1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
4629
4630
4631
4632
4633
4634
4635
4636
4637
4638
4639
4640
4641
4642
4643
4644
4645
4646
4647
4648
4649
4650
4651
4652
4653
4654
4655
4656
4657
4658
4659
4660
4661
4662
4663
4664
4665
4666
4667
4668
4669
4670
4671
4672
4673
4674
4675
4676
4677
4678
4679
4680
4681
4682
4683
4684
4685
4686
4687
4688
4689
4690
4691
4692
4693
4694
4695
4696
4697
4698
4699
4700
4701
4702
4703
4704
4705
4706
4707
4708
4709
4710
4711
4712
4713
4714
4715
4716
4717
4718
4719
4720
4721
4722
4723
4724
4725
4726
4727
4728
4729
4730
4731
4732
4733
4734
4735
4736
4737
4738
4739
4740
4741
4742
4743
4744
4745
4746
4747
4748
4749
4750
4751
4752
4753
4754
4755
4756
4757
4758
4759
4760
4761
4762
4763
4764
4765
4766
4767
4768
4769
4770
4771
4772
4773
4774
4775
4776
4777
4778
4779
4780
4781
4782
4783
4784
4785
4786
4787
4788
4789
4790
4791
4792
4793
4794
4795
4796
4797
4798
4799
4800
4801
4802
4803
4804
4805
4806
4807
4808
4809
4810
4811
4812
4813
4814
4815
4816
4817
4818
4819
4820
4821
4822
4823
4824
4825
4826
4827
4828
4829
4830
4831
4832
4833
4834
4835
4836
4837
4838
4839
4840
4841
4842
4843
4844
4845
4846
4847
4848
4849
4850
4851
4852
4853
4854
4855
4856
4857
4858
4859
4860
4861
4862
4863
4864
4865
4866
4867
4868
4869
4870
4871
4872
4873
4874
4875
4876
4877
4878
4879
4880
4881
4882
4883
4884
4885
4886
4887
4888
4889
4890
4891
4892
4893
4894
4895
4896
4897
4898
4899
4900
4901
4902
4903
4904
4905
4906
4907
4908
4909
4910
4911
4912
4913
4914
4915
4916
4917
4918
4919
4920
4921
4922
4923
4924
4925
4926
4927
4928
4929
4930
4931
4932
4933
4934
4935
4936
4937
4938
4939
4940
4941
4942
4943
4944
4945
4946
4947
4948
4949
4950
4951
4952
4953
4954
4955
4956
4957
4958
4959
4960
4961
4962
4963
4964
4965
4966
4967
4968
4969
4970
4971
4972
4973
4974
4975
4976
4977
4978
4979
4980
4981
4982
4983
4984
4985
4986
4987
4988
4989
4990
4991
4992
4993
4994
4995
4996
4997
4998
4999
5000
5001
5002
5003
5004
5005
5006
5007
5008
5009
5010
5011
5012
5013
5014
5015
5016
5017
5018
5019
5020
5021
5022
5023
5024
5025
5026
5027
5028
5029
5030
5031
5032
5033
5034
5035
5036
5037
5038
5039
5040
5041
5042
5043
5044
5045
5046
5047
5048
5049
5050
5051
5052
5053
5054
5055
5056
5057
5058
5059
5060
5061
5062
5063
5064
5065
5066
5067
5068
5069
5070
5071
5072
5073
5074
5075
5076
5077
5078
5079
5080
5081
5082
5083
5084
5085
5086
5087
5088
5089
5090
5091
5092
5093
5094
5095
5096
5097
5098
5099
5100
5101
5102
5103
5104
5105
5106
5107
5108
5109
5110
5111
5112
5113
5114
5115
5116
5117
5118
5119
5120
5121
5122
5123
5124
5125
5126
5127
5128
5129
5130
5131
5132
5133
5134
5135
5136
5137
5138
5139
5140
5141
5142
5143
5144
5145
5146
5147
5148
5149
5150
5151
5152
5153
5154
5155
5156
5157
5158
5159
5160
5161
5162
5163
5164
5165
5166
5167
5168
5169
5170
5171
5172
5173
5174
5175
5176
5177
5178
5179
5180
5181
5182
5183
5184
5185
5186
5187
5188
5189
5190
5191
5192
5193
5194
5195
5196
5197
5198
5199
5200
5201
5202
5203
5204
5205
5206
5207
5208
5209
5210
5211
5212
5213
5214
5215
5216
5217
5218
5219
5220
5221
5222
5223
5224
5225
5226
5227
5228
5229
5230
5231
5232
5233
5234
5235
5236
5237
5238
5239
5240
5241
5242
5243
5244
5245
5246
5247
5248
5249
5250
5251
5252
5253
5254
5255
5256
5257
5258
5259
5260
5261
5262
5263
5264
5265
5266
5267
5268
5269
5270
5271
5272
5273
5274
5275
5276
5277
5278
5279
5280
5281
5282
5283
5284
5285
5286
5287
5288
5289
5290
5291
5292
5293
5294
5295
5296
5297
5298
5299
5300
5301
5302
5303
5304
5305
5306
5307
5308
5309
5310
5311
5312
5313
5314
5315
5316
5317
5318
5319
5320
5321
5322
5323
5324
5325
5326
5327
5328
5329
5330
5331
5332
5333
5334
5335
5336
5337
5338
5339
5340
5341
5342
5343
5344
5345
5346
5347
5348
5349
5350
5351
5352
5353
5354
5355
5356
5357
5358
5359
5360
5361
5362
5363
5364
5365
5366
5367
5368
5369
5370
5371
5372
5373
5374
5375
5376
5377
5378
5379
5380
5381
5382
5383
5384
5385
5386
5387
5388
5389
5390
5391
5392
5393
5394
5395
5396
5397
5398
5399
5400
5401
5402
5403
5404
5405
5406
5407
5408
5409
5410
5411
5412
5413
5414
5415
5416
5417
5418
5419
5420
5421
5422
5423
5424
5425
5426
5427
5428
5429
5430
5431
5432
5433
5434
5435
5436
5437
5438
5439
5440
5441
5442
5443
5444
5445
5446
5447
5448
5449
5450
5451
5452
5453
5454
5455
5456
5457
5458
5459
5460
5461
5462
5463
5464
5465
5466
5467
5468
5469
5470
5471
5472
5473
5474
5475
5476
5477
5478
5479
5480
5481
5482
5483
5484
5485
5486
5487
5488
5489
5490
5491
5492
5493
5494
5495
5496
5497
5498
5499
5500
5501
5502
5503
5504
5505
5506
5507
5508
5509
5510
5511
5512
5513
5514
5515
5516
5517
5518
5519
5520
5521
5522
5523
5524
5525
5526
5527
5528
5529
5530
5531
5532
5533
5534
5535
5536
5537
5538
5539
5540
5541
5542
5543
5544
5545
5546
5547
5548
5549
5550
5551
5552
5553
5554
5555
5556
5557
5558
5559
5560
5561
5562
5563
5564
5565
5566
5567
5568
5569
5570
5571
5572
5573
5574
5575
5576
5577
5578
5579
5580
5581
5582
5583
5584
5585
5586
5587
5588
5589
5590
5591
5592
5593
5594
5595
5596
5597
5598
5599
5600
5601
5602
5603
5604
5605
5606
5607
5608
5609
5610
5611
5612
5613
5614
5615
5616
5617
5618
5619
5620
5621
5622
5623
5624
5625
5626
5627
5628
5629
5630
5631
5632
5633
5634
5635
5636
5637
5638
5639
5640
5641
5642
5643
5644
5645
5646
5647
5648
5649
5650
5651
5652
5653
5654
5655
5656
5657
5658
5659
5660
5661
5662
5663
5664
5665
5666
5667
5668
5669
5670
5671
5672
5673
5674
5675
5676
5677
5678
5679
5680
5681
5682
5683
5684
5685
5686
5687
5688
5689
5690
5691
5692
5693
5694
5695
5696
5697
5698
5699
5700
5701
5702
5703
5704
5705
5706
5707
5708
5709
5710
5711
5712
5713
5714
5715
5716
5717
5718
5719
5720
5721
5722
5723
5724
5725
5726
5727
5728
5729
5730
5731
5732
5733
5734
5735
5736
5737
5738
5739
5740
5741
5742
5743
5744
5745
5746
5747
5748
5749
5750
5751
5752
5753
5754
5755
5756
5757
5758
5759
5760
5761
5762
5763
5764
5765
5766
5767
5768
5769
5770
5771
5772
5773
5774
5775
5776
5777
5778
5779
5780
5781
5782
5783
5784
5785
5786
5787
5788
5789
5790
5791
5792
5793
5794
5795
5796
5797
5798
5799
5800
5801
5802
5803
5804
5805
5806
5807
5808
5809
5810
5811
5812
5813
5814
5815
5816
5817
5818
5819
5820
5821
5822
5823
5824
5825
5826
5827
5828
5829
5830
5831
5832
5833
5834
5835
5836
5837
5838
5839
5840
5841
5842
5843
5844
5845
5846
5847
5848
5849
5850
5851
5852
5853
5854
5855
5856
5857
5858
5859
5860
5861
5862
5863
5864
5865
5866
5867
5868
5869
5870
5871
5872
5873
5874
5875
5876
5877
5878
5879
5880
5881
5882
5883
5884
5885
5886
5887
5888
5889
5890
5891
5892
5893
5894
5895
5896
5897
5898
5899
5900
5901
5902
5903
5904
5905
5906
5907
5908
5909
5910
5911
5912
5913
5914
5915
5916
5917
5918
5919
5920
5921
5922
5923
5924
5925
5926
5927
5928
5929
5930
5931
5932
5933
5934
5935
5936
5937
5938
5939
5940
5941
5942
5943
5944
5945
5946
5947
5948
5949
5950
5951
5952
5953
5954
5955
5956
5957
5958
5959
5960
5961
5962
5963
5964
5965
5966
5967
5968
5969
5970
5971
5972
5973
5974
5975
5976
5977
5978
5979
5980
5981
5982
5983
5984
5985
5986
5987
5988
5989
5990
5991
5992
5993
5994
5995
5996
5997
5998
5999
6000
6001
6002
6003
6004
6005
6006
6007
6008
6009
6010
6011
6012
6013
6014
6015
6016
6017
6018
6019
6020
6021
6022
6023
6024
6025
6026
6027
6028
6029
6030
6031
6032
6033
6034
6035
6036
6037
6038
6039
6040
6041
6042
6043
6044
6045
6046
6047
6048
6049
6050
6051
6052
6053
6054
6055
6056
6057
6058
6059
6060
6061
6062
6063
6064
6065
6066
6067
6068
6069
6070
6071
6072
6073
6074
6075
6076
6077
6078
6079
6080
6081
6082
6083
6084
6085
6086
6087
6088
6089
6090
6091
6092
6093
6094
6095
6096
6097
6098
6099
6100
6101
6102
6103
6104
6105
6106
6107
6108
6109
6110
6111
6112
6113
6114
6115
6116
6117
6118
6119
6120
6121
6122
6123
6124
6125
6126
6127
6128
6129
6130
6131
6132
6133
6134
6135
6136
6137
6138
6139
6140
6141
6142
6143
6144
6145
6146
6147
6148
6149
6150
6151
6152
6153
6154
6155
6156
6157
6158
6159
6160
6161
6162
6163
6164
6165
6166
6167
6168
6169
6170
6171
6172
6173
6174
6175
6176
6177
6178
6179
6180
6181
6182
6183
6184
6185
6186
6187
6188
6189
6190
6191
6192
6193
6194
6195
6196
6197
6198
6199
6200
6201
6202
6203
6204
6205
6206
6207
6208
6209
6210
6211
6212
6213
6214
6215
6216
6217
6218
6219
6220
6221
6222
6223
6224
6225
6226
6227
6228
6229
6230
6231
6232
6233
6234
6235
6236
6237
6238
6239
6240
6241
6242
6243
6244
6245
6246
6247
6248
6249
6250
6251
6252
6253
6254
6255
6256
6257
6258
6259
6260
6261
6262
6263
6264
6265
6266
6267
6268
6269
6270
6271
6272
6273
6274
6275
6276
6277
6278
6279
6280
6281
6282
6283
6284
6285
6286
6287
6288
6289
6290
6291
6292
6293
6294
6295
6296
6297
6298
6299
6300
6301
6302
6303
6304
6305
6306
6307
6308
6309
6310
6311
6312
6313
6314
6315
6316
6317
6318
6319
6320
6321
6322
6323
6324
6325
6326
6327
6328
6329
6330
6331
6332
6333
6334
6335
6336
6337
6338
6339
6340
6341
6342
6343
6344
6345
6346
6347
6348
6349
6350
6351
6352
6353
6354
6355
6356
6357
6358
6359
6360
6361
6362
6363
6364
6365
6366
6367
6368
6369
6370
6371
6372
6373
6374
6375
6376
6377
6378
6379
6380
6381
6382
6383
6384
6385
6386
6387
6388
6389
6390
6391
6392
6393
6394
6395
6396
6397
6398
6399
6400
6401
6402
6403
6404
6405
6406
6407
6408
6409
6410
6411
6412
6413
6414
6415
6416
6417
6418
6419
6420
6421
6422
6423
6424
6425
6426
6427
6428
6429
6430
6431
6432
6433
6434
6435
6436
6437
6438
6439
6440
6441
6442
6443
6444
6445
6446
6447
6448
6449
6450
6451
6452
6453
6454
6455
6456
6457
6458
6459
6460
6461
6462
6463
6464
6465
6466
6467
6468
6469
6470
6471
6472
6473
6474
6475
6476
6477
6478
6479
6480
6481
6482
6483
6484
6485
6486
6487
6488
6489
6490
6491
6492
6493
6494
6495
6496
6497
6498
6499
6500
6501
6502
6503
6504
6505
6506
6507
6508
6509
6510
6511
6512
6513
6514
6515
6516
6517
6518
6519
6520
6521
6522
6523
6524
6525
6526
6527
6528
6529
6530
6531
6532
6533
6534
6535
6536
6537
6538
6539
6540
6541
6542
6543
6544
6545
6546
6547
6548
6549
6550
6551
6552
6553
6554
6555
6556
6557
6558
6559
6560
6561
6562
6563
6564
6565
6566
6567
6568
6569
6570
6571
6572
6573
6574
6575
6576
6577
6578
6579
6580
6581
6582
6583
6584
6585
6586
6587
6588
6589
6590
6591
6592
6593
6594
6595
6596
6597
6598
6599
6600
6601
6602
6603
6604
6605
6606
6607
6608
6609
6610
6611
6612
6613
6614
6615
6616
6617
6618
6619
6620
6621
6622
6623
6624
6625
6626
6627
6628
6629
6630
6631
6632
6633
6634
6635
6636
6637
6638
6639
6640
6641
6642
6643
6644
6645
6646
6647
6648
6649
6650
6651
6652
6653
6654
6655
6656
6657
6658
6659
6660
6661
6662
6663
6664
6665
6666
6667
6668
6669
6670
6671
6672
6673
6674
6675
6676
6677
6678
6679
6680
6681
6682
6683
6684
6685
6686
6687
6688
6689
6690
6691
6692
6693
6694
6695
6696
6697
6698
6699
6700
6701
6702
6703
6704
6705
6706
6707
6708
6709
6710
6711
6712
6713
6714
6715
6716
6717
6718
6719
6720
6721
6722
6723
6724
6725
6726
6727
6728
6729
6730
6731
6732
6733
6734
6735
6736
6737
6738
6739
6740
6741
6742
6743
6744
6745
6746
6747
6748
6749
6750
6751
6752
6753
6754
6755
6756
6757
6758
6759
6760
6761
6762
6763
6764
6765
6766
6767
6768
6769
6770
6771
6772
6773
6774
6775
6776
6777
6778
6779
6780
6781
6782
6783
6784
6785
6786
6787
6788
6789
6790
6791
6792
6793
6794
6795
6796
6797
6798
6799
6800
6801
6802
6803
6804
6805
6806
6807
6808
6809
6810
6811
6812
6813
6814
6815
6816
6817
6818
6819
6820
6821
6822
6823
6824
6825
6826
6827
6828
6829
6830
6831
6832
6833
6834
6835
6836
6837
6838
6839
6840
6841
6842
6843
6844
6845
6846
6847
6848
6849
6850
6851
6852
6853
6854
6855
6856
6857
6858
6859
6860
6861
6862
6863
6864
6865
6866
6867
6868
6869
6870
6871
6872
6873
6874
6875
6876
6877
6878
6879
6880
6881
6882
6883
6884
6885
6886
6887
6888
6889
6890
6891
6892
6893
6894
6895
6896
6897
6898
6899
6900
6901
6902
6903
6904
6905
6906
6907
6908
6909
6910
6911
6912
6913
6914
6915
6916
6917
6918
6919
6920
6921
6922
6923
6924
6925
6926
6927
6928
6929
6930
6931
6932
6933
6934
6935
6936
6937
6938
6939
6940
6941
6942
6943
6944
6945
6946
6947
6948
6949
6950
6951
6952
6953
6954
6955
6956
6957
6958
6959
6960
6961
6962
6963
6964
6965
6966
6967
6968
6969
6970
6971
6972
6973
6974
6975
6976
6977
6978
6979
6980
6981
6982
6983
6984
6985
6986
6987
6988
6989
6990
6991
6992
6993
6994
6995
6996
6997
6998
6999
7000
7001
7002
7003
7004
7005
7006
7007
7008
7009
7010
7011
7012
7013
7014
7015
7016
7017
7018
7019
7020
7021
7022
7023
7024
7025
7026
7027
7028
7029
7030
7031
7032
7033
7034
7035
7036
7037
7038
7039
7040
7041
7042
7043
7044
7045
7046
7047
7048
7049
7050
7051
7052
7053
7054
7055
7056
7057
7058
7059
7060
7061
7062
7063
7064
7065
7066
7067
7068
7069
7070
7071
7072
7073
7074
7075
7076
7077
7078
7079
7080
7081
7082
7083
7084
7085
7086
7087
7088
7089
7090
7091
7092
7093
7094
7095
7096
7097
7098
7099
7100
7101
7102
7103
7104
7105
7106
7107
7108
7109
7110
7111
7112
7113
7114
7115
7116
7117
7118
7119
7120
7121
7122
7123
7124
7125
7126
7127
7128
7129
7130
7131
7132
7133
7134
7135
7136
7137
7138
7139
7140
7141
7142
7143
7144
7145
7146
7147
7148
7149
7150
7151
7152
7153
7154
7155
7156
7157
7158
7159
7160
7161
7162
7163
7164
7165
7166
7167
7168
7169
7170
7171
7172
7173
7174
7175
7176
7177
7178
7179
7180
7181
7182
7183
7184
7185
7186
7187
7188
7189
7190
7191
7192
7193
7194
7195
7196
7197
7198
7199
7200
7201
7202
7203
7204
7205
7206
7207
7208
7209
7210
7211
7212
7213
7214
7215
7216
7217
7218
7219
7220
7221
7222
7223
7224
7225
7226
7227
7228
7229
7230
7231
7232
7233
7234
7235
7236
7237
7238
7239
7240
7241
7242
7243
7244
7245
7246
7247
7248
7249
7250
7251
7252
7253
7254
7255
7256
7257
7258
7259
7260
7261
7262
7263
7264
7265
7266
7267
7268
7269
7270
7271
7272
7273
7274
7275
7276
7277
7278
7279
7280
7281
7282
7283
7284
7285
7286
7287
7288
7289
7290
7291
7292
7293
7294
7295
7296
7297
7298
7299
7300
7301
7302
7303
7304
7305
7306
7307
7308
7309
7310
7311
7312
7313
7314
7315
7316
7317
7318
7319
7320
7321
7322
7323
7324
7325
7326
7327
7328
7329
7330
7331
7332
7333
7334
7335
7336
7337
7338
7339
7340
7341
7342
7343
7344
7345
7346
7347
7348
7349
7350
7351
7352
7353
7354
7355
7356
7357
7358
7359
7360
7361
7362
7363
7364
7365
7366
7367
7368
7369
7370
7371
7372
7373
7374
7375
7376
7377
7378
7379
7380
7381
7382
7383
7384
7385
7386
7387
7388
7389
7390
7391
7392
7393
7394
7395
7396
7397
7398
7399
7400
7401
7402
7403
7404
7405
7406
7407
7408
7409
7410
7411
7412
7413
7414
7415
7416
7417
7418
7419
7420
7421
7422
7423
7424
7425
7426
7427
7428
7429
7430
7431
7432
7433
7434
7435
7436
7437
7438
7439
7440
7441
7442
7443
7444
7445
7446
7447
7448
7449
7450
7451
7452
7453
7454
7455
7456
7457
7458
7459
7460
7461
7462
7463
7464
7465
7466
7467
7468
7469
7470
7471
7472
7473
7474
7475
7476
7477
7478
7479
7480
7481
7482
7483
7484
7485
7486
7487
7488
7489
7490
7491
7492
7493
7494
7495
7496
7497
7498
7499
7500
7501
7502
7503
7504
7505
7506
7507
7508
7509
7510
7511
7512
7513
7514
7515
7516
7517
7518
7519
7520
7521
7522
7523
7524
7525
7526
7527
7528
7529
7530
7531
7532
7533
7534
7535
7536
7537
7538
7539
7540
7541
7542
7543
7544
7545
7546
7547
7548
7549
7550
7551
7552
7553
7554
7555
7556
7557
7558
7559
7560
7561
7562
7563
7564
7565
7566
7567
7568
7569
7570
7571
7572
7573
7574
7575
7576
7577
7578
7579
7580
7581
7582
7583
7584
7585
7586
7587
7588
7589
7590
7591
7592
7593
7594
7595
7596
7597
7598
7599
7600
7601
7602
7603
7604
7605
7606
7607
7608
7609
7610
7611
7612
7613
7614
7615
7616
7617
7618
7619
7620
7621
7622
7623
7624
7625
7626
7627
7628
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=UTF-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of Az élet by István
Petelei</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2,h3 {
text-align: center;
clear: both;
line-height: 200%;
}
h2,h3 {
margin-top: 2em;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
p.i0 {
text-indent: 0;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
table {
margin-left: auto;
margin-right: auto;
}
td {
padding-left: 1em;
padding-right: 1em;
}
.pagenum {
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent:0;
}
.tdr {text-align: right;}
.blockquot {
margin-left: 10%;
margin-right: 0%;
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
.poem {
font-size: 0.9em;
display: table;
margin: auto;
text-align: left;
}
.poem .stanza {
margin: 1em 0em 1em 0em;
}
.poem span.i0 {
display: block;
margin-left: 0em;
padding-left: 3em;
text-indent: -3em;
}
.transnote {
background-color: #E6E6FA;
color: black;
padding: 0.5em;
font-family: sans-serif, serif;
font-size: 0.9em;
}
.transnote p {
text-align: center;
text-indent: 1.5em;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67525 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p class="center"><span class="caption-150">MAGYAR IRÓK<br />
ARANY KÖNYVTÁRA.</span></p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">XXV. KÖTET.</span></p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">PETELEI ISTVÁN.</span></p>
<p class="center"><span class="caption-large">AZ ÉLET.</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1908.</span></p>
<p class="center"><span class="caption">GRILL KÁROLY
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">IV. Veres Pálné-utcza
16.</span></p>
<hr class="chap" />
<p class="center"><span class="caption-150">PETELEI
ISTVÁN</span></p>
<p class="center">*</p>
<h1>AZ ÉLET</h1>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">TÖRTÉNETEK,
KÉPEK</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
<p class="center"><span class=
"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET
ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT
NYOMDÁJA.</span></p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
"Page_3">-3-</a></span></p>
<h2>A nagyapó.</h2>
<p>Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára?</p>
<p>Tornáczos úgy-e? s a grádics felett tölgyfaoszlopos pipázóhely
van, melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegletben
áll, úgy-e, a nagy hárs-karosszék, melynek a környéke ronda,
minthogy ott szívja a bácsi napestig a fehér krajczáros pipáját
(persze ezt a szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tiszta
szobába).</p>
<p>Szakasztott ilyen a Márton bácsié.</p>
<p>Oda járt audiencziára, a tornáczra mindenki, a kinek dolga volt
a bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, a ki nagy ok nélkül
senki kedvéért se sétifikál. – Itt leste meg a bácsi a
barátistákat, a kik tizenegy órakor értek hazafelé az abc-és
könyvükkel. Ekkor a bácsi beinti a gyermekeket az utczáról, némi
gyümölcsöt ad nekik s így szól: «Mondjátok ki háromszor sebesen e
szót: Nabukodonozor s akkor a tietek lesz ez a Máriás». De ezt nem
tudták kimondani elég gyorsan s a Máriás visszakerült a
lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. – Jöttek aztán a mészárosok a
székből. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
"Page_4">-4-</a></span> Megállította őket ily szóval: «Quomodo
valet amice?» Azok pedig nem tudtak diákul s elévődött velük egy
pohár pálinka mellett. – Ott helyben végezte a délelőtti
falatozását is. Egy pohár gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás
szalonna s tán egy ujjnyi káskával… A néni unszolta: «Nézze,
Márton, még ezt a falat száraz bélpecsenyét, vagy ezt a finom
szelet zsabonyiczát, nézze meg, a mit magának egy gyergyói
örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét elrontaná».</p>
<p>Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az
egész ház. A vén szolga már erőtelen («de a gyomra, ne félj! igen
jó, pedig drága időket élünk»), hanem segíthetnek a szolgaleánykák
(két szürke csipogó verébfiók), a néni pedig hátul úgy kiterjeszti
a karjait, mintha ő is segítene. Arra mind nagyon szuszognak és
megkönnyebbülve sóhajtanak föl, ha a hüvös, tiszta szobába leülhet
az asztal mellé Márton bácsi. No! keress ott egy szem port, vagy
pókhálót akármelyik szegeletben, vagy akár csak legyet! Zöld
szőrfirhang lóg a széles, törpe ablakokon és lépbe mártott
nyirágvesszők az ablakpárkányon, a mikre a legyek ráragadnak.
Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör felett, mindenfelé
kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát.</p>
<p>A nagy cserfaasztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de
a tálak alig a tetején. Ebben egy kis turó, fenyőfa-kéregben; odább
egy tál újmódi <span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
"Page_5">-5-</a></span> koránérő fekete szőlő; egy kis mézzel főtt
retek, üvegfedél alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos
retkek, a miket a fogások között rág az ember, hogy ne unja el
magát. A kövér, forró leves párolog a tányérban. A néni alig mer
hozzá nyulni. «De Márton! az Istenért, mind lesüti a szájpadlását.»
A bácsi hunyorog, de egy szót se szól, csak kanalazza mohón. Aztán
jön a főtt hús, «olyan kövér, mint a tapasz», erős tormával.
Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit, a mint könyezik a
haragos növénytől. «De mi búra gondol, Czicza? Tán a fiatalságát
siratja?» És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy trappban
nyeli le s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne
várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi. «De nézze a
lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír». «Ne sajnálja tőle,
Czicza! szegénytől».</p>
<p>Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, a miknek nincsen vége.
«Tán egy morzsa kalácsot kóstolna meg Márton! a mit magam
elegyítettem magának; elfujhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy
harapás irós-tésztát ízlelhetne meg? szétszedheti, mint a papirost.
Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna? a mi élénkíti a vérét.» A
bácsi hamisan megfenyegeti: «Mit borsolja már a véremet, Czicza?» A
néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen beszéd
következzék utána. – Az aranyszinű bort a gyűszűnyi poharakból csak
csinján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget <span class=
"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> a kapu előtt.
«Vajjon, Czicza, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?»
«Oh, mi bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni,
Márton! csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.»</p>
<p>Aztán igen szuszogós lesz a bácsi s azon ülőhelyében
el-elszundít. Minden azon módon marad az asztalon és senki meg se
mer mocczanni a házban.</p>
<p>Az Isten igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem
szabad tréfálni. A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi
kedvese pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi
gyermekük volt, hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi
költség! Csak győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a
pelyhedző ajakú Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor.
Ott a Besén mentek ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajjon ki fogta be
a szemeit?… A feketeszemű Rózsika, a ki a néni ölébe ülve, lehelte
ki beteg torkán a lelkét… Az okos kis Miklós, a kinek a testén nem
akart kiütni a himlő… És oh! a menyecske leánya: Mari, a ki
megszökött a forradalom után egy kvietált német őrmesterrel. Oh!
Néha sírva gondol a néni az egyetlen unokájára, a leányának a
fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad beszélni róla…</p>
<p>És oda lettek a szomszédok mind… A kikkel kereskedtek, a kikkel
czivódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd,… a ki alkonyatkor
átdöczögött <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
"Page_7">-7-</a></span> az utcza túlsó feléről s leült az ő házuk
elé s akkorákat hazudott, hogy majd leszédültek… A bivalykereskedő,
a zsíroskabátú vén rácz. Hol vannak mind? És hol a liszt-lopó
molnár, a ki érzékeny, rebegő vékony hangján énekelgette:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">– Nem minden szép, a mi
szép,<br /></span> <span class="i0">Az szép, a mit
szeretünk…<br /></span></div>
</div>
<p class="i0">és pengette hozzá a gitárját… A gyerekek pedig
cziczáztak az utcza közepén, keringőket játsztak, farkas-bárányt,
kántálva, hogy belekábult az ember… Hol vannak mind; a gyerekek
kedve, az öregek élete? Istenem, beh kihalt a világ! Oh, nem kell
az elmulásról beszélni. Nem jó! Ne kisértse a bácsi az Istent.</p>
<p>A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken és
horkant egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a
fejét. «Megüti magát, Márton.»</p>
<p>– Dehogy, Czicza, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok,
csak behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Czicza, de kerüli az
álom a szememet.</p>
<p>Igy hazudozott a bácsi, a mi pedig vétek az Isten parancsolata
ellen.</p>
<p>A jó Isten ellen… a kit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba
volt Vele. Kompanizált vele s minden ügyes bajában egyezkedett
vele. Mikor a tutajokkal megindult Gyergyóból, szépen megbeszélte
vele a dolgot. Rendesen el is ért Aradig <span class=
"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> szerencsésen
a terhével (persze Márton bácsi is jól nyitva tartotta a szemét) és
akkor viaszgyertyákat gyujtott a tiszteletére… Ha valami
csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy egy-egy húsos
fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos szegletben, nem
evett Márton bácsi két szeredán húst s így vezekelt. S azzal
rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki (minek
utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: «Én vétkeztem ezt,
Ő megcsapott úgy… jó… kvitt». Azonban vénségére nagymisére is
eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben) s buzgón
dicsérte a Véghetetlent, mert megigérte vala neki, hogy jó dolga
lesz a másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi
életén…</p>
<p>Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornáczra
és pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza: «Jár-e
az óra, Czicza?»</p>
<p>A néni mindjárt megértette.</p>
<p>– Négy mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, úgy-e, fiam?
Jó forró lesz, magam ügyelek reá, ne féljen. – S ismét ettek kávét,
brassai czvibakkal, mert ebben nincsen élesztő s igen könnyű az
emésztése s tán valami haszontalanságot: valami kis tojásos
pereczet, vagy egy picziny kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp
sós halat, avagy száraz sonkát, a mit a néni páczolt corianderrel,
salétrommal és egy parányi fokhagymával. <span class=
"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p>
<p>Senkivel se volt koczódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön,
nem kért senkitől, így barátságban élt az egész világgal…
Öregségére faneműt vett a szovátai székelyektől (kerékfalat,
lajtorját, lapoczkát, mi egyet-mást), hogy éppen valami dolga
legyen, de erről a kis üzletéről nem vezetett főkönyvet: «Veszem
egy sustákért, eladom két sustákért s punktum. Kár nincs benne». Ez
volt az egész üzleti politikája.</p>
<p>Szép egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harczos
kollégája nem vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A
harczos pajtásainak odaadta akár a lelkét. A kikkel jártak Gálfalva
mellett (ott, igaz, futottak), de a piski hídnál, Segesvártt, a
vizaknai lankásokon. A fia ott veszett el valahol. A haza vette el.
Az Isten neve legyen dicsőséges…</p>
<p>– Adja ide, Czicza – mondta, ha valami régi kollégája vetődött
be – azt a karabint, nem azt a kovást, de az aczéllal kivert duplát
– és czélozgatott a bácsi, bárha a fegyvernek nem volt magja és
behunyta a félszemét s a száját félrehúzta és kifeszített karja úgy
reszketett, mint egy gyenge faág, a mit a szél rebegtet. Czicza
ijedten nézett reá.</p>
<p>– Felizgatja magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztolylyal,
még elsülhet; az Isten őrizzen tőle.</p>
<p>– Csak hadd szóljon, mint a mennydörgős ménkő… – felelte és igen
zordonul nézett a nénire. <span class="pagenum"><a name="Page_10"
id="Page_10">-10-</a></span></p>
<p>– Nem, nem szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még
valami bajt szerezhet magának.</p>
<p>– Gyáva asszony, – boszantotta a nénit. – Csak jönne, jönne,
jönne a német ismét, hogy még egyszer lássam őket szemtől-szemben.
Mert elmegyek, úgy tudja meg, Czicza!</p>
<p>– De Márton, ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a
kezéből. A nyakán is megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent
nevére…</p>
<p>A bácsi akkor sunyorgott alattomosan és meg volt elégedve
magával, hogy ráriaszthatott Cziczára…</p>
<p>A magyar nadrágját soha se vetette le a bácsi <i>azóta</i>;
aranyrojtos nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha
nem illett nagy, csúf potrohán.</p>
<p>Igy éldegélve a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán
átszólt a szomszéd kis ágyban forgolódó Cziczához:</p>
<p>– Nem alszik, Czicza?</p>
<p>– Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?…</p>
<p>– Nem, Czicza.</p>
<p>Aztán elhallgattak s később ismét újra kezdte Czicza:</p>
<p>– Tán a lelkét nyomja valami?</p>
<p>– Az, Czicza. A Mari fiáról álmodtam.</p>
<p>Azután mindjárt utána tette:</p>
<p>– De ne beszéljen róla, Czicza. Nem akarom, hogy beszéljen róla.
Nem, egy szót se szóljon róla… <span class="pagenum"><a name=
"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p>
<p>Ez a Mari egy tekergő némettel szökött el a forradalom után a
Márton bácsi házából. Valami peczkes őrmester csalta el. Soha se
akart tudni felőle a bácsi. Megszökött vele… Mikor a fia
megszületett, Mari is meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se
emlegesse őt. Jó. Elveszett… Jó… jó…</p>
<p>– Vajjon mi lett a fiucskából?</p>
<p>– <i>Én</i> tudom, hol van…</p>
<p>– Maga tud róla, Czicza? Az én hátam megett trafikál vele,
Czicza? Van-e lelke?</p>
<p>– Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a
mindenható Isten venné le azt a kérget, a mi a maga szivén van. A
szegény fiú mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jó módban
élünk.</p>
<p>Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós,
kifoszladozott aljú szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke
kabátban felment egy legény a tornáczra, Márton bácsi elejébe.</p>
<p>– Ön azon Márton úr, – kérdezte az idegen ficzkó – a ki a mamám
apja?</p>
<p>Ühm. Ez az «ön» mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen
ábrázatú ficzkó volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka
felett. A Mari fia volt vajjon? ki «mamá»-nak nevezi őt? A bácsi
oldalvást nézett a ficzkóra s nagy füstfelhőt fújt felé a
pipájából.</p>
<p>– Én vagyok: Dagobert – folytatta a nyurga, nyavalyás legényke –
s a tisztelt neje hívott önökhöz. Az írásaimat van szerencsém
bemutatni… <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
"Page_12">-12-</a></span></p>
<p>S oda adta a Czicza néni nagybetűs, reszkető kézzel írott
levelét.</p>
<p>– S mi czélból jött hozzánk, barátom?</p>
<p>– Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak s meglepő
valóban, hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem a meghivó az ön
hirével történt?</p>
<p>Ez mind azon a helyen folyt, a hol a délelőtti pipálást szokta
végezni Márton bácsi. Az arczátlan legyek ingerkedtek a bácsival.
Márton így szólt:</p>
<p>– Tessék helyet foglalni.</p>
<p>A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen
megölelgette a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól,
jól megnézze. Az unokája volt, oh, be szivesen megcsókolgatta volna
mindenfelől. Azonban a ficzkó mereven megszegte a derekát az egész
komédia alatt.</p>
<p>Az utczán elmenők a nyilt kapun át barátságosan köszöntötték
Márton bácsit. A bácsi morgott valamit s mély tekintettel vizsgálta
az unokáját.</p>
<p>– Valami mestersége van az öcsémnek? – kérdezte a bácsi.</p>
<p>– Mindenesetre. A Schultz és Weber czég alkalmazottja vagyok, a
fölszerelő-osztálynál. Az írásokkal szivesen szolgálhatok.</p>
<p>– Ú-úgy, szerel uraságod?</p>
<p>A néni leült a grádicsra és szeretetteljesen hordozta szelid kék
szemeit az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert
remegett. Ő ezt egészen másképen képzelte. <span class=
"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p>
<p>– De tán nem is reggeliztél, édes fiam? – És elfutott a
kávéért.</p>
<p>Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett s így
szólt:</p>
<p>– Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom,
tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat.</p>
<p>– S mivel erősítik az izmaikat uraságtok?</p>
<p>– Hússal, szolgálatára.</p>
<p>A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbe vágott:</p>
<p>– Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze.
Ebben a perczben.</p>
<p>Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab
húst, csak hogy összebékéljenek.</p>
<p>– «Mi» azt mondta uraságod «mi». Kik azok?</p>
<p>– Mi? A szoczialisták, a jog előharczosai, kérem alásan.</p>
<p>És a hidegsültet nyelve, mohón koczogtatva állkapcsát,
barátságosabban, oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival.</p>
<p>– A szoczialisták: a kik harczolnak a franczia forradalom nagy
vivmányaiért: a szabadságért… egyenlőségért… testvériségért…</p>
<p>A pofája kifeszülve a nagy falatoktól akadozva folytatta:</p>
<p>– Egy mindegyikért; mind egyért… A szoczialisták…</p>
<p>A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé terpesztette a lábait, hogy
jó biztosan üljön. Azt hiszem, attól tartott, hogy leesik.
<span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
"Page_14">-14-</a></span></p>
<p>– S <i>ezt</i> mívelik uraságtok?</p>
<p>– Ne úgy mondja, szivem, hogy «uraságod». Hiszen ez az
unokája.</p>
<p>– De azért mégis csak uraság, Czicza! Mi egyformán uraságok
vagyunk.</p>
<p>Dagobert savanyúan mosolygott. Ugy látszott, jól érezte magát és
a széken hintáztatta magát.</p>
<p>– <i>Ezt</i> míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágosítsam
a vidéki népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó
vagyok írásaimat megmutatni…</p>
<p>A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihivó volt,
hogy a bácsinak kedve kezdett telni benne.</p>
<p>– És már rendben vannak uraságtok mindennel?</p>
<p>– Mivel?</p>
<p>– Az állammal például?</p>
<p>– Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, a mit
mi szabunk.</p>
<p>– Valóság… De ha ütni talál az állam?</p>
<p>– Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk
is van jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk.</p>
<p>– Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az
Isten.</p>
<p>– Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül
is.</p>
<p>– S nem Ő adja azt is?</p>
<p>A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A ficzkó gúnyosan
mosolygott. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
"Page_15">-15-</a></span></p>
<p>– Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk.
Az a henye embereknek való…</p>
<p>– Az Isten? fiam… fiam…</p>
<p>A bácsi rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyilt
meg, hogy elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot,
csak Czicza nénire függesztette táskás, vörösszélű szemeit. A
ficzkó nekibátorodott a biztatástól:</p>
<p>– Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő.
Testvériség az egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ…</p>
<p>A néni oktalanul rebegte:</p>
<p>– Egy nemzet? Te magyar vagy, úgy-e?</p>
<p>– Én? Én szoczialista vagyok. Ott a hazám, a hol jól megy
dolgom. A többi ostobaság és sifli…</p>
<p>Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal
félelmesen meredt a ficzkóra. Mily nagy lett! A pipát kiejtette a
kezéből s kivörösödött az orczája. A néni önkénytelenül melléje
simult s a kezét a vén ember homlokára szorította. Az erek
lüktettek mind. Az ajaka szederjes lett.</p>
<p>– A haza… a haza… – rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette
s a fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy
perczig.</p>
<p>Egy perczig csak. Aztán összeesett s a néni segített, míg a
székbe beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte: <span class=
"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p>
<p>– A haza… A haza is…</p>
<p>Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan
Cziczához fordult:</p>
<p>– Látja a bűnöm büntetését? látja-e, Czicza?</p>
<p>És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és
erővel tekintett a ficzkóra, hogy lehetetlen volt félreérteni
őt.</p>
<p>S kisérte, kisérte a szemével, a míg Dagobert
vissza-visszafordulva, lustán kisompolygott a kapun…</p>
<p>S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki.
A néni eltakarta az arczát.</p>
<p>De egy szót se szólt többet felőle.</p>
<p>A bácsi eltolta később a pipáját is, a mit Czicza alázatosan
átnyújtott Márton bácsinak.</p>
<p>– Nem beteg maga, Márton? – kérdezte.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
"Page_17">-17-</a></span></p>
<h2>A gyehenna.</h2>
<p>Már elment szegény Kis Farkas.</p>
<p>A világ észre se veszi, hogy a föld az ő híjával forog a
tengelye körül. És itt a körülötte valók, mi is, egy igen könnyűt
sóhajtunk utána s megyünk tovább, mintha mi se történt volna. Mert
egy oly ártatlan ember, ki másnak az útjába sohase állott – akár
van, akár nincsen.</p>
<p>Elment… minthogy egyszer vén fejével valami oly nagy dologba
elegyedett, a mihez igen gyengének született.</p>
<p>Ő a német nyelv rejtelmeit magyarázgatta az iskolában; szeliden,
magánosan élt; szerette a gyermekeket, a virágokat és
gyümölcsfákat; sovány, gyérszakállú, gyengehangú ember volt s úgy
látszott, hogy soha szenvedély nem fogja felborzolni érzéseinek a
tükrét… Soha nem bántott senkit s a gyermekek is a
haszontalankodásaikat némi pártfogói jóindulattal mívelték vele
szemben, minthogy rá haragudni nem lehetett. Az utczán a
tanitványai virágszállal ajándékozták meg hunczutságból s a
nevenapján az egész csorda reá <span class="pagenum"><a name=
"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> szállt verssel, énekkel,
hogy kifacsarjanak tőle egy szónoklatot (a mit Farkas évről-évre el
szokott mondani, a miben «Ádám apánk s Éva anyánk» előfordult) s
egy kosár almát. Az almát megették s a magvát visszavitték,
minthogy tudvavaló volt, hogy Farkas gyümölcsész ember, ki a jövő
nemzedék almaszükségletének ügyét viseli a szivén! – s áldásos
voltát szóban s kis nyomtatványokban hirdeti. Ezért minden időben
marokszámmal hordták hozzá a gyermekek az almamagokat, hogy vesse
el és valamit ha csinált is e teménytelen maggal Farkas, ha nem –
bizonyos az, hogy kertész híre terjedt, a gazdák respektussal
emlegették nevét s a gazdasági gyüléseikből ki nem felejtették.
Nem, sőt az idevaló ujság nem is emlegette másként, mint «jeles
természettudósunk»-at… a mi jól esett Kis Farkasnak, s efféle
ártatlan örömök között éldegélve, úgy látszott, hogy Farkas minden
nagyobb háborgást kikerülve, békés egyedülségben, nagyobb rázkódás,
kegyetlenebb keserüség nélkül fog besimulni az örök feledékenységbe
– mikor a Kis Farkas által imádott német mitológiából való Nornák
észrevették szelid hívüket – s visszaterelték a mi kis, csendes
városunkba Pintyi Ottiliát.</p>
<p>Pintyi Ottiliát… és jöttére Kis Farkas kilépett a világ
küzdterére, míg csak le nem tört…</p>
<p>Mily impozáns hölgy volt ez az Otti! Innen a szurdékból, a Kis
Farkas tőszomszédságából vitte el feleségül egy gazdag brassai oláh
pénzváltó, <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
"Page_19">-19-</a></span> szép, nyílóbimbó korában (hányszor
simogatta Farkas e kékes-fekete erős hajat s hányszor e
rózsaszínnel belehelt üde gyermekarczot) s teljes virágában került
vissza, a gazdag oláh megtérvén apáihoz, egy halom pénzt hagyva az
özvegyére.</p>
<p>Visszatérvén pedig Otti, észre lehetett venni, hogy Kis Farkas
professzor úr nyakkendőt, keztyűt kezdett viselni s egy kis pálczát
nem átalt lógatni a kezében… Észre lehetett venni, hogy a szerény
Farkas egyenesebb, rátartibb kezdett lenni s érintkezéseiben,
köszöntéseiben nyájasabb, leereszkedőbb lett. Észre lehetett venni,
hogy Farkas nem csupán a mindenki által tudott időben az utczán, de
rendetlen időszakokban is sétálgat, nevezetesen a piacztéren, közel
azon házhoz, hol Pintyi Otti lakik… Sőt látható lett, mint gombolja
be ilyenkor a kabátját és mily mély gondban elmerültnek látszólag
lépdel, kire se nézve, kit se köszöntve. És főképen csakhamar
mindenki észrevette, hogy Farkas magyar nadrágját bugyogóval
cserélte fel s magyarkáját gombos gérokkal.</p>
<p>Világos volt, hogy valamit akar a professzor úr.
«Czivilizálódik» – mondták a gúnyolók.</p>
<p>Ő, ki kerülte a haszontalan szóbeszédet, ekkoriban fecsegőnek
árulta magát a piacztéren; hozzácsatlakozott a sétálókhoz s
hajlongott, mosolygott, mint más jóízű legényember szokott.
«Megpendült» – jegyezték meg a jóakarói. Sőt dörzsölődni kezdett az
úriemberekhez Farkas, azzal a világos <span class=
"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span>
igyekezéssel, hogy őt mindenki észrevegye, – s egyszer a
nőegyesület nagygyülésén is megjelent (a hol azelőtt soha senki se
látta), az elnöknő háta mellé állva, hangosan éljenezve, tapsolva a
beszédre.</p>
<p>Ekkor persze Otti is észrevette Farkast s ismerősként mosolyogva
köszöntötte a fejével s a gyűlés végén meg is szólította, így:</p>
<p>– Emlékezik-e még rám, kedves Farkas úr?</p>
<p>Mint szeretett volna Farkas valami igen szépet felelni! –
azonban a végzete az volt, hogy sohase jutott az eszébe a legjobb
felelet a leghelyesebb időben, hanem a mit felelnie kellett volna,
az csak odahaza ötlött az agyába s ezt hangosan a kopasz falaknak
szavalta el. Ottinak így felelt volna (meleg pátoszszal):</p>
<p>– Hogy lehetne elfelejteni egy ilyen szépséges hölgyet, Otti! de
hogy mernék én emlékezni magára édes! Csak visszasóhajtok a fiatal
korom után, melynek maga volt a napfénye, mikor együtt eregettük le
az árkon a papircsónakokat; mikor a berekben barabolyt ástunk a
nyíló tavaszon; mikor együtt énekeltük nagypénteken a passiót;
mikor bujósdit játszva, a Fésüs néni roszszagú szine sarkán
csókolóztunk… oh Otti; szabad-e emlékeznem reá?</p>
<p>És így felborzolva magát, szégyenkezve elhallgatott s
leeresztette a karjait. Azonban egy kis séta után nekibuzdult
ismét:</p>
<p>– Sohase is felejtem el, Otti… sőt méltó <span class=
"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> szeretnék
lenni arra, hogy észrevegyen engemet. Nem hogy valamim… izé…
legyen, hogy valamiképen hozzám volna csatolva… izé… mert én arra
méltó nem vagyok… de szeretném, hogy észrevegyen s egyszer így
szóljon: ezen Kis Farkas egy férfiú… egy izé… én ezen Farkasra
nagyon büszke vagyok – és a többi és a többi…</p>
<p>Igyen szólott volna, ha tehette volna, de bárha csak a falaknak
szólott, úgy tetszett neki, mintha kis beszédét személyesen
elszavalta volna Ottinak s ekkor egy ideig nem mert arrafelé járni,
a hol a szépséges hölgy lakott, nehogy a szeme elé kerüljön.
Kerülte… de az eszét elfoglalta teljesen az a gondolat, hogy valami
oly nevezetes dolgot kellene kitalálnia, a mit Otti észrevegyen.
Valami jeles, az országot, a világot betöltő dolgot; – egy híres
dolgot, a miért a Farkas neve szárnyra keljen s melyről egyszer, ha
értesülne Otti, így szóljon: Farkas, Farkas… te mégis nagy vagy,
nevezetes vagy… én szeretlek, Farkas!</p>
<p>Ily híres dolgot azonban nehéz találni. Az emberek már mindent
föltaláltak. Az egész élet a jelentéktelen, unalmas esetkék
lánczolata.</p>
<p>Néha megizzadt Farkas a törekvésében. Mit találjon fel?</p>
<p>Egy gondolatot, Istenem! Egy nagy, jó gondolatot! a miben
feltünni, kiemelkedni lehet, mint a hogy a nap fölkel az
égbolton…</p>
<p>Az étvágya elveszett a küzködésben s álmatlan <span class=
"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> éjszakái
meghosszabbodtak. Az almamagvak garmadába gyűltek a tányérokon s a
német diktándókat por lepte a polczon. Keserű, türelmetlen lett,
kötődő az iskolában s kiveresedve vitatkozott semmiségekért a
kollegáival. Egy gondolat!…</p>
<p>Az Otti sötét ablakait nézve, éjjel, rótta a piaczteret.
Kiállhatatlannak találta a foglalkozását s kicsinyeseknek azokat, a
mikben eddig örömét lelte. Képes lett volna valami nagy
gazemberséget elkövetni, csakhogy feltűnjön, ha hozzá tudott volna
kezdeni – a mit észrevegyen Otti. Ah! Otti a ki oly messze, távol
vagy és oly szép vagy!</p>
<p>A gyermekek kikerülték az indulatos embert az utczán s az
ismerősei elhuzódtak tőle: «Valami különös változás van Farkason, –
mondták, – mi leli?»</p>
<p>A nőegyleti gyűlésen így szólt Otti: «Emlékezik-e még reám?»
Mintha bátoritotta volna valamire Farkast…</p>
<p>Az életének a nyugalma fel volt dulva. Félhangon forró szavakat
súgott a falaknak és megölelgette a karosszékeket. Néha merészeket
álmodozott ébren. Néha vasszegekkel kivert bundában maga dulakodott
az erdő fenevadjaival, véres tetemeiket lerázva a bundájáról, mint
a legyeket… máskor tűzi szerszámokkal maga nekimegy az ellenségnek
és hadseregeket perzsel le egy lehelletével… Az emberek ezt látván,
álmélkodnak, mondván: «Oh! ez a Farkas mégis rettenetes ember… egy
rettenetes izé…» <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span></p>
<p>Egy őszi napon nem ment el Farkas az iskolába.</p>
<p>A direktor (egy jókedvű kövér pap) a szurdékba maga ment el
alkonyatkor, hogy meglátogassa Farkast, ki a hámból máskor sohasem
szokott kirúgni. A régi ház (még a Farkas apjáé volt) csendes volt
s a pitvarban a kemencze padkáján, gondban gunnyasztva találta
Farkast. Az ajtónyilás zajára Farkas felugrott s egy izromban a
direktor nyakába szökött:</p>
<p>– Megvan! – így kiáltott fel.</p>
<p>– Megvan? Ki?</p>
<p>– Megtaláltam… Egy sugallat, egy, mondhatnám egy
kinyilatkoztatás, egy… izé… Megtaláltam.</p>
<p>– El volt veszve valami?</p>
<p>A szegény Farkasnak az arcza égett s a szeme fénylett, mint a
madárra leső macskáé. A direktor kedvtelve nézett reá: «részeg
lévén ezen magyar». Farkas a kezét a kövér ember vállára tette s
pártfogóan, fenhéjázólag ismételte:</p>
<p>– Meg-ta-lál-tam… Hallani fognak rólam. A város, az ország, a
világ… egy izé… egy forradalom. Az iskola meg lesz elégedve velem.
Én, (hangosan ismételte), én meg-ta-lál-tam.</p>
<p>A kövér pap némi kényelmetlenséggel feszelgett. Egy így
nekibuzdult emberről nem lehet tudni: mit tesz a következő
pillanatban? – Farkas megszorította a pap kövér kezét.</p>
<p>– Egy háború… egy irtóháború… egy izé… a rettenetes ellenség
ellen. Az irtózatos kártevő <span class="pagenum"><a name="Page_24"
id="Page_24">-24-</a></span> ellen, a fegyver a kezemben van… a
fegyver. Ő megtámad minket; nem az országot, de az egész világot…
még a hol nyájasabban is mosolyog az isteni nap. Én ellene megyek…
mi ellenébe megyünk, mi legyőzzük; mi megsemmisítjük. Én megyek
elől, országok kelnek a nyomomba…</p>
<p>– Jó, barátom uram! Jó, menjünk, de nem ebben a pillanatban.
Addig leülhetnénk s egy pohár vizet megihatna barátom uram!</p>
<p>– Ő megtámad minket s a világ tehetetlenül áll. Nézi, mint
tarolja le az emberek verejtékének árát. A közvagyon rablója,
alattomosan, a föld mélyén turkálva jön és halál, pusztulás jelöli
az útját! Hadd jőjjön!… Itt vagyunk mi, magyarok! Itt van Kis
Farkas. Egy jó fiú… egy ártatlan… izé… egy porfi… De e férfiú
ellene megy a tudomány fegyverével. Az Úr őt választotta ki
eszközéül. Véghetetlen az ő bölcsesége és ereje…</p>
<p>Valami lázas felmagasztaltsággal emelte fel a karjait. A pap
megzavarva nézett rá: Részeg-e, bolond-e? oh, Uram! – Farkas
egyszerre leeresztett hangon folytatta:</p>
<p>– Most hagyjon el, barátom… nem vagyok képes elbeszélni, a mi
elmémet foglalkoztatja. Most hagyjon el, legyen nyugodt. Én
virrasztok a közjó felett. Értse meg: a fegyvert én fogom… a
fegyvert Kis Farkas a kezében tartja… Néha elmaradok az iskolából,
mert a közjó hív. De azért hálátlanul nem hagyom el az iskolát,
melyen egykor <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span> Anteus-képen megvetettem a lábaimat… Ne
féljen. Visszatérek még. Én írni fogok. Elég…</p>
<p>És barátságosan kituszkolta az alkalmatlan férfiút s ekkor mind
a két karját merően az égre szegezve, felkiáltott:</p>
<p>– Látsz-e engemet, Otti… Otti… s boldog mosolyra húzódott
vértelen keskeny ajka.</p>
<p class="center">*</p>
<p>«Megbolondult», azt mondták Farkasról, mikor kibujt odujából.
Oly határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték
megszólítani.</p>
<p>A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak
ritkán kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket
vizsgálgatta. A gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen
ficzkót megvert a botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a
kérdezősködőkön végignézve, elfordult.</p>
<p>Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére,
hogy «említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A
magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a
pap azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?»</p>
<p>Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a
szépséges Ottinak.</p>
<p>A félváros tudott róla.</p>
<p>Mindenki foglalkozott vele.</p>
<p>Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban
<span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
"Page_26">-26-</a></span> nőtt meg az emberek szemében. Mindenki
tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy paksamétát
küldött.</p>
<p>– Miért éppen oda?</p>
<p>– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda
küldi.</p>
<p>A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város
elejével, első dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett.
Mindenki megértette. Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami
roppant nagy dologra volt elkészülve mindenki.</p>
<p>Mi lehet az?</p>
<p>A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza
szokott menni az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az
idegent: «Ez ő.»</p>
<p>A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró
közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy
«nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly
megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a
természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki
gőgös volt reá…</p>
<p>A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér
bundájával a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni,
hogy a kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A
karzatot hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván
kiutasította egy hajdú.</p>
<p>Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén.
<span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
"Page_27">-27-</a></span></p>
<p>A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az
orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig
érthették a szavát.</p>
<p>– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti
vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!…
harczot…</p>
<p>A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»;
némelyek kaczagtak, mások pisszegtek.</p>
<p>– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már
beszélt nekem a kollega úr…</p>
<p>– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang.</p>
<p>– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már
kopogtattam… De míg az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját
éjjel és nappal: szómra illetékes helyről választ eddig még nem
vettem s ezért…</p>
<p>– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!»
recsegte a borízű, mire halk nevetés kelt…</p>
<p>– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval
akarom inkább tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni:
teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az
illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed.</p>
<p>– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús
hang.</p>
<p>– Szőlleinkben, uraim… <span class="pagenum"><a name="Page_28"
id="Page_28">-28-</a></span></p>
<p>– Van ott valaki?</p>
<p>Farkas erősebben kiáltotta:</p>
<p>– A <i>filloxera</i> dúl szőlleinkben…</p>
<p>– <i>Ez</i> dúl? – kérdezte a direktor…</p>
<p>– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan
mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta.
Mindenki összenéz csodálkozva… <i>Csak</i> a filloxera? A szót
tovább adták, míg kiér a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a
filloxera? Csak a filloxera?»</p>
<p>A beszélgetés általános lesz.</p>
<p>Csalódottan kérdezik: Csakugyan?</p>
<p>Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez
ellen menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros.</p>
<p>Az elnök csengetni kezd.</p>
<p>Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és
csodálkozva néz Farkasra.</p>
<p>Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált:</p>
<p>– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek
nincsen vagyona…</p>
<p>– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal
rákiált:</p>
<p>– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a
szive.</p>
<p>Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze
meg a kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a
termen.</p>
<p>Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült.
Arra egyszerre csend lett. <span class="pagenum"><a name="Page_29"
id="Page_29">-29-</a></span></p>
<p>Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha
belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»</p>
<p>Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:</p>
<p>– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem
bőven tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi
a fegyver a támadás ellen?</p>
<p>– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.</p>
<p>– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?</p>
<p>– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől
jókedvűen.</p>
<p>– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény
véleményem szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy,
nagy gödröt… egy igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet
hordjuk fel a tábla szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy,
nagy tüzet. Most jönnek a munkások többnyire lenge öltözetben, mely
elégetendő lesz. A gödör után következő pászmából óvatosan ássuk ki
a beteg tőkéket és dobjuk be a tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt
egy gödör képződött már azalatt. Ez új gödörben új tüzet élesztünk.
A most következő pászmából óvatosan kiszedjük a beteg tőkéket s az
eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy új gödör képződött s
ebben…</p>
<p>Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus
szólana: <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
"Page_30">-30-</a></span></p>
<p>«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan…
kiássuk a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg
tőkéket…» Egy harsány hang belekiált a zajba:</p>
<p>– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre
mindenfelől.</p>
<p>A gyehenna.</p>
<p>Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a
«gye-hen-na» szót és egymásra dőlnek.</p>
<p>Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull.
Valaki röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova
dobjuk?»</p>
<p>A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a
kaczagást.</p>
<p>A gyűlés feloszlott.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett
lennie. Nem látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra
és összeborzongott mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából
ki-kihallszott: a gyehenna… szó.</p>
<p>Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre
igen kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet.
Egyszerre elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből
világosságra nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy
élesebb kaczagás emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».</p>
<p>A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai
<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
"Page_31">-31-</a></span> is s egy szóval se közeledett Farkashoz
egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett várakoztak:</p>
<p>– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.</p>
<p>Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan
rengeteg közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy
nagy magasságból mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden
tagja, kivált a feje… A szemét megdörzsölte, hogy lásson.</p>
<p>Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S
magát a termet, mintha sohase látta volna.</p>
<p>Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva
hajdú, ki a deákokat kidobta, Farkas mellé állott:</p>
<p>– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára,
téns úr, mert itt grádics van…</p>
<p>Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta
s megemberelte magát.</p>
<p>Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a
szemközti házsort.</p>
<p>Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a
feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra
tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek
járnak? Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».</p>
<p>Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér
hajjal fedett búbját ellepték. Ez kijózanította. <span class=
"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p>
<p>Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte
az egész ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.</p>
<p>A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja
láttára azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult
be, hogy kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha
megütötte volna Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?</p>
<p>A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor
úr előtt alássan:</p>
<p>– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.</p>
<p>Farkas igent intett.</p>
<p>– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem
mehettem el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség
az utczánkra, téns úr…</p>
<p>Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó
gyerek havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban
ismételték: Gyehenna, gyehenna…</p>
<p>Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és
bezárta. Magára volt…</p>
<p>Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen
lehajtotta. Tán nem vették észre, a míg haza jött…</p>
<p>Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja,
hogy itthon van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra
rettegve gondolt. Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek
<span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
"Page_33">-33-</a></span> szembekaczagják. Megöli. Kit? Mindenkit?
A gyermekeket is az iskolában…</p>
<p>És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova
őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha
Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet…
És Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…</p>
<p>A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb
nyujtotta a lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A
színek fekete üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra.
Édes apja pipával a szájában a gerenda végén ül… odább arra az
ajtófélre kötöttek hintát. Ottit felhajtotta Farkas magasra a
hintán s a kis leány kaczagva kiáltotta: «még magasabbra, még… mily
messze látok». A szkumpiás zsákok ott állottak s azon tanulták a
leczkét… ott volt egy meszes gödör, a melyben elbujtak. A «gödör»
szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította gondolatát. Hátul a
kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az első könyet ez a
gondolat facsarta ki a szeméből…</p>
<p>Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek
visongtak az utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas
fölkelt a küszöbről. Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be
van-e zárva?</p>
<p>Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz
adóssal, csaló baráttal… Milyen <span class="pagenum"><a name=
"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> boldog az örökös pihenésben
s elfelejtésben… Odább ment, botorkázva a sötétben.</p>
<p>Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját…
kábult volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert
úgy érezte, mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút
kávájához tántorgott. A gerenda vége nagyon megütötte a térdét.
Hozzákapott s a kút peremére leült. Valami lágy, penészes levegő
csapta meg az arczát a mélységből.</p>
<p>Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé
fordult.</p>
<p>A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult
volt.</p>
<p>Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha
valami édes derékhoz vonta volna magát.</p>
<p>A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna
egy boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana
valaki alulról…</p>
<p>Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az
enyhe levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.</p>
<p>Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s
eszméletlenül terült el a havas földön…</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
"Page_35">-35-</a></span></p>
<h2>A kis Gáspárovics.</h2>
<p>A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a
főfoglalkozása.</p>
<p>A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az
lett volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz.
Ám Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán
volt a boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett
s barátkozott a fiúcskákkal.</p>
<p>Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók
s derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis
jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és
mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak;
ezért Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat
csinált nekik, oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat,
hogy azokkal akármit lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily
csinos holmikat, a barátságát ráadásul odaadta. Néha kis
csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy lángban égő szivet (a
melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb fiúk részére,
jelesebbnek <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span> tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint
Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is
elment volna.</p>
<p>Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a
vizesárkokon vagy a könyvestáskájukat czipelte utánuk.
«Barátom»-nak nevezte őket, megvastagitva a hangját, fejét
hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen fogadták, minthogy
Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái igen szemrevalók
valának.</p>
<p>Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is
nyugodt, boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette
Gáspárovicsot, egy asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt
éppen az udvarukba, a hol Szent György-napjára két kis szobát
vettek bérbe a nénjétől; – inkább persze az ura (egy durva rendőr),
a kivel különben nagyon kevés bajunk lesz.</p>
<p>E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből
Gáspárovics mit se látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr
feleségét), a mint hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé
sündörgött és odaadta volna összes skatulyáit, ha megkérdezhette
volna a szép nagy asszonyt: «Mi a baja, lelkem?» Ő sohase hallott
ekkora megtermett fehérnépet sírni s a szivét meghatotta a
szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan összeszorította az
öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát látott, mely
vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé. <span class=
"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p>
<p>A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván,
Ágnesre gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy
fölindult, hogy benyitott a rendőr ajtaján.</p>
<p>– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.</p>
<p>– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán
becsapta az ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett
s nagy lépéssel méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a
rendőr el nem ment a posztjára.</p>
<p>Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója
volt, hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se
volt képes kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett
Ágnesre és kegyetlen tekintettel kisérte a mozdulatait.</p>
<p>Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a
sötétben alig látta Gáspárovicsot.</p>
<p>– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.</p>
<p>– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom
hagyni kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt
van egy férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja
csak meg; szólnia kell.</p>
<p>Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját
kefélgette. Szelíden korholta:</p>
<p>– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.</p>
<p>«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, <span class=
"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> mint a
tövis; keserűen nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a
fal mellett hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített
szótlanul. Másnap fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg
minden fehérnépet, a kit az útjába hozott a sors. Serkedző néhány
szál bajuszát simogatta, gyér haját turkálta vékony ujjaival, oly
rátartóan lépegetett, mint egy szarka. «Fiam?» És nagyon vastag
hangon beszélt a barátaival.</p>
<p>A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr)
ismét nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából.
Gáspárovics hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre,
fütyörészve, részvétlenül s gangosan ellépegetett az ablak alatt.
«Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha sértegeti a barátait! Bement a
kamarájába és belekönyökölt az öklébe s szigorúan nézett maga
elé.</p>
<p>Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba;
kezüket az orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak;
falatuk keserű; álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy
döng a hátukba? vagy szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti
marok?</p>
<p>Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s
egy-egy köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa
Mater», mint a diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki.
És miért tűr és szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így
mondta: «fér-fi-ú», hogy hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki
fölemeli <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span> az öklét arra, a ki öklét reá meri
emelni. De Ágnes?</p>
<p>És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire,
széles, erős derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre
elpirult, megszégyenelve magát.</p>
<p>Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot
kötve az álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot
fésült a füle mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s
kesernyésen belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap,
ha szívszorongva is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte
először, hogy ő másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő
fajták és különösebben Ágnes, a rendőr felesége.</p>
<p>Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva
ábrándos szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint
viseltes, színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra
ballagott ki nagy talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor
szinte elérte, (beszélni akart vele), átcsapott egy mellékutczába,
hogy ne találkozzék vele. A másik sikátoron mégis elejébe került
facsarosan s rámosolygott a nagy asszonyra. Köszönt neki s arra
elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy szinte futott előle.</p>
<p>Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul
benyitott a konyhájába.</p>
<p>– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva. <span class=
"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p>
<p>A fehérnép szeliden felelt:</p>
<p>– Murkot.</p>
<p>– Szereti? – kérdezte.</p>
<p>Az asszony csodálkozva nézett reá.</p>
<p>– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap
látom magát. Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is
idehaza voltam.</p>
<p>– Ide lát – és?</p>
<p>– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam
kegyedet?</p>
<p>Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha
azt mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.</p>
<p>Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután
ismét benézett a szép asszonyhoz.</p>
<p>– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék
bennem. Én olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem
hagyom. Hiszi-e?</p>
<p>– Valamire szüksége van-e?</p>
<p>– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt
hiszi tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én
hallok. Én mindent hallok. Én tudom a szenvedését.</p>
<p>Az asszony szárazon mondta:</p>
<p>– Nekem nincs szenvedésem.</p>
<p>– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent
tudok. Én láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem
majd meghasadt. Bárha (igazán legyen mondva) nem <span class=
"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> láttam a
szemeimmel, de mintha látnám, a mint szép hajfonadékait egy durva
kéz fölcsavarja s egy másik kéz ütést mér fehér testére s haját
eleresztve, megszorítja e kart, oly szorosan, hogy vörös stráf
támad rajta.</p>
<p>Ágnes csöndesen mondta:</p>
<p>– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.</p>
<p>– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha
tudom, hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a
kebelemre menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…</p>
<p>Ágnes hangosan fölkaczagott:</p>
<p>– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán <i>itt</i> valami
baja? – kérdezte és a homlokára mutatott.</p>
<p>Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre
jobbindulatulag folytatta:</p>
<p>– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a
baja? Jól teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram.
Azt szeretném, hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De
csak üssön, ha szeret. Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék
ilyen beszédekkel, nehogy meghallja az uram. No, hallja! Azt
szeretem, a mit mond. Ugyan menjen, fiam, a merre lát s ne
kaczagtassa ki magát.</p>
<p>Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan
megtaszította.</p>
<p>Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. <span class=
"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> A
keserűség eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna.
Valósággal alig látott s attól félt, hogy kiabálni fog.
Tehetetlennek érezte magát, mintha összetörték volna.</p>
<p>Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát.
Később sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen
érzete került a fekete keserűség fölé.</p>
<p>Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki
a szivét ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz
halállal szivesen halt volna meg érte?</p>
<p>Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a
szégyent rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely
soha sem gyógyul meg.</p>
<p>Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely
mindjárt forró lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet,
nem, soha. Fejét üsse-e vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az
agya?</p>
<p>Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy
folyna a padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és
nagyot sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.</p>
<p>– Nem.</p>
<p>A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon
csepeg… kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely
megindul az ajtó felé, a merre lejt a deszka.</p>
<p>Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte <span class=
"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> a
homlokát. Ott van a víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy
felpuffasztja a testet. Mily csúf. A homlokát megtörülte és
felállott.</p>
<p>Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség
maradt csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg
benne:</p>
<p>– Nem eszem, mondta félhangon.</p>
<p>Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá
összeaszik. Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így
szól: «Egyél». A szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet
hoz magával. Nem! Ha a lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem,
Gáspárovics nem fog enni, nem fog inni… ő halni akar… És eljön
Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja szorítani és a szegletbe ül.
Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen sóhajtozni fog, kezeit
tördelve.</p>
<p>Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes
kemenczében… s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh!
kilebben a lelke a száján.</p>
<p>Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba,
siratva mindenektől.</p>
<p>Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.</p>
<p>Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha
sokkal éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt
valaha.</p>
<p>Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy
pakli czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki…
kihajítaná azonnal. <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
"Page_44">-44-</a></span> Ha egy hosszú rúd piros kolbász
ereszkedne le a padlóról egy kerek lyukon… nem… kidobná a
kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt. Járt le s fel a
sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe jutott. Kivette
s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy kikerülje, ha
arra tévedne.</p>
<p>Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A
zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy
betöltötte a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta
a szemeit s a körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.</p>
<p>Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:</p>
<p>– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg
ma? miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el
magától egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?</p>
<p>Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s
a sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye
kajánul vigyorgott szegény Gáspárovicsra.</p>
<p>Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.</p>
<p>Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:</p>
<p>– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr?
Elaludtad a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer
mondjam?</p>
<p>Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az
asztalon. <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
"Page_45">-45-</a></span></p>
<p>– No, riadt rá a nénje.</p>
<p>Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy
nappal csak…</p>
<p>Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt,
halálfejeket vágva ki fehér papirosból reá.</p>
<p>Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis
vitéz így szólt:</p>
<p>– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.</p>
<p>Gáspárovics vastagon így szólt:</p>
<p>– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra
egy fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az
élet sem egyforma, hát a skatulyák!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
"Page_46">-46-</a></span></p>
<h2>Elítélve.</h2>
<p>Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez,
kedvesen átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak
meg egymástól, mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval
idősebb, a gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a
gyerekes testű s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány
hónapos kis leányát elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett
az ég s sok kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy
megtámadott egészsége helyreállításáért megy.</p>
<p>A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé
visszahúzódott. – Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. –
Mit jelent ez a mohó öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi
asszonyt, apróra végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta,
leányos testét kissé meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó
fehér fogainak mennyei sövényét kivánatosabbnak találta, mint
valaha, de valami ösztönszerű, névtelen gyanú okán nem csókolta
<span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
"Page_47">-47-</a></span> vissza. «Miért ily kedves?» Zajos
kedveskedése idegenkedést keltett benne.</p>
<p>A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós
asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon
tisztán jött-e vissza tőle?»</p>
<p>Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a
bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos
kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s
csodálkozva ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését
megértette volna, elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb
lett.</p>
<p>– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny
volna a hangjában.</p>
<p>Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett.
Egészen gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az
urát maga mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az
ölelés elől s kissé mereven mondta:</p>
<p>– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly
sokáig?</p>
<p>– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?</p>
<p>– Tán a régi barátai tartóztatták ott?</p>
<p>Igen elevenen tiltakozott:</p>
<p>– Nem találkoztam ott senkivel.</p>
<p>– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével?
Bakóval?… <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
"Page_48">-48-</a></span></p>
<p>– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.</p>
<p>Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind
erősödött. «Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya,
mely a szomszéd bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy
figyeli őt. Feszes hallgatás után az ura ülébe csötörködött s
átölelte a kedvetlen férfi nyakát. Balási felállott.</p>
<p>– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!</p>
<p>Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony
testét, meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából,
mintha valami sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony
végigkisérte a szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az
udvaron az istálló felé tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s
gondolkozva bontogatta ki útiruháját. Az arczáról letünt a
derű.</p>
<p>Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos
volt.</p>
<p>– Messze járt?</p>
<p>– Érdeklődni kezd a dolgaim után?</p>
<p>Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid
válaszok szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését,
sértékenységét mintha elvesztette volna. <i>Akart</i> kedves lenni
s ez a szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s
fehér nyakánál kitürte a szövetet. <span class="pagenum"><a name=
"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> A mint a falu alant
elsötétedett, fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái
alól kéjes bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem
epret kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az
ebédlőben készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a
gombokat s babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.</p>
<p>Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit
behunyta s egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden,
akadozva felelt az asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet
ügyetlen? – gondolta. – Mit nem szabad látnom?»</p>
<p>Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az
ablak alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a
rebegő csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.</p>
<p>– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával
átölelte.</p>
<p>A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős
fogással felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta,
hogy testének minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte
el a hálószoba ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű
zsinórját.</p>
<p>A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:</p>
<p>– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.</p>
<p>A leány meghajolt és előre lépett be.</p>
<p>Klemi bágyadtan rebegte:</p>
<p>– Elhagy?</p>
<p class="center">*</p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
"Page_50">-50-</a></span></p>
<p>Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét
takarja el Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se
volt ily odaadó, csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az
ajtaját és vetkezetlenül heveredett le. «Mily oktalan. Oly
ügyetlenül leplez el valamit, hogy többet kell képzelnem, mint a
mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?» Leánykori kalandjai
elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az unokatestvére volt.
Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha ficzkó volt,
négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát az
utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a
szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási
kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor:
fátyolt vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most
megtanult mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét
előkerült s valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind
a két kezével rácsapott a diványra, hánykolódva.</p>
<p>A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent
valamit. Hogy hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve:
jelent valamit…</p>
<p>Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége
mellett; a régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak
egymás karjába s ajkuk mint forrt össze. <span class=
"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>
<p>Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.</p>
<p>Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak
ragyogták be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági
udvarban neszeltek a cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni
hallotta. Mindjárt rá a Balási legénykori szobájának kilincsét
nyomta meg valami bátortalan kéz.</p>
<p>Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis
szoknya fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű
karját magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen.
Félve megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován
nézve körül.</p>
<p>– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?</p>
<p>Balási rekedten, durván kiáltott rá:</p>
<p>– Szerencsétlen…</p>
<p>Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse
valami szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése.
Az asszony mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz
dőlve:</p>
<p>– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?</p>
<p>– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe
fordította vele. Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a
homlokát és mint a ki egyszerre elhatározta magát valamire,
csendesen folytatta: «Nem vagyok jól. Igy megfázik» <span class=
"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> s könnyen
átölelte a remegő asszonykát, (a kezét égette az asszony meleg
teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a hálószobáig. Az asszonyt
beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az udvaron mindjárt
rendelkező hangja hallatszott.</p>
<p>A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan,
meggondolva mondta:</p>
<p>– Megcsaltál… <i>Elitéllek</i>, mert szégyent hoztál reám. <i>Az
idő felelni fog</i> a kérdésemre… Várjunk…</p>
<p>És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes
és szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr:
méltóságos, figyelmes udvarló lett.</p>
<p>A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette;
megköszönve ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A
mulatságairól figyelmesen gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga
megfiatalodott az igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész
nap. Lovat idomított alája, mellette járván, tartva a nyeregben a
kezét s kezet csókolt neki, ha egy-egy kis dallal szórakoztatta
este a zongora mellett. Ilyenkor karbafogva vitte a hálószoba
ajtajáig.</p>
<p>– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm.
Fogadjon az álmába.</p>
<p>Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve,
csüggedten roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az
ura szobájából jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig
egyforma lépéssel mérte a szobáját. <span class="pagenum"><a name=
"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p>
<p>Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az
életeért. Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az
ura; oleander virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az
ura és hosszasan elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és
újból ékesíti, mindennap másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos
igazában… Fedetlen nyakára azt az aranykeresztet tűzi; s
karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes formájú karjára,
melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító, gyönyöröket
igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki az ura
elé.</p>
<p>Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.</p>
<p>– Nem találsz már csinosnak?</p>
<p>– Ah! mindig újból igézel meg.</p>
<p>– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz
mégis tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem
lettem már csúf? ha meg nem untál?</p>
<p>E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási
szeme, ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra
ismét elvesztette a játékot.</p>
<p>Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a
szivében s elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve
vizsgálva testét, nem <i>erősödik-e</i> még? Kétségbeesve, félve a
futó időtől, mely bűne titkát könyörület nélkül világgá kiáltja.
Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a mint messziről <span class=
"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> az urát
jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe ront, hogy
elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli, hát jó…
legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már majd
eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének
éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura
mellére dől.</p>
<p>… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én
értelek meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te
vágyakozol utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e
vágyakozást.»</p>
<p>S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve
mondta:</p>
<p>– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad
zsarnokod, urad, nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot.
Fiatal vagy, élvezd az örömet, ne félj… már asszony vagy.</p>
<p>És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell
tennie, ha visszatér az urához…</p>
<p>– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot
veszíteni Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az
egész ember, ez az erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon
felül van. Érzi az erejét Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás
fegyverei nem fogják őt. Ma még nem veszett el Klemi, holnap elvész
bizonyosan. A mint meglátja a Klemi bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy
megveti. A lábához ha borulna sírva, bűnbánattal, <span class=
"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> – ki
tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha remeg tőle,
szertelen megnőtt a szemében.</p>
<p>Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az
ura meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra
való reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint
reggelenkint a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az
úton ődöngő apró gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az
oltárlépcsőig hajtja meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált
s a gyermekek a padok szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall
belőle, hanem megragadja a felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve
a meghajtott fejre.</p>
<p>– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s
támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni
magáról, kedves…</p>
<p>A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan
szólítja meg és a karját nyújtja:</p>
<p>– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem
szokott errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős
szeme.) Aztán csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a
hitével… Kibékült az Istenével?</p>
<p>– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.</p>
<p>– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény
emberek? – S hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy
szavakkal dobálózunk <span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
"Page_56">-56-</a></span> e derült, szép napon, kedvesem! mintha
szavalnánk… Simuljon inkább hozzám. Tán nem aludt jól, mert igen
bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó néven veszi-e, ha
bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának, kedvesem.
Egészen kitelt…</p>
<p>Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék.
«Látszik-e már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés.
Mintha az ítéletét olvasta volna fel a birája.</p>
<p>Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a
ruháját is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik.
A szemét behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú
nézését. Nyögés szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át
valaki átszól: «Leütöttem.»</p>
<p>Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»</p>
<p>– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik
hajnal óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy
karcsu dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a
csendes, dolgos méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és
elfogja őket az útban, a mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…</p>
<p>– Egy méhfarkas…</p>
<p>– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.</p>
<p>Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:</p>
<p>– És megölte volna őt?</p>
<p>– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves?
<span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
"Page_57">-57-</a></span></p>
<p>Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta.
A szót Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik
rámáikból az ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek
le. Szép, zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna
hölgyek azok: bárány az egyiknek a lábánál, a másiknak karja
kávéscsészés asztalkán pihen.</p>
<p>– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a
képe a homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a
szemétől, a mikor kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra
szorult, de ő átlátott rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan
nézett reánk, úgy sírtunk, mintha megfenyített volna. Ily tiszta és
igaz volt. A homályos szegletből ő reánk néz, Klemi. Nincsen-e
bűne?</p>
<p>Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a
földre.</p>
<p>Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult,
eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.</p>
<p>Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára
és csengetett a szolgáló után…</p>
<p>Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.</p>
<p>A cseléd levéllel várta.</p>
<div class="blockquot">
<p>… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el.
Sohase fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az
emlékemhez, mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> a bűnömet,
mert megbántam, a szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors
ért el… jobb, hogy nem a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb,
mint hogy a te tiszta és becsületes szemed elé kerüljek. A
nagyanyádtól örökölted a szemedet, melytől féltél gyermekkorodban,
ha hibáztál… Édes uram»…</p>
</div>
<p>Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az
arczára.</p>
<p>Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény
lépéssel kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
"Page_59">-59-</a></span></p>
<h2>Jer édes, a karomba…</h2>
<p>Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.</p>
<p>Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő,
ártatlan lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan,
még ifjú fehérnép volt.</p>
<p>Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi
konyhát nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik,
minthogy nem is vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a
napjaikat, hogy észre se vették, hogy éltek. Napestig takarítottak,
stoppoltak, foltoztak újból és újból kezdve, minthogy azt sohase is
lehet bevégezni, mindenük már régi holmi lévén.</p>
<p>A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét
forgatott (zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel
spekulált) s abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a
morzsákkal is spóroltak), hiábavaló hiúskodásokra, világi
mulatságokra soha se gondolva. <span class="pagenum"><a name=
"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p>
<p>Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette
mellette a fiatalságát.</p>
<p>Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált
és szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg
úr bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem
szenvedhetett maga körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki
rendetlen életet élt (komédiás volt) s időtöltött korában
kompanizált össze egy penészes, tisztátlan nőcskével, ki azonban a
kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét pedig az ital a sírba
vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az édes kis babát
kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető tehát, hogy
Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára gondoljon, de
talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama szelid
szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal;
kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke
hajjal; munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot
megtagadó feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül
szükölködvén, más se vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami
neme volna és ah! bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig
őt vágyó férfiszem s ama dolgos kezet férfiujj nem érintette
szerelmes indulattal…</p>
<p>Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül,
istenfélésben, engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez,
valamint egy gyenge <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
"Page_61">-61-</a></span> növény, melyet a szél ereje ellen egy
gyámolító karóhoz kötöttek. Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető
napfénytől, dermesztő hidegtől, minden nehéz munkától; megtöltve
ábrándos mesékkel, a miket a színdarabokból tanult a néni és
belecsepegtetett a leányába. Justin ily törékeny testtel, érzékeny
lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált arczú, ifjú, kóborló
komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben élt, halt) s az ő
első epedő tekintetétől, virágos szavától megzavarodott Justin és
hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele. A komédiás, míg
csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a pinczében,
sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan vérétől
is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül,
otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy
hírét is alig-alig hallották.</p>
<p>E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg
nénihez s két csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak
Isten hírével élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek
hijával, de örömek nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy
őszi reggel így járt:</p>
<p>Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az
ő rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos
oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és
körültekintettek:</p>
<p>– Valaki itt felejtette – súgta Annamária. <span class=
"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p>
<p>– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.</p>
<p>– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni,
a mire Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva,
valami névtelen vágytól megborzongva, mondá:</p>
<p>– Miért ne én érettem… édes néni?</p>
<p>Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és
kesernyés illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért
imádkozni azon a napon…</p>
<p>Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva,
szórakozottan tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar
megfonnyadt szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben,
de oly telhetetlen dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ
éppen a Justin munkájára várna. Másnap a templomba menvén, a padon
viszont egy szál oleanderágat találtak.</p>
<p>Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha
elmerülnének az imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva), egyszer
önkéntelen egymásra néztek. – Annamária így szólt:</p>
<p>– Hiszen te sírsz, Justin…?</p>
<p>– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös
is volt az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «<i>Reá</i>,
az uramra gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk…</p>
<p>Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos
komédiásra? – Annamária keserűket <span class="pagenum"><a name=
"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> nyelt erre… Istenkáromlást
követve el a leánya… ez elfordult tőle… Elfordult, de észrevett
mégis a homályos szegeletben egy kopott, rongyos, sovány fiút a
szentelttartó mellett, erre hevesen kézen fogta Justint és magával
czipelte haza…</p>
<p>Az utczán ezt kérdezte: «Láttál tán valamit?» de Justin mit sem
felelt, hanem oly rendetlenül baktatott a sáros úton a nénje
mellett, mintha álmában járna. «Megfázol – mondta Annamária néni –
gombold be a reklidet, hiszen reszketsz»… és karonfogva őt,
vezette, minthogy az apró pocsolyákat, mintha szándékosan kereste
volna fel a leánya; s otthon dióhajas pálinkát itatott vele.</p>
<p>Későn, délfelé, fel se nézve ülőhelyéből, így szólt Justin:</p>
<p>– A menyasszonyi köntösömre (te varrtad, lelkem néni!)
emlékezel? te tűzted fel ide a mellemre az oleanderágomat…</p>
<p>– Sohase szerettem a kesernyés szagát, – vetette oda ridegen a
néni.</p>
<p>– Akkor nem mondtad, lelkem! Igen, de ő hozta volt…</p>
<p>– Ki tudja, honnan lopta? – mondta rosszlelkűen a néni és
nagyokat csapott egy zörgős faággal a falra, hogy kizaklassa a
tapadó legyeket.</p>
<p>Az ebéd alatt alig ettek valamit. Egy szót se szóltak; de Justin
nyugtalanul kitekintett az ablakon, mintha keresne, várna valamit.
Erre Annamária a morzsákat összegyűjtve az abroszról és gyúrva
bogos ujjai között, így szól: <span class="pagenum"><a name=
"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>
<p>– Adtál-e hálát annak, a kitől minden jó jön, hogy a mai darab
kenyerünket is kirendelte az ő szent kegyelme, érdemünk felett?
Senkire se szorulunk, látod! csak ő reá… az ő oltalmában élünk;
rossz emberek szándéka ellen ő védelmez minket… Gondolsz-e hálával
rá (az egyszerű, szürke vén leány egészen fellengezve beszélt),
mint halmoz el jóval minket: – meleg házzal, ruhával, kenyérrel… és
békességgel…</p>
<p>Justin – tán nem is hallgatva a nénire – közbeszólott:</p>
<p>– Láttad-e <i>őtet</i> a szenteltviz-medencze mellett, az
uramat? Félek, nagybeteg… Vajjon honnan került haza?</p>
<p>– Észrevetted-e őt?</p>
<p>– Az arcza beesett… a szeme, mintha megnőtt volna…</p>
<p>– A ruhája rongyos… Mi, látod! jól megélünk… meleg, tiszta
szobában…</p>
<p>– Tán beteg volt… és senkije sincsen szegénynek…</p>
<p>– Emlékezzél, mily durva, istentelen volt… kikaczagta a
szegénységünket, foltos ruháinkat, imádságunkat… Egyszer mégis el
akart vinni tőlem, hogy vele menj a bizonytalanságba, nyomorúságba
s reám kiáltott, mikor elleneztem és tégedet a karodnál fogva
elrántott. Azt hittem, megver… «Miből akarja a lányomat eltartani?»
– kérdeztem. – Emlékezzél, mennyit sírtunk… És másnap itt hagyott
minket a szégyenben… <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
"Page_65">-65-</a></span></p>
<p>Fölemelkedett az asztaltól s átölelte a Justin fejét.</p>
<p>– … Azóta a sebeink begyógyultak. Ne gondolj te többet reá… Mit
adhat ő neked? A szégyent, a nyomorúságot… Egyszer az útfélen ott
hagyna tégedet, hogy meghalj ijedtedben, mig ő festett
kóristánékkal kikaczagna tégedet… És én is elvesznék itt egyedül,
öregségemben, elhagyatottságomban… Nem sajnálnál itt hagyni
engemet?… Mert (és keményen nézett rá), mert ide nem jön be hozzám
többet… Nem, nem… még az örökkévalóság árán se, nem… nem, de soha…
a szemeim elé soha se lépjen… azt tudd meg…</p>
<p>Justin oly merően rákapcsolta a szemét a szelid nénire,
kétséggel és félelemmel, hogy csak a szeme fehérsége látszott,
aztán átölelte Annamáriát és a fejét a néni vállára hajtotta.
Remegett, de nem sírt…</p>
<p>A míg a néni a konyhára kihúzódott, hogy mosogasson és
félbeszakítsa a kínos beszélgetést – Justin kinyitotta a bimbózó
violákkal megrakott ablakot és szavakat váltott valakivel, a ki ott
állingált valakire várva és mire Annamária néni visszatért, (a
rövid őszi délután gyorsan lehaladó nap ragyogó sugarai terültek el
a sáros utczára), Justint az almáriom nyitott ajtaja előtt találta,
a mint a meleg, őszi felöltő gombjával babrált gondolkozva.</p>
<p>– Mit akarsz ott?</p>
<p>– Elmegyek, néni – rebegte lehajolt fejjel. <span class=
"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
<p>– Elmégysz?… hova? – hangosan, ijedten és indulatosan
kiáltotta…</p>
<p>– Elmegyek, néni… Elhívott <i>ő</i>… az uram.</p>
<p>– Itt hagynál engemet?</p>
<p>– Itt volt az ablak alatt az uram, míg te künn voltál.</p>
<p>– Elmennél?… tőlem? a nyomorúságba?</p>
<p>– Azt mondta az uram: «jer édes, a karomba…»</p>
<p>És átölelte az Annamária fejét, zokogva csókolgatva a szemét,
homlokát, pomádés ősz haját, bogos kezét s így szólt:</p>
<p>– Elmegyek vele… oh lelkem! Mondta-e neked valaha valaki ezt:
«jer a karomba, édes?»</p>
<p>És föltette a kalapját is…</p>
<p>Annamária leroskadt egy székre. A keménység elmult az arczáról,
a szeme könynyel telt meg…</p>
<p>Pergett egyik sóscsepp a másik után és Annamária eltakarta az
arczát a kezével.</p>
<p>Mit siratott vajjon?…</p>
<p>Elmenő leányát?… vagy magát, kit ily gyöngéd szóval sohase
illetett férfiajak?…</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
"Page_67">-67-</a></span></p>
<h2>Apró képek.</h2>
<h3>I.<br />
Csifó frájter és a lova.</h3>
<p>Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány,
köhögős, keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött
a falujában kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy
lángoló szemmel ügyelte a testét tapogató doktort s untalanul
unszolta, hogy: «ne tessék vizitálni a bordáimat, mert az jó itt
is, ott is», a német «tauglich»-ot mondott rá, bárha szűkmellűnek
találta. Mint mondom, nem volt neki senkije odahaza.</p>
<p>Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A
lovát (Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a
bőrátvetői, csákója, bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a
polczon tökéletes rendben állottak éjjel-nappal; puskája, kardja
ragyogtak; a pajtásai – mint jó székely fiúk – igazszivű, füttyös,
jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt urak nagyon megkedvelték, úgy
hogy Anton <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
"Page_68">-68-</a></span> Csifó oly boldog, elégedett volt ebben az
ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis isten. Mégis
Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt mező
száraz kánikula után.</p>
<p>Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha
valami zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a
gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott
volna az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá:
«Te huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól
kinézel.» «Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a
szeme, – itt hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen
szó, se jobbra, se balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter
hazament, hogy szedje össze magát, mint az parancsoltatott.</p>
<p>Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak
akkor virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga
mocsárvirággal behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi
cserfaleveleket már letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék
tojtak a sósziklák ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt
a búzát érlelő meleg váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton
Csifó elkeseredve, mi szépet, mi kedvest észre nem vett, –
idegenül, fáradtan ődöngött s igen sínylette a kaszárnyát.</p>
<p>Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a
város felé vezető országút mellett <span class="pagenum"><a name=
"Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> való berekben lógott egész
nap; egy-egy cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s
nézett arra felé, a hol a kaszárnya fekszik… álmodozott és
igyekezett, hogy összeszedje magát, a mint az parancsoltatott.</p>
<p>… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a
huszárok, a trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap
játszik a ragyogó szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a
patkós lábak, aztán hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket
örömében, a mint a huszárok száguldanak át a testén… a menték
lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott szájjal lélekzett, aztán
köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy tűznek, mely a lába
előtt égett.</p>
<p>Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon
ki?); a csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a
fehér pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik
kaczagva beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt
nagy derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog…</p>
<p>A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk
neszszel omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja,
a mint alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az
ágyak tetején heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk
meleg öleléséről, kakastejjel gyúrt kalácsáról…</p>
<p>Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se <span class=
"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> szeretője…
Neki minden gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott
ki… A faluban, idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik
a kegyelemkenyeren felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról
néznek rá – ha százszor is huszár! – mert egy pászmát ki nem tud
kapálni velük a törökbúzás oldalon; s a fiúk, ezek az izmos,
tömzsi, kemény, veszekedő székely legények lenézik, oh!… egy
cseppet se szedheti össze magát Csifó idehaza, hanem idegenképen
csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg ájerben úszó szűk völgyekben
didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára, a párás, langyos
istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra; virzsinia
szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már csak
árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy
szedje össze magát.</p>
<p>És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő
libegésén; a kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a
völgyön, a mint szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy
délután hosszú sorban kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton,
az emelkedőn. Zörgő szekerek jönnek elől, utánuk fényes
huszártiszti csapat és mellettük és utánuk ficzánkoló
huszárlegények, rendetlen csomóban.</p>
<p>Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a
szemét, hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik
a köves úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken
át, az országút felé. <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
"Page_71">-71-</a></span></p>
<p>Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott
egy öreg eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a
tarka kancza ott tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a
Lator, a Mendel, a Kényes… tán csak nem az én századom az, oh,
teremtő Jézus atyám, a ki ott jön?»</p>
<p>Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova
mentek, fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját.</p>
<p>A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték
meg… Csifó rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a
lovak közé… Egy privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s
odadobott néhány szót.</p>
<p>Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első
stáczió ott a faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» –
kiáltotta Csifó s lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem!
Hátul, egészen hátul egy fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha
egy hegyes tűvel szúrták volna meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a
Lármás… a Lármás, az én lovam, az én édes lovam»…</p>
<p>A katonák megállottak.</p>
<p>– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik.</p>
<p>– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még?</p>
<p>Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra
és halkan felröhögött:</p>
<p>– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok
egyedül. – S ilyfajta szamárságokat <span class="pagenum"><a name=
"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> rebegve, megtelt mind a két
szeme és odaugrott és átölelte a ló nagy fejét.</p>
<p>A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a
mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki
egy szót sem szólt.</p>
<p>– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette,
ölelgette és Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez.
A köny csak buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott
lesoványodott arczán.</p>
<p>Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer?
Utoljára.»</p>
<p>– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély
tekintetű hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes
vágy sugárzott ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre
rimánkodó és követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet
ellentmondani.</p>
<p>– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy
huszár és tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De
Csifó egy ugrásra a Lármás hátára szállt föl.</p>
<p>Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát,
a mint Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha
tojáson járna.</p>
<p>Mindenki odanézett.</p>
<p>Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal
lélekzett Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe
jutott, egyet csettintett, <span class="pagenum"><a name="Page_73"
id="Page_73">-73-</a></span> megszorította a ló vékonyát, nagyot
kiáltott, megragadta a kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott
a dombos oldalnak.</p>
<p>Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a
lába alól.</p>
<p>– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt.</p>
<p>– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül.</p>
<p>Mindenkinek jó kedve szottyant.</p>
<p>Négyen is utána iramodtak.</p>
<p>Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha
érintette is a gyepet.</p>
<p>A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza
égett.</p>
<p>Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen
lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de
mosolygott.</p>
<p>– Szép volt, – rebegte bágyadtan…</p>
<p>A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a
gyepet.</p>
<h3>II.<br />
A tavasz.</h3>
<p>Időtöltött úriember lóháton, gondolkozva megy át a nagy erdő
fensíkján. A ló baktat lehorgasztott orral, mintha a föld illatát
iszogatná; a lovasa, mintha gond ülne rajta, messzire elnéz, –
láthatólag <span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
"Page_74">-74-</a></span> semmit se lát – mintha a tavaszi langyos,
puha levegő álmosítaná el.</p>
<p>Pedig nyughatatlan az erdő körülbé mindenfelé. A virágok illatát
csalogatja ki a szelid napfény; a füvek nődögélnek; a színtelen
ifjú falevelek rezegnek az élés boldogságában s taszigálóznak a
szunnyadónak, pihegőnek látszó nedves levegőn. Minden kászolódik,
sürög, mosolyog bizakodva. Egy kicsi eső volt azelőtt való napon. A
marhahajtó úton kicsillog a mélyedésekből egy kanálnyi rezgő víz; a
cserebokrok piros ághegyein mintha eleven vér serkedne ki.</p>
<p>A rengeteg nagy ürességen valami titkos nesz uralkodik. Egy nagy
tátott száj lélekzik és liheg. Apró perczegés itt; lágy sóhajtás
túl; – a szülés igyekezésében kiserkedő verejték gyöngyének a
kipergése; a születés gyönyörében kipattanó rügy megrázkódása; a
szálló legyek szárnyának a suhogása; a férgek kicsúszása a téli
mély sötétbőli a pillangók ágyára szőtt selymes takarónak a
feszülése, elpattanása… összefogva: mindez valami halk, sejtelmes,
zűrzavaros, méla hangokból nagy szimfónia szövődik össze. Az árok
alján lezuhanó viz mély morgása képezi pedig az orgona-pontot
hozzá.</p>
<p>Az élet aztán ott van még az igazi: a mély útban. A kövér,
lucskos oldalán tobzódik az élet. A füvek meghajolnak; tátott
szájjal lélekzik a virágkelyhek a langyos levegőt; a bokrok nyers
hajtásai, aléltan a boldogságtól, ölelgetik össze <span class=
"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> a lábuknál
remegve feligyekvő sötétzöld burjánokat…</p>
<p>A mint baktat az időtöltött úriember, – mit se látva, hallva
abból, a mi él és zajong körülötte, – egyszerre felüti a fejét,
mert valami megzavarja a fensík isteni pompáját. A mellette
elvonuló mély út oldalából két emberi fej bukkan fel. Egy silimán
hitvány leányka az egyik. Sovány, csontos, fejletlen fej; nem is
szép. Viseltes, színehagyott keszkenyő takarja el a borzas hajat s
köríti a színtelen, csak egy pár égő szem fényétől besugárzott
arczot. A másik fej egy nagy brontes, szőrös, rusnya ficzkóé.
Minden nagy e barmon: az arcza, az ajaka, a fogai; a vállai
olyanok, mint egy hegyhát.</p>
<p>A leányka így szól a baromhoz:</p>
<p>– Menj el te orczátlan, te szégyentelen… úgy utállak, de úgy
utállak, mint a bűnt…</p>
<p>Hatalmaskodva, élesen így kiált a leányka s hadonásznak a
levegőn a karjai. «Hozzám mersz nyulni? – kiált a legényre – mert
kikaparom a két rossz szemedet, te undok, irtózom tőled»… s úgy
csapja innen is, túl is a barom durva pofáját a kezével, hogy
csattanásán van mit hallaniok a virágoknak s lomboknak. Ám a ficzkó
csak vigyorog ezen; minden foga látszik örömében, nem is védekezik,
mintha jól esnék neki a pofozás. A leányka pedig fáradhatatlanul
csapkodja a nagy melák legényt, a tarkóját, a hátát. Puff, puff,
még csattan. <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
"Page_76">-76-</a></span></p>
<p>Az időtöltött úriember a lóháton morog megelégedetten: «ez aztán
a derék kis leányka, jól teszi, jól teszi, ha bírja» s bárha maga
is mosolyog, mégis elfordítja a fejét a jelenettől. Mert nem
szeretjük valahogyan, ha megalázottnak látjuk a magunk fajtáját. A
barom, látszik, csak most veszi észre, hogy egy idegen tekintet
téved oda az ő kis történetéhez s mindjárt (mit tesz a brutális
barom?) egy fogással lefogja a leányka hadonászó karjait; mind a
kettőt, bizony egyszerre; s átkarolja a leányka derekát úgy, hogy
meg se tud mozdulni, akármennyire kapálózna.</p>
<p>Az időtöltött úriember erre megszorítja a lova vékonyát egy
kissé s gyenge poroszkálásra unszolja a csodálkozó lovacskát. Kopp,
kopp… a patkók kattognak odább. Mindenfelé hallszik a csattanás, de
néhány gyorsabb lépés után ismét viszont óvatosan, csendesen
lépdegél a csendes tavaszi délután az állatocska.</p>
<p>… Oh, mindjárt meg is áll teljesen, mert a gazdája megfogja a
gyeplőt. A mély útból (onnan a dombról már be lehet látni)
fájdalmas nyöszörgés éri utól a fülét. Mi történik? Ama barom, ott
alant, magához kapcsolja a leánykát s ropogtatja a derekát. Az
úriembernek vissza kell fordulnia.</p>
<p>A leányka vergődik a ficzkó karjában; sikolt, fájdalmasan,
ijedten jajgat s vergődik, mint egy madár a macska szájában.</p>
<p>Az időtöltött úriember agyvelőjébe nyilalik ez a segélyt hívó,
félig síró hang s mindjárt megfordítja <span class=
"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> a lovát,
rácsap s visszatér gondolkozás nélkül, hogy megmentse a szegény
gyereket a gazficzkó karmaiból.</p>
<p>Ott terem. A leányka térdre hullva, magából kikelve, szenvedve;
– a ficzkó lihegve, a brutális erő lobogva ki a szemén. – «Mi lesz,
te rabló?» – kiált rá nyersen.</p>
<p>A küzdelem abban a perczben megszűnik, a rabló karja leleng a
leányka derekáról s szégyenkezve egy lépéssel odább áll.</p>
<p>– Mit akarsz, te zsivány?… elereszted rögtön azt a szegény
gyereket!</p>
<p>Egy perczig a csendben ismét hallszik a havasi patak dörömbölése
a mélyben. A következőben a leányka, mintha az álmából zavarták
volna fel, kerek szemmel rátekint a megmentőjére s így szól:</p>
<p>– Maga ki, bácsi? Magának mi a dolga itt? Magát ki hívta
ide?</p>
<p>A hangja mind élesebb, biztosabb lesz.</p>
<p>– Mit elegyedik maga a más dolgába? No nézzék, a bolond vén
embert, mi mindenbe üti bele az orrát? Hát maga ki? Menjen innen,
hallja!</p>
<p>A leányka felemelkedik. Lesimítja összegyűrt fersingjét, megköti
lecsúszott fejkendőjét az álla alatt s csipőjére akasztva mind a
két kezét, kihívóan vágja oda:</p>
<p>– Nézd, a vén tekergőjét! Látja, hol az országút? Arra
menjen.</p>
<p>Az időtöltött úriember gyengén felrántja a vállát. <span class=
"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> «Igaza
van», mondja halkan, megrántja a kantárszíjat s trapp… trapp… futva
iramodik meg a ló az országúton, mely előtte kígyózik fel az
erdőbe…</p>
<h3>III.<br />
Az uram.</h3>
<p>A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó
czigánysátorból egy rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a
papsajtlegeléssel betelve) az utolsó, graniczerrel fedett házikó
kerítésére rákönyököl és benéz az elhagyott udvarra. Ott egy
viseltes, beteges formájú ifjú paraszt-fehérnép a küszöbön ülve
ránéz a czigányleányra s rászól:</p>
<p>– Mi kell?</p>
<p>– Hát… semmi.</p>
<p>– Hova valók vagytok? A sátorral vagy?</p>
<p>– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk.</p>
<p>– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy?</p>
<p>– Láthatod tán.</p>
<p>– Nem látom. Gyere be. Adok valamit.</p>
<p>Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól:</p>
<p>– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos
topánkád lenne? Gyere be…</p>
<p>A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe
bekötött batyut. <span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
"Page_79">-79-</a></span></p>
<p>– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A
topánkában kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem
szoktatok erre felénk jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy
elmentek innen és nem látlak többet.</p>
<p>– Nekem adnád a czipőt? Dugva?</p>
<p>– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos
harisnyát. Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg
kóczczal a térdeden felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az
ujja.</p>
<p>– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod?</p>
<p>– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa
alá. Siess. Hogy hivnak?</p>
<p>– Aniko…</p>
<p>– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram
a városban van. Szolgálatban van az uram…</p>
<p>S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja
az orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De
lefojtja a sírását és szürkén folytatja:</p>
<p>– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös.
Kisasszonyok viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy
szalmakalapom is van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De
gombold be a köntösödet. Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed
innen s ne lássam meg többet. Neked adom a kalapot is.</p>
<p>– Mi lelt?</p>
<p>– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak <span class=
"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> az ára van
ezekben a rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok
viselik az ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket.</p>
<p>A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy
összetörik a markában.</p>
<p>– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött
parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle
kalappal csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz
fehérnépek…</p>
<p>És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az
öklével a szemét és hevesen folytatja:</p>
<p>– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj
errefelé nézni. Fuss. Jaj, nem bírom.</p>
<p>A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul:</p>
<p>– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra
– mit mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat?
Nem loptad?</p>
<p>– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon
szolgál már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar,
vagy nem jöhet haza. Viheted… Tedd be a kaput.</p>
<p>… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos
fuldoklás között sírja:</p>
<p>– S mondd meg, hogy mindent megvettem… <span class=
"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> úgy
öltöztem fel… a milyeneket ő szeret a városon – s még se… még se…
engemet szeret… az uram…</p>
<h3>IV.<br />
Honvágy.</h3>
<p>Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit
firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy
baka és azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy
kényes szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a
katonabanda fujt keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a
kapuba és a járókelők megállottak a komédián, bárha pogány hideg
idő járt.</p>
<p>Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart
dob rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon,
sírdogáltak a harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a
kezeit, fázva topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt
a temetés.</p>
<p>A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas
szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát
csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi
szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a
faágakat – s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul.
<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
"Page_82">-82-</a></span></p>
<p>Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény,
törpe legény az. <i>Onnan</i> vala ő, a honnan valók a faágak. A
havasról való. Rá van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó
járású, szőrös ficzkó – van benne valami a medvéből – nagy
állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő szemei vannak. Megy, nézi,
nézi meredten a fenyőágakat és egy friss havasi leánykát ügyel, ki
a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán, rojtos, csíkos
keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre a
lépését… Eltéveszti a lépését.</p>
<p>– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…</p>
<p>– Mi–i?</p>
<p>Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke
azonban odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi
katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából
összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal
kicsipkézett kerékre. A házikóban egy öklömnyi ablaküvegen
bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges, sápadt leányka,
(a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő szerelmes
bakájára gondolva…</p>
<p>A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek
keményen a bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a
sorból s beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett
zöldül… <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
"Page_83">-83-</a></span></p>
<p>Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű
ágat s nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?</p>
<p>– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?</p>
<h3>V.<br />
Az anya kicsiben.</h3>
<p>A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves,
üres ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros
keserűlapuk a marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk
völgy. A madarak mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz
suhogására s csippenve, őrült kedvvel szántják a vízpárás levegőt.
Megébred a búsan magábazárkózott, mély havas. A tutaj inog, mintha
rángatnák; alig értjük egymás szavát.</p>
<p>A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy
megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd
kiugrik, hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol
egy sziklakar keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten
tovább száguld, átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve
megáll.</p>
<p>A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik
fokozatosan. Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi
kikászolódunk a bokáig <span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
"Page_84">-84-</a></span> érő jéghideg vizen a partra. A mint
nekivágok az ösvénynek, – hogy valami emberlakta fészket keressek,
a honnan alkalmatosságot kapjak a továbbhaladásra – belezavarodom a
havasba.</p>
<p>Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi
tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az
oldalból vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé
törtetek. Ott vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet
égetnek. Úgy! Egy fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami
banya képén) kuporog egy tisztás szélén.</p>
<p>– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt
szolgafán lógó üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?</p>
<p>– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb
megyek s a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó,
bosszús leánykahang rivall rám:</p>
<p>– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?</p>
<p>Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom
havasi letépett virág tetején.</p>
<p>– Mi ez?</p>
<p>– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!</p>
<p>– Egy gyermek?</p>
<p>Keresem, hol van.</p>
<p>– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó
mellől kilép és ama rongycsomóra mutat. <span class=
"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
<p>Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:</p>
<p>– Nincs gyermek – mondom.</p>
<p>– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?</p>
<p>Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve
ott. A csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje
volna. Még piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal
odaragasztva; és szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja
is van; a szokmány karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban
megnézem.</p>
<p>– Ez gyermek, te leányka?</p>
<p>– Hát nem látja?</p>
<p>– Aztán te csináltad, leányka?</p>
<p>– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.</p>
<p>– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?</p>
<p>– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.</p>
<p>– S te csak vele élsz?</p>
<p>– Csak? Hát nem elég az apó?</p>
<p>Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön,
(közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».</p>
<p>– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép
gyermeket csinálni?</p>
<p>– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni?
Azt hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?</p>
<p>– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?</p>
<p>– Hát hogyne! Még azt se tudja? <span class="pagenum"><a name=
"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
<p>S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden,
aztán a kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.</p>
<p>Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban
nő; embert se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a
leányka kitalálja ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a
mit ölelhessen…</p>
<h3>VI.<br />
Levele érkezett a kisasszonynak.</h3>
<p>Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd
felhúzódik a sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek
már a hótól (a fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész
fogai), alant, a rohanó havasi víz partján az égerbokrok még
zöldek, a megpuffadt, összegömbörödött, megszáradt veres
cserebokrok között. A sziklás úton, mely a szomszéd faluba visz,
egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi falunkon (az asszonyok
mind szelíden köszöntik) egészen a postáig.</p>
<p>A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves
kisasszony».</p>
<p>«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan
– köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton,
mely a kősziklák között a mély víz partján vezet. <span class=
"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p>
<p>A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik:
«S nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából,
leülnek az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne
zavarják, mintha azt mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A
víz, a mint az egyik hullám leloccsan a másikra, mintha sóhajtana;
a sár, melyből kiemelkedik az apró láb, mintha feljajdulna: «Oh,
miért is nincsen még levele szegénynek!»</p>
<p>Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő:
mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és
megy vissza, tünődve… tünődve.</p>
<p>Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi
falucskába tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és
szomorú; a gyermekek nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit,
ugyan vár; mi mind nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik
már meg az, a mire ő várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik
tőle felőle, de azzal a Semmivel fekszünk és kelünk. A
szénacsinálók a havasi kaszálókon, este, a tűz világa mellett arról
beszélnek; a templom pitvarában istentisztelet végén azon tünődnek;
a guzsalylyal le és fel utczázó vénasszonyok, pergetve az orsót,
arról zuvatolnak: «Még meddig vár a szegény, arra a levélre?»</p>
<p>S csak nem jön… nem jön.</p>
<p>A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak
<span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
"Page_88">-88-</a></span> merednek ki az egyforma hó alól: a víz
martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék ár; a bocskorok
alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító kisasszony
mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a postamesterre.
«Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli a
postamester.</p>
<p>Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így
várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a
postahivatalra. Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami
írástudó vénhez, hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú
szegények, kik segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak
írt, vigasztalódást a levelekből, csak a szegény tanítókisasszony
megy ki onnan árván lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg
asszony hozzá közeledve – a rossz emberek szándékától, útonálló vad
fogától, a mint azon félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától,
rossz emberek szándékától miért féljek?» – kérdi vissza szelíden,
búsan, mintha azt mondaná: «Más szerencsétlenségtől félek én».
Mindenki érti. Ah, nincsen levele szegénynek.</p>
<p>Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból
leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző
berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze
alatt, s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba
fektetett menyasszonyt a halál <span class="pagenum"><a name=
"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> – minden fa, minden bokor…
Egy nap: honnan? mi úton? senki se tudja – az a hír suhan át az
elcsendesedett falun, hogy a kisasszony levelet kapott.</p>
<p>A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat
olvasztanak fel legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama
papirkával; a sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó
legények: «Levele van szegénynek».</p>
<p>Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől
megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak,
de egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért;
valahol ha elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele
érkezett a kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg
csak kiér a faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett
elhaladó sziklás úton hazatérjen.</p>
<p>A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha
csak az emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt
levelet. De gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán
csak.</p>
<p>Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék
szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol…</p>
<p>… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön.
Hiányzik a falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a
levelét» felelik. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
"Page_90">-90-</a></span></p>
<p>Megkapta…</p>
<p>… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás
vízmartba kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a
formája, piros a pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két
sor van bele írva:</p>
<div class="blockquot">
<p>«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma
esküszöm azzal, a kit szeretek…»</p>
</div>
<p>A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi
szerettük őt. A molnár fogta ki.</p>
<h3>VII.<br />
A tudatlan madár.</h3>
<p>Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett
sátorban, hajnalban ébreszt fel a napsugár.</p>
<p>Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg,
mely messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s
zöldesbe olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű
aljába a felkelő világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes
kinyujtózkodása közben ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó
rózsaszín szirmai élednek; a légyölő-galóczák vérpiros pofája
vigyorog a szárnyaló legyekre; a zsályák balzsamos lehelete leng a
mozgó levegőn; a mályvák, <span class="pagenum"><a name="Page_91"
id="Page_91">-91-</a></span> az idétlen, borzas gyalogfenyők
szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason. Éles szél
borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza bogyóit, az
eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas,
mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.</p>
<p>Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a
rejtelmes erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is
megmozdulni kényszerít.</p>
<p>Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy
dús, össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog
reám.</p>
<p>Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.</p>
<p>Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek.
Egy parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A
dolmánya zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a
szélén.</p>
<p>– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is
ügyel egy cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen
bókol, himbál, hajlong: jó reggelt mondva mindennek.</p>
<p>Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat,
mohos fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.</p>
<p>A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és
valamit vigan – tudom is én mit – locsog.</p>
<p>De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat <span class=
"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> körülötte
és nem merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.</p>
<p>Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre
bátrabban, bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.</p>
<p>Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem
nélkül.</p>
<p>– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért
nem fél tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt
fel és <i>nem ismeri az embert</i>. Ezért bízik bennem.</p>
<h3>VIII.<br />
Az irgalmas ember.</h3>
<p>Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó.
Szép, fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s
minthogy mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon
jókedvűek voltak. Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak;
fürdögéltek; s ha szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni
bizalmasan, öröm volt őket nézni.</p>
<p>Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét
tán fel) átbujt valahol valahova, a hova más libahangok
csalogatták, hihetőleg könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a
becstelen: – elfelejtette családi köteles hűségét, <span class=
"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> szép
párját; békés, jó életét; pázsitját, vizét, magját s megszökött;
ürt és mély bánatot hagyva maga után.</p>
<p>A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek
sarkán, árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván
árvaságán: kiállt az udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta
magát, mondván: «Jőjj, jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg
ekkor és minden világtájék felé fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom!
jőjj…» Előre szalad és visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a
hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!» Nem eszik, nem iszik, nézdegél;
lebegteti a szárnyait, sürög-forog, rikolt, sikoltozik; ah, még egy
nyugodalmas percze sincs, jajgat, sikoltozik és kesereg.</p>
<p>A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske,
– hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja
megcsalta őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a
nyomorult csap. A lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó
szivét. Oh, csak tenne így velem az én férjem, majd adnék én neki».
És később meg így szól: «Jőjj… úgy sajnálom az árvát, jőjj,
szakácsné! úgy megesett a szivem a búján. Jőjj, vesd végét a
boldogtalan bújának!»</p>
<p>A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát,
uborkasalátával és makarónival…</p>
<p>A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a
hűtelen gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől
űzetve, váratlanul <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
"Page_94">-94-</a></span> visszabuvik valahonnan valahogy ismét a
virágos udvarra s a mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős
tájékon. Megjárván pedig, a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait,
eszébe jut keservesen itthagyott szép párja és kiállván az udvar
közepére, hegyesen, élesen, parancsolóan így kiált: «Szép társam,
jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre szalad, visszaszárnyal, mind
hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem iszik, nézgelődik, ah!
egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se az udvarnak, (az
önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a gunár
gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz: «Oh
jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon
szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»</p>
<p>És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették
a gunárt is uborkasalátával és makarónival…</p>
<p>Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok
libahús egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia
felett…</p>
<h3>IX.<br />
A kigyó a paradicsomban.</h3>
<p>Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó
vásárban, szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából
benézett a városba, <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
"Page_95">-95-</a></span> csodát látni. A parasztlegény kézen
vezette az ő serdülő, sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan
össze-vissza néznek. Egy sátorból virágos pántlikákat lobogtat
feléjük egy vén nyigoczás. «Szép holmi» mondja a legényke.
«Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még csipkék is vannak.»
A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez odasimul – és
összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk» súgja a
leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».</p>
<p>A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy
asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy?
– feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát
te nem is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és
megtaszítja a leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan
hamiskodással a lány és visszataszítja a legényt.</p>
<p>Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép
közeledik az évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a
locsogásukat, mint akár a virágillatos levegőt.</p>
<p>A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos
portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé,
egy tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen
ládában, – mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű
láda tetejét – ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak
<span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
"Page_96">-96-</a></span> a fiókjában még!» mutat a legény egy
festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak a
fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és
kaczagó szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka
ártatlanul felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek,
buksi.»</p>
<p>A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy
ringó bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával
meglöki a leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott,
lelkem – kérdezi és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»</p>
<p>A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a
ládáról és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz,
ez nem szép» s kirántja a kezét a legényéből.</p>
<p>«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át
akarja ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a
leányka s kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll
meg.</p>
<p>A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra
fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép
tolong körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát
nyomorgatnak; boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok
ordítva alkudoznak – a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem
hallana egyebet, mint amaz ártatlan párocska szelíd <span class=
"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> évődését.
A maga ártatlan leánykorának rég bezárt ajtaja pattant fel tán s
oda lát be. Irigyen ügyeli őket; kesernyés tekintettel.</p>
<p>A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A
pogácsás sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe:
«Nézd lelkem – mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha
szereted?» A leányka visszafordul s mindjárt mosolyog szépen.
«Megveszed nekem? – kérdezi – szép portéka, ott fog állani a
kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…» «Jó, ne haragudjál reám.» «Én
nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe veszi a pogácsát. «Vers is
van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi a szép szavakat. A
bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan átnyúl a
legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez
szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a
zúgó vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a
boldog párocska háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az
idegen, szép, czifra fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája
is egy kissé tátva marad, úgy rámered. A czifra fehérnép pedig
megáll előttük s ezt kérdi:</p>
<p>– Mit vettetek?</p>
<p>– Mi? – kérdi idegenül a leányka.</p>
<p>A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés
fakadt volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító
szócskára, vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez: <span class=
"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p>
<p>– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova
valók vagytok? Falusiak?</p>
<p>A leányka kipirul ismét bosszúságában.</p>
<p>– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt
veszünk, a mi tetszik nekünk.</p>
<p>A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…»
mondja s szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó
kérdés. És azzal tovább megy.</p>
<p>A legényke a szép fehérnép után néz.</p>
<p>A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a
szép pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.</p>
<p>A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a
párjától, átnyujtja a pogácsát a legénykének:</p>
<p>– Vigye maga is – mondja.</p>
<p>– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én
nem.</p>
<p>– Hát akkor mért vette?</p>
<p>A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
"Page_99">-99-</a></span></p>
<h2>Az édes anya.</h2>
<p>Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett.
Tán egy derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette
Kádárt, a bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők
szerelemből házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk
(egy hétesztendős, szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy
óráig se tudott volna ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban
úgy tett, mintha észre sem venné az ellene mondókat, lecsoszogott
előre az ismeretlenbe és Kádár erőtlenül utána hanyatlott.</p>
<p>Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis
Jánoska így szólt dicsekedve az édes anyjának:</p>
<p>– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor
bácsitól! – és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy
felvidítsa az anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.</p>
<p>Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a
kétségbeesett anyának:</p>
<p>– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy <span class=
"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span>
megtudja az apja halálát. A gyermek igen eszes és érzékeny s a
szívbajos fiúcskára végzetes lehetne, ha megtudná, hogy az apját
sohase fogja látni.</p>
<p>Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az
anyja mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos
szegletben, bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok
járókelőtől.</p>
<p>– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az
anyjától.</p>
<p>S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én
játszani magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.»
Bizonytalanabbul tette azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be
tán hozzám, mert ma nem is volt nálam», minthogy nem szeretné
megbántani az anyját az által, hogy inkább az apját áhítja.</p>
<p>– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra
kicsordult a köny mind a két szeméből.</p>
<p>– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta.</p>
<p>– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra
mindjárt kimegy belőle a bogár…</p>
<p>A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse
ment ki a szeméből.</p>
<p>A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy
asztalt az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni
kövekből, de úgy reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az
építmény. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
"Page_101">-101-</a></span></p>
<p>– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két
szemed pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a
fejecskéjét s megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár
bántotta.</p>
<p>Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz
ünnepség mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak
az öreg dada maradt mellette azon délutánra.</p>
<p>– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy
úgy harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen
félek.</p>
<p>Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy
töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan
mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az
érzékeivel. Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély
kongása, mintha libegni látszott volna a vastag levegőn.</p>
<p>– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn
belépett. – Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a
kezem! De talán, ha gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál
velem, vagy ha énekelnél nekem, vagy… vagy…</p>
<p>– Vagy?</p>
<p>– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.</p>
<p>– Az apád elment. <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
"Page_102">-102-</a></span></p>
<p>– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt
jön?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Tán csak reggel?</p>
<p>– Reggel sem.</p>
<p>– Estére, azt hiszed?</p>
<p>Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza.
De megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az
ajakát összeszorította és nem sírt.</p>
<p>– Apád csak későbben jön vissza.</p>
<p>– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra
maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?</p>
<p>Merően kutatva nézett az anyjára.</p>
<p>– Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól
megleszünk magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a
sóhegyekig felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a
Sándor János bá’ szekerét, a melyen az apa jön. Jó?…</p>
<p>Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így
felbátorította az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és
keservesen sírni kezdett. A vén dada megérintette a gyermek
vállát.</p>
<p>– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az
apja épen bányász.</p>
<p>– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak
gondolkozom, úgy-e, piczikém, te is tudod. <span class=
"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p>
<p>S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult
és valami várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje
kedvét lelhesse. És hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de
mindjárt megértette, hogy kedveskedésével rossz időt választott és
eltolta a táblát.</p>
<p>Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül
tartózkodott a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az
okot, hogy beszéljen. Mikor azonban a vén dada megigazította az
ágyat az éjjeli nyugalomra, a fiucska odahúzta a Klári ránczos
fejét s rebegve ezt súgta:</p>
<p>– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod.</p>
<p>Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre,
minthogy az édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult
s egészen a paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert
a mint a nehéz ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt
kérdezte:</p>
<p>– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém?</p>
<p>– Igen, kedvesem.</p>
<p>– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a
szegeletben, hogy itt felejtette.</p>
<p>Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját.</p>
<p>Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan,
peczkesen lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy
az apja kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az
apjával foglalkozott. <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
"Page_104">-104-</a></span></p>
<p>– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam
is? Ő mikor fog írni neked?</p>
<p>Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s
mindazt jól lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya
másnap azt a szép virágos köntöst vette fel a fekete helyett,
melyet a kis ember felettébb csecsésnek talált és a félhomályban
énekelni kezdett az anya a gitár mellett, hogy szórakoztassa a kis
fiát. Valami ócska nóta volt az, a miben egy bárányról volt szó,
mely a hímes mezőn bégetve keresi az anyját… furulyaszó leng az
illatos levegőn…</p>
<p>És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan
felsírt. De a mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták
a sirást s a kis ember szilárdnak készült hangon kérdezte:</p>
<p>– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém?</p>
<p>– Hogyne, kedvesem… hogyne!</p>
<p>Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az
egész éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az
apától, a melyet ujjongva fogadott a kis ember.</p>
<p>– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy
írjon már, csak nem akartam mondani neked.</p>
<p>Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen
jó fiú legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán
karácsonyra minden jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a
hol ő van. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
"Page_105">-105-</a></span></p>
<p>Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska
untalan nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót
elfelejtette az ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám
elolvasni, mert te igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És
élesen kiabált a vén Klári után, hogy ő olvassa jobban. De ő se
tudta jobban s azért ismét és ismét az anya kellett, hogy
elolvassa, de könyezve.</p>
<p>– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy
apa írjon nekem, igazán.</p>
<p>Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az
apától. A kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott
a házuk felé a postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s
tapsolva, sikoltozva küldte a piczikéjét, hogy elejébe menjen és
elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt választ is iratott az anyjával s
megüzent mindent, hogy mi történik itt; mi hiányzik, mit hozzon
karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett a képzelhetetlen
messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János édesapja
volt.</p>
<p>Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt
kérdezte:</p>
<p>– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém?</p>
<p>– Mert beteg voltál, kedves.</p>
<p>– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már?</p>
<p>S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén
dada gunnyasztott búsan a <span class="pagenum"><a name="Page_106"
id="Page_106">-106-</a></span> szegeletben. «De te is. Klári, te is
tánczolj velünk», – lihegte.</p>
<p>Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s
látta, mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal
megrakva.</p>
<p>– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön
tán, piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből?</p>
<p>A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az
ablaküvegeket a tél.</p>
<p>– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal
bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt,
(egy fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva,
eltűnve a fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott
egészen s megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az
angyal után súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van,
s mondja el neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta,
hogy senki más ne tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa,
a mit Jánoska kiván, akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti
őt.</p>
<p>S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah!
üzenetet akkor vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem
is köszönt az édes fiának, a mikor elment.</p>
<p>A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az
őrködő helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy
csecsebecséket <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
"Page_107">-107-</a></span> vásároljon halott ura nevében a kis fia
karácsonyfájára.</p>
<p>A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat
játszva a kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik
szobában a gyökérből kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló
édesura nevében beteg kis fia örömére.</p>
<p>Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába.
Egy szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a
napon kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét
felvette az özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva,
kikisérte az ura bányásztársát.</p>
<p>A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka
csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a
bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a
költöző szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis
bányász-mécsesek csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a
rézhangszerek torkából a gyászos nóták. És katonai rendben,
csendesen lépkedtek a buggyos újjú bekecses munkások oly egyformán,
hogy lépésük szabályos dübörgése messzire elhallszott.</p>
<p>A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg
elvonult az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel
kihímezett temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se
tudta, miért, félve rebegett.</p>
<p>Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt <span class=
"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> sehol.
Tán a temetés zaja csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az
ajtót reszketve nyitotta. Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig
szaladt. A karácsonyfa gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve
a szoba közepén állott. Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés
csattanásától úgy megrémült, hogy majd elesett. Hajadonfővel
kifutott a folyosóra.</p>
<p>– Ó! Istenem!</p>
<p>A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis
fiú babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este
kántálni fog menni.</p>
<p>– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis
csizmadiainasra.</p>
<p>– No!</p>
<p>– Én igen félek.</p>
<p>– Hát élsz még, János?</p>
<p>– Jőjj fel mindjárt.</p>
<p>– Ne–e–m. Dolgom van.</p>
<p>– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is.</p>
<p>– Mit adsz?</p>
<p>– A mit akarsz.</p>
<p>– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt?</p>
<p>A mint együtt mentek be a szobába, így szólt:</p>
<p>– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz?</p>
<p>– Én igen félek. Itt senki sincs.</p>
<p>– Hát aztán! Megijesztett valaki!</p>
<p>Aztán az ablakhoz lépett.</p>
<p>– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. <span class=
"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> Adod
meg a gombjaimat? Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért.</p>
<p>Jánoska meghúzódott az ajtó mellett.</p>
<p>– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek
mind az oldalútra tértek, látod! a <i>ti sírotok</i> mellé.</p>
<p>– A <i>mi</i> sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk.</p>
<p>– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé
ásták, láthatod innen, az a legszebb hely…</p>
<p>– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott.</p>
<p>– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem
ilyet?</p>
<p>– Az apám?</p>
<p>– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a
temetésre, mert az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond
vagy? Hiszen én csak tudom.</p>
<p>S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa
neki a helyet a temetőben.</p>
<p>A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől
oszladoztak már. Jánoska rémülten meresztette a szemeit a
temetőkertre. Oly fehér volt, mint a hideg hó kinn.</p>
<p>– Az apám? az apám? – rebegte.</p>
<p>Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja.</p>
<p>A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva. <span class=
"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p>
<p>Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját.</p>
<p>Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt:</p>
<p>– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az
apám…</p>
<p>Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt.</p>
<p>Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az
anyja köntösét s fuldokolva kérdezte:</p>
<p>– Hát miért hazudtál, jaj nekem!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
"Page_111">-111-</a></span></p>
<h2>Mayer, a zsidó suszter.</h2>
<p>Az utczám megbotránykozott azon a hangon, a mint Mayer, a
suszter, Baranyai Katiczával mert beszélni.</p>
<p>– Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató
papot hozzám, mert leütöm a derekát… Az Adolfot nem kell előre
készíteni a halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene…
Hagyjanak nekem békét.</p>
<p>Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiakkeres előtt.</p>
<p>– Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra
kadétnak készül… Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a
tavaszon. Nem viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse
őtet.</p>
<p>A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a
kocsiba a megháborodott zsidó.</p>
<p>Mily időket élünk!</p>
<p>– Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó
asszony, egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga
kikereszteltette <span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
"Page_112">-112-</a></span> őtet… Akkor idejött a gyóntató pap…
Elment Máli… Volt egy szép kis leánykám… kikereszteltette őtet…
Elment… Menjen el a papjával. Jaj, menjen el a papjával, jaj! Most
jön az Adolf, a kit maga kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga
Istene. Jaj, jaj nekünk.</p>
<p>A kiváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang
átszárnyalt a ködös levegőn.</p>
<p>A Katicza familiájának a tisztelete hagyományos volt az
utczámban. A «Baranyai major» idefarkallott és az öreg itt lógott
(dőlingéző járású, száraz, kedvetlen úr volt s gémnek csúfolták)
közöttünk, leereszkedő, nyájas beszédével ölve az embereket, a mi
csak azóta nem kellett senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag
leromlottak. «Szép napos időnk van», szólította meg így az első
járókelőt (mintha most is hallanám). «Szép napos időnk van»,
magyarázta a másodiknak s végig az utczán mindenkinek elmondja a
köztudomású tényt, hogy az emberek az utcza végén be is riglizik a
kaput, nehogy bekiáltsa, hogy «szép napos időnk van»… «Részeg tán?»
kérdezik. «Nem – felelték – még a szoptató anyja tejétől csipett be
(valami bolond báróné volt) s ki se józanodik holtig…»</p>
<p>A «gém»… Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből
utolsónak maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint
ama, a mocsár szélén mélázó madár…</p>
<p>A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban <span class=
"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> varrt –
azt beszélik – a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém…
Sétáltatta napfényes délutánonkint az utczám végén zöldülő
berekben; tatarozta kívül-belül; szüntelen fecsegve, ha észrevett
valakit az utczán. Máskor bizony már ő is fáradtan vonszolgatta
magát; a szegény Katicza ajaka hamar megkeskenyedett; az orra
konturja éles lett; az arczbőre időelőtt elfakult s elevenfényű
szemei körül finom barázdákat szántott – tán a gond? vagy valami
szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi nagy «major»
szegeletén megmaradt házacskába s a bezárt ajtón nem tudja kinézni
az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, a mi kell… Csak a
papok jártak ki s be untalanul…</p>
<p>Az unokaöcscse – egy sovány, szigorú tekintetű káplán – került a
plébániára, a ki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk
a «Baranyai-major» lombos végéből, a mint gyermekkorukban, hintázás
közt, kiáltotta Katicza a fiucskára: «Ne harapj, Ágoston», a miért
is köznéven mopszlinak neveztük a szép, szőke göndörhajú urficskát.
Mire visszatért Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját,
harapós kedvét… Hosszú, testhez szoruló reverendájában oly kimért,
gyászos volt, mint egy temetésrendező. Ha magára jött, valami imát
mormolt s igazán valami hüvösséget terjesztett maga körül, hogy
kedvünk jött a kabátunkat begombolni láttára.</p>
<p>Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, <span class=
"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> akár
porban, akár fagyban azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem
szilvára hasonlítva egy fazék fenekén, melyről lefogyott a lé. Úgy
megszoktuk, hogy ki se tekintettünk a kocsizörgésre…</p>
<p>Másfelé nem jártak, a mi annál feltünőbb volt, mert az öreg
Baranyait nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt
uras könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi
vagyona maradékát s keresztet ha vetett egy s más kincsére, mikor
elprédálta, – de magára nem igen vetett. A leánya mit akart vele a
templomával? Nem lehetett megérteni. «Az Istenhez fordítja vissza»
– mondták…</p>
<p>Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öreg úr, sok fuldokló
köhögés végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni
lábában, karjában; a doktor kocsisa – várakozva a gazdájára –
kiváncsi asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott,
mondván: «végünk van, lelkem… végünk van…» egy nap, hogy
kinyitották az ablaktáblákat, nem félve már a hideg ájertől… s a
vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló sírás közben ily beszédet
hallottunk az ablak alatt:</p>
<p>– Hát soha, sohase látom már többet az édes, édes apámat? Hát
még a másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Óh, mily
szerencsétlenség… szerencsétlenség…</p>
<p>– Hol a hited, Katicza? – az Ágoston pap hangja volt ez. – Az
égben viszontlátod… <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
"Page_115">-115-</a></span></p>
<p>– Oda jut-e ő? – hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt
erre a kérdésre.</p>
<p>Nagy későre hallatszott az Ágoston mély hangja:</p>
<p>– Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, a mivel
megváltsad őtet…</p>
<p>Érdemeket?… Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a
sok kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s
elfeledtük tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katiczának,
hogy ismét láthassa az apját az égben?…</p>
<p>Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az
apját! Nem természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén
kívül, mint imétten.</p>
<p>S tavaszra, hogy – mindig úgy járva, mint egy álomlátó – ráesett
Katicza a kis zsidó házára s keserves sírással, pénzbeli
segítséggel, hogy szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra
kényszerítette Mayert, hogy keresztelkedjék ki az egész háza
népével – akkor kezdtük megérteni: mért járatta az öreg urat a
templomba s mit tesz az a szó, mikor a pap arra tanította: «Szerezz
érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az igazak házában»…
Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő familiát
Katicza.</p>
<p>Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert
csakugyan dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében
levő másik (megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép
megmaradt ékszert adott Mayernek, hogy adja el és rendezze be a
műhelyét az árával. Szentkönyveket <span class="pagenum"><a name=
"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> vitt nekik, imádkozott
velük, énekelt velük, ruházta őket s egy nap eljött Ágoston pap és
szépen kikeresztelte őket.</p>
<p>No… olyan lett, mint mi… de a keresztvízzel, nem sok jót
szerzett vele. Az ember nem járhat annak a végére, hogy
tulajdonképen: mi a jó.</p>
<p>Mayernek nem volt jó. A familiája elkezdett mindjárt
nyavalyáskodni. Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős,
hitvány fehérnép volt azelőtt is, igaz) s azon esztendő végén
kikisértük őt a mi temetőnkbe. A zsidó nagyon elkomorodott. Az
atyafiai megszakították vele az összeköttetést s a mint a feleségét
eltette a kis zsidó: tőlünk vonult el ő, oly harapós, lesütött fejű
kutyára hasonlítva, a milyennek a veszettet rajzolják.</p>
<p>Azután a kis leánykája, az égő szemű, gyönyörű szőke gyerek
kezdett fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az
orczácskája, óh!… a kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett a
szelid szóra is, ha illettük, úgy-úgy felpattant, hogy figura volt
ránézni.</p>
<p>Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a
bolond ember felcsapta a zsidódos sapkáját s vadul nekiment a
bereknek, mint egy kivert bika s ott ődöngött komoran, míg csak
Ágoston ki nem húzódott a nekikeseredett házból…</p>
<p>… No és hát – rosszul esik beszélnem róla – az lett, hogy a kis
szőke bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp
piros ajakára <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
"Page_117">-117-</a></span> földet hánytunk s bárha keresztvíz
érte, szép, meleg fejére is… Óh, csúf, csúf a halál.</p>
<p class="center">*</p>
<p>– Menjenek – hősködött a kis Mayer – nem adom a harmadikat, az
Adolfot, ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt
csináljak.</p>
<p>Már meg volt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi
körül; csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katicza ijedt
szemmel nézett rá s rebegő hangon mondá:</p>
<p>– Az Isten magára néz, Mayer.</p>
<p>– Nem volt az <i>igazi</i>, tudja, nem volt az igazi. A kivel az
apáink éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy
igazi apa, de megtartott minket. De a kit maga nekünk hozott, csak
üt… üt… Köszönöm alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis
fecskémet, az én kis szálló madaramat… szép, szép, hogy egy ily
gyermekkel kezd ki. Hát üssön engemet, ha kell. Én itt vagyok, én…
én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy most az Adolfba kezd, az
Adolfba. Óh, már több nincsen, egy csepp fiam sincs, csak egy kis
leánykám van. Nehogy meglássa azt is. Óh, Ábrahám istene…</p>
<p>A hátát megvetette a kapuhoz s az égre szegezte nekivadult
szemeit. – Katicza a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse.
Mayer kikapta a kezét és hadonázott.</p>
<p>– Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó… Kifizettem a házbérét,
ah drága árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte… a
feleségemet <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
"Page_118">-118-</a></span> adtam érte; a gyermekemet adtam érte.
Mi kell még maguknak valami? Most Adolfot akarják előkészíteni?
Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne verjek agyon
valakit.</p>
<p>– Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden
lében kanálkodik, így szólt Mayerhez) mi ütött hozzád? Állj el
onnan, a míg jól megy a dolgod – s elrántotta Mayert az
állóhelyéből s megnyitotta a kaput.</p>
<p>– Tessék, nagysága, – mondta finom meghajlással, de a következő
pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott
a polgár torkába s bizonyosan megharapta volna, ha el nem
választják.</p>
<p>A finom pap hüvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész
utczában, kire se tekintve, kilépett a kocsiból s kézenfogta
Katiczát s belépett az udvarra.</p>
<p>Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig
állott.</p>
<p>– Jaj a botránykoztatónak, – hallszott, a mint betették az
ajtót. – Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél… A földi
veszteségekért jajongva koczkáztatja az örökkévaló életet.
Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?</p>
<p>Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése s hozzádőlt a
falhoz. Ágoston színtelen hangon – az eső is kopogott csendesen –
folytatta:</p>
<p>– El kell őt készíteni, szegény ember!… a gyermeket. Útravalóval
el kell őt látni a nagy útra, <span class="pagenum"><a name=
"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> mely a hatalmas Istenhez
vezeti őtet. Ettől akarja megfosztani őtet? Hol a lelke,
szerencsétlen, hol a lelke?</p>
<p>Mayer a kisasszonyhoz fordult és feléje hajlott, oly hangon,
mintha a föld alól beszélne ki:</p>
<p>– S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is
szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, a
mi itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt
akarja, hogy a pap menjen be hozzá és rémítse el, óh, a szegény
gyermeket… Hogy sírjon és kétségbeessék. Pedig ő tele van a
reménységgel. Hallja: ő a tavaszon kadét akar lenni. Kadét a
császár regimentjében. Akarja, hogy bemenjen a pap hozzá? Én vagyok
az apja, lássa. Az utolsó fiam, az Adolf…</p>
<p>Aztán így szólt Ágostonhoz:</p>
<p>– Hát menjen, menjen. Óh, farkasok vagytok, vad farkasok
vagytok; kő van a szivetek helyén. A Jehova verjen meg titeket…</p>
<p>Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az
udvaron. A házikó ajtaja megnyílt s valaki betette maga után. A pap
lépett be a szobába a szent kehelylyel, az udvaron pedig lezuhant
valami és arra elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az
esőcsöppek hullottak konokul… Emlékezem, hogy az eszterhajról tán
valami pléhdarabra cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant,
mintha apró sikoltozásból lánczot fonna valaki. <span class=
"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p>
<p>– Hát hallja meg a kisasszony… halljon meg engemet – kezdte
ismét Mayer – törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok
mondani magának… Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a
maga istenének. Elmegyek innen. Van egy kis leánykám, él, elmegyek
a rabbihoz. Én nem vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég
fia gyermeke, vagyok… Én zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A
tenger vize se mossa le rólam ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én
megyek a leánykámmal vissza…</p>
<p>– Figyeljen reám! A kis leánykám el van jegyezve a szent
tekercsek előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent
rabbihoz. Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák,
Jehovának az oltalma alá. Menekedem…</p>
<p>– Maga érdemeket akar szerezni az Istene előtt, hogy
kikeresztelt minket… hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket.
Elrontom a gseftjét, hallja. Nem kell az Istene… Megkínozott
engemet, megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm
tőle és a nagy Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga
Istenétől és letörlöm a keresztvízet róla. Oh, jaj, jaj… nekem,
szegény fejemnek…</p>
<p>Azt hiszem, valamit rebegett Katicza, de mit? nem érthettük meg.
A fiakkeros is mérgesen pattintott az ostorával, a mint ott állott
és álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket
az ég könye. Senki se mozdult a <span class="pagenum"><a name=
"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> helyéből. Úgy tetszett
nekünk, mintha valami gyermeksírás szűrődött volna ki a
házikóból.</p>
<p>Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a
leánykájára kiáltva:</p>
<p>– Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A
keszkenyődet vedd elé. Menjünk. Pestises ez a hely. A keszkenyődet
keresd meg. Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az
édesanyámhoz viszlek. Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha
benn van az Adolfnál, hagyd ott. Oda csak én megyek még be, de most
viszlek. Ez a hely rossz hely. Átok van rajta.</p>
<p>És mindjárt kinyilt a kapu s szinte vonszolva hozta a hitvány,
sovány kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a
kisasszonyra:</p>
<p>– Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá…</p>
<p>Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katicza
ott hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az
ajtót erősen becsapta maga után…</p>
<p>Senki se mert belépni.</p>
<p>Később a házikó ajtaja nyílt ki s mozgás támadt az udvaron. A
pap gyertyát hozott ki s rávilágított a kisasszonyra. Egészen
kábultan hallottunk egy éles, vad kaczagást.</p>
<p>Mit jelent ez?</p>
<p>Katicza röhögött hiszterikus rohamában.</p>
<p>Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan mondta
valaki:</p>
<p>– Ne harapj, Ágoston… Ágoston…</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
"Page_122">-122-</a></span></p>
<h2>Görög Trátyi és az apja.</h2>
<p>Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos
levélbe; az asszony betűzte:</p>
<div class="blockquot">
<p>… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni
kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a
torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a
temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet,
minthogy meleg idők járnak…»</p>
</div>
<p>– Harcsaszálka? – morgott Görög Trátyi, a bérkocsis. – Nem
harcsa volt az, hanem csuka. Az öreg asszony nem mond igazat. A
harcsát eladta volna, de komisz szálkás csukát adott az
öregnek.</p>
<p>A vasvillát bedobta mérgesen a szénatartóba – az istálló
ajtajában állottak Sofronikával, a feleségével – s folytatta
mogorván:</p>
<p>– Nem, még a csukát se hiszem. Azok a fene újborok ették meg az
öreget. Örökké mondtam neki: «Igyék öreg óbort, nem azokat a kutya
savanyú <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
"Page_123">-123-</a></span> újborokat». No, ott van… Hát kellett
neki a savanyú újbor?</p>
<p>Az asszony (Sofronika) a levelen járatva a szemét, így szólt:
«Mi lesz most a temetéssel, Trátyi?»</p>
<p>– Mi? Hát eltemetik, ha meghalt! – szólt nagy szájjal, de az
ajaka rebegett s restelvén kezdődő ellágyulását, a ló felé rúgott.
(A szürke félrefartalt, mert ismerte a Trátyi durva tempóit s
görbén nézett rá.) Akár ott leszek a temetésen, akár nem leszek
ott, mégis csak bedugják az öreget a föld alá…</p>
<p>Sofronika egy szót se szólt, de Trátyi később komoran így
folytatta: «Jó, hát nem bánom, hát bánom is én, ha már csakugyan
akarod: hát menjünk el a temetésre. A mészárszék is magára van…
Mert az asszonyoknak is örökké a flangirozáson jár az esze. Jó, ha
okvetetlenül akarod, hát menjünk. Felelj aztán a kárért… Jó –
dohogott és elfordult, megfogva a vasvilla nyelét – hát
menjünk.»</p>
<p>– Ételt akar adni a lovaknak, Trátyi?</p>
<p>– Én? Nekem mondod? Azért se kapnak. Én az ő belükért éljek?
Azért izzadjak, hogy az ő bendőjüket töltsem? Gyehenna belé…
gyehenna, – kiáltotta és kidobta a villát az udvarra s belehevert a
szénatartóba, kaján tekintettel ügyelve a lovakra.</p>
<p>Estére azonban mégis kihozta Trátyi a lovakat s befogta a kicsi
kocsiba. Nagyon haragos volt s ügyelve nézdegélt körül: hogy mibe
kössön? De egy szót se szólt. Bezárták a házat, mert nem volt
gyermekük s az istálló ajtaja elé keresztbe <span class=
"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span>
fektették a seprőt. Trátyi bérkocsis volt: «Úri mesterség – mondta
néha – mert akkor állok dologba, mikor nekem tetszik.» E mián alig
tudott megélni a mesterségéből. Zsarnok volt a népeivel, (a
lovaival s a feleségével), döngette őket és koplaltatta őket.</p>
<p>Szelíd, szép őszi este volt. Száradó sarjúk illatoztak az álmos
mezőn; a szellő is lepihent a szunnyadó bús oldal puha
lombsátorára, mert a bojtorján megszáradt tollbokrétája is csak úgy
lelengett a megszáradt földre. Csillagszemek nyíltak ki az ég
homlokán s a görgényi hegyek mögül a hold kidugta a fejét, bő bibor
nyakravalóval betakarva. A kerekek kattogtak, a szentgyörgyi
kaptatón fel, Trátyi nagyokat rántva a lovak gyeplőjén.</p>
<p>– Tizenhét esztendeje, hogy itt együtt jártunk, Trátyi – szólalt
meg az asszony meghatva a szelid est bájától – mikor csengettyűs
lovakkal hozott volt az esküvőmről.</p>
<p>– Ühöm… Miért mondod? – rácsapott a lovakra – két kesével
hoztalak. Megdöglöttek.</p>
<p>– Sokat űzte őket.</p>
<p>– Hát én húzzam a szekeret? Mi? Azután két szürkém volt.</p>
<p>– Bicskot vert beléjük…</p>
<p>– Rosszfajták voltak. Azután a dereseket vettem; az egyiknek
csillag volt a homlokán…</p>
<p>– A szőre hosszúra megnőtt, mert szomjaztatta őket.</p>
<p>Trátyi felemelte az ujjait. Sötéten megnézte a <span class=
"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span>
feleségét s hangtalanul számolta, hogy: hány lova volt azután? Az
erdők, mint valami ördögköpenyeggel betakart légió, feketéltek a
káli hegy ormain. Rájuk meredt s félhangon mondott valamit az
ujjainak s bólintott feléje.</p>
<p>– Jó ember volt az öreg – mondta váratlanul.</p>
<p>– Az apja?</p>
<p>– Hát ki? Muszáj, hogy reája gondoljak… Olyan szagot érzek,
mintha az ő pipájának a szagát érezném.</p>
<p>– Mocsaras az út árka…</p>
<p>– A szuszogását mintha hallanám.</p>
<p>– Nyárfák lengedeznek a domb tetején…</p>
<p>– De én se vagyok rossz ember… Az igaz… az igaz… a lovakat űzöm…
na… De lók azok…</p>
<p>Egy falu mellett rohantak el. Mégis rájuk húzott az
ostornyéllel. Bántotta, hogy gyengének, szelídebbnek látszott,
meghalt apját emlegetve. A lovak elényujtották a fejüket s a
futásuk megcsendesedett.</p>
<p>– A szentpéteri kutat érzik – mondta kérve az asszony. – Itatni
akar tán, Trátyi?</p>
<p>– Én? Hogy dajkálja a farkasfene őket! Víz kell nektek? Szoptasd
meg őket, Sofronika, ha sajnálod őket… Né… A mámitok a kocsiban
uzsukál érettetek… Azért se kaptok vizet, kutyabelűk. Előre… gyüh,
csak azért is. Beléndek a beletekbe…</p>
<p>A lovak – feltartott orral – rohantak tovább a vízpárákkal tele
völgyből fel. Nehezen lihegtek. <span class="pagenum"><a name=
"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> Alig bírták már a hegyet.
A csonka-bonka fűzfák kimeredő ágai, mintha figyelmeztető felmeredő
ujjak lettek volna, azt mondva: «Hó, Trátyi! ne űzd a szegény
lovakat…» Hídkarfák, mint annyi kiterjesztett kar hivogatták:
«Trátyi! pihenj!» Csendesedő lágy lehelet simogatta Trátyit s
rebegtek a csillagok rá, mint a búlátott szem. A mélységes csend
nyugalomra hívta. Oh, mintha el is fáradt volna a Trátyi korbácsot
tartó keze. Egyszerre csak ismét így szólt:</p>
<p>– Mert jó ember volt mégis az öreg…</p>
<p>– Az apja?</p>
<p>– Hát ki? A szegény ember, ha elment a húsvágó széke előtt,
egy-egy csontot odadobott neki s így szólt: «trágyán nő a burján,
csonton a hús.» De azon mindig volt lerágni való is… Ilyen volt az
apám… Ilyen szive volt az öregnek. Mindig volt a csonton hús is
egy-egy kicsi. Elhallgatott s lehúnyta a szemét, mintha aludna.</p>
<p>– Sofronika, mondok neked valamit. Nem tudom, mért is jut az
eszembe. Lassan hé! ló! Ide ügyelj. Hát egyszer egy fényes délben
elbólintgatott a székben az apám ifjúkoromban. Hát az anyám azt
mondja neki: «elaludtál, öreg?» De ő azt mondja: «nem aludtam én,
fiam; én nem álmodtam… Nekem valósággal egy öreg ember jelent meg.
Mellig ért a fehér szakálla.</p>
<p>Az én szemem nyitva volt – azt mondja az öreg. – Én láttam a
füstölt hájakat a fogason és a hólyagokat, oltókat a hüvös
szegletben a húskamara <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
"Page_127">-127-</a></span> ajtaja mellett. Akkor – azt mondja – az
az öreg ember elém állott, tiszta fehér lepedőbe betakarva, de
egyéb nem is volt rajta és megfogja a kezemet, hogy menjek
vele.</p>
<p>… No és megyünk, megyünk – azt mondja – mert muszáj volt…
Megyünk, húzza a kezemet az öreg ember… s belépünk azzal a
mennyországba egyenest… Ott vagyunk egy nagy ámbituson és benyit az
öreg egy kamrába – oda fenn – de a napba is benézhetsz, de oda ne…
oly dicsőséges volt… S aztat mondja az öreg: «Ez a te kamarád,
Görög Bonifácz… itt a te tulajdon kamarád ez.» – «Nem az enyém, azt
mondom, instálom, én Köszvényesen lakom és meg vagyok elégedve a
házammal.» De ő azt mondja: «fogd be a szádat, Bonifácz… ím,
megterített asztal vár reád; lakomázzál, fiam, míg csak jól esik
tenéked…»</p>
<p>… És ekkor – azt mondja – kereken nézek. «Megehültél?» – kérdezi
tőlem az öreg… «Hogyne, te Isten embere, én mindig éhes vagyok.» –
«Hát egyél», így szól… De mi van a megterített asztalon? Mi? A
tálban hever egy máglya csont, csont… egy nagy halom marhacsont, a
kis lapoczka, lábszárcsont… kis bordacsont. Ez volt a tálban
csupán… Egyél, – azt mondja az öreg – ha megehültél, egyél…</p>
<p>– Mit egyek én ezen a csonton, – kérdeztem tőle, hiszen én nem
vagyok kutya. De az öreg ember reám vigyorog s azt mondja:
<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
"Page_128">-128-</a></span></p>
<p>– Lásd, Bonifácz, tulajdon ezek azon csontok, valamiket te adtál
vala a szegényeknek… Egyél belőle a mennyországban… Lakjál jól…</p>
<p>Oh, ekkor úgy megborzadtam nyomban és így mondtam: «Csúfság.
Csúfság ez, Isten embere, ezen nincs hús». «Te se adtál a
szegényeknek húst», így szólt és azzal a feleségem odajött hozzám,
de már a székben és megrázta a karomat (de ezt már éreztem jól) és
így szól: «Mit lát kend a levegőben?» – «Én?» mondok. S attól fogva
húst is adott az apám a szegényeknek és a kutyáknak vetette pedig a
csontokat.</p>
<p>Ilyen volt is az apám, ilyen…»</p>
<p>A lovak lusta lépésben vonszolták fel a kocsit a Deménháza
síkjára a cserék közé. Mily teméntelenek e cserefák; már sok
századot láttak e vén fák, át se ölelheted a törzsét s csak úgy
búsulnak az ősznek, örvendeznek a rügyfakasztó tavasznak, mintha
ifjak volnának. Rezgeteg sátorukon átjár a holdvilág sugara, a
selymes gyepet fényes ezüstpénzzel szórva be.</p>
<p>Trátyi belebámult a titokzatos árnyékokba s bólintgatott. Az
apja… A lelke nem kóvályog-e itt a deménházi síkság cserefái
fölött?… A lombokon át levillanó fény egyike, tán Trátyi apja
szemének szúrós sugara az egyik? Íme: tegnap még rá se gondolt
Trátyi az apjára, mert tudta, hogy csendesen méri a húst az öreg…
ma látja: minthogy tudja, hogy nem láthatja többé soha…</p>
<p>A lovak alig baktattak. A Trátyi borostos durva <span class=
"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> képén
egy vonás se mozdult; bogos, csúf keze pihent a gyeplőszáron.
Valami halk nesz kel néha és oszlik szét mindjárt a semmiségbe.
Olyan az, mintha titkot sugna az éjnek egy rettenetes nagy száj…
óh, még a meleg lehelete is érzik… Sofronika nesztelenül nézte az
urát; a lovak megálltak a sötétben hallhatólag zihálva.</p>
<p>Trátyinak a szája kinyilott; a szeme fehére felmeredt. Így szólt
valami rekedt, mély hangon valakihez:</p>
<p>– Te vagy az, apám, Bonifácz?</p>
<p>Arra behunyta szemét, mind a két kezét előreszegezte, mintha
elűzni akart volna valamit. És folytatta:</p>
<p>– Te! jöjj csak, apám… Tégedet nem féllek, de mond meg: miféle
lovak azok ott a hátad megett, a melyek reám akarnak rohanni? Mily
soványak mind… óh! a bordájukat mind megszámlálhatnám. A szájuk
hasonló a karácsonyi turkáséhoz, a fogai olyanok, mint a
kovácskalapácsé… hallod-e, mint csattognak? Jaj! hiszen a szőrük
oly hosszú, mint a kecskék bundája őszön… Lovak-e azok valóban,
Bonifáczius apám?</p>
<p>– Lovak? (S ijedten felkiáltott.) Lovak? Az én régi lovaim ezek
lennének? Tulajdon azon lovak-e, melyeket én halálra űztem, vertem,
kergettem – és nem adtam nekik abrakot, itató vizet?… Óh, attól
nőtt meg, úgy-e a szőrük, a szomjúságtól? a foguk csattognak-e az
étlenségtől? És most jönnek reám, hogy széttépjenek engemet?… hogy
<span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
"Page_130">-130-</a></span> bosszút álljanak rajtam. Kegyetlen
voltam én! azok lesznek ők?</p>
<p>– Hát ne hagyd őket, apám, Bonifácz! hogy széttépjenek… Ne hagyj
el, hiszen fiad vagyok, a tulajdon véred: Görög Trátyi, a bérkocsis
vagyok, ne hagyj engemet, apám. Bűnös, gonosz voltam. Ne hagyj,
hogy megjavuljak. Óh, vén ember apám, Bonifácz… Bonifácz, ne hagyj
engem a büdüben.</p>
<p>Valahol egy madár felvijjogott messze; a havasi patak loccsant
az ágyában, éles hanggal odább rohanva kőről-kőre.</p>
<p>Trátyi megrázta a fejét és öklével kitörülte a szemeit. Megnézte
a lovait, az ostorhoz kapott, de leejtette mindjárt; aztán a
feleségére tekintett valami lágy, bús nézéssel s a Sofronika keze
után nyult s meggyőződéssel így szólt:</p>
<p>– Az apám csakugyan meghalt.</p>
<p>Elhallgatott és későbben folytatta:</p>
<p>– Találkozásom volt vele az imént. Ő megintett engemet. Rosszul
bántam az állatokkal. Mi? Miért hagytad, Sofronika eztet, ha
láttad? Te is hibás vagy. Az imént láttam az apámat. Nagyon megnőtt
a szakálla és csak oly lepedőbe volt betakarva, mint amaz ember, ki
nekie megjelent egyszer a mennyországban… Szerencse, hogy nem hideg
az ájer. Meghülhetne az öreg…</p>
<p>Aztán leugrott Trátyi a bakról, megtörülte a homlokát és
megsimogatta a lovait.</p>
<p>– Mily furcsán érzem magamat. Jöjj Sofronika, jöjj, itassuk meg
a lovakat. Szomjasok lehetnek. <span class="pagenum"><a name=
"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> Légy jó szívvel az
oktalan állatokhoz, miket hatalmunk alá adott az Isten.</p>
<p>Az Isten…</p>
<p>Csak káromkodás közben szokta emlegetni Trátyi ő szent felségét,
minek okáért Sofronika félénken, halkan ismételte:</p>
<p>«Az Isten, az Isten…»</p>
<p>S megitatták a lovakat.</p>
<p>Aztán csendesen tovább ballagtak az éjszakában.</p>
<p>A szép, enyhefényű hold besugarazta őket.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
"Page_132">-132-</a></span></p>
<h2>Az óra.</h2>
<p>Bárha azon nap meszelni akart Veronika, mégis elment reggel a
kismisére. Mindent az Ő nevével kezdjünk, hogy jól végezhessük.
Nyájasan köszönt mindenkinek; a kereszt előtt pedig néhány igét
sóhajtott fel a boldog kimulásért. Egy reszketős vén pap mondta a
misét, szép leptiben. Veronika minden világbeli dolgát elfelejtve,
végezte imádságát s nagyon megkönnyebbülve, mindjárt haza
sietett.</p>
<p>A meszeléshez való kipakkolás nehezen ment. Minden
bútordarabjához valami emlék köti. Ez az apjáé volt! az a meghalt
fivéreé. A tükörben a bátyja tanulta a predikácziót; a vaskereszt
előtt rebegte el az anyja a mindennapi imádságát.</p>
<p>A mint megfogta valamelyik darabot, elgondolkozott egy perczig.
Az «andenken» vörös, metszett poharak az asztalon állottak, mikor
Veronika jegyváltását tartották… egy rézserpenyős kompon tulajdon
az a szerszám, melylyel felmérte az apja az arany-ezüst marhát az
utolsó huszasig, mikor a hitelező németeket kellett kifizetnie.
Legnagyobb vagyonkereskedő embernek: a tiszta, szeplőtelen
<span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
"Page_133">-133-</a></span> neve! Odaadott mindent s akkor persze
összement a Veronika kézfogása is a vőlegényével. Óh! az ember
élettörténete mint meg van írva egy ilyen kis szoba egyet-másában…
Az ágy, az asztal, a findzsák, a kávészemekből, faszegekből,
mohából összerakott kép, mind elmult jó időkről beszélnek, ki
verejtékes napokról, ki nyugalmas estékről, ki derüről, ki
boruról…</p>
<p>Szerencse, hogy minél kevesebb ideje van egy magában élő vén
leánynak az efféle tátogásra. Annyi por szállong egy ily szobában;
annyi lyuk vár a foltozásra, hogy csak elég időt szakíthasson reá.
Egyiket végzi, a másikat kezdi… Az ábrándozás csak gazdag embernek
való luxus.</p>
<p>Szép, derűs nyárutó nap volt. Veronika összehúzott mindent a
szoba közepére s betakarta rongyokkal, nehogy a mész beprecskelje.
Mindez nehezen ment. A takaró alatt az óra ütött. Veronika
megállott. Kissé megilletődött. Tik-tak… ütött nyolczig. Mintha az
emlékeket őrző agyán kopogtatott volna. Ezt az órát jegyesétől
kapta valaha. A kis rézszerszám tetején, egy kuporgó angyal mutat
előre, kifeszített szárnyú pillangók között. Szépen kivette
Veronika a takaró alól az órát s óvatosan, gyöngéden kitette a
fényesen sütő napra, a virágzó violák közé, a belső ablakot
betette, nehogy valami érje a meszelés alatt.</p>
<p>Aztán nekivetköződött, őszülő lesimított haját bekötötte és
hozzá fogott a munkához.</p>
<p>Békeséges lelkét kissé megzavarta a sok emlék, <span class=
"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> a mint
a házbeli holmikkal bibelődött. Valamikor nem gondolta, hogy a
szobáját maga fogja meszelgetni. A keresztelésen többen voltak,
mint a mennyien lesznek a temetésén.</p>
<p>Uff! A fal stráfos lesz, ha az ember esze nem jár a meszelője
mellett. Megrázta a fejét s jobban neki látott.</p>
<p>… Formás, jókedvű ficzkó volt, az igaz – a jegyese. Ő vezette az
apja boltját, mikor már Lukács bácsi (a Veronika apja) öreg és
ügyetlen lett. Nem volt móka a társaságban, ha ő hiányzott volna. A
kötőtűket ő szedte ki a nénikék kötéseiből, táncz nem ért semmit,
ha nem ő kezdte s a kezét szorongatták a barátai úton-útfélen. Így
szerette mindenki, vigan éltek, mikor egyszerre tönkrement Lukács
bácsi. A boltot bezárták s ő így szólt Lukács bácsinak: «Rám kell
bízni, bátyám, a németeket; majd könyeznek utána, a míg egy
sustákot fognak látni a pénzükből». «Vajjon nagyobb lesz a
becsülete, ha semmije se lesz?» perelt így tovább. Veronika
kipirult az emlékre, (tán csak a munkában), mert ekkor kergette ki
jegyesét a szobából az apja…</p>
<p>Veronika megállott és megtörülte a homlokát. Az óra kinn
egyforma tik-takban hirdette az időt. Soha se tudott haragudni reá
eléggé. De senkire se tudott haragudni egész életében, csak
szeretni, szeretni, szolgálni, tűrni, tűrni. Megtörülte a homlokát,
de mindjárt megfeddte magát feltolakodó keserűségeért. Belecsapta a
meszelőt a cseberbe, <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
"Page_135">-135-</a></span> hogy szétfreccsent. Valami neszelést
hallott az utczáról s oda ügyelt.</p>
<p>Egy mezítelen, sovány, fekete gyermekkar nyúlt föl a violák közé
az ablakra s egy kis kezecske megfogta a babás rézórát
óvatosan.</p>
<p>Veronika odaugrott. De míg az ablakot felnyitotta s a violák
fölött kinézhetett, a kis leány eliramodott az órával az utczán
föl.</p>
<p>– Hej… hej, – sikoltott utána. A gyermek egy pillanatra
visszatekintett s rohant odább.</p>
<p>Veronika lecsapta a meszelőt, hogy utána fusson. Azonban az
ajtónál megállott.</p>
<p>A gyermeket megismerte.</p>
<p>– A leányka… a leányka… rebegte.</p>
<p>Ott maradt s reszketett.</p>
<p>A leányka… minden gyerek közül csak egy mozdulatára is
megismerte volna. Köny szivárgott a szemébe. A régi jegyese leánya
volt ez az elhanyagolt, sovány gyermek. Keserűen, félhangon mondta:
«Az apja leánya… Az apámat meglopta az apja… a leánya meglop
engemet.» Én jó Istenem! Egy ekkora semmiség. Tán imádkozni se tud.
Lopni igen. A vérében van. A könyek meggyűltek a szemében, s
leperegtek az arczán.</p>
<p>A szemben lakó csizmadia polgár, Pataki felháborodva rohant át
az utczán:</p>
<p>– Kára van, kisasszony! Ellopták az óráját. Láttam a tolvaj
kölyköt. Itt oldalog egy idő óta az ablaka alatt. Látom s mondom a
fiamnak: Te Misi… <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
"Page_136">-136-</a></span></p>
<p>… A gyerek… a gyerek… Ha szól Veronika, megfogják és megkötve
hozzák vissza a leánykát; gyalázatra, reszketve.</p>
<p>– Nem, szomszéd, nem lopta; köszönöm. Én adtam az órát neki.</p>
<p>– A kisasszony adta? Az ablakból? Nem volt ott a kisasszony,
mikor elcsipte a gyermek. A kisasszony adta? Hát úgy is jó…</p>
<p>– Köszönöm, köszönöm, szomszéd, figyelmét, de neki én adtam az
órát… Nagyon szerette a bubákat rajta. A bubákat.</p>
<p>– Úgy? A czudar csavargó kölyköt mi sokszor látjuk. A
városszolga megverte most a hetivásárkor is, mert murkot lopott. A
kisasszony adta az órát? Az apja is nagy betyár s azt se tudja az
ember, miből él? Pedig ő viszi vasárnaponként a szót a korcsmában s
urasan költ. De ha a kisasszony ajándékozta? Az más.</p>
<p>És a polgár megcsóválta a fejét és rávigyorgott Veronika
kisasszonyra. Aztán némi közönyös megjegyzést tett a meszelés felől
s hazasétált, elnéző kegyességgel. «Hazudik – morogta s bevágta
bosszúsan az utcza kapuját. – Csinos esetke! Az ember így tegyen
szívességet a szomszédainak».</p>
<p>Ha följelentené Veronika?… A városszolga ismét megverné a
leánykát és beledugnák egy piszkos lyukba a szegényt. A haragján
mindjárt felülkerekedett a sajnálkozása. Hányszor látta a
nyomorultat. A tekintete egészen az apjáé, a milyen volt fiatal
korában; és az ajaka is tisztán az <span class="pagenum"><a name=
"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> apjáé… Istenem! Egészen
haszontalan holmi az egész óra! A meszelő nyelét tartva, nézett
messzire a berek fölött elvonult hegyek kékjére… Fekete, gyenge
karjait összeszorítanák lánczczal, megrugdosnák sovány testét s a
gyerekek lepöknék az úton, a mint vinnék. És mindez egy óráért… egy
akármilyen óráért… és ismét megtelt a szeme könnyel. Gondolkozva
járatta a meszelőt, mintha álmában tenné.</p>
<p>A déli időt elharangozták s így mind piszkált fáradtan a
meszelőjével. Elfelejtette az ebédjét teljesen. Délután a szegény
czigányné felsúrolta a padimentumot. Ő is tudta a híres eseményt az
órával és mind az egész utcza. Mindenki tudott a lopásról is, a
gyermekről is. Délután begyűltek a Veronika házába. «A szarkafióka
nyakát ki kell tekerni…» mondták a gyermekről. A kisasszony
beszédét nem hitték el. «Tolvaj az; tolvaj az apja, tolvaj az
anyja… Nekik ne beszélje az effélét senki!»… Az apjától tanult. Tán
ő is tanította rá, hogy a kisasszonyt rabolja ki. Munka között mind
a leányka tekergő apját rágták. Az már mindenféle volt. Nagy halász
s a mesterembereknek vág reszelőt, de csak akkor, ha éhes volt.
Különben a czigánymezőkbe húzódott meg s onnan vett feleséget is.
Ki tudja, mi is lett vele? De nemrégiben valami ujságokat kezd
árulni a vár mellett lakó szegény mesterembereknek. Dugva hordja az
ujságait, s hol egyiknél, hol a másiknál gyűlnek össze, hogy
felolvassa nekik az ujságait. <span class="pagenum"><a name=
"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> Azóta jól él. Mindég
jóbeszédű ember volt fiatal korában. Veronika csendesen törülgette
a bútorokat s úgy tett, mintha nem is hallotta volna.</p>
<p>A nehezebb munkákat kivették a Veronika kezéből s emelgették,
tisztítgatták, csakhogy beszélhessenek s szidhassák a haszontalan
embert. A gyermeket ruhával (beszélték) itt-ott irgalomból látják
el, mert az apja nem is tud róla. Mégis láttad! hogy jár azután a
gazember után, mint egy kutyakölyök. Ha látjuk az apját, a mint a
szomszéd falvakba megy az országúton, néhány lépéssel baktat utána
a kis czófra; – ha a mesterembereknél befészkelődött (vacsora
idején), szépen besurran a gyermek utána, soh’se hajthatod, ne
félj! Lekuporodik egy szegletbe, mint valami piszok… Igazi
czigánytermészet és ragadály, mint a bojtorján…</p>
<p>Estefelé egy kis kávét melegített Veronika magának. Nagyon le
volt verve. Csendesen vizsgálgatta magát: mi bűnt követett el
mostanában, hogy az Isten büntetésképen annyi megpróbálást mért reá
ez egyetlen napon? Szenet tett a vas szélkemenczébe és a tej mellé
ült, nehogy kifusson. A findzsát az ölébe tette s élesztgette a
szenet. Halkan nyilt meg az utcza kapuja. Jól hallotta, de (a tej
miatt) meg se mozdult. A pitvarajtó is csikorgott, halkan
nyomogatta valaki a szoba kilincsét. Félrehúzta a tejet s felkelt.
Már alkonyat volt a pitvarban. A riglit eléhúzta s kinyitotta az
ajtót. <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
"Page_139">-139-</a></span></p>
<p>A homályban jól meg kellett néznie a jövevényt.</p>
<p>A gyermek volt, a kezében a rézórával.</p>
<p>Be se lépett, csak a küszöbről nyujtotta Veronika felé az órát.
A vén kisasszony felugrott:</p>
<p>– Lépj be hát.</p>
<p>– N–e–m. Csak visszaküldték az órát.</p>
<p>– Vissza? Ki küldte?</p>
<p>– Ő. Az apám.</p>
<p>– Küldte? tőled?</p>
<p>– Parancsolta, hogy hozzam vissza.</p>
<p>Veronika megfogta az egyik kezével az órát, a másikkal pedig
besegítette a reszkető gyermeket a vállánál fogva s leültette a tűz
előtt való székre. Maga elejébe állott.</p>
<p>– Tán magad akartad hazahozni az órát?</p>
<p>– Nem… Ő küldte, az apám. Megparancsolta, hogy megmondjam
magának, hogy ő küldte.</p>
<p>Azonban remegve folytatta:</p>
<p>– De tegye le a kezéből az órát már. Nem szeretem látni.</p>
<p>– Mert én tegnap óta semmit sem ettem, azért vettem el az órát.
S az apám nem volt akkor odahaza, hogy adjon ennem. Azért elmentem
valamit keresni s megláttam a maga óráját az ablakban… De jaj,
mikor az órát meglátta az apám… Látja! Azt hittem, meg fog
ölni!</p>
<p>– És két nap óta nem ettél?</p>
<p>Ez fogta meg legelőször. Az anya szólalt meg leghamarább
Veronikában. Szép lágyan letette az órát, (elfordulva megcsókolta),
a gyermeket nézve <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
"Page_140">-140-</a></span> szüntelenül; a tejet visszatette a
kemenczére. A gyermek sirni kezdett.</p>
<p>– Haragudott érte az apád?</p>
<p>– Megvert érte, de nem fájt. Mégis megcsókolta az órát apám,
úgy, mint a hogy maga megcsókolta az elébb titokban. De ő
megsimogatta és megcsókolta és akkor megvert engemet.</p>
<p>– És megvert?</p>
<p>– De otthon maradt egész nap. Pedig máskor sohase ül otthon. A
fejét letette a karjaira az asztalra és reám se nézett. Most
alkonyatkor ismét megvert és borzasztóan kiáltott: hogy mindjárt
vigyem vissza. Igen, de én féltem, hogy maga is megver. De maga,
úgy-e, nem ver meg?</p>
<p>Veronika halkan rebegte: «Dehogy, dehogy» és lehajolt a tejhez,
pedig nem is főtt még, hanem fujta a szenet és köhögni kezdett és
elfordult, hogy a gyermek ne lássa; de félkezét a gyermek felé
nyujtotta:</p>
<p>– Ne félj… csak fogd meg jól erősen a kezemet.</p>
<p>De a gyermek azt nem merte megtenni, kivált, hogy a kisasszony
olyan furcsa hangon beszélt, mintha a pinczéből szólt volna fel.
Azonban egy kissé bátrabb lett mégis. Veronika a tálasig ment s a
legszebb aranyos findzsáját vette elő. A gyermek azalatt
bátorságosabban fecsegett:</p>
<p>– Pedig én mit tettem? úgy-e? Az apám azt mondja, hogy minden a
mienk, a mit látunk, csak a gazdagok lopták el tőlünk. Úgy-e? Maga
gazdag <span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span> pedig? Aztán az óra künn volt az
utczán, úgy-e? Hátha az nem is a magáé? nekünk pedig semmink sincs
és az apámnak sincs, mert ha neki volna, adna nekem. Úgy-e?</p>
<p>A tej felfőtt s Veronika mind a két csészét teletöltötte. A
kenyeret kétfelé törte s a nagyobbat a gyermeknek adta.</p>
<p>A gyermek vonakodva vette el. Azonban mindjárt nagyokat harapott
a kenyérből.</p>
<p>– Milyen jó maga… Már nem is haragszik? Miért jó maga? Mondja?
Megcsókoljam a kezét érte?</p>
<p>Elhallgatott s ismét mondta:</p>
<p>– Azt mondta az apám, hogy egyszer minden a mienk lesz. Akkor én
is adok magának mindent, mert maga nem is vert meg, még kávét is
adott…</p>
<p>És hátradőlt háziasabban a széken és hintáztatta mezítelen
lábait s hizelgően mondta:</p>
<p>– Milyen jó itt magánál… Milyen szép és tiszta. Maga meszelte,
úgy-e? mert láttam a reggel. Nem hagyja, hogy én itt lakjam?</p>
<p>– Mit mondsz?</p>
<p>– Mert hova menjek én most? Én máskor is háltam kinn az erdőben
az agyagdombon, a hol a gödrökben nem is fuj a szél, se az eső nem
veri meg az embert. De örökké ott nem lehet lakni, pedig az apám,
mikor elkisért idáig a berek széléig, (hogy lássa, behozom-e a maga
óráját), azt mondta, többet ne jöjj haza, mert én nem lakom ott
többet. Hát akkor én hol lakjam? <span class="pagenum"><a name=
"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span></p>
<p>A Veronika szive szorongott s leült a földre a gyermek széke
mellé s megfogta a kezét.</p>
<p>– De ne fogja meg a kezemet, mert én többet nem csinálok
rosszat, ne féljen. Ezt is azért vittem el, hogy eladjam a zsidónak
kenyérért, mert nem volt kenyerünk…</p>
<p>– S elment az apád?</p>
<p>– De én tudom, hol kapom meg őtet. Ő ilyenkor elmegy az oláh
faluba s ott a dászkállal beszél, de akkor engemet elkergetnek,
hogy ne halljam. Pedig én tudom, hogy mit akarnak ők; hogy mindent
elvegyünk az uraktól, a kik ellopták tőlünk a mi pénzünket.</p>
<p>Már teljesen besötétedett. A szén villogott a kályhában, mint az
ördög szeme.</p>
<p>– Én elhálnék a földön szépen s nem köhögnék éjjel. Maga is
haragszik, ha köhögnék? «Úgy ugatsz, mint az anyád», mindig azt
mondja az apám, ha köhögök. Pedig csak a kutyák ugatnak, úgy-e? S
az anyám rég meg is halt. És nekem semmi se kell s én magát szépen
betakarnám, mint a hogy az anyám betakart engemet, mikor kicsi
voltam, ha lerugtam a paplant…</p>
<p>S élénkebben folytatta:</p>
<p>– De maga nem is ügyel reám?</p>
<p>– És az apád hol van?</p>
<p>Arra a gyermek nesztelenül felkelt, szépen letette a csészét s a
Veronika kezét lopva megcsókolta a kávéért. A vén leány megfogta a
gyermek fejét s megölelte. A gyermek megütődve nézett rá.
<span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
"Page_143">-143-</a></span></p>
<p>– Mit csinál? – kérdezte. Miért ölel meg?</p>
<p>– S hol az apád?</p>
<p>– Az apám? idáig kisért el a berek széléig, a nagy görbe
fűzfáig. Nem jön? hogy nézzük meg őt?</p>
<p>Veronika csodálkozva nézett a gyerekre, de (tán azt se tudta,
mit tesz) kézen fogta s bezárta maguk után az utcza kapuját.</p>
<p>A gyermek előre szaladt, mint a szél.</p>
<p>– Itt volt, itt (kiáltotta), az apám.</p>
<p>És fényes szemeivel meglátta, hogy a görbe fűzfán túl egy fekete
alak mozog s arra élesen visítani kezdett:</p>
<p>– Apám, apám!</p>
<p>Akkorra Veronika a gyermekig érkezett. A fekete alak megmozdult
a berekben és sebesen eliramodott a nagy Maros felé. A gyermek
utána futott. Az alak dühösen rohant az éjbe. A száraz fák
recsegtek a talpa alatt.</p>
<p>A gyermek csüggedten tért vissza.</p>
<p>– Elfutott… Pedig ő volt, pedig ő volt, én tudom azt…</p>
<p>Veronika kezén fogta a gyermeket.</p>
<p>– Visszavisz engemet magához? – rebegte. – Én most úgy félek,
nem is tudom miért…</p>
<p>A kapunál azonban mégis így szólt:</p>
<p>– De reggel utána megyünk, úgy-e? úgy-e? Mert maga beh jó! És én
nagyon szeretem magát.</p>
<p>És ismét megcsókolta a Veronika kezét alázatosan.</p>
<p>Aztán beléptek a szép, tiszta szobába mind a ketten.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
"Page_144">-144-</a></span></p>
<h2>Levél haza.</h2>
<p>Anyó lelkem!</p>
<p>Nagy bajba estem. Félek, hogy ki se lábalok belőle. Meg tudnád
mondani: mit tegyek?</p>
<p>Én ugy tettem, a mint te meghagytad. Eljöttem, látod, hazulról,
hogy a városi zajban elverjem emésztő búmat, vágyakozásomat, az én
elpártolt édes leánykám után. Nagyon egyedül vagyok, ha te nem vagy
itt, anyó.</p>
<p>Megírom neked, mi történt.</p>
<p>Megutáltam a magányt az emberek sokasága között és kijártam a
Maros mellé a búm nagy társaságában – egy halászbottal a kezemben;
s egy nap (úgy vélem, vagy 10 nap előtt, ha nem zavarodtam össze a
számításban) úgy alkonyatban a «nagy bolygó» partján valami ok
nélkül való szorongás fogta el a szivemet: – a veszedelemnek
előérzete. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
"Page_145">-145-</a></span></p>
<p>Ekkor, ülvén a homályosodó parton elmélyedve, néhány ölnyi
távolságban a lábamtól: egy maszatos, fekete tömeg került ki a
vizből a fövényre.</p>
<p>Azt hittem, valami nagy nyálkás, hináros faág vetődött ki s mert
oktalanul ideges voltam, elfordultam tőle. De mintha csipős hangyák
mászkáltak volna a gerinczemen, úgy izgatott a fekete holmi a
fövényes parton a hátam megett, hogy visszafordultam feléje. Mély
sóhajtást véltem hallani. Nem sóhajtott senki, csak a kiloccsanó
víz, a Maros nyálas szája, nyalt ki partramosott áldozata után.
Ismét visszakaptam a tekintetemet s felkeltem, felsodortam a
halász-zsinóromat, hogy elmenjek. Nem tudtam. A szemem ama fekete
holmira visszatévedt, pedig a homály omolva ereszkedett le és alig
lehetett megismerni: mi hever ott.</p>
<p>Féltem. Mégis közeledtem. Nem tudtam elmenni onnan. A honnan,
láthatod: a Sors kiszemelt a szerencsétlenségre és erőszakkal
sodort a bűnbe.</p>
<p>Mert abba estem.</p>
<p>Egy holttest hevert a fövényen. Nagyon csúf volt. A szeme
nyitva; a teste felpuffadva. Ekkor a várbeli toronyban éppen hatot
kongott az óra. Ráfeledkeztem a halottra – míg ütött lustán az óra.
A gyomrán az óraláncza megfeszült. Aranyláncz volt, fényesen
villogva ki a mocsokból. Siket, félelmes csend volt, csak a
fülemben zizegett a rohanó vér. <span class="pagenum"><a name=
"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p>
<p>Vajjon ki lehet e lepecsételt titok? Elkeseredettség, vagy a bűn
áldozata? Reszkettem, alig állottam a lábamon s elesem, ha hozzám
ütődik egy hajló fűszál. Felemeltem a lábamat, hogy odább
sompolyogjak, de nem mertem ismét letenni, nehogy zajt okozzak.
Tudom, hogy a hideg verejték lepergett a kalapom alatt a
homlokomról, s végigfolyt forró orczámon.</p>
<p>Mindig kissé gyámoltalan voltam, – minthogy gyenge voltam
testben, – aztán sokat is bánkódtam az én édes leánykám után. Ej
no! hát akkor sirtam, sirtam és tudom, hogy a doktor mennyit
csóválta a fejét a betegágyam mellett…</p>
<p>A növekedő homály azonban mintha megtaszított volna. Fuss. Az
ösvény vége vaksötét volt. Megembereltem magamat, megtörültem a
homlokomat. Egy pillanatig úgy tetszett nekem, hogy ama holmi ott
alant megmozdult volna s a halott összehúzódó, kidagadó gyomrán az
arany-óraláncz felcsúszott és leesett volna… és arra
megiramodtam.</p>
<p>Igen, futni kezdtem.</p>
<p>Egy göröngyben azonban mindjárt megbotoltam, féltérdre estem s
megütöttem magamat. Arra felszöktem s boszuság fogott el a fizikai
fájdalom mián. Káromkodtam.</p>
<p>Nevetséges. – Hiszen nem vagyok én már gyermek. Huszonkét
esztendőt töltöttem el, mikor a betegágyamból keltem fel. Csak
azért is. Most vissza fogok térni a partramosotthoz és megnézem,
hogy <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
"Page_147">-147-</a></span> hírt vihessek róla – a rendőrségnek, ha
a városba térek.</p>
<p>A halott idős ember volt. Azt hiszem. De nem mertem megnézni jól
az arczát. Valami mészárosféle ember lehetett, mert kövér volt és
nagyon vastag óralánczot viselt.</p>
<p>Az óralánczát néztem, úgy hogy egyebet ne is lássak belőle. Abba
kapcsoltam a szememet.</p>
<p>Valaki jönni fog. És elviszi a lánczot. Bánom is én? Mi közöm
nekem egy arany-óralánczhoz? Van nekem. Tőled kaptam az órámat
anyó! az érettségimre. De a halott óraláncza megzavart. Valami
unszolt arra, hogy vegyem el. Én? Megundorodtam a gondolattól. A
belém nevelt becsület megémelygett tőle. Azonban a ragadozó vad,
mely akkor is hozzákap egy darab prédához, ha már jóllakott is –
megmozdult bennem.</p>
<p>Ragadd meg azt a drága holmit.</p>
<p>Alkudozni kezdett a bennem nösző facsarosság a tisztességemmel.
Fogd meg. Az az érték. És a senkié. Mire ott veszni hagyni? Valami
jót lehetne csinálni vele. Például egy szegény embernek adhatom, a
ki megalapíthatja vele az életét. Átsuhant az agyamon csak ez a
hazugság. Mit se akarok vele kezdeni… Nem. A terhes asszony
halálos, emésztő vágyakozása borított el. Reszkettem a
kivánságomban. A halottat is elfelejtettem, óh, hidd el, anyó.</p>
<p>Az ördög suttogott a fülembe ama nehéz sötétségből, mely mind
ereszkedett inkább le. Összerázkódtam. <span class=
"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> Egy
gonosz eltökéltség… s a következő pillanatban hozzáértem a
lánczhoz, a nélkül, hogy látnám a halottat. Gyűlöltem a
szerencsétlent.</p>
<p>Mily hideg volt az arany!</p>
<p>A láncz engedett. Aranyóra volt a végében. Elhajítottam messze,
a mint kirántottam a zsebéből. Az ösvényre esett. Egy vízcsepp
pergett le róla a kezem fejére… Égetett. Futva menekültem, szinte
ráhágtam az órára az ösvényen. Átszöktem rajta, mint egy
kigyón.</p>
<p>Azt se tudom, mit tettem. Hirtelen visszafordultam, a földre
hajoltam s felkaptam az órát és végignyargaltam a berken. A
lélekzetem elfogyott a vámház előtt és lerogytam a padra.</p>
<p>Valaki megszólított. A vámos volt.</p>
<p>– Szép az este – mondta…</p>
<p>Összerázkódtam a hangjától s erőt véve magamon, beiramodtam a
városba.</p>
<p>Egyszerre ez jutott az eszembe: Miért futok? Mindenki gyanusnak
fogja találni a futásomat. Tán ki is találja mindenki, hogy
menekszem, hogy loptam… loptam… Otthon bezártam az ajtómat és
kétszer is megvizsgáltam az ajtó erősségét.</p>
<p>Az ágyra dobtam magamat. Az utczáról behangzó zaj a fejembe
nyilalott. Meg fogják-e tudni a tettemet? Kitalálják. A Maros
mellett horgásztam. Ez bizonyos. A halott láncza hiányzik. Ez
kétségtelen. Ki vitte el? Ki volt ott?</p>
<p>Bebujtam a paplan alá. Újjal fognak mutatni reám. Tolvaj… Egy
halottat lopott meg. <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
"Page_149">-149-</a></span></p>
<p>Miért? Az éhség vitte e lépésre? Nem. Rothadt belül… Nagyon
hitványul éreztem magamat. Forgolódtam a fekvőhelyemen s a testem
savanyú izzadtsága undorral töltött el. Émelyegtem. Menekedem
hazúlról. Felkeltem s ki akartam lopózni a szobámból a Maros mellé,
hogy visszateszem az órát. De csillagtalan, vágható, nehéz éjszaka
volt künn. Nem mertem megfogni a kilincset.</p>
<p>Hajnalra iszonyú nyomorúan voltam. Akkor elnyomott a bágyadtság
s arra nyitottam ki a szememet, hogy egy óra ketyeg valahol.</p>
<p>Szorongva hallgattam. Tik-tak… tik-tak. Ügyelek: honnan jön a
hang? Óra nincs a szobában. Óh. Ez ugyanazon óra. A halotté.</p>
<p>A kabátom zsebéből jön. A fülemet közel tartottam a
ruhadarabhoz. Szól… szól…</p>
<p>A szoba tulsó felébe húzódom. Ketyeg. Mit tegyek? Ki akarom
venni a kabátból, hogy hajítsam a benyíló kamarába. Nem birom
megfogni. Tik-tak. Mind élesebben lármázik.</p>
<p>Kimenekedem a szobából. A kabátot az órával együtt behajítom a
benyilóba. Mégis szól. Ráhajigálom az ágynemüt mind, a párnákat, a
derékaljakat. Rá is taposok. Egy hegyet hajigálok rá, rongyból.
Mégis szól.</p>
<p>Ekkor kiosonok a szobából s a kulcsot a zsebembe dugom, nehogy
bemehessen valaki.</p>
<p>Egész nap kóboroltam. A város másik felén tekeregtem,
természetesen az erdőben. A Marost meg <span class=
"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> nem
közelítettem volna a világért sem. Óh, ha találkozom valakivel, a
ki rám mutat. A harkály kopogása is megriaszt.</p>
<p>Az éhség űzött be estére és a város végén egy kis korcsma
veresabroszos asztala mellett adattam valamit magamnak. Fuvaros
emberek ittak s egy részeg csizmadia siratta a hazát. Rám se
néztek. De mind elmentek később és a korcsmárosné csípőre tett
karokkal néz kérdőleg reám. Az éjjelt a kávéházban töltöttem,
itatva a czigányokat, hogy a pirkadásig legalább legyenek a
társaim. Ekkor buta fejjel botorkáltam haza.</p>
<p>Úgy ruhástól kuporogtam a divány szegeletébe. A szemem majd
leragadt. Az ágynemű odabenn van egy élő órán. Minden ijedtségem
visszatér erre a gondolatra. Nem tudok elaludni. Ekkor az óra
üt.</p>
<p>Üt.</p>
<p>Hatot egymásután, leppegve, tompán. Ennyit ütött akkor, mikor a
halottat kidobta a Maros. Honnan jön az ütés? Az ágyneműk alól
beszél. Egy… kettő… három… hat. Éppen: hat.</p>
<p>Eszem nélkül vettem a kalapomat s nekivágtam az utczának ismét.
Már éled. Egy rendőr az utczasarkon végigmér. Tán reám teszi a
kezét: «Hol az óra? Hallja!…» Besurrantam a szegeleten és futva
iramodtam meg.</p>
<p>Azon nap a szomszéd falu határában aludtam egy boglya mellett.
Egy kuvasz ugatott elébb, de a szemem leragadott a fáradtságtól s
arra a lábam <span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
"Page_151">-151-</a></span> mellé heveredett. Egészen kóczos
lettem. Azért bemenekedtem a falusi korcsmába, ott maradtam. Senki
se ismer. Ott is aludtam.</p>
<p>De másnap csendőrörs közeledett az országuton. A falusi
ravaszképű fogadós rejtelmesen hozzám hajolt:</p>
<p>– Fusson – lehelte. – Csendőrök jönnek az úton.</p>
<p>Meg voltam bolondulva. Felugrottam. A hátulsó kapun tuszkolt ki
a fogadós s én eszeveszetten rohantam végig a berek ösvényén a
város felé.</p>
<p>Azóta, anyó, éhezem és futok. A lábszáram reszket, a fejem zúg s
összerázkódom, ha egy légy reám száll.</p>
<p>Megpróbáltam, hogy korhelyek közé ülök s iszom reggelig velük.
Akkor ettől félek: hogy kifecsegem ocsmány titkomat részeg fejjel,
hogy megloptam egy halottat; s elszököm a kompániától.</p>
<p>Elhitványkodtam. Lerongyosodtam. Nem merek haza térni.</p>
<p>Ott ketyeg az óra a szobámban és üt hatot… épen hatot!</p>
<p>Egy nap lopva odahúzódtam a Maros felé, a hol halásztam. Mint
remegtem! Bokortól-bokorig bujkálva odáig, csúszva.</p>
<p>A fövényes mart üres volt.</p>
<p>Tán elvitték. Tán eltemették. Az óra azonban él és üt.</p>
<p>Mit tegyek?</p>
<p>Kezdem megszeretni a vizet itt a bolygó mellett. <span class=
"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>
<p>Oly lusta, lágy, puha itt a Maros vize. Nagyon mély. Alig mozog
a víz színe.</p>
<p>Csábit a mélységes nyugalom.</p>
<p>Bár jönnél utánam, anyó! Félek ettől a viztől.</p>
<p>Vonz…</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
"Page_153">-153-</a></span></p>
<h2>A fehér ház.</h2>
<p>– Ibolyák! Erzsi mama, egy csokor ibolya, – kiáltotta Mariska,
szőke feje fölött lobogtatva az illatos virágot és végigtánczolta a
szobát. Az ablakpárkányra tette a virágcserepek közé valaki. De én
megláttam a puha kalapját s polyhos keztyüjét. De nem lehetett
kinyitni az ablaktáblákat a cserepek mián. Várj, várj, kiszaladok a
kapuba, hogy lássam, ki hozta?</p>
<p>– Nem, nem, lelkem. Mit gondolsz? Illetlen lennél.</p>
<p>– Eressz, Erzsi mama! Ne öltsd fel a szigorúbb képedet. De látni
akarom: ki hozta az én ibolyáimat? Azt hiszed, lelkem, hogy nekem
hozta?</p>
<p>– Hát kinek másnak?</p>
<p>– Óh, én édes anyókám! Süsd le csak a szép szemedet, te édes
szentem. Nagyon illik neked… Persze, akkor mindjárt nem is hiheti
senki, hogy neked hozta volna… Hány esztendővel vagy is vénebb,
mint én? Lássuk. Öt… hat. Hat, csakugyan, édes anyókám. De várj,
várj… a virágos <span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
"Page_154">-154-</a></span> gavallér eltünik a látóhatárról, míg te
dulakodsz velem.</p>
<p>Nevető, finom kis arczát kitúrta a virágos czineráriák között,
hogy kilásson. Még reggel volt; az utcza néptelen. A tavaszi
napfény elöntötte az apró házakat. A nyugtalan leányka derekát
átölelte a «kis mama», hogy visszahúzza az ablakból. A leányka
duzzogva rákoppantott az ölelő fehér kézre.</p>
<p>– Irígy vagy, látom, irígy vagy. Nem akarod, hogy lássam a
gavalléromat… Vagy tán a te gavallérodat félted tőlem, nehogy
elszeressem előled? Óh, Isten. Eltűnt. Senki sincs az utczán.</p>
<p>Az ajakát összecsúcsorította s így szólt: «Mú! te csúf mama», –
de mégis nagyon derült volt. Az ibolyacsokrot megszagolta, egy
szirmát lecsípte fehér fogával, aztán okoskodva feltartotta kék
szeme elé.</p>
<p>– Nem tűzöm a mellemre, lelkem; nem is tűzöm a tiedre, mert nem
tudom kié? A pohár semleges terület… Odateszem a dolgozóasztalra,
kettőnk közé. De ne vesszünk össze felette, lelkem, látod, nagyon
szép reggel van.</p>
<p>Messze valahol harang hangja ringott át a langyos levegőn, de
oly tisztán, hogy az ütés után való zúgás is hallatszott. A leányka
felemelte a fejét és elnézett a virágos cserepek fölött.</p>
<p>Erzsi volt a ház feje. Árván maradtak s a nagyobbik beállott
édesanyának, az igazi anya helyett, ki elment örök útjára s az ő
gondjára hagyta a <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
"Page_155">-155-</a></span> kis Mariskát. Ahhoz képest ő a komoly,
a csendes, a dolgos, a zsörtölődő, a kényeztető mama. Sugarabb
volt, mint a huga; a haját a homlokára simítva viselte s ha ruhát
varrattak, a diszítés dolgában adta a meglett hölgyet, míg a bájos
kis Mariskát elhalmozta piperével. Kívülük még csak a vén Rebi néni
lakta a kis fehér házat. Az anyjuktól örökölték őtet is: a
stájfpomádés, fehérhajú, hosszúderekú, bogosujjú, áldott jó öreg
leányt s hárman csendesen, zajos örömök, nagy bánatok híján, tán
álmok nélkül is szűkölködve, úgy éltek, hogy észre se vették, hogy
élnek.</p>
<p>Egy ibolyacsokor… Úgy belecseppent az életükbe, mintha egy
szines pillangó hullott volna le a magasból a szunnyadó tavacskába.
A Mariska fejében egy csokor névtelen ábránd rajzott fel, míg
babrált a varrásán; a kis mama pedig minduntalan csörgött, az apró
porczellánsemmiségeket törülgetve a finom állványocskán. Egy kis
üveggalamb szárnyát le is törte. Megállott előtte s elborult a
szeme. Édes kis emléke volt. Egy tanulófiu lakott náluk még az
anyja életében. Mily rég volt! Távolról atyafiak is voltak. Kis,
tömzsi, szótalan, szelíd fiu. Akkor feleségesdit játszott vele.
«Kálmán néninek» nevezte őt, mert az ő kis szeretőjét Nagy
Kálmánnak hívták. Rég volt. Mennyi minden történt azóta. A kis fiú
elkerült tőlük s kispap lett. Nem is hallottak többet felőle. Ez a
ma letört kis galamb az ő ajándéka volt. Az Erzsi ajaka egészen
ellágyult. Mint megelevenedik a szeme <span class=
"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> előtt
az ő kis ura! S kifordult a szobából, nehogy észrevegye az
elborulását a leánya.</p>
<p>Nagyon elfoglalták a fejét a reggelen esett semmiségek s úgy
eltöltötte kinn az idejét, hogy a tizet is elütött az óra, mire
benézett ismét a szobába. Akkor csengetett valaki a kapun. Egy
sugár, selymes-szakállú, barna fiatal ember lépett be rajta.
Figyelve nézett szét az udvaron, aztán bátran belépett.</p>
<p>A kis Mariska felugrott és gyorsan súgta:</p>
<p>– Erzsi! Ez ő. Ismerem a kalapját. Az ibolyát ő tette az
ablakba.</p>
<p>Aztán a csodálkozásban megnőtt szemmel kisérve a jövevény
mozdulatait, tapsolva mondta:</p>
<p>– Hiszen ez Nagy Kálmán, a te kis szeretőd, Erzsi! Az én
játszótársam. Nézd csak, nézd! Milyen szép legény lett belőle.</p>
<p>Az ajtó megnyílt. A kis Erzsi mama fölemelkedett, elpirult a
homlokáig és halkan rebegte:</p>
<p>– Kálmán…</p>
<p>Egy pillanatig megállottak mind.</p>
<p>– Erzsi, – szólt a fiatal ember s feléje lépett.</p>
<p>A kis Mariska a fiatalember elejébe szaladt, de hirtelen
megütődve, megállott félútban, a kezei lehullottak. Egy perczig
merőn megnézte, aztán lehunyta a szemhéjait, mélyebben fellélegzett
és visszalépett.</p>
<p>A vén Rebi néni csendesen benyitott az ajtón s megtörte a
csendet:</p>
<p>– Te vagy az, Kálmán? Mit keressz te itt? <span class=
"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span></p>
<p>A fiatal ember mind a két kezét a vén leány elé nyujtotta:</p>
<p>– Én itthon vagyok itt, Rebi néni. Ide neveztek ki. Jegyző
vagyok a törvényszéknél. De azt hittem, hogy örvendeni fognak
rajtam és most vágytam látni a meglepetésüket.</p>
<p>– De hát a reverendád? Kispapnak indultál. Az anyád álmának
vége? A primiczián nem csókolunk kezet neked?</p>
<p>Aztán kedvesen hozzátette:</p>
<p>– De így is jól van. Az Isten hozott.</p>
<p>Ő hozta s mégis nehezen melegedtek össze. A kis mama zavara
oszlott el leghamarább, de a kis Mariska nem is ült közéjük, hanem
távolabbról kelletlenül ügyelte váltakozva a nénjét s a
fiatalembert.</p>
<p>– Semmi se változott meg itt, – mondta lágy hangján a
fiatalember, – csak mi. A kis Mariska, az én játszópajtásom, az
eleven, kaczagó, hunczfut leánykám kivált, mert ő idegenül néz
reám.</p>
<p>– Miért? – felelte szárazon, de kissé fátyolozott hangon. – De
hiszen én még igen kicsi voltam, mikor magát utóljára láttam. Most
már nagy leány vagyok…</p>
<p>Ez a látogatás nem is tartott sokáig. A fiatal ember
fölemelkedett és nem marasztották. A kis mama ránézett a leányára
és nem merte marasztani; a kis Mariska szinte idegenül ügyelte a
nénjét, ha vajjon ez nem marasztja-e? És a fiatalember leverten
hajtotta meg magát, mert nem <span class="pagenum"><a name=
"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> marasztották. A szemét
egy perczig csodálkozva felejtette a leányka kigyúlt arczán. Aztán
elment.</p>
<p>A kis leány az ablak felé fordult, a mint a fiatal ember betette
maga után az utczakaput. Aztán visszafordult s valami kicsinylő
hangon szólt:</p>
<p>– Nem szeretem a Kálmánodat, Erzsi! Merev és csúf. Tetszik-e
neked?</p>
<p>Azonban a kis mama mit se felelt, hanem leült az asztalka mellé,
lehajolt a fiókokra, hogy kikerülje a huga ügyelő tekintetét és
turkált benne zajosan.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Másnap kedvetlenül ébredtek meg. Rosszul aludtak. A házidolgok
végzése közben kerülték egymást, s nem találtak beszélő tárgyat. Az
ibolyacsokor megfonnyadt az asztalkán. Egyik se nyúlt hozzá.</p>
<p>Gondosabban öltöztek föl s erős, kritikus szemmel ügyelték meg
az egymás piperéjét. Bizalmatlanabbak és szótlanabbak lettek.</p>
<p>Az idő elborult. Az eső szemelgetett s az eszterhaj alól egy
házépítő fecskepár szüntelen locsogott. A nyitott ablakon át
hallgatták, a varrásukat az ölükbe hullatva. Az álmodozásukat
azonban restelték s nem magyarázgatták kedvetlenségük okát.</p>
<p>A kaput ügyelték s felriadtak, ha valaki benyitott. Ilyenkor
lopva egymást nézték s elpirultak. Valakit vártak. Nem jött.
<span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
"Page_159">-159-</a></span></p>
<p>A mint alkonyatra hajolt a nap, a kis leány kilopózott a vén
Rebi nénihez. Hízelegve dörzsölődött hozzá.</p>
<p>– Te mindent tudsz nálunk, lelkem…</p>
<p>– Valami kell neked, te macska, hogy így ölelgetsz? Mit
kivánsz?</p>
<p>– Semmi, igazán, lelkem. Csak nagyon szeretlek. Hanem, lelkem,
(a hangja suttogóvá vált), mondd meg nekem, mikor megy <i>hozzá</i>
igazán Erzsi?</p>
<p>– Kihez, te?</p>
<p>– Óh, hiszen te tudod.</p>
<p>– Ez a bajod? Félsz kimondani a Kálmán nevét? No nézd ezt a
csitri fruskát. Gyanús vagy. Nagyon megnézted Kálmánt s megriadtál
tőle. Csinos fiú… Nem nyilalt valami a szivedbe? Miért menjen Erzsi
férjhez hozzá?</p>
<p>– Hát hozzá készül. Látod! Te tudod!…</p>
<p>Az estét szótlanul töltötték el s mikor behúzódtak az
ágyasházukba, Erzsi észrevette, a mint a leánya kilop néhány
fonnyadt ibolyaszálat a pohárból és a párnája alá rejtette.</p>
<p>Az éjjelre kifénylett a hold. A friss, nedves lomb nehéz illata
lengett a lágy, álmos levegőn, a kert fenekén egy madár csattogott.
Csábító, kérő, imádó beszédét Erzsi mind jól megértette.
Nesztelenül felkönyökölt. Felindulásában az ajaka rebegett.
Ezüstszálak rezegtek át az ablaktábla hasadékán s a futó sugár a
kis leánya bánatos arczára tévedt, mely síróra állott. A szeme le
volt hunyva. Mintha <span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
"Page_160">-160-</a></span> csak örökálmát álmodná. A szivébe
nyilalt ez a kép. Valami névtelen félelem riasztotta meg. Aztán egy
csepp köny buggyant ki az álmodó Mariska szemehéja alól, s mire a
holdfény elszállt, a homályon nehéz, keserves sóhaj kelt át.
Erzsike megriadva bujt a takarója alá, hogy ne hallja. Mégis
hallotta. Minden öröme ez a kis leány. Az édesanyjuk halóágyán az ő
gondjába hagyta. Ölében játszatta; ő vigasztalta kis bújában s az
örömeiben vidult meg.</p>
<p>Kétségtelenül Kálmánnal álmodik, a kivel gyerekkorában játszott
s most a szivébe szállt. Kétség, keserűség gyötri. Félti… félti
attól, a kire úgy nézett, mintha az anyja volna. Ezért húzódott el
tőle…</p>
<p>Hát vajjon nem félti-e ő is Kálmánt épen a leányától: Kálmánt,
ki az ő titkolt ábrándja is volt. Jó. Erzsike arra született, hogy
szeressen és feláldozza magát azokért, a kiket szeret. Mégis… Mit
tegyen?</p>
<p>A kezét átnyujtotta a leánya ágyáig s gyöngéden megérintette a
könyben úszó arczot. Keserűen felsóhajtott.</p>
<p>Másnap félve ölelte meg egy szó nélkül.</p>
<p>A leánykában mintha felolvadt volna ez ölelésben valamely kéreg,
a nénje mellére dőlt és halkan sirdogálta:</p>
<p>– Én igen szerencsétlen vagyok.</p>
<p>– Bánt valami? Eltitkolod előlem az okát?</p>
<p>– Hát tudom is én, lelkem. Lehet-e valami <span class=
"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> bánatom
nekem? De óh! mint szeretnék meghalni. Nem tudom, miért, anyám…</p>
<p>Később így szólt Erzsi:</p>
<p>– Sírtál az éjszaka.</p>
<p>A leányka sértődötten csippent fel hirtelen:</p>
<p>– Utánam kémlelsz?</p>
<p>Az egész napon át hánykolódott a szélsőségekben. Mindjárt
visszautasító lett az ellágyulása után. Az udvar virágágyaiban
babrált, mely az utczakapuhoz közel esett. Mert várt… várt valakit
emésztő vágygyal. Estére ennek a kivánságának betege lett. Az
ajakát égette egy név, melyet szeretett volna kimondani. Most
kigyúlt és elsápadt mindjárt. Ha a nénje rátette kezét forró
homlokára, felvetette különös fényben égő szemét s aztán durczásan
elfordította fejét.</p>
<p>Aznap se jött senki hozzájuk és másnap se. Istenem!</p>
<p>A kis mama eszében, aggodalmában minden képtelen terv fogamzott
meg. Elfelejtette a maga szorongását, minthogy a leánya búja
foglalta el a szivét. Óh, mindent feláldozna azért, hogy ismét
nyugodtnak, vidámnak lássa. A maga ábrándját elborította az
aggodalom. Képes volna arra, hogy elmenjen Kálmán után s
odavonszolja lázban égő leányához, ha megalázkodva rimánkodna is
neki.</p>
<p>Egy pillanatra öntetsző mosoly suhant át az arczán. Hátha semmit
se érne az áldozata, mert hátha Kálmán még mindig és egyedül
Erzsikéért ég, úgy, mint gyermekkorában… Megsimította a
<span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
"Page_162">-162-</a></span> homlokát, hogy elűzze a kisértő,
hivalkodó gondolatot. Mire se gondoljon, csak a leányára, az édes
kis leányára. Ha csúffá tehetné magát, útálatossá tehetné magát,
hogy elfelejtse őtet. Vagy ha eltűnne az útjokból? Nem. A leányát
tenné szerencsétlenné…</p>
<p>Az álmatlan éjszaka után a hajnali derű valami világosságot
keltett föl a fejében.</p>
<p>Lábujjhegyen a leányához lépett, nesztelenül. Ráhajolt és
megcsókolta:</p>
<p>– Nagyon szeretlek, lelkem! – rebegte és összeölelte a
fejét.</p>
<p>Határozott.</p>
<p class="center">*</p>
<p>A negyedik napon bátortalanul tette valaki a kezét a
kapukilincsre.</p>
<p>A két leány mégis meghallotta s egyszerre fel-felugrottak.</p>
<p>– Valaki jön… rebegte nyugtalanul Erzsi.</p>
<p>A kis leány felcsippent, mint egy kelepczébe esett madár.</p>
<p>– Menj elejébe Mariska. Ő mindig ilyen tartózkodó volt. S mi nem
bátorítottuk fel a minap. Menj szivesen elejébe.</p>
<p>A leányka megriadva rebegte:</p>
<p>– Te menj elejébe. Tégedet akar látni.</p>
<p>– Nem, az nem igaz. Éretted jön. Akarom. Menj elejébe.</p>
<p>A fiatalember tétován lépett előre a napfényes <span class=
"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span>
ösvényen. A tornáczról kedélyesen szólott reá a vén Rebi néni:</p>
<p>– Úgy jösz, mint a bűnös. A volt kispap, a ki gyónni jön. Rég
várunk.</p>
<p>– Nem csak maga várt, Rebi néni?</p>
<p>– Óh, bolond te… Hát miattam jösz most?</p>
<p>A kis leány tartózkodó fejbicczentéssel köszöntötte s a keze
remegett, a mint a fiatalember kezébe tette. Mind a hárman
körülnéztek, mintha Erzsikét várnák. «Miért nincs itt» – gondolta a
fiatal ember. «Őtet keresi!» – gondolta keserűen a leányka.</p>
<p>Jókedvű, fényes tavaszi nap volt. A jáczintok fürödtek a
napsugár fényében s a ragyogó, friss füvek közül a férfihűség
könnyű, szálló pelyhei szállingóztak az illatos levegőn.</p>
<p>A verandán állottak meg. A vén leány vitte a szót, de alig
hallgattak rá. Némi zavarodottság ült közéjük s a ház ajtaját
ügyelték, melyen belül késlekedett Erzsike.</p>
<p>– Megvárakoztattalak? – csippent valaki reájuk.</p>
<p>Erzsike volt.</p>
<p>Egészen megváltozott. Tiszta homlokát néhány hajtincscsel
takarta el s könnyű, virágos, nyitott karú pongyolát öltött fel,
melyből gömbölyű karja fehérlett ki s melyen át teste igéző vonalai
áttetszettek.</p>
<p>Derülten lépett közéjük.</p>
<p>– Tetszeni szeretnék magának, Kálmán! A maga kedvéért
csinosítottam ki magamat. Jóízűnek talál-e? <span class=
"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> Virágom
nincs, ez csak a maga figyelmetlensége, édes, aluszékony,
gyerekkori lovagom.</p>
<p>És kecsesen bókolt s ragyogó szemmel nézett rá.</p>
<p>– De milyen fonnyadt kedvben talállak titeket. Hogy van, Kálmán?
Vártuk. Olyan derülten kopogtatott be az ablakunk párkányán az
ibolyacsokrával, hogy azt hittem, megváltozott maga is, mint én. De
az nem igaz. Maga a régi «néni». Emlékszik, «Kálmán néninek»
hívtuk, mert úgy tudott pirulni, mint egy félénk kisasszony.
Megtelepedett-e már?</p>
<p>A világias dáma mozdulatával helyet mutatott maga mellett s
elnyúlt egy hintaszéken. Keskeny, nyerges lábacskájával meglóbálta,
úgy, hogy formás bokái is kilátszottak szoknyái alól. A fecsegni
vágyó könnyű hölgy módján, beszédes szemét ügyelve járatta
szerteszét.</p>
<p>– Annyit kérdezek, hogy – látja – nincs idejük felelniök. Mi
elvonulva élünk s belénk reked a szó, mint a szénsav a zárt
borospalaczkba. Ha aztán kinyitják az üveget, habzik, forr ki az
édes lé. Maga az, Kálmán, a ki a szánkat kinyitja. Csúnyának
találja-e a lányomat, Kálmán? Ízes falat, úgy-e? Nem? Tizennyolcz
esztendős. A tavasz eleje. Az én tanítványom, de rossz tanuló…
Olyan szótalan, majdnem félénk, mint… mint maga, Kálmán, a «néni».
Erre nem én tanítottam. Élni, ah, élni, hogy érezzük, hogy élünk… ő
nem tud. Tánczolni, kaczagni… ki tanítaná meg? Tőlem nem tanulta
meg. <span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
"Page_165">-165-</a></span></p>
<p>A kis Mariska leplezetlen csodálkozással nézte meg a nénjét. A
vén Rebi néni felállott és az ő édes, komoly, okos úrnője mellé
lépett és elsimította a homlokáról a haját.</p>
<p>Erzsike tréfás duzzogással utasította vissza.</p>
<p>– Elrontod a frizurámat. Irígyeled tán, ha csinos vagyok, vén
Rebi néni? Csinos fiatalember van nálunk s irígyeled a sikeremet.
Te is Mariskát kényezteted. Várj. Ti unalmasak vagytok. Kálmán az
én régi lovagom… Megmutatom neki a búvóhelyeket, a hol csókolóztunk
gyermekkorunkban… Akarja-e? A liczeumbokor még azon a helyen áll.
Dúsabb lett s mélyén szerelmes madár fészkel benne most is. Az én
kis leányom epedve hallgatta a szavát az este is. Nem félne tőlem,
Kálmán, ha velem jönne?</p>
<p>S felkelve, kezét a fiatal ember karjába öltötte és a leányára
tekintett:</p>
<p>– Velünk tartasz-e? – kérdezte s azzal megindult az ösvényen
gyorsan.</p>
<p>Az első fordulónál elfulva megállt.</p>
<p>– Kigyúltam. Ez a tavaszi levegő megmozdította az én lázongó
véremet, mely rendetlenül buzog föl az ereimben. Várjon, – mondta.
– Maga, a szemérmes «néni», nem botránkozik-e meg, ha könnyítek
magamon?</p>
<p>És leroskadt a hajlós kerti székbe s néhány gombot kapcsolt ki a
mellén s kitűrte a puha nyakánál a szövetet.</p>
<p>Aztán érzékenyebb hangba csapott: <span class="pagenum"><a name=
"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p>
<p>– Sokat vártam magát, Kálmán! A gyerek sóvárgásával gondoltam
magára. Még játszani szerettem volna tovább gyerekkori játékainkat.
De maga nem jött. A sóvárgásban elfonnyadtak bennem a naiv,
leánykás ábrándok. Az élés vágya buzgott fel bennem. Néha nem
ismerek magamra. Szeretem a világi zajt, az izgató örömöket. Már
nem elégedném meg a maga kis bókjaival, a miket hajdan elrebegett…
Adja a kezét, Kálmán, legyünk jó barátok. Maga volt az első
szerelmem. Ki lesz az utolsó?</p>
<p>S aztán felemelte az ujját figyelmeztetőleg.</p>
<p>– Ügyeljen! A gyerek jön utánunk az úton. Félek megmutatni neki
a valóságos élet útját. Szeretem és irígylem; a gyermekségét,
imádandó szelídségét. Nézze, nem hasonlít-e ama liliomágra, melyet
az őrzőangyal tart a kezében az imádságos könyv első lapján.</p>
<p>A fiatalember elvonta a szemét az Erzsike telt, fehér, ragyogó,
izgató melle vonalairól s a sugár, ártatlan leánykán pihentette
meg.</p>
<p>A vénleány a veranda oszlopához támaszkodva, kimeresztett
szemmel ügyelte a leányát.</p>
<p>– Mi leli? – rebegte félhangon. – Oly nagyon szereti-e Kálmánt,
hogy ismét el akarja kábítani? Vagy oly nagyon szereti-e a leányát,
hogy megutáltatni akarja magát érette Kálmán előtt…</p>
<p>Megsimogatta a homlokát s a szeme, a mint az egyenes úton
végignézett, könynyel telt meg. «Óh, édes, bátor kis mártirom»,
rebegte és feléjük indult. <span class="pagenum"><a name="Page_167"
id="Page_167">-167-</a></span> Onnan halk, víg dalocska töredékei
szálltak feléje.</p>
<p>A liczeum bokra előtt állottak, a hol a fészekrakó fülemüle
lakik. Nesztelenül közelítette meg őket…</p>
<p>A kis Mariska észrevette a vénleányt és hozzásimult
megzavarva.</p>
<p>– Mily csúnya lett az én édes mamám, – mondta s szégyenlősen
fordult el.</p>
<p>– Ne szólj… Mily nagyon szeret ő tégedet… azt megmérni se tudod
most.</p>
<p>S a kis mama derülten fecsegett a megzavart ifjú emberrel. A
szeme ragyogott. Mezítelen, szépséges, gömbölyű karjával szántotta
a levegőt, a mint csintalan szókat sugdosott a fülébe.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
"Page_168">-168-</a></span></p>
<h2>Nehéz éjszaka.</h2>
<p>Nyughatatlanná tett az út, a mint leereszkedtünk az erdős
hegyháton, a kanyargós úton. Deszkát szállító szekeresek
kapaszkodtak felfelé, rendetlenűl kiabálva, ki nem térve a
lejövőnek. Homályosodott már az idő, a mint találkoztunk velük és
besötétedett, míg leértünk s kerülgettük szakadatlan sorukat.
Vártam, mikor ütődünk beléjük, hogy befordítsanak a mélységbe.</p>
<p>Az eső csak szemelgetett, de hullott szüntelenül, konokul, mint
a búlátott szem. A megszínesedett lombok lucskosan meghajoltak. Az
eső halk suhogásával, (mintha lágy madárszárnyak légiója rebbent
volna), versenyre kelt az Olt zúgásával, mely a hegy talpán omlott
le a mederben.</p>
<p>A sötét kis falucskán csúf sárban döczögtünk át; még a
gyertyaláng is mintha unta volna a pislankodást a kis putrikban… A
szekeres a vasúti váróházhoz közel vitt (hogy éjfél után a
továbbutazásra közel találjam a vasutat) egy nagy, magánosan álló
korcsmába, a hol nagy szinek voltak s olcsón mérték a szénát s
italt. <span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
"Page_169">-169-</a></span></p>
<p>Egy nagy, savanyúszagú ivón vezettek át a dohos vendégszobába,
melynek az ajtaja a mezőre nyílt. Fáztam s igen nyomorúltan éreztem
magamat, mintha egy penészes gödörbe taszított volna le valaki. Egy
kövér kerek asszony, (hasonlított egy mosogatásra váró nagy
cserépfazékra), szótlanul tett világot a koczkás, ragadós tapintatú
asztaltakaróra s az egyik zsíros, kövér karjával az asztalvégre
támaszkodott, mintha kérdezte volna: «He! kell-e valami?»</p>
<p>Egészen idegennek tetszett nekem a saját hangom, a mint
egyet-mást kértem a vacsorához. Egyedülvalóságomban körülnézve,
néhány képet láttam meg előbbször: a vadásztemetést, (a medvék a
halottvivők, rókák, farkasok a siratók s egy szarvas a
temetésvezető), egy mocskos, fanyalgó szüzet, ki a tavaszt
ábrázolta s egy szakállas vént, a tél képviselőjét. Azt képzeltem,
hogy a szobámon túl valaki elfojtottan zokog s arra felálltam, hogy
végigjárjam a szobát. Lépegetve, a kemencze görbén álló füstvezető
pléhcsövét megigazítottam, mire az egész alkotmány nagy zajjal
összeomlott s a száján keserű füstöt okádott ki. Kitártam az ajtót.
Nehéz, fekete sötétség súlyosodott az esővel tele levegőre künn. A
kerek asszony, mialatt a pléhcsővel bajlódott volna, benyitott az
én szobám után következő lyukba s durván bekiáltott: «csend»… Aztán
morogva fölemelte a szoknyáját, hogy megfoghassa a meleg csövet s
mérgesen zörgött vele. Azalatt egy gyolcsnadrágú, <span class=
"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span>
csizmás, zöldszegélyű, szürkeruhás polgártárs lépett be a szobába
az útról s a nyügölődő asszonyhoz szólott: «Leesett?» – kérdezte a
csőre mutatva «Leverték!» – felelte komor szemrehányással
végigméregetve engemet. A polgártárs az asztal mellé telepedett,
szivarkára gyújtott, lekönyökölt s mikor magunkra maradtunk, apróra
végigvizsgált bizalmasan.</p>
<p>– Csúf utazó-időnk van, – mondta, – ha fedeletlen szekérben jár
az ember… Honnan tetszik jönni? – kérdezte.</p>
<p>Aztán az utazó-ládám tetejéről eltaszítva a plédet, így
szólt:</p>
<p>– Szép portéka… Idegen országbeli munka… A disznóbőrt így nem
tudják kikészíteni nálunk… A kapcsolat kétségtelenül angol mív…
Hiában! Nyomorúak az ipari viszonyok hazánkban… Hova tetszik
utazni?</p>
<p>Azt hiszem, ismét szekeresek érkeztek a szinek alá az udvarra,
mert a rúdra erősített petróleumlámpa lángja végignyúlni lászott a
vaksötéten. A kerék zörgése alig hallszott a mély sárban. A szoba
rosszul záró ajtaját betettem. A rothadó anyag keserű füstje még
ott úszott a nehéz levegőn… Az ivóban a szekeresek lármásan
telepedtek le.</p>
<p>– E kendő (a vendégem zavartalanul tapogatta a holmimat) jó
drága lehetett. Mikor a vasutunkat építették, viseltek az angol
mérnökök ily koczkás portékát. Skót színek, ha nem csalódom…
Csodálom (a fejét mind a két öklébe támasztotta, <span class=
"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> mintha
nagyon nehéz volna), hogy uraságod nem a nagyvendéglőbe szállt meg.
Ide csak a szekeresek járnak. Nyomorú fészek… de a bora tiszta,
szászvidéki. Nem tetszik? – kérdezte és egy megtöltött poharat tolt
felém.</p>
<p>A bizalmaskodása untatott, de mivel magányosan lenni még
unalmasabb, az asztal felé közeledtem.</p>
<p>– Nagy esemény történt a községünkben. Mi elfelejtve élünk itt,
uram, de ez az esemény az ujságba kerül; majd meg tetszik látni. S
előrehajolva, vizsgálgatva a mellényemet, váratlanul kérdezte:
«Azon óraláncz velenczei munka? Arany… biztosan. Nagyon jelesen
dolgoznak aranyból azon emberek, taliánok, ha nem tévedek…»</p>
<p>Begomboltam a kabátomat. Váratlan érdeklődése felvert
kedélyállapotomban egyenesen gyanúsnak tetszett. Itt egy mező
szélén nem szeretem, ha az óralánczom iránt ismeretlen emberek
érdeklődnek. A kiváncsi barátságos idegen kedvetlenül vette észre a
mozdulatomat és elhallgatott. Fölkelt s ajtót nyitott ismét. Az eső
nekiereszkedett; hallszott, mint csobog a pocsolyákban. A füst a
vizes levegőre nehezen húzódott ki. Az éjszaka oly nehéz, fekete
volt, mint egy gyilkos lelkiismerete. Visszatért s még az útban
folytatta:</p>
<p>– Nevezetes eset… A földbirtokosunk: Sötér, főbelőtte magát
tegnap délután…</p>
<p>– Úgy-e?</p>
<p>– Maustodt, uram! Egy lövés s pász, punktum. <span class=
"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span>
Nevezetes familia… Nagyságos úr! Ilyen eset a világon mindenütt
feltűnést keltene.</p>
<p>Akkor hozta be a fogadósné a vacsorámat… A mondatait a
háborgatás mián szakgatta meg s gyorsan végezte be, az ujját
figyelmeztetve emelve fel, míg a fogadósné a szobám után következő
sötét lyukba belenézett.</p>
<p>– Átment valaki itt a szobán? – kérdezte tőlem.</p>
<p>– Senki, asszonynéni, – felelte helyettem az idegen.</p>
<p>A fogadósné megfogta az asztalon pislánkoló gyertyát s bevitte
magával a sötét lyukba, azonban hamar kihozta, lecsapta a
gyertyatartót s terített. Hátrább állott, a virágos poharakkal,
fotografiákkal megrakott kasztenhez dőlt s várt, a míg ettem. Az én
barátom erősen szivarozott, míg a szekeresek az ivóban hangosan
röhögtek s koczintottak.</p>
<p>– Hogy alszom én itt az éjjel? – kérdeztem a fogadósnétól, hogy
szóra bírjam. Nem felelt, hanem felrántotta a vállát. Később
odavetette: «A kinek jó a lelkiismerete, a kövön is elalszik.»</p>
<p>A barátom unalmában a holmimat fogogatta:</p>
<p>– Válogatott portékák, – mondta, – nálunk ritkán fordulnak meg
ilyesfélék… Mi becsületes emberek vagyunk, uram! de szegények… Az
istenadta paraszt ki se mozdul a falu határából, akár a csorda… A
skatulyában kalap van, uram? Nem veszi rossz néven, ha felpróbálom?
Köcsögkalap? <span class="pagenum"><a name="Page_173" id=
"Page_173">-173-</a></span></p>
<p>A fogadósné kivitte a teritéket és arra a barátom, mint a hogy
egy elzárt palaczkból kirántott dugó után habzik a jóféle lé –
nyomban folytatta a siralmas esetet a nagyságos úrról, ki halva
fekszik valahol.</p>
<p>– Nem is gyaníthattuk, hogy mire készült. A tegnapelőtt itt, e
helyen, uram, itt ülünk ketten s én azt mondom neki: «szépen keltek
ki az ősziek». Egy szót se felelt, mert igaz is. «Csak – mondtam –
a ki megkésett a vetéssel, nézheti a szántást», mert már akkor
kezdett ez az istenverte eső. «A lucsokba csak nem akasztja az
ekét»… No, úgy-e, uram? Így szóltam. És másnap főbelőtte magát… Oka
volt, uram… nem mondom, de mindjárt pisztolyhoz nyulni, hát ilyet
tegyen keresztyén magyar? Egy mogyorófapálczát fogjon a kezébe a
magyar s azzal csináljon rendet a feleségénél… de nem pisztolylyal,
uram! Mert az igaz, hogy nagy háborúság volt, mikor a Sötér
felesége megkorbácsolta a fogadósné leányát. Nem mondom! ez kurucz
dolog volt, de hát ujság-e az a világon, hogy egy férfi
elfeledkezik magáról… Megkorbácsolta az ura kedvesét, a fogadósné
leányát s ezzel végezzék be az ügyet, uram! Na, úgy-e?</p>
<p>– … Ő már ezzel se végezte be… Az urát biztosan nem bántotta,
mert azt még se merhette… hanem felpakolt s ott hagyta az urát…
Pedig, uram! a birtok tulajdonképen az asszonyé; <span class=
"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> ő
váltotta ki, mikor az urához ment és jól éltek rajta. Mégis, uram,
otthagyta az urát… a birtokban, uram! otthagyta s elvitte a fiát
is… bárha egyebet esküdött az oltár előtt az urának.</p>
<p>– … Pedig már nem mai csirkék ők se. Sötér őszül… és a mult
hónapban azt mondom neki: pajti! őszülünk. S ekkor jön az ördög s
megcsapja a lapátjával Sötért. Akkor tért haza a fogadósné leánya.
Szép perszona, uram… Igen szép perszona. Én nem tudom, mi történt
köztük, én nem láttam uram! én nem hallottam. De szép dolog, uram,
hogy őszülő embernek ily buzogó vére vagyon… Azt inkább magasztalni
kellene, mint korholni… A Sötér felesége azonban vesz egy
korbácsot, megveri a fogadósné leányát és megvan a baj. Egy német
asszony, uram! ilyen esetben sirna… egy franczia hölgy perelne és
visszacsalná az urát – a Sötér felesége korbácsot vesz… (én
korholom érte, uram!…) és aztán elmegy…</p>
<p>– … Hát ha már elégtételt vett, miért ment el mégis, otthagyván
az urát?… Logika ez? A logika pedig első dolog a világon… Otthagyta
és – Sötér… ott fekszik a legszebb szobájukban… a golyó
keresztülment az agyán… Hát ezzel el van igazítva a kérdés? Ő,
tessék elhinni mindent elkövetett Sötér; utánament a feleségének…
kérte… megalázkodott… Nem… S akkor daczból s keserűségében még
egyszer, tegnapelőtt, <span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
"Page_175">-175-</a></span> idejött, uram… együtt voltunk az asztal
mellett itt… és most ott fekszik…</p>
<p>Valaki bekiáltott az ajtóból: «Kilenczet elütött az óra»… A
fogadósné hangja volt. Azt hiszem, hallgatózott künn…</p>
<p>A barátom abbahagyta a gesztikulálásait, kihörpenté a borát s
felállott…</p>
<p>– Az embernek felesége is van, uram s ha szekereket küld utánam
az asszony, nem jó várakoztatni a lovakat künn ilyen időben… mert
kár eshetik az állatokban… De én azért, uram, eljárok a fogadóba
csúf időben is, ha utazó idegen úriember száll meg a községünkben.
Én, uram, nem akarok elmaradni a világtól… én szeretek szép
portékákat látni… én szeretek tanulni. A reggeli vonattal tetszik
elutazni, vagy az 1 óra 25 perczessel? De veszett büdösséget csinál
a szobában, uram, egy rossz kemencze… Vajjon mit éget benne a
fogadósné?…</p>
<p>– – – Csak akkor becsültem meg a barátomat, mikor elment. A
szoba barátságtalan félhomályát, piszkosságát… elhagyatottságát,
rossz szagát… csak akkor értékeltem, mikor magamra maradtam benne…
a tapaszolt falat, a rosszlábú ingó asztalt…</p>
<p>A magányosság egy idő mulva úgy lenyomott, mint valami teher a
vállamon. Az ivóban is kifogytak a szóból a szekeresek, egy-egy
szót pottyantva ki, hogy annál nagyobbakat hallgassanak. Az esővíz
csurgott le az eszterhajról, s a hangokból <span class=
"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> kivált
egy éles cseppenés, mely bizonyosan valami pléhdarabra koppant, s
mely apró sikoltozásra hasonlott és más vastag, kongó cseppenések,
a miket megzavart néha egy súlyos talp csoszogása, mely
időközönként az ivóból hallszott… Az utánam következő lyukból,
mintha elfojtott sírást hallottam volna. Tán csak a szél
beszélgetett. Azt hiszem, csak az érzékeimmel hallottam.</p>
<p>… Egy halott a faluban. Mi közöm hozzá? Ravatalon, részeg
virrasztók felett… rettenetesen hallgatva. Egy fejjel kevesebb,
melyből gondolatot, érzést, szenvedést kiűzött egy golyó…
ismeretlen faluban… ismeretlen házban. Mennyi haszontalan fej
ágaskodik felfelé… mi közöm azon egyhez, mely a «legszebb
szobájában» örök álomba merült.</p>
<p>Felkeltem űlőhelyemből, végigjártam a ketreczemet. Valamiért a
lépésem zaja bántott és lábujjhegyen tértem vissza a keshedt divány
szegletébe. A mint óvatosan leereszkedtem az ülésre, megfogtam az
asztalt, s az úgy megreccsent, mintha fájdalmában sírt volna
fel.</p>
<p>Izgatott voltam. Nesztelenül az ágyig lopóztam, de mindjárt
elkaptam a kezemet, a mint a hideg, nedves párnahajhoz értem.
Mintha halotthoz értem volna. Nem… nem tudnám érinteni az
orczámmal. Miért?… Tudom is miért? de féltem… s egy nagy lépéssel –
a hideg falhoz támaszkodva – az ajtóig ugortam, hogy bezárjam. Nem
lehetett. Rossz volt a zárja.</p>
<p>Mintha a nehéz levegő simogatta volna a bőrömet, <span class=
"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> hogy
elkábítson. Addig súroltam a homlokomat, a míg fájt… Valami nehéz
tárgyat ügyeltem, a mivel eltorlaszszam az ajtót. De zajjal járna,
ha az ágyat az ajtó elé hurczolnám. Elviselhetetlennek képzeltem
valami nagyobb lármát. Egy vas tűzpiszkáló hevert a kemencze
mellett. Ravasz örömmel eszeltem ki, hogy azt nesztelenül
odatámasztom s az majd zajjal le fog esni s engemet figyelmeztet,
ha majd jön az a bizonyos valaki… Nagy gonddal, nehéz
egyensúlyozással, állóhelyemben levetettem a czipőmet, hogy zaj
nélkül térhessek vissza a divány szegeletéig.</p>
<p>Az ivóban hangosan horkolt fel egy szekeres. Mily félelmes és
ocsmány volt. Arra egyszerre az utánam következő lyukból mintha
szepegést hallottam volna s mintha ablakot nyitott volna ki valaki
s zárt volna be. Kivettem az órámat. Csak egy óra telt el, hogy
egyedül maradtam. Gyorsan visszadugtam az órát a zsebembe. Egyszer:
a fényes tárgy mutogatásának oktalansága ötlött az eszembe;
másszor: nem mertem felhúzni, mert a perczegése zaját
elviselhetetlennek képzeltem.</p>
<p>A tárczámat kivettem a zsebemből, ráültem; és átnyúltam
bátortalanul az asztalon, hogy a táskából kivegyem a revolvert,
melynek minden töltőlyukában egy-egy golyó gunnyasztott, munkára
készen. A divány szegeletébe húzódtam, a «skót szinű» keszkenyővel
betakartam a térdemet. Valósággal fáztam.</p>
<p>Egy-egy talp csoszogása, egy-egy horkanás; <span class=
"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> valami
perczegés, suhogás vált ki az egyhangú morgásból, a mit az eső
okozott künn. Nagyon elhagyatottnak éreztem magamat és keserű nyál
gyűlt meg a számban minden pillanatban. Ama fej, melyen kis fekete
csatornát vert egy buta golyó, akkora pont alakjában jelent meg a
félhomályban, mint egy mákszem… aztán nőtt… nőtt, természetfeletti
nagyra szélesedett, puffadt és akkorára nőtt, mint az a gyűrű, a mi
egy bedobott kő után az állóvízben képződik – s végre elenyészik a
semmiségben…</p>
<p>Ismét kinyitottam a szememet, hogy ne lássam a növő csatornát,
mely akkora lesz minden perczben, mint egy feneketlen barlang… A
lélegzetemet visszatartottam, mert hallottam a zaját… valósággal
hallottam. A gyertya perczegését és valami szomorú sóhajtást és a
kezemet felemeltem védelemül, hogy a nedves levegőn szálló füst ne
érjen hozzám.</p>
<p>Azt hiszem, éjfél felé járt az idő, mikor az ivó felől való
ajtón benyitott valaki. Felugrottam, mintha feldobott volna valaki.
Az egész testem remegett, a forróság ömlött át rajtam.</p>
<p>– Ki az? – kiáltottam és megragadtam a revolvert.</p>
<p>A fogadósné volt.</p>
<p>Reám se nézett. Megfogta a gyertyát s elvitte.</p>
<p>– Ne vigye el a gyertyát – kiáltottam. – Megfizetem az árát. Ne
vigye el… Én azt akarom, hogy égjen. <span class="pagenum"><a name=
"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p>
<p>Vissza se nézett, hanem belépett a tulsó lyukba és mindjárt erős
zörgést hallottam, mintha a bútorokat taszigálná, valamit keresve:
«Tudtam, tudtam» – kiáltotta, mintha mélységből üvöltött volna fel
és kirontott a gyertyával.</p>
<p>– Senki se ment át a szobán? – kiáltotta reám. – Bizonyosan
tudja? Akkor az ablakon át szökött ki a bitang leányom – kiáltotta.
– Tudtam, tudtam, – de mintha síróba fuladt volna a hangja.</p>
<p>S mindjárt kirohant az ivóba s rettentően üvöltötte:</p>
<p>– Hej… hej! Mind meg vagytok dögölve? A leányom megszökött az
ablakon. Hé… hé… meg vagytok-e halva?</p>
<p>– A berek felé menjen kend… A töltés felé a másik… lámpással a
kezedben… Te túl… az Olt felé… az Olt felé a híd felé, a hol mély a
víz… Jaj… jaj… Hát gyorsabban, ha lélek van bennetek… Isten… Isten…
Jaj…</p>
<p>Azt hiszem, megdermedtem. Alig tudtam fölemelkedni, a
félkezemben tartva a revolvert, a másban a kuffert, a nélkül, hogy
sejtettem volna, mit teszek?</p>
<p>A szobámon egy vállas, lomha ember törtetett át s kivágta a
mezőre néző ajtót, melynek előtte úgy állott a vak sötét, mint egy
áthatolhatatlan fal.</p>
<p>Ott tétován megállott.</p>
<p>Messziről a vasuti lámpák pislankodtak. <span class=
"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p>
<p>Magasra emeltem a kufferemet s nekivágtam a rettenetes
éjszakának, lucskos mezőnek és átbotorkáltam gödrökön és árkokon…
előre a piros lámpa felé, mely mindjobban látható lett.</p>
<p>Ah! egy félóra mulva, ülve egy jól fütött, tiszta, puha pamlag
ölében egy vasúti kupéban, a mint a gép vidáman sikkantott – mily
könnyűnek, szabadnak éreztem magamat…</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
"Page_181">-181-</a></span></p>
<h2>A Demmel felesége.</h2>
<p>Az utczánkat megzavarta Demmel az ő czigányképű szenvedélyes
feleségével.</p>
<p>Valahonnan a vidékről hozta, nagy nyomorúságból mentve meg. Az
apja (egy hitvány tanító) tömlöczben senyvedt, mert izgága ember
volt, a csendőrökre uszította a parasztokat. Demmel vásáron járt,
pokróczot árulva, ott hamarosan összebarátkozott a leánynyal és
oltár elejébe vezette. Mari erre így szólt:</p>
<p>– Jó! Ha tetszem magának, vegyen el, de miért elegyiti bele a
dolgunkba a papokat? Náluk nélkül is lehetek a felesége.</p>
<p>Demmel, a ki azelőtt, hogy boltos lett, csendőr volt, úgy
gondolkozott, hogy az efféle beszédeket (a mit az apjától
tanulhatott) majd kiveri ő belőle, ha felesége lesz. Mert különben
oly kivánatos, tűzről pattant szépséges perszona volt Mari, hogy
tán az elkárhozása árán is megvette volna, ha nem adták volna
olcsóbban.</p>
<p>Az utczában Mari mindjárt nagy barátságba <span class=
"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span>
elegyedett a szomszédokkal; egy hét alatt mindenki szerette.
Nyájas, szives volt a szegényekkel s lélekkel résztvett minden
bajukban. – Demmellel jól élt Mari, kivált az első hónapokban, a
míg berendezkedtek; szépen megfértek egymással, bárha nem igen
találtak, mert Demmel elnehezedett, negyven esztendős ember
volt.</p>
<p>Az asszony mián az egész utcza hozzájuk járt sóért, borsóért s
Demmel szivesen hallgatta, mint barátkozott a felesége a szegény
asszonyokkal.</p>
<p>– Nagy kereszt a szegénység, lelkem! – így szólt hozzájuk a
menyecske – de hurczolják, ha nem tudják ledobni magukról.</p>
<p>– Jaj, ha lehetne azt, lelkem!</p>
<p>– Jajgatással persze nem lehet.</p>
<p>Az utcza szegletén levő sülyedt ház elején egy esztergályosnak
volt a műhelye. Hofman (így hívták) át-átjárt Demmelhez, mert jól
tudott a Mari nyelvén beszélni. Összeültek s úgy szidták a gazdag
embereket az asszonynyal, hogy belemelegedtek mind a ketten. Az
esztergályos nem szeretett dolgozni, mert elégedetlen volt a
mostani világrenddel s azért nem volt kedve fárasztani magát; hanem
értett a fuvolázáshoz s alkonyatkor mindig elhozta Demmelhez a
hangszerét. Ha pedig ellustultak volna a társadalom szidásában,
elővette a fuvoláját és fujta a Marseillaiset, igen szigorú
tekintettel meredve a levegőbe. Az utczabeli iparosok ilyenkor
letették szerszámaikat és átnéztek Demmelhez, hogy hallgassák, s az
asszonyok is, <span class="pagenum"><a name="Page_183" id=
"Page_183">-183-</a></span> ölükben a gyermekekkel, a bolt elejébe
gyűltek egy csomóba.</p>
<p>A miket ilyenkor beszéltek, míg az összes tolvajokat és
vérszopókat néven nevezték, a kik rontják a nyomorult embert, azt
Demmel nem hallgatta szívesen.</p>
<p>– Jó volna, ha elmennél esztergályos a magad boltja elé, mert
nem szeretnék bajba kerülni az ostobaságaid miatt.</p>
<p>Mari a régi szenvedélyességével vágott közbe:</p>
<p>– De igazat beszél, de a tiszta igazságot.</p>
<p>– Ordítsa belé az igazát akárhol, (míg hurkot nem vetnek a
nyakába), de nem az én boltom előtt, punktum!</p>
<p>– Hát én? Ki vagyok én? – kiáltotta Mari s a mint Hofman
elvonult s utána az iparosok, Mari is felkészülődött, hogy velük
menjen. Arra Demmel megszorította a Mari kezecsuklóját s
rákiáltott: «Itt maradsz!» Mari fölemelkedett:</p>
<p>– Nekem akar parancsolni? Nekem? Hát mi jogon? kinek fizette le
az áramat? A papjának? Vegye vissza, mert én nem adom oda
magamat.</p>
<p>– De itt maradsz!</p>
<p>– Az? Egye meg a házasságát, ha tömlöcz ez. Én nem ismerem el.
Én maga mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon
nekem se. Ki adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap?
Nem ismerem. Az Istene tán?</p>
<p>– Belédfojtom a káromkodásodat. <span class="pagenum"><a name=
"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p>
<p>Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A
hajdani csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz
tántorodott. Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s
sírt.</p>
<p>Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal.</p>
<p>A szomszédok másnap így szóltak hozzá:</p>
<p>– Az esztergályos nem beszél rosszul. A szegény ember baját csak
ő tudja igazán. Mi éhen döglünk; a zsidó féderes kocsin jár, négy
tál ételt eszik. Hát igazság ez? Azt meghallgathatta volna szomszéd
is.</p>
<p>– Nem tudjátok, mit beszéltek. Mikor majd nekibőszít titeket a
puskagolyó elé, ne féljetek! ő az utolsó lesz.</p>
<p>– Örökké úgy se élünk, szomszéd!</p>
<p>A mi csendes, dolgos utczánkban ekkor sok beszélnivalójuk akadt.
A csizmadia szomszéd, a ki egész nap s még este is üveggolyó
mellett verte a talpat addig, minduntalan átment a kőmíves
szomszédhoz egy pár bizalmas szóra, s a fazekas szomszéd azon sáros
kézzel odabujt a beszélgetőkhöz s mindjárt egy pár asszony került
melléjük. És az afféle beszélnivalókból, a mit idegeneknek (mint
Demmelnek) hallania nem kell, ki nem fogytak. Mari, csak azért is,
mindig köztük volt s Hofman alig űlt a műhelyében, hogy segítsenek
a szegényeken.</p>
<p>Sok kedvetlenség s elégedetlenség támadt ekkor <span class=
"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> az
utczákban, mióta észrevették a szegénységüket. Régebben a munka
után esténkint a házaik elé a padokra ültek ki. Dudoltak a
fiatalok; a gyermekek helytelenkedtek a porban; s a tegnapi nap
történetét s a holnapi reményét beszélték meg az öregek. Már
keserűséggel beszéltek a szüntelen verejtékezésről, míg a tolvajok
ellopják munkájuk gyümölcsét. Nem érdemes dolgozni, törekedni ok
nélkül. És oly időket élünk, hogy bátran, szabadon nem is nyöghet a
nyomorú ember, mert most innen-onnan gaz spion ügyelhet a
beszédükre. Ezért összegyűltek egyik-másiknál s estére világot se
gyujtottak és egy titkos intéssel elhívták Marit a boltból s
Hofmant a fuvolájával.</p>
<p>– Hová czékálsz? – kérdezte mogorván Demmel a feleségétől.</p>
<p>Mari megrántotta a vállait daczosan s elment. Ellenségül
tekintették egymást (Demmel bizonyosan az urakkal tart!) s ha
délben, este az asztal mellett magukra maradtak, elfordultak
egymástól s egy szót se beszéltek. A szomszédok is elkerülték a
boltot s hogy keserítsék Demmelt, titokban, kerülő utakon
kerítették össze Marit Hofmannal valamelyikükhöz. Ezek aztán tudják
is a szegény ember baját!</p>
<p>Hofmannak mindig volt jó tanácsa: mint kell visszacsalni a
vagyonába belefuló gazdagtól az elherdált kincset; a ravaszság az
egyetlen orvosság; nem dolgozni nekik, meglopni ott, a hol lehet…
megkárosítani minden lépésnél, a míg egyforma <span class=
"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span>
szegények leszünk mind. Mari csak kaczagta az efféle beszédet. Neki
semmi se kell! Semmi, a mi csak van. Se törvény, se templom, se
kaszárnya, se haza, se vagyon. Szakgass, tépj most el mindent. Ezt
ő mind az apjától tanulta, a ki mindenféle könyveket olvasott.
Lerontani mindent, hogy a romokból új támadjon. Mert lánczon tartja
lelkedet a pap; ne merj szeretni se; lánczon tart a haza, mely
odakötöz egy darab földhöz, akár kapsz rajta kenyeret, akár nem, ha
éhen pusztulsz is el rajta; ne merj szólani, ne merj jajgatni, ne
merj reményleni, míg óngolyóbis csak van a katona puskájában.
Leigázva, lenyomva dögölj meg – ez a parancsolat s ti leteszitek a
nyakatokat a tipró sarok alá.</p>
<p>A férfiak lehajtották a fejüket s morogtak sötéten. Hofman
felmagasztalódva, átölelte a kigyúlt asszonyt s ölébe kapta és
megcsókolta. Mind fel voltak lelkesedve; az asszonyok sírtak.</p>
<p>Marinak az arczára piros rózsák gyúltak ki, hevesen visszaölelte
Hofmant, a ki megérti őtet. A fehérnépek mosolyogva néztek rájuk az
öregek, a kik nem értették még meg eléggé az új időket,
elfordították a fejüket tisztességérzésből.</p>
<p>Ilyen estéken az asszonyok hazakisérték Demmelhez Marit,
meggyőzni őt, hogy asszonytársaival volt.</p>
<p>– Szégyenlem a hazugságot, mondta az úton Mari – mert én nem
titkolom el, hogy utálom őt. Szeretném megmondani neki. De ha már
vele <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
"Page_187">-187-</a></span> éltem eddig, tűrnöm kell egy darabig
még. Eljön az ideje, hogy otthagyjam…</p>
<p>Egy napon az esztergályos rongyos, alázatos, sovány felesége
este, míg Mari rótta az utczát, besurrant Demmelhez.</p>
<p>– Szerencsétlenek lettünk – mondta rebegve – s elveszünk, ha nem
segít rajtunk. Ne haragudjék reám, mert én csak alázatosan tudok
kérni. Mert mi meghalunk a szégyentől s a nyomoruságtól. Már nem
bírjuk tovább.</p>
<p>S megfogta a Demmel kezét s megcsókolta, hogy lássa az
alázatosságát.</p>
<p>– Eddig még reánk gondolt az uram, kenyeret keresett nekünk. De
már alig látjuk, s a szerszámait a por lepi meg, mióta ez a szép
asszony itt van, a kit maga hozott. A gyermekeit szerette eddig az
uram, de már nem ismer senkit a világon, csak az asszonyságot, a
szomszéd úr feleségét. Oh, segitsen rajtunk, az Isten nevében.</p>
<p>Demmel félelmesen meredt rá, megragadta a hitvány asszony
vállát:</p>
<p>– Bolondokat hazudik.</p>
<p>– Már nem fáj semmi, csak az uram. Ha megöl, mit ér vele? Mi úgy
is elveszünk, mert az uram nem tud rólunk. Nappal azt az asszonyt
lesi s a mint bealkonyodik, utána megy. Valahol összekerülnek;
mikor hazajön, felrúg engemet, ha hozzá szólok. Én nem félek már
semmitől. Én tudom, hogy az asszonyság szebb, mint én, de nekem
gyermekem van. Már mit csináljunk? Oh ne engedje <span class=
"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> meg a
feleségének, hogy elvegye az uramat! Akkor mi elveszünk, ha nem
segít rajtunk…</p>
<p>Demmel befödte a fejét a tenyerével, aztán lustán megtaszította
a hitvány asszonyt s rámordult:</p>
<p>– Menjen el… menjen el… el.</p>
<p>A mint kitolta, a boltajtót bezárta mindjárt, hogy ne hallják, a
mint fölordított. A parasztvér fölzúdult benne. Az ökle görcsösen
összehúzódott, hogy az egész karja reszketett bele. Megfojtja egy
hang nélkül a rossz fajtát. A halántéka lüktetett. Meg se
hallgatja, mert a féktelen nyelvét félte. Ah! mennyi sokat
viaskodott Demmel, míg felvergődött s öreg fejjel ért a révbe…
Házikót szerzett. Maga tatarozta ki s mert egész életében a
tolvajokkal dulakodott, jól megerősítette a házát vasrácsokkal,
ajtait, ablakait. Mily boldog volt, hogy egy talpnyi földet
szerzett, a mi az övé! Nyugalmas, boldog öregség néz reá. Fel is
ékítette házát egy szépséges feleséggel, a kiben gyönyörűsége lesz;
a ki, ha nem szerelemből, de hálából lesz jó iránta, mert
nyomorúságból váltotta meg. Egyik térdén hintálja majd a feleségét,
a másikon a gyermekét, s így öregségére boldog érzéssel dől be majd
egyszer a semmiségbe. Ime, rosszul lépett. Az asszony az átka lett…
Megfojtja! Otromba teste rángatódzott. Nem tudott járni s leroskadt
egy padra.</p>
<p>Akkor ez ötlött az agyába: hátha nem is igaz mindez? A bolond,
féltékeny, hitvány fehérnép álmodozik <span class=
"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> tán.
Alkudozik magával Demmel, minthogy az életéről volt szó. Hátha nem
igaz?</p>
<p>A mint a felesége hazatért, egy jószívű kisérője ránézett
Demmelre s azt kérdezte: «Beteg tán, szomszéd?»</p>
<p>Demmel nemet intett s kinézett az udvarra, hogy ne kelljen
beszélnie.</p>
<p>Másnap így szólt:</p>
<p>– Elmegyek a bonyhádi vásárra portékával, s csak két nap mulva
térek vissza.</p>
<p>A csendőr ébredt meg benne. Meg akart győződni, ha bűnös-e az
asszony? Meg fogja lesni őt.</p>
<p>Hogy elhatározta magát, nyugodtabbnak látszott, pedig
fel-felgyúlt a szeme, ha az asszony fehér nyakát látta meg. Ah, ha
megszorítaná dologra szokott erős ujjaival, míg kiszederjesedik a
piros, duzzadt ajaka szorítása alatt. Nem! Előbb látnia kell. Tőrbe
csalja s jaj neki s jaj mindenkinek, ha bűnösnek találja!</p>
<p>Már délután felpakolta a szekeret s mielőtt fellépett a
felhérczre, mogorván így búcsúzott el Maritól:</p>
<p>– Vigyázz a házra… és a… és a becsületedre.</p>
<p>Mari elfordult.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Csak éjjel akart visszatérni, de alkonyatkor már otthon volt… A
szekerét a város végén hagyta s kerülő úton a berekbe ment, a hová
a mi utczánk <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
"Page_190">-190-</a></span> kertjei kirúgnak. Demmel a megkoppadt
égerbokrok mellett húzódott végig a kertjéig s átszökött a
korláton.</p>
<p>Legelőbb a fuvola hangját hallotta meg. Tehát az asszonynál volt
a gaz. Reszketett és lehúzódott egy liczeumbokor mellé;
beléharapott az ág száraz leveleibe s sírt.</p>
<p>Az udvaron farakás lángolt. Körülötte egy csomó szomszéd ült a
kis padokon. Az asszonyok a láng körűl forgolódtak s az egyik
vasrostát forgatott a tűz felett. Kukoriczát pattogtattak. Az
esztergályos fujta a Marseillaiset. Úgy látszott, már kissé
belefáradtak a beszélgetésbe, Mari mellette ült.</p>
<p>Az éj sietve szállt le s az emberek kisértetszerűleg suhantak el
a tűz libegő világa mellett. Hang alig ért Demmelig egyéb, mint a
fuvola, az is, mint a tűszúrás, fúródott a fülébe.</p>
<p>Nem sokkal azután kihúzódtak a szomszédok az udvarból és a
fuvola is elhallgatott. Egyszerre mély csönd borult az egész
udvarra s az utczára. A Demmel szobájában gyönge világ gyúlt
ki.</p>
<p>Elébb felhúzódott Demmel a színek mellett. Szeretett volna
benézni az ablakon. A fal mellé húzódott és lefeküdt az ablak alá.
Nyitva volt, csak a csipkefüggöny libegett az esti szellőben.</p>
<p>– Nem, nem igaz! Nem szeretlek, – így szólt az asszony az
esztergályoshoz, – nem tudom, mi a szerelem. Éhes vagy te a
testemre és én tűrhetlek, ez az; a többi hazugság. De azért neked
adom magamat. <span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
"Page_191">-191-</a></span></p>
<p>A hang félig enyelgő, félig ingerlő volt. A férfihang így szólt:
«Nagyon szeretlek!» félig lihegve. A Hofman hangja volt.</p>
<p>– Hazugság, nem szeretsz… Vágysz reám, de nem érzel semmit
irántam egyebet. Fiatal vagy és én is az vagyok és áhítsz arra, a
mit még nem birtál… Tán megútálsz és én meg foglak útálni egyszer.
Most kivánjuk egymást.</p>
<p>Demmel vonaglott a földön. Mély keserves nyögés hagyta el a
száját. Az ablakot bezárta egy kéz és Demmel azon helyben maradt,
mintha elkábult volna egy erős ütéstől.</p>
<p>A mint fetrengett, a keze a revolveréhez ért. Négykézláb
húzódott odább. Akkor a világ kialudt a szobában. Mit tegyen?
Fölverje az ocsmány vétkezőket. Egyik tán megmenekedik a körmeiből.
Pedig neki mind a kettő kell. Tán ordítani fognak és visszatérnek a
szomszédból és megkötözik Demmelt és lánczra verik; még édelegnek a
gazok és kaczagnak majd a kínján.</p>
<p>A lábával beleütődött a szénrakásba, a melyet az udvaron
hagytak. A szén megelevenedett, a mint megrúgta s a fejében is
kegyetlen gondolat világosodott meg. Mikor megcsendesednek majd…
rájuk gyujtja a házat. Mire is már neki a kínnal szerzett házikó?
mire már az élet is? Hadd perzselje fel őket; és míg ordítva,
kétségbeesve, véresre vergődnek a vasrácsok mellett, Demmel a tűz
világa mellett nézni fogja őket és éledni és ujjongani fog
rettenetes gyönyörűségében. <span class="pagenum"><a name=
"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span></p>
<p>Erre a gondolatra, régi mesterségében szerzett ügyességével s
ravaszságával, kihúzódott a bolt ajtaja elé. A kését bedugta a zár
kulcslyukába, hogy ki ne nyithassa valaki. Aztán a
kukoriczapattogtatta vasrosta drótszálait felszakgatta. A vér
felserkedt a kezéből, de tépte, hogy a dróttal jól, sokszorosan
meghurkolja a kilincset.</p>
<p>Akkor a szenet felszedte az udvarról és tüzet élesztett a kis
ház mind a négy szegletén. Igen lassan éledett meg; fujta, mint egy
őrült, minden oldalán. Ah! Demmel lihegett szörnyű örömében, mintha
elfáradt volna. S mikor mind a négy oldalon felcsapott a láng, a
zsindelybe kapaszkodva, az oromig felfutva, Demmel az ablakhoz
ment, bezúzta az üveget az öklével s orditott:</p>
<p>– Nem fáztok-e?</p>
<p class="center">*</p>
<p>Az utcza egyszerre megébredt… Az emberek alig szunnyadtak még
el. A világosságra megnépesedett az utcza mindjárt. A harangok csak
későn kondultak meg, a fedél már lángolt, mikor a tűzoltók nagy
zajjal robogtak elő.</p>
<p>Nagy sípolás, kiabálás támadt össze-vissza. Az asszonyok
sikoltozva száguldoztak az utczán, kiáltva «tűz, tűz!» Mindenki a
portékáját mentette, a gyermekek jajgattak és az ólakban bőgtek az
állatok rémületökben.</p>
<p>A tűzoltók beverték a kaput. Valaki ezt kiáltotta: «A lakószoba
ajtaja be van hurkolva dróttal. Valaki sikolt benn.» <span class=
"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p>
<p>Valaki a kútból akart meríteni a tűzi fecskendőbe. A veder
megakadt. Ijedten mondta:</p>
<p>– A kútban van valami.</p>
<p>Erre a zenebona egy perczig megállott. Az a gyönge szó áthatott
az egész tömegen.</p>
<p>– Valaki a kútban van.</p>
<p>Ezt mindenki meghallotta és egyszerre huszan hajoltak be a kút
karfáján.</p>
<p>Az ajtó szakgatása is abbamaradt egy perczig. A tűz dühösen
lángolt a fedelen. A szomszédok hordták ki a bútoraikat: a maguk
bajával törődtek.</p>
<p>A mély vizből rettentő erőlködéssel czipelték ki Demmelt.</p>
<p>Még rángatódzott a teste, a mint a földre fektették. Csak akkor
vethette be magát a kútba, mikor zaj támadt a háza körül.</p>
<p>Akkor beverték a szoba ajtaját a tűzoltók.</p>
<p>Néhány bátor ember rontott be. A pitvar tele volt keserű füsttel
s omlott le a mennyezet.</p>
<p>Marit egy szegletből rántották ki. Az esztergályos vadul rontott
ki az ajtón s végigvágódott a küszöbön túl.</p>
<p>A tömeg utat nyitott Marinak. Az asszonyok iszonyattal húzódtak
el a támolygó asszony mellől.</p>
<p>A Demmel teste a kút mellett, a mozdulatlan hideg test,
szétvetett karjaival, mintha lefogta volna a hangok erejét s a
bűnös asszony iránt való irgalmat. Rémülten csak Demmelt vették
körül és csendesen beszéltek egy-egy szót, oly tompán, <span class=
"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> hogy a
víz freccsenése hallatszott, a mint a falhoz verődött. A tüzes
gerendák is lesimultak hangtalanul.</p>
<p>Mari magára maradt egy üres hely közepén.</p>
<p>A tűzoltó így szólt:</p>
<p>– Valaki segítsen e nyomorult asszonyon s vegye magához az
éjszakára…</p>
<p>Senki se mozdult. Az asszonyok elszéledtek körülötte.</p>
<p>Jajgatva vették körül Demmelt s sírtak.</p>
<p>Mari, mint egy kivert kutya, megindult magában az éjszakába.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
"Page_195">-195-</a></span></p>
<h2>Egy kis fiú története.</h2>
<p>Jóskát boltosinasnak állította be az apja a városba. A kis fiú
nagyon búsult ezen, mert ő jól tanult a falusi iskolában s azon
ábrándozott, hogy egyszer vagy czukrász, vagy pap lesz. De az
apjától (ez durva, mérges ember volt) nagyon félt s nem
ellenkezett, mikor a szekér elé járt, melyen beindították. Az
édesanyja sírván, titokban így szólt hozzá a szekér mellett: «Én
imádkozom érted; te se felejtsd el, hogy kívüled senkim sincsen a
világon. Jól viseld magadat és keress, hogy öregségemre nálad
meghúzódhassam…» A lovacska ekkor nagyot ugrott, mert a Jóska durva
apja reásózott. «Az ördög vigye el, a mennyi nyavalygó vén asszony
van a világon» kiáltott s azzal így vitték ki Jóskát a szülői
házból, a hol boldog vala.</p>
<p>Jóska hitvány fiú lévén, a városi boltos kis beteg leánykája
szolgálatára rendelték ki. E leánykát Marinak hivták s azt
beszélték, hogy egyszer játékközben megütötte a térdét s azóta,
(már esztendők óta) aszott, aszott a betegágyban, mert nem tudott
többet a lábára állani. A betegségben megvénült <span class=
"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> jó kis
leány kegyébe vette az új inast s Jóska boldogan vonzódott a
patrónájához.</p>
<p>E háznál mindenkinek teméntelen dolga volt napestig s nagy
izzadtsággal a gazda és nagy ordibálással az asszony, keresték a
kenyerüket, de így volt is aztán kenyerük, a mennyi csak kellett és
drága köntöseik, arany, ezüst, marháik feles számban. Sok dolguk
lévén, így szívesen vették, hogy Jóska jól összefért a kis
leánykájukkal.</p>
<p>Mari mindjárt tegezte is Jóskát s anyáskodni kezdett vele,
holott majdnem egykorúak valának. Az édes tésztákat, a miket a
betegnek küldtek, ha senkise látta, megfelezte vele s jól
elbeszélgettek mindenféle dologról a hűvös, orvosságos szagú
szobában; sőt észrevevén egyszer Mari, hogy a kis fiú egy falat
tésztát a zsebébe csúsztatott, rászólt:</p>
<p>– Kinek dugod el?</p>
<p>– Az anyámra gondolok… felelte.</p>
<p>Attól fogva tehát, mind a ketten, most egy czukrot, egy-egy szál
virágot, máskor egy lehúzóképet, egy színesebb rongyot félretettek
egy iskatulyába, mely a Mari lábánál a paplan alatt állott a Jóska
anyja részére. «Nagyon szeret az anyád téged?»</p>
<p>Jóska sóhajtott s lehajtotta a fejét. «Én fogom eltartani
őt.»</p>
<p>– Én is szeretem az anyádat – mondta Mari és ennyiben
maradtak.</p>
<p>Azután egy holdvilágos éjjel, tudom, pénteki nap volt, (már
akkor télre fordult volt az idő), <span class="pagenum"><a name=
"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> Jóska minden ok nélkül
fölriadt az álmából s habár nyitott szemmel, de még mindig aludva,
az inasok szobájából kisuhant s a havas ereszfedélre felmászott a
létrán s lekuporodva ott, keservesen, hangosan kezdett bőgni, a
kutyák nagy bosszúságára. A kocsis fölriadván, fölrázta Jóskát az
álmából s bevitte a didergő gyermeket, hogy az első segéd úr
fenyítse meg a haszontalan kölyköt.</p>
<p>A beteg leányka reggel vigasztalta az ő hű pajtását, minthogy
bántották a csendháborításért, Jóska azonban makacsúl állította,
hogy ő mi hibát se követett el, hogy ő az ágyában csendesen aludt s
dühvel szidta az első segéd urat; nehány nap mulva azonban egy
sárostalpú falusi paraszt keresvén Jóskát, így szólt:</p>
<p>– Ne búsuljon, fiam s ne ijedjen meg, lelkem, mert az anyja
bizony meghalt, lelkem, odahaza, pénteken éjjel – azt izenteti az
édesapja.</p>
<p>A gyermek felsikoltott, de a paraszt mindjárt megmagyarázta,
hogy ilyen pogány hideg időben csak nem is vitethette Jóskát az
apja haza – a sok költségről nem is beszélvén – az anyja mellé
minthogy ő nem is segíthetett volna rajta… Jóska kapta a kalapját,
megiramodott, hogy mindjárt haza fusson, falvak, folyók, hegyek
ellenében… de a paraszt elfogta a makacs gyereket, hiszen a szegény
asszonyt már napok óta elföldelték… azon péntek éjjelén hunyván le
a szemeit, a mikor Jóskát a névtelen félelem verte fel álmából,
csukló zokogásával zavarván fel állatot s embert. <span class=
"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span></p>
<p>Ez eset után vén kis ember lett Jóskából. Előbb teljesen
elborult, jajgatott, de mikor az első segéd úr bebizonyította neki,
hogy ilyen úriházban pisszenni se szabad egy tökéletlen kölyöknek –
Jóska elfásult s mint egy gép járt (csak homályos zugokban sírva),
álmatagon végezte a rábízott dolgokat, gyermeki hiábavaló
vigasságokról s hiábavaló sirdogálásról teljesen lemondva… Már
ekkor Jóskát ki is vitték a boltba a pudli mellé s ott oly komoly
illedelemmel, száraz kereskedői udvariassággal szolgált, hogy a
gazdája nem győzte eléggé dicsérni. Este azonban Jóska beteglábú
kis pártfogója mellé kuporodott s mikor más nem látta, jajdult fel
az anyjáért. Ilyenkor így szólt a kis Marihoz:</p>
<p>– Milyen jó itt lenni melletted… rebegte, megfeketedett kis
kezével a fehér ágynemű szélét simogatva, – egyedül nálad jó
lenni.</p>
<p>– Én is vártalak, Jóska – súgta a leányka – vártam az egész
napon az estét, hogy jőjj már.</p>
<p>Egy kis széket tétetett éppen a leányka párnája irányába, hogy
oda üljön a kis fiu és a fejük szinte összeért: «Reád gondoltam,
Jóska…» így szólt és egy fél körtét, egy narancsszeletet húzott elő
a párnája alól, melyet neki hagyott meg az ebédről. A kezük
összeért, az óra pedig ketyegett s oly komolyan ütött… Egy ily
estén így szólt Mari:</p>
<p>– Ezután én leszek anyád az anyád helyett, Jóska… Mikor öreg
leszek, engemet fogsz eltartani… Jó?… Akkor nekem bot kellene, hogy
<span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
"Page_199">-199-</a></span> járhassak, de te ott leszel, reád
támaszkodom. Akarod-e? Lesz kocsid, én azon fogok járni a
templomba, de te az ajtónál lesegítsz, mint a hogy a sekrestyés
leveszi a plebános urat a kocsijából. Akkor te, Jóska, mindenütt
ott leszel, a hová én megyek, mert én már akkor nálad nélkül semmit
se csinálok.</p>
<p>Milyen gyönyörű gondolat volt ez.</p>
<p>– De – rebegte a fiú – mit mondana az apám?</p>
<p>Mari hevesebben mondta:</p>
<p>– Az apád? Akkor te gazdag leszel és azt teszszük, a mit
akarunk… Csak te légy már gazdag, Jóska! Légy, kérlek, már hamar
gazdag és akkor én nem is leszek többet beteg, ha sietsz…</p>
<p>… De siessen… Azon este és aztán minden este arról beszéltek:
mikor Jóskának sok pénze lesz. Egy kis kertjük is lesz, a milyen a
Jóska anyjának volt, melyben mályvák és muskátlik virítanak… A
kocsisuknak sipkája lesz és a Mari beteg lábát olyan tigrisszőr
formájú bársonytakaró fogja fedni, a milyen a plebánosnak van… Csak
siessen Jóska…</p>
<p>Siessen, mert a mint az idő telt, a kis leányka teste mind
hitványabb lett a csipkés ágyban… A másik lába is beteg lett, éppen
a térdénél, bárha azt játékközben nem ütötte volt meg; a rózsás pir
pedig lemaradt az arczáról és oly fakósárga lett, a milyen az
almalevél őszszel.</p>
<p>Siessen… Ez a gondolat nagyon elfoglalta Jóskát. Ők ketten… Mari
és ő. Éppen mint az anyja, <span class="pagenum"><a name="Page_200"
id="Page_200">-200-</a></span> Jóskának ismét van valakije, a kiért
legyen. Az apjától rettenetesen félt. Szólni se mert előtte,
ránézni se mert. A gazdájától is félt Jóska és a hirtelenkezű első
segéd úrtól is. Mari a csónak, mely a félelem tengerén fuldokló
előtt megjelenik… Mari.</p>
<p>Az a mag, a mit vetett az eszébe Mari: kikelt s lombos fája
elborította Jóskát. A pénz… Az utczán robogó kocsikból válogatott,
a milyen az övé lesz… «Add a kezedet, Jóska», így szólt álmában
Mari, a mint leszáll a kocsiból s az emberek félreállanak. –
Mosolygott… Muskátlit árulnak a piaczon; Jóska elcsen egy pár
levelet és rágja boldogan. A napok ekkor jól teltek. Este annyi
beszélnivalójuk volt a betegágy mellett s nappal arra az időre
gondolnak, mikor sok pénze lesz Jóskának. «Valamit gondoltam», –
mondta Mari, egy új kis szobára bukkanva az ő jövendőbeli házukban.
«Én mondjam el előbb», így vágott közbe Jóska, mert neki még szebb
gondolata volt. Már ekkor úgy beszéltek, mint két pajtás, habár
Mari a gazda édesleánya vala. Sőt sovány kezét a leányka a paplan
tetejére fektette szántszándékkal, hogy Jóska hozzá érhessen.</p>
<p>Annak az érzésnek a lehellete érintette a gyermekeket, a mely
nagy embereken erőt vesz, kit felemelve, kit kétségbeejtve. A
paradicsomban andalogtak, a nélkül, hogy tudtak volna róla. A
paradicsomban… óh! a tudás-fáján a kígyó megirigyelte az örömüket s
egy rossz gondolatot <span class="pagenum"><a name="Page_201" id=
"Page_201">-201-</a></span> sugalt a Jóska gyermeki fejébe. S ezt
kérdezte Maritól:</p>
<p>– Hogy kezdjek ahhoz, Mari! hogy gazdag legyek?</p>
<p>Hogyan? Ezen nagyon eltöprengtek az estéken. Mert a dolgot meg
kell kezdeni, de mint kezdjen hozzá Jóska? Mari nem tudott semmi
bizonyos jó tanácsot adni, pedig ő okos leányka. Éjjel hánykolódtak
egy darabig, de holnap majd fog találni Jóska.</p>
<p>A pénz… A hol éltek, az úr a pénz. Mindent ő ad. A pénz: díszt,
kényelmet, tisztességet ad… Rossz, kegyetlen azért a Jóska apja,
mert nincsen neki; azért vigadoznak és öltöznek szép ruhákba a Mari
apjánál, mert pénze vagyon…</p>
<p>A pudli fiókjában halomban hevernek az ezüst forintok. De az a
másé… Keserűséggel, bosszúsággal gondolt reá. Esténkint
szótalanabbak lesznek és Jóska ismét elveszti az étvágyát, mint a
mikor az anyja meghalt és megsápadt. Egy-egy perczig
neki-nekibőszül… Majd keres ő pénzt… Semmiség! Gyereki
hányivetiséggel kicsinyli az érte járó fáradságot most. Elcsügged
és elkeseredik miatta azután mindjárt… Azonban szüntelenül vele
foglalkozik… A pénz… Azzal fekszik, azzal kel. A kedvüket
megmérgezte. Az ábrándjaikat széttördelte. Jóska tartaná el Marit,
mikor öreg lesz? Mivel? Csöndesebbek lettek és csupa gyöngédségből
a leányka nem szőtte selymes álmait hangosan és Jóska komoran
hallgatva, nem mer a <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
"Page_202">-202-</a></span> leánykához érni, csakhogy Mari kedves
kedvében álmait ismét szövögesse.</p>
<p>A pénz? Az a sok holmi a boltban; a portéka, mely a polczokon
szép sorban áll, mind rengeteg pénzt ér, a stelázsi a seprőtől a
lámpáig, mind pénzt ér; hol szerezzen Jóska, hogy mindent vegyen s
abból kocsit tartson Marinak? Pénz… pénz… Senkinek sincsen. A ki
vesz, annak a hiányát panaszolja és a ki elad. Az adós és a
hitelező utána jajgat. És mind panaszol és szerencsétlen… Honnan
vegyen Jóska? Oh… Betege lesz.</p>
<p>– Hanem ha megelégedne… én tudnék valamit, Mari… igazán. Lássa…
mondta egy este szorongva Jóska a kis fehér ágy mellett.</p>
<p>– Tudsz valamit, Jóska? Mit?</p>
<p>Ekkor már kissé fáradtak voltak a tervelgésben, a töprengésben
is.</p>
<p>– Előbb valami rosszat gondoltam, Mari, mikor a boltban azt a
sok pénzt láttam s nekünk nincsen… lopni akartam s úgy kihevültem,
hogy azt hittem, mindjárt leesem… de aztán egyebet gondoltam, mert
az anyám jutott az eszembe, a ki lát engemet.</p>
<p>Felpirult a hajáig, aztán bizonytalanul folytatta:</p>
<p>– Hanem azt gondoltam, nem kell nekünk a pénz, Mari, ha maga nem
bánja. Akkor én nem lennék boltos. Ahhoz nagyon sok pénz kell, de
nekem nincsen. Azt hiszem, ezt az édesanyám súgta meg az álmomban
az éjjel.</p>
<p>Mari fölemelkedett félkönyökre. <span class="pagenum"><a name=
"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span></p>
<p>– Mi kell hozzá, ha maga megelégszik, Mari? Egy olló kell, Mari,
és valami kefék; ennyi az egész. Akkor én lennék borbély s ehhez
semmi se kell, se portéka, se stelázsi. Egy-két olló, egy kis pénzt
gyűjtünk, hogy vegyünk effélét és akkor…</p>
<p>Mari visszadőlt a párnára. Egy perczig hallgattak. Jóska is
szégyelte tovább mondani. Aztán a leányka hegyesen
felkaczagott:</p>
<p>– Nyírni fogsz te, Jóska? Nyírni? Borbély leszel? Menj el…</p>
<p>Nevetését abbahagyta és megvetően hozzátette:</p>
<p>– És azt akarod, hogy én szeresselek tégedet, óh, te ostoba!
Borbély?… Hogy te borbély légy?</p>
<p>Aztán ismét felkaczag kegyetlenül s vihogva, fuldokolva, majd
elkomorul mindjárt és szigorúan rival Jóskára:</p>
<p>– Menj ki innen; bolond – mondta.</p>
<p>Jóska félve nézett rá.</p>
<p>– Menj ki, borbély… Ki nem állhatlak.</p>
<p>A kis fiú szemébe köny szökkent.</p>
<p>– Menj ki; ha nem mégysz ki, kiáltok az apám után…</p>
<p>– Igazán kimenjek?</p>
<p>– Bolond… Te borbély…</p>
<p>A kalapját is benhagyta Jóska, míg vonakodva kiment, azt várva,
hogy tán az ajtótól visszahivják, hanem az udvaron megiramodott,
mint egy valóságos bolond.</p>
<p>Mintha kést forgattak volna meg elkínzott kis szivében. Az anyja
is oda van… Mari is… <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
"Page_204">-204-</a></span> Senkije sincs. Nem tudta, mit tesz.
Keservesen nyögött. A szín ajtaja előtt a földre vetette magát s a
kőhöz verte a fejét. Fuldoklott, mert szégyenében nem bírt sírni.
Aztán felugrott és zsebkendőjét a torkára hurkolta. Szorosan
ráhurkolta, gyorsan a szín küszöbére állva, a kendő göbjét a
kilincsre akasztotta. Aztán leugrott.</p>
<p>Egy perczig csüngött.</p>
<p>… – Oh nézd, nézd a gaz kölyköt, mennyi bajt okoz nekem… így
kiabált a kocsis, de a többit már nem hallotta Jóska.</p>
<p>Mikor a kocsis ölbe kapta, úgy rángatódzott, mint egy veszett s
hentergett a földön. Gyűlölettel nézett a körülötte állókra s
egyáltalán nem bánta, a mikor megértette, a mint valaki így
szólt:</p>
<p>– Haza kell küldeni holnap hajnalban a gaz kölykit, hogy kösse
fel magát az apjánál az ebadta! Csak lesz vagy egy száraz ág
odahaza, a mi megbírja.</p>
<p>Jóska behunyta a szemét. Nagyon bágyadt volt.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_205" id=
"Page_205">-205-</a></span></p>
<h2>Játék.</h2>
<p>Derült júniusvégi délután, a mint kutyával, puskával ballagok
fel a vízmosáson, egy kis parasztleány ér utól.</p>
<p>Mezitlábos, nagyon felpakkolt utas volt; karján lógatva a
csizmáját; átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője
felett; csinos, kissé szeplősarczú; fényesszemű; elég erőstestű, de
leányosan lágy, hajlékony, jóízű fehérnép. Gyorsan elcsapva
mellettem, megállítottam:</p>
<p>– Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?</p>
<p>– Dehogy, – vetette oda – haza megyek.</p>
<p>– Elfulsz, ha így sietsz a hegynek fel.</p>
<p>– Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak,
a ki sétálhat.</p>
<p>– De úgy futsz, mintha kergetnének.</p>
<p>Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és
félszemet vetve reám, így szól:</p>
<p>– Szököm is. <span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
"Page_206">-206-</a></span></p>
<p>Szép búzavirág-szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta
fiatal teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót.</p>
<p>– Szöksz? Haza?</p>
<p>– Haza az édes apámhoz; – hazulról, az uramtól.</p>
<p>– Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz?</p>
<p>Megállott s halkabban mondta:</p>
<p>– Meg… vert.</p>
<p>– Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán?</p>
<p>– Én?</p>
<p>Megindult és könnyen legyintett.</p>
<p>– Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna
rá?</p>
<p>– Vagy tán megunt?</p>
<p>Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda:</p>
<p>– Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon hüteltünk
meg. Tán megcsúfultam volna azóta? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán
most lássa ő.</p>
<p>– Nézd csak. Haza mégysz. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu
előtt meglát s igy kiált reád: «Te, Kati»… Igy hívnak?</p>
<p>– Nem… Jusztin a nevem.</p>
<p>– Tehát: «Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a
helyed?» És ő keme is meg talál czibálni. Mit mondsz akkor az
apádnak?</p>
<p>Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserefák közt,
unszoló, csalogató hangon, mely élesen <span class=
"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span>
csengett a csendben. Jusztin messzire elnézett gondolkozva s így
szólt:</p>
<p>– Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem
igyekszem. Itt marad maga?</p>
<p>Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér
sötétzöld lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben
sütkéreztek a friss levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak
le a finom gyepre. A borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn
s a lóhere meggyszín bojtja ittasan hajolt le a jószagú demukára. A
harangvirágok bólintanak hosszasan, a mint a siető menyecske
fersingje szelet ver rájuk. Utána kiáltok, hogy megállítsam:</p>
<p>– Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e
félre? Az urad tán azért bántott…</p>
<p>Megállott s csengve riad rám:</p>
<p>– Miket beszél? Hogy mer affélét beszélni? Miféle hamisságon
talált volna? Az nem igaz, tudja.</p>
<p>Azalatt beérem csendesen az ösvényen.</p>
<p>– Ne haragudj leányom… ok nélkül; ha tiszta a szived.</p>
<p>– Az aztán tiszta, tudja… De a mennyi férfi, az mind lelketlen.
Rosszat szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már
több esze lehetne, mert őszül a haja. Az én szivem tiszta… tudja… S
ő ma reggel mégis azt mondja nekem: «A tegnap a tánczban ugyan
megropogtatta <span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
"Page_208">-208-</a></span> a derekadat Sándor Pista; jól esett
neked?…» «Jól esett» – azt mondom trucczból vissza, pedig nem is
volt igaz. Arra kiment a házból és úgy becsapta az ajtót, hogy a
gerendáról leesett a biblia. S látom, mint sétál a bolond az
udvaron. Én se mentem ki… csak nem vagyok bolond.</p>
<p>… De aztán későn bejön, hogy ismét belém kössön… Reám se néz, de
azt mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek?» «Adjon – azt mondom – a
kié.» Arra elém szökik. «Igy beszél velem itt valaki?» azt kiáltja.
«Igy én, a ki így beszél velem.» «Úgy-e?» azt mondja és szidta a
Krisztust ok nélkül, mert ő káplár volt, tudja… a 62-eseknél. De
itt nincsenek sárzsik… tudja…</p>
<p>A Jusztin ajaka ellágyult s a hangja rebegni kezdett. A kutyám
leült a hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította
első lábával.</p>
<p>– Menj el – kiáltott a kutyára Jusztin – most nincs kedvem… Arra
nem szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-ful, mint egy farkas.
Akkor bejön, felkönyököl a terített asztalra s azt mondja: «Mikor
dőlsz ismét a Sándor Pistára?» Én mit szóljak? hanem mérgesen
elfordultam s felkelek az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra
s a nagy poharat el is törte, a mit az én édesanyám vett a
vásárhelyi vásáron egy ezüst forintért. «Szégyelje magát» – mondom
– s arra odaszökött hozzám és meg… megütött en… ge… met… Oh, milyen
utálatos, milyen gyalázatos. Soha… soha, sohase szóljon hozzám.
Aztán, most itt vagyok, <span class="pagenum"><a name="Page_209"
id="Page_209">-209-</a></span> lássa. Hát nem gyalázatos ő? –
mondja? Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte az öklével.
A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél
bolygatja.</p>
<p>– Megvert… de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem.
Még ha térden kérlelne is. Ugy utálom, tudja, mint a bűnt. Igy
bánni egy szegény árva asszonynyal, hát van-e lelke az
olyannak?</p>
<p>– Hát árva vagy, Jusztin?</p>
<p>– Én, – megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és
ártatlan kaczérkodással megtaszította a vállamat – én? nem vagyok
én árva, de azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem
tudja: mily gyalázatos dolgot tett az uram…</p>
<p>És mintha restelkedett volna az elbúsúlásán, bizalmaskodva
megfogta a puskaszíjamat és sürgetni kezdett:</p>
<p>– Menjünk, menjünk… siessünk odább… Nem akarom, hogy utólérjen
<i>valaki</i> az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza,
mielőtt valaki… utolérhetne az útban…</p>
<p>És a bennelakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét,
keszkenyőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a
vízmosásban.</p>
<p>– Nagyon elfáradtam – mondta magyarázólag… Estére úgy is haza
érkezem. Maga csak idevaló valahonnan? úgy-e? aztán maga elmarad
tőlem s én tovább megyek az utamon. <span class="pagenum"><a name=
"Page_210" id="Page_210">-210-</a></span></p>
<p>Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás
volna.</p>
<p>– Félj az alkonyattól, Jusztin.</p>
<p>Mosolyogva nézett rám:</p>
<p>– Tőlem nem fél senki sem, tudja…</p>
<p>A hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje
telepedett.</p>
<p>– Menjetek a dolgotokra, – mondta duzzogva, fölvetette a fejét
és felugrott.</p>
<p>– Mintha ismerős szekérzörgést hallanék, – csippent fel és
kutatva nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós
út alján csakugyan egy kis parasztszekér gurult felfelé.</p>
<p>Elnyujtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a
homlokáig. Hirtelen megigazitotta a keszkenyőjét, föltette a
tetejébe a kalapját, megsimította a haját, felkapta az átalvetőjét
s felrántotta a csizmáját…</p>
<p>– Az uram… – rebegte. – Ni… hogy űzi a lovakat. Nézze… Úgy-e,
bolond?… Az uram szekere. Futhatsz, bolond… Én meghúzódom a tetőn a
sűrűben… Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját…</p>
<p>Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt:</p>
<p>– Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit
gondolna: ha meglátná magát…</p>
<p>S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret
sebes iramban hozták a lovacskák <span class="pagenum"><a name=
"Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> felfelé és mire Jusztin
az élén sötétlő cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn
volt.</p>
<p>Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált
a fehér útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon
hevert.</p>
<p>A nagy csendben – a levegő reszketett a nagy melegben – egy
gyenge koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a
fejét. Egy tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A
férfi a sűrűség felé fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát
érte.</p>
<p>Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a
könyökére támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy
egész marok makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A
ficzkó meg se mozdult. A lovak megindultak magukra. A ficzkó
hirtelen megkapta a gyeplőt: – «Ho, no, hova a farkasokba mentek?»
– morgott a lovakra.</p>
<p>Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se
volt.</p>
<p>Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?»
Senki se mozdult.</p>
<p>A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva,
a lovak mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket.</p>
<p>A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy
nagy madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult:</p>
<p>– Te vagy ott, Jusztin – mondta komoran. <span class=
"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p>
<p>Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé
fordult.</p>
<p>Messziről hallom a szót.</p>
<p>– Miért jött ide?</p>
<p>– Te vagy ott?</p>
<p>– Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát?</p>
<p>Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam
mellől.</p>
<p>– Csiba nye, – hallom, – hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin?
Vadász valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?</p>
<p>Éles szó cseng fel:</p>
<p>– Ismét! – kiáltja Jusztin, – ismét?… Utánam jösz, bolond és már
mocskolsz?</p>
<p>A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett köröl. A
kutyám morogva vonult a lábam mellé.</p>
<p>– Valaki van veled… te, – kiáltja érdesen.</p>
<p>– Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való
vagy!… Igy beszélsz te hozzám? – S a következő perczben – látom – a
mint felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az
urának s csatt, csatt… pattog a tenyere az arczán…</p>
<p>– Ismét? – lihegte – … ismét… Hát így bántasz engemet? Nézd meg.
Egy öreg vadász bácsi… a ki az útban talált reám, az kisér s te így
beszélsz velem? Oh te buksi – buksi… Ezért kaptad a pofont.</p>
<p>De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a <span class=
"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span>
feleségét; lefogja mind a két kezét s végigcsókolja kaczagva a
kipirult arczot s magasra emelve a könnyű édes terhet, nagy
lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet, feldobja az
ülésbe.</p>
<p>Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske
derekát – bizonyosan azért, hogy el ne fusson – megfordítja a
szekeret és rácsap a lovacskákra.</p>
<p>Aztán rohant lefelé a szekér… Az aljban már szépen ültek egymás
mellett.</p>
<p>A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan
ballagok visszafelé… Ah! mint eltelik az idő.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_214" id=
"Page_214">-214-</a></span></p>
<h2>Egy asszony története.</h2>
<p>Egy nap a pompás városi kert ajtaján ifjú paraszt fehérnép
lépett be. Virágos keszkenyőt viselt, egy átspárgált csomagot
tartott a kezében, csizmát lógatott a karján és bátortalanul
belépvén, megállott az ajtó mellett végigügyelve a kert árnyas
utait.</p>
<p>Valahonnan a bokrok mellől egy dolgos, ifjú parasztférfiúnak
kezében a kapa megáll az ajtónyikorgásra s a fehérnéphez
fordul:</p>
<p>– Hát te hol jársz itt, Zsuzsa?</p>
<p>– Idejöttem.</p>
<p>– Miért, te?</p>
<p>A férfinép a hang irányába tartván, belép a gyepre. A férfi
érdesen rászól:</p>
<p>– Nem látod, hol van az út? Nincs szemed?</p>
<p>– Hozzád jöttem, Pál… a városba. Nagyon meguntam odahaza az
egyedülvalóságot.</p>
<p>– De magára hagytad a házunkat?</p>
<p>A fehérnép letette a fűre a csomagját és melléje letelepedett. A
férfi lassan végigméregette. Szegényes látnivaló volt. A keszkenyő
lecsúszott lenszerű, <span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
"Page_215">-215-</a></span> gyenge, felborzolt hajáról; csíkos,
háziszőttes fersingje gyűrött és poros volt s mezítelen lába
felcserepesedett az út doroncsaitól.</p>
<p>– Nem képzeled, Pál, milyen nehéz egyedül élni odahaza.</p>
<p>– Hát nincsen dolgod?</p>
<p>– Dolgom? Van. De a törökbúza első kapálását elvégeztem magamra,
(pedig a sok eső mián szivályos volt a föld), a kertet is
beültettem, de azt nem képzeled el: milyen nehéz meglenni, ha nincs
kihez szóljon az ember.</p>
<p>A férfi kelletlenül hozzákezdett a kapáláshoz ismét.</p>
<p>– De miért jöttél hát be?</p>
<p>– A törökbúzát kiadtam harmadába Minya bá’nak, neki nincsen is
egyéb dolga úgy is. A kertet meggyomlálja az ángyó, – hát aztán én
mit csináljak ott nálad nélkül, Pál? A míg izentél levélben
egyszer-másszor, – még jó. Mindennap elolvasgathattam s az ember
azt hiszi ilyenkor, hogy nincs is egyedül. De mióta nem is írtál,
azt mondom: «Pálnak valami baja van». Hát eljöttem. De látom,
nincsen bajod, úgy-e?</p>
<p>Kissé félénken ügyelte a férfi mogorva tekintetét és a mint
látta, hogy hiában várja a választ, zavartan megigazítgatta a
keszkenyőjét, a réklijét, s erőltetett kedveskedéssel szólt:</p>
<p>– Nem is mondod, Pál egy szóval se, hogy örvendeznél nekem. Hát
nem vágytál reám? Hát mondd… <span class="pagenum"><a name=
"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p>
<p>A férfi még szorgalmasabban vájta a gyepesedő utat a kapával és
mély, bosszús hangon mondta:</p>
<p>– Ki a mennykő gondolt volna arra, hogy te otthagyod a
házunkat?</p>
<p>– Én annyit türtőztettem magamat, mert féltem tőled, de már nem
lehetett többet, Pál. Ne haragudj reám érette. Mondtam neked, hogy
én nem élhetek meg nélküled.</p>
<p>– Hát tán megszöktem tőled, mikor eljöttem?</p>
<p>– Nem. Tudtam. De tudtam akkor is, hogy elfonnyadok nélküled. Te
mindig azt mondtad: «el kell menni, el kell menni, hogy jobban
megéljünk, mert kevés a módunk». No látod, hát jobban lehet így
megélni? Nem lehet megélni. Én meghalok egyedül.</p>
<p>– Megszokod s annyi, Zsuzsa. Ne légy élhetetlen.</p>
<p>– Ne szidjál, Pál. Én eleget búsulok, hogy nem vagyok ügyesebb,
de már mit tegyek? Az lesz, hogy beállok itt szolgálni s legalább
melletted lehetek… na, mit szólsz?</p>
<p>A férfi konokul daraszolt odább egy szó nélkül. Az asszonyka
lehorgasztott fejjel kuporgatott a gyepen, csak loppal nézve az
urára. A napságos nap nyájasan simogatta gondterhes, félénk
arczát.</p>
<p>– Engemet itt ne strázsálj, Zsuzsa. Én megélek magamban. Itt az
udvarban nem kell több cseléd. Hát mit akarsz?</p>
<p>– Azt még jobban szeretném, ha te jönnél <span class=
"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> haza
velem, Pál. Szeretném, ha te megelégednél velem; akkor kicsiből jól
megélnénk ketten. Van fedelünk, egy darab kenyerünk. Az Isten
felettünk s még azonfelül a te pénzeddel s az én pénzemmel vehetünk
egy pár tejelő tehenet. Már akkor ne is féljünk semmitől. No, mit
mondsz?</p>
<p>– Hogy én elmenjek innen? Tán megbolondultál, Zsuzsa?</p>
<p>– Szépen eldolgoznánk egymás mellett. Egyszer vagy egy jó szót
vetnél nekem s én soha se fáradnék el abban, hogy tégedet
szolgáljalak. Óh, lelkem, lelkem, gyere haza. Ne haragudj reám, de
én meghalok nálad nélkül. Mit csináljak én, ha te nem vagy ott?
Akárcsak, ha a pusztában élnék. Nézzed…</p>
<p>A férfi haragosan félbeszakította:</p>
<p>– Bolond beszéd. Nem restelled?</p>
<p>A kapát egykedvűen csapkodta s előre haladt. Az asszony felvette
a csomagját, csizmáját s az ura után húzódott és lekuporodott egy
másik bokor tövébe. Nagyokat nyelt, hogy más tárgyba kaphasson.</p>
<p>– Nagyon szép helyt laksz, Pál. Jófajta ember a gazdád?</p>
<p>A férfi megrángatta a vállát s mit se felelt.</p>
<p>– Van egy csomó csirkém, Pál, odahaza s húsz pipém füvez a
mezőn… A tisztelendő úr beszólt a kapun a minap, s azt mondja:
«csak nem váltál el az uradtól?» «Mi – azt mondom, – mi a világért
se, tisztelendő úr; mi nagyon szeretjük <span class=
"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span>
egymást.» «Hát – azt mondja – akkor miért nem segíttek
egymásnak?…»</p>
<p>A kapun egy formás, ifjú cseléd-fehérnép lépett be ekkor s nem
ment fel a háznak, hanem egyenest Pál felé tartott. Egy kis
bőrtáskát lógatott a keztyűs kezén; virágos kalapja és csíkos
kartonköntöse volt.</p>
<p>– Pali te, – csengett feléje – megrendeltem a szenet a zsidótól.
– Hozzák. Nyiss hamar kaput a szekeresnek. Szervusz lelkem. Hogy
vagy?</p>
<p>Azonban megállott és az idegen asszonyra mutatva, csodálkozva
kérdezte:</p>
<p>– Hát az ki ott a földön?</p>
<p>Pál elveresedett.</p>
<p>– Egy falusi asszony – felelte.</p>
<p>– Látom. De ismerősöd?</p>
<p>– Hogyne. Mindent rendeltél, Regina, a piaczon?</p>
<p>– Mindent (görbén nézte meg a falusi asszonyt). Gyere no. A
szekeret már hallom, nyiss kaput… hamar. Várj. Lehúzom a keztyűmet,
mert földes a kezed, nem érhetek hozzád. Egy-kettő.</p>
<p>Vidáman tánczolt előre. Átszállt a féltett gyepen s minthogy még
kissé harmatos volt a fű, felemelte a szoknyáját. Kivágott
félczipőt viselt és csíkos harisnyát. Pál utána ment.</p>
<p>Az asszony merőn kisérte a tekintetével őket, aztán mind lennebb
horgasztotta a fejét, egy csepp köny szivárgott le a
szempilláján.</p>
<p>… Eltagadta őtet Pál, így szólván: «egy falusi asszony ez»… Ha
nem szégyelte volna őtet, így <span class="pagenum"><a name=
"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> felelt volna az utálatos,
czifra kisasszonynak: «ez a feleségem»… Eltagadta. Körülnézett
magán és egyszerre mindent nagyon rongyosnak, hitványnak talált
magán s mezitlábát restelkedve, behúzta a fersingje alá.</p>
<p>Eltagadta őtet. Hát már megelégelte őtet? Hirtelen fellobbant és
felugrott. Hozzá fog szaladni s számonkérni tőle az eltagadtatását…
Ott haladnak fel a lépcsőn; Pál egy lépcsőfokkal alább. De az
utolsó fokon az utálatos személy visszafordul és kaczagva meglöki
Pált… Cseléd az… Utánuk fog szaladni. De mit mondjon nekik? Tán
megsérti Pált s akkor a felbőszülő ura ki fogja kergetni őtet a
kertből… Nem… Csendesen visszaereszkedett a fűre; de felhúzta a
csizmáját.</p>
<p>Keserű lé gyűlt a szájába. Ez az utálatos személy kétségtelenül
elcsavarta a Pál fejét. Látja a tekintetükből. Kétségtelenül az ura
szeretője. Óh! A köny bővebben omlik le a szeméből. Hát ezért nem
írt Pál a feleségének?… Ezért nem akar hazamenni?…</p>
<p>Jó. Azok odafent elválnak egymástól. Pál tán a szekeresnek nyit
ajtót… vagy tán szerelmeskednek… A keze összeszorul. Ha
közelérhetné azokat az utálatos macskaszemeket. Egészen
kimelegedett ebben a gondolatban.</p>
<p>Mily sok ideig marad oda Pál. Pedig tudja, hogy a felesége vár
rá… Dehogy… dehogy… és békéletlen türelmetlenségében tépegeti a
szoknyája szélét. <span class="pagenum"><a name="Page_220" id=
"Page_220">-220-</a></span></p>
<p>A kert kapuján minduntalan jönnek-mennek idegen emberek. Az
asszonyka elvonul a bokrok árnyékába, nehogy valaki észrevegye. Már
halad a nap s valahol harangoznak, mikorra Pál visszakerül a
kertbe. A kapáját megkeresi és egykedvűen hozzákezd félbehagyott
munkájához.</p>
<p>– Te itt vagy még, Zsuzsi? – szólt a feleségére.</p>
<p>– Hát hol legyek? Nagyon elszoktál tőlem, Pál, el is
felejtettél, hogy itt vagyok. Azt szeretnéd, hogy ne legyek itt?
Hát hol legyek? Hiszen miattad jöttem be.</p>
<p>– Miattam akár hazamehetsz is. Itt nem szabad idegen embert
tartani a kertben.</p>
<p>– Igen, de én nem vagyok ott idegen, a hol te vagy. Én a
feleséged vagyok, bárha eltagadtál. Hallottam.</p>
<p>A férfi megáll komoran.</p>
<p>– Mi lel? Veszekedni akarsz? Azt akarod, hogy az első szavadra
fussak a szoknyád után?</p>
<p>– Az első szómra… de ha itt ülnék és szépen, sokáig kérnélek,
lelkem… jönnél?</p>
<p>– Nem. Nekem jó dolgom van itt. Mit akarsz?</p>
<p>Az asszony indulattal felugrott.</p>
<p>– Nem jönnél? Tudok én mindent… A szeretődet nem akarod
itthagyni. Ez a bajod neked?</p>
<p>A férfi megfenyegette.</p>
<p>– Ne merj lármázni itt.</p>
<p>– Azt hiszed, félek tőled? Nehogy azt hidd. Nem megyek el innen…
tudd meg. Szeretnél lerázni <span class="pagenum"><a name=
"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> a nyakadról, hogy élj a
szeretőddel? Ne félj. Az nem úgy megy. Fenyegetsz? Gyere, verj meg,
no, verj meg. Ha kimegyek is innen… nem megyek haza, míg ki nem
tudom, miféle legény vagy. Tudd meg, nem megyek haza. S ennyi.</p>
<p>És felkapta a csomagját, megkötötte a keszkenyőjét s a mint
kiment, úgy becsapta az ajtót, hogy csattant.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Nem ment messze. A városnak ama részén, a hol az ura szolgált,
nagy kertek zöldültek, a hegy oldalában egy-egy kaczér villa körül.
A korlát mellett egy nagy kőrisfa árnyékába telepedett le, hogy
szemmel tarthassa azt a helyet, a hol az ura él. Nem tudta, mit
akar… de ügyelni fogja az urát.</p>
<p>Egy kissé kicsinosította magát s várt. Ama czifra személyre
éhezett, a ki az urát babonázta meg. Fel volt indulva ellene és
kipirult abban a vágyában, hogy a körme közé kapja. Az utczán
járókelők belenéztek a kigyúlt, kívánatos arczocskába s így
szóltak:</p>
<p>– Kire vársz, babám?</p>
<p>A bosszús asszonyka hegyesen felelte: «Nem magára, úrfi.»</p>
<p>Lassankint, a várás közben, elernyedt az indulata s kissé
megcsendesedett. Nem tudott gondolkozni egyfolytában, de egyet
tudott: azt, hogy nem távozik onnan. Látnia kell az urát.
Megkérlelni tán, vagy megszidni… Mindjárt már védeni kezdte
<span class="pagenum"><a name="Page_222" id=
"Page_222">-222-</a></span> Pált… Hátha nem is a szeretője? És hát
otthagyhatja-e a szolgálatát mindjárt a felesége első szavára?</p>
<p>Az a perszóna bolonditja Pált. Az kétségtelen. Savószínű szemét
mint meresztette rá s vigyorgott az arczába. A fajtalan…
Elkeseredett ellene s gyűlölte. Mint vágyott megcsípni őt,
számonkérni tőle az urát, így viaskodva az indulatával, a mint
rámeredt a kert ajtajára, egy pillanatban látja, mint fordul meg az
óvatosan a sarkában s figyelve, mint dugja ki madárarczát a
kisasszony, hogy dologtalan cselédképen időtöltésül kilépjen
állingálni az utczára.</p>
<p>Az asszonyka sietve felugrott s az ajtóhoz szökött.</p>
<p>– Én a Pál felesége vagyok, – mondta gyorsan.</p>
<p>A leány megijedt a támadástól s beugrott az ajtón. Az asszonyka
a lábát a nyilásba dugta s megragadta a menekedő leány karját.</p>
<p>– Ne fusson el, kisasszony, – mondta, – ne féljen. Én semmit se
akarok. De én a Pál felesége vagyok. Rosszul mondta Pál, hogy én
egy idegen asszony vagyok, mert én az ő felesége vagyok.</p>
<p>– Hagyjon békén engemet. Bánom is én, akárkinek a felesége…</p>
<p>– Jó, ha nem bánja. De hát akkor miért fél tőlem? Hiszen maga
nagyobb is, mint én. Én voltam az előbb odabenn a kertben.</p>
<p>– Jó, hát mit akar velem? <span class="pagenum"><a name=
"Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p>
<p>– Én beszélni akartam magával. Egész nap vártam magára. Látja!
ott ültem az utczán és magára vártam.</p>
<p>– Reám?</p>
<p>– Hát kire? Én láttam, a mint Pál szerelmesen magára nézett.
Mondja: maga is szereti őtet?</p>
<p>A leány kirántotta a ruháját az égőszemű asszony kezéből és
nyersen rákiáltott:</p>
<p>– Maga, azt hiszem, megbolondult.</p>
<p>– Tán megbolondultam, – felelte hevesen, de hirtelen összeszedte
magát és rebegőbe csapott át a hangja. – De ne menjen el azért, óh,
ne menjen el, kisasszony, az Isten megáldja érte. Én már nem akarom
magát megbántani, mert az úgyse ér semmit. Ha megbolondultam volna,
az nem volna csoda. Látja, Pál odahagyott engemet. Egyedül hagyott,
pedig mi jól éltünk odahaza. Aztán mikor bejöttem utána, – mert én
meghalok nála nélkül, – akkor már reám se nézett, de magával elment
a kertből. Óh, várjon… várjon. Nem is tudom: mit akarok
mondani.</p>
<p>– Hát én csaltam el tán magától?</p>
<p>– Hiszen maga nem is szeretheti őtet. Maga gyönyörű és gyönyörű
köntösöket visel, de Pál csak egy parasztember. A míg ő katona
volt, reá vártam, mert ő nekem való, éppen. Nekem mindenem volt, de
maga minden ujjára tizet is kap olyat, úgy-e? Ő nem olyan finom
fajta, tudja, de nekem az egész világom… <span class=
"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span></p>
<p>A hangja el-elcsuklott s a mély keserűség, mely beszédén
kiomlott, megkötötte egy helyben a czifra leányt.</p>
<p>– Maga nagyon szép leány. Óh, ne kivánja el tőlem Pált, ne vegye
el tőlem. Mit is csinálna maga egy ilyen együgyű parasztemberrel, a
milyen ő? Úgy-e, na? Miért tegyen koldussá egy szegény asszonyt, a
ki sohase vétett magának. Mulatságul miért választaná éppen ezt az
egyet, a ki nem is magához való. Mulatságra annyit kap, a mennyit
kiván, egy ilyen szép leány. Tán csak ezt akartam mondani. Én nem
is tudom. Ugy vártam magát, hogy idejőjjön. Nagyon haragudtam
magára, de már szeretem magát, mert látom, meghallgat engemet. Én
úgy fordulok magához, mint a jó Istenhez…</p>
<p>A leány keze után kapott, megragadta és megcsókolta.</p>
<p>– Ne vonja vissza a kezét tőlem, én tudom, hogy maga visszaadja
Pált nekem. Mert ő meg van kábulva egy kicsit. Látom. Nem is
csodálom. Én megfonnyadtam a Pál után való vágyakozásban. Úgy-e,
már csúf lettem? De ha maga akarja, ismét virágzom és ismét
boldogan élhetünk. Maga azt mondhatja Pálnak: «Menj el, te
parasztember; nekem nem kellesz». Akkor ő, tudom, visszatér hozzám
és én sohase mulasztok el egy imádkozást se, hogy magáért ne
imádkozzak. Mert egyebem nincs a világon, a mivel megfizethessem a
jóságát. <span class="pagenum"><a name="Page_225" id=
"Page_225">-225-</a></span></p>
<p>Ez a megalázkodás hizelgett a leánynak. De a csók égette a keze
fejét s elkedvetlenítette a könyörgés, mely megillette. Hogy a
meghatottságát elleplezze, tettetett haragos szóval támadta
meg:</p>
<p>– Menjen el. Hát azt hiszi; hogy én a maga rongyos ura után
kapkodok? Süsse meg. Semmi közöm hozzá. Hát elkergetem, jó, ha
hozzám fog szólni…</p>
<p>Az asszony ismét megragadta a leány kezét s félig kaczagva,
félig sírva mondta:</p>
<p>– S nem is lesz köze hozzá? Ugy-e? Ne beszéljen ilyen érdesen
hozzám. Én már tudom, hogy a maga szive jó. Az Isten megáldja
érette…</p>
<p>Az úton egy zajos társaság törtetett fel a hegyen. A
parasztasszony kiugrott a kert ajtaján, betette, letörülte a
könyeit és csendesen, boldogan ballagott be a városba.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Mégis másnap – vasárnap volt – a cselédszerzőhöz indult. A
nyughatatlansága, a czifra kisasszony igérete daczára, nem akart
elmulni. A mellében szüntelen rebegést érzett s valami
szerencsétlenség előérzete zavarta. Itt kell maradnia a városban,
hogy szemmel tartsa őket.</p>
<p>Az éjjel egy falujabelije cselédleánynál húzódott meg s be se
hunyta a szemét. Nagyon összetörődött és jó reggel mindjárt
kiindult az útjára.</p>
<p>Még alig járt valaki az utczán. A tejesleányok siettek a
kandéraikkal s vízvezető csapja mellett <span class=
"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span>
sokadozott egy csorda cselédnép vihánczolva. Az a leány, a kinél
hált Zsuzsa, kikisérte egy darabon. Az utcza szegeletén így szólt
hozzá:</p>
<p>– Szedd össze magadat, Zsuzsa, mert ott látom a gombolyagban
Gábort, az unokabátyádat, a ki annyit forgolódott körülötted
leánykorodban. Ő itt szolgál a szomszédomban. A hogy te férjhez
mentél Pálhoz, mindjárt bejött a városba szolgálni. «Nem tudom
nézni őket odahaza», ezt mondta búsan. S nézd… nézd a tűzrevaló!
Hát nem vett észre már tégedet.</p>
<p>Egy csontos, nagyorrú, himlőhelyes, erős legény nagy lépéssel
igyekezett feléjük s hangosan messziről kiáltotta:</p>
<p>– Hol jársz itt, Zsuzska, a hol a madár se jár?</p>
<p>– Hát… szolgálni jöttem.</p>
<p>– Szolgálni? Elfogyott a boldogságod otthon, hogy a városra
szorultál?</p>
<p>– Miért? Az uram is itt szolgál.</p>
<p>– De nem veled, Zsuzska. Meg vagy hitványkodva, lelkem. A
rózsákat leperzselte az orczádról a nagy boldogság.</p>
<p>A cselédleány közbeszólott:</p>
<p>– Rosszul aludt Zsuzsi az éjszaka. Csak tegnap jött be gyalog a
városba.</p>
<p>– Rosszul alszik ő azóta, hogy Sebes Pál bekötötte a fejét.
Rosszul beszélek, Zsuzska? Az Isten hozott különben, lelkem. Helyet
keressz? Hát nem az uraddal egy helyre mégysz? <span class=
"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span></p>
<p>Az asszony arczát az indulat kigyujtotta:</p>
<p>– Ne bajlódj velem, Gábor. Örvendj, hogy nincs bajod velem, ha
úgy lehitványkodtam.</p>
<p>– Én bizony búsulok érte most is, lelkem. Mert azért, hogy
elpártoltál tőlem Sebes Pálért, csak a legszebb kicsi fehérnépnek
maradtál nekem ezen a világon.</p>
<p>– Ne legyek másnak már…</p>
<p>– De az nem vagy másnak, csak nekem egyes-egyedül, látom. Az
urad mással járja a bolondját, egy strimflis, papucsos leánynyal.
Nem ismered még? Az a szeretője. Aztán van-e helyed már itt,
Zsuzska?</p>
<p>Az asszony szó nélkül elfordult a legénytől és megfogta a
cselédleány kezét.</p>
<p>– Az nem igaz, tudod, Gábor, – mondta rá se nézve. – Itthagylak,
mert hazug vagy.</p>
<p>A legény elejébe került.</p>
<p>– Ne haragudjál rám, Zsuzska, ha megbántottalak. Tán hazudtam?
Hiszen majd meglátod, hogy én ámítlak-e vagy más. De ha keserítlek
is, Zsuzska, szeretetből teszem. És azt ne felejtsd el, hogy még a
véremet se sajnálnám érted most is. Én nem hazudok. Rosszul
szóltam? Ne utálj meg érette, Zsuzska.</p>
<p>Az asszonyka unva legyintett: «Nem, – felelte – nem bántottál,
Gábor, de dologba megyek. Hagyj békén az utamra».</p>
<p>A legény a két kezét nyujtotta: «Ha nem haragszol, – mondta –
gyere velem délután, <span class="pagenum"><a name="Page_228" id=
"Page_228">-228-</a></span> Zsuzska. Legalább megjárod a várost
velem. Hol leszel délután? Mi?»</p>
<p>– Nem tudom – felelte és sietve menekedett el.</p>
<p>Majd megfúladt. Tehát mindenki tudja, hogy Pál elfordult tőle? A
keserűség ismét elborította. A czifra leány hazudott. A sírás
fojtogatta s az ökle összeszorult bosszúvágyában. Mintha csak
rátaposott volna valaki s szeretné megharapni a lábat, mely
eltiporja őtet. De kiét? Mindenki erősebb mint ő. Az ura
elkergetheti őtet; a czifra, hazug kisasszony se mutatósabb, mint
ő. Csak a sírás… a sírás marad meg neki egyedül. Mindenki tud az ő
gyalázatáról.</p>
<p>Czéltalanul barangolt. A cselédszerzőt elfelejtette. Valamit
tennie kell azonban, de mindjárt; mert meghal, ha nem tehet
valamit. Szembe tudna nézni az eleven fergeteggel is gyilkos
keserűségében. A fekete ürességből az unokabátyja csontos, nagy,
erős teste válik ki a szeme elé. Vele bosszúlhatná meg magát. De
kin? Az ő édes urán? És melegség áradt át rajta. Dehogy… Az életét
is odaadná azért, hogy megmentse Pált, ha veszedelem
fenyegetné.</p>
<p>Az unokabátyja. Valamikor Pál felindulva látta, ha Zsuzska körül
forgolódott: «Nem akarom, – kiáltotta Pál, mikor a katonaságtól
hazakerült, – hogy valaki nézzen reád s a Gábor fejét széthasítom,
ha meglátom, hogy hozzád szól; mert én tégedet egyedül magamnak
akarlak megtartani». <span class="pagenum"><a name="Page_229" id=
"Page_229">-229-</a></span> Ez akkor volt, mikor megesküdtek egy
egész életre. Féltette Gábortól s ez őt akkor oly boldoggá
tette.</p>
<p>Hátha ismét feltámadna Paliban ez az érzés, ha látná, hogy Gábor
el akarja venni őt tőle. Hátha erre Pál otthagyná a várost
féltékenységében.</p>
<p>Óh ez a reménység egyszerre kizöldűlt és kivirágzott benne.
Mosolygott. A megelevenedett városban taszigálták a járdán
Zsuzskát. Nem is érezte elmélyedésében. Ha ő szépen kicsinosítaná
magát s Gáborral kézenfogva járulna Pál elejébe: vajjon nem
lobbanna-e fel az urában a régi kivánság? Óh, ha megverné Zsuzskát…
Mily boldogság lenne. Ha megverné… Egészen kipirult ebben a boldog
reménységben. Azt jelentené, hogy még szereti őtet az ura…</p>
<p>Nem tudta, mit tegyen? Hirtelen megfordult, hogy ismét
megkeresse Gábort. Szinte futva érkezett oda.</p>
<p>Az utcza szegelete már üres volt. A cselédek hazaszéledtek. Mit
tegyen? végigment az utczasoron s benézett minden udvarra Gábor
után. Nem találta meg. Nem volt szerencséje. Azonban megbátorodott
ebben a hitében. Csintalanul nézgelődött szerteszét.</p>
<p>A város végén való kis putrik soráig ért el tervelgésében. Ott
megehült s bement egy kis kocsmába. Egészen megfrissült. Nagyon
bízott ebben a tervben. Kicsinosította magát. A csomagjából
kisimította összegyűrt ruháját, fehér gallérját, kézelőjét:
<span class="pagenum"><a name="Page_230" id=
"Page_230">-230-</a></span> megigazította szép szőke haját s boldog
izgalomban megpirult. Meg volt elégedve magával.</p>
<p>Valahol harangoztak a templomban. A keze imádságra
összekulcsolódott önkéntelenül. Szaporán elsietett a templomba s a
boldogtalan, szenvedő asszonyok édes, örökös patronája oltára elé
borult. Szinte nyögésben szakadt fel a fohász a lelkéből a
dicsőséges Szűz Máriához. Ő meg fogja segíteni őtet.</p>
<p>A délelőtten a városon túl, egy görbe fűzfa tövében álmodozott.
Nagyon bizonyos volt a dolgában s a délutánra nyugodt volt az
iránt, hogy Gábort meg fogja találni. Meg is találta. Ezt egészen
természetes dolognak tartotta. Mosolyogva közeledett feléje:</p>
<p>– Tégedet kerestelek, Gábor, – mondta mosolyogva, – te kívántál
s én jó szívvel megyek veled, hogy járjam veled végig a várost ma
délután. S kezet nyujtott neki s hozzásimult.</p>
<p>A kezét a nagy, otromba ember kezében hagyta s kaczéran nézett
rá.</p>
<p>– Nem igaz, – mondta a boldog, erős ember, – nem igaz, a mit a
reggel mondtam neked. Te nem hitványkodtál le, hanem megszépültél,
Zsuzska! Mintha valami jó dolog történt volna veled. Még sugárzik a
képed. Gyere no.</p>
<p>A piacztér tele volt a sétáló cselédnépekkel, taszigálózva,
kaczagva járkálva le és fel. Ez az ő szabadnapjuk. Némelyik
megszólította Gábort: <span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
"Page_231">-231-</a></span></p>
<p>– De szép szeretőt szereztél magadnak. Most csípted?</p>
<p>– Én neveltem magamnak, – mondta vigyorgó dicsekedéssel.</p>
<p>Zsuzska kissé tartózkodva távolodott el szégyenlősen Gábortól:
«Én a másé vagyok», súgta.</p>
<p>– Igen, de azt ezek nem tudják, – felelte Gábor s megszorította
az asszony karját.</p>
<p>Mindegy. Az a reménysége, hogy visszaszerzi az ura szeretetét, a
szemérmességet legyőzte s kaczér féltekintettel nézett a Gábor
fénylő szemébe. A piacztér szegeletén a hegyoldalnak felindult
valaki.</p>
<p>– Ügyelj, Zsuzska, az urad ebben az udvarban lakik.</p>
<p>– Csak hagy lakjék. Mi közöm hozzá?</p>
<p>– Nincs közöd hozzá? Akkor vivát, – mondta diadalmasan és
félkarjával átkapta az asszonyka derekát.</p>
<p>Zsuzska egészen elsápadt, de nem viaskodott, hogy kiszabadítsa a
derekát. A szemét azon a kerten járatta, a hol az ura lakik. Vajjon
nem látnák-e meg őtet?… Messziről látta, hogy az a kis ajtó – a
honnan szégyennel menekedett – nyitva van. Szinte szédelegve
botorkázott felfelé.</p>
<p>A kertben, az ajtó mellett, két széken ott ül az ura és a czifra
városi leány, közel egymáshoz hajolva. Az ereje elhagyni készült. A
szemét lesütötte és hozzásímult Gáborhoz.</p>
<p>A czifra leány ujjal mutatott reájuk és valamit <span class=
"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span>
kérdezett Páltól. Arra mind a ketten hangosan felkaczagtak. Oh,
egyenesen a Zsuzsika szivébe nyilalt ez a kaczagás. A lépését
meglassította. Egy szót se szólottak hozzá. Gábor lustán tovább
vitte édes terhét a hegy ellenében.</p>
<p>– Azok jól értik egymást, – mondotta.</p>
<p>Az asszonyka torkán valami nyögésféle bugyborékolt fel, de nem
tudott felelni.</p>
<p>– Nem is titkolóznak a világ előtt, te magad is láthatod, hogy
én nem hazudok…</p>
<p>Az asszonyka visszafordult és közeledett a nyitott ajtóhoz.
Gábor húzakodott. Az asszonyka megállott az ajtó előtt és mintha
csak álmában tenné, így szólt mély sóvárgással a tekintetében:</p>
<p>– Látod… látod, Sebes Pál, megtaláltam Gábort, az
unokabátyámat.</p>
<p>Pál felrántotta a vállát:</p>
<p>– Bánom is én, – felelte közönyösen.</p>
<p>A czifra leány csúfolkodva tette hozzá:</p>
<p>– Kapós fehérnép. Sokan szeretik…</p>
<p>Gábor elrántotta Zsuzsikát az ajtó elől.</p>
<p>«Bánom is én», – ezt mondta. Mintha fejbevágta volna. A derekát
kihúzta a Gábor karjából.</p>
<p>– Menj, – mondta kábulva.</p>
<p>Vége mindennek. Egy szót se szólt többet, hanem megfutamodott
lefelé. Az utcza szegeletén annak a városvégi kocsmának tartott, a
hol a csomagját hagyta s bárha szürkületbe hajlott már az idő,
felragadta a bespárgált holmit s nekivágott az országutnak, mely
hazafelé visz.</p>
<p class="center">*</p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_233" id=
"Page_233">-233-</a></span></p>
<p>Már nem kell ő Pálnak. Miért? Megcsúfult-e? Rosszabb lett? Mást
miért kiván inkább, mint őt, a kit kényeztetett, ölelgetett,
csókolgatott annyit?</p>
<p>A háza vaksötétben bujt el, mikorra hazaért. Valami
szekeres-emberek vették fel Zsuzsikát egy darabon: «Nagyon nehéz
lehet a lelked», mondták, «nehogy valami kárt tégy az életedben s
vele a mennyei jussodban». Mert sötéten meredt maga elé Zsuzska és
egy emberséges szót se váltott a szekeresekkel.</p>
<p>A kapuján odahaza bebotorkált. Egy lélek se várta, csak a
kuvasz, vakkanva és nyalogatva a kezét.</p>
<p>Miért unta meg őtet Pál? A pitvar ajtajával bajlódva, félhangon
beszélt magának: «Nem vagyok elég finom neki. Itt minden szegényes
és csúf. Ő szebbre vágyik». Egyszerre ez ötlött az eszébe: «A ruhám
a hibás, a hitvány paraszti gunyám.»</p>
<p>Belépett. Hideg és penészes minden. A suhogó fersingek, a gombos
czipők, a tarka-barka harisnyák babonázták meg az urát. Sírva
borúlt az ágyára s a nehéz csendesség takargatta be. Oh, minden
utálatos körülötte és koldusos. A csizmája kopogós, a fersingje
tapintata durva, a keszkenyője szúrós és savanykás szagú.</p>
<p>A reggel a hideg padkára kuporogva találta. A szégyene égette.
Minden undok lett körülötte a szemében. A kotyogós, bányai veresre
mázolt ajtó, az öklömnyi ablakok, a rongyos bútorok. Ezek
idegenítették el Pált. A füves udvartól a sárral <span class=
"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span>
tapasztott padlásig: gyalázatos mind. A házat az apjától jussolta,
de ők ketten csinosgatták kedves reménységgel. Még bölcsőt is
szereztek. Az sem kellett. A torka kiszikkadt a vágyában. Ha
odaküldött volna a kegyelmes Isten egy parányi, pislogó babát, –
ah, akkor itt ringatná halk dudoló szóval Pál a bölcsőt…</p>
<p>Senkije, semmije immár.</p>
<p>Csak a karton-köntös csábította el… Babát nyujthatna még a
kegyelem, de a paraszti holmit, ezt – utálta meg Pál. Ha itt
megváltozna minden hirtelen, ha Zsuzsika olyan virágos kalapot
viselne, keztyűs kezében egy fényesnyelű napernyőt hordana és
szemében, ha mosoly ragyogna, a helyett, hogy köny buggyanjon ki
rajta, – Pál holnap itt lenne szégyenkezve a multért, szerelmes
szóval a száján.</p>
<p>A szomszédjait ostobáknak és rongyosoknak találta. Mintha egy
más, szebb világból esett volna le ebbe a nyomorúságba. Apró kis
történeteiket unta, tanácsaikat lenézte. Éjjeleken át emésztette
magát, forgolódva hideg ágyán. Ha ő azt akarja, hogy ne úgy
veszszen el, mint egy eldobott rongy: tennie kell valamit.
Változtatnia kell az életén. Újból kell megformálnia az életét;
olyanná kell tennie, a hogy Pál szereti.</p>
<p>Az ura… az ura. A vérének minden cseppje tele volt vele.
Mindent, a mit látott, hallott, hozzá kötötte. Érte szeret, érte
utál. A miből hiányzott Pál, feneketlenül üres az. <span class=
"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span></p>
<p>Egyszer vissza kell térítenie őtet. Úgy öltözködnie, a hogy ő
szereti, úgy kell viselkednie, a hogy ő kivánja.</p>
<p>Elhanyagolja a házi dolgait s sepertelen pitvarában szövögeti
álmait. Vágyában ezer terv születik meg az agyában és mindenikre
kész, csakhogy még egyszer magához visszacsalja őt. Ha e minden
holmi árában, – a mit édes reménységgel csínosgatott, építgetett –
visszatéríthetné még egyszer, óh, be szívesen eldobná.</p>
<p>Eldöntötte: eladja mindenét és annak az árában kicsinosítja
magát úgy, a hogy Pál szereti és úgy fog élni, a hogy Pál
kivánja.</p>
<p>Előbb tervezgetett csendesen: miképen tudja értékesíteni
mindenét, aztán mint kaczérkodja vissza Pált? a karton-köntösöket
már látja, a miket felölt; fersingjét fel-felkapkodja, hogy
megtanulja, mily mozdulattal kell megrészegítenie Pált és tenyérnyi
tükrén próbálgatja a mosolyt, mely megigézi őt. Aztán beköltözik a
városba, melléje. Ringva járja végig tapaszos háza szobáját, a hogy
a városi rossz leány hintáztatja magát; s durva ingjét a mellénél
kifűzi, hogy megsoványkodott vállának az állását vizsgálgassa.</p>
<p>Aztán minden portán bekopogtat és ajánlgatja a házi
egyet-másait. Egészen betege annak, hogy nem sietnek eléggé a
ravasz parasztok a vásárra. A ki jön, az is leszólja, lekicsinyli,
a mit ajánl nekik, hogy majd ingyen kaphassa meg. Zsuzsika szinte
félálomban jár-kel. Alkudozik, ajánl, rimánkodik: <span class=
"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> «El
akarsz kerülni tőlünk?» kérdezik tettetett részvéttel. «Az uram
kivánja így», felel s tán hiszi ő maga is.</p>
<p>A nyár melege már perzseli a sárguló búzát a mezőn. És még mind
sokadoznak a parasztok. Szinte sírva köti rájuk a házbelijeit,
földjeit. Ő csak egyet lát; Pált, odabenn a városban, a ki egy
gonosz, fajtalan fehérnéppel szeretkezik. A pusztulás, mely
körölötte támad, mind derűltebbé teszi s a kiürülő szobában mind
szabadabban gyakorolja magát a kaczér járásban, cziczázó
futkosásban. Ha valaki látná, azt mondaná, hogy az eszét vesztette
el.</p>
<p>El… bizonyosan elvesztette, mert csaknem vidám, a mint egy
ünnepnapon felülhet a szekérre, sok pénzzel a zsebében, – otthagyva
az áldott fészket, melyben felnőtt, a hol boldog volt, – hogy
elmehessen az ura után. Ő tudja már a módját: mint fogja
visszaédesgetni őt…</p>
<p>Egyenesen abba a kis, városvégi boltba megy, melyről annyit
álmodozott. Ott ékesítik ki Zsuzsikát. Mindent adjanak neki, a mit
a városi leányok viselnek. Tetőtől talpig öltözködik át egy
homályos szegeletben. Kiváncsi vásárlók odatekintgetnek tréfás
szóval bosszantva. Zsuzsa szigorúan utasítja vissza az
incselkedőket: «Én tisztességes asszony vagyok», mondja és elpirul,
azért, hogy bizonykodnia kell ezt. Fel-felkél mégis, hogy a
tükörben illegesse magát s félszeg mosolylyal kérdi a gyérszakállú,
vén boltost: «Szép vagyok-e bácsi?»… <span class="pagenum"><a name=
"Page_237" id="Page_237">-237-</a></span></p>
<p>A viseltes falusi holmit összeköti egy csomóba, a karjára veszi,
szétálló, kemény karton-köntösét magasra felfogja, hogy gombos
czipőit láttassa s kényes lépéssel kiindul az utczára. Virágos
kalapja minduntalan le készül esni a fejéről, magas sarkú czipőivel
majd elesik.</p>
<p>A kis kocsma előtt elmegy, a hol egyszer már csinosítgatta magát
és benéz, hogy a csomagját ott helyezze el. A mint belép, a
homályos, borszagú szegeletből egy rekecses hang dől ki:</p>
<p>– Hát visszajöttél, galambom. Zsuzsikám?…</p>
<p>Gábor volt, az unokabátyja. Meg sem mozdul; a feje a tenyerébe
volt támasztva; ittas tekintettel, bután néz a czifra
menyecskére.</p>
<p>– Tudtam, – mondja – hogy visszakerülsz ide… Innen indultál el,
mikor másodszor is csalfán elhagytál engemet. Azóta iszogatok, mert
azóta búsulok. Nagyon kedves vagy te nekem.</p>
<p>A mint felkel, alig áll meg a lábán s megtámaszkodik a mocskos
falhoz. A mint pedig közeledik Zsuzsika felé kiterjesztvén a
karjait, keresztbe esik egy keskeny, borban ázó asztalra.
Indulatosan ráordít Zsuzsikára:</p>
<p>– Ne menj el, ne félj tőlem, a miért czifra lettél. Óh, be
czifra lettél. Tán eladtad a testedet, hogy így meggazdagodtál. Ne
tarts tőlem. Nem ölellek meg, mert látom, hogy kicsípted magadat…
Tán az urad kedvéért? Annak nem kellesz. Nekem pedig már nincs
pénzem. Elittam. Sokat búsultam utánad. <span class=
"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span></p>
<p>Feltápászkodik s az ajtó elé áll.</p>
<p>– Csúffá tettél, – recsegi, – szégyenbe hagytál. Azóta iszom.
Miért tetted? Óh, miért cselekedted velem ezt? A szivemet miért
vetetted meg… Az Isten hát azzal áldjon meg, a ki jobb, mint én s
jobban szeret tégedet… Lelkem…</p>
<p>Aztán hirtelen félreáll.</p>
<p>– Látom, – dadogja, – látom, félsz tőlem már. Egyszer ellőttem
egy szegény nyúl hátulsó lábait és az így nézett rám, mint te most.
Menj. Én még sohasem vétettem neked. Ezután se bántlak. De valakin
számon veszem az életem keserűségét. Egy szót se szólok. De
valakin… egyszer, csak kerüljön a kezembe… Menj, fuss, Zsuzsika…
fuss előlem.</p>
<p>Zsuzsika rémülten simult ki a nyitott ajtón. Reszketett. Az
ajaka remegett s a szeme könynyel telt meg. Hirtelen megiramodott.
Hátha utána ront Gábor.</p>
<p>Az utcza egészen néptelen volt. A kapuk előtt egy-egy cseléd
támasztotta a falat és a mint Zsuzsika menekedett el előttük,
kiváncsi szemmel méregették végig s mosolyogva mutogattak rá. A
boltok mind be voltak zárva s a piacztérről gyenge zúgás
hallatszott, a hol az élet pezsgett.</p>
<p>A mint azon ház elé jutott, a hol aludt egy éjjel: a cselédleány
Zsuzsika elé rontott.</p>
<p>– Hol jársz, te? De mi történt veled? Ki csúfított el így? Alig
ismerek reád. Hisz ez a ruha mind bő rajtad és furcsa. Hol jársz?
Elszabadítottak <span class="pagenum"><a name="Page_239" id=
"Page_239">-239-</a></span> valahonnan? No, állj meg, hogy nézzelek
meg. Uram Isten, valaki megtréfált tégedet.</p>
<p>Tettetett félénkséggel megérintette.</p>
<p>– Alig merek hozzád nyúlni. Hová mégysz? Tán a bálba? Lelkem! Az
a gonosz ember, az urad, az megbolondított tégedet. Tán ő kivánta,
hogy így csúfitsd el magadat…</p>
<p>Zsuzsika megállott.</p>
<p>– Azt gondolod? – rebegte.</p>
<p>Vajjon tudja-e az a parasztleány, hogy mit mond? Mintha álmában
meglökné valaki őtet s most költögetné. Nehezen összeszedte magát
és hogy leplezze feltámadó félénkségét, gyorsan, nyersebben
mondta:</p>
<p>– Táncz van ma? Éppen odakészülök. Hol van a táncz? Szervusz.
Majd odatalálok magamra is.</p>
<p>– Nem, nem eresztlek. Menjünk együtt.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Ez nem talált a Zsuzsika tervébe. Ő másnapra készült Pál elébe.
De erőtelen volt arra, hogy ellentmondjon a parasztleánynak. Nagyon
bágyadt is volt. Az úttól, az emésztő izgalomtól is, melyben élt. A
lába alig bírta.</p>
<p>A parasztleány szüntelenül kábította. Gáborról beszélt: a ki
eláradott azóta, hogy Zsuzsika elkerült a városból. Az uráról: a ki
posztóruhába öltözött már s mátyástollas kalapot visel. A
szeretőjéről: a ki már el se marad Páltól. Mindezt mintha csak
álmában hallotta volna Zsuzsika. <span class="pagenum"><a name=
"Page_240" id="Page_240">-240-</a></span></p>
<p>– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.</p>
<p>– Hová? Hiszen te készülsz a tánczba. Beléelegyedsz? Hiszen alig
támolyogsz csak… Egészen színtelen vagy s lesoványodtál. Nem ilyen
voltál, mikor még odahaza ismertelek.</p>
<p>Akkor hirtelen felkiáltott:</p>
<p>– Jaj, nézd, észrevett Gábor. A hátunk mögött jön. Jőjj,
fussunk… mikor ittas, rettenetes. Meneküljünk… – s kézenfogta
Zsuzsikát és befordult egy sikátorba, mely a vasárnapi tánczhoz
vezetett.</p>
<p>A kapu nyitva volt ott. Benn a nagy színben dübörögtek a
parasztlegények, kiveresedett, izzadt leányaikat eszeveszetten
forgatva. Az emelvényen egy pár czigánylegény reszelte a hegedűt
fáradtan és a tánczoló szín előtt egy csomó katona és bámészkodó
városi ember nézte a mulatságot.</p>
<p>A Zsuzsika bátorsága mindinkább elszállott. Ha elmenekedhetne.
Mintha valami szerencsétlenség előérzete ijesztené meg…</p>
<p>A locsogó cselédleány megragadta a kapuban a Zsuzsika libegő
köntöse karját.</p>
<p>– Egy tapodtat se… Az ördög idehozta Pált, az uradat, látod.
Ott… ott benn van a gombolyagban. A szeretőjével, persze, a
gyalázatossal. Te, tudom, nem is akarod látni már őtet. Nem
tánczolni jön Pál, mert ő már szégyenel minket, hanem csudát látni
hozza a fajtalan czafráját. Gyere, menjünk innen.</p>
<p>Nem. Látni akarja Zsuzsika az urát. Hogy futhasson <span class=
"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span> el a
nélkül, hogy bár egyszer a szemébe ne nézzen. Hiszen Zsuzsika is
úgy van öltözve, mint az ő szeretője. Mennyit ábrándozott ő ezen a
perczen… Másképen tán, máshol, könynyel a szemén, kérő szóval a
száján, – de ha már itt van, hogy futhasson el előle Zsuzsika?…</p>
<p>– Nem… nem… rebegte, de egy pár önkéntelen lépést tett mégis –
mintha megigézték volna – a gombolyag felé, a hol az ura állt.</p>
<p>A táncz vége felé járt. A legények izzadt homlokukat törülgetve,
törtettek a pálinkamérő asztalka felé. A nézőközönséget
szétzavarták kiméletlenül; s a kényesebb urasnépek elszéledtek.
Akkor a Pál czifra szeretője észrevette Zsuzsikát a kapu mellett.
Egyenesen feléje ment.</p>
<p>– Hát te hol jársz, te czinege? – kiáltotta. – Gyere, Pali, nézz
ide, ide nézz. Ez mulatságos…</p>
<p>Megragadta a Pál kezét:</p>
<p>– Ilyet sohase láttál! Nézd ezt a maskarát. Óh, jaj, jaj, az
ember megpukkad a kaczagástól. Hát te mit csináltál magadból? Az
mind a tied, a mi rajtad van? Hol kaptad?</p>
<p>Mindenki odanézett. Nem tudták, mi történik, de gyülekeztek
mindenfelől.</p>
<p>Pál megfogta a szeretője kezét:</p>
<p>– Gyere el innen, Regina. Mi bajod vele? Menjünk el, hagyd el a
szerencsétlent.</p>
<p>– De láttál-e ilyet? Még kalapja is van. Óh, nézd… mondta és
csapkodta a czombját jókedvében. <span class="pagenum"><a name=
"Page_242" id="Page_242">-242-</a></span></p>
<p>Zsuzsika mélyen lehorgasztotta a fejét. Halálosan sápadt lett s
haragosan felsírt. A paraszt cseléd átkarolta, mert látta, hogy
elesik.</p>
<p>A kapunál valaki nyakonragadta Pált.</p>
<p>– Híres… Gyere, rég várlak. Számadásom van veled. A Zsuzsika
sírásaiért…</p>
<p>Gábor volt. Megrázta a kiskabátos Pált.</p>
<p>– Adósod vagyok… az életemért, úrfi.</p>
<p>S fejbevágta.</p>
<p>A megtámadott ficzkóban feltámadott a parasztvirtus s egy
fogásban szó nélkül átkapcsolta a nagy ember derekát, mintha
vaskapocsba szorította volna és megrázta.</p>
<p>– Ragyás kutya, – lihegte. – Én is adósod vagyok. Az utamban
vagy örökké.</p>
<p>Az emberek gyűrűbe álltak egy pillanat alatt.</p>
<p>A részeg ember megrázta magát s két rettenetes kezével
belémarkolt az ellenfele torkába.</p>
<p>– Hó, – üvöltötte – bandita. Belém kapaszkodol? Itt az utolsó
perczed.</p>
<p>A félkezével keményen tartotta a küzdő ember torkát, a másikkal
csapkodta a koponyáját, kiáltva:</p>
<p>– Ezt magamért… ezt a mást Zsuzsikáért, a többit gyalázatos,
hazug életedért.</p>
<p>A czifra leány az embergyűrűn kívül húzódott meg szepegve. A
remegő Zsuzsika éles sikoltással tört be a küzködőkig s megragadta
Gábort:</p>
<p>– Ne bántsd… nem… nem… nem engedem. Gyilkos… Hát nem látják,
hogy megöli az uramat? <span class="pagenum"><a name="Page_243" id=
"Page_243">-243-</a></span></p>
<p>Pál kiugrott abban a pillanatban a Gábor kezéből. A feje
vérzett. De dühében veszettül ráugrott mindjárt Gáborra és homlokon
vágta.</p>
<p>A nagy, brontes ember megszédült az ütéstől, de mint a gondolat,
derékon ragadta Pált, felüvöltött, megrázta s legyűrte és
rátérdepelt a mellére, elvakultan csapkodta a fejét, míg csak
mozgott.</p>
<p>Akkor a legények felrángatták róla.</p>
<p class="center">*</p>
<p>– Hol lakik ez a fehérnép? – kérdezték a Zsuzsika körül állók. –
Hiszen ez odavan. Mi a baja?</p>
<p>– Az ura hever a földön, – mondta a paraszt cseléd, – nem
látjátok?</p>
<p>A mint felszedték a földről, a Pál vérétől elmocskolt czifra
köntösével, a két karja lelógott. A legény, a ki ölbekapta,
vigyorogva szólott a társaihoz: «Hű be czudar könnyű»…</p>
<p>A korcsmában, a hol lefektették Zsuzsikát egy rongyos pokróczra:
a cseléd, a mint ráhajolt, ijedten szólott a gazdához:</p>
<p>– Nem érzem a lélekzetét.</p>
<p>– Szent Isten, csak nem? – mondta komoran a vén ember.</p>
<p>– Az lenne az ő szerencséje, – rebegte meghatottan, – ha nem
ébredne meg.</p>
<p>A korcsma előtt mély, erős mellből zokog valaki.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_244" id=
"Page_244">-244-</a></span></p>
<h2>Az ördög.</h2>
<p>– Mit néz rajtam, István?</p>
<p>– Csak a mohokat nézem, a szikla oldalán.</p>
<p>– Harangvirág az ott az ormon?</p>
<p>A sugár, izmos, szép parasztfiú megállította a lovakat s
nekirohant a darabos vén kőnek. Szinte dühös mohósággal
kapaszkodott fel a sziklán az oromra a bikkek elnyúlt, görbe
gyökerein, a virág után.</p>
<p>– Megvérezi magát értem, István!</p>
<p>A parasztfiú leugrott merészen az oromról s a virágot az
úrimenyecske ölébe tette.</p>
<p>A lovakat megindította, szorosan a szekér mellett gyalogolva. Az
asszony lesütött, rebegő szemhéja alól lopva rá-ránézett s így
szólt: «bágyaszt a melegség» és kigombolta s kitürte finom
csipkésruháját a nyakánál. A harangvirág szára eltünt a telt fehér
mell domborodásai között.</p>
<p>Félelmes, fenséges nagy némaság ült a havason. A mélységben az
Aranyász pataka suhogott, de annak a nesze nem hallszik ide a
meredek, bikkel benőtt oldal derekáig, a hol a szekérút szalad.
<span class="pagenum"><a name="Page_245" id=
"Page_245">-245-</a></span> A sziklák pedig csak azon felül
meredeznek az égre, egy-egy görcsös fenyőfával kicsipkézve… Felette
mindjárt az Isten.</p>
<p>– Ez-e a «veres bércz», István, a mit megmutatni igérkezett?</p>
<p>A legény érthetetlen mély hangon babogott valamit.</p>
<p>– Valamitől tán megszédült, István? Nem a meleg miatt? –
kérdezte, mintha ingerkedett volna.</p>
<p>A lovacskák tapogatták finom patáikkal az ingó köveket s
belekapaszkodva vonták föl az otromba szekeret. A gyertyánfa
erezetes levelei közül valami kis, apró, ártatlan madarak néztek le
barátságosan a szekérre, de nem is féltek egy cseppet se, minthogy
a havasi madarak nem ismerősök az emberekkel. A szekér féloldalosan
dőlve emelkedett. Az asszony gyengén fölsikoltott:</p>
<p>– Félek – csippent fel, de mosolyogva – lefordulunk a mélységbe,
a halálba, István. Megsiratna-e? Fogja meg a kezemet, mert maga
erős és nem fél, úgy-e?</p>
<p>Kezét a szekér lajtorjára fektette, de hirtelen egyebet
gondolva, lehúzta finom selyemkeztyűjét és majdnem a parasztlegény
piros, barna arczát érintette: de hirtelen visszavonta a kezét és
szétnézett.</p>
<p>– Nem követi valaki a szekerünket, ott az élen? – kérdezte s
fölmutatott az oromra. Mintha árnyékot látnék, el-elsuhanva a
fenyők között…</p>
<p>A legény csak fölpillantott s a finom női kezet nézte.
<span class="pagenum"><a name="Page_246" id=
"Page_246">-246-</a></span></p>
<p>– Valamiért rebegek, István, nem tudom miért? Szokott-e ott
járni valaki?</p>
<p>Az út egy-egy fordulójánál jó messze lehet látni a havas
rengetegei közé. A finom fehér kéz puha ujjai szórakozottan
babráltak a kék harangvirággal.</p>
<p>– Már hetek óta ott alant lakunk a fürdőn – mondta – én nem
győztem hallgatni magát, István! Az énekét hallgattam este, kinn
valahol az ablakunk alatt és hallgattam a szavát, ha valamerre
mentünk: a tündérkirálynőről, ki a Sebes vizében mosdott meg minden
hajnalban és a kolozsvári templomba a reggeli misére elsuhant mégis
a levegőégen; – és a szakadékok szegényeiről, kik sorvasztó
vágygyal ássák az aranyat – és tudom én miről? – S maholnap, hogy
elmegyek innen, az utolsó napokat arra szánom, hogy kóborlom
magával a havast, megnézve a maga hegyeit – és itt vagyok a maga
szekerén és maga egy szót se felel, még ha kérdezem is… Mi
lelte?…</p>
<p>– Nem tudom… nem tudok, – mondta a parasztlegény. Az arcza ki
volt gyúlva és rebegett az ajaka, mintha fázott volna.</p>
<p>A lovacskák óvatosan kapaszkodnak a csupasz kő-úton egy füstös,
bikkfa-lapoczkákból összerótt kalyiba felé.</p>
<p>– Mi az? lakik ott valaki? – kérdezte az asszony.</p>
<p>– Senki se lakik ott – erőszakolta magát a <span class=
"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span>
beszédre – a faragó emberek kalyibája az, de senki se lakik ott
ilyenkor. Csak mi vagyunk ketten a havason… Ez a forrás itt van az
aljban, a hol megállani szokás a lovakkal.</p>
<p>– Megállunk itt?</p>
<p>– Egy órája jövünk már. A málnáshely fenn van – és felmutatott.
Aztán nyujtotta a karját, hogy lesegítse az asszonyt a szekérről.
Azonban csalódottan elfordult, mert az asszony könnyen leszökött
magára a szekérről. A legény lelépett a hegy derekára, letakarta a
meggyülemlett régi vizes faleveleket a földön, kivájta alóla a
havasi forrást, aztán kifogta a lovakat, a kenderkötőfékeket
megerősítve a nyakukon, hogy válogassák a vékony fűszálakat.</p>
<p>– A málnás fenn van, – ismételte s a zörgős zöld lapuk között
utat taposott, hogy az asszony követhesse. Az asszony parányi
sárgagombos czipőit nézte, lobogó szemmel.</p>
<p>Az asszony rá se nézve szólt: – Fáradt vagyok, István. Tán itt
maradok az úton…</p>
<p>– Nem, nem. Az árnyék ott fenn van a fenyő aljában.</p>
<p>– Vajjon járja-e az, hogy én itt magával buvóhelyet keressek,
István s itt hagyjam a bátorságos utat?</p>
<p>– Az út? Nincs út. Ki jár itt? Senki. – És merészebben unszolta
a vonakodó mosolygó asszonyt. Magasabban állva, a hófehér nyakra
meredt mentében és remegett. <span class="pagenum"><a name=
"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p>
<p>Az egész erdő bágyadt volt a nap meleg lehelletére. A falevelek
mintha aludtak volna: s a szerelemre vágyó virágkelyhek lehajoltak.
Fény rezgett a meredek oldal lombjai között s a gyík úgy osont
odább meleg kőpárnájáról, hogy előbb apró kerek szemeivel megnézte
a háborítókat.</p>
<p>– Milyen üde a fű, – mondta elevenen az asszony s lehevert egy
fenyő főldrehajló ága alá, koszorút fonva karjaiból a feje fölé s
mély lélegzetet vett. – Mily boldog vagyok. Sohase éreztem magamat
ilyen kicsinynek. Mintha csak egy hangya volnék, a kit észre se
vesz a világ. Mily rettenetes szép! Nem fél velem itt egyedül
lenni, István?</p>
<p>A legény megnagyobbodott szemmel nézte és hallhatóan
lélegzett.</p>
<p>– Nem is látszik ide a falu, se a világból semmi se látszik
sehol. Csak a borzasztó szép természet, a titoktartó hegyek,
mélységek, egy ember sincs sehol… Óh, igen boldog vagyok. Harapni,
harapni, tépni szeretnék valamit.</p>
<p>És kiragyogó fehér fogaival beleharapott a fenyő lehulló ágába s
játszva kapkodott a hintázó ágak után, – összecsapva a kezeit,
kitörő kedvében sikoltozva, s henteregve a zöld gyepen, féktelenül
s megrúgott egy heverő követ, mely dübörögve indult meg lefelé a
meredeknek.</p>
<p>A legény letérdepelt a fűre és bátortalanul hozzáért az
asszonyhoz… Nem is tudta: mit tesz. Az asszony eltaszította s
rácsapott a kezére. A szeme kivillant: «Mit akar? – kiáltotta –
szemtelen. <span class="pagenum"><a name="Page_249" id=
"Page_249">-249-</a></span> Hogy mer érinteni?» Majdnem sikoltott,
de a következő pillanatban kaczagva nézett rá: «Málna az ott
igazán, fenn? Imádom a málnát. Szedjen nekem hamar egy hamvas
levelen, István s tegye ide az ölembe…» Hízelegve nézett rá s
összetette a kezét, mint egy gyermek.</p>
<p>A következő perczben azonban felugrott és előre szaladt, mert
valami zaj riasztotta meg, körülnézett. A legény ostobán állott egy
málnalevéllel a tenyerén.</p>
<p>A lovak kapálóztak a forrás mellett alant. Előbb felrúgott mind
a két állat dühösen.</p>
<p>Az asszony zavartan kiáltott a legényre: «Hát jöjjön, jöjjön…
nézze, a lovakat nézze… megbolondultak.»</p>
<p>A lovak fölemelkedtek a hátulsó lábaikra, vadon rázták a
fejüket, felhorkantak – aztán nagy zajjal, robogva iramodtak vissza
az útra, lecsapva az erdő sűrűjébe őrülten, kapálózva.</p>
<p>A legény, mintha valami kábulásból ébredt volna meg, az állatok
után orditott és káromkodott. Aztán a kalapját a földhöz csapta és
nekiiramodott a messzejáró lovak után.</p>
<p>Az egész oly váratlanul és hirtelen történt, mint a villámütés.
Az asszony ijedten nézett utánuk. Azonban mindjárt a háta mellől
egy ismeretlen hang így szólt:</p>
<p>– Lesheti asszonyság… A lovaknak a fülébe égő taplót én dugtam
és azokat ma nem látja meg. A gazdáját se… Lesheti… <span class=
"pagenum"><a name="Page_250" id="Page_250">-250-</a></span></p>
<p>Egy erős, kigyúlt arczú, magas parasztleány bujt ki a fenyőfa
lombjai alól.</p>
<p>– Én vagyok, Jusztin… pedig úgy néz reám asszonyság, mintha
sohase látott volna… én Jusztin vagyok, a Domokos István szeretője.
Én vagyok, egyedül, én várok arra már rég, hogy egyszer ketten
legyünk szemtől-szemben. Csak én vagyok, Jusztin.</p>
<p>Az asszony visszalépett remegve: – Mit akar tőlem? –
kérdezte.</p>
<p>– Mit akarok? Semmit… Látni akarom szemtől-szemben azt a híres
asszonyságot, a ki elveszi a szeretőmet s jó parasztos úton
kimódoltam, hogy egyedül kapjam magát. De hát ne remegjen úgy. A
szeretőmmel nem félt egyedül lenni, hát miért fél tőlem? Hiszen
maga az erősebb, mert őtet elvette tőlem.</p>
<p>Az asszony átfogta a fenyőfa derekát. Az arcza vonaglott
ijedtében: – Mit akar? – rebegte.</p>
<p>– A <i>kezem</i> erősebb. Én kaszáltam versenyt a szeretőmmel a
Szakadátban… de a maga szeme erősebb. Mégis most lehánthatom azt a
szép fehér bőrét az arczáról, hogy örökké jel maradjon rajta és
kivájhatom a rossz szemét, hogy ne rontson meg többet senkit, de
nem azért jöttem csak. Ott az élen futva kisértem a szekeret, a
merre jöttek, majd kiszakadt a lelkem… lássa, rongygyá tépte a
gunyámat a tövis s felvérezte a kő a lábamat. De nem fáj! Itt kapom
egyszer, végre, szemtől-szemben… azt a híres úriasszonyt, a ki
elvette a szeretőmet… <span class="pagenum"><a name="Page_251" id=
"Page_251">-251-</a></span></p>
<p>A leány melle emelkedett, tán a fáradtságtól, tán az indulattól.
A hangja mély, durva, szakgatott volt. A levegőt a fogai között
szívta s a karmait bevágta a tenyerébe.</p>
<p>– Szemtől-szemben… csak ketten… a hol egyformák vagyunk, az
Úristen színe előtt. Nem… én nagyobb vagyok, mint maga és
fiatalabb. Maga nem is fiatal már… Maga nem is szép. Mivel rontotta
meg Istvánt? Ezzel a tejarczával? Hiszen a szeme kicsi is… Nem is
közénk való. Mit akar itt? Mi kell itt magának?</p>
<p>Élesen kiáltott. A visszhang visszaadta egy-egy szótagját. A
szeme égett, mint egy furiáé. Előre lépett indulatosan s megragadta
dühvel az uriasszony virágos köntösét s megrázta durván: «Csuf
vagy, undok vagy… az ördög vagy» kiáltotta.</p>
<p>Azonban mégis megállott.</p>
<p>Megállott… a keze lehullott s az indulatban kimerülve,
bizonytalanul pislogott; félig elfordult s egy csukló, tagolatlan
hang szakadt ki a torkából. A dühe csak eddig tartott. Az idegei
ellankadtak s egyszerre a szeméből kibuggyant a köny.</p>
<p>A rettenetes némaságban, az indulatban kimerültek lábai alatt
perczegő halott falevelek nesze hallatszott. Az úriasszony
lehajtotta fejét s a parasztleány ifjú testét megrázta a feltörő
zokogás.</p>
<p>– Nem igaz – fuldokolta, – nem igaz, hogy csúf volna… Maga szép
és minden gyönyörű, a mit visel… A mi kezünket feltöri a munka, az
orczánkat lesüti a nap… Magának mindene <span class=
"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span> finom,
puha s jószagú a levegő, a merre jár… Mit is akarunk mi? De maga
miért jött ide? Mit keres itt?</p>
<p>– Mi igen jól voltunk itt, a míg maga nem jött… Ő megelégedett
velem s én megvártam őtet, a míg a katonaságnál volt. Csak azt
vártam, hogy kiszabaduljon s akkor… a ház is az enyém… a lovak is
az enyéim s a földek is az enyéimek… Neki sincs senkije, csak az
anyja s nekem senkim sincsen, csak ő. Együtt dolgoztuk volna
földünket. A pap is tudott már róla s az István öreg anyja is
odaköltöztette az ágybelijét hozzám. És akkor maga idejön, hogy
meggyógyuljon a sósvizen – és aztán vége lett egyszerre
mindennek.</p>
<p>– Még ő hozta ki a maga portékáit a városból az én lovaimmal.
Egy kevés pénz mindig elfér a szegény embernél… de azóta egy jó
szavát se hallottuk… Mert ő minket durvának talál, mióta magát
meglátta… Mondott valamit maga neki? Mondja meg… Mondja meg az
üdvösségére, mit adott be neki? Elmegy hazulról és hazajár egy jó
szó nélkül… Éjjel elbogarzik valamerre s ha azt kérdezem: «Hova
mégysz?» utálattal néz reám. Nem fogja a dolog, se az étel, se az
ital… Az István anyja azt mondta: «Itt asszony lesz a dologban…
ügyeljük meg…» Maga volt az… maga…</p>
<p>Indulatosan a homlokára húzta a fejkendőjét s állán bogra
ránczigálta.</p>
<p>– Az úriasszony… maga volt az… a ki <span class=
"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> unta
magát nálunk s mulatságot keresett a szeretőmben… Ellopta az
úriasszony, elcsalta egy kisség… Ha István felkelt, a maga
lakásának a nagy kertjében bujt el a füzek között, hogy meglássa
magát, mikor felkelt; az ösvényen messziről magát kisérte,
messziről, ha a vízre ment, és éjjel… ah, hallottam – magához
beszélt, mikor énekelt az eger-bokros berekben…</p>
<p>Előremerengve panaszolta el a kis martiromságát s nekikeseredve
folytatta:</p>
<p>– És láttuk, hogy maga észreveszi a parasztlegényt unalmában…
Néha szólott neki. Miért nem hagyott neki békét? Tán megszerette
őtet? Hát mondja meg s akkor nincs mit egyebet tennünk, mint hogy
elmenjünk a maga útjából… Néha kinyitotta a tábláját éjjel, a míg ő
énekelt… s kikönyökölt. Mit akar vele? Hiszen magának van odahaza
magához valója… s ez csak egy szegény parasztfiú, a ki éppen jó
nekem, én meghalok, lássa, ha elveszi tőlem…</p>
<p>S szenvedélyesen szembe fordult vele.</p>
<p>– Óh, hagyja békén őtet… az Isten megjutalmazza érte.</p>
<p>A sírás ismét elfogta; az ajaka ellágyúlt és az arczáról
patakzott a köny.</p>
<p>– Hagyjon békét neki… én már nem tudok segíteni, ha maga nem
segít rajtam. Oh, menjen el már innen… menjen el már hamar… Azért
futottam a szekere után, hogy széttépjem ezt a szép orczáját s már
sírok, lássa, és rimánkodom… <span class="pagenum"><a name=
"Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> Én igen szerencsétlen
vagyok s ő is szerencsétlen lesz, mikor maga eldobja őtet… mert el
fogja hajítani őtet, minthogy ő csak egy szegény parasztfiú… Egy
kis mulatságért miért öljön meg minket; pedig én sohase bántottam
magát…</p>
<p>A kezét alázatosan, lágyan végig vonta az úriasszony virágos
ruháján s hizelegve nézett, könnyein át a szemébe.</p>
<p>– Egy kis mulatságért miért szenvedjen annyi ember… na, úgy-e,
na? Aztán jó lenne ismét minden, ha maga akarná… s öregségünkre is
áldani fogjuk magát…</p>
<p>S szenvedélyes örömmel felkiáltott egyszerre:</p>
<p>– Hiszen maga is sír… Látom a szemét… óh ne forduljon el, én
látom, látom a könyét… Hiszen maga nem gonosz… én ismerem már a
szivét, de ne féljen sírni… senki se látja a világon, csak az
Isten.</p>
<p>És kaczagva, sírva, átölelte a szép úriasszony térdeit.</p>
<p>– Én elvezetem magát szépen haza az ösvényen… semmi baja sem
lesz, ne féljen… Aztán elfelejtjük mind a ketten ezt a napot… óh
nem… Ezt az egyet nem felejtjük el, hogy maga sírt… sírt és megment
minket…</p>
<p>Valami havasi füttyös madarak diadalmasan sikoltottak a bikkek
ágain; s az áldott békés nap fényesen beragyogta az élet, a hol
összeölelkezve két asszony állott, egymásra nézve, mosolyogva.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_255" id=
"Page_255">-255-</a></span></p>
<h2>Az utolsó levél.</h2>
<p>«Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni
hozzád.</p>
<p>Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a
kezembe tette a pap az oltár előtt – és elmegyek mégis valahová és
elkeveredem valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se
gonosznak, se bolondnak ne láss… mielőtt elfutok a boldogságom elől
– szólanom kell hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon
megértesz-e?</p>
<p>A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig
láttam még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes
koponyájára, ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint
rovom e sorokat, hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz
– és sírok.</p>
<p>Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?</p>
<p>E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor
mellőled elhívtak az operáló asztal mellé – és félek magamtól.
<span class="pagenum"><a name="Page_256" id=
"Page_256">-256-</a></span></p>
<p>Emlékszel-e?</p>
<p>… Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem
csordultig volt veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak,
téged hallottalak, benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a
levegőt, mely reád sugárzik. A páholynyitogató asszony a felvonás
között bejött s így szólt hozzám: «Doktor úr, sietve hívják… egy
haldokló gyermek anyja vár idekinn».</p>
<p>Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: «Miért nem megy?»
Valamit szerettem volna éppen akkor súgni neked… a mi azért akart
kivirágozni az ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá…
Ezért vonakodtam a hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: «Egy
beteg gyermek anyja keres? Miért nem vár? Honnan való?» «A
kórházból való asszony, – így felelt. – Oh, megfulad a gyermeke…
azt mondja.» «Hát miért nem siet?» Így szóltál te reám és én
felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s kalap, kabát nélkül
rohantam le a lépcsőn.</p>
<p>– Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! –
nyöszörögte egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a
kezemet. Fussunk, fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a
doktor urat itt a színházban találom meg. Fussunk… meghal
mindjárt…</p>
<p>Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. «Várjon, – mondtam, –
a kalapomért futok fel s megyünk rögtön…» <span class=
"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span></p>
<p>De a mint visszarohantam hozzád, Ilona – a helyemen ült egy úr,
a kit utáltam. Tán csak akkor lépett be a páholyba, – de te
rámosolyogtál és a kezed az ő kezében pihent. Mintha gyilkos kés
sikkadt volna be az agyamba. «Bocsánat», hebegtem. A lélekzetem
elakadt, valamit akartam mondani és lekaptam a kalapot a fogasról
és kirohantam. Tudom, hogy elhomályosodott a folyosó előttem s alig
bírtam lebotorkázni a lépcsőn.</p>
<p>A kétségbeesett anya megragadta a kezemet, és a mint hurczolt a
végtelen sikátorokon, támolyogtam, mintha fejbevágtak volna. A
kórterem ajtaja előtt már hallottam a sípoló, kínos, éles hangot,
mely a fuladozó gyerek torkából sikolt ki.</p>
<p>Mind el kell mondanom e részleteket, hogy megérts, Ilona! Félek,
hogy belezavarodom e dologba…</p>
<p>Csak benéztem az ajtón. Az ágyon hentereg a beteg gyermek. Az
arcza színe szederjes kék; a szeme bágyadt, beesett s a mint
rápillantok, látom (óh most is látom) behúzódó, emelkedő, vonagló
mellét és hideg verejtéktől gyöngyös homlokát. Oh! a másvilágból
való harmat ez már… Nem sír, és hangot se ad, csak sípol, sípol a
torka és hánykolódik egy vánkos tetején.</p>
<p>– Mindjárt – mondtam. Megfogtam a kezét. A fejem egyszerre
kijózanodott. A csipeszekért, a késért, a canul után fel kell
futnom az emeletre, hogy megnyissam a gyerek porczgyűrűit. «Ne
féljen, – szóltam az anyához – ne féljen… megmentem <span class=
"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> őtet…
Várjanak, egy percz sincs veszteni való.»</p>
<p>Az ápoló künn csavargott valahol. «Fogja meg a gyermeket, –
mondtam az anyának – ne féljen.» És egy ugrással voltam fenn, hogy
megkeressem az eszközöket.</p>
<p>Az anya kétségbeesetten borult a gyermekre. Erőszakkal kellett
felemelni róla. Görcsösen belekapaszkodott, mintha azt hinné, hogy
semmiféle halál nem férhet az ő gyermekéhez, míg ő öleli őt…</p>
<p>Világos fejjel, biztos kézzel nyultam a gyerekhez. Egy percz az
egész operáczió. Bemetszettem. Ekkor így szóltam: «A canult adja
ide…»</p>
<p>– Mit? – kérdezte az anya meredt, értelmetlen tekintettel s
szorítja a karomat: «Mit?» – kérdezte. – «Az Istenért – kiáltottam,
– a kezemben fulad meg a gyerek.» Kifeszítettem a vágást a
csipeszszel. Tudtam… tudtam, hogy megmentettem őt… «A canult, –
kiáltottam, – siessen.» A szederjes arczból kérdezve néz reám két
fájdalmas gyermekszem…</p>
<p>– Nem tudom, mi kell, – dadogta az anya s mind a tíz körmét
belekapcsolta a karomba.</p>
<p>– Oh! A fejem szédülni kezdett. Mit tegyek? Ekkor így szóltam:
«Tartsa e fogócskát… tartsa, elmegyek… megkeresem a canult.»</p>
<p>Hol lehet? Tán fenn feledtem az asztalon. A fejem meg volt
kínozva. Az anya eszeveszetten kapaszkodott belém: «Hova megy? –
sikoltotta. – <span class="pagenum"><a name="Page_259" id=
"Page_259">-259-</a></span> Nem eresztem… nem, nem… meghal, ha
itthagyja.»</p>
<p>– Ereszszen, – riadtam rá, – nincs veszteni való időnk. S
kiszakítottam magamat a kezéből és rohanok fel… A canul az asztalon
nincsen… a szekrényben nincsen…</p>
<p>És ekkor a kapkodásban egy világos, puha kalapra téved a szemem.
Ah, minden ördög ellenem szegül. A kalapot kicseréltem a
színházban… Azon emberé ez a kalap, a kit gyűlölök s a kire te
mosolyogtál, Ilona. Elcseréltem a kalapot a zavarban. És ő ott
maradt melletted… míg én viaskodom a rettenetes halállal. Hozzád
szól… füledbe suttog… érinti az ujjadat… Minden vérem az agyamra
szökkent. Vajjon nem kicsinált gazság-e az, hogy éppen engemet
hívnak ide? S míg én emésztődöm itt, – tégedet a mézes szók
nyálával burkol be úgy, mint a pók a hálóba kerített legyet. Óh,
gazság… gazság… Azt hiszem, felordítottam kínomban. Mit tegyek?
Odarohanjak-e, hogy megfojtsam a gazt? Nem tudtam gondolkozni. A
kórterem csontvázai rámvigyorogtak. Nem. Kijózanodtam. A gyermek
halódik ott lenn. Mentsük meg előbb.</p>
<p>Végre.</p>
<p>Ott állott a canul az asztal közepén egy üvegtálczán.
Megdörzsöltem a szememet, hogy lássak. Felragadtam és rohantam
le.</p>
<p>Az anya az ágy mellett állott. Odaléptem. Akkor az anya
megfordult, mint egy őrült s reám rohant. <span class=
"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p>
<p>– Gazember! – ordította. – Megölted a gyermekemet… Te gaz, gaz…
– sikoltotta. – Az Isten verjen meg minden szenvedéssel. Gyilkos
vagy, gyilkos…</p>
<p>A gyermek mozdulatlanul pihent. A szeme felakadt. Mintha üvegből
fújták volna. Az ajaka félig nyitva. A nyakán finom vérerecske
szivárog le. Míg fenn tétováztam… megfuladt…</p>
<p class="center">*</p>
<p>Ekkor hagytam ott a kórházat, Ilona, s menekedtem a falura. Nem
tudtam volna folytatni a mesterségemet. Leszek paraszt,
szántok-vetek. A hogy elfelejtett engemet a kegyelem, akképen
elfelejtem a tanult mesterségemet, melylyel öltem. Elbúvok az
emberek elől, a bűnbevivő szerelem elől…</p>
<p>De lehet-e felejteni?</p>
<p>Azt az üvegből fújt gyermekszemet; egy kétségbeesett anya
sikoltozását – el lehet-e felejteni? Éjjel és nappal környékeznek.
A pacsirta énekében is az anya sikoltozását hallom s a nyiló
vadvirágban is ama szemet látom. Minden erősebb szó összerázkódtat
s minden sóhaj elérzékenyít. A kandalló-tűz duruzsolása, a nap
perzselésére perczegő búzamező… őket juttatja az eszembe.</p>
<p>Tudtam, hogy össze fogok zavarodni.</p>
<p>Vizsgáltam magamat; rendetlen érverésemet, összezavarodó
agyműködésemet. Könnyen felejtek; mindenért felizgódom; és mindjárt
sírni tudok, ha <span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
"Page_261">-261-</a></span> félek, ha elbúsulok… Erőtelen leszek
most és kifeszül minden idegem a következő perczben, hogy meg
tudnék fojtani egy bikát. Éreztem, hogy el fogok veszni, el kell
vesznem.</p>
<p>Orvosságot kerestem.</p>
<p>Mint a hogy a fuladozó kapkod a mentődeszka után, szinte
öntudatlanul, elkezdtem görcsösen keresni a kiutat és – óh, ne
utálj meg, Ilona – így nyujtottam ki a kezemet ismét utánad…</p>
<p>Nem a szerelmes szív sóvárgása vitt vissza hozzád ismét, hanem a
rettenetes félés… az iszonyú sötét semmitől való ijedelem. Ez vitt
vissza hozzád.</p>
<p>De csak addig, Ilona, a míg megláttalak. Ekkor a régi érzés
lobbant fel ismét bennem, mint a hogy a hamuval betakart senyvedő
üszök az első érintésre.</p>
<p>Te reám mosolyogtál. A régi mosolylyal, – úgy láttam. Lehet,
hogy csalódások, lemondások árán ereszkedtél le hozzám: elfonnyadt,
szegény, szenvedő emberhez. Mi hozott vissza tégedet? Én kerestem-e
a feleletet erre?</p>
<p>És miért keressem? Hiszen boldogultam. Édes melegség járta át
ismét a szivemet; a vérem megpezsdült s úgy láttam, hogy benned
minden bú, félelem, kétség és fájdalom felolvad… Ilona! te vagy a
bátorság, a feledés, az élet.</p>
<p>Elvittelek magamhoz. Az én vén házamba, a hol az apáim
megelégedetten, boldogan éltek annyi időkön át.</p>
<p>Szorítottam a kezedet, ha a torkomat fojtogatta <span class=
"pagenum"><a name="Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> az
alattomos ijedelem és megbátorodtam; megérintettem a köntösöd
libegő fodrát, ha szorongtam, hogy sírni fogok – és
megvigasztalódtam; és hadarva, hangosan fecsegtem, ha azt éreztem,
hogy lenyűgöz a csendesség.</p>
<p>És kiláboltam volna a betegségemből. Én tudom, hogy kigyógyultam
volna.</p>
<p>De akkor jött ama gyerek.</p>
<p>Az enyém.</p>
<p>És a mint jött a világra, panaszos, síró hangjával, – óh –
tudtam, hogy végem van.</p>
<p>A bábaasszony behozta hozzám.</p>
<p>– Fiú – így szólt.</p>
<p>A gyermek ősszecsucsorította az ajakát, a szeme körül ránczok
képződtek, a gégéje megmozdult és felsírt.</p>
<p>Rettenetes.</p>
<p>Láttam ama gyermeket a kórházban, a ki megfulladt.</p>
<p>És elrohantam hazulról. Megőrülnék, ha hallanám a sírását
tovább.</p>
<p>Az életösztön űzött el mellőled hazulról. Sírj érettem.</p>
<p>Sohase fogsz hallani rólam. Neveld a gyermekünket a
kötelességtudásra. Én abba vesztem el, hogy mikor kötelességem lett
volna egy gyerek életére ügyelni – tégedet szerettelek…»</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_263" id=
"Page_263">-263-</a></span></p>
<h2>A bibliás ember.</h2>
<p>Egyszer egy nagyszakállú paraszt telepedett le a sétatéren
nálunk a padra. Nagy zsákot helyezett el maga mellé.</p>
<p>– Mit árul, bátya?</p>
<p>– Bibliát, uram.</p>
<p>– Azt-e? Papi ember maga?</p>
<p>– Én aztán nem, uram.</p>
<p>Valami kántoros, éneklő, ártatlan hangja volt, mely semmiképen
se harmonizált trabális nagy testével.</p>
<p>– Ösmerős a beszéde, bátya.</p>
<p>– Balognak hívnak, uram, Balog Jób a nevem, innen a víz
mellől.</p>
<p>– A szekeres Balog… az út hajlásánál, a kereszt mellől. Tudom,
bátya… De akkor nem eresztette ki a szakállát, Jób bátya…</p>
<p>– Most más a kenyerem, uram. Egy baptista papnak a pakkját
hordoztam… bibliákkal jártunk, a ki elment… el… az igazak örömébe.
Azóta járok magam a szent könyvekkel s hirdetem az Ur igaz igéit…
<span class="pagenum"><a name="Page_264" id=
"Page_264">-264-</a></span></p>
<p>A sétatér a koppadt kis poros fák alatt egészen üres volt.
Emlékszem, hetivásár előtt való napon voltunk, mert a boltosok
sátrakat vertek a piaczon. Csak a vízerecske csorgott az árokban, a
sétatéren a kutyák játszadoztak.</p>
<p>– Szegény kenyér, bátya.</p>
<p>– Gazdag kereset az üdvösségre, uram.</p>
<p>Kenetesen mondta, fölfelé facsarta apró szemeit, úgy, hogy csak
a fehére látszott. Leültem mellé.</p>
<p>– Azután, mégis csak a maga házában lakik, a kereszt mellett,
Balog Jób?</p>
<p>– Én? Nem.</p>
<p>– Hanem?</p>
<p>Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést és a fejem fölött
elnézett. Látszott, hogy nem akart haszontalan szót szaporítani.
Néhány bibliát és összegyűrt nyomtatványt szedett ki a zsákból és
kirakosgatta a padra.</p>
<p>Egyet a kezembe vettem. Verses, nagybetűs füzet volt felül. Az
istenes Jób erre a mozdulatra mindjárt érdeklődni kezdett irántam.
Elékotorászta a pápaszemét, föltette s egy csíkos fedelü fűzetet
vett a kezébe.</p>
<p>– Lélekhez szóló szép versek, – mondta, reszkedő hangon
olvasva:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">«Csodáktévő nagy
Isten<br /></span> <span class="i0">Bűnbocsátó
kedvedben<br /></span> <span class="i0">Végy minket
szerelmedben<br /></span> <span class="i0">Lakatolás
köziben».<br /></span></div>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_265" id=
"Page_265">-265-</a></span></p>
<p>– Veszek a könyveiből, – mondtam.</p>
<p>Megnyálazta az ujját, lapozgatott s kedvetszerző rábeszélő
hangon reczitált belőle. Az üzletember ébredt föl benne s mindjárt
beszédes lett.</p>
<p>– Aztán veszik-e a könyveit?</p>
<p>– Itt, uram, nem. A Háromszék megromlott. Az kételkedik
mindenekben; mókázik a lelkiüdvösségével is. Minél zsírosabb föld,
annál szárazabb lélek. (Lemondóan legyintett.) Nem féli ez azt a
«kopár legelőt», a melyre vettetik a menybéli mezőn. A biblia se
kell neki, a lelkitáplálék se, csak kirakom, uram (rendezgette a
bibliát), berakom. Meg se tekintik. Mit csináljak?</p>
<p>Valami régi öregbetűs papirosokat (mintha felettébb jóízű
falatot kinálgatna) meggörbített nyakkal, mosolyogva
mutogatott.</p>
<p>– Az Udvarhelyszék… óh… ott még odahaza van az Úr… Kivánja-e,
uram (lehelt rám bizalmas kedveskedéssel), hogy bőrtáblájú
szentkönyvet szedjek elő a zsák fenekéről. Igen gyönyörű… de itt
nem szoktam kipakkolni… Nem érdemes… Ott Udvarhelyszéken, ott
jószándékkal nem ok nélkül terjeszti elé az igaz igét az ember. Ott
kirakom a lelkemet is; ott kipakkolom a legszebb könyvet a legszebb
helyre… Ott megnézik, megcsókolják és… megveszik, uram. Az Úr
kegyére érdemes nép. Onnan (dicsekedő, hangosabb szóval folytatta),
onnan három embert vittünk el az elmult esztendőben a püspök elé,
Hódmezővásárhelyre, hogy megkeresztelje őket. Az olyan nép aztán,
uram… <span class="pagenum"><a name="Page_266" id=
"Page_266">-266-</a></span></p>
<p>– Embert?</p>
<p>– Még egy asszonyt is, uram, (a hangja bizonytalanabb lett), még
<i>szinte</i> egy asszonyt is.</p>
<p>– Szinte? Hogy lehet az?</p>
<p>– Bús történet az, uram… az ördög elegyedett a dologba… A Jób
otromba nagy teste mintha összezsugorodott volna a szörnyű fekete
úr emlegetésére; meggörbült és elhallgatott.</p>
<p>Körülnézett; levette a pápaszemét, lassan belehelyezte a
tokjába, becsomagolta egy koczkás kendőbe; összegyűjtötte a
fölöslegesen kirakott bibliákat, berakta a zsákba, nehezen,
bizonytalanabb hangon mondta:</p>
<p>– Szinte… megkereszteltük. Egy menyecske volt az, uram, Etédről.
Ismerős-e arrafelé, uram? Szép, lenszínű hajú, kékszemű árva
fehérnép volt; kőháza, birtoka, kertje, marhája és olyan szép az
ábrázata, mint egy kép… a ki megindult az igaz útra. Sóhajtozva,
sírva bűnein; rálépett a mennybevezető ösvényre; levetette
haszontalan czifraságait, eldobta világi vagyonát – s akkor
beleelegyedett az ördög a dologba.</p>
<p>– Az ördög?</p>
<p>Némi gyanakodással nézett rám: ha nem figurálok-e? mélyen
lélegzett, megsimogatta a hosszú szakállát s meggyőződéssel
mondta:</p>
<p>– Valósággal… egy ifjú legény képében.</p>
<p>– S elvitte?</p>
<p>– Gonosz csel volt az, uram. A fehérnép egyedül való volt. Az
Isten, mért, miért nem? megsujtotta. <span class="pagenum"><a name=
"Page_267" id="Page_267">-267-</a></span> A makfalvi vásárból ment
haza az urával szekéren, – mert elfelejtettem mondani, hogy egy
derék, szegény, jódolgu legénynyel esküdött vala össze, nem is
sokkal azelőtt… s olyan szépen éltek, hogy még az ég is kaczagott
rájuk, – hát, a mint mentek hazafelé a makfalvi vásárból, tán egy
kissé boros is lehetett az ember, a szolokmai fertelmes oldalon
feldőltek, fel, az Úr sujtoló keze így érte utól őket; miért? azt
az ő véghetetlen bölcsesége tudja…</p>
<p>Feldőltek… s a míg a férfiú legurult a meredek oldalon a
patakágyig, rongy lett az ő ép teste az asszony szeme előtt. Az
asszony nézte… nézte, míg az ura gurult kőről-kőre s azt hiszem,
akkor hibázott meg egy kissé az esze. Eltemették az urát és az
asszony attól fogva csak sírt, sírt. Nem kellett annak se az étel,
uram! se az ital csak a bú, csak átkozódás, csak tépte, kinozta
magát s akkor vitt az Úr engemet arra felé. «Nézd, Kalári… térj
magadba, – mondom neki, – emeld föl a szemedet az Úrhoz, kinél
vagyon a kegyelem és a békesség…»</p>
<p>Rendeltetve voltam (az égre nézett mély meggyőződéssel), hogy
mellette maradjak, olvastam neki a szentírás igéit, ezer
példázásait, történeteit… tanítván méltóságos, istendícsérő
versekre, orvosságot szerezve így bánatos szivére. Egy este ott
maradtam s a másik napon, a harmadikon is és a negyediken
nemkülönben. Igen megszerettem, mert áldott jó lélek volt. Ekkor
mások is gyűltek <span class="pagenum"><a name="Page_268" id=
"Page_268">-268-</a></span> be: az ismerősök, a szomszédok s azon
túl valók is és a mint énekeltük a szépséges régi nótákat: «Óh
nyitsd meg Uram, nyitsd meg, Irgalmad ajtaját…» Kalári szipogott,
sóhajtozott, de megadta magát s ő is fujta velünk alázatos
szívvel.</p>
<p>A kiről elvégeztetett, hogy visszatérjen az Úr örömébe, azután
ne dörömböljön az Ég kapuján, ne vívja az Úr határozatát erőtelen
emberi száj… úgy-e bár, uram? Csendesen megnyugodott, bárha csak
szótlan fonnyadó lett, mert nem tudta egyenesen fölemelni a szemét
az égre, hanem mind azt a kőről-kőre hulló testet látta a szolokmai
oldalon…</p>
<p>A nyáron mégis egyszer így szólított meg: «Nem tudok itt ülni
többet idehaza, Jób bácsi! mindenfelé őt látom, a mint ahajt ül a
csűröskertben, a kézvonó padján; vagy a mezőn vasvillával a
kezében, akármerre fordítom a szememet, őtet látom a házban, a
széken, a kanapé szegeletén… és a mint esteledik, hallom a hívó
szavát: kiáltja a nevemet… elmegyek innen, magával, a hová
parancsolja…» Igy mondta, uram: «Eladom, – mondta, – mindenemet
Etéden, más életet kezdek, más emberek között, nehogy elveszítsem
az eszemet…».</p>
<p>«Eladom a házamat, – azt mondja, – hogy ne kongjam benne
egyedül; el a földemet, hogy ne járogassam egyedül; eladok az
utolsó szuszékig mindent, hogy ne emlékezzem rá. Jó a nagy Isten
kegyelme. Elmegyek magával, Jób bácsi, oda, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_269" id="Page_269">-269-</a></span> hová
hív, elmegyek a maga új testvérei közé, odahajtom bús fejemet a
püspök keze alá, hogy kereszteljen meg újból, ha visszaadja a
lelkem nyugodalmát…»</p>
<p>És aztán elvesztegette, elprédálta, uram, mindenét. Azt mondtam:
«Kicsalják a szemedet, Kalári, ezek a lelketlenek, kik csak a maguk
hasznát nézik». De ő azt mondta: «Mit bánom én? Csak a lelkem
nyugalmát nézem… Azt keresem».</p>
<p>És az lett, uram, hogy mikor összeszedtünk mindeneket és
elbarangoltunk Brassóig s ráülni készültünk a vasútra, hogy
elvigyen minket Hódmező-Vásárhelyig, a keresztelő püspök elé: hát a
mint fölrakodunk, hallom a Kalári sikoltását, mintha igen megijedt
volna. Egy sugár legény nézett ki a vaskocsi ablakából, egy fekete
bajuszú, villogó szemű ifjú ember forma: az ördög; ő volt maga,
uram.</p>
<p>«Mi lel, Kalári?» kérdeztem. «Hát nem látja-e kend? – kérdezte
de könyezve, de kaczagva; – hogy az uram tért vissza». «Miket
beszélsz?» kérdeztem. «Hiszen kend nem ismerte az én lelkem uramat;
íme, nézze, amott ül a vaskocsiban a padon s kinéz a kocsi ablakán…
Tulajdon az uram szeme, az ő beszédes szája, az ő széles válla, még
a bajusza is… az uram, az édes uram…»</p>
<p>Fölhágok a kocsiba, de meg voltam zavarodva. «Ki vagy?»
kérdeztem. «Munkába induló asztaloslegény vagyok», feleli. Nem
hiszem, gondoltam magamban, de egy szót se szólok. De akkor jön
<span class="pagenum"><a name="Page_270" id=
"Page_270">-270-</a></span> Kalári a nyomomban és fölül a kocsi
ablaka mellé, vágyakozó, csalogató szemmel tekintve a kisértő felé
s az orczája kigyult, mint a láng.</p>
<p>De a legény is behálózza a szemefényével a Kalári orczáját; és
én imádságot szerettem volna elmondani, mert tudtam, hogy a sátán
kerülget minket. De nem bírtam szólani. «Egy úton megyünk?»
kérdezte Kalári. «Menjünk akár a világ végeig együtt», felelte a
legény, de olyan gyönyörű volt is a Kalári a napsütésben, mintha
nem is e világból való volna; és olyanok voltak, mintha örökké
ismerték volna egymást.</p>
<p>«Én most előbbször megyek ki az országomból», mondta a legény.
«És én se jártam soha a gőzösön», felelte Kalári. «Ez gyönyörű»,
mondta a legény a mezőt látva és ezt mondta Kalári is. «Már látom,
hogy szerencsés leszek», így szólott a legény. «Az Isten rendelte,
hogy éppen most induljak meg», mondta Kalári és mosolygott. «Az
Isten… a nagy Isten», mondtam én is halkan, mert azt reményeltem,
hogy egyszerre eltünik erre a kisértet. De nem tünt el, sőt egészen
Kalári mellé ült, hogy jobban lássanak ki a búzavirágos
vetésre.</p>
<p>Akkor csöngettek kint a vasutasok és egy leányka virágot kinált
a megállóhelyen s a legény csak kiszökik, hogy virágot vegyen. Arra
Kalári mellé húzódtam, hogy megtudja, miféle veszedelemben van:
«Tudod-e ki ez? – kérdeztem. – Ez az ördög maga, ő a kisértet, ki
az örökkévaló lángra <span class="pagenum"><a name="Page_271" id=
"Page_271">-271-</a></span> csábít tégedet, szerencsétlen; hát nem
látod-e?» «Az uram ez, – rebegte, – tulajdon az édes uram…» és
láttam, hogy reszketett. «Az urad képét vette föl, hogy
elkárhoztasson tégedet, hát nem tudod-e? Már nem emlékszel-e az
igazi uradra, a mint gurult le kőről-kőre. S ott eltemetted. Tudod,
hogy meghidegedett a teste, érezted a halálszagját s mégis azt
hiszed, hogy feljött a föld alól, a hova letetted a magad kezeddel…
Szerencsétlen… az ördög ez. Jaj a testednek, jaj a lelkednek…»</p>
<p>A legény visszatért és egy szót se szólt, mert Kalári félve a
szegletbe húzódott, reszketett és a szeméből patakzott a köny. Így
mentünk végig, hegyek lábánál, a hűvös völgyekben s mind
hallgattunk. A legény merően nézte a menyecskét, de nem merte a
praktikáit kezdeni. Mert hangosan imádkoztam egyedül és egy dicsérő
éneket énekeltem: «Szólj velem az Urhoz», kértem Kalárit. De oly
üres szemmel nézett rám, mintha nem látott volna, csak hallgatott,
hallgatott.</p>
<p>Egyszer valahol a legény egy szál virágot Kalári felé nyujtott:
«Nézze, be szép…» mondta, mire Kalári összerázkódott. «Az ő szava,
fordult Kalári felém, ez az uram hangja…» mondta nekem. De a legény
elejébe tette a virágot és Kalári elvette: «Szép», mondta, de
mintha álmot álmodott volna. A legény hozzáfordult: «Tán beteg?»
kérdezte résztvevően. «Az», felelte remegve Kalári, «az, igazán…
beteg vagyok…» «Ne féljen <span class="pagenum"><a name="Page_272"
id="Page_272">-272-</a></span> semmitől, szorítsa meg a kezemet»,
felelte a legény és a kezét feléje nyujtotta. «Nem… nem», rebegte
Kalári és ismét kigyult megsápadt orczája, «mert félek is»; de oly
mohó, boldog tekintettel méregette a fejétől a lábáig a legényt,
mintha félt volna, hogy mindjárt eltünik előle. Arra a legény
közelebb ült hozzá és halkan beszélt hozzá, valamit a mezőről
beszélve, az édesanyjáról és a mesterségéről, de oly halkan, hogy
alig hallottam valamit. A Kalári orczája ismét kilángolt és láttam,
oh láttam, hogy bárha egész testében reszketett, még se tudta
levenni a tekintetét róla és úgy elmerült nézésébe, hogy mikor a
gőzös nagyot füttyentett egyszer, egészen fölugrott ijedtségében és
élesen sikoltott.</p>
<p>– Vigyázz, vigyázz, – mondottam – és akkor csattogni kezdtek a
gőzös kerekei s hirtelen egyszerre a világosságot kizárta a
kocsiból a föld alatt járó út s elsötétedett félelmesen körülöttünk
minden. A gőzös bement a fekete alagútba.</p>
<p>A legény egészen Kalári mellé húzódott. Én láttam, én láttam, a
félhomályban még, hogy megfogta a Kalári kezét… s tudom, hogy
megszorította a derekát is… és akkor berohant a gőzös az alagútba
egészen… És akkor rettenetesen kétségbeesve sikoltotta Kalári: «Az
ördög, az ördög (azt hittem szétvagdossa a sikoltása a fejemet,
mint egy éles kard), az ördög visz, visz a gyehenára… Ne hagyjanak,
jaj, jaj, ne hagyjanak».</p>
<p>Mind jobban belemerültünk a nehéz, rettenetes <span class=
"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span>
sötétségbe… a sikoltás megcsendesedett egy pillanatig, újból
kezdődött… óh mily borzasztó perczek voltak azok… a panaszszó, jaj,
nyilalott át a sötéten… óh és mikor világosság öntötte el ismét a
kocsit, Kalári össze volt rogyva, pihegett egy szegeletben és esze
nélkül nézett szét maga körűl.</p>
<p>Az emberek jöttek segítségre… fölrázták, de Kalári csak
kaczagott, kaczagott, kaczagott, mondván: «Az uram, az uram»,
kaczagott… megfogta a fejét és sírva leborult a padra…</p>
<p>Így volt…</p>
<p>Ez az egész…</p>
<p>Aztán sem lehetett megkeresztelni Kalárit, mert sohase
józanodott ki egészen az esze.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_274" id=
"Page_274">-274-</a></span></p>
<h2>Őszi éjszaka.</h2>
<p>Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe s a tölgyfák lombja
foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta. Az
útszéli vadvirágok színtelenek lettek és a bokrok piros bogyós ágai
ledőltek a száradó gyepre. Az oldal megsárgult; a közeledő halál
gondolata mintha megijesztette volna a bikkeket, gyűrött s sápadt
lett, mint a vén ember arcza. Oly nagy lett az egész kép és
csendes.</p>
<p>A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halvány szürke köd ül
s miatta a rajza belevesz az égboltba. Az ormon leszálló erek,
patakok símábbak, csendesebbek lettek; elbujnak a selymékes sások
közé, loppal csorranva a fekete mederbe… halkan loholva tovább.
Egyetlen szörnyű nagy száj ez a rengeteg erdővel szegett kép, mely
utolsókat lélekzik.</p>
<p>Az erdő nem néma nyáron, a míg él és nő. Valami titkos
roppanások; a levelek szerelmes sóhajtása; a bokrok mélyében
nyughatatlan mozgolódások; egy madár csippenése itt; odább egy
magját <span class="pagenum"><a name="Page_275" id=
"Page_275">-275-</a></span> szétvető virágfej; egy sikló, mely a
keserű lapuk szárai alatt átcsúszik; egy rigó, mely a familiájával
a holnapi napról töprengve beszél; egy hab, mely zajjal versenyezve
az előtte menőt megelőzni igyekszik; – óh az erdőnek ezer a
hangja!</p>
<p>De őszszel megcsendesedik egyszerre az erdőnk. Az eldőlő perjék,
a lekonyúló virágszárak; a leomló lombok; a messze elnyúló
békanyálak; a szállongó szárnyas magvak: a kifejezhetetlen mélaság,
mely elterül hegyoldalon, patakmedren, oly lágygyá, szelíddé és
bússá tesz mindent, oly csendes, lemondó lesz a tájék, hogy
megértjük a bucsúzását. Úgy elereszti magát ez az erdő, úgy
megtrottyan.</p>
<p>Mulóban lévén, félelmesebb is lesz. A lehullott levelek
pusszogását a lábunk alatt; az összeálló sár nyiszogását jobban
meghalljuk, mint nyáron a béka-brekegést. Egyszerre észreveszszük a
kép nagyságát és észreveszszük, hogy milyen csekélyek vagyunk
benne.</p>
<p>A nagy sóstó oldalán a csupasz sóhegyek fehére bágyadtabb, mint
nyáron volt. Az alkonyat legelőbb a fehér hegy talpát takarja be
gyászfekete fátylával. Az orma felett pedig akkora helyt, mint az
asztal lapja, álmatag fény bukkan ki. A Szakadát ciheresein gyenge
köd suhan át, a Bekecs lábánál kezdve, kúszik fel a meredek
oldalra. Az égerek a patakok partján beledőlnek lágyan ebbe a drága
puha takaróba. Esteledvén, a bágygyadt fény a sóhegy felett
elevenedik. A hold ágya ez <span class="pagenum"><a name="Page_276"
id="Page_276">-276-</a></span> melyből kikel. Pompásan,
méltóságteljesen jön mindez s akkor postástrombita harsan fel a
túlsó oldalon. Valami gyermek fúj belé, a kukoriczást őrizve a
vaddisznótól! Ah! mily idegen és csúf e mohó recsegős hang ebben a
nagy némaságban.</p>
<p>A hold nemsokára kiemeli fehér homlokát. Minden árnyba borul, de
az első sugár két vékony puskaszuronyra a tűz a bokrok között a
hegytetőn.</p>
<p>Két vékony aczélpenge, puskahegyén s a rengeteg lombjából úgy
kiágaskodik, hogy lehetetlenség nem látni.</p>
<p>A két éles, vékony aczél megigéz. A szemünket vonzza. Akármilyen
sugár és csekély e penge ebben a nagy hallgató rengetegben – ezt
kell, hogy lássuk. A sóstó nagy tükre; az oldalak fehér sziklái; a
messze feltűnő ragyogó csillag; mind elvesznek a két éles, hegyes
aczél mellett, mely ott felmered mozdulatlanul.</p>
<p>Valahol az aljban a leveli béka gurgurizál. Összerezzenünk.
Lovak dubognak a köves úton, melyeket gyerekek hajszolnak ki éjjeli
legelőre. Bánt a zaja. Az éles szuronyél ragyogása a holdvilágban
kellemetlenné teszi a csendességet.</p>
<p>A sósziklák tűhegyes fehérkövein kopog a kecske gömbölyű palája.
S a tarka hetyke barom figyelve néz a hegyélre, hol egy asszony
siránkozva szól két egyenesen álló férfihez, a két zsandárhoz, kik
a szuronyt tartják fel magasra:</p>
<p>– Ne higyjen rosszat felőlünk, csendőr úr! A <span class=
"pagenum"><a name="Page_277" id="Page_277">-277-</a></span> mi
történt, tiszta szerencsétlenség, tessék elhinni, csupán tiszta
szerencsétlenség.</p>
<p>A fekete-tó felől a kukoriczák szárai zörögnek, a mint egy
szürkés, apró havasi tehén törtet át rajta, az emberi szó felé
igyekezve.</p>
<p>– Tiszta szerencsétlenség, csendőr úr! akármit mondanak is. Akár
őrzi azt a szegény halott fiút ott, csendőr úr! a bokor mellett,
abból már ember nem lesz soha, s mi haszna lesz valakinek abból, ha
miatta a tömlöczben rothad az uram? Nem ütötte ő agyon azt a
szegény fiút, higyje el, csendőr úr! A fa rádőlt magától, csendőr
úr, a fiúra… magamagától… Ne hallgasson az ellenségeinkre.</p>
<p>A két katona pedig áll mereven, mintha abból a hideg sóhegyből
vágták volna ki őket; a puskájuk a vállán, a szuronyát beragyogva a
hold világa. Egy pirosbogyós kecskerágó bokor választja el őket
<i>valamitől</i>, a mit az alkonyatban nem lehet jól látni. A fű az
ott heverő tárgy körül letaposott és barna… de hát ilyenkor este
minden sőtét… Egy kis fekete mozdulatlan holmi hever ott a fűben: s
a tetején egy szálfa keresztben.</p>
<p>Az asszonyi szó szüntelenül pereg egyhangúan, mint az őszi eső,
vagy mint a könnyező szem.</p>
<p>– Hogy az uram fektette volna azt a szálfát a Gyuri mellére,
mikor már agyonütötte volna? Az nem igaz… Hogy mondhatnak
ilyeneket, csendőr úr! Ráesett Gyurira, tessék elhinni! Nem
gyakorlott az uram az ilyen gonosztevésben. Meg se <span class=
"pagenum"><a name="Page_278" id="Page_278">-278-</a></span> járta
volna az esze… Akkor tette volna rá, mikor már halott volt volna?
Dehogy! Meg se merte volna nézni… ha ő tette volna.</p>
<p>– Nem! Az uram nem ilyen fajta ember. Az uram jó ember, csendőr
úr! s mi jól éltünk, csendőr úr, habár bolond, indulatos ember is
az uram. De engemet úgy tartott, mint a galamb a fiókáját. Aztán
már nem mai gyerekek vagyunk, csendőr úr! Az uram már deres (de ki
áll azonban vele egy sorba munkában, mulatságban) s én is régecske
mondtam el az esküt az oltár előtt. Hát miért bolondulnának meg
most, mi időtöltött emberek? No, mondja! Ez tiszta
szerencsétlenség! A szálfa magától dőlt a fiúra. Az pusztította el
Gyurit.</p>
<p>Valami enyhe szellő suhant át a Cserepeskő felől s arra mind
megmozdultak a lombok. A hold fellépett a boltra. A szélének a
rajza oly éles volt, mintha ezüstös papirból ollóval vágták volna
ki. Benézett a bikkek tetején s azzal tovább suhant. Benézvén a
Gyuri elváltozott, vértől fekete arczára ott a bokor mellett, azért
szaladt oly gyorsan odább bizonyosan.</p>
<p>Az asszony (erős, szép, húsos fehérnép, hólyagos szemekkel,
duzzadt, piros ajakkal, az ünnepi ruhájában) behunyta a szemeit, a
mint a rebegő holdvilág mellett meglátta a legényke hideg testét…
tapogatózva megkapaszkodott egy ifju fa derekába, – bárha sima
helyen állott – és elhallgatott. Mily rettenetes csendesség volt. A
csendőrök meg se mozdultak. <span class="pagenum"><a name=
"Page_279" id="Page_279">-279-</a></span></p>
<p>– Járt utánam Gyuri, nem tagadom csendőr úr, jó! A mi igaz, nem
tagadom el. De nem az uram ütötte agyon. A szálfa esett rá. Mi itt
lakunk fenn az élen, s Gyuri errefelé járt nappal, éjjel… nem
tagadom. Mert itt fenn van a Gyuriék törökbúzásuk s azért járt fel
éjjel, hogy ne mocskolják meg a vaddisznók. Így esett rá a szálfa.
Egy-két szót is szóltunk egymáshoz, nem tagadom… de semmi rossz nem
történt közöttünk, csendőr úr… Hiszen gyerekember volt az, csendőr
úr! Úgy nézhetném, mintha a fiam lett volna, mert gyermekkorától
fogva ismerem. Egyszerre, igaz! nagyon megbátorodott, mintha
vaskapocs szorította volna meg az ember derekát a tánczban, – de
azért embert nem ölünk, csendőr úr!</p>
<p>A futó szellő még valami rút szagot is emelt ki a bokor mellől…
Mintha ketté vágta volna az asszony hangját ez a szag. Megdöbbenve
hallgatott el, a kötényét a szeme elé emelte és lerohant a gödörbe.
A tehén megijedt a lármától és nagy törtetéssel visszarohant a
kukoriczásba.</p>
<p>Az égboltot egymásután hímezte ki csillagokkal az éj. A
medve-tóba facsatornán vezetett édesvíz hangosan csorgott s fodrok
szaladtak végig a tükrön, a holdvilágtól beragyogva. Mély és
rettenetes a csendesség!</p>
<p>– Nem tudok elmenni innen, csendőr úr! látja, (csak úgy a
gödörből beszélt fel az asszony), elindulok haza, de visszatérek…
Nem tudok elmenni innen, pedig az a szag, mely onnan a bokor
<span class="pagenum"><a name="Page_280" id=
"Page_280">-280-</a></span> mellől jön, elveszi az eszemet… Csendőr
úr! Vigyék el már onnan Gyurit. Mit kivánnak tőlünk? Már meghalt
Gyuri! Mit akar még velünk a biróság, hogy nem engedi eltemettetni?
Vége van már annak egészen… Vigyék el innen, az élő Isten
irgalmára, azt a szegényt testet… hozzá nem nyúlnék a teremtett
világ minden kincséért, de ezzel a tíz körmömmel sírt kaparnék
neki, csakhogy eltegyék a föld szinéről… Ne tartsák itt, lelkem,
hiszen nem érzik?… Nem érzik a szagát, csendőr úr?…</p>
<p>Fölemelte mind a két karját a feje fölé; az égre meredt s néhány
ugrásban a gödörből felrohanva, merészen a csendőrök elé toppant s
hangosabban, kiáltva, dühösen folytatta:</p>
<p>– Az én bünös szemem!… az én bűnös szám. Oh, jaj nekem, jaj
bűnös testemnek. Ha megkivánok valakit, jaj nekem, jaj neki…
Temessék már el az élő Istenre. Vasárnap a tánczban megszorítottam
a karját, éreztem, hogy úgy reszket mint a nyárfa. «Elvesztél» –
így szóltam magamhoz bűnös örömmel… és elveszett… Lányok jártak
utána, mert szép volt, erős volt, de elfordult tőlük miattam. Egy
hét óta üldögélt egy kövön a mi házunkkal szemben… és éjszakán
kóborolt az ablakom körűl, mint a rossz lélek… «Mit nézel a falon,
bolond» – kérdeztem. – «A falon keresztül is látom, a mint
levetkőzöl, Mári… a fehér testedet…» – így szólt. – Oh az én bűnös
lelkem, bűnös testem. Az élő Istenre, tegyék már a föld alá
szegényt… Csendőr úr… <span class="pagenum"><a name="Page_281" id=
"Page_281">-281-</a></span></p>
<p>Az éjszakában körülte a hegyekben lángok gyúltak fel.
Pásztorgyerekek élesztgették a dúvadak ellen a tüzeket s az isteni
csendességet felverték elnyujtott kiáltásaikkal, mindenféle
ütőszerszámok lármájával… Hej ho… ho… A medve azért csendesen
czammog le az ösvényen s megáll, messziről nézve a tánczoló
tüzeket… A hold békességesen szárnyal a bársonyos bolton. Madarak
rebegő szívvel neszelnek bokrok mélyén s ez uhu felemeli tollas
fejét.</p>
<p>A békességet a sóőrök kutyái zavarják. A szemlész járja ott a
veszedelmes utat… Botjával kopogtatva az ösvényt a lába előtt. A
kuvaszok elejébe rontanak.</p>
<p>Egy tiszta, áthatolhatlan fekete köpönyeg hever hegyen, völgyön,
mezőn és szakadékon… Oly rengeteg mindez, nagy, oly békességes,
mint a halál.</p>
<p>Valaki bele-belekiált az éjbe.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_282" id=
"Page_282">-282-</a></span></p>
<h2>A folt.</h2>
<p>A Simai Gerő pályája azért tört ketté, mert nagyon jó fiú
volt.</p>
<p>A brassai Süsselmann boltjában inaskodott, a mikor Salgó volt
ott a premier. Salgó fain úriember volt, gyönyörű kisütött
bajuszszal, gyönyörű selyemnyakravalókkal, gyönyörű réczefarkszerű,
felkunkorított hajtincsekkel. Gerő pedig fiúcska volt, kevés
beszédű, nehézkes, fekete gyerek, a ki szörnyen tisztelte a
gyönyörű első segédet.</p>
<p>Salgó szerette a finom holmikat s esténként a gazdájuk boltjából
hazahordatta az inassal, a mi édes, jó és drága csak kapható volt
ott. Néha kis lakomákat szerzett, a hol az udvari legényt ábrázolta
Gerő, asztalt terítvén, puncsot főzvén és szardiniákat, pezsgőket
bontogatván ki. Nagyon boldog volt, hogy kiszolgálhatott egy ily
gyönyörű segéd urat s remegett örömében, ha Salgó úr így szólt
hozzá: «Gergely, meg vagyok elégedve veled», mert kevés örömben
volt része addig. – Anya nélkül nőtt fel.</p>
<p>Elég az hozzá, egy rossz téli napon a másik <span class=
"pagenum"><a name="Page_283" id="Page_283">-283-</a></span> inas
irigységből beárulta Gerőt Süsselmann úrnak s a főnök úr, ki
gyakorlati ember volt, nem rakta meg Gerőt, nem is csapta el Salgó
urat, hanem hamar írt a gyerek apjáért, hogy jöjjön, váltsa ki a
fiát, mert lopott, sokat lopott, minek okán sokat fizessen…</p>
<p>Az öreg Simai bácsi (nagy, kövér, becsületes, hasas, mogorva
ember volt) felháborodva – kivált a fizetésért, – odautazott, nem
tudakozódott sokat, de eltángálta Gerőt s nagy kiáltozások között
kifizette a felszámított kárt és hazavitte télviz idején a fiát – s
addig üvöltötte az ő nagy-nagy szégyenét úton-útfélen, hogy a guta
végre megütötte.</p>
<p>A mint pedig Gerő sírdogált szipogva egy szegeletben az apja
koporsója mellett, a vénasszonyok aperte kimondták: «Te, ezt te
csináltad, te szégyentevő s a sírba te döntötted az édesapádat, a
mit az Úr fel fog jegyezni a nagy defterbe… te, apagyilkos…» Mert
nálunk mindent aperte kimondunk, ha nincs kárunk benne.</p>
<p>Gerőnek persze nagyon lejárt a becsülete. Gyermektársai, a
kikkel együtt gombozott, félrehúzódtak tőle; anyák meg nem
simogatták könyáztatta orczáját. Az apja boltját átvette valami
nagybátyja s bárha a kölyöknek annyija maradott, hogy megélhetett
belőle – csak irgalomból eresztette be a pudlija mellé, mert
tudvalevő, hogy ragadós a keze… «Ügyelek a körmére» – mondta.</p>
<p>Ügyelt is mindenki reá… Ha lesütött szemmel <span class=
"pagenum"><a name="Page_284" id="Page_284">-284-</a></span> felelt
valami kérdésre, azt mondták: «rossz a lelkiismerete»; ha szembe
nézett a kérdezővel, azt mondták: «nagyon szégyentelen.» A
gyermekek nem játszottak vele, «te csaló vagy, Gerő» – mondták.
Munkát nem bíztak rá a nagyok, «te elfelejtkezel magadról» –
mondták és az öregek jovialiter, ha egy új kabát lógott tán a Gerő
hátán, így szóltak: «ott volt-e a boltos, mikor vetted ezt a
kabátot?»</p>
<p>És így lőn, hogy a kis Gerő szépen egyedül maradt a nagy
világban, a min a gyerek igen elkomorult. Barátságtalanul,
szótlanul húzta az ő igáját s oly bizalmatlan, sötét képet is
öltött, hogy az ember azt hitte, hogy haragszik. Az utczán a
kerítések mellett járt s átallt köszönni az ismerősöknek; de elbujt
inkább s lompos, lusta lett a járása, mint egy medvebocsnak.</p>
<p>A mint nődögélt (szélesvállú, kemény, törpe legény lett), még
mind búsabb lett. A pajtásai táncziskolába jártak; vasárnap
délutánonként karonfogva, nagy zajjal, gyöngéd czérnanadrágokban
sétáltak a piacz napsorán… Gerő hátul kullogott valahol magára.
Őtet is felszabadította persze a nagybátyja és mint boltoslegény
fizetésbe kerekedett, de annak semmi értelme se volt. A
táncziskolába nem is kérezkedett, nem is vették volna be; a
vasárnapi járó-kelők nem férhettek össze vele, mert minden gyanús
szóra vagy mosolyra már mutogatni kezdte a veres, nehéz ökleit.</p>
<p>A dolgát úgy végezte mint egy gép, és roppant <span class=
"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span>
kevéssel elégedett meg. Az ünnepe az volt, ha vásárra küldte a
gazdája sátorral, kivált őszi, mocskos időben.</p>
<p>Mert ilyenkor úgy felfosztolódnak a vásáros fehérnépek a sáros
utczákon!… Némelyik topánkát visel fekete harisnyával… némelyik
mezitláb jár, igen fehér lábszárát villogtatva ki felemelt
fersingje alól… Óh… Gerő úgy rámered ilyenkor… elfelejtkezik,
fekete szeme ég sűrű szemöldöke alatt, – nehezen nyel – és a
kézelőjét önkéntelenül húzogálja előre.</p>
<p>Néha otthon esténként magára nekivág a koromsötét utczának.
Valami sejtelmes vágy szorongatja a torkát ilyenkor, remeg az egész
testében, hallhatólag lélegzik; nagyokat lép és a mint hazatér,
belefúrja a fejét a párnába s nyögve rágja a paplan csücskét.</p>
<p>Az évek egyforma forgásában annyi változást hozott a sors a Gerő
részére, hogy a Süsselmann hires, gyönyörű premierje, Salgó
hazatért és üzletet nyitott a piacztéren.</p>
<p>Ő csak oly finom úriemberként jött vissza. Csinos poczakkal,
ezüstgombos bottal, vajszínű keztyűkkel, fecskefarkú kabátokkal,
szép feleséggel és gyermekekkel.</p>
<p>A legszebb boltot rendezte be a piaczon s hamarosan oly
tekintélyes úr lett, mint akárki. Válogatott, mézes szavakkal
tudott beszélni; pénzt kölcsönzött a megszorúltaknak s így az urak
paroláztak vele, a szegények irigyelték. <span class=
"pagenum"><a name="Page_286" id="Page_286">-286-</a></span></p>
<p>Gerő elmenvén a boltja előtt, többízben benézett. Valami
bizonytalan érzés borzolta a vérét arra, hogy megszólítsa, úgy
érezve, hogy erre neki több joga van, mint akárkinek. De Salgó maga
előzte meg Gerőt. Észrevette, kezet nyujtott neki, «kedves ifjú
barátomnak» nevezte, rámosolygott és így szólt hozzá:</p>
<p>– Szerencséltessen, fiatal barátom, szerény házamban, hogy
bemutathassam nőmnek, serdülő leányomnak, – aztán dörzsölgette a
kezét s elfecsegett vele.</p>
<p>Gerő szeretett volna felujongani. Megismerte őtet. Mégis derék
ember. A nyakát kihúzta a vállából és a segédszoba pipafüstös
levegője ábrándképekkel telt meg odahaza. A Salgó leánya… a Salgó
felesége…</p>
<p>A gazdag, tekintélyes Salgó úr szólt így hozzá. Egy új világ
kapuja tárult ki… Elevenebb, bátrabb lett s le tudott volna gyúrni
egy bikát.</p>
<p>Annyi nem futott ki a merszéből, hogy benyisson a Salgó erkélyes
háza kapuján, de beszélgetve Salgóval, fordította a szót és
kispionolta a Salgó-ház fekvését, szokásait, úgy érezte magát
később, mintha már járt volna ott és az esti fagylaltevésben ő is
résztvett volna a többi urakkal az erkélyen. Várt. Majd elhívják
őtet. Nem hánytorgatta a jogait, de a «barátja» az örvendetes, új,
jobb életbe fogja bevezetni.</p>
<p>Csak fel kell tűnnie valami jeles cselekedettel. Megmentenie a
Salgó leányát p. o. valami veszélyből; <span class=
"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span>
felfedeznie valami tolvajságot, mely Salgót fenyegeti. Ah, a
tolvajok… Egy perczre elkomorult. Oly rég volt az a gyerekes lopás…
Tán nem is igaz.</p>
<p>Azon az őszön nagy kerületi tűzoltó díszgyakorlat volt nálunk.
Nagyon szép ünnepnek igérkezett. A piaczon dísz-mászóházat emelnek
s eljönnek a régeniek, a bándiak, sőt a tordaiak. A
jelzőtrombitától hangos lett a város; a sisakokat fényesítik
szerteszét; a szivattyúkat próbálgatják napestig a csurgókút előtt;
s egy robusztus mészáros tűzoltómuzsikus már hajnalban recsegtette
a helikonját a szomszédomban. A díjakat a díszgyakorlat végén a
Salgó híres, szép leánya fogja kiosztani a dísz-sátorban. Óh. Azt
az első díjat Gerő fogja megnyerni. Meg. Ha a nyakába kerülne is.
Itt az alkalom, hogy feltűnjék. Fel fog tűnni…</p>
<p>Éjjel titokban felkelt; felrohant a házhoz támasztott lajtorján
és mint egy szerelmes kandur mászott a fedeleken teljes
risztungban, karabinerrel, bőrtokos baltával, mászókötelekkel. A
vér megpezsdült az ereiben. Ki fog emelkedni. Érezni kezdte, hogy
él. A társaságtól nem idegenkedett; megnőtt.</p>
<p>A díszgyakorlat előtt való napon eső esett. A díszmászóház
fedele megsíkosodott veszedelmesen. A lófarkas főparancsnok
megparancsolta, hogy gyantával hintsék be a deszkafedelet. Egyszer
hátul egy erős hang szólalt meg: «Nem kell a gyanta. Tiltakozom
ellene. Én megyek elől, én nem félek. Ki <span class=
"pagenum"><a name="Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> fél? Ki
a gyáva?» Ez Gerő volt. Soha se hallották a szavát annyi ember
előtt.</p>
<p>Reggel az ünnepélyen a tolólétra dobján valami konkurrens mászó
tűzoltó gonosz keze babrálhatott, mert a hajtókerék megtagadta a
szolgálatot.</p>
<p>Gerő sisakkal, csillogó szemmel állott a dob mellett izgatottan,
kipirulva. A piacztér tele volt. A dísz-sátorban a város szépei
dideregtek a virágos blouzokban. A banda recsegett kegyetlenül.</p>
<p>– Állj! – kiáltotta Gerő. Megragadta a dob hajtókarját és
vaderővel feszitette ki a köteleket. A létra recscsent s
felszökkent a levegőbe s a másik pillanatban Gerő is az ingó
szerszámon. A zene megállott. Minden szem rámeredt a tolólétrán
felfutó Gerőn.</p>
<p>– Megállj! – kiáltott alúl valaki. A két utolsó fok el van
törve. A lélegzetét is visszafojtja mindenki. Gerő suhan fel és
vakmerően átszöki az eltört fokokat és átugrik a síkos fedélre. Már
talpon áll. Mintha szárnya volna. Most a fedél tetején áll; a
gerenda végére beüti a karabinier szegét. Messzire elcseng a néma
téren. A következő perczben a kötél végén himbál Gerő… már
ereszkedik… ah, lenn van.</p>
<p>Felsóhajt mindenki.</p>
<p>A lófarkas parancsnok tapsol és tapsol mindenki. «Éljen!»
kiáltottak és a díszes férfi a kezén vezeti Gerőt a díszsátor
elé.</p>
<p>Egy szőke, szelíd tekintetű leányka átnyujt valamit <span class=
"pagenum"><a name="Page_289" id="Page_289">-289-</a></span>
Gerőnek. Abból ő mit se lát. Fennebb hág a lépcsőn és a leányka
mellett áll meg és úgy néz rá, mint egy álomképre.</p>
<p>A muzsika ismét szól.</p>
<p>Más gyakorlatot kezdenek ismét. A vízvezetőcsövet hurczolják
tizen is.</p>
<p>Ekkor Salgó halkan a Gerő fülébe súg valamit.</p>
<p>– Mit akar itt, barátom, tovább? – kérdi.</p>
<p>– Mit? – dadogta Gerő s elpirul.</p>
<p>– Miért nem áll a többi tűzoltók közé, ott alant?</p>
<p>– Miért?</p>
<p>– Hát miért? – kissé hevesebben suttogja. – Nem szeretem, hogy a
leányom mellett áll.</p>
<p>A Gerő homloka összeránczosodik; a szeme fénye gyűlöletben
villan fel s az arcza elsápad.</p>
<p>– Na, tudja… itt nyilvánosan nem jár egy tiszta leányka mellett
állani. Ha engemet szerencséltet odahaza, szívesen látom… de itt…
de nyilvánosan…</p>
<p>– Miért? – rebegi.</p>
<p>Salgó türelmetlenül, hangosabban vág közbe:</p>
<p>– A foltért, barátom, tudja… a foltjáért, tudja…</p>
<p>Valahogy letántorog Gerő és haza is ér.</p>
<p>Lecsapja magát azon díszben az ágyába és felsír keservesen.</p>
<p>Aztán felüvölt:</p>
<p>– A folt… az <i>én foltom</i>…</p>
<p>S fölemeli az öklét és megrázza:</p>
<p>– Megölöm! – tagolta.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_290" id=
"Page_290">-290-</a></span></p>
<h2>Bucsújárás.</h2>
<p>Jézus szent szive napján, Szovátán a bucsújárás élén a
Mária-zászlót egy formás, szép termetű menyecske vitte gangosan,
könnyen. Utána az atyhaiak, a mikháziak, a korondiak, parajdiak, a
jobbik ruhájukban, de csizmáikat a hátukon lógatva, hogy ne
szakadjon, mert hosszú utat tettek meg. Katonás rendben léptek, a
férfiemberek hajadonfővel, a zekéjük panyókára vetve az ingükre;
utánuk a gyermekek, fehérnépek, ételneművel az asztalkendőben s
végül az öregek és sánták. Az út, kissé sáros a tegnapi esőtől,
azonban fényes a zöld miatta. A mogyoróbokrok a tekervényes
ösvényre bókolnak és egymásra borulnak jóllakottan a sűrűben ág az
ágra. A levegő is nedves, lágy. A füvek már magoznak s az eper édes
illata leng a levegőn. Mint a kígyó, úgy facsarog az ösvény. Egy
legény, kendővel befacsart kezében csengetyűt ráz, de a rigók nem
is ügyelik. Ők fütyülnek a szakadékok között kövérségben fuladozó
bokrok sötétén. Pi… pi… Azonban a dobost, ki se felejtse el! A
dobot Marczi veri a bucsújáróknak, de úgy <span class=
"pagenum"><a name="Page_291" id="Page_291">-291-</a></span> zuhog a
hang a verőpálczája alól, mint a sebes zápor. A kántor énekelteti a
litániát és utána apraja, örege: Marczi perregheti az irhát, hogy
szűk a szakadék a zajának. A kántor persze az ösvény fordulóján túl
fújja már az éneket; az asszonyok pedig Marczi körül a proczesszió
derekán czifrázzák és nyujtják a megkezdett nótát. Mily önfeledten,
boldogan fújják! «Elefántcsontból való torony». A vén facsaros
kurátor sírva nyögi: «Könyörögj érettem!» Egymásra se néznek, csak
az eget, a szürkés felhőkkel csíkozott eget, fölötte keresve a
mérhetetlen Urat angyalseregei közepette…</p>
<p>A hallgató erdei nagy fekete tavak tetejét borzongatja a szellő
s alulról erős illatok szállanak föl a mélységes erdő széléből, hol
fonnyadó széna fekszik rendekben.</p>
<p>A felső fordulónál a zászlós menyecske megáll, hogy bevárja az
elmaradó proczessziót.</p>
<p>– Jól pergeted, Marczi, a dobodat, szólt rá kaczéron, de nem néz
reá.</p>
<p>A minek okáért perreg a dob ugyanvalóst, mint tíz mérges kuvasz.
A mellét Marczi kidülleszti s nyomában ballagó alázatos feleségére
így morog a fogai közül:</p>
<p>– Hátrább, Kalári! Az ember karjának sincs helye miattad.</p>
<p>Kalári még egy lépéssel hátrább áll s búsan czifrázza:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Mária szűz anyám<br /></span>
<span class="i0">Légy te én patrónám…<br /></span></div>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_292" id=
"Page_292">-292-</a></span></p>
<p>A fehér tehenek csodálkozva állanak meg az ösvény mellett, a
juhok összebújnak félénken a sokaság zajára. Csak a kecskék
csekélylik az egész solemnitást, félszemmel pislantanak a zászlóra
s ránczigálják mindjárt a bokor ágát tovább.</p>
<p>– Nem elég nagy a világ – nyughatatlankodik Marczi, a feleségére
sandítva – hogy éppen a fülembe kántálsz?</p>
<p>Kalári alásan lesüti a fejét egy szó nélkül s elmaradozik az
urától, Marczi pedig bosszúsan felrántja a vállát s hogy a
feleségétől menekedik, előbbre nyomul a dobjával, kényesen
pattantva a verőpálczájával, a míg a zászlóvivő menyecskéig ér. A
rend felbomlik persze, de a kántor a strófák között rászól
Marczira:</p>
<p>– Dobos! a helyedre, hátra Marczi!</p>
<p>A menyecske mosolyogva tekint vissza Marczira.</p>
<p>Egy domb élén várakoznak a szovátaiak a proczesszióra. A pompás
árnyékos gyepről, a leeresztett zászlók mellől leánykák ugrálnak
fel az idegen bucsúsok jöttére. A csengetyűk mind a két csoportban
élesen csengenek és a dobok perregnek szünet nélkül… Alleluja…
alleluja… s harsányabban zeng fel az ének: «Oh Mária! Szűz
patronánk.» Mind összekavarodnak s ellepik a fiatal csereshegy
élét. A szekerek előtt a lovacskák is izgatottan kapálják lábaikkal
a gyenge füvet s rázzák a csengetyűiket. A pap felteszi sokszegletü
selyemkalapját, rózsakoszorús keresztjét előre nyujtja s
megindulnak a lejtőre mind a kápolna felé. <span class=
"pagenum"><a name="Page_293" id="Page_293">-293-</a></span></p>
<p>– Megszépültél, Rózsi, – mondja a dobos a zászlóvivő
menyecskéhez s hozzádörgölődik.</p>
<p>– Mire már ügyelni azt? Marczi?</p>
<p>– Az enyém vagy te most is, Rózsi, mint leánykorodban is, ha
másnak a nevét viseled is.</p>
<p>– Csendesen, pszt… s magasra emeli a menyecske a
Máriás-zászlót.</p>
<p>A dob rendetlenül akadozik, mert Marczi rajtafelejti a szemét az
előtte ringó derékon s azon a két erős hajfonadékon, mely dús
kontyot képez a Rózsi szép fején.</p>
<p>A nap hevesen néz le, játszva a hófehér sósziklák oldalain,
kaczérul nézegetve magát a mély tó tükrében. A mérgestövű
gyüszüvirágok sárga kelyhei lekonyúlnak.</p>
<p>Marczi a menyecske mellé áll szorosan. Izgatja a csittítás.
Azért is kiönt mindent, a mi a begyében van.</p>
<p>– Hát aztán jobb így, Rózsi? Öreg ember kellett neked helyettem,
a ki gazdag asszonnyá tegyen tégedet. Sok marha az istállóban…
rosszkedvű hallgatás a házban. Selyem a testeden, rongy kedv belül…
Erőtelen öreg kar kellett az enyim helyett… Jobb az neked?! Nem
szeretnéd, ha még egyszer én ropogtatnám meg a derekadat?</p>
<p>Tán az utólját meg se értette a zászlótartó a szavából, hanem a
szeméből bizonyosan. Halkan így szólt kaczér alamuszisággal:</p>
<p>– Azt aztán ugyan ne, Marczi!…</p>
<p>A dob elhallgat egy kissé. <span class="pagenum"><a name=
"Page_294" id="Page_294">-294-</a></span></p>
<p>– Az Északon a bikkest elfelejtetted már, Rózsi, a kápolna háta
megett?… Ott leszek, a mint a délebédhez ülnek a többiek… Te nem?
Nem jösz-e oda hozzám?</p>
<p>Inkább durva követelődzés volt ez, mint sóvár csalogatás. Akkor
egy szelíd szó hallatszott. A Marczi felesége mondta:</p>
<p>– Pogácsa-lovakat árulnak, apjuk! az asztalokon emitt… Nem
veszünk, uram, a kis fiunknak?</p>
<p>Mert a kápolna kerítése előtt gyömbéres kalácsot tett ki az
árulóasztalokra a parajdi pékné; tojásos lepényt az etédi
asszonyok, sőt csíkbeli fűszeres pogácsát se restelt idáig elhozni
a mestere. A hangyáknak lesz jó dolguk majd a morzsákból.</p>
<p>Marczi semmit se szól a kérdésre. Idegenül néz a feleségére,
visszavonul a tömeg közepébe és oly dörömbözést visz végbe, hogy
félrevonulnak a gyengébb fülű fehérnépek.</p>
<p>A Marczi felesége pedig ott marad a Máriás-zászló mellett. Rózsi
kellemetlenül szorong mellette; azért lépett szaporábban, hogy ne
lássa a hitvány asszonyt. Kalári azonban utána megy s néhány
lépéssel előbb mennek a bucsúsoknál. Szemét lesütve, indulat nélkül
való egyszínű hangon szólt a szép menyecskéhez.</p>
<p>– Mert két gyermekem van odahaza, Rózsi s a nagyobbik éppen fiú.
Azoknak kell a pogácsa, tudod! Szép, erős, vállas gyermek. Ugy
hívják mint az apját: Marczi… Marczi… Mártonka… Nekem azonfelül
nincsen semmim a világon. <span class="pagenum"><a name="Page_295"
id="Page_295">-295-</a></span></p>
<p>Rózsi végigméri a fonnyadt asszonykát, mintha azt kérdezné: «Mi
közöm hozzád?»</p>
<p>– Egyebem semmi, csak a két gyermekem. Te szép vagy, erős vagy,
Rózsi, te gazdag vagy. Nekem csak az a két gyermekem. Az Isten
megáldott vele… Érette dolgozunk.</p>
<p>Valamiért (az Isten tudja, mi forr egy asszony szivében) egy
köny szökik szelíd szemébe. Rózsi lágyabban tekint a gyenge
fehérnépre.</p>
<p>– Ha valaki elszeretné az uramat, elvesznénk a gyermekeimmel.
Mert ő keres reánk. És megelégszik velünk. Mert ő jó ember a
világon. Ha valaki meguntatna minket vele, földönfutók lennénk s a
leánykám meghalna. Ezt Rózsinak hívják, úgy, mint a hogy tégedet
hívnak. Az uram kivánta, hogy így kereszteljük. De reám hasonlít!
Olyan hitvány is, mint én. Egy kis szél már megárt neki. Most kezd
járni, nem, nincs akkora, mint az a vadrózsaszál ott.</p>
<p>Rózsi meghajtotta a zászlót, mintha nehéznek találná. Kalári
alázatosan, de szüntelenül beszélt:</p>
<p>– Miért vegye is el valaki tőlünk az uramat egy kis mulatságra?
mikor mi pedig elveszünk nélküle. Oh! bár Rózsi! bár a nagy Isten
ajándékozna meg tégedet egy gyermekkel… bár. Akarod, hogy én is
imádkozzam érted? Akkor te megtudod, mi az, mikor valakinek
gyermeke van. Nem gondol az akkor semmi másra, ha sír, ha kaczag a
gyermeke. Senkinek a vagyonát nem kivánja el… <span class=
"pagenum"><a name="Page_296" id="Page_296">-296-</a></span></p>
<p>Az apró harangok megszólaltak a kápolna tornyában. A nap
fényesen özönlött át hegyeken, völgyeken. Az emberek tolongtak
előre. A kápolna léczes korlátja előtt megtorlódott a sokaság. A
zászlók egy csomóba gyűltek mind. A dobok elhallgattak és a
csengetyűk mind. A kórus megerősödött, harsányan, bátran szólt.</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">… Mennyek királyné
asszonya<br /></span> <span class="i0">Örülj, szép Szűz,
Alleluja!…<br /></span></div>
</div>
<p>Egy mihaszna inges kölyök a Rózsi zászlaja mellett mindjárt (egy
mezitlábas, idegen falusi fiúcska) egy vöröshátú, pettyes gombát
fedezett fel az oldalban. Leszakította s szagolgatta vidáman. Rózsi
a gyermekhez szökött s rákiáltott:</p>
<p>– Leteszed mindjárt… az mérges – s átölelte óvólag.</p>
<p>Az alázatos Kalári szemmel kisérte a menyecskét s megfogta
tulajdon azon kezet, melylyel a gyermeket Rózsi megölelte. Megfogta
bátran és a szivéhez szorította.</p>
<p>– Igy szereted te is a gyermekeket? Igy! Az Úr így szeressen
tégedet is… Rózsi.</p>
<p>A dobos nyersen rárivalt a feleségére:</p>
<p>– Mit csinálsz ott?</p>
<p>Rózsi felelt helyette:</p>
<p>– Imádkozik.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_297" id=
"Page_297">-297-</a></span></p>
<h2>A tolvaj.</h2>
<p>A vizsgálóbiró – egy szelídszemű, sugár ifjú ember – felhozatta
Madár Márton favágót a tömlöczből s így szólt:</p>
<p>– Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, a mint történt az a
szerencsétlen eset.</p>
<p>– Igaz, tekintetes biró úr, szerencsétlenség volt az! Én nem
vagyok gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én soha se
bántok mást… Soha életemben sem volt dolgom a törvénynyel, pedig
negyven felé járok s csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok.
Azelőtt, ha egy-egy szerencse fehérszálat kaptak a hajamban a
gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, mert két leánykám van,
tekintetes biró úr és egy fiam! Már a barátokhoz jár betűre. Úgy
hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre s ne engedje,
hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.</p>
<p>De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt estem. Hanem a
leánykámmal karácsony estén mentünk ki a piaczra, hogy lássuk az
angyaljárást. <span class="pagenum"><a name="Page_298" id=
"Page_298">-298-</a></span> Nálunk régebben az új esztendő éjjelén
járt az angyal s odahaza ilyenkor ébresztette fel a feleségem a
gyermekeket, hogy egy kis diót, aszaltszilvát, mit, egy-egy kis
rongybubát rakjon ki az asztalra s meggyujtsa a gyertyát, mikor
harangoznak, – hogy örvendjenek. De most karácsonykor járnak az
angyalok s az embernek megáll az esze, oly gyönyörű aranyos, fényes
fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból… Azt mondják, hogy
valami német eredetű angyal csinálja eztet a változást… Ez volt a
baj, instálom.</p>
<p>Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert
ropogott a tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben
vittem, hogy ne fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén,
mert ő a nagyobbik. Azt mondom nekik: «Szaporázzatok, tapogjatok,
Rózsika, mert megfagytok.» A csillagok úgy ragyogtak, mint a
csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei s az oláhvargák kórusa alig
tudott kántálni a nagy didergésben.</p>
<p>«Nem, – mégis azt mondja Rózsika, – ne menjünk el még innen,
lelkem apám. Oh, milyen gyönyörű». S megáll a szegeletboltos ablaka
ettől – a hol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a
hárman.</p>
<p>«Nem, – azt mondja s a szeme szinte kiült az orczájára, – nem,
még ne menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a
világon». S nézem: hát köny pereg le az arczán. A hidegtől lesz ez,
mondom. De nem – mert az ablak alatt <span class="pagenum"><a name=
"Page_299" id="Page_299">-299-</a></span> mind emelkedik a leányka
lábújjára, hogy láthassa azt a gyönyörű fenyőfát a szegletboltos
első szobájában, a mi tele volt akgatva aranyszálakkal,
csillagokkal, édességekkel, drága játékokkal. A boltosnak az
unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett volna
és még egy másikat is rázogatott a karján…</p>
<p>«Nézd, pislog a baba», suttogta Rózsika és kaczagott…</p>
<p>«Menjünk», azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes
gyerek, a mióta van…</p>
<p>El volt rontva az esténk, instálom.</p>
<p>Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemencze
padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. «Mi
lel?» azt mondom, de arra se szól, hanem sirdogál s reszket, mintha
a hideg rázná… «Ne búsulj, – azt mondom, – a mi angyalunk tudod,
nem karácsonyba jár, hanem újesztendőre; meglátod, még szebb bubát
hoz neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek
vagy»… mert tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba…</p>
<p>A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyersbeszédű asszony, de
jó a szíve, a-az… oda megy, meglöki a gyereket: «kötél a nyakadra –
azt mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?» ezt
mondta, olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek
csak csippog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a
<span class="pagenum"><a name="Page_300" id=
"Page_300">-300-</a></span> bubával viaskodik, játszik a fenyőfa
alatt «óh lelkem», suttog neki s úgy tesz, mintha ringatná.</p>
<p>– No, – azt mondja az asszony – annak a gyereknek szépen
megtöltötted a fejét a bolondsággal.</p>
<p>– Kialuszsza – mondom…</p>
<p>De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott s a mint elmegyek a
templomba – mert karácsony ünnep első napja volt az – kiszökik a
gyerek valamerre. Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a
szegletboltos ablaka alatt, hazahozza. «Mi a kötél kell neked,
béka?» így kiált reá s megczibálja keményen, hogy elmenjen a kedve.
Nagyon szomorú ünnep első napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy
ül, mint egy fa, nem is sír, csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk,
mosolyog egy semminek s a karján azt ringatja. Éjjel pedig álmában
lassan énekel valami altató nótákat. «Ez a boltos unokája babájának
szól» – mondom a feleségemnek… «Az Isten pusztítsa el a hitvány
békáját», azt mondja, majd kiverem én belőle is, (nem akarok
rosszat mondani a feleségemről), de felvette Rózsikát az ágyából és
meg-ver te. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind rosszkedvűek
voltunk…</p>
<p>De ez mind igy… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a
levágott virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: «kiverem én
belőle, ki én a békából»… s ha én közbe szólok, azt mondja nekem:
«Hát lopja el kend azt a fene bubát a leányának, mert nekem még
kenyérre <span class="pagenum"><a name="Page_301" id=
"Page_301">-301-</a></span> való pénzem sincs, nemhogy bubára… se
most, se újesztendőre». S ilyenkor ugy felpuffadt mérgében, hogy
majd kipattant… «Mit tegyek?» mondom…</p>
<p>De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam
kiverni onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: «Lopja el kend», ezt
hallom, mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de
éreztem, hogy akár meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az
úgy megsárgult, mint a lehulló falevél őszön.</p>
<p>– Lopjam el?… «Mit tegyek veletek, édes bogaraim», kérdeztem
tőlük, sóhajtoztam s este – mert vége volt már az ünnepeknek –
kézenfogtam őket ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg
kiveri a rossz gondolatokat a fejemből, de a leányka, a mint
kimegyek, arrafelé ránczigál, a hol a hajasbaba lakik… A fiam
szalad vele, oh, mert áldottszívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem
azért mondom, mert az én fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után.
Pedig mi az egy fiúnak? Ugy-e? – na?</p>
<p>A bűnöm arra visz… hát nem gyujtották fel a boltosnál a
gyertyákat a fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a
czukrokat tépdesték le a fáról a meleg szobában s az én szegény
kopott leánykám ott künn a hóban úgy elgyengült, a mint benézett az
ablakon, hogy nem tudott megállani a lábán s az ölemben vittem
haza, tekintetes úr… <span class="pagenum"><a name="Page_302" id=
"Page_302">-302-</a></span></p>
<p>És azon éjjel történt tekintetes úr a szerencsétlenségem.</p>
<p>És nem is tudom, hogy történt? Mert előbb még egyszer
leheveredtem az ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem
tudtam elaludni. Mintha egy hangyabolyba feküdtem volna le s azok a
nyüzsgő állatok a bőröm alá is bebujtak volna. Forogtam,
sóhajtoztam s az asszony reám rontott mindjárt. «Megbolondult
kend?» és kiáltott és káromkodott, mert azt is tud ő, mint egy
káplár, ha hozzá kezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az… csak én
tudom.</p>
<p>– Menj ki innen, – azt mondja, – ha nem tudsz csendesen lenni, a
míg a fejedhez nem csapok valamit.</p>
<p>– Jó, azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút s felkeltem,
magamra vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra.</p>
<p>Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy
lélek se s azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet
jószívvel, csakhogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele.</p>
<p>Mit tegyek?</p>
<p>Soha se lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak…
S nézzem: a míg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, a mi nincs…
Az asszony szava zúgott a fejemben s mintha az éjjel is azt
kiáltotta volna tátott szájjal: «lopd el, lopd el». Az ördög szája
volt az… s ő taszított <span class="pagenum"><a name="Page_303" id=
"Page_303">-303-</a></span> előre a boltos háza felé s azon ablakon
át láttam a fenyőfát s alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét
volt mindenfelé. Sehol egy lélek… legyen, a mi lesz.</p>
<p>Egyet ugrottam a boltos kapuja tetejére. Egy ajtót megfogtam az
udvaron. Az be volt zárva. Tapogatózom s elhúzódom. Mit tegyek? Az
ablak alá állok. Mintha azt súgná valaki a fejembe: törd be az
ablakot s nyúlj át rajta… A tenyeremmel tapogatom a falat. Az ablak
csak be volt támasztva. Tán az isten is úgy akarja! Tán a
gyertyavégek füstje miatt nyitották ki az ablakot a gyermekek,
elfelejtették bezárni… mindjárt kitártam az ablak szárnyait s benn
voltam a szobában.</p>
<p>Oh mégis, tekintetes úr… megállottam s a szivem úgy dobogott,
hogy elkábultam. Mit se láttam, még egy szál gyufám se volt. El is
feledtem, miért jöttem. Tapogatózom s ekkor feldöntöttem valamit.
Hogy zúgott a fejembe az a zaj! Visszalépek, hogy kiugorjak az
ablakon. De ismét feldőlt valami. Az ablakot nem találom s a mint
fogózom mindenfelé, kinyílik az ajtó. Az öreg boltos jött
gyertyával.</p>
<p>Aztán nem is tudom: mi történt már.</p>
<p>Elvakultam a világosságtól. Azt kiáltottam: «Hagyjon békén
engemet, tekintetes úr, én nem vagyok rabló.» «Te rabló vagy», azt
kiáltotta és megragadta a torkomat. «Nem… nem», dadogtam és
reszkettem. De érzem, hogy a lélekzetem <span class=
"pagenum"><a name="Page_304" id="Page_304">-304-</a></span> elhagy,
mert az öreg ember a gégémet szorította. Nem tudom: mit tegyek?</p>
<p>Nagyon meglökhettem, mert az öreg ember messzire elesett és a
gyertya is kialudt s ismét sötétben maradtunk; csak valami keserves
nyögést hallottam. Az öreg a fejét üthette meg. Akkor megtaláltam
az ablakot s kiugrottam. De az udvaron a boltoslegények megragadtak
s a béresek megkötöztek.</p>
<p>Ez történt… A babáért estem a szerencsétlenségbe, tekintetes úr,
de én senkihez nem nyúltam…</p>
<p>Azt mondják, hogy én agyonvertem az öreg boltost.</p>
<p>Én?</p>
<p>Hát én miért tettem volna? Nem is ismerem, csak a boltajtóban
láttam egy nagy pipával a szájában. Én nem bántok senkit. Csak
Rózsikáért kellett elmennem… a bubáért. Hát mit tehettem? Az Isten
úgy segéljen… egyebet semmit se akartam.</p>
<p>Azután, azóta semmit se tudok én. A feleségem, tudom,
megharagudott reám, pedig ő mondta először a bubát… Mert nem is tud
azóta rólam az asszony, mióta itt vagyok, be se izent… oh, milyen
újesztendőjük lehetett! Egy falat kenyerük sincsen odahaza, ha én
nem keresek. Ez a tél rettenetes. Csupa jégvirág azon a kis
ablaküvegen a tömlöczben, a melyen hozzám bejár a világosság… Mit
tehetnek odahaza? Tekintetes úr! Mind <span class=
"pagenum"><a name="Page_305" id="Page_305">-305-</a></span>
elvesznek, ha én itt ülök… Hiszen én nem vittem el semmit, a mi a
másé lett volna…</p>
<p>A biró felkelt az ülőhelyéből, elfordult a favágótól, az
ablakhoz ment elgondolkozva. Délidő volt, a házfödeleken ülő havat
nyalogatta a nap szája, a lecsüngő jégcsapok csepegtek, mintha
könyeztek volna.</p>
<p>Ott felejtkezett a biró úr egy darabig az ablak mellett s mikor
későcskén visszafordult Mártonhoz, rekedt volt a hangja:</p>
<p>– A feleségét ide rendeltem, Márton. Várjon. Behívatom.</p>
<p>– Miért? – dadogta Márton. – Be kell őt hivni ide? – rebegte
félénken.</p>
<p>Egy igen rongyos asszonyt hoztak be (kis nyári fejkendővel,
kartonrékliben), a ki megállott az ajtó nyilása mellett.</p>
<p>– Hogy hivják?</p>
<p>– Madár Mártonné.</p>
<p>– Szóljon hangosabban. Hány éves?</p>
<p>– Negyvenöt esztendős.</p>
<p>– Beszéljen bátrabban. Vannak gyermekei? Hány?</p>
<p>– Egy…</p>
<p>Márton megfordult és lassan mondta a biróhoz fordulva:</p>
<p>– Nem tudja, mit beszél. Három gyermeke van.</p>
<p>Az asszony színtelen, bizonytalan hangon ismételte:</p>
<p>– Egy gyermekem van. <span class="pagenum"><a name="Page_306"
id="Page_306">-306-</a></span></p>
<p>Márton nyersen rászólt.</p>
<p>– Hazudsz…</p>
<p>Az asszony lehajtotta a fejét mélyen s rebegte: «Nem hazudok…
Meghaltak…»</p>
<p>– Kik? Az én gyermekeim? – s a biróhoz, a már ismerős emberhez
bátrabban fordulva, bizalmasabban mondta: «Valamiért eltagadja a
gyermekeit a feleségem… Sári! Itt nem szabad hazudni…»</p>
<p>– Meghaltak…</p>
<p>A favágó arcza kigyúlt, rámeredt az alázatos, csendes asszonyra
s hangosan kiáltotta: «Az én gyermekeim?»</p>
<p>Az asszony álmatagon igenelve bólintott…</p>
<p>– Mikor? Ki?</p>
<p>S majdnem hörögve vadul rivall: «A leánykám? Rózsika? Az én édes
leányom?»</p>
<p>– Azon este hűlt meg. Veled volt akkor…</p>
<p>– Az én… édes, édes leányom? – és elfulladt. Reszketett. Alig
állott a lábán. – A buba után halt… Meghalt? Oh. Hát miért? S
hagyta az Isten? Meghalt? Eltemetted? Azért nincs nagykendőd? téli
bundád? igaz… Eltemetted… nálam nélkül… És még egy… egy… rajta
kívül. Rettenetes… A másik kis leánykám? A Zsuzsika?… a mióta ide
be vagyok zárva… A kis bogár?… a ki megfázott…</p>
<p>És félve, várva leste a felesége minden mozdulatát. Egy lehellet
is zajt vert volna a szobában. <span class="pagenum"><a name=
"Page_307" id="Page_307">-307-</a></span></p>
<p>Az asszony lassan felnézett és tagadólag intett: «Nem», rebegte
bágyadtan.</p>
<p>– Oh nem? súgta Márton alig érthetően. Nem is beteg? Jó. De nem
is izented meg nekem, hogy baj van odahaza? Miért? Tán megvetettél
engemet? Hát elvetemedett vagyok már? Megutáltál engemet?… Csak
rosszul értettelek… Csak egy, de az: Rózsika… Vagy (s kételkedve
rebegte) mintha még valamit mondottál volna? Rosszul hallottam,
úgy-e? A fiamat, az én… én, kis fiamat, a kis Mártont, ide hoztad,
úgy-e, magaddal?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Hát.</p>
<p>– Meghalt…</p>
<p>S arra csak egy keserves, idomtalan vad hang torkollott ki a
Márton torkán, a karjai felemelkedtek az ég felé és a szegény ember
összeesett, mint egy összegyűrt rongy, a mit elejtett a magasból
egy erős kéz.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table summary="Javítások">
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td>
<td>szorítottta</td>
<td>szorította</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_24">24</a></td>
<td>Részeg-e, bolond e?</td>
<td>Részeg-e, bolond-e?</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_44">44</a></td>
<td>Alom nélkül</td>
<td>Álom nélkül</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_54">54</a></td>
<td>oltottá</td>
<td>oltotta</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_64">64</a></td>
<td>védelmez miket</td>
<td>védelmez minket</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_68">68</a></td>
<td>jól kínézel</td>
<td>jól kinézel</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_71">71</a></td>
<td>ott jön?</td>
<td>ott jön?»</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_74">74</a></td>
<td>orgona-ponto</td>
<td>orgona-pontot</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_79">79</a></td>
<td>kítöltheted</td>
<td>kitöltheted</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_85">85</a></td>
<td>csináltád</td>
<td>csináltad</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_86">86</a></td>
<td>Athalad</td>
<td>Áthalad</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_100">100</a></td>
<td>mngam is</td>
<td>magam is</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_121">121</a></td>
<td>aházikóból</td>
<td>a házikóból</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_123">123</a></td>
<td>menjünk.</td>
<td>menjünk.»</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_123">123</a></td>
<td>kíáltotta</td>
<td>kiáltotta</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td>
<td>s akkkor</td>
<td>s akkor</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_148">148</a></td>
<td>vissszafordultam</td>
<td>visszafordultam</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_163">163</a></td>
<td>ffatalember</td>
<td>fiatalember</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_163">163</a></td>
<td>féfirhűség</td>
<td>férfihűség</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_163">163</a></td>
<td>csíppent</td>
<td>csippent</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_174">174</a></td>
<td>elkövet tt</td>
<td>elkövetett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_184">184</a></td>
<td>nem beészl</td>
<td>nem beszél</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_185">185</a></td>
<td>orvesság</td>
<td>orvosság</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_189">189</a></td>
<td>az assznny</td>
<td>az asszony</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_190">190</a></td>
<td>kíssé</td>
<td>kissé</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_197">197</a></td>
<td>haszontalalan</td>
<td>haszontalan</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_206">206</a></td>
<td>bolond vott</td>
<td>bolond volt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_209">209</a></td>
<td>keszkenyőjet</td>
<td>keszkenyőjét</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_215">215</a></td>
<td>mint tátta</td>
<td>mint látta</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_218">218</a></td>
<td>egymásnak?…</td>
<td>egymásnak?…»</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_219">219</a></td>
<td>Cendesen</td>
<td>Csendesen</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td>
<td>midnjárt</td>
<td>mindjárt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_227">227</a></td>
<td>nem ígaz</td>
<td>nem igaz</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_227">227</a></td>
<td>haragudjál rem</td>
<td>haragudjál rám</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_232">232</a></td>
<td>húzakodolt</td>
<td>húzakodott</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_239">239</a></td>
<td>el magadt</td>
<td>el magadat</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_244">244</a></td>
<td>vírágot</td>
<td>virágot</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_245">245</a></td>
<td>patáikkkal</td>
<td>patáikkal</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_247">247</a></td>
<td>ra se</td>
<td>rá se</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_249">249</a></td>
<td>kábulálásból</td>
<td>kábulásból</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_260">260</a></td>
<td>kandalló-tőz</td>
<td>kandalló-tűz</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_261">261</a></td>
<td>fajdalom felolvad</td>
<td>fájdalom felolvad</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_268">268</a></td>
<td>parancsolja…</td>
<td>parancsolja…»</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_271">271</a></td>
<td>lelkednek…</td>
<td>lelkednek…»</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_278">278</a></td>
<td>s azzai</td>
<td>s azzal</td>
</tr>
</table>
</div>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67525 ***</div>
</body>
</html>
|
