egész világ, most már azt -mondom, te hibásabb vagy, mint én. - -– Én? – kérdé fölemelt ujjal a feleség, – én? Hallotta ezt Mező-Mihályi? -Lehet, hogy hallotta, lehet, nem hallotta, de Biró Lászlóné otthagyta az -urát az utczasarkon és ment hazafelé sietve, szaladva, mint a ki szíve -fenekéig meg van sértve. - -László bácsi ballagott csöndesen, de háborgó lélekkel, s önmagában -okoskodva elmondta a többit, hogy soha többé senkit nem házasít, -senkinek a lakodalmára el nem megy, hogy Andrásékkal sem akar többet -találkozni soha. Legyen kocsis ország-világ szégyenére, a felesége meg -varró asszony Mihályi csúfjára, nem bánja, de ő nem fog róluk tudni -többet semmit. - -– Jó, hogy eltemettük – mondogatá némi vigasztalással – a szegény Bokros -Mihályt, az legalább most nem látja ezt a furcsa, eszeveszett világot! - -Bokros András pedig, ki mind e háborgatásokról, botránykozásokról nem -tudott semmit, haladt a maga útján, kitért mindenkinek, mint a hogy az -alázatos ember szokott, s hagyta, hogy itélő birák hallassák fölötte -kemény szavukat. - -Egy forró nyári délután történt, mikorra már a jégdarabokból -téglarakások lettek, gerendák, léczek, ajtók és nagy világos ablakok, s -az erős vastáblás épületből adóhivatali helyiség, hogy András az egykor -rozzant, puszta, most díszesen felépített telek udvarán valamit -igazított. Többször oda tekintett az átelleni korcsma leveles színére, -nem azért, mintha megkívánta volna a friss italt, hanem mert a borozó -asztal mellett épen olyan szabású barna koczkás kabátot és félmagas -tetejű kalapot látott, a milyenben egykor Bokros Sándor járt házassága -első esztendejében. András nem szólt egyet is, hogy ki lehet az az ember -ott túl, de szíve keserűen elfogódott, arcza hol elpirult, hol elsápadt. - -Abbanhagyta a munkát, s valami ürügy alatt kiment a kapu elé. Az idegen -ember háttal ült a kapunak, s így nem lehetett arczát látni. Jó félóra -telhetett így el, mikor András végre is megindult s nagy lelki -tusakodások után belépett a korcsma udvarába. - -[Illustration: Az idegen ember háttal ült a kapunak s igy nem lehetett -arczát látni.] - -A koczkás kabátos, félmagas tetejű kalapos ember most felé fordult. - -Azután elnevette magát, valamint a kabátos ember is. - -Közelebb léptek egymáshoz, s vidáman köszöntgettek. - -– Maga az, Halász bátyám? – szólalt meg András mosolyogva, de mégis némi -félelemmel nézegetvén az eleven, mozgékony sovány emberkét. – Hát hogy -került ide, s éppen ebben a ruhában? - -– Mindjárt elmondom, András öcsém, csak ülj ide mellénk, ez a két -tisztes úr itt – mutatott Halász bácsi két rongyos, gyolcsos tótforma -emberre – szintén D… vidékéről valók, valami pusztát akarnak -kiárendálni, a Borotás gróf pusztáját. Sándor is velük tart, ha -pénzmagra tudnánk szert tenni, ő lesz a fő-főimposztor! – s a sovány -emberke hangosan nevetett, mely nevetésben nyiltan ki volt fejezve, hogy -az árendálásban van valami furfang. - -Bokros András oda ült a leendő árendások mellé, s izgatottan várt minden -szót. - -– Hogy vannak, hogy vannak, kedves András öcsém? – szorongatá a vidám -emberke András kezeit. – No lássa, oda tul azt hallottuk, meghalt. - -– Nem én, az édes apám halt meg. - -– Öreg volt, oda való volt. De azt is beszélték, hogy a felesége… – s a -kis emberke csak úgy súgta a szót. – Az ám, öcsém, hogy összeadta volna -magát. - -– Az én feleségem? – pattant fel András szikrázó szemekkel. – Ki mondta? -Az én feleségem becsületes asszony, a mi házunkhoz nem jár be német, se -zsidó, se ur. - -– Rosz nyelvek, rosz nyelvek, öcsém! Különben se baj, az asszonyokra nem -kell sokat adni; az én feleségem se volt a világ eleje, de Becker Sándor -öcsém sem az ám. Tudja-e, András, hogy Sándort nem Bokrosnak hívják, -hanem Beckernek? Csak úgy kaphatott hivatalt, ha egészen átáll a -németekhez. - -Megint odasugott András fülébe: - -– Ne mondja tovább, öcsém, csak magának mondom: engem meg Fischer -bácsinak hívnak. Eb lelke németjei, nem adtak máskép hivatalt nekem se, -hanem azért, persze, a nemzetségemet, a hires Halász-nemzetséget nem -tagadtam ám meg. Forduljon csak egy kicsit az idő!… De lelkem András -öcsém, igyék! Hej, micsoda bor ez? Mondom, forduljon csak egy kis jó -idő, jőjjön egy kis áldott magyar világ, jőjjön csak az a… Hej, hozná -már az a felséges teremtő! Ugy-e, öcsém, itt lehet beszélni, itt -magyarok közt vagyok? Ez a két… német nem ért ám egy szót is itt -magyarul, ezektől beszélhetünk… Hogy mondom, ha még egyszer azt -dalolnák: - - «Kossuth Lajos iródiák…» - -– Nem úgy van-e, kedves lelkem András öcsém, a ki árgyélusát? – s -magastetejű kalapját odacsapta az asztalhoz. – De úgy van bizony! Fujom -én még ezt a nótát, nem halok én meg addig! Meg aztán ha meghalnék, -akkor is fölkelnék a szép magyar nótára, hát ha még egyszer megérném -azt, hogy viczispánt választani mennék Szegvárra! Huh! felséges -teremtőm, hozd el azt az időt! - -S a Fischer-gunyába öltözött Halász bácsi kitárta két karját, mintha egy -elveszett régi kedves szép világot akart volna még egyszer a szivére -ölelni. Nézett mosolyogva, nevetve; kaczagott, ivott, hogy bennülő apró -szürke szemei könybe lábadtak; jártatta kezeit a levegőben, susogott, -mormogott magában valamit, s megint odafordult Andráshoz. - -– Öcsém te, kedves öcsém, de szeretem, hogy látlak! Tudod-e, hány -esztendeje, hogy nem láttalak? Elmentünk innen 55-ben, ma a 60-ban -járunk. Te András, ha igaz volna a régi jövendölés: «Ezernyolczszáz -hatvan, a mit vártunk, megvan!» Micsoda, te? András? Pedig ugyan -mozognak ám még arra mifelénk is, pedig ott ugyan sok a morva, cseh, hát -erre itt a szülötte földön? Ne gondold ám, öcsém, hogy árendálni -jöttünk, hiszen olyan koldusok vagyunk én is, Sándor is, meg az anyátok -is, mint csak a templom egere, hanem mondok: eljövök, megnézem, hogy áll -erre a világ, mert egy kis jó szél kezd fujni. - -András megrántotta Fischer bácsit, hogy mégis ne beszéljen, mert az a -két német úgy néz, mint a kigyó, még baj származhatik. Menjünk hozzám, -ott beszélhetünk bátran. - -Fischer bácsi szólt egyet-kettőt tört németséggel a két különös társhoz, -s ő maga megindult Andrással. - -Bokrosék ott laktak most is a temetősoron, de a régi szegényes kovácsház -egész más formába öltözött. A törpe szobák fölemelkedtek, az ablakok -megnagyobbodtak, az udvar egy hozzávett házhely által kiszélesedett; a -kertben új oltványok kezdtek sorakozni a régiek mellé, az istállóban -három megtermett jó ló kapálta (a mikor fuvarba nem mentek) a padlatot, -a kocsiszinben két kocsi állott a legjobb karban, egyik ernyős, a másik -közönséges paraszt szekér. - -Fischer, azaz itt Halász bácsi, a mint belépett az udvarba, -elcsodálkozott a szép renden, tisztaságon, alkalmas helyiségen. - -– Öcsém, kié ez a ház? - -– Az enyém, bátyám! - -– Üm! Tán a feleséged után? - -– Az ő varrótűje után, meg az én munkám után is. - -– Hát ez a sok leány itt a folyosón mit akar? - -– Azok varrni tanulnak. - -Ekközben kilépett az érkezők elé András felesége. - -A papleány épen úgy volt öltözködve, mint egy egyszerű hivatalnokné, -tisztán, de minden czifraság nélkül. Fekete-barnás ruhája jól állott -telt piros szőke arczához. Járása, kelése, tekintete, magatartása maga -volt a nemes komolyság. - -Halász bácsi alázatos tisztelettel köszönt a szép fiatal asszonynak, -kiről odaát túl a s....i hegyek között az öreg Bokrosné annyi rosszat -beszélt. - -Bokros Andrásné nyájasan köszöntötte a vendéget, azután növendékei közé -ült. - -– András öcsém te, – szólalt meg odabenn a szép tiszta szobában Halász -bácsi, – ez a te feleséged? - -– Az, bátyám! – válaszolt András édes büszkeséggel. - -– Ténsasszonynak hívják, ugy-e? - -– Nem, mi nem vagyunk urak. - -– Az anyád nagyságos asszony, az öcséd is az, képzeld, engem is annak -hívnak, s az öreg ember rongyos ruhájára mutatott. Conventiónkban van a -titulus. Hm! szép, derék feleséged van. Jól éltek? - -– Istennek hála! - -– Egy baj sincs? - -– Nincs. - -– Vannak gyermekek? - -– Van egy lányom s két fiam. - -– Sándornak egy sincs. Hm! Szerencse. - -– Miért? – kérdé megütődve András. - -– Jobb úgy. Legalább senki sem veti szemére, hogy fajtalan asszony. - -András nem kérdé, hogy hát a Sándor felesége az; hallgatott, s mintha -ama kemény szó ő reá nehezednék legjobban, mélyen sóhajtott és elpirult. - -– Már öcsém, én kimondtam, ha hibáztam vele, engedj meg! – szólt a vidám -kis emberke egészen elkomolyodva. – Nyelvemre szökött a szó. Ugy-e, -vigyáznom kellett volna? - -Pár perczig hallgattak. - -– Mondtam én különben Sándornak is: «Öcsém, minek jár ez a sok -katonatiszt a házatokhoz? Meglásd, egy se hoz rátok jót!» Úgy is lett. - -– Roszul élnek Sándorék? – kérdé András levert tekintettel. - -– Elég roszul. Hanem a fő az, hogy semmijük sincs, se földjük, se -hivataluk. Sándor is máshova jár, felesége is mással tart. Én is -elpusztultam miattuk. - -A kis ember a mint saját sorsára tért, egyre jobban elkedvetlenedett. - -– Sándor iszik? – kérdé András szomoruan. - -– Hogy ne innék, ha kap? Idegen földön egyetlen jó barát, atyafi, tudod, -öcsém, a bor. Iszom én is, hát mit csináljak? Örömest kezdtem volna -valamihez, hanem öreg korban nem igen megy már semmi. Lenézik az embert. -Ha jókedvű, azt mondják, részeg; ha kedvetlen, azt vetik, goromba. Ha -tehetem, inkább a jó kedvet választom, egy a fizetés úgy is. De szép -alkalmatos szobátok van, öcsém! - -– Az öreg-utczai szobák nagyobbak! – mondá András egyenes szivvel. - -– Ott is van házad? - -– Van. - -– Oda hozathatnád az anyádat. - -– Ha jönne. - -– Ne add a koldus kezébe a krajczárt, mert némelyik kevély, csak vesd a -lábához; ha odább mentél, ne félj, mert fölveszi. - -András anyjára gondolt, s megcsorrant a könyű szemében. - -– Emlegetett-e bennünket néha anyám? - -– Tégedet nem, de a feleségedet elégszer. Pocskolta. Azt tartotta, -semmivé tesz. - -András felesége halkan belépett, terített, poharakat tett föl, s a -cselédnek némi rendelést adott. - -Az öreg Halász bácsi a mint megpillantotta az aranysárga színű bort, -akaratlanul is mosolyra vonta ajkait, térdeit veregette, s vidámabb -tárgyakra vitte a beszédet. Előkerültek a német tréfák, bálok, -mulatságok, hanem András nem költ reájuk semmit. - -– Ugy-e, öcsém, azt mondod: mind szép ez, hanem jőjjön csak egyszer -vissza a régi magyar világ! Hsz persze, persze, ki is ne ohajtaná azt! -Azt hiszem, még Becker Sándor öcsém se bánná. Te, de felséges egy ital! -Haj, édes teremtőm! honi, a szülötte földről; ti mindig ilyet isztok? -Gyere ide, bolond Sándor te, maradjunk itt. - -S az öreg ember édes kedvvel hajtotta fel csordultig telt poharát. - -– Ugy-e, öcsém, nem haragszol, hogy iszom? Iszom, mert lásd, nekem -jobban esik, mint nektek. Ugy-e, igyam, öcsém, kedves András öcsém? -Tölts te is, mert valakiért iszom: «Isten éltessen minden jóravaló -asszonyt!» - - - - -XIV. - -Azalatt, míg a neki bátorodott Halász bácsi a jó bor s szives kinálgatás -vonzó ereje mellett Becker Sándorról, a fiatal nagysás asszonyról s a -nagysás Widlicsek-familiáról a sok között még olyanokat is elbeszélt, a -miket szinte jobb lett volna végkép elhallgatni, az öreg nagysás -Bokrosné asszonyság nagyon szomorú órákat élt; szép drága selyemruhái, a -miket olyan édes büszkeséggel vásárolt össze a kellemetesebb -esztendőkben, jobbára mind elpusztultak, de nem annyira a rongyosodás, -mint inkább (csak kimondani is szégyen!) az eladogatás által. - -Egyiken akkor adott túl, mikor a kenyér fogyott el a háznál, a másikon, -mikor nem volt mivel tüzet rakni; a finom csipkefőkötőt akkor tette -zálogba (és soha sem birta kiváltani), mikor… akkor, igen, akkor, mikor -a lelketlen szegénység a szük vacsorák miatt ordított, és nem akart -tudni sem istenről, sem emberről, sem könyről, sem könyörgő rimánkodások -és alázatos igéretekről. Akkor fogyott el minden: ruha, pénz, becsület, -tisztesség, szemérem, mikor a nyomoruság beköltözött fiával együtt a -szegény nagysás öreg asszonyra. Ez a rettenetes had, talán hogy az -öregség iránt mutasson némi kiméletet, először is nekiment Becker -Sándornak, lenyütte róla a drága ruhát, leette róla a fiatal egészséget, -kiszítta szemeiből a csillogó tüzet, leverte lábáról s olyanná tette, -mint egy csavargót, s kinek hétszámra sincs betenni való falatja; azután -megfogta a szép fiatal asszonyt s beledobta az örvénybe, a melyben -mélyebben ereszkedni lehet, de melyből kijönni képtelenség valaha. Végre -a nyomor az öreg Bokrosné asszonysággal is elbánt. És ime, hogyan? - -Az egykori kövér, derék testes asszony olyan, hogy legnagyobb ellensége -sem ismerhetne reá: sovány, rongyos, beteges, erőtlen, mérges, minden -szóra sir, és minden kósza jobbacska hírre mint a haldokló reménykedik. -Ha valaki egy kanál jó étellel megkinálja, mosolyog, hizeleg, mintha -egész mezőmihályi életén keresztül egyenesen csak e boldogtalan -mesterségben gyakorolta volna magát. - -Ha valamelyik a cseh nagysás familiából rárivalkodik, sarokba vonul s -onnan tekintget kifelé, elfojtott átkozódásokkal, mely átkok pedig -jobbára Andrást illetik, és gonoszlelkű feleségét. Azt, a kinek -köszönheti Bokrosné egész nyomoruságát. - -Vagy van valaki, a ki abban a hitben él, hogy az öreg Bokros Mihályné -nem a rongyos papleány miatt költözött el szülötte földjéről, a honnan -elmarta jó érzésű szivét a szégyen? - -Az öreg Bokrosné épen künn üldögélt egy alkalommal úgy alkonyattájt, -sötétzöld rongyos viklerében (a milyen tisztes ruhadarabot azelőtt a -koldusnak se mert volna adni) s bizonyosan Bokros Andrásnét szídta, -átkozta magában, midőn nagysás Becker Sándorék egyszobás zsellérhajléka -előtt Bokros András szekere állott meg. - -Bokrosné, a mint fölismerte fiát (oh! mindjárt felismerte és sirt), azt -gondolta magában, visszautasít mindent, nem békül; megmondta, hogy nem -bocsát meg soha, nem, nem is bocsát meg. Meghal inkább, mindegy már úgy -is. Lássa az egész világ, hogy a mit ő kimond, azt meg is állja. Ő nem -bántott senkit, hanem bántották őt, ő javát akarta mindenkinek. - -– Édes anyám, – szólalt meg András lassú, szelid hangon, – haragszik-e, -hogy eljöttem? - -Az öreg asszony összefogta viklerének rongyos szárnyát és szólni akart, -de csak zokogott. Felkelt és ment előre, a nélkül, hogy fiát csak egy -szóval is hívta volna. András követte és belépett egy olyan szobába, a -milyen rongyos, szegényes, nedves hajlékban még talán soha sem volt. - -– Mit akarsz? – szólalt meg végre az anya, a sötétben némi bátorsághoz -jutván. - -András nem tudott szép érzékenyen neki kerülni a dolognak, egyenesen -válaszolt: - -– Haza akarom innen vinni édes anyámat. - -– Engemet? – hörgött hosszú fuldoklással az elhervadt öreg asszonyság. - -– Igen is, ha eljő hozzánk. - -– Én, hogy hozzátok menjek? Nem, fiam, az én lábam a ti küszöbötöket -ebben az életben nem lépi át, azt tudom! Egy szót se szólj, eszemen -vagyok, tudom, mit csinálok. Bolondnak ne tartson senki. Mert az a -hitvány, részeges Fischer, hogy egy pohár borért legyalázott bennünket, -ne hidd, hogy mi már a ti paraszt kegyelemkenyeretekre szorultunk. Van -nekünk is, van; adott az isten. Csak legyetek urak! - -– Nem mi vagyunk azok! – mondá András sértett önérzettel. - -– Ha azért jöttél, hogy engem hazavigy, akkor eligazítottad a dolgodat, -visszafordulhatsz, én jó helyt vagyok. - -– De lelkem édes anyám, mi megbecsüljük, hiszen mi szeretjük. - -– Tudom, hogyan szerettetek. Fizesse meg az isten! - -S a vén beteges, elaszott asszony sírva hajtotta fejét tenyerébe. - -Ezalatt belépett a szobába Becker Sándor alázatosan. Az egykori nyalka -gavallér ifjú úgy volt öltözködve, mint egy részeges, korcs -mesterlegény. - -Hosszan folytak a panaszok, vádak, mentegetőzések. - -S a vén nagysás asszony csakugyan nem ment haza a parasztok közé. - -– Dehogynem! – szólt másnap, midőn Sándor Andrásról mondott valamit -tréfás gunynyal. – Azt gondolták, majd én mindjárt egy szóra hazamegyek, -megkérlelem alázatosan azt a kevély, lelketlen asszonyt, hogy így -engedjen meg, úgy bocsásson meg, bolond voltam, rosszul cselekedtem, -ezután jó leszek, csak az ő kedvükben fogok járni. Ohó, nem halt még ki -belőlem a Bese-vér, nem szedték az én nemzetségemet a szemeten, mint az -ő koldus atyafiságát. Fáj nekik, hogy uri asszony vagyok, nem megyek el -hozzájuk szolgálónak, hogy itt nagysás asszonynak neveznek, mert tudom, -azt irigyli az a rosz, gonosz szivük. No hát ha az vagyok! Az kapja meg, -a ki érdemli. Bezzeg hiába loptak, tolvajkodtak ők, mert tudom, még sem -becsüli őket senki. Hm! azt mondják, az ura kocsis. Talán ide is fuvarba -hozott valakit? Ő meg valami roszféle, mert különben nem is varrna -zsidónak, németnek. Hogy én még ő hozzájuk menjek, én!… - -– Elmehetnénk bizony mindnyájan! – szólt közbe egy festett képű fiatal -asszony, az András-hozta kalácsból falatozván nagyokat. – Ott jobban -éltünk, mint itt. - -Az öreg Bokrosné megvetéssel tekintett meggondolatlan menyére. - -Az utolsó nap nem jött még el, a kevély, nyakas öreg asszony remélt, -hitt; hitte, hogy minden jobbra fordul, Sándor jobb hivatalt nyer, s -jobban, szebben fog menni minden. «Milyen szép lesz majd, – gondolá -előre is diadalmasan, – mikor a szemükbe vágom oda: hitvány rosz szivek -ti, azt gondoltátok, már én nekem végem! Most ni, ehol itt vagyok, uri -asszonyság vagyok azért is, ti pedig rongyok, hitványak vagytok!» - -Lehet, hogy ez így mind csakugyan szép is lett volna. Azonban… - -Hm! ha e goromba «azonban» útját nem állaná annyi sok szép tervnek, -reménynek. - -Az a világ, a miről Halász bácsi Mező-Mihályiban csak úgy félve, -suttogva beszélt, csakugyan erőre kapott. S e változás – a mint mindenki -tudja – sok, sok gyászt, szerencsétlenséget hozott magával. - -Kitüzték a nemzeti szín lobogókat, előkeresték az elásott rozsdás -kardokat, felöltötték az ezüstgombos prémes magyar mentéket, zsinóros -szép karcsú attilákat, hetyke gavalléros pitykés kék dolmányokat, -felhuzták a szép magyar nadrágot, rojtos, sarkantyus csizmát; a rut -köcsögkalap helyett darutollas, sastollas, kócsagtollas süveget, -kalpagot tettek a főre. S oh! istenem, megzendült a régi dal, feléledt a -magyar szó, a haldoklók visszakapják erejüket, sok megkészített koporsót -a padlásra dobtak; de ki is akart volna most meghalni, mikor még egyszer -szinről-szinre láthatta a szép magyar világot! - -Daloltak, trombitáltak, muzsikáltak; vigadott szegény, gazdag, -boldog-boldogtalan. Még a leghalálosabb ellenségek is békességre léptek. - -De a trombita nem mindenkinek hirdetett örömet; örömet azoknak, az igaz, -a kik mentek követválasztási pántlikás zászlókkal, felbokrétázott -kalapokkal viczispánt választani; vidám ebédeket enni, virradtig -tánczolni! de a trombita, a magyar tárogató keserüséget fútt azoknak, -kik (mint a nem ide való madarak) mentek vissza hazájukba magastetejű -kalapokban, sok apró gyerekeikkel, kutyácskáikkal, kalitkáikkal. - -Ebben a szomorú csapatban huzódott tovább faluról-falura a nagysás -Widlicsek-család, a Becker-család, s maga az öreg nagysás Bokros -Mihályné is. Bár senki sem keresi, tudom, hogy hát azok melyik csapatba -mentek, már csak megemlítem, hogy itt huzódtak a mihályi urak is, a -főbiró gyermekeivel, franczia asszonyával s a gavallér poczakos -Weidinger ur, ki egykor Bokros, később Becker Sándornak kebelbarátja -volt. Hát Vörös Gábor uram, a gazdag tekintetes Vörös Gábor ur? Isten -tudja, hova lett; elszegényedett, azt pedig, hogy egy szegény bukott -ember merre jár, ki keresné? - -Így mentek a dolgok, sokaknál szomorura változtak. Igen is, már csak -mondom úgy, a hogy van. - -E szomorú és vidám napok után egy januáriusi hideg, havas estén… valóban -ha valaki azt hiszi, hogy a szegény öreg Bokros Mihálynéről beszélek, -kijelenthetem, hogy épen arról; az ő fogadott kocsija volt az, mely -Mező-Mihályiban, az öreg-utczán Bokros András szép nagy udvarába -bedöczögött. Mit érezhetett a boldogtalan nagysás asszony, midőn beesett -gyönge szemeivel embert, cselédet kutatott az ismeretlen telken? szive -erősen, fájón dobogott, ugy-e, ajkai a szégyentől és rivástól -reszkettek? Szomorú, hazug mentegetéseken, nem igazi okokon jártatta -eszét? Arra készült, hogy kevély, büszke lelket mutasson most is, vagy -megalázza magát és kegyelmet esdekeljen egy gyűlölt, irgalmazott -asszonytól? Megfordult-e eszében, hogy jó lenne visszafordulni, leugrani -a szekérről és törtetni a hóban mindaddig, míg valami jótékony vadállat -szétmarczangolná azt a szivet, a melyben élet úgy sem lakik immár, hanem -csak szégyen, megaláztatás, keserűség és… - -Oh! ki láthat abba a szívbe, a melyet ütnek, és mégis kaczag; gyaláznak, -és mégis hizeleg: széttörték, és mégis élni kiván, élni, ha mindjárt -halálos ellenségének egy utolsó megvetett zugában is? - -Eredj, fordulj be szegény öreg asszony bátran, ne szégyeld, hogy rongy, -czafat rajtad a ruha, ne szégyeld, hogy a szemed közé néznek; ne tudd -most, hogy csak a csontod, bőröd, mint egy hányt-vetett özvegy -asszonynak, s hogy a régi díszből, méltóságból még csak egy szemecske -sincs se testedben, se lelkedben. - -Szállj le, köszönj vidáman, úgy illik, a hol jő elébed fiad, András; -vagy sírj és áruld el: fiam, gyermekeim, én nyomorult vagyok, igen, igen -nyomorult! ne verjetek ki, hadd halok meg itt a szülötte földön, hadd -fekszem az uram mellé, hadd nyugodjam ott, a hol a többiek porlanak! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -András ölében vitte be sirva, szorongatva csókolva az ősz, töpörödött, -maréknyi kis öreg asszonyt; nem kérdeztek tőle semmit: honnan jött, -mikor indult, haragszik e még? ugy-e, most már itt marad állandóan s jó -puha ágyba fektették, melengették, borogatták; oda borult ágya elé fia, -menye, sőt a már szinte alvó unokák is felvetették fejüket, kinyitották -nagy, szelid, bámuló szemeiket, s nézték azt a beteg öreg asszonyt, a -kit az ő édes apjuk és anyjuk úgy sirat, olyan jajgatva, fuldokolva. - -[Illustration: András ölében vitte be sirva…] - -Az öreg Bokros Mihályné mikor valamennyire magához tért, fölemelkedett, -kiemelte egy kissé száraz ujjait a takaró alól, félve, nehogy az az -asszony meglássa a rongyos ruhát, s rekedtesen, tompán, mintha a hang -valami mély sír fenekéről törne fel, dadogva szólt: - -– Meggyógyulok én, aztán tovább megyek, haza megyek, most Sándorék -hivatalt keresni vannak; ez a kocsis erőnek erejével ide hozott. - -S az öreg asszony annyi kínos hazugság után erőtlenül esett vissza a -vánkosok közé. Egy pillanatra elfelejtette, hogy Sándorék isten tudja, -hol és miben járhatnak, hogy azok őt már régen lerázták nyakukról, s -hogy azokhoz ő hiába menne, még ha igazán menni is akarna. Büszke -lélekkel, melyet a legnagyobb nyomoruság és megaláztatás se tudott -végkép megszelidíteni, fordította el tekintetét szerető gyermekei elől; -fogai addig vaczogtak, míg végre darabokra tépdesték az elnyütt testből -mindenkép kiszökni törekvő boldogtalan lelket. - -Hajnalra elcsendesedett minden, s mire a nap végighintette sugarait -Mező-Mihályi városa fölött, akkorra sokan megtudták már, hogy imént az -öreg Bokros Mihálynéra harangoztak, arra, a ki valamikor még tekintetes, -nagyságos asszony is volt! - - - - -KÉPJEGYZÉK. - - -1. Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram 9 - -2. Hát nem szép fiú ez? 20 - -3. Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a korbácscsal 41 - -4. Nem megyek, kisasszony 66 - -5. Ki az? – kérdé nagy hangon a konyhaajtóban a háziasszony 72 - -6. Hát ez az aranyos márvány-tábla kié? 87 - -7. Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? 98 - -8. András egy kora tavaszi estén benyitott anyja szobájába 113 - -9. Fiam, szólalt meg egyszer valami nyöszörgő hang 121 - -10. Látom én, András, hogy jobb lett volna nekem egyet sem szólnom 131 - -11. Mit írjon, hogy írjon 144 - -12. Isten hozta édes apám uramat 157 - -13. Vörös Gábor úr néhány köhintéssel a mondókájához fogott 180 - -14. Az idegen ember háttal ült a kapunak s így nem lehetett arczát látni -207 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -2 |Muzsnya-portán, hol |Muzsnay-portán, hol - -6 |városi rekter |városi rektor - -6 |vsgyon |vagyon - -6 |sóhantott |sóhajtott - -15 |koesira |kocsira - -22 |Ne bántsd |– Ne bántsd - -27 |bogy csakugyan |hogy csakugyan - -38 |tensasszonnynyá |tensasszonynyá - -38 |penzinonatus |penzionatus - -38 |ozsonák |ozsonnák - -41 |messziról |messziről - -42 |ritkoltva |rikoltva - -48 |melletl |mellett - -49 |kiszasszonynak-e |kisasszonynak-e - -53 |Muznay urak |Muzsnay urak - -53 |épő piros |égő piros - -59 |bőre és piros arczra |bőrre és piros arczra - -65 |pehelylyágyságú |pehelylágyságú - -66 |kezéből kivevém |kezéből kivevén - -79 |bogy mennyire |hogy mennyire - -81 |azt binnék |azt hinnék - -85 |fogadta vendéget |fogadta vendégeit - -85 |hagy őt |hogy őt - -86 |nyájassaggal |nyájassággal - -92 |almáriomat |almáriomot - -94 |szárnya kelni |szárnyra kelni - -99 |azól egészen |szól egészen - -103 |poháköszöntőt |pohárköszöntőt - -106 |tekintsem |tekintsen - -113 |födbirtokos |földbirtokos - -125 |talalja fel |találja fel - -129 |megy-e. |megy-e? - -139 |heidelhergai |heidelbergai - -144 |Nézet hosszan |Nézett hosszan - -158 |azza! az |azzal az - -173 |ténasszony hol |ténsasszony hol - -185 |Te |«Te - -185 |mukásokra |munkásokra - -202 |httték |hitték - -213 |már semmt |már semmi - -215 |e miket szinte |a miket szinte - -216 |nek ment |nekiment - -220 |tudia |tudja] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ URAK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |