path: root/66903-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66903 ***

EMIL

VAGY

A NEVELÉSRŐL

IRTA

ROUSSEAU JÁNOS JAKAB

  Sanabilibus ægrotamus
  malis; ipsaque nos in rectum
  genitos natura, si emendari
  velimus, juvat.

  _Seneca de Ira., II, 13._

FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1911

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

Rousseau Emil-jének ez a második magyar fordítása. Az első régi érdemes
pædagogusunk, Füredi Ignácz műve, 1875-ben jelent meg s 1895-ben második
kiadást ért. A maga kora színvonalán álló, gondos és minden elismerésre
méltó munka volt ez s munkám közben sok tekintetben hasznát vettem én
is. Ma azonban nem felel meg sem a mai irodalmi nyelv, sem a Rousseaura
vonatkozó tudományos kutatások színvonalának s közben fordítója is, a ki
egyedül illetékes lett volna a mai kornak megfelelő átdolgozására,
meghalt. Ezért a Füredi-féle fordítás újabb kiadása helyett egészen új
fordítás vált szükségessé s e munkával a kiadótársulat engem bizott meg.

A nagy és fáradságos munkát tőlem telhetőleg igyekeztem úgy elvégezni,
hogy a lehető legjobb hasznát vehessék azok, a kiknek szánva van. Mivel
nálunk túlnyomó részben olyanok olvassák az Emilt, a kik Rousseau
pædagogiai nézeteiről akarnak tájékozódni, a fősúlyt Rousseau
gondolatainak pontos és hű visszaadására vetettem, nemcsak abban, hogy
sem hozzá nem adtam, sem el nem vettem semmit abból, a mit Rousseau
mond, hanem abban is, hogy igyekeztem visszaadni az eredeti gondolatok
szinét, egyéni vonásait is, hogy ne csak a puszta gondolat álljon az
olvasó előtt, hanem az a mód is, a hogy Rousseau kimondotta. Ez
természetesen nagy nehézséggel járt s a ki munkámat méltányosan akarja
megitélni, annak figyelembe kell vennie ezt a nehézséget, nem különben
azokat a nehézségeket is, melyeket maga a szöveg a magyar fordító elé
állít.

Tájékoztató bevezetést írni a fordításhoz nem tartottam szükségesnek. A
ki mégis szükségét érzi ilyen tájékozásnak, annak figyelmébe ajánlhatom
Becker F. Ágost Rousseauról szóló füzetét az Olcsó Könyvtárban, a
melyben megtalálhatja mindazt, a mire szüksége van.

Budapest, 1911 május 1.

_Schöpflin Aladár._




ROUSSEAU ELŐSZAVA.

Az elmélkedéseknek és megfigyeléseknek ez a gyüjteménye, rendszer és
csaknem összefüggés nélkül, eredetileg egy gondolkodni tudó jó anya
kedvéért kezdetett meg. Eleinte nem terveztem egyebet, csak egy néhány
lapnyi emlékiratot; de a tárgyam akaratom ellenére magával ragadott s ez
az emlékirat észrevétlenül olyan művé lett, a mely bizonyára túlságosan
terjedelmes ahhoz képest, a mennyi a tartalma, de túlságosan kicsiny
ahhoz az anyaghoz képest, a melyet tárgyal. Sokáig haboztam, közzé
tegyem-e és gyakran éreztem munka közben, hogy ha néhány röpiratot írt
az ember, ez nem elég arra, hogy meg tudjon szerkeszteni egy könyvet.
Hasztalan kisérletek után, hogy jobban csináljam, azt hiszem, úgy kell
kiadnom, a hogy van, meg lévén győződve róla, hogy fontos dolog a
közfigyelmet erre a tárgyra fordítani és hogy ha eszméim rosszak is, de
általuk jobbakat tudok kelteni másokban: akkor sem vesztegettem el az
időmet. Az olyan embernek, a ki visszavonultságából a közönség elé veti
irásait, a nélkül, hogy dicsőitői volnának, nagy pártja, a mely védi
őket, s a ki még azt sem tudja, hogy mit gondolnak vagy mit mondanak
róluk, nem kell attól tartania, hogy ha téved, tévedései megvizsgálás
nélkül fogadtatnak el.

Keveset fogok beszélni a jó nevelés fontosságáról; nem is fogom
bizonyítgatni, hogy a most szokásban levő nevelés rossz; ezren megtették
ezt előttem mások és én nem szeretem olyan dolgokkal tömni tele a
könyvemet, melyeket mindenki tud. Csak épen megjegyzem, hogy időtlen
idők óta folyton felhangzik a panasz a hagyományos nevelési gyakorlat
ellen, a nélkül, hogy bárki is jobbat ajánlott volna helyette. Korunk
irodalma és tudománya sokkal inkább szolgál rombolásra, mint építésre.
Leczkéztető hangon birálgatnak; hogy jobbat ajánljunk, ahhoz más hang
szükséges, a mely filozofikus fennhéjázásuknak kevésbbé felel meg. Annyi
sok irat mellett is, a melyeknek állítólag mindnek csak egy czélja van:
a közérdek, még mindig feledségbe ment a legelső közérdek: az emberek
formálásának művészete. Tárgyam Locke könyve óta teljesen parlagon hever
és attól tartok, heverni fog könyvem megjelenése után is.

Nem ismerik a gyermekéletet: mennél messzebbre megyünk róla szóló hamis
fogalmaink után, annál jobban eltévelyedünk. A legokosabbak is csak azt
veszik figyelembe, hogy mit fontos az embernek tudni, a nélkül, hogy
azzal is törődnének, hogy mit bír a gyermek megtanulni. Mindig az embert
keresik a gyermekben s nem gondolnak arra, hogy micsoda, mielőtt emberré
válna. Ennek tanulmányozásával foglalkoztam leginkább, hogy ha egész
módszerem képtelen és hamis volna is, egyes megfigyeléseimnek mégis
hasznát lehessen venni. Lehet, hogy nagyon rosszul láttam meg, mit
kellene tenni, de azt hiszem, jól láttam meg azt a subjectumot, a
melylyel dolgunk van. Kezdjétek tanítványaitok alaposabb
tanulmányozásán; mert egész bizonyos, hogy nem ismeritek őket eléggé és
ha aztán ebből a szempontból olvassátok könyvemet, azt hiszem, nem lesz
rátok nézve haszon nélkül való.

A mi a könyvnek azt a részét illeti, a melyet rendszeres résznek
neveznek s a mely nálam semmi más, mint a természet útja, az olvasót ez
fogja legjobban zavarba hozni; kétségkívül ennek révén is fognak
megtámadni s talán nem is egészen igazságtalanul. Azt fogják hinni, hogy
nem is annyira a nevelésről szóló értekezés, a mit olvasnak, mint inkább
egy vizionáriusnak álmodozásai a nevelésről. Mit tehetek róla? Nem
másnak eszméi, a melyeket megírok, hanem a magaméi. Én nem úgy látok,
mint a többi ember; ezt már régóta a szememre vetik. De vajjon tőlem
függ-e, hogy más szemet adjak magamnak és más gondolatokat keltsek
magamban? Nem. Tőlem csak az függ, hogy el ne teljek a saját
véleményemmel s ne gondoljam, hogy egymagam okosabb vagyok, mint az
egész világ; tőlem függ, nem az, hogy megváltoztassam érzületemet, hanem
hogy ne bizakodjam benne tulságosan. Ennél többet nem tehetek, de ezt
meg is teszem. Ha néha nyomatékos hangon szólok, az nem azért van, hogy
az olvasóra rákényszerítsek valamit, hanem hogy úgy szóljak hozzá, a
hogy gondolkodom. Miért fejtsem ki kétkedő formában azt, a miben a magam
részéről nem kétkedem? Pontosan azt mondom, a mi elmémben végbemegy.

Midőn szabadon nyilvánítom érzületemet, annyira nem várom el, hogy
föltétlen érvényünek ismertessék el, hogy mindig hozzáfűzöm az
okfejtésemet is, a melyet mérlegelni lehet s a melynek alapján itélni
lehet rólam: de bár nem átalkodom is meg nézeteim védelmében, nem
kevésbbé szükségesnek vélem, hogy kifejtsem őket; mert azok az elvek, a
melyekben ellentétbe jutok másokéival, épen nem közömbösek. Igaz vagy
hamis voltukat megismerni fontos dolog s az emberi nem szerencséje és
balszerencséje bennük rejlik.

Javasolj olyat, a mi kivihető, ezt ismétlik nekem szüntelen. Ez annyi,
mintha azt mondanák: javasold azt, a mit tenni szokás, vagy legalább
javasolj valami olyan jót, a mi a meglevő roszszal összekapcsolódik.
Ilyen szándék bizonyos dolgokban sokkal agyrémszerűbb, mint az enyém,
mert ebben az összekapcsolódásban elfajul a jó és nem javul a rossz.
Sokkal szivesebben követném mindenben a hagyományos eljárást, mintsem
félig kövessem a jót: kevesebb ellenmondás volna az emberben. Nem lehet
egyszere két ellentétes czélra törekedni. Apák és anyák, az a kivihető,
a mit ti ki akartok vinni. Felelős vagyok-e én a ti akaratotokért?

Két dolgot kell figyelembe venni minden tervnél: először a terv
föltétlen jóságát, másodszor pedig a végrehajtás könnyűségét.

A mi az elsőt illeti, hogy a terv magamagában elfogadható és kivihető
legyen, ahhoz elegendő, ha a mi jó van benne, a dolog természetében
rejlik; ebben az esetben például, hogy az ajánlott nevelés megfeleljen
az embernek és jól hozzá legyen alkalmazva az emberi szívhez.

A másik szempont azoktól a körülményektől függ, a melyek bizonyos
helyzetekben adva vannak; olyan, a dolog lényegéhez nem tartozó véletlen
körülményektől, melyek ebből folyólag nem is szükségszerűek és a
végtelenségig módosulhatnak. Lehet, hogy valamely nevelés végrehajtható
Svájczban, Francziaországban pedig nem; a másik nevelés végrehajtható a
polgárembernél, a főranguak között nem. A végrehajtás kisebb vagy
nagyobb könnyűsége ezer körülménytől függ, úgy hogy lehetetlen volna
máskép meghatározni, csak ha külön-külön alkalmaznók a módszert erre meg
arra az országra, erre meg arra a társadalmi helyzetre. Ezek a
külön-külön alkalmazások azonban, nem lévén lényegbe vágók tárgyamra
nézve, nem tartoznak tervemre. Foglalkozzanak velük mások, ha akarnak,
kiki arra az országra vagy társadalmi állapotra alkalmazva, mely szeme
előtt lebeg. Nekem elég, ha mindenütt, a hol emberek születnek, azt
lehet belőlük csinálni, a mit én javaslok; és ha azt csinálnak belőlük,
a mit én javaslok, akkor megtették a létező legjobbat nekik maguknak is,
másoknak is. Ha ennek a vállalt kötelezettségemnek nem felelek meg,
kétségkívül nincs igazam; de ha megfelelek neki, azoknak nem volna
igaza, a kik még többet is követelnek tőlem; mert én csak ezt igérem.






EMIL, VAGY A NEVELÉSRŐL.




ELSŐ KÖNYV.

Minden jó, mikor a dolgok Alkotója kezéből kikerül; minden megromlik az
ember kezei között. Az ember kényszeríti az egyik földet, hogy táplálja
a másiknak terményeit, az egyik fát, hogy hordozza a másiknak
gyümölcseit; ő elegyíti és zavarja össze az éghajlatokat, az elemeket,
az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; fölforgat
mindent, eltorzít mindent; szereti a formátlanságot, a
szörnyszülötteket; nem akar semmit sem olyannak, a milyennek a természet
megszülte, még az embert sem; idomúlnia kell a kedvéért, akár a hátas
paripának; megnyírja a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.

E nélkül minden még rosszabbul folynék és fajunk nem akar félig
kikészíttetni. A milyen állapotban most vannak a dolgok, a
gyermekkorától önmagának átengedett ember, a többiek között, a
legfélszegebb volna valamennyi közül. Az előítéletek, a tekintély, a
szükség, a példa, mindazok a társadalmi intézmények, a melyekben el
vagyunk merülve, elfojtanák benne a természetet és nem engednének semmit
a maga helyére. Olyan volna, mint a facsemete, a melyet a véletlen az út
közepén növesztett ki és melyet a járókelők mindenfelől lökdösve és
taposva hamarosan elpusztítanának.

Hozzád fordulok, okos és előrelátó anya,[1] a ki félre tudsz vonulni a
nagy országútról és meg tudod óvni a növekvő facsemetét az emberi
vélemények támadásától. Ápold, öntözd a fiatal palántát, mielőtt
meghalna; gyümölcsei egykor gyönyörűségedre fognak szolgálni. Vonj
idejekorán védőfalat gyermeked lelke köré; a kerületét megjelölheti más,
de te neked magadnak kell emelned a korlátot.

A fákat míveléssel formáljuk, az embereket neveléssel. Ha az ember
nagynak és erősnek születnék, nagysága és ereje hasztalan volna neki, a
míg nem tud vele élni; még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek
nem gondolnának támogatására és magára hagyatva nyomorultúl
elpusztúlna,[2] mielőtt megismerné saját szükségleteit. Panaszkodunk a
gyermekkor állapota miatt s nem látjuk be, hogy az emberi nem kiveszett
volna, ha az ember nem a gyermekségen kezdené.

Gyöngéknek születünk, szükségünk van erőre; mindennek hiányával
születünk, szükségünk van támogatásra; ostobáknak születünk, szükségünk
van ítéletre. Mindazt, a mink nincs születésünkkor és a mire szükségünk
van felnőtt korunkban, a nevelés adja meg.

Ez a nevelés vagy a természettől jön, vagy az emberektől, vagy a
dolgoktól. Képességeink és szerveink belső kifejlődése a természet
nevelése; e kifejlődés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek
nevelése; s a tapasztalat megszerzése azokra a tárgyakra nézve,
melyekkel érintkezésbe jutunk, a dolgok nevelése.

Valamennyiünket tehát háromfajta mester formálta. Az a növendék, a kiben
különböző tanításaik ellenmondanak egymásnak, rosszul van nevelve és nem
jön soha tisztába önmagával: a kiben mind ugyanarra a pontra esnek és
ugyanazokra a czélokra törekszenek, egyedül éri el czélját és
következetesen él. Csak ez van jól nevelve.

Ezek közül a különféle nevelések közül a természeté nem függ tőlünk, a
dolgoké csak bizonyos tekintetben függ tőlünk. Az embereké az egyedüli,
melyről igazában rendelkezünk, de erről is csak bizonyos előföltételek
mellett, mert kicsoda remélheti, hogy tökéletesen irányíthatja
mindazoknak beszédét és tetteit, a kik egy gyermeket körülvesznek?

Ily módon a nevelés művészet lévén, csaknem lehetetlen, hogy sikerre
vezessen, mert a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől.
Teljes gondossággal legfeljebb többé-kevésbbé megközelíthetjük a czélt,
de szerencse kell hozzá, hogy elérjük.

Mi ez a czél? Magának a természetnek a czélja, mint az imént kimutattuk.
Miután háromféle nevelés együttműködése szükséges tökéletességéhez, az,
a melyikkel egyáltalán nem rendelkezhetünk, kell, hogy irányítsa a másik
kettőt. De talán a természet szónak nagyon bizonytalan értelme van,
megpróbáljuk tehát pontosabban megállapítani.

A természet, mondják, nem más, csak a megszokás. Mit jelent ez?
Nincsenek-e megszokások, melyeket az ember csak kényszerből vesz fel és
a melyek sohasem fojtják el a természetet? Ilyen például a növények
megszokása, melyeket nem engednek fölfelé nőni. A szabadjára hagyott
növény megtartja azt a hajlást, a melybe belekényszerítették, de nedve
azért nem változtatta meg eredeti irányát és ha a növény tovább
növekszik, a további hajtása ismét fölfelé nő. Ugyanígy vannak az ember
hajlandóságai is. A míg ugyanabban az állapotban maradunk, megőrizzük
azokat a hajlandóságokat, melyek a megszokásból folynak, ha még oly
kevéssé természetesek is; de a mint a helyzet megváltozik, a megszokás
érvényét veszti és visszatér a természetes hajlam. A nevelés nem egyéb,
mint megszokás. Nincsenek-e emberek, a kik elfelejtik és elvesztik
nevelésüket, mások, a kik megőrzik? Honnan jön az a különbség? Ha a
természet nevet csak a természetnek megfelelő szokásokra korlátozzuk,
megtakaríthatjuk ezt a zűrzavart.

Érzésekkel születünk és születésünktől fogva különböző módokon hatnak
ránk azok a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket. A mint, hogy úgy
mondjam, öntudatára jutunk érzéseinknek, hajlandóságot érzünk keresni
vagy kerülni a tárgyakat, melyek ezeket előidézik, kezdetben a szerint,
a mint az érzések kellemesek vagy kellemetlenek, később a szerint a
megegyezés vagy ellenkezés szerint, a melyet köztünk és a tárgyak között
találunk és végül azok szerint az eszünk adta fogalmak szerint, melyeket
a boldogságról vagy tökéletességről alkotunk magunknak. Ezek a fogalmak
kitágulnak és megszilárdulnak abban a mértékben, a mint benyomásokra
fogékonyabbak és felvilágosultabbak leszünk; de megszokásaink nyomása
alatt állva, többé-kevésbbé megváltoznak véleményeink által. Ez előtt a
megváltozás előtt adják azt, a mit én a bennünk rejlő természetnek
nevezek.

Ezekre a fogalmakra kellene tehát mindent visszavezetni és ez lehetséges
is volna, ha három nevelésünk csak különböző volna: de mit tegyünk,
mikor ellentétesek, a mikor a helyett, hogy önmaga számára nevelnék az
embert, azt látjuk, hogy a mások számára nevelik? Akkor az összhang
lehetetlen. Kénytelenek lévén leküzdeni vagy a természetet, vagy a
társadalmi intézményeket, választani kell, embert akarunk-e nevelni,
vagy polgárt, mert nem nevelhetünk egyszerre ezt is, azt is.

Minden részleges társaság, ha szűkkörű és egységes, elidegenedik a nagy
társadalomtól. Minden hazafi ellenséges érzületű az idegenek iránt; csak
emberek s nem számítanak semmit a szemében.[3] Ez a baj elkerülhetetlen,
de nem nagy. A fődolog, hogy az ember jó legyen azok iránt, a kikkel
együtt él. A spártai kifelé becsvágyó, kapzsi, kiméletlen volt; de falai
között önzetlenség, kiméletesség, egyetértés uralkodott. Ne bízzatok
azokban a kozmopolitákban, a kik a messze távolban keresik könyveikben
azokat a kötelességeket, a melyeket nincs kedvük a maguk körében
teljesíteni. Az ilyen filozófus azért szereti a barbárokat, hogy ne
kelljen szeretnie szomszédjait.

A természet embere teljesen a maga lábán áll; számbeli egység, tökéletes
egész, csak magamagával és a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A
polgári ember csak tört-egység, a mely a nevezőtől függ és melynek
értéke az egészhez való viszonyától függ; ez az egész pedig a társadalmi
testület. Azok a jó társadalmi intézmények, a melyek a legjobban tudják
a természettől eltávolítani az embert, megfosztani őt abszolut lététől
és relativ létet adni neki helyette és átvinni az _én_-t a közös
egységbe annyira, hogy minden egyes ne érezze magát egynek, hanem az
egység egyik részének és csak az egészszel érezzen együtt. A római
polgár nem volt sem Caius, sem Lucius, római volt; még a hazáját is
kizárólag magáért szerette. Regulus karthagóinak tekintette magát,
miután urainak tulajdona lett. Mint idegen nem akart helyet foglalni a
római szenátusban, egy karthagói kellett, hogy ezt megparancsolja neki.
Felháborodott azon, hogy meg akarták menteni az életét. Győzött és
diadallal tért vissza, hogy meghaljon a vesztőhelyen. Ez, a mint én
látom, nem nagyon hasonlít azokhoz az emberekhez, a kiket mi ismerünk.

A lakedemoniai Pedaretes ajánlkozik a fölvételre a háromszázak
tanácsába; visszautasítják: örvendezve tér vissza, hogy Spártában
háromszáz ember akadt, a ki különb, mint ő.[4] Fölteszem, hogy ez a
nyilatkozat őszinte volt és el lehet hinni. Ime, a polgár.

Egy spártai nőnek öt fia volt a hadseregben és várta a híreket a
csatáról. Jött egy helóta, remegve kérdezősködik tőle. «Öt fia elesett.»
«Nyomorult rabszolga, ezt kérdeztem tőled? Győztünk!» Az anya a
templomba siet és hálát ad az isteneknek.[5] Ime, a polgárnő.

A ki a polgári rendben meg akarja őrizni a természeti érzések
elsődlegességét, nem tudja, mit akar. Mindig ellenmondásban magamagával,
mindig ingadozva hajlamai és kötelességei között, soha nem lesz sem
ember, sem polgár, nem lesz jó sem magamagának, sem a többieknek. Egyike
lesz napjaink embereinek, franczia, angol, polgár, semmiember.

Hogy valami legyen az ember, hogy magamaga és mindig egy lehessen, úgy
kell tenni, a hogy beszél, mindig el kell szánva lenni, hogy milyen
álláspontot foglal el s el kell foglalnia nyiltan és követni mindig.
Szeretném meglátni ezt a csodalényt, hogy megtudjam, ember-e vagy
polgár, vagy mikép tudja megcsinálni, hogy egyszerre az egyik is, a
másik is.

Ezekből a szükségszerűen ellentétes czélokból az intézmények két
ellentétes formája következik; az egyik nyilvános és közös, a másik
különleges és otthoni.

Ha fogalmat akartok szerezni a nyilvános nevelésről, olvassátok Plato
Respublikáját. Ez nem politikai munka, mint a hogy azok gondolják, a kik
csak a czímek alapján ítélnek a könyvekről: ez a legszebb értekezés a
nevelésről, a mit csak valaha csináltak.

Ha valakit az agyrémek országába akarunk küldeni. mutassuk meg Plato
nevelési rendszerét; ha Lykurgosz csak írásban hagyta volna meg a
magáét, azt még agyrémszerűbbnek találnám. Plato csak megtisztította az
ember szívét, Lykurgosz kiforgatta természetéből.

A nyilvános nevelés nincs többé és nem is lehet, mert a hol nincs többé
haza, ott nem lehetnek polgárok sem. Ezt a két szót: _haza_ és _polgár_
ki kell törölni a modern nyelvekből. Tudom az okát, de nem akarom
megmondani; nem is tartozik tárgyamra.

Nem tekintem nyilvános nevelésnek azokat a nevetséges intézményeket,
melyeket kollégiumoknak neveznek.[6] Még kevésbbé veszem számba a
nagyvilági nevelést, mert ez a nevelés, két ellentétes czélra törekedne,
elhibázza mind a kettőt: nem való egyébre, mint hogy kétszínű embereket
formáljon, a kik úgy tünnek fel, hogy mindig embertársaikra
vonatkoztatnak mindent és csak magukra vonatkoztatják. Csakhogy ezek a
tüntetések közösek mindenkiben s így nem vezetnek tévútra senkit.
Kárbaveszett tehát a fáradság.

Ezekből az ellenmondásokból származik az, a melyet szüntelenül
tapasztalunk önmagunkon. A természettől és az emberektől ellentétes
utakra vezettetve, kényszerülve megosztani magunkat ezek közt a
különböző ösztökélések közt, egy egyveleg szerint élünk, a mely nem
vezet el sem egyik, sem másik czélunkhoz. Ily módon küzködve és
ingadozva életünk egész folyása alatt, befejezzük életünket a nélkül,
hogy összhangba tudtunk volna jönni magunkkal és a nélkül, hogy jók
lettünk volna akár önmagunk, akár embertársaink iránt.

Megmarad végül az otthoni nevelés vagy a természet nevelése; de mi lesz
a többiekre nézve az olyan ember, a ki kizárólag csak magamaga számára
nevelkedett? Talán ha a kettős czél, melyet kitűztünk magunknak,
egyesülni tudna egy czéllá, eltávolíttatván az ember ellenmondásai, el
volna távolítva boldogságának egy nagy akadálya. Hogy erről ítélni
lehessen, teljesen kialakulva kellene látni, meg kellene figyelni
hajlamait, látni haladását, követni fejlődése menetét, szóval ismerni
kellene a természetes embert. Azt hiszem, néhány lépéssel előbbre jutunk
ezekben a kutatásokban ez írás elolvasása után.

Mit kell tennünk, hogy ezt a ritka embert kialakítsuk? Kétségkívül
sokat: megakadályozni, hogy bármit is csináljanak vele. Ha csak arról
van szó, hogy a szél ellen vitorlázzunk, lavirozni kell, de ha a tenger
háborog és egy helyben akar az ember maradni, ki kell vetni a horgonyt.
Vigyázz, fiatal hajós, hogy a köteled meg ne lazuljon és a horgonyod
bele ne ásódjék a talajba és hogy a hajód el ne ragadtassék, mielőtt
észrevennéd.

A társadalmi rendben, a melyben mindenkinek ki van jelölve a helye,
mindenkinek a maga helye számára kell nevelkednie. Ha valaki a számára
kijelölt helyből kilép nem való semmire. A nevelés csak akkor hasznos,
ha a szülők sorsa egybevág hivatásukkal; minden más esetben ártalmas a
növendéknek, ha egyébért nem, az előítéletekért, melyeket beleplántált.
Egyiptomban, a hol a fiú köteles volt atyja mesterségét folytatni, a
nevelésnek volt legalább biztos czélja, de nálunk, a hol csak a rangok
maradnak meg és a hol az emberek szüntelenül változnak, senki se tudja,
nem dolgozik-e fia kárára, ha a maga társadalmi helyzete számára neveli.

A természet rendjében, az emberek mind egyenlők lévén, közös hivatásuk,
hogy emberek legyenek és a ki jól van nevelve erre a hivatásra, nem
töltheti be rosszul azokat a hivatásokat, melyek ezzel kapcsolatban
állanak. Hogy katonának nevelik-e növendékemet, vagy papnak, vagy
jogásznak, az egyre megy. A szülők rendelése előtt rendelte őt a
természet emberi életre. Élni – ez az a mesterség, a melyre tanítani
akarom.[7]

Kezeimből kikerülve nem lesz, megengedem, sem hivatalnok, sem katona,
sem pap; elsősorban ember lesz: mindaz, a mi egy ember kell, hogy
legyen; szükség esetén ép úgy fog tudni mindent, a mi az életre kell,
mint bárki más és a sors teheti a hova akarja, mindig a maga helyén
lesz. Occupavite, fortuna atque cepi; omuesque aditus tuos interclusi,
ut ad me aspirare non posses.[8]

A mi tulajdonképeni tanulmányunk tárgya az ember helyzete. A ki közülünk
legjobban tudja elviselni ennek az életnek javait és terheit, az van az
én véleményem szerint legjobban nevelve; ebből pedig az következik, hogy
az igazi nevelés nem annyira oktatásokban, mint inkább gyakorlatokban
áll. Akkor kezdünk tanulni, a mikor elkezdünk élni, nevelésünk velünk
együtt kezdődik; első tanítónk a dajkánk. Az _educatio_ (nevelés) szónak
más értelme is volt a régieknél, mint nálunk: táplálást jelentett.
_Educit_ obstetrix – mondja Varro – educat nutrix, instituit pædagogus,
docet magister.[9] Itt az educatio, institutio, instructio tárgyukban
annyira elütő fogalmak, mint a dajka, a tanító és a mester. De ezek a
megkülönböztetések tévesek és hogy jól vezettessék a gyermek, csak egy
vezetőt kell követnie.

Általánosítani kell nézeteinket és az elvont embert kell tekintenünk
növendékünkben, az emberi élet minden eshetőségének kitett embert. Ha az
emberek egy ország földjéhez tapadva születnének, ha egész évben egy s
ugyanaz az évszak volna, ha mindenki annyira megmaradna a maga
helyzetében hogy ez sohasem változhatnék meg, a ma szokásos nevelési
gyakorlat bizonyos tekintetekben jó volna; a saját társadalmi helyzete
szerint nevelt gyermek ebből sohasem lépne ki, nem volna kitéve egy más
helyzet viszontagságainak. De tekintve az emberi dolgok változandóságát,
korunk nyugtalan, rázkódtatásokkal teljes szellemét, a mely fölforgat
mindent, nemzedékről-nemzedékre, lehet-e képzelni esztelenebb módszert,
mint ha úgy nevelik a gyermeket, mintha sohasem kellene kilépnie
szobájából, mintha örökké csak hozzátartozóitól volna körülvéve? A
szerencsétlen, ha egy lépést tesz a földön, ha csak egy lépést tesz is
lefelé, el van veszve. Nem a szenvedés elviselésére tanítják, hanem
érzésére.

Csak arra gondolnak, hogy eltartsák a gyermeket; de ez nem elég: meg
kell tanítani, hogy el tudja magát tartani, ha ember lesz, hogy el tudja
viselni a sors csapásait, szemébe tudjon nézni a bőségnek és a
szegénységnek, hogy meg tudjon állni, ha kell, Izland jégmezőin vagy
Málta forró szikláin egyaránt. Akárhogy vigyáztok rá, hogy ne haljon
meg, azért mégis meghal: és ha halála nem is gondoskodásotoknak
eredménye, ez a gondoskodás mégis téves volna. Nem annyira arról van
szó, hogy megakadályozzuk a halálát, mint inkább, hogy megtanítsuk élni.
Élni – nem lélekzés, hanem cselekvés, szerveink, érzékeink,
tehetségeink, összes részeink használata, melyek megadják létünk
érzését. Nem az az ember élt legtöbbet, a ki a legtöbb évet számlálja,
hanem a ki leginkább érezte az életet. Akárhányat temettek el száz éves
korában, pedig meg volt halva már születésétől fogva. Jobban járt volna,
ha ifjúkorában dől sírjába, csak legalább addig élt volna.[10]

Egész bölcsességünk szolgai előítéleteinkben áll, minden szokásunk nem
egyéb, mint önmagunk alávetése, elnyomatás és kényszer. A polgári ember
a rabszolgaságban születik, él és hal meg: születésekor beleszorítják
egy pólyába, halálakor becsukják egy koporsóba, a míg megtartja emberi
formáját, le van nyűgözve intézményeinkkel.

Mondják, hogy némely bábaasszony megnyomkodja az újszülött fejét, hogy
alkalmasabb formát adjon neki: és ezt eltűrik! A fejünk rosszul van
alkotva, a hogy lényünk Alkotója megalkotta: kívülről a bábaasszonynak
kell formálnia, belül pedig a filozófusoknak. Hisz akkor a karaibok
felényivel boldogabbak nálunknál.

«Alig hogy a gyermek kikerült anyja méhéből és alig hogy élvezhette a
szabadságot, hogy mozoghat és kinyujtóztathatja tagjait, máris új
bilincseket raknak rá. Bepólyázzák, merev tejjel és kinyujtott lábakkal
fektetik le, karjait lelógatva teste mellett; körül van véve mindenféle
vásznakkal és kötelekkel, a melyektől nem tudja helyzetét változtatni.
Jó, ha úgy meg nem kötözik, hogy lélekzeni se tudjon és ha legalább arra
vigyáznak, hogy oldalt fektessék, hogy a nedvek, a melyeket a szájából
kell kibocsátania, maguktól kicsordulhassanak, – mert még annyi
szabadsága se volna, hogy oldalt fordítsa a fejét, hogy könnyebben
kifolyhassanak.[11]

Az újszülött gyermeknek szüksége van rá, hogy kinyujtózkodhassék és
mozgathassa tagjait, hogy megszüntesse merevségüket, a melyben oly
sokáig voltak összegubbaszkodva. Igaz, hogy kinyujtóztatják, de
megakadályozzák mozgásában, még fejkötőkkel is összeszorítják fejét:
mintha félnének, hogy meglátszik rajta, hogy él.

Ily módon a növekvésre törekvő test belső részeinek ösztönzése
elháríthatatlan akadályra talál azokban a mozdulatokban, melyekre
szüksége van. A gyermek folyton hasztalan erőlködéseket visz végbe,
melyek kimerítik erejét vagy késleltetik ennek kifejlődését. Kevésbbé
szűken, kevésbbé kényelmetlenül, kevésbbé összeszorultan volt a
burokban, mint most pólyáiban: nem is tudom, mit nyert azzal, hogy
megszületett.

A tétlenség, a kényszerhelyzet, a melyben a gyermek tagjait tartják,
csak akadályozhatja a vér keringését, a test nedveit, nem engedi a
gyermeket megerősödni, nőni, testalkatát kifejleszteni. A hol ezek a
különös gondoskodások nincsenek szokásban, a gyermekek nagyok, erősek,
arányos testalkatuak.[12] Azok az országok, a hol bepólyázzák a
gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól,
angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól
féltükben, hogy a testük elformátlanodik a szabad mozdulatoktól, sietnek
őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan
bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.

Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és
vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak
akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van;
szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek,
felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt:
születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a
melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak,
kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele,
hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük:
volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.

Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta
az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni
gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen
gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit,
csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott
gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve,
bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene
kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne
törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha
elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére,
teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.

Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik
bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen
bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé
is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt
a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad
keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak,
violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem
engedte keringeni a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek
tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány
óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de
alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb
kényelmességeinek egyike.

Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy
mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis
bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle
tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál
észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek
fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna
magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson
és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti
őket, hogy változtassák meg.

Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy
macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az
elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek
is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha
hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a
teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.

Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni
sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai
állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék
magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra
kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj
szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt
jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a
belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni.
Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon
megváltozni.

Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy
tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat
kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen
közbeléptetik a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki
beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna
veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől.
Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse,
hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még
nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem
mások számára van rendelve!

Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire
elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő
tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői
az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom[13] és a magam
részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka
tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti
attól a vértől, a melyből lett.

De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És
vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint
emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet,
melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki
a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát
jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a
megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek
százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd
iránta érezni.

Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna,
hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel
tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az
anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más
nőt jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet
saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja
iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek
ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?

Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a
gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor
a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát;
barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa
egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta.
Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és
keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett,
hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből,
hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy
megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.

Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő,
hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki
is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd
meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel.
Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi
rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje
kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi
ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé
tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé
megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér
kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér;
valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik
csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül
kell keresni a felvidulást.

De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk
megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam
újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon
életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek
rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik;
szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá
teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi
gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj
legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék,
hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a
természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a
férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.

Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet
vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem
akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság,
mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene
küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve
egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar
követni.

Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe
merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes
rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a
természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek
vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek
alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a
legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre,
melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó
anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az
igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését
és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket,
erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon
utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások
leányainak.

A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha
rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, elhanyagoltatnak a másikon is.
A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége.
Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a
gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal,
mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül
vagyunk a természeten.

Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy
elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi
őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja
gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a
természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen
benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek
fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet
halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor
tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát
sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe.
Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről
beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba,
előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető
bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.

Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet
számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi
vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején
arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves
kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák
őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük
és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor
betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik
éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és
a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.

Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy
abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, leromboljátok a művét,
megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély
megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott
ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás
tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak
erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk,
mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor
el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az
elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz,
merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna
bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha
egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz
neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem
bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül
hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak
erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne
vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek
tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog,
akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan
koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára
vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?

A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének
értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete
elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a
jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai
ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet
értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda
bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok
megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a
tanításai.

Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze
van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai
bajokat ismeri! Bizony kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok,
mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra.
A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek
szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán,
pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból
folynak.

A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el.
Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg
is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik,
vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat
szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt
vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a
szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik,
mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná
ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek
előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek
imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá
tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.

A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata
szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is,
meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal,
melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem
veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét
szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a
mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a
mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak
épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá
tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek,
tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt
gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét,
gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot
és visszásságot. Csalódunk, ez itt szeszélyeink embere: a természet
embere máskép van alkotva.

Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a
pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek
hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül
sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy
az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy,
mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban
neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb
tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a
tehetség a buzgalmat.

De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a
kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó![14] Ne csodálkozzunk
rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük
gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy
nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás
benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka
lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői
háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban,
kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy
jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig
ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek,
nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, de úgy bánnak egymással, mint
az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a
család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell
térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki
nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?

Az apa azzal, hogy gyermekeit nemzi és eltartja, csak harmadrészét
teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba
való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a
kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg,
bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja
teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem
szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az
alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem,
olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent
kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem
talál soha vigasztalást.[15]

Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a
ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más
embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó
lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd
magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból
aztán szintén szolgát nevel.

Sokat okoskodnak azon, hogy mik a tulajdonságai egy jó nevelőnek. Az
első, a mit én megkövetelnék – és ez egymaga sok más tulajdonságot
tételez fel – hogy ne legyen megvásárolható ember. Vannak oly nemes
foglalkozások, hogy az ember nem végezheti őket pénzért a nélkül, hogy
méltatlannak ne bizonyuljon rájuk: ilyen a katona foglalkozása és ilyen
a tanító foglalkozása is. Tehát ki nevelje a gyermekemet? Mondtam már,
hogy te magad. De én nem tehetem. Nem teheted… Szerezz hát magadnak
barátot. Más segítséget nem tudok.

A nevelő! ó, micsoda fenséges lélek!… Valóban, hogy embert csinálhasson,
vagy apa legyen az ember, vagy több mint ember. Ime a teendő, a melyet
nyugodtan rábiztok bérelt emberekre.

Mennél többet gondolkozunk ezen, annál több új meg új nehézséget
találunk. Az kellene, hogy a nevelő a növendéke számára legyen nevelve,
hogy ennek cselédei a gazdájuk számára legyenek nevelve, hogy mindazok,
a kik közelében vannak, azokat a benyomásokat nyerték légyen, a melyeket
vele közölniök kellene; nevelésről-nevelésre kellene menni; ki tudja
meddig. Hogy volna lehetséges, hogy a gyermeket jól nevelje az, a ki
maga sincs jól nevelve?

Feltalálhatatlan-e ez a ritka halandó? Nem tudom. A mai elfajult időkben
ki tudja, az erénynek mely fokára tud még eljutni az emberi lélek? De
tegyük fel, hogy ezt a csodalényt megtaláltuk. Ha megfontoljuk, hogy mit
kell tennie, látni fogjuk, milyennek kell lennie. Előre is látni vélem,
hogy az az apa, a ki érzi a jó nevelőnek teljes értékét, inkább lemond
róla, mert több bajába kerülne megszerezni őt, mintha maga nevelővé
lenne. Ha azonban jó barátot akar szerezni, neveljen magának a fiában
jóbarátot; akkor nem kell másutt keresnie és a természet már elvégezte a
munka felét.

Valaki, a kinek csak a rangját tudom, azt az ajánlatot tette nekem, hogy
neveljem a fiát. Kétségkívül nagyon megtisztelt; de nem szabad
panaszkodnia visszautasításom miatt, sőt dicsérnie kell tartózkodásomat.
Ha elfogadtam volna ajánlatát és tévedtem volna nevelési rendszeremben,
a nevelés el lett volna tévesztve; ha sikerrel neveltem volna, annál
rosszabb lett volna: a fia megtagadta volna czímét, nem akart volna
herczeg lenni.

Sokkal inkább át vagyok hatva a nevelő kötelességeinek nagyságától és
sokkal inkább érzem képtelenségemet, semhogy valaha is elfogadjak egy
ilyen foglalkozást, akárhonnan ajánlanák is fel nekem és magának a
barátságnak az érdeke csak újabb ok volna számomra a visszautasításra.
Azt hiszem, e könyv elolvasása után keveseknek jut kedve ezt az
ajánlatot megtenni nekem és kérem azokat, a kiknek mégis lenne kedvük,
ne fáradjanak hasztalanul. Egykor elegendő tapasztalatot szereztem ebben
a mesterségben, hogy biztos legyek benne, hogy nem vagyok rá alkalmas; a
helyzetem fölmentene alóla, ha tehetségem képessé tenne is rá. Ezzel a
nyilvános kijelentéssel tartozom azoknak, a kik úgy látszik, nem
becsülnek meg eléggé arra, hogy őszintének és megfontoltnak tartsanak
elhatározásaimban.

Nem lévén abban a helyzetben, hogy teljesíthessem a leghasznosabb
feladatot, legalább megpróbálom a legkönnyebbiket: annyi másnak
példájára nem a munkához magához, hanem a tollhoz nyúlok és a helyett,
hogy megtenném, a mi szükséges, igyekszem megmondani.

Tudom, hogy az effajta vállalkozásban a szerző könnyen mozog azok közt a
rendszerek között, a melyeknek gyakorlati alkalmazása alól fel van
mentve, s fáradság nélkül ad sok jó tanácsot, melyek követésével nem
kénytelen és hogy részletek és példák hiányában, a mi kivihetőt mond is,
hasznavétlenül marad, ha nem mutatja meg az alkalmazását.

Arra szántam el tehát magamat, hogy képzelt növendéket szerzek magamnak,
megállapítom a korát, az egészségi állapotát, ismereteit és összes
tehetségeit, melyek alkalmassá teszik arra, hogy nevelésén dolgozhassak,
hogy elvezessem születése pillanatától fogva odáig, a mikor meglett
emberré válva, nem lesz már más vezetőre szüksége, csak maga-magára. Ez
a módszer hasznosnak tetszik nekem arra, hogy megakadályozza az írót, a
ki nem bízik magában, a képzelődésekbe való elmerülésében; mert a mint
eltér a rendes eljárásmódtól, csak ki kell próbálnia a magáét
növendékén, azonnal érezni fogja, vagy megérzi helyette az olvasó,
vajjon a gyermekkor haladását s az emberi szív természetes útját
követi-e.

Erre igyekeztem én mindazokban a nehézségekben, melyek előttem
mutatkoztak. Hogy ne tegyem fölöslegesen vastaggá a könyvemet,
megelégedtem azzal, hogy lerakom az alapelveket, melyeknek igazságát
mindenki érezheti. De a mi azokat a szabályokat illeti, melyeknek
kipróbálásra lehetne szükségük, valamennyit alkalmaztam Emilemre, vagy
más példákra és megmutattam nagyon részletesen, hogy válhatna valósággá
az, a mit megállapítok: legalább ez az a terv, melynek követését
feltettem magamban. Az olvasó dolga megitélni, sikerrel jártam-e el.

Ebből folyik, hogy kezdetben keveset beszéltem Emilről, mert első
nevelési elveim, akármennyire ellenkeznek is a befogadott szokásokkal,
olyan nyilvánvalók, hogy minden egyes embernek nehéz volna megtagadni
tőlük helyeslését. De a mint előbbre haladok, növendékem, máskép lévén
vezettetve, mint a tiéitek, nem közönséges gyermek, tehát szükség van
egy egyenesen számára való vezetésre. Ezután gyakrabban lép ki a színre
és az utolsó idők táján már egy pillanatra sem vesztem szem elől, addig,
a mikor már akármit szól is hozzá, nem lesz többé rám semmi szüksége.

Nem beszélek itt a jó nevelő tulajdonságairól; föltételezem, hogy
megvannak és magamról is föltételezem, hogy megvannak bennem mindezek a
tulajdonságok. Ezt a művet olvasva meg fogják látni, milyen bőkezű
vagyok magammal szemben.

Csak azt jegyzem meg, hogy ellentétben a közvéleménynyel, a gyermek
nevelőjének fiatalnak kell lennie és pedig olyan fiatalnak, a milyen
fiatal egy bölcs ember csak lehet. Azt akarnám, hogy ő maga is gyermek
legyen, ha ez lehetséges volna; hogy pajtása legyen növendékének s azzal
nyerje meg bizalmát, hogy megosztja vele mulatságait. Nincs elég
érintkezési pont a gyermekkor és az érett kor között, hogy ekkora
távolságban valaha is igazán szilárd ragaszkodás keletkezhessék. A
gyermekek néha hizelegnek az öregeknek, de sohasem szeretik őket.

Meg szokták kivánni, hogy a nevelő már nevelt légyen fel egy gyermeket.
Ez sok; egy ember csak egy nevelést bir elvégezni; ha kettő kellene,
hogy sikere lehessen, mily jogon merhetne vállalkozni az elsőre?

Jobb tapasztalattal az ember jobban csinálhatná, de nem volna rá képes.
A ki egyszer olyan jól betöltötte ezt a feladatot, hogy érzi minden
fáradságát: óvakodni fog tőle, hogy újra belefogjon; ha pedig rosszul
töltötte be az első alkalommal, ez rossz előjel a másodikra.

Megengedem, más dolog egy fiatal embert négy évig nevelni, mint húsz
évig. Ti már teljesen kifejlődött fiatoknak adtok nevelőt; én azt
akarom, hogy már a születése előtt is legyen nevelője. A ti emberetek
minden öt évben cserélhet növendéket, az enyémnek sohasem lesz egynél
több. Különbséget tesztek tanító és nevelő közt; egy másik bolondság!
Elkülönítitek-e a tanítványt a növendéktől? Csak egy tudományra kell
tanítani a gyermekeket: az ember kötelességeire. Ez a tudomány egy és
bármit mondott Xenophon a persák neveléséről, nem osztható meg.
Egyébiránt én inkább nevezem nevelőnek, mint tanítónak e tudomány
mesterét, mert nem annyira arról van szó, hogy tanítson, mint hogy
vezessen. Nem kell osztogatnia a tanácsokat: meg kell növendékével
találtatnia.

Ha ekkora gonddal kell megválasztani a nevelőt, neki is meg van engedve,
hogy megválogassa a növendékét, kivált ha arról van szó, hogy mintát
nyujtsunk. Ennek a választásnak nem szabad a gyermek tehetsége vagy
jelleme szerint történnie, a kit csak a munka végén ismerünk meg és a
kit még születése előtt választok meg. Ha választhatnék, átlagos
szelleműt választanék, a milyennek növendékemet föltételezem. Csak
közönséges embereket szükséges nevelni, csak az ő nevelésük szolgál
például a hozzá hasonlók számára. A többiek fölnevelik magukat mindennek
daczára.

Az ország sem közömbös az emberek képzésére; csak a mérsékelt éghajlat
alatt válhatnak azzá, a mire képesek. A szélső éghajlatok alatt a
hátrány szemmellátható. Az ember nincs úgy belenövesztve a földbe, mint
a fa, hogy örökké benne maradjon; és a ki az egyik végéről indul, hogy a
másikhoz jusson, kétszer akkora utat kell megtennie, hogy odajusson,
mint annak, a ki a közepéről indul el.

Ha a mérsékelt földrész lakója lassankint bejárja a két szélsőt is,
előnye még nyilvánvalóbb; mert ha ép úgy változik is, mint az, a ki az
egyik szélsőségből megy a másikba, felényivel kevésbbé távolodik el
természetes alkatától. A franczia megélhet Guineában és a lapp földön,
de a néger nem tud megélni Torneában, vagy a szamojéd Beninben.
Azonkívül úgy tetszik, az agyvelő szerkezete kevésbbé tökéletes a két
szélső éghajlaton. Sem a négerekben, sem a lappokban nincs meg az
európaiak elméje. Ha azt akarom, hogy növendékem a világ lakója legyen,
mérsékelt éghajlatból választom, például első sorban Francziaországból.

Az északon sokat fogyasztanak az emberek, terméketlen földön; délen,
termékeny földön keveset fogyasztanak. Ebből újabb különbség származik,
a mely amazokat dolgosakká, emezeket szemlélődőkké teszi. A társadalom
ugyanazon az egy helyen mutatja ezeknek a különbségeknek a képét a
szegények és gazdagok között. Az előbbiek a terméketlen földet lakják,
az utóbbiak a termékeny földet.

A szegénynek nincs szüksége nevelésre; a helyzetéből folyó nevelés
kényszerű; ellenben az a nevelés, melyet a gazdag ember nyer a
helyzetéből, a legkevésbbé felel meg neki magának és a társadalomnak.
Egyébiránt a természetes nevelés alkalmassá kell, hogy tegye az embert
minden emberi körülményre; továbbá kevésbbé észszerű egy szegény embert
gazdagságra nevelni, mint a gazdagot szegénységre; mert a két állapot
arányát tekintve több a tönkrement ember, mint a kinek az Isten fölvitte
a dolgát. Válaszszunk tehát gazdagot; legalább biztosak leszünk, hogy
egy emberrel többet neveltünk, míg a szegény a maga emberségéből is
emberré válhatik.

Ugyanebből az okból nincs kifogásom az ellen sem, hogy Emil előkelő
családból származó legyen. Ezzel mindenesetre elragadunk az előitélettől
egy áldozatot.

Emil árva. Az nem fontos, hogy legyen apja és anyja. Felruházva az ő
kötelességeikkel, én öröklöm az ő jogaikat is. Tisztelnie kell szüleit,
de engedelmeskednie csak nekem kell. Ez az én első, vagyis inkább
egyedüli föltételem.

Ehhez még csak egy föltételt fűzök, a mely amabból folyik: hogy csakis
kölcsönös beleegyezésünkkel választanak el minket egymástól. Ez a
kikötés lényeges, sőt én azt szeretném, hogy a növendék és a nevelő
annyira elválhatatlanokul tekintsék egymást, hogy napjaik sorsa mindig
közös ügy legyen köztük. A mint meglátják a jövő távolában az elválás
eshetőségét, a mint előre látják a perczet, a mely idegenekké fogja őket
tenni egymás iránt, már idegenek is; mindenik megcsinálja külön-külön a
maga kis rendszerét és mindketten azzal az idővel törődnek, a mikor nem
lesznek többé együtt s csak kedvük ellenére maradnak együtt. A tanítvány
nem lát mesterében egyebet, mint a gyermekség jelét és ostorát, a mester
nem nézi tanítványát másnak, csak nehéz tehernek, melytől alig várja,
hogy megszabaduljon; egyformán vágynak arra a pillanatra, a mely
elválasztja őket egymástól és mivel soha sincs közöttük igazi
ragaszkodás, az egyikben kevés lesz a gondosság, a másikban a
fogékonyság.

Ha ellenben úgy tekintik egymást, mint a kiknek együtt kell tölteniük
napjaikat, fontos dolog lesz nekik, hogy megszerettessék magukat
egymással s már csak ezért is becsesek lesznek egymásnak. A növendék nem
szégyenli, hogy gyermekkorában engedelmeskedjék annak, a ki felnőtt
korában barátja lesz, a nevelőnek érdekében fognak állni azok a gondok,
melyeknek ő fogja leszedni a gyümölcsét és mind az a kiválóság, a melyet
növendékének ad, tőke, melyet öreg napjai hasznára helyez el.

Ezek az előre megállapított föltételek magukkal hozzák, hogy a gyermek
szerencsésen született, jól formált, erőteljes és boldog legyen. Az
apának nincs választása, nem is szabad megkülönböztetéseket tennie a
családban, melyet Isten adott neki; összes gyermekei egyformán
gyermekei, valamennyiüknek ugyanazzal a gondoskodással és gyöngédséggel
tartozik. Akár nyomorékok, akár nem, akár gyöngélkedők vagy erősek,
mindegyikük letét, melylyel be kell számolnia annál, a kitől kapta és a
házasság ép úgy a természettel kötött szerződés, mint a házasfelek
között.

De a ki magára vállal egy kötelességet, melyet nem a természet rótt rá,
előre kell hogy biztosítsa magának az eszközöket teljesítésére; mert
különben felelőssé válik még azért is, a mit nem birt megtenni. A ki
gyönge és betegeskedő növendéket vállal magára, nevelői tevékenységét a
betegápolóéra változtatja, egy hasztalan élet gondozására vesztegeti az
időt, a melyet arra szánt, hogy fokozza értékét: s kiteszi magát annak,
hogy egy könnyben úszó anya egy napon az ő szemére veti gyermeke
halálát, a kit sokáig ő tartott életben.

Nem vállalnék el beteges és egészségtelen gyermeket, még ha tudnám is,
hogy nyolczvan évet fog élni. Nem akarok olyan növendéket, a ki mindig
haszontalan lesz magamagának és a többieknek, a ki egyedül csak azzal
foglalkozik, hogy életben maradhasson és a kinek teste árt a lelke
nevelésének. Mi egyebet tennék, ha reá pazarolnám hasztalanul a
gondjaimat, mint hogy megkettőzném a társadalom veszteségét és két
embertől fosztanám meg egynek a kedvéért. Ha helyettem más valaki
elvállalja ezt a beteget, azt helyeslem és dicsérem a jószívűségét; de
az én tehetségem nem erre való: nem tudom megtanítani élni azt, a ki nem
gondol egyébre, mint hogy megakadályozza a halálát.

Kell hogy a testnek legyen annyi ereje, hogy engedelmeskedjék a
léleknek: a jó szolgának erősnek kell lennie. Tudom, hogy a
mértéktelenség fölkelti a szenvedélyeket és hogy idővel a testet is
fölemészti, de az önkínzások, a bőjtök gyakran ugyanazt az eredményt
idézik elő ellenkező oknál fogva. Mennél gyöngébb a test, annál inkább
zsarnokoskodik, mennél erősebb, annál inkább engedelmeskedik. Az összes
érzéki szenvedélyek az elpuhult testekben tanyáznak; annál inkább
felizgatódnak általuk, mennél kevésbbé tudnak kielégülni.

Az erőtlen test elgyöngíti a lelket is. Innen van az orvosi tudomány
uralma. Veszedelmesebb tudomány az emberekre nézve, mint mindazok a
bajok, melyeknek gyógyításával hivalkodik. A magam részéről nem tudom,
micsoda bajból gyógyítanak ki az orvosok, de viszont tudom, hogy elég
gyászos bajokat hárítanak ránk; a gyávaságot, a kishitűséget, a
hiszékenységet, a haláltól való rettegést; ha meggyógyítják is a testet,
megölik a bátorságot. Mit érne, ha életre tudnák is kelteni a
holttesteket? Emberekre van szükségünk, ezt pedig nem látunk a kezükből
kikerülni.

Az orvosi tudomány divatban van köztünk, úgy is kell lennie. A tunya és
tétlen emberek mulatsága, a kik nem tudván, mit csináljanak idejükkel,
azzal töltik, hogy magukra vigyáznak. Ha az a balszerencséjük lett
volna, hogy halhatatlanoknak születnek, a legszerencsétlenebb lények
volnának: annak az életnek, melynek elvesztésétől nem kellene félniök,
nem volna rájuk nézve értéke. Ezeknek az embereknek szükségük van
orvosokra, a kik fenyegetéseikkel hizelegnek nekik és a kik minden nap
megszerzik nekik az egyetlen élvezetet, a melyre képesek, hogy t. i. nem
haltak még meg.

Egyáltalán nincs szándékomban kiterjeszkedni az orvosi tudomány
hiábavalóságára. Csak erkölcsi oldaláról akarom tekinteni. De nem tudom
megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy hasznára vonatkozólag az emberek
ugyanazokkal a szofizmákkal élnek, mint az igazság keresésére
vonatkozólag. Mindig föltételezik, hogy a beteg, ha gyógykezelik,
meggyógyul és hogy ha keresik az igazságot, meg is találják. Nem látják,
hogy egy gyógyítást, a melyet az orvos létrehoz, száz beteg halálával
kell szembeállítani, a kiket megölt, egy fölfedezett igazság hasznát
pedig azzal az igazságtalansággal, melyet az ugyanazon idő alatt
elkövetett tévedések szülnek. A tudomány, mely tanít és az orvosi
tudomány, a mely gyógyít, kétségkívül nagyon jók, de a tudomány, a mely
megtéveszt és az orvosi tudomány, a mely öl, rosszak. Tanítsatok meg,
hogy különböztessük meg őket. Ime a kérdés veleje. Ha le tudnánk mondani
az igazságról, sohasem esnénk a hazugságnak áldozatául, ha meg tudnók
tenni, hogy ne akarjunk meggyógyulni a természet ellenére, nem halnánk
meg soha az orvos keze által; ez a két önmegtartóztatás bölcs volna;
nyilvánvalóan nyernénk vele, ha alája vetnők magunkat. Nem vonom
kétségbe, hogy az orvosi tudomány hasznos lehet egyes embereknek, de azt
mondom, hogy gyászos az emberi nemre nézve.

Azt fogják mondani, a hogy szüntelenül mondják is, hogy a hibák az
orvost terhelik, de az orvosi tudomány maga csalhatatlan. Jól van: de
akkor jőjjön az orvos nélkül, mert a míg együtt jönnek, százszor több
félni valónk lesz a művész tévedésétől, mint a művészet segítségétől.

Ez a hazug művészet, mely inkább a szellem, mint a test betegségei ellen
van feltalálva, nem használ sem az egyik, sem a másik ellen; kevésbbé
gyógyit ki bajainkból, mint a mennyire rettegésbe ejt; kevésbbé
távoztatja el a halált, mint a mennyire előre érezteti; fölemészti az
életet a helyett, hogy meghosszabbítaná és ha meghosszabbítja is, az is
a faj rovására megy, mert eltérít minket a társadalomtól azoknak a
gondoknak révén, melyeket ránk hárít és kötelességeinktől azok által a
rettegések által, melyeket belénk olt. A veszély ismerete az, a mi
megrémít: a ki sebezhetetlennek tartaná magát, az nem félne semmitől. A
költő, hogy megvédje Achillest a veszedelemtől, megfosztja őt a vitézség
dicsőségétől; a helyében mindenki Achilles lett volna ugyanazon az áron.

Ha igazán bátor embereket akarsz találni, keresd azokon a helyeken, a
hol nincs orvos, a hol nem tudják a betegség következményeit és a hol
nem gondolnak a halálra. A természet szerint az ember szilárdan tudja
tűrni a szenvedést és békén hal meg. Az orvosok az ő rendeléseikkel, a
filozofusok oktatásaikkal, a papok prédikáczióikkal elsilányítják a
szivét és elfeledtetik vele a halni tudást.

Adjatok nekem olyan növendéket, a kinek mindezekre az emberekre nincs
szüksége, mert különben visszautasítom. Nem akarom, hogy mások
belekontárkodjanak a művembe, egymagam akarom fölnevelni, vagy
egyáltalán nem is törődöm vele. A bölcs Locke, a ki élete egy részét az
orvosi tudomány tanulmányozásával töltötte, nyomatékosan ajánlja, hogy
ne adjanak a gyermeknek soha gyógyszert, sem elővigyázatból, sem
könnyebb fajta rosszullétekor. Én tovább megyek és kijelentem, hogy a
mint nem hivok soha orvost a magam kedvéért, nem fogok hívni Emilem
kedvéért sem, hacsak az élete nincs nyilvánvaló veszélyben, mert akkor
úgysem tehet vele rosszabbat, legfeljebb hogy megöli.

Tudom, hogy az orvos hasznára fogja fordítani ennek a késedelemnek az
előnyét. Ha a gyermek meghal, az lesz az oka, hogy későn hívták, ha
kigyógyul, ő mentette meg. Legyen hát, diadalmaskodjék az orvos, de
mindenesetre csak a legvégső esetben hívjuk.

Nem tudva magát gyógyítani, tanuljon meg a gyermek betegnek lenni, ez a
tudomány pótolja a másikat és gyakran sokkal több sikerre vezet; ez a
természet művészete. Az állat, ha beteg, csöndben szenved és veszteg
marad és mégse látunk több betegeskedő állatot, mint embert. Mennyi
embert ölt meg a türelmetlenség, a félelem, a nyugtalanság és mindenek
fölött a gyógyszerek, holott a betegségüktől életben maradhattak volna s
maga az idő meggyógyította volna őket! Azt fogják nekem mondani, hogy az
állatok a természettel megegyezőbb életet élvén, kevesebb bajnak vannak
alávetve, mint mi. Hiszen az életnek épen ez a módja az, a melyre
növendékemet vezetni akarom s ugyanazt a hasznot fogja belőle húzni.

Az orvosi tudománynak egyetlen hasznos ága az egészségtan, de az
egészségtan is nem annyira tudomány, mint inkább erény. A mértékletesség
és a munka az ember két igazi orvosa: a munka fokozza az étvágyat s a
mértékletesség nem engedi, hogy visszaéljen vele.

Hogy tudjuk, melyik életmód a hasznosabb az életre és az egészségre,
csak azt kell tudni, milyen életmódot követnek azok a népek, melyek a
legjobban érzik magukat, a legerősebbek és legtovább élnek. Ha általános
érvényű megfigyelések útján nem állapíttatik meg az, hogy az orvosi
tudománynyal való élés erősebb egészséget és hosszabb életet ad az
embereknek; már az által is, hogy ez a tudomány nem hasznos, károssá
válik, mivel czéltalanul fölemészti az időt, az embereket és a dolgokat.
Nemcsak az az idő veszett el általa, melyet életünk megőrzésére
fordítottunk s ezt le kell vonnunk életünkből, hanem miután ez az idő
kinzásunkra fordíttatott, rosszabb a semminél, negativ mennyiség és hogy
pontosan számoljunk, abból, a mi még megmarad, ugyanannyit le kell
vonnunk. Az az ember, a ki tíz évig orvos nélkül él, többet él
magamagának és másoknak, mint a ki harmincz évig él az orvosok
áldozataképen. Miután megpróbáltam az egyiket is, a másikat is, jobban
fel vagyok jogosítva, mint bárki más, ebből levonni a következtetést.

Ime az okaim, a melyeknél fogva csak erőteljes és egészséges növendéket
akarok és az elveim, melyek által meg akarom tartani ilyennek. Nem
töltöm az időt annak hosszas bizonyításával, hogy mily hasznos a kézi
munka és a testgyakorlat a vérmérséklet és az egészség megerősítsére;
ezt nem vitatja senki; a hosszú élet példáit csaknem mind olyan
emberekről veszszük, a kik a legtöbb testgyakorlatot végezték és a kik a
legtöbb fáradságot és munkát viselték el.[16] Nem fogok hosszas
részletekbe belemerülni azokra a gondokra vonatkozólag sem, a melyeket
erre az egy tárgyra fogok fordítani; meg fogják látni, ezek oly
szükségszerüen kapcsolódnak eljárásomba, hogy elég ennek lényegét
megérteni s nem lesz szükség egyéb magyarázatra.

Az élettel együtt kezdődnek a szükségletek. Az újszülöttnek szüksége van
dajkára. Ha az anya teljesíteni akarja kötelességét, annál jobb;
megadjuk neki az utasításokat irásban, mert ennek az előnynek is megvan
az árnyoldala és kissé távolabb tartja a nevelőt gyermekétől. De el kell
hinni, hogy a gyermek érdeke és a becsülés az iránt, a kire ily drága
kincset rá akar bízni, figyelmessé teszi az anyát a mester utasításai
iránt és biztosak lehetünk benne: mindent, a mit meg akar tenni, jobban
meg fog tenni, mint más. Ha idegen dajkára van szükségünk, azon kell
kezdenünk, hogy jól válaszszuk meg.

A gazdag emberek egyik nyomorúsága, hogy mindenben félrevezetik őket.
Csoda-e, ha rosszul itélik meg az embereket? A gazdagság rontja meg őket
és igazságos megtorlásul ők érzik legelőbb, hogy az egyedüli eszköz,
melyet ismernek, cserben hagyja őket. Minden rosszul van náluk csinálva,
kivéve, a mit ők maguk csinálnak, ők maguk pedig jóformán semmit sem
csinálnak. Ha dajka kereséséről van szó, rábízzák a szülészre. Mi
következik ebből? Hogy az a legjobb dajka, a ki legtöbbet fizet neki. Én
bizony nem kérek tanácsot a szülésztől Emil dajkája ügyében; gondom lesz
rá, hogy magam válaszszam meg. Talán nem fogok erről olyan ékesszólón
beszélni, mint egy kirurgus, de bizonyos, hogy jobbhiszemű leszek és a
buzgalmam hamarabb téveszt meg, mint kapzsiságom.

A dajka megválasztása nem olyan nagy rejtelem; a szabályai ismeretesek;
de nem tudom, nem kellene-e egy kissé több figyelmet fordítani ép úgy a
teje korára, mint minőségére. A friss tej egészen vizes, csaknem
hashajtóul kell szolgálnia, hogy az újszülött gyermek beleiben levő
megsürüsödött nyálkát kitisztítsa. A tej lassankint mind sürübb lesz és
kiadósabb táplálékot nyujt a gyermeknek, a ki mind erősebb lesz, úgyhogy
meg tudja emészteni. Bizonyára nem hiába van, hogy a természet minden
fajta nősténynek megváltoztatja sürüség dolgában a tejét a csecsemő kora
szerint.

Ujszülött gyermekhez tehát olyan dajka kell, a ki nemrég szült. Ennek
megvan a nehézsége, jól tudom; de a mint eltérünk a természet rendjétől,
mindennek meglesz a nehézsége, ha jól akarjuk végezni. Az egyedüli
kényelmes mód, ha rosszul csináljuk; ezt is szokták választani.

Olyan dajkát kellene választani, a ki lelkileg ép oly egészséges, mint
testileg. A szenvedélyek mértéktelensége, épúgy, mint nedveié,
megronthatja a tejét; sőt ha kizárólag a fizikumra nézünk, csak felét
látjuk a tárgynak. A tej jó lehet, a dajka mégis rossz; a jó jellem ép
oly fontos, mint a jó vérmérséklet. Ha bünös nőt fogadunk, nem mondom,
hogy a csecsemő beszívja bűneit, de szenvedni fog általuk. Nem
tartozik-e neki a tejjel együtt olyan gondoskodással, mely buzgalmat,
türelmet, nyájasságot, tisztaságot kiván? Ha falánk, mértéktelen,
hamarosan elrontja a tejét, ha hanyag vagy szenvedélyes, mi lesz a
kényére bizott kis szerencsétlenből, a ki nem tud sem védekezni, sem
panaszkodni? Soha, semmi néven nevezendő jó dologra nem valók a
gonoszok.

A dajka megválasztása annál fontosabb, mert a csecsemőnek rajta kívül
nincs más ápolója, ép úgy, a hogy nevelőjén kívül nincs más tanítója. Ez
volt a régiek szokása, a kik kevesebbet okoskodtak, de bölcsebbek
voltak, mint mi. A dajka, miután fölnevelte a neméből való gyermeket,
nem hagyta el többé. Ezért szerepel szindarabjainkban többnyire a dajka,
mint meghitt. Lehetetlen, hogy a gyermek, a ki annyi különböző kézen
megy keresztül, jól legyen nevelve. Minden változáskor titokban
összehasonlításokat tesz, a melyek arra irányulnak, hogy csökkentsék
tiszteletét azok iránt, a kik nevelik és ebből folyólag csökkentsék reá
való hatásukat is. Ha egyszer azt kezdi gondolni, hogy vannak felnőtt
emberek, a kiknek nincs több eszük, mint a gyermekeknek, oda van az
öregkor minden tekintélye és el van hibázva a nevelés. A gyermek ne
ismerjen más feljebbvalót, mint az apja és anyja vagy ezek hiányában
dajkája és nevelője; sőt még ez a kettő is sok: de ez a megosztás
kikerülhetetlen s orvoslására nem lehet egyebet tenni, mint hogy a két
nembeli egyén, a ki neveli, olyan egyetértésben legyen őt illetőleg,
hogy a kettő egy legyen a szemében.

A dajkának kissé kényelmesebben kell élnie, kissé táplálóbb eledelt
ennie, de egyáltalán ne változtassa meg élete módját; mert a hirtelen és
teljes változás, még ha rosszabbról jobbra változik is, mindig
veszedelmes az egészségre és ha rendes életmódjában egészséges volt és
jól érezte magát, mire való volna megváltoztatni?

A paraszt nők kevesebb húst és több zöldségfélét esznek, mint a városiak
és ez az életmód kedvezőbbnek látszik nekik és gyermekeiknek, mint az
ellenkezője. Ha polgári csecsemőt táplálnak, erős leveseket adnak nekik,
abban a meggyőződésben, hogy a zöldség- és húsleves táplálóbbá teszi és
szaporítja a tejüket. Nem vagyok egyáltalán ezen a véleményen és magam
megtettem a tapasztalatot, hogy az így táplált gyermekek jobban ki
vannak téve a kólikának és a gilisztának, mint mások.

Ez nem is csoda, mert a rothadásban levő állati anyagok csak úgy
hemzsegnek a gilisztától, a mi nem úgy van a növényi anyagokban. A tej
állatnak testében fejlődik ugyan, de növényi anyag;[17] ezt mutatja
vegyi elemzése is; könnyen válik savvá és a nélkül, hogy illó alkálinak
csak nyomát is mutatná, mint az állati anyagok, a növények módjára
tömény semleges sót képez.

A növényevő nőstény állatok teje édesebb és egészségesebb, mint a
húsevőké. Önmagával egynemű anyagból fejlődve jobban megőrzi természetét
és kevésbbé van alávetve a rothadásnak. A mennyiség tekintetében tudjuk,
hogy a lisztes táplálék több vért fejleszt, mint a hús, tehát kell, hogy
több tejet is fejleszszen. Nem birom elhinni, hogy az a gyermek, a kit
nem választottak el nagyon korán vagy csupán növényi ételekkel
választottak el és a kinek a dajkája is csupán növényi eledellel élt,
valaha is gilisztákat kaphasson.

Lehet, hogy a növényi eledelek olyan tejet adnak, a mely könnyebben
megalszik, de távol legyen tőlem, hogy az aludt tejet egészségtelen
tápláléknak tekintsem: egész népek, a melyek nem is élnek egyébbel,
nagyon jól gyarapszanak; a felszivó szereket merő szemfényvesztésnek
tartom. Vannak szervezetek, melyeknek a tej nem felel meg és akkor
semmiféle felszivó szer nem teszi elviselhetőbbé, a többiek elviselik
felszivó szerek nélkül is. Félnek az összefutott vagy aludt tejtől: ez
bolondság, hisz tudjuk, hogy a tej mindig megalszik a gyomorban. Így
válik elég erős táplálékká, hogy táplálja a gyermekeket és az állatok
kölykeit; ha nem aludna meg, egyszerüen keresztül folyna rajtuk és nem
táplálná őket.[18] Ezerféleképen tisztíthatják a tejet, használhatnak
ezerféle fölszivó szert: a ki tejet eszik, sajtot emészt; ez alól nincs
kivétel. A gyomor olyan alkalmas a tej megalvasztására, hogy a
sajtkészítésnél borjugyomrot használnak oltónak.

Azt hiszem, hogy a helyett, hogy megváltoztatnák a dajkák rendes
táplálkozását, elég, ha bővebb és jobban megválogatott táplálékot adnak
nekik a maguk módja szerint. A táplálékoknak nem a természetéből folyik,
hogy a soványa fölhevít; csak az elkészítésük módja teszi őket
egészségtelenekké. Alakítsátok át konyhátok szabályait, ne éljetek se
pörkölt, se sült hússal, a vaj, a só, a tej ne jusson a tűzre, vízben
főtt zöldségteket csak akkor füszerezzétek, mikor egész forrón
asztalotokra kerül; akkor a sovány táplálkozás a helyett, hogy
fölhevítené a dajkát, bőséges és legjobb minőségű tejet fejleszt
benne.[19] Lehetséges-e, hogy ha a növényi táplálkozást elismerjük a
legjobbnak a gyermekre, az állati táplálkozás jobb legyen a dajkára?
Ebben ellenmondás van.

Különösen az élet első éveiben hat a levegő erősen a gyermekek
szervezetére. A gyöngéd és lágy bőrbe behatol minden póruson át, erősen
hat a növekvő testre, olyan benyomást tesz rá, a mely nem törlődik el.
Nem vagyok azon a véleményen, hogy egy falusi nőt kiragadjanak falujából
és elzárják a városban egy szobába és ott tápláltassák vele a gyermeket;
jobb szeretem, hogy inkább a gyermek szivja be a falusi jó levegőt, mint
a rossz városi levegőt. Új anyjának életmódja szerint fog élni, falusi
házában fog lakni s ide megy utána a nevelője. Az olvasó emlékezni fog,
hogy ez a nevelő nem bérelt ember; az apának a barátja. De ha ilyen jó
barát nem akad, ha a gyermeknek elszállítása nem megy könnyen, ha
mindaz, a mit te tanácsolsz, nem vihető keresztül, mit kell akkor tenni?
kérdezik tőlem… Megmondtam már, mit tegyetek; erre nem kell tanács.

Az emberek nem arra vannak teremtve, hogy felhalmozódjanak, mint a
hangyaboly, hanem hogy elszórva éljenek a földön, melyet művelniök kell.
Mennél jobban összezsufolódnak, annál romlottabbak lesznek. A test
gyöngélkedései, ép úgy, mint a lélek bűnei az elmaradhatatlan
következményei ennek a nagyon sűrű összezsúfolódásnak. Az összes állatok
közt az ember az, a ki legkevésbbé tud nyájban élni. A birkák módjára
összezsufolt emberek rövid idő alatt mind elpusztulnának. Az ember
lélekzete halálos az embertársaira: ez ép úgy igaz szó szerint, mint
képletesen.

A városok az emberi nem örvényei. Néhány nemzedék alatt a nemzetségek
elpusztulnak vagy elfajzanak, meg kell őket újítani és mindig a vidék
szolgáltatja ezt a megújulást. Küldjétek gyermekeiteket, hogy úgyszólván
megújhodjanak és visszanyerjék a mezőkön azt az erőt, a melyet az ember
elveszít a nagyon népes helyek egészségtelen levegőjében. A várandós
asszonyok, ha falun vannak, hazasietnek a városba szülni: ép az
ellenkezőjét kellene tenniök, kivált azoknak, a kik maguk akarják
táplálni gyermekeiket. Kevésbbé bánnák meg, semmint gondolják és
fajuknak megfelelőbb tartózkodási helyen a természetes kötelességekkel
kapcsolatos örömök hamar elvennék a kedvüket azoktól az örömöktől,
melyek amazokkal nincsenek kapcsolatban.

Mindjárt a szülés után meg kell mosni a gyermeket egy kis langyos
vízben, a melybe rendszerint bort szoktak keverni. A bornak ez a
hozzátétele nekem kevéssé tünik szükségesnek. Miután a természet nem
alkot semmi erjedtet, nem hihető, hogy egy mesterséges folyadék
használata fontos legyen teremtményeinek.

Ugyanabból az okból nem mellőzhetetlen az az óvatosság sem, hogy a vizet
megmelegítik s valóban a népek sokasága a patakban vagy a tengerben
mossa meg az újszülött gyermeket minden czeremónia nélkül: de a mi
gyermekeink, elpuhulva születésük előtt az apák és anyák elpuhultsága
miatt, a világra jöttükkor már elfajult szervezetet hoznak magukkal, úgy
hogy nem szabad mindjárt kezdetben kitenni mindazoknak a próbáknak,
melyek megedzik. Csak fokozatosan lehet őket eredeti erejükbe
visszavezetni. Kezdjétek tehát a szokásos mód követésével és csak
lassankint távolodjatok el tőle. Mosdassátok gyakran a gyermekeket,
tisztátalanságuk mutatja, hogy szükség van rá. Ha csak letörlik,
felhorzsolódnak; de a mint megerősödnek, csökkentsétek fokonkint a víz
langyosságát, míg végre télen és nyáron hideg, sőt jeges vízben
mosdatjátok őket. Hogy veszélynek ne legyenek kitéve, fontos dolog, hogy
ez a csökkentés lassankint menjen, fokozatosan és észrevétlenül. A
pontos mérésre hőmérőt lehet használni.

A fürdésnek ezt a szokását, ha egyszer be van vezetve, nem szabad
félbeszakítani s fontos dolog, hogy megtartsuk egész életünkön át.
Nemcsak a tisztaság és egészség szempontjából tartom fontosnak, hanem
üdvös elővigyázatnak is, hogy az idegek szövetei hajlékonyabbá váljanak,
nehézség és koczkázat nélkül engedjenek a hideg és meleg különböző
fokainak. Ezért szeretném, hogy későbbi korában a gyermek lassankint
szokjon meg néha minden elviselhető fokú meleg vízben, néha pedig minden
elviselhető fokú hideg vízben fürödni. Így, miután megszokta elviselni a
víz különböző hőmérsékleteit, – a viz sürübb folyadék lévén, több ponton
érinti testünket s jobban hat ránk, – majdnem érzéketlenekké lesz a
levegő hőmérsékváltozásai iránt.

Attól a pillanattól fogva, hogy a gyermek a burokból kikerülve
föllélegzik, nem szabad türni, hogy ujabb burkokba kerüljön, melyek még
jobban összeszorítják. Szó se legyen főkötőről, fáslikról, párnákról,
adjatok neki tág és nagy pólyákat, melyek összes tagjait szabadon
hagyják és ne legyenek sem olyan súlyosak, hogy akadályozzák mozgásában,
sem olyan melegek, hogy ne érezze tőlük a levegő benyomásait.[20]
Tegyétek jól kipárnázott nagy bölcsőbe,[21] a melyben kedvére mozoghat,
veszedelem nélkül. Mikor már kezd megerősödni, hadd mászkáljon a
szobában, hadd fejleszsze, nyujtóztassa ki kis tagjait, látni fogjátok,
hogy napról-napra megerősödik. Hasonlítsátok aztán össze ugyanolyan korú
jól bebugyolált gyermekkel s csodálkozni fogtok, mekkora különbség van a
haladásukban.[22]

El kell készülve lennünk a dajkák részéről a heves ellenzésre, mert
nekik a jól összekötözött gyermek kevesebb vesződséget szerez, mint az,
a kire szüntelenül vigyázni kell. Aztán meg ha ruhája nyitva van, a
piszkossága feltünőbb lesz s így gyakrabban kell tisztogatni. Végül a
szokás oly argumentum, melyet a minden rendű nép megelégedésére némely
országban sohasem lehet megczáfolni.

A dajkával nem kell vitába bocsátkozni; meg kell neki parancsolni és
utána nézni, megteszi-e és nem szabad semmit sem elmulasztani, a mivel
meg lehet könnyebbíteni azt a gondoskodást, a melyet előírtunk. Miért ne
vennél benne magad is részt? A szokásos táplálásban, a mikor csak a
fizikumot tekintik, beérik azzal, ha a gyermek élve marad és nem pusztul
el, a többi mellékes. Itt azonban, mikor a nevelés az élettel együtt
kezdődik meg, a gyermek már születésekor tanítványa nem a nevelőnek,
hanem a természetnek. A nevelőnek nincs egyéb dolga, mint tanulmányozni
ezt az első mestert és megakadályozni, hogy gondoskodását keresztezzék.
Felügyel a növendékre, megfigyeli, utána jár, éberen kilesi gyönge
értelmének első felvillanását, mint a hogy az első negyed közeledtekor
lesik a hold fölkelését.

Tanulásra képeseknek születünk, de nem tudunk s nem ismerünk semmit. A
lélek, tökéletlen és félig kifejlődött szervekhez lánczolva, nincs még
tudatában saját létének. Az újszülött gyermek mozdulatai, kiáltásai
merőben mechanikai effektusok, a tudattól és akarattól függetlenek.

Tegyük föl, hogy egy gyermeknek már születésekor megvolna a meglett
ember növése és ereje, hogy úgyszólván teljes fegyverzetben lépne ki
anyja méhéből, a hogy Pallas lépett ki Jupiter homlokából; ez a felnőtt
gyermek tökéletes buta volna, automata, mozdulatlan és csaknem
érzéketlen kőbálvány; nem látna semmit, nem hallana semmit, nem ismerne
fel senkit, nem tudná a szemét arra fordítani, a mit látnia kell:
nemcsak hogy nem venne észre semmi önmagán kívül eső tárgyat, még
kapcsolatba se hozná azzal az érzékszervvel, a melylyel észre kellene
vennie; a szinek nem tünnének a szemébe, a hangok nem ütnék meg a fülét,
a testek, melyeket megérint, nem érintkeznének az övével, nem is tudná,
hogy van teste; kezeinek érintése az agyában történnék, minden érzéklet
egy pontban egyesülne, csak a közös sensoriuma léteznék; csak egy
fogalma lenne, a melyet tud, az _én_, erre vezetné vissza minden
érzékletét és ez a fogalom, jobban mondva ez az érzés volna az egyetlen
dolog, a mivel többje volna a rendes gyermeknél.

Ez a hirtelen készült ember fel se tudna állni lábaira; hosszú időbe
telnék, a míg megtanulná fenntartani egyensúlyát, talán kisérletet se
tenne rá s ezt a nagy, erős, tagbaszakadt testet egy helyben maradva
látnók mint valami követ, vagy ődöngve és vánszorogva, mint egy fiatal
kutyát.

Érezné a szükségletek kellemetlenségét, a nélkül, hogy tudná, mire van
szüksége és a nélkül, hogy csak sejtené is kielégítésük módját. Nincs
semmiféle oly közvetlen közlekedés a gyomor és a karok és lábak izmai
között, a mely, még ha körül volna is halmozva tápszerekkel, csak egy
lépést is tétetne vele, hogy közeledjék hozzájuk vagy kinyujtsa kezét,
hogy hozzájuk nyúljon. Miután a teste teljesen ki volna nőve, tagjai
teljesen ki volnának fejlődve, következőleg nem volnának meg benne a
gyermeknek sem nyugtalanságai, sem folytonos mozgolódása, – meghalhatna
éhen, mielőtt meg tudna mozdulni, hogy megkeresse táplálékát. Csak egy
kicsit kell gondolkozni ismereteink rendjéről és haladásáról és
lehetetlen tagadni, hogy körülbelül ilyen volt az ember tudatlanságának
és butaságának természetes kora, mielőtt tapasztalatból vagy a hozzá
hasonlóktól megtanult egyet-mást.

Ismerjük vagy ismerhetjük tehát azt az első pontot, a honnan
mindegyikünk elindul, hogy eljusson a tudás közös fokához; de ki ismeri
a másik végletet? Mindenki többé-kevésbbé elméje, izlése, szükségletei,
tehetségei, buzgalma vagy az alkalmak szerint halad, melyek nyilnak
neki. Nem tudok róla, hogy valaha is akadt volna olyan vakmerő
filozófus, a ki azt merte volna mondani: ime, a végpont, a meddig az
ember el tud jutni és melyen túl nem juthat soha. Nem tudjuk, mivé enged
lenni a természetünk, senki közülünk nem mérte fel a távolságot, a mely
egy ember és egy másik ember közt lehet. Hol az az alacsony lélek,
melyet ez az eszme nem lelkesített soha és a mely nem mondja néha
magának nagybüszkén: mennyit meghaladtam már! mennyit elérhetek még!
mért jutna embertársam tovább, mint én?

Ismétlem, az ember nevelése születésekor kezdődik; mielőtt beszélni
tudna, mielőtt eszmélne, máris tanul. A tapasztalás előtte jár a
tanulásnak; abban a pillanatban, mikor megismeri dajkáját, már sokat
tanult. Csodálkoznánk a legfaragatlanabb ember ismeretein, ha végig
kisérnők haladását attól a pillanattól fogva, a mikor született, addig,
a míg eljutott. Ha az összes emberi tudást két részre osztanók s az
egyik az volna, a mely közös minden emberrel, a másik, a mely csak a
tudósoké, az utóbbi nagyon kicsi volna az előbbihez képest. De a
megszerzett általános ismereteket nem veszszük számba, mert csak úgy
szerezzük, a nélkül, hogy gondolnánk rájuk és pedig az ész kora előtt;
másrészt a tudás csakis a különbözőségek révén vevődik észre s a közös
mennyiségek, akár az algebrai egyenletekben, nem jönnek számításba.

Még az állatok is sokat tanulnak. Vannak érzékeik, meg kell tanulniok
hasznukat venni; vannak szükségleteik, meg kell tanulniok gondoskodni
róluk; meg kell hogy tanuljanak enni, járni, repülni. A négylábuak,
melyek lábra állnak születésüktől fogva, azért még nem tudnak járni;
első lépéseiken meglátszik, hogy bizonytalan kisérletek. A kalitkájából
kiszabadult kanári madár nem tud repülni, mert még sohasem repült.
Eleven és érző lényekre nézve minden tanítás. Ha a növények helyüket
tudnák változtatni, érzékeiknek is kellene lenniök és ismereteket
kellene szerezniök, különben a fajtájuk hamarosan kiveszne.

A gyermek első érzékletei merőben érzésbeli benyomások; csak az
élvezetet vagy a fájdalmat tudja észrevenni. Nem tudván sem járni, sem
fogni, hosszú időre van szüksége, hogy lassanként megalkossa magának
azokat az érzéki képzeteket, melyek a rajta kívül levő tárgyakat
észrevétetik vele; de míg ezalatt ezek a tárgyak kiterjeszkednek,
úgyszólván szeme láttára eltávolodnak s dimenziókat és formákat öltenek
számára, az érzésbeli képzetek ismétlődése kezdi őt alávetni a szokás
uralma alá; látjuk, hogy szemét folyton a fény felé fordítja és ha a
fény oldalról jön, öntudatlanul abba az irányba fordul, úgy, hogy gondot
kell rá fordítani, hogy arczát a nap felé fordítsa, hogy kancsallá ne
váljon vagy meg ne szokjon keresztbe nézni. Hozzá kell hogy szokjanak
idejében a sötétséghez is, különben sírnak és kiabálnak, ha egyszerre
sötétben találják magukat. A táplálékra és az álomra, ha ideje pontosan
ki van mérve, ugyanazokban az időközökben lesz szükségük s csakhamar a
kivánság nem a szükségből, hanem a szokásból folyik, vagyis jobban
mondva a szokás új szükségletet csatol a természetadta szükséglethez, –
épen ennek kell elejébe vágni.

Az egyedüli szokás, melyet meg lehet engedni, hogy a gyermek fölvegyen,
az, hogy ne vegyen föl semmilyen szokást. Nem kell az egyik karon
többször vinni, mint a másikon, nem kell hozzászoktatni, hogy egyik
kezét gyakrabban nyújtsa, mint a másikat vagy az egyiket többször
használja, hogy mindig ugyanabban az órában akarjon enni, aludni,
mozogni, hogy ne tudjon sem éjjel, sem nappal egyedül maradni. Eleve elő
kell készíteni számára a szabadság uralmát és erőinek szabad
használatát, meghagyva testének a természetes szokást, abba a helyzetbe
hozva őt, hogy mindig a maga ura lehessen és mindenkor megtegye a maga
akaratát, a mint van akarata.

A mint a gyermek elkezdi megkülönböztetni a tárgyakat, fontos dolog
megválogatni, hogy mit mutassunk meg neki. Természetesen minden új tárgy
érdekli az embert. Oly gyöngének érzi magát, hogy fél mindentől, a mit
nem ismer: az a megszokás, hogy új tárgyakat lásson a nélkül, hogy
felizgassák, eloszlatja ezt a félelmet. Az olyan tiszta házakban nevelt
gyermekek, a hol nem tűrik a pókot, félnek a póktól s ez a félelem
megmarad bennük még akkor is, ha felnőnek. Sohasem láttam parasztot, sem
férfit, sem asszonyt, sem gyermeket, a ki félt a póktól.

Mért ne kezdődnék a gyermek nevelése, mielőtt beszél és ért, mikor már a
neki megmutatott tárgyak kiválogatása is alkalmas arra, hogy félénkké
vagy bátorrá tegye? Azt akarom, hogy szoktassák hozzá új dolgok, csunya,
utálatos, bizarr állatok látásához, de lassanként, távolról, addig, a
míg meg nem szokja, hogy látva, hogy mások hozzájuk nyúlnak, hozzájuk
merjen nyúlni maga is. Ha gyermekkorától fogva rémület nélkül látott
békákat, kigyókat, rákokat, felnőve borzalom nélkül fog nézni akármiféle
állatot. A ki mindennap látja, annak számára nem borzalmas semmi tárgy.

Minden gyermek fél az álarczosoktól. Én azon kezdem, hogy Emilnek
kellemes formájú álarczot mutatok, aztán valaki a szeme láttára arczára
ölti ezt az álarczot, elkezdek rajta nevetni, mindenki nevet rajta, a
gyermek is nevet, mint a többiek. Lassan-lassan hozzászoktatom kevésbbé
kellemes álarczokhoz és végül a förtelmes figurákhoz. Ha jól csináltam
ezt fokról-fokra, eszébe sem jut az utolsótól megijedni, nevetni fog
rajta, mint az előbbin. Attól fogva nem félek, hogy meg lehessen
rémíteni álarczokkal.

Mikor a kis Astyanax, Andromache és Hektor bucsujában megrémülve az apja
sisakjáról lecsüngő forgótól, nem ismeri meg apját, sírva veti magát
dajkája keblére és könnyekkel vegyes mosolyra indítja anyját, – mit kell
tenni ennek a rémületnek a meggyógyítására? Szó szerint azt, a mit
Hektor tesz: letenni a sisakot a földre és aztán megcsókolni a
gyermeket. Nyugalmasabb pillanatban nem állanánk meg ennél, odalépnénk a
sisakhoz, játszanánk a tollakkal, kezébe adnók a gyermeknek, végül a
dajka fogná a sisakot s nevetve föltenné a maga fejére, ha ugyan egy női
kéz hozzá merne nyúlni Hektor fegyverzetéhez.

Ha arról van szó, hogy lövőfegyver dörrenéséhez kell szoktatni Emilt,
előbb elsütném egy pisztolyban a gyujtóport. Ez a hirtelen és ellobbanó
láng, a fénynek ez a fajtája örömet szerez neki. Ekkor több puskaporral
ismétlem ugyanazt, lassankint egy kis töltést teszek a pisztolyba fojtás
nélkül, majd valamivel nagyobbat: végül hozzászoktatom a puskalövéshez,
mozsarakhoz, ágyúkhoz, a legszörnyűbb dörrenésekhez.

Észrevettem, hogy a gyermekek ritkán félnek a mennydörgéstől, legalább
ha a dörrenések nem nagyon hevesek és nem sértik igazán a hallóérzéket;
máskülönben ez a félelem csak akkor jön rájuk, mikor megtudták, hogy a
mennydörgés olykor sebesít vagy öl is. Ha az ész elkezdi őket rémíteni,
hadd nyugtassa meg a megszokás. Lassú és tervszerű fokozással az embert
és a gyermeket minden félelemtől mentessé lehet tenni.

Az élet kezdetén, mikor az emlékezet és a képzelet még tétlen, a gyermek
csak arra figyel, a mi épen hat az érzékeire; az érzékletei lévén
ismereteinek első anyaga, ezeket megfelelő rendben nyujtani nekik annyit
tesz, mint előkészíteni emlékezetét, hogy egy napon ugyanolyan rendben
adja át az érzékleteket értelmének; de miután csak érzékleteire figyel,
kezdetben elég megmutatni neki világosan a kapcsolatot ezek közt az
érzékletek és a tárgyak között, melyek azokat előidézik. Mindent meg
akar érinteni, mindent meg akar fogni; nem szabad ellenkezni ezzel a
nyugtalanságával, ez nagyon szükséges leczkével szolgál neki. Úgy
tanulja meg érezni a meleget, a hideget, a keménységet, a lágyságot, a
testek súlyát és könnyűségét, megítélni nagyságukat, alakjukat és minden
érzékeinkkel felfogható tulajdonságukat, ha megnézegeti,
megtapogatja,[23] meghallgatja őket, mindenek felett ha összehasonlítja
a látási képzetet a tapintási képzettel és szemével értékeli meg azt a
benyomást, a melyet újjaira tesznek.

Csak mozgás utján tanuljuk meg, hogy vannak olyan tárgyak, melyek nem
tartoznak énünkhöz és csak saját mozgásunk által szerezzük meg a
kiterjedés fogalmát. A gyermek, mert ez a fogalom nincs meg benne, azért
nyújtja ki ép úgy a kezét, ha olyan tárgyat akar megragadni, a mely
közvetlen közelében van, mint azt a tárgyat, a mely száz lépésnyire van
tőle. Ez a mozdulat úgy tünik fel, mint az uralkodás jele, mint parancs,
melyet a tárgynak ad, hogy közeledjék vagy hogy hozzátok közelebb
hozzája, pedig erről szó sincs, csak épen hogy ugyanazokat a tárgyakat,
melyeket kezdetben agyában, aztán szemében látott, most karjai végén
látja és nem is tud elképzelni csak olyan kiterjedést, melyet el tud
érni. Legyen gondotok rá, hogy gyakran járjanak vele, hordozzátok egyik
helyről a másikra, éreztessék vele a helyváltozást, hogy megtanulja
megítélni a távolságokat. Mikor elkezdi ismerni őket, akkor változtatni
kell a módszeren és csak úgy vinni ide vagy oda, a hogy nektek tetszik
és nem a hogy neki tetszik, mert mihelyt nem vezetik már félre az
érzékei, erőlködésének megváltozik az oka. Ez a változás figyelemreméltó
és magyarázatot kíván.

A szükséglet kellemetlen érzése jelek utján nyilvánul, mikor másnak
segítségére van szükség, hogy kielégíthesse. Innen ered a gyermekek
sírása; sokat sírnak; ennek úgy is kell lenni. Miután minden érzékletük
affektiv természetű, ha ezek kellemesek, csöndben élvezik őket, ha
ellenben kellemetlenek, a maguk nyelvén mondják ki ezt és
megkönnyebbülést kívánnak. A míg tehát ébren van a gyermek, alig tud
megmaradni közömbös állapotban; alszik vagy fel van indulva.

Minden nyelvünk mesterség terméke. Sokáig kutatták, van-e természetes és
minden emberrel közös nyelv: kétségkívül van és pedig az, a melyet a
gyermekek beszélnek, mielőtt beszélni tudnának. Ez a nyelv nem
artikulált, de hangsúlya van, hangzatos és érthető. A mi nyelvünk
használata elhanyagoltatta velünk, annyira, hogy egészen el is
felejtettük. Tanulmányozzuk a gyermekeket és hamarosan megtanuljuk tőlük
ezt a nyelvet újra. A dajkák a mestereink ebben a nyelvben, megértenek
mindent, a mit növendékeik mondanak, felelnek nekik, egész helyes
értelmű párbeszédeket folytatnak velük és bár ejtenek is ki szavakat,
ezek a szavak teljesen haszontalanok; a gyermek nem a szavak értelmét
érti meg, hanem a hangsúlyt, a mely kíséri.

A hangnak ehhez a nyelvéhez járul a mozdulaté, a mely nem kevésbbé
energikus. Ezt a mozdulatot a gyermek nem gyönge kezecskéjével teszi,
hanem az arczával. Csodálatos, hogy ezekben a tökéletlenül formált
fiziognomiákban máris mennyi a kifejezés; arczvonásaik egyik pillanatról
a másikra felfoghatatlan hirtelenséggel változnak: látjátok rajtuk a
mosolyt, a vágyat, a rémületet megszületni és eltűnni mint megannyi
villámot; azt hinnétek, minden pillanatban más arczot láttok. Bizonyára
mozgékonyabbak az arczizmaik, mint nekünk. Viszont azonban bágyadt
szemük nem mond csaknem semmit. Ilyen kell is hogy legyen a jelbeszédük
olyan korban, mikor csak testi szükségleteik vannak; az érzékletek
kifejezése az arcz-fintorításokban van, az érzések kifejezése a
tekintetben.

Mivel az ember első állapota nyomoruság és gyöngeség, első hangjai
panasz és sírás. A gyermek érzi szükségleteit és nem tudja őket
kielégíteni, más segítségeért könyörög kiáltozásával; ha éhes vagy
szomjas, sír; ha nagyon hideg van vagy nagyon meleg van, sír, ha
mozgásra van szüksége és nyugalomban tartják, sír, ha aludni akar és nem
hagyják békében, sír. Mennél kevésbbé függ az élete módja önmagától,
annál gyakrabban kívánja, hogy megváltoztassák. Csak egy nyelve van,
mert hogy úgy mondjuk, csak egy módja van számára a rosszullétnek:
szervei tökéletlenségénél fogva nem különbözteti meg azok különböző
benyomásait; minden baj csak egy érzését váltja ki belőle a fájdalomnak.

Ebből a sírásból, melyet oly kevéssé figyelemreméltónak gondolnánk,
születik meg az embernek első viszonya mind ahhoz, a mi körülveszi:
ebben kovácsolódik az első szeme annak a láncznak, melyből a társadalmi
rend formáltatott.

Mikor a gyermek sír, rosszul érzi magát, van valami szükséglete, melyet
nem tud kielégíteni: megvizsgáljuk, megkeressük ezt a szükségletet,
megtaláljuk, kielégítjük. Ha nem találjuk meg vagy nem birjuk
kielégíteni, sírása folytatódik s az embert boszantja: hízelgünk a
gyermeknek, hogy hallgasson, ringatjuk, éneklünk neki, hogy elaludjék;
ha makacskodik, elvesztjük a türelmünket, megfenyegetjük; durva dajkák
néha meg is ütik. Ime, mily különös leczkék élete küszöbén.

Sohasem fogom elfelejteni, hogy láttam egyszer, a mint egy ily
kellemetlen síró gyermeket megvert a dajkája. Azonnal elhallgatott: azt
hittem, megijedt. Azt mondtam magamban: ebből szolgai lélek lesz,
melytől mindent csak szigorusággal lehet megkapni. Tévedtem; a
szerencsétlen fuldoklott a haragtól, elállott a lélekzete, láttam, a
mint lilaszínűre vált. Egy pillanat mulva éles kiáltás jött, minden jele
a bosszúságnak, a haragnak, a gyermeki kétségbeesésnek benne volt
akczentusában. Attól féltem, belepusztul ebbe az izgatottságba. Ha
kételkedtem volna, hogy a jogos és jogtalan érzése veleszületett az
emberi szívvel, ez a példa meggyőzött volna. Biztos vagyok benne, hogy
ha véletlenül égő parázs esett volna ennek a gyermeknek a kezére,
kevésbbé lett volna érzékeny, mint erre az elég gyönge ütésre, mely
azonban a megbántás nyilvánvaló szándékával érte.

A gyermeknek ez a hajlandósága az ingerültségre, a dühre, a haragra
rendkívüli gondosságot kíván. Boerhave azt gondolja, hogy a gyermek
betegségei legtöbbnyire görcsös természetűek, mert a fejük aránylagosan
nagyobb lévén és az idegrendszer kiterjedtebb, mint a felnőttekké, az
idegeik fogékonyabbak az izgalmakra. Távolítsátok el tőlük a legnagyobb
gonddal azokat a cselédeket, a kik ingerlik, izgatják, türelmetlenné
teszik őket; ezek százszor veszedelmesebbek és végzetesebbek rájuk
nézve, mint a levegő és az évszakok okozta bajok. A míg a gyermek csak a
dolgokban talál ellenállást és nem az akaratokban, nem válik sem
lázadóvá, sem dühössé s jobb egészségben marad. Ez egyik oka annak, a
miért a nép gyermekei, sza badabbak, függetlenebbek lévén, rendszerint
kevésbbé betegesek, kevésbbé kényesek s erőteljesebbek, mint azok, a
kiket, azt hiszik, jobban nevelnek, a mikor szüntelenül ellenükre
tesznek; de mindig arra kell gondolni, hogy két különböző dolog:
engedelmeskedni nekik és nem szállni velük szembe.

A gyermek első könnye könyörgés: ha nem vigyázunk vele, hamar parancscsá
lehet; azon kezdi, hogy segítséget kíván s azon végzi, hogy szolgáltatja
magát. Így épen gyöngeségéből, a melyből kezdetben függésének érzése
fakad, születik meg aztán a zsarnokság és uralkodás eszméje, de ez az
eszme nem annyira az ő szükségletéből kelt levén, mint a mi
szolgálatainkból, itt kezdik éreztetni magukat azok az erkölcsi hatások,
melyeknek közvetlen oka nem a természetben rejlik; ebből láthatni, hogy
már attól az első kortól fogva miért oly fontos kitalálni azt a titkos
szándékot, a mely a taglejtést vagy a kiáltást diktálja.

Mikor a gyermek erőlködve kinyújtja karját a nélkül, hogy mondana
valamit, azt hiszi, eléri a tárgyat, mert nem tudja megítélni a
távolságot; tévedésben van: de ha panaszkodik és sír, mialatt a kezét
kinyújtja, már nem téved a távolságot illetőleg, hanem parancsolja a
tárgynak, hogy közeledjék hozzá vagy a környezetében levőknek, hogy
hozzák oda neki. Az első esetben vigyétek oda a tárgyhoz, lassan és apró
lépésekkel; a másik esetben tegyetek úgy, mintha nem hallanátok s mennél
jobban sír, annál kevésbbé kell rá hallgatni. Fontos dolog
hozzászoktatni idején, hogy ne parancsolgasson sem az embereknek, mert
nem uruk, sem a tárgyaknak, mert azok nem hallják. Így mikor egy gyermek
kíván valamit, a mit lát és a mit oda akarunk neki adni, jobb a
gyermeket vinni oda a tárgyhoz, mint a tárgyat a gyermekhez: ebből az
eljárásból olyan következtetést von le, a mely korának megfelel és nincs
más mód, hogy erre rávezessük.

Saint-Pierre abbé az embereket nagy gyermekeknek nevezi, viszont a
gyermekeket apró embereknek lehet nevezni. Ezeknek az állításoknak
megvan az igazsága mint mondásoknak, mint elvek megvilágításra
szorulnak. De mikor Hobbes a gonosztevőt nagyerejű gyermeknek nevezi,
ellenmondással teljes dolgot mond. Minden gonoszság a gyöngeségből
folyik; a gyermek csak azért gonosz, mert gyönge; tegyétek erőssé és jó
lesz: a ki mindent meg tudna győzni, nem tenne soha rosszat. A
mindenható istenség attributumai közül a jóság az, a mely nélkül
legkevésbbé lehet elképzelni. Mindazok a népek, melyek két princzipiumot
fogtak fel, a rosszat mindig alantasabbnak tekintették a jónál; e nélkül
képtelen lett volna a föltevésük. Lásd alább a savoyai vikárius
hitvallomását.

Csak az ész tanít meg a jó és rossz felismerésére. A lelkiismeret, a
mely az egyiknek szeretetére s a másiknak gyülöletére tanít, ámbár
független az észtől, nem fejlődhetik ki nélküle. Az ész kora előtt csak
úgy teszszük a jót és a rosszat, a nélkül, hogy ismernők és nincs semmi
erkölcsiség cselekvéseinkben, ha néha megvan is mások velünk
kapcsolatban álló cselekedeteiről való érzésünkben. A gyermek mindent ki
akar forgatni rendjéből, a mit lát, úgy fogja meg a madarat, mintha
követ fogna és megfojtja a nélkül, hogy tudná, mit csinál.

Miért van ez? A filozófia igyekszik megtalálni az okot a természetes
bűnökben, a gőgben, az uralkodás vágyában, az önszeretetben, az emberi
gonoszságban: hozzátehetné, hogy a gyermeket gyöngeségének érzése teszi
erőszakosságra vágyóvá, hogy magamagát meggyőzze saját hatalmáról. De
nézzétek ezt a gyönge és megtört aggastyánt, a kit az élet körforgása a
gyermek gyöngeségéhez vezetett vissza; nemcsak hogy mozdulatlan és
nyugodt marad, hanem azt is akarja, hogy minden úgy maradjon körülötte,
a legkisebb változás megzavarja és nyugtalanítja, azt szeretné, ha
általános nyugalom uralkodnék. Hogyan vezetne ugyanaz a tehetetlenség
ugyanazokkal a szenvedélyekkel párosodva ily különböző eredményekre a
két életkorban, ha az első ok nem változott volna meg? És hol keressük
az okoknak ezt a különbözőségét, ha nem a két egyén fizikai állapotában?
A tevékenységi ösztön, mely közös mind a kettővel, az egyikben fejlődik,
a másikban tünőben van; az egyik formálódik, a másik pusztul; az egyik
az életre irányul, a másik a halálra. A hanyatló tevékenység
összpontosul az aggastyán szívében; a gyermekében túlárad és kifelé
törekszik, hogy úgy mondjam, elég életet érez magában, hogy föléleszszen
mindent, a mi körülveszi. Hogy mit tesz és mit nem tesz, az nem fontos,
elég hogy megváltoztatja a dolgok állapotát; már pedig, minden változás
tevékenység. Ha több hajlandósága van a rombolásra, ez nem gonoszságból
van, hanem azért, mert az alkotó tevékenység mindig lassú, az pedig, a
mely rombol, gyorsabb lévén, jobban megfelel elevenségének.

A természet Alkotója ugyanakkor, mikor ezt a tevékenységi ösztönt oltja
bele a gyermekbe, gondoskodik arról is, hogy keveset ártson, kevés erőt
adva neki gyakorlására. De a mint úgy tekintheti az embereket, a kik
környezik, mint gépezeteket, melyeket kedve szerint hozhat mozgásba, fel
is használja őket, hogy hajlamát kövesse és ezzel segítsen saját
gyöngeségén. Így lett a gyermek alkalmatlan, zsarnokoskodó, akaratos,
gonosz, fékezhetetlen: ez az eredmény nem az uralkodás természetes
szelleméből folyik, hanem beleoltja az uralkodás vágyát, mert nem sok
tapasztalat kell hozzá, hogy a gyermek rájöjjön, mennyire kellemes dolog
másnak a keze által cselekedni s csak épen megmozdítani a nyelvét, hogy
az egész világ mozgásba jöjjön.

Felnövekedve erőt szerzünk, kevésbbé nyugtalanok leszünk, mind jobban
bezárkózunk önmagunkba. A lélek és test úgyszólván egyensúlyba jön és a
természet már csak a fentartásunkra szükséges mozgást kívánja tőlünk. De
a parancsolás vágya nem szűnik meg a szükséglettel, a mely fölkeltette;
az uralkodás növeli az önszeretetet és hízeleg neki, a megszokás
megerősíti: így következik a szeszély a szükségletre, így verik első
gyökereiket az előitélet és a képzelődés.

Ha az alapokot egyszer felismertük, világosan látjuk a pontot, a melyen
elhagyjuk a természet útját: lássuk, mit kell tenni, hogy megmaradjunk
rajta.

A gyermeknek nem hogy fölösleges ereje volna, hanem még elegendő sincs
mindarra, a mit a természet kíván tőle; engedni kell, hogy felhasználja
minden erejét, a mit a természet adott neki és a mivel nem tud
visszaélni. Ez az első alaptétel.

Segíteni kell és kipótolni, a mije hiányzik, akár élelem, akár erő
dolgában, a fizikai szükségleteket illetőleg. Ez a második alaptétel.

A segítségben, melyben részesítjük, egyedül a valódi haszonra kell
szorítkozni, a nélkül, hogy valamit is engednénk szeszélyének vagy
esztelen kívánságának; mert a szeszély nem kínozza, ha nem keltettük
fel, miután nem a természetből folyik. Ez a harmadik alaptétel.

Gondosan tanulmányozni kell a gyermek nyelvét és jeleit, hogy abban a
korban, mikor nem tud színlelni, megkülönböztethessük azokat a
kívánságait, melyek közvetlenül a természetből és a melyek a
képzelődésből folynak. Ez a negyedik alaptétel.

Ezeknek a szabályoknak a szelleme az, hogy több igazi szabadságot kell
engedni a gyermeknek és kevesebb uralkodást, hogy többet tegyen maga és
kevesebbet követeljen másoktól. Így idején hozzászokva, hogy kívánságait
erejük szerint korlátozzák, kevésbbé fogja érezni annak nélkülözését, a
mi nem lesz hatalmában.

Ime egy új és nagyon fontos ok arra, hogy a gyermek testét és tagjait
teljesen szabadon engedjük, egyedül azzal az óvatossággal, hogy távol
tartsuk az elesés veszedelmétől s eltávolítsunk keze ügyéből mindent, a
mi megsértheti.

Az a gyermek, a kinek teste és karja szabad, okvetlenül kevesebbet sír,
mint a pólyába kötözött gyermek. A ki csak a fizikai szükségleteket
ismeri, csak akkor sír, ha szenved és ez igen nagy előny: mert akkor
pontosan tudjuk, mikor van szüksége segítségre és nem kell késlekednünk
egy pillanatig sem, hogy ha lehet, megadjuk neki. De ha nem tudunk
könnyíteni rajta, maradjunk veszteg, a nélkül, hogy csitítgatnók; a
kedveskedés nem gyógyítja meg a kólikáját; különben majd máskor is
eszébe jut, mit kell tennie, hogy kedvében járjanak és ha egyszer látja,
hogy az ő kedve szerint foglalkozunk vele, akkor zsarnokunkká válik és
mindennek vége.

Ha a gyermek kevésbbé van akadályozva mozgásában, kevesebbet sír;
kevésbbé lévén alkalmatlan a sírása, kevesebbet vesződünk az
elhallgattatásával; ha ritkábban fenyegetik és hízelegnek neki, nem lesz
olyan félénk és akaratos és jobban megmarad természetes állapotában. Nem
annyira attól kap a gyermek sérvet, ha sírni hagyják, mint inkább attól,
ha nagyon igyekeznek elhallgattatni és én azt tapasztaltam, hogy a
leginkább elhanyagolt gyermekek kevésbbé vannak kitéve a sérvnek, mint a
többiek. Távol legyen tőlem, hogy azért azt akarjam, hogy hanyagolják el
őket, ellenkezőleg fontos dolog, hogy megelőzzük kivánságaikat és ne
sírásuk által figyelmeztettessük magunkat szükségleteikre. De ép oly
kevéssé akarom, hogy a gondozás, melyben részesítik őket, félreértésből
származzék. Mért ne sírnának, mikor látják, hogy a sírásuk mindenre jó?
Megismerve az árat, melyet hallgatásukért kapnak, óvakodnak attól, hogy
elpazarolják. Végül aztán oly nagy értéket adnak neki, hogy meg se lehet
fizetni s így esik meg aztán, hogy ha hasztalan sír, addig erőlködik, a
míg kimerül és agyonsírja magát.

A gyermek hosszas sírása, ha nincs sem megkötözve, se nem beteg és ha
nincs híja semmiben, csak megszokás és önfejűség. Nem a természet műve,
hanem a dajkáé, a ki nem tudva türni az alkalmatlanságot,
megsokszorozza, nem gondolva rá, hogy ha ma elhallgattatja a gyermeket,
holnap annál jobban fog sírni.

Az egyedüli mód, segíteni ezen a szokáson vagy megelőzni, ha nem
ügyelünk rá. Senki sem szeret hasztalanul vesződni, még a gyermek sem.
Kísérleteiben makacs szokott lenni, de ha több állhatatosság van
bennetek, mint benne önfejűség, abbahagyja és sohasem kezdi rá újra. Így
lehet megkímélni könnyeit és hozzászoktatni, hogy csak akkor ontsa, ha a
fájdalom kényszeríti.

Egyébiránt ha szeszélyből vagy makacsságból sír a gyermek, biztos
módszer elhallgattására, ha elszórakoztatjuk valami kellemes vagy
meglepő tárgy mutogatásával, a mely elfeledteti vele, hogy sírni akart.
A legtöbb dajka nagyon jól ért ehhez a mesterséghez és ez jól alkalmazva
nagyon hasznos is, de a legnagyobb fontosságú az, hogy a gyermek ne
vegye észre a szándékot, hogy el akarják vonni a figyelmét és hogy
elmulasson a nélkül, hogy azt hinné, törődnek vele: ebben azonban minden
dajka ügyetlen.

Túlságos korán szokták a gyermekeket elválasztani. Az időpontot, a mikor
el kell őket választani, jelzi a fogak kiütközése s ez a fogzás
rendszerint kínos és fájdalmas. Gépies ösztönből a gyermek ilyenkor
gyakran a szájába vesz mindent, a mi a kezébe akad, hogy majszolja. Meg
lehet a dolgot könnyíteni, ha csörgőül valami kemény tárgyat adnak neki,
például elefántcsontot vagy fémsimítót. Azt hiszem, ebben tévednek. A
kemény tárgyak, ha a gyermek inyéhez szorítja, a helyett, hogy
meglágyítanák, inkább megkérgesítik, keménynyé teszik, nehezebbé és
fájdalmasabbá teszik a fogak áttörését. Vegyük mindig az ösztönt
például. Nincs arra eset, hogy fiatal kutyák növő fogaikat kavicson,
vason vagy csontokon gyakorolják, hanem fán, bőrön, rongyokon, puha
anyagokon, melyek engednek s a melyekbe a fog benyomulhat.

Nem tudunk már semmiben sem egyszerűek lenni, még a gyermekek körül sem.
Ezüst, arany, koráll, köszörült kristály csengők, mindenféle árú és
fajtájú csörgők: milyen haszontalan és veszedelmes szerszámok! Semmi
ilyesfélét. Se csengő, se csörgő; kicsi faágak gyümölcseikkel és
leveleikkel, egy mákfej, a melyben hallani lehet a magvak zörgését, egy
darab édesfa, a melyet szopogathat és rágcsálhat, ép úgy elmulattatják,
mint azok a pompás csecsebecsék és nincs meg az a hibájuk, hogy már
születésétől fogva hozzászoktassák a fényűzéshez.

Azt már belátták, hogy a pép nem nagyon egészséges eledel. A forralt tej
és nyers liszt sok kellemetlenséget okoz és rosszul esik gyomrunknak. A
pépben a liszt nincs annyira megfőlve, mint a kenyérben és ezenfelül nem
is kelt meg; a kenyérleves és a rizspép alkalmasabbnak látszik. Ha már
mindenáron pépet akarunk adni, jó a lisztet előbb kissé megpörkölni. Az
én házamban az ilyen pörkölt lisztből nagyon jóízű és egészséges levest
készítenek. Húsleves és zöldségleves közepes eledel, a melyet lehetőleg
ritkán kell használni. Fontos dolog, hogy a gyermek kezdettől fogva
hozzászokjon a rágáshoz; ez az igazi módja a fogzás megkönnyebbítésének
és mikor elkezd a gyermek nyelni, az eledellel keveredő nyálka
megkönnyíti az emésztést.

Kezdetben tehát aszalt gyümölcsöt és kenyérhajat rágcsáltatunk a
gyermekkel. Játékszerül kis kenyérszeleteket vagy a piemonti kenyérhez
hasonló kétszersültet adnék neki, a melyet hazájában _grisse_-nek
neveznek. Ezt a kenyeret addig lágyítaná a szájában, a míg végre
lenyelne belőle egy keveset: a foga egyszerre csak kiütköznék és a
gyermek elválasztódnék, mielőtt észrevenné az ember. A parasztoknak
rendszerint nagyon jó a gyomruk és nem sokkal több teketóriával
választják el őket.

A gyermek születésétől fogva hall beszélni; beszélnek neki nemcsak
mielőtt meg tudná érteni, a mit mondanak, hanem mielőtt vissza tudná
adni a hangokat, a melyeket hall. Még merev hangja csak lassankint
alkalmazkodik a hangok utánzásához, melyeket diktálnak neki és még az
sem bizonyos, hogy ezek a hangok kezdettől fogva oly világosan érik-e a
fülét, mint a miénket. Nem helytelenítem, hogy a dajka énekkel és nagyon
vidám és nagyon változatos dallamokkal mulattassa; de nem helyeslem,
hogy szüntelenül elkábítsa a haszontalan szavak tömegével, a melyekből
nem ért meg semmit, csak a hangot, a melyet belevisz. Azt akarom, hogy
az első szótagok, melyeket hall, ritkák, könnyűek, világosak, gyakran
ismétlődők legyenek és hogy a szavak, melyeket kifejeznek, csak az
érzékekkel felfogható tárgyakra vonatkozzanak, a melyeket kezdettől
fogva meg lehet mutatni a gyermeknek. Az a végzetes könnyűség, hogy
olyan szavakkal fizetjük ki magunkat, melyeknek nem tudjuk az értelmét,
hamarabb kezdődik, semmint gondolnók. A tanuló úgy hallja az iskolában
tanítója fecsegését, mintha a pólyában dajkája gügyögését hallaná. Nekem
úgy tetszik, sokkal hasznosabb tanítás volna rá nézve, ha úgy nevelnék,
hogy ne is értsen belőle semmit.

Se szeri, se száma a gondolatoknak, melyek akkor keletkeznek, ha a nyelv
alakulásával és a gyermek első beszélgetésével foglalkozunk. Akármit
teszünk is, mindig egy s ugyanazon módon tanul meg beszélni és ebben a
lehető leghaszontalanabb minden filozófiai spekuláczió.

Kezdetben, hogy úgy mondjam, korának megfelelő grammatikája van, melynek
mondattana sokkal általánosabb szabályok szerint alakult, mint a miénk
és ha ügyelünk erre, elcsodálkozunk a pontosságon, a melylyel bizonyos
analogiákat követ, melyek, ha úgy tetszik, nagyon hibásak, de nagyon
szabályosak és csak keménységüknél fogva ütközünk meg rajtuk, vagy
azért, mert ellenére vannak a nyelvszokásnak. Hallottam, a mint egy
szegény gyermeket erősen megszidott az apja, mert azt mondta: _Mon père,
irai-je-t-y?_ Pedig nyilvánvaló, hogy a gyermek jobban ragaszkodott az
analogiához, mint a franczia grammatikusok; mert ha azt mondták neki:
_vas-y_, – mért ne mondhatná azt, hogy: _irai-je-t-y?_ Figyeljétek meg,
milyen ügyességgel kerülte el a magánhangzók torlódását, a mikor nem azt
mondta, hogy _irai-jè-y_ vagy _y irai-je?_ Hát a szegény gyermek hibája,
ha mi ügyetlenül távolítottuk el az _y_ határozót, mert nem tudtunk vele
mit kezdeni? Elviselhetetlen pedantéria és a legfölöslegesebb
gondoskodások egyike, minden áron kijavítani a gyermeknek ezeket a
nyelvszokás ellen elkövetett apró botlásait, a melyeket úgyis kijavít
idővel magától. Beszéljetek előttük mindig kifogástalanul, tegyetek
róla, hogy senkivel se legyen szivesebben, mint veletek és biztosak
lehettek benne, hogy a nyelve észrevétlenül megtisztul a tiétek által, a
nélkül, hogy meg kellene őt szidni.

De egész más fontosságú ferdeség, a melyen ép oly könnyű segíteni, hogy
nagyon sietnek beszéltetni a gyermeket, mintha félnének, hogy magától
nem tanul meg. Ez a helytelen siettetés egyenesen ellenkező eredményt
szül, mint az, a melyre törekszünk Későbben és zavarosabban kezd a
gyermek beszélni: a túlzott figyelem, melylyel mindent, a mit mond,
kísérnek, fölmenti a helyes kiejtéstől és mivel aztán alig veszi magának
azt a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, nem egyszer megtart egész
életén át valami kiejtési hibát és zavaros beszédmódot, mely csaknem ért
hetetlenné teszi.

Sokat éltem parasztok közt és sohasem hallottam egyet sem selypíteni,
sem férfit, sem asszonyt, sem leányt, sem fiút. Honnan van ez? Vajjon a
parasztok szervei másként vannak szerkesztve, mint más emberéi? Nem, de
máskép vannak gyakorolva. Szemben az ablakommal van egy földhányás, a
melyen játékra gyülnek a község gyermekei. Bár elég messze vannak tőlem,
tökéletesen megértek mindent, amit mondanak és gyakran jó ötleteket
merítek belőle ehhez az iráshoz. A fülem mindennap csalódik koruk
megitélésében; tíz éves gyermekek hangját hallom, ha pedig odanézek,
három vagy négy éves gyermekek alakját és arczvonásait látom. Nem
korlátozom ezt a tapasztalatot csak magamra: a városi emberek, a kik
meglátogatnak és a kiket erről kikérdezek, ugyanabba a csalódásba esnek.

Ezt a csalódást az okozza, hogy a városi gyermeknek, a ki öt-hat éves
koráig a szobában nevelőnő védszárnyai alatt nevelkedik, elég csak
mormogni, ha meg akarja magát értetni; a mint megmozdítja ajkát, már
igyekeznek meghallani, szavakat mondanak elő neki, melyeket rosszul ért
és ugyanazok az emberek mindig körülötte vannak, csakhogy figyeljenek
rá, hogy hamarabb eltalálják, a mit mondani akar, semmint megmondaná.

Falun egész máskép áll a dolog. A parasztasszony nincs szüntelenül
gyermeke mellett; s ez kénytelen tisztán és hangosan kimondani, a mit
meg akar vele értetni. A mezőn, a hol a gyermekek elszóródva messzire
vannak apjuktól, anyjuktól és más gyermekektől, gyakorolják magukat
abban, hogy messzire meg tudják magukat értetni és a hang erejét a
távolság szerint mérjék, a mely elválasztja őket azoktól, a kikkel meg
akarják magukat értetni. Így lehet igazán megtanulni a kiejtést és nem
úgy, hogy a gyermek beledadog néhány szótagot a figyelmes nevelőnő
fülébe. Ha megkérdezünk egy parasztgyereket, a szégyenkezéstől talán nem
tud felelni, de a mit mond, tisztán mondja, holott a városi gyermek
mellé a nevelőnőnek kell tolmácsul odaállni, e nélkül nem értenénk meg
semmit abból, a mit fogain keresztül hebeg.[24]

A fiúk ha felnőnek, ezt a hibát helyre kellene hogy hozzák a
kollégiumban, a leányok a kolostorban s valóban ezek is, azok is
általában véve tisztábban beszélnek, mint azok, a kiket mindig az apai
házban neveltek. De abban, hogy valaha is olyan tiszta kiejtésre
tegyenek szert, mint a paraszt gyerekek, az akadályozza meg őket, hogy
sokat kell könyvnélkül megtanulniok és hangosan kell ismételniök, a mit
megtanultak, mert tanulás közben hozzászoknak a hadaráshoz, a hanyag és
rossz kiejtéshez s ha felmondják, még rosszabb, küzködve keresgélik a
szavakat, vontatják és kinyujtják a szótagokat; lehetetlen, hogy a nyelv
ne hebegjen, ha az emlékezet ingadozik. Így keletkeznek és ragadnak meg
a kiejtési hibák. Alább meg fog válni, hogy Emilemben ezek nincsenek
meg, vagy hogy legalább nem ugyanazoknál az okoknál fogva jutott
hozzájuk.

Megengedem, hogy a köznép s a falusiak az ellenkező végletbe esnek, hogy
csaknem mindig hangosabban beszélnek, mint a hogy szükséges, s hogy
nagyon pontosan ejtve ki a szavakat, erős és durva az artikulácziójuk,
hogy tulságos a hangsúlyuk, hogy rosszul választják meg a kifejezéseiket
stb.

De először is ez a véglet sokkal kevésbbé hibásnak tetszik nekem, mint a
másik, úgy értve, hogy a beszéd első törvénye az érthetőség s a
legnagyobb hiba, melyet el lehet követni, ha érthetetlenül beszél
valaki. A ki nagyra van vele, hogy nincs akczentusa, azzal van nagyra,
hogy megfosztja a kifejezéseket bájuktól és erélyüktől. Az akczentus a
beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot. Az akczentus
kevésbbé hazudik, mint a szó, talán ez az oka, hogy a jól nevelt emberek
annyira félnek tőle. Abból a szokásból, hogy mindent ugyanazon a hangon
mondanak, keletkezett az a szokás, hogy persziflálják az embereket a
nélkül, hogy észrevennék. Az akczentus számüzetésére következnek a
kiejtés nevetséges, affektált, divatnak alávetett módjai, az olyanok, a
milyeneket mindig megfigyelhetünk, különösen az udvari embereknél. A
beszédnek és a magatartásnak ez az affektáltsága teszi rendszerint
eleinte visszataszítóvá és kellemetlenné a franczia embert a többi
nemzeteknél. A helyett, hogy akczentust vinne bele beszédébe,
modorosságot visz bele. Ez nem annak a módja, hogy megnyerő legyen.

Mindezek a kis nyelvbeli hibák, melyektől annyira féltik a gyermekeket,
nem jelentenek semmit, a legnagyobb könnyüséggel lehet megelőzni vagy
kijavítani, azzal szoknak rájuk, hogy tompává, zavarossá, félénkké
teszik beszédüket, szüntelenül birálgatva hangjuk lejtését, kijavítják
minden szavukat s ezek aztán nem igazodnak helyre soha. A ki csak a
szobában tanult meg beszélni, rosszul fogja tudni megértetni magát egy
ezred élén és nem fog imponálni zavargáskor a népnek. Első sorban arra
tanítsátok meg a gyermekeket, hogy beszélni tudjanak a férfiakkal, az
asszonyokkal majd megtanulnak beszélni, ha eljön az ideje.

Ha falun nevelkednek a mezei egyszerüségben, gyermekeitek csengőbb
hangot kapnak, nem ragad rájuk a városi gyermekek zavaros hebegése; nem
ragad rájuk a falusi kifejezésmód és hang sem, vagy legalább is könnyen
leszoknak róla, ha a mesterük, születésüktől fogva velük élve és
napról-napra kizárólagosabban élve velük, vigyáz rájuk és nyelvének
hibátlanságával ellensulyozza a parasztok nyelvének hatását. Emil épen
olyan tiszta franczia nyelven fog beszélni, akár én, de tisztábban fogja
beszélni és jobban fogja artikulálni, mint én.

A gyermek, mikor már beszélni akar, csak olyan szavakat halljon, a
melyeket meg tud érteni s csak olyanokat mondjon, a melyeket ki bír
ejteni. Ebbeli erőlködése arra viszi, hogy kettőzze a szótagokat,
mintegy hogy gyakorolja magát tiszta kiejtésükben. Mikor elkezd
gügyögni, ne erőlködjetek nagyon vele, hogy megértsétek, a mit mond. Az
a tudat, hogy mindig hallgatják, szintén egy neme a zsarnokságnak és a
gyermek ne gyakoroljon semmiféle zsarnokságot. Elégedjetek meg azzal,
hogy figyelmesen gondoskodtok a szükségesről, az ő dolga, hogy
igyekezzék megértetni, a mi nem az. Még kevésbbé kell siettetni hogy
beszéljen; majd megtanul magától beszélni a szerint, a mint szüksége van
rá.

Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a mely gyermek nagyon későn kezd
beszélni, nem beszél soha olyan tisztán, mint a többi, de nem azért
ügyetlen a beszélő szerve, mert későn tanult meg beszélni, hanem
ellenkezőleg, azért tanult meg későn beszélni, mert születésétől fogva
ügyetlen a beszélő szerve; különben mért kezdene később beszélni, mint a
többiek? Kevesebb alkalma van beszélni és kevésbbé kapatják rá a
beszédre? Ellenkezőleg, az aggodalomnál fogva, melyet ez a késedelem
kelt, a mint észreveszik, többet vesződnek vele, hogy megtanuljon
gügyögni, mint azokkal, a kik hamarább kezdték a szavakat kiejteni; ez a
rosszul alkalmazott sietség is sokban hozzájárulhat, hogy a beszédét
zavarttá tegye, holott kevesebb siettetéssel ideje lett volna jobban
tökéletesíteni.

Azoknak a gyermekeknek, a kiket nagyon siettetnek a beszédre, nincs
idejük sem a helyes kiejtést megtanulni, sem helyesen felfogni, a mit
mondatnak velük; ellenben ha hagyják őket, tegyenek, a mit akarnak,
kezdetben a legkönnyebb kiejtésü szótagokon gyakorolják magukat és
lassankint hozzákapcsolva egy vagy más jelentést, melyet mozdulataikból
lehet megérteni, közlik velünk szavaikat, mielőtt a mieinket hallanák: a
miből az következik, hogy ezeket csak akkor fogadják el, a mikor már jól
megértették őket. Nem lévén nekik sürgős, hogy használják ezeket a
szavakat, azon kezdik, hogy megfigyelik, mi értelmet adunk nekik, s
mikor ebben már biztosak, akkor teszik magukévá.

A siettetésnek, melylyel a gyermeket idő előtt beszéltetik, legnagyobb
hibája nem az, hogy az első beszélgetésnek, melyet hozzájuk intéznek, és
az első szóknak, melyeket kimondanak, nincs rájuk nézve semmi értelme,
hanem az, hogy más értelmet tulajdonítanak nekik, mint mi, a nélkül,
hogy észre tudnók venni, úgy hogy, míg látszólag felelnek nekünk, csak
beszélnek hozzánk a nélkül, hogy megértenének és a nélkül, hogy mi
megértenők őket. Rendszerint az ilyen félreértéseknek tulajdoníthatók
azok a meglepetések, melyekben mondásaik gyakran részesítenek s melyekbe
mi olyan eszméket magyarázunk bele, a melyek nem is kapcsolatosak velük.
Ez a részünkről való figyelmetlenség a szavaknak a gyermekekre való
valódi értelmére vonatkozólag az oka legelső tévedéseiknek és ezek a
tévedések, még ha kigyógyul is belőlük a gyermek, befolyással vannak
esze járására egész életén át. Nem egy alkalmam lesz ezt példákkal
bizonyítani a továbbiak folyamán.

Korlátozzátok tehát, a mennyire lehet, a gyermek szókészletét. Nagy baj
az, ha több a szava, mint fogalma és ha többet tud mondani, mint a
mennyit gondol. Azt hiszem, egyik oka annak, hogy a parasztoknak
többnyire józanabb az eszük járása, mint a városi népnek, hogy kevésbbé
bő a szótáruk. Kevés az eszméjük, de ezeket aztán nagyon helyesen
vonatkoztatják egymásra.

A gyermekkor első fejlődési fokai csaknem mind egyidejüleg jönnek létre.
A gyermek megtanul beszélni, enni, járni, csaknem egy s ugyanabban az
időben. Ez sajátlagosan életének első korszaka. Addig semmivel sem több,
mint a mi anyja ölében volt; nincs érzése, nincs eszméje, alig vannak
érzékletei, még a saját létezését sem érzi:

  Vivit et est vitæ nescius ipse suæ.
  Ovidius Trist. I. könyv.




MÁSODIK KÖNYV.

Eljutottunk az élet második fordulójához, a mikor tulajdonképen véget ér
a gyermekkor, mert az _infans_ – gyermek – és a _puer_ – fiú – szavak
nem synonymak. Az első benne foglaltatik a másodikban és azt jelenti, _a
ki nem tud beszélni;_ innen van, hogy Valerius Maximusnál megtaláljuk
ezt a kifejezést, hogy: _puerum infantem_. De én tovább is a mi nyelvünk
szokása szerint fogom használni a szót egész addig a korig, a mikor már
más nevei vannak.

Mikor a gyermek elkezd beszélni, akkor már kevesebbet sír. Ez a haladás
természetes, az egyik nyelv helyébe jő a másik. A mint meg tudja mondani
szavakkal, mi baja, miért mondaná sírással, hacsak a fájdalma nem nagyon
éles arra, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Ha továbbra is sír, az
azoknak az embereknek a hibája, a kik körüle vannak. Mihelyt Emil
egyszer kimondta, hogy: _fáj nekem_, nagyon éles fájdalomnak kell
lennie, a mely sírásra ingerelje.

Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva hajlandó sírni
semmiért, eldugaszolom könnyeinek forrását azzal, hogy haszontalanná és
hatástalanná teszem sírását. Akármennyit sír, nem megyek hozzá s azonnal
hozzá sietek, ha elhallgatott. Akkor aztán csakhamar az lesz a módja, ha
hívni akar engem, hogy hallgat vagy legfeljebb egyetlen kiáltást hallat.
A gyermek csak a jelek érzékelhető hatása szerint itéli meg azok
értelmét, számára nincs más konvenczió: akármilyen baj éri a gyermeket,
ha egyedül van, ritkán sír, hacsak nincs reménye, hogy meghallják.

Ha elesik, ha estében daganatot kap a fején, ha véres lesz az orra, ha
megvágja az újját, a helyett, hogy megijedt arczczal sietnék hozzá,
veszteg maradok legalább egy kis időre. A baj megtörtént, el kell tehát
viselnie, minden sietségem csak arra való volna, hogy annál jobban
megijeszszem és növeljem az érzékenységét. Alapjában véve nem is annyira
az ütés fáj, mint a félelem, ha az ember megsérült. Legalább ettől az
utóbbi aggodalomtól megkimélném, mert okvetlenül úgy itél bajáról, a
hogy engem itélni lát; ha azt látná, hogy ijedten odafutok, vigasztalom,
sajnálom, azt hinné, már vége van, ha ellenben azt látja, hogy megőrzöm
a hidegvéremet, hamar visszanyeri ő is a magáét és azt hiszi, a baja
meggyógyult, mikor már nem érzi többé. Ebben a korban veszi az ember az
első leczkéket a bátorságból és rémület nélkül szenvedve el a kisebb
fájdalmakat, fokonkint megtanulja elviselni a nagyobbakat.

Egyáltalában nem törődnék vele sokat, ha Emil megütné magát, sőt nagyon
bántana, ha sohasem ütné meg magát és felnőne a nélkül, hogy megismerné
a fájdalmat. A szenvedés az első dolog, melyet meg kell tanulnia és a
melynek tudására legnagyobb szüksége lesz. Úgylátszik, a gyermekek csak
azért kicsinyek és gyöngék, hogy veszély nélkül tanulhassák meg ezt a
fontos leczkét. Ha a gyermek olyan magasról esik le, mint a mekkora
maga, nem töri ki a lábát; ha megüti magát egy bottal, nem töri el a
karját, ha megfogja az éles vasat, nem fogja meg olyan erősen, hogy
mélyen megvágja magát. Nem tudok róla, hogy valaha is láttak volna
szabadjára hagyott gyermeket, a ki megölte vagy megcsonkította volna
magát, vagy csak hogy komoly bajt okozott volna magának, legalább ha nem
hagyták vigyázatlanul magas helyen, vagy egyedül tűz mellett, vagy ha
nem hagytak veszedelmes szerszámokat a keze ügyében. Mit szóljunk arról
az egész gépraktárról, melyet egy gyermek körül összegyüjtenek, hogy
mindenfelől megvédjék a fájdalom ellen? Mire aztán felnő, ki van
szolgáltatva önmagának, bátorság és tapasztalat nélkül, hogy az első
szúrásra már azt hiszi, meg van halva és elájul az első csepp vér
láttára.

Oktató és pedáns mániánk az, hogy váltig arra tanítjuk a gyermeket, a
mit jobban megtanulna magamagától és elfeledkezünk arról, a mit csakis
tőlünk tanulhat meg. Van-e ostobább dolog, mintha azzal vesződünk, hogy
megtanítsuk járni, mintha már láttak volna olyat, a ki mire felnőtt,
dajkája hanyagsága miatt nem tudott volna járni? Ellenkezőleg, hány
ember csámpáskodik egész életén át azért, mert rosszul tanították járni?

Emilnek nem lesz se párnás süvege, sem járó kosara, sem járó szekere,
sem járó szalagja, vagy legalább is attól fogva, hogy az egyik lábát
elébe tudja tenni a másiknak, csak kövezett helyeken fogják ölben
tartani és ezeken is gyorsan átviszik.[25] A helyett, hogy el hagynák
csenevészedni egy szoba dohos levegőjében, mindennap vigyék ki egy mező
közepére. Itt futkoshat, ugrálhat, s ha napjában százszor elesik is,
annál jobb, annál hamarabb tanul meg föltápászkodni. A szabadság okozta
jó érzés kárpótol nem egy sérülésért. Tanítványomon gyakran lesznek
ütődések, de ennek fejében mindig jókedvű lesz; ha a ti
tanítványaitoknak kevesebb az ütődésük, mindig feszélyezettek, mindig
lenyügözöttek, mindig szomorúak lesznek. Alig hiszem, hogy a nyereség az
ő részükön volna.

Még egy másik fejlődés is kevésbbé szükségessé teszi a gyermeknek a
sírást: az ereje fejlődése. Többet birva magamagától, kevesebb szüksége
van rá, hogy máshoz folyamodjék. Erejével együtt nő a belátás is, a mely
képessé teszi, hogy erejét kormányozza. Ezen a második fokon kezdődik
tulajdonképen az egyéniség élete, ettől fogva kezd tudata lenni
magamagáról. Az emlékezet kiterjeszti az azonosság érzését létének
minden pillanatára, akkor lesz valóban egygyé, ugyanazzá, következőleg
immár képessé a boldogságra vagy nyomorúságra. Fontos dolog tehát, hogy
elkezdjük úgy tekinteni, mint erkölcsi lényt.

Ámbár körülbelül a lehető leghosszabbra tűzzük ki az emberi élet határát
és a valószínűségét bármely korban annak, hogy ezt a határt
megközelíthesse az ember, semmi sem bizonytalanabb, mint egy-egy ember
életének tartama; nagyon kevesen érik meg azt a végső határt. Az élet
leginkább a kezdetén forog koczkán; mennél kevesebbet élt valaki, annál
kevesebb reményt vethet az életbe. A megszülető gyermekeknek legfeljebb
a fele éri meg a serdült kort és valószínű, hogy a tanítványod nem fogja
megérni a férfikort.

Mit kell tehát gondolni arról a barbár nevelésről, a mely feláldozza a
jelent egy bizonytalan jövőnek, a mely megterheli a gyermeket mindenféle
lánczokkal és azon kezdi, hogy boldogtalanná teszi csak azért, hogy
biztosítson számára tudom is én micsoda távoleső boldogságot, a melyről
föltehető, hogy soha nem is fogja élvezni. Még ha föltételezném is, hogy
ez a nevelés tárgyában észszerű, hogy nézhetném megbotránkozás nélkül,
ha szegény szerencsétlenekre elviselhetetlen igát vetnek és olyan
folytonos munkának vetik alá őket, mint a gályarabokat a nélkül, hogy
biztosak volnának benne, hogy mind ez a gondoskodás egykor hasznukra fog
válni. A vidámság kora könnyek, verések, szidások, rabszolgaság közben
telik el. Kínozzák a boldogtalant a saját java érdekében és nem látják a
halált, a melyet előhívnak és a mely ennek a szomorú előkészületnek a
kellős közepén ragadja el. Ki tudja, mennyi gyermek pusztul el apja vagy
mestere eszeveszett bölcsesége következtében? Örülve, hogy megmenekülnek
a kegyetlenkedéstől, egyedüli hasznuk a szenvedésekből, melyeket el
kellett türniök, hogy meghalnak a nélkül, hogy sajnálnák életüket,
melynek csak kínjait ismerték.

Emberek, legyetek emberségesek, ez az első kötelességtek: legyetek
emberségesek minden társadalmi osztály, minden életkor iránt, minden
iránt, a mi nem idegen az embertől. Micsoda bölcseség létezhetik rátok
nézve az emberségességen kívül? Szeressétek a gyermekeket, kedvezzetek
játékaiknak, kedvteléseiknek, szeretetreméltó ösztöneiknek. Kicsoda nem
kivánta vissza közületek néha-néha azt a kort, a mikor a nevetés mindig
az ajkunkon van és a mikor a lélekben mindig béke honol? Miért akarjátok
megfosztani ezeket a kis ártatlanokat annak az oly rövid időnek
élvezetétől, a mely úgyis eltünik és attól az értékes jótól, melylyel
még nem is tudnak visszaélni? Miért akarjátok megtölteni keserűséggel és
fájdalommal azokat az oly gyorsan tünő éveket, a melyek nem térnek
számukra vissza, a hogy számotokra sem térnek vissza. Apák, tudjátok-e,
melyik pillanatban leskelődik gyermeketekre a halál? Ne szerezzetek
magatoknak szemrehányásokat azzal, hogy megfosztjátok őket azoktól a
csekély számú percektől, melyeket a természet ad nekik: a mint érezni
tudják a lét gyönyörét, hadd élvezzék, hogy ha bármely pillanatban
szólítja is el őket isten, ne haljanak meg a nélkül, hogy élvezték volna
az életet.

Hány hang fog fölemelkedni ellenem! Már messziről hallom annak a hamis
bölcseségnek a zaját, a mely szüntelenül kivetkőztet önmagunkból, a mely
a jelent mindig semmibe veszi és lankadatlanúl arra a jövőre néz, a mely
annál messzebbre szalad el, mennél előbbre jutunk és addig hajszol oda,
a hol nem vagyunk, míg végre nem leszünk sehol sem.

Azt felelitek erre, hogy ekkor van ideje megjavítani az ember rossz
hajlamait; hogy a gyermekkorban, mikor a szenvedés kevésbbé érezhető,
kell megsokasítani, hogy megkiméljük tőle az értelem korát. De ki mondja
meg nektek, hogy ennek elrendezése tőletek függ és hogy mindazok a szép
tanítások, melyekkel a gyermek gyönge szellemét elhalmozzátok, nem
lesznek-e rá nézve egy napon veszedelmesebbek, mint a milyen hasznosak?
Ki biztosít benneteket a felől, hogy bármit is megkiméltek azok által a
fájdalmak által, melyeket a gyermekre bőven rámértek? Miért róttok rá
több bajt, mint a mennyit az állapota el tud viselni, a nélkül, hogy
biztosak volnátok benne, hogy a jelenlegi bajok a jövőbeliek enyhítésére
szolgálnak? És mivel bizonyítjátok be, hogy azok a rossz hajlamok,
melyekből állítólag kigyógyítjátok, nem a ti rosszul értelmezett
gondoskodásotokból származnak-e inkább, mint a természetből? Boldogtalan
elővigyázat, a mely egy élőlényt a jelenben nyomorulttá tesz, abban a
jól vagy rosszul megalapozott reményben, hogy egykor majd boldoggá
teszi! Ha ezek a köznapi okoskodók összetévesztik a rakonczátlanságot a
szabadsággal s a boldoggá tett gyermeket az elkényeztetett gyermekkel,
meg kell őket tanítani a megkülönböztetésre.

Hogy ne szaladjunk agyrémek után, ne feledjük el, mi felel meg a
helyzetünknek. Az emberiségnek megvan a maga helye a dolgok rendjében; a
gyermekkornak is megvan a maga helye az emberi élet rendjében; az embert
kell tekintetbe venni az emberben, a gyermeket a gyermekben.
Mindegyiknek megjelölni a helyét és ebben megerősíteni őt, elrendezni az
emberi szenvedélyeket az ember helyzete szerint, ez minden, a mit
jólléteért tehetünk. A többi idegen okoktól függ, melyek nem állanak
hatalmunkban.

Nem tudjuk, mi a tökéletes boldogság vagy boldogtalanság. Minden vegyes
ebben az életben, nem élvezhetünk tiszta érzést, nem maradunk két
perczig ugyanabban a helyzetben. Lelkünk hangulatai ép úgy, mint testünk
módosulásai szakadatlan folyásban vannak. A jó és a rossz közös
valamennyiünkkel, de különböző mértékben. A legboldogabb az, a ki
legkevesebb kínt szenved; a legboldogtalanabb az, a ki legkevesebb
örömet élvez. Mindig több a szenvedés, mint a gyönyör: íme, a
mindnyájunkkal közös különbség. Az ember boldogsága idelenn a földön
tehát csak negativ állapot, a bajok legkisebb mennyiségén kell mérnünk,
melyeket szenved.

Minden fájdalom-érzés elválaszthatatlan a fájdalomtól való szabadulás
vágyától; minden örömérzés elválaszthatatlan az öröm élvezésének
vágyától: minden vágy nélkülözést tételez fel és minden nélkülözés,
melyet érez az ember, kellemetlen; boldogtalanságunk vágyaink és
képességeink aránytalanságából származik. Az érző lény, a melynek
képességei egyenlők, tökéletesen boldog lény volna.

Miben áll tehát az emberi bölcseség, vagy a valódi boldogság útja? Nem
épen abban, hogy csökkentsük vágyainkat, mert ha erőnkön alúl
maradnának, képességeink egy része tétlen maradna és nem élvezhetnők
egész létünket; abban sem, hogy kiterjeszszük képességeinket, mert ha
vágyaink egyidejüleg nagyobb arányban növekednének, csak annál
boldogtalanabbakká lennénk: de inkább abban, hogy csökkentsük a vágyak
túlsúlyát a képességekkel szemben és teljes egyenlőségre juttassuk a
képességet az akarattal. Csak ekkor érjük el, hogy minden erőnk
működésben van s a lélek mégis nyugodt marad és hogy az ember rendezett
állapotba jut.

Így is rendezte be kezdetben a természet, a mely mindent a lehető
legjobban csinál meg. Eleitől fogva csak a fentartására szükséges
vágyakat oltja bele és az ezek kielégítésére elegendő képességeket. A
többieket mintegy tartalékul helyezi el lelke mélyén, hogy a szükség
szerint kifejlődjenek. Csak ebben a kezdetleges állapotban fordul elő,
hogy a vágy és a képesség egyensúlyban van és hogy az ember nem
boldogtalan. A mint ezek a virtuális képességei működésbe lépnek, a
képzelet, a legtevékenyebb valamennyi között, föléled és elébük kerül. A
képzelet terjeszti ki számunkra a lehetőségek mértékét, akár a jóra,
akár a rosszra s következőleg fölkelti és táplálja a vágyakat
kielégitésük reményével. De a tárgy, a melyet már a kezünkben hittünk,
gyorsabban eltünik, semhogy követni tudnók; mikor már azt hittük, hogy
elértük, átalakul és ismét messziről mutatja magát. Nem látván többé a
már áthaladt pályát, nem veszszük semmibe s az, a melyet még át kell
haladnunk, szüntelenül nő és terjeszkedik. Így merítjük ki magunkat a
nélkül, hogy a czélponthoz érnénk és mennél jobban hatalmunkba kerítjük
az élvezetet, annál inkább eltávolodik tőlünk a boldogság.

Ellenben mennél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál
kisebb a távolság képességei és vágyai közt s következőleg kevésbbé van
távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbbé nyomorult, mint mikor
hiányával látszik lenni mindennek, mert a nyomoruság nem a dolgok
nélkülözésében van, hanem a szükség érezhetőségében.

A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen; nem
tudván kitágítani az egyiket, szorítsuk meg a másikat, mert minden
szenvedésünk, a mely igazán boldogtalanná tesz, csakis e kettőnek
különbözőségéből származik. Vegyétek ki magatokból az erőt, az
egészséget, az önmagatokról való jó véleményt, s az élet minden java a
képzelődésben van; vegyétek ki a test fájdalmait és a lelkiismeret
mardosásait s minden bajunk képzelt. Ez a tétel köznapi, fogják mondani.
Megengedem, de gyakorlati alkalmazása nem köznapi; s itt csupán csak a
gyakorlatról van szó.

Mikor azt mondják, hogy az ember gyönge, mit akarnak ezzel mondani? Ez a
szó: gyöngeség egy vonatkozást jelent, egy viszonyát annak a lénynek,
melyre alkalmazzák. Az, a kinek több az ereje, mint a mennyi szükséges,
akár ha rovar vagy féreg, erős lény; a kinek több erőre volna szüksége,
mint a mennyije van, akár ha elefánt vagy oroszlán, akár hódító, hős,
akár ha isten volna is, gyönge lény. A lázadó angyal, a ki félreismerte
természetét, gyöngébb volt, mint a boldog halandó, a ki békében él a
maga természete szerint. Az ember nagyon erős, ha megelégszik vele, hogy
az legyen, a mi; nagyon gyönge, mikor fölébe akar emelkedni ember
voltának. Ne képzeljétek valahogy, hogy ha fokozzátok képességeiteket,
fokozzátok erőtöket is; ellenkezőleg, csökkentitek, ha gőgötök náluknál
jobban fokozódik. Mérjük meg sphaeránk sugarát és maradjunk meg a
közepében, mint a rovar a maga szövedékében: akkor mindig beérjük
önmagunkkal és nem kell panaszkodnunk gyöngeségünk miatt, mert nem
fogjuk soha érezni.

Minden állatnak épen annyi képessége van, a mennyi fentartásához kell;
csak egyedül az embernek van fölöslege. Nem különös dolog-e, hogy ez a
fölösleg legyen boldogtalanságának eszköze? Minden országban többet ér
az ember karja, mint a mennyiből meg tud élni. Ha meg volna benne az a
bölcseség, hogy ezt a fölösleget ne számítsa semmibe, mindig megvolna
neki a mi szükséges, mert nem volna neki soha túlságos sok. A nagy
szükségletek, mondta Favorinus,[26] a nagy javakból erednek és gyakran a
legjobb módja, hogy megszerezzük azokat a dolgokat, a melyek híjával
vagyunk, ha megfosztjuk magunkat azoktól, a melyek megvannak nekünk.

Épen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorúsággá, hogy a fokozásán
fáradozunk. Minden ember, a ki nem akart többet, mint élni, boldogan
élt; következőleg jól élt, mert mi haszna lett volna belőle, ha gonosz
lett volna?

Ha halhatatlanok volnánk, nagyon boldogtalan lények volnánk. Keserves
dolog meghalni, kétségkívül; de édes remélni, hogy nem fogunk örökké
élni és hogy egy jobb élet véget fog vetni ez élet gyötrelmeinek. Ha
felajánlanák nekünk a halhatatlanságot ezen a földön, kicsoda akarná
elfogadni ezt a szomorú ajándékot?[27] Milyen menedék, milyen remény,
milyen vigasztalás maradna számunkra a sors kegyetlensége és az emberek
igazságtalansága ellen? A tudatlan, a ki nem gondol előre, kevéssé érzi
az élet értékét és kevéssé fél elvesztésétől; a felvilágosodott ember
látja a sokkal nagyobb értékű javakat, a melyeket nálánál többre becsül.
Csak a féltudás és az álbölcseség csinál legrosszabb bajt a halálból, a
mikor tekintetünket épen csak a halálig terjeszti ki s nem azon túlra
is. A halál kényszerüsége a bölcs embernek csak ok arra, hogy elviselje
az élet gyötrelmeit. Ha nem volnánk benne bizonyosak, hogy egykor el
fogjuk veszteni, nem érne annyit a föntartása.

Erkölcsi bajaink mind a képzelődésből származnak, kivéve egyet: a bűnt;
ez pedig tőlünk függ. Fizikai bajaink vagy magukat emésztik fel, vagy
minket. Az idő vagy a halál a gyógyszerünk, de annál többet szenvedünk,
mennél kevesebbet tudunk szenvedni és több kínt szerzünk magunknak
betegségeink gyógyításával, mint a mennyit elviselésükkel szenvednénk.
Élj a természetnek megfelelően, légy türelmes és kergesd el az
orvosokat: a halált nem fogod ugyan elkerülni, de csak egyszer fogod
érezni; holott az orvosok mindennap beleoltják megzavart képzelődésedbe
és hazug művészetük, a helyett, hogy meghosszabbítaná napjaidat,
megfoszt élvezetüktől. Mindig azt fogom kérdezni, micsoda igazi jót tett
ez a művészet az embereknek. Néhányan azok közül, a kiket meggyógyít,
meghalnának, az igaz, de milliói azoknak, a kiket megöl, életben
maradnának. Okos ember, ne játszszál ezen a lutrin, a melyben nagyon is
sok az eshetőség ellened. Szenvedj, halj meg vagy gyógyulj meg: de
mindenekfelett élj, utolsó órádig.

Az emberi intézményekben minden bolondság és ellenmondás. Mennél többet
veszít értékéből életünk, annál többet foglalkozunk vele. Az aggastyánok
jobban sajnálják, mint a fiatalok, nem akarják elveszíteni az
előkészületeket, melyeket élvezésére tettek; bizony keserves dolog
meghalni hatvan éves korban, mielőtt az ember elkezdett volna élni. Azt
hiszik, hogy az emberben erős szeretet él saját fentartására és ez igaz;
de azt nem látják, hogy ez a szeretet, a milyennek mi érezzük, nagy
részben az emberek műve. Természettől fogva az ember csak annyira
törődik a maga fentartásával, a mennyire hatalmában vannak az erre való
eszközök; a mint ezek az eszközök eltünnek kezéből, megnyugszik és
meghal a nélkül, hogy haszontalanul kínozná magát. A lemondás első
törvényét a természettől kapjuk. A vadak, úgy mint a vadállatok, nagyon
kevéssé védekeznek a halál ellen és csaknem panasz nélkül viselik el. Ha
ez a törvény le van rombolva, alakul egy másik, a mely az észből fakad;
de kevesen tudják belőle levonni és ez a mesterséges lemondás sohasem ép
olyan teljes és teli, mint az első.

Az elővigyázat! Az elővigyázat, a mely szüntelenül kivetkőztet magunkból
és gyakran oda helyez, a hova sohasem jutunk el, – ime ez az igazi
forrása minden boldogtalanságunknak. Micsoda mániája egy olyan
ideiglenes lénynek, mint az ember, hogy mindig a messzeségbe néz, olyan
jövőbe, a mely oly ritkán következik be és elhanyagolja a jelent, a
melyben biztos! Annál gyászosabb mánia, mert szüntelenül növekszik a
korral és mert az aggastyánok mindig bizalmatlankodók, előregondoskodók,
fukarok, inkább megvonják maguktól a ma szükségeset, mint hogy száz év
mulva nélkülözzék a fölöslegeset. Így ragaszkodunk mindenhez,
belekapaszkodunk mindenbe; az idő, a hely, az emberek, a dolgok, mindaz,
a mi van, mindaz, a mi lesz, fontos mindegyikünknek: a saját
egyéniségünk csak a legkisebb része énünknek. Mindenki, hogy úgy
mondjam, kiterjeszti magát az egész földre és érzékenynyé lesz ezen az
egész nagy felületen. Csodálni való-e, hogy bajaink megsokasodnak minden
ponton, a melyen sebezhetők vagyunk? Hány fejedelem keseredik el olyan
ország miatt, a melyet sohase látott! Hány kereskedő van, a kit elég
Indiában megsérteni, hogy Párisban kiabáljon!

Vajjon a természet távolítja-e el az embereket önmaguktól? Vajjon a
természet akarja-e, hogy mindenki másoktól tanulja meg a rendeltetését
és néha utolsónak tanulja meg, úgy hogy akárhányan haltak meg boldogan
vagy boldogtalanul, a nélkül, hogy valaha tudtak volna róla? Látok egy
friss, vidám, erős, magát jól érző embert, jelenléte örömet sugall,
szemeiből a megelégedés, a jólét sugárzik, a boldogság képmását hordja
magával. Jön egy levél a postán, a boldog ember megnézi, neki szól,
felnyitja, elolvassa. Külseje egy pillanat alatt megváltozik; elsápad,
elájul. Magához térve sír, nyugtalankodik, nyög, tépi a haját, megtölti
a levegőt siránkozásával, olyan, mintha rettentő görcsök fogták volna
el. Bolond! Mit vétett neked ez a papiros? Melyik tagodtól fosztott meg?
Milyen bűnt követtetett el veled? Végül, mit változtatott meg benned,
hogy ilyen állapotba jutottál, a milyenben látlak?

Ha a levél eltévedt volna, ha könyörületes kéz a tűzbe vetette volna,
ennek az egyszerre boldog és boldogtalan halandónak a sorsa alighanem
sajátszerű probléma lett volna. Szerencsétlensége, fogjátok mondani,
tényleges volt. Nagyon jól van, de nem érezte volna. Hol volt tehát?
Boldogsága képzelt volt. Vagyis: az egészség, a vidámság, a jóllét, a
lelki nyugalom csak látomány. Nem élünk többé ott, a hol vagyunk, csak
ott élünk, a hol nem vagyunk. Megéri-e hát a fáradságot, ennyire félni a
haláltól, ha az, a miben élünk, megmarad?

Oh ember! Korlátozd létedet önmagadra és nem leszel többé boldogtalan.
Maradj azon a helyen, a melyet a természet kijelöl neked a lények
lánczolatában, semmi sem fog tudni téged innen kiűzni; ne ágaskodj fel a
szükségszerűség kemény törvénye ellen s ne merítsd ki, ellen akarva neki
állni, azokat az erőket, a melyeket az ég nem azért adott neked, hogy
kiterjeszd vagy meghosszabbítsd létedet, hanem csupán azért, hogy
fentartsd, a hogy ő neki tetszik s a mennyire ő neki tetszik.
Szabadságod, hatalmad csak oly messzire terjed, mint természetes erőid,
azon túl nem; a többi mind rabszolgaság, illuzió, káprázat. Maga az
uralkodás is szolgai, ha a közvéleménytől függ, mert azoknak
előitéleteitől függsz, a kiken az előitéleteik révén uralkodol. Hogy úgy
vezethesd őket, a hogy neked tetszik, úgy kell magadat vezetned, a hogy
nekik tetszik. Csak meg kell változtatniok gondolkodásuk módját, neked
is akarva-akaratlan meg kell változtatnod eljárásod módját. A kik
közeledben vannak, csak tudniok kell irányítani a nép véleményét, melyet
neked kormányoznod kell, vagy a kegyenczekét, a kik téged kormányoznak,
vagy a családodét, vagy a tiéidet: azok a vezérek, udvaronczok, azok a
papok, azok a katonák, azok az inasok, azok az udvari cselédek, akár a
gyermekek is, ha olyan lángelme vagy is, mint Themistocles,[28] úgy
vezetnek légióid közepette, mint a gyermeket. Tehetsz, a mit akarsz,
igazi tekintélyed sohasem lesz több, mint az igazi képességed. A mint
mások szemével kell látni, az ő akaratukkal is kell akarni. Népeim
alattvalóim, mondod büszkén. Jól van. De te, mi vagy te? Minisztereid
alattvalója. És minisztereid maguk részéről mik? Alattvalói
hivatalnokaiknak, szeretőiknek, szolgáik szolgáinak. Fogj meg mindent,
bitorolj mindent és aztán szórd a pénzt tele kézzel, állíts fel
ágyu-ütegeket, emelj bitófákat és hóhér-kerekeket, bocsáss ki
törvényeket és rendeleteket, sokasítsd meg a kémeket, a katonákat,
hóhérokat, börtönöket, lánczokat, – szegény kicsi ember, mit ér neked
mindez? Nem fognak azért sem jobban szolgálni, sem kevésbbé meglopni,
sem kevésbbé rászedni és nem leszel semmivel korláttalanabb. Mindig azt
fogod mondani: akarom és mindig azt fogod tenni, a mit a többiek
akarnak.

Csak az teszi a maga akaratát, a kinek nincs rá szüksége, hogy mások
karjaival toldja meg a magáét, ha meg akarja tenni; a miből az
következik, hogy minden jóknak elseje nem a tekintély, hanem a
szabadság. Az igazán szabad ember csak azt akarja, a mire képes és azt
teszi, a mi neki tetszik. Ime, az én alapeszmém. Nem kell egyebet tenni,
mint ezt alkalmazni a gyermekkorra és a nevelés minden szabálya
levezethető belőle.

A társadalom gyöngébbé tette az embert, nem csak azzal, hogy megvonta
tőle a saját erőire való jogot, hanem különösen azzal, hogy elégtelenné
tette ez erőit. Ezért sokszorozódnak vágyai gyöngeségével s éppen ebben
van a gyermekkor gyöngesége, összehasonlítva a férfikorral. Ha a meglett
ember erős lény és ha a gyermek gyönge lény, ez nem azért van, mert az
előbbinek egyáltalán több az ereje, hanem azért, mert az előbbi
természetszerűleg megállhat magamagában, a mit az utóbbi nem tehet. A
meglett embernek tehát több akarata kell, hogy legyen, a gyermeknek több
szeszélye; ezen a szón mindazokat a vágyakat értem, melyek nem igazi
szükségletek és a melyeket csak másnak segítségével lehet kielégíteni.

Megmondtam a gyöngeség állapotának az okát. A természet gondoskodott
róla az apák és anyák ragaszkodása által, de ennek a ragaszkodásnak is
lehet túlsága, hiánya és vissza is lehet vele élni. A szülők, a kiknek
megvan a maguk helye a polgári társadalomban, időnek előtte beleviszik a
gyermeket. Azzal, hogy több szükségletet oltanak bele, mint a mennyi
kell, nem enyhítik, hanem növelik gyöngeségét. Növelik még azzal is,
hogy azt követelik tőle, a mit a természet nem követel, azáltal, hogy
alávetik akaratuknak azt a kevés erejét, a mi saját akaratának
szolgálatára való, egy vagy más részről rabszolgasággá változtatva azt a
kölcsönös függést, a melyben a gyermeket gyöngesége, őket pedig
ragaszkodásuk tartja.

Az okos ember meg tud maradni a maga helyén; de a gyermek, a ki nem
ismeri a maga helyét, nem tudná magát rajta megtartani. Ezer kibúvója
van köztünk, a melyeken kiléphet belőle, azok dolga ott tartani őt, a
kik nevelik s ez nem könnyű feladat. Ne legyen sem állat, sem ember,
hanem gyermek, kell, hogy érezze gyöngeségét, de ne szenvedjen általa,
kell, hogy függjön, de ne engedelmeskedjék vakon; kell, hogy kérjen, de
ne parancsoljon. Csak szükségletei miatt van másoknak alávetve és azért,
mert ezek jobban látják, hogy mi hasznos neki, mi szolgál vagy árthat
fenmaradásának. Senkinek, még az apának sincs rá joga, hogy olyat
parancsoljon a gyermeknek, a mi semmire se jó neki.

Mielőtt az emberi előitéletek és intézmények megváltoztatták volna
természetes hajlamainkat, a gyermekek és a felnőttek boldogsága egyaránt
szabadságuk felhasználásában áll; de az előbbieknek ezt a szabadságát
korlátozza gyöngeségük. Mindenki boldog, a ki azt teszi, a mit akar, ha
eleget tud tenni maga-magának; így van az a természetes állapotban élő
embernél. A gyermekek még a természetes állapotban is csak tökéletlen
szabadságot élveznek, a mely hasonló ahhoz, a melyet a polgári
társadalomban élő emberek élveznek. Mindegyikünk, nem tudva többé
függetleníteni magát a többiektől, ebben a tekintetben gyöngévé és
nyomorulttá válik. Azért teremttettünk, hogy emberek legyünk, a
törvények és a társadalom visszasülyesztettek a gyermekkorba. A
gazdagok, a nagyok, a királyok mind olyan gyermekek, a kik látva, hogy
mindenki siet enyhíteni nyomoruságukon, ebből gyermeteg hiúságot
merítenek és nagyon büszkék arra a gondoskodásra, a melyben nem
részesítenék őket, ha kész emberek volnának.

Ezek az elmélkedések fontosak és a társadalmi rendszer minden
ellenmondásának megoldására szolgálnak. Kétféle függés van: függés a
dolgoktól, mely a természettől való és függés az emberektől, a mely a
társadalomtól való. A dolgoktól való függés, nem lévén benne semmi
erkölcsi tartalom, nem árt a szabadságnak és nem nemzője semmiféle
véteknek; az emberektől való függés a természet rendje ellen való[29]
lévén, minden vétek nemzője s úr és rabszolga kölcsönösen elaljasodik
általa. Ha van mód a társadalom e bajának gyógyítására, ez nem lehet
más, mint a törvényt tenni az ember helyébe és a közakaratot valóságos
erővel fölszerelni, a mely fölötte áll minden külön-akarat
hatásosságának. Ha a nemzetek törvényeinek is meglehetne, mint a
természet törvényének, az a hajthatatlansága, melyen soha semmiféle
emberi erő nem győzedelmeskedhetik, akkor az emberektől való függés
visszaváltoznék dolgoktól való függéssé, egyesítve volna a respublikában
a természetes állapot minden előnye a polgári állapotéval, a
szabadsághoz, a mely vétkektől menteseknek tartja meg az embereket,
hozzájárulna az erkölcsiség, a mely fölemeli őket az erényhez.

Tartsátok a gyermeket csupán a dolgoktól való függésben s akkor a
természet rendjét követitek nevelése haladásában. Észszerűtlen
akarásával csak fizikai akadályokat állítsatok szembe, vagy olyan
büntetéseket, a melyek magukból tetteiből folynak és a melyekre
alkalomadtán visszaemlékszik; nem megtiltani kell, hogy rosszat tegyen,
hanem megakadályozni. A tapasztalat vagy a tehetetlenség kell, hogy
helyettesítse nála a törvényt. Ne engedjetek semmit kivánságának azért,
mert kivánja, hanem mert szüksége van rá. Hogy ne is tudja, mi az
engedemesség, a mikor tesz valamit, s ne tudja azt sem, hogy mi az
uralkodás, mikor érte tesznek valamit. Hogy egyaránt érezze szabadságát
a saját tetteiben s a tiéitekben. Pontosan annyira pótoljátok ki hiányzó
erőit, a mennyire szüksége van, hogy szabad legyen, nem pedig
zsarnokoskodó, hogy szolgálataitokat a megalázás bizonyos nemével
fogadva el, vágyakozzék arra a pillanatra, a mikor nélkülözheti őket és
a mikor meglesz az a dicsősége, hogy maga szolgálhatja ki magát.

A természetnek megvannak az eszközei a test megerősítésére és
növesztésére, a melyek ellen nem szabad soha semmit tenni. Nem szabad
kényszeríteni a gyermeket, hogy veszteg maradjon, mikor menni akar, sem
arra, hogy járjon, mikor egy helyben akar maradni. Ha a gyermek akarata
nincs a mi hibánkból elkényeztetve, semmit sem akar ok nélkül. Ugrálnia,
futkosnia, kiabálnia kell, ha kedve van rá. Minden mozdulata erősödni
igyekvő szervezetének szükséglete, de bizalmatlanul kell nézni mindazt,
a mi olyat kiván, a mit maga meg nem tudna tenni és a mit másnak kell a
kedvéért megtenni. Gondosan meg kell külömböztetni az igazi
szükségletet, a természetes szükségletet a növekedni kezdődő szeszélyből
fakadó szükséglettől, vagy attól, a mely nem származik egyébből, mint az
életnek abból a túlságából, a melyről szóltam.

Megmondtam már, mit kell tenni, mikor a gyermek sír, hogy megkapja ezt
vagy azt. Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy a mint szóval tudja kérni, a
mit kiván és mégis sírással teszi nyomatékosabbá kérelmét, hogy hamarabb
megkapja vagy hogy legyőzzön egy tilalmat, – visszavonhatatlanul el kell
utasítani. Ha szükséglet szólaltatta meg, ezt neked tudnod kell és
azonnal meg kell tenned, a mit kér, de bármiben is engedni könnyeinek
annyi, mint könnyek ontására izgatni, megtanulni a jóakaratodban való
kételkedésre s azt a hitet kelteni benne, hogy a kellemetlenségnek
nagyobb hatalma van fölötted, mint a jóindulatnak. Ha nem tart téged
jónak, hamar gonoszindulatúvá lesz, ha gyöngének tart, hamar akaratos
lesz: fontos dolog mindig az első jelre megtenni neki mindent, a mit nem
akarsz visszautasítani. Ne légy bőkezű a visszautasításban, de ne vond
vissza soha.

Mindenekfelett óvakodjatok üres udvariassági formulákat oltani bele a
gyermekbe, a melyek varázsszavak szolgálatát teszik neki, hogy alávessen
akaratának mindent, a mi körülveszi s hogy azonnal megkapjon mindent, a
mi tetszik neki. A gazdagok czeremóniás nevelésében sohasem mulasztják
el, hogy a gyermeket udvarias parancsolgatásra ne tanítsák, előirva neki
a szólamokat, melyekkel élnie kell, hogy senki se merjen neki
ellenállni; az ő gyermekeiknek nincs sem kérő hangja, sem kérő modora,
olyan arrogánsak még mikor kérnek is, mint mikor parancsolnak, mintha
annál biztosabbak volnának benne, hogy engedelmeskedni fognak nekik.
Meglátni mindjárt, hogy a _sziveskedjék_ a szájukban annyit jelent, hogy
_akarom_, a _kérem_ annyit, mint _parancsolom_. Csodálatraméltó
udvariasság, a melynek nincs más czélja számunkra, mint megváltoztatni a
szók értelmét, hogy ne tudjunk soha máskép beszélni, mint parancsolva. A
mi engem illet, a ki kevésbbé féltem Emilt attól, hogy goromba lesz,
mint attól, hogy arrogáns, sokkal jobban szeretem, ha kérő hangon
mondja, hogy _tegye meg_, mint parancsoló hangon, hogy _kérem_. Nem a
szólam a fontos nekem, a melyet használ, hanem az értelem, melyet
hozzákapcsol.

Van túlzott szigorúság és van túlzott engedékenység, mind a kettő
egyformán kerülendő. Ha megengeditek, hogy a gyermek szenvedjen,
veszélyeztetitek egészségét, életét, igazán szerencsétlenné teszitek; ha
sok gonddal megkimélitek mindennemű kellemetlenségtől, nagy
szenvedéseket készíttek elő számára, kényessé, érzékenynyé teszitek,
kiveszitek az emberi állapotból, a melybe pedig egy napon ellenetekre is
vissza fog térni. Hogy ki ne tegyétek a természet bizonyos bajainak,
magatok csináltok neki olyan bajokat, melyeket a természet nem szánt
neki. Azt mondhatjátok erre, hogy magam is beleesem azoknak a rossz
apáknak a hibájába, a kiknek szemére vetettem, hogy föláldozzák
gyermekük boldogságát egy távol jövőre való tekintetnek, a mely talán be
sem fog soha következni.

Egyáltalán nem; mert a szabadság, melyet növendékemnek adok, bőségesen
kártalanítja azokért a könnyű fajta kényelmetlenségekért, a melyeknek
kiteszem őt. Apró kölykeket látok játszani a hóban, lilaszínűek,
dermedtek, alig tudják mozgatni az ujjukat. Csak rajtuk áll, hogy
bemenjenek melegedni, de nem teszik; ha kényszerítenék őket,
százszorosan jobban éreznék a kényszer szigoruságát, mint a hidegét.
Miről panaszkodtok tehát? Szerencsétlenné teszem-e gyermeketeket, mikor
csak olyan kényelmetlenségeknek teszem ki, a melyeket szivesen tűr?
Javára teszek a jelen pillanatban, ha szabadon hagyom, javára teszek a
jövőre nézve, ha fölfegyverzem olyan bajok ellen, melyeket el kell
viselnie. Ha választhatna, az én növendékem akar-e lenni, vagy a tiétek,
az hiszitek, habozna egy pillanatig is?

El tudjátok képzelni, hogy lehet igazi boldogság valami lényre nézve
természetes valóján kívül? És nem a valójából kivetkőztetése-e az
embernek, ha egyformán el akarják vonni fajának minden bajától? Igenis,
fenntartom állításomat: hogy élvezni tudja a nagy jókat, meg kell
ismernie a kis bajokat; ezt a természete kivánja meg. Ha fizikailag
túlságosan jól megy a dolga, megromlik az erkölcse. Az az ember, a ki
nem ismerné a fájdalmat, nem ismerné sem az emberiség ellágyulásait, sem
a részvétet, sem a gyöngédséget; szíve nem indulna meg semmin, nem volna
társas lény, szörnyeteg volna a hozzá hasonlók között.

Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet boldogtalanná tedd?
Hozzászoktatni, hogy mindent megkap, mert vágyai kielégítésük könnyűsége
folytán szüntelenül növekedve, előbb-utóbb a tehetetlenség kényszerítene
akaratod ellenére, hogy a megtagadáshoz folyamodjál és ez a szokatlan
megtagadás több szenvedést okozna neki, mintha nélkülöznie kellene azt,
a mit kiván. Kezdetben a pálcza kellene neki, mely a kezedben van, aztán
megkivánná a zsebórádat, később a repülő madarat, a ragyogó csillagot,
megkivánna mindent, a mit lát. Ha csak isten nem volnál, hogyan
elégítenéd ki?

Természetes hajlama az embernek, hogy mindent a magáénak tekint, a mi
hatalmában van. Ebben az értelemben bizonyos fokig igaz Hobbes állítása:
szorozzátok meg vágyainkkal a kielégítésükre való eszközöket és mindenki
ura lesz mindennek. A gyermek tehát, a kinek csak akarnia kell, hogy
kapjon, a mindenség tulajdonosának hiszi magát, minden embert
rabszolgájának tekint és mikor végül kénytelenek valamit visszautasítani
neki, ő lehetségesnek tartva mindent, a mit parancsol, ezt a
visszautasítást lázadásnak minősíti; szemében minden ok, a melyet olyan
korban fejtegetnek előtte, mikor még nem tud okoskodni, nem egyéb, mint
ürügy, mindenben a rosszakaratot látja, a képzelt igazságtalanság érzése
ingerültté teszi természetét, meggyülöli az egész világot és a nélkül,
hogy hálás lenne az engedékenységért, felháborodik minden ellenzésen.

Hogy képzelhetném, hogy az ilyen harag uralma alatt levő s a
legmérgesebb szenvedélyektől emésztett gyermek valaha boldog lehessen?
Boldog! Deszpota volna, vagyis egyszerre a leghitványabb rabszolga és a
legnyomorultabb teremtés. Láttam ily módon nevelt gyermekeket, a kik azt
akarták, hogy forgassák fel egy szempillantás alatt az egész házat, hogy
hozzák le nekik a kakast a toronyról, hogy állítsanak meg egy menetelő
ezredet, hogy tovább hallhassa a dobost, – a levegőt hasogatták
visongásukkal, nem hallgatva senkire, mikor nem engedelmeskedtek nekik
azonnal. Hiába igyekezett mindenki kedvükre lenni, kivánságaik
felingerlődtek a teljesítés könnyüségétől, makacsul ragaszkodtak a
lehetetlen dolgokhoz és mindenütt csak ellenmondásra, akadályokra,
szenvedésre, fájdalomra találtak. Mindig zugolódva, mindig lázadozva,
mindig dühösen, sirással és panaszkodással töltötték napjaikat: vajjon
szerencsés lények voltak-e? A gyöngeség és a zsarnokoskodás együtt csak
bolondságot és nyomoruságot nemzenek. Két elkényeztetett gyermek közül
az egyik megveri az asztalt, a másik megkorbácsoltatja a tengert; sokat
kell korbácsolniok és verniök, a mig nyugodtan élhetnek.

Ha az uralkodás és zsarnokság eszméi nyomorultakká teszik őket
gyermekségüktől fogva, mi lesz velük, ha felnőnek és az emberekkel való
érintkezésük kiterjed és megsokszorozódik. Hozzászokva, hogy minden
meghajol előttük, micsoda meglepetéssel fogják a világba belépve érezni,
hogy minden ellenáll nekik és hogy összeroncsolja őket a a súlya annak a
mindenségnek, melyről azt hitték, hogy kényük-kedvük szerint mozog!
Szemtelen modoruk, gyermekes hiuságuk csak kínzást, megvetést, gúnyt hoz
a fejükre, a megalázás lesz a mindennapi kenyerük: keserű tapasztalatok
hamar megtanítják őket, hogy nem ismerték sem helyzetüket, sem erejüket;
nem lévén hatalmukban minden, azt hiszik, semmi sincs hatalmukban. Annyi
szokatlan akadály akasztja meg őket, annyi gúny alacsonyítja le őket,
hogy gyávák, félénkek, meghunyászkodók lesznek és ép annyira önmaguk alá
sülyednek, mint a mennyire önmaguk fölé voltak emelve.

Térjünk vissza az alapszabályra. A természet arra alkotta a gyermekeket,
hogy szeressék és segítsék őket; de vajjon arra alkotta-e őket, hogy
engedelmeskedjenek nekik és féljenek tőlük? Adott-e nekik tekintélyt
parancsoló föllépést, szigorú tekintetet, kemény és fenyegető hangot,
hogy félelmetessé tegyék magukat? Értem, hogy az oroszlán ordítása
megrémíti az állatokat és hogy reszketnek, ha meglátják rettentő
sörényét, de ha van egyáltalán illetlen, gyűlöletes, nevetséges látvány,
akkor a tanácsosok testülete az, a mint ünnepi díszruhájában leborul egy
pólyás gyermek előtt, melyet pompázó szavakkal szólítanak meg s a mely
feleletül csak bőg vagy öklendez.

Ha a gyermekkort maga-magában tekintjük, van-e a világon gyöngébb,
nyomorultabb, mindennek, a mi körülveszi, jobban kiszolgáltatott
teremtés, a melynek annyira szüksége van szánalomra, gondoskodásra,
pártfogásra, mint egy gyermeknek? Nem tűnik-e úgy, mintha csak azért
mutatna olyan szelid arczot és olyan megható tekintetet, hogy mindenki,
a ki közelít hozzá, érdeklődjék gyöngesége iránt és segitségére siessen?
Micsoda bántóbb, a természet rendjével ellenkezőbb, mint látni egy
zsarnokoskodó és lázadó gyermeket, a mely parancsolgat mindenkinek, a ki
körülveszi és szemtelenül az úr hangján beszél azokkal, a kiknek csak el
kellene őt hagyni, hogy elpusztuljon?

Másrészről, ki nem látja, hogy az első kor gyöngesége annyiféle módon
lenyügözi a gyermeket, hogy barbár dolog ehhez az igához még a mi
szeszélyeinkét is hozzátenni, megfosztva őt úgyis oly korlátozott
szabadságától, melylyel oly kevéssé tud visszaélni és a melytől
megfosztani őt ép oly kevéssé hasznos neki, mint nekünk? Ha nincs
nevetségesebb dolog, mint a fennhéjázó gyermek, nincs szánalomra méltóbb
sem, mint a félénk gyermek. Mikor az értelem korával úgyis megkezdődik a
társadalmi szolgaság, mire való volna megelőzni a személyes
szolgasággal? Tűrjük el, hogy az élet egy mozzanata mentve legyen attól
az igától, melyet nem a természet rakott ránk és engedjük meg a
gyermekkornak természetes szabadsága gyakorlását, a mely legalább
egyelőre távoltartja a bűnöktől, melyeket a rabszolgaságban magunkra
öltünk. Jőjjenek hát azok a szigorú nevelők, azok a gyermekeiknek vakon
engedelmeskedő anyák frivol ellenvetéseikkel, és ismerjék meg előbb a
természet nevelési módszerét, mielőtt földicsérik a magukét.

Visszatérek a gyakorlathoz. Mondtam már, hogy a gyermekednek nem szabad
semmit azért megkapnia, mert kéri, hanem mert szüksége van rá,[30] nem
szabad semmit engedelmességből, tennie hanem szükségből Igy tehát ez a
két szó: engedelmesség és parancs ki lesz tiltva szótárából, még inkább
ez a két szó: kötelesség és kötelezettség; ellenben ez erő, szükség,
tehetetlenség és kényszerűség jelentékeny helyet foglal el benne. Az
értelem kora előtt nem lehet fogalma sem erkölcsi tényekről, sem
társadalmi vonatkozásokról; a mennyire csak lehetséges, kerülni kell az
ezeket jelentő szók kimondását, attól tartva, hogy a gyermek kezdettől
fogva hamis fogalmat alkot magának e szavakból, melyet majd később nem
tudunk vagy nem is lehet kiirtani. Az első hamis fogalom, a mely
beférkőzik fejébe, a tévedés és a vétek csirája lesz benne; erre az első
lépésre kell leginkább ügyelni. Tégy róla, hogy a míg csak érzékelhető
dolgok érintik, minden fogalma érzékleteire vonatkozzék; tégy róla, hogy
mindenfelől ne vegyen észre maga körül egyebet, csak a fizikai világot;
e nélkül biztos lehetsz benne, hogy egyáltalán nem hallgat rád, vagy
hogy a morális világról, melyről beszélsz neki, fantasztikus fogalmakat
alkot magának, melyeket soha életében nem fogsz tudni kitörölni.

Locke nagy alaptétele volt, okokkal meggyőzni a gyermeket; ennek van
mostanában legnagyobb kelete: sikere azonban szerintem nem épen nagyon
alkalmas, hogy becsületére váljék; a magam részéről nem tudok ostobább
valamit elképzelni, mint azokat a gyermekeket, a kikkel oly sokat
okoskodtak. Az ember összes tehetségei közül az okosság, mely úgyszólván
nem egyéb, mint a többieknek összetétele, fejlődik ki legnehezebben és
legkésőbben és ezt akarják arra használni, hogy az előbbi tehetségeket
fejleszszék! A nevelés remekműve, ha okossá tette az embert: és
okoskodással akarnak gyermeket nevelni! Ez annyi, mint a végén kezdeni
és a műből eszközt csinálni. Ha a gyermek hallgatna az okoskodásra, nem
volna szüksége a nevelésre; de ha kicsiny korától fogva olyan nyelven
beszélnek neki, a melyet nem ért, hozzászoktatják, hogy érje be
szavakkal, ellenőrizzen mindent, a mit mondanak neki, hogy ép olyan
okosnak tartsa magát, mint a mestere, vagy vitatkozó és czivakodó legyen
és mindent, a miről azt hiszik, észszerű okokból érik el nála, csak a
sóvárság, a félelem vagy a hiúság okából érnek el.

Ime a formula, a melyre visszavezethető csaknem minden erkölcsi tanítás,
melyben a gyermeket részesítik, vagy részesíthetik:

_A mester:_ Ezt nem szabad tenni.

_A gyermek:_ És miért nem szabad tenni?

_A mester:_ Mert ez rossz.

_A gyermek:_ Rossz? Mit tesz az, hogy rossz?

_A mester:_ A mi meg van tiltva.

_A gyermek:_ Hát mi baj van abból, ha megteszem, a mi meg van tiltva?

_A mester:_ Büntetést kapsz, mert engedetlen voltál.

_A gyermek:_ Megteszem úgy, hogy ne tudják meg.

_A mester:_ Csakhogy vigyáznak ám rád.

_A gyermek:_ De ha elbújok.

_A mester:_ Ki fognak kérdezni.

_A gyermek:_ Hazudni fogok.

_A mester:_ Hazudni nem szabad.

_A gyermek:_ Mért nem szabad hazudni?

_A mester:_ Mert az rossz stb. stb.

Ime a kikerülhetetlen körforgás. Ha kilépsz belőle, a gyermek már nem
fog többé megérteni.

Nem nagyon hasznos oktatások-e ezek? Nagyon kiváncsi volnék tudni, hogy
mit lehetne ennek a párbeszédnek helyébe tenni. Maga Locke is bizonyára
nagy zavarban lett volna. Ismerni a jót és rosszat, érezni az ember
kötelességeinek okát, nem a gyermek dolga.

A természet azt akarja, hogy a gyermekek legyenek gyermekek, mielőtt
emberek lennének. Ha ezt a rendet föl akarjuk forgatni, idő előtt
érleljük meg a gyümölcsöket, a melyeknek nem lesz sem a kellő érettsége,
sem ize és hamarosan meg fognak romlani; fiatal tudósaink lesznek és
öreg gyermekeink. A gyermekkornak megvan a látási, gondolkozási, érzési
módja, a mely neki megfelel; nincs esztelenebb, mintha ennek helyébe a
magunkét akarnók tenni és én hamarabb kivánnám, hogy egy gyermek öt láb
magas legyen, mint hogy itélni tudjon tíz éves korában. Valóban, mire
való volna neki ebben a korban az értelem? Az értelem az erő zabolája és
a gyermeknek nincs erre a zabolára szüksége.

A mikor tanítványaitokat igyekeztek meggyőzni az engedelmesség
kötelességéről, ehhez az állítólagos meggyőzéshez hozzá fűzitek az
erőszakot és a fenyegetéseket; vagy a mi még rosszabb, a hizelgést és az
igéreteket; így tehát csábítva az érdek, vagy kényszerítve az erőszak
által, úgy fognak tenni, mintha az értelem győzte volna őket meg; jól
látják, hogy az engedelmeskedés rájuk nézve előnyös és a lázadás
ártalmas, a mint ti az egyiket, vagy a másikat észreveszitek.

De mivel ti mindig csak olyat követeltek tőlük, a mi nekik kellemetlen
és mivel mindig kinos másnak az akarata szerint cselekedni, a gyermek
elrejtőzik, hogy a maga akaratát megcselekedje, meg lévén győződve
arról, hogy mindent jól tesz, csak ne vegyék észre engedetlenségét; de
kész belenyugodni, hogy rosszat tett, a mint fölfödözik, attól féltében,
hogy még nagyobb baj éri. A kötelesség oka nem felelvén meg korának,
nincs az az ember a világon, a ki azt meg tudná vele értetni; de a
büntetéstől való félelem, a bocsánat reménye, a szorultság, a
zavarodottság, hogy nem tud felelni, kicsikar belőle minden vallomást, a
mit csak követelnek; azt hittük, meggyőztük őket, pedig csak
bosszantottuk és megfélemlítettük.

Mi következik ebből: először is azzal, hogy ráhárítunk olyan
kötelességet, a melyet nem érez, fölingereljük őt a saját zsarnokságunk
ellen és elfordítjuk magunktól a szeretetét; megtanítjuk őt arra, hogy
szinlelő, hamis, hazug legyen azért, hogy jutalmakat csikarjon ki tőlünk
és megmeneküljön a büntetéstől; végül hozzá szoktatva őt, hogy mindig
egy nyilvánvaló indító okkal leplezzen el egy titkos indító okot, magunk
adjuk meg neki az eszközt, hogy szüntelenül rászedjen minket, elleplezze
előlünk igazi jellemét és alkalomadtán üres szavakkal fizessen ki minket
és másokat.

A törvények, fogjátok mondani, ámbár kötelezők a lelkiismeretre nézve,
mégis kényszert alkalmaznak a felnőtt emberre nézve. Megengedem, hogy
így van. De egyebek-e ezek az emberek, mint a nevelés által megrontott
gyermekek? Éppen ez az, a minek elejét kell venni. Alkalmazzátok a
kényszert a gyermekre, az észszerüséget a felnőttre; ez a természet
rendje: a bölcsnek nincs törvényre szüksége.

Bánjatok növendéketekkel korának megfelelően. Tegyétek kezdettől fogva a
maga helyére és tartsátok ott oly erősen, hogy ne is próbáljon belőle
kilépni; akkor még mielőtt tudná, hogy mi a bölcseség, már is gyakorolni
fogja legfontosabb tanítását. Ne parancsoljatok neki soha semmit, bármi
legyen is a világon, egyáltalán semmit. Ne engedjétek, hogy csak az
eszébe is jusson, hogy valami hatalmat akartok gyakorolni fölötte. Ne
tudjon egyebet semmit, csak azt, hogy ő gyönge és ti erősek vagytok,
hogy az ő helyzeténél és a ti helyzeteteknél fogva szükségszerüen ki van
szolgáltatva kényetekre, kedvetekre; ezt tudja, ezt értse meg, ezt
érezze; érezze idején fennhéjázó fején a kemény jármot, a melybe a
természet hajtja az embert, a szükségszerüség nehéz jármát, a mely alatt
minden véges lénynek meg kell hajolnia; lássa ezt a szükségességet
mindig a dolgokban, soha az emberek szeszélyében;[31] a zabola, a mely
visszatartja, a kényszerüség legyen, nem pedig a tekintély. A mitől
tartózkodnia kell, azt ne tiltsátok meg neki, hanem akadályozzátok meg,
hogy megtegye, magyarázgatás és okoskodás nélkül; ha valamit megengedtek
neki, engedjétek meg első szavára, kérések és könyörgések nélkül, de
mindenekfelett föltételek nélkül. Az engedélyt adjátok meg szivesen, a
tilalmat kedvetlenül; de legyen minden tilalmatok visszavonhatatlan,
semmiféle alkalmatlanság ne ingasson meg, az egyszer kimondott _nem_
legyen érczfal, a mely ellen a gyermek ötször-hatszor is kimerítheti
erejét, úgy hogy meg se próbálja többet megdönteni.

Így teszitek türelmessé, nyugodtá, lemondóvá, megelégülővé, még akkor
is, ha nem kapja meg, a mit akart. Mert az ember természetében rejlik,
hogy békésen eltűri a dolgokból folyó kényszerüséget, de más valakinek a
rosszakaratát nem.

Ez ellen a szó ellen: _nincs már több_, még soha sem lázadt föl egy
gyermek sem, hacsak azt nem hitte, hogy hazugság. Egyébiránt ebben nincs
középút; vagy nem szabad tőle egyáltalán semmit követelni, vagy
kezdettől fogva a legteljesebb engedelmességre kell szorítani. A
legrosszabb nevelés, ha ingadozni engeditek a saját akarata és a tiétek
között és ha folytonos vita tárgya köztetek és ő közte, hogy melyik az
úr kettőtök közül: százszor inkább akarnám, hogy mindig a gyermek legyen
az úr.

Bizonyára különös dolog, hogy a mióta foglalkoznak a gyermekek
nevelésével, nem tudtak vezetésükre más eszközt kieszelni, mint a
vetélkedést, a féltékenységet, az irigységet, a hiuságot, a kapzsiságot,
a hitvány félelmet, mind a legveszedelmesebb szenvedélyeket, a melyek
legkönyebben gerjednek fel és legalkalmasabbak a lélek megrontására, még
mielőtt a test kialakult volna. Minden időelőtti tanítással, a melyet
fejébe akarnak verni, egy bünt oltanak be szive mélyébe. Az esztelen
nevelők azt hiszik, csodákat művelnek, a mikor gonoszokká teszik a
gyermekeket, hogy megtanítsák őket arra, hogy mi a jóság és akkor aztán
fontoskodva mondják: ime, ilyen az ember. Igen, ilyen az az ember, a kit
ti csináltatok.

Megpróbáltak minden eszközt, kivéve egyet, éppen azt, a mely egyedül
vezethet czélra: a helyesen szabályozott szabadságot. Nem kell a
nevelésbe beleártani magunkat, ha nem tudjuk a gyermeket egyedül a
lehetőség és lehetetlenség törvényei által odavezetni, a hova akarjuk.
Az egyiknek és a másiknak köre egyaránt ismeretlen lévén előtte,
kitágíthatjuk vagy összébb szoríthatjuk körülötte, a hogy akarjuk.
Leköthetjük, előbbre tolhatjuk, visszatarthatjuk, csak csupán a
szükségesség kötelékével, a nélkül, hogy zúgolódnék miatta. Hajlékonynyá
és tanulékonynyá tehetjük, csupán a dolgokban rejlő kényszerüség által,
a nélkül, hogy alkalma volna bármiféle bünnek kicsirázni benne; mert
sohasem éled föl a szenvedély, ha nem lehet hatása.

Ne adjatok növendéketeknek semmiféle szóbeli oktatást, csak a
tapasztalatból kapja tanítását; ne rójatok rá semminemű büntetést, mert
ő még nem tudja, hogy mit tesz az: hibát elkövetni; ne kéressetek vele
soha bocsánatot, mert hiszen nem tud sérteni. Tettei mentesek lévén
minden erkölcsi jellegtől, nem tud semmi olyat tenni, a mi erkölcsileg
rossz és a mi akár büntetést, akár dorgálást érdemelne.

Már látom, hogy az olvasó rémülettel itél erről a gyermekről, a
megszokott gyermekekről véve a mintát, de csalódik. Az örökös
feszélyezettség, a melyben növendékeiteket tartjátok, ingerli
pajkosságukat; mennél jobban érzik a kényszert, ha szemeitek előtt
vannak, annál pajkosabbak, a mint megszabadulnak tőle. Kárpótolniok kell
magukat, a mikor tudják, a szigorú kényszerért, a melyben tartjátok
őket.

Két városi diák nagyobb fölfordulást csinál a falun, mint az egész falu
gyermekserege. Zárj egy kis úrfit és egy paraszt gyereket egy szobába;
az előbbi fölforgat és összetör-zúz mindent, mielőtt a másik kimozdulna
helyéből. Miért volna ez így, ha nem azért, hogy az egyik siet
visszaélni a szabadság egy pillanatával, míg a másik, mindig biztos
lévén szabadságáról, nem siet élni vele? Pedig a falusi gyermekek is, a
kiknek gyakran hizelegnek vagy útjukat állják, még mindig távol vannak
attól az állapottól, a melyben én szeretném őket tartatni.

Állapítsuk meg kétségbevonhatatlan alapelvül, hogy a természet első
zsendülései mindig helyesek. Az emberi szívben nincs eredendő
visszásság, nem találni benne egyetlen bünt sem, a melyről ne lehetne
megmondani, hogyan és mi által hatolt bele. Az egyedüli természetes
szenvedély az emberben az önmaga iránt való szeretet, vagyis a tágabb
értelemben fölfogott önszeretet. Ez az önszeretet magában véve vagy
miránk vonatkoztatva jó és hasznos, és mivel nincs benne másokra való
szükségszerű vonatkozás, e tekintetben természetszerűen közömbös: csak
az által lesz jóvá vagy roszszá, a hogy alkalmazzuk; és azok által a
vonatkozások által, a melyeket adunk neki.

Egész addig, a míg az önszeretet irányítója, az ész ki fejlődhetik,
fontos dolog, hogy a gyermek ne tegyen semmit azért, mert ezt így látta
vagy hallotta, szóval semmit másokra való tekintetből, hanem csupán azt
tegye, a mit a természet kiván tőle és akkor mindig csak jót fog tenni.

Nem úgy értem ezt, hogy soha nem fog bajt csinálni hogy nem fogja magát
megsérteni, hogy nem tör el valami értékes holmit, ha a keze ügyébe
akad. Sok bajt csinálhat, a nélkül, hogy rosszat tenne, mert a rossz
tett az ártás szándékától függ és ez a szándék soha sincs meg a
gyermekben. Ha csak egyszer is megvolna benne, már minden el volna
veszve, csaknem menthetetlenül gonoszszá lenne.

Nem egy dolog rossz a kapzsiság szemében, a mi nem rossz az ész
szemében. A mikor a gyermekeket szabadjukra hagyjuk, hogy gyakorolják
pajkosságukat, tanácsos távoltartani tőlük mindent, a mi ezt a
pajkosságot költségessé tehetné és nem hagyni kezük ügyében semmit, a mi
törékeny és értékes. Szobájuk legyen egyszerű és tartós butorokkal
berendezve, ne legyenek benne tükrök, porczellán tárgyak, csecsebecsék.

A mi az én Emilemet illeti, a kit falun nevelek föl, a szobájában nem
lesz semmi, a mi egy paraszt szobától megkülönbözteti. Mire való volna
annyi gonddal földiszíteni, mikor olyan keveset fog benne tartózkodni?
De csalódom, ő maga fogja földiszíteni és pedig meg fogjuk látni, mivel.

Ha a gyermek minden elővigyázatosságotok daczára valami rendellenességet
csinál, összetör valami hasznos tárgyat, ne büntessétek saját
hanyagságtok miatt, ne dorgáljátok; ne halljon egyetlen szemrehányó szót
sem, még azt se mutassátok előtte, hogy bánatot okozott nektek; tegyetek
egészen úgy, mintha az a tárgy önmagától törött volna össze; higyjétek
végre is, hogy sokat tettetek, ha meg tudtátok állni, hogy ne szóljatok
semmit.

Ki merjem-e itt fejteni minden nevelés legnagyobb, legfontosabb,
leghasznosabb szabályát? Azt t. i., hogy nem kell időt nyerni, hanem
vesztegetni kell az időt. Közönséges olvasóm, bocsásd meg nekem
paradoxonaimat: az ember kénytelen paradoxonokat csinálni, ha
gondolkodik és mondhattok bármit, inkább vagyok a paradoxonok, mint az
előitéletek embere. Az emberi élet legveszedelmesebb ideje a születéstől
a tizenkét éves korig való idő. Ez az az idő, a mikor a hibák és a bünök
csiráznak, a nélkül, hogy volna eszköz kiirtásukra s mire az eszköz
előkerül, a gyökerek már oly mélyre hatoltak, hogy nincs idő
kitépésükre. Ha a gyermek egyszerre ugorna át anyja emlőjéről az
értelmes korba, a nevelés, melyben részesítik, megfelelhetne neki, de a
természetes haladás szerint teljesen ellenkező nevelésre van szüksége.
Az kellene, hogy semmit se tegyen lelkéből addig, a míg minden képessége
nincs kifejlődve, mert lehetetlen, hogy észrevegye a fáklyát, a melyet
mutattok neki, addig, a míg vak és hogy az eszmék végtelen mezején olyan
utat kövessen, a melyet az ész a legjobb szemeknek is olyan nehezen
észrevehetően jelöl ki.

Az első nevelésnek tehát tisztára negativnak kell lennie. Nem abban áll,
hogy tanítsuk az erkölcsöt, vagy az igazságot, hanem csak abban, hogy
megóvjuk a szívet a büntől és a tévedés szellemétől. Ha képesek volnátok
nem tenni semmit és nem engedni semmit, hogy történjék, ha egészségesen
és erősen tudnátok vezetni növendéketeket tizenkét éves koráig a nélkül,
hogy meg tudná különböztetni, melyik a jobb keze s melyik a bal, az első
leczkétől fogva megnyilnának megértésének szemei az ész számára;
előitéletek nélkül, szokások nélkül lévén, nem volna benne semmi, a mi
ellensúlyozza gondoskodásotok hatását. Hamar a legbölcsebb emberré lenne
kezetekben és miután azon kezdtétek, hogy nem műveltetek semmit, a
nevelés csodáját művelnétek.

Tegyétek a szokásnak visszáját és csaknem mindig jól fogtok cselekedni.
Az apák és a tanítók, mivel nem gyermeket akarnak a gyermekből csinálni,
hanem tudóst, sohasem dorgálnak, rendreutasítanak, korholnak,
hitegetnek, fenyegetnek, igérgetnek, oktatnak, okoskodnak elég korán.
Tegyetek okosabban: legyetek okosak és ne okoskodjatok tanítványotokkal,
különösen ne azért, hogy helyeselje azt, a mi nem tetszik neki, mert ha
így mindig beleviszitek az okosságot a kellemetlen dolgokba, csak azt
éritek el vele, hogy unalmassá teszitek előtte és már korán elveszitek
hitelét egy olyan lélekben, a mely még nincs a megértés állapotában.
Gyakoroljátok testét, szerveit, érzékeit, erőit, de hagyjátok a lelkét
tétlenül, a míg csak lehet. Óvakodjatok minden korai véleménytől, a
melyet itélete még nem tud felfogni. Tartsátok vissza, távolítsátok el
tőle az idegen benyomásokat és ne siessetek a rossz megakadályozása
végett tenni a jót, mert úgyis csak akkor jó, a mikor az értelem
megvilágítja. Tekintsetek minden halasztást előnynek; máris nagy
nyereség, minden veszteség nélkül haladni a czél felé; engedjétek
megérni a gyermekséget a gyermekben. Végül, a mi leczke szükségessé
válik számára, ne részesítsétek benne ma, ha veszély nélkül tudjátok
holnapra halasztani.

Egy másik megfontolás, a mely megerősíti ennek a módszernek a
hasznosságát, a gyermek sajátos géniuszának megfontolása, a melyet jól
kell ismerni, hogy tudjuk, milyen erkölcsi vezetés felel meg neki.
Minden szellemnek megvan a maga sajátos formája, a mely szerint
irányítani kell és fontos dolog gondjaink sikerére, hogy e szerint a
forma szerint irányoztassék, nem pedig más forma szerint. Okos ember
lévén, lesd ki sokáig a természetet, figyeld meg jól növendékedet,
mielőtt kimondod neki az első szót; engedd, hogy jellemének csirája
kezdettől fogva teljes szabadsággal mutatkozzék, ne kényszerítsd semmire
sem, hogy annál jobban láthasd a maga teljes valóságában. Azt hiszed, a
szabadságnak ez az ideje el van veszve számára? Ellenkezőleg, a
legjobban felhasznált idő lesz, mert így tanulod meg, hogy ne veszíts el
egyetlen pillanatot sem egy becsesebb időben; e helyett, ha elkezdesz
cselekedni, mielőtt tudnád, mit kell tenni, vaktában fogsz cselekedni,
tévedéseknek leszel kitéve, minduntalan vissza kell fordulnod, messzebb
leszel a czéltól, mintha kevésbbé siettél volna elérni. Ne tégy úgy,
mint a fösvény, a ki sokat veszít azáltal, hogy nem akar semmit
veszíteni. Áldozd fel az első életkorban azt az időt, a melyet
kamatostul fogsz visszanyerni előbbrehaladott életkorban. A bölcs orvos
nem rendel vaktában a beteg első láttára, hanem előbb tanulmányozza a
beteg temperamentumát, mielőtt rendel neki; később fog bele
gyógyításába, de meggyógyítja, míg a nagyon siető orvos megöli.

De hol helyezzük el ezt a gyermeket, hogy így nevelhessük föl, mint
érzéketlen lényt, mint valami automatát? A hold gömbjében tartsuk, vagy
egy elhagyott szigeten? Távolítsuk el minden emberi lénytől? Nem lesz-e
állandóan előtte a világban a mások szenvedélyeinek látványa és példája?
Nem fog-e soha látni korabeli más gyermekeket? Nem fogja-e soha látni
szüleit, szomszédjait, dajkáját, nevelőnőjét, inasát, sőt nevelőjét sem,
a ki elvégre mégsem angyal?

Ez az ellenvetés nyomós és alapos. De mondtam-e én, hogy ez a
természetes nevelés könnyű vállalkozás? Oh, emberek! az én hibám-e, hogy
ti nehézzé tettetek mindent, a mi jó? Érzem ezeket a nehézségeket, meg
is vallom őket: talán leküzdhetetlenek is, de az mindig bizonyos, hogy
ha ráadjuk magunkat megelőzésükre, legalább egy bizonyos pontig elejüket
vehetjük. Én megmutatom a czélt, a melyet ki kell tüzni magának; nem
mondom, hogy el is lehet érni, de azt mondom, hogy a ki leginkább
megközelíti, az éri el a legnagyobb sikert.

Emlékezzetek meg arról, hogy mielőtt el mernők vállalni egy ember
formálását, előbb embert kell csinálnunk önmagunkból, önmagunkban kell
megtalálunk a példát, a melyet az, a kit nevelünk, maga elé tüzzön. A
míg a gyermek még ismeret nélkül való, van elég idő úgy előkészíteni
mindent, a mi a közelébe jut, hogy első tekintetébe csak olyan tárgyak
ötöljenek, a melyek látása neki való. Légy tiszteletreméltó mindenki
előtt, első sorban szerettesd meg magadat, hogy mindenki igyekezzék
kedvedre lenni. Nem válhatsz a gyermek mesterévé, ha nem vagy mestere
mindannak, a mi őt körülveszi és ez a tekintély sohasem lesz elegendő,
ha nem alapszik az erény megbecsülésén. Nem arról van szó, hogy fordítsd
ki az erszényedet és szórd tele marokkal a pénzt; sohasem láttam, hogy a
pénz megszerettetett valakit. Nem kell fösvénynek vagy ridegnek lenni,
sem panaszkodni a nyomor miatt, melyet enyhíteni tudsz, de akárhogy
kitárod a szekrényedet, ha nem tárod ki a szívedet is, a többieké mindig
zárva marad előtted. Az idődet, a gondoskodásodat, a vonzalmadat,
önmagadat kell odaadnod, mert tehetsz, a mit akarsz, mindig meg fogják
érezni, hogy a pénzed nem te vagy. Vannak az érdeklődésnek és a
jóakaratnak olyan tanujelei, a melyek nagyobb hatást tesznek és több
valódi haszonnal járnak, mint minden ajándék: hány szerencsétlennek,
betegnek van több szüksége vigaszra, mint alamizsnára! hány elnyomott
van, kinek a pártfogás többet használ, mint a pénz! Békítsd ki azokat, a
kik meghasonlottak egymással, vedd elejét a pörösködésnek, vezesd a
gyermeket kötelessége tudatára, az apát az elnézésre, mozdítsd elő a
boldog házasságokat, akadályozd meg az üldözést, használd fel, pazarold
növendéked szüleinek befolyását a gyöngék érdekében, a kik sehol sem
kapnak igazságot és a kiket a hatalmasok elnyomnak. Jelentsd ki magadat
fenkölten a szerencsétlenek pártfogójának. Légy igazságos, emberséges,
jótékony. Ne csak az alamizsnát gyakorold, hanem a felebaráti szeretetet
is; a könyörület munkái több bajt enyhítenek, mint a pénz; szeresd a
többieket és ők is szeretni fognak, légy szolgálatukra és ők is
szolgálatodra lesznek, légy a testvérük és ők a gyermekeid lesznek.

Ez is egyik oka annak, a miért Emilt falun akarom nevelni, távol a
szolgák csürhéjétől, a kik a legaljasabb emberek gazdáik után, távol a
város fekete erkölcseitől, a melyeket a máz, melylyel be vannak vonva,
csábítókká és ragályosakká tesz a gyermekre nézve, holott a falusi ember
bünei leplezetlenek és durvák lévén, inkább visszariasztják, mint
csábítják, ha nincs valami érdeke benne, hogy utánozza őket.

Falun a nevelő sokkal inkább ura a tárgyaknak, melyeket a gyermeknek meg
akar mutatni; hirnevének, beszédének, példájának olyan tekintélye van, a
milyet a városban nem birna szerezni; hasznos lévén az egész világnak,
mindenki igyekezni fog, hogy lekötelezze magának, hogy megbecsültessék
általa, hogy olyannak mutassa magát a növendék előtt, a milyennek a
mester szeretné, hogy valóban legyen és ha a bünből nem javulnak is meg,
tartózkodni fognak a botránytól; ez mindaz, a mire szükségünk van
czélunk érdekében.

Tegyetek le róla, hogy másokat felelőssé tegyetek a saját hibáitokért; a
rossz, a mit a gyermek lát, kevésbbé rontja meg, mint az, a melyre ti
tanítjátok őt. Ha mindig prédikáltok, mindig erkölcsi leczkékkel
tartjátok, mindig pedánskodtok, minden eszméért, melyet azon hiszemben
adtok a gyermeknek, hogy jó, egyszerre húsz mást adtok neki, a mely nem
ér semmit: eltelve azzal, a mi a ti fejetekben történik, nem látjátok a
hatást, melyet az ő fejében idéztek elő. Azt hiszitek, a szavak hosszú
áradatában, a melylyel a gyermeket szüntelenül elárasztjátok, nincs egy
sem, melyet tévesen fog fel? Azt hiszitek, hogy nem magyarázza a maga
módja szerint zavaros magyarázataitokat és hogy nem talál bennük semmit,
a miből rendszert csináljon a maga szája íze szerint, a melyet aztán
alkalom adtán szembeállíthat veletek?

Hallgassátok meg a kis emberkét, a kit így megoktattak, hagyjátok kedve
szerint fecsegni, kérdezősködni, nagyzolni és el fogtok csodálkozni azon
a különös fordulaton, melyet okoskodásaitok eszében vettek: összezavar
mindent, fölforgat mindent, kihoz béketüréstekből, néha kihoz a
sodrotokból váratlan ellenvetéseivel, kényszerít, hogy elhallgassatok
vagy hogy őt hallgattassátok el; vajjon akkor mit gondolhat arról a
hallgatásról, a melybe az az ember merül, a ki olyan sokat szeret
beszélni? Ha egyszer megnyeri ezt az előnyt fölöttetek és ezt
észreveszi, oda a nevelés, mindennek vége ettől a pillanattól fogva, nem
igyekszik többé tanulni, hanem igyekszik titeket megczáfolni.

Buzgó mesterek, legyetek egyszerűek, óvatosak, tartózkodók; csak akkor
tegyetek valamit, ha mások cselekedeteinek megakadályozásáról van szó:
ezt ismétlem szüntelenül. Inkább halaszszatok el, ha lehet, egy jó
tanítást, attól féltetekben, hogy rossz tanítást adhattok. Ezen a
földön, a melyet a természet az ember első paradicsomává tett, ne
merjétek a kisértő tisztét teljesíteni, fel akarva világosítani az
ártatlanságot a jóról és gonoszról: úgysem tudjátok megakadályozni, hogy
a gyermek felvilágosodjék kívülről, példák útján, korlátozzátok tehát
egész őrködésteket arra, hogy ezeket a példákat a neki megfelelő alakban
véssétek be lelkébe.

A viharos szenvedélyek nagy hatással vannak a gyermekre, ha tanujukká
válik, mert nagyon érzékelhető jeleik vannak, a melyek meglepik és
kierőszakolják a figyelmét. Különösen a harag olyan zajos kitörései,
melyeket lehetetlen észre nem venni, ha közelébe jutunk. Nem is lehet
kérdés tárgya, hogy ez jó alkalom a pædagogusnak, hogy szép beszédet
füzzön hozzá. Ugyan! szó se legyen szép beszédről, egyáltalán nem, egy
szót sem. Hadd jöjjön a gyermek, elcsodálkozva a látványon; okvetlenül
kérdezősködni fog. A felelet egyszerű, magukból azokból a tárgyakból
vonható le, melyek érzékeibe ötlenek. Látja a lángba borult arczot, a
villogó szemet, a fenyegető mozdulatot, hallja a kiáltásokat, mind annak
a jeleit, hogy a test nincs megszokott nyugalmában. Mondjátok meg neki
nyugodtan, affektálás és titkolózás nélkül: ez a szegény ember beteg,
lázrohama van. Ezt az alkalmat felhasználhatjátok arra, hogy fogalmat
adjatok neki, de csak kevés szóval, a betegségekről és hatásaikról, mert
ez is a természettől való és egyike a szükségszerűség ama kötelékeinek,
melyeknek alávetve kell hogy érezzük magunkat.

Lehetséges-e, hogy ennek a fogalomnak alapján, a mely nem is téves, ne
éledjen benne jókor bizonyos irtózás attól, hogy átengedje magát a
szenvedély szélsőségeinek, melyeket betegségeknek tekint? És hiszitek-e,
hogy egy ilyen fogalom, a maga idejében beoltva, nem idéz elő ép olyan
üdvös hatást, mint a legunalmasabb erkölcsi prédikáczió? De nézzétek a
jövőben ennek a fogalomnak a következményeit: ime, jogotok van, ha arra
találna kerülni a sor, egy lázadó gyermeket úgy tekinteni, mint egy
beteget, bezárni szobájába, ha kell ágyába is, rövid pórázon tartani,
elrémíteni saját éledező büneitől, gyülöletessé és félelmetessé tenni
előtte azokat, a nélkül, hogy valaha is büntetés számba vehetné a
szigoruságot, a melylyel talán kénytelenek vagytok élni, hogy
meggyógyítsátok. És ha egyszer-másszor veletek magatokkal is megesik egy
heves pillanatban, hogy elhagy a hideg vér és a mérséklet, a melyben
gyakorolnotok kell magatokat, ne igyekezzetek elleplezni előtte
hibátokat, de mondjátok ki nyiltan, gyöngéd szemrehányással: fiam,
beteggé tettél.

Egyébiránt fontos dolog, hogy azokat a naivitásokat, melyeket a
gyermekben azoknak a fogalmaknak egyszerüsége idéz elő, a melyekből
táplálkozik, sohasem emlegessék jelenlétében s ne is idézgessék oly
módon, hogy ő is megérthesse. A meggondolatlan kaczagás megronthatja hat
hónap munkáját és jóvátehetetlen kárt tehet a gyermek egész életére. Nem
győzöm eléggé ismételni, hogy a ki a gyermek fölött úr akar lenni, előbb
önmaga felett kell úrnak lennie. Elképzelem Emilemet, a mint a két
szomszédasszony közti czivakodás tetőpontján odamegy a dühösebbikhez és
szánakozó hangon mondja neki: _szegény asszony, maga úgy-e beteg,
mennyire sajnálom magát!_ Ez a közbelépés bizonyára nem marad hatás
nélkül a szemlélőkre s talán a szereplőkre sem. Nevetés nélkül, korholás
nélkül, dicséret nélkül elvezetem, akár szivesen jön, akár erőszakkal,
mielőtt észrevehetné ezt a hatást vagy legalább mielőtt gondolkozhatnék
rajta és sietek elvonni a figyelmét más tárgyakra, melyek amazt hamar
elfeledtetik vele.

Nem czélom, hogy behatoljak minden részletbe, csupán csak az, hogy
kifejtsem az általános tételeket és példákat nyujtsak nehéz
eshetőségekre. Lehetetlennek tartom, hogy a társadalom ölén föl lehessen
nevelni egy gyermeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy fogalmat
adjunk neki az egyik embernek a másikhoz való viszonyáról és az emberi
cselekedetek erkölcsiségéről. Elég, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a
szükséges fogalmakat oly későn adjuk meg neki, a mint csak lehet és a
mikor kikerülhetetlenekké válnak, csak a pillanatnyi szükségre kell
szorítkozni, csupán csak azért, hogy ne higyje magát mindenek urának és
ne tegyen rosszat másoknak aggály nélkül és a nélkül, hogy maga is
tudná. Vannak szelid és csöndes természetek, melyekkel messzire lehet
menni a nélkül, hogy veszélyeztetnők első ártatlanságukat, de vannak
heves természetek is, a melyekben a vadság korán kifejlődik és a
melyekből sietni kell embert csinálni, hogy ne legyünk őket kénytelenek
lánczra verni.

Első kötelességeink önmagunkra irányulnak; kezdetleges érzéseink
önmagunkban összpontosulnak, minden természetes mozgásunk kezdetben
fentartásunkra és jóllétünkre vonatkozik. Igy az igazság első érzéséhez
nem annak az igazságnak a révén jutunk, a melylyel mi tartozunk, hanem
annak révén, a melylyel mások tartoznak nekünk és megint egy visszássága
a közkeletü nevelési módoknak, hogy kezdettől fogva beszélnek a
gyermeknek kötelességeiről, sohasem a jogairól, azon kezdik, hogy annak
az ellenkezőjét mondják neki, a mi kell, azt, a mit meg sem tud érteni
és a mi nem is érdekelheti.

Ha tehát olyan gyermeket kellene vezetnem, a milyet az imént
föltételeztem, azt mondanám magamban: a gyermek nem támad
személyekre,[32] hanem a dolgokra, és hamar megtanul a tapasztalatból
tisztelni mindenkit, a ki felülmulja korban és erőben: a dolgok ellenben
nem védik magukat. Az első fogalom tehát, melyet adni kell neki, nem
annyira a szabadság, mint inkább a tulajdon fogalma és hogy ezt a
fogalmat megalkothassa magának, kell hogy legyen valamije, a mi a
sajátja. Ha felsoroljuk neki ruháit, butorait, játékszereit, az nem
jelent számára semmit, mivel ha rendelkezik is ezekről a tárgyakról, nem
tudja sem azt, hogyan, sem azt, miért az övéi. Azzal se megyünk többre,
ha megmondjuk neki, hogy azért az övéi, mert neki adtuk, mert hogy
adhasson az ember, ahhoz az kell, hogy legyen neki, ime tehát egy előbbi
birtoklás, mint az övé; a tulajdon fogalmát akarjuk neki megmagyarázni,
tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás konvenczió dolga és hogy a
gyermek nem tudhatja még, mi a konvenczió.[33] Olvasók, jegyezzétek meg,
kérlek, ebben a példában és százezer másban, hogyan szokás azt gondolni,
hogy jól nevelték a gyermeket, pedig csak teletömték a fejét olyan
szavakkal, melyeknek rá nézve nincs semmi értelme.

Vissza kell tehát térni a tulajdon eredetéhez, mert innen kelhet ki az
első róla való fogalom. A falun élő gyermek bizonyos fogalmat alkot
magának a mezei munkáról, ehhez nem kell egyéb, mint szem és ráérés s
neki megvan az egyik is, a másik is. Minden kornak s különösen az övének
jellemző vonása, hogy alkotni, utánozni akar, jelét adni hatalmának és
tevékenységének. Alig látott kétszer kerti munkát, vetést, ásást,
zöldség-plántálást és máris kertészkedni akar maga is.

A föntebb fölállított alapelveknek megfelelően nem ellenzem kivánságát,
ellenkezőleg pártját fogom, osztozom kedvtelésében, vele dolgozom, nem
az ő mulatságára, hanem a magaméra, ő legalább úgy hiszi: magam is
kertészlegényévé leszek; a míg meg nem erősödik a karja, fölásom neki a
földet, ő birtokába veszi azzal, hogy elültet benne egy palántát és ez a
birtoklás bizonyára szentebb és tiszteletreméltóbb, mint mikor Nunès
Balboa birtokába vette Dél-Amerikát Spanyolország nevében, beleplántálva
zászlaját a déli tenger partjába.

Mindennap megöntözzük a palántákat, örömujjongással nézzük növekvésüket.
Azzal növelem ezt az örömet, hogy megmondom neki: ez a tiéd és
megmagyarázom a _tiéd_ fogalmát, megértetem vele, hogy ebbe belehelyezte
idejét, munkáját, fáradságát, végre egész személyét, hogy ebben a
földben van valami belőle magából, a mit magáénak tulajdoníthat bárkivel
szemben, mint a hogy kiszakíthatja a karját egy másik ember kezéből, a
ki akarata ellenére vissza akarja tartani.

Egy szép napon sietve jön, az öntöző kanna a kezében. Oh, micsoda
látvány! Oh, fájdalom! Minden palánta ki van tépve, az egész föld ki van
forgatva, rá sem ismerni a helyre. Ah, mi lett munkámból, művemből,
gondjaim és verejtékem édes gyümölcséből? Ki rabolta meg tulajdonomat?
Ki vette el palántáimat? A fiatal szív fellázad, a jogtalanság első
érzése önti bele szomorú keservét, könnyei patakokban folynak, a
kétségbeesett gyermek megtölti a levegőt nyögésével és sírásával. Részt
veszek fájdalmában, felháborodásában; kutatunk, tudakozódunk,
vizsgálatot rendezünk. Végül fölfedezzük, hogy a kertész követte el a
csinyt. Odahívjuk.

Ezzel aztán ugyan jól járunk. A kertész panaszunk hallatára elkezd még
hangosabban panaszkodni, mint mi. Hogyan, uraim, hát önök rontották el a
munkámat? Ide én máltai dinnyét ültettem, melynek magvait úgy kaptam,
mint valami kincset és melylyel jól akartam önöket tartani, ha majd
megérik, de önök hitvány palántáik kedvéért tönkretették már kikelt
dinnyéimet, a melyeket sohasem tudok többé pótolni. Jóvátehetetlen kárt
okoztak nekem és önmagukat is megfosztották a pompás dinnye élvezetétől.

_János Jakab._ Bocsáss meg, szegény Róbertem. Te belefektetted ide
munkádat, fáradságodat. Belátom, hogy rosszat tettünk, elrontottuk a
munkád eredményét, de majd szerzünk másik máltai magvakat és ezentúl
majd csak akkor fogunk egy földet megművelni, ha tudjuk, hogy előttünk
senki se tette rá a kezét.

_Róbert._ Akkor ugyan megpihenhetnek, uraim, mert parlagon heverő föld
nincs már sehol. Én azon a földön dolgozom, melyet az apám tört fel és
mindenki ugyanazt teszi a maga részéről. A mi földet látnak, mind el van
foglalva rég idők óta.

_Emil._ Róbert úr, akkor hát gyakran vesznek el dinnyemagvak?

_Róbert._ Bocsásson meg, ifjuram, csakhogy nem akad ám mindig olyan
hebehurgya fiatal úr, mint ön. Senki sem nyúl hozzá a szomszédja
kertjéhez, mindenki tiszteletben tartja a más munkáját, hogy a magáé is
biztonságban legyen.

_Emil._ De nekem nincs kertem.

_Róbert._ Mit bánom én! Ha az enyémet elrontja, nem engedem többé
sétálni benne, mert bizony nem akarom, hogy kárba veszszen a fáradságom.

_János Jakab._ Nem lehetne a jó Róberttel megegyezni? Engedjen át kis
barátomnak és nekem egy zúgot a kertjében, hogy megműveljük, az alatt a
föltétel alatt, hogy a haszon fele az övé lesz.

_Róbert._ Átengedem én föltétel nélkül is. De úgy vigyázzanak, hogy
kitépem a palántáikat, ha hozzányúlnak az én dinnyéimhez.

Ebből a kisérletből, a melylyel bele lehet vésni a gyermekbe a
kezdetleges fogalmakat, láthatni, mint lehet a tulajdon fogalmát
természetszerüen visszavezetni arra a jogra, melyet az első foglaló
munkájával szerez. Ez világos, szabatos, egyszerü és mindig érthető a
gyermek számára. Ettől fogva egész a tulajdon jogáig és a cseréig csak
egy lépés van, a mely után rövidesen meg kell állni.

Láthatni azt is, hogy az a magyarázat, melyet itt két lap irásba
szorítok bele, a gyakorlatban talán egy év dolga lesz, mert az erkölcsi
eszmék fejlődésében nem lehet elég lassan haladni, sem elég szilárdan
megvetni a lábunkat minden lépésnél. Fiatal mesterek, kérlek,
gondoljatok erre a példára és tartsátok eszetekben, hogy tanítástoknak
mindenkor inkább a cselekedetekben kell rejlenie, mint a beszédben, mert
a gyermek könnyen elfelejti, a mit mondott s a mit neki mondtak, de nem
felejti el, a mit tett vagy a mit neki tettek.

Hasonló oktatásokat, mint már mondottam, előbb-utóbb adni kell, a
szerint, a mint a növendék szelid vagy heves természete sietteti vagy
késlelteti szükségét; hasznuk szembeszökően nyilvánvaló, de hogy e nehéz
dolgokban semmit se mulaszszunk el, adjunk még egy példát.

Makacs gyereketek elront mindent, a mihez hozzányúl; ne haragudjatok
érte, távolítsatok el keze ügyéből mindent, a mit elronthat. Összetöri a
bútorokat, melyeket használ; ne siessetek újakat adni neki, hadd érezze
a nélkülözés kényelmetlenségét. Betöri szobája ablakát, hadd fújjon rá a
szél éjjel és nappal, a nélkül, hogy törődnétek meghülésével, mert
inkább legyen náthás, mint bolond. Ne panaszkodjatok soha az
alkalmatlanságon, melyet okoz, de legyen rá gondotok, hogy ő érezze
legelőször. Végre kijavíttatjátok az ablakot, de még mindig nem szóltok
semmit. Megint betöri? Fordítani kell a módszeren; mondjátok neki
szárazon, de harag nélkül: az ablak az enyém, az én gondoskodásomból
csinálták, azt akarom, hogy megmaradjon. Ekkor bezárjátok a gyermeket a
sötétbe, egy ablaktalan szobába. Erre az új eljárásra elkezd sírni,
dühösködni; nem törődik vele senki. Hamarosan belefárad és alább hagy a
hangjával; szomorkodik, nyöszörög; megjelenik egy szolga, a lázadó kéri,
hogy szabadítsa meg. A nélkül, hogy kifogást keresne, hogy miért nem
teszi meg, a szolga ezt feleli: _nekem is van ablakom, a melyre vigyázni
kell_. Ezzel elmegy. Végre miután a gyermek néhány óra hosszat maradt
ott, elég sokáig, hogy megúnhassa és megemlékezzék rá, valaki azt
ajánlja neki, egyezzen ki veletek, hogy visszaadjátok neki a szabadságát
és ő nem tör be több ablakot. Hisz ő egyebet sem akar. Megkéret
benneteket, hogy jöjjetek hozzá. El is jöttök. Felajánlja az egyezséget
és ti azonnal elfogadjátok, ezt mondva neki: ez nagyon jól van, nyerünk
rajta mind a ketten, miért nem jött ez a jó eszméd hamarabb? És aztán
örömmel megölelitek, a nélkül, hogy igéretének megerősítését kivánnátok
tőle s azonnal bevezetitek szobájába, ezt a megegyezést oly szentnek és
sérthetetlennek tekintve, mintha esküvel volna megerősítve. Mit
gondoltok, micsoda fogalmat nyer ebből az eljárásból az igéret hiteléről
és hasznosságáról? Nagyot csalódnék, ha akadna a világon egyetlen
gyermek, hacsak nincs még egészen megromolva, a kin ne fogna ez a
bánásmód és a ki ezek után szándékosan betörne egy ablakot. Figyeljétek
meg mindennek lánczolatát. A kis gonosztevő nem gondolt rá, mikor gödröt
ásott, a melybe palántáit ültesse, hogy börtönt ásott ki magának, a
melybe tudománya hamarosan vetni fogja.[34]

Benne vagyunk tehát az erkölcs világában, nyitva van a kapu a bün
számára. A szerződéssel és a kötelességekkel születik meg a rászedés és
a hazugság. Attól fogva, hogy az ember olyat tud tenni, a mit nem
szabad, igyekszik elleplezni azt, a mit nem lett volna szabad tennie.
Attól fogva, hogy valamely érdekből igérünk valamit, egy erősebb érdek
megsértetheti velünk az igéretet; csak arról van már szó, hogy
büntetlenül megsérthessük. A kifogás természetes: az ember elrejtőzik és
hazudik. Miután nem tudtuk elhárítani a bűnt, ott vagyunk, hogy meg kell
büntetnünk. Ime, az emberi élet nyomoruságai, melyek a tévedésekkel
kezdődnek.

Eleget mondtam arra, hogy megértessem, hogy a büntetést sohasem szabad
mint büntetést ráróni a gyermekre, hanem úgy kell hogy rája háruljon,
mint rossz cselekedetének természetes következménye. Ép így ne
szónokoljatok a hazugság ellen, ne egyenesen azért büntessétek meg, mert
hazudott, hanem tegyetek róla, hogy a gyermek fejére, ha hazudott,
ráháramoljon a hazugság minden rossz következménye: az, hogy nem hisznek
neki akkor sem, mikor igazat mond, hogy olyan roszszal is vádolják, a
mit nem tett, akárhogy védekezik is. De magyarázzuk ki, mi a gyermekre
nézve a hazugság.

Két fajtája van a hazugságnak; a ténybeli, a mely a multra vonatkozik s
az érzületbeli, a mely a jövőre vonatkozik. Az elsőnek akkor van helye,
a mikor valaki tagadja, a mit tett, vagy a mikor azt mondja, hogy tett
valamit, a mit nem tett, általában, a mikor az ember tudatosan a dolgok
igazsága ellen szól. A másiknak akkor van helye, mikor olyat igér meg az
ember, a mit nincs szándékában megtartani és általában mikor az ember
olyan szándékot mutat, a mely nincs meg benne. Ez a kétféle hazugság
néha egyesülhet ugyanabban a hazugságban,[35] de itt különbözőségükben
tekintem őket.

A ki érzi, hogy szüksége van mások segítségére és a ki folyton próbára
teszi jóakaratukat, annak nincs érdekében, hogy rászedje őket;
ellenkezőleg, nyilvánvaló az az érdeke, hogy úgy lássák a dolgokat, a
milyenek, mert attól fél, hogy ártalmára tévedhetnek. Nyilvánvaló tehát,
hogy a ténybeli hazugság nem folyik a gyermek természetéből, de az
engedelmesség törvénye idézi fel a hazugság szükségét, mert az
engedelmesség kínos lévén, titokban mennél jobban fölmenti magát alóla s
mert a büntetés vagy a szemrehányás pillanatnyi érdeke háttérbe szorítja
az igazsághoz való ragaszkodás távolabb eső érdekét. A természetes és
szabad nevelésben miért hazudnék a gyermek? Mi rejtegetni valója van
előttetek? Nem korholjátok, nem büntetitek meg semmiért, nem követeltek
tőle semmit. Mért ne mondana meg nektek mindent, a mit tett, ép olyan
őszintén, mint kis pajtásának? Ebben a vallomásában nem láthat több
veszedelmet az egyik oldalról, mint a másikról.

Az érzületbeli hazugság még kevésbbé természetes, mert az igéretek, hogy
valamit tenni fog, vagy valamitől tartózkodni fog, konvenczionális
tények, melyek a természetes állapottól eltávolítják és korlátozzák
szabadságát. Sőt, mi több, a gyermek minden igérete magamagában semmis,
tekintve, hogy korlátozott látóköre nem képes túlterjeszkedni a jelenen,
tehát nem tudja, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire. A gyermek alig
hazudhatik, mikor lekötelezi magát, mert nem gondolván egyébre, csakhogy
a jelen pillanatra nézve kihúzza magát a bajból, minden eszköz egyre
megy neki, a melynek nincs pillanatnyi hatása; ha valamit a jövőre nézve
igér, akkor nem igér semmit s még szunnyadó képzelete nem tudja lényét
két különböző időre kiterjeszteni. Ha el tudja kerülni a verést vagy
megkaphat egy édességet azzal, hogy megigéri, hogy holnap kiugrik az
ablakon, azonnal megigérné. Ime, ezért nem veszi számba a törvény a
gyermek igéreteit és mikor a törvénynél szigorúbb apák és mesterek
megkövetelik, hogy váltsa be igéretét, ez csak olyan dolgokban fog
megtörténni, a melyeket a gyermeknek igéret nélkül is meg kellene
tennie.

A gyermek, nem tudva, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire, nem
hazudhatik, mikor lekötelezi magát. Máskép áll a dolog, ha megszegi az
igéretét, a mi megint a visszamenőleges hazugság egy neme; mert nagyon
jól emlékszik, hogy ezt az igéretet megtette, de a megtartásnak a
fontosságát nem látja. Nem lévén képes a jövőben olvasni, nem láthatja
előre a dolgok következményeit s a mikor megszegi adott szavát, nem tesz
semmit életkorának szelleme ellen.

Ebből az következik, hogy a gyermek hazugságai mestereinek művei s a
mikor arra akarják tanítani, hogy igazat szóljon, épen ezzel tanítják a
hazugságra. Abban a buzgólkodásban, hogy irányítsák, vezessék, oktassák,
soha sincs elegendő eszköz a czél elérésére. A szellemére való
befolyásnak új eszközeit akarják megszerezni alaptalan elvekkel,
esztelen tanításokkal és jobban szeretik, ha tudja leczkéjét és hazudik,
mintha tudatlan, de igaz.

Mi ellenben, a kik csak a gyakorlat által adunk leczkéket
növendékeinknek és jobb szeretjük, ha jók, mint ha tudósok, nem
követeljük tőlük az igazságot, attól féltünkben, hogy eltorzítjuk és nem
igértetünk velük semmit, hogy ne essenek kisértetbe, igéretüket
megszegni. Ha távollétemben valami bajt csinált magának, melynek
szerzőjét nem tudom, óvakodni fogok tőle, hogy Emilt vádoljam vele vagy
hogy megkérdezzem: _te tetted ezt?_[36] Mert ezzel mi mást tennék, mint
hogy megtanítanám tagadni? Hogyha nehéz természete arra kényszerít, hogy
valamiben megállapodjam vele, ügyesen úgy fogom intézni, hogy az ajánlat
mindig belőle induljon ki, sohase belőlem, hogy ha kötelezte magát
valamire, legyen mindig valami közvetlen és érezhető érdeke adott szava
megtartására és hogy ha bármikor is megszegi szavát, ez a hazugság olyan
bajokat zúdítson rá, melyeket magából a dolgok rendjéből folyóknak lát,
nem pedig nevelője bosszújából. De távol attól, hogy szükség legyen
ilyen kegyetlen eszközökhöz folyamodni, csaknem teljesen biztos vagyok
benne, hogy Emil nagyon későn tudja meg, mi a hazugság és mikor
megtudja, nagyon el fog csodálkozni, nem tudja megérteni, mire jó a
hazugság. Nyilvánvaló, hogy mennél függetlenebbé teszem jóllétét
másoknak akár akaratától, akár itéletétől, annál inkább elvágom benne a
hazugság minden érdekét.

Ha nem sietünk túlságosan az oktatásokkal, akkor nem sietünk túlságosan
a követelésekkel sem; mindennek megvárjuk az idejét s akkor követeljük,
a mikor eljön rá az alkalom. Aztán a gyermek kifejlődik, föltéve, ha
nincs elrontva. De mikor egy eszeveszett tanító, aki nem tudja, hogy
fogjon hozzá a dologhoz, minden pillanatban ezt vagy azt igérteti vele,
megkülömböztetés nélkül, válogatás nélkül, mértéktartás nélkül, a
gyermek felbosszankodik, és túlterhelve mindez igéretekkel,
elhanyagolja, elfelejti, végül semmibe sem veszi őket, s úgy tekintve,
mint üres szólamokat, játéknak veszi és megszegi őket. – Azt akarjátok
tehát, hogy hű legyen szavának megtartásában? Legyetek óvatosak az
igéretek követelésében. A részletesség, a melylyel az imént a
hazugságról szóltam, sok tekintetben alkalmazható a többi kötelességekre
mind, a melyeket nem szabad úgy kiszabni a gyermeknek, hogy nemcsak
gyülöletesekké, hanem kivihetetlenekké is tegyük. Hogy az erény
prédikátorainak látszassanak, megszerettetik velük az összes bűnüket:
beléjük oltják azzal, hogy tiltják őket. Azzal akarják őket jámborakká
tenni, hogy a templomba viszik, a hol unatkoznak. Szüntelenül imákat
daráltatnak velük, s ezzel arra viszik őket, hogy vágyakozzanak arra a
boldogságra, hogy ne kelljen Istenhez imádkozniok, hogy beléjök oltsák a
felebaráti szeretetet, alamizsnát osztogattatnak velük, mintha nem
tartanák magukhoz méltónak, hogy ők maguk osztogassák. Bizony nem a
gyermeknek kell alamizsnát osztogatni, hanem a mesternek; bármennyire
ragaszkodik is növendékéhez, ezt a dicsőséget el kell tőle vitatnia, meg
kell győznie arról, hogy az ő korában ő még nem méltó rá; az alamizsna
olyan embernek való cselekedet, aki ismeri az értékét annak, amit ad és
tudja, mily szüksége van rá felebarátjának. A gyermeknek, a ki mindebből
nem tud semmit, nem lehet az adásban semmi érdeme, szeretet és
jótékonyság nélkül ad, csaknem szégyenli, hogy ad, miután saját
tapasztalata alapján azt hiszi, hogy csak a gyermekek adnak alamizsnát,
s ha valaki felnőtt, akkor már nem ad.

Jegyezzétek meg, hogy ne adassatok a gyermekkel olyan dolgokat,
melyeknek nem ismeri az értékét, fémdarabokat, melyeket zsebében tart,
és melyek nem valók neki másra, mint erre. A gyermek könnyebben ad oda
száz aranyat, mint egy darab kalácsot, de vegyétek rá ezt a kis
tékozlót, hogy olyan dolgokat adjon, amelyek előtte becsesek
játékszereket, bonbonokat, az uzsonnáját és akkor hamar ki fog tudódni,
bőkezüvé tettétek-e.

Még másképp is szoktak ebben segiteni magukon, hogy t. i. hamar
visszaadják a gyermeknek, amit odaadott, úgy hogy hozzá szokik, hogy
odaadjon mindent, a miről tudja, hogy úgy is vissza fogja kapni. A
bőkezüségnek csak ezt a két fajtáját láttam gyermekekben: odaadni azt, a
minek semmi hasznát sem tudják venni, vagy odaadni azt, a miről biztos,
hogy vissza fogják kapni: Tegyetek róla, mondja Locke, hogy a gyermek
meg legyen győződve tapasztalás alapján, hogy a legbőkezübb jár mindig
legjobban. Ez annyi, mint látszólag bőkezüvé tenni a gyermeket,
valóságban pedig kapzsivá. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermek ezzel
megszokja a bőkezüséget. Igen, az uzsorás bőkezüséget, a mely oda adja a
krajczárt, hogy forintot kapjon érte. De mikor arról van szó, hogy
igazán jó szívvel adjon, akkor hiába a megszokás s a mint nem adják neki
vissza, akkor aztán nem ad ő sem. Inkább a lélek megszokására kell súlyt
vetni, mint a kezekére. A többi erények, a melyekre a gyermeket
tanítják, mind hasonlók ehhez és ezeknek a szilárd erényeknek a
prédikálásával teszik szomorúvá fiatal éveit! Ez aztán a bölcs nevelés.

Mesterek! félre a nagyképüsködéssel, legyetek erényesek és jók, hogy
példátok bevésődjék növendéketek emlékezetébe, a míg aztán szívükbe is
benyomulhat. A helyett, hogy nagyon sietnék a felebaráti szeretet
tényeit követelni növedékemtől, inkább magam gyakorlom az ő jelenlétében
és meg sem adom neki a módot, hogy engem utánozzon ebben, mintha ez
olyan dicsőség volna, amely az ő korához nem illő; mert fontos dolog,
hogy ne szokja meg az ember kötelességeit úgy tekinteni, mint csupán
csak a gyermekek kötelességeit. Aztán mikor látja, hogy segitek a
szegényeken és megkérdez erről, azt fogom neki mondani, ha ideje van a
feleletnek:[37] «Édes fiam, mikor a szegények beleegyeztek, hogy
legyenek a világon gazdagok, a gazdagok megigérték, hogy el fogják
tartani azokat, a kiknek nincs miből megélniök, sem a vagyonukból, sem a
munkájokból.» «Ön is megigérte ezt?» fogja ő kérdezni; «Bizony igen, én
csak az alatt a föltétel alatt vagyok ura annak, amim van, a mely
birásához hozzá van fűzve.»

Ha más volna és nem Emil, aki megértette ezt a beszélgetést (és láttuk
már, mikép lehet egy gyermekkel megértetni), kisértetbe esnék, hogy
utánozzon engem és úgy viselje magát, mint egy gazdag ember. Hasonló
esetben megakadályoznám legalább azt, hogy tüntetve tegye; szivesebben
látnám, ha megfosztana jogomtól és titokban adakozna. Ez korához illő
ravaszság volna és az egyedüli, a melyet megbocsájtanék neki.

Tudom, hogy mindezek az utánzott erények majomerények és hogy semmiféle
jó cselekedet erkölcsileg nem jó, csak ha mint olyant végzik, és nem
azért, mert mások is végzik. De olyan életkorban, mikor a szív még nem
érez semmit, utánoztatni kell a gyermekkel olyan cselekedeteket, a
melyekre rá akarjuk szoktatni, hogy aztán később meggyőződésből és a jó
iránti szeretetből cselekedhessék. Az ember utánzó lény, még az állat is
az; az utánzás ösztöne a természet bölcs rendelése szerint való, de a
társadalomban elfajul bűnné. A majom utánozza az embert, a kitől fél, de
nem utánozza az állatokat, a melyeket megvet; jónak tartja azt, a mit
egy nálánál külömb lény tesz. Köztünk ellenkezőleg a mi mindenféle
bohóczaink utánozzák a szépet, hogy lealjasítsák, hogy nevetségessé
tegyék, arra igyekeznek alacsonyságuk érzésében, hogy magukkal egyenlővé
tegyék azt, a mi többet ér, mint ők; vagy ha igyekeznek utánozni azt, a
mit csodálnak, csodálatuk tárgyának megválasztásában láthatni az
utánzóknak hamis izlését: sokkal inkább akarnak vele a többieknek
imponálni, vagy tehetségeiket ünnepeltetni, mint jobbakká, vagy
bölcsebbekké válni. Az utánzás alapja közöttünk abból a vágyból
származik, hogy mindig önmagunk fölé emeljük magunkat. Ha vállalkozásom
sikerül, Emilben ez a vágy bizonyosan nem lesz meg. Le kell tehát
mondanunk arról a látszólagos jóról, a mit ez előidézhet.

Hatoljatok le neveléstek összes szabályainak mélyére és akkor
valamennyit visszásaknak fogjátok találni, kivált abban, ami az
erényekre és erkölcsökre vonatkozik. Az egyedüli erkölcsi leczke, a mely
a gyermekkorhoz illik – és ez a lefontosabb minden korban: – soha nem
tenni rosszat senkinek. Maga a jótét szabálya is, ha nincs ennek
alávetve, veszedelmes, téves, ellenmondással teljes. Kicsoda nem tesz
jót? Jót mindenki tesz, a gonosz épp úgy, mint a többiek. Egyet
szerencséssé tesz száz szerencsétlennek rovására és ebből származik
minden nyomorúságunk. A legfenköltebb erények negativ természetüek s
egyúttal a legnehezebbek is, mert fitogtatás nélkül valók és nincs meg
bennük az az emberi szívnek oly édes gyönyör sem, hogy valakit úgy
bocsájtunk el magunktól, hogy meg van velünk elégedve. Oh mennyi jót
tesz szükségszerüen felebarátaival az – ha ugyan van ilyen, – a ki nem
tesz nekik soha rosszat! Micsoda rettenthetetlen lélekre, micsoda
hatalmas jellemre van ehhez szüksége! Ha nem okoskodunk erről a
tételről, hanem igyekszünk gyakorolni, csak akkor érezzük, mily nagy és
keserves dolog megvalósitani.[38]

Ez néhány halvány eszme arról az óvatosságról, a melylyel a gyermeknek
meg akarom adatni azokat a tanításokat, a melyeket néha nem lehet tőle
megtagadni, a nélkül, hogy kitennők annak a veszélynek, hogy ártalmára
lehet magamagának, vagy másoknak és különösen, hogy olyan szokásokat
vegyen föl, a melyekről aztán később csak bajosan lehet leszoktatni. De
biztosak lehetünk, hogy ez a szükség ritkán fog beállni oly
gyermekeknél, a melyek úgy vannak nevelve, a hogy kell, mivel
lehetetlenség, hogy nehéz fölfogásuakká, gonoszakká, hazugokká,
kapzsiakká váljanak, ha nem oltottunk szívükbe bűnöket, a melyek
ilyenekké teszik! Igy tehát a mit erre a pontra vonatkozólag mondtam,
inkább a kivételekre, mint a szabályokra vonatkozik, de ezek a kivételek
annál gyakrabbiak, mennél több alkalma van a gyermeknek kivetkőzni
állapotából és rákapni a felnőttek bűneire. Azoknak, a kik a világban
nevelkednek, szükségképen korábban van szükségük oktatásra, mint
azoknak, a kik visszavonultságban nevelkednek. Ennek a magányos
nevelésnek kell tehát előnyt adni, még ha nem való is egyébre, mint hogy
időt enged a gyermeknek, hogy megérlelődjék. Egy másik ellenkező fajtája
a kivételeknek azok számára való, a kiket szerencsés természetük fölébe
emel koruknak. Valaminthogy vannak emberek, a kik soha sem lépnek ki a
gyermekkorból, épp úgy vannak ismét mások, a kik úgyszólván soha nem is
voltak benne és csaknem születésüktől fogva felnőtt emberek. Az a baj,
hogy ez az utóbbi kivétel nagyon ritka, nagyon nehezen felismerhető, és
hogy minden anya azt képzelvén, hogy ha már vannak csodagyermekek,
habozás nélkül annak tartja a magáét. Tovább is mennek, rendkívüli
jeleknek tekintik még azokat is, a melyek a dolgok megszokott rendjéhez
tartoznak: az élénkséget, a pajkosságot, a fürgeséget, a bájos
naivitást, a gyermekkor minden jellemző vonását, a melyek legjobban
mutatják, hogy a gyermek éppen gyermek. Van-e abban csodálni való, ha
az, a kit sokat beszéltetnek és a kinek megengedik, hogy kimondjon
mindent, a kit nem feszélyez semmi tekintet, semmi illedelem, véletlenül
valami jó mondást tud mondani? Inkább az volna csodálatos, ha soha nem
mondana; a mint hogy csodálatos volna, ha egy asztrológus ezer hazugság
között nem mondana soha valami igazat. Annyit hazudnak, mondta IV.
Henrik, hogy végül már igazságot szólnak. A ki el akar találni néhány jó
mondást, nem kell egyebet tennie, mint sok badarságot beszélni. Isten
óvja minden bajtól a divatos embereket, a kiknek csak ez az egy érdemük
van, hogy ünnepeljék őket.

A legragyogóbb gondolatok is felötölhetnek egy gyermek agyában vagy még
inkább, a legjobb mondások a szájában, mint a hogy kezébe juthat a
legnagyobb értékű gyémánt is, a nélkül, hogy akár a gondolat, akár a
gyémánt az övé volna; ebben a korban egyáltalában semmi sem lehet a
gyermeknek igazi tulajdona. Azok a dolgok, melyeket a gyermek mond, nem
azt jelentik ő rá nézve, a mit miránk nézve, nem is fűzi hozzájuk
ugyanazokat az eszméket. Ezeknek az eszméknek, ha ugyan egyáltalában
vannak ilyen eszméi, nincs a fejében sem folytatásuk, sem kapcsolatuk,
nincs semmi szilárd, nincs semmi biztos mindabban, a mit gondol.
Vizsgáljátok meg állitólagos csodagyermeketeket. Bizonyos pillanatokban
rendkívüli tevékenységet s oly világosságát a szellemnek találjátok meg
nála, a mely a fellegeken is át tudna hatolni. Máskor, többnyire pedig
ez a szellem renyhének, bénának tetszik, mintha sűrű ködbe volna
burkolva. Hol előre szalad, hol pedig mozdulatlan marad. Az egyik
pillanatban azt mondanátok: lángész, a másik pillanatban: ostoba; mind a
két esetben tévedtek. Gyermek. Az egyik pillanatban sasfiók, a mely a
levegőben száll, és a következő pillanatban visszaesik fészkébe.

Bánjatok hát vele, minden látszat daczára, korának megfelelően és
óvakodjatok kimeríteni erejét azzal, hogy nagyon is akarjátok
fejleszteni. Ha ez a gyönge agyvelő föltárult, ha azt látjátok, hogy
bugyborékolni kezd, hagyjátok kezdetben szabadon erjedni, de ne
izgassátok föl soha, hogy minden ki ne párologjon belőle és mikor az
első hullámzásai elmultak, tartsátok vissza, szorítsátok meg a
többieket, addig, a míg az évek multával minden éltető meleggé és igazi
erővé válik. Máskülömben elvesztegetitek időtöket és gondoskodástokat,
elpusztítjátok saját műveteket és miután vigyázatlanul megrészegedtetek
mindezektől a lobbanékony gőzöktől, nem marad számotokra más, mint az
erőtlen üledék. A koraérett gyermekekből lesznek a köznapi emberek;
ennél általánosabb érvényű és biztosabb megfigyelést nem tudok. Semmi
sem nehezebb, mint megkülömböztetni a gyermekben az igazi
tompa-elméjüséget attól a látszólagos és csalékony tompa-elméjüségtől, a
mely az erős léleknek jelzője. Első pillantásra különösnek tünik föl,
hogy a két végletnek ily hasonló jelei vannak, és ez mégis
megtörténhetik; mert abban az életkorban, mikor az embernek még
nincsenek igazi eszméi, az egész külömbség a között, a kiben lángész van
s a között, a kiben nincs, csak az, hogy az utóbbi csupa hamis eszméket
vesz magába, és az előbbi, csak hamis eszméket találván, nem vesz föl
semmilyeneket: abban hasonlít tehát, hogy az egyik nem képes semmire és
hogy semmi sem felel meg a másiknak. Az egyedüli jel, a mely
megkülömböztetheti őket, a véletlentől függ, a mely az utóbbinak valami
neki való eszmét nyujt, míg a másik mindig és mindenben ugyanaz marad.
Az ifjabbik Cátót gyermekkorában odahaza félkegyelmünek tartották.
Hallgatag volt és makacs, ez volt róla az egész vélemény. Csak Sulla
előszobájában kezdte őt a nagybátyja megismerni. Ha nem lépett volna be
ebbe az előszobába, talán a teljes elmebeli érettség koráig buta számba
ment volna; ha Cæsar nem élt volna, talán mindég álmodozónak tartották
volna ugyanazt a Cátót, a ki átlátott Cæsar gyászos lángelméjén és
messziről előre látta minden tervét. Oh mennyire alá vannak vetve a
tévedésnek azok, a kik a gyermekeket oly elhamarkodottan itélik meg.
Sokszor gyermekebbek mint azok. Ismertem egy embert,[39] a ki
megtisztelt barátságával, a ki már meglehetős érett korában korlátolt
elme számban ment családjában és barátainál; ez a kitünő elme csöndben
érlelődött. Egyszerre csak kitünt róla, hogy filozófus, és én nem
kétkedem benne, hogy az utókor tiszteletre méltó és kiváló helyet juttat
neki korának legjobb gondolkodói és legnagyobb metafizikusai között.

Tiszteljétek a gyermekkort és ne siessetek nagyon itélni róla, akár
jóban, akár rosszban. Hadd jelentkezzenek, igazolják magukat,
bizonyítsák magukat sokáig a kivételek, mielőtt különleges eljárási
módokat alkalmaznának ellenük. Hadd fejtse ki hatását a természet,
mielőtt ti cselekednétek helyette, nehogy ellensúlyozzátok ezt a hatást.
Azt mondhatjátok erre, hogy ismeritek az idő értékét és nem akarjátok az
időt elvesztegetni; nem veszitek észre, hogy jóval nagyobb
idővesztegetés rosszul használni fel az időt, mint egyáltalán nem
használni föl és hogy a rosszul tanított gyermek messzebb van a
bölcseségtől, mint az, a kit egyáltalán nem tanítottak. Aggodalommal
nézitek, hogy tétlenül emészti föl első éveit. Hogyan! hát az semmi,
boldognak lenni, hát az semmi, ugrálni, játszani, futkosni egész nap?
Soha életében nem lesz annyira elfoglalva. Plátó respublikájában, melyet
oly szigorúnak tartanak, csupa mulatságban, játékban, dalolásban,
szórakozásban neveli föl a gyermekeket; azt mondhatnám, hogy megtett
mindent, a mikor jól megtanította őket örülni. Seneca pedig a régi római
ifjúságról azt mondja: mindig talpon volt, nem tanították semmire, a mit
ülve kellett volna tanulnia.[40] Vajjon kevesebbet ért-e ez az ifjúság,
mikor megérte a férfikort? Ne sokat rémüldözzetek ettől a tétlenségtől.
Mit szólnátok az olyan emberről, a ki nem akarna soha aludni, csak hogy
hasznára fordíthassa egész életét? Azt mondanátok: ez az ember
eszeveszett, nem felhasználja idejét, hanem megfosztja magát tőle; hogy
elkerülje az álmot, beleszalad a halálba. Gondoljátok meg tehát, hogy ez
itt ugyanaz a dolog és hogy a gyermekkor az elmének álma.

A tanulás látszólagos könnyüsége a gyermek romlásának oka. Nem látják,
hogy épen ez a gyermek nem tanul semmit. Síma és egyenletes agyveleje
úgy adja vissza a tárgyakat, melyeket elébe tartanak, mint a tükör; de
semmi sem marad meg, semmi sem hatol bele. A gyermek megtartja a
szavakat, az eszmék visszapattannak róla; a kik hallgatják, megértik
szavait, csak ő maga nem érti meg.

Ámbár az emlékezet és a gondolkodás két lényegesen külömböző tehetség,
mégis az egyik igazában csak a másikkal együtt fejlődik ki. Az értelem
kora előtt a gyermek nem eszméket fog föl, hanem képeket; és a kettő
között az a külömbség, hogy a képek csak az érzékelhető tárgyak abszolut
másai, az eszmék pedig a tárgyakról való, azok egymáshoz való viszonya
által meghatározott fogalmak. A kép megállhat magában is a szellemben, a
mely elképzeli, holott minden eszme más eszméket tételez fel. Mikor
képzelünk, nem teszünk egyebet, csak látunk; mikor fogalmat alkotunk,
összehasonlítunk. Érzékleteink tisztára passivak, ellenben minden
percepciónk vagy eszménk egy aktiv itélő principiumból származik. Ezt
majd alább ki fogjuk mutatni.

Azt mondom tehát, hogy a gyermeknek, nem lévén képes itélni, nincs is
igazi emlékezete; megőrzi a hangokat, az alakokat, az érzéki
benyomásokat; az eszméket ritkán, az eszmék kapcsolatait még ritkábban.
Azt hiszik, ellenem hoznak föl bizonyitékot, ha azt vetik ellenem, hogy
a gyermek meg tudja tanulni a geométria bizonyos elemeit; pedig ezzel
épen mellettem bizonyítanak: azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem tudván
önmaguktól következtetéseket vonni, még mások következtetéseit sem
tudják megőrizni. Mert figyeljétek meg ezeknek a kis geométereknek a
módszerét, azonnal meg fogjátok látni, hogy épen csak az ábra benyomását
és a bevezetés szövegét őrizték meg. A legkisebb új ellenvetésre
elvesztik a fonalat; fordítsátok meg az ábrát és belezavarodnak. Minden
tudásuk az érzékelésben merül ki, semmi sem hatol be a megértésig. Még
az emlékezetük sem tökéletesebb, mint a többi képességeik, mert majd
mindig újra meg kell tanulniok, ha felnőnek, azokat a dolgokat, a
melyeknek a szavait gyermekkorukban megtanulták.

Mindazáltal távol legyen tőlem az a gondolat, hogy a gyermekeknek nincs
bizonyos fajta gondolkozásuk,[41] ellenkezőleg, azt látom, hogy nagyon
helyesen gondolkoznak mindenről, a mit ismernek és a mi pillanatnyi és
érezhető érdeküknek megfelel. De ismereteikre vonatkozólag szokás
tévedni, a mikor olyan ismereteket tulajdonítanak nekik, a melyekkel nem
bírnak és azt hiszik, hogy gondolkoznak olyan dolgokról, a melyeket nem
tudnak megérteni. Abban is tévednek, hogy figyelmessé akarják őket tenni
olyan megfontolásokra, a melyek semmi módon nem érintik őket, mint
például: jövendő érdekükre, felnőtt korukbeli boldogságukra, a
tiszteletre, melyben részesülni fognak, ha nagyok lesznek Ez mind olyan
beszéd, a mely mindennemű előrelátás nélkül való lényekhez intézve nem
jelent nekik egyáltalán semmit; pedig ezeknek a szegény
szerencsétleneknek minden rájuk kényszerített tanulmánya eféle,
szellemükre nézve teljesen idegen tárgyakra irányul. Eszerint kell
megitélni a figyelmet, melyet nekik szentelhetnek.

A pedagógusok, a kik nagy apparátussal tárják elénk a tanításokat,
melyeket növendékeiknek adnak, azért kapnak fizetést, hogy más nyelven
beszéljenek. Mindazáltal az ő saját magukviseletéből látni, hogy
tökéletesen úgy gondolkoznak, mint én; mert végre is mit tanítanak?
Szavakat, megint csak szavakat és mindig csak szavakat. Óvakodnak attól,
hogy a különböző tudományok közül, melyeknek tanításával oly nagyra
vannak, azokat válaszszák ki, a melyek valóban hasznára lehetnek a
gyermeknek, mert ezek dologbeli tudományok volnának és nem boldogulnának
velük; ellenben azokat a tudományokat tanítják, a melyeket látszólag tud
az ember, ha a műszavaikat tudja, mint például: a mértant, a földrajzt,
a chronologiát, a nyelvtant stb. csupa olyan tudományokat, melyek oly
messze vannak az embertől és kivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy,
ha csak valaminek is egyetlen egyszer hasznát veheti belőlük az életben.

Meglepetést kelthet, hogy a nyelvek tanulását is a nevelés
haszontalanságai közé számítom, de emlékezni fognak arra, hogy itt csak
az első életkor tanulmányairól beszélek. És mondhatnak akármit, én nem
hiszem, hogy valaha is lett volna gyermek (leszámítva a
csodagyermekeket), a ki 12 vagy 15 éves kora előtt igazán meg tudott
volna tanulni két nyelvet.

Megengedem, hogy ha a nyelvek tanulása nem volna egyéb, mint szavak,
azaz formák és az azokat kifejező hangok tanulása, akkor megfelelhetne a
gyermeknek; de a nyelvek, a mikor megváltoztatják az eszmék neveit,
módosítják egyúttal az eszméket is, a melyeket kifejeznek. A fejek a
nyelvek szerint igazodnak, a gondolatok fölveszik az idiomák szinét.
Csak maga az ész közös, a szellemnek minden egyes nyelvben megvan a
sajátságos formája; nagyon meglehet, hogy részben ez a különbség az oka
vagy az eredménye a nemzeti jellemeknek. Ezt a hozzávetést megerősíteni
látszik az is, hogy a világ minden nemzeténél a nyelv követi a szokások
változásait és velük együtt konzerválódik vagy változik.

Ezek közül a különböző formák közül egyet a gyakorlat olt be a gyermekbe
és ez az egyedüli, a melyet az értelmes korig megőriz. Hogy kettő is
legyen neki, ehhez az kellene, hogy össze tudja hasonlítani az eszméket,
pedig hogy hasonlíthatná össze, mikor alig képes őket felfogni? Minden
dolognak rá nézve ezer különböző megjelölése lehet, ellenben minden
eszmének csak egy formája lehet, így tehát csak egy nyelvet tanulhat meg
beszélni. Azt mondják erre, hogy mégis több nyelvet tanul meg. Ezt én
tagadom. Láttam én már olyan kis csodagyermekeket, a kik azt hitték,
hogy 5–6 nyelven beszélnek, hallottam őket egymásután németül beszélni,
latin szavakkal, franczia szavakkal, olasz szavakkal, valóság szerint
5–6 szótárt használtak, de azért mindig csak németül beszéltek. Szóval
adhattok a gyermeknek annyi synonymát, a mennyit tetszik:
megváltoztatjátok a szavakat, de nem a nyelvet; mindig csak egy nyelvük
lesz.

Hogy leplezzék ebbeli tehetetlenségüket, azért szeretik őket különösen a
holt nyelvekben gyakorolni, a melyekben nincsenek többé
megczáfolhatatlan birák. Mivel ezek a nyelvek a mindennapi használatból
már rég kimentek, megelégszenek azzal, hogy utánozzák azt, a mit belőlük
a könyvekben találnak; erre aztán ráfogják, hogy az illető nyelven
beszélnek. Ha ilyen a mesterek görög és latin beszéde, milyen lehet a
gyermekeké? Alighogy megtanulták könyv nélkül a rudimentumokat, a
melyekből nem értenek egy szót sem, már is arra tanítják őket, hogy egy
franczia beszédet latin szavakkal adjanak vissza, majd mikor előbbre
haladtak, összefoltozzák prózában Cicero frázisait, versben Virgilius
centóit (különféle versek soraiból összerótt versek), akkor aztán azt
hiszik, hogy latinul beszélnek és kicsoda mondana nekik ellent?

Akármiféle tanulmányról van szó, a kifejező jelek a kifejezendő dolgok
eszméi nélkül nem érnek semmit, mégis mindig ezekre a jelekre
korlátozzák a gyermeket, anélkül, hogy valaha is meg tudnák vele értetni
bármelyikét azoknak a dolgoknak, melyeket kifejeznek. Abban a hiszemben,
hogy megtanítják a föld leírására, csak a térkép ismeretére tanítják
meg; megtanítják a városok, országok, folyók neveire, a melyekről azt
képzeli, hogy csak a papiroson léteznek, a melyen megmutatják neki.
Emlékszem, hogy láttam valahol egy földrajzot, a mely így kezdődött: _Mi
a világ? Egy karton gömb._ Tökéletesen ilyen a gyermekek geografiája.
Előttem nyilvánvaló, hogy két évi mathematikai és kozmográfiai földrajzi
oktatás után nincs az a tízéves gyermek, a ki a megtanult szabályok
alapján képes volna eljutni Páristól Saint-Denisig. Előttem nyilvánvaló,
hogy nincs olyan sem, a ki térkép után be tudná járni apja kertjének
kanyarulatait, a nélkül, hogy eltévedne. Ime, a tudósok, a kik pontosan
meg tudják mondani, hol van Peking, Iszpahán, Mexikó és a világ minden
országa.

Hallom az ellenvetést, hogy a gyermeket csak olyan tanulmányokkal kell
foglalkoztatni, a melyekhez csak szem szükségeltetik. Ez lehetséges
volna, ha volna olyan tanulmány, a melyhez csak szem szükségeltetnék, én
azonban ilyent nem ismerek.

Még nevetségesebb tévedés alapján tanítják a gyermeket a történelemre.
Azt képzelik, hogy a történelem nekik való, mert nem egyéb, mint a
tények felsorolása. De mit értünk tényeken? Azt hiszik-e, hogy a
vonatkozások, a melyek a történelmi tényeket meghatározzák, oly könnyen
felfoghatók, hogy a rájuk vonatkozó eszmék nehézség nélkül kialakulnak a
gyermek szellemében? Azt hiszik-e, hogy az események igazi ismerete
külön választható okaik és következményeik ismeretétől? És hogy a
történelemnek oly kevés köze van az erkölcshöz, hogy az egyiket meg
lehet ismerni a másik nélkül? Ha nem láttak egyebet az emberek
cselekedeteiben, mint külső és tisztára fizikai mozzanatokat, mit
tanultak akkor a történelemből? Egyáltalán semmit! és ez a tanulmány,
megfosztva minden érdekességétől, époly kevés élvezetet szerez, mint
tanulságot. Ha ezeket a cselekedeteket morális kapcsolataikban akarjátok
megitélni, próbáljátok megértetni ezeket a kapcsolatokat
tanítványaitokkal és akkor meg fogjátok látni, vajjon a történelem az ő
koruknak való-e?

Emlékezzetek, olvasóim, hogy a ki hozzátok szól, se nem tudós, se nem
filozófus, hanem egyszerű ember, az igazság barátja, a ki nem tartozik
párthoz és nincs rendszere; egy magányos ember, a ki keveset élve
emberek között, kevesebb alkalmat is talált megtelni előitéleteikkel és
több időt arra, hogy elmélkedjék azon, a mi szemébe ötlik, mikor az
emberekkel közlekedik. Okoskodásaim nem annyira elvekre, mint inkább
tényekre vannak alapítva és azt hiszem, nem nyujthatok jobb módot
megitélésükre, mintha gyakran hozok fel egyes példákat a
megfigyelésekre, melyek amaz elmélkedéseket sugallták nekem.

Néhány napot vidéken töltöttem egy jó családanyánál, a ki nagy gondot
fordított gyermekeire és nevelésükre. Egy reggel jelen voltam az
idősebbiknek leczkeóráján. Nevelője, a ki nagyon jól tanította ókori
történetre, elővette Nagy Sándor történetét s szóvá tette Philippus, az
orvos ismeretes esetét, a melyet képen örökítettek meg, a minthogy meg
is érdemelte a fáradságot.[42] A nevelő, érdemes férfiú, több
megjegyzést tett Nagy Sándor rettenthetlenségéről, a melyek nekem nem
tetszettek, de én nem akartam vele vitatkozni, mert nem akartam
megingatni hitelét tanítványa előtt. Az asztalnál, franczia szokás
szerint, sokat gügyögtették a kis emberkét. Korának természetes
élénksége és a biztos tetszés kilátása ezer bohóságot mondatott vele, a
melyek közt időnkint akadtak szerencsés szavak is, melyek elfeledtették
a többit. A végén jött Philippus, az orvos története: a fiucska nagyon
helyesen és nagyon kedvesen mondta el. A dicséretek szokásos adója után,
melyet megkövetelt az anya és megvárt a fiú, elbeszélgettünk azon, a mit
a fiucska mondott. A legtöbben kárhoztatták Nagy Sándor vakmerőségét,
néhányan, a nevelő példájára, csodálták elszántságát és bátorságát:
ebből megértettem, hogy a jelenlevők egyike sem látta, miben áll ennek
az esetnek az igazi szépsége. A magam részéről, mondtam én, nekem úgy
tetszik, hogy ha csak a legkevesebb bátorság, a legkevesebb elszántság
van is Nagy Sándor cselekedetében, alapjában nem egyéb, mint bolondság.
Erre mindenki egy véleményben volt és megegyeztek benne, hogy ez bolond
beszéd. Én feleltem és belemelegedtem, mikor a mellettem ülő hölgy, a ki
eddig ki se nyitotta a száját, a fülemhez hajolt és halkan azt mondta:
«Hallgass, János Jakab, úgy sem fognak megérteni». Ránéztem, meg voltam
lepetve és elhallgattam.

Ebéd után, több jelből azt gyanítva, hogy a kis tudós nem értett meg
semmit az egész történetből, melyet oly jól elmondott, megfogtam a
kezénél s elmentem vele sétálni a parkban; kedvem szerint kikérdezve őt,
azt tapasztaltam, hogy jobban csodálja Nagy Sándor dicsőített
bátorságát, mint bárki. De tudjátok-e, miben látta a bátorságot? Csupán
csak abban, hogy egyetlen kortytyal megivott egy kellemetlen ízű
orvosságot, habozás nélkül, a legcsekélyebb ellenkezés nélkül. A szegény
gyermek, a kivel alig tizenöt nappal ezelőtt vetettek be orvosságot és a
ki csak végtelen keservesen vette be, még a szájában érezte az ízét. A
halál, a mérgezés csak kellemetlen érzés számba ment neki s a maga
részéről nem tudott más mérget elképzelni, mint a szenna-leveleket.
Mindazáltal meg kell vallani, hogy a hős elszántsága nagy hatást tett
ifjú szívére és hogy el volt határozva, hogy a mint legközelebb
orvosságot kell nyelnie, ő is olyan lesz, mint Nagy Sándor. A nélkül,
hogy belementem volna olyan felvilágosításokba, melyek nyilvánvalóan
meghaladták értelmi képességét, megszilárdítottam ebben a
dicséretreméltó elhatározásában s magamban az apák és a tanítók
bölcseségén nevetve tértem vissza, a kik azt képzelik, hogy történelemre
tanítják a gyermekeket.

Könnyü dolog a szájukba adni a királyok, birodalmak, háborúk, hódítások,
forradalmak, törvények szavait: de a mikor arra kerül a sor, hogy helyes
eszméket fűzzenek a szavakhoz, még messze leszünk a Róbert kertészszel
való beszélgetéstől mindezekig a magyarázatokig.

Némely olvasó, a ki elégedetlen azzal a _hallgass, János Jakab_-bal, azt
fogja kérdezni, – előre látom – hogy mit találok hát olyan szépnek Nagy
Sándor tettében? Szerencsétlenek! Ha meg kell nektek mondani, hogy
érthetnétek meg? Azt, hogy Nagy Sándor hitt az erényben, hitt benne még
a saját feje, a saját élete árán is; csak az ő nagy lelke tudott így
bízni benne. Mily szép hitvallomás volt annak az orvosságnak az
elnyelése! Nem, soha halandó ilyen felséges hitvallomást nem tett. Ha
van modern Nagy Sándor, tüntesse ki magát hasonló jellemvonással.[43]

Ha nincs szó-tudomány, akkor nincs gyermekeknek való tanulmány. Ha
nincsenek igaz eszméik, nincs igazi emlékezetük sem, mert nem nevezem
emlékezetnek azt, a mi csak érzékleteket őriz meg. Mit használ, ha
teletömjük a fejüket egész katalogusával olyan jeleknek, melyek rájuk
nézve nem jelentenek semmit? Nem tanulják-e meg a jeleket, mikor majd
megtanulják a dolgokat? Mire való rájuk róni a fölösleges fáradságot,
hogy kétszer kelljen azokat megtanulniok? Pedig milyen veszedelmes
előitéleteket kezdenek beléjük oltani, mikor tudományszámba vétetnek
velük olyan szavakat, melyeknek nincs számukra semmi értelmük! Az első
szóval, a melylyel a gyermek beéri, az első dologgal, a melyet megtanul
más szavára, a nélkül, hogy magától belátná hasznosságát, itélete el van
veszve: sokáig kell az ostobák szemében csillognia, míg egy ilyen kárt
jóvá tesz.[44]

Nem, ha a természet megadja a gyermek agyának azt a hajlékonyságot, a
mely alkalmassá teszi, hogy mindennemű benyomást befogadjon, ez nem
azért van, hogy királyok neveit, dátumokat, heraldikus, csillagászati,
földrajzi megjelöléseket véssünk bele és mindazokat a szavakat,
melyeknek korára nézve nincs semmi értelme és a melyeknek nincs semmi
haszna semmiféle korra nézve s ezekkel terheljék túl szomorú és meddő
gyermekkorát. Ellenkezőleg, arra való ez, hogy mindazok az eszmék,
melyeket felfoghat és a melyek neki hasznosak, mindazok, a melyek
boldogságára tartoznak és hivatva vannak egykor felvilágosítani őt
kötelességeiről, idejekorán belevésődjenek kitörülhetetlen betűkkel és
arra szolgáljanak neki, hogy élete folytán lényéhez és tehetségéhez illő
módon viselje magát. Ha nem tanulmányozza is a könyveket, azért nem
marad tétlenül az emlékezetnek az a fajtája, a melylyel egy gyermek
birhat; mindaz, a mit lát, mindaz, a mit hall, meglepi és emlékszik rá,
számon tartja magában az emberek cselekedeteit és beszédeit; és mindaz,
a mi körülveszi, megannyi könyv, a melyből anélkül, hogy gondolna rá,
folytonosan gazdagítja emlékezőtehetségét, a míg majd itélete hasznukat
veheti. Ezeknek a tárgyaknak megválogatásában, abban a gondoskodásban,
hogy szüntelenül azokat a tárgyakat mutassák neki, a melyeket ismerhet
és elrejtsék előle azokat, a melyeket nem szabad ismernie ebben áll az
igazi művészet: ezen első tehetsége kiművelésére és ezáltal kell
igyekezni egy raktárt szerezni be neki oly ismeretekből, melyek
nevelésére szolgálnak ifjúsága alatt és helyes magaviseletére életének
egész ideje alatt. Az igaz, hogy ez a módszer nem képez ki
csodagyermekeket és nem ragyogtatja a nevelőnők és tanítók ügyességét,
de belátó, erőteljes, testileg és értelmileg egészséges embereket képez,
a kik anélkül, hogy csodálatot keltettek volna ifjúkorukban, tiszteletet
keltenek felnőtt korukban.

Emil nem fog semmit könyv nélkül tanulni, még a meséket sem, még
Lafontaine meséit sem, bármily naivak és bájosak, mert a mesék szavai
épúgy nem a mesék maguk, mint a hogy a történelem szavai nem maga a
történelem. – Hogy lehet valaki elég vak arra, hogy a meséket a
gyermekek erkölcstanának nevezze, nem gondolva arra, hogy az apológus, a
mikor mulattatja őket, rászedi őket, hogy félrevezetve a hazugságtól,
elejtik az igazságot és hogy azzal, a mit azért teszünk nekik, hogy a
tanulságot kellemessé tegyük, megakadályozzuk, hogy hasznát vegyek? A
mesék taníthatják a felnőttet, de a gyermeknek meg kell mondani a
leplezetlen igazságot; a mint elfödjük fátyollal, nem veszi magának a
fáradságot, hogy ezt a fátyolt fölemelje.

Lafontaine meséit megtanultatják minden gyermekkel és nincs egyetlenegy
sem, a ki megértse. Ha megértenék, még rosszabb volna, mert az erkölcsi
tanulság bennük oly szövevényes és annyira nincs az ő korukhoz szabva,
hogy hamarabb vinné őket a bűnre, mint az erényre. Azt mondjátok erre,
hogy ezek megint paradoxonok. Meglehet! de nézzük csak, vajjon
igazságok-e?

Azt mondom, hogy a gyermek nem érti meg a meséket, a melyeket
tanultatnak vele, mert bármennyire erőlködnek is egyszerűvé tenni őket,
a tanulság, a melyet le akarunk belőlük vonni, kényszerít, hogy olyan
eszméket vonjunk közéjük, melyeket a gyermek nem bír felfogni és mert
maga a költészet természete, a mely megkönnyíti megtanulásukat,
megnehezíti megértésüket, úgy hogy kellemességüket a világosság rovására
szerezzük meg. A nélkül, hogy fölemlítenők azt a sok mesét, a melyekben
nincs semmi érthető, sem hasznos a gyermekre nézve és a melyeket mégis
oktalanul megtanultatnak velük csak azért, mert ott vannak a többiek
között, szorítkozzunk csak azokra, melyeket a szerző mintha csak
egyenesen a gyermekek számára írt volna.

Lafontaine egész gyűjteményében nem ismerek csak öt vagy hat mesét, a
melyekben igazán a gyermeteg naivitás csillog. Ebből az öt vagy hat
meséből példaképen kiválasztom az összes mesék közül az elsőt, mert
ennek a morálja felel meg leginkább minden életkornak, mert ezt foghatja
föl legjobban a gyermek s ezt tanulja a legszivesebben s végül, mert a
szerző épen ezért ezt emelte ki könyve elejére. Ha csakugyan
föltételezzük, hogy az volt a czélja, hogy a gyermekek megértsék és
tessék nekik és tanítsa őket, akkor ez a mese tagadhatatlanul mestermű.
– Legyen szabad tehát végigmennem rajta és néhány szóval megvizsgálnom.


A holló és a róka.

– Mese. –

  Holló mester, gubbaszkodva az ágon.

Mester! Mit jelent ez a szó magában? Mit jelent egy tulajdonnév előtt?
Mi az értelme ezen a helyen?

Micsoda a holló?

Mit jelent ez: _gubbaszkodva az ágon?_ Nem úgy szoktuk mondani, hogy
_gubbaszkodva az ágon_, hanem _az ágon gubbaszkodva_. Következőleg
beszélni kell az inverzióról a költészetben, meg kell mondani, mi a
próza és mi a vers.

  Csőrében egy darab sajtot tartott.

Miféle sajtot? Vajjon svájczi sajtot-e vagy Brie-t, vagy hollandi
sajtot? Ha a gyermek nem látott még hollót, mire való beszélni neki
róla? Ha látott, hogy értse meg, hogy sajtot tartott a csőrében?
Csináljunk mindig a természetnek megfelelő képeket.

  Róka mester, oda csábítva az illattól.

Megint egy mester! De ennek legalább megfelel ez a czím, mert csakugyan
mestere mestersége minden fogásának. Meg kell magyarázni, mi a róka és
mi különbség van igazi jelleme s a közt a szokásos jellem közt, melyet a
mesékben tulajdonítanak neki.

_Odacsábítva a sajt illatától!_ Ez a sajt, melyet egy ágon gubbaszkodó
holló tart a csőrében, ugyan szagos lehet, ha a róka megérzi egy
bokorban vagy épen az odujában. Így gyakoroljátok növendéketeket abban
az éleselméjű kritikában, a melynek csak jó tanítások imponálnak és a
mely meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól mások
elbeszélésében?

  Körülbelül ezt a beszédet mondotta neki:

_Ezt a beszédet?_ Hát tud a róka beszélni? És ugyanazon a nyelven
beszél-e, mint a holló? Bölcs tanító, vigyázz magadra: fontold meg
feleletedet, mielőtt kimondod, mert fontosabb, semmint gondolnád.

  Ah, jó napot, holló uram!

_Uram!_ Ezt a czímzést a gyermek gúnyosra fordított értelemben látja,
mielőtt tudná, hogy megtisztelő czímzés.

  Milyen csinos ön! Milyen szépnek látom!

Töltelék-szavak, haszontalan szószaporítás. A gyermek, ha ugyanazt a
dolgot ismételni látja más szavakkal, megtanul pongyolán beszélni. Ha
azt mondjátok, hogy ez a szószaporítás a szerző szólásmódja, hogy
megfelel a róka czéljának, a ki szavaival is szaporítani akarja
dicsőítését, ez a mentség jó nekem, de nem a növendékemnek.

  Nem hazudok, de ha az éneke

_Nem hazudok!_ Hát szokás néha hazudni? Hová legyen a gyermek, mikor
arra tanítjátok, hogy a róka épen azért mondja, hogy nem hazudok, mert
hazudik?

  Megfelel tollának

_Megfelel!_ Mit jelent ez a szó? Tanítsátok meg a gyermeket
összehasonlítani két olyan különböző dolgot, mint az ének meg a toll,
majd meglátok, hogy fog megérteni.

  Ön volna a főnix ez erdő lakói közt.

_A főnix!_ Mi az a főnix? Íme, egyszerre benne vagyunk a hazugságokban,
csaknem a mythologiában.

_Ez erdő lakói!_ Micsoda képletes beszéd! A hizelgő finomkodik
beszédében és több méltóságot visz bele, hogy csábítóbbá tegye. Megérti
egy gyermek ezt a finomságot? Tudja-e legalább, tudhatja-e, mi a fenkölt
és mi az alantas stílus?

  E szavakra a holló azt se tudja, hova legyen örömében.

Nagyon élénk szenvedélyeket kellett már éreznie annak, a ki ezt a
közmondásszerű kifejezést meg akarja érteni.

  És hogy megmutassa szép hangját,

Nem kell elfeledni, hogy a gyermeknek tudnia kell, milyen szép a hangja
a hollónak, hogy ezt a sort és az egész mesét megérthesse.

  Kitátja nagy csőrét, elejti zsákmányát.

Ez a sor csodálatraméltó, már a harmóniája is megadja a képet. Látom az
ocsmány nagy csőrt kitátva; hallom, a mint a sajt leesik az ágak közt;
de az efféle szépségek el vannak veszve a gyermek számára.

  A róka megragadja és szól: Jó uram,

Ime, tehát a jóság már ostabaságszámba megy. Kétségkívül nem fogjuk
vesztegetni az időt, hogy erre kioktassuk a gyermeket.

  Tanulja meg, hogy minden hízelgő

Általános tétel; eltérünk a tárgytól.

  Annak költségére él, a ki meghallgatja.

Soha tízéves gyermek nem fogja ezt a sort megérteni.

  Ez a leczke bizony megér egy darab sajtot.

Ez magától értetődik és a gondolat nagyon jó. Mégis alighanem kevés
gyermek van, a ki össze tudja hasonlítani a leczkét a sajttal és a ki ne
becsülné többre a sajtot, mint a leczkét. Meg kell tehát értetni velük,
hogy ez a mondás csak csúfolódás. Mennyi finomság egy gyermeknek!

  A holló, szégyenkezve és megzavarodva

Megint pleonazmus; de ez semmivel sem menthető.

  Megesküdött, kissé elkésve, hogy többet nem szedik rá.

_Megesküdött!_ Hol az az ostoba tanító, a ki meg meri magyarázni a
gyermeknek, hogy mi az eskü?

Ez pesze mind aprólékosság, mégis sokkal kevesebb, mint a mennyire
szükség volna, hogy elemezzük ennek a mesének az összes eszméit és
visszavezessük őket azokra az egyszerű és elemi eszmékre, a melyekből
mindegyik össze van állítva. De kicsoda hiszi, hogy erre az elemzésre
szüksége van, hogy megértesse magát az ifjúsággal? Senki sem eléggé
filozófus közülünk, hogy egy gyermek helyébe tudja képzelni magát.
Térjünk most rá a moráljára.

Azt kérdem, vajjon a tízéves gyermekeknek kell-e magyaráznunk, hogy
vannak olyan emberek, a kik haszonlesésből hízelegnek és hazudnak?
Legfeljebb arra kellene őket tanítani, hogy vannak csúfolkodók, a kik a
kis fiúkat kinevetik és magukban mulatnak ostoba hiúságukon: de a sajt
elront mindent; nem annyira arra tanítják őket, hogy ne hullassák ki a
sajtot csőrükből, mint inkább arra, hogy hullassák ki mások csőréből.
Ez, ime, az én második paradoxonom és nem a legkisebb fontosságú.

Figyeljétek meg a gyermekeket, a mikor a meséjüket tanulják és látni
fogjátok, hogy a mikor módjukban van alkalmazni, csaknem mindig a szerző
czélzatával ellentétesen alkalmazzák s a helyett, hogy megfigyelnék
önmagukat arra a hibára vonatkozólag, a melyből ki akarjuk őket
gyógyítani vagy meg akarjuk óvni, hajlandók megkedvelni a bűnt, melylyel
hasznot lehet húzni mások hibáiból. A föntebbi mesében a gyermekek
mulatnak a hollón, de megszeretik valamennyien a rókát; a következő
mesében, azt hiszitek, a tücsköt adtátok nekik követendő például és szó
sincs róla, biztosan a hangyát választják. Senki sem szereti megalázni
magát; a gyermek mindig a jobbik szerepet választja. Ez az önszeretet
választása, nagyon természetes választás. De mily rettentő leczke a
gyermekkorra! A leggyűlöletesebb szörnyeteg volna a kapzsi és durva
gyermek, a ki tudja, hogy mit kérnek tőle s mit utasít vissza. A hangya
pedig még többet is tesz, megtanítja a gyermeket gúnyolódni, mikor
visszautasít.

Minden mesében, melyek szereplőinek egyike az oroszlán, rendszerint a
legdicsőbb szereplő lévén, a gyermek okvetlenül oroszlán akar lenni és
ha majd valami oroszlánkodást kell végeznie, gondja lesz rá, hogy
magának kaparintson meg mindent. De mikor a szúnyog legyőzi az
oroszlánt, a dolog egész máskép áll, akkor már a gyermek nem oroszlán
akar lenni, hanem szúnyog. Megtanulja, hogy valamikor tűszúrásokkal ölje
meg azt, a kit nem mer nyiltan megtámadni.

A sovány farkasról és a kövér kutyáról szóló meséből a mérséklet
tanulsága helyett, melyet adni akarnak neki, a féktelenség tanulságát
vonja ki. Sohasem fogom elfelejteni, hogy sokat láttam sírni egy kis
leányt, a kit elkeserítettek ezzel a mesével, mindig a szófogadást
prédikálva neki belőle. Nehezen lehetett megtudni sírásának okát, végre
megtudtuk. A szegény gyermek unta, hogy örökké lánczra legyen kötve. Úgy
érezte, hogy a nyaka föl van horzsolva; azért sírt, hogy nem ő a farkas.

Így tehát a legelőször említett mese tanulsága a gyermekre nézve a
legaljasabb hízelgés, a másodiké az embertelenség, a harmadiké az
igazságtalanság, a negyediké a gúnyolódás, az ötödiké a függetlenség. Ez
az utóbbi tanulság az én növendékemnek fölösleges, de azért a többieknek
semmivel sem való jobban. Ha olyan tanításokat adtok nekik, a melyek
ellentmondanak egymásnak, micsoda gyümölcsét remélitek
gondoskodástoknak? De meglehet, hogy ezt az esetet leszámítva, ez az
egész morál, a mely fölkelti ellenvetéseimet a mesék ellen, ugyanannyi
okot ad megtartásukra. A társadalomban szükség van a szavak moráljára és
a tettek moráljára és ez a két morál nem hasonlít egymáshoz. Az előbbi
benne van a katekizmusban, a melyben benne is hagyják, az utóbbi benne
van Lafontaine meséiben a gyermekek számára s elbeszéléseiben az anyák
számára. Ugyanaz az író mindkettőre szolgál.

Egyezkedjünk, Lafontaine úr. Én a magam részéről megigérem, hogy
választékkal olvasom önt, szeretem és okulok meséiből, mert remélem, nem
esem tévedésbe czéljuk felől. De a mi növendékemet illeti, engedje meg,
hogy ne taníttassam egyikre sem mindaddig, a míg ön be nem bizonyította,
hogy jó lesz neki, ha olyan dolgokat tanul, a melyeknek negyedrészét sem
érti meg s hogy azokban, a melyeket meg tud érteni, nem fogja soha
fölcserélni a szerepeket s a helyett, hogy okulna a megcsalatotton, nem
fogja példaképül venni a csalót.

A mikor így elveszek a gyermektől minden kötelességet, elveszem
legnagyobb nyomorúsága eszközét, t. i. a könyveket. Az olvasmány a
gyermekkor ostora és csaknem az egyedüli foglalkozás, melyet neki adni
tudnak. Tizenkét éves korában Emil alig fogja tudni, mi a könyv. De azt
fogjátok mondani, legalább olvasni mégis csak kell, hogy tudjon.
Megengedem: tudnia kell olvasni, mikor az olvasmány hasznos neki; addig
nem való egyébre, mint hogy untassa.

Ha semmit sem kell engedelmességből követelni a gyermekektől, ebből az
következik, hogy nem tanulhatnak meg semmit, a minek nem érzik a
pillanatnyi és jelenvaló előnyét, akár örömét, akár hasznát. Mert
különben micsoda ok indítaná őket tanulásra? A távollevőkkel való
beszélés és azok megértésének tudománya az a tudomány, a melylyel a
távolból közvetítő nélkül közölhetjük velük érzésünket, akaratunkat,
kivánságunkat, olyan tudomány, melynek hasznosságát meg lehet értetni
bármely korral. Miféle csoda tette ezt az oly hasznos és oly kellemes
tudományt a gyermekkor kínzóeszközévé? Mert kényszerítik, hogy kedve
ellenére foglalkozzék vele és olyan czélokra használják, melyekből nem
ért semmit. A gyermek nem nagyon kívánja tökéletesíteni azt az eszközt,
a melylyel kínozzák, de tegyetek róla, hogy ez az eszköz örömére
szolgáljon s hamarosan foglalkozni fog vele, akár akarjátok, akár nem.

Nagy dolgot csinálnak belőle, hogy keresik az olvasás tanításának
legjobb módszereit; olvasószekrényeket és kártyákat találnak ki, a
gyermek szobájából nyomdai műtermet csinálnak. Locke azt akarja, hogy
koczkákon tanuljon olvasni. Ez aztán jól kieszelt találmány! Milyen kár
érte! Mindezeknél biztosabb eszköz, a melyről mindig megfelejtkeznek, a
tanulás vágya. Oltsátok bele ezt a vágyat a gyermekbe, aztán vessétek
félre olvasószekrényeiteket és koczkáitokat, minden módszer jó lesz
neki.

A közvetlen érdek, ez a nagy mozgató erő az egyedüli, a mely biztosan és
messzire vezet. Emil alkalmilag apjától, anyjától, rokonaitól,
barátaitól meghívó levélkéket kap ebédre, sétára, vizi kirándulásra,
valami nyilvános ünnepélyre. Ezek a levélkék rövidek, világosak,
szabatosak, szépen vannak írva. Keresni kell valakit, a ki elolvassa
őket. Ez a valaki vagy nincs mindig azonnal kéznél, vagy viszonozza a
szivélyességnek hiányát, melyet a gyermek előtte való nap iránta
tanusított. Így elmúlik az alkalom és a kellő idő. Végre elolvasom neki
én e levélkét, de már elmúlt az ideje. Ah, ha ő maga tudott volna
olvasni! Aztán más levélkéket kap. Milyen rövidek! Milyen érdekes a
tárgyuk! Próbálgatja kibetűzni őket, olykor segítséget talál, olykor
visszautasítást. Megembereli magát s végre kibetűzi egy levélkének a
felét. Arró van benne szó, hogy holnap uzsonnára hívják… nem tudja,
hova, nem tudja kivel… mekkora erőfeszítéseket tesz, hogy a levélke
többi részét elolvashassa! Nem hiszem, hogy Emilnek szüksége volna
olvasószekrényre. Beszéljek most az írásról? Nem. Szégyelnék ilyen
haszontalanságokra időt vesztegetni egy olyan értekezésben, a mely a
nevelésről szól.

Csak egy szót akarok még hozzáfűzni, a mely egy fontos alapelvet rejt
magában: rendszerint nagyon biztosan és nagyon hamar megkapjuk azt, a mi
után nem nagyon törtük magunkat. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Emil
tökéletesen fog olvasni és írni tízéves kora előtt, épen azért, mivel
nagyon csekély fontosságot tulajdonítok annak, hogy tízenötéves kora
előtt tudjon. De inkább ne tudjon soha olvasni, minthogy ezt a
tudományát mind annak az árán szerezze meg, a mi azt hasznossá teheti:
mire volna neki jó az olvasás, ha örökre megutáltattam volna vele? Id
imprimis cavere oportebit, ne studia, qui amare nondum potest, oderit et
amaritudinem semel perceptam etiam ultra rudes annos reformidet.[45]

Mennél inkább ragaszkodom tartózkodó módszeremhez, annál inkább érzem,
hogy megerősödnek az ellene fölvetett ellenvetések. A növendéked, ha nem
tanul meg semmit tőled, majd tanul másoktól. Ha elejét nem veszed a
tévedésnek az igazság által, hazugságokat fog megtanulni: az
előitéleteket, a melyeket félsz beleoltani, magára fogja venni
mindenből, a mi körülveszi; belehatolnak minden érzékén át vagy
megrontják eszét, mielőtt még kialakult volna, vagy a hosszú tétlenség
által elzsibbasztott szelleme föloldódik az anyagiságban. A gondolkodás
szokatlan volta a gyermekkorban megfoszt a gondolkozás képességétől az
élet hátralevő részében.

Úgy tetszik, könnyen tudnék erre felelni: de mirevaló mindig ez a
felelgetés? Ha az én módszerem magamagától megfelel az ellenvetésekre,
akkor jó; ha nem felel meg rájuk, nem ér semmit. Folytatom tehát. Ha a
terv szerint, a melyet elkezdtem kijelölni, egyenesen ellenkező
szabályokat követtek azokkal, a melyeket a szokás bevett, ha a helyett,
hogy elvezetnétek messzire növendéketek szellemét, a helyett, hogy
szüntelenül más helyeken, más éghajlatok alatt, más századokban egész a
földkerekség végéig és egész az égig tévelyegtetnétek, arra
szorítkoztok, hogy megtartsátok őt mindig önmagában figyelmesnek arra, a
mi közvetlenül érinti, akkor meg fogjátok látni, hogy képes felfogni,
emlékezetében megőrizni, sőt észszerűen gondolkozni is. Ez a természet
rendje. A mint az érző lény tevékenynyé válik, erejének megfelelő
értelmet szerez és csak az önfentartásra szükséges erején felüli
erőfölöslegével fejlődik ki benne a a spekulativ képesség, a mely ezt az
erőfölösleget más czélokra tudja alkalmazni. Ha tehát ápolni akarod
növendéked szellemi képességeit, ápold azokat az erőit, a melyeket
ezeknek kormányozniok kell. Gyakorold szüntelenül testét, tedd erőssé és
egészségessé, hogy bölcscsé és értelmessé tehesd. Dolgozzék, legyen
tevékeny, szaladgáljon, kiabáljon, mozogjon folytonosan, legyen ereje
által ember és csakhamar ember lesz esze által is.

Igaz, ezzel a módszerrel elbutítod, ha mindig dirigálod, ha minduntalan
azt mondogatod neki: eredj, jőjj, maradj, tedd ezt, ne tedd ezt. Ha
mindig a te fejed vezeti az ő karját, akkor az ő feje haszontalanná
válik. De emlékezz meg megegyezésünkről; ha nem vagy más, csak pedáns,
akkor fölösleges fáradság engem olvasni.

Vajmi szánalmas tévedés azt képzelni, hogy a test gyakorlása ártalmára
van a szellemi tevékenységnek. Mintha ennek a két tevékenységnek nem
kellene összhangban haladni és nem kellene mindig az egyiknek irányítani
a másikat!

Két fajtája van az embereknek, a kiknek teste állandó gyakorlásban van s
a kiknek mindegyike egyforma keveset törődik lelke kiművelésével: t. i.
a parasztok és a vademberek. Az előbbiek esetlenek, faragatlanok,
félszegek; az utóbbiak nevezetesek éles érzékeikről és még
nevezetesebbek szellemük finomságáról. Általánosságban nincs nehézkesebb
a parasztnál és nincs finomabb a vadembernél. Honnan ered ez a
különbség? Onnan, hogy az előbbi mindig csak azt csinálja, a mit
parancsolnak neki, vagy a mit apjától látott vagy a mit ifjúkora óta
csinált, tehát mindig csak a kitaposott úton halad és automaszerű
életében mindig ugyanazokkal a munkákkal levén elfoglalva, a megszokás
és az engedelmesség foglalja el nála az ész helyét.

Másképp áll a dolog a vadembernél: nem lévén hozzákötve semmiféle
helyhöz, nem lévén megszabott tennivalója, nem engedelmeskedvén
senkinek, nem lévén más törvénye, csak a saját akarata, kénytelen élete
minden pillanatában az eszét használni; nem tehet egy mozdulatot, egy
lépést a nélkül, hogy előre meg ne gondolja a következményét. Igy mennél
jobban gyakorlódik a teste, annál jobban megvilágosodik az elméje; ereje
és esze egyszerre növekszik és az egyik a másik által tágul ki.

Tudós tanító! hadd lássuk, melyikünk növendéke hasonlít a vademberhez és
melyikünké hasonlít a paraszthoz? Mindenben egy örökké oktató
tekintetnek alávetve, a tied mindent csak parancsszóra csinál, nem mer
enni, mikor éhes, sem nevetni, mikor jó kedve van, sem sírni, mikor
szomorú, sem az egyik kezét kinyujtani a másik helyett, sem a lábát
megmozdítani, csak úgy, a hogy meghagyják neki; csakhamar lélegzeni sem
mer máskép, mint szabályaid szerint.

Hogy kivánhatod, hogy gondolkozzék, mikor te gondolsz helyette mindenre?
Biztos lévén előrelátásodról, mi szüksége volna arra, hogy ő maga
előrelátó legyen? Látva, hogy te gondoskodol fenmaradásáról, jólétéről,
ettől a gondtól fölmentettnek érzi magát; itélete megnyugszik a tiédben,
mindent, a mit nem tiltasz meg neki, megtesz gondolkodás nélkül, tudva,
hogy koczkáztatás nélkül teheti.

Mi szüksége van arra, hogy megtanulja előre látni az esőt? mikor tudja,
hogy helyette te nézed az eget. Mi szüksége van arra, hogy szabályozza
sétáját? hiszen nem kell attól félnie, hogy te elmulasztatod vele az
ebéd idejét. A mit nem tiltasz meg neki enni, azt megeszi, ha megtiltod,
nem eszi meg. Nem a saját gyomra figyelmeztetését hallja, hanem a
tiédet. Akárhogy elpuhítod testét a tétlenséggel, nem teszed
hajlékonyabbá az értelmét, ellenkezőleg, megfosztod hitelétől
szellemében az észt, a mikor azt a kevés észt, a mije van, olyan
dolgokra használtatod vele, a melyek a leghaszontalanabbaknak tünnek fel
neki. Soha nem látva mire jó, végre azt fogja hinni, hogy semmire se jó.
Ha rosszul okoskodott, a legrosszabb, a mi érheti, hogy megszidják, ez
pedig oly gyakran megesik, hogy már nem is törődik vele; az ily
mindennapos veszedelem nem rémíti meg többé.

Mégis úgy találod, hogy van szelleme és pedig van annyi, hogy az
asszonyokkal elfecseghessen azon a hangon, a melyről már szóltam; de ha
abba a helyzetbe jutna, hogy helyt kellene állnia magáért vagy valami
nehéz dologban elhatároznia magát, százszor butábbnak és ügyetlenebbnek
látnád, mint a legbárdolatlanabb paraszt fiát.

Ellenben az én növendékem, azaz a természet növendéke, jókor
hozzászoktatva, hogy a mennyire csak lehet, beérje magamával, nem szokik
hozzá, hogy mindig másokhoz folyamodjék, még kevésbbé, hogy kiteregesse
előttük rengeteg tudományát. Ezzel szemben itél, előrelát, gondolkodik
mindenben, a mi közvetlenül reá vonatkozik. Nem fecseg, hanem
cselekszik, nem tud egy szót sem arról, a mi a világban történik, hanem
jól meg tudja tenni, a mi hozzá illik. Mivel szüntelenül mozgásban van,
kénytelen sok dolgot megfigyelni, sokféle hatást megismerni, idejekorán
nagy tapasztalatot szerez, a természettől veszi leczkéjét, nem az
emberektől, annál jobban okul, mert nem látja semerről az oktatás
szándékát. Igy teste és szelleme egyszerre gyakorlódik. Mindig saját
gondolata szerint cselekszik, nem pedig valaki más gondolata szerint,
folyton két tevékenységet egyesít; mennél erősebbé és izmosabbá lesz,
egyúttal annál okosabbá és itéletre képesebbé is lesz. Ez a módja annak,
hogy egy napon elérjük, a mit összeférhetetlennek tartottunk s a mit
egyesített csaknem minden nagy ember: a test erejét a lélekével, a bölcs
eszét az atléta erőteljességével.

Ifjú nevelő, nehéz mesterséget prédikálok neked: nevelni szabályok
nélkül, mindent megtenni úgy, hogy nem teszel semmit. Ez a mesterség,
megengedem, nem a te korodhoz való, nem alkalmas arra, hogy kezdettől
fogva ragyogtassa tehetségedet, sem hogy becsbe juttasson az apáknál; de
egyedül ez alkalmas arra, hogy sikert érj el. Soha nem birsz bölcseket
csinálni, ha előbb vadóczokat nem csinálsz. Ilyen volt a spártaiak
nevelése; a helyett, hogy megtanították volna őket könyveik fölött
görnyedezni, azon kezdték, hogy megtanították őket lopni az ebédjüket.
Vajjon azért esetlenek voltak-e a spártaiak, mire felnőttek? Ki ne
ismerné visszavágásaik erejét és elmésségét? Mindig győzelemre termettek
lévén, mindenféle háborúban eltaposták ellenségeiket és az athéni
fecsegők ép úgy féltek a szavuktól, mint a csapásaiktól.

A leggondosabb nevelésben is a mester parancsol és azt hiszi, ő
kormányoz, a valóságban pedig a gyermek kormányoz. Felhasználja azt, a
mit követeltek tőle arra, hogy megkapja, a mi neki tetszik és mindig meg
tudja fizettetni a buzgóság egy óráját nyolcz napi engedékenységgel.
Minden pillanatban alkudozni kell vele. Ezek az alkuk, melyeket ti a
magatok módjára ajánltok fel és melyeket ő a maga módja szerint hajt
végre, mindig az ő szeszélyeinek javára fordulnak, különösen ha megesik
az az ügyetlenség, hogy olyan föltételt állítanak az ő javára, melyről
biztos, hogy úgyis megkapja, akár teljesíti, akár nem a föltételt,
melyet viszonzásul reá rónak. A gyermek rendszerint sokkal jobban olvas
a mester szellemében, mint a mester a gyermek szivében. És ennek úgy is
kell lenni: mert mindazt az éleselméjűséget, melyet az önmagára utalt
gyermek önfenntartására fordítana, most arra fordítja, hogy megmentse
természetes szabadságát zsarnoka lánczaitól; ellenben a mester, nem
lévén semmi sürgető érdeke abban, hogy belehatoljon növendékébe, olykor
jobban jár, ha elnézi ennek lustaságát vagy hiuságát.

Járj mindig a növendékedével ellenkező úton, hogy mindig azt higyje, ő a
mester és mégis mindig te légy az. Semmi alávetettség nem oly teljes,
mint azé, a ki megőrzi a szabadság látszatát; így maga az akarat esik
fogságba. A szegény gyermek, a ki nem tud semmit, nem képes semmire, nem
ismer semmit; nincs-e kiszolgáltatva kényedre-kedvedre? Nem
rendelkezel-e ő reá vonatkozólag mindennel, a mi őt környezi? Nem vagy-e
képes őt olyan hatásoknak kitenni, a milyeneknek akarod? Nincsenek-e
munkái, játékai, örömei, fájdalmai mind a te kezedben, a nélkül, hogy ő
tudná? Kétségkívül csak azt szabad tennie, a mit akar; de nem szabad
egyebet akarnia, csak a mit te akarsz, hogy tegyen; nem szabad egy
lépést tennie, a melyet te előre nem láttál, ki sem szabad nyitnia a
száját a nélkül, hogy te ne tudnád, mit akar mondani.

Akkor átadhatja magát a testi gyakorlatoknak, melyeket kora megkiván, a
nélkül, hogy eltompítaná szellemét; akkor a helyett, hogy kiélesítené
ravaszságát a kényelmetlen uralom kijátszására, azt fogod látni, hogy
kizárólag azzal foglalkozik, hogy mindenből, a mi körülveszi, a
pillanatnyi jólétére legkedvezőbb részt vonja ki; akkor csodálkozni
fogsz leleményének finomságán, a melylyel magáévá tesz minden tárgyat, a
melyet el tud érni és a melylyel valóban élvezni tudja a dolgokat, a
képzelődés segítsége nélkül.

Ha meghagyod, hogy ura legyen akaratának, azzal még nem táplálod
szeszélyeit. A mikor csak azt teszi, a mi neki megfelel, hamarosan csak
azt fogja tenni, a mit tennie kell és bár teste folytonos mozgásban
lesz, a míg pillanatnyi és érezhető érdekéről van szó, látni fogod, hogy
mind az az értelem, a mire képes, sokkal jobban és hozzá inkább illő
módon fejlődik ki, mint a merőben elmélkedésre alapított tanulmányokban.

Így azt látva, hogy nem igyekszel mindig ellene tenni, nem
bizalmatlankodik benned s nem lévén semmi rejtegetni valója előtted, nem
is fog megcsalni, nem is fog neked hazudni; félelem nélkül fogja magát
olyannak mutatni, a milyen; tanulmányozhatod, a hogy akarod és
beoszthatod körülötte mindazokat az oktatásokat, a melyekben részesíteni
akarod, a nélkül, hogy egyet is észrevenne közülük.

Nem is fogja kiváncsi féltékenységgel kémlelni szokásaidat és nem fog
titkos gyönyörűséget csinálni magának abból, ha téged tévedésen kap
rajta. Ezzel igen nagy kellemetlenségnek vehetjük elejét. A gyermek első
gondjainak egyike, mint már mondtam, kitudni azoknak gyöngéit, a kik
vezetik. Ez a hajlam gonoszságra vezet, de nem abból fakad: abból a
szükségérzetből ered, hogy kijátszon egy tekintélyt, a mely terhére van.
Túlterhelve az igától, a melyet ráraknak, igyekszik lerázni és azok a
hibák, melyeket mestereiben talál, jó eszközül szolgálnak neki erre.
Idővel kifejlődik a szokás, az embereket hibáikból megfigyelni és örömét
lelni bennük. Nyilvánvaló, hogy ismét e bünöknek egy forrását tömtem be
Emil szivében; nem lévén semmi érdeke benne, hogy hibákat keressen
bennem, nem is fog tehát keresni és nem sok kedve lesz arra sem, hogy
mások hibáit keresse.

Mindezek a fogások nehezeknek látszanak, mert nem jutnak az embereknek
eszébe; alapjában véve azonban nem szabad nehezeknek lenniök. Jogosult
dolog föltételezni benned azt a belátást, a mely szükséges annak a
mesterségnek a gyakorlására, a melyet választottál; föl kell tételezni,
hogy ismered az emberi szív természetes útját, hogy tudod tanulmányozni
az embert és az egyéniséget, hogy előre tudod, merre fog hajlani
növendéked akarata mindazoknál a korát érdeklő tárgyaknál, a melyeket
szeme elé juttatsz. Avagy a kinek megvannak az eszközei és tudja
használatukat, ne tudna velük bánni?

A gyermek szeszélyeit veted ellenem, de nincs igazad. A gyermek
szeszélye sohasem a természet műve, hanem a rossz fegyelmezésé: attól
van, hogy vagy engedelmeskednek neki vagy parancsolnak neki és én
megmondtam százszor, hogy sem az egyik, sem a másik nem szabad.
Növendékednek nem lesz tehát más szeszélye, mint a melyet te oltottál
beléje; az az igazság, hogy viseld magad hibáid következményét. De –
mondom erre – hogyan segítsünk rajta? Ez is lehetséges még, jobb
vezetéssel és sokkal több türelemmel.

Egyszer néhány héten át foglalkoztam egy gyermekkel, a ki nemcsak hozzá
volt szokva teljesíteni a maga akaratát, hanem még másokkal is
teljesíttetni, következőleg tele volt szeszélyekkel. Mindjárt az első
nap, hogy próbára tegye engedékenységemet, éjfélkor akart fölkelni.
Legmélyebb álmomban fölugrik ágyából, fölveszi házi ruháját és hív
engem. Fölkelek, meggyujtom a gyertyát. Nem akart egyebet; egynegyed óra
mulva elnyomja az álom s kisérlete eredményével megelégedetten alszik
el. Két nap mulva ugyanazzal az eredménynyel ismétli meg a kisérletet,
az ingerültségnek legcsekélyebb jelét sem mutatom. Mikor lefekvéskor
megcsókol, nagyon nyugodtan ezt mondom neki: kedves kis barátom, ez
nagyon jól megy, de máskor ne tedd. Ez a szó felköltötte kiváncsiságát
és másnap, kissé látni akarva, merem-e az engedelmességet megtagadni,
fölkel ugyanabban az órában és hív engem. Megkérdezem, mit akar? azt
mondja, hogy nem tud aludni. _Annál rosszabb_, – felelek én és meg sem
moczczanok. Kér, hogy gyujtsam meg a gyertyát: _Minek?_ és meg sem
moczczanok. Ez a lakonikus hang kezdi zavarba hozni, mezitláb elindul
keresni a tűzkövet s úgy tesz, mintha tüzet akarna csiholni és én nem
tudom megállni nevetés nélkül, mikor hallom, hogy az ujjára üt. Végre
meggyőződve, hogy nem ér célt, elhozza a tűzszerszámot hozzám. Azt
mondom neki, hogy nincs rá szükségem és másik oldalamra fordulok. Akkor
elkezd vaktában szaladgálni a szobában, kiabálva, énekelve, nagy zajt
ütve, beleütközve az asztalba és a székekbe, de vigyázva, hogy nagyon
meg ne üsse magát és mégis nagyokat kiáltozva, abban a reményben, hogy
engem megijeszt. Mindez azonban nem fog rajtam és látom, hogy szép
intelmekre vagy haragra számított s nem volt erre a hidegvérre
elkészülve.

Mindazáltal, mindenáron le akarva győzni türelmemet önfejüségével,
akkora sikerrel folytatja zajongását, hogy végre mégis csak kijövök
sodromból és érezve, hogy mindent megronthatok rosszkor való
föllobbanásommal, más módszerhez folyamodom. Szó nélkül fölkelek, a
tűzszerszámhoz megyek, melyet nem találok, kérem tőle, ide adja,
ujjongva az örömtől, hogy végre mégis diadalmaskodott rajtam.
Kicsiholok, meggyujtom a gyertyát, megfogom a kis ficzkót kezénél,
csöndesen odavezetem egy szomszéd fülkébe, melynek ablakdeszkái jól be
vannak csukva és a melyben nem talál semmi összetörni valót. Otthagyom
világosság nélkül; aztán kulcscsal rázárva az ajtót, ismét lefekszem, a
nélkül, hogy egy szót is szólnék neki. Nem is kell kérdezni, volt-e
kezdetben lárma. Számítottam rá és nem indulok fel miatta; végre a lárma
elcsitul, hallom, hogy elrendezkedik és megnyugszom. Másnap napvilágnál
bemegyek a fülkébe s a kis lázadót egy nyugágyon alva találom, olyan
mély álomban, a milyenre annyi fáradság után nagy szüksége kellett, hogy
legyen.

A dolognak ezzel még nincs vége. Az anya megtudta, hogy a gyermek az
éjszaka kétharmadrészét ágyán kívül töltötte. Mindjárt kétségbeestek s
úgy néztek a gyermekre, mintha már meg volna halva. Látva a jó alkalmat,
hogy megboszulja magát, játszotta a beteget, a nélkül, hogy látta volna,
hogy nem nyer vele semmit. Elhívták az orvost. Az anya vesztére, az
orvos tréfás kedvű ember volt, a ki mulatva rémüldözésén, csak annál
jobban fokozta. Nekem azonban ezt súgta fülembe: hagyja csak rám,
megigérem önnek, hogy a gyermek jó időre ki fog gyógyulni szeszélyéből,
hogy betegnek tetesse magát. Csakugyan diétát és szobafogságot rendelt
neki és rábizta őt a gyógyszerészre. Fájt a szívem, hogy a szegény anya
így czéltáblája lesz egész környezetének, kivéve engem, a kit meggyülölt
épen azért, mert én nem szedtem rá.

Elég kemény szemrehányások után azt mondta nekem, hogy fia gyönge
szervezetű, hogy egyetlen örököse családjának, hogy mindenáron életben
kell tartani és hogy ő nem akarja, hogy ellenkezzenek vele. Ebben én egy
véleményen voltam vele; de ő azt értette ellenkezés alatt, ha nem
engedelmeskednek neki mindenben. Láttam, hogy az anyával ugyanazon a
hangon kell beszélni, mint a fiával. Asszonyom, mondtam elég hidegen, én
nem tudom, hogy nevelnek fel egy örököst és mi több, nem is akarom
megtanulni; tessék e szerint tenni meg intézkedéseit. Egyideig még
szükség volt rám, az apa mindent elcsitított; az anya írt a nevelőnek,
hogy siettesse visszatérését és a gyermek, látva, hogy nem nyer vele
semmit, ha megzavarja álmomat meg ha betegnek teteti magát, végre is
rászánta magát, hogy csöndesen alszik és jól viseli magát.

El sem lehet képzelni, mennyi hasonló szeszélynek vetette alá ez a kis
zsarnok szerencsétlen nevelőjét; mert a nevelés az anya szeme előtt
folyt, a ki nem tűrte, hogy az örökösnek bármiben is ellentmondjanak.
Bármely órában akart kimenni, késznek kellett lenni elkisérésére s neki
mindig nagy gondja volt rá, hogy azt a pillanatot válaszsza ki, a mikor
látta, hogy nevelője legjobban el van foglalva. Rajtam ugyanazt a
hatalmat akarta gyakorolni és nappal boszulni meg magát a nyugalomért,
melyet kénytelen volt nekem meghagyni éjjel. Jó szívvel belenyugodtam
mindenbe és azon kezdtem, hogy szemeláttára kimulattam, milyen szivesen
teszek a kedvére; ezután, ha arra került a sor, hogy kigyógyítsam
szeszélyéből, más módszerhez folyamodtam.

Legelőször is rá kellett vezetnem, hogy nincs igaza s ez könnyen ment.
Tudva, hogy a gyermek mindig csak a jelenre gondol, megszereztem fölötte
az előrelátás előnyét; gondoskodtam róla, hogy odahaza valami olyan
mulatságot szerzek számára, melyről tudtam, hogy nagyon kedve szerint
való és a mikor láttam, hogy a legjobban el van benne merülve, sétát
ajánlottam neki, elküldött magától; én ragaszkodtam a sétához, nem is
hallgatott rám; meg kellett adnom magamat s ő gondosan megjegyezte
magának ezt a magamalárendelését.

Másnap rám került a sor. Unatkozott, mert én úgy rendeztem be, hogy
unatkozzék; én ellenben úgy tettem, mintha nagyon el volnék foglalva.
Nem sok kellett neki, hogy el legyen határozva. Jött azonnal, hogy
elragadjon munkámtól, hogy rögtön vigyem sétálni. Visszautasítottam; ő
makacskodott. Nem – mondtam én – azzal, hogy megtetted akaratodat,
megtanítottál, hogy én is megtegyem a magamét; nem akarok kimenni. Nohát
akkor – mondta ő élénken – elmegyek magam. A hogy tetszik. És folytattam
munkámat.

Felöltözött, kissé nyugtalankodva, hogy én hagyom, tegyen, a mit akar és
nem követem példáját. Mikor elkészült, eljött hozzám, hogy elköszönjön;
köszöntöm. Meg akar ijeszteni azzal, hogy elmondja, merre fog járni; azt
lehetett volna hinni őt hallva, hogy a világ végére akar menni. A
nélkül, hogy felindulnék, kellemes utazást kivánok neki. Zavara
megkettőződik. Mindazáltal jól tartja magát és készen az indulásra, szól
az inasának, hogy kisérje el. Az inas, a kit én már betanítottam, azt
feleli, hogy nem ér rá, hogy el van foglalva az én rendeletemre s nekem
inkább kell engedelmeskednie, mint neki. Erre a gyermek elvesztette
fejét. Hogy érje föl észszel, hogy eleresztik hazulról egyedül, őt, a ki
azt hiszi magáról, hogy mindenki szemében fontos személy és azt
gondolja, hogy ég és föld érdekelve van az ő fenmaradásában? Mégis kezdi
érezni gyöngeségét; megérti, hogy egyedül lesz olyan emberek közt, a kik
nem ismerik; előre látja a veszedelmeket, melyekbe kerül; a makacsság
még egy darabig fenntartja; lassan lemegy a lépcsőn, nagyon félénken.
Végre kimegy az utczára, kissé vigasztalva magát a bajokért, melyek
érhetik, azzal a reménynyel, hogy engem fognak értük felelőssé tenni.

Idáig akartam juttatni. Minden előre el volt készítve; s mivel a
nyilvános jelenet bizonyos neméről volt szó, előre megszereztem az apa
beleegyezését. Alig tett néhány lépést, jobbról és balról különböző
megjegyzéseket hall a maga rovására. Szomszéduram, szép kis úrfi! Hova
megy ilyen egyedül? Még majd eltéved; meghivom, jőjjön hozzánk.
Szomszédasszony, azt ugyan ne tegye. Hát nem látja, hogy ez egy kis
semmirekellő, a kit elkergettek hazulról, mert nem volt való semmi jóra?
Az ilyen semmirekellőket nem kell tartóztatni, menjenek, a merre
akarnak. Ugyan-ugyan! Isten vezesse! Sajnálnám, ha valami baja
történnék! Kissé messzebb vele csaknem egykorú utczagyerekekkel
találkozik, a kik megfenyegetik és kicsúfolják. Mennél tovább megy,
annál nagyobb zavarba jut. Egyedül és védelem nélkül, látja, hogy
játékszere lett az egész világnak és nagy meglepetéssel tapasztalja,
hogy vállán a szalagcsokor és aranyos ruhája nem szerez neki több
tiszteletet.

Egyik barátom, a kit ő nem ismer és a kit megbiztam, hogy vigyázzon rá,
észrevétlenül lépésről-lépésre kiséri és hozzálép, mikor annak eljön az
ideje. Ez a szerep, mely hasonlít Sbrigani szerepéhez Molière
_Pourceaugnac_-jában, eszes embert kivánt s barátom jól töltötte be. A
nélkül, hogy félénkké és gyávává tenné a gyermeket azzal, hogy nagyon is
megrémíti, oly élénken érezteti vele magaviselete esztelenségét, hogy
félóra mulva kezesen, zavartan, szemét fölemelni sem merve vezeti hozzám
vissza.

Hogy teljes legyen vállalkozásának kudarcza, az apja épen abban a
pillanatban, mikor ő visszatér, indul el sétálni és a lépcsőn találkozik
vele. Meg kellett mondania, honnan jön és miért nem voltam vele én.[46]
A szegény gyermek szeretett volna föld alá sülyedni. Az apja, a nélkül,
hogy korholásra vesztegesse a szót, szárazabban mondta neki, mint a hogy
vártam volna: ha egyedül akarsz kimenni, szabadságodban áll, de mivel én
nem türöm, hogy csavargó legyen a házamban, ha ez még egyszer az eszedbe
jut, ne merészelj többet hazajönni.

A magam részéről szemrehányás és gúny nélkül fogadom, de némi
komolysággal és hogy ne gyanítsa, hogy minden, a mi történt, csak játék
volt, az nap nem akarom elvinni sétálni. Másnap nagy örömmel látom, hogy
diadalmas magatartással megy el azok előtt az emberek előtt, a kik
előtte való nap kicsúfolták, mert egyedül látták. Magától értetődik,
hogy többet nem fog azzal fenyegetőzni, hogy egyedül megy el.

Ilyen és ehhez hasonló eszközökkel értem el, a rövid idő alatt, a míg
vele voltam, hogy megtehessek vele mindent, a mit akarok, a nélkül, hogy
valamit megparancsoljak vagy megtiltsak neki, beszédek nélkül, intelmek
nélkül, a nélkül, hogy haszontalan leczkéztetésekkel untassam. Így a míg
beszéltem, meg volt nyugodva, de a hallgatásom félelemben tartotta;
megértette, hogy valami nincs rendjén s a leczkét mindig a dologtól
magától kapta meg. De térjünk vissza a tárgyra.

Ezek a folytonos gyakorlatok, ilyformán egyedül a természet irányítására
bízva, a test erősítése mellett, nemcsak hogy nem tompítják el az elmét,
hanem ellenkezőleg kifejlesztik bennünk az észnek azt az egyedüli
fajtáját, a melyre az első életkor fogékony és a mely bármely életkornak
a legszükségesebb. Megtanítanak jól ismerni erőink használatát,
testünknek az őt környező testekhez való viszonyát, a természetes
eszközök használatát, melyek kezünk ügyébe esnek és a melyek megfelelnek
szerveinknek. Van-e hasonló együgyű lény, mint az a gyermek, a ki mindig
a szobában és anyja szemei előtt nevelkedett, a ki nem tudva mi a súly
és az ellenállás, ki akar tépni egy nagy fát vagy fölemelni egy sziklát?
Mikor először jutottam ki Genfből, utól akartam érni egy vágtató lovat;
köveket dobáltam a Salève-hegy felé, a mely két mérföldnyire volt tőlem;
játékszere voltam a falu összes gyermekeinek, valódi hülyének látszottam
előttük. Tizennyolcz éves korában megtanulja az ember, a filozófiai
osztályban, hogy mi az emeltyű; nincs az a 12 éves parasztgyerek, a ki
ne tudna jobban használni egy emeltyűt, mint az akadémia legelső
mechanikusa. Azok a tanítások, a melyeket az iskolás gyermekek egymástól
kapnak az iskola udvarán, százszor hasznosabbak, mint mindaz, a mit az
iskolában bármikor mondanak nekik.

Nézzetek meg egy macskát, mikor először lép be egy szobába: leskelődik,
nézeget, szimatol, egy pillanatig sem marad veszteg nem bízik semmiben,
a míg mindent meg nem ismert. Ugyanígy tesz a gyermek is, mikor elkezd
járni és úgyszólván kilép a világba Az egész különbség az, hogy a
látáshoz, a mely közös a gyermeknél és a macskánál, az előbbi
hozzákapcsolja a megfigyelés czéljára a kezet, melyet a természet adott
neki és a másik a finom szaglást, a melylyel meg van áldva. Ezt a hajlam
teszi a szerint, hogy jól vagy rosszul fejlesztik ki a gyermeket ügyessé
vagy félszeggé, nehézkessé vagy fürgévé, együgyüvé vagy okossá.

Az ember első mozdulatai tehát arra irányulván, hogy hozzá mérje magát
mindahhoz, a mi körülveszi és megvizsgáljon minden tárgyban, a melyet
észrevesz, minden érzékelhető tulajdonságot, a mely vonatkozással lehet
rá, első tanulmánya egy neme a kisérleti fizikának, vonatkozással saját
föntartására; ettől pedig eltérítik az elmélkedő tanulmányok által,
mielőtt fölismerte volna a maga helyét ide lenn a földön. A míg finom és
hajlékony szervei alkalmazkodni tudnak azokhoz a testekhez, melyekre
hatással kell lenniök, a míg még tiszta érzékei mentesek az illuziótól,
addig van ideje gyakorolni azokat is és ezeket is a functiókban,
melyekre valók; ez az ideje, megismerni az érzékelhető vonatkozásokat,
melyekben a dolgok mi velünk vannak. Mivel mindaz, a mi az emberi
értelembe behatol, az érzékek által jut bele, az emberi megismerés
legelőször is érzéki megismerés; ez szolgál alapjául az elmebeli
megismerésnek: első mestereink a filozófiában a lábaink, kezeink,
szemeink.

Mindennek helyébe a könyveket tenni nem annyi, mint megtanítani minket a
gondolkodásra, hanem annyi, mint megtanítani minket, hogy mások
gondolkodását használjuk föl; annyi, mint megtanítani minket, hogy sokat
higyjünk és soha ne tudjunk semmit.

Ha az ember gyakorolni akar valamely művészetet, azon kell kezdenie,
hogy megszerezze az eszközeit és hogy hasznosan alkalmazhassa ezeket az
eszközöket, elég erősen készülteknek kell lenniök, hogy kibirják a
használatot. Hogy tehát megtanuljunk gondolkozni, gyakorolnunk kell
tagjainkat, érzékeinket, szerveinket, a melyek értelmünk eszközei és
hogy minden lehető hasznát vehessük ezeknek az eszközöknek, szükséges,
hogy a test, a mely szolgáltatja őket, erős és egészséges legyen. Így
tehát az ember valóságos elméje egyáltalán nem fejlődik a testtől
függetlenül, hanem a test helyes alkata teszi a szellem tevékenységét
könnyűvé és biztossá.

Kimutatván, hogy mire kell felhasználni a gyermekkor hosszas
tétlenségét, rátérek egy olyan részletre, a mely nevetségesnek fog
föltünni. Kedves tanítások, fogják nekem mondani, melyek áldozatul esve
saját kritikádnak, arra szorítkoznak, hogy csak azt tanítsák, a mire
senkit sem szükséges tanítani! Minek az időt vesztegetni olyan
oktatásokra, a melyek maguktól értetődnek és nem kerülnek sem
fáradtságba, sem gondba? Melyik 12 éves gyermek nem tudja mindezt, a
mire te növendékedet tanítani akarod és ezenfölül még azt is, a mire a
mestere tanította?

Uraim, önök tévednek; én egy nagyon nehéz, nagyon fáradságos művészetre
tanítom növendékemet, a melylyel a tiéitek bizonyára nem birnak; ez az,
hogy tudatlan legyen: mert annak a tudománya, a ki csak arról hiszi el,
hogy tudja, a mit csakugyan tud, nagyon kevés dologra redukálódik. Önök
megadják a tudományt, nagyon jól van; én azzal az eszközzel foglalkozom,
a mely a tudomány megszerzésére való. Azt mondják, hogy mikor a
velenczeiek egy nap megmutatták nagy pompával kincstárukat a Szent
Márk-templomban egy spanyol követnek, ez minden bók helyett az asztalok
alá nézve, ezt mondta nekik: _Qui non c’é la radice_. (Hol vannak
mindennek a gyökerei?) Nem nézhetem soha, mikor egy tanító kiteregeti
növendéke tudományát a nélkül, hogy kisértetbe ne essem, hogy ugyanezt
mondjam neki.

Mindazok, a kik elmélkedtek a régiek életmódján, a testgyakorlatoknak
tulajdonítják a testnek és a léleknek azt az erejét, a mely a
legfeltünőbben különbözteti meg őket a maiaktól. Az a mód, a hogy
Montaigne hangsúlyozza ezt a véleményt, mutatja, hogy erősen át volt
hatva tőle, szüntelenül és ezerféleképen visszatér rá. A gyermek
neveléséről szólva, úgymond, hogy megaczélozzuk lelkét, meg kell edzeni
izmait; hozzászoktatva őt a munkához, hozzászoktatjuk őt a fájdalomhoz;
hozzá kell edzeni a testgyakorlatok keservességéhez, hogy hozzá edzzük a
ficzamodás, a kólika és mindenféle más baj keservességeihez. A bölcs
Locke, a jó Rollin, a tudós Fleury, a pedáns de Crouzas, bármennyire
különböznek egymástól a többi dolgokban, mind megegyeznek abban az egy
pontban, hogy sokat kell gyakorolni a gyermekek testét. Ez tanításaiknak
legokosabbika és ez fog mindig a legelhanyagoltabb maradni.
Fontosságáról már eleget szóltam és mivel erre vonatkozólag nem lehet
sem jobb okfejtést, sem okosabb szabályokat adni, mint a melyeket Locke
könyvében találni, beérem azzal, hogy utalok rájuk, miután bátorkodtam
néhány megfigyelésemet hozzáfűzni az övéihez.

A növekvésben levő testnek tagjai kényelmesen kell, hogy mozogjanak a
ruhában; semminek sem szabad feszélyezni mozgásukat, sem növekvésüket;
semmi se legyen nagyon szűk, semmi se legyen testhez álló; semmi se
legyen összefűzve. A franczia divatú ruha, a mely kényelmetlen és
egészségtelen a felnőtteknek is, különösen veszedelmes a gyermekeknek. A
test nedvei megrekedve, keringésökben föltartóztatva megposhadnak a
mozdulatlanságban, melyet a tétlen és ülő életmód is fokoz, megromlanak
és okozzák a skorbutot, azt a betegséget, a mely napról-napra gyakoribb
közöttünk és a melyet a régiek alig ismertek, mert öltözködésük és
életük módja megóvta őket tőle. A huszárruha a helyett, hogy segítene
ezen a bajon, még fokozza és hogy megmentse a gyermeket néhány
füzőzsinórtól, szorítja egész testén. Legjobb a gyermeket oly sokáig
pendelyben hagyni, a míg csak lehet, aztán nagyon bő ruhát adni rá és
nem törődni vele, hogy karcsú lesz-e a dereka, a mi csak arra való, hogy
elformátlanítsa. Testi és szellemi hibái csaknem mind ugyanabból az
okból erednek; időnekelőtte felnőtt emberré akarják tenni.

Vannak derült és szomorú szinek: az előbbiek inkább kedvére valók a
gyermeknek és jobban is állnak neki; és én nem látom be, hogy miért ne
fogadnók meg az ilyen természetes egyezéseket. De attól a pillanattól
fogva, hogy jobban tetszik nekik egy szövet csak azért, mert pompás a
szine, már ki van szolgáltatva a fényüzésnek és a képzelődés minden
szeszélyének; ez az ízlés pedig bizonyára nem tőle magától ered. Ki sem
lehet mondani, mekkora befolyással van a ruha megválogatása és ennek a
megválogatásnak az okai a nevelésre. Nemcsak hogy elvakult anyák igérnek
gyermekeiknek jutalmul piperét, még olyan esztelen nevelők is akadnak, a
kik durvább és egyszerübb ruhával fenyegetik meg tanítványaikat, mint
valami büntetéssel: ha nem tanulsz jobban, ha nem vigyázol jobban a
holmidra, olyan ruhát kapsz, mint ez a parasztgyerek. Ez annyi, mintha
ezt mondanák neki: tudd meg, hogy csak a ruha teszi az embert, hogy a te
értéked csak a ruhádban van. Csudálni való-e, ha az ily bölcs tanítások
azt eredményezik, hogy az ifjúság csak a díszes ruhát becsüli és az
érdemet csak külseje szerint itéli meg?

Ha az így elrontott gyermeknek a fejét kellene helyreigazítanom, gondom
lenne rá, hogy a legpazarabb ruhája legyen a legkényelmetlenebb, hogy
mindig feszélyezve, mindenben akadályozva és ezerféle módon korlátozva
legyen benne; a szabadságnak, a vidámságnak el kellene tünnie pompája
előtt; ha bele akarna vegyülni más, egyszerüen öltözött gyermekek
játékaiba, húzódjanak el, tünjenek el előle azonnal. Végre is annyira
megunatnám, annyira megutáltatnám vele pompáját, annyira rabszolgájává
tenném aranyos ruhájának, hogy ez életének ostorává lenne és hogy
kevesebb borzadással nézné a legsötétebb börtönt, mint ruhájának
díszeit. A míg nem vetettük alá a gyermeket előitéleteinknek, legelső
vágya mindig, hogy könnyed és szabad legyen; a legegyszerübb, a
legkényelmesebb ruha, a mely legkevésbbé feszélyezi, mindig a
legbecsesebb neki.

Van a testnek oly állapota, a mely alkalmasabb a testgyakorlatokra és
van olyan, a mely alkalmasabb a tétlenségre. Emez a test nedveinek
egyenletes és szabályos keringést enged s biztosítja a levegő változásai
ellen; a másik a testet szüntelenül a mozgásból nyugalomba, hidegből
melegbe juttatja s ezzel hozzászoktatja ugyanazokhoz a változásokhoz.
Ebből az következik, hogy a szobában élő és ülő életmódot folytató
embereknek minden időben melegen kell öltözniök, hogy egyforma
hőmérsékletben tartsák testüket csaknem minden évszakban és a nap minden
órájában egyaránt. Azok ellenben, a kik jönnek-mennek szélben, napon,
esőben, a kik sokat mozognak és idejük nagyobb részét szabad ég alatt
töltik, mindig könnyen kell, hogy öltözve legyenek, hogy hozzászokjanak
a levegő minden változásához és a hőmérséklet minden fokához, a nélkül,
hogy ártana nekik.

Azt ajánlanám az egyiknek is és a másiknak is, hogy ne változtassa
ruháját az évszakok szerint és az én Emilem így is fog tenni; ezalatt
nem azt értjük, hogy nyáron is téli ruhában fog járni, mint az ülő
életmódot folytató emberek, hanem hogy télen is nyári ruhában jár, mint
a munkás emberek. Ez utóbbi mód szerint járt Sir Newton egész életén át
és nyolczvan évig élt.

Kevés vagy semmi föveg ne legyen a fején bármely évszakban. A régi
egyiptomiak mindig hajadonfőtt jártak, a perzsák vastag tiarával födték
be fejüket s ma is nagy turbánnal födik, melynek használatát Chardin
szerint országuk levegője teszi szükségessé. Más helyen[47] említettem,
hogy különbözteti meg Herodotosz egy harczmezőn a perzsák és az
egyiptomiak koponyáit. Mivel tehát fontos dolog, hogy a fej csontja
keményebbé, tömörebbé, kevésbbé törékenynyé és kevésbbé likacsossá
váljék, hogy jobban megvédje az agyat nem csupán a sérülések ellen,
hanem a meghülés, folyások és a levegő mindenféle benyomásai ellen,
szoktassátok hozzá gyermekeiteket, hogy télen-nyáron, éjjel-nappal,
mindig hajadonfőtt maradjanak. Ha a tisztaság kedvéért s azért, hogy a
hajuk rendben maradjon, éjszakára adtok is rájuk föveget, ez csak nagyon
vékony, hálóból készült főkötő legyen, hasonló ahhoz a hálóhoz, melylyel
a baszkok födik a hajukat. Jól tudom, hogy az anyák többsége, kikre
inkább hat Chardin megfigyelése, mint az én okaim, azt hiszi, mindenütt
Perzsia levegőjére talál a gyermek, de én nem azért kerestem
növendékemül európait, hogy ázsiait csináljak belőle.

Általában tulságosan öltöztetik a gyermekeket és különösen első
életkorukban. Pedig inkább meg kellene őket edzeni a hideg és meleg
ellen: a nagy hideg nem okoz nekik soha bajt, ha idején teszszük ki neki
őket; ellenben bőrük szövete, mely még nagyon gyöngéd és nagyon puha,
túlságos szabad utat enged s az izzadásnak, a nagyon nagy meleg miatt a
kikerülhetetlen elbágyadásnak teszi ki őket. Azt is meg lehet figyelni,
hogy augusztusban több gyermek hal meg, mint bármely más hónapban.
Máskülönben áll az, az északi és a déli népek összehasonlítása alapján,
hogy az ember erősebbé válik, ha a túlságos hideget, mint ha a túlságos
meleget viseli el. De a mint a gyermek növekszik és a rostjai
megerősödnek, szoktassátok lassankint a nap sugarainak elviselésére:
fokonkint haladva veszély nélkül hozzá edzitek a forró égöv
perzseléséhez.

Locke, hathatós és okos szabályai közepette, olyan ellenmondásokba esik,
melyeket nem várna az ember ilyen pontos gondolkodótól. Ugyanaz az
ember, a ki azt kivánja, hogy a gyermekek nyáron jeges vizben
fürödjenek, nem akarja, hogy friss vizet igyanak, ha ki vannak
melegedve, sem hogy nedves helyen a földre feküdjenek.[48] De a mikor
azt kivánja, hogy a gyermekek czipője mindig átereszsze a vizet, vajjon
kevésbbé ereszti-e át, ha a gyermeknek melege van? És nem lehetne-e
ugyanazt a következtetést, melyet ő a kézről a lábra, az arczról a
testre vonatkozólag tesz, megtenni a lábról a testre vonatkozólag? Azt
mondanám neki, hogy ha azt akarod, hogy az ember csupa arcz legyen,
akkor miért itélsz el engem, ha azt akarom, hogy csupa láb legyen?

Hogy a gyermekek ne igyanak, mikor melegük van, Locke azt ajánlja,
szoktassuk hozzá őket, hogy egyenek meg egy darab kenyeret, mielőtt
innának. Furcsa dolog az, hogy mikor a gyermek szomjas, enni adjunk
neki. Én ennél jobban szeretném, hogy inkább adjunk neki inni, ha éhes.
Soha sem fognak engem meggyőzni, hogy első étvágyaink olyan
szabálytalanok, hogy ne lehetne őket kielégíteni a pusztulás veszedelme
nélkül. Ha ez igaz volna, az emberi nem százszor elpusztította volna
magát, mielőtt megtanulta volna, hogy mi szükséges a fentartására.

Azt akarom, hogy valahányszor Emil szomjas, adjanak neki inni; azt
akarom, hogy adjanak neki tiszta vizet minden előkészület nélkül, a
nélkül, hogy állottá tennék, akárha fürdik is a verejtékben, akár a
leghidegebb télen. Az egyedüli gondoskodás, melyet ajánlok, hogy
vigyázzunk a víz minőségére. Ha folyóvíz, adjátok neki azonnal, a hogy a
folyóból jön; ha forrásvíz, kis ideig a levegőn kell hagyni, mielőtt
megiszsza. A meleg időszakban a patak vize is meleg; de nem így áll a
dolog a forrásvízzel, a mely nem érintkezik a levegővel; meg kell várni,
míg a levegő hőmérsékletét eléri. Télen ellenben a forrásvíz kevésbbé
veszedelmes, mint a patak vize. De se nem természetes, se nem gyakori
dolog, hogy a gyermek télen megizzadjon, különösen szabad levegőn; mert
a hideg levegő, szüntelenül hatva a bőrre, visszaszorítja a verejtéket a
bőr alá és nem engedi a pórusokat eléggé megnyilni arra, hogy a verejték
szabadon átjárhassa őket. Mert én nem azt tételezem fel, hogy Emil a jó
meleg tűz mellett végez testgyakorlatokat, hanem kint, a szabadban, a
jég közepén. A míg csak a hógolyók csinálásában és dobálásában melegszik
meg, hagyjuk inni, a mikor szomjas; ivás után folytassa a
testgyakorlatot és ne féljünk semmi bajtól. Ha valami más gyakorlatban
izzad meg és megszomjazik, igyon még ebben az időben is hideg vizet.
Csak arra ügyeljetek, hogy vezessétek messzire és lassú lépésben vizért.
A hideg, melyet föltételezünk, eléggé lehűtötte, hogy mire odaér,
veszedelem nélkül ihasson. Főképen pedig ezt az elővigyázatot
gyakoroljátok úgy, hogy ő ne vegye észre. Jobb szeretem, ha néha
megbetegszik is, mint hogy szüntelenül az egészségére vigyázzon.

A gyermeknek hosszú álomra van szüksége, mert nagyon sokat mozog. Az
egyik a másiknak kiegyenlítőjéül szolgál; látjuk azt is, hogy szükség
van mind a kettőre. A pihenés ideje az éjjel; ezt a természet jelölte
ki. Folytonos tapasztalat, hogy nyugodtabb és édesebb az álom, mikor a
nap a láthatár alatt van és hogy a napsugarak által fölmelegített levegő
nem tartja érzékeinket oly nagy nyugalomban. Így tehát kétségkivül a
legüdvösebb szokás a nappal együtt kelni és feküdni. Ebből az
következik, hogy a mi éghajlatunk alatt az embereknek és az összes
állatoknak általában hosszabb álomra van szükségük télen, mint nyáron.

De a mi társadalmi életünk nem elég egyszerű, nem elég természetes, nem
eléggé mentes a válságoktól és eshetőségektől, hogy az embert annyira
hozzá lehessen szoktatni ehhez az egyformasághoz hogy ezt szükségessé
tegyük számára. Kétségkivül alá kell vetni magát a szabályoknak, de az
első az, hogy veszedelem nélkül tudjuk őket megszegni, mikor a szükség
úgy kivánja. Ne puhítsátok tehát el oktalanul növendéketeket a folytonos
nyugodt álommal, a mely soha sincs megszakítva. Szolgáltassátok ki
kezdettől fogva feszélyezés nélkül a természet törvényének, de ne
felejtsétek el, hogy köztünk e törvény fölött kell állnia. Hogy tudnia
kell későn lefeküdni, korán fölkelni, hirtelen fölébredni, éjszakákat
álmatlanul tölteni a nélkül, hogy baja lenne belőle. Ha idejekorán hozzá
kezdünk, mindig vigyázva és fokonként haladva tovább, alkalmassá
teszszük a temperamentumát ugyanazokhoz a dolgokhoz, a melyek
elpusztítanák, ha már teljesen kiformált korában vetnők alá.

Fontos dolog kezdettől fogva hozzá szokni a kényelmetlen fekvéshez; ez a
módja annak, hogy sohasem találjuk rossznak az ágyat. Általában az
edzett életmód, ha egyszer szokássá vált, megsokszorozza a kellemes
érzéseket; az elpuhult életmód ellenben a kellemetlen érzések végtelen
sokaságát szerzi. A nagyon kényesen nevelt emberek csak pelyhes ágyon
tudnak aludni; a kik hozzá szoktak, hogy deszkán aludjanak, megtalálják
az álmot mindenütt; nincs rossz ágy annak számára, a ki elalszik,
mihelyt lefeküdt.

A puha ágy, a melyen toll- vagy pehelydunnával takaródzunk, elpuhítja és
úgyszólván feloldja a testet, a nagyon melegen beburkolt vesék
kimelegszenek. Innen keletkezik gyakran a kő vagy más baj és
elkerülhetetlenül az olyan kényes szervezet, a mely mindezeket táplálja.
Az a legjobb ágy, a mely a legjobb álmot szerzi. Ime az, a melyet Emil
és én napközben készítünk magunknak. Nekünk nincs arra szükségünk, hogy
perzsa rabszolgákat hozzanak ágyunk elkészítésére; azzal, hogy fölássuk
a földet, megfordítjuk derékaljunkat.

Tapasztalatból tudom, hogy mikor a gyermek egészséges, csaknem kedvünk
szerint elaltathatjuk vagy ébrentarthatjuk. Mikor a gyermek lefeküdt és
a dajkája megunta fecsegését és azt mondja neki: aludj már, ez annyi
mintha azt mondaná: érezd magadat jól, – holott beteg. – A helyes mód
elaltatására, ha ő maga unatkozik: beszélj neki annyit, hogy kénytelen
legyen hallgatni és csakhamar el fog aludni. Valamire mégis csak jók a
prédikácziók; prédikálni neki annyit ér, mint elringatni őt, de ha este
alkalmazod ezt az altatószert, óvakodjál alkalmazásától nappal.

Néha fel fogom költeni Emilt. Nem annyira mintha attól félnék, hogy
megszokja a nagyon hosszú alvást, mint inkább, hogy hozzászoktassam
mindenhez, még ahhoz is, hogy hirtelen fölébreszszék. Ezen fölül még
kevés tehetségem volna föladatomra, ha nem tudnám rászoktatni, hogy
önmagától is fölébredjen és úgyszólván akaratom nélkül keljen fel a
nélkül, hogy egy szót szóltam volna neki. Ha nem alszik eleget, másnapra
unalmas reggelt helyezek neki kilátásba és ő maga fogja nyereségnek
tekinteni, a mit belőle álomra fordíthat; ha nagyon sokat alszik,
fölébredésekor valami kedvére való szórakozást mutatok neki; ha azt
akarom, hogy pontos időben keljen föl, így szólok hozzá: holnap reggel
hat órakor elmegyünk halászni, elmegyünk sétálni ide vagy oda, el akarsz
jönni velem? Beleegyezik, megkér, hogy ébreszszem föl, én megigérem vagy
nem igérem meg, a szükséghez képest; ha nagyon későn ébred föl, már nem
talál engem otthon, baj volna, ha így hamarosan meg nem tanulna
fölkelni.

Ha különben megesnék, a mi ritkaság, hogy valamely rest gyermeknek
hajlama volna elmerülni a lustálkodásban, nem kell átengedni ennek a
hajlamnak, a melyben teljesen elrenyhésedne, hanem valami ösztönzést
kell neki adni, a mi fölébreszti. Könnyen megérthető, hogy nem arról van
szó, hogy erőszakkal kényszerítsük tevékenységre, hanem valami olyan
ingerrel hassunk rá, a mely erre irányul és ez az inger, melyet a
természet rendjéből kell kiválogatni, egyszerre két czélra vezet rá.

Nem tudok elképzelni semmit, a mire egy kis ügyességgel ne lehetne
kedvet csinálni a gyermeknek, sőt a mit szenvedélyévé ne lehetne tenni,
hiúság nélkül, vetélkedés nélkül, féltékenység nélkül. Élénksége, utánzó
ösztöne teljesen elegendő, mindenekfölött pedig természetes vidámsága, a
mely olyan eszköz, melynek hatásossága bizonyos és melyet a tanítók soha
sem tudnak fölhasználni. Minden olyan játékba, a melyről meg van
győződve, hogy semmi más, csak játék, panasz nélkül belenyugszik a
gyermek, sőt nevetve viseli el, a mit máskülönben soha sem viselne el
könnypatakok ontása nélkül. A hosszas böjtölés, a verés, égési seb,
mindenféle fáradság mulatságot szerez a fiatal vadembereknek; bizonysága
ez annak, hogy még a fájdalomnak is megvan a varázsa, a mely megfosztja
keserűségétől; de nem minden mester ért hozzá, hogy el tudja készíteni a
csemegét és talán nem is minden növendék, hogy arczfintorítás nélkül
élvezze. Ime, ha nem vigyázok magamra, már megint a kivételek között
kalandozom.

Mindazáltal nem tűr kivételt az ember alávetettsége a fájdalomnak, neme
bajainak, az eshetőségeknek, az élet veszedelmeinek, végül a halálnak:
mennél inkább megbarátkoztatjuk ezekkel az eszmékkel, annál inkább
kigyógyítjuk a káros érzékenységből, a mely a bajt szaporítja a
tűrésében való türelmetlenséggel; mennél inkább hozzászoktatjuk a
szenvedésekhez, a melyek érhetik, annál inkább megfosztjuk azokat – mint
Montaigne már megmondotta, – a szokatlanság szúrósságától s annál
sebezhetetlenebbé és edzettebbé tesszük lelkét; teste lesz az a vért, a
melyről visszapattan minden ütés, a mely érheti. A halál közeledése még
nem lévén maga a halál, alig fogja annak érezni; hogy úgy mondjam meg se
hal; eleven lesz vagy halott, ennyi az egész. Róla mondhatta volna
Montaigne, a mit egy marokkói királyról mondott, hogy senkinek az élete
nem nyúlt annyira bele a halálába. Az állhatatosság és a szilárdság,
mint a többi erények, a gyermek mesterleveléhez tartoznak: de nem azzal
tanítjuk meg rájuk a gyermekeket, hogy megtaníttatjuk velük a neveiket,
hanem meg kell velük izleltetni, a nélkül, hogy tudnák, mi az.

De éppen a halálról lévén szó, hogy viselkedünk növendékünkkel szemben a
himlőveszedelemre vonatkozólag? Bele oltsuk már kicsiny korában, vagy
várjunk, míg magától megkapja? Az első eshetőség, a mely inkább megfelel
szokásainknak, megóvja a veszedelemtől azt az életkort, a mikor az élet
legértékesebb, annak az életkornak rovására, a mikor az élet
legcsekélyebb értékű; ha ugyan egyáltalában szó lehet veszedelemről a
jól kezelt beoltásnál. A második módszer azonban jobban felel meg
általános elveinknek, hogy hagyjuk mindenben a természetet működni,
azokban a gondoskodásokban, melyeket maga akar gyakorolni és a melyekkel
azonnal fölhagy, ha az ember beleelegyedik. A természetes ember mindig
el van készülve: hadd oltsa be tehát a tanító, jobban fogja
megválasztani a pillanatot, mint mi.

Nem szabad ebből azt következtetni, hogy én rosszalom a beoltást; mert a
szempont, a melynél fogva én kivonom alóla az én növendékemet, nagyon
rosszul felelne meg a tiéteknek. A ti neveléstek módja arra készíti elő,
hogy ne kerülje el a himlőt, a mikor az megtámadja; ha rábizzátok a
véletlenre, valószinüleg belepusztul. Látom, hogy a különböző
országokban annál jobban ellenállnak az oltásnak, mennél szükségesebbé
válik és ennek oka könnyen érthető. Alig tartom érdemesnek, hogy ezt a
kérdést Emilemre vonatkozólag fejtegessem; be fogom oltatni vagy nem, az
időnek, helynek, a körülményeknek megfelelően; rá nézve ez csaknem egyre
megy. Ha beleoltjuk a himlőt, meglesz az az előnyünk, hogy előre látjuk
és előre ismerjük a baját s már ez is valami. De ha természetes úton
kapja meg, akkor megóvjuk az orvostól és ez még több.

A zárkózott nevelés, a mely csak arra irányul, hogy megkülönböztesse a
néptől azokat, a kik részesültek benne, mindig többre becsüli a drága
tanításokat a könnyebben elérhetőknél és éppen ezáltal hasznosabbaknál.
Így a gondosan nevelt fiatal emberek mind megtanulnak lovagolni, mert ez
sokba kerül, de alig egy is tanul meg közülük úszni, mert ez nem kerül
semmibe és egy mesterember is éppen olyan jól tudhat úszni, mint akárki
más. Pedig az utas ember, a nélkül hogy lovardában tanulta volna,
lóhátra ül, rajta tud maradni és hasznát tudja venni, a mennyire
szüksége van; ellenben a vízbe belefullad, a ki nem tud úszni; úszni
pedig nem tud, a ki nem tanult. Végül nem kénytelen az ember élete
koczkáztatásával is lovagolni, holott senki sem biztos benne, hogy
kikerül egy veszélyt, a melynek az ember oly gyakran van kitéve. Emil
oly biztos lesz a vízben, mint a földön. Vajha élni tudna minden
elemben! Ha meg lehetne tanítani repülni, sast csinálnék belőle és
szalamandert csinálnék belőle, ha hozzá lehetne edzeni a tűzhöz.

Attól szoktak félni, hogy a gyermek megfulladhat, mikor úszni tanul;
akár tanulás közben fullad meg, akár azért, mert nem tanult meg úszni,
ez mindig a ti hibátok lesz. Csak a hiúság tesz minket vakmerőkké; az
ember nem vakmerősködik, a mikor senki se látja. Emil nem lesz vakmerő,
akár ha az egész világ nézi is, mivel a gyakorlás nem függ a
veszedelemtől; apja parkjának egy csatornájában megtanulja átúszni a
Hellespontust; de meg kell barátkoznia magával a veszedelemmel is, hogy
megtanulja megőrizni benne lélekjelenlétét; ez egyik lényeges pontja
annak a mesterlevélnek, melyről az imént beszéltem. Egyébiránt miután
vigyázok rá, hogy a veszedelmet hozzámérjem erőihöz és mindig megoszszam
vele, soha sem kell vigyázatlanságtó félnem, ha az ő megóvására való
gondosságot ahhoz mérem a melylyel a magaménak tartozom.

A gyermek kisebb mint a felnőtt, nincsen sem annyi ereje, sem annyi
esze; de épp oly jól vagy csaknem épp jól lát és hall, izlése épp oly
érzékeny, habár kevésbbé kényes is és épp oly jól megkülönbözteti a
szagokat, habár nem olyan érzékeny is irántuk. Az első képességek, a
melyek kialakulnak és tökéletesednek bennünk: az érzékek. Ezeket kell
tehát először ápolni és épen ezekről szoktak leginkább megfeledkezni
vagy el szokták őket hanyagolni.

Az érzékek gyakorlása tehát nemcsak abban áll, hogy használjuk őket,
hanem abban is, hogy megtanuljunk segítségökkel helyesen itélni, hogy
úgyszólván megtanuljunk érezni, mert nem tudunk sem tapintani, sem
látni, sem hallani, csak úgy a hogy megtanultuk.

Van egy tisztára természetes és mechanikus mozgás, a mely arra szolgál,
hogy erőteljessé tegye a testet, a nélkül, hogy az itélőképességet
foglalkoztatná: úszni, futni, ugrálni, búgó csigát hajtani, köveket
dobálni. Mindez nagyon jó, de vajjon csak karjaink és czombjaink
vannak-e? Nincs-e szemünk is, fülünk is? és ezek a szervek
fölöslegesek-e az előbbiek használatánál? Ne gyakoroljátok tehát csupán
az erőket, gyakoroljátok az összes érzékeket, melyek azokat irányítják;
vegyétek mindegyiküknek minden lehetséges hasznát, azután igazoljátok az
egyiknek benyomásait a másikéi által. Mérjetek, számláljatok,
mérlegeljetek, hasonlítsatok össze. Csak akkor alkalmazzátok az erőt, a
mikor az ellenállást már előbb megbecsültétek; rendezzétek úgy, hogy az
eredmény megitélése előtte járjon az eszközök használatának.
Szoktassátok a gyermeket arra, hogy soha se fejtsen ki elégtelen vagy
fölösleges erőfeszítést. Ha hozzászoktatjátok, hogy így előre
megfontolja, minden mozdulatának eredményét és a tapasztalat
segítségével helyreigazítsa tévedését; nem magától értetődik-e akkor,
hogy mennél tevékenyebb, annál biztosabb itéletű lesz.

Tegyük föl, hogy arról van szó, hogy elmozdítson helyéből valami
tömeget. Ha túlságosan hosszú emeltyűt használ, túlságos erőfeszítést
pazarol el. Ha túlságosan rövidet használ, nem lesz elég ereje: a
tapasztalat megtaníthatja, hogy pontosan válaszsza meg az emelőrudat, a
melyre szüksége van. Ez a bölcsesség tehát nem haladja meg korát. Ha
arról van szó, hogy elvigyen egy batyut s oly sulyosat akar vinni, a
mekkorát elbir, de súlyosabbal próbálkozni sem akar, nem lesz-e
kényszerülve szemmérték szerint megbecsülni a súlyát? Ha már össze tud
hasonlítani ugyanazon anyagból való és különböző nagyságú tömegeket,
válogasson egyforma nagyságú és különböző anyagú tömegek között: akkor
igyekeznie kell mindegyiknek a külön súlyát összehasonlítani. Láttam egy
nagyon jól nevelt fiatalembert, a ki csak akkor akarta elhinni, a mikor
megpróbálta, hogy vastag tölgyfaforgácsokkal tele dézsa kevésbbé nehéz,
mint ugyanaz a dézsa vízzel megtöltve.

Nincs egyformán hatalmunkban összes érzékeink használata. Van köztük
egy, t. i. a tapintás, melynek tevékenysége soha sem szünetel, a míg
ébren vagyunk. El van terjedve testünk egész fölületén, mint egy állandó
őr, a ki figyelmeztet mindenre, a mi ártalmunkra lehet. Ez az érzék az,
a melynek használatát akár akarjuk, akár nem, leghamarabb szerezzük meg,
és pedig folytonos gyakorlása által és a melyet következőleg kevésbbé
szükséges különösképen gyakorolni. Mindazáltal azt tapasztaljuk, hogy a
vakoknak biztosabb és finomabb a tapintása, mint a miénk; mivel nem
vezeti őket a látás, kénytelenek kizárólag az előbbi érzék segítségével
megalkotni azokat az itéleteket, melyeket nekünk az utóbbi szolgáltat.
Miért nem gyakorolnak minket abban, hogy úgy tudjunk járni a sötétben,
mint ők, hogy megismerjük a testeket, a melyekkel érintkezésbe jutunk,
hogy meg tudjuk itélni a tárgyakat, a melyek környeznek minket, szóval,
hogy éjszaka világítás nélkül meg tudjuk tenni azt, a mit ők megtesznek
nappal szem nélkül? A míg a nap világít, előnyben vagyunk fölöttük, a
sötétben azonban ők lesznek vezetőinkké. Életünk felén át vakok vagyunk
azzal a különbséggel, hogy az igazi vakok mindig tudják, hogy kell
viselkedniök, mi pedig egy lépést sem tudunk tenni az éjszaka
sötétjében. Arra való a világítás, fogják mondani. Ugyan! mindig gépek!
Ki biztosít arról, hogy veled lesznek mindenütt, a hol szükséged van
rájuk. A mi engem illet, jobb szeretem, hogy Emilnek az ujja hegyén
legyen szeme, mint a gyertyamártó boltjában.

Ha az éjszaka közepén be vagy zárva egy épületbe, tapsolj a kezeddel, a
helyiség visszhangjáról észre fogod venni, nagy-e a területe vagy
kicsiny, a közepében vagy-e vagy a sarkában? Fél lábnyira egy faltól, a
kevésbbé szabadon áramló és jobban visszaverődő levegő ismét más érzést
kelt arcodon; maradj egy helyben és egymásután fordulj minden irányba, a
könnyű légáramlat tudtodra fogja adni, nyitva van-e valamelyik ajtó. Ha
csónakban ülsz, a szerint, hogy miként érinti a levegő az arczodat, meg
fogod ismerni, nemcsak azt, hogy mely irányban haladsz, hanem azt is,
hogy a folyó sodra lassan vagy gyorsan ragad-e magával. Ezek a
megfigyelések és még ezer más hasonló, csak éjjel tehetők, bármennyire
figyelni akarunk rájuk napvilágnál, a látás segítségünkre jön vagy
elvonja figyelmünket, s azok eltűnnek előlünk; pedig itt még nincs is
szó sem kézről, sem botról. Mennyi a szemtől származó ismeretet
szerezhetünk meg a tapintás által, a nélkül, hogy valamihez hozzá
nyulnánk!

Gyakran kell éjszaka játszani. Ez a tanács fontosabb, mint a milyennek
látszik. Az éjszaka természetszerüen megrémíti az embereket s néha az
állatokat is.[49] Az ész, az ismeretek, a szellem kevés embert mentenek
föl ez alól az adó alól. Láttam gondolkodókat, erős szellemeket,
filozófusokat, napközben rettenthetetlen katonákat, a kik éjszaka egy
falevél zörgésére úgy reszkettek, mint az asszonyok. Ezt a rémületet a
dajkameséknek szokták tulajdonítani, de tévednek, mert természetes oka
van. Mi ez az ok? Ugyan az, a mely a süketeket bizalmatlanokká és a
népet babonássá teszi: nem ismerése azoknak a dolgoknak, a melyek minket
körülvesznek és mindannak, a mi körülöttünk történik.[50] Hozzászokva a
tárgyaknak messziről való felismeréséhez és benyomásaiknak előleges
megitéléséhez, ha már nem látok semmit abból, a mi körülvesz, hogyne
tételeznék fel ezer lényt, ezer mozgást, a melyek ártalmamra lehetnek és
melyektől lehetetlen magamat megvédeni? Akárhogy tudom is, hogy
biztonságban vagyok azon a helyen, ahol vagyok, sohasem vagyok rajta
olyan biztonságban, mintha látnám: mindig van olyan tárgya félelmemnek,
a mely napvilágnál nem volna meg. Az igaz, tudom, hogy valamely idegen
test csak akkor hathat az enyémre, ha valami zajjal előre jelt ad
magáról, de mennyire résen van mindig a fülem! A legkisebb neszre,
melynek nem tudom az okát, önnfentartásom érdeke eszembe juttat mindent,
a mi leginkább arra inthet, hogy vigyázzak magamra s következőleg
mindent, a mi alkalmas megrémülésemre.

Ha nem hallok semmit, azért még nem nyugszom meg, mert végre is zaj
nélkül is meglephet valami. Hogy a dolgokat olyanoknak tételezzem fel, a
milyenek azelőtt voltak, olyanoknak, a milyeneknek még most is lenniök
kell, ahhoz látnom kellene azt, a mit nem látok. Így kénytelen lévén
működésbe hozni képzelődésemet, csakhamar elvesztem uralmamat fölötte és
a mit azért tettem, hogy megnyugtassam magamat, csak arra szolgál, hogy
annál jobban megijeszszen. Ha zajt hallok, hallom a tolvajokat; ha nem
hallok semmit, fantomokat látok, az éberség, melyre önfenntartásom
gondja visz, csak félelmem tárgyait szaporítja. A mi megnyugtathat, mind
csak az eszemben van, a sokkal erősebb ösztön pedig egész máskép beszél
hozzám, mint az ész. Mit ér, ha az ember azt gondolja, hogy nincs mitől
félnie, mikor nincs semmi tenni valója?

Ha megtaláltuk a baj okát, megvan a gyógyítása is. A megszokás minden
esetben megöli a képzelődést; csak az új tárgyak ébresztik fel. Azokra a
tárgyakra nézve, melyeket az ember mindennap lát, nem a képzelődés
működik, hanem az emlékezet; ez az oka az _ab assuetis non fit passio_
tételének, mert a szenvedélyek csak a képzelődés tüzében gyúlnak fel. Ne
okoskodjatok tehát azzal, a kit ki akartok gyógyítani a sötétségtől való
félelemből, vigyétek gyakran a sötétbe és biztosak lehettek, hogy a
filozófia minden érve nem ér fel ezzel a gyakorlással. A zsindelyező
feje nem szédül el a háztetőn és ép úgy nem szokott félni a sötétségtől,
a ki megszokta.

Ime egy másik előnye éjjeli játékainknak, hozzáadva az elsőhöz: de hogy
ezek a játékok sikerre vezessenek, nem ajánlhatom eléggé a vidámságot.
Semmi sem oly szomorú, mint a sötétség; ne zárjátok be gyermeketeket
börtönbe. Hadd nevessen, mikor a sötétbe belép s csendüljön fel
nevetése, mielőtt kilép belőle, hogy a míg benne van, azoknak a
mulatságoknak a tudata, a melyeket elhagy és azoké, a melyekben majd
része lesz, távol tartsa tőle a fantasztikus képzelődéseket, melyek a
sötétben meglátogathatják.

Van egy határpontja az életnek, a melyen túl az ember minden lépésével
hátrább jut. Érzem, hogy ezen a ponton én már túlhaladtam, hogy úgy
mondjam, másik pályafutásba fogok bele. Az érett kor üressége, a mely
érezteti magát velem, visszaidézi első koromnak édes idejét. Öregedve,
ismét újra gyermekké leszek és szívesebben emlékezem vissza arra, a mit
tizéves, mint a mit harmincz éves koromban csináltam. Bocsássátok meg
tehát olvasóim, hogy néha önmagamról vegyem a példát, mert hogy jól
írjam meg ezt a könyvet, ahhoz az kell, hogy szivesen irjam.

Falun voltam, kosztban egy Lambercier nevű papnál. Egy nálamnál
gazdagabb unokatestvérem volt a pajtásom, a kivel úgy bántak, mint
gazdag örökössel, míg én távol az atyámtól, csak egy szegény árva gyerek
voltam. Az én nagy unokabátyám Bernard rendkívül gyáva volt, különösen
éjszaka; annyit csúfolódtam félénkségén, hogy Lambercier úr megunta
dicsekvésemet és próbára akarta tenni a bátorságomat. Egy őszi estén,
mikor nagyon sötét volt, oda adta nekem a templom kulcsát és elküldött,
hogy keressem meg a szószéken a bibliát, a melyet ott felejtett. Hogy
fölingerelje becsületérzésemet, mondott még néhány szót, a melyek a
meghátrálást lehetetlenné tették számomra.

Elindultam világosság nélkül; ha lett volna is nálam világosság, talán
annál rosszabb lett volna. A czintermen kellett keresztül mennem;
vitézül átmentem rajta, mert a míg szabad ég alatt éreztem magamat, soha
sem féltem az éjszakában.

A mint megnyitottam a templomajtót, a boltozatról valami suttogást
hallottam, a mely mintha hangokhoz hasonlított volna és a mely kezdte
megingatni római szilárdságomat. Az ajtó kinyilt, be akartam lépni, de
alig tettem néhány lépést, megállottam. Észrevéve a mély sötétséget, a
mely a tágas helyiséget betöltötte, olyan rémület fogott el, hogy a
hajam is égnek meredt; hátráltam, kiléptem a templomból és reszketve
elkezdtem futni. Az udvarban egy Szultán nevű kis kutyát találtam, a
melynek farkcsóválgatása megnyugtatott. Elszégyelve rémületemet, rögtön
visszafordultam, azonban igyekeztem magammal vezetni Szultánt, a ki nem
akart velem jönni. Hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem a
templomba. Alig hogy beléptem, ismét megragadott a rémület, de olyan
erősen, hogy elvesztettem a fejemet és bár jól tudtam, hogy a szószék
jobb felől van, sokáig bal oldalon kerestem, mert megfordultam a nélkül,
hogy észrevettem volna; eltévedtem a padok között, azt sem tudtam már
hol vagyok és nem tudva megtalálni sem a szószéket, sem az ajtót,
kimondhatatlan zavarba estem. Végre megtaláltam az ajtót, sikerült
kijutnom a templomból s úgy elinaltam, mint az előbb, szilárdan
eltökélve, hogy ide ugyan soha se jövök egyedül, csak nappal.

Visszamentem a házhoz. Éppen be akartam lépni, a mikor megismertem
Lambercier úr hangját, a mint éppen nagyot nevetett. Mindjárt magamra
vettem a nevetést és zavarba jőve, hogy nevetség tárgya leszek,
haboztam, kinyissam-e az ajtót. E közben hallottam, hogy Lambercier
kisasszony nyugtalankodik miattam és azt mondja a cselédnek, hogy
keresse elő a lámpást, Lambercier úr pedig készülődik, hogy keresésemre
indul, rettenthetetlen unokabátyám kiséretében, a kinek később az egész
expeditiót dicsőségéül rótták föl. Ebben a pillanatban minden rémületem
eloszlott és nem féltem semmi mástól, csak hogy rajta kapnak menekülésem
közben; szaladok, befutok a templomba, a nélkül, hogy eltévednék,
tapogatódzás nélkül eljutok a szószékhez, fölmegyek, fogom a bibliát és
megint leszaladok, három ugrással kijutok a templomból, az ajtót bezárni
is elfelejtem, lihegve bemegyek a szobába, az asztalra dobom a bibliát
lelkendezve, de azért remegve az örömtől, hogy megelőztem a nekem szánt
segítséget.

Azt fogják kérdezni tőlem, hogy ezt az esetet követendő például
említem-e fel! Példájául annak a vidámságnak, a melyet az eféle
gyakorlatokban megkivánok? Nem; de annak bizonyságául hozom fel, hogy
semmi sem alkalmasabb megnyugtatni valakit, a ki meg van rémülve az est
árnyaitól, mintha egy szomszéd szobában egy társaságot hall nevetgélni
és nyugodtan beszélgetni. Azt szeretném, ha a helyett, hogy így egyedül
mulatnánk tanítványunkkal, esténkint sok jókedvű gyermeket gyüjtenénk
össze, ha kezdetben nem egyenként küldenők őket haza, hanem többeket
együtt és nem koczkáztatnók meg, hogy egy is teljesen egyedül maradjon,
hacsak nem volnánk kezdettől fogva biztosak benne, hogy nem fog nagyon
megrémülni.

Nem tudok semmi kedvesebbet és hasznosabbat képzelni, mint az ilyen
játékok, csak éppen hogy ügyesen kell őket elrendezni. Egy nagy teremben
valami labirintus-félét csinálnék asztalokból, karosszékekből, székekből
és ellenzőkből. Ennek a labirintusnak kideríthetetlen kanyarulataiban
nyolcz vagy tíz skatulya közzé elhelyeznék még egy másik csaknem
ugyanolyan skatulyát tele bonbonokkal. Világos, de óvatos szavakkal
pontosan megjelölném a helyet, a hol a jó skatulya található; a
felvilágosítást úgy adnám meg, hogy elegendő legyen figyelmesebb és
kevésbbé hebehurgya népségnek, mint a gyermekek; aztán sorsot huzatnék a
kis versenyzőkkel és egymásután elküldeném őket mind keresni, a míg
valamelyik meg nem találja a jó skatulyát: gondom lenne rá, hogy ez a
feladat, ügyességüknek megfelelően legyen megnehezítve.[51]

Képzeljék el, hogy egy kis Herkules visszajön a skatulyával kezében,
roppant büszkén vállalkozására. A skatulya az asztalra kerül,
ünnepélyesen megnyittatik. Szinte hallom a felcsengő nevetést, a jókedvű
banda örömkiáltásait, mikor az édességek helyett, a melyeket vártak,
mohon vagy gyapoton szépen elrendezve egy cserebogarat, csiga-bigát, egy
darab szenet, makkot, retket vagy valami más ilyen nyalánkságot
találnak. Más alkalommal frissen meszelt szobában, a fal közelében
fölakasztunk valami játékszert, valami kis butordarabot és az lesz a
feladat, hogy ezt keressék meg, a nélkül, hogy hozzá érnének a falhoz.
Alig hogy visszajött az, a ki elhozza, kalapjának hegye, czipője orra,
ruhájának szegélye vagy ujja fehér lett és elárulja ügyetlenségét. Ennyi
most már elég, talán sok is arra, hogy megértessem az eféle játékoknak
az értelmét. Ha mindent meg kell magyaráznom, inkább ne is olvassatok.

Mekkora előnyei lesznek az így nevelt embernek éjszaka a többiek fölött!
A lába hozzá szokik a biztos járáshoz a sötétben, keze begyakorlódik,
hogy könnyen alkalmazkodjék minden környező tárgyhoz, s fáradság nélkül
elvezeti a legsűrűbb sötétségben. Képzelete tele lesz gyermekkora
éjszakai játékaival és nehezen fog ijesztő dolgokra fordulni. Ha
nevetést hall, nem fog ingerkedő szellemekre gondolni, hanem egykori
pajtásaira, ha társaságot képzel el, nem a boszorkányok szombatja lesz
az, hanem a nevelőjének szobája. Az éjszaka csak vidám gondolatokat idéz
föl benne és így nem lesz soha rémítő; a helyett, hogy félne tőle,
szeretni fogja. Ha katonai expeditióról van szó, minden pillanatban kész
lesz rá, egyedül épp úgy, mint csapatával be fog lopózni Saul táborába,
keresztül szalad rajta eltévedés nélkül, elmegy a király sátoráig, a
nélkül, hogy valakit fölébresztene és visszatér onnan a nélkül, hogy
észrevennék. Ha el kell lopni Rhesus lovait, forduljatok csak hozzá
aggodalom nélkül, a máskép nevelt emberek közt bajosan találtok
Ulyssest.

Láttam, hogy az emberek meglepetések által akarják hozzászoktatni a
gyermekeket, hogy éjszaka ne féljenek semmitől. Ez a módszer nagyon
rossz. Épen az ellenkező hatást eredményezi, mint a mit el akarnak érni
és csak arra való, hogy annál félénkebbé tegye őket. Sem az ész, sem a
megszokás nem nyugtathat meg egy pillanatnyi veszély képzeletében, a
melynek nem ismerhetjük sem az okát, sem a természetét; a
meglepetésektől való félelemben sem, a melyeknek gyakran voltunk kitéve.
Mindazáltal, hogy biztosíthatjuk magunkat, hogy növendékünk mindig meg
lesz óva az ilyen eshetőségektől? Ime a legjobb tanács, a mely azt
hiszem ebben a tekintetben segítségére lehet. Ezt mondanám Emilemnek: te
most a jogos önvédelem állapotában vagy, mert a támadó nem hagy időt,
hogy megitéld, vajjon rosszat forral-e ellened vagy csak meg akar
ijeszteni; és mivel az ő részén van az előny, még a futás sem nyujt
neked menedéket. Ragadd meg tehát merészen azt, a ki éjszaka meglep,
akár ember, akár állat, az egyre megy; ragadd meg, markold meg teljes
erődből, ha ellenkezik, üss, ne alkudozz az ütésekről és akármit mond
vagy tesz is, ne ereszd el addig, a míg biztosan nem tudod kicsoda. A
felvilágosítás valószínüleg megtanít rá, hogy nem sok okod volt félni és
ha így bánsz el az ingerkedőkkel, bizonyosan elijeszted őket tréfájuk
megismétlésétől.

Ámbár a tapintást gyakoroljuk összes érzékeink közül a
legfolytonosabban, mégis a benyomásai, a mint már mondottam,
tökéletlenebbek és kevésbbé finomabbak maradnak, mint bármely más
érzéké, mert használatába állandóan bele vegyítjük a látásét és mivel a
tárgyat a szem hamarabb éri mint a kéz, eszünk csaknem mindig az utóbbi
nélkül itél. Viszont azonban a tapintás benyomásai a legbiztosabbak,
éppen azért, mivel a legkorlátoltabbak; mert nem terjedve tovább, csak a
meddig a kezünk ér, helyesbítik a többi érzékek csalódásait, melyek a
távolból irányulnak a tárgyakra, melyeket alig vesznek észre, holott a
mit a tapintás észrevesz, mindazt jól veszi észre. Vegyük ehhez még azt,
hogy az izmok erejét, a mikor tetszik, hozzáfűzhetjük az idegek
tevékenységéhez és így egyidejű érzéklés által a hőfok, a nagyság, az
alak benyomásához hozzákapcsoljuk a súly és a szilárdság benyomását. Így
a tapintás lévén az összes érzékek között az, a mely legjobban
tájékoztat arról a benyomásról, a melyet idegen testek a mienkre
tehetnek, egyúttal az is, a melynek használata a leggyakrabbi és a
legközvetlenebbül adja meg az önfentartásunkra szükséges tapasztalatot.

Ha a gyakorlott tapintás segítségére van a látásnak, miért ne lehetne
segítségére bizonyos pontig a hallásnak is, mikor a hangok a hangzó
tárgyakon a tapintás segítségével észrevehető rezgéseket idéznek elő? Ha
ráteszszük a kezünket egy gordonka testére, a szem vagy a fül segítsége
nélkül is megkülönböztethetjük, csupán csak arról, hogy miként rezeg a
fa, vajjon mély vagy magas-e a hang, a melyet ad és melyik húrról való.
Ha gyakoroljuk érzékünket ezekben a megkülönböztetésekben, nincs semmi
kétség az iránt, hogy idővel oly érzékenyekké válhatunk, hogy egy egész
dallamot megismerünk ujjaink segítségével. Ha pedig ezt feltételezzük,
nyilvánvaló, hogy a süketekkel könnyen lehetne a zene útján beszélni;
mert a hangok és időmértékek nem lévén kevésbbé alkalmasak a
szabályszerű kombinációkra, mint a szótagok és a hangzók, ép úgy
alapjává tehetők a beszédnek.

Vannak gyakorlatok, melyek lanyhává teszik és eltompítják a tapintás
érzékét, viszont mások élesítik, érzékenyebbé és finomabbá teszik. Az
előbbiek sok mozgást és erőt kapcsolva az érdes tárgyakkal való
folytonos érintkezéshez, durvává és bütykössé teszik a bőrt és
megfosztják természetes érzékenységétől; az utóbbiak ezt az
érzékenységet könnyű és gyakori érintés által változatossá teszik, úgy
hogy a szellem, figyelmessé téve a szüntelenül ismétlődő benyomásokra,
megszerzi az összes módosulásaik megitélésére való hajlékonyságot. Ez a
külömbség érezhető a zenei hangszerek használatában: a gordonka, a
nagybőgő, sőt a hegedű, kemény és az ujjakat sértő fogdosása,
hajlékonyabbá teszi ugyan az ujjakat, de keményedéseket idéz elő a
hegyükön. A clavecin sima és könnyed érintése szintén hajlékonyabbá, de
egyuttal érzékenyebbé is teszi az ujjakat. Ebben tehát a claveciennek
kell adni az előnyt. Fontos dolog, hogy a bőr megedződjék a levegő
benyomásai iránt és ki tudja bírni változásait, mert a bőr védi a test
többi részeit. Ettől eltekintve nem akarom, hogy a kéz az ugyanazon
munkával való tulságos szolgai foglalkozás által megkeményedjék és bőre
majdnem csontszerüvé válva, elveszítse azt a finom érzést, a melynek
révén meg tudja ismerni, micsodák azok a tárgyak, a melyeket végig
simítatanak vele és a melyek az érintkezés módja szerint a sötétben néha
különböző módokon remegtetnek meg bennünket.

Miért legyen kénytelen az én növendékem állandóan ökörbőrt viselni a
lába alatt, mi baja származhatnék belőle, ha a szükséghez képest a saját
bőre szolgálna neki talp gyanánt? Nyilvánvaló, hogy a testnek ezen a
részén a bőr finomsága, nem lehet soha hasznos semmire és gyakran sokat
árthat is. Mikor a tél közepén éjfélkor a genfieket fölverte városukban
az ellenség, hamarabb találták meg a puskáikat, mint a czipőiket. Ha egy
se tudott volna közölük mezitláb járni, ki tudja, nem került volna-e
Genf ellenség kezére.

Fegyverezzük föl az embert mindig a váratlan eshetőségek ellen. Emil
szaladgáljon reggelenkint mezitláb bármely évszakban, a szobában, a
lépcsőn, a kertben, egyáltalán nem szidom érte, sőt követem a példáját,
csak arra vigyázok, hogy üvegbe ne lépjen. Mindjárt beszélni fogok a
kézimunkákról és játékokról is, egyébiránt tanulja meg a járásnak
mindazon módjait, melyek előmozdítják a test mozgását, hogy minden
helyzetben könnyed és biztos legyen a tartása, hogy tudjon ugorni
messzire és magasra, fára mászni, átmászni a falon, találja meg mindig
az egyensúlyt, minden mozdulata, taglejtése legyen a súlypont törvényei
szerint elrendezve, jóval azelőtt, hogy a statika tanítaná erre. A
szerint, a hogy a lába a földet éri és a hogy a teste a czombjára
támaszkodik, érezni-e kell, jól vagy rosszul áll-e? A biztos tartásban
mindig van báj és a legszilárdabb állás egyúttal a legelegánsabb is. Ha
tánczmester lennék, nem csinálnám végig Marcel[52] minden majmoskodását,
a melyek jók annak az országnak számára, a hol csinálja őket; ellenben,
a helyett, hogy örökké ugrándozással foglalnám el tanítványomat,
elvezetném egy szikla lábához. Itt megmutatnám neki, hogy kell kiállnia,
hogy kell a testét és a fejét hordania, milyen mozdulatot kell tennie,
mi módon kell hol a lábát, hol a kezét oda tennie, hogy könnyedén
követhesse a göröngyös, sikamlós és botlós ösvényeket és
csúcsról-csúcsra ugrani fölmenet és lemenet egyaránt. Inkább egy zerge
vetélytársává tenném, mint egy operai tánczos vetélytársává. A mennyire
a tapintás az ember környezetére központosítja tevékenységét, épp
annyira kiterjeszti a látás a magáét azon túl is; éppen ez az, a mi az
utóbbit csalé konnyá teszi: az ember egy szempillantással befoglalja
látkörének felét. Az egyidejű érzékletek és az általuk előidézett
itéletek e sokaságában hogyne tévednénk valamelyik felől? Így a látás
összes érzékeink közül a legcsalékonyabb, éppen azért, mivel a
legkiterjedtebb és mert messze előtte járván a többieknek, tevékenysége
túlságosan gyors és tulságosan széleskörű arra, hogy a többi érzékek
helyesbíthessék. Sőt mi több, maguk a távlati illuziók szükségesek
nekünk, hogy fölismerhessük a kiterjedést és összehasonlíthassuk ennek
egyes részeit. A látási csalódások nélkül nem látnánk semmit a
messzeségben, a nagyság és megvilágítás fokozatai nélkül nem tudnánk
megbecsülni semmi távolságot, vagyis inkább nem volna ránk nézve
távolság. Ha két egyforma nagyságú fa közül az, a mely száz lépésnyire
van tőlünk, ugyanakkorának és ugyanolyan jól láthatónak tűnnék föl, mint
az, a mely tíz lépésnyire van, mind a kettőt egymás mellé helyeznők. Ha
a tárgyak összes dimenzióit valóságos méretük szerint vennők észre, nem
látnánk semmi tért és minden úgy tűnnék fel, mintha a szemünkön volna.

A látás érzékének csak egy mértéke van a tárgyak nagyságának és
távolságának megitélésére, tudniillik a látási szög nyilása, a melyet
szemünkben keltenek és mivel ez a nyilás egy összett oknak egyszerü
eredménye, az itélet, melyet fölidéz bennünk, határozatlannak hagy
minden egyes okot, vagy szükségszerüen csalékonynyá válik. Mert hogyan
különböztessem meg egyszeri látásra, vajjon a szög, a mely alatt egy
tárgyat kisebbnek látok, mint egy mást, azért ilyen-e, mert az előbbi
tárgy csakugyan kisebb, vagy azért, mert messzebb van tőlem?

Itt tehát az előbbivel ellenkező módszer szerint kell eljárni: a
helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell
megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási
szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a
másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához
nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok.
Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a
mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek,
mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök,
a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal
biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a
kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a
gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög
kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik
és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának
egymáshoz való viszonyát.

Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig
könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket
keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van
egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét
szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon
széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az
egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk
ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a
zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon elég hosszú
lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25
négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon
nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu,
melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?

Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta
gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik
testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de
elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit
tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a
combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú
Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna
elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam
neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az
igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy
oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy
magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és
kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy
ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá
szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig
összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki
ebben a példában beszél.

Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt
abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk
megevett egyet séta közben[53] és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy
nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg
tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; hamar lenyeli
a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem
magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két
gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a
süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A
süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük
a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes
elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött
szeme láttára.

Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi
hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem
is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell
időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk
három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a
versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők
sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és
ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy
lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet,
hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem
be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy
nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket;
egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik
fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok
voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen
tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik
köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy
elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő
pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az
előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom
tárgyalni.

Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a
süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a
futás is lehet jó valamire és látva, hogy neki is van két lába, kezdte
magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de
akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már
elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy
tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és
végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a
távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát
tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel
kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál
könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót
és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni,
hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben;
csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés
nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy
volt is a távolság.

Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is
gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg,
épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű
lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is
egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a
nagylelküség igazi alapja.

Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről
mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő
észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az
egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy
ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a
növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A
nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat
választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így
csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én
akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna.
Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget,
megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában
közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott
bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én
rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat
is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én
ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy
akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy
egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani?
Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem
látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt
zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez
nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban
körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a
gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást
is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé
válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A
gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a
gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja
megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok
fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás
és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha
gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a
tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.

Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet
elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk
látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a
tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy
híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az
előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk
semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb,
csak egy pont az osztriga számára: még akkor sem tünhetnék fel neki
semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a
járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk
meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a
mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra.
Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a
mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként
hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani,
a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel
helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével
alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni.
Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel
kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az
érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által
helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak
minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének
magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője
szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye
mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra
járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette
megtenni, tegye meg ő maga.

Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes
megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt
utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat
törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint
megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A
gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az
én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a
művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes
legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e
ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az
élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal
nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót adjak neki, a ki csak
utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom,
hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a
tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt,
nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát
a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek
és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és
konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól
is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében,
mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól
bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos
alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az
arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.

Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami
felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak
elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői
hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri
soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a
biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak,
a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a
pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én
el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a
tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud
mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy
oszlopfő levélzetét.

Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt
kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom
neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom,
hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és
koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a
foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő
módja szerint fogom meg a czeruzát és eleinte épp oly ügyetlenül fogok
vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat.
Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép
szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy
vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy
másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak
van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a
karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a
haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel
előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran
túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók
utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a
formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk
közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme
előtt tennénk.

Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk
őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne
lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva
őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az
érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket
körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden
példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor
a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a
homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb
hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes
képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban
fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó
aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az
ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű
fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és
kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy
megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret dicsősége
után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik
rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek
közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány
ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.

Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk.
Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az,
a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet
más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi
módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a
geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az
okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a
bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül
melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a
melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a
melyről szó van.

Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem
találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy
megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a
helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik
helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.

Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket
egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni
az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a
nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi
más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra
helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én
tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a
viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy
megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör
rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal
rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani egymás között a kör
sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a
kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.

Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától
kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem
szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög
két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög
csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez
a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy
harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem
és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve
ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár
kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki
megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő
használatához.

Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel,
leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a
körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és
meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek
nagysága? stb.

Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán
neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó
bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos,
egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy
kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát,
megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk,
hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél
fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét,
összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek
össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva;
megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a
parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani
a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; igyekszünk megtalálni az okait
stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon
bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal,
a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző
kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni,
hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha
elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk,
vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban
egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak
és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú
izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk
kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a
lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.

Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját
pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él
vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már,
hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi
játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és
elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre.
Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a
többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket
az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a
felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy
a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy
értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester
rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a
melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát
használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül
kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok
a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál
fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a
ki ne ugrana félre a röpülő labda elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad
ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem
horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk,
azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre
leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk
azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a
toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly
mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a
tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik
végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét,
erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a
férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.

A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de
annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle
csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A
gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy
megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem
volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat
vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára,
és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán
belefogni.

Minden, a mi megtörténik, meg is tehető. Semmi sem közönségesebb, mint
ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség
van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a
mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a
kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel
nézőket a _Comédie Italiennebe!_ Ki ne hallott volna Németországban vagy
Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról?
Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a
kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé
könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid,
kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük húsos és kevésbbé alkalmas
valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban,
hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se
tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis
angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam
egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a
desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy
csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is
meglepte tökéletességével.

Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja,
hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről
fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem
sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.

Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés
hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet
illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak
látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük,
a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt
csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez
nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és
kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet
megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy
kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává
tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra
okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül
mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag
nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani,
akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és
unalom nélkül czélt érjünk.

A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a
legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek
gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a
nyugvó és a mozgó testekre, de mivel csak a levegő rezgése tudja
fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy
hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel
tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s
így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk
figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely
bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel
van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég
ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat
keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó
testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük
fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást,
mintha állva maradunk.

Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz
összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás
közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér
hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még
elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már
késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a
villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind
ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni,
megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor
jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.

Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk;
olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy
visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek
gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által
gyakoroljuk.

Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang,
az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a
mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és
a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, mint
az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint
mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a
nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két
hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három
hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke.
Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem
hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az
energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb
beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat
az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket
reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani.
Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a
hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan
érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.

Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni,
szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a
grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy
megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban
nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi
fölösleges.

Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé,
hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia
iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának
való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget
akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat
készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.

Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az
írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását.
Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk
eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag
megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra
nem tünik fel szükségesebbnek, hogy énekelni tudjunk, mint a betük
ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy
beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben
azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.

De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még
hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a
zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell
tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül
sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy
kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy
ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje
meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és
szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase
legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű,
egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a
basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje;
mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál
kell énekelni.

Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben,
innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok
megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és
különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok
nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a
hangsor hangjegyeit megnevezzük. _C_ és _A_ meghatározott,
változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk
mindig visszaadnak. Az _ut_ és _la_ már máskép áll. _Ut_ állandóan a dúr
hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A _la_
állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye.
Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait,
a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a
különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és
szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan
összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok
értelmét a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk
neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy
számukra _ut_ és _C_ mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is
szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a _C?_ Skálázásuk módja is
rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy
szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a
két szótag: _ut_ és _mi_ egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb,
egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az
az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a
melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?

Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne
legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok
legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár
valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang
mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár _D_-ben, akár
_C_-ben, akár _G_-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig _ut_ vagy
_la_ legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a
hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig
elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása
gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy
természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól
való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek
csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással
énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a
zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint
mulatság.

Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a
miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről,
szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről,
mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni
magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk
hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást
állítsunk velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk.
Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát,
szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a
képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a
választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s
azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak
többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának
szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az
életmód, melyet hivatása előír.

Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy
kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít
megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények
élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi
tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs
az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges
állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a
melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.

Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről
gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk
keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul
életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél
jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a
természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik,
melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri
már.

Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a
legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink
által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé.
Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül
alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz
tartozó ember nem lesz már más országba való.

Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a
tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak
fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek
nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt
húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.[54] Mikor a
vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is,
a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé
hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha
ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az
ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett
ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a
víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi
szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak
lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé
fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.

Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem
is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom,
hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben
alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá
kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy
korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért
legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A
munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre
van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta
magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely
sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már
a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan,
mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk neki
olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való
megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen
országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy
egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg
legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg
azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy
olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az
ételeket.

Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint
a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat
az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak
körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás
számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több,
ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az
egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az
összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott
az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az
összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a
szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a
többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg.
Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál
megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen
ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a
gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság
rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az
előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a
másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta
visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem
állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb
versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon
is korán hagy föl azzal, hogy az evésre gondoljon s majd ha a szíve
nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire
megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel
fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül
hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor
azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a
kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és
pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt
találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek,
állhatatosság nélkül, _fruges consumere ratio_ – a falánkság azoknak a
szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke
teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta
tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet
megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a
foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében,
mint a miénkben.

Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való
gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk
másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk
erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném,
hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó
falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be,
hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia
egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a
merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor
a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri,
nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli
frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?[55] Mikor a
fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a
konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s
az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás
szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül,
egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát
vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés
sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az
eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a
süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott,
csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha
hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a
tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre
bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell
felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet
érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk
finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete
ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít.
Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a
rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt
egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük
a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók
vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.

Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az
emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel
iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek
adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb.
Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne
denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük,
hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a
tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek
és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni
minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága ismeretes,[56] a
gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.[57] A vademberek mind
kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká
lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba,
mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában
a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a
sebészek.[58] A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik
magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a
lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük
érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.

«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott
Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem
tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki
először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét
egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és
testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még
mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy
érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta
látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik,
szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem
fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt
be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt ezeknek a sebeknek
a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat
borította?

  A lenyúzott bőrök vonaglottak a földön,
  A tűzön bőgött a szétdarabolt hús.
  Az ember nem birta borzalom nélkül enni
  És a saját testében hallotta nyögésüket.

«Ime ezt kellett képzelni és érezni, mikor az ember először vett erőt a
természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett
rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még
legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni,
megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a
kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik
felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan
mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket
náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.

«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek,
hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti
és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a
gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok
rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta
partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ
felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és
gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket,
nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk
művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem
vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg
volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei
ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót,
vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa
vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet
táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek
voltak egyedüli játékaik, az emberi élet többi része csupa fájdalom,
szenvedés és nyomorúság volt.

«Végre mikor a kifosztott és meztelen föld nem nyújtott nekünk többé
semmit, a természetet megfertőztetni kényszerülve, hogy fönn tudjuk
magunkat tartani, inkább megettük nyomorúságunk osztályos társait, mint
sem hogy velük együtt pusztuljunk el. De ti kegyetlen emberek, ki
kényszerít titeket, hogy vért ontsatok? Ime a javaknak mekkora bősége
vesz körül! Mennyi gyümölcsöt terem nektek a föld! Mekkora gazdagságot
ad nektek a mező és szőlőhegy! Hány állat nyújtja nektek tejét, hogy
tápláljon és a gyapját, hogy ruházkodjatok vele! Mit kivántok tőlük
többet? És micsoda bőszület ragad titeket annyi gyilkolásra, mikor el
vagytok telve javakkal és túl vagytok halmozva az élethez szükséges
dolgokkal? Miért hazudtok közös anyánk ellen, azzal vádolva őt, hogy nem
bir titeket táplálni? Miért vétkeztek Ceres, a szent törvények
feltalálója ellen és a bájos Bacchus, az emberek vigasztalója ellen?
Mintha rátok pazarolt adományaik nem volnának elegendők az emberi nem
föntartására! Hogy van szívetek az ő szelid adományaikkal csontokat
elegyíteni össze asztalaitokon és a tejjel együtt inni az állatok vérét,
melyek a tejet adták? A párducz és az oroszlán – a melyeket ti
vadállatoknak neveztek – kényszerből követi ösztönét és megöli a többi
állatokat, hogy élhessen; de ti százszor vadabbak mint ők, ti leküzditek
ösztönötöket, szükség nélkül, hogy átadhassátok magatokat kegyetlenebb
gyönyöreiteknek. Nem azokat az állatokat eszitek meg, a melyek megeszik
a többi állatokat: ezeket a húsevő állatokat nem megeszitek, hanem
utánozzátok, csak ártatlan és szelid állatokra éheztek, a melyek nem
vétenek senkinek, a melyek ragaszkodnak hozzátok, a melyek szolgálnak
titeket és a melyeket szolgálataik jutalmául megesztek.

«Ó természetellenes gyilkos! Ha mindenáron azt állítod, hogy a természet
arra teremtett, hogy felfald a hozzád hasonlókat, a húsból és csontból
való és hozzád hasonlóan érző és élő lényeket, fojtsd el tehát a
borzalmat, melyet a természet sugall neked e szörnyű lakoma iránt. Öld
meg az állatokat magad, úgy értem, hogy saját kezeddel, szerszámok
nélkül, kés nélkül, tépd széjjel karmaiddal, a hogy az oroszlán és a
medve teszi, harapd ezt az ökröt és szaggasd darabokra, mélyeszd bele
karmaidat bőrébe, edd meg ezt a bárányt elevenen, fald föl ezeket a
húsokat azon melegen, igyad a lelkét, a vérével együtt. Borzadsz! nem
mered érezni, hogy vonaglik fogad alatt az élő hús! Szánalomra méltó
ember! azon kezded, hogy előbb megölöd az állatot és aztán megeszed,
mintha azt akarnád, hogy kétszer haljon meg. Ez nem elég, a halott hús
még visszariaszt, a gyomrod nem tudja elviselni, át kell alakítani
tűzzel, megfőzni, megsütni, fűszerezni szerekkel, a melyek
fölismerhetetlenné teszik; szükséged van mészárosokra, szakácsokra,
pecsenyeforgatókra, olyan emberekre, a kik megóvnak az ölés borzalmától
és elleplezik a holt testeket, hogy az ízlés félrevezetve ezek által a
leplezések által, ne utasítsa vissza, a mi neki idegen és gyönyörrel
ízlelje a hullákat, a melyeknek látványát még a szem is csak kínosan
birná elviselni.»

Ámbár ez a részlet nem tartozik tárgyamra, nem tudtam ellenállni a
kisértésnek, hogy lefordítsam és azt hiszem, kevés olvasóm fogja rossz
néven venni tőlem.

Egyébiránt akárhogy nevelhetitek a gyermeket, föltéve, hogy csak
közönséges és egyszerű eledelekhez szoktatjátok hozzá, hadd egyék,
futkosson és játszszon, a mennyit csak akar; akkor meg lehettek nyugodva
a felől, hogy nem fog túlságos sokat enni és nem romlik el az emésztése;
ellenben ha az idő felén át koplaltatjátok és megtalálja a módját, hogy
kijátszsza vigyázatotokat, tőle telhetőleg kárpótolja magát, annyit
eszik, a míg vissza nem kivánkozik belőle az étel, vagy a míg meg nem
pukkad. Az étvágyunk csak azért mértéktelen, mert a természet
szabályaitól eltérő szabályokba szorítjuk; mindig szabályozzuk,
rendelgetünk neki, hozzá adunk, megvonunk tőle, mindent csak a mérleggel
kezünkben teszünk, de ez a mérleg a szeszélyeink mértéke szerint való,
nem a gyomrunk mértéke szerint. Minduntalan visszatérek példáimhoz. A
parasztoknál a kenyeres láda és a gyümölcsös kert mindig nyitva van és a
gyermekek ép úgy, mint a felnőttek nem is tudják, mi a gyomorbaj.

Mindazáltal, ha mégis megesnék, hogy a gyermek sokat eszik, a mit én a
magam módszere szerint lehetségesnek sem tartok, oly könnyű dolog
elszórakoztatni őt kedvére való mulatságokkal, hogy akár kimerülhetne az
étlenségtől, észre se fogja venni. Hogy lehet az, hogy ilyen biztos és
ilyen könnyű eszközök elkerülik az összes nevelők figyelmét. Herodotosz
beszéli,[59] hogy a lydiaiak, a végső éhinségtől szorongattatva, végre
is ahhoz folyamodtak, hogy játékokat és egyéb mulatságokat találtak ki,
a melyekkel elszórakoztatták éhségüket és egész napokat töltöttek így
étlenül.[60] A ti tudós nevelőitek talán százszor is olvasták ezt a
passzust, a nélkül, hogy meglátták volna az alkalmazását a gyermekekre.
Talán azt mondhatja valaki, hogy a gyermek nem hagyja el jószántából az
ebédet, hogy elmenjen leczkéjét tanulni. Mester, igazad van, én nem erre
a mulatságra gondoltam.

A szaglás érzéke az ízléshez viszonyítva az, a mi a látásé a tapintáshoz
viszonyítva: előtte jár, értesíti arról, hogy mikép fog hatni rá ez s az
az anyag és hajlamot kelt benne, hogy keresse vagy kerülje, a szerint a
benyomás szerint, melyet előre kap. Azt hallottam, hogy a vademberek
szaglása egészen máskép fogja fel a benyomásokat, mint a mienk és máskép
itélik meg a jó és a rossz szagokat. A mi engem illet, ezt bizony
elhiszem. A szag magában véve gyönge érzéklet, inkább a képzeletet hozza
rezgésbe, mint az érzéket s nem annyira azzal hat ránk, a mit ad nekünk,
mint inkább azzal, a mit kilátásba helyez. Ezt föltéve, miután az egyik
ember ízlése, életmódjából kifolyólag annyira elüt a másiknak ízlésétől,
teljesen ellenkező benyomásokat is kell hogy keltsen benne az ízekről s
következőleg a szagokról is, melyek az ízt előre jelzik. A tatár ép oly
élvezettel szimatolhatja egy döglött ló bűzös darabját, mint a mi
vadászaink egyike egy félig elrothadt foglyot.

Tétlen érzékleteink, melyeket mintha nyíló virágok illatoznának be,
érezhetetlenek kell, hogy legyenek az olyan emberek számára, a kik sokat
járnak, mert szeretnek sétálni, és a kik nem dolgoznak eleget arra, hogy
gyönyörük teljék a pihenésben. A mindig éhes embernek nem sok öröme
telhetik az olyan illatokban, a melyek nem jeleznek semmi ennivalót.

A szaglás a képzelet érzéke; erősebb feszültséget adva az idegeknek,
kell, hogy erősen izgassa az agyat: ezért van az, hogy egy pillanatra
felüdíti a temperamentumot, idő multával azonban elbágyasztja. A
szerelemben vannak ismert hatásai: egy öltözőszoba édes illata nem olyan
gyönge hurok, mint az ember gondolná és én nem tudom, szerencsét kell-e
kivánni az olyan bölcs és kevéssé érzékeny embernek, vagy szánakozni
rajta, a kit sohasem remegtetett meg a virágok illata, melyeket kedvese
a keblén hord.

A szaglásnak tehát nem szabad nagyon tevékenynek lenni az első
életkorban, a mikor a képzelődés, melyet még kevés szenvedély
élénkített, még nem nagyon fogékony a felindulásra és a mikor az
embernek még nincs elég tapasztalata, hogy az egyik érzékkel előre
lássa, a mit a másik igér. Ezt a következtetést tökéletesen megerősíti a
megfigyelés is és bizonyos, hogy ez az érzék még zavaros és csaknem
bárgyú a legtöbb gyermeknél. Nem mintha az érzéklet nem volna bennünk
elég finom, sőt talán finomabb, mint a felnőttekben, hanem mivel nem
kapcsol hozzá semmi más eszmét s így nem kerül egykönnyen a gyönyör vagy
a kín érzésének hatása alá és mivel az illat sem nem hízeleg neki, sem
nem sérti, mint minket. Azt hiszem, hogy a nélkül, hogy eltérnék
rendszeremtől és a nélkül, hogy a két nem összehasonlító anatomiájához
kellene folyamodnom, könnyen meg fogják találni az okát, hogy miért hat
a szag élénkebben a nőkre, mint a férfiakra.

Mondják, hogy a kanadai vademberek ifjúságuktól fogva oly finommá teszik
szaglásukat, hogy bár vannak kutyáik, nem használják őket vadászatra,
hanem maguk szolgálnak az önmaguk kutyáiul. Csakugyan föl tudom fogni,
hogy ha arra nevelnék a gyermekeket, hogy megszimatolják az ebédjöket,
mint a hogy a kutya megszimatolja a vadat, talán lehetséges volna
szaglásukat annyira tökéletessé tenni; de alapjában véve nem látom be,
hogy náluk ennek az érzéknek valami különösebb hasznát lehetne venni,
hacsak nem azért, hogy megismertessük velük a szaglásnak a vonatkozásait
az ízléssel. A természet gondoskodott róla, hogy kényszerítsen minket,
hogy tisztába jöjjünk ezekkel a vonatkozásokkal. Az utóbbi érzék
tevékenységét csaknem elválaszthatatlanná tette a másiktól azzal, hogy
szerveiket egymás szomszédságába helyezte és a szájban közvetlen
közlekedést létesített a kettő között, úgy hogy semmit sem ízlelhetünk
meg a nélkül, hogy a szagát ne éreznők. Csupán azt szeretném, hogy
ezeket a természetes vonatkozásokat ne változtassák el a gyermek
megtévesztése czéljából, pl. úgy, hogy kellemes illattal leplezik le egy
gyógyszer keserűségét, mert a két érzéknek ellenkezése akkor nagyon is
nagy arra, hogy rá lehessen szedni. A hathatósabb érzék elnyeli a
másiknak hatását, a gyermek nem kevesebb undorral veszi be az
orvosságot. Ez az undor kiterjed minden érzéki benyomásra, a mely
egyidejüleg érte: ha közülük a leggyengébb következik is be, képzelődése
felidézi a másikat is. A nagyon kellemes illat is utálatos szag lesz
számára és ügyetlen gondoskodásunk így fokozza a kellemetlen benyomások
mennyiségét a kellemesek rovására.

A következő könyvekben lesz alkalmam beszélni a hatodik érzék egy
nemének kiműveléséről, a mely közérzéknek neveztetik, nem annyira azért,
mert közös minden emberrel, hanem azért, mert a többi érzékek jól
szabályozott használatából származik és tájékoztat a dolgok
természetéről, összes jelenségeik összetalálkozása által Következőleg
ennek a hatodik érzéknek nincs saját szerve, csak az agyban székel és
benyomásai, melyek tisztára belsők, percepcióknak vagy eszméknek
neveztetnek. Ezeknek az eszméknek száma szerint mérlegeltetik
ismereteink kiterjedése, szabatosságuk és világosságuk teszi a szellem
helyességét és egymás között való összehasonlításuk művészetét nevezik
emberi észnek. Így tehát a mit én érzéki vagy gyermeki észnek neveztem,
abban áll, hogy különféle érzéki benyomások találkozása által egyszerű
eszméket alkotunk, a mit pedig intellektuális vagy emberi észnek
nevezek, abban áll, hogy összetett eszméket alkotunk több egyszerű
eszmének összetalálkozása által.

Föltéve tehát, hogy az én módszerem a természet módszere és hogy nem
tévedtem alkalmazásában, az érzéki benyomások országán át eljuttattuk
növendékemet a gyermeki ész határáig. Az első lépés, a melyet ezentúl
tenni fogunk, a felnőtt ember lépése legyen. De mielőtt rálépne erre az
útra, vessük egy pillanatra szemünket arra, a mit az imént megfutottunk.
Az élet minden korának, minden helyzetének megvan a neki megfelelő
tökéletessége, az érettségnek az a faja, a mely hozzá illik. Gyakran
hallottunk beszélni tökéletes emberről, de vegyünk szemügyre egy
tökéletes gyermeket: ez a látvány újabb lesz ránk nézve és talán nem
lesz kevésbbé kellemes.

A véges lények léte annyira szegényes és korlátozott, hogy a mikor nem
látjuk, a mi csakugyan van, soha nem indulunk föl. Az agyrémek ékesítik
föl a tényleges tárgyakat és ha a képzelődés nem fűz valami bajt ahhoz,
a mi ér minket, a meddő élvezet, a mi benne telik, a szervre
korlátozódik és mindig hidegen hagyja a szivet. A föld az ősz kincseivel
diszítve, olyan gazdagságot tár ki, melyet a szem csodál, de ez a
csodálat nem megható, inkább az elmélkedésből származik, mint az
érzésből. Tavaszszal a csaknem kopár mezőt még nem borítja semmi, az
erdő nem nyújt árnyékot, a zöld még csak kezd kiütközni és a szív mégis
meg van hatva láttára. Látva így újjászületni a természetet, úgy
érezzük, mintha magunk is újra élednénk. Az élvezet képei vesznek körül:
a gyönyörnek azok a kísérői, azok az édes könnyek, melyek mindig képesek
hozzáfűződni minden gyönyörteljes érzéshez, már szemhéjaink szélén
csillognak, a szüret látványa ellenben lehet bármily mozgalmas, élénk,
kellemes, mindig száraz szemmel nézzük.

Miért ez a különbség? Azért, mert a tavasz látványához a képzelődés
hozzákapcsolja azokét az évszakokét, a melyek rá következni fognak. A
gyöngéd bimbókhoz, melyeket a szem észrevesz, hozzáfűzi a virágokat, a
gyümölcsöket, az árnyékokat és néha azokat a rejtelmeket is, melyeket
majd leplezni fognak. Egy pontban egyesíti azokat az időket, a melyek
egymásra következni fognak és nem annyira úgy látja a tárgyakat, a hogy
lesznek, hanem a hogy kívánja őket, mivelhogy tőle függ megválogatni
őket. Őszszel ellenben csak azt lehet látni, a mi valóban van. Ha el
akarunk jutni a tavaszhoz, feltartóztat a tél és a képzelet megmerevedve
elhal a havon és a déren. Ilyen a varázsnak a forrása is, a melyet a
szép gyermekkor szemléletében inkább találunk, mint az érett kor
tökéletességében. Mikor élvezünk igazi gyönyört egy felnőtt ember
láttára? A mig tetteinek emlékezete által visszatekinthetünk életére és
ezzel úgyszólván megifjodik szemünkben. Ha csak arra vagyunk szorítva,
hogy olyannak lássuk, a milyen, vagy elképzeljük, hogy milyen lesz öreg
korában, a hanyatló természet gondolata eltörli minden élvezetünket.
Nincs abban élvezetünk, ha egy embert nagy léptekkel látunk sírja felé
haladni és a halál képe elrútít mindent. Mikor ellenben elképzelek egy
egészséges, erőteljes, korához képest jól kifejlődött 10–12 éves
gyermeket, csupa olyan eszméim támadnak, a melyek kellemesek akár a
jelenre, akár a jövőre nézve; látom duzzadónak, élénknek, virgoncznak,
rágódó gondok nélkülinek, hosszas és keserves előrelátás nélkülinek,
teljes lényével a pillanatnak él és élvezi az életnek teljességét, a
mely szinte túl akar áradni rajta. Elképzelem őt egy másik életkorban, a
mint gyakorolja érzékeit, szellemét, erőit, a melyek napról-napra
fejlődnek benne és a melyeknek minden pillanatban új jeleit adja. Nézem,
mint gyermeket és tetszik nekem; nézem, mint felnőtt embert és még
jobban tetszik. Tüzes vére mintha fölmelegítené az enyémet, úgy érzem,
mintha az ő életéből élnék és az élénksége megifjít.

Az óra üt, mily változás! Egy pillanat alatt homályos lesz a szeme,
vidámsága eltünik, oda az öröm, oda a bohó játékok. Egy szigorú és
kelletlen ember megfogja a kezénél és komolyan mondja neki: _menjünk,
uram_ és elvezeti. E szobában, a melybe belépnek, könyveket látok.
Könyvek! micsoda szomorú bútorzat az ő kora számára! A szegény gyermek
engedi magát bevonszolni, fájdalmas pillantást vet mindarra, a mi
környezi, hallgat és távozik könnyektől duzzadt szemmel, a melyeket nem
mer ontani és sóhajoktól nehéz szívvel, a melyeket visszafojt magába.

Oh te, kinek nem kell semmi effélétől félned, a kinek számára az élet
egy időszaka sem lesz rabság és unalom időszaka, te, ki nyugtalanság
nélkül látod eljönni a napot, türelmetlenség nélkül az éjt és csak
élvezeteid szerint számlálod az órákat, jer boldog, kedves növendékem,
vígasztalj jelenléteddel annak a szerencsétlennek az eltávozásáért,
jer!… Eljön és közeledtére az öröm felindulását érzem s látom, hogy
ebben osztozik velem, a barátja, a pajtása, játékainak társa az, a kihez
lép, láttamra bizonyos, hogy nem marad sokáig mulatság nélkül; soha nem
függünk egymástól, de mindig megegyezünk és senki mással nem érezzük
magunkat olyan jól, mint együtt.

Az arcza, a tartása, egész valója biztonságot és megelégedést tanusít.
Arczáról ragyog az egészség, szilárd léptei az erő gondolatát keltik
föl, az arczszíne még gyöngéd, de nem halvány s nincs benne semmi nőies
elpuhultság, a levegő és a nap már rányomták nemének tiszteletreméltó
bélyegét, míg gömbölyű izmai kezdik már jelezni a fejlődő arczkifejezés
némely vonásait, szemének, melyet az érzés tüze meg nem élénkít,
legalább megvan minden veleszületett derültsége, hosszas bánatok még nem
homályosították el, végtelen könnyek még nem barázdásították meg
orczáit. Nézzétek gyors, de biztos mozdulataiban korának élénkségét, a
függetlenség biztonságát, a sokszoros testgyakorlat tapasztalatát, a
lénye nyílt és szabad, de nem szemtelen, sem hiú; az arcza, a melyet nem
hajtottak könyvek fölé, nem esik le hasára, nem szükséges neki mondani,
hogy: emeld föl a fejedet, szégyenből vagy félelemtől sohasem hajtotta
le.

Csináljunk neki helyet a gyülekezetben: urak, vizsgáljátok meg,
kérdezzétek ki teljes bizalommal, ne féljetek sem ügyetlenségétől, sem
fecsegésétől, sem illetlen kérdéseitől. Ne féljetek, hogy hatalmába ejt
titeket, hogy kényszerít, hogy csupán vele foglalkozzatok és hogy nem
tudjátok többet lerázni magatokról.

Ti sem várjatok tőle kellemes beszédeket, sem azt, hogy ő azt mondja, a
mit én diktáltam neki, ne várjatok tőle egyebet, csak a naiv és
egyszerű, tetszelgés nélküli, hiúság nélküli igazságot. Meg fogja nektek
mondani, a mi rosszat tett vagy gondolt, époly nyiltan, mint a jót, a
nélkül, hogy bármiképen is zavartatná magát attól, hogy milyen hatást
fog rátok tenni az, a mit mond, első rendeltetése teljes egyszerűségében
fogja használni a szót.

Szeretnek a gyermekeknek boldog jövőt jósolni és mindig sajnálják az
ostobaságoknak az áradatát, a mely csaknem mindig fölborítja azokat a
reményeket, a melyeket valami szerencsés találkozásból merítettek, a
mely véletlenül ötlött a nyelvükre. Az én növendékem ugyan ritkán kelt
ilyen reményeket, de soha nem kelt ilyen szánakozást, mert nem mond soha
haszontalan szót és nem fárasztja magát fecsegéssel, a melyről tudja,
hogy úgy se hallgat rá senki. Gondolatai korlátozottak, de szabatosak,
semmit sem tud ugyan könyv nélkül, de sokat tud tapasztalatból, ha
kevésbé jól tud is olvasni a könyvekben, mint más gyermek, jobban tud
olvasni a természet könyvében, esze nem a nyelvén van, hanem a fejében,
kevesebb az emlékezete, mint az ítélete, csak egy nyelvet tud beszélni,
de érti, a mit mond és ha nem beszél is oly jól, mint a többiek, viszont
jobban cselekszik, mint a többiek. Azt sem tudja, mi a routine, a
hagyományos szokás,[61] hogy mit csinált tegnap, az nincs semmi
befolyással arra, a mit ma tesz; sohasem követ formulákat, sohasem
igazodik tekintélyhez, sem példaképhez és csak úgy tesz és beszél, a
hogy neki megfelel. Így tehát ne várjatok tőle betanult beszédeket, sem
mesterkélt modort, hanem mindig gondolatainak hű kifejezését és olyan
magaviseletet, a mely hajlamaiból születik. Csekély számú morális
fogalmat találtok benne, a mely pillanatnyi helyzetére vonatkozik s
egyet sem olyat, a mely az embereknek egymáshoz való viszonyára
vonatkozik; mire valók is volnának ezek neki, mikor a gyermek még nem
aktiv tagja a társadalomnak? Beszéljetek neki szabadságról, tulajdonról,
sőt akár egyezségről is, csak ennyit tudhat róluk: tudja, hogy miért az
övé az, a mi az övé és miért nem az övé, a mi nem az övé, ezentúl nem
tud semmit. Beszélhettek neki kötelességről, engedelmességről, azt sem
tudja, mit akartok neki mondani, parancsolhattok neki valamit és nem fog
titeket megérteni. De mondjátok neki: ha megteszed nekem ezt a
szívességet, alkalom adtán visszaszolgálom. Azonnal sietni fog, hogy
kedvetekre legyen, mert nincs nagyobb kívánsága, minthogy kiterjessze
hatáskörét és olyan jogokat szerezzen fölöttetek, a melyekről tudja,
hogy sérthetetlenek. Talán nem haragszik meg azért sem, hogy helyet
foglal el, hogy számba veszik, hogy számítják valakinek, de ha megvan
benne ez az utóbbi indíték, ez már a természettől eredt és nem tömték be
jól elejétől fogva a hiúság minden ajtaját. A maga részéről, ha szüksége
van valami segítségre, habozás nélkül kérni fogja az első embertől, a
kivel találkozik; kérni fogja a királytól épúgy, mint a szolgájától. Az
ő szemében még minden ember egyenlő, láthatni azon a módon, a hogy kér,
hogy érzi, hogy nem tartoznak neki semmivel, tudja hogy kegy az, a mit
kér. Tudja azt is, hogy emberségességből teszitek meg neki. Kifejezései
egyszerüek és lakonikusak. A hangja, a tekintete, a taglejtése az olyan
lényé, a mely egyaránt hozzá van szokva a teljesítéshez és a
visszautasításhoz; ez nem a rabszolga csúszó-mászó és szolgai
megalázkodása, sem az úr parancsoló hanghordozása, ez a szerény bizalom
a hozzá hasonlóban, nemes és megható szelídsége egy szabad, de érzékeny
és gyönge lénynek, a mely segítségét kéri egy szabad és erős, de jóltevő
lénynek. Ha megteszitek, a mit kér tőletek, nem fog hálálkodni, hanem
érezni fogja, hogy adósságot csinált, ha visszautasítjátok, nem fog
panaszkodni, nem fog tolakodni, tudja, hogy hasztalan volna. Nem azt
fogja magában mondani: visszautasítottak, hanem azt fogja mondani: ez
nem volt lehetséges. És a mint már mondottam, a helyesen fölismert
szükségesség ellen nem lázad föl az ember.

Hagyjátok egyedül, szabadságban, nézzétek, hogyan cselekszik, a nélkül,
hogy szólnátok neki, tekintsétek azt, a mit tenni fog s a hogy
viselkedni fog. Nem lévén rá szüksége, hogy bebizonyítsa, hogy szabad,
nem tesz semmit hebehurgyán és csak azért, hogy kimutassa az önmagával
való rendelkezés egy tényét. Hiszen tudja, hogy mindig ura magának,
éber, ügyes, friss, mozdulataiban megvan korának minden élénksége, de
nem láttok közöttük egyet sem, a melynek ne volna meg a czélja. Bármit
is akar tenni, sohasem vállalkozik semmire, a mi meghaladja erejét, mert
jól kipróbálta és ismeri, az eszközei mindig czéljaihoz mértek és ritkán
tesz valamit a nélkül, hogy biztos ne lenne sikeréről. A szeme figyelmes
és élesen látó, nem jár-kél együgyüen kérdezve másoktól mindent, a mit
lát, de megvizsgálja maga és addig bajlódik, a mig megtalálja, a mit meg
akar tanulni, mielőtt kérdezné. Ha váratlan zavarba jut, nem zavarodik
meg annyira, mint más, ha veszedelem áll be, szintén kevésbbé rémül meg.
Mivel a képzelődése még tétlen marad és nem tettek semmit
fölélesztésére, csak azt látja, a mi van, csak annyira értékeli a
veszedelmeket, a mennyit érnek és mindig megőrzi a hidegvérét. A
szükségszerüség sokkal is gyakrabban nehezedik rá, semhogy ellene
rugaszkodnék, születése óta viseli az igáját, jól hozzá szokott és
mindig kész mindenre.

Akár foglalkozik valamivel, akár csak mulat, az neki egyre megy, a
játékai a foglalatosságai, a kettő között nem érez különbséget.
Mindenbe, a mit tesz, olyan érdeklődést visz bele, hogy nevetni kell
rajta és olyan szabadságot, a melyért megszeretjük; egyszerre kimutatja
szelleme irányát és ismereteinek körét. Nem ehhez a korhoz illő
látvány-e, bájos és édes látvány, látni egy csinos gyermeket, a szeme
élénk és vidám, az arczkifejezése elégedett és derült, tekintete nyilt
és mosolygó, a mint játék közben a legkomolyabb dolgokat csinálja, vagy
mélységesen el van foglalva a legköznapibb szórakozással?

Összehasonlítás által akarjátok megitélni? Ereszszétek más gyermekek
közé és hagyjátok magára. Csakhamar meg fogjátok látni, melyik van a
legigazabban kiművelve, melyik közelíti meg jobban életkora
tökéletességét. A városi gyermekek között egy sem ügyesebb nála, de ő
erősebb valamennyinél. A falusi gyermekek közt fölér velük erőben és
különb náluknál ügyességben. Mindenben, a mi a gyermekkornak való,
jobban itél, okoskodik, előbbre lát, mint ezek mind. Arról van szó, hogy
tegyen valamit, futkosson, ujságoljon, tárgyakat elmozdítson, súlyokat
emeljen, távolságokat megbecsüljön, játékokat találjon ki, díjakat
nyerjen! Azt mondaná az ember, a természet szolgálatára áll, annyira
hozzá tud minden dolgot alkalmazni akaratához. Arra van teremtve, hogy
vezesse és irányítsa a hozzá hasonlókat: a tehetség és tapasztalat
helyettesíti nála a jogot és tekintélyt. Adjatok neki olyan ruhát és
nevet, a milyet akartok, az nem fontos, első lesz mindenütt, a többiek
főnöke lesz mindenütt, mindig érezni fogják fölényét maguk fölött, a
nélkül, hogy akarna parancsolni, ő lesz az úr s a nélkül, hogy elhinnék,
hogy engedelmeskednek, ők engedelmeskedni fognak.

Eljutott a gyermekkor érettségéig, a gyermek életét élte, nem vásárolta
meg tökéletességét boldogsága árán, ellenkezőleg, ez a kettő összeesett
egymással. Megszerezve kora minden okosságát, annyira boldog volt és
szabad, a mennyire a szervezete megengedte, hogy az legyen. Ha a végzet
kaszája levágja is benne reményeink virágát, nem kell egyszerre
megsiratnunk életét és halálát, nem élesítjük fájdalmunkat azoknak a
fájdalmaknak az emlékével, melyeket mi okoztunk neki; azt fogjuk
magunknak mondani: legalább élvezte gyermekkorát, nem voltunk okozói,
hogy bármit is elvesszen abból, a mit a természet adott neki.

Ennek az első nevelésnek nagy baja az, hogy csak az élesenlátó emberek
számára érthető és hogy az ekkora gonddal nevelt gyermekben köznapi
szemek csak kamaszt látnak. A nevelő inkább a saját érdekére gondol,
mint a növendékeére, igyekszik kimutatni, hogy nem vesztegeti hiában az
idejét és hogy jól megszolgálja a pénzt, a mit adnak neki; olyanokra
tanítja, a miket könnyű kirakatba tenni s a miket akkor lehet kimutatni,
a mikor az ember akarja; az mellékes, hogy hasznos-e neki, a mit tanul,
csak mutatós legyen. Válogatás, különböztetés nélkül összehalmoz
százféle lim-lomot az emlékezetében. Ha sor kerül a gyermek
megvizsgálására, kitáratják vele az árúját; ki is teregeti, meg vannak
vele elégedve, aztán összehajtogatja batyúját és megy odább. Az én
növendékem nem ilyen gazdag, nincs kiteregetni való batyúja, nincs egyéb
mutogatni valója, mint ő maga. De a gyermek, épúgy mint az ember, nem
látható meg egy szempillantásra. Hol vannak azok a megfigyelők, a kik
meg tudják ragadni egy szempillantásra azokat a vonásokat, melyek
jellemzik? Vannak ilyenek, de nagyon kevesen és százezer atya között
nincs egy ilyen.

A nagyon sok kérdés untatja és elriasztja az egész világot, annál is
jobban a gyermekeket. Néhány percz múlva a figyelmük ellankad, nem is
hallgatnak arra, a mit a makacs kérdező kérd tőlük s csak úgy vaktában
felelgetnek. Vizsgázásuknak ez a módja hiábavaló és pedáns; egy röptében
elkapott szó gyakran jobban lefesti értelmüket és szellemüket, mint a
hasznos beszédek, csak vigyázni kell arra, hogy ez a szó ne legyen sem
olyan, a melyet diktáltak, sem olyan, a melyre találomra bukkantak rá.
Az embernek magának is sok itélete kell, hogy legyen, ha meg akarja
itélni a gyermekét.

A boldogult Hyde mylordtól hallottam, hogy harátainak egyike, mikor
három évi távollét után visszatért Olaszországból, meg akarta vizsgálni
kilencz-tíz éves fia haladását. Egy este elment vele és nevelőjével
sétálni egy mezőre, a hol iskolás fiúk sárkányok eregetésével mulattak.
Arra menet az apa ezt kérdezte a fiától: _Hol a sárkány, a melynek ez
itt az árnyéka?_ A fiú, a nélkül, hogy habozott volna, vagy fölemelte
volna a fejét, ezt felelte: _az országút_ fölött. És valóban, tette
hozzá a mylord, az országút köztünk s a nap között volt. Az apa erre a
szóra megölelte fiát és ezzel befejezve a vizsgát, szó nélkül tovább
ment. Másnap életfogytiglani penzióról szóló írást küldött a nevelőnek
rendes fizetésén felül.

Micsoda férfi volt ez az apa! És micsoda fiú jutott neki![62] Ez a
kérdés egyenesen a korhoz illő, a felelet nagyon egyszerű, de nézzétek
csak meg, mekkorra szabatosságát tételezi fel a gyermeki
itélőképességnek! Ugyanígy törte nyereg alá Aristoteles tanítványa azt a
híres paripáját, melyet egy lovász sem tudott megszelidíteni.




HARMADIK KÖNYV.

Bár a fölserdült korig az élet egész folyama a gyöngeség ideje, van egy
időpont az első életkor folyamán, a mikor az erők fejlődése meghaladván
a szükségletekét, a növekvő állat magában véve gyönge ugyan, viszonylag
azonban erőssé lesz. A szükségletei nem lévén mind kifejlődve, meglévő
erői több mint elegendők, hogy kielégítse meglévő szükségleteit. Mint
ember nagyon gyönge volna, mint gyermek azonban nagyon erős.

Honnan ered az ember gyöngesége? Abból az egyenlőtlenségből, a mely
ereje és vágyai között fennáll. A szenvedélyeink tesznek minket
gyöngékké, mert kielégítésükre több erőre volna szükség, mint a mennyit
a természet ad nekünk. Csökkentsétek tehát a vágyakat, ez annyi lesz,
mintha fokoznátok az erőket; a ki többre képes, mint a mennyire vágyik,
annak fölöslege van s bizonyosan nagyon erős lény. Ez a gyermekkornak
harmadik állapota és erről kell még beszélnem. Továbbra is gyermekkornak
hivom, alkalmas kifejező szó hiányában, mert ez a kor közeledik az
ifjúkorhoz, a nélkül, hogy már a serdülő kor volna.

Tizenkét vagy tizenhárom éves korában a gyermek ereje jóval gyorsabban
fejlődik ki, mint a szükségletei. A leghevesebb, legrettentőbb dolog még
nem éreztette magát vele; ennek szerve is még tökéletlen marad és úgy
látszik, mintha arra várna, hogy az akarata kényszerítse kilépni ebből a
tökéletlenségből. Kevéssé lévén érzékeny a levegő és az évszakok
ártalmai ellen, baj nélkül szembeszáll velük; növekvő melege
helyettesíti a ruháját, étvágya helyettesíti a fűszereket, az ő korában
minden jó, a mi tápláló, ha álmos, lefekszik a földre és alszik,
mindenfelé azt látja, hogy olyan dolgok veszik körül, a melyekre
szüksége van, semmiféle képzelt szükség nem kínozza; a közvéleménynek
nincs rá semmi hatása, a vágya nem terjed tovább, mint a meddig a karja
ér, nemcsak hogy teljesen be tudja érni magamagával, hanem még több
ereje is van, mint a mennyi kell. Életének ez az egyetlen időszaka, a
mikor ebben az állapotban van.

Előre érzem az ellenvetést. Azt nem fogják mondani, hogy a gyermeknek
több a szükséglete, mint a mennyit én tulajdonítok neki, de tagadni
fogják, hogy megvan az az ereje, a melylyel én felruházom: nem gondolnak
arra, hogy az én tanítványomról beszélek, nem pedig azokról a járó
babákról, a melyek egyik szobából a másikba utaznak, a kik egy ládában
végeznek mezei munkát és skatulyák terhét czipelik. Azt fogják mondani,
hogy a férfiúi erő csak a férfiassággal nyilvánul, hogy csak a megfelelő
edényekben kifejlesztett s az egész testben elterjedt életszellemek
adhatják meg egyedül az izmoknak az állhatatosságot, a tevékenységet, a
feszültséget és lendületet, a miből a valódi erő származik. Ez a
szobatudósok filozófiája, de én a tapasztalatra hivatkozom. Látom
mezőiteken a nagy fiúkat, a mint dolgoznak, áznak, fogják az ekét, boros
hordót emelnek, kocsit hajtanak, akár az apjuk; férfiaknak lehetne őket
nézni, ha a hangjuk csengése el nem árulná őket. Még a városainkban is a
fiatal munkások: kovácsok, lakatosok és patkoló-kovácsok csaknem olyan
erősek, mint a mesterek és nem is volnának kevésbé ügyesek, ha idején
gyakorolták volna őket. Ha van különbség és én megengedem, hogy van, ez
sokkal kisebb, ismétlem, mint az a különbség, a mely a felnőtt ember
bősz vágyai és a gyermek korlátolt vágyai között van. Máskülönben itt
nem csupán fizikai erőről van szó, hanem mindenek fölött a szellem
erejéről és képességéről, a mely azt kiegészíti vagy irányítja.

Ez az időköz, a mikor az egyén többre képes, mint a mennyire vágyik, bár
nem a legnagyobb abszolut erő ideje, mint már mondtam, legnagyobb
relativ erejének az ideje. Ez az életnek legbecsesebb ideje, olyan idő,
a mely csak egyszer jő meg, nagyon rövid idő és annál rövidebb, a mint a
következőkben látni fogjuk, mennél fontosabb, hogy jól felhasználjuk.

Mit fog tehát csinálni a tehetségeknek és erőknek azzal a fölöslegével,
a mije pillanatnyilag túlságos sok van és a minek hijával lesz egy más
korban? Igyekezni fog felhasználni olyan gondoskodásokra, a melyeknek a
szükséghez képest hasznát veheti, hogy úgy mondjam, a jövőre vetíti
jelenlegi lénye fölöslegét: az erős gyermek készleteket gyűjt a gyönge
férfi számára, de készleteit nem rakja el sem ládákban, melyeket
ellophatnak tőle, sem pajtákban, melyek tőle idegenek; hogy kellően
magáévá tegye szerzeményét, a karjaiba, a fejébe, önmagába helyezi. Ez a
munka, az oktatás, a tanulmány ideje és jegyezzétek meg, hogy nem én
választom ki önkényesen, hanem maga a természet jelzi.

Az emberi értelemnek megvannak a korlátai és egy ember nemcsak hogy nem
tudhat mindent, hanem még azt a keveset se tudhatja mind, a mit a többi
emberek tudnak. Miután minden hamis állításnak ellenkezője igazság, az
igazságok száma époly kimeríthetetlen, mint a tévedéseké. Van tehát
választék azokban a dolgokban, melyeket tanítani kell épúgy, mint a
tanulásukra alkalmas idő dolgában. A kezünk ügyébe eső ismeretek közül
némelyek tévesek, mások haszontalanok, ismét mások arra szolgálnak, hogy
táplálják annak a gőgjét, a ki bír velük. Azoknak csekély száma, a
melyek valóban hozzájárulnak jólétünkhöz, egyedül méltó a bölcs ember
kutatásaira s következőleg a gyermekére, a kit bölcs emberré akarunk
tenni. Nem arról van szó, hogy tudja azt, a mi van, hanem csupán azt, a
mi hasznos.

Ebből a csekély számból még le kell vonni azokat az igazságokat, a
melyek megértésükhöz már teljesen kiformálódott értelmet kivánnak, a
melyek az emberi vonatkozások ismeretét tételezik fel, holott ezt a
gyermek nem bírja megszerezni, a melyek magukban igazak ugyan, de a ki
nem próbált lelket hajlamossá teszik arra, hogy hamisan gondolkodjék más
tárgyakról.

Ime tehát a dolgok valóságához képest csekély körre vagyunk szorítva, de
ez a kör milyen mérhetetlen világot jelent a gyermek szellemének
mértékéhez képest! Az emberi értelem rejtelmei, mely vakmerő kéz merne
fátyolotokhoz nyúlni? Mekkora örvényeket látok tátongani hiú
tudományaink révén e körül a szerencsétlen ifjú körül? Oh te, a ki
vezetendő vagy őt ezeken a veszedelmes ösvényeken és fölemeled szeme
előtt a természet függönyét, reszkess! Előbb győződj meg jól, nem
szédül-e a feje vagy a tiéd, vigyázz, hogy el ne szédüljön az övé, vagy
a tiéd vagy mind a kettőtöké! Rettegd a hazugság csábító varázsát és a
gőg részegítő gőzeit! Emlékezzél, emlékezzél szüntelenül, hogy a
tudatlanság nem okozott soha bajt, hogy egyedül a tévedés végzetes és
hogy nem az téveszt meg, a mit nem tudunk, hanem a miről azt hiszszük,
hogy tudjuk.

Haladása a geometriában bizonyságául és mértékéül szolgálhat
értelmessége fejlődésének, de mihelyt meg tudja különböztetni, mi
hasznos és mi nem az, fontos dolog, hogy sok kímélettel és művészettel
vezessük rá a spekulativ tanulmányokra. Ha például azt akarjátok, hogy
két vonal között megkeresse a középarányost, kezdjétek azon, hogy egy
adott derékszöggel egyenlő négyzetet kelljen találnia; ha két
középarányosról van szó, előbb a köb megkétszerezésének problemáját kell
vele megértetni stb. Lám, így jutunk fokról-fokra közelebb a morális
fogalmakhoz, melyek a jót és rosszat megkülönböztetik.

Az embernek különböző képességeit ugyanaz az ösztön irányítja. A
fejlődni igyekvő testnek tevékenységéhez következik a tanulni igyekvő
szellem tevékenysége. Kezdetben a gyermek csak mozog, később kiváncsivá
lesz és ez a kiváncsiság helyes vezetés mellett ösztökéje annak az
életkornak, a melyhez most jutottunk. Különböztessük meg mindig a
hajlamokat, melyek a természetből erednek, azoktól, melyek a
képzelődésből erednek. Van a tudásnak olyan vágya, mely csak arra a
vágyra van alapítva, hogy az embert tudósnak tartsák; van egy másik is,
a mely az ember természetes kiváncsiságából ered minden iránt, a mi
közelről vagy távolról érdekelheti. A jólélés veleszületett vágya s e
vágy teljes kielégítésének lehetetlensége szüntelenül új meg új
eszközöket kerestet vele, hogy jólétét fokozza. Ez a kiváncsiság első
oka, az emberi szívnek természetes ok, melynek kifejlődése azonban csak
szenvedélyeinkkel és felvilágosodásunkkal arányban történik. Képzeljetek
egy filozófust, a ki egy magányos szigetre van száműzve eszközeivel és
könyveivel, biztosítva arról, hogy egész hátralevő életét ott fogja
tölteni, bizony nem fog a világ rendszerével, a vonzás törvényeivel, a
differencziális számítással vesződni, talán föl sem üti könyvét élete
fogytáig, ellenben meg fogja vizsgálni a szigetét utolsó zúgáig,
akármekkora legyen is. Első tanulmányainkból tehát küszöböljük ki azokat
az ismereteket, melyeknek kedvelése nem az ember természetéből fakad s
szorítkozzunk azokra, melyek keresésére az ösztön vezet rá.

Az emberi nem szigete a föld s a szemünket legjobban megkapó tárgy a
nap. A mint elkezdünk eltávolodni magunktól, első megfigyeléseink erre a
kettőre bukkannak. Csaknem minden vad népnek filozófiája kizárólag a
föld képzeletbeli felosztása és a nap istensége körül forog.

Mekkora kitérés! fogják talán mondani. Az imént még azzal voltunk
elfoglalva, a mi közvetlenül érint és könnyes szemünkkel most egyszerre
befutjuk a földgömböt és a világegyetem szélsőségére ugrunk át! Ez a
kitérés erőink fejlődésének és szellemünk hajlamának műve. A gyöngeség
és elégtelenség állapotában önfentartásunk gondja önmagunkra
központosít, a hatalom és erő állapotában lényünk kiterjesztésének vágya
kiemel önmagunkból s oly messzire lendít, a mennyire csak lehet, de
mivel az intellektuális világ még ismeretlen előttünk, a gondolatunk nem
hat ki messzebbre, mint a szemünk s a megértésünk csak azzal a térrel
együtt terjeszkedik, a melyet megmér.

Változtassuk érzéki benyomásainkat fogalmakká, de ne ugorjunk át
egyszerre az érzékelhető tárgyakról a intellektuális tárgyakra. Az
előbbiek által jutunk rá az utóbbiakra. A szellem első tevékenysége
közben legyen minden érzék a vezetője. Ne legyen más könyv, mint a
világ, ne legyen más oktatás, mint a tények. Az a gyermek, a ki olvas,
nem gondolkodik, csak épen olvas; nem okul, csak szavakat tanul.

Tegyétek növendéketeket figyelmessé a természet jelenségei iránt s akkor
csakhamar kiváncsivá fogjátok tenni, de hogy tápláljátok kiváncsiságát,
ne siessetek kielégíteni. Adjátok keze ügyébe a kérdéseket és hagyjátok,
hadd feleljen rájuk maga. Ne tudjon semmit csak azért, mert ti mondtátok
meg neki, hanem azért, mert magamagától értette meg; ne tanulja a
tudományt, hanem találja fel. Ha szellemében csak egyszer is helyébe
tettétek a tekintélyt az észnek, nem fog többet okoskodni, nem lesz
egyéb, mint mások véleményének játékszere.

A földrajzra akarjátok megtanítani ezt a gyermeket és földgömböket,
éggömböket, térképeket kerestek számára. Mennyi gépezet! Mire való
mindez az ábrázolás? Mért nem kezditek azon, hogy megmutatjátok neki a
tárgyat magát, hogy legalább tudja, miről beszéltek neki?

Egy szép este elmentek sétálni egy alkalmas helyre, a hol a nyilt
láthatár teljesen látni engedi a lehunyó napot és megfigyelitek azokat a
tárgyakat, melyek lenyugvásának helyét fölismerhetővé teszik. Másnap
friss levegőt szívni visszatértek ugyanarra a helyre napkelte előtt.
Látni lehet, mint jelenti be magát előre a nap a fénysugarakkal,
melyeket maga előtt küld. A tűz fokozódik, a keleti ég egy lángnak
látszik, ezeknek fényénél várjuk az égitestet, jóval azelőtt, hogy
mutatkozik, minden pillanatban látni véljük, végre meglátjuk. Egy
ragyogó pont tör elő, mint a villám és csakhamar betölti az egész tért,
a sötétség fátyola eltünik és lehull. Az ember fölismeri tartózkodása
helyét és megszépültnek látja. A zöld az éj folyamán frissebb lett, a
növekvő nap, a mely megvilágítja, az első sugarak, melyek megaranyozzák,
csillogó harmathálóval bevontnak mutatják, a mely visszatükrözteti a
szemben a fényt és a szineket. A madarak karban egyesülnek és versengve
üdvözlik az élet atyját, ebben a pillanatban egy sem hallgat közülük,
még gyönge csiripelésük lágyabb és édesebb, mint a nap többi részében, a
boldog fölébredés bágyadtsága érzik benne. Mindezeknek a dolgoknak
egyesülése a frisseség érzésével hat az érzékekre s ez az érzés szinte a
lélekig hatol. Varázszsal teli félóra ez, a melynek senki sem tud
ellenállni, ily nagyszerű, ily szép, ily elragadó látvány nem hagy
senkit hidegen.

A mester, eltelve a lelkesedéssel, melyet érez, közölni akarja ezt a
gyermekkel, azt hiszi, megindítja, ha figyelmezteti azokra a
benyomásokra, melyektől ő maga megindult. Merő ostobaság! A természet
látványa az emberi szívben él; érezni kell, hogy lássuk. A gyermek
észreveszi a tárgyakat, de nem bírja észrevenni a kapcsolatokat, melyek
összefűzik őket, nem bírja megérteni hangversenyük édes harmóniáját.
Hogy érezhesse azt az összetett benyomást, mely egyszerre ered
mindezekből az érzékletekből, ahhoz olyan tapasztalatra van szükség,
melyet ő nem szerzett meg, olyan érzésekre, melyeket ő nem érzett még.
Ha nem bolyongott sokáig sivatag síkokon, ha tüzes homok nem égette
lábát, ha a sziklákról fojtogatón visszaverődő hőség nem nyomta el soha,
hogy tudná élvezni egy szép reggel friss levegőjét? A virágok illata, a
zöld lombok bája, a harmat nedves párája, a süppedő és puha járás a
gyepen hogy igézné meg érzékeit? Hogy szerezhetne neki gyönyörteljes
érzést a madarak éneke, ha a szerelem és a kéj szava még ismeretlen
előtte? Milyen gyönyörrel láthat kelni egy ily szép napot, mikor
képzelődése nem tudja elébe festeni azokat a gyönyöröket, a mikkel e
napot be lehet tölteni? Végül hogy tudna ellágyulni a természet
látványának szépségén, mikor még nem tudja, micsoda kéz gondoskodik
földíszítéséről?

Ne beszéljetek a gyermeknek olyan dolgokat, melyeket nem bír megérteni.
Semmi leírás, semmi szónoklat, semmi szókép, semmi költészet. Nincs most
szó érzésről, sem izlésről. Legyetek továbbra is világosak, egyszerűek,
hűvösek, nagyon is korán eljön az ideje, hogy más nyelven szóljatok
hozzá.

A mi elveink szellemében nevelkedve, hozzászokva, hogy önmagából vegye
minden segédeszközét és ne folyamodjék soha máshoz, csak mikor
fölismerte a maga elég telenségét, minden új tárgyat, a mit meglát,
sokáig szó nélkül vizsgál. Gondolkozó, nem kérdezősködő. Elégedjetek meg
tehát azzal, hogy keze ügyébe juttatjátok a tárgyakat, aztán ha
látjátok, hogy kiváncsisága eléggé el van foglalva, intézzetek hozzá
valami lakonikus kérdést, a mely rávezeti a feleletre.

Ebben az esetben, miulán jól megnéztétek vele a nap keltét, miután
megfigyeltették vele erről az oldalról a hegyeket s a többi szomszédos
tárgyakat, miután hagytátok, hadd beszéljen kedvére, maradjatok egy
darabig szótlanok, mint a ki álmodik és aztán mondjátok neki: Úgy
gondolom, hogy tegnap este a nap amott nyugodott le, ma reggel pedig itt
kelt föl. Hogy lehet ez? Ne tegyetek hozzá semmit, ha ő kérdezget, ne
feleljetek, beszéljetek másról. Hagyjátok magára és biztosak lehettek
benne, hogy gondolkozni fog.

Hogy a gyermek hozzászokjék ahhoz, hogy figyelmes legyen és hogy
meglepje valami érzékelhető igazság, ahhoz az kell, hogy az az igazság
néhány napig nyugtalanítsa, mielőtt fölfedezi. Ha nem fogja fel eléggé a
szóban forgó dolgot e szerint a módszer szerint, van arra mód, hogy még
érzékelhetőbbé tegyük számára, ez a mód pedig az, hogy fordítsuk meg a
kérdést. Ha nem tudja, hogy jut el a nap nyugtától keltéig, tudja
legalább azt, hogy jut el keltétől nyugtáig, erre maguk a szemei is
megtanítják. Világítsátok meg tehát az előbbi kérdést az utóbbival.
Tanítványotok vagy tökéletesen ostoba, vagy az analogia sokkal
világosabb, semhogy kikerülje a figyelmét. Ime, ez az első leczkéje a
kozmografiából.

Mivel mindig lassan haladunk érzékelhető eszméről érzékelhető eszmére,
mivel sokáig barátkozunk ugyanazzal az egygyel, mielőtt átmennénk egy
másikra és mivel végül nem kényszerítjük tanítványunkat, hogy figyelmes
legyen, ettől az első leczkétől még messze van a nap forgásának és a
föld alakjának ismerete. De mivel az égi testek összes látszólagos
mozgásai mind ugyan a szerint az elv szerint történnek és mivel az első
megfigyelés elvezet valamennyi többihez, kevesebb erőfeszítésre van
szükség, ámbár több időre, hogy eljussunk a napi forgástól a
napfogyatkozások kiszámításáig, mint arra, hogy jól megismerjük a
nappalt és az éjjelt.

Miután a nap a föld körül forog, kört írt le s minden körnek meg kell
hogy legyen a középpontja, ezt már tudjuk. Ez a középpont nem látható,
mert a föld közepében van, de a felületén meg lehet jelölni két szemben
levő pontot, melyek megfelelnek neki. Egy tű, a mely keresztülmegy a
három ponton és meg van hosszabbítva mindkét felől az égig, lesz a
földnek és a nap mindennapi forgásának tengelye. Egy rajta
keresztülhúzott pálczika körül forgó gömb jelenti a tengelye körül forgó
eget, a pálczika két vége a két pólus: a gyermeknek nagyon könnyű lesz
egyiküket megismerni, megmutatom neki a Kis Medve farkánál. Ime az
éjjelre való szórakozás. Lassan-lassan a gyermek megbarátkozik a
csillagokkal és ebből következik a planéták megismerésére és a
konstellácziók megfigyelésére való kedv.

Láttuk a napot Szent János-napján fölkelni; látni fogjuk fölkelni
karácsonykor is, vagy valamely más szép téli napon, mert tudvalevő, hogy
nem vagyunk lusták és mulatságot csinálunk belőle, hogy eltűrjük a
hideget. Gondom van rá, hogy ez a második megfigyelés ugyanazon a helyen
történjék, a hol az elsőt tettük és egy kis ügyességgel készítve elő a
megjegyzést, egyikünk vagy másikunk okvetlenül fel fog kiáltani. Oh, oh,
milyen különös! A nap nem ugyanazon a helyen kél föl! Ime, itt vannak a
mi akkori megjegyzett pontjaink, most pedig ott kél föl! stb. Van tehát
nyári kelet és téli kelet stb. Fiatal mester, ime, az utadon vagy. Ezek
a példák elegendők kell hogy legyenek, hogy nagyon világosan tanítsd az
éggömböt, a földet fogva föl földnek, a napot napnak.

Általában ne tegyétek a dolog helyébe a jelképét, csak a mikor
lehetetlen a dolgot magát megmutatnotok, mert a jelkép elnyeli a gyermek
figyelmét és elfeledteti vele a jelképezett tárgyat.

A gyűrűkkel ellátott éggömb az én szememben rosszul szerkesztett gépezet
és rossz arányokban van készítve. A köröknek ez az összezavarása és a
bizarr figurák, melyeket rajta alkalmazni szoktak, furcsává teszik a
formáját, a mely elriasztja a gyermekek szellemét. A föld nagyon kicsi,
a körök nagyon nagyok, nagyon számosak; némelyek teljesen haszontalanok,
mindegyik kör nagyobb, mint a föld, a karton keménysége a szilárdság
látszatát adja meg nekik, a miért azt lehet hinni róluk, hogy valóban
létező köralakú tömegek és ha azt mondjátok a gyermeknek, hogy ezek a
körök képzeletbeliek, akkor azt se tudja, a mit lát és nem ért meg
semmit.

Mi sohasem tudjuk magunkat a gyermekek helyébe képzelni, nem hatolunk
bele gondolataikba, a magunkéit tulajdonítjuk nekik és mindig a saját
okoskodásunkat követve, az igazságok lánczaival csak hóbortosságokat és
tévedéseket tömünk a fejükbe.

Vitáznak arról, hogy az analizist vagy a szintézist jobb-e választani a
tudományok tanulmányozására. Nem kell mindig választani. Néha ugyanabban
a kutatásban lehet felbontani és összarakni is és a gyermeket a tanító
módszer szerint vezetni, mialatt azt hiszi, hogy csak analizál. Aztán
egy s ugyanazon időben alkalmazva az egyiket is, a másikat is,
kölcsönösen egymás bizonyítékául fognak szolgálni. Egyszerre két
ellentétes pontról indulva ki, a nélkül, hogy gondolna rá, hogy
ugyanazon az úton jár, nagyon meg lesz lepetve, hogy önmagával
találkozik és ez a meglepetés csakugyan kellemes lesz neki. Szeretném
például a földrajzot két végpontján megfogni és a földgömb forgásaival
összekapcsolni részeinek mérését, elkezdve arról a pontról, a melyen
lakunk. Mialatt a gyermek tanulmányozza az éggömböt és így az égbe
emelkedik, vezessétek vissza a föld felosztásához és először mutassátok
meg neki saját tartózkodása helyét.

Első két geografiai pontja lesz a város, a melyben lakik és apjának
falusi háza; azután a közbeeső helyek, továbbá a környék folyói, végül a
nap látványa és a tájékozódás módja. Ez a találkozó pont. Mindennek
térképét csinálja meg maga; nagyon egyszerű és kezdetben csak csupán két
tárgyból álló térkép, a melyekhez lassankint csatolja hozzá a többieket,
a szerint, a hogy tudja és a hogy megbecsüli távolságukat és
helyzetüket. Most már látjátok, mily előnyöket kerestünk neki kezdetben,
a midőn kompaszt adtunk a szemébe.

Ennek daczára kétségkívül kissé vezetni kell, de nagyon kevéssé s a
nélkül, hogy ez észrevehetővé válna. Ha téved, hagyjátok, ne javítsátok
ki tévedését, várjátok meg csöndben, hogy meg tudja látni maga és
helyesbítse maga vagy legfeljebb kedvező alkalommal vezessétek rá valami
úton-módon, hogy maga vegye észre őket. Ha nem téved soha, nem fog olyan
jól tudni. Egyébiránt nem arról van szó, hogy pontosan tudja a vidék
topografiáját, hanem hogy tudja a módját, mikép kell megtanulni, nem
fontos, hogy térképek legyenek a fejében, csak értse meg jól, a mit ezek
jelentenek és legyen fogalma előállításuk művészetéről. Láthatjátok már
a különbséget a ti növendéketek tudása és az enyém tudatlansága között!
Azok tudják a térképet, ez megcsinálja. Ime, újabb díszei szobájának.

Emlékezzetek mindig, hogy nevelésem szelleme nem az, hogy sok dologra
tanítsam a gyermeket, hanem hogy mindig csakis helyes és világos
gondolatokat juttassak agyába. Hogy keveset tud, az nekem nem fontos,
csak ne tévedjen soha; és én csak azért juttatok igazságokat a fejébe,
hogy megóvjam a tévedésektől, melyeket ezek helyében tanulna. Az ész, az
itélet lassan jön meg, az előitéletek tömegesen rohannak, ezektől kell a
gyermeket megóvni. De ha a tudományt magamagában tekintitek, feneketlen,
part nélküli, ösvényekkel teli tengerbe juttok, nem szabadultok belőle
sohasem. Mikor látok egy embert, a ki beleszeretve az ismeretekbe,
elcsábíttatja magát varázsuktól és szaladgál az egyiktől a másikhoz, a
nélkül, hogy meg tudna állani, mintha gyermeket látnék, a ki a porban
kagylókat gyűjt és elkezd velük megrakodni, azután megkivánva azokat, a
melyeket még lát, eldobálja amazokat, majd fölszedi, a míg elhalmozva
tömegükkel és nem tudva már, melyiket válassza, végre is eldob mindent
és üres kézzel tér haza.

Az első életkor folyamán az idő hosszú volt: nem igyekeztünk egyébre,
mint hogy elvesztegessük, attól féltünkben, hogy rosszul találnók
felhasználni. Most ellenkezően áll a dolog és nincs elég időnk, hogy
megtegyünk mindent, a mi hasznos volna. Gondoljátok meg, hogy közelednek
a szenvedélyek és hogy a mint kopognak az ajtón, növendéketeknek csak
rájuk lesz figyelme. Az értelem békés kora oly rövid, oly sebesen múlik
el, annyi más szükséges alkalmazása van, hogy bolondság azt hinni, hogy
elegendő egy gyermeknek tudóssá tételére. Nem arról van szó, hogy
megtanítsuk tudományokra, hanem hogy kedvet adjunk neki megszeretésükre
és módszereket megtanulásukra, majd ha ez a kedv jobban ki lesz
fejlődve. Egész bizonyosan ebben van minden jó nevelés alapelve.

Ez az idő való arra is, hogy lassankint hozzászoktassuk folytonos
figyelmet szentelni ugyanannak a tárgynak. De sohasem a kényszer, hanem
mindig a kedvtelés vagy a vágy kell hogy előidézze ezt a figyelmet. Nagy
gondot kell fordítani arra, hogy ne terhelje túl és ne feszüljön a
megunásig. Legyen tehát a szemetek mindig résen és bármi történik is,
hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert nem olyan fontos dolog,
hogy tanuljon, mint a mily fontos, hogy ne tegyen semmit akarata
ellenére.

Ha kérdez valamit tőletek, feleljetek annyit, a mennyi kiváncsisága
táplálására kell, nem pedig kielégítésére; mindenek fölött, mikor azt
látjátok, hogy a helyett, hogy azért kérdezne, hogy tanuljon, neki
gyürkőzik és elhalmoz együgyű kérdésekkel, álljatok meg azonnal, mert
akkor biztos, hogy keveset törődik a dologgal magával, hanem inkább
azzal, hogy titeket szolgálatára rendeljen kérdezősködésének. Kevesebb
figyelemmel kell lenni a szavakra, a melyeket kimond, mint az indító
okra, a melynél fogva beszél. Ez a figyelmeztetés eddigelé kevésbbé volt
szükséges, de a legfőbb fontosságúvá lesz azonnal, a mint a gyermek
elkezd okoskodni.

Van az általános igazságoknak egy lánczolata, mely által az összes
tudományok közös elvekre mennek vissza és fokozatosan fejlődnek ki. Ez a
lánczolat a filozófusok módszere. Nem erről van itt szó. Van egy egészen
más lánczolat, mely által minden különös tárgy egy másikat vonz magával
és mindig rámutat arra, a mely rákövetkezik. Ezt a rendet, a mely a
folytonos kiváncsiság által táplálja a figyelmet, a melyet a tárgyak
mind kivánnak, követi az emberek legnagyobb része és mindenek fölött ez
az, a mely szükséges a gyermekeknek. A mikor tájékozódtunk, hogy
megszerkeszszük tájképeinket, meg kellett jelölni a délköröket. Két
metszőpont a reggel és az este egyenlő árnyékai között kitünő délkörül
szolgál egy tizenhárom éves asztronómus számára. De ezek a délkörök
elmosódnak, idő kell a megjelölésükre, rászorítanak arra, hogy mindig
ugyanazon a helyen dolgozzunk, ennyi gond, ennyi kényelmetlenség végre
is untatni fogja. Ezt előre láttuk és elébe is vágunk.

Ime, megint belejutottam hosszas és aprólékos részleteimbe. Olvasóim,
hallom zúgolódástokat és szemükbe nézek: nem akarom föláldozni
türelmetlenségeteknek e könyv leghasznosabb részét. Vessetek számot
hosszadalmasságommal, mert a magam részéről én számot vetettem
panaszaitokkal.

Régóta észrevettük, növendékem és én, hogy a borostyán, az üveg, a
viasz, különböző tárgyak, ha dörzsölik őket, magukhoz vonzzák a
szalmaszálakat, más tárgyak pedig nem vonzzák magukhoz. Véletlenül
találunk egy tárgyat, a melynek még különösebb tulajdonsága van: hogy
bizonyos távolságról dörzsölés nélkül is magához vonzza a vasforgácsot
vagy más vasdarabkákat. Mennyi ideig fog minket mulattatni ez a
tulajdonság, a nélkül, hogy valami többet látnánk benne! Végre rájövünk,
hogy közlődik magával a vassal, ha bizonyos irányban simogatjuk. Egy nap
elmegyünk a vásárra; egy szemfényvesztő maga felé vonz egy darab
kenyérrel egy vízmedenczében úszó viaszkacsát. Nagyon meglepődünk,
mindazáltal nem szólunk semmit. Ez egy boszorkánymester, mert még nem
tudjuk, hogy mi a boszorkánymester. Miután szüntelen olyan eredmények
lepnek meg, melyeknek okait nem tudjuk, nem sietünk itéletet mondani
semmiről és nyugodtan megmaradunk tudatlanságunkban, a míg megtaláljuk
az alkalmat, hogy kilépjünk belőle.

Hazatérve addig beszélünk a vásáron látott kacsáról, a míg fejünkbe
veszszük, hogy utánozni fogjuk. Előveszünk egy erősen mágneses tűt,
beborítjuk fehér viaszszal, a melyet tőlünk telhető módon kacsa
formájúra mintázunk, úgy, hogy a tű keresztül menjen a testén és a hegye
legyen a kacsa csőre. A vízbe teszszük a kacsát, a csőréhez értetünk egy
kulcs-gyűrűt és könnyen érthető örömmel látjuk, hogy a mi kacsánk
tökéletesen úgy megy a kulcs után, mint a hogy a vásáron látott kacsa
ment a kenyérdarab után. Azt megfigyelni, hogy milyen irányban állapodik
meg a kacsa a vizen, ha békében hagyjuk: elmaradhat máskorra; egyelőre
teljesen elfoglalva tárgyunkkal, nem kivánunk többet. Még ugyanazon
estén visszamegyünk a vásárra, zsebünkben előkészített kenyérrel és a
mint a szemfényvesztő megcsinálja mutatványát, az én kis tudósom, a ki
már alig tudta magát türtőztetni, azt mondja neki, hogy ez a mutatvány
nem is nehéz, ő is utána tudná csinálni. Szavánál fogják, azonnal
kiveszi zsebéből a kenyeret, a melybe el van rejtve a vasdarab, dobogó
szivvel megy az asztalhoz, csaknem remegve nyujtja oda a kenyeret; a
kacsa odaúszik és követi, a gyermek fölkiált és ujjong örömében. A
tapsokra, a közönség kiáltozására elszédül a feje, magánkívül van. A
szemfényvesztő meglepetve öleli meg, üdvözli és megkéri, hogy tisztelje
meg holnap is megjelenésével s hozzáteszi, hogy gondja lesz rá, hogy
több közönség gyülekezzék össze, megtapsolni ügyességét. Az én kis
természettudósom büszke lesz és fecsegni akar; de én azonnal befogom a
száját és dicséretek közben elvezetem.

A gyermek egész másnapig nevetséges türelmetlenséggel számlálgatja a
perceket. Meghív mindenkit, a kivel csak találkozik; azt szeretné, hogy
az egész emberi nem tanuja legyen dicsőségének; alig tudja kivárni az
órát, már jóval előbb készen van, szinte röpül a találkozóra. A terem
már tele van. Mikor belép, fiatal szíve túlárad. Előbb más játékok
következnek, a szemfényvesztő felülmulja önmagát és meglepő dolgokat
csinál. A gyermek mindebből nem lát semmit, izgatódik, beleizzad, alig
tud lélegzeni, folyton fogdossa zsebében türelmetlenségtől reszkető
kézzel a kenyérdarabot. Végre rákerül a sor, a mester nagy garral
bejelenti őt a közönségnek. Kissé szégyenkezve lép elő, előveszi a
kenyeret… ujabb forgandósága az emberi dolgoknak! A kacsa, a mely még
tegnap oly kezes volt, mára vad lett: a helyett, hogy odanyujtaná a
csőrét, a farkát fordítja oda és elsiet. Épp oly gondosan elkerüli a
kenyeret és a kezet, a mely azt nyujtja, mint a hogy előbb utána ment.
Ezer hasztalan és gúnykaczajjal kisért próbálkozás után a gyermek
panaszra fakad, azt mondja, hogy rászedték, hogy ez egy másik kacsa, a
melyet az előbbinek helyébe tettek és fölszólítja a szemfényvesztőt,
hogy vonzza magához ő.

A szemfényvesztő szó nélkül elővesz egy darab kenyeret, odanyujtja a
kacsának, a kacsa azonnal odaúszik a kenyérhez és utána megy a kéznek, a
mely azt visszavonja. A gyermek fogja ugyanazt a darab kenyeret, de a
helyett, hogy jobban boldogulna, mint az imént, azt látja, hogy a kacsa
gúnyt űz belőle és piruetteket csinál a medencze körül. Végre a gyermek
egész megzavarodva húzódik félre és nem meri többé kitenni magát a
gúnyolódásnak.

Akkor a szemfényvesztő fogja azt a kenyérdarabot, a melyet a gyermek
hozott és épp olyan sikerrel használja, mint a magáét. Mindenki
szemeláttára kihúzza belőle a vasat; ujabb kaczagás kél a mi rovásunkra;
aztán az így üressé tett kenyérrel épp úgy vonzza a kacsát, mint az
elébb. Ugyanazt teszi egy másik darab kenyérrel, melyet mindenki
szemeláttára vágott le más valaki; majd ugyanezt teszi keztyűjével, ujja
hegyével, végre a szoba közepére lép és az efféle emberek nagyzoló
hangján kijelenti, hogy az ő kacsája épp úgy engedelmeskedik a
hangjának, mint a mozdulatainak. Szól neki és a kacsa engedelmeskedik;
azt mondja neki, hogy menjen jobbra és jobbra megy, jöjjön vissza és
visszajön, forduljon meg és megfordul; a mozdulat épp oly gyorsan megy
végbe, mint a parancs. A kettőzött tapsok megannyi sértés ránk nézve.
Észrevétlenül távozunk és bezárkózunk szobánkba; nem meséljük el
sikerünket az egész világnak, mint a hogy terveztük.

Másnap kopognak az ajtónkon. Kinyitom: a szemfényvesztő van itt.
Szerényen panaszkodik magaviseletünk miatt. Mit tett ő nekünk, hogy mi
meg akartuk fosztani hitelétől mutatványait és el akartuk venni a
kenyérkeresetét? Mi van olyan csodálatos abban a művészetben, vonzani
egy viaszk kacsát, hogy ezt a dicsőséget egy becsületes ember keresete
rovására akartuk megszerezni? Bizony uraim, ha volna más tehetségem, a
miből éljek, akkor ezzel nem nagyon dicsekedném. Elhihetik, hogy az az
ember, a ki életét ennek a szánalmas mesterségnek gyakorlásával
töltötte, többet tud belőle, mint önök, a kik csak néhány pillanat óta
foglalkoznak vele. Ezért nem mutattam meg mindjárt mesterfogásaimat,
mert nem kell sietni, hebehurgyán kitálalni mindent, a mit az ember tud.
Mindig vigyázok arra, hogy legjobb mutatványaimat föntartsam a kedvező
alkalomra és ezután is vannak még más mutatványaim, a melyekkel
okvetetlenkedő fiatalembereket lefőzhetek. Egyébiránt, uraim, szivesen
megtanítom önöket arra a titokra, a mely annyira zavarba hozta önöket,
csak azt kérem, hogy ne éljenek vele vissza ártalmamra és máskor
legyenek tartózkodóbbak.

Aztán megmutatja készülékét és roppant meglepetéssel látjuk, hogy nem
áll egyébből, mint egy erős és jól fölfegyverzett mágnesből, a melyet
egy az asztal alá bujtatott gyermek észrevétlenül mozgatott.

Az ember becsomagolja készülékét és miután megköszöntük szivességét és
bocsánatot kértünk tőle, meg akarjuk ajándékozni, de ő visszautasítja.
(Uraim, nincs elég okom dicsekedni önökkel, hogy elfogadjam
ajándékaikat. Maradjanak lekötelezettjeim, akaratuk ellenére is. Ez az
én egyetlen boszum. Tudják meg, hogy mindenféle embernek megvan a maga
nagylelküsége; én megfizettetem a mutatványaimat, de nem a leczkéimet.)

Távoztakor kifejezetten és hangosan szemrehányást tesz nekem. Szivesen
megbocsátok, úgymond, ennek a gyermeknek; neki nincs egyéb bűne, mint a
tudatlanság. De ön uram, a kinek ismernie kell hibáit, miért engedett ön
neki? Miután együtt élnek, ön mint az idősebb, tartozik gondot viselni
rá, tanácsokat adni neki, az ön tapasztaltsága az a tekintély, a melynek
a gyermeket vezetnie kell. Majd ha megnő és szemére veti önmagának
gyermekkora tévedéseit, kétségkívül önnek fogja szemére vetni azokat a
tévedéseket, a melyektől nem óvta meg.

Távozik és kettőnket nagy zavarban hagy. Megrovom saját engedékeny
gyöngeségemet, megigérem a gyermeknek, hogy máskor föl fogom áldozni az
ő érdekének és figyelmeztetni fogom őt hibáira, mielőtt azokat
elkövetné, mert közeledik az idő, a mikor a viszonyunk meg fog változni
és a mikor a mester szigorúságának helyébe a pajtás engedékenysége lép:
ennek a változásnak fokonként kell végbemenni; mindenről előre kell
gondoskodni és pedig mindenről már jó előre.

Másnap ujra elmegyünk a vásárra, hogy még egyszer meglássuk azt a
mutatványt, a melynek a titkát megtudtuk. Mély tisztelettel közelítünk a
mi sokrateszi szemfényvesztőnkhöz; alig merjük rávetni a szemünket.
Elhalmoz minket szivességével és olyan kitüntetéssel vezet helyünkre, a
mely minket még jobban megaláz. Megcsinálja a mutatványait, mint
rendesen, de sokáig mulat és tetszeleg magának a kacsával; közbe gyakran
elég büszke tekintettel nézve ránk. Mi tudunk mindent és meg se
moczczanunk. Ha a növendékem csak ki is merné nyitni a száját,
agyonverni való gyermek volna.

Ennek a példának minden részlete fontosabb, semmint látszik. Mennyi
leczke van ebben az egyben! Mennyi megalázó következményt von maga után
a hiúságnak első megmozdulása! Fiatal mester, figyeld meg ezt az első
megmozdulást gondosan. Ha tenni tudsz róla, hogy így megalázás és
szégyen háramoljon belőle, biztos lehetsz benne, hogy sokáig nem fog rá
következni másik. Mennyi körülményesség! fogjátok mondani. Megengedem,
és mindez azért van, hogy egy delejtűt szerezhessünk, a mely
helyettesítheti nekünk a meridiánt.

Miután megtanultuk, hogy a mágnes más testeken keresztül is hat, nincs
sürgősebb dolgunk, minthogy olyasféle gépet csináljunk, a milyet
láttunk: egy kivájt asztal, az asztalra ráerősítve egy nagyon lapos
medencze, benne a néhány vonalnyi víz, egy kissé több gonddal készített
kacsa stb. Mindig a medencze körül foglalatoskodva, végre észre
veszszük, hogy a kacsa nyugvó helyzetben mindig csaknem ugyanabban az
irányban helyezkedik el. Figyelemmel kisérjük ezt a tapasztalatot,
megvizsgáljuk ezt az irányt és azt találjuk, hogy északról délre mutat.
Többre nincs szükségünk. Megvan a delejtűnk s ime benne vagyunk a
fizikában.

Különböző éghajlatok vannak a földön és különböző hőmérsékletek ez
éghajlatok alatt. Az évszakok észrevehetőbben váltakoznak, a szerint, a
mint közeledünk a sarkhoz; minden test összehúzódik a hidegben és
kitágul a melegben; ez a jelenség jobban megmérhető a folyékony testeken
és még észrevehetőbb a szeszes folyadékokon. Innen van a hőmérő. A szél
éri az arczot, tehát a levegő test, fluidum. Érezzük, bár meglátni nincs
módunk. Fordíts meg egy poharat a vízben, a víz nem fogja megtölteni,
hacsak nem hagyunk kijárást a levegőnek; a levegő tehát ellenállásra
képes. Merítsük a poharat jobban alá, a víz föl fog hatolni a levegővel
telt térbe a nélkül, hogy teljesen meg tudná tölteni; a levegő tehát
bizonyos fokig összenyomható. Egy sürített levegővel telt lapda jobban
ugrik, mintha bármi más anyaggal volna töltve; a levegő tehát rugalmas
test. Kinyujtózva a fürdőben, emeld ki karodat vízszintesen a vízből,
akkor úgy fogod érezni, mintha roppant teher volna rajta; a levegő tehát
sulyos test. Ha egyensúlyra teszszük a levegőt más fluidumokkal,
megmérhetjük a súlyát: innen a barométer, a lopó, a szélpuska, a
pneumatikus gép. A statika és hydrostatika minden törvénye megtalálható
ilyen egyszerü kisérletek segítségével. Nem akarom, hogy bármi efféléért
kisérleti fizikai szertárba menjünk: a készülékeknek és gépezeteknek ez
az egész apparátusa kedvem ellenére való. A tudományos szinezet megöli a
tudományt. Vagy megrémítik a gyermeket mindezek a gépezetek, vagy
megosztja és eltéríti a figyelmét az alakjuk, holott a hatásukra kellene
figyelnie.

Azt akarom, hogy készülékeinket csináljuk meg magunk és nem akarom az
eszközt a kisérlet előtt csinálni, hanem ellenkezőleg, miután mintegy
véletlenül rábukkantunk a kisérletre, lassanként találjuk föl az
igazolására szolgáló eszközt. Inkább ne legyenek készülékeink olyan
tökéletesek és pontosak, csak legyenek annál tisztább fogalmaink arról,
hogy milyeneknek kell lenniök és a hatásokról, a melyek belőlük
következnek. Első statikai leczkéimen a helyett, hogy mérleget keresnék,
keresztül vetek egy botot egy szék hátán. Mikor a bot egyensúlyban van,
megmérem a két részének hosszát, mindkét felől súlyokat függesztek rá,
hol egyenlőket, hol egyenlőtleneket és előbbre húzva, vagy visszatolva,
a mennyire szükséges, végre kitalálom, hogy az egyensúly a súlyok
mennyiségének és az emeltyűkarok hosszának kölcsönös arányából
származik. Ime az én kis fizikusom ki tudja igazítani a mérleget,
mielőtt látta volna.

Tagadhatatlanul sokkal tisztább és sokkal biztosabb fogalmakat merítünk
azokból a dolgokból, a melyeket így magunktól tanulunk meg, mint
azokból, a melyeket másnak tanításából ismerünk és azonfölül, hogy nem
szoktatjuk hozzá az eszünket, hogy szolgai módon alávesse magát a
tekintélynek, leleményesebbekké válunk a viszonyok megtalálására, az
eszmék kapcsolására, készülékek kitalálására, mint mikor mindezt úgy
véve át, a hogy kapjuk, szellemünket a tétlenségben ellanyhulni
engedjük, mint a hogy annak az embernek a teste, a kit mindig a
cselédsége öltöztet, kiszolgál és a kit mindég a lovai visznek, végül
elveszti erejét és tagjainak használatára való képességét. Boileau azzal
dicsekedett, hogy megtanította Racinet nehezen rímelni. Annyi csodálatra
méltó módszer között, melyek a tudomány tanulmányozásának
megrövidítésére szolgálnak; nagy szükségünk volna valakire, a ki adna
egy módszert, fáradsággal való megtanulásukra.

Ezeknek a lassú és fáradságos kutatásoknak legfeltünőbb előnye, hogy a
spekulativ tanulmányok közben tevékenységben tartjuk a testet, a tagokat
hajlékonyságukban és hogy folytonosan gyakoroljuk a kezet a munkára és
az embernek hasznos ügyességre. Az a sok eszköz, a melyet arra találtak
ki, hogy vezessenek minket kisérleteinkben és kiegészítsék az érzékek
pontosságát, gyakorlásuknak elhanyagolására vezet. A szögmérő fölment a
szögek nagyságának szemmérték szerinti megállapítása alól; a szem, a
mely pontosan mérte a távolságokat, rábizza magát a lánczra, a mely
megméri őket helyette; a mérleg fölold az alól, hogy a kezemmel itéljem
meg a súlyt, melyet általa ismerek. Mennél leleményesebbek az
eszközeink, annál durvábbakká és ügyetlenebbekké válnak a szerveink;
addig gyüjtjük a gépeket magunk körül, míg végre nem találunk semmit
önmagunkban, a mi gép gyanánt szolgálhatna.

Ha azonban azt az ügyességet, a mely ezeket a gépezeteket
helyettesítette, elkészítésükre fordítjuk és ha azt a szemfülességet, a
melyre szükségünk volt, hogy ellehessünk nélkülük, megcsinálásukra
használjuk, csak nyerünk, a nélkül, hogy valamit is vesztenénk; hozzá
fűzzük a művészetet a természethez és találékonyabbakká válunk a nélkül,
hogy kevésbbé ügyesekké válnánk. Ha a gyermeket a helyett, hogy a
könyvek fölé görnyeszszem, egy műhelyben foglalom el, a kezei a szelleme
javára dolgoznak: filozofussá válik és azt hiszi, hogy ő csak munkás.
Végül ennek a gyakorlásnak vannak más hasznai is, melyről alább fogok
beszélni és meg fogjuk látni, hogy lehet a filozófia játékaitól
fölemelkedni az ember valódi tevékenységéhez.

Megmondtam már, hogy a merőben spekulativ ismeretek nem igen valók a
gyermeknek, még akkor sem, a mikor már közeledik a serdülő korhoz; hanem
a nélkül, hogy mélyebben bevezetnők a rendszeres fizikába, igyekezzünk
mindenek előtt, hogy minden kisérletünk a deductio bizonyos neme által
kapcsolódjék egymáshoz, hogy ezen kapcsolatok segítségével a maguk
rendje szerint helyezhesse el őket elméjében és adandó alkalommal
visszaidézhesse emlékezetébe, mert bizony nehéz dolog, hogy az
elszigetelt tények, sőt még okoskodások is sokáig megmaradjanak az
emlékezetben, a mikor nincs hol megfogni őket, ha vissza akarjuk idézni.

A természet törvényeinek kutatását kezdjétek mindig a legközönségesebb
és leginkább érzékelhető jelenségeken és szoktassátok hozzá
növendéketeket, hogy ezeket a jelenségeket ne okul fogja föl, hanem
tényekül. Fogok egy követ és úgy teszek, mintha el akarnám helyezni a
levegőben, kinyitom a kezemet s a kő leesik. Ránézek Emilre, a ki figyel
arra, hogy mit csinálok és mondom neki: miért esett le ez a kő?

Mely gyermek jutna zavarba erre a kérdésre? Egy sem, még Emil sem, ha
nem lett volna nagy gondom rá, hogy előkészítsem, hogy ne tudjon rá
felelni. Mind azt fogják mondani, hogy a kő azért esik le, mert nehéz,
de mi nehéz? A mi leesik. A kő tehát azért esik le, mert leesik? Itt
tehát az én filozofusom fennakad. Ez az ő első leczkéje a rendszeres
fizikából és akár hasznára van ezen a téren akár nem, mindig észszerű
leczke lesz.

A szerint, a mint a gyermek halad értelemben, egyéb fontos megfontolások
köteleznek, hogy jobban válogassuk meg foglalatosságait. A mint eljut
odáig, hogy eléggé ismerje önmagát, hogy fölfoghassa, miben áll a
jóléte, a mint eléggé kiterjedt viszonyokat képes észszel fölérni, hogy
megitélhesse, mi felel meg neki és mi nem felel meg neki, attól fogva
abban a helyzetben van, hogy megérthesse a különbséget a munka és a
szórakozás között és ne tekintse az egyiket a másik ellanyhulásának.
Akkor a valóságos hasznú tárgyak már belejuthatnak tanulmányaiba és
módot nyujthatnak neki, hogy folytonosabban foglalkozzék velük, mint az
egyszerű szórakozásokkal. A kényszerűségnek mindig ujra születő törvénye
ideje korán megtanítja az embert, hogy azt tegye, a mi nem tetszik neki,
hogy megelőzzön egy olyan bajt, a mely még kevésbbé tetszenék neki. Ez
az előrelátás haszna és abból, hogy ez az előrelátás jól vagy rosszul
van szabályozva, származik minden bölcsesség, vagy minden emberi
nyomorúság.

Minden ember boldog akar lenni, de hogy az lehessen, azon kell kezdeni,
hogy tudja mi a boldogság. A természetes ember boldogsága épp oly
egyszerű, mint az élete; abban áll, hogy nem szenved: az egészségben, a
szabadságban, a szükséges dolgok meglétében áll. Az erkölcsi ember
boldogsága más valami, de itt most nem arról van szó, nem ismételhetem
eléggé, hogy csakis fizikai dolgok érdekelhetik a gyermeket, kivált azt,
a kinek kivánságait nem keltették föl és a kit nem rontottak meg
kezdettől fogva a képzelődés mérgével. Ha előre látja szükségleteit,
mielőtt még érezné őket, akkor értelme már erősen előre haladt, s kezdi
fölismerni az idő értékét. Fontos dolog akkor hozzá szoktatni, hogy
hasznos dolgokra fordítsa, de olyanokra, a melyeknek haszna az ő korára
érezhető és tehetségeinek megfelel. Mindaz, a mi az erkölcsi rendre és a
társadalmi szokásra vonatkozik, nem mutatható be neki, mivel nincs abban
a helyzetben, hogy megértse. Ostobaság azt követelni tőle, hogy
alkalmazkodjék olyan dolgokhoz, a melyekről csak úgy nagyjában mondják
neki, hogy javára válhatnak a nélkül, hogy tudná, miben válhatnak javára
és a melyekről biztosítják, hogy hasznukat veheti nagy korában a nélkül,
hogy most bármi érdekét találná ebben az állítólagos haszonban, a melyet
meg se tud érteni.

A gyermek ne tegyen semmit csak azért, mert mondják neki; rá nézve semmi
se jó, csak az, a mit jónak érez. Azt hiszitek, hogy előrelátás tőletek,
ha mindég előbbre vetitek képességeinél; ezt azonban elhibázzátok. Hogy
fölfegyverezzétek bizonyos hiábavaló eszközökkel, melyeknek talán soha
sem veszi hasznát, megfosztjátok az ember legegyetemesebb eszközétől, a
józan észtől, hozzászoktatjátok, hogy mindég vezettesse magát, hogy ne
legyen soha egyéb, csak egy gép mások kezében. Azt akarjátok, hogy
tanulékony legyen kicsi korában; ez annyi, mintha azt akarnátok, hogy
hiszékeny és rászedhető legyen nagy korában. Mind csak azt mondjátok
neki: «Mindaz, a mit én kivánok tőled, hasznodra válik, de most nem vagy
abban a helyzetben, hogy ezt felismerd. Micsoda fontossága van rám nézve
annak, hogy te megteszed-e, a mit kivánok, vagy sem? Csak a magad
számára dolgozol.» Mind ezekkel a szép szólamokkal, a melyeket most
hozzá intéztek, hogy okossá tegyétek, előkészítitek azoknak a
szólamoknak a sikerét, a melyeket majd valamikor valami ábrándozó,
besúgó, szélhámos gazember, vagy bármiféle bolond intéz hozzá, hogy
hálójába kerítse, vagy rákapassa bolondságára.

Fontos dolog, hogy a felnőtt ember sok olyan dolgot tudjon, melyeknek
hasznosságát a gyermek nem tudja megérteni, de szükséges-e és
lehetséges-e, hogy a gyermek megértsen mindent, a mit tudni a felnőtt
embernek fontos? Igyekezzetek a gyermeket megtanítani mind arra, a mi az
ő korára hasznos és meg fogjátok látni, hogy az ideje nagyon is ki lesz
töltve. Miért akarjátok azoknak a tanulmányoknak rovására, melyek most
megfelelnek neki, olyan életkor tanulmányaival foglalkoztatni, a melyről
nagyon kevéssé biztos, hogy el fogja érni? De fogjátok mondani, hogy
lesz-e elég ideje megtanulni, a mit tudnia kell, mikor eljön a pillanat,
hogy hasznát vegye? nem tudom, azt azonban tudom, hogy lehetetlenség
erre előbb megtanítani, mert igazi mestereink a tapasztalat és az érzés
és az ember mindig csak az ő mindenkori helyzetével való kapcsolatban
érzi jól, hogy mi való az embernek. A gyermek tudja, hogy arra
született, hogy emberré legyen; mindazok a fogalmak, melyekkel az ember
helyzetéről birhat, számára a tanulás alkalmai; de annak a helyzetnek
fogalmaira vonatkozólag, a melyek kivül esnek felfogása körén, teljes
tudatlanságban kell maradnia. Egész könyvem nem egyéb, mint a nevelés ez
alapelvének folytonos bizonyítása.

A mint eljutottunk odáig, hogy növendékünknek fogalmat adhatunk a
_hasznos_ szóról, ujabb nagy támasztó pontunk van arra, hogy
irányíthassuk, mert ez a szó erős benyomást tesz rá, úgy azonban, hogy
korával arányban álló értelemmel bir reá nézve és hogy világosan látja
kapcsolatát jelenlegi jóllétével. A ti gyermekeitekre ez a szó nincs
benyomással, mert nem volt rá gondotok, hogy olyan fogalmat adjatok
nekik róla, a mely kezük ügyébe esik és mert mindig mások vállalván
magukra, hogy gondoskodnak arról, a mi nekik hasznos, soha sincs rá
szükségük, hogy maguk törődjenek ezzel és nem is tudják, mi a
hasznosság.

_Mire jó ez?_ Ez lesz ettől fogva a szent szó, az a szó, a mely közte és
köztem dönt életünk minden tényében; ez az a kérdés, a mely az én
részemről csalhatatlanul következik az ő minden kérdésére és a mely
zabolájául szolgál az együgyű és terhes kérdések, kérdezgetések
sokaságának, a melyekkel a gyermekek nyughatatlanul és haszontalanul
fárasztják mindazokat, a kik körülöttük vannak, inkább azért, hogy
bizonyos nemű uralmat gyakoroljanak fölöttük, minthogy valami hasznuk
legyen belőle. Az, a kit megtanítanak, mint legfontosabb leczkéjére,
arra, hogy csakis hasznos dolgokat akarjon tudni, úgy kérdez, mint
Sokrates, nem tesz egy kérdést sem a nélkül, hogy számot ne adna magának
az okáról, a melyről tudja, hogy meg fogják tőle kérdezni, mielőtt
feleletet adnak neki.

Ime, mily hatalmas eszközt adok kezetekbe, hogy hathassatok
növendéketekre. Nem tudván semminek sem az okát, csaknem hallgatásra van
kárhoztatva, a mikor nektek úgy tetszik; nektek pedig ellenkezőleg
mekkora előnyt nyujtanak ismereteitek és tapasztalataitok, hogy
megmutassátok neki mindannak a hasznát, a mit ajánltok neki! Mert ne
tévedjetek ebben, ezt a kérdést fölvetni előtte annyit tesz, mint
megtanítani, hogy a maga részéről ő is fölvesse veletek szemben és
számítanotok kell arra, hogy mindenben, a mit ezek után ajánlani fogtok
neki, példátokat követve bizonyosan ezt fogja mondani: _mire jó ez?_

Talán ez a legnehezebb örvény, melyet a nevelőnek ki kell kerülni. Ha a
gyermek kérdésére csak éppen, hogy lerázd magadról az ügyet, egyetlen
okot mondasz neki, a melyet nem képes megérteni, akkor azt látja, hogy a
magad fogalmai és nem az övéi szerint okoskodol s azt a mit mondasz neki
a te korod számára valónak fogja hinni és nem a maga kora számára
valónak; nem fog többé bizni benned és minden el lesz veszve. De hol az
a tanító, a ki növendéke előtt zavarba akarna jutni és beismerni, hogy
nincs igaza. Valamennyiök előtt törvény számba megy, hogy azokat a
tévedéseiket sem vallják be, a melyeket elkövettek, holott én? azt
tenném törvényemül, hogy még azokat a tévedéseimet is belátom, a
melyeket nem követek el, a mikor nem tudnám megértetni vele okaimat. Így
az én magatartásom mindig tisztán állna előtte, soha sem keltene benne
gyanút és jobban föntartanám hitelemet, a midőn hibákat vállalok
magamra, mint amazok, a midőn elleplezik az övéiket.

Első sorban gondoljátok meg, hogy ritkán a ti dolgotok megállapítani,
hogy mit kell tanulnia; az ő dolga ezt kivánni, keresni és megtalálni. A
ti dolgotok pedig felfoghatóvá tenni számára, ügyesen fölkelteni benne
azt a kivánságot és eszközöket szolgáltatni neki kielégítésére. Ebből
következik, hogy kérdéseitek legyenek ritkák, de jól megválasztottak és
hogy mivel ő neki sokkal több kérdezni valója van tőletek, mint nektek
tőle, mindig tartózkodóbbak lesztek és gyakrabban kerültök abba a
helyzetbe, hogy ezt kérdezzétek tőle: _miben hasznos tudni azt, a mit
kérdezel tőlem?_

Sőt mivel kevéssé fontos, hogy ő ezt vagy azt megtanulja, csak értse meg
jól azt, a mit megtanul és annak hasznát, a mit megtanul, a mint nem
tudtok neki való felvilágosítást adni arra nézve, a mit mondtok neki,
inkább ne adjatok neki semmiféle felvilágosítást. Mondjátok neki aggály
nélkül: erre nem tudok jó feleletet adni, tévedtem, hagyjuk ezt. Ha
tanítástok egyáltalán nem volt helyén, nincs abban semmi rossz, ha
teljesen fel hagytok vele; ha pedig helyén volt, egy kis fáradsággal
hamarosan meg fogjátok találni az alkalmat, hogy hasznosságát
megértessétek vele.

Nem szeretem a beszéddel történő magyarázatokat. A fiatal emberek nem
nagyon figyelnek rájuk és nem is jegyzik meg őket. Tényeket! Tényeket!
Nem ismételhetem eléggé, hogy túlságos hatalmat tulajdonítunk a
szavaknak; szószátyár nevelésünkkel csak szószátyárokat nevelünk.

Tegyük föl, hogy mialatt növendékemmel a nap forgását és a tájékozódás
módját tanulmányozom, egyszerre félbeszakít és megkérdez, hogy mire való
mindez? Mily szép beszédet tarthatok neki! Mennyi dologról nyilik
alkalmam kioktatni, mikor kérdésére felelek. Különösen ha
beszélgetésünknek tanui is vannak![63] Beszélni fogok neki az utazás
hasznosságáról, a közlekedés előnyeiről, a különféle éghajlatok
különleges terményeiről, a különböző népek szokásairól, a kalendárium
használatáról, az évszakok visszatérésének kiszámításáról a mezőgazdaság
számára, a hajózás művészetéről, annak a módjáról, hogy mikép találja
meg az ember az irányát a tengeren és pontosan követhesse kiszabott
útját a nélkül, hogy tudhatná, hol van. A politika, a természetrajz, a
csillagászat, sőt még az erkölcs és a nemzetközi jog is belekerülne
magyarázatomba, olyasformán, hogy növendékemnek mindezen tudományokról
magasztas fogalmat nyujtanék és nagy vágyat keltenék benne
megtanulásukra. Mikor mindezt elmondanám, egy igazi pedánst tárnék ki, a
kinek a gyermek egyetlen gondolatát sem értené meg. Nagy vágya volna
megkérdezni tőlem, mint azelőtt, hogy mire való a tájékozódás, de nem
merné, mert attól félne, hogy rossz néven veszem. Jobban járna, ha úgy
tenne, mintha megértené, a minek meghallgatására kényszerítették Így
szokott végbemenni a szép nevelés.

De a mi Emilünk, a ki rusztikusabban van nevelve és a kinek annyi
fáradsággal nehezebb felfogást adtunk, semmi effélét nem fog hallani. Az
első szótól kezdve, a melyet nem ért meg, elszalad, bohóskodik a
szobában és hagy engem magamra szónokolni. Keressünk tehát egyszerűbb
megoldást, tudós apparátusom ő rajta nem fog.

A Montmorencytől északra fekvő erdő fekvését figyeltük meg, a mikor
félbeszakított alkalmatlan kérdésével: _mire való ez?_ Igazad van,
mondom én, erről nyugodtan kell gondolkodni és ha azt találjuk, hogy ez
a munka nem jó semmire, nem fogunk vele többet bajlódni, mert hasznos
szórakozásokban nem szenvedünk hiányt. Más dologgal foglalkozunk az nap
már, nem kerül szóba a földrajz.

Másnap reggel sétát ajánlok neki, reggeli előtt; ő nagyon szivesen
beleegyezik; futkosni mindig kész a gyermek és Emilnek jó lábai vannak.
Fölmegyünk az erdőbe, átszaladunk a mezőkön, eltévedünk, már nem is
tudjuk, hol vagyunk és a mikor vissza kellene térni, nem tudjuk
megtalálni utunkat. Az idő múlik, jön a hőség, megéhezünk, sietünk,
hasztalan bolyongunk erre-arra, mindenütt csak erdőt, kőfejtő helyet,
mezőket találunk, semerre nincs tájékozó pont, hogy visszataláljunk. Jól
kimelegedve, kimerülten, éhesen, futkosásunkkal nem érünk el egyebet,
mint hogy még jobban eltévedünk. Végre leülünk pihenni, helyzetünket
megfontolni. Emil, a kiről föltételezem, hogy úgy van nevelve, mint
bármely más gyerek, nem fontolgat, hanem sir; nem tudja, hogy
Montmorency kapujánál vagyunk, hogy csak egy egyszerű facsoport rejti el
előlünk; ez a facsoport az ő szemében erdő, akkora emberkét, mint ő,
elfödnek a bokrok.

Néhány pillanatnyi hallgatás után aggódó hangon mondom neki: kedves
Emilem, mit tegyünk, hogy kijussunk innen?

_Emil._ (Verejtékezve és forró könnyeket ontva). Nem tudom. Fáradt
vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok, nem birom tovább.

_Jean Jacques._ Azt hiszed, hogy én jobban vagyok, mint te és azt
gondolod, hogy nem sirnék, ha könnyeimből meg lehetne reggelizni? Nem
sirni kell most, hanem haza találni. Mutasd az órádat, hány óra?

_Emil._ Dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

_Jean Jacques._ Ez igaz, dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

_Emil._ Oh milyen éhes lehet ön!

_Jean Jacques._ A baj az, hogy az ebéd nem jön ide utánam. Dél van,
éppen az az idő, a mikor tegnap Montmorencyból figyeltük az erdő
fekvését. Hát ha ugyanúgy meg tudnók figyelni az erdőből Montmorency
helyzetét?…

_Emil._ Igen ám, de tegnap láttuk az erdőt, innen pedig nem látjuk a
várost.

_Jean Jacques._ Ez a baj… Ha megtalálhatnók a fekvését a nélkül, hogy
látnunk kellene…

_Emil._ Oh uram!

_Jean Jacques._ Nem mondtuk-e, hogy az erdő Montmorencyból…

_Emil._ Északra fekszik.

_Jean Jacques._ Következőleg tehát Montmorencynak…

_Emil._ Az erdőtől délre kell lenni.

_Jean Jacques._ Van egy módunk arra, hogy délben miként találjuk meg az
északot.

_Emil._ Igen, az árnyék irányáról.

_Jean Jacques._ De a délt?

_Emil._ Hát ezt hogy?

_Jean Jacques._ A dél szemközt van északkal.

_Emil._ Ez igaz, tehát csak az árnyékkal ellenkező irányt kell
keresnünk. Ime erre van dél! erre van dél! Biztos, hogy Montmorency ezen
az oldalon van, keressük ezen az oldalon.

_Jean Jacques._ Igazad lehet, menjünk ezen az ösvényen, az erdőn át.

_Emil._ (Tapsolva és örömkiáltásban törve ki.) Ah már látom
Montmorencyt, hiszen itt van közvetlen előttünk, itt van a nyilt mezőn.
Menjünk reggelizni, menjünk ebédelni, fussunk. Mégis csak jó valamire a
csillagászat.

Jegyezzétek meg, hogy ha nem mondja is ezt az utóbbi mondatot, gondolni
fogja, a mi egyre megy! Csak az a fő, hogy ne én mondjam. Arról is
biztosak lehettek, hogy élete fogytáig nem fogja elfelejteni ezt a
leczkét, holott, hacsak a szobájában magyaráztam volna meg neki mindezt,
a beszédemet másnap már elfelejtette volna. A mennyire lehet, a tényeket
kell beszéltetni és csak azt mondani, a mit az ember nem bir megtenni.

Az olvasó nem tételezi föl rólam, hogy oly kevésre becsülöm őt, hogy a
tanulmányok minden fajtájára külön példát adjak. Hanem bármiről van is
szó, nem buzdíthatom eléggé a nevelőt, hogy mérje mindig bizonyítását
növendéke fölfogásához, mert hogy ismételjem, nem az a baj, a mit nem
ért meg, hanem a miről azt hiszi, hogy megértette.

Emlékszem, hogy egy gyermeket rá akartam kapatni a khémiára; miután
különböző fémcsapadékokat mutattam neki, megmagyaráztam, miként készül a
tinta. Megmondtam, hogy feketesége csak nagyon feloldott vastól ered, a
melyet vitriolból oldottunk ki és alkalikus folyadékkal csaptunk ki.
Tudós magyarázatom közben a kis gézengúz egyszerűen szavamba vágott
azzal a kérdéssel, a melyre én tanítottam. Bizony nagy zavarba jöttem.

Miután egy kissé gondolkoztam, elhatározásra jutottam. Hozattam vele egy
kis bort a házigazda pinczéjéből és nyolcz sousért másféle bort egy
borkereskedőtől. Egy kis üvegbe szilárd alkali oldatot tettem, aztán
magam elé állítottam két pohárban a két különböző fajta bort és így
szóltam:[64]

Különböző árúkat hamisítanak úgy, hogy jobbnak tüntetik föl, mint a
milyenek. Ezek a hamisítványok megcsalják a szemet és az izlést, de
ártalmasak is és a meghamisított holmit, ha látszólag szebb lett is,
rosszabbá teszik, mint a milyen azelőtt volt.

Különösen az italokat hamisítják és leginkább a bort, mert itt a csalást
nehezebb fölismerni és a csalónak nagyobb haszna van belőle.

A fanyar vagy savanyú borok hamisítása ólomczukorral történik; az
ólomczukor ólom készítmény Az ólom savakkal vegyítve nagyon édes sót ad,
a mely megjavítja a bor savanyú izét, de méreg azokra, a kik megiszszák.
Fontos dolog tehát, mielőtt az ember megiszsza a gyanus bort, megtudni,
van-e benne ólomczukor, vagy sem Hogy ezt megállapítsam, így okoskodom:

E bor folyadéka nemcsak meggyujtható szeszt tartalmaz, mint a hogy
láttad a pálinkán, a melyet belőle kivonnak, hanem van benne sav is,
mint a hogy tudhatod az eczetről és a borkőről, a melyet szintén a
borból vonnak ki.

A sav vegyi rokonságban van a fémes anyagokkal, egyesül velük oldódás
útján, hogy összetett sót adjon, olyat, mint pl. a rozsda, a mely nem
egyéb, mint a levegőben, vagy a vízben levő sav által feloldott vas,
vagy mint a rézrozsda, a mely nem egyéb, mint az eczet által föloldott
réz. De ugyanez a sav még közelebbi vegyi rokonságban van az alkalikus
anyagokkal, mint a fémekkel. Úgy hogy az előbbieknek hozzájárulásával a
sav az összetett sókban, a melyekről az imént beszéltem, kényszerül
elengedni a fémet, a melylyel egyesülve van, hogy az alkalihoz hozzá
kötődjék.

A fém tehát megszabadulva a savtól, a mely feloldva tartotta, kicsapódik
és a folyadékot zavarossá teszi.

Ha tehát ezeknek a boroknak egyike ólomczukrozva van, a benne levő sav
föloldva tartja az ólmot. Ha most alkalikus folyadékot öntök bele, akkor
ez kényszeríti a savat, hogy szabaddá legyen és egyesüljön vele; az ólom
nem tartatván föloldva, ismét előtünik, zavarossá teszi a folyadékot és
végül lecsapódik a pohár fenekén.

Ha nincs ólom[65] sem más fém a borban, az alkali nyugodtan egyesül a
savval,[66] az egész föloldva marad és nem lesz semmi lecsapódás.

Ekkor aztán töltöttem alkalikus folyadékomból egymásután a két pohárba:
az otthoni bor tiszta és átlátszó maradt, a másik egy pillanat alatt
zavaros lett és egy óra mulva tisztán lehetett látni a pohár fenekén
lecsapódott ólmot.

Ime folytattam én, a természetes bor, a melyet meg lehet inni; és ime a
hamisított bor, a mely mérges. Ezt azokkal az ismeretekkel lehet
megállapítani, a melyeknek hasznát kérdezted tőlem. A ki jól tudja, hogy
készül a tinta, fel tudja ismerni a hamisított bort is.

Nagyon meg voltam elégedve a példámmal és mégis észrevettem, hogy a
gyermekre nem sok hatással van. Némi időre volt szükségem, hogy
megértsem, hogy ostobaságot cselekedtem; mert nem is szólva annak
lehetetlenségéről, hogy egy 12 éves gyermek megérthesse magyarázatomat,
ennek a kisérletnek a haszna nem fért az eszébe, mert miután megkóstolta
a kétféle bort, mind a kettőt jónak találta és nem kapcsolt semmiféle
fogalmat a hamisítás szóhoz, a melyet oly jól megmagyarázottnak hittem.
Ezeknek a többi szavaknak: _egészségtelen méreg_, nem volt ránézve semmi
értelme, ugyanúgy volt ebben a tekintetben, mint Fülöp orvosának az
életirója. Ugyanígy van vele minden gyermek.

Az okozatoknak az okokhoz való viszonya, a melyeknek kapcsolatát nem
veszszük észre, a jó és rossz, melyről nincs fogalmunk, a szükségletek,
a melyeket soha sem éreztünk, semmisek ránk nézve; lehetetlenség, hogy
általuk bármire is rávehetők legyünk, a mi rájuk vonatkozik. Tizenötéves
korunkban ugyanígy nézünk a bölcs ember boldogságára, mint 30 éves
korunkban a paradicsomi boldogságra. Ha nem fogjuk föl sem az egyiket,
sem a másikat, keveset fogunk tenni arra, hogy elérjük és még ha
fölfogjuk is, akkor is keveset fogunk erre tenni, hacsak nem kivánjuk és
nem érezzük nekünk valóknak. Könnyű dolog meggyőzni a gyermeket arról,
hogy a mire meg akarjuk tanítani, hasznos, de nem érünk semmit a
meggyőzéssel, ha nem tudjuk rábeszélni. Hiába indít a nyugodt okoskodás
helyeslésre vagy kárhoztatásra, a cselekvésre csak a szenvedély bir rá.
És hogy gyuljunk szenvedélyre olyan érdekekért, a melyek nincsenek meg
bennük?

Ne mutassatok soha a gyermeknek olyat, a mit nem tud meglátni. Míg az
emberiség neki csaknem idegen, nem tudván fölemelni őt az ember
állapotába, sülyeszszétek le kedvéért az embert a gyermek állapotába.
Arra gondolva, a mi hasznos lehet ránézve egy más életkorban, csak arról
beszéljetek neki, a minek hasznát a jelenben belátja. Egyéb iránt soha
ne hasonlítsátok össze más gyermekekkel, soha ne legyenek vetélytársai,
sem versenytársai még a futásban sem, attól fogva, hogy elkezd önállóan
gondolkozni. Százszor jobban szeretem, ha inkább meg se tanulja azt, a
mit csak féltékenység, vagy hiuság által tudna megtanulni. Csak épen
megjelölöm minden évben a haladást, a melyet tesz, összehasonlítom azzal
a haladással, a melyet a következő évben tesz s ezt mondom neki: ennyi
meg ennyi vonallal nőttél, ezt az árkot tudtad átugrani, ezt a terhet
tudtad fölemelni, ilyen messzire tudtál egy követ eldobni, ennyire
tudtál egy szuszra szaladni stb; lássuk hát, mit tudsz most. Így
felizgatom a nélkül, hogy bárkire is féltékenynyé tenném. Fölül akarja
mulni magát és fölül is kell, hogy mulja. Abban nem látok semmi rosszat,
ha vetélytársává lesz önmagának.

Gyűlölöm a könyveket, nem tanítanak meg egyébre, minthogy beszélni
tudjunk arról, a mit nem tudunk. Azt mondják, hogy Hermes oszlopokra
véste a tudományok elemeit, hogy megmentse fölfödözéseit egy vízözönből.
Ha jól belevéste volna az emberek fejébe, a hagyomány útján megmaradtak
volna benne. A jól előkészített agyvelők azok az emlékkövek, melyekbe az
emberi ismeretek legbiztosabban bevésődnek. Nincs-e arra mód az annyi
könyvben szétszórt tanuságokat összébb hozni, egyesíteni őket egy
szempont alatt, a melyet könnyű lehetne belátni, érdekes lehetne követni
és a mely ösztökéül szolgálhatna már a gyermekkorban is? Ha ki lehet
találni egy helyzetet, a melyben az ember összes természetes
szükségletei a gyermek eszének érthető módon mutatkoznak és a melyben az
ugyanezen szükségletekről való gondoskodás eszközei fokozatosan
ugyanolyan könnyűséggel fejlődnek ki, ennek a helyzetnek eleven és
természetes festésével kell megadni az első gyakorlást a gyermek
képzelőtehetségének.

Heves vérű filozofus, már látom a te képzelődésedet fölgyúlni. Ne
pazarold erődet; ez a helyzet meg van találva, le van írva és nem
akarlak megsérteni, de sokkal jobban van leírva, mint a hogy te tudnád
leírni, legalább is több igazsággal és egyszerűséggel. Ha már okvetlenül
szükség van könyvekre, van egy könyv, a mely nézetem szerint természetes
nevelés, legszerencsésebb nevelés ábrázolását szolgáltatja. Ez lesz az
első könyv, a melyet Emilem olvasni fog hosszú ideig, ez lesz az egész
könyvtára és azután is mindig nevezetes helyet fog elfoglalni benne. Ez
lesz a textus, a melynek a természettudományokról szóló társalkodásaink
csak kommentáraiul fognak szolgálni. Ez lesz a mértéke előhaladásunk
folyamán itéletünk állapotának és a míg izlésünk nem romlik el, mindig
élvezettel fogjuk olvasni. Melyik tehát ez a csodálatra méltó könyv?
Talán Aristoteles? talán Plinius? Talán Buffon? Nem, hanem Robinson
Crusoe.

Robinson Crusoe a szigetén egyedül, megfosztva embertársainak
segítségétől és minden mesterség eszközeitől, mégis gondoskodni tud
létéről és föntartásáról, sőt bizonyos mértékű jólétre is tesz szert. Ez
minden életkor számára érdekes tárgy és ezer mód van arra, hogy
kellemessé tegyük a gyermekeknek. Így valósul meg a lakatlan sziget, a
melyet kezdetben csak hasonlatul használtam. Megengedem, hogy ez a
helyzet nem a társadalmi ember helyzete, valószinüleg nem lesz Emil
helyzete sem, de e szerint a helyzet szerint kell minden más helyzetet
megitélnie. A legbiztosabb mód az előitéletek fölé emelkedni és
itéleteinket a dolgok valódi viszonyai szerint elrendezni, az, ha egy
elszigetelt ember helyébe képzeljük magunkat és mindenről úgy itélünk, a
hogy ez az ember kellene, hogy itéljen, tekintettel saját hasznára.

Ez a regény, minden lim-lomtól megszabadítva, elkezdődve Robinson
hajótörésével szigete mellett és befejeződve a hajó érkezésével, a mely
elviendő volt, egyszerre mulatsága és tanulsága lesz Emilnek azalatt az
idő alatt, a melyről most itt szó van. Azt akarom, hogy tele legyen vele
a feje, hogy szüntelenül foglalkozzék Robinson várával, kecskéivel,
ültetvényeivel, hogy részletesen megtanulja nem könyveiből, hanem a
tényekből mindazt, a mit hasonló esetben tennie kell, hogy Robinsonnak
képzelje magát, hogy lássa magát bőrökbe öltözve, nagy sapkában, nagy
kardjával, külsejének egész groteszk fölszerelésével, egész a
napernyőig, a melyre nem lesz szüksége. Azt akarom, hogy aggódjék,
milyen rendszabályokat kell alkalmaznia, ha ennek vagy annak hijával
van, hogy tanulmányozza hősének magatartását, hogy kutassa, nem
mulasztott-e el valamit, nem tehetett volna-e valamit jobban, hogy
figyelmesen megjegyezze hibáit, hogy hasznára fordítsa őket s hasonló
esetben ne essék beléjük; mert nem kell benne kételkedni, ő is tervezni
fog egy ilyen telepítvényt; ez ennek a boldog kornak az igazi légvára, a
melyben nem ismernek más boldogságot, mint a szükségest és a
szabadságot.

Mily bő forrás ez a bohóság az ügyes embernek, a ki csak azért eszelte
ki, hogy hasznát vegye! A gyermek igyekszik raktárt szerezni szigete
számára s buzgóbb lesz a tanulásban, mint a mester a tanításban. Tudni
akar mindent, a mi hasznos és csak azt akarja tudni. Nem lesz szükség
rá, hogy vezesd, sőt inkább vissza kell tartóztatnod. Egyébiránt
siessünk őt elhelyezni ezen a szigeten, a míg erre korlátozza
boldogságát, mert közeledik a napja, mikor, ha ott akar még élni, nem
akar egyedül élni és mikor _Péntek_, a ki most még nem sokat
foglalkoztatja, nem lesz neki sokáig elegendő.

A természetes mesterségek gyakorlása, a melyekre egy ember egymagában
elegendő, az ipari mesterségek feltalálásához vezet, a melyekhez több
kéz együttes munkájára van szükség. Az előbbieket a remeték, a
vademberek is gyakorolhatják, az utóbbiak azonban csak a társadalomban
keletkezhetnek és szükségessé teszik a társadalmat. A míg csak a fizikai
szükséget érzi, minden ember elegendő magamagának; a fölösleg előállása
elkerülhetetlenné teszi a munka megosztását, mert egy magában dolgozó
ember ugyan csak egy ember eltartására tud elegendőt szerezni, száz
együtt dolgozó ember azonban annyit szerez, a mennyiből kétszáz embert
lehet eltartani. A mint tehát az emberek egy része tétlen, azok
karjainak együttes munkája, kik dolgoznak, pótolja azoknak tétlenségét
is, a kik nem csinálnak semmit.

Legnagyobb gondotok legyen elhárítani növendéketek elméjéből a
társadalmi viszonyok mindennemű fogalmait, melyek nem neki valók: de a
mikor az ismeretek lánczolata arra kényszerít, hogy megmutassátok neki
az emberek kölcsönös függését, a helyett, hogy ezt morális oldaláról
mutatnátok neki, fordítsátok kezdetben minden figyelmét az ipari és
mechanikai mesterségekre, a melyek által hasznosak lehetünk egymásra
nézve. Műhelyből-műhelybe vezetve őt, ne türjétek, hogy bármi munkát is
lásson, a nélkül, hogy maga is neki ne gyürkőzzék s ne is lépjen ki a
műhelyből a nélkül, hogy tökéletesen tudja mind annak az okát, a mi ott
történik vagy legalább, a mit megfigyelt. Azért dolgozzatok magatok is,
adjatok neki példát mindenben, hogy őt mesterré tegyétek, legyetek
mindenben segédek és számítsatok arra, hogy egy órai munka többre
tanítja meg, mint a mennyi megmaradna emlékezetében egy napi
magyarázatok után.

Az egyes mesterségekhez valódi hasznukkal ellentétes közvélekedés
füződik. Ez a vélekedés egyenesen haszontalanságukról veszi a mértéket s
ennek így is kell lenni. A leghasznosabb mesterségek jövedelmeznek
legkevesebbet, mert a munkások száma az emberek szükségleteivel arányos
és a mindenkinek szükséges munka szükségszerüen olyan árú marad, a
melyet a szegény ember is meg tud fizetni. Ellenben azok a fontos
emberek, a kiket nem mesterembereknek, hanem művészeknek neveznek, csak
a tétlenek és gazdagok számára dolgoznak, tetszés szerinti árt szabnak
haszontalanságaiknak és mivel ezeknek a hiábavaló munkáknak az érdeme
csak a képzelődésben van, az áruk is egy részévé válik ennek az érdemnek
s olyan arányban értékelik őket, a mennyibe kerülnek. A gazdag ember nem
a hasznukért becsüli meg, hanem azért, mert a szegény nem tudja
megfizetni őket. _Nolo habere bona, nisi quibus populus inviderit._[67]

Mi lesz tanítványaitokból, ha engeditek őket eltelni ezzel az ostoba
előitélettel, ha még elő is mozdítjátok, ha például azt látják, hogy
több tisztelettel mentek egy ötvös boltjába, mint a lakatoséba? Miféle
itéletet szerezhetnek a mesterségek igazi érdeméről és a dolgok igazi
értékéről, ha mindenütt ellenmondásban látják a képzeletbeli árat a
valóságos hasznon alapuló árral s ha azt látják, hogy mennél többe kerül
valami, annál kevesebbet ér? Az első pillanattól fogva, hogy ezeket a
fogalmakat a fejükbe engedtétek jutni, hagyjatok fel minden további
neveléssel, csinálhattok, a mit akartok, úgy lesznek nevelve, mint a
többiek mind, tizennégy évi gondoskodásotokat elvesztegettétek.

Emilnek, mikor be akarja butorozni szigetét, mások lesznek a
szempontjai. Robinson többre tartotta volna egy vasárus boltját, mint
Saida minden csecsebecséjét. Az előbbi nagyon tiszteletreméltó ember, az
utóbbi kissé szélhámos számba ment volna előtte.

«Az én fiam arravaló, hogy a világban éljen; nem bölcsek között fog
élni, hanem bolondok között, ismernie kell tehát bolondságaikat, mert
ezeknél fogva akarnak vezettetni. A dolgok valódi ismerete jó lehet, de
az emberek és véleményeik ismerete még többet ér, mert az emberi
társadalomban az ember legnagyobb eszköze az ember s a legbölcsebb az, a
ki legjobb hasznát tudja venni ennek az eszköznek. Mire jó egy oly
világrend fogalmát adni a gyermekeknek, a mely teljesen ellenkezik
azzal, a melyet megvalósulva találnak s a melyhez igazodniok kell?
Először tanítsátok arra, hogy bölcsek legyenek s aztán adjatok nekik
módot arra, hogy megitéljék, miben bolondok a többiek.»

Ezek a pompás elvek, melyek révén az apák hamis bölcsesége rabszolgáivá
igyekszik őket tenni az előitéleteknek, melyeket beléjük oltanak s
játékszereivé annak az esztelen tömegnek, a melyet szenvedélyeik
eszközévé akarnak tenni. Hogy el lehessen jutni az ember ismeretéhez,
mennyi más dolgot kell előbb ismerni! Az ember a bölcs utolsó tanulmánya
és ti a gyermek első tanulmányává akarjátok tenni! Mielőtt kioktatnátok
érzelmeinkről, előbb ezek értékelésére kell megtanítani. Megismerünk egy
bolondságot azzal, hogy józan ész számba veszszük? A ki bölcs akar
lenni, annak tudnia kell a különbséget, hogy mi nem józan ész. Hogy
ismerhetné gyermeketek az embereket, ha nem tudja sem megitélni
itéleteiket, sem fölfedezni tévedéseiket? Baj, ha tudjuk, mit gondolnak,
a mikor nem tudjuk, hogy a mit gondolnak, igaz-e vagy bolondság.
Tanítsátok meg először arra, mik a dolgok magukban véve és azután meg
fogjátok tanítani arra, hogy mik a mi szemünkben: így fogja tudni
összehasonlítani a képzelődést az igazsággal s tudni fog a köznapi tömeg
fölé emelkedni, mert nem akkor ismeri az ember az előitéleteket, mikor
magára ölti őket s nem akkor szereti a népet, mikor hozzá hasonló. Ha
ellenben azon kezditek, hogy felvilágosítjátok a közvéleményről, mielőtt
megtanítanátok értékét megbecsülni, biztosak lehettek benne, hogy
tehettek akármit, magáévá fogja tenni és ti nem birjátok ellensúlyozni.
Azon végzem, hogy jól meg kell formálni a fiatal ember itéleteit, ha
helyes itéletüvé akarjátok tenni, nem pedig rádiktálni a ti
itéleteiteket.

Látjátok, hogy mindeddig nem beszéltem növendékemnek az emberekről,
sokkal több esze is volna, semhogy megértsen; fajához való viszonyai még
nem eléggé megfoghatók rá nézve, hogy önmagától tudjon másokról itélni.
Nem ismer más emberi lényt, csak magamagát és még attól is távol van,
hogy magamagát ismerje, de ha kevés itélete van is saját személyéről,
legalább csak helyes itéletei vannak róla. Nem tudja, milyen helyet
foglalnak el a többiek, de a magáét érzi és ragaszkodik hozzá. A
társadalmi törvények helyett, melyeket nem ismerhet, a szükség
lánczaival kötöttük meg. Alig egyéb még, mint fizikai lény, bánjunk vele
tovább is mint ilyennel.

A természet minden tárgyát s az emberek minden munkáját a saját
hasznával, saját biztonságával, saját maga fentartásával, saját
jóllétével való érezhető viszonya szerint kell megitélnie. Így a vasnak
sokkal több értéke kell, hogy legyen a szemében, mint az aranynak, az
üvegnek, mint a gyémántnak; ugyanígy sokkal többre becsül egy czipészt
vagy kőművest, mintegy Lempereurt, egy Blancot és Európa összes
ékszerészeit; a pástétomsütő mindenekfölött fontos ember az ő szemében
és odaadná a tudományok egész akadémiáját a Lombard-utcza legkisebb
czukrászáért. Az ötvösök, a vésők, az aranyozók, a himzők az ő szemében
csak naplopók, a kik tökéletesen haszontalan játékokkal mulatnak; még az
órásságnak sem tulajdonít valami nagy becset. A boldog gyermek élvezi az
időt, a nélkül, hogy rabja lenne, hasznát veszi és nem ismeri az
értékét. A szenvedélyektől ment nyugalom, a mely mindig egyformává teszi
rá nézve az idő mulását, helyettesíti számára az idő mérésének eszközét,
ha szüksége van rá.[68] A mikor azt mondtam, hogy Emilnek órája van,
épúgy, mint a mikor azt mondtam, hogy sír, egy közönséges Emilt
képzeltem el, hogy hasznos lehessek és megértessem magamat, mert a mi az
igazi Emilt illeti, egy a többitől annyira különböző gyermek nem
szolgálhatna például semmire.

Van egy nem kevésbbé természetes és még észszerűbb rend, a melynél fogva
a mesterségeket a szükségszerűség azon viszonyai szerint becsülik meg, a
melyek összekapcsolják őket, az első helyre juttatva a
legfüggetlenebbeket és a legutolsó helyre azokat, a melyek a többi
mesterségek nagyobb számától függnek. Ez a rend, a mely fontos
meggondolásokat szolgáltat az általános társadalom rendjére nézve,
hasonló az előbbihez és alá van vetve ugyanannak a megfordításnak az
emberek becsülésében, úgy hogy az első anyagok alkalmazása a tisztesség
nélküli s csaknem haszon nélküli mesterségekben megy végbe és mennél
több kézen mennek keresztül, annál jobban fokozódik megmunkálásuknak ára
és annál nagyobb lesz a becsülete. Nem vizsgálom, igaz-e, hogy az ipari
szorgalom nagyobb-e és több ellenértéket érdemel-e a minucziózus
mesterségekben, melyek ezeknek az anyagoknak az utolsó formáját adják
meg, mint az első munkában, a mely átalakítja őket az emberek
használatára; de azt mondom, hogy minden tekintetben az a mesterség
érdemel tagadhatatlanul legtöbb becset, melynek haszna legáltalánosabb
és legkétségbevonhatlanabb és hogy az, a melynek kevesebb más
mesterségre van szüksége, több becset érdemel az alárendelt
mesterségeknél, mert szabadabb és közelebb áll a függetlenséghez. Ezek a
mesterségek és az iparüzés megbecsülésének igazi szabályai; a többi mind
önkényes és a képzelődéstől függ.

Az összes mesterségek közt az első és a legtiszteletreméltóbb a
földművelés; a második helyre a lakatosságot teszem, az ácsmesterséget a
harmadik helyre és így tovább. Az a gyermek, a kit nem vezettek félre a
közkeletű előitéletek, tökéletesen így fog itélni. Milyen fontos
tanulságokat fog Emilünk erre vonatkozólag Robinsonjából levonni! Mit
fog gondolni, látva, hogy a mesterségek csak önmaguk felosztódása útján
szaporodnak, az által, hogy a végtelenig sokszorozzák a maguk és a többi
mesterségek eszközeit? Azt fogja magában mondani: Mindezek az emberek
ostoba módon leleményesek; azt hinné az ember, attól félnek, hogy karjuk
és ujjuk nem lesz való nekik semmire s azért találnak ki annyi eszközt,
hogy nélkülözni tudják őket. Hogy egyetlenegy mesterséget
gyakorolhassanak, alávetik magukat ezer más mesterségnek; minden
munkásnak egy egész városra van szüksége. Az én pajtásom és én, mi
ügyességünkbe vetjük leleményességünket, olyan szerszámokat csinálunk
magunknak, melyeket mindenhova elvihetünk magunkkal. Mindezek az
emberek, a kik Párisban olyan büszkék tehetségükre, nem mennének semmire
a mi szigetünkön és a mi inasaink lehetnének.

Ne vesztegesd itt az időt, olvasóm, növendékünk testi gyakorlottságának
és kézi ügyességének szemléletével, de vedd tekintetbe, hogy milyen
irányt adunk gyermeki kiváncsiságának, vedd figyelembe eszességét,
találékony szellemét, előrelátását, vedd tekintetbe, hogy milyenné
akarjuk a fejét formálni. Mindenben, a mit látni fog, mindenben, a mit
tenni fog, mindent meg akar majd érteni, mindennek az okát akarja
megtudni; eszközről-eszközre mindig vissza akar menni az elsőhöz,
semmibe sem nyugszik bele föltevések alapján, nem akar megtanulni semmi
olyat, a mi olyan megelőző ismereteket kiván meg, a melyekkel ő nem bír;
ha egy rúgót lát készülő félben, tudni akarja, hogy vették ki az aczélt
a bányából; ha látja, a mint egy láda darabjait összeillesztik, tudni
akarja, hogy vágták ki a fát; ha ő maga dolgozik, minden szerszámnál,
melyet használ, okvetlenül ezt fogja mondani magában: ha nem volna meg
ez az eszközöm, hogyan fognék hozzá megcsinálásához vagy hogyan tudnék
ellenni nélküle?

Egyébiránt egy nehezen kikerülhető tévedés, ha a mester azok iránt a
foglalkozások iránt, melyekért lelkesül, mindig ugyanazt a kedvet
tételezi fel a gyermeknél is: vigyázzatok, mikor a munka öröme elragad
benneteket, hogy a gyermek e közben ne unatkozzék, a nélkül, hogy ezt el
merné nektek árulni. A gyermeknek teljesen benne kell lennie a dologban,
de ti nektek teljesen a gyermekben kell benne lennetek, meg kell
figyelnetek; kémlelnetek kell ernyedetlenül és a nélkül, hogy ez
észrevehető legyen, előre meg kell éreznetek minden érzését és
megelőznötök azokat az érzéseit, melyeket nem szabad éreznie, végül úgy
kell elfoglalnotok, hogy nemcsak hasznosnak érezze magát a dologra,
hanem öröme is teljék benne, mivel jól megérti, mirevaló az, a mit
csinál.

A mesterségek társulása, a termények kicserélésében áll, a kereskedelemé
a dolgok kicserélésében, a bankoké az értékjegyek és a pénz
kicserélésében; mindezek a fogalmak kapcsolatban vannak egymással és a
rájuk vonatkozó elemi ismeretek már meg vannak szerezve. Mind ennek
alapjait megvetettük, az első életkortól fogva, Róbert kertész
segítségével. Most nem marad más hátra, mint általánosítani ezeket a
fogalmakat és több példára terjeszteni ki őket, hogy megértessük vele a
fogalom hullámzását maga magában véve és szemlélhetővé téve a
természetrajz részletei által, melyek az egyes országok sajátságos
termékeire vonatkoznak, a mesterségek és tudományok részletei által,
melyek a hajózásra vonatkoznak, végül a szállítás nagyobb vagy kisebb
nehézségei által, a helyek távolsága, az országok, a tengerek, a patakok
fekvése szerint stb.

Semmiféle társadalom nem élhet meg csere nélkül, semmiféle csere közös
mérték nélkül és semmiféle közös mérték egyenlőség nélkül. Így minden
társaságnak első törvénye bizonyos megegyezésszerű egyenlőség, akár az
embereket, akár a dolgokat illetőleg.

Az emberek közti megegyezésszerű egyenlőség, a mely teljesen különbözik
a természetes egyenlőségtől, teszi szükségessé a tételes jogot vagyis a
kormányt és a törvényeket. A gyermek politikai ismereteinek
szabatosaknak és korlátozottaknak kell lenniök, a kormányról általában
csak azt kell tudnia, a mi a tulajdonjogra vonatkozik, a melyről már van
valamelyes fogalma.

A dolgok közti megegyezésszerű egyenlőség találtatta fel a pénzt, mert a
pénz nem egyéb, mint a különböző fajtájú dolgok értékbeli
összehasonlításának kifejezése; és ebben az értelemben a pénz a
társadalom igazi összekötő kapcsa; de minden lehet pénz, egykor a marha
is az volt s még ma is pénz számba mennek bizonyos népeknél a csigák; a
vas volt a pénz Spártában, a réz Svédországban, az arany és az ezüst
nálunk.

A fémek könnyebben szállíthatók lévén, minden csere közvetítő eszközéül
választattak; ezeket a fémeket alakították át érmekké, hogy
megtakarítsák minden egyes csere alkalmával a mérést vagy a mérlegelést,
mert a pénz értékjegye nem egyéb, mint tanusítvány arról, hogy az így
megjelölt pénzdarab, ilyen vagy olyan súlyú és egyedül az uralkodónak
van pénzverési joga, mivel egyedül neki van joga követelni, hogy az ő
tanubizonysága tekintélylyel birjon az egész nép előtt.

Ennek a most megmagyarázott találmánynak a hasznát megértheti a
legostobább is. Nehéz dolog közvetlenül összehasonlítani a különböző
természetű dolgokat, pl. a posztót a búzával; ha ellenben találtak egy
közös mértéket, t. i. a pénzt, a gyárosnak és a földművelőnek egyaránt
könnyű dolog visszavezetni erre a közös mértékre azoknak a dolgoknak az
értékét, a melyeket ki akarnak cserélni. Ha egy bizonyos mennyiségű
posztó egy bizonyos pénzösszeget ér és egy bizonyos mennyiségű búza
szintén ugyanakkora pénzösszeget ér, ebből az következik, hogy a
kereskedő, a mikor ezt a búzamennyiséget kapja posztójáért, méltányos
cserét csinál, így lesznek a pénz segítségével a különböző nemű javak
összemérhetők és összehasonlíthatók.

Ne menjetek ennél messzebbre és ne bocsájtkozzatok ez intézmény erkölcsi
hatásainak magyarázatába. Minden dologban fontos, jól megmagyarázni a
használatot, mielőtt rámutatnánk a visszaélésre. Ha megmagyarázni
igyekeznél a gyermeknek, hogyan hanyagolják el a jelképek kedvéért a
dolgok lényegét, hogyan születtek a pénzből a képzelődés minden
agyrémei, hogyan kell a pénzben gazdag országoknak mindenben
szegényeknek lenniök, akkor a gyermekkel nemcsak mint filozófussal
bánnál, hanem mint bölcs emberrel és azt akarnád megértetni vele, a mit
még a filozófusok közül is csak kevesen fogtak föl helyesen.

Az érdekes tárgyaknak mekkora sokaságára lehet így a növendék
kiváncsiságát irányítani, a nélkül, hogy bármikor is figyelmen kívül
hagynók a tényleges és anyagi vonatkozásokat és eltürnők, hogy akár
egyetlen olyan gondolat is keletkezhessék szellemében, a melyet nem bir
fölfogni. A mester művészete abban áll, hogy megfigyeléseit soha sem
engedje olyan apróságokon vesztegelni, a melyek nincsenek kapcsolatban
semmivel, hanem szüntelenül közelebb hozni a nagy vonatkozásokhoz,
melyeket egykor meg kell értenie, hogy helyesen tudjon itélni a polgári
társadalom rendjének jóságáról és rosszaságáról. Tudni kell hozzá
alkalmazni a beszélgetéseket, a melyekkel szórakoztatjuk, ahhoz a
szellemi irányhoz, a melyet adtunk neki. Nem egy kérdés, a mely más
gyermeknek figyelmét érinteni sem tudná, Emilt akár hat hónapig is fogja
üldözni.

Egy gazdag házba megyünk ebédelni; ünnepi készülődést, sok népet, sok
szolgát, sok fogást, elegáns és finom terítéket találunk. A gyönyör és
az ünnepiesség mind e készségeiben van valami mámorító, a mely fejébe
szállhat az embernek, ha nincs hozzászokva. Előre érzem mindennek
hatását ifjú növendékemre. Mialatt a lakoma elnyúlik, mialatt a fogások
követik egymást, mialatt az asztal körül ezerféle zajos szóbeszéd
uralkodik, a füléhez hajlok és így szólok: Mit gondolsz, hány kézen ment
keresztül mindaz, a mit ezen az asztalon látsz, mielőtt ide jutott
volna? Mekkora tömegét a gondolatoknak keltem föl agyában e néhány szó
által; ime a mámor összes gőzei le vannak verve. A gyermek tünődik,
elgondolkozik, számítgat, nyugtalankodik. Mialatt a filozófusok
fölvidítva a bortól és talán szomszédnőiktől is, fecsegnek és úgy
tesznek, mintha gyermekek volnának, ő egészen egyedül okoskodik egy
sarokban meghuzódva; kérdezget engem, én megtagadom a feleletet, azt
mondom, hogy majd máskor, ő türelmetlenkedik, enni, inni is elfelejt, ég
a vágytól, hogy elkerülhessen az asztaltól, hogy kedvére társaloghasson
velem. Micsoda czél kiváncsisága számára! Micsoda textus tanulása
számára! Egészséges itélettel, a melyet még semmi sem ronthatott meg,
mit fog gondolni a fényüzésről, mikor azt találja, hogy a világ minden
tájéka hozzájárulásra kényszeríttetett, hogy talán húsz millió kéz
dolgozott sokáig, hogy talán az emberek ezreinek életébe került és
mindez azért, hogy teljes pompában adják elébe azt délben, a mit este a
félreeső helyen fog kiadni magából?

Lessétek ki gondosan azokat a titkos következtetéseket, a melyeket
szivében minden megfigyeléséből levon. Ha nem vigyáztatok rá olyan jól,
mint a hogy én föltételezem, talán kisértetbe esik elmélkedéseit más
irányba téríteni és fontos személyiségnek tekinteni magát a világban,
annak láttára, hogy mennyi gond egyesül ebédjének elkészítésére. Ha
előre sejtitek ezt az okoskodását, könnyen megelőzhetitek, mielőtt
rájönne vagy legalább is azonnal kitörölhetitek az általa keltett
benyomást. Nem tudva még másképp magának tulajdonítani a dolgokat, mint
csak az anyagias élvezet által, csakis az érzékelhető vonatkozások által
birja megitélni, vajjon javára válnak-e vagy nem? Egy egyszerű és
rusztikus, testmozgás által előkészített, az étvágy, a szabadság, a
jókedv által füszerezett ebédnek összehasonlítása ezzel a fényes és
feszes lakomával eléggé megértetheti vele, hogy a lakoma minden nagy
készülete nem adott neki semmiféle tényleges hasznot és a gyomra épp oly
megelégedetten távozik a földmüves asztalától, mint a bankárétól, tehát
az egyikben sem volt több olyan, mint a másikban, a mit valósággal a
magáénak nevezhet.

Képzeljük el, mit mondhat neki hasonló esetben egy nevelő. «Képzeld el
magadnak jól ezt a két lakomát és határozd meg magadban, melyikben
vettél részt több élvezettel; melyiken éreztél több örömet, melyiken
ettél nagyobb étvágygyal, ittál vidámabban? melyik tartott hosszabb
ideig, unalom nélkül és a nélkül, hogy ujabb fogásokkal kellett volna
fölfrissíteni? Figyeld meg e közben a különbséget: ez a fekete kenyér,
melyet oly jónak találtál, abból a búzából való, melyet ez a földműves
aratott, zavaros és fanyar, de üdítő és egészséges bora az ő saját
szőlőjének terméséből való. A vászonabrosz az ő kenderéből készült,
melyet az ő felesége, az ő lányai, az ő cselédje fontak a tél folyamán;
asztalát semmi más kéz nem készítette el, csak az ő családtagjaié; ő rá
nézve a legközelebbi malom és a szomszéd vásár a világ határai.
Mennyiben telt tehát igazi élvezeted mind abban, a mivel többet
nyujtottak a távoli országok és az emberi kezek a másik asztalra? Ha
mindez nem tette lakomádat jobbá, mit nyertél ezzel a bőséggel? Mi volt
itt, a mi tulajdonképen számodra készült? Ha te lettél volna a házigazda
– teheti még hozzá – akkor mindez még idegenebb maradhatott volna rád
nézve, mert a gond, hogy élvezeteidet kitárd mások szeme elé, teljesen
megfosztott volna az élvezettől: a tiéd lett volna a fáradság, az övék
az élvezet.»

Ez a beszéd lehet nagyon szép, de az én Emilemnek nem ér semmit; mert
meghaladja felfogási képességét és mert neki nem szokták diktálni az
elmélkedéseket. Szóljatok tehát hozzá egyszerűbben. Ezután a két
tapasztalat után mondjátok neki valamelyik nap reggel: «Hol fogunk ma
ebédelni? A körül az ezüsthegy körül, a mely elborítja az asztal
háromnegyed részét és azok körül a papirvirág-kertek körül, melyeket
tükörüvegen tálalnak fel csemegéül, azok közt az abroncsos szoknyájú nők
között, a kik úgy bánnak veled, mint egy fabábbal és azt akarják veled
mondatni, a mit nem tudsz; vagy inkább abban a faluban, innen két
mérföldnyire, azoknál a jó embereknél, a kik olyan szívesen fogadtak
minket és olyan jó tejszínhabot adtak?» Hogy melyiket fogja Emil
választani, abban nincs kétség, mert ő sem nem fecsegő, sem nem hiú; nem
birja elviselni a feszességet és a mi finom ragoûtink nem izlenek neki,
ellenben mindig kész futkosni a szabadban és szereti a jó gyümölcsöt, a
jó főzeléket, a jó tejszint és a jó embereket.[69] Útközben a
meggondolás magától jő. Látom, hogy az embereknek azok a tömegei, a kik
ezeken a lakomákon dolgoznak, elvesztegetik fáradságukat vagy egyáltalán
nem gondolnak a mi élvezetünkre.

Példáim, melyek talán jók egy czélra, ezer másra rosszak lehetnek. Ha
azonban felfogták szellemüket, tudni fogják őket a szükséghez képest
módosítani; a választás minden gyermek sajátságos természetének
tanulmányozásától függ és ez a tanulmányozás ismét az alkalmaktól függ,
melyeket nyujtunk neki, hogy kimutassa természetét. Senki sem fogja azt
képzelni, hogy három vagy négy évi időközben, melyet itt ki kell
töltenünk, a legszerencsésebb születésű gyermeknek is elegendő fogalmat
adhassunk az összes mesterségekről és természeti tudományokról arra,
hogy egy nap magamagától megtanulhassa őket; de elvonultatva ily módon
előtte mindazokat a tárgyakat, a melyeket ismernie fontos dolog, abba a
helyzetbe juttatjuk, hogy kifejleszthesse ízlését, tehetségét, hogy
megtehesse az első lépést a felé a czél felé, melyre hivatottsága viszi
és hogy megmutassa nekünk az utat, melyet számára meg kell nyitnunk,
hogy a természetnek kezére járjunk.

A korlátozott, de helyes ismeretek lánczolatának egy másik előnye az,
hogy ezeket az ismereteket kapcsolataik, egymáshoz való viszonyaik által
mutatjuk meg neki, hogy valamennyit a neki megfelelő helyre tehetjük
megbecsülésében és megelőzzük benne az előitéleteket, melyekkel az
emberek többsége bír azok iránt a tehetségek iránt, a melyeket művelnek
és azok ellen, a melyeket elhanyagolnak. Az, a ki jól látja mindennek a
rendjét, látja azt a helyet, a melyre minden rész való; a ki jól lát egy
részletet és alaposan ismeri, lehet tudós ember, de az előbbi helyes
itéletű ember. Emlékezni fognak arra, hogy nem annyira a tudomány, mint
inkább a helyes itélet megszerzését tűztük ki czélunkul.

Bárhogy áll is a dolog, az én módszerem független a példáimtól; az ember
képességeinek mértékére van alapítva a különböző életkorokban és a
foglalkozások megválogatására, melyek képességeinek megfelelnek. Azt
hiszem, könnyen lehetne olyan módszert találni, melylyel látszólag
jobban járnánk, de ha kevésbbé volna hozzáalkalmazva a fajhoz, az
életkorhoz, a nemhez, nem hiszem, hogy ugyanakkora sikere lehessen.

E második időszak kezdetén hasznát vettük erőink fölöslegének
szükségleteink fölött, hogy önmagunkon fölül emeljük magunkat;
fölemelkedtünk az egekig, megmértük a földet, összegyüjtöttük a
természet törvényeit, szóval bejártuk az egész szigetet, most
visszatérünk önmagunkhoz, észrevétlenül közeledünk lakásunkhoz. Mekkora
boldogság, hogy nem találjuk még az ellenség birtokában, a ki fenyeget
bennünket és a ki készülődik hatalmába keríteni!

Mi tennivalónk marad azután, hogy megfigyeltük mindazt, a mi bennünket
környez? Hogy hasznunkra fordítsuk mindazt, a mit magunkévá tudunk tenni
és hogy hasznunkra fordíthassuk kiváncsiságunkat, jólétünk javára. Idáig
készletet szereztünk, mindenféle eszközökből, a nélkül, hogy tudtuk
volna, melyekre van közülük szükségünk. Ha esetleg haszontalanok
önmagunk számára ezek az eszközeink, hasznára válhatnak másoknak, nekünk
pedig viszont, az övéikre lehet szükségünk. Így valamennyien megtaláljuk
számításunkat, ebben a cserében, de hogy ezt a cserét végrehajthassuk,
ismerni kell a kölcsönös szükségleteket, mindenki kell, hogy tudja, mije
van másoknak, a minek ő hasznát veheti és mit nyujthat nekik ő
viszonzásul. Vegyünk föl tíz embert, a kik mindegyikének tízféle
szükséglete van. Mindegyiküknek, hogy szükségleteiket kielégíthessék,
tízféle munkára kell ráadni magát; de tekintve a géniusz és a tehetség
különlegességét, az egyik kevésbbé boldogul e munkák valamelyikével, a
másik a másikkal. Valamennyien bár különböző dolgokra alkalmasak,
ugyanazt végzik és pórul járnak vele. Alakítsunk ebből a tíz emberből
társaságot és mindegyikük foglalkozzék a maga és a többi kilencz számára
a foglalatosságnak azzal a nemével, a mely neki legjobban megfelel;
mindegyik olyan hasznát fogja venni a többiek tehetségének, mintha mind
megvolna ő benne magában, mindegyik tökéletesíteni fogja a maga
tehetségét a folytonos gyakorlattal s az lesz a vége, hogy mind a tizen
tökéletesen jól lesznek ellátva és még fölöslegük is marad mások
számára. Ez minden intézményünknek nyilvánvaló alapelve. Nem tartozik
tárgyamra itt ennek következményeit vizsgálni, ezt megtettem egy másik
iratomban.[70]

Ebből az elvből kifolyólag az olyan ember, a ki elszigetelt lénynek
akarná magát tekinteni, a mely nem függ egyáltalán semmitől és
magamagában elegendő, csak boldogtalan lehet. Sőt lehetetlen volna neki
fönntartani magát, mert az egész földet az enyémmel és a tiéddel találná
borítva, maga számára nem volna egyebe, csak a teste s így miből tartaná
föl magát? A midőn kilépünk a természetes állapotból, embertársainkat is
kényszerítjük, hogy szintén kilépjenek belőle; senki sem maradhat meg
benne a többiek ellenére és a ki a benne élés lehetetlensége mellett is
meg akarna benne maradni, arra nézve éppen ez jelentené a belőle való
tényleges kilépést, mert a természet első törvénye az önfentartásról
való gondoskodás.

Így alakulnak ki fokonként a gyermek elméjében a társadalmi
vonatkozásokról való fogalmak, még mielőtt valóban aktiv tagja lehetne a
társadalomnak. Emil látja, hogyha hasznára szolgáló eszközökre akar
szert tenni, neki is kell, hogy legyenek mások hasznára szolgáló
eszközei, a melyek révén cserében megkaphatja azokat a dolgokat, a
melyekre szüksége van és a melyek másnak megvannak. Könnyű szerrel
rávezetem, hogy ennek a cserének a szükségét megérezze és abba a
helyzetbe hozza magát, hogy hasznát vegye.

_Nagy uram! élnem csak kell_ – mondotta egy szerencsétlen szatirikus író
a miniszternek, a ki szemére vetette foglalkozásának becstelenségét.
_Nem látom be ennek szükségét_ – felelt neki hidegen az előkelő állású
ember. Ez a felelet kitünő volt egy minisztertől, de minden más szájban
barbár és hamis lett volna. Élnie kell minden embernek. Ez az érv, a
melyre mindenki több vagy kevesebb súlyt vet a szerint, a mint több vagy
kevesebb emberségesség van benne, nekem megczáfolhatatlannak tünik fel,
annak a szempontjából, a ki önmagára vonatkoztatja. Mivel mindazon
ellenszenvek közül, melyeket a természet olt belénk, legerősebb a halál
iránti ellenszenv, ebből az következik, hogy ez ellenszenv által minden
szabad mindenkinek, a kinek nincs semmi más módja a megélhetésre. Azok
az elvek, a melyek alapján az erényes ember megtanulja életét megvetni
és föláldozni a kötelességnek, nagyon távol vannak ettől a primitiv
egyszerüségtől. Boldogok azok a népek, a melyeknél az ember jó lehet
erőlködés nélkül és igazságos erény nélkül! Ha van a világon olyan
nyomorúságos állam, a melyben senki sem élhet meg a nélkül, hogy rosszat
tegyen és a melynek polgárai szükségből gazemberek, akkor nem a
gonosztevőt kell fölakasztani, hanem azt, a ki arra kényszeríti, hogy
gonosztevő legyen.

Amint Emil tudni fogja, hogy mi az élet, első gondom lesz, hogy
megtanítsam föntartására. Mindeddig nem tettem különbséget társadalmi
helyzet, rang és vagyon dolgában és a következőkben sem fogok nagyobb
különbséget tenni, mert az ember minden helyzetben ugyanaz, mert a
gazdagnak sincs nagyobb gyomra, mint a szegénynek és nem is emészt
jobban, mert az úrnak sincs hosszabb vagy erősebb karja, mint a
rabszolgának, mert a főúr sem nagyobb, mint a köznépből való ember és
végül, mert a természetes szükségletek mindenütt ugyanazok lévén,
megszerzésük eszközeinek mindenütt egyenlőknek kell lenni. Alkalmazzátok
az ember nevelését az emberhez és nem ahhoz, a mi rajta kívül van. Nem
látjátok-e, hogy a mikor azon dolgoztok, hogy kizárólag egy társadalmi
helyzet számára képezzétek ki őt, hasznavehetetlenné teszitek minden más
helyzet számára és ha a sorsnak úgy tetszik, csak azért dolgoztatok,
hogy boldogtalanná tegyétek? Van-e nevetségesebb, mint a koldussá lett
nagyúr, a ki nyomorában is bele viszi származásának előitéleteit? Van-e
hitványabb, mint az elszegényedett gazdag, a ki emlékezve a megvetésre,
a melyet a szegénység iránt tanusítanak, úgy érzi magát, mintha utolsóvá
lett volna az emberek között? Az egyiknek nincs más menedéke, mint a
nyilvános gazember mestersége, a másiknak a csúszó-mászó szolgáé, ezzel
a szép szólásmóddal: _élnem csak kell_.

Megbiztok a társadalom jelenlegi rendjében, a nélkül, hogy gondolnátok
rá, hogy ez a rend kikerülhetetlen revolutióknak van alávetve és
lehetetlen előre látnotok és megelőznötök azt, a mely gyermekeiteket
érheti. A nagy kicsinynyé válhatik, a gazdag szegénynyé, az uralkodó
alattvalóvá; oly ritkák-e vajjon a sors csapásai, hogy számíthattok
arra, hogy mentesek maradtok tőlük? Közeledünk a válság állapotához és a
forradalmak korához.[71] Kicsoda állhat jót arról, hogy mi lesz
belőletek ezután? Mindent, a mit az emberek csináltak, le is
rombolhatnak az emberek; csak azok a betük eltörölhetetlenek, a melyeket
a természet ír és a természet nem alkot fejedelmeket, sem gazdagokat,
sem nagy urakat. Mit tenne tehát az alacsony sorsban az a szatrapa, a
kit csak nagyságra neveltetek? mit tenne a szegénységben az a
publikánus, a ki csak az aranyból tud élni? Mit tenne mindentől
megfosztva, az a képzelődő ostoba, a ki nem tudja semmi hasznát venni
önmagának és egész lényét olyan dolgokba helyezi, a melyek idegenek
tőle? Boldog az, a ki akkor eltudja hagyni azt a társadalmi helyzetet, a
mely elhagyja őt és a sors daczára is ember tud maradni. Dicsérhetik, a
hogy akarják, azt a királyt, a ki dühében el akar temetkezni trónja
romjai alá; én megvetem, én látom, hogy csak koronája által létezik és
ha nem király, akkor egyáltalán semmi, holott az, a ki elveszti és el
tud lenni nélküle, fölötte áll koronájának. A király rangjából, melyet
egy gyáva, egy gonosz ember, egy bolond épp úgy betölthet, mint bárki
más, az ember állapotába emelkedik, melyet oly kevés ember tud
betölteni; akkor diadalmaskodik a sors fölött, daczol vele, mindent csak
magának köszönhet és ha nem marad is más mutogatni valója, mint ő maga,
akkor sem lesz semmivé: valaki marad. Igen! százszor jobban szeretem a
syrakuzai királyt, a ki Corinthusban iskolamester lett és a maczedoniai
királyt, a ki Rómában irnok lett, mint azt a szerencsétlen Tarquiniust,
a ki ha nem uralkodik, nem tudja hova legyen, mint a három királyság
birtokosának örökösét, a ki játékszere mindenkinek, a ki gúnytárgyává
meri tenni nyomoruságában, midőn udvarról-udvarra bolyong, mindenütt
segítséget keresve és mindenütt csak sértéseket találva, mivel nem tud
semmi mást csinálni, mint azt a mesterséget, a mely nincs már
hatalmában.

Az ember és a polgár, bármilyen legyen is, nem hozhat a társadalomba
semmi más értéket, csak maga magát. Minden más értéke akarata ellenére
is a társadalomé és mikor az ember gazdag, akkor vagy nem élvezi
gazdagságát, vagy vele együtt élvezik a többiek is. Az első esetben
másoktól lopja el azt, a mit önmagától von meg, a második esetben nem ad
nekik semmit. Így a társadalom iránti adóssága teljesen megmarad
mindaddig, a míg csak vagyonából fizet. «De az én apám a társadalomnak
tett szolgálatot, a mikor vagyonát szerezte». Lehet, de akkor is a maga
adósságát fizette meg, nem pedig a tiedet. Többel tartozol a többieknek,
mintha vagyontalanul születtél volna, mert kedvezményekkel születtél.
Nem méltányos dolog, hogy az, a mit az egyik ember tett a társadalomért,
fölmentse a másikat attól, a mivel tartozik neki, mert mindenki a maga
egészében van lekötelezve s csak önmagáért fizethet és egy apa sem
örökítheti át fiára azt a jogot, hogy hasznavehetetlen legyen
embertársaira nézve; szerinted pedig éppen ezt teszi azzal, hogy
átörökíti reá gazdagságát, a mely munkának a bizonysága és dija. Az, a
ki tétlenül eszi, a mit nem ő szerzett, lopja azt és a kegydijas, a kit
az állam fizet semmittevéseért, az én szememben nem sokban különbözik az
útonállóktól, a ki a járókelők rovására él. A társadalmon kívül az
elszigetelt embernek, a ki nem tartozik senkinek semmivel, joga van úgy
élni, a hogy neki tetszik; a társadalomban azonban, a hol szükségképen
mások költségére él, munkájával tartozik azért, a miből él. Ez alól
nincs kivétel. Dolgozni elengedhetetlen kötelessége a társadalomban élő
embernek. Akár gazdag, akár szegény, akár hatalmas, akár gyönge, minden
munkátlan polgár gazember.

Mindazon foglalkozások közül, a melyek az ember fentartására szolgálnak,
a kézimunka áll legközelebb a természetes állapothoz; az összes
helyzetek között a legfüggetlenebb a sorstól és az emberektől a
mesteremberé. A mesterember csak munkájától függ, szabad, annyira
szabad, mint a mennyire rabszolga a földmíves, mert ez a röghöz van
kötve, melynek terméséről más rendelkezik. Az ellenség, az uralkodó, egy
hatalmas szomszéd, egy pör elkobozhatja földjét; ezer féle módon
sanyargathatják ezért a földért. Ellenben a mesterembernek, ha valahol
sanyargatják, hamar be van csomagolva a podgyásza, magával viszi a
karját és odább áll. Mindazáltal a földmívelés az ember első
foglalkozása, a legbecsületesebb, a leghasznosabb és következőleg a
legnemesebb, melyet az ember üzhet. Én nem mondom Emilnek: tanuld meg a
földmívelést; ő már tudja! Minden mezei munkában járatos, ezzel kezdte s
ehhez tér vissza szüntelenül. Ezt mondom neki tehát: műveld apáid
örökségét. De ha ezt az örökséget elveszted, vagy ha nincs is örökséged,
mit csinálsz akkor? Tanulj meg egy mesterséget.

Mesterséget, az én fiam! Az én fiam mesterember! Hova gondol ön uram? Én
jobban gondolkozom, mint ön asszonyom, a ki oda akarja juttatni, hogy
soha ne tudjon más lenni, csak lord, csak marquis, csak herczeg és egy
nap meglehet, a semminél is kevesebb: én olyan rangot akarok neki adni,
a melyet nem veszíthet el, olyan rangot, a mely becsületére válik minden
időben, föl akarom emelni az ember állapotába és mondhat ön bármit,
kevesebben lesznek vele egyenragúak ebben a czímben, mint mindazokban, a
melyeket öntől kap.

A betű öl és a szellem megelevenít. Nem annyira arról van szó, hogy
azért tanuljon meg egy mesterséget, hogy tudjon egy mesterséget, mint
hogy legyőzze az előitéleteket, melyek a mesterségeket megvetik. Soha
sem leszel rászorulva, hogy dolgozzál, hogy élhess. Nos annál rosszabb,
annál rosszabb rád nézve! De egyre megy, ne dolgozzál szükségből, hanem
dicsőségből.

Ereszkedj le a mesterember állapotába, hogy a magadé fölébe emelkedhess.
Hogy alávethesd magadnak a sorsot és a világi dolgokat, kezdd azon, hogy
függetlenné teszed magadat; hogy az emberek képzelődése által
uralkodhass, kezdd azon, hogy uralkodol rajta. Jegyezzétek meg, hogy nem
valamely tehetséget kivánok tőletek, hanem egy mesterséget, egy valódi
mesterséget, egy tisztára mechanikai készséget, a melyben a láb többet
dolgozik, mint a fej és a mely nem vezet ugyan vagyonra, de általa
ellehettek vagyon nélkül. Olyan házakban, a melyek nagyon messze vannak
attól, hogy ne legyen bennök ennivaló, láttam apákat, a kik annyira
vitték a gondoskodást, hogy gyermekeik tanításának gondját még azzal is
tetézték, hogy fölszerelték őket olyan ismeretekkel, a melyekkel minden
eshetőségre megkereshessék a kenyeröket. Ezek az előrelátó apák azt
hiszik, hogy valami nagyot műveltek, holott nem tettek semmit, mert a
segélyforrások, melyeket gyermekeiknek szerezni vélnek, ugyanattól a
sorstól függnek, a melynek fölébe akarják őket emelni. Így tehát
mindezen szép tehetségek mellett is, ha az, a kiben megvannak, nincs
abban a kedvező helyzetben, hogy hasznukat vehesse, épp úgy nyomorban
fog elpusztulni, mintha meg se volnának benne.

A mint mesterkedésről és ravasz fogásról van szó, akkor épp annyit ér,
ha azokat a bőségben megmaradásra használjuk föl, mint arra, hogy a
nyomorúság mélyéből visszaemelkedhessék az ember előbbi helyzetébe. Ha
művészeteket művelsz, melyeknek sikere a művész hírnevétől függ, ha
olyan állásokra képezed ki magad, melyeket csakis kedvezés által lehet
elnyerni, mi hasznodra válik mindez, a mikor jogosan megundorodva a
világtól, megveted azokat az eszközöket, a melyek nélkül nem
boldogulhatsz? Tanulmányoztad a politikát és a fejedelmek érdekeit: ez
nagyon helyes dolog, de mire mégy ezekkel az ismeretekkel, ha nem tudsz
hozzáférkőzni a miniszterekhez, az udvari hölgyekhez, a hivatalok
fönökeihez, ha nem ismered azt a titkot, hogy tetszésöket elnyerd, ha
nem találják meg benned mind azt a gazembert, a kire szükségük van?
Épitész vagy, avagy festő: jól van, de ismertté kell tenni tehetségedet.
Azt hiszed, hogy csakúgy vaktában kiállíthatod egy művedet a műtárlaton?
Ohó ez nem így megy ám! Akadémikusnak kell lenni, még ahhoz is
protekczió kell, hogy valami homályos helyet kaphass, valamely fal
sarkában. Hadd csak a vonalzót és az ecsetet. Fogadj föl egy bérkocsit
és vágtass házról-házra: így szerzi meg az ember a hirnevet. Csakhogy
azt is tudnod kell, hogy mindezeknek a fényes házaknak vannak ajtónállói
vagy portásai, a kik csak kézmozdulatról értenek és a kiknek a füle a
kezükben van. Tanítani akarod azt, a mit tanultál és földrajz-,
mathematika-, nyelv-, zene- vagy rajztanárrá lenni; ehhez az is kell,
hogy tanítványokat szerezz, tehát, hogy pártfogóid legyenek. Számíthatsz
rá, hogy fontosabb szélhámosnak lenni, mint ügyesnek és ha nem tudsz más
mesterséget, mint a magadét, mindig csak ignoráns maradsz.

Láthatod tehát, hogy mindezek a fényes segélyforrások mily kevéssé
megbizhatók és mennyire szükséged van más segélyforrásokra, hogy azoknak
hasznát vehesd és aztán mi lesz belőled ebben a gyáva lealacsonyításban?
A sorscsapások, a nélkül, hogy okulásodra lennének, lealjasítanak s
inkább lévén a közvélemény játéka, mint valaha, hogy emelkedhetnél föl
az előitéletek fölé, a melyek sorsodnak irányítói? Hogy vethetnéd meg az
aljasságot és a bünöket, melyekre szükséged van, hogy fönmaradhass?
Azelőtt csak a gazdagságtól függtél, most azonban függesz a gazdagoktól
is. Rabszolgaságodat csak rosszabbá tetted és tetejébe raktad még a
nyomorúságodat is. Így tehát szegény vagy, a nélkül, hogy szabad lennél;
ez a legrosszabb helyzet, a melybe az ember eshetik.

Ha azonban a helyett, hogy ezekben a magas tudományokban keresnél
menedéket megélhetésedre, a melyek arravalók, hogy a lelket táplálják,
nem pedig a testet, a szükséghez képest a karjaidra bizod magad és arra,
a mi hasznukat tudod venni: mind e nehézségek eltünnek, minden
mesterkedés fölöslegessé válik, a segélyforrás mindig kész, abban a
pillanatban, a mikor hasznát akarod venni, a tisztesség, a becsület nem
akadálya az életednek, nincs többé szükséged rá, hogy gyáva és hazug
légy a nagy urak előtt, hajlékony és csuszó-mászó a gazemberek előtt,
aljasul kedveskedő az egész világ előtt, kölcsönkérő vagy tolvaj, a mi
csaknem egyre megy, mikor az embernek nincs semmije, mások véleménye
téged nem érint, nem kell udvarolnod senkinek, nem kell hizelegned az
ostobáknak, nem kell megvesztegetned az ajtónállót, nem kell megfizetned
a félvilági nőt és a mi még rosszabb, tömjénezned sem kell neki. Hogy a
nagy dolgokban gazficzkók vezetnek, azzal nem sokat törődöl, ez téged
nem akadályoz meg abban, hogy visszavonult életedben becsületes ember
légy és meglegyen a kenyered. Belépsz az első olyan műhelybe, a milyen
mesterséget tanultál: «mester, munkára van szükségem». «Segéd, ülj le
ide és dolgozz». Mielőtt megjönne az ebéd órája, már megkerested az
ebédet, ha szorgalmas és józan életű vagy, nem telik bele nyolcz nap és
lesz annyid, a mennyiből további nyolcz napig megélhetsz; szabadon,
egészségesen, igazul, szorgalmasan és helyesen éltél. Nem vesztegeti
idejét az, a ki így veszi hasznát.

Föltétlenül azt kivánom, hogy Emil tanuljon meg valami mesterséget. De
legalább valami tisztességes mesterséget, fogjátok mondani. Mit jelent
ez a szó? Nem tisztességes-e minden mesterség, a mely hasznos a
közönségnek? Nem azt akarom, hogy himző, aranyozó, fényező legyen, mint
a Locke nemes embere; azt sem akarom, hogy muzsikus, szinész vagy
könyvíró legyen.[72] Ezeknek a foglalkozásoknak és a többi hozzájuk
hasonlóknak kivételével választhatja azt, a melyet akar, én nem akarom
semmiben korlátozni. Jobb szeretem, hogy czipész legyen, minthogy poéta;
jobb szeretem, ha kövezi az országutat, mintha virágokat csinál
porczellánból. De azt fogjátok mondani, hogy a rendőrök, a kémek, a
pandurok is hasznos emberek. Csak a kormányok az okai, ha nem azok. De
hagyjuk el; nem volt igazam: nem elég hasznos mesterséget választani, az
is kell hozzá, hogy ne követeljen az emberektől, a kik gyakorolják,
gyülöletes és az emberiséggel össze nem férő lelki tulajdonságokat. Így
tehát visszatérve az első szóhoz, válaszszunk egy tisztességes
mesterséget, de tartsuk mindig szemünk előtt, hogy nincs tisztesség
hasznosság nélkül.

Korunk egy híres írója,[73] a kinek könyvei tele vannak nagy tervekkel
és kicsiny szempontokkal, fogadalmat tett, mint az ő hitközségebeli
papok mind, hogy nem lesz neki saját asszonya. De aggályoskodóbb lévén
házasságtörés dolgában, mint a többiek, azt mondják, azzal segített
magán, hogy csinos szolgálókat tartott s ezekkel tette tőle telhetőleg
jóvá azt a sérelmet, a melyet faja ellen ezzel a meggondolatlan
kötelezettséggel elkövetett. A polgár kötelességének tekintette, hogy
ujabb polgárokat adjon a hazának és a mi adót ebben a tekintetben a
hazának fizetett, azzal a mesteremberek osztályát tette népesebbé. A
mint ezek a gyermekek fölserdültek, valamennyit valami kedvük szerinti
mesterségre taníttatta. Csak a tétlen, értéktelen és a divatnak
alávetett mesterségeket zárta ki, a milyen például a parókacsináló
mestersége, a melyre soha sincsen szükség és a mely egyik napról a
másikra hasznavehetetlenné válhatik, hacsak a természet nem fog
tartózkodni attól, hogy hajat növeszszen nekünk.

Ennek a szellemnek kell minket vezetni Emil mesterségének
megválasztásában: illetőleg nem a mi dolgunk ez a választás, hanem az
övé; mert az elvek, melyekkel el van telve, megtartják benne a
haszontalan dolgok iránti természetes megvetést, tehát soha sem lesz
kedve idejét értéktelen munkával tölteni és nem ismeri a dolgoknak más
értékét, mint a mely tényleges hasznukból folyik; olyan mesterségre van
szüksége, a mely Robinsonnak is hasznára lehetett szigetén.

Ha egy gyermeknek áltekintést adunk, a természet és a művészet termékein
felingerelve kiváncsiságát, utána menve oda, a hova a kiváncsiság
vezeti, megvan az az előnyünk, hogy tanulmányozhatjuk izlését,
kedvteléseit, hajlamait és láthatjuk géniusának első szikráját
föllobogni, ha van benne valami határozott egyéniség. De gyakori
tévedés, a melytől óvakodnunk kell, ha a tehetség tüzének tulajdonítjuk
azt, a mi a véletlen alkalom hatása és határozott hajlamnak tekintjük
valamely művészet iránt azt, a mi csak az emberrel és a majommal közös
utánzás szelleme és a mi ezt is, azt is, öntudatlanul arra viszi, hogy
utána akarjon csinálni mindent a mit lát, a nélkül, hogy igazában tudná,
mire jó az? A világ tele van mesteremberekkel és még inkább művészekkel,
a kiknek nincs velük született tehetségük arra a mesterségre, a melylyel
foglalkoznak és a melyre kora ifjúságuktól fogva rászorították őket,
akár mert más tekintetek alapján határoztak, akár mert megtévesztette
őket az a látszólagos buzgalom, a mely épp úgy vihette volna őket
bármely mesterségre, ha épp úgy maguk előtt látták volna űzését. Az
egyik ember dobszót hall és már is tábornoknak képzeli magát, a másik
építkezést lát és mindjárt építész akar lenni. Mindegyik kedvet kap arra
a mesterségre, a melyet maga előtt lát, ha azt hiszi róla, hogy
megbecsülésben részesül.

Ismertem egy lakájt, a ki látta gazdáját festeni és rajzolni és fejébe
vette, hogy ő is festő és rajzoló lesz. Abban a pillanatban, a mint ez
az elhatározás megfogamzott benne, fogta a czeruzát és nem is tette
félre, legföljebb azért, hogy ecsethez nyuljon, a melyet soha életében
nem fog többé félretenni. Tanulás és szabályok nélkül nekilátott
berajzolni mindent, a mi keze ügyébe akadt. Három egész évet töltött
pacsmagolásai fölé görnyedve a nélkül, hogy valami is eltudta volna
vonni tőlük, kivéve a szolgálatát és a nélkül, hogy valaha is elcsüggedt
volna a csekély haladáson, melyet középszerű hivatottságánál fogva tett.
Láttam őt nagyon forró nyárban hat hónapon át, a mint egész nap ült egy
délnek fekvő kicsiny előszobában, a melyben fuldoklott az is, a ki csak
keresztül ment rajta, vagy jobban mondva oda volt ragadva székéhez egy
golyó előtt, rajzolta ezt a golyót és újra lerajzolta, legyőzhetetlen
szívóssággal kezdte mindig újra és újra, a míg a görbületet elég jól
tudta visszaadni, hogy meg lehessen elégedve munkájával. Végre
gazdájának pártfogásával eljutott odáig, hogy levethette a bérruhát és
az ecsetjéből élhetett. Egy bizonyos pontig a kitartás helyettesítheti a
tehetséget: ezt a pontot elérte és nem is fogja soha túlhaladni. Ennek a
derék legénynek az álhatatossága és becsvágya dicséretére válik. Mindig
becsületet fog szerezni kitartásával, bizalmával, hűségével,
erkölcsével, de sohasem fog egyebet festeni, mint ajtóbetéteket. Kit ne
vezetett volna félre a buzgalma? És ki nem tekintette volna igazi
tehetségnek? Nagy különbség van a között, hogy az embernek kedve telik
valamelyik munkában vagy hogy hivatott-e rá? Finomabb megfigyelésekre
van szükség, sem mint gondoljuk, egy gyermek igazi geniuszáról és igazi
izléséről, a mely gyermek inkább óhajtásait mutatja ki, mint a hajlamait
és a melyet mindig az óhajtásai szerint itélnek meg, mert a hajlamait
nem tudják kitanulmányozni. Szeretném, ha egy helyes itéletű ember
értekezést tartana a gyermekek megfigyelésének művészetéről. Nagyon
fontos dolog volna ismerni ezt a művészetet; az apák és a tanítók még az
elemein sincsenek túl.

De talán túlságos fontosságot tulajdonítunk mi egy mesterség
megválasztásának. Miután nincs egyébről szó, mint kézi munkáról, ez a
választás könnyű dolog Emilnek; és tanuló idejének már több mint a felén
túl van, azoknak a gyakorlatoknak révén, melyekkel mostanáig
elfoglaltuk. Mit tegyen tehát? kész mindenre, tud bánni az ásóval és a
kapával, tud bánni az esztergával, a kalapácscsal, a gyaluval és a
ráspolylyal. Ismerős már minden mesterség szerszámaival. Csak arról van
szó, hogy elég ügyességet, elég könnyűséget szerezzen ezen szerszámok
valamelyikének kezelésében, hogy szorgalom dolgában egyenlővé váljon a
jó munkásokkal, a kik bánnak velük; ebben a tekintetben pedig nagy
előnye van fölöttük abban, hogy a teste ügyes, tagjai hajlékonyak, úgy
hogy fáradtság nélkül tud bármiféle testtartást kibirni és erőfeszítés
nélkül, sokáig ki tud állani mindenféle mozdulatot. Ezenfelül a szervei
helyesek és jól be vannak gyakorolva; a mesterségek egész mechanikáját
ismeri már. Csak a megszokás hiányzik már neki, hogy úgy tudjon
dolgozni, mint egy mester. A megszokást pedig csak idővel szerezzük.
Vajjon azok közül a mesterségek közül, a melyek közt válogathatunk,
melyikre fog elegendő időt fordítani, hogy tökéletessé váljék benne?
Csak erről van most már szó.

Olyan mesterséget adjatok a felnőtt embernek, a mely nemének megfelel. A
fiatal embernek pedig olyan mesterséget, a mely korának megfelel:
semmiféle ülő és szobai foglalkozás, a mely elpuhítja és férfiatlanná
teszi testét, nem tetszik és nem is való neki. Soha fiatal gyerek nem
fog magamagától arra vágyódni, hogy szabó lehessen; ugyancsak művészet
kell hozzá, hogy rávegyék erre az asszonyi mesterségre azt a nemet, a
mely nem termett rá.[74] Ugyanaz a kéz nem bánhat egyszerre a tűvel és a
karddal. Ha uralkodó volnék, a szabóságot és a többi tűvel dolgozó
mesterséget csak a nőknek engedném meg és a sántáknak, a kik kénytelenek
női foglalkozásukat űzni. Nagy bolondoknak találom a keletieket, a kik,
mikor szükségét látják az eunuchoknak, csinálják az eunuchokat. Miért
nem elégesznek meg azokkal, a kiket a természet tett azzá, az
elférfiatlanított férfiak tömegével, a kiknek a természet
összezsugorította a szivét? Volnának ezek annyian, a mennyire szükségük
van. Minden gyönge, kényes, félénk ember természeténél fogva az ülő
életmódra van kárhoztatva; arra van teremtve, hogy asszonyokkal vagy
asszonyok módjára éljen. Jól van tehát, űzzön valami nekik való
mesterséget és ha föltétlenül szükség van igazi eunuchokra, kárhoztassák
erre az állapotra azokat az embereket, a kik megbecstelenítik nemüket
azzal, hogy olyan foglalkozást vállalnak, a mely nem nekik való.
Választásuk rávall a természet tévedésére; ezt a tévedést igazítsátok
egy vagy más módon helyre és jó dolgot műveltetek.

Megtiltom növendékemnek az egészségtelen mesterségeket, de nem a
fáradtságos mesterségeket, sőt még a veszedelmes mesterségeket sem. Ezek
egyszerre gyakorolják az erőt és a bátorságot s csupán a férfiakat
illetik meg, a nők nem vállalkoznak rájuk; miért nem szégyenlik hát a
férfiak, hogy azokra a dolgokra adják magukat, a miket a nők csinálnak?

  Luctantur paucæ, comedunt coliphia paucæ.
  Vos lanam trahitis calathisque peracta refertis
  Vellera…[75]

Olaszországban nem látni asszonyokat az üzletekben és nem lehet
szomorúbb dolgot képzelni, mint egy pillantást egy utczába ebben az
országban azok számára, a kik hozzá vannak szokva a franczia és angol
utczákhoz. Látni a divatárusokat, a mint szalagokat, fejdíszeket,
hajhálókat adnak el a hölgyeknek; ezeket a finom holmikat nagyon
nevetségeseknek találtam a vaskos férfikezekben, melyek arra vannak
alkotva, hogy a fujtatót nyomkodják és az üllőn kalapáljanak. Ezt
mondtam magamban: ebben az országban visszahatásul az asszonyoknak
kellene kardkészítő és fegyverkovács üzleteket nyitni. Nos, készítse és
árulja mindenki a maga nemének való fegyvereket. Hogy az ember ismerje,
használni kell őket.

Fiatalember, nyomd rá munkáidra a férfi kezének bélyegét. Tanuld meg
erős karral forgatni a fejszét és a fürészt, gerendát ácsolni, fölmászni
a háztetőre, fölrakni a tető gerendát és bordákkal és vaskapcsokkal
megszilárdítani és aztán hívd oda nővéredet, hogy segítsen a munkádban,
mint a hogy ő mondta neked, hogy segíts neki hímzésén dolgozni.

Túlságos sokat mondok erről kedves kortársaimnak, érzem; de néha
elragadtatom magamat a következtetések erejétől. Ha valaki, bárki legyen
is, szégyell nyilvánosan dolgozni gyaluval a kezében és bőrköténynyel
maga előtt, én nem látok benne egyebet, mint a képzelődés rabszolgáját,
a ki mindjárt elpirul, ha jót tesz, a mint egyszer kinevetik a
becsületes embereket. Mindazáltal engedjünk az apák előitéleteinek addig
a pontig, a míg az nem válik ártalmára a gyermekek helyes itéletének.
Nem szükséges gyakorolni az összes hasznos mesterségeket, hogy
becsületet szerezzünk valamennyinek, elég, ha egyiket sem becsüljük
saját értékén alul. Mikor az ember válogathat és máskülönben is semmi
sem korlátozza, miért ne követnők a kellemesség, a hajlam, a
czélszerüség tanácsát az egyenlő rangú foglalkozások közt? A fémmunkák
hasznosak, sőt valamennyi közt leghasznosabbak, mindazáltal, ha csak
nincs erre valami különös okom, nem fogok fiadból lakatost, kovácsot
vagy lópatkolót csinálni. Nem szeretném őt az üllőnél egy cyclops
arczával látni. Hasonlókép kőművest sem csinálnék belőle, mégkevésbbé
czipészt. Minden mesterség űzése szükséges, de a ki válogathat, annak
tekintettel kell lenni a tisztaságra, mert ez nem képzelődés dolga;
ebben a pontban az érzékeink után kell indulni. Végül nem szeretném
azokat a lélekölő foglalkozásokat sem, melyekben a munkások gépiesen és
csaknem automata módjára mindig csak ugyanabban a munkában gyakorolják
kezüket: takácsok, harisnyakötők, kőfaragók; mire való értelmes
embereket használni ezekre a mesterségekre? Ezekben csak az egyik gép
vezeti a másikat.

Mindent jól megfontolva legjobban szeretném, ha növendékemet az asztalos
mesterségre vinné kedve. Tiszta, hasznos mesterség, odahaza lehet vele
foglalkozni, elegendő mozgásban tartja a testet, ügyességet és
leleményességet kiván a munkástól és munkáinak formáját a hasznosság
határozza meg ugyan, de az elegánczia és az izlés sincs belőle kizárva.

Ha növendékednek szelleme véletlenül határozottan a spekulativ
tudományokra hajlik, akkor nem kárhoztatnám, ha hajlamainak megfelelő
mesterséget adnának neki; tanuljon meg például matematikai készülékeket,
szemüvegeket, távcsöveket készíteni.

Mikor Emil a mesterségét tanulja, magam is együtt tanulom vele, mert meg
vagyok róla győződve, hogy csak azt tanulja meg jól, a mit együtt
tanulunk. Együtt állunk be tehát az inassorba és nem fogjuk kivánni,
hogy urak módjára bánjanak velünk, hanem úgy, mint igazi inasokkal, a
kik nem csak tréfából azok. Mért is ne lennénk igazi inasok? Péter czár
ács volt a hajóműhelyben és dobos a saját hadseregében; azt hiszitek,
hogy ez a fejedelem nem ér föl veletek születés vagy érdem dolgában?
Értsd meg, ezt nem Emilnek mondom, hanem te neked, bárki vagy is.

Sajnos, nem tölthetjük egész időnket a műhelyben. Nem csupán
mesterinasok vagyunk, hanem emberinasok is és ez utóbbi mesterség
inasévei fáradságosabbak és hosszadalmasabbak, mint a másikéi. Hogy
fogjuk tehát ezt megcsinálni? Óraszámra fogadunk magunknak egy
gyalumestert, mint a hogy tánczmestert szokás fogadni? Nem! akkor nem
inasok volnánk, hanem tanulók és a mi becsvágyunk nem annyira az, hogy
megtanuljuk az asztalos mesterséget, mint inkább, hogy az asztalos
társadalmi helyzetébe emelkedjünk. Úgy vélem, hogy hetenként legalább
egyszer vagy kétszer az egész napot ott töltjük a mesternél, olyankor
kelünk fel, a mikor ő, előbb leszünk a munkában, mint ő, az ő asztalánál
étkezünk, az ő parancsai szerint dolgozunk és miután abban a
megtiszteltetésben részesültünk, hogy együtt vacsorázhattunk a
családjával, ha akarjuk, haza térünk aludni, kemény ágyunkba. Ime így
tanul meg az ember egyszerre több mesterséget és így gyakorolja magát a
kézimunkában, a nélkül, hogy a másik inasságot elhanyagolná.

Ha jót teszünk, legyünk egyszerűek; ne keltsük föl újra a hiúságot
azzal, hogy nagyon igyekszünk leküzdeni. Ha az ember nagyon büszke arra,
hogy legyőzte az előitéleteket, éppen akkor veti magát alá nekik. Azt
mondják, hogy az ottomán uralkodóház egy régi szokása szerint a Nagyúr
köteles kézimunkát végezni és mindenki tudja, hogy a fejedelmi kéz művei
csak remekművek lehetnek. Nagylelküen osztogatja tehát ezeket a
remekműveket a Porta nagyjainak és a munkát készítőjének értéke szerint
fizetik meg. Nem a látszólagos zsarolást látom ebben rossznak, mert ez
ellenkezőleg jótékony hatású. A fejedelem, mikor a főurakat arra
kényszeríti, hogy oszszák meg vele, a mit a néptől raboltak, ezzel is
kevésbbé van kényszerülve közvetlenül fosztogatni a népet. Ez a
despotizmusnak szükséges megkönnyítése, nélküle ez a rettentő uralom
fent se tudna maradni.

Az ilyen szokásnak igazi hibája az a fogalom, a melyet ennek a szegény
embernek saját értékéről ad. Mint Midás király mindent aranynyá akar
változtatni, a mihez hozzá nyúl, de nem veszi észre, hogy ez alatt
mekkora fülei nőnek. Hogy Emil fülei rövidek maradjanak, óvjuk meg
kezeit ettől a dús képességtől, hogy a mit csinál, annak értéke ne a
munkás, hanem a mű szerint itélődjék meg. Ne tűrjük soha, hogy az ő
munkáját máskép itéljék meg, mint összehasonlítva valamely jó
mesterével. A munkája maga a munka szerint becsültessék meg, nem pedig
azért, mert tőle származik. A mit jól megcsinálsz, arról mondjátok ezt:
_ez bizony jól van csinálva;_ de ne tegyétek hozzá: _kicsoda csinálta
ezt?_ Ha ő maga mondja büszkén és önelégülten: _ezt én csináltam;_
tegyétek hozzá hidegen: _akár te, akár más, az egyre megy_, mindenesetre
jó munka.

Jó anya, óvakodj mindenek fölött a hazugságoktól, a melyeket neked
föltálalnak. Ha a fiad sok mindenfélét tud, légy bizalmatlan mindaz
iránt, a mit tud; ha abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy Párisban
nevelkedett és gazdag, akkor el van veszve. A míg ott akadnak ügyes
művészek, meg lesznek benne összes tehetségeik; tőlük távol azonban nem
lesz benne egy sem. Párisban a gazdag mindent tud, csak a szegény
tudatlan. Ez a főváros tele van műkedvelőkkel és különösen műkedvelő
nőkkel; a kik úgy készítik munkájukat, mint a hogy Guillaume úr találta
fel a színeit.[76] Ebben a tekintetben három tiszteletreméltó kivételt
tudok a férfiak között, s meglehet, akad több is; a nők között azonban
nem tudok egyet sem és nem is hiszem, hogy legyen. Rendszerint úgy
szoktak hírnevet szerezni a művészetekben, mint a jogászok között; az
ember művész és művészek birálója lesz, úgy a hogy jogi doktor és biró
lesz.

Ha tehát egyszer megvolna már állapítva, hogy szép dolog egy mesterséget
tudni, a gyermekeitek rögtön tudnák is a nélkül, hogy tanulniok kéne;
mesterszámba mennének, akár csak a zürichi városi tanácsosok. Emillel
nem csinálunk semmi ilyen ceremóniát; semmi látszat, mindég csak a
valóság. Nem azt mondják, hogy tud, hanem csak hogy csöndben tanul. Hadd
csinálja mindig a remekművét és soha ne menjen mesterszámba, ne a czíme
által mutatkozzék munkásnak, hanem a munkája által.

Ha eddig meg tudtam értetni magamat, megfogják érteni, miként szerzem
meg növendékemnek észrevétlenül a testgyakorlat és a kézimunka
gyakorlásával együtt a gondolkodásra és elmélkedésre való hajlandóságot,
hogy ellensúlyozzam benne a restséget, a mely az emberek itélete iránti
közönbösségéből és szenvedélyektől való mentességéből származnék. Úgy
kell dolgoznia, mint egy földmívesnek és úgy kell gondolkoznia, mint egy
filozófusnak, hogy ne váljon belőle olyan naplopó, mint egy vadember. A
nevelés nagy titka úgy eljárni, hogy a test gyakorlatai és a szelleméi
mindig pihenésül szolgáljanak egymásnak.

De óvakodjunk attól, hogy időnek előtte fogjuk olyan tanulmányokra, a
melyek érettebb szellemet kivánnak meg. Emil nem lesz sokáig a nélkül,
hogy önmagán ne érezze a társadalmi helyzetek egyenlőtlenségét, a melyet
kezdetben csak épen hogy észre vett. Azoknak az elveknek alapján, a
melyeket bele oltottam és a melyek szellemi fejlettségének megfelelnek,
a maga részéről is ki fog engem kérdezni. Mivel mindent egyedül tőlem
kap és mivel oly közel látja magát a szegények állapotához, tudni
akarja, miért vagyok én attól olyan messze. Meglehet, hogy váratlanul
kényes kérdéseket fog föltenni. «Ön gazdag, így mondta nekem és én látom
is. A gazdag ember is munkával tartozik a társadalomnak, épen mert
ember. De ön, mit tesz ön a társadalomért?» Mit mond erre a jó nevelő?
Nem tudom. Talán elég ostoba lesz arra, hogy arról a gondoskodásról
beszéljen a gyermeknek, a melyet ő iránta tanusít. A mi engem illet, a
műhely kiránt engem a zavarból. «Kedves Emilem, ez aztán a pompás
kérdés. Megigérem neked, hogy felelek rá a magam részéről, majd ha te is
a magad részéről olyan feleletet találsz, a melylyel meg vagy elégedve.
Addig is gondom lesz rá, hogy neked és a szegényeknek adjam, a mi
fölöslegem van; és hetenként egy asztalt vagy egy padot csináljak, hogy
ne legyek mindenben egész haszontalan.»

Ime visszatértünk önmagunkhoz. A gyermekünk most kész arra, hogy
megszűnjön gyermek lenni, visszatért saját egyéniségébe. Jobban érzi,
mint valaha a kényszert, a mely hozzáfűzi a dolgokhoz. Miután azon
kezdtük, hogy gyakoroltuk a testét és az érzékeit, a szellemét és az
itéletét gyakoroltuk. Most végre összekötöttük tagjainak használatát
szellemi képességeinek használatával; cselekvő és gongolkozó lényt
csináltunk, hogy teljessé tegyük az embert, nem marad más hátra, mint
hogy szerető és érző lényt csináljunk belőle, vagyis hogy az elméjét az
érzés által tökéletesítsük. De mielőtt belépnénk a dolgoknak ezen új
rendjébe, vessünk egy tekintetet arra, a melyből kilépünk és nézzük meg
a lehető legpontosabban, hogy meddig jutottunk.

Növendékünknek eleinte csak érzékletei voltak, most már eszméi vannak;
csak érzett, most már itél. Mert több egymásra következő vagy egyidejű
benyomások összehasonlításából és az itéletből, melyet ebből levonunk,
keletkezik a vegyes vagy complex benyomásnak egy neme, a melyet én
eszmének nevezek.

Az eszmék alkotásának a módja adja meg az emberi szellem jellemét. Az a
szellem, a mely eszméit csak tényleges vonatkozások alapján alkotja meg,
alapos szellem; az, a mely beéri a látszólagos vonatkozásokkal,
fölületes szellem. Az, a mely a vonatkozásokat olyanoknak látja, a
milyenek, helyes szellem, az, a mely rosszul értékeli őket, hibás
szellem; az, a ki képzelt vonatkozásokat talál ki, a melyekben nincs sem
valóság, sem látszat, bolond; az, a ki nem hasonlít össze, buta. Az
eszmék összehasonlítására és a kapcsolatok megtalálására való kisebb
vagy nagyobb képesség adja az emberben a több vagy kevesebb szellemet
stb.

Az egyszerű eszmék csak összehasonlított benyomások. Vannak itéletek az
egyszerű benyomások közt ép úgy, mint a complex benyomások közt, a
melyeket én egyszerű eszméknek nevezek. A benyomásban az itélet tisztára
passiv, megerősíti azt, hogy csakugyan érezzük, a mit érzünk. Az
észrevevésben vagy az eszmében az itélet aktiv, összekapcsolja,
összehasonlítja és meghatározza a vonatkozásokat, melyeket az érzék nem
határoz meg. Ez az egész különbség, de ez nagy különbség. A természet
sohasem vezet minket félre, mindig magunk vezetjük magunkat félre.

Látom, hogy a nyolcz éves gyermek elébe fagylaltot adnak; szájához emeli
a kanalat, a nélkül, hogy tudná, mi van benne és megijedve hidegségétől,
felkiált: _oh hisz ez éget!_ Nagyon élénk benyomást érez, a tűz
melegénél élénkebbet nem ismer, s így azt hiszi, most is ezt érzi. És
még is téved. A hideg érintése fájdalmat okoz neki, de nem égeti; ez a
két benyomás nem is hasonló, mivel azok, a kik megpróbálták az egyiket
is és a másikat is, nem tévesztik őket össze; tehát nem a benyomás
téveszti meg, hanem az itélet, a melyet róla alkot.

Ugyanígy áll a dolog azzal, a ki először lát tükröt vagy optikai
készüléket, vagy tél vagy nyár közepén megy be egy mély pinczébe, vagy
nagyon melegen vagy nagyon hidegen dugja bele kezét nagyon langyos
vízbe, vagy a ki két keresztbetett ujja között forgat egy kis golyót
stb. Ha beéri azzal, hogy megmondja, a mit észre vesz és a mit érez, az
itélete teljesen passziv lévén, lehetetlen tévednie. De ha a látszat
szerint itél a dologról, akkor aktiv, akkor összehasonlít, akkor
inductió útján állapítja meg azt, a mit nem vesz észre. Ekkor téved vagy
tévedhet. Hogy helyesbbíthesse, vagy hogy elejét vehesse a tévedésnek,
tapasztalatra van szüksége.

Mutassátok meg növendéketeknek éjszaka a felhőket, a melyek a hold közt
és közte haladnak el. Azt fogja hinni, hogy a hold halad ellenkező
irányban és a felhők állanak. Elhamarkodott inductió alapján hiszi ezt,
mert rendszerint inkább a kis tárgyakat látta mozogni, mint a nagyokat
és a felhők nagyobbaknak látszanak neki, mint a hold, a melynek
távolságát nem tudja megitélni. Mikor az úszó csónakból, bizonyos
távolságból nézi a partot, az ellenkező hibába esik és azt hiszi, hogy a
föld mozog, mert nem érezvén a saját mozgását, a csónakot, a tengert
vagy a folyót és egész horizontját mozdulatlannak tekinti s a part, a
melyet mozogni lát, csak ennek egy részéül tűnik föl neki.

Mikor a gyermek először lát egy a vízbe félig beledugott botot,
töröttnek látja: az érzéklete helyes és helyes is maradna, még ha nem
tudnók is ennek a tüneménynek az okát. Ha tehát megkérditek tőle, hogy
mit lát, azt fogja mondani: egy törött botot; és helyesen is mondja,
mert egész bizonyos, hogy egy törött botnak benyomását tette. De a mikor
itéletétől félrevezetve tovább megy és miután azt állította, hogy törött
botot lát, még azt is állítja, hogy a mit lát, az csakugyan törött bot,
akkor tévesen beszél. Miért van ez? Azért, mert akkor activvá lesz és
többé nem szemlélet alapján, hanem inductió alapján itél, azt állítva, a
mit nem érzékel, t. i. hogy az egyik érzék által nyert itéletet a másik
érzék megerősíti. Miután összes tévedéseink itéleteinkből származnak,
nyilvánvaló, hogy ha sohasem volna szükségünk itélni, nem volna
szükségünk tanulni sem. Sohasem volna alkalmunk tévedni, boldogabbak
volnánk tudatlanságunkban, mint a milyenek tudásunkban lehetünk. Kicsoda
tagadná, hogy a tudósok ezer igaz dolgot tudnak, melyeket a tudatlanok
nem fognak tudni soha? Vajjon ez által a tudósok közelebb vannak-e az
igazsághoz? Ellenkezőleg, előhaladásukban távolodnak tőle, mert az
itélni vágyó hiúság még előbbre halad, mint a felvilágosodás, s így
minden igazsághoz, a melyet megösmernek, csak száz téves itélettel
együtt jutnak el. Csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy Európa tudós
társaságai csak a hazugság nyilvános iskolái. És minden bizonynyal több
tévedés van a tudományos akadémiákban, mint a huronok egész
nemzetségében.

Miután mennél többet tudnak az emberek, annál többet tévednek, a tévedés
kikerülésére az egyedüli eszköz a tudatlanság. Ne itéljetek és nem
fogtok tévedni. Ez ép úgy a természet törvénye, mint az észé. Leszámítva
a csekélyszámú és nagyon érzékelhető közvetlen kapcsolatokat, melyekben
a dolgok állanak velünk, a többi dolgok iránt természetszerűen csak mély
közönbösséget érzünk. A vadember meg se moczczanna, ha a világ legszebb
gépezetének működését és a villamosság összes csodáit láthatná is. _Mi
közöm hozzá?_ Ez a tudatlannak legkelendőbb szava és a bölcshöz is ez
illik legjobban.

De sajnos, ez a szó nem nekünk való már. Mindenhez van közünk, mert
függünk mindentől és kiváncsiságunk szükségszerűen kiterjed
szükségleteinkkel együtt. Ezért tulajdonítok nagyon nagy kiváncsiságot a
filozofusnak és egyáltalán semmilyet a vadembernek. Ennek nincs szüksége
semmire, annak szüksége van az egész világra s különösen bámulókra.

Azt fogják mondani, kilépek a természetből, én azonban nem hiszem. A
természet nem a közvélemény, hanem szükség szerint válogatja meg az
eszközeit és a szabályait. A szükségletek pedig az emberek helyzete
szerint váltakoznak. Nagy különbség van a természetes állapotban élő
természetes ember és a társadalmi állapotban élő természetes ember
között. Emil nem a sivatagba száműzni való vadember, hanem arra
teremtett vadember, hogy a városban lakjék. Itt kell megtalálnia, a mire
szüksége van, hasznot húznia lakóiból és ha nem is úgy élnie, mint ők,
de velük élnie.

Miután annyi új viszony közben, melyektől függni fog, akarata ellenére
is itélnie kell, tanítsuk meg tehát itélni.

A legjobb módja a helyes itélet megtanulásának az, a mely leginkább
irányul tapasztalataink egyszerűsítésére, sőt nélkülözhetésükre a
nélkül, hogy tévedésbe esnénk. Ebből az következik, hogy miután sokáig
igazoltuk az egyik érzék viszonyait a másikéival, meg kell még tanulni
igazolni minden érzés viszonyát magamagában véve, a nélkül, hogy
szükségünk volna egy másik érzékhez folyamodni; akkor minden benyomás
eszmévé lesz számunkra és ez az eszme mindig egyezni fog az igazsággal.
Ilyen fajtájú a nyereség, melylyel betölteni igyekeztem az emberi
életnek ezt a harmadik korát.

Az eljárásnak ez a módja olyan türelmet és körültekintést kíván, a
melyre kevés mester képes és a mely nélkül a növendék nem tanul meg soha
itélni. Ha például téved a törött bot látszatában s hogy megmutasd
tévedését, sietsz a botot kihúzni a vízből, talán megszünteted a
tévedését, de mire tanítod meg vele? Semmi olyanra, a mit nem tanult
volna meg hamarosan magától is. Nos, nem ez, a mit tenni kell. Nem
annyira arról van szó, hogy megtanítsuk egy igazságra, mint inkább hogy
megmutassuk neki, hogy kell hozzáfogni, hogy mindig rájöjjön az
igazságra. Hogy jobban megtanítsuk, nem kell azonnal kiigazítani
tévedését. Vegyük például Emilt és engem.

Először a két föltételezett kérdés elsejére minden szokott módon nevelt
gyermek okvetlenül állító módon fog felelni. Ez bizonyosan törött bot,
fogja mondani. Nagyon kételkedem benne, hogy Emil is ugyanezt a
feleletet fogja adni. Nem látván annak szükségét, hogy tudós legyen vagy
annak látszassék, sohasem siet itélni, csak bizonyítékok alapján itél és
ez alkalommal távol van attól, hogy bizonyítékot találjon, mert jól
tudja, hogy a jelenségekről való itéleteink mennyire alá vannak vetve az
illuziónak, ha csak a távlat révén is.

Máskülönben, miután tudja tapasztalatból, hogy legkönnyebb kérdéseimnek
is mindig van valami czélja, melyet ő kezdetben nem vett észre, nem
szokta meg, hogy hebehurgyán válaszoljon, ellenkezőleg, gondolkodóba
esik, figyelmes lesz, gondosan megvizsgálja kérdésemet, mielőtt felelne
rá. Soha nem ad nekem feleletet, melylyel maga is nincs megelégedve és
őt kielégíteni nehéz dolog. Végül nem nagyon erősködünk, sem ő, sem én,
hogy megtudjuk a dolgok valóságos állását, hanem csak hogy ne essünk
tévedésbe. Nagyobb zavarba jutnánk, ha olyan okkal kellene beérnünk, a
mely nem állja meg a helyét, mintha egyáltalán nem találnánk okot. _Nem
tudom_, ez olyan szó, a mely nekünk mindkettőnknek olyan kényelmes és a
melyet oly gyakran mondunk, hogy nem kerül egyikünknek sem
megerőltetésébe. De ha esetleg kipottyan a szájából az a hebehurgyaság,
vagy ha kitér a felelet elől a kényelmes _nem tudommal_, az én feleletem
mindkét esetben ugyanaz: Nos, vizsgáljuk meg.

A bot, a mely közepéig bele van dugva a vízbe, merőleges helyzetben van
megerősítve. Hogy megtudjuk, el van-e törve, a hogy látszik, mennyi
mindenfélét kell csinálnunk, mielőtt kihúznók a vízből vagy hozzáérnénk
a kezünkkel?

1. Körüljárjuk a botot és látjuk, hogy a törés velünk forog. Tehát csak
a szemünk változtatja meg s a tekintet nem mozgatja meg a testeket.

2. Jól ránézünk merőlegesen a botnak a vizen kívül álló végére; akkor a
bot már nincs meggörbülve, a szemünk felé fordult vége pontosan elrejti
a másik végét.[77] Vajjon a szemünk kiegyenesítette a botot?

3. Felzavarjuk a víz felületét s látjuk, hogy a bot több darabra hajlik,
czikk-czakkban mozog a víz hullámzása szerint. Vajjon a mozgás, melybe a
vizet hoztuk, elég-e arra, hogy a botot így megtörje, puhává és
folyékonynyá tegye?

4. Lefolyatjuk a vizet és azt látjuk, hogy a bot lassankint ismét
egyenessé válik, a mint a víz lejebb száll. Nem elég-e ez arra, hogy
megvilágosodjék a tény és hogy megtaláljuk a fénytörést? Nem igaz tehát,
hogy a látás téveszt meg, miután csak reá van szükségünk, hogy
helyesbítsük a tévedést, melyet neki tulajdonítunk.

Tegyük fel, hogy a gyermek elég ostoba arra, hogy ne értse meg ezeknek a
kisérleteknek eredményét; akkor segítségül kell hívni a látáshoz a
tapintást. A helyett, hogy kihúznók a botot a vízből, hagyjuk abban a
helyzetben és a gyermek simítson rajta végig egyik végétől a másikig.
Nem fogja szögletét érezni, a bot tehát nincs eltörve.

Azt fogjátok mondani, hogy itt nemcsak itéletekről van szó, hanem forma
szerinti következtetésekről. Igaz: de nem látjátok, hogy a mint a
szellem eljutott az eszmékig, minden itélet következtetés? Minden érzéki
benyomásról való tudat megállapítás, itélet. Tehát a mint
összehasonlítunk egy érzéki benyomást egy másikkal, akkor
következtetünk. Az itélet és a következtetés művészete tökéletesen
ugyanaz.

Emil nem fogja soha tudni a dioptikát (a sugártörés tanát), vagy azt
akarom, hogy ezen a boton tanulja meg. Nem fog soha rovarokat
szétvagdalni, nem fogja soha megolvasni a nap foltjait, nem fogja tudni,
mi a mikroszkóp és a teleszkóp. A ti tudós növendékeitek gúnyolódni
fognak tudatlanságán. Igazuk lesz, mert mielőtt ezekhez a készülékekhez
folyamodnék, azt vélem, előbb fel kell őket fedeznie és gondolhatjátok,
hogy az nem fog hamar menni.

Ez az egész módszerem szelleme ezen a téren. Ha a gyermek egy kis golyót
görget keresztbefont ujjai közt és azt hiszi, két golyót érez, nem
engedem meg neki, hogy odanézzen, a míg nincs meggyőződve, hogy csak egy
golyó van ott.

Ezek a felvilágosítások, azt hiszem, elegendők lesznek, hogy pontosan
megjelöljék a haladást, melyet eddig növendékem szelleme tett és az
utat, melyen ezt a haladást tette. De talán megdöbbentek a dolgok nagy
sokaságán, melyeket elvonultattam előtte, attól féltek, hogy elhalmozom
szellemét az ismeretek tömegével. A dolog ellenkezőleg áll, inkább arra
tanítom, hogy ne tudja őket, mint hogy tudja. Megmutatom neki a tudomány
útját, a mely valóság szerint könnyű, de hosszú, végtelen és lassú, ha
az ember be akarja járni. Megtétetem vele az első lépéseket, hogy
felismerje a bejárást, de nem engedem neki soha, hogy messzire menjen.

Kénytelen lévén magától tanulni, a maga eszének veszi hasznát és nem a
másénak, mert hogy ne adjon semmit az előitéletekre, nem szabad semmit
adnia a tekintélyre és tévedéseink java része kevésbbé magunkból ered,
mint másokból. Abból a folytonos gyakorlatból olyan szellemi
derekasságot nyer, a mely hasonló ahhoz, melyet a testnek munkával és
fáradsággal szerzünk. Egy másik előny, hogy csak erőinek arányában
haladunk előre. A szellem ép úgy mint a test, csak azt viszi magával, a
mit el bír vinni. Mikor az értelem magáévá teszi a dolgokat, mielőtt
elhelyezné az emlékezetben, akkor a mit levon belőle, az övé is; ha
ellenben kedve ellenére túlterheljük az emlékezetét, annak a veszélynek
teszszük ki, hogy sohasem von le belőle semmit, a mi az ő tulajdona
volna.

Emilnek kevés az ismerete, de a mije van, igazán az övé; semmit sem tud
félig. Azoknak a dolgoknak csekély számában, melyeket tud és melyeket
jól tud, a legfontosabb az, hogy sok van, a mit nem tud és a mit egy nap
nem tudhat, még sokkal több, a mit mások tudnak, ő azonban soha életében
nem fog tudni és végtelenül sok olyan, a mit soha senki sem fog tudni.
Egyetemes a szelleme, nem tudása által, hanem a tudás megszerzésére való
képessége által; nyilt, értelmes, mindenre kész szellem és mint
Montaigne mondja, ha nem is tanult, de legalább tanítható. Elég nekem,
ha meg tudja találni a _mire való_-t mindenben, a mit tesz és a
_miért_-et mindenben, a mit hisz. Mert, még egyszer mondom, nem az a
czélom, hogy tudományt adjak neki, hanem hogy megtanítsam, hogy szükség
esetére megszerezze és hogy pontosan megbecsültessem vele, mennyit ér és
megszerettessem vele mindenek fölött az igazságot. Ezzel a módszerrel
lassan haladunk, de sohasem teszünk haszontalan lépést és nem vagyunk
kénytelenek hátrálni.

Emilnek csak természetes és tisztára fizikai ismeretei vannak. A
történelemnek még a nevét se tudja, sem azt, hogy mi fán terem a
metafizika és az erkölcstan. Tudja az embernek lényeges viszonyait a
dolgokkal, de semmit nem tud az embernek az emberhez való morális
viszonyairól. Kevéssé tudja általánosítani az eszméket, kevéssé tud
abstractiókat csinálni. Meglátja a bizonyos testek közös tulajdonságait,
a nélkül, hogy okoskodnék ezekről a tulajdonságokról magukban véve.
Ismeri az abstract tért a geometriai ábrákból, ismeri az abstract
mennyiséget az algebrai jelekből. Ezek az ábrák és ezek a jelek a
támaszai ezeknek az abstractióknak, melyekre az érzékei támaszkodnak.
Nem igyekszik a dolgokat természetük szerint ismerni, hanem csak azok
szerint a kapcsolataik szerint, a melyek érdeklik. A mi tőle idegen, azt
csak magára való vonatkozásában értékeli, de ez az értékelése exact és
biztos. A képzelet s a konvenczió semmi áron se nyomul bele. Nagyobbra
veszi azt, a mi neki hasznosabb és nem idegenedve el soha az
értékelésnek ettől a módjától, nem ad semmit a közvéleményre.

Emil dolgos, mértékletes, türelmes, állhatatos és tele van bátorsággal.
Képzelete, nem lévén felhevülve, nem túlozza előtte soha a
veszedelmeket; kevéssé érzékeny a bajok iránt és állhatatosan tudja
állni a szenvedést, mert nem tanult meg szembeszállni a sorssal. A mi a
halált illeti, még alig tudja, mi az, de hozzászokva ellenállás nélkül
alávetni magát a szükségszerűség törvényének, mikor meg kell halnia,
jajgatás és ellenkezés nélkül fog meghalni. Ez minden, a mit a természet
abban a mindenki által rettegett pillanatban megenged. Szabadon élni és
kevéssé csüngni az emberi dolgokon, a legjobb módja a meghalás
megtanulásának.

Szóval megvan az erényből mindene, a mi ő reá magára vonatkozik. Hogy
meglegyenek a társadalmi erényei is, ahhoz nem hiányzik egyebe, mint
hogy ismerje a kapcsolatokat, melyeket ezek követelnek, csak azoknak a
felvilágosításoknak van híjával, a melyeket szelleme teljesen kész
magába fogadni.

Másokra való tekintet nélkül nézi magamagát és jónak tartja, ha mások
sem gondolnak ő vele. Nem kiván senkitől semmit és azt hiszi, nem
tartozik senkinek semmivel. Egyedül van az emberi társadalomban, csak
egyedül önmagára számít. Több joga is van, mint másnak, hogy magamagára
számítson, mert ő minden, a mi az ő korában csak lehet. Nincsenek
tévedései, vagy csak olyanok, a melyektől senki sem tudja megóvni magát.
A teste egészséges, a tagjai mozgékonyak, a szelleme helyes és
előitéletek nélkül való, a szíve szabad és szenvedélyek nélkül való. Az
önszeretet, az összes szenvedélyek közül a legelső és legtermészetesebb,
még alig támadt fel benne. A nélkül, hogy megzavarná bárkinek a
nyugalmát, megelégedetten, boldogan és szabadon élt, a mennyire a
természet engedte. Úgy találjátok, hogy az a gyermek, a ki így jutott el
tizenötödik évéig, elvesztegette előbbi éveit?




NEGYEDIK KÖNYV.

Mily hamar haladunk át ezen a földön! Az élet első negyedrésze eltelt,
mielőtt ismernők használatát; az utolsó negyede úgy telik el, hogy már
nem tudjuk többé élvezni. Kezdetben nem tudunk élni, majd azután nem
birunk többé és abban az időközben, a mely ezt a két hasznavétlen
végletet elválasztja, a megmaradó időnek háromnegyed része alvással,
munkával, szenvedéssel, kényszerűséggel, mindenféle fajta kínokkal telik
el. Az élet rövid, nem annyira a miatt, hogy kevés ideig tart, hanem
azért, mert ebből a kevés időből is alig marad valami arra, hogy
élvezzük. A halál pillanata lehet még oly messze a születésétől, az élet
mindig nagyon rövid, ha ez a köz rosszúl van kitöltve.

Hogy úgy mondjam, kétszer születünk: egyszer arra, hogy létezzünk,
másodszor arra, hogy éljünk; egyszer a fajunk számára, másodszor a
nemünk számára. Azoknak, a kik a nőt tökéletlen férfinak tartják,
kétségkívül nincs igazuk, de a külső analogia mellettük szól. A
házasodás koráig a kétféle nemű gyermekek között nincs semmi, a mi
nyilvánvalólag elkülönbözteti őket; ugyanaz az arczuk, ugyanaz az
alakjuk, ugyanaz az arczszínük, ugyanaz a hangjuk, minden egyforma: a
leányok gyermekek s a fiúk is gyermekek; ugyanaz az egy név elegendő az
ily hasonló lényeknek. Azok a lények, a melyeknél megakasztják a nem
további fejlődését, megőrzik ezt az egyformaságot egész életükön át;
mindig nagy gyermekek; a nők pedig, a kik sohasem vesztik el ezt az
egyformaságot, úgy tünik, sohasem válnak valami mássá.

Az ember azonban általában véve nem arra van teremtve, hogy mindig a
gyermekkorban maradjon. Kilép belőle a természet által előírt időben és
ennek a válságos pillanatnak, mely elég rövid ugyan, nagy a fontossága.

Mint a hogy a tenger zúgása messziről megelőzi a vihart, az a viharos
fordulat előre jelzi magát az ébredező szenvedélyek mormolása által;
tompa gerjedezés figyelmeztet a veszedelem közeledtére. A kedélyhangulat
változása, gyakori fellobbanások, a szellem folytonos izgatottsága
csaknem fegyelmezhetetlenné teszi a gyermeket. Süket lesz az iránt a
hang iránt, a mely tanulékonnyá tette; valóságos lázas oroszlán lesz;
félreismeri vezetőjét, nem akarja többé, hogy vezessék.

A változó kedélyhangulat jeleihez járulnak a külsőben észrevehető
változások. Arczkifejezése kifejlődik és jellegzetessé válik; a ritka és
lágy pehely, a mely arcza alján nő, megbarnul és sűrű lesz. A hangja
mutálni kezd, vagyis inkább elveszti a hangját: se nem gyermek, se nem
férfi és nem tudja egyiknek a hangját sem megütni. Szeme, a léleknek ez
a szerve, a mely idáig nem mondott semmit, beszédessé és kifejezővé
válik; növekvő tűz lelkesíti át; legélénkebb tekintetének még megvan a
szent ártatlansága, de nincs meg benne már a régi együgyűség: már
érezni, hogy sokat mondhat, kezdi tudni lesütni a szemét és pirulni;
érzelmessé válik, mielőtt tudná, mit érez; nyugtalan a nélkül, hogy oka
volna rá. Mindez lassacskán állhat be és időt engedhet neked, de ha
élénksége nagyon is türelmetlenné válik, ha fellobbanása dühhé változik,
ha egyik pillanatról másikra felingerlődik és ellágyul, ha ok nélkül
könnyeket ont, ha olyan dolgok közelében, a melyek veszedelmesekké
kezdenek rá nézve válni, az érverése meggyorsul és a szeme fellobban, ha
egy nő keze, a mely az övét érinti, megborzongatja, ha zavarba jön vagy
félénkké válik mellette: Ulysses, oh bölcs Ulysses, vigyázz magadra! A
tömlők, melyeket annyi gonddal bezártál, megnyíltak, a szelek már
kiszabadultak: ne hagyd el egy pillanatra sem a kormányt, vagy el vagy
veszve.

Ez a második születés, a melyről szóltam; ekkor születik az ember igazán
az élet számára, ekkor nem idegen számára semmi emberi. Idáig
gyermekjáték volt a gondoskodásunk, csak most nyer igazi fontosságot. Ez
az a kor, a hol a rendes nevelés végezni szokta és épen ez az, a hol a
miénknek kezdenie kell, de hogy jól kifejtsük ezt az új tervet, vissza
kell térnünk hátrább az idevonatkozó dolgok állásához.

Szenvedélyeink fenntartásunk elsőrendű eszközei; ép oly hiábavaló, mint
a milyen nevetséges vállalkozás, ha el akarjuk őket pusztítani; ez
annyi, mint ha a természetet akarnók békóba szorítani, az Isten művét
megjavítani. Ha Isten azt mondaná az embernek, hogy semmisítse meg a
szenvedélyeket, melyeket beléje oltott, akkor Isten akarva és nem akarva
ellentmondana önmagának. Sohasem rendelt ilyen esztelen dolgot, semmi
hasonló nincs beleírva az emberi szívbe és a mit Isten akar, hogy az
ember megtegyen, nem mondatja neki egy másik ember által, ő maga mondja
neki, a szíve mélyébe írja bele.

Azt tehát, a ki meg akarná akadályozni a szenvedélyek felébredését,
csaknem épen olyan bolondnak találnám, mint azt, a ki meg akarná őket
semmisíteni és azok, a kik idáig azt találták hinni, hogy nekem ez a
tervem, bizonyára nagyon rosszul értettek meg.

De vajjon helyes okoskodás volna-e, abból, hogy az ember természetében
rejlik, hogy szenvedélyei legyenek, azt következtetni, hogy azok a
szenvedélyek, melyeket magunkban érzünk és a melyeket másokban látunk,
mind természetesek? A forrásuk természetes, az igaz, de ezer idegen
patak dagasztotta meg; nagy folyam ez, mely szüntelenül növekszik és a
melyben alig födözhetni fel néhány cseppjét eredeti vizének. Természetes
szenvedélyeink szoros korlátok között mozognak; eszközei
szabadságunknak, arra irányulnak, hogy fentartsanak minket. Mindazok, a
melyek leigáznak és tönkretesznek, máshonnan jutnak belénk; a természet
nem oltja őket belénk, mi sajátítjuk el őket a természet hátrányára.

Szenvedélyeink forrása, a többinek mindnek eredete és kezdete, az
egyedüli, a mely együtt születik az emberrel és nem hagyja el, a míg él:
az önszeretet; kezdetleges, velünk született, minden egyébnél előbb való
szenvedély, a melynek a többiek bizonyos értelemben csak módosulásai.
Ebben az értelemben, ha úgy tetszik, valamennyi természetes. De ezeknek
a módosulásoknak nagyobb része idegen okokból ered, a melyek nélkül
sohasem harapóznának el és maguk ezek a módosulások egyáltalán nem
előnyösek ránk nézve, sőt ártalmasak; megváltoztatják eredeti czéljukat
és saját elvük ellen törnek: akkor jut az ember a természeten kívül és
ellenmondásba kerül önmagával.

Az önszeretet mindig jó, mindig a rendnek megfelelő. Mindenkinek saját
kötelessége lévén saját maga fentartása, gondjainak elseje és
legfontosabbja az és az is kell, hogy legyen, hogy szüntelenül erre
vigyázzon. És hogy vigyázhatna rá, ha nem találná benne legnagyobb
érdekét?

Szeretnünk kell tehát önmagunkat, hogy fennmaradhassunk; jobban kell
szeretnünk magunkat, mint minden más dolgot és ugyanennek az érzésnek
közvetlen következésekép szeretjük azt, a mi fentartásunkra szolgál.
Minden gyermek ragaszkodik a dajkájához: Romulus biztosan ragaszkodott a
nőstény farkashoz, a mely szoptatta. Kezdetben ez a ragaszkodás merőben
gépies. A mi javára válik egy egyén jóllétének, vonzza őt, a mi
ártalmára van, visszariasztja; ez csak vak természeti ösztön. Ezt az
ösztönt érzéssé alakítja át, a ragaszkodást szeretetté, az ellenszenvet
gyűlöletté az ártalmunkra vagy hasznunkra levő nyilvánvaló szándék.
Érzéketlen lények iránt, melyek csak a nekik adott impulsust követik,
nem kél bennünk szenvedély; azok ellenben, a melyektől belső alkatuknál
vagy akaratuknál fogva, jót vagy rosszat várunk, a melyekről azt látjuk,
hogy szabadon hatnak mellettünk vagy ellenünk, hasonló érzéseket
keltenek bennünk azokhoz, a melyeket ők mutatnak. A mi javunkra válik,
azt keressük; a mi javunkra akar válni, azt szeretjük; a mi ártalmunkra
van, azt kerüljük, de a mi ártalmunkra akar lenni, azt gyűlöljük.

A gyermek első érzése az önszeretet, a második pedig, a mely az elsőből
származik: a szeretet azok iránt, a kik közelébe jutnak, mert a
gyöngeségnek abban az állapotában, a melyben van, mindenkit arról a
segítségről és gondoskodásról ismer meg, a melyben részesül. A
ragaszkodás, melylyel dajkája és dadája iránt van, kezdetben csak
szokás. Keresi őket, mert szüksége van rájuk és jól érzi magát náluk; ez
inkább ismeretség, mint jóakarat. Sok időre van szüksége annak
megértésére, hogy nemcsak hasznosak rá nézve, hanem azok is akarnak
lenni és akkor kezdi el őket szeretni.

A gyermek tehát természettől fogva hajlandó a jóindulatra, mert látja,
hogy mindaz, a mi közelébe jut, segítségére hajlandó és mert ennek a
megfigyelésének révén megszokja a faja iránti kedvező érzést; de a mily
mértékben kiterjeszti viszonyait, szükségleteit, aktiv vagy passziv
függőségeit, fölébred benne másokhoz való viszonyainak érzése és
előidézi a kötelességeket és kedvezéseket. Akkor a gyermek
zsarnokoskodó, féltékeny, ravasz, boszuálló lesz. Ha rászorítják az
engedelmességre, nem látja annak hasznosságát, a mit parancsolnak neki,
szeszélynek tulajdonítja, annak a szándéknak, hogy kinozzák és föllázad.
Ha ellenben engedelmeskednek neki, a mint valami ellenáll, mindjárt
lázadást lát benne, a vele szembeszállás szándékát; megveri a széket
vagy az asztalt, mert nem engedelmeskedett neki. Az önszeretet, a mely
csak önmagára tekint, beéri azzal, hogy saját szükségleteink ki vannak
elégítve; az önzés ellenben, a mely összehasonlítja magát, soha sincs
megelégedve és nem is tudna lenni, mert az az érzés, a mikor önmagunkat
elébe tesz a többieknek, azt is követeli, hogy a többiek maguk elébe
tegyenek minket, a mi pedig lehetetlenség. Így keletkeznek a gyöngéd és
szerető szenvedélyek az önszeretetből és így keletkeznek a gyűlöletes és
dühös szenvedélyek az önzésből. Így az embert lényege szerint az teszi
jóvá, hogy kevés a szükséglete és kevéssé hasonlítja össze magát
másokkal; lényege szerint gonoszszá pedig az teszi, hogy sok a
szükséglete és sokat ad a mások véleményére. Ennek az elvnek alapján
könnyű látni, hogyan lehet jóra vagy rosszra irányozni a gyermekek és az
emberek minden szenvedélyét. Igaz, hogy nem tudva mindig egyedül élni,
nehezen maradhatnak mindig jók; ez a nehézség szükségszerűen fokozódik
összeköttetéseikkel és főleg ebben a tekintetben teszik a társadalom
veszedelmei a művészetet és a gondoskodást elkerülhetetlenebbé, hogy
elejét vegyük az emberi szívben annak az elaljasodásnak, a mely új
szükségleteiből keletkezik.

Az embernek megfelelő tanulmány az összeköttetéseinek tanulmánya. A míg
csak fizikai lényében ismeri magát, tanulmányoznia kell önmagát a
dolgokkal való kapcsolataiban; ez egész életének feladata attól a
ponttól fogva, a melyhez most jutottunk.

Mihelyt az embernek társnőre van szüksége, többé már nem elszigetelt
lény, szíve nincs már egyedül. Ezzel megszületik fajával való minden
vonatkozása, szívének minden vonzalma. Első szenvedélye erjedésbe hozza
az összes többieket.

Az ösztön iránya meghatározatlan. Az egyik nem vonzódik a másikhoz; ez a
természet hajlama. A választás, a kedvezés, a személyes ragaszkodás a
műveltség, az előitélet, a szokás műve; időre és ismeretekre van
szükség, hogy képesek legyünk a szeretetre; csak azután szeretünk, hogy
itéltünk, előbb összehasonlítunk s csak aztán kedvezünk. Ezek az
itéletek öntudatlanul alakulnak ki, de azért nem kevésbbé valódiak. Az
igazi szeretet, bármit mondjanak is, mindig becsben fog állni az emberek
előtt, mert bár túlbuzgalma néha félrevezet is, bár nem zárja ki annak
szívéből, a ki érzi, a gyűlöletes tulajdonságokat, sőt elő is idézheti,
mindazáltal tiszteletre méltó tulajdonságokat tételez fel, a melyek
nélkül lehetetlen volna szeretetet érezni. Ez a választás, melyet szembe
szoktak vetni az észszel, mégis belőle származik. Vakká tették Ámort,
mert jobb a szeme, mint a mienk és mert látja azokat a kapcsolatokat is,
melyeket mi nem tudunk észrevenni. Annak számára, a kinek semmiféle
fogalma sincs sem kiválóságokról, sem szépségről, minden nő egyforma jó
volna és a legelőször útjába akadó lenne mindig a leginkább
szeretetreméltó. A szerelem egyáltalán nem a természettől ered, sőt
korlátja és féke hajlamainak; általa történik, hogy kivéve a szerelem
tárgyát, az egyik nem teljesen közönbössé válik a másikra nézve.

A mely kedvezést nyujtunk, ugyanabban kivánunk részesülni; a szerelemnek
kölcsönösnek kell lennie. Hogy az embert szerethessék, szeretetreméltóvá
kell tennie magát; hogy előnyben részesüljön, szeretetreméltóbbnak kell
lennie másoknál, mindenki másnál szeretetreméltóbbá, legalább a szerelem
tárgyának szemében. Ebből keletkeznek az első tekintetek a hozzá
hasonlókra, ebből az első összehasonlítások velük, ebből a versengés, a
vetélkedés, a féltékenység. Az érzéssel csordultig tele szív szereti
kitárni magát; a szerelmes hölgy szüksége után fölkél a jóbarát
szüksége. A ki érzi, mily édes szerettetni, azt kívánja, hogy az egész
világ szeresse és ha mindenki kedvezéseket akar, hogyne volna sok az
elégedetlen. A szerelemmel és barátsággal születnek meg az
egyenetlenkedések, az ellenségeskedés, a gyűlölet. Látom, a mint
fölemelkedik az oly sok különböző szenvedély öléből az előitélet
rendíthetetlen trónján és a buta halandók, alávetve uralmának, csakis
mások véleményére alapítják saját létüket.

Kövessétek nyomon ezeket a gondolatokat és látni fogjátok, honnan nyeri
önzésünk azt a formát, melyet mi természetesnek tekintünk és az
önszeretet, nem lévén többé önmagában befejezett érzés, hogy válik
büszkeséggé a nagy lelkekben, hiúsággá a kicsinyekben és valamennyiben
szüntelenül a felebarátok költségére táplálkozik. A szenvedélyeknek ez a
fajtája, nem lévén csirája a gyermekek szívében, magától nem születhetik
meg benne, csak mi viszszük bele és mindig csak a mi hibánkból
gyökerezik meg benne; de nem így áll a dolog a fiatal ember szívében,
tehetünk, a mit akarunk, megszületnek benne akaratunk ellenére is. Ideje
tehát módszert változtatni.

Kezdjük néhány fontos megjegyzéssel arról a kritikus korról, a melyről
itt szó van. A gyermekkorból a serdülő korba való átmenet nincs annyira
meghatározva a természet által, hogy ne váltakoznék az egyes egyénekben
a temperamentumok szerint és a népekben az éghajlatok szerint. Mindenki
tudja a különbséget, a mely ebben a tekintetben fennáll a meleg és hideg
országok között és mindenki látja, hogy a forró temperamentumok hamarabb
formálódnak, mint a többiek. Az okok dolgában azonban tévedni lehet és
gyakran a fizikumnak tulajdonítani, a mi a morálnak a róvására irandó;
ez korunk filozófiájában a leggyakrabbi tévedések egyike. A természet
tanulságai késlekedők és lassuk, az emberekéi csaknem mindig idő
előttiek. Az első esetben az érzékek fölkeltik a képzelődést, a másikban
a képzelődés kelti fel az érzékeket, koraérett tevékenységet ad nekik, a
mely múlhatatlanul enerválja előbb az egyéneket, majd huzamos időre
terjedve, magát a fajt is. Általánosabb és biztosabb megfigyelés az
éghajlatok hatására vonatkozónál az, hogy a serdülő kor és a nemi ösztön
mindig korábban áll be a művelt és pallérozott népeknél, mint a tudatlan
és barbár népeknél.[78] A gyermekekben különös éleselméjűség van abban,
hogy ki tudják hámozni az illem mindenféle majmoskodása alól a rossz
erkölcsöket, melyeket ellepleznek előlük. A tisztult nyelv, a melyet
eltanultatnak velük, a tisztesség leczkéi, melyekben részesítik őket, a
rejtelmesség fátyla, melyet szemük elé vonni igyekeznek, megannyi
ösztökéje kiváncsiságuknak. A hogy a dolgot csinálni szokták,
nyilvánvaló, hogy a mit állítólag ellepleznek előlük csak arra való,
hogy rátanítsák őket, ez pedig minden tanítás közül, melyben részesítik
őket, a legkevésbé válik hasznukra.

Kérjetek tanácsot a tapasztalattól s meg fogjátok érteni, mennyire
meggyorsítja ez az esztelen módszer a természet művét és tönkreteszi a
tempramentumot. Ez egyik főoka a fajok degenerálódásának a városokban. A
fiatal emberek, időnek előtte kimerülve, kicsinyek maradnak, gyöngék,
rossz szervezetűek, növés helyett öregszenek, mint a hogy a szőlőtő, a
melyen gyümölcsöt termelnek tavaszszal, elfonnyad és kihal, mielőtt
eljönne az ősz.

Bárdolatlan és egyszerű népek közt kellett, hogy lakott légyen az, a ki
tudni akarja, mily késői korig tudja meghosszabbítani a gyermekek
ártatlanságát a boldog tudatlanság. Megható és egyúttal nevetni való
látvány, mikor azt látjuk, hogy a két nem, szívük biztonságára bízva,
meghosszabbítják a serdültség és a szépség koráig a gyermekkor naiv
játékait és már a bizalmasságukkal is kimutatják gyönyöreik tisztaságát.
Mikor aztán ez a szeretetreméltó fiatalság megházasodik, a két
hitvestárs kölcsönösen személyük első zsengéit adván egymásnak, annál
kedvesebbek egymásnak; az egészséges és erőteljes gyermekek sokasága
zálogává lesz az olyan egyesülésnek, a melyet semmi sem változtat meg és
gyümölcse lesz korai éveik tartózkodásának.

Ha az a kor, a melyben az ember megszerzi neme tudatát, ép annyira
különbözik a nevelés eredménye által, mint a természet hatása által,
ebből az következik, hogy ezt a kort siettetni és késleltetni lehet a
szerint a mód szerint, a hogy a gyermekeket neveljük és ha a test abban
a mértékben nyer vagy veszt szilárdsága dolgában, a hogy siettetik vagy
késleltetik ezt a fejlődést, ebből következik az is, hogy mennél jobban
igyekszünk késleltetni, annál többet nyer a fiatal ember izmosság és erő
dolgában. Egyelőre csak a merőben fizikai hatásokról beszélek; hamar
megfogjuk látni, hogy a dolog nem korlátozódik csak erre.

Ezekből a megfontolásokból vonom le az oly gyakran vitatott kérdés
megoldását, vajjon helyes dolog-e idejekorán felvilágosítani a
gyermekeket kiváncsiságuk tárgyairól vagy jobb eltéríteni őket a
dologtól mérsékelt megtévesztésekkel. Én azt hiszem, hogy nem kell sem
az egyiket, sem a másikat tenni. Először is ez a kiváncsiság nem kap
lábra bennük, ha nem adunk nekik rá alkalmat. Tenni kell róla, hogy ne
legyen meg bennük. Másrészt meg az olyan kérdések, a melyekre nem kell
okvetlenül felelni, nem követelik meg, hogy megtéveszszük felőlük a
kérdezőt: többet ér elhallgattatni őket, mint hazugsággal felelni nekik.
A gyermek nem fog nagyon meglepődni ezen a szabályon, ha gondunk volt
arra, hogy közömbös dolgokban hozzászoktassuk. Végül, ha mégis arra
szánjuk magunkat, hogy feleljünk, tegyük ezt a legnagyobb
egyszerűséggel, rejtelmeskedés nélkül, zavar nélkül, mosolygás nélkül.
Sokkal kevesebb a veszély a gyermek kiváncsiságának kielégítésében, mint
felizgatásában.

Válaszaitok legyenek mindig komolyak, rövidek, határozottak és a habozás
látszata nélkül valók. Nem is kell hozzátennem, hogy igazaknak kell
lenniök. Nem lehet a gyermeket rátanítani arra, hogy a felnőtteknek
hazudni veszélyes, a nélkül, hogy éreznők a gyermekeknek való hazudás
még veszedelmesebb voltát. Csak egyetlen egy hazugságon kapja rajta
mesterét a tanítvány s örökre tönkre lehet téve a nevelés gyümölcse.

Bizonyos dolgokról való teljes tudatlanság felel meg talán legjobban a
gyermekeknek; de tudják meg idejekorán azt, a mit lehetetlen örökre
elrejteni előlük. Vagy nem szabad kiváncsiságuknak semmi tekintetben
fölébrednie, vagy ki kell elégíttetnie az előtt a kor előtt, a mikor már
nem veszélytelen. Növendékekkel szemben való eljárástok ebben a
tekintetben sokban függ különleges helyzetétől, a társaságtól, mely
körülveszi, a körülményektől, a melyek közé előreláthatólag kerülhet
stb. Fontos dolog e tekintetben nem bízni semmit a véletlenre és ha nem
vagytok benne biztosak, hogy tizenhat éves koráig tudatlanságban
tarthatjátok a nemek különféleségéről, legyen rá gondotok, hogy
megtanulja tíz éves kora előtt.

Nem szeretem, ha a gyermekekkel nagyon is finom nyelven beszélnek, sem
ha nagy kitéréseket tesznek, a melyekből észrevehetik, hogy el akarják
kerülni a dolgoknak saját nevükön való nevezését. A jó erkölcs ezekben a
dolgokban mindig nagyon egyszerű, ellenben a bűntől bemocskolt képzelet
kényessé teszi a fület és ráviszi, hogy folyton keresse a válogatott
kifejezéseket. A nyers kifejezések következmény nélküliek; a sikamlós
eszméket kell elkerülni.

Ámbár a szemérem természetes tulajdonsága az emberi fajnak, a
gyermekekben természetszerűleg nincs bennük. A szemérem csak a rossznak
ismeretével születik meg és a gyermekekben, a kiknek sem nincs meg, sem
nem volna szabad, hogy meglegyen ez az ismeretük, hogy volna meg az az
érzés, a mely ennek következménye? Beléjük oltani a szemérem és
tisztesség tanítását annyi, mint megtanítani őket arra, hogy vannak
szégyenletes és tisztességtelen dolgok, annyi, mint beléjük oltani a
titkos vágyat ezeknek a dolgoknak a megismerésére. Előbb-utóbb végére
járnak és az első szikra, a mely a képzelődést éri, bizonyosan sietteti
az érzékek felgyuladását. A ki pirúl, az már bűnös, az igazi ártatlanság
nem szégyel semmit.

A gyermekeknek nem ugyanazok a vágyai, mint a felnőtteknek, de ép úgy
alá lévén vetve a tisztátalanságnak, a mely sérti az érzékeket, ép ebből
az alávetettségből vonhatják le az illem ugyanazon leczkéit. Kövessétek
a természet szellemét, a mely ugyanarra a helyre helyezve a titkos
gyönyörök és a tisztátalan szükségletek szerveit, ugyanazokat a
gondoskodásokat rótta rá a különböző életkorokra, hol az egyik, hol a
másik szempontból; a férfira szeméremből, a gyermekre tisztaságból.

Csak egy jó módját látom annak, hogy megőrizzük a gyermekek
ártatlanságát s ez az, hogy mindazok, a kik őt körülveszik, tiszteljék
és szeressék. E nélkül minden tartózkodás, melyet velük szemben
tanusítani igyekszünk, előbb-utóbb megczáfolja magát s egy mosoly, egy
szemhunyorintás, egy vigyázatlan mozdulat megmond nekik mindent, a mit
el akarnánk előlük hallgatni; elég nekik, hogy megértsék, ha
észreveszik, hogy el akarták előlük titkolni. Azoknak a fordulatoknak és
kifejezéseknek az óvatossága, a melyeket az udvarias emberek egymás
között használnak, olyan értelmességet tételez fel a gyermekekről, a
melylyel nem is szabad birniok s ezért egyáltalán nincs helyén velük
szemben; ha azonban igazán tiszteletben tartjuk együgyüségüket, velük
beszélve könnyen megtaláljuk a kifejezéseknek azt az egyszerűségét, a
mely hozzájuk illik. Van bizonyos naiv nyelv, a mely jól áll és tetszik
az ártatlanságnak: ez az az igazi hang, a mely eltéríti a gyermeket a
veszedelmes kiváncsiságtól. Ha egyszerűen szólunk velük mindenről, nem
is engedjük bennük feltámadni a gyanut, hogy több mondani valónk is
lehet a számukra. Ha a durva szavakhoz hozzáfűzzük a nekik megfelelő
kellemetlen képzeteket, ezzel elfojtjuk a képzelődés első tüzét; nem
tiltjuk meg nekik, hogy ezeket a szavakat kiejtsék és ezek az eszmék
meglegyenek bennük, de a nélkül, hogy gondolna rá, beleoltjuk az undort
felidézésük iránt. És mennyi zavartól menti meg ez a naiv szabadság
azokat, a kik szívükben rejtik és mindig azt mondják, a mit mondani kell
és mindig úgy mondják, a hogy érezték.

Hogy lesznek a gyermekek? Kényes kérdés, a mely elég természetszerűen
ötlik fel a gyermekben és a melyre az ügyetlen vagy okos választól függ
néha egész életüknek erkölcse és egészsége. A legrövidebb mód, a melyet
egy anya elképzelhet, hogy kisegítse magát a nélkül, hogy rá kelljen
szednie a fiát, az, hogy hallgatást parancsol neki. Ez jó lenne, ha
mindjárt kezdettől fogva hozzászoktatták volna közömbös kérdésekben és
ha nem gyanítana semmi rejtelmességet ebben az új hangban. De az anyák
ritkán hagyják ennyiben. _Ez a házas emberek titka_, – mondják a fiúnak
– _kis fiúknak nem szabad ilyen kiváncsiaknak lenniök_. Ez bizonyára
nagyon jó arra, hogy kisegítse az anyát zavarából; de tudnia kell, hogy
a kis fiút izgatja ez a megvető modor és nem fog addig egy pillanatra
sem nyugodni, a míg nem tudta ki a házas emberek titkát és elég hamar ki
is fogja tudni.

Legyen szabad felhoznom egy nagyon elütő választ, a melyet ugyanarra a
kérdésre hallottam és a mely annál inkább felötlött nekem, mert egy
beszédében és modorában egyaránt szemérmetes nőtől eredt, a ki azonban
fiának java és az erény kedvéért lábbal tudta taposni a megszólástól és
a csufondárosok hiábavaló fecsegésétől való félelmet. Nem sokkal azelőtt
a fiú vizeletével egy kis követ adott ki magából, a mely megsértette az
uretráját; a baj azonban elmúlt s ő meg is feledkezett róla. _Mama_, –
mondta a kis hebehurgya, – _hogy lesznek a gyermekek? Édes fiam_, –
felelt az anya habozás nélkül, – _a nők vizelik ki őket olyan
fájdalmakkal, melyek sokszor életükbe kerülnek_. Nevessenek rajta a
bolondok, botránkozzanak meg a buták; de kérdezzék meg maguktól a
bölcsek, tudtak volna-e ennél okosabb és jobban czélravezető feleletet
találni.

A természetes és a gyermek előtt ismeretes szükséglet képzete eltéríti a
rejtelmes folyamat gondolatát. A fájdalom és halál hozzájáruló képzetei
beborítják a szomorúság fátyolával, a mely lehűti a képzelődést és
elfojtja a kiváncsiságot; minden a szülés következményeire, nem pedig
okaira téríti a gondolatot. Az emberi természet gyöngeségei, a visszás
tárgyak, a szenvedés képei, ezek azok a felvilágosítások, a melyekre ez
a felelet vezet, ha a visszataszító benyomás, melyet kelt, megengedi a
gyermeknek, hogy tovább kérdezze őket. Honnan volna alkalma keletkezni a
vágyak nyugtalanságának az így irányított beszélgetésből? És mégis
látjátok, hogy az igazság nem sértetett meg és hogy nem volt szükség
felvilágosítás helyett félrevezetni a növendéket.

Gyermekeitek olvasnak: olvasmányaikból olyan ismereteket szereznek,
melyekkel nem bírnának, ha nem olvastak volna. Mialatt tanulnak,
képzelődésük felgyullad és megélesedik a tanulószoba csendjében. Ha a
világban élnek, különös beszédmódot hallanak, olyan példákat látnak,
melyek meglepik őket; olyan jól meggyőzték őket, hogy ők is emberek,
hogy mindenben, a mit a felnőttek tesznek, azt keresik, miképen illenék
ő hozzájuk, mások tettei mintául kell hogy szolgáljanak nekik, mikor
mások itéletei törvényekül szolgálnak nekik. A cselédek, a kik függnek
tőlük s a kiknek következőleg érdekük, hogy tessenek nekik, kedvükben
járnak a jó erkölcsök rovására; a kikapós nevelőnők négy éves korukban
olyan beszédeket folytatnak velük, a milyeneket a legszemérmetlenebb
személy se merne mondani nekik tizenöt éves korukban. Ők elfelejtik
hamar, a mit mondtak a gyermeknek, de ez nem felejti el, a mit hallott.
Az illetlen beszédek készítik elő a kicsapongó erkölcsöket; a feslett
inas teszi a gyermeket fajtalanná és az egyiknek titka biztosítékául
szolgál a másikénak.

A korának megfelelően nevelt gyermek egyedül áll. Nem ismer más
ragaszkodást, mint a megszokásból folyót; úgy szereti a nővérét, mint a
zsebóráját és a barátját, mint a kutyáját. Nem érzi magát semmiféle
nemből, semmiféle fajból valónak: a férfi és a nő egyformán idegen rá
nézve, abból, a mit tesznek s a mit mondanak, semmit sem vonatkoztat
magára; nem látja és nem hallja vagy nem figyel rá, a beszédjük nem
érdekli jobban, mint a példájuk: mindez nem neki való. Ez nem
mesterséges megtévesztés, melyet beleoltanak, hanem természetszerű
tudatlanság. Eljön az idő, a mikor ugyanannak a természetnek gondja lesz
rá, hogy felvilágosítsa növendékét és csak akkor juttatta abba a
helyzetbe, hogy koczkázat nélkül vegye hasznát a leczkéknek, melyeket ad
neki. Íme, az alapelv; a szabályok részletei nem tartoznak tárgyamhoz és
azok az eszközök, a melyeket más tárgyak dolgában ajánlok, mintául
szolgálhatnak erre nézve is.

Ha rendet és szabályt akartok teremteni a keletkező szenvedélyekben,
tágítsátok ki az időközt, melyen belül kifejlődnek, hogy legyen idejük
elrendezkedni a szerint, a hogy születnek. Akkor nem egy ember rendezi
el őket, hanem maga a természet, a ti dolgotok nem egyéb, mint hogy
engedjétek, hadd intézze el a munkáját. Ha növendéketek egyedül volna,
nem volna semmi tenni valótok; de minden, a mi körülveszi, felizgatja
képzelődését. Az előitéletek áradata magával ragadja: hogy
visszatarthassuk, ellenkező irányba kell szorítani. Az érzés kell hogy
fékezze képzelődését és az ész el kell, hogy hallgattassa az emberek
véleményét. Minden szenvedély forrása az érzékiség; a képzelődés
határozza meg irányukat. Minden tény, a mely érzi kapcsolatait,
szükségszerűen felizgatódik, a kapcsolatai megváltoznak és ha
természetének megfelelőbbeket képzel vagy vél képzelni magának. Ezek a
képzelődés tévedései, melyek bűnökké változtatják minden véges lény
szenvedélyeit, még az angyalokéit is, ha ugyan vannak szenvedélyeik;
mert tudniok kellene minden lény természetét, hogy tudhassák, milyen
kapcsolatok felelnek meg legjobban az övéknek.

Íme, tehát minden emberi bölcseség sommája a szenvedélyek irányításában:
1. érezni az ember igazi kapcsolatait a fajban ép úgy, mint az egyénben,
2. ezek szerint a kapcsolatok szerint szabályozni a léleknek minden
indulatát.

De ura-e az ember szenvedélyeinek úgy, hogy indulatait ilyen vagy olyan
kapcsolatok szerint szabályozza? Kétségkívül, ha képes rá, hogy
képzelődését erre vagy arra a tárgyra irányítsa vagy hogy ezt vagy azt a
szokását vegye fel. Máskülönben itt nem annyira arról van szó, a mit az
ember magamagával tehet, mint inkább arról, a mit mi tehetünk
tanítványunkkal azoknak a körülményeknek megválogatása által, a melyek
közé helyezzük. Ha kifejtjük azokat az eszközöket, melyek alkalmasak
arra, hogy megtartsák a természet rendjében, akkor eleget mondhatunk
arra vonatkozólag, hogy mikép léphet ki belőle.

A míg érzékisége a maga egyéniségére marad korlátozva, addig a
cselekedeteiben nincs semmi erkölcsiség; csak a mikor önmagán túl kezd
terjeszkedni, veszi fel a jónak és rossznak előbb az érzését, aztán a
fogalmát, a mely valódi emberré alakítja, fajának lényeg szerinti
tagjává. Ehhez az első ponthoz kell tehát fűzni megfigyeléseinket.

Ezek nehezek annyiban, mert hogy megtehessük őket, el kell vetnünk
azokat a példákat, melyek szemünk előtt vannak és keresnünk kell azokat,
a melyekben a fokozatos fejlődés a természetnek megfelelőleg mutatkozik.

Jó modorú, udvarias, művelt gyermek, a ki csak arra vár, hogy módjában
legyen alkalmazni azokat az időelőtti ismereteket, melyeket szerzett,
sohasem téved abban, hogy mely időpontban lesz ez neki módjában. Sőt nem
is várja meg, hanem sietteti; időelőtti erjedésbe hozza vérét; jóval
előbb tudja, mi kell hogy vágyainak czélja legyen, semmint ezeket a
vágyakat érezné. Nem a természet izgatja, hanem ő tesz erőszakot a
természeten s mikor ez férfivá teszi, nincs már számára semmi tanulni
valója; gondolatában már rég férfi volt, mielőtt valóban azzá lett
volna.

A természet igazi menete fokozatosabb és lassúbb. Lassankint
nekitüzesedik a vér, a szellemek megérlelődnek, a temperamentum
kialakul. A bölcs munkásnak, a ki az üzemet vezeti, gondja van rá, hogy
tökéletesítse összes eszközeit, mielőtt működésbe hozná őket: hosszas
nyugtalanság előzi meg az első vágyakat, hosszas tudatlanság vezeti őket
tévelygésben, az ember vágyik a nélkül, hogy tudná, mire. A vér erjed és
izgul, az élet túltengése tör kifelé. A szem fölélénkül és végig
vizsgálja a többi lényeket: az ember kezd érdeklődni azok iránt, a kik
körülveszik, kezdi érezni, hogy nem arra született, hogy egyedül éljen;
így nyílik meg a szív az emberi vonzalmak számára és képessé lesz a
ragaszkodásra.

Az első érzés, a melyre a gondosan nevelt ifjú fogékony, nem a szerelem,
hanem a barátság. Fejledező képzelődésének első nyilvánulása az, hogy
megtanulja, hogy vannak hozzá hasonlók s a faj előbb hat rá, mint a nem.
Ez tehát az ártatlanság meghosszabbításának másik előnye: hogy az
ébredező érzékiség arra használtatik fel, hogy elhintessenek a serdülő
ifjú szívébe a humanitás első magvai. Annál becsesebb előny, mert ez az
élet egyetlen ideje, a mikor az ilyen törekvéseknek igazi sikere lehet.

Mindig azt láttam, hogy a korán romlott s a nőknek és a tobzódásnak
kiszolgáltatott emberek embertelenek és kegyetlenek; a temperamentum
felfortyanása türelmetlenné, bosszúállóvá, dühössé teszi őket: a
képzeletük, eltelve egyetlen tárgygyal, elfordul minden egyébtől; nem
ismernek sem könyörületet, sem irgalmasságot, fel tudnák áldozni
apjukat, anyjukat, az egész világot legkisebb élvezetüknek. Ellenkezőleg
a boldog egyszerűségben nevelkedett embert a természet első rezdülései a
gyöngéd és szeretetteljes szenvedélyek felé vezetik; részvétteljes
szívét megindítja embertársainak szenvedése, remeg az örömtől, mikor
pajtását viszontlátja, karja gyöngéd ölelésre tárul, szeme a
meghatottság könnyeit tudja ontani; szégyennek érzi, ha nem nyerte meg a
rokonszenvet, megbánást érez, ha megbántott valakit. Ha vérének
fellobbanó tüze élénkké, hevessé, hirtelen haragúvá teszi, egy
pillanattal később látni szívének minden jóságát megbánásának
kitörésében; sír, nyög a sérelem miatt, melyet okozott, a saját vérével
fizetné meg azt a vért, a melyet ontott, egész fellobbanása elcsitúl,
egész büszkesége megalázkodik hibájának érzése előtt. Ha őt magát sértik
meg, legnagyobb fölháborodásában is lefegyverzi egy bocsánatkérés, egy
szó; ép oly nyiltszívűen bocsátja meg mások hibáját, mint a hogy a
magáét jóvá teszi. A fiatalság nem a kora sem a bosszúállásnak, sem a
gyűlöletnek; a könyörületnek, a kegyelmességnek, a nagylelkűségnek a
kora. Igen, ezt állítom és nem félek tőle, hogy a tapasztalás megczáfol;
egy gyermek, a ki nem született rossznak és a ki megőrizte ártatlanságát
húsz éves koráig, ebben a korban a legnagylelkübb, a legjobb, a
legszeretőbb és legszeretetreméltóbb ember a világon. Meghiszem, hogy
effélét még nem mondtak nektek: a ti filosofusaitoknak, a kik a
kollégiumok minden romlottságában nevelkedtek, eszükben sincs, hogy ezt
tudják.

Az embert gyöngesége teszi káros szelleművé; közös nyomoruságaink
vezetik szívünket a humanitáshoz; ha nem volnánk emberek, nem tartoznánk
neki semmivel. Minden ragaszkodás az önmagában való elégtelenség jele;
ha egy embernek sem volna az előbbire szüksége, eszébe se jutna arra
gondolni, hogy egyesüljön velük.[79] Így születik meg magából
gyöngeségünkből törékeny boldogságunk. Az igazán boldog lény magányos
lény; csak egyedül Isten élvez tökéletes boldogságot; de közülünk kinek
van róla fogalma? Ha volna véges lény, a mely elegendő volna önmagának,
miben telhetne gyönyörűsége a mi fogalmaink szerint? Egyedül volna,
boldogtalan volna. Nem birom elképzelni, hogy a kinek nincs semmire
szüksége, szerethessen valamit; nem birom elképzelni, hogy a ki nem
szeret semmit, boldog lehessen.

Ebből az következik, hogy embertársainkhoz nem annyira gyönyöreik, mint
inkább szenvedéseik érzése által ragaszkodunk, mert ebben jobban látjuk
természetünk azonosságát és az ő irántunk való ragaszkodásuknak
biztosítékait. Ha közös szükségleteink érdek-közösségbe juttatnak, közös
szenvedéseink érzelmi közösséget keltenek. A boldog ember látása nem
annyira szeretetet, mint inkább irigységet kelt a többiekben, könnyen
azzal vádolhatják, hogy olyan jogot bitorol, a mely nem illeti meg, a
mikor kizárólagos boldogságot szerez magának s önzésünk szenved még az
által is, hogy érezteti velünk, hogy ennek az embernek nincs ránk
szüksége. De kinek nem esik meg a szíve a boldogtalanon, a kit szenvedni
lát? Ki ne szeretné megszabadítani bajaitól, ha ez nem kerülne a
jókívánságnál egyébbe? Hamarabb képzeljük magunkat a boldogtalan
helyébe, mint a boldog emberébe; érezzük, hogy a két állapot egyike
közelebbről érint bennünket, mint a másika. A szánakozás édes, mert a
mikor a szenvedő helyébe képzeljük magunkat, e mellett érezzük azt a
gyönyört, hogy nem szenvedünk úgy, mint ő. Az irigység keserű dolog,
mert a boldog ember látása által az irigykedő épen nem jut az ő helyébe,
ellenben bánkódást kelt benne, hogy ő nem az. Úgy tűnik fel, mintha az
egyik fölmentene minket azok alól a bajok alól, a melyekben szenved, a
másik pedig megfoszt minket azoktól a jóktól, a melyeket élvez.

Ha fel akarjátok tüzelni és táplálni egy fiatal ember szívében a
keletkező érzékenység rezdüléseit s a jellemét a jótékonyság és a jóság
felé akarjátok fordítani, ne erjeszszétek benne a büszkeséget, a
hiúságot, az irigységet az emberek csalékony boldogsága által, ne
tárjátok korán szeme elé az udvarok pompáját, a paloták ragyogását, a
látványosságok vonzó erejét, ne vezessétek a társaságokba, a ragyogó
gyülekezetekbe, ne mutassátok neki a nagy társaság külső képét, mielőtt
abba a helyzetbe nem hoztátok, hogy ezeket saját értékük szerint tudja
megbecsülni. Megmutatni neki a világot, mielőtt megismerné az embereket,
ez nem annyit tesz, mint formálni őt, hanem annyit, mint megrontani; nem
annyi, mint oktatni, hanem annyi, mint megtéveszteni.

Az emberek természetüknél fogva sem nem királyok, sem nem főurak, sem
nem udvaronczok, sem nem gazdagok; valamennyien meztelenen és szegényen
születtek, valamennyien alá vannak vetve az élet nyomorúságainak, a
bánatnak, a bajoknak, a szükségleteknek, a mindenféle fájdalmaknak;
végül mind halálra vannak ítélve. Valóság szerint ez az ember; ez alól
senki halandó nincs kivéve. Kezdjétek tehát azon, hogy az emberi
természetből azt tanulmányozzátok, a mi benne tőle elválaszthatatlan, a
mi leginkább alkatrésze az embernek.

Tizenhat éves korában az ifjú tudja, mit tesz az, szenvedni, mert maga
is szenvedett, de alig tudja még, hogy más lények szintén szenvednek; az
érzés nélküli látás még nem tudás és a mint százszor mondtam, a gyermek
nem kívánja elképzelni, a mit mások éreznek, csak a saját bajait ismeri;
de mikor az értékek első kifejtése fellobbantja benne a képzelet tüzét,
elkezdi embertársaiban is érezni magát, felindulni panaszaikon és
szenvedni fájdalmaik miatt. Akkor kell, hogy a szenvedő emberiség
szomorú látványa meghozza szívébe az első megindulást, a melyet valaha
érzett.

Ha ezt a pillanatot nem könnyű észrevenni gyermekeitekben, kit okoltok
érte? Oly korán kitanítottátok őket, hogy játszszanak az érzéseikkel,
oly korán megtanítottátok az érzések nyelvére, hogy mindig ugyanazon a
hangon beszélve, magatok ellen fordítják leczkéiket és nem engednek
nektek semmi módot annak megitélésére, hogy mikor nem hazudnak többé,
hanem elkezdik érezni, a mit mondanak. De nézzétek Emilemet: addig a
korig, a meddig mostanáig vezettem, sem nem érzett, sem nem hazudott.
Mielőtt tudta volna, mit tesz az, szeretni, nem mondta senkinek:
_szeretlek;_ nem írták neki elő, mikép kell magát az apja, anyja vagy
nevelője betegszobájában viselnie; nem mutatták meg neki, mikép kell
szenvelegni azt a szomorúságot, a melyet nem érez. Nem tesz úgy, mintha
sírna bárkinek a halálán is, mert nem tudja, mit tesz az, meghalni.
Ugyanaz az érzéketlenség, a mely a szívében van, megvan a modorában is.
Közömbös minden iránt, a mi rajta kívül esik, mint minden más gyermek,
nem érdeklődik semmi iránt; mindössze abban különbözik a többi
gyermekektől, hogy nem akar úgy tünni fel, mintha érdeklődnék, mert nem
olyan képmutató, mint ők.

Emil keveset elmélkedett az érzékeny lényekről s így későn fogja
megtudni, hogy mi a szenvedés és a halál. A panaszok és
fájdalomkiáltások fogják majd felizgatni belsejét, a folyó vér
látványára elfordítja szemeit, a haldokló állat vonaglása valami
szorongást kelt benne, mielőtt tudná, honnan erednek ezek a
felindulások. Ha buta és barbár maradt volna, akkor ezeket nem érezné,
ha tanultabb volna, ismerné a forrásukat; nagyon is sok eszmét
hasonlított össze arra, hogy ne érezzen semmit és nem eleget arra, hogy
megértse, a mit érez.

Igy támad a részvét, az első relativ érzés, a mely a természet rendje
szerint érinti az emberi szívet. Hogy érző és részvétteljes legyen,
tudnia kell a gyermeknek, hogy vannak hozzá hasonló lények, a melyek
érzik, a mit ő érez, a kik érzik azokat a fájdalmakat, melyeket ő érzett
és olyanokat, a melyekről fogalmának kell lennie, mert esetleg maga is
érezheti még őket. Valóban, hogy indulhatnánk fel a részvéttől, ha nem
az által, hogy önmagunkon kívül helyezzük és azonosítjuk magunkat a
szenvedő állattal, úgyszólván kilépve saját énünkből s az övét öltve
fel? Csak annyit szenvedünk, a mennyit, úgy véljük, ő szenved; nem
önmagunkban, hanem ő benne szenvedünk. Így tehát senki sem válik érzővé
előbb, mintsem a képzelete fölelevenedik és kezdi őt kiemelni önmagából.

Hogy ezt a keletkező érzékenységet föltüzeljük és tápláljuk, hogy
vezessük és kísérjük természetes hajlamában, mi egyebet kell tennünk,
mint hogy a fiatal embernek tárgyakat tartunk elébe, a melyeken szívének
kifelé ható ereje nyilvánulhat, melyek kitágítják, kiterjesztik más
lényekre, a melyek mindenütt megtaláltatják őt önmagán kívül; ellenben
gondosan eltávolítjuk azokat, a melyek megszűkítik, összetömörítik és
feszültté teszik az emberben az ént; vagyis más szóval feltüzeljük benne
a jóságot, az emberiességet, a könyörületességet, a jótékonyságot,
mindazokat a vonzó és szelid szenvedélyeket, melyek természettől fogva
tetszenek az embernek és megakadályozzuk az irigységnek, a kapzsiságnak
és gyűlöletnek s mindazoknak a visszataszító és kegyetlen
szenvedélyeknek a megszületését, melyek úgyszólván nemcsak semmivé
teszik az érzékenységet, hanem negativvá is és kinzóivá válnak annak, a
ki érzi őket.

Azt hiszem, az összes előző elmélkedéseket két vagy három szabatos,
világos és könnyen felfogható tételben foglalhatom össze.


Első tétel.

_Nem természete az emberi szívnek, hogy olyan emberek helyébe képzelje
magát, a kik nálunknál boldogabbak, hanem csak olyanokéba, a kik
sajnálatraméltóbbak._

Ha ez alól a szabály alól kivételeket találunk, ezek inkább
látszólagosak, mint reálisak. Igy tehát az ember nem képzeli magát annak
a gazdagnak vagy nagyúrnak a helyébe, a kihez csatlakozik; még ha
őszintén csatlakozik is, akkor sem tesz egyebet, mint hogy kisajátítja a
maga számára jólétének egy bizonyos részét. Néha szeretjük, a mikor
szerencsétlen, de a míg jól megy a dolga, nincs igazi barátja,
legfeljebb az, a ki nem engedi magát a látszattól megtéveszteni és a ki
inkább bánja, mint irigyli jólléte daczára.

Bizonyos életbeli helyzetek meghatják az embert, mint például a mezei és
pásztorélet. E derék boldog emberek látásának varázsát nem mérgezi meg
az irigység, igazán érdeklődünk irántuk. Miért van az? Mert érezzük,
hogy módunkban áll alászállani a béke és ártatlanság ez állapotába,
élvezni ugyanazt a boldogságot; olyan alászállás ez, a mely csak
kellemes eszmékkel tölt el, mert csak akarni kell, hogy élvezhessük.
Mindig élvezetet szerez, látni az embernek saját lehetőségeit, szemlélni
saját javát, még akkor is, ha nem akarja hasznát venni.

Ebből az következik, hogy ha egy fiatal embert az emberiességre akarunk
rávezetni, a helyett hogy mások ragyogó sorsát bámultatnók vele, inkább
árnyoldalairól kell azt neki megmutatni és félelmet kelt benne kelteni
iránta. Akkor nyilvánvaló következésképen meg kell hogy törje az útját a
boldogsághoz a nélkül, hogy bárkinek is a nyomába lépne.


Második tétel.

_Csak azok miatt a bajok miatt sajnálunk mást, a melyek ellen azt
hiszszük, magunk sem vagyunk biztosítva._

  Non ignara mali, miseris succurrere disco.

                            Aeneis. I. 634.

Nem tudok semmi olyan szépet, semmi olyan mélyet, semmi olyan meghatót,
semmi olyan igazat, mint ez a vers.

Miért könyörület nélkül valók a királyok alattvalóik iránt? Mert sohasem
számítják magukat embereknek. Miért olyan ridegek a gazdagok a szegények
iránt? Mert nem félnek tőle, hogy maguk is szegények lesznek. Miért veti
meg annyira a nemesség a népet? Azért, mert a nemes emberből sohasem
lesz polgárember. Miért emberségesebbek, vendégszeretőbbek általában a
törökök, mint mi? Azért, mert teljesen önkényes uralmukban az egyesek
nagysága és vagyona mindig kétséges és ingadozó lévén, nem tekintik a
lealacsonyodást és a nyomort maguktól idegen dolognak;[80] mindenki
olyanná lehet holnap, mint a kin ma segít. Ez a gondolat, a mely
minduntalan visszatér a keleti regényekben, valami megható elemet vegyít
olvasásukba, a mi nincs meg a mi száraz morálunknak egész készletében.

Ne szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy a maga dicsősége magaslatáról
lenézze a szerencsétlenek szenvedését, a nyomorgók munkáját és ne
reméljétek, hogy megszánja őket, ha úgy tekinti őket, mint magától
idegeneket. Értessétek meg jól vele, hogy azoknak a boldogtalanoknak a
sorsa az övé is lehet, hogy minden bajuk lábai alatt leselkedik, hogy
egy előreláthatatlan és elkerülhetetlen esemény egy pillanatról a
másikra beléjük merítheti. Tanítsátok meg, hogy ne számítson sem a
születésére, sem a gazdagságára, mutassátok meg neki a szerencse minden
forgandóságát; keressétek ki azoknak az embereknek mindig gyakori
példáját, a kik nálánál magasabb helyzetből alább buktak ezeknél a
szerencsétleneknél; az most nem tartozik a kérdésre, hogy a maguk
hibájából-e vagy nem; hiszen tudja-e egyáltalán a gyermek, mi a hiba? Ne
térjetek el soha ismereteinek rendjétől és csak azoknak az ismereteknek
során világosítsátok fel, melyek felfogása körén belül esnek; nem
szükséges nagyon tudósnak lennie, hogy érezze, hogy minden emberi
bölcseség sem tudja neki megmondani, eleven volt-e egy bizonyos órában
vagy sem, nem fogja-e még az éjszaka beállta előtt a fogát csikorgatni
vesefájdalmai közben; gazdag lesz-e vagy szegény egy hónap mulva; nem
fog-e egy éven belül evezni bikacsök alatt az algiri gályákon. Mindenek
fölött pedig ne mondjátok neki mindazt hidegen, mint a katekizmus; hadd
lássa, hadd érezze az emberi bajokat; reszkettessétek meg, rémítsétek
meg képzeletét azokkal a veszedelmekkel, melyekkel minden ember szünet
nélkül körül van véve; hadd lássa maga körül mindazokat a meredélyeket
és a mikor hallgatja, a mint őket leírjátok, símuljon szorosabban
hozzátok attól féltében, hogy beléjük esik. Azt vethetitek ellenem, hogy
ezzel félénkké és gyávává teszszük. Meg fogjuk látni a következőkben; de
most egyelőre tegyük emberségessé; ez mindenek fölött a fontos dolog
számunkra.


Harmadik tétel.

_A szánalom, amelylyel másvalaki baja iránt viseltetünk, nem igazodik a
baj mennyisége szerint, hanem a szerint az érzés szerint, amelylyel azok
iránt viseltetünk, a kik szenvednek benne._

Csak annyira sajnálunk egy szerencsétlent, a mennyire sajnálatraméltónak
tartja magát nézetünk szerint ő maga. Bajaink fizikai érzése
korlátozottabb, mint a mennyire látszik, de az emlékezet által, a mely
érezteti velünk folytonosságukat s a képzelet által, a mely kiterjeszti
őket a jövőre, lesznek a bajok szánalomraméltókká. Ez, azt hiszem egyike
azoknak az okoknak, a melyek jobban megkeményítenek minket az állatok,
mint az emberek bajai iránt, ámbár a közös érzékenység által velük is ép
úgy közösséget kellene tartanunk. Alig sajnáljuk a taligás lovát
istállójában, mert nem teszszük fel róla, hogy mialatt a szénáját eszi,
gondol azokra az ostorcsapásokra, melyeket kapott és a fáradalmakra,
melyek várnak rá. Még kevésbbé sajnáljuk a birkát, melyet legelni
látunk, holott tudjuk, hogy nemsokára el fogják metszeni a nyakát, mert
úgy véljük, hogy nem látja előre a maga sorsát. Ugyanúgy terjed ki ez az
érzéketlenségünk az emberekre is; a gazdagok azzal vigasztalják magukat
a rossz miatt, a mit az emberekkel tesznek, hogy ostobábbaknak hiszik
őket, semmint ezeket a bajokat érezni tudnák. Általában én a szerint
mérem azt az értéket, a melyet mindenki felebarátai boldogságának
tulajdonít, hogy milyen értéket tulajdonít nekik maguknak. Természetes,
hogy az ember könnyedén veszi azoknak az embereknek a boldogságát, a
kiket megvet. Ne csodáljátok tehát, ha a politikusok olyan megvetéssel
beszélnek a népről, sem hogy a legtöbb filozofus annyira igyekszik az
embert gonosznak tüntetni fel.

A népből áll az emberi nem; a mi nem nép, az oly csekély számú, hogy nem
is érdemes számba venni. Az ember minden társadalmi osztályban ugyanaz;
ha ez így van, akkor a legnépesebb osztályok érdemlik a legtöbb
tiszteletet. A gondolkozó előtt az összes polgári megkülönböztetések
elenyésznek; ugyanazokat a szenvedélyeket, ugyanazokat az érzéseket
látja a béreslegényben, mint a hírneves férfiúban, nem lát rajtuk egyéb
különbséget, mint a nyelvüket, a többé-kevésbbé mesterkélt szinezetet és
ha van valami lényeges különbség köztük, akkor azok javára szól, a kik a
legjobban tudnak tettetni. A nép olyannak mutatja magát, a milyen és nem
szeretetreméltó; a nagyvilági embereknek azonban tettetniök kell; ha
olyanoknak mutatnák magukat, a milyenek, borzalmat keltenének.

Ugyanakkora adag boldogság és szenvedés van – mondják még bölcseink –
minden társadalmi osztályban. Ez ép oly gyászos, mint a milyen
tarthatatlan tétel, mert ha mindenki egyformán boldog, mi szükségem van
bárkivel is törődni? Maradjon mindenki, a hogy van; a rabszolgával
bánjanak rosszul, a beteg szenvedjen, a koldus senyvedjen el, nincs
semmi nyereségük benne, ha megváltozik a helyzetük. Felsorolják a gazdag
szenvedéseit és rámutatnak hiú örömeinek ürességére. Mily durva
szofizma! A gazdag szenvedései nem következnek helyzetéből, de belőle
magából, a ki helyzetével visszaél. Ha még szerencsétlenebb volna, mint
a szegény, nem méltó a sajnálatra, mert bajai a saját művei és csak
rajta múlik, hogy boldog legyen. A szerencsétlen szenvedése azonban az
állapotából folyik, a ránehezedő sors kegyetlenségéből. Nincs az a
megszokás, a mely le tudná venni róla a fáradság, a kimerültség, az
éhség fizikai esetét; sem okosság, sem bölcsesség nem használ neki
semmit, hogy kiemelje a helyzetéből folyó bajokból. Mit nyer azzal
Epiktetes, ha előre látja, hogy a gazdája eltöri az ő lábát? Ezzel talán
kevésbbé töri el? A baján felül megvan neki még az előrelátás baja is.
Ha a nép olyan eszes volna, mint a milyen ostobának tartjuk, vajjon
ezért mit tehetne mást, mint a mit tesz? Tanulmányozzátok az ebből a
rendből való embereket és látni fogjátok, hogy más nyelven bár, de
ugyanannyi szellem és több józan ész van bennük, mint ti bennetek.
Tiszteljétek a fajtátokat; gondoljátok meg, hogy lényegileg a népek
sommájából áll, hogy ha kivennék is belőle az összes királyokat és az
összes filozófusokat, ezt alig lehetne észrevenni és a dolgok akkor sem
mennének rosszabbul. Egy szóval tanítsátok meg tanítványotokat szeretni
az összes embereket, még azokat is, a kik nem válnak az emberiség
becsületére; gondoskodjatok róla, hogy ne csatlakozzék egyik osztályhoz
sem, hanem találja fel magát minden osztályban; beszéljetek előtte az
emberi nemről gyöngédséggel, sőt szánalommal, de sohasem megvetéssel.
Ember, ne becstelenítsd meg az embert.

Ezeken és más hasonló utakon, melyek ugyancsak ellenkezők a taposott
utakkal, kell belehatolni a serdülő ifjú szivébe, hogy ott felszítsuk a
természet első rezzenéseit, hogy ezeket kifejleszszük és az
embertársakra kiterjeszszük; a mihez még hozzáteszem, hogy fontos dolog
ezekhez a rezzenésekhez a lehető legkevesebb személyes érdeket
hozzávegyíteni, mindenek fölött semmi hiúságot, semmi vetélkedést, semmi
dicsvágyat, semmit azokból az érzésekből, melyek arra kényszerítenek,
hogy a többiekkel összehasonlítsuk magunkat, mert ezek az
összehasonlítások sohasem mennek végbe a gyűlölet bizonyos érzése nélkül
azok iránt, a kik elsőbbségünket elvitatják, ha csak a saját
önbecsülésünkben is. Akkor vagy elvakultnak kell lenni, vagy
felingerlődni, gonosztevőnek vagy ostobának lenni; igyekezzünk elkerülni
ezt az alternativát. Ezek az oly veszedelmes szenvedélyek előbb-utóbb
föltámadnak, úgymondják, akaratunk ellenére is. Nem tagadom; minden
dolognak megvan a maga ideje és helye; én csak azt mondom, hogy nem kell
feltámadásukat elősegíteni.

Ez annak a módszernek a szelleme, a melyet az ember elő kell hogy írjon
magának. Ebben a példák és a részletek haszontalanok, mert itt kezdődik
a jellemek csaknem végtelen elkülönböződése és mert minden példa, a
melyet felhozhatnék, százezer közül legfeljebb egyre illenék. Ebben a
korban kezdődik az ügyes nevelő igazi megfigyelői és nevelői szerepe is,
a ki tudja a módját, hogy kell a sziveket vizsgálni, mikor formálásukon
dolgozik. A míg a fiatal ember még nem gondol tettetésre és ezt még meg
sem tanulta, akármily tárgyat nyujtunk is elébe, modoráról, szemeiről,
mozdulatairól látjuk a benyomást, a melyet róla nyer; látjuk arczán
lelkének minden mozdulatát; kémlelésük által megtanuljuk ezeket előre
látni és végre aztán irányítani.

Általános tapasztalat, hogy a vér, a sebesülések, a fájdalomkiáltások, a
fájdalmas operácziók előkészületei és mindaz, a mi a szenvedés tárgyait
állítja érzékeink elé, hamarabb és általánosabban ragad meg minden
embert. A pusztulás fogalma, összetettebb lévén, nem hat ránk ép úgy; a
halál képe később és gyöngébben érint, mert senki sem tapasztalta
maga-magán a meghalást; holttesteket kellett hogy lásson az ember, hogy
érezhesse a haldoklók halálküzdelmeit. De ha ez a kép egyszer kialakult
szellemünkben, nincs szemünknek rémesebb látvány, akár a teljes
elpusztulás gondolatánál fogva, melyet az érzékek útján fölkelt, akár
azért, mert tudva, hogy ez a pillanat kikerülhetetlen minden ember
számára, élénkebben érintetteknek érezzük magunkat egy olyan helyzet
által, a melyről biztosak vagyunk, hogy nem birjuk elkerülni.

Ezeknek a különböző benyomásoknak megvannak a módosulásai és fokozatai,
melyek minden egyén különleges jellemétől és eddigi szokásaitól
függenek; de azért egyetemesek és senki sem lehet mentes alóluk. Vannak
köztük, melyek lassúbbak és kevésbbé általánosak, melyek inkább hatnak
az érzékeny lelkekre: ezek azok, a melyeket az erkölcsi kínok, a belső
fájdalmak, keserűségek, lehangoltságok és bánatok keltenek. Vannak
emberek, a kik csak fájdalomkiáltásokon és könnyeken tudnak megindulni,
a keserűségtől szorongó szív hosszú és tompa zokogásai nem szakasztottak
belőlük soha sóhajokat; egy levert arcz, egy sovány és fakó ábrázat,
kihamvadt és sírni már nem tudó szem látása nem ríkatta meg őket; a
lélek szenvedései rájuk nézve semmik, ők már ítéltek róluk, az ő lelkük
nem érez semmit; ne várjatok tőlük egyebet, mint hajthatatlan szigort,
ridegséget, kegyetlenséget. Lehet, hogy feddhetetlenek és igazságosak,
de sohasem kegyelmesek, nagylelkűek, irgalmasok. Mondom, hogy
igazságosak lehetnek, ha ugyan az lehet az ember, mikor nem
könyörületes.

De siettetek nagyon a fiatal embereket e szerint a szabály szerint
megitélni, különösen azokat, a kik úgy lévén nevelve, a hogy lenniök
kell, fogalmuk sincs erkölcsi szenvedésekről, a melyeket sohasem
próbáltattak meg velük; mert, még egyszer mondom, csak azokon a bajokon
sajnálkozhatnak, a melyeket ismernek és ez a látszólagos érzéketlenség,
mely csak a tudatlanságból ered, hamar elérzékenyüléssé változik, mikor
kezdik megérezni, hogy ezer fájdalom van az emberi életben, a melyet ők
nem ismernek. A mi Emilemet illeti, ha volt benne gyermekkorában
egyszerűség és józan ész, biztos vagyok benne, hogy ifjú korában lesz
benne lélek és érzékenység, mert az érzések igazsága erősen függ a
fogalmak helyességétől.

De miért idézem ezt itt fel? Kétségkívül nem egy olvasóm szememre fogja
vetni, hogy megfeledkeztem első elhatározásomról és arról az állandó
boldogságról, melyet növendékemnek igértem. Boldogtalanok, haldoklók, a
fájdalom és nyomor képei! Micsoda boldogság ez, micsoda élvezet egy
fiatal szívnek, a mely az életre születik! Komor tanítója, a ki oly
kellemes nevelést szánt neki, csak azért viszi bele az életbe, hogy
szenvedjen. Azt fogják tehát mondani, de mit törődöm én ezzel? Azt
igértem, hogy boldoggá teszem, nem pedig hogy boldognak fog látszani. Az
én hibám-e, ha mindig meg hagyjátok magatokat téveszteni a látszattól s
összetévesztitek a valóságot?

Vegyünk két fiatalembert, a kinek ép most fejeződött be az első nevelése
és két egyenesen ellenkező kapun át hatolnak bele a világba. Az egyik
egyszerre felhág az Olympusra és elvegyül a legragyogóbb társaságban;
bevezetik az udvarhoz, a nagyurakhoz, a gazdagokhoz, a szép
asszonyokhoz. Fölteszem róla, hogy mindenütt ünneplik és nem vizsgálom
ennek a fogadtatásnak a hatásait az eszére, fölteszem, hogy ellenáll
nekik. A gyönyörök csak úgy röpködnek előtte, napról-napra újabb dolgok
mulattatják, megvesztegető érdeklődéssel adja át magát mindennek.
Látjátok, hogy figyelmes, buzgó, érdeklődő, meglep az első elámulása,
megelégedettnek itélitek; de nézzétek lelkének állapotát, azt fogjátok
hinni, hogy élvez; én azt hiszem, hogy szenved.

Mit vesz észre először, ha a szemeit kinyitja? Állítólagos javak
sokaságát, melyeket nem ismert és melyeknek nagyobb része csak egy
pillanatra lévén elérhető a számára, úgylátszik, mintha csak azért
mutatkoznék előtte, hogy aztán megfosztassék tőle. Ha egy palotában jár,
látjátok nyugtalan kiváncsiságán, hogy azt kérdezi magában, mért nem
palota az ő apai háza is. Minden kérdésre azt mondja, hogy folyton ennek
a palotának a gazdájával hasonlítja össze magát és mindaz, a mi lealázót
talál ebben az összehasonlításban, élesíti hiuságát azzal, hogy
fellázítja. Ha magánál szebben öltözött ifjúval találkozik, látom, hogy
titokban zúgolódik szüleinek kapzsisága miatt. Ha díszesebben van
öltözve, mint más, az fáj neki, hogy ez a másik elhomályosítja
származásával vagy szellemével és minden cziczomája meg van alázva egy
egyszerű posztóruha előtt. Ha egyedül ragyog egy társaságban, ha
lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássák, kinek ne volna titokban
kedve lejebbszállítani egy fiatal nyegle nagyzoló és hiú modorát? Minden
mintegy szándékosan összejátszik, egy komoly ember nyugtalanító
tekintete, egy élczelődő gúnyos szavai hamar eljutnak hozzá és ha csak
egyetlen ember is lenézi, ennek az egy embernek a megvetése azonnal
megmérgezi az összes többieknek tapsait.

Adjunk meg neki mindent, pazaroljuk rá a kellemességeket, az előnyöket,
legyen szép külsejű, szellemmel tele, szeretetreméltó. Az asszonyok
kapni fognak rajta, de a mikor kapnak rajta, mielőtt szeretné őket,
hamarabb teszik bolonddá, mint szerelmessé; lesznek jó szerencséi, de
nem lesz benne sem lelkesedés, sem szenvedély, hogy élvezze őket. Mindig
idő előtt teljesülő vágyainak nem lévén soha idejük kifejlődni a
gyönyörök ölében, csak a kényszer boszúságát fogja érezni, az ő nemének
boldogságára rendelt nem visszássá lesz előtte és betelik vele, mielőtt
még ismerné; ha tovább is köztük marad, csak hiúságból teszi; ha pedig
igazi hajlamból ragaszkodik hozzájuk, azt fogja találni, hogy nemcsak ő
fiatal, ragyogó és szeretetreméltó és kedveseiben nem fogja mindig a
hűség csodáit találni.

Nem szólok a pletykákról, árulásokról, rágalmakról, a mindenféle fajta
kiábrándulásokról, melyek az ilyen élettől elválaszthatatlanok. Azt
mondják, a világ kitapasztalása undorral tölt el iránta; én csak az első
illuzióhoz fűződő kellemetlenségekről beszélek.

Mily ellentét annak számára, a ki eddigelé bezárva családja és barátai
körébe, ezek minden figyelme tárgyának látta magát s a ki egyszerre
belép a dolgok egy olyan rendjébe, az oly keveset számít, mintegy
elmerülve látja magát egy idegen körben, ő, a ki oly sokáig a maga
körének központja volt! Mily sértéseket, mily megalázásokat kell
tapasztalnia, míg az ismeretlenek között elveszti a maga fontosságáról
való képzelődéseket, melyeket övéinek körében szerzett és nevelt nagyra!
Gyermekkorában minden a kedvében járt, minden körülötte sürgölődött;
ifjú korában ő kell hogy engedjen mindenkinek, különben ha meg találna
feledkezni magáról és meg akarná tartani régi modorát, mily durva
leczkék szorítanák vissza saját korlátai közé! Az a megszokás, hogy
könnyű szerrel megszerzi vágyainak tárgyait, arra viszi, hogy sokra
vágyódjék és szüntelenül érezteti vele a nélkülözéseket. Minden, a mi
hízeleg neki, izgatja, mindent, a mije másoknak van, kérni akarna;
sóvárog minden után, irigyli az egész világot, uralkodni akarna
mindenütt; a hiúság emészti, a féktelen vágyak heve fellobbantja fiatal
szívét; a féltékenység és gyűlölség a vágyakkal együtt születik meg
benne, minden emésztő szenvedély egyszerre támad rá; beleviszi
izgatottságát a világ forgatagába, hazahozza magával minden este,
önmagával és másokkal elégedetlenül tér haza, ezer hiábavaló tervvel
eltelve alszik el, ezer káprázattól megzavarva és a gőgje még az álmában
is elébe rajzolja a képzelt jókat, melyek vágya kínozza és a melyeket
soha életében sem fog kérni. Ime, a ti tanítványotok; lássuk most a
miénket.

Ha az első látvány, a mely szemébe szökik, a szomorúság tárgya, az első
önmagára eszmélés a gyönyör érzését adja neki. Látva, mennyi bajtól
mentes, boldogabbnak érzi magát, semmint gondolná. Osztozik felebarátai
szenvedéseiben, de ez az osztozás önkéntes és szelid. Egyszerre élvezi a
szánalmat, melylyel bajaik iránt viseltetik és a boldogságot, hogy ő
mentes tőlük; az erőnek abban az állapotában érzi magát, a mely
túláraszt minket és másutt érvényesíti a jóllétünkre fölösleges
tevékenységet. Hogy szánhassuk másvalakinek a baját, kétségkívül
ismernünk kell, de nem kell éreznünk. Ha az ember szenvedett, vagy attól
fél, hogy szenvedni fog, sajnálja azokat, a kik szenvednek, de a míg az
ember szenved, csak önmagát szánja. Ha most már, mindenki alá lévén
vetve az élet nyomorúságainak, másokra csak azt az érzését költi, a
melyre magának nincs ép most szüksége, ebből az következik, hogy a
részvétnek nagyon kellemes érzésnek kell lenni, mert tanuságot tesz a mi
javunkra és hogy ellenkezőleg a kegyetlen ember mindig boldogtalan,
mivel szivének állapota nem enged neki semmi fölösleges érzelmességet, a
melyeket mások szenvedései felé fordíthatna.

A boldogságot nagyon is a látszat szerint itéljük meg; ott tételezzük
fel, a hol a legkevésbbé van meg, ott keressük, a hol nem is lehet; a
vidámság csak nagyon csalékony jel. A vidám ember gyakran csak egy olyan
boldogtalan, a ki félre akar vezetni másokat és el akarja kábítani
magát. Azok a társaságban annyira nevetős, annyira nyíltszivű, annyira
derült emberek csaknem mind búsak és mogorvák odahaza és a cselédjeik
adják meg az árát annak az élvezetnek, a melyet ők a társaságuknak
szereznek. Az igazi megelégedettség nem vidám, nem is kicsapongó; az
ember félti ezt a nagyon kellemes érzést, a melyet érez, gondol vele,
élvezi, fél, hogy el találja rezzenteni. Az igazán boldog ember nem
sokat beszél és nem sokat nevet; úgyszólván belezárja boldogságát a
szivébe. A csillogó szem, a zajos öröm az undort és az unalmat leplezi.
A melancholia ellenben a gyönyör barátnője; a legédesebb élvezeteket az
ellágyulás és a könnyek kísérik és a féktelen öröm hamarabb fakaszt
könnyeket, mint nevetést.

Ha a mulatságok sokasága és változatossága kezdetben hozzájárulni
látszik a boldogsághoz, ha az egyenletes élet egyformasága kezdetben
unalmasnak látszik, ha jobban belenézünk, ellenkezőleg azt találjuk,
hogy a lélek legédesebb megszokása az élvezet mérséklésében áll, a mely
kevés hatáskört enged a vágynak és az undornak. A vágyak nyugtalansága
eredményezi a kiváncsiságot, az állhatatlanságot, a zajos élvezetek
üressége idézi elő az unalmat. Az ember sohasem únja magát helyzete
miatt, a mikor nem ismer kellemesebb helyzetet. Minden emberek között a
világon a vad emberek a legkevésbbé kiváncsiak és a legkevesebbet
unatkozók; nekik minden közömbös; nem a dolgokból merítik élvezetüket,
hanem önmagukból, semmittevéssel töltik életüket és nem unatkoznak soha.

A nagyvilági ember teljesen benne van az álarczában. Csaknem sohasem
élvén önmagában, mindig idegen önmagával szemben és rosszul érzi magát,
ha önmagába kell térnie. Hogy mi ő, az neki semmi, hogy minek látszik,
az neki minden.

Nem tehetek róla, annak a fiatal embernek az arczán, a kiről az imént
beszéltem, valami szemtelen, édeskés, affektált vonást képzelek, a mely
visszatetszik és visszariasztja az egyszerű embereket; az én ifjamon
pedig érdekes és egyszerű fiziognomiát, mely a megelégedést, a lélek
igazi derültségét mutatja, a mely becsülést, bizalmat sugall és a mely
úgy tetszik, mintha csak a barátság kiáradására várna, hogy odaadja a
maga barátságát azoknak, a kik közelednek hozzá. Azt hiszik, az
arczkifejezés nem egyéb, mint egyszerű kifejlődése olyan vonásoknak,
melyeket a természet már meghatározott. A mi engem illet, én azt hiszem,
hogy ezen a kifejlődésen túl egy ember arczának vonásai észrevétlenül
alakulnak ki és nyernek kifejezést a lélek bizonyos gyakori és
megszokott benyomásaiból. Ezek a benyomások kifejeződnek az arczon, az
teljesen bizonyos; és mikor megszokássá válnak, tartós nyomokat kell
hogy hagyjanak. Így fogom én fel, hogy az arczkifejezés jelzi a jellemet
és hogy néha az egyikről ítélni lehet a másikra, a nélkül, hogy
rejtelmes magyarázatokat keresnék, melyek olyan ismereteket tételeznek
fel, a milyenekkel nem birunk.

A gyermeknek csak két kifejezett lelki állapota van: nevet vagy sír; a
közbenesők rá nézve nem jelentenek semmit; szüntelenül az egyiktől
másikhoz fordul. Ez a folytonos váltakozás megakadályozza, hogy az
arczára bármiféle állandó benyomást tegyenek és hogy ez az arcz
valamiféle arczkifejezést öltsön; de abban a korban, mikor érzékenyebbé
válik s élénkebbek és állandóbbak lesznek a hangulatai, a legmélyebb
benyomások olyan nyomokat hagynak, melyeket nehezebb lerombolni és a
lélek szokásszerű állapotából keletkezik a vonásoknak olyan
elrendeződése, melyet az idő eltörölhetetlenné tesz. Mindazáltal nem
ritka dolog, hogy az emberek különböző életkorokban megváltoztatják az
arczkifejezésüket. Több hasonló esetet láttam és mindig azt találtam,
hogy azok, a kiket jól megfigyelhettem és figyelemmel kísérhettem,
megváltoztatták szokásos szenvedélyeiket is. Maga ez a megfigyelés,
melyben biztos vagyok, elhatározónak tünik fel nekem és helyén van egy a
nevelésről szóló értekezésben, a hol fontos dolog, hogy megtanuljuk a
lélek mozdulatait külső jelekről megítélni.

Nem tudom, hogy azért, mert nem tanulta meg utánozni a konvenczionális
modort és olyan érzéseket tettetni, a melyek nincsenek meg benne, az én
fiatal emberem kevésbbé szeretetremeltó lesz-e; most nem is arról van
szó. Én csak azt tudom, hogy szeretetteljesebb lesz és még úgy se tudnám
elhinni, hogy az, a ki csak önmagát szereti, elég jól tud tettetni, hogy
ép úgy tessék, mint az, a ki másokhoz való ragaszkodásából a boldogság
új érzését meríti. De a mi magát ezt az érzést illeti, én azt hiszem,
hogy eleget mondtam róla, hogy rávezessek erre a pontra egy okos olvasót
és kimutassam, hogy nem mondtam ellent magamnak.

Visszatérek tehát módszeremhez és ezt mondom: Mikor a kritikus kor eljő,
nyujtsatok a fiatalembereknek olyan látványokat, a melyek visszatartják
őket, nem pedig olyan látványokat, melyek felizgatják őket; térítsétek
el fejledező képzelődésüket olyan tárgyak által, a melyek a helyett,
hogy fellobbantanák érzékeiket, visszafojtják hatásukat. Távolítsátok el
őket a nagy városoktól, a melyekben a nők cziczomája és szerénytelensége
sietteti és megelőzi a természet leczkéit, a hol minden olyan
élvezeteket tár szemük elé, a melyeket nem kellene ismerniök, mielőtt
válogatni tudnának bennük. Vezessétek őket vissza első lakásukba, a hol
a mezei egyszerűség nem engedi oly rohamosan kifejlődni koruk
szenvedélyeit, vagy ha a művészet iránti ízlésük még a városhoz köti
őket, akadályozzátok meg bennük épen ez által az ízlés által a
veszedelmes tétlenséget. Válogassátok meg gondosan társaságaikat,
foglalkozásaikat, szórakozásaikat, csak megható, de szerény képeket
mutassatok nekik, a melyek megindítják őket a nélkül, hogy
eltévelyítenék, a melyek táplálják érzékenységüket, a nélkül, hogy
felindítanák érzékeiket. Gondoljatok arra is, hogy mindenütt kell egy s
más túlzástól félni és hogy a mértéktelen szenvedélyek mindig több bajt
csinálnak, mint a mennyit az ember el tud hárítani. Nem arról van szó,
hogy betegápolót, irgalmas testvért csináljatok növendéketekből, hogy
tekintetét a fájdalmak és szenvedések folytonos látványaival bántsátok,
hogy betegtől beteghez hordozzátok, kórházból-kórházba és a
vesztőhelyről a börtönökbe. Meg kell indulnia az emberi nyomoruságok
láttára, nem pedig eltompulnia. Ha sokáig ugyanazok a látványok érik az
embert, akkor már nem érzi a benyomásaikat, a megszokás hozzászoktat
mindenhez, a mit nagyon is gyakran lát az ember, azzal a képzelete nem
foglalkozik már sokáig, pedig csak a képzelet érezteti velünk mások
bajait; így válnak a papok és orvosok, épen mert nagyon sokakat látnak
szenvedni és meghalni, könyörtelenekké. Növendéketek tehát ismerje meg
az ember sorsát és felebarátai nyomoruságait, de ne legyen nagyon
gyakran a tanújuk. Egyetlen jól megválasztott tárgy, megfelelő
világításban megmutatva egy hónapra való megilletődéssel és
elmélkedéssel tölti el. Nem annyira arra, a mit lát, mint a
visszagondolás arra, a mit látott, határozza meg az ítéletet, melyet
alkot róla és a tartós benyomás, melyet valamely tárgyról nyer, nem
annyira magából a tárgyból ered, mint inkább a szempontból, a mely
szerint az ember rá való emlékeit visszaidézi. Ha így rendezitek be a
példákat, a tanításokat, a képeket, akkor sokáig eltompíthatjátok az
érzékek éleit és eltéríthetitek a természetet azzal, hogy a saját
útmutatásait követitek.

A szerint, a mint az ismereteket szerzi, válaszszatok olyan eszméket,
melyek ezekkel kapcsolatban vannak; a szerint, a mint vágyai
felgyulladnak, válaszszátok ki a visszafojtásukra alkalmas képeket. Egy
öreg katona, a ki erkölcseivel ép úgy kitüntette magát, mint
vitézségével, azt beszélte nekem, hogy kora ifjúságában az apja, a ki
okos ember volt, de nagyon jámbor, látva, hogy kifejlő temperamentuma a
nők felé vonja, nem mulasztott el semmit, hogy visszatartsa, de végül
mikor minden gondoskodása daczára érezte, hogy kisiklik a kezéből, jónak
látta elvinni a vérbajosok kórházába és a nélkül, hogy bármire is
figyelmeztette volna, bevezette egy terembe, a hol ezeknek a
szerencsétleneknek egy csapata bűnhődött a borzalmas gyógykezelés által
azokért a kicsapongásokért, a melyek idáig juttatták. Erre az undok
látványra, a mely egyszerre fellázította az összes érzékeket, a fiatal
ember kevés híján elájult. «Eredj, nyomorult kéjencz, mondta neki akkor
az apja heves hangon, kövesd az aljas hajlamot, a mely magával ragad
téged, csakhamar boldognak fogod magadat mondani, ha bejuthatsz ebbe a
terembe, vagy áldozatául esve a leggyalázatosabb kínoknak, arra fogod
kényszeríteni apádat, hogy hálát adjon Istennek a halálodért.»

Ez a pár szó, hozzájárulva az energikus képhez, a mely a fiatal ember
elé tárult, olyan hatást tett rá, a mely nem fog soha elmosódni.
Állásából folyólag arra lévén kárhoztatva, hogy ifjúságát a
helyőrségekben töltse, jobbnak látta elviselni bajtársai minden
csúfolódását, mint utánozni feslett életmódjukat. «Ember voltam, –
mondta nekem – megvoltak a gyöngeségeim, de mostani életkoromig sem
birtam utczai nőre borzalom nélkül nézni.» Nevelő, keveset beszélj; de
tanuld meg megválasztani a helyeket, az időket, a személyeket, aztán
minden tanításodat add példák útján s biztos lehetsz hatásukról.

A gyermekkor felhasználása csekély fontosságú; a baj, a mely ekkor
becsúszik, nem gyógyszer nélküli és a jó, a mi ekkor bekövetkezhetik,
később is megjöhet. De nem így áll a dolog a serdülő korral, a mikor az
ember tulajdonképen elkezd élni. Ez a kor sohasem tart elég sokáig ahhoz
a haszonhoz képest, a melyet húzni lehet belőle és fontossága szünet
nélküli figyelmet követel, ezért vetek olyan nagy súlyt
meghosszabításának művészetére. A helyes művelés legjobb szabályainak
egyike mindent késleltetni, a meddig csak lehet. Tegyétek a haladást
lassúvá és biztossá, akadályozzátok meg, hogy az ifjú férfivá legyen
abban a pillanatban, a mikor nem marad számára semmi tennivaló, hogy az
legyen. A míg a test növekszik, kialakulnak és kifejlődnek azok a
szellemek, melyek arra vannak hivatva, hogy balzsamossá tegyék a vérét
és erőssé az idegeit. Ha más irányt adsz nekik és ha a mi arra van
hivatva, hogy tökéletesítsen egy egyént, egy más egyén kialakulására
szolgál, mindkettő a gyöngeség állapotában marad és a természet műve
tökéletlen marad A szellem működését is érinti ez a változás és a
léleknek, ép oly törékeny lévén mint a test, csak gyöngék és bágyadtak a
functiói. A vastag és erős tagok nem teszik sem a bátorságot, sem a
lángészt és én előttem nyilvánvaló, hogy a lélek ereje nem jár együtt a
testével, ha máskülönben a két substantia közlekedésének a szervei
rosszul vannak elrendezve. De lehetnek bármi jól elrendezve, mindig
gyöngén fognak hatni, hacsak kimerült, elszegényült és a gépezet minden
rugójának erőt és hatékonyságot adó substantiától megfosztott vér az
alapjuk. Általában több lelki frisseséget vehetni észre azokban az
emberekben, a kiknek ifjú évei meg voltak óva az idő előtti romlástól,
mint azokban, a kiknek kicsapongása a rávaló képességgel egy időben
kezdődött; kétségkívül ez egyik oka annak, hogy az erkölcsös népek miért
mulják felül józan ész és bátorság dolgában azokat, a melyeknek nincs
erkölcsük. Ezek csak valamiféle apró és finomkodó tulajdonságokkal
tűnnek ki, a melyeket szellemnek, elmésségnek, ravaszságnak neveznek; de
a bölcseség és ész ama nagy és nemes funktiói, melyek megkülönböztetik
az embert és becsületére válnak jó tettei által, erényei által, valóban
hasznos tevékenysége által, csak az előbbiekben találhatók.

A nevelők panaszkodnak, hogy a fiatalságot fegyelmez hetetlenné teszi
korának heve és én belátom ezt. De nem az ő hibájuk-e? Ha egyszer
megengedték, hogy ez a hév az érzékek útján vegyen irányt, nem tudják-e,
hogy többé már nem lehet neki más irányt adni? A pedáns hosszú és hideg
szónoklatai kitörlik-e növendéke szelleméből azoknak az élvezeteknek a
képét, melyeket magába szívott? Száműzik-e szivéből a vágyakat, melyek
kínozzák? Elfojtják-e temperamentumának hevét, melyről már tudja, mire
való? Nem fog-e felingerlődni azok ellen az akadályok ellen, melyek
útjába állnak az egyedüli boldogságnak, a melyről fogalma van? És mi
egyebet lásson abban a szigorú törvényben, melyet megszabnak neki a
nélkül, hogy meg tudnák vele tartatni, mint egy embernek a szeszélyét és
gyűlölségét, a ki kínozni igyekszik őt? Csoda-e, ha fellázad és szintén
gyűlöli őt?

Jól fel tudom fogni, hogy mikor az ember engedékenyebbé lesz,
elviselhetőbbé teszi magát és látszólagos tekintélyre tesz szert. De azt
nem látom be, hogy mire jó a tekintély, ha csak azzal szerezzük meg
növendékünk fölött, hogy melengetjük azokat a bűnöket, melyeket el
kellene vele fojtatnunk; ez olyan, mintha azzal akarnának egy szilaj
lovat megfékezni, hogy a lovász beleugratja egy meredek mélységbe.

Az ifjúnak ez a heve épen nem akadálya a nevelésnek; épen általa
teljesedik és fejeződik be; általa nyertek hatalmat a fiatal ember szíve
fölött, mikor már többé nem gyöngébb, mint ti. Első vonzalmai azok a
gyeplők, melyek által irányítjátok minden mozdulatát; szabad volt s most
alávetettnek látom. A míg nem szeretett semmit, csak önmagától és
szükségleteitől függött; a mint szeret, akkor már függ ragaszkodásaitól.
Így alakulnak ki az első kötelékek, melyek egyesítik fajával. A mikor
erre irányítja keletkező érzékenységét, ne gondoljátok, hogy ez mindjárt
magába ölel minden embert és hogy ez a szó: emberi, nem jelent neki
valamit. Nem, ez az érzékenység előbb a hozzá hasonlókra korlátozódik és
nem ismeretlenek lesznek a hozzá hasonlók, hanem azok, a kikkel
kapcsolatai vannak, a kiket a megszokás kedvesekké vagy szükségesekké
tett számára, a kikkel a gondolkodás és érzés módjának nyilvánvaló
közösségeit látja, a kiket ugyanazoknak a szenvedéseknek lát kitéve,
melyeket maga is szenvedett és a kik ugyanazokra az örömökre fogékonyak,
melyeket ő is élvezett, szóval azok, a kiket a természetnek
nyilvánvalóbb azonossága hajlandóbbakká tesz a kölcsönös szeretetre.
Csak mikor már ezerféle módón kiművelte természetét, csak a saját
érzéseiről és azokról való sok elmélkedés után, melyeket másokban vett
észre, lesz képes eljutni odáig, hogy egyéni fogalmait általánosíthassa
az emberiség elvont eszméje alatt és különleges vonzódásait
összekapcsolja azokkal, a melyek azonosíthatják őt fajával.

A mikor képessé lesz a vonzalomra, fogékonynyá válik mások vonzalmai
iránt is[81] és már ezúttal is figyelmessé a vonzalom jelei iránt.
Látjátok-e, mily új uralmat nyertek ezzel felette? Mily lánczokat
fűztetek szíve köré a nélkül, hogy ő észrevenné? Mit fog érezni, mikor a
szeme megnyílik önmaga fölött és látni fogja, hogy mit tettetek érte, a
mikor össze tudja magát hasonlítani a korabeli többi fiatal emberekkel
és össze tud hasonlítani titeket más nevelőkkel! Mondom, mikor azt
meglátja, de óvakodjatok neki megmondani; ha megmondjátok neki, nem
fogja többé látni. Ha az engedelmességet azoknak a gondoskodásoknak
viszonzásául követelitek tőle, melyekben részesítettétek, azt fodja
hinni, hogy rászedtétek: azt fogja magában gondolni, hogy úgy tettetek,
mintha ingyen tettetek volna neki szolgálatokat, holott az volt a
czélotok, hogy adóssággal terheljétek meg és olyan szerződéssel
kötelezzétek le, melybe ő nem egyezett bele. Hasztalan tennétek hozzá,
hogy a mit kivántok tőle, csak az ő érdekében való; elvégre mégis
kivánjátok és olyasvalamire hivatkozva kivánjátok, a mit az ő
beleegyezése nélkül tettetek. Ha a szerencsétlen ember elfogadja a
pénzt, a melyet látszólag adnak neki és aztán akarata ellenére
besorozzák érte katonának, akkor igazságtalanságot kiabáltok; nem
vagytok e még igazságtalanabbak, a mikor növendéketektől megkéritek
azoknak a gondoskodásoknak az árát, melyeket ő nem fogadott el?

A hálátlanság ritkább volna, ha kevésbbé általánosak volnának az
uzsorakamatra való jótétemények. Az ember szereti azt, a mi jót tesz
neki; ez oly természetes érzés! A hálátlanság nincs az ember szivében,
de az érdek benne van; kevesebb a háládatlan lekötelezett, mint az
érdekből adakozó.[82] Ha eladod nekem adományaidat, megveszem őket áruk
szerint; ha azonban úgy teszel, mintha ideajándékoznád és aztán eladod a
magad szabta áron, akkor csalsz; az teszi az adományt
megbecsülhetetlenné, hogy ingyenes. A szív csak az önmaga törvényeit
fogadja el; ha le akarjuk kötelezni, fölmentjük s azzal kötelezzük le,
hogy szabadnak hagyjuk.

Mikor a halász a vízbe veti a horgot, odajön a hal és mit sem sejtve
körülötte marad; de mikor a csalétek alá rejtett horogba beleakad és
észreveszi, hogy a zsinór felhúzódik, igyekszik menekülni. Vajjon a
halász jóltevője-e? A hal hálátlan-e? Van-e arra eset, hogy valaki, a
kit elfelejtett a jóltevője, elfelejti ezt? Ellenkezőleg, mindig örömest
beszél róla, nem is tud rá megindulás nélkül gondolni; ha alkalmat talál
rá, hogy valami váratlan szolgálattal kimutathatja neki, hogy emlékszik
a jótéteményeire, mily benső megelégedéssel elégíti ki a háláját! Mily
édes örömmel ismerteti fel magát! Mily elragadtatva mondja neki: Most
rám került a sor! Ime, ez a természet szava; az igazi jótétemény sohasem
talál hálátlanságra.

Ha tehát a hála természetes érzés és a hatását nem rontjátok le saját
hibátokkal, biztosak lehettek benne, hogy növendéketek, mikor be kezdi
látni gondoskodástok értékét, fogékony lesz iránta, föltéve, hogy nem
magatok tűztétek ki az árát; és ezek a gondoskodások az ő szivében olyan
tekintélyt szereznek nektek, melyet semmi sem tud lerombolni. De míg jól
meg nem győződtetek erről az előnyről, óvakodjatok, hogy el ne játszátok
azzal, hogy túlságos értéket tulajdoníttok benne magatoknak. Ha előtte
dicsekedtek szolgálataitokkal, ez annyi, minthogy elviselhetetlenné
teszitek őket; elfeledni őket annyi, mint emlékeztetni őt rájuk. Addig,
a míg ideje, hogy ember módjára bánjatok vele, ne legyen soha szó arról,
hogy mivel tartozik nektek, csak arról, hogy mivel tartozik magának.
Hogy tanulékonnyá tegyétek, hagyjátok meg neki teljes szabadságát;
vonuljatok vissza tőle, hogy keressen titeket, emeljétek föl lelkét a
hála nemes érzelméhez azzal, hogy mindig csak az ő érdekéről beszéltek
neki. Megmondtam már, hogy nem szabad neki arról beszélni, hogy a mit
tettetek, az ő javára való volt, addig, a míg abba a helyzetbe jut, hogy
megérthesse; efféle beszédetekben csak függésteket látná s csak
szolgájának tekintene benneteket. De most, hogy kezdi érezni, mit tesz
az, szeretni, érzi azt is, mily édes kötelék fűzhet egy embert ahhoz, a
kit szeret és abban a buzgalomban, a melylyel szüntelenül vele
foglalkozik, nem látja többé a rabszolga ragaszkodását, hanem a barát
szeretetét. Mert semminek sincs akkora súlya az emberi szívre, mint a
jól felismert barátság szavának, mivel tudjuk, hogy mindig csak a magunk
érdekében szól hozzánk. Azt el lehet hinni, hogy a jóbarát téved, de
nem, hogy meg akar téveszteni. Néha ellenállunk tanácsainak, de sohasem
vetjük meg őket.

Most végre belejutunk az erkölcsi rendbe: egy új emberi lépést tettünk.
Ha itt helyénvaló volna, megkísérteném kimutatni, hogy támadnak fel a
szív első megmozdulásaiból a lelkiismeret első szavai és hogy születnek
a szeretet és gyűlölet első érzéseiből a jó és rossz első fogalmai.
Megmutatnám, hogy az _igazság_ és _jóság_ nem merő elvont szavak,
merőben az értelem alkotta morális valóságok, hanem a lélek valódi
vonzalmai, megvilágosítva az ész által, melyek nem egyebek, mint
kezdetleges vonzalmaink által megszabott lépései a haladásnak; hogy
csupán az ész által, függetlenül a lelkiismerettől nem lehet semmiféle
természetes törvényt megállapítani és hogy a természet minden joga
csupán kiméra, ha nincs az emberi szív valami természeti szükségére
alapítva.[83] Azt hiszem azonban, itt nem az a dolgom, hogy metafizikai
és erkölcsi értekezéseket, vagy bármiféle tanulmányokat adjak; elég, ha
megjelölöm érzéseink és ismereteink rendjét és haladását, vonatkozásban
szervezetünkre. Mások talán már bizonyítani fogják azt, a mire én itt
csak utalok.

Az én Emilem mostanáig csak önmagát vette tekintetbe s most az első
tekintet, melyet embertársaira vet, arra viszi, hogy összehasonlítsa
magát velük és az első érzés, melyet benne ez az összehasonlítás kelt,
hogy az első helyet kívánja. Ez az a pont, a hol az önszeretet önzéssé
változik és a hol megszületni kezdenek mindazok a szenvedélyek, melyek
ettől függenek. De hogy eldöntsük, vajjon ezek közül a szenvedélyek
közül azok, melyek uralkodók lesznek jellemében, emberségesek és
szelidek lesznek-e, vagy kegyetlenek és gonosztévők; vajjon ezek a
jóindulat és részvét szenvedélyei lesznek-e avagy az érzéséi és
kapzsiságéi, tudni kell, mely helyen fogja magát érezni az emberek közt
és miféle akadályokat kell véleménye szerint leküzdenie, hogy eljusson
arra a helyre, melyet el akar foglalni.

Hogy ebben a kutatásban vezethessük, miután megmutattuk neki az
embereket a fajunkkal közös életviszonyok szerint, most különbségeik
szerint kell őket megmutatnunk. Ekkor tárul fel a természetes és polgári
egyenlőtlenség mértéke és az egész társadalmi rend képe.

Tanulmányozni kell a társadalmat az embereken és az embereket a
társadalmon: azok, a kik külön-külön akarják tárgyalni a politikát és az
erkölcsöt, nem fognak soha érteni egyikhez sem. Ha először a kezdetleges
vonatkozásokhoz ragaszkodunk, meglátjuk, hogy kell hatniuk ezeknek az
emberekre és milyen szenvedélyeknek kell ebből keletkezniök: látni, hogy
ezek a vonatkozások kölcsönösen sokasodnak és megszoríttatnak a
szenvedélyek fejlődése által. Nem annyira a kor ereje, mint inkább a
szív mérséklete teszi az embereket függetlenekké és szabadokká. A ki
kevés dologra vágyik, kevés embertől függ; csakhogy összetévesztve
hiábavaló vágyainkat fizikai szükségleteinkkel, azok, a kik az
utóbbiakra alapították az emberi társadalmat mindig oknak nézték a
következményeket és csak eltévedtek mindenféle okoskodásaikban.

A természeti állapotban megvan a tényleg valódi és leronthatatlan
egyenlőség, mert ebben az állapotban lehetetlen, hogy az egyedüli
különbség ember és ember között elég nagy legyen arra, hogy az egyiket
függővé tegye a másiktól. A polgári állapotban képzelt és hiú egyenlőség
van, mert a fentartására rendelt eszközök maguk is lerontására
szolgálnak és az erősebbnek fentartott közhatalom a gyöngének
lerontására megbontja az egyensúlynak azt a fajtáját, melyet a természet
állapított meg köztük.[84] Ebből az első ellenmondásból folynak mind
azok, melyeket a polgári rendben a látszat és valóság között találunk. A
tömeg mindig fel fog áldoztatni a kisebbségnek és a közérdek a
magánérdeknek; az igazság és fegyelem pompás szavai mindég eszközéül
fognak szolgálni az erőszaknak és fegyveréül az igazságtalanságnak.
Ebből az következik, hogy a kiváltságos osztályok, melyek úgy tesznek,
mintha hasznára volnának a többieknek, a valóságban csak önmaguknak
vannak hasznára a többiek rovására, a miből láthatni, mily megbecsülés
illeti őket az igazság és az ész szerint. Hátra van még megvizsgálni,
vajjon a rang, melyet önmaguknak adtak, kedvezőbb-e azok boldogságára, a
kik elfoglalják, hogy megtudjuk, mily véleményt kell, hogy alkosson
magának mindenki a saját sorsáról. Ez az a tanulmány, a mely fontos
nekünk, de hogy jól végezhessük, az emberi szív ismeretén kell
kezdenünk.

Ha csak arról volna szó, hogy álarczában mutassuk meg a fiatal
embereknek az embert, akkor nem is volna szükséges megmutatni, a nélkül
is látnák mindig, de miután az álarcz nem az ember és nem szabad, hogy a
külső máz félrevezesse a fiatal embert, mikor lefestitek neki az
embereket, fessétek olyanoknak, amilyenek, nem azért, hogy meggyűlölje
őket, hanem hogy sajnálja és ne akarjon hozzájuk hasonlítani. Szerintem
ez a legokosabb érzés, melylyel az ember baja iránt viseltethetik.

Ebből a szempontból fontos dolog itt ellentétes útra térni azzal, a
melyet idáig követtünk és inkább másnak a tapasztalata által tanítani a
fiatal embert, mint a magáé által. Ha az emberek rászedik, meggyűlöli
őket, ha pedig őt ugyan megbecsülik, de azt látja, hogy egymást
rászedik, akkor megszánja őket. A világ látványa, mondta Pythagoras,
hasonlít az olympiai játékokhoz. Az egyik rész itt tartja a boltját és
csak a maga hasznára gondol, a másik rész a személyével fizet és a
dicsőséget keresi, ismét mások beérik azzal, hogy látják a játékokat és
nem ez utóbbiak a legrosszabbak.

Azt szeretném, hogy a fiatal ember társaságát olyképen válaszszák meg,
hogy jót gondoljon azokról, a kik vele együtt élnek és hogy oly jól
tanítsák meg ismerni a világot, hogy rosszat gondoljon mindenről, a mi
benne történik. Hadd tudja, hogy az ember természettől fogva jó, hadd
érezzen, hadd itéljen felebarátjáról önmaga után, de hadd lássa, hogy
elaljasítja és megrontja a társadalom az embereket, hadd találja
előitéleteikben minden bűnük forrását; legyen hajlandó minden egyest
becsülni, de vesse meg a tömeget; hadd lássa, hogy minden ember
körülbelül ugyanazt az álarczot viseli, de tudja azt is, hogy vannak
szebb arczok is, mint az álarcz, mely födi őket.

Ennek a módszernek, meg kell vallani, megvannak a maga bajai és a
gyakorlati megvalósítása nem könnyű, mert ha az ifjú nagyon korán válik
megfigyelővé, ha begyakoroljátok, hogy nagyon is közelről kémlelje mások
cselekedeteit, rossznyelvűvé és szatirikussá teszitek, élessé és
túlgyorsan itélővé; gyűlöletes élvezete támad abban, hogy mindent
baljóslatuan magyarázzon és a jóban se lásson semmi jót. Legalább is
hozzászokik a bűn látványához és ahhoz, hogy borzalom nélkül lássa a
gonosztevőket, mint a hogy hozzászokik, hogy részvét nélkül lássa a
boldogtalanokat. Az általános elfajultság csakhamar nem annyira
tanulságul fog neki szolgálni, mint inkább mentségül; azt fogja magában
mondani, hogy ha ilyen az ember, neki sem kell másnak lenni akarnia.

Ha tehát elvek szerint akarod oktatni és megismertetni vele az emberi
szív természetével a külső okok alkalmazását, melyek hajlamainkat
bűnökké változtatják, hirtelen átvive őt így az érzékelhető tárgyakról
az intellektuális tárgyakra, olyan metafizikát alkalmazol, a melyet nem
bír megérteni, visszaesel az eddig oly gondosan került bajba, hogy t. i.
olyan leczkét adsz neki, a mely épen olyan mint egy leczke és
szellemében a mester tapasztalatával és tekintélyével helyettesíted a
saját tapasztalatát és elméjének fejlődését.

Hogy egyszerre eltávolítsam ezt a két akadályt és hogy szeme ügyébe
juttassam az emberi szivet a nélkül, hogy megkoczkáztassam az övének
megromlását, távolról mutatnám meg neki az embereket, más időkben és más
helyeken mutatnám meg neki és olyformán, hogy láthassa a színteret a
nélkül, hogy maga cselekedhessék. Ime, ez a történelem pillanata; ez
által fog olvasni a szivekben filozófiai tanítás nélkül, ez által fogja
őket látni, egyszerű néző módjára, érdek és szenvedély nélkül, mint
birájuk, nem pedig mint bűntársuk, sem mint vádlójuk.

Hogy megismerjük az embereket, cselekvésükben kell őket látni. A
társaságban halljuk őket beszélni; megmutatják a szavaikat és elrejtik a
tetteiket; a történelemben ellenben leplezetlenek és tetteik szerint
itélik meg őket. Még a beszédeik is segítenek értékelésükben, mert
összehasonlítva azt, a mit tesznek, azzal, a mit mondanak, egyszerre
meglátni, hogy mik és miknek akarnak látszani; mennél jobban tettetnek,
annál jobban ismerni meg őket.

Szerencsétlenségünkre ennek a tanulmánynak megvannak a veszedelmei és
nemcsak egyféle bajai. Nehéz dolog olyan álláspontra állni, a melyről
méltányosan itélheti meg az ember a felebarátait. A történelem nagy
bűneinek egyike az, hogy sokkal inkább rossz, mint jó oldalaikról
rajzolja az embereket; mivel csak a forradalmak, katasztrófák által
érdekes, a míg egy nép, egy békés kormányzat nyugalmában gyarapszik és
virágzik, nem mond róla semmit; csak akkor kezd róla beszélni, mikor nem
bír már magával s beleavatkozik szomszédjai ügyeibe vagy engedi, hogy
ezek avatkozzanak bele az övéibe. Csak akkor dicsőíti, mikor már
hanyatlóban van. Minden történetünk ott kezdődik, a hol végződnie
kellene. Nagyon pontosan ismerjük azoknak a népeknek a történetét,
melyek tönkre teszik magukat; a gyarapodó népeké hiányzik; ezek elég
boldogak és elég bölcsek arra, hogy a történelemnek ne legyen róluk
mondani valója és valóban látjuk még napjainkban is, hogy azokról a
kormányokról beszélnek legkevesebbet, melyek a legjobban viselik
magukat. Csak a rosszat tudjuk meg tehát, a jó alig alkot korszakot.
Nincs más hiresség, csak a gonosztevőké, a jók feledségbe merülnek vagy
nevetségessé válnak. Így rágalmazza a történelem, akárcsak a filozófia,
az emberi nemet.

Ezenkívül úgy kell lennie, hogy a történelemben leírt tettek nem pontos
rajzai azoknak, a melyek a valóságban megtörténtek. Alakot változtatnak
a történetíró fejében, érdekei szerint alakulnak, magukra veszik
előitéleteinek szinezetét. Ki tudná az olvasót pontosan a szintérre
vezetni, hogy olyannak lásson egy eseményt, a milyenül végbement? A
tudatlanság vagy a pártoskodás eltorzít mindent. Egyetlen történeti
vonás megváltoztatása nélkül, a rá vonatkozó körülmények kiterjesztése
vagy megszorítása által, mennyire különböző arczot lehet neki adni!
Tegyétek ugyanazt a tárgyat különböző szempontok alá, alig fog
ugyanannak látszani, holott semmi sem változott, csak a néző szeme.
Eleget tettek-e az igazság becsületének, ha úgy mondanak el nekem egy
megtörtént tényt, hogy egész máskép láttatják velem, mint a hogy
megtörtént? Hányszor döntötte el egy csata kimenetelét, a nélkül, hogy
bárki is észrevette volna, egy fával több vagy kevesebb, egy jobbra vagy
balra eső szikla, egy a szél által fölkavart porfelhő! Megakadályozza ez
a történetírót abban, hogy ép olyan biztonsággal el ne mondja a vereség
vagy a győzelem okát, mintha ott lett volna mindenütt? Mit törődöm tehát
magukkal a tényekkel, mikor az okuk ismeretlen marad előttem? És milyen
tanulságot vonhatok le egy eseményből, melynek igazi okát nem tudom? A
történetíró ad egy okot, de maga koholta és maga a kritika is, melylyel
oly nagyra vannak, csak a hozzávetések művészete, annak a művészete,
hogy több hazugság közül hogy kell kiválasztani azt, a mely legjobban
hasonlít az igazsághoz.

Nem olvastátok soha Kleopatrát vagy Kasszandrát, vagy valami más efféle
könyvet? A szerző ismert eseményt választ ki, aztán hozzáalkalmazza a
saját szempontjaihoz, felékesíti saját leleményű részletekkel, soha nem
élt személyekkel és képzeletbeli arczképekkel s költött dolgokat költött
dolgokra halmoz, hogy olvasmányát kellemessé tegye. Kevés különbséget
látok ezek közt a regények és a ti történeteitek között azon kivül, hogy
a regényíró kezdettől fogva a saját képzeletére bízza magát, míg a
történetíró jobban aláveti magát a másokénak; ehhez még azt is
hozzátenném, hogy ha úgy tetszik, az előbbi erkölcsi czélt – akár jót,
akár rosszat – tűz ki magának, a melylyel az utóbbi nem sokat törődik.

Azt fogják ellenem vetni, hogy a történelem hűsége kevésbbé érdekel,
mint az erkölcsök és jellemek igazsága; föltéve, hogy az emberi szív jól
van rajzolva, kevés fontossága van annak, hogy az események híven
legyenek elmondva. Mert elvégre is, teszik hozzá, mit bánjuk mi a
tényeket, melyek kétezer évvel ezelőtt történtek? Igazuk van, ha a
jellemképek jól vannak visszaadva természet után, de ha nagyobb
részüknek csak a történetíró képzeletében van meg a mintája, nem
visszaesés-e ugyanabba a bajba, melyet ki akartunk kerülni és nem
adjuk-e meg ezzel a történetíró tekintélyének azt, a mit el akarunk
venni a nevelőtől? Ha növendékemnek csak képzeleti képeket szabad látni,
jobb szeretem, ha a magam keze rajzolta meg, mintha a másé; legalább is
jobban hozzá lesznek alkalmazva.

A legrosszabb történetírók egy ifjú számára azok lesznek, akik itélnek.
Tényeket! tényeket! hadd itéljen ő maga, úgy tanulja megismerni az
embereket. Ha mindig csak a szerző itélete vezeti, akkor mindig csak a
más szemén keresztül lát és ha ez a szem nincs meg, nem fog semmit
látni.

Mellőzöm a modern történetet, nemcsak azért, mert nincs többé
fizionomiája és mert a mai emberek mind hasonlók egymáshoz, hanem mert a
mi történetíróink egyedül csak arra ügyelnek, hogy ragyogjanak és nem
gondolnak másra, mint hogy erősen színezett jellemképeket csináljanak, a
melyek azonban gyakran nem mondanak semmit.[85] A régiek általában
kevesebb jellemképet rajzolnak, kevesebb elmésséget és több értelmet
visznek itéleteikbe; csakhogy köztük is nagyon kell válogatni és
kezdetben nem a legélesebb itéletüeket kell választani, hanem a
legegyszerübbeket. Nem szeretném egy fiatal ember kezébe adni sem
Polybiust, sem Sallustiust; Tacitus az aggastyánok könyve, a fiatal
emberek nem arra valók, hogy megértsék; meg kell tanulni látni az emberi
cselekedetekben az emberi szív eredendő vonásait, mielőtt Tacitus
mélységeit akarnók megmérni; tudni kell jól olvasni a tényekben, mielőtt
a maximákban olvasgatnánk. A maximák bölcselete csak a tapasztaltsághoz
illik. A fiatalságnak nem kell semmit általánosítani; minden tanulásának
egyes szabályokból kell állni.

Thukydides szerintem a történetíró igazi mintája. Ő elmondja a tényeket
a nélkül, hogy itélne róluk, de nem mellőz semmi olyan körülményt, a
mely alkalmas arra, hogy mi magunk itélhessünk. Mindazt, a mit elbeszél,
az olvasó szeme elé állítja, egyáltalán nem veti magát az események és
az olvasók közé, elrejtőzik; az ember már nem is azt hiszi, hogy olvas,
hanem azt hiszi, hogy lát. Sajnos, mindig háborúról szól és előadásában
alig látni mást, mint a legkevésbbé tanulságos dolgot a világon, t. i.
csatákat. A _Tizezrek visszavonulásá_ban és _Cæsar commentarjai_ban
csaknem ugyanez a bölcseség és ugyanaz a hiány van. A jó Herodotosnak
nincsenek jellemképei, maximái, hanem folyamatos, naiv, az érdekkeltésre
és tetszésre legalkalmasabb részletekkel van tele s talán a legjobb
történetíró volna, ha maguk ezek a részletek nem fajulnának el többnyire
gyermeteg együgyüségekké, melyek inkább alkalmasak az ifjúság izlésének
megrontására, mint alakítására; az ő olvasásához már megkülönböztető
képesség kell. Titus Liviusról nem szólok, majd rá is rákerül a sor, de
ő politikus, ő rhetor, ő mindaz, a mi nem illik ehhez az életkorhoz.

A történelem általában véve hiányos abban, hogy csak az érzékelhető és
föltünő tényeket tartja számon, a melyeket meg lehet határozni nevekkel,
helynevekkel, évszámokkal; ezeknek a tényeknek lassan továbbható okai
azonban, melyek nem állapíthatók meg ép úgy, mindig ismeretlenek
maradnak. Gyakran megtalálni egy megnyert vagy elvesztett csatában egy
forradalom okát, a mely már az előtt a csata előtt is elkerülhetetlen
volt. A háború csak nyilvánvalóvá teszi az erkölcsi okok által már
meghatározott eseményeket, melyeket a történetírók ritkán tudnak látni.

A filozofiai szellem korunk több írójának figyelmét ebbe az irányba
terelte, de én kötve hiszem, hogy az igazságnak nyeresége van
munkájukból. A rendszerezés szenvedélye erőt vett rajtuk valamennyiükön
s egyikük sem igyekszik úgy látni a dolgokat, a hogy vannak, hanem csak
úgy, a hogy megegyeznek rendszerével.

Vegyétek még hozzá ezekhez a megfontolásokhoz, hogy a történelem sokkal
inkább mutatja meg a cselekedeteket, mint az embereket, mert ezeket csak
bizonyos kiválasztott pillanatokban ragadja meg, ünnepi öltözetükben;
csak a nyilvánosság emberét állítja elénk, a ki arra rendezkedett be,
hogy lássák; nem megy vele házába, dolgozószobájába, családjába, barátai
közé; csak akkor festi le, mikor reprezentál; inkább a ruháját festi le,
mint a személyét.

Jobb szeretem a magánéletek olvasását az emberi szív tanulmányozásának
megkezdésére, mert akkor az ember akárhogy levetkőzik, a történetíró
utána megy mindenhova, nem enged neki pillanatnyi pihenést sem, semmi
menedéket, hogy kikerülje a szemlélő átható tekintetét és a mikor az
egyik legjobban elrejtőzöttnek hiszi magát, akkor ismerteti fel
legjobban a másik. «Azok – mondja Montaigne – a kik életrajzokat írnak,
épen azért, mivel inkább töltik az időt a véleményekkel, mint az
eseményekkel, inkább azzal, a mi belülről jön, mint a mi kivülről jut
be, – ezek nekem a legalkalmasabbak. Ez az, a miért Plutarchos minden
esetre az én emberem.»

Igaz, hogy az emberi tömegeknek vagy a népeknek jelleme erősen
különbözik a magánember jellemétől és hogy annyit jelentene, mint nagyon
tökéletlenül ismerni az emberi szivet, ha nem vizsgálnók a sokaságban
is; de nem kevésbbé igaz, hogy az ember tanulmányozásán kell kezdeni,
hogy megitélhessük az embereket és hogy a ki tökéletesen ismerné minden
egyén hajlamait, előre megláthatná az összes kombinált eredményeket a
nép egészében.

Itt is a régiekhez kell folyamodni azoknál az okoknál fogva, melyeket
már mondottam és ezenfölül azért is, mert minden köznapi és alantas, de
igaz és jellemző részlet száműzve lévén a modern stilusból, a mi íróink
az embereket magánéletükben is úgy kicziczomázzák, mint a világ
színpadán. Az illedelem, semmivel sem lévén kevésbbé szigorú az
írásokban, mint a cselekedetekben, nem enged többet mondani a
nyilvánosság előtt, mint a mennyit ugyanott tenni enged és mivel az
embereket mindig csak reprezentáló szerepben lehet felmutatni, csak
annyira ismerjük meg őket könyveinkből, mint a színházból. Megírhatják
és újra megírhatják százszor a királyok életét, nem lesznek többé
Suetoniusaink.[86]

Plutarchos épen azokban a részletekben tünik ki, melyekbe mi nem merünk
behatolni. Utánozhatatlan bájjal festi a nagy embereket a kicsi
dolgokban és oly szerencsés az egyes vonások kiválasztásában, hogy
azokon egy szó, egy mosoly, egy mozdulat elég neki, hogy jellemezzen egy
hőst. Hannibal egy tréfás szóval megnyugtatja megrémült hadseregét, hogy
nevetve menjen a csatába, a mely megnyitja neki Itáliát; Agesilaos
vesszőparipán lovagolva megszeretteti velem a nagy király legyőzőjét;
Cæsar, mikor átmegy egy szegény falun és beszélget barátaival,
leleplezi, a nélkül, hogy gondolna rá, a ravasz kópét, a ki azt mondja,
hogy nem akar egyéb lenni, csak Pompeiussal egyenlő; Sándor lenyeli az
orvosságot és nem szól egy szót sem; ez életének legszebb pillanata;
Aristides ráírja saját nevét egy cserépre és így igazolja melléknevét;
Philopoemen leveti köpenyét és fát vág vendégbarátja konyhájára. Ime, ez
a festés igazi művészete. Az arcz nem a nagy vonalakban nyilvánul, a
jellem nem a nagy cselekedetekben; az apróságokban árulja el magát az
ember természete. A közdolgok vagy nagyon is köznapiak vagy nagyon is
mesterkéltek, pedig csaknem kizárólag ezekkel engedi a mi íróinkat
foglalkozni a modern nagyképűség.

A mult század legnagyobb embereinek egyike volt tagadhatatlanul Turenne.
Akadt, a kinek volt bátorsága életét érdekessé tenni olyan apró
részletekkel, melyek ismerőssé és szeretetreméltóvá teszik, de hány ily
részletet látott czélirányosnak elhallgatni, a melyek még ismerősebbé és
szeretetreméltóbbá tették volna! Csak egyet idézek, a melyet jó
forrásból tudtam meg és a melyet Plutarchos bizonyára nem mellőzött
volna, holott Ramsai nem merte volna megírni, még ha tudta volna is.

Egy nyári napon, mikor nagyon meleg volt, vicomte de Turenne, kurta
fehér zubbonyban és házisapkában előszobája ablakában állt. Embereinek
egyike bejött és megtévesztve ruhájától az egyik kuktának nézte, a kivel
jó viszonyban volt. Hátulról vigyázva odament hozzá és nem épen könnyű
kézzel jókorát vágott a hátuljára. A megütött ember azonnal megfordult.
A szolga hüledezve látja meg ura arczát. Magánkívül vetette magát
térdre: «Kegyelmes uram, azt hittem George»… «És ha George lett volna
is, – kiáltott fel Turenne a hátulját simogatva – nem kellett volna
ilyen erősen ráütni». Ime hát, ezt nem meritek elmondani, nyomorultak!
Legyetek hát örökké természet és belső szervek nélküliek; keményítsétek,
edzzétek vajsziveteket hitvány illedelmetekben, váljatok megvetésre
méltókká méltóságotok révén. De te, derék ifjú, a ki olvasod ezt a
jellemvonást és a ki meghatva érzed az egész lelki nemességet, melyet
elárul még első felindulásában is, egyuttal ennek a nagy embernek az
apróságait is olvasd, miután szó volt származásáról és nevéről. Gondold
el, hogy ez ugyanaz a Turenne, a ki tüntetőleg előre engedte mindenütt
az unokaöcscsét, hogy jól lássák, hogy ez a gyermek egy souverain ház
feje. Hasonlítsd össze ezeket az ellentéteket, keresd a természetet,
vesd meg az előitéletet és ismerd meg az embert.

Bizony kevés ember van abban a helyzetben, hogy felfoghassa azokat a
hatásokat, melyeket az így irányított olvasmányok tehetnek egy fiatal
ember egészen friss szellemére. Gyermekkorunktól fogva könyvek fölé
görnyedve, hozzászokva a gondolkodás nélküli olvasáshoz, annál kevésbbé
érint az, a mit olvasunk, mert mindig magunkban hordjuk azokat a
szenvedélyeket és azokat az előitéleteket, melyek eltöltik a történetet
és az emberek életét s mindaz, a mit ezek tesznek, előttünk
természetesnek tünik fel, mert kívül vagyunk a természetesen és
magunkról itélünk meg másokat is. De képzeljünk el egy az én elveim
szerint nevelt fiatal embert, képzeljük el Emilemet, a kinél tizennyolcz
évi buzgó gondoskodásnak csak egy czélja volt: megőrizni ép itéletét és
egészséges szívét; képzeljük el, a mint a függöny felgördültekor először
veti szemét a világ szinpadára, vagyis inkább a szinpad mögött
helyezkedik el s látja, a mint a szereplők levetik és fölveszik ruháikat
és megszámlálja a köteleket és a göngyölegeket, melyeknek otromba
pompája elkápráztatja a néző szemét. Csakhamar első meglepetése után
következnek a faja miatti szégyen és megvetés indulatai; méltatlankodni
fog, ha látja, hogy az egész emberi nem mint teszi önmagát bolonddá; el
fog keseredni, hogy tépik szét magukat testvérei álmokért és hogy
változnak bősz vadállatokká, mert nem tudták beérni azzal, hogy emberek.

A növendék természetes hajlamainak révén bizonyára, ha a tanító csak
valamelyes okossággal válogat is olvasmányaiban, ha csak valamennyire
vezeti is rá azoknak a gondolatoknak az útjára, melyeket ezekből le kell
vonnia, az ebben való gyakorlás rá nézve gyakorlati filozofiai
tanfolyamul fog szolgálni, a mely okvetlenül jobb és érthetőbb, mint
mindazok az üres spekulácziók, melyekkel iskoláinkban a fiatal emberek
szellemét megzavarják. A mikor Cineas, miután végigvezetett minket
Pyrrhus rajongó tervein, megkérdi, mi olyan valódi jót szerzett volna
neki a világ meghódítása, a mit a nélkül is ne élvezhetett volna és
pedig annyi kín nélkül; mi ebben csak egy futólagos élczet látunk. Emil
azonban nagyon bölcs gondolatot fog benne látni, melyre magától is
rájött volna és a mely nem fog soha kitörlődni elméjéből, mert nem talál
benne ellenkező előitéletre, a mely bevésődését megakadályozná. Ha aztán
olvasva ennek az esztelennek az életrajzát, azt fogja találni, hogy
minden nagy szándéka abban végződött, hogy megölette magát egy asszony
keze által, akkor a helyett, hogy csodálná ezt az állítólagos
hősiességet, mi egyebet látna egy oly nagy hadvezér minden vállalatában,
egy oly nagy politikus minden cselszövényében, mint megannyi lépést a
felé a balvégzetű cseréptégla felé, a mely dicstelen halállal vet véget
életének és terveinek.

Nem minden hódító öletett meg, nem minden bitorlónak dőlt dugába a
vállalata; nem egy közülük a közkeletű nézetek előitéletekkel teljes
szelleme szerint boldognak látszik. A ki azonban nem marad meg a
látszatoknál s csak sziveik állapota szerint itéli meg az emberek
boldogságát, az magukban sikereikben fogja látni balsorsukat; látni
fogja, mint terjeszkednek mind jobban és mint fokozódnak szerencséjükkel
együtt vágyaik és emésztő gondjaik; látni fogja, mint tolakszanak
lihegve mind előbbre s nem tudnak soha czélt érni; látni fogja, hogy
hasonlók azokhoz a tapasztalatlan utasokhoz, a kik először indulva neki
az Alpeseknek, minden hegynél azt hiszik, már túl vannak rajtuk és mikor
a csúcson vannak, bátorságukat vesztve veszik észre a még magasabb
hegyeket maguk előtt.

Augustus, miután leigázta polgártársait és megsemmisítette
vetélytársait, negyven éven át uralkodott az eddig létezett legnagyobb
birodalom fölött. De mindez a roppant hatalom megakadályozta-e abban,
hogy a fejét a falnak verdesse és betöltse rengeteg palotáját
kiáltozásával, visszakövetelve Varustól elpusztult légióit? Ha minden
ellenségét legyőzte volna, mi hasznára lettek volna neki hasztalan
diadalai, mikor közben mindenféle fajta kínok támadtak szüntelenül
körülötte, mikor legkedvesebb barátai forraltak merényleteket ellene és
mikor kénytelen volt megsiratni minden hozzátartozójának vagy
gyalázatát, vagy halálát? A szerencsétlen a világot akarta kormányozni
és nem tudta kormányozni a saját házát! Mi következett ebből az
elhanyagolásból? Látta ifjúsága virágában elpusztulni unokaöcscsét,
nevelt fiát, nejét; unokája az ágya párnáját rágta szét, hogy néhány
órával meghosszabbítsa nyomorult életét; leánya és unokája, miután
elhalmozták őt gyalázatukkal, az egyik a nyomortól halt meg egy lakatlan
szigeten, a másik a börtönben egy nyilasnak a kezétől. Magát végül,
szerencsétlen családjának utolsó maradékát, saját felesége
kényszerítette, hogy egy szörnyeteget hagyjon maga után utódul. Ilyen
volt a sorsa a világ ez urának, a kit annyit ünnepeltek dicsőségeért és
boldogságáért. Higyjem-e, hogy csak egy is azok közül, a kik bámulják,
szeretné ezeket olyan áron megszerezni?

Például vettem a becsvágyat, de az összes emberi szenvedélyek játéka
hasonló leczkékkel szolgál annak, a ki tanulmányozni akarja a
történelmet, hogy önismeretre és bölcseségre tegyen szert a holtak
költségére. Közeledik az idő, a mikor Antonius élete közelebbi
tanulsággal szolgál az ifjúnak, mint Augustusé. Emil alig fog magára
ismerni azokban a különös dolgokban, melyek szemébe ötlenek új
tanulmányai közben; de előre tudni fogja elhárítani a szenvedélyek
káprázatait, mielőtt megszületnek és látva, hogy minden időben
elvakították az embereket, fogalma lett róla előre, hogy mi módon
vakíthatják el őt is, ha valaha átengedi magát nekik.[87] Ezek a
tanulmányok, jól tudom, rosszul illenek hozzá, lehet, hogy a szükséghez
képest későiek és elégtelenek, de jusson eszetekbe, hogy nem ezeket
akartam ebből a tanulmányból levonni. Más czélt tűztem ki magam elé,
mikor megkezdtem őket és ha ezt a czélt nem érjük el, ez bizonyára a
tanító hibája lesz.

Gondoljátok meg, hogy a mint az önszeretet kifejlődött, a relativ _én_
szüntelenül működésbe lép és a fiatal ember sohasem figyel meg másokat
máskép, mint hogy visszatér önmagára és összehasonlítja magát velük.
Arról van szó tehát, hogy tudjuk, milyen polczot juttat magának
embertársai közt, miután megvizsgálta őket. Abból a módból, a hogy a
történelmet a fiatal emberekkel olvastatják, azt látom, hogy úgyszólván
átváltoztatják őket mindazokká a személyekké, a kiket látnak, hogy arra
igyekeznek, hogy hol Ciceróvá, hol Trajanusszá, hol Nagy Sándorrá tegyék
őket; hogy visszariasztják őket, ha visszatérnek önmagukba, hogy
megbánatják mindegyikkel, hogy nem más, csak ő maga. Ennek a módszernek
vannak bizonyos előnyei, melyeket nem tévesztek szemem elől, de a mi az
én Emilemet illeti, ha vele ezeknek a párhuzamoknak a folyamán csak
egyszer esnék is meg, hogy jobb szeretne másvalakivé lenni – akár
Sokrates, akár Cato lenne is ez a másvalaki – minden el volna hibázva. A
ki elkezd idegenné válni önmagától, csakhamar teljesen meg fog önmagáról
feledkezni.

Nem a filozofusok ismerik legjobban az embereket; ők csak a filozofia
előitéletein keresztül látják őket és én nem ismerek foglalkozást,
melyben annyi volna az előitélet, mint ebben. Egy vadember észszerűbben
itél meg minket, mint egy filozofus. Az érzi a hibáit, méltatlankodik a
miéinken és ezt mondja magában: «Mind gonoszok vagyunk». Amaz felindulás
nélkül figyel meg minket és ezt mondja: «Bolondok vagytok». Igaza van,
mert senki se teszi a rosszat önmagáért. Az én növendékem ez a vadember,
azzal a különbséggel, hogy Emil többet elmélkedett, több eszmét
hasonlított össze, közelebbről látta tévedéseinket, jobban résen áll
önmagával szemben és csak arról ítél, a mit ismer.

Szenvedélyeink ingerelnek másokéi ellen; érdekünk gyülölteti meg velünk
a gonoszokat; ha nem tennének nekünk semmi rosszat, inkább részvéttel
lennénk irántuk, mint gyűlölettel. A rossz, a mit a gonoszok nekünk
tesznek, elfeledteti velünk azt a rosszat, a mit önmaguknak tesznek.
Könnyebben megbocsátanók bűneiket, ha megtudhatnók, mennyire bünteti
őket a saját szivük. Érezzük a sérelmet és nem látjuk a büntetést; az
előnyök szemmelláthatók, a szenvedés belső. A ki azt hiszi, hogy élvezi
bűnei gyümölcsét, nem szenved kevesebb kínt, mintha nem sikerült volna
neki; nyugtalanságának csak a tárgya változott, de a nyugtalanság maga
nem: mutogathatja akárhogy a szerencséjét és rejtegetheti a szívét,
megnyugtatja akaratuk ellenére is a magaviseletük; de hogy meglássuk,
nem kell, hogy hasonló szivünk legyen.

A szenvedélyek, melyekben osztozunk, elragadnak minket; a melyek
érdekeinket sértik, fellázítanak és ebből folyókövetkezetlenséggel
kárhoztatjuk másokban azt, a mit magunk utánozni szeretnénk. Az
ellenszenv és kiábrándulás elkerülhetetlen, ha az ember másvalakitől
olyan bajt kénytelen elszenvedni, a melyet az ő helyében maga is okozott
volna.

Mi kell tehát ahhoz, hogy jól figyeljük meg az embereket? Nagy
érdeklődés megismerésükre, nagy pártatlanság megitélésükre, elég
fogékony szív minden emberi szenvedély megértésére és elég nyugodt szív,
hogy ki ne próbáljuk őket. Ha van az életben erre a tanulmányra alkalmas
pillanat, akkor az az, a melyet Emil számára választottam; előbb
idegenek lettek volna rá nézve, később hozzájuk hasonló lett volna. Az
előitélet, melynek látja a hatását, még nem nyert fölötte uralmat; a
szenvedélyek, melyeknek a következményét érzi, nem ingerelték fel
szivét. Ember; érdeklődik testvérei iránt; méltányos és magához hasonlók
felett itél. Ha tehát jól itéli meg őket, akkor bizonyára nem szeretne
egyiküknek sem a helyzetében lenni, mert mindazoknak a szenvedéseknek
czélja, melyeket szereznek maguknak – olyan előitéletekre lévén
alapítva, melyek benne nincsenek meg – előtte levegőben lógónak tűnik
fel. Számára elérhető minden, a mire vágyik. Mitől függhetne, mikor
beéri önmagával és mentes az előitéletektől? Karja erős; egészséges,
mértékletes, kevés igényű és van miből igényeit kielégítenie.[88] A
legteljesebb szabadságban nevelkedve, a legnagyobb baj, melyet el tud
képzelni, a szolgaság. Sajnálja a nyomorult királyokat, a kik rabszolgái
mindenkinek, a ki engedelmeskedik nekik; szánja azokat az álbölcseket, a
kik saját hívságos hírnevük lánczaiban sínylődnek; szánja azokat az
ostoba gazdagokat, a kik fényűzésük martirjai; sajnálja a parádézó
kéjenczeket, a kik egész életüket feláldozzák az unalomnak, hogy úgy
tünjék fel, mintha mulatnának. Szánná az ellenséget, a ki bajt okozna
neki magának, mert gonosztetteiben látná nyomorúságát. Ezt mondaná
magában: «Ha ez szükségessé teszi maga számára, hogy ártson nekem, akkor
sorsát függővé teszi az enyémtől».

Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de
veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán
tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és
oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe
esik, hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját
érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani:
bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a
mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és
boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát,
hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a
legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert
volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem
szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a
fennhéjázásét.

A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják,
érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban
tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint
a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az
előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy
hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak.
A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a
tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett
arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?

Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a
dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem
rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek
közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A
ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom
eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének
módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb
és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza,
téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni
tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.

Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a
ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a
tapasztalat, ha egyáltalán tud valami segíteni; legalább keletkezésekor
meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép
okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan
ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt
éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset
saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni
növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják
neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland
ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen
kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba,
hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája,
hagynám, hadd tegyék bolonddá;[89] engedném, hadd hízelegjenek neki,
koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és
erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő
jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki.
Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok
kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék
vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a
sérelmekben, a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás
nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s
biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval
mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a
mit magának kellene szenvedni.

Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis
méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset,
lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel
és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban,
a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne
sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket
veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak
hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül,
aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem
rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy
kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy
eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a
serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt
kiáltotta: _Nem futnak, a kapitányukat követik._ Becstelen lett ezáltal?
Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény
szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és
felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy
teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért
a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a
világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.

Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel
nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy
félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud
semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi
be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil
korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, mint ő, nem
olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan
volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más
természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén,
azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni
és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat
meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs,
felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt
a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa
nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a
tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon
tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni,
hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet
együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot
egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb:
egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a
veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás
nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket
neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd
vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang
nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint
nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok
szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan;
adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a
következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy
feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és
engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a
másik által!

Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a
szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb
művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a
buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és
mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat
tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek
tenné ki.

Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük
esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és
fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem
használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: _úgy-e, megmondtam!_ A
legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki,
ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt
látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden
ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni
hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a
helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben
bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és
szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy
hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek
fontossága dolgában.

Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél
kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy
ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele;
javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra
nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes
kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve
annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy
azok ne legyenek különbek nálánál.

A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz
alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az
igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem
hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg
dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb
megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy
hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy
tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett
volna, a mese révén bevésődik ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a
melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából.
Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az
ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a
próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a
példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek
előtte ismeretlenek.

Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni
is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a
melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem
volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában
a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát
a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga
erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy
kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy
kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen
mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy
megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért
engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem,
belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek
unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy
megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél
jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon
legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem
kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond
meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor,
melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól
fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy
a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy
ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos
értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy
más esetekre is alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a
fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük
mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy
megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha
tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak
lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.

Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek,
jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének
fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv
számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az
alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két
öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem,
láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a
hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét,
megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül,
hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a
mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a
gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket
tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele,
hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi
tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy
mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben
mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a
reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom,
csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az
ideje, hogy belefogjon.

Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az
utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt
hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg
fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az
önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a
nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és beérni önmagával a nélkül, hogy
bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni,
hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről
olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról
pedig olyanoknak, a milyenek. Hogy az egészet átfoghassa az ember, a
megfelelő szempontra kell helyezkedni; közelebb kell lépni, hogy lássuk
a részleteket. De mi czímen elegyedjen bele egy fiatal ember a világ
dolgaiba? Mi joga van arra, hogy beavattassék ezekbe a sötét
rejtelmekbe? Kora érdekeit az élvezet cselszövényei korlátozzák,
egyelőre csak önmagáról rendelkezik s ez annyi, mintha semmiről sem
rendelkeznék. Az ember a legolcsóbb árúczikk és a mi fontos
tulajdonjogaink között, a személyünk fölötti tulajdonjog mindig a
legcsekélyebb valamennyi között.

Ha látom, hogy a legnagyobb tevékenység korában a fiatalembereket a
merőben spekulativ tanulmányokra korlátozzák és hogy azután a legkisebb
tapasztalat nélkül hirtelen belevetik őket a világba és a közügyekbe,
azt találom, hogy az ész ellen ép úgy vétenek, mint a természet ellen és
ezért nem lepődöm meg azon, hogy oly kevés ember tudja magát hogy
viselni. Micsoda furcsa észjárás alapján tanítanak engem annyi
haszontalan dologra, mikor a cselekvés művészetét nem veszik semmibe?
Azt képzelik, hogy a társadalom számára nevelnek minket és úgy tanítanak
minket, mintha mindegyikünk czellájában, magányos gondolkozással töltené
életét vagy mintha levegőben lógó tárgyakról tárgyalna közömbös
emberekkel. Azt hiszitek, megtanítjátok élni az embereket, ha
rátanítjátok őket testük bizonyos elforgatására és bizonyos szóbeli
formulákra, melyek nem jelentenek semmit. Én is megtanítottam élni
Emilemet, mert megtanítottam, hogy éljen a maga erejéből és a mi még
több, megkeresse a kenyerét. Ez azonban nem elég. Hogy a világban
éljünk, tudni kell az emberekkel bánni, ismerni kell az eszközöket,
melyek befolyást szereznek rájuk, számolni kell a magánérdek hatásával
és visszahatásával a polgári társadalomban és oly jól kell tudni előre
látni az eseményeket, hogy az ember ritkán csalódjék várakozásaiban,
vagy hogy legalább mindig a legjobb eszközöket használja a sikerre. A
törvények nem engedik meg a fiatal embereknek, hogy maguk intézzék a
dolgaikat és rendelkezzenek saját javukról, de mire volnának jók nekik
ezek a rendszabályok, ha az előírt korig nem szerezhetnének semmi
tapasztalatot? Nem nyernének azzal semmit, hogy várnak és huszonöt éves
korukban ép oly ujonczok volnának, mint tizenöt éves korukban.
Kétségkívül meg kell akadályozni, hogy egy fiatalember, a kit elvakít a
tudatlansága vagy megtévesztenek a szenvedélyei, ne tegyen kárt
önmagának, de minden korban meg van engedve jótékonynak lenni, minden
korban lehet egy bölcs ember irányítása mellett védeni a
szerencsétleneket, a kiknek csak támaszra van szükségük.

A dajkák, az anyák azokért a gondoskodásokért ragaszkodnak a
gyermekekhez, a melyeket tanusítanak irántuk; a szocziális erények
gyakorlata gyökeresíti meg a szívek mélyén a humanitás szeretetét; azzal
válik az ember jóvá, hogy jót tesz, ennél biztosabb gyakorlatot nem
tudok. Foglaljátok el növendéketeket minden jó cselekedettel, a mely a
módjában van; legyen a szűkölködők érdeke mindig az ő érdeke, ne csak
erszényével támogassa őket, hanem a gondoskodásával is, legyen
szolgálatukra, fogja pártjukat, szentelje nekik személyét és idejét,
váljék ügyvivőjükké; egész életében nem fog ennél nemesebb hivatást
betölteni. Hány elnyomott kapna igazságot, a kiket sohasem hallgattak
meg, ha ő azzal a rettenthetetlen szilárdsággal követeli, melyet az
erény gyakorlása ad meg, ha belehatol a nagyurak és gazdagok kapuin, ha,
mikor kell, egész a trón zsámolyáig megy, hogy meghallgattassa a
balsorstól sujtottak hangját, a kik előtt nyomorúságuk elzár minden
bejárást és a kik a miatt a félelem miatt, hogy büntetést kapnak azokért
a bajokért, melyeket mások okoznak nekik, még panaszkodni sem mernek!

Csináljunk tehát Emilből kóborló lovagot, igazságtalanságok megtorlóját,
paladint! Avatkozzék bele a közügyekbe, adja a bölcset és a törvények
védelmezőjét a nagy urak előtt, a hivatalnokok előtt, a fejedelem előtt,
legyen közbenjáró a biráknál és ügyvéd a biróságoknál! Minderről nem
tudok semmit. A fecsegő és nevetséges nevek nem változtatnak semmit a
dolgok természetén. Emil meg fog tenni mindent, a mi hasznos és jó
lehet. Ennél többet nem fog tenni semmit, tudja, hogy semmi sem lehet
hasznos és jó a számára, a mi nem illik korához. Tudja, hogy első
kötelessége az önmaga iránti kötelesség, hogy a fiatalembereknek
bizalmatlankodniok kell önmagukban, körültekintőknek kell lenniök
magukviseletében, tiszteletteljeseknek náluknál idősebb emberekkel
szemben, tartózkodóknak és diszkréteknek a tartalom nélküli beszédben,
szerényeknek közömbös dolgokban, de elszántaknak a jóltevésben és
bátraknak az igazság kimondásában. Ilyenek voltak azok a hírneves
rómaiak, a kik mielőtt hozzájuthattak a közéleti tisztekhez, azzal
töltötték ifjúságukat, hogy üldözték a bűnt és védelmezték az
ártatlanságot, semmi más érdekből, mint hogy tanuljanak az igazság
szolgálása és a jó erkölcsök védelmezése által.

Emil nem szereti sem a lármát, sem a czivakodást, nemcsak az emberek
között, hanem az állatok között sem.[90] Sohasem ingerelt egymás ellen
marakodásra két kutyát; sohasem hajszoltatta a macskát kutyával. Ez a
békés szellem nevelésének eredménye, a mely nem melengette benne az
önszeretetet és az önmagáról való túlmagas véleményt s eltérítette
attól, hogy az uralkodásban és a más bajában keresse élvezetét. Szenved,
ha mást szenvedni lát; ez természetes érzés. A fiatalember attól lesz
durvává és azért telik benne gyönyörűsége, hogy egy érző lényt szenvedni
lát, ha a hiúsága olyan színben tünteti fel, mintha bölcsesége vagy
felsőbbsége révén mentes volna ugyanezek alól a szenvedések alól. A kit
megóvtak ettől a gondolkodásmódtól, nem tud beleesni a bűnbe, mely ennek
műve. Emil tehát szereti a békét. A boldogság képe kedves neki és ha
hozzá tud járulni előidézéséhez, ez neki újabb eszköz arra, hogy
részesedjék benne. Nem azt tételeztem föl, hogy a szerencsétlenek
láttára csak azt a meddő és kegyetlen szánalmat érzi irántuk, a mely
beéri azzal, hogy panaszkodik azokról a bajokról, a melyeket gyógyítani
is tudna. Tevékeny jótékonysága hamar megadja neki azt a
felvilágosodást, a melyet keményebb szívvel nem szerezhetett volna meg,
vagy a melyet csak jóval később szerezhetett volna meg. Ha viszályt lát
uralkodni pajtásai között, igyekszik őket kibékíteni, ha balsorstól
sújtottakat lát, megtudakolja szenvedéseik okát, ha lát két embert, a
kik gyűlölik egymást, meg akarja tudni ellenségeskedésük okát, ha azt
látja, hogy az elnyomott nyög a hatalmas és a gazdag zaklatásai miatt,
megkeresi, milyen mesterkedésekkel leplezik el magukat ezek a zaklatások
és abból az érdeklődésből folyólag, melyet minden szerencsétlen iránt
érez, a bajaik megszüntetésére vezető eszközök sohasem közömbösek neki.
Mit kell tehát tennünk, hogy ezeknek a hajlamoknak a szónak megfelelő
módon hasznát vegyük? Szabályozzuk gondoskodásait és ismereteit és arra
használjuk buzgalmát, hogy ezeket fokozzuk.

Váltig csak azt mondom magamban újra meg újra: oktassátok a
fiatalembereket inkább tettekkel, mint beszéddel s ne tanuljanak
könyvből semmit, a mire megtaníthatja őket a tapasztalás. Mily
furcsaság, gyakorolni őket a semmitmondó beszédben, azt hinni, hogy
megéreztetik velük egy kollégium padjain a szenvedély nyelvének erélyét
és a meggyőzés erejének egész hatalmát, ha nem áll érdekükben valakit
meggyőzni! A rhetorika minden szabálya csak merő szóbeszéd annak, a ki
nem érzi hasznára válónak a használatát. Mit ér, ha a tanuló tudja, hogy
beszélte rá Hannibal katonáit az Alpeseken való átkelésre? Ha ezen
nagyszerű szónoklatok helyett megmondanátok neki, mivel birhatja rá az
elüljáróját, hogy neki szabadságot engedjen, biztosak lehettek benne,
figyelmesebb lesz szabályaitokra.

Ha rhetorikára akarnék tanítani egy fiatalembert, a kinek minden
szenvedélye ki volna már fejlődve, szüntelenül olyan dolgokat mutatnék
neki, melyek arra valók, hogy kedvezzenek szenvedélyeinek és vele együtt
vizsgálnám, mily beszéddel kell élni a többi emberekkel szemben, hogy
rábírja őket, hogy kedvezzenek vágyainak. Emilem azonban nincs ilyen, a
szónoki művészetnek kedvező helyzetben; csaknem teljesen a fizikai
szükségletekre lévén szorítva, kevesebb szüksége van másokra, mint
másoknak ő rá és nem lévén semmi kérni valója tőlük a maga számára, a
mire rá akarja őket beszélni, az nem érinti eléggé arra, hogy szerfölött
felindítsa. Ebből az következik, hogy általában véve egyszerű és kevéssé
virágos lesz a nyelve. Rendszerint egyenesen szól és csupán csak azért,
hogy megértsék. Kevéssé szentencziózus, mert nem tanulta meg eszméit
általánosítani; kevés a szóképe, mert ritkán szenvedélyes.

Azért még nem flegmatikus és hideg; már koránál, erkölcseinél, ízlésénél
fogva sem lehet az; az ifjúság tüzében az élesztő szellemek,
visszatartva vérében, melegséget visznek bele fiatal szívébe, a mely
csillog a tekintetében, melyet megérezni beszédében, látni tetteiben.
Nyelve hangsúlyt és néha hevességet kap. A nemes érzés, a mely
lelkesíti, erőt és emelkedettséget ad neki; áthatva az emberiség gyöngéd
szeretetétől, beszédébe is átviszi lelke felindulásait, nagylelkű
nyiltságában van valami megigézőbb, mint a többiek mesterkélt
ékesszólásában, vagyis jobban mondva, csak ő igazán ékesszóló, mert csak
ki kell mutatnia, a mit érez, ha ezt közölni akarja azokkal, a kik
hallgatják.

Mennél inkább azt gondolom, mennél inkább úgy találom, hogy ha így
működésbe hozzuk a jótékonyságot és jó vagy rossz sikereinkből
következtetéseket vonunk okaira, kevés hasznos ismeret van, a melyet ne
lehetne egy fiatalember lelkében művelni. Mindazon az igazi tudáson
kívül, a melyet meg lehet szerezni a kollégiumokban, Emil még egy sokkal
fontosabb tudományt fog elsajátítani: ezen szerzeményeinek az életre
való alkalmazását. Nem lehetséges, hogy mikor annyira érdeklődik
embertársai iránt, meg ne tanulja idején mérlegelni és megbecsülni
cselekvéseiket, kedvteléseiket, élvezeteiket és általában igazabban
értékelni azt, a mi hozzájárulhat az emberek boldogságához vagy árthat
neki, mint azok, a kik nem érdeklődvén semmi iránt, sohasem tesznek
semmit másért. A kik mindig csak a saját dolgukkal törődnek, nagyon is
szenvedélyesen igyekeznek egészségesen megitélni a dolgokat. Mindent
önmagukra vonatkoztatnak s a jó és rossz fogalmait csupán saját érdekük
szerint mérik meg, eltöltik szellemüket ezer nevetséges előitélettel és
mindabban, a mi csak legkevésbbé érinti is az ő előnyüket, azonnal az
egész világegyetem összeomlását látják.

Terjeszszük ki az önszeretetet a többi lényekre s ekkor erénynyé
alakítjuk át s nincs az az emberi szív, a melyben ez az erény ne vert
volna gyökeret. Mennél kevésbbé vonatkozik ránk magunkra gondoskodásaink
tárgya, annál kevésbbé félelmetes a magánérdek illuziója, mennél inkább
általánosítjuk azt az érdeket, annál méltányosabbá válik és az emberi
nem iránti szeretet nem egyéb bennünk, mint az igazság szeretete.
Kívánjuk tehát, hogy Emil szeresse az igazságot, kívánjuk, hogy ismerje
is, tartsuk mindig távol önmagától az ügyekben. Mennél jobban lesz
igyekezete mások boldogságának szentelve, annál felvilágosultabb és
okosabb lesz s annál kevésbbé fog csalódni abban, a mi jó és rossz, de
ne tűrjünk benne soha vak előnybenrészesítést, a mely egyedül személyi
tekintetekre vagy igazságtalan előfeltételekre van alapítva. És miért
ártana az egyiknek a másiknak tett szolgálat? Kevés fontossága van rá
nézve annak, a kinek nagyobb boldogság jut osztályrészeül, föltéve, hogy
ő hozzájárul az összesek mennél nagyobb boldogságához; ez a bölcsnek
első érdeke, a magánérdek után; mert mindenki a maga fajának része, nem
pedig egy másik egyéné.

Hogy a könyörületességet ne engedjük gyöngeséggé fajulni, általánosítani
kell és kiterjeszteni az egész emberi nemre. Akkor csak annyiban adjuk
magunkat neki, a mennyiben összhangban áll az igazsággal, mert minden
erény közül az igazságosság az, a mely a legtöbbel járul az emberek
közjavához. Okosságból, önmagunk iránti szeretetből kell
könyörületességet tanusítani bajunk iránt még jobban, mint szomszédunk
iránt; a gonosz iránti könyörületesség igen nagy kegyetlenség az emberek
iránt.

Egyébiránt nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezek az eszközök,
melyek segítségével én itt kivetem növendékemet önmagából, azért mégis
közvetlen vonatkozással bírnak reá, mert nemcsak hogy belső gyönyör
származik belőlük, hanem mert a mikor jótékonynyá teszem a többiek
hasznára, saját okulásán is dolgozom.

Előbb megadtam az eszközöket és most megmutatom a hatásukat. Mily nagy
szempontokat látok sorakozni lassanként fejében! Mily fenséges érzések
fojtják el szívében a kis szenvedélyek csiráit! Mily szabatossága az
itelő képességnek, mily biztonsága az észnek alakul ki benne szemem
láttára kiművelt hajlamaiból, a tapasztalatból, a mely központosítja egy
nagy lélek óhajtásait a lehetőségek szűk kereteiben és eléri, hogy egy a
többiek fölött álló ember, nem tudva ezeket fölemelni a maga
színvonalához, le tudjon szállni az ő színvonalukhoz! A helyesnek igazi
elvei, a szépnek valódi mintái, az élő lények minden erkölcsi viszonya,
a rend minden eszméje belevésődnek értelmébe; látja minden dolognak a
helyét és az okot, a mely ebből eltávolítja, látja azt, a mi tehetné a
jót és azt, a mi megakadályozza. A nélkül, hogy tapasztalta volna az
emberi szenvedélyeket, ismeri káprázataikat és játékukat.

Előre haladok, elragadtatva a dolgok erejétől, de a nélkül, hogy ezzel
ránehezedjek az olvasók ítéletére. Már rég a chimerák országában látnak
engem; én pedig mindig az előitéletek országában látom őket. A mikor
olyan erősen eltávolodom a köznapi véleményektől, szüntelenül jelen
vannak szellememben: vizsgálom őket, elmélkedem róluk, nem azért, hogy
kövessem vagy kerüljem őket, hanem hogy mérlegeljem őket az okoskodás
mérlegén. Valahányszor kényszerülök eltávolodni tőlük, a tapasztalattól
vezettetve, előre kimondottnak tartom, hogy nem fognak utánozni; tudom,
hogy el vannak szánva csak azt képzelni lehetségesnek, a mit látnak s
azt a fiatalembert, a kit én rajzolok, képzeletbeli és fantasztikus
lénynek fogják fel, mert különbözik azoktól, a kikkel összehasonlítják;
nem gondolnak arra, hogy kell is különböznie, miután egész másképen
nevelkedett, egészen ellenkező érzések hatnak rá, egészen más oktatásban
részesült, mint ők s így sokkal meglepőbb volna, ha hasonlítana
hozzájuk, mint ha olyan, a milyennek én képzelem. Ő nem az emberek
embere, hanem a természet embere. Nyilvánvaló tehát, hogy nagyon
különösnek kell előttük feltünnie.

Mikor ebbe a műbe belefogtam, nem tételeztem fel semmi olyat, a mit ne
figyelhetett volna meg mindenki úgy, mint én, mert van egy pont, t. i.
az ember születése, a melyből mind egyformán indulunk ki; de mennél
előbbre haladunk, én, hogy kiműveljem a természetet, ti pedig, hogy
elaljasítsátok, annál jobban eltávolodunk egymástól. Az én növendékem
hat éves korában kevéssé különbözik a tietektől, mert nektek még nem
volt időtök eltorzítani a növendéketeket; most nincs bennük semmi
hasonlóság és a felnőtt ember kora, melyhez közeledik, tökéletesen
különböző formában kell hogy mutassa, hacsak el nem vesztegetem minden
fáradozásomat. A szerzett dolgok mennyisége talán elég egyforma mindkét
részről, de a szerzett dolgok nem hasonlítanak egymáshoz. Csodálkoztok,
hogy az egyikben fenkölt érzéseket találtok, a melyeknek a legcsekélyebb
csirája sincs meg másokban, de vegyétek tekintetbe azt is, hogy ezek már
mind kész filozófusok és theológusok, mielőtt Emil csak tudná is, mi a
filozófia és mielőtt csak beszélni is hallott volna Istenről.

Ha tehát azt mondják nekem: Abból, a mit elképzelt, nem létezik semmi; a
fiatalemberek nem így vannak alkotva, ilyen vagy olyan szenvedélyük van;
ezt vagy azt teszik, – ez olyan, mintha tagadnák, hogy a körtefa nagy fa
lehet, mert kertjeinkben csak mint cserjét látjuk.

Arra kérem ezeket a birákat, a kik olyan készek a birálatra, fontolják
meg, hogy a mit itt mondanak, azt én ép oly jól tudom, mint ők, hogy én
valószínüleg hosszasabban gondolkoztam róla és hogy nem lévén semmi
érdekem, hogy imponálni akarjak nekik, jogom van azt követelni, hogy
legalább annak megkeresésére ne sajnálják az időt, hogy miben tévedek.
Vizsgálják meg az ember szervezetét, kísérjék figyelemmel a szív első
rezdüléseit az egyik vagy a másik helyzetben, hogy meglássák, mennyire
különbözhetik az egyik egyén a másiktól a nevelés ereje által, továbbá
hasonlítsák össze az én nevelésemet az eredményekkel, melyeket én
tulajdonítok neki és mondják meg, miben okoskodtam rosszul. Ekkor nem
lenne semmi felelni valóm.

A mi még határozottabbá tesz véleményemben és azt hiszem
megbocsáthatóbbá is teszi határozottságomat, ez az, hogy nemcsak nem
merülök el a részletező szellemben, hanem lehetőleg keveset adok az
okoskodásra s csak a megfigyelésben bízom. Nem arra támaszkodom, a mit
képzeltem, hanem arra, a mit láttam. Igaz, hogy tapasztalataimat nem
zártam be egy város falainak keretébe, sem az emberek egy bizonyos
osztályába, hanem miután jól összehasonlítottam annyiféle néposztályt és
népet, a mennyit csak láthattam egy megfigyeléssel töltött élet alatt,
mint mesterkéltet elhárítottam azt, a mi az egyik népé, de a másiké nem,
az egyik társadalmi helyzeté s a másiké nem s tagadhatatlanul az emberre
tartozónak csak azt tekintettem, a mi közös mindenkivel, bármely
életkorban, bármely rangban és bármely nemzetben a világon.

Ha aztán e szerint a módszer szerint elkisértek gyermekkorától fogva egy
fiatal embert, a ki még nem nyert határozott formát és a ki a lehető
legkevésbbé függ mások tekintélyétől és véleményétől, – mit gondoltok,
kihez fog jobban hasonlítani: az én növendékemhez-e vagy a tiétekhez?
Nekem úgy tetszik, ezt a kérdést kell megoldani, hogy megtudjuk,
eltévelyedtem-e.

Az ember nem kezd egykönnyen gondolkozni, de a mint elkezdett, nem is
hagyja abba. A ki egyszer gondolkozott, gondolkozni fog mindig és az
egyszer elmélkedésben gyakorolt értelem nem bír többé nyugalomban
maradni. Azt lehetne tehát gondolni, hogy én vagy nagyon is keveset,
vagy nagyon is sokat teszek, hogy az emberi szellem természeténél fogva
nem oly kész a megnyilatkozásra és hogy miután olyan képességeket adtam
neki, a melyek nincsenek meg benne, nagyon is sokáig tartom bezárva az
eszmék egy oly körében, melyből ki kellene lépnie.

De fontoljátok meg első sorban, hogy mikor ki akarjuk alakítani a
természet emberét, azért még nem arról van szó, hogy vadembert
csináljunk belőle és száműzzük az erdő mélyébe, hanem hogy bezárva a
társadalom forgatagába, elegendő, ha nem engedi magát elragadtatni sem
az emberek szenvedélyei, sem előitéleteik által, hogy saját szemeivel
lásson, hogy saját szívével érezzen, hogy semmiféle tekintély ne
kormányozza, csak a saját elméje. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy
azoknak a tárgyaknak a sokasága, melyek érintik, a gyakori érzések,
melyek hatnak rá, a valódi szükségleteinek megszerzésére való különböző
eszközök sok olyan eszmét kell hogy adjanak neki, a melyek soha nem
lettek volna meg benne, vagy a melyeket lassabban szerzett volna meg. A
szellem természetes fejlődése csak siettetve van, de nem felforgatva.
Ugyanaz az ember, a kinek butának kellene maradnia az erdőkben, okos és
értelmes emberré válhatik a városban, ha csak egyszerű szemlélő volna
ott. Semmi sem alkalmasabb valakit bölcscsé tenni, mint azok a
bolondságok, melyeket lát, de nem vesz bennük részt; még az is, a ki
részt vesz bennük, okul rajtuk, föltéve, hogy nem téteti magát bolonddá
és nem viszi beléjük azoknak a tévedését, a kik elkövetik őket.

Fontoljátok meg azt is, hogy képességeink által korlátozva lévén az
érzékelhető tárgyakra, csaknem semmiféle hatályt nem engedünk a
filozófia elvont fogalmainak és a merőben intellektuális eszméknek. Hogy
ezeket elérjük, ahhoz vagy le kellene rázni magunkról a testünket, a
melyhez oly erősen hozzá vagyunk fűzve, vagy tárgyról-tárgyra
fokozatosan és lassan kellene haladnunk vagy végül hirtelen és csaknem
egy ugrással kellene átugratnunk a közbeeső közt, egy olyan
óriás-lépéssel, melyre a gyermekkor nem képes és a melyhez a felnőtt
embereknek is egy sereg külön az ő számukra készült lépcsőre van
szükségük. Az első elvont eszme az első ilyen lépcső, de én bizony alig
tudom belátni, hogyan gondolják megszerkeszthetőnek.

A felfoghatatlan tény, a mely átölel mindent, a mely mozgatja a világot
és a lények egész rendszerét formálja, sem szemeinkkel nem látható, sem
kezünkkel nem tapintható; rejtve marad minden érzékünk számára: a mű
látható, a munkása elrejtőzik. Nem kicsi dolog felismerni létezését és
mikor eljutottunk idáig, mikor azt kérdezzük: milyen? hol van? a
szellemünk összezavarodik, eltéved és nem tudunk többé mit gondolni.

Locke azt akarja, hogy kezdjük a szellemek tanulmányozásán és azután
térjünk át a testekére. Ez a babona, az előitéletek, a tévedés módszere,
nem pedig az észé, sem a jól elrendezett természeté; ez annyi, mint
bekötni a szemünket, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell hogy tanultuk
légyen a testeket, hogy valódi fogalmat alkothassunk a szellemekről és
hogy gyaníthassuk létezésüket. Az ellenkező sorrend csak arra való, hogy
meghonosítsa a materializmust.

Mivel érzékeink ismereteinknek első eszközei, a testi és érzékelhető
tények az egyedüliek, melyekről közvetlen fogalmunk van. Ennek a szónak:
_szellem_, nincs semmi értelme arra nézve, a ki nem filozofált. A
szellem csak test a nép és a gyermekek szemében. Avagy nem olyan
szellemeket képzelnek-e, melyek kiáltoznak, beszélnek, ütnek, lármát
csinálnak? Már pedig azt meg fogja vallani mindenki, hogy az olyan
szellemek, melyeknek karjuk és nyelvük van, nagyon hasonlítanak a
testekhez. Ezért alkottak maguknak az összes népek, a zsidókat sem véve
ki, testi isteneket. Mi magunk ilyen kifejezéseinkkel: Szent Lélek,
Szentháromság, nagyobbára annak rendje és módja szerint való
anthropomorphiták vagyunk. Megvallom, arra tanítanak, hogy azt mondjuk,
Isten mindenütt jelen van; de azt is hiszszük, hogy a levegő is
mindenütt jelen van, legalább a mi légkörünkben és a _szellem_ szó
eredete szerint maga is annyit jelent, mint lélekzet, szellő. Ha egyszer
hozzászoktatják az embereket, hogy olyan szavakat mondjanak, melyeket
nem értenek meg, ezután már könnyű azt mondatni velük, a mit akarunk.

A mi más testekre kiható cselekvésünk érzése kezdetben azt kellett, hogy
elhitesse velünk, hogy ha ezek a testek hatnak ránk, ez hasonló módon
történik, mint a hogy mi hatunk rájuk. Igy az ember azon kezdte, hogy
lélekkel ruházott fel minden tényt, melynek hatását érezte. Kevésbbé
erősnek érezve magát, mint ezeknek a lényeknek nagyobb része, nem tudva
felismerni hatalmuk korlátait, korlátlannak képzelte és istent csinált
belőlük, mihelyest testtel ruházta fel őket. A legrégibb korok folyamán
az emberek, megrémülve mindentől nem láttak a természetben semmit
holtnak. Az anyag fogalma nem kevésbé lassan alakult ki bennük, mint a
szellemé, mivel az előbbi fogalma maga is absztrakczió. Így töltötték be
a világegyetemet érzékelhető istenekkel. A csillagok, a szelek, a
hegyek, a folyamok, a fák, a városok, még a házak is mind külön
lélekkel, istennel, élettel birtak. Lábán torzképei, a vademberek
bálványai, a négerek fetisei, mind a természet és az emberek művei,
voltak a halandók első istenségei; a polytheismus volt első vallásuk és
a bálványimádás első istentiszteletük. Csak akkor birtak egy egyetlen
Istent elismerni, mikor mind jobban általánosítva eszméiket, képesek
lettek visszamenni egy kezdő okig és értelmet adni a _substantia_
szónak, a mely alapjában véve a legnagyobb abstractió. Tehát minden
gyermek, a ki hisz Istenben, szükségszerűen bálványimádó vagy legalább
is anthropomorphita és ha egyszer a képzelet látta Istent, nagyon ritka
dolog, hogy az értelem felfogja. Ime, épen ez a tévedés, a melyre a
Locke sorrendje vezet.

Eljutva, nem tudom, mikép, a substantia elvont fogalmáig, láthatni, hogy
ha meg akarunk engedni egy egyedüli substantiát, egymással
összeférhetetlen tulajdonságokat kell neki tulajdonítanunk, a melyek
kölcsönösen kizárják egymást, mint pl. a gondolat és a kiterjedés, a
melyek egyike lényege szerint osztható, másika pedig kizár minden
oszthatóságot. Máskülönben felfoghatjuk, hogy a gondolat, vagy ha jobban
tetszik, az érzés eredeti tulajdonság és elválaszthatatlan a
substantiától, a melyhez tartozik s hogy ugyanígy áll a dolog a
kiterjedésnek substantiájához való viszonyát illetőleg. Ebből az
következik, hogy azok a lények, melyek a tulajdonságok egyikét
elvesztik, elvesztik a substantiát is, a melyhez ez tartozik, hogy
következőleg a halál csak a substantiák elválasztódása és hogy azok a
lények, a melyekben ez a két tulajdonság egyesítve van, abból a két
substantiából vannak összetéve, a melyekhez ez a két tulajdonság
tartozik.

Már most fontoljátok meg, hogy milyen távolság marad még a két
substantia és az isteni természet fogalma között; lelkünkre-testünkre
való kihatásának és Istennek az összes lényekre való kihatásának
érthetetlen eszméje között. A teremtés, a megsemmisülés, a mindenütt
jelenvalóság, az örökkévalóság, mindenhatóság, az isteni attributumok
eszméi, mindezek az eszmék, melyeket csak igen kevés ember tud olyan
zavarosnak és homályosnak látni, mint a milyenek és a melyekben nincs
semmi homályos a nép szemében, mert ez nem ért meg belőlük semmit, –
hogy nyilvánulhatnának egész erejükben, vagyis egész homályosságukban az
olyan fiatal szellemek előtt, a kik még az érzékek első műveleteivel
vannak elfoglalva és csak azt értik meg, a mit meg tudnak érinteni?
Hiába vannak a végtelen mélységei megnyilva körülöttünk, a gyermek nem
tud megrémülni tőlük, gyönge szemei nem tudnak behatolni mélységébe A
gyermeknek minden végtelen, nem tud korlátot vetni semminek, nem mintha
nagyon hosszú volna a mértéke, hanem mert rövid az értelme. Sőt én azt
figyeltem meg, hogy a gyermekek a végtelent inkább az előttük ismeretes
méreteken innen vetik, mint rajtuk túl. Egy végtelen teret inkább fognak
lábukkal megbecsülni, mint szemükkel; számukra nem annál terjed ki
messzebbre, mint a mennyire látni tudnak, hanem annál, a mennyire menni
tudnak. Ha Isten hatalmáról beszélnek nekik, úgy fogják vélni, csaknem
olyan hatalmas, mint az apjuk. Ismeretük lévén rájuk nézve a lehetőségek
mértéke, minden dologban kisebbnek itélik azt, a miről beszélnek nekik,
mint azt, a mit tudnak. Ilyenek a a tudatlanság és a gyönge szellem
természetes itéletei. Ajax félt volna megmérkőzni Achillesszel, ellenben
Jupitert harczra hivta ki, mert Achillest ismerte, Jupitert pedig nem
ismerte. Egy svájczi paraszt, a ki a világ leggazdagabb emberének
tartotta magát és a kinek próbálták megmagyarázni, mi a király, büszkén
kérdezte, lehet-e a királynak száz tehene a hegyen?

Előre látom, mennyire meg lesznek lepetve olvasóim, ha azt látják, hogy
növendékem első korát a nélkül kisérem végig, hogy a vallásról beszélnék
neki. Tizenöt éves korában nem tudta, van-e lelke és talán még
tizennyolcz éves korában sincs meg az ideje, hogy megtudja, mert ha
kelleténél hamarabb tudja meg, abban a veszedelemben forog, hogy sohase
fogja tudni.

Ha le kellene festenem a boszantó butaságot, akkor lefesteném a pedánst,
a mint a katekizmust tanítja a gyermekeknek; ha ezt a gyermeket bolond
gyermekké akarnám tenni, arra kényszeríteném, hogy magyarázza meg, mit
mond, mikor a katekizmust felmondja. Azt fogják ellenem vetni, hogy a
kereszténység dogmáinak nagyobb része misztérium lévén, megvárni, míg az
emberi szellem képes lesz felfogásukra, nem annyit jelent, mint
megvárni, míg a gyermekből ember lesz, hanem megvárni, míg az ember
nincs többé. Erre én először is azt felelem, hogy vannak misztériumok,
melyeket nemcsak lehetetlen az embernek fölérni észszel, hanem hinni is
és hogy nem látom be, mit nyernek vele, ha ezekre megtanítják a
gyermekeket, ha csak nem akarják őket idejekorán megtanítani hazudni.
Sőt mi több, azt mondom, ahhoz, hogy megengedjük ezeket a
misztériumokat, legalább azt kell megérteni, hogy felfoghatatlanok; a
gyermek pedig még ennek felfogására sem képes. Annak a kornak számára, a
mikor minden misztérium, nincsenek kimondott misztériumok.

_Hinni kell Istenben, hogy üdvözűljünk._ Ennek a dogmának a félreértése
a szülőoka a heves türelmetlenségnek és oka mindazoknak a hiábavaló
tanításoknak, melyek halálos csapást mérnek az emberi észre,
hozzászoktatva, hogy beérje a szavakkal. Kétségkívül nem szabad egy
pillanatot sem elveszteni az örök üdvösség kiérdemlésére, de ha
eléréséhez elég ismételni bizonyos szavakat, akkor nem látom be, mért ne
népesíthetnők be az eget seregélyekkel és szarkákkal ép úgy, mint
gyermekekkel.

A hit kötelezettsége föltételezi a lehetőséget. A filozofusnak, a ki nem
hisz, nincs igaza, mert rosszul használja fel az észt, melyet kiművelt
és a mely képes megérteni az igazságokat, melyeket elutasít. De a
gyermek, a ki vallja a keresztény hitet, vajjon mit hisz? Azt, a mit
fölér észszel és oly kevéssé érti meg, a mit mondatnak vele, hogy ha az
ellenkezőjét mondjátok neki, azt is ép oly könnyen el fogja sajátítani.
A gyermekek és sok ember hite is csak geografiai dolog. Vajjon jutalmat
fognak-e kapni azért, mert nem Mekkában, hanem Rómában születtek? Az
egyiknek azt mondják, hogy Mohammed az Isten prófétája és ő utána
mondja, hogy Mohammed az Isten prófétája; a másiknak azt mondják, hogy
Mohammed csaló és ő utána mondja, hogy Mohammed csaló. Mindegyikük azt
mondta volna, a mit a másik mond, ha áthelyeznék őket. Lehet-e kiindulni
két ennyire hasonló dispositióból, hogy az egyiket a paradicsomba
küldjük, a másikat a pokolba? Ha a gyermek azt mondja, hogy hisz
Istenben, akkor nem Istenben hisz, hanem Péterben vagy Jakabban, a ki
azt mondja neki, hogy van valami olyan dolog, a mit Istennek hívnak és
Euripides módjára hisz:

  Oh Jupiter! mert te rólad nem tudok
  Egyebet, mint a nevedet.[91]

Mi azt állítjuk, hogy egyetlen az ész kora előtt meghalt gyermek sem
lesz megfosztva az örök boldogságtól: a katholikusok ugyanazt hiszik
mindazokról a gyermekekről, a kik részesültek a keresztségben, habár nem
hallottak is Istenről. Van tehát eset, a mikor az ember üdvözülhet a
nélkül, hogy hitt volna Istenben és ezeknek az eseteknek van helyük akár
a gyermekkorban, akár a tébolyodottságban, mikor az emberi szellem
képtelen az Istenség felismeréséhez szükséges műveletekre. Az egész
különbség, melyet itt köztetek és magam között találok, az, hogy ti azt
állítjátok, hogy a gyermekekben ez a képesség megvan már hét éves
korukban, én pedig csak tizenöt éves korukban tulajdonítom nekik. Akár
igazam van, akár nincs, itt nem hitczikkelyről van szó, hanem egyszerű
természetrajzi megfigyelésről.

Ugyanennél az elvnél fogva nyilvánvaló, hogy az az ember, a ki
öregkoráig eljutott a nélkül, hogy hinne Istenben, ezért nem lesz
megfosztva az örök életben való részvételtől, ha vaksága nem volt
szándékos. És én azt mondom, hogy nem mindig szándékos. Azt meg fogjátok
engedni az őrültekre vonatkozólag, a kiket betegség foszt meg szellemi
képességeiktől, de nem emberi mivoltuktól s következőleg a teremtőjük
jótéteményeire való jogaiktól sem. Miért ne engedjük meg tehát azokra
nézve is, a kik elkülönítve minden társadalomtól, gyermekkoruktól fogva,
tökéletesen vad életet éltek, megfosztva azoktól az ismeretektől,
melyeket csak az emberekkel való érintkezésben szerezhetni meg?[92] Mert
nyilvánvalóan lehetetlenség, hogy az ilyen vadember valaha is
fölemelhesse elméjét az igazi Isten ismeretéig. Az ész azt mondja
nekünk, hogy az ember csak az akaratával elkövetett hibákért büntethető
és hogy a leküzdhetetlen tudatlanság nem tudható be neki bűnül. Ebből az
következik, hogy az örök igazság szine előtt minden ember, a ki hinne,
ha megvolnának az arravaló ismeretei, hivőnek tekintetik és hogy csak
azok a hitetlenek büntettetnek meg, a kiknek szíve elzárkózik az igazság
elől.

Óvakodjunk azoknak hirdetni az igazságot, a kik nem birják megérteni,
mert ez annyi, mint a tévedést tenni helyébe. Jobb volna semilyen
fogalommal sem bírni az Istenség eszméjéről, mintsem hogy alacsony,
fantasztikus, igazságtalan, hozzá méltatlan fogalmaink legyenek róla:
kisebb baj nem ismerni, mint elferdíteni. Jobb szeretném, mondja a jó
Plutarchos.[93] ha azt hinnék, hogy nincs Plutarchos a világon, mintha
azt mondanák: Plutarchos igazságtalan, irígy, féltékeny és olyannyira
zsarnok, hogy többet követel, mint a mennyinek elvégzésére való hatalmat
enged.

Az Istenségről való eltorzított képeknek, melyeket a gyermek szívébe
belevésnek, az a nagy baja, hogy ezek egész életükre ott maradnak és
hogy emberekké válva sem tudnak más Istent felfogni, mint a gyermekekét.
Láttam Svájczban egy jó és jámbor családanyát, a ki annyira meg volt
győződve erről az elvről, hogy nem akarta fiát első életkorában vallásra
taníttatni, attól félve, hogy majd beéri ezzel a nagyjában való
tanítással s el fogja hanyagolni a jobb okulást értelmes korában. Ez a
gyermek nem hallott soha Istenről beszélni máskép, mint alázatossággal
és tisztelettel és ha ő maga akart szólni róla, elhallgattatták, mintha
valami rá nézve túlságosan fenséges és túlságosan nagy tárgyról szólna.
Ez a tartózkodás felingerelte a kiváncsiságát és önszeretete vágyott
arra a pillanatra, a mikor megismerheti ezt a misztériumot, melyet oly
gondosan elrejtettek előle. Mennél kevesebbet beszéltek neki Istenről,
annál kevésbbé tűrték, hogy ő maga beszéljen róla és ő annál többet
foglalkozott vele; ez a gyermek mindenütt látta Istent. Én erre az
eljárásmódra vonatkozólag, ha óvatosság nélkül alkalmazzák, csak attól
félek, hogy túlságosan felgyújtja a fiatal ember képzeletét és
elcsavarhatja a fejét és végül fanatikus lehet belőle hivő helyett.

Emilre nézve azonban ne féljünk semmi ilyestől, mert ő állhatatosan
eltéríti figyelmét mindattól, a mi felülhaladja felfogását, a legmélyebb
közönynyel hallgatja az olyan dolgokat, melyeket nem ért. Annyi dolog
van, a melyre azt szokta mondani: ez nem tartozik én rám, hogy egygyel
több nem hozza zavarba és a mikor elkezd nyugtalankodni ezek miatt a
nagy kérdések miatt, nem azért nyugtalankodik, mert beszélni hallott
róluk, hanem akkor, a mikor értelmének fejlődése erre a térre viszi
kutatásait.

Láttuk, mely úton közeledik a kiművelt emberi szellem ezekhez a
misztériumokhoz és szivesen megengedem, hogy természetesen, magának a
társadalomnak kebelében csak előrehaladottabb korban jut az ember erre
az útra. De valamint, hogy ugyanabban a társadalomban vannak
elkerülhetetlen okok, melyek a szenvedélyek fejlődését siettetik, ha nem
siettetjük ugyanígy az értelem haladását, a mely ezeknek a
szenvedélyeknek szabályozására szolgál, akkor valósággal eltérünk a
természet rendjétől és megbomlik az egyensúly. Ha az embernek nincs
módjában mérsékelni egy túlságosan gyors haladást, ugyanoly gyorsasággal
kell vezetnie azokat, a kiknek ebben együtt kell haladni, oly módon,
hogy a rend ne bomoljék fel, hogy a minek együttesen kell haladni, ne
legyen elválasztva és az ember, mint teljes egész élete minden
pillanatában, ne legyen az egyik képessége által ezen a ponton, a másik
által a másikon.

Mily nehézséget látok itt feltámadni! Annál nagyobb nehézséget, mert nem
annyira a dolgokban rejlik, mint inkább azoknak a kishitűségében, a kik
nem merik megoldani. Kezdjük azon, hogy legalább szembe merjünk vele
nézni. A gyermeknek atyja vallásában kell nevelkednie: mindig nagyon jól
bebizonyítják neki, hogy ez a vallás, akármelyik is, az egyedüli igaz
vallás, hogy a többi mind merő bolondság és képtelenség. Azon a ponton
az érvek ereje kizárólag attól az országtól függ, a melyben kimondják
őket. Az a török, a ki oly nevetségesnek találja a kereszténységet
Konstantinápolyban, nézze meg, milyennek látják a mohammedanizmust
Párisban! Különösen a vallás dolgában diadalmaskodik az előitélet. De
mi, a kik arra igyekszünk, hogy lerázzuk az igáját minden dologban, a
kik nem akarunk semmit adni a tekintélyre, mi, a kik nem akarjuk
Emilünket semmire tanítani, a mit bárhol is meg ne tudna tanulni magától
is, milyen vallásban neveljük? Milyen felekezetbe sorozzuk a természetes
embert? A felelet – azt hiszem – nagyon egyszerű: nem sorozzuk egyikhez
sem, hanem abba a helyzetbe juttatjuk, hogy maga válaszsza ki azt, a
melyhez eszének legjobb használata vezeti.

  _Incedo per ignes_
  _Suppositos cineri doloso._

Egyre megy! A buzgalom és a jóhiszeműség pótolták nálam idáig az
előrelátást. Remélem, hogy ezek a biztosítékok nem fognak elhagyni,
mikor szükségem van rájuk. Olvasóim, ne féljetek tőlem, hogy az igazság
barátjához méltatlan óvatosságokkal fogok élni; sohasem fogom
elfelejteni a jelszavamat; de nagyon is meg van nekem engedve, hogy
bizalmatlankodjam itéleteimben. A helyett, hogy elmondjam nektek, a mit
magam gondolok, elmondom, a mit gondolt egy olyan ember, a ki többet
ért, mint én. Szavatosságot vállalok azoknak a tényeknek az igazságáról,
a melyek el fognak soroltatni; csakugyan abból az iratból jutottak e
könyv szerzőjéhez, a melyet alább lemásolok; a ti dolgotok meglátni,
lehet-e belőle hasznos tanulságokat levonni arra a tárgyra vonatkozólag,
a melyről szó van. Nem állítom nektek szabályul másvalakinek a
véleményét, vagy a magamét; megvizsgálás végett tárom elétek.

«Harmincz évvel ezelőtt egy olaszországi városban egy számkiűzött
fiatalember a végső nyomorba jutott. Kálvinistának született, de
könnyelműsége miatt szökevénynyé válva, idegen országban, segélyforrás
nélkül megváltoztatta vallását, hogy kenyere legyen. Ebben a városban
volt egy menedékhely izraeliták számára s ebbe bejutott. Azzal, hogy
megtanították az ellentétes tételekre, olyan kétségeket oltottak bele,
melyek nem voltak meg benne és megtanították a rosszra, melyet nem
ismert: új dogmákat hallott meg, újabb erkölcsöket látott; látta őket és
kis híján áldozatukul esett. Menekülni akart és bezárták; panaszkodott
és megbüntették panaszai miatt; ki lévén szolgáltatva zsarnokainak, úgy
bántak vele, mint a bűnössel, azért, mert nem akart engedni a bűnnek.
Azok, a kik tudják, az erőszak és igazságtalanság első megpróbáltatása
hogy fel tud ingerelni egy tapasztalatlan szívet, képzeljék el az ő
lelki állapotát. A düh könnyei folytak szemeiből, a felháborodás
fojtogatta, könyörgött az éghez és az emberekhez, elpanaszolta baját
mindenkinek és nem hallgatta meg senki. Csak hitvány cselédeket látott,
a kik alája voltak rendelve annak a gonosznak, a ki kínozta őt vagy
pedig bűntársakat ugyanabban a bűnben, a kik gúnyolódtak ellenállásán és
arra biztatták, hogy utánozza őket. Elveszett volna, ha nincs egy
becsületes papi ember, a ki valami ügyben odajött a menedékhelyre és a
kitől titokban tanácsot kért. Az a pap szegény volt és szüksége volt
mindenkire, de az elnyomottnak még nagyobb szüksége volt ő rá; tehát
habozás nélkül segítette menekülésében, megkoczkáztatva, hogy egy
veszedelmes ellenséget szerez magának.

«Megmenekülve a bűntől, hogy a nyomorúságba jusson, a fiatal ember
sikertelenül küzdött sorsa ellen; egy pillanatban már azt hitte, alája
merül. Az első fénysugárra megfeledkezett bajairól és pártfogójáról.
Hálátlanságáért hamar megbűnhődött; minden reménye elszállt; hiába
segítette ifjúsága, regényes eszméi megrontottak mindent. Nem lévén sem
elég tehetsége, sem elég ügyessége, hogy könnyen törjön utat magának,
nem tudva sem mérsékelni magát, sem gonosz lenni, annyiféle dologba
kapott bele, hogy nem tudott semmire jutni. Visszaesve előbbi
kétségbeesett helyzetébe, kenyér nélkül, hajlék nélkül, az éhhalál
küszöbén megemlékezett jóltevőjéről.

«Visszatért hozzá, megtalálta, szíves fogadtatásra talált: láttára a
papnak eszébe jutott egy jótett, melyet ő cselekedett; az ilyen emlék
mindig megörvendezteti a lelket. Ez az ember természeténél fogva
emberséges, részvétre hajló volt, a mások szenvedéseit a magáéinak
érezte és a jóllét nem keményítette meg a szívét; végül a bölcseség
tanulmányai és a felvilágosult erény megszilárdították jó természetét.
Magához fogadta a fiatal embert, szállást keresett számára, beajánlotta,
megosztotta vele, a mire szüksége volt, holott alig volt elegendő
kettejük számára. Többet is tett s tanította, vigasztalta, megtanította
a balsors türelmes elviselésének nehéz mesterségére. Előitélet emberei,
egy paptól s Olaszországban reméltétek volna-e mindezt?

«Ez a becsületes papi ember szegény savoyai vikárius volt, a kit egy
fiatalkori kalandja rossz viszonyba juttatott érsekével és a ki bejárta
a hegyeket, hogy megkeresse azokat a segélyforrásokat, a melyeknek
hazájában hijával volt. Nem volt sem szellemtelen, sem tanulatlan,
érdekes külsejével pártfogókra talált, a kik bejuttatták egy
miniszterhez, fiának nevelőjéül. Többre becsülte a szegénységet a függő
helyzetnél és nem értett hozzá, hogy kell magát a nagyurak közt viselni.
Nem sokáig maradt a miniszternél és mivel okosan élt és megszerettette
magát mindenkivel, azzal biztatta magát, hogy visszajut érseke kegyeibe
és kap valami kis plébániát a hegyek közt, hogy ott töltse hátralevő
napjait. Ez volt becsvágyának végső czélja.

«Természetes hajlama érdeklődést keltett benne a fiatal szökevény iránt
és rávitte, hogy gondosan tanulmányozza. Látta, hogy a balsors már
kikezdte a szivét, hogy a gyalázat és a megvetés elernyesztették
bátorságát és hogy büszkesége keserű haraggá válva az emberek
igazságtalanságában és keményszívűségében csak természetük bűnösségét és
az erény agyrém voltát mutatta neki. Látta, hogy a vallás csak az érdek
álarczául szolgál, a szent istentisztelet pedig a képmutatás menedékeül;
látta a hiábavaló viták szubtilitásaiban, hogy a paradicsom és a pokol
szójátékok díjává van kitűzve; látta az Istenség fenséges és egyszerű
eszméjét eltorzítva az emberek fantasztikus képzelődéseitől és azt
találva, hogy a ki hinni akar Istenben, annak le kell mondani az
itéletről, melyet tőle nyert, egyforma megvetés tárgyává tette
nevetséges álmodozásainkat és a tárgyat, a melyhez fűzzük őket. Nem
tudva semmit arról, a mi van, nem képzelve semmit a dolgok nemzéséről,
belemerült a tompa tudatlanságba, mély megvetéssel azok iránt, a kik azt
hitték, többet tudnak, mint ő.

«A minden vallásról való megfeledkezés az ember kötelességeiről való
megfeledkezésre vezet. Ez a fejlődés több mint felényire végbement már a
szökevény szivében. Mindazáltal nem volt születésénél fogva rossz
gyermek, csak hogy a hitetlenség, a nyomorúság lassankint elfojtotta a
természetet s gyorsan sodorta a bukásba és csak egy koldus erkölcseit és
egy istentelen morálját készítette elő a számára.

«A baj csaknem elkerülhetetlen volt ugyan, de nem volt még elvégeztetve.
A fiatal embernek voltak ismeretei és a nevelése nemvolt elhanyagolva.
Abban a boldog korban volt, a mikor a vér erjedésben van és kezdi
átmelegíteni a lelket a nélkül, hogy alája vetné az érzékek dühének. Az
ő lelkének még meg volt az egész rugalmassága. Veleszületett
szégyenlőssége, félénk jelleme segítségére volt a tartózkodásnak és
meghosszabbította számára azt az időszakot, melyben annyi gonddal tartja
ön a növendékét. A brutális elaljasodás és a báj nélküli bűn gyűlöletes
példája, a helyett, hogy feltüzelte volna képzeletét, lecsillapította.
Az undor sokáig helyettesítette nála az erényt, hogy fenntartsa
ártatlanságát, csak édesebb csábításoknak eshetett áldozatául.

«A pap látta a veszedelmet és a segítő eszközöket. A nehézségek nem
riasztották vissza; kedve telt művében; el volt szánva, hogy végrehajtja
és visszaadja az erénynek az áldozatot, melyet elragadott a gyalázattól.
Kerülő úton fogott hozzá tervének végrehajtásához, inditékának szépsége
tüzelte bátorságát és buzgalmához méltó eszközöket sugallt neki.
Bármilyen lesz is a siker, biztos volt benne, hogy nem vesztegeti el az
idejét. Az ember mindig sikert arat, ha nem akar egyebet, mint jót
tenni.

«Azzal kezdte megnyerni a prozelita bizalmát, hogy nem erőszakolta rá
jótéteményeit, nem vált rá nézve alkalmatlanná, nem tartott neki
predikácziókat, mindig rendelkezésére bocsátotta magát, lekisebbítette
magát, hogy egyenlővé váljék vele. Úgyhiszem, elég megható látvány volt,
látni egy komoly embert, a ki egy kamasznak a pajtásává lesz és látni az
erényt, a mely alkalmazkodik a feslettség hangjához, hogy annál
biztosabban diadalmaskodjék rajta. Mikor a könnyelmű ficzkó megtette
neki bolond vallomásait és kiöntötte előtte a szivét, a pap
meghallgatta, könnyített rajta, a nélkül, hogy helyeselné a rosszat,
érdeklődött minden iránt; soha kellemetlen megrovás nem tartóztatta fel
a dadogását és nem zárta el a szivét; az öröm, a melylyel – úgy hitte –
hallgatták, fokozta örömét abban, hogy mindent elmond. Így ment végbe
teljes vallomása a nélkül, hogy bármit is szándéka lett volna
megvallani.

«Miután jól kitanulmányozta érzéseit és jellemét, a pap világosan látta,
hogy korához képest nem tudatlan ugyan, de elfelejtett mindent, a mit
tudnia fontos dolog volt és hogy a gyalázat, a melybe a sors vetette,
elfojtotta benne minden igaz érzését a jónak és rossznak. Van az
eltompulásnak egy neme, a mely megfosztja a lelket életétől és a belső
hang nem birja magát meghallgattatni azzal, a ki nem gondol egyébre,
mint hogy enni valója legyen. Hogy megóvja a szerencsétlen fiatal embert
ettől az erkölcsi haláltól, melyhez oly közel volt, azon kezdte, hogy
fölkeltette benne az önszeretetet és az önbecsülést; megmutatta neki a
jobb jövőt tehetségeinek jobb felhasználása révén; fölélesztette
szívében a nagylelkű hevet mások jó cselekedeteinek elbeszélésével;
azzal, hogy csodálatot keltett benne a jótettek művelői iránt,
fölkeltette benne a vágyat, hogy ő is hasonlóképen cselekedjék. Hogy
észrevétlenül leszoktatta tétlen és kóborló életéről, kivonatokat
csináltatott vele válogatott könyvekből és úgy tett, mintha szüksége
volna ezekre a kivonatokra s ezáltal táplálta benne a hála nemes
érzését. Közvetve oktatta ezek által a törvények által; ismét elég jó
véleményt keltett benne magamagáról, hogy ne tartsa magát minden jóra
alkalmatlan lénynek és hogy ne akarjon megint megvetésre méltóvá válni
saját szemében.

«Egy kicsiségből meg lehetett itélni azt a művészetet, melyet az a
jótékony ember alkalmazott, hogy észrevétlenül fölemelje tanítványának
szívét az alacsonyság színvonala fölé a nélkül, hogy úgy látszott volna,
mintha gondolna tanítására. A papban olyan jól felismerhető
becsületesség és oly biztos itélőképesség volt, hogy számos ember
szivesebben bizta alamizsnáit az ő kezére, mint a városok gazdag
plébánosaira. Egy nap pénzt kapott a szegények között való szétosztásra
s ekkor a fiatal ember elég hitvány volt, hogy kérjen belőle. Nem –
mondta a pap – mi testvérek vagyunk, te az enyém vagy és nekem nem
szabad ehhez a rám bizott pénzhez a magam czéljaira hozzányúlni. Aztán a
saját pénzéből adott neki annyit, a mennyit kért. Az effajta leczkék
ritkán vesznek kárba az olyan fiatalembereknél, a kik nincsenek
tökéletesen megromolva.

«Únom már a harmadik személyben való beszédet, a mely különben
fölösleges is, mert jól érzed, kedves polgártárs, hogy az a boldogtalan
szökevény én magam vagyok. Elég messze érzem magamat ifjúkorom
kicsapongásaitól, hogy meg merjem őket vallani és a kéz, a mely engem
kihúzott belőlük, megérdemli, hogy egy kis szégyen árán is legalább némi
igazságot szolgáltassak jótéteményeinek.

«Leginkább az lepett meg, hogy derék mesteremnek magánéletében láttam a
képmutatás nélküli erényt, a gyöngeség nélküli humanitást, mindig
egyenes és egyszerű beszédet és a beszédekkel mindig egyező
magaviseletet. Nem láttam őt nyugtalankodni, hogy hívei járnak-e a
vecsernyékre, gyakran gyónnak-e, bőjtölnek-e a megszabott napokon, nem
esznek-e húst.

«Felbátorítva ezek által a megfigyelések által, a helyett, hogy
tüntettem volna előtte az újonnan megtérítettnek tettetett buzgalmával,
nem igen rejtegettem előtte gondolkodásmódomat s ő nem botránkozott meg
ezen. Néha ezt mondhattam volna magamban: elnézi közönbösségemet azok
iránt a szertartások iránt, melyekre áttértem, annak a közönbösségnek
fejében, melyet az iránt a vallás iránt tanusítok, melyben születtem;
tudja, hogy nem-törődésem nem pártfoglalás dolga. De mit kellett
gondolnom, mikor néha láttam, hogy a római egyház dogmáival ellentétes
hittételeket helyesel és úgylátszik, nem sokra becsüli czeremóniáit?
Titkos protestánsnak tartottam volna, ha kevésbbé lelkiismeretesnek
láttam volna ugyanazokban a szertartásokban, melyeket nem valami nagyra
tartott; de tudva, hogy tanuk nélkül is ép oly pontosan teljesítette
papi kötelességeit, mint a közönség szeme előtt, nem tudtam, mire véljem
ezeket az ellenmondásokat. Leszámítva azt, a mi egykor előidézte
kegyvesztését és a miben nem igen javult meg, élete példás volt,
erkölcsei feddhetetlenek, beszéde tisztességes és eszes. A legnagyobb
bizalmasságban élve vele, napról-napra jobban tisztelnem kellett őt és
mivel annyi jóság egészen megnyerte a szívemet, különös nyugtalansággal
vártam a pillanatot, a mikor megtudhatom, mily elvre alapította
sajátságos életének egységességét.

«Ez a pillanat nem következett be hamar. Mielőtt megnyilatkozott volna
növendéke előtt, igyekezett kicsiráztatni a józanész és jóság csiráit,
melyeket lelkében elvetett. Legnehezebb volt belőlem kiirtani a gőgös
embergyűlöletet, bizonyos keserűséget a világ gazdagjai és boldogai
iránt, mintha az én rovásomra lennének azok és mintha állítólagos
boldogságuk elbitorolta volna az enyémet. Az ifjúság bolond hiúsága,
mely felágaskodik a megalázás ellen, túlságos hajlamot keltett bennem ez
iránt a haragos kedv iránt és az önszeretet, melyet Mentorom igyekezett
fölkelteni bennem, büszkévé tett és még hitványabbakká tette szememben
az embereket és a gyűlölethez a megvetést is hozzáfűzte.

«A nélkül, hogy egyenesen küzdött volna ez ellen a gőg ellen,
megakadályozta, hogy durvalelküséggé fajuljon s a nélkül, hogy
megfosztott volna önbecsülésemtől, kevésbbé lenézővé tett felebarátaim
iránt. Félrehárítva mindig a hiú látszatot és megmutatva a valódi
bajokat, melyeket leplez, megtanított engem bánkódni embertársaim
tévedései miatt, megindulni nyomoruságukon és inkább sajnálni őket, mint
irigyelni. Megindulva az emberi gyöngeségeken való részvéttől a saját
gyöngeségeinek mély érzése révén, mindenütt a saját és a mások bűneinek
áldozataiul látta az embereket; látta a szegényeket a gazdagok járma
alatt nyögni, a gazdagokat pedig az előitéletek járma alatt. Hidd el
nekem – mondotta – illuzióink nem hogy ellepleznék bajainkat, hanem
fokozzák azzal, hogy értéket adnak annak, a minek nincs értéke és
érzékenynyé tesznek bennünket ezen vélt nélkülözés iránt, melyeket
nélkülük nem éreznénk. A lélek nyugalma mindannak megvetésében áll, a mi
megzavarhatná; az az ember, a ki a legtöbbre becsüli az életet, tudja
legkevésbbé élvezni és a ki legmohóbban vágyik a gyönyörre, mindig a
legnyomorultabb.

«Ah, mily szomorú képek? kiáltottam fel keserűen; ha le kell mondani
mindenről, akkor mire való volt születnünk? És ha meg kell vetnünk még a
boldogságot is, ki tud boldog lenni? Én, – felelt egy napon a lelkész
olyan hangon, a mely meglepett engem. Boldog ön? Mikor oly kevéssé
szerencsés, oly szegény, számkivetett, üldözött, ön a boldog? És mit
tett ön, hogy az legyen? Gyermekem, felelt ő, meg fogom mindjárt
mondani.

«Erre tudtomra adta, hogy miután én vallomást tettem neki, ő is meg
akarja nekem tenni a maga vallomását. Kiöntöm kebledbe, mondá megölelve
engem, szívem minden érzését. Látni fogsz engem, ha nem is olyannak, a
milyen vagyok, de legalább olyannak, a milyennek magam látom magamat. Ha
meghallgattad egész hitvallásomat, ha jól megismered lelkem állapotát,
tudni fogod, mért becsülöm magamat boldognak és mit kell tenned, hogy te
is az légy, ha úgy gondolkozol, mint én. Ezek a vallomások azonban nem
egy pillanat művei; idő kell hozzá, hogy kitárjak neked mindent, a mit
az ember sorsáról és az élet igazi értékéről gondolok. Válaszszunk e
beszélgetés nyugodt megtartására alkalmas időt és helyet.

«Kimutattam, hogy nagyon szeretném mielőbb hallani. A találkozást másnap
reggelre tűztük ki. Nyár volt, napkeltekor keltünk fel. Elvezetett a
városon kívül egy magas dombra, mely alatt a Po folyó haladt, melynek
mentét látni lehetett a termékeny partok között, melyeket öntöz; messze
távolban az Alpesek mérhetetlen lánczolata koronázta a vidéket, a
fölkelő nap sugarai már végig ömlöttek a síkon és hosszú árnyékokban
vetítették a mezőkre a fákat, a halmokat, a házakat, ezerféle
fénytüneménynyel gazdagítva a legszebb képet, a mely emberi szemet
érhet. Azt lehetett volna mondani, hogy a természet egész pompájában
tárult ki előttünk, hogy kiséretéül szolgáljon beszélgetésünknek. Itt,
miután egy ideig csöndben elmélkedett mondani valóiról, a béke embere
így szólt hozzám:


A savoyai vikárius hitvallomása.

Gyermekem, ne várj tőlem sem tudós beszédeket, sem mély értelmű
okoskodásokat. Én nem vagyok nagy filozófus és nem is nagyon igyekszem
az lenni. De néha van egy kis józan eszem és mindig szeretem az
igazságot. Nem akarok veled vitatkozni, nem is akarom megkísérleni, hogy
meggyőzzelek, elég, ha elédbe tárom, a mit szívem egyszerűségében
gondolok. Kérdezd meg a magad szívét beszédem folyamán, ez minden, a mit
kérek tőled. Ha tévedek, jóhiszeműen tévedek, ez elég arra, hogy
tévedésem ne számíttassék bűnömül; ha te is szintén tévednél, abban se
volna semmi rossz. Ha helyesen gondolkozom, mindkettőnknek ugyanaz az
értelmünk van és ugyanaz az érdekünk, hogy meghallgassuk; miért ne
gondolkozhatnál te is úgy, mint én?

Szegénynek és parasztgyereknek születtem s a társadalmi helyzetem arra
utalt, hogy a földet műveljem; de szebbnek tartották, hogy tanuljam meg
a pap mesterségével keresni a kenyeremet és megtalálták a módját, hogy
taníttassanak. Bizonyára sem a szüleim, sem én nem igen gondoltunk arra,
hogy megtanuljam azt, a mi jó, igaz és hasznos, hanem csak arra, hogy
mit kell tudnom, hogy pappá szenteljenek. Megtanultam, a mit meg akartak
velem tanultatni, mondtam, a mit mondatni akartak velem, leköteleztem
magamat arra, a mire akarták és pappá lettem. De nem sokáig tartott, a
míg megéreztem, hogy a mikor leköteleztem magamat, hogy nem leszek
ember, többet igértem, mint a mennyit meg tudtam tartani.

Azt mondják, a lelkiismeret az előitéletek műve, én azonban tudom saját
tapasztalatomból, hogy minden emberi törvények ellenére makacsul
ragaszkodik a természet törvényéhez. Hiába tiltják meg nekünk ezt vagy
azt, a lelkiismeret furdalása mindig csak gyöngén veti szemünkre azt, a
mit a jól elrendezett természet megenged, még kevésbbé azt, a mit
egyenesen előír nekünk. Oh derék fiatal ember, a te érzékeidnek még a
természet nem mondott semmit; élj sokáig abban a boldog állapotban, a
mikor a természet szava az ártatlanság szava. Jusson eszedbe hogy ezt
még jobban megsértik, mikor elébe vágnak, mint mikor küzdenek ellene;
azon kell kezdeni, hogy megtanuljunk ellenállni, hogy tudjuk, mikor
engedhetünk neki bűn nélkül.

Ifjúkoromtól fogva tiszteletben tartottam a házasságot, mint a természet
első és legszentebb intézményét. Megfosztván magamtól a jogot, hogy
alávessem magamat neki, elhatároztam, hogy nem fogom profanizálni, mert
iskoláim és tanulmányaim daczára mindig zavartalan és egyszerü életet
éltem s a szellememben megőriztem az első felvilágosodás teljes
tisztaságát; a világ elvei nem homályosították el ezeket és a
szegénységem távol tartott azoktól a kísértésektől, melyek a bűn
álokoskodásait sugallják.

Épen ez az elhatározás volt a vesztem; tiszteletem a más ágya iránt
nyilvánvalóvá tette hibáimat. Meg kellett bünhődnöm a
megbotránkoztatást; elfogtak, elitéltek, elűztek, sokkal inkább
aggályoskodásomnak lettem áldozata, mint az állhatatlanságomnak; s a
szemrehányásokból, melyekkel bűnömet kísérték, megértettem, hogy gyakran
csak súlyosbítani kell a hibát, hogy az ember elkerülje a büntetést.

Kevés ilyen tapasztalat is messzire vezet egy elmélkedő szellemet;
szomorú megfigyeléseim felforgatták azokat a fogalmakat, melyeket az
igazságról, a tisztességről és az ember összes kötelességeiről
tápláltam, minden nap elvesztettem egyet eddig táplált véleményeimből; a
melyek pedig megmaradtak, nem voltak elegendők, hogy együtt egy egészet
alkossanak, a mely önmagában meg tud állani s így éreztem, a mint
szellememben elhomályosodik az elvek határozottsága és odajutva végül,
hogy nem tudtam többé, mit gondoljak, arra a pontra értem, a melyen te
vagy; azzal a különbséggel, hogy hitetlenségem, késői gyümölcse egy
érettebb kornak, több kínnal alakult ki és nehezebben volt lerontható.

A bizonytalanságnak és kétségnek abban a hangulatában voltam, melyet
Descartes kíván az igazság kutatásához. Ez az állapot nem arra való,
hogy tartós legyen, nyugtalanító és kínos, csak a bűn érdeke vagy a
lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra,
hogy jól érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az
elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával,
mint sorsával.

Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül,
iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva
viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy
tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja
sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem
az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és
híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy
bálványozására termett szív buzgalmától?

Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira
állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az
idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas
elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat
nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.

Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom
megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a
legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a
melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog
az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére
is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit
se higyjen.

Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely
eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot
elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a
lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített
azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj
mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam
többé, hol álljak meg.

Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam
különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, eltökélteknek,
dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is;
mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a
valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben
mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek,
mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók,
ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva;
csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás
volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.

Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e
csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek
a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani
vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem
ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható
elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember;
át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség
határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott
csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki
utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé
czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent
ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a
mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni
magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki
sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek,
melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen
vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az
egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.

Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék
iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva,
mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük
egyetlen egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat,
ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által
felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga
dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet?
Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy
kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak
homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog:
másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az
istentagadók közt hívő lenne.

Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam
kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély
tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a
kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.

Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak
volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek
kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és
ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé
fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a
tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját
káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki
magamat.

Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek
születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem
volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a
valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás
különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első
megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző
gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az
első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is
és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb,
mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi
és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket
az erőkről, a lehetőségekről, a végzetszerűségről, a szükségszerűségről,
az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta
materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a
világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét.
Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott
volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges,
oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly
megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik –
kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi
képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A
megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember
szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik
ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen
bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt
adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?

Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és
minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a
bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a
szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek
érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a
melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet,
elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű
viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban
hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy
megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati
haszonra.

De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi
határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik
őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a
kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a
nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb
fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem a szerszámot, a melyet
használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.

Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első
igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni.
Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján
érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen
megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan
benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az _énem_ érzése
valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független
lehet-e?

Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem
létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is
hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük.
Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van
és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a
dolog.

Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i.
érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának,
még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.

Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat,
anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni
lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az
idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit;
megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.

Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a
magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és
megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel
érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.

Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni;
itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak
elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak;
az összehasonlítás útján mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket
változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy
hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a
tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a
_van_ szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki
lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi
egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez
a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni
az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén
képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is
fog róluk itélni.

Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat
vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve
észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban
a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül,
hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik
kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a
nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.[94] Az olyan összehasonlító
fogalmak, mint _nagyobb, kisebb_, ép úgy, mnt az _egy, kettő_ stb.
számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak
érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.

Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által
különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük
vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az
érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért
különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben
hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma
tárgyat? Szükségképen össze kellene tévesztenie s egy és ugyanannak
venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja,
hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.

Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement,
mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a
viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak
érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg
soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.

Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg,
kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot
harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely
az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért,
mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít,
hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit
az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.

Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha
gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink
használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna
nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet
látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy
ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem
volna módunk észrevenni.

Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás
mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek,
megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy
bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak
annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek.
Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé
vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.

Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, hanem aktiv és
gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás
dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem
pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a
magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok,
hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább
érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.

Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni
önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok
vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve
a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár
egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem
őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam
vagyok.

Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes
lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek
útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban
látom az anyagot, hol nyugalomban,[95] ebből azt következtetem, hogy sem
a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás,
tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha
tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert
közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.

Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást
és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a
mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt
következtetem, hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem
hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani
magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem
tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a
tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.[96]

Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom
erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is
kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak
spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom
mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más
közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy
ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely
bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.

Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna
semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk,
hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira
meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota
a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre,
hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle,
hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele.
Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy
lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami
cselekvést fejt ki.

Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,[97] a
melynek egészében nincs semmi a lelkes test egységéből,
organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei
vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a
mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek
alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek
és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy
állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle
idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az
okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot
keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor
a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.

Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános
törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem?
Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák,
valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A
tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit;
ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása
nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának
megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de
csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést
ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális
erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve
hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez
kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a
maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény
forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket
kidobta körpályáik tangensére.

A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és
tovább közli, de nem idézi elő. Mennél jobban megfigyelem a természet
erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább
azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk
valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő
sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval
minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy
spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a
mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én
első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a
világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy
első hitczikkelyem.

Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem
tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok
és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy
lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez
érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes
előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató
okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint
következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel
egyáltalán semmit.

Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a
testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem
tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a
másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a
két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek
tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből
indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző
természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban,
mint kettőben.

A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van
értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a
megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem
nyilvánvaló-e, hogy ha a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak,
elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg
benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen
volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem
lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás
nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni
olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna
bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és
akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban
szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel
visszajutunk az első nehézséghez.

Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek
forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság
fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek
miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból.
Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről
beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik,
mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: _egyetemes erő, szükséges
mozgás_, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem
egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje;
nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem
mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag
szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű
mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás
szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell
alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot
alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön.
Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes
vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az
anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai
mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag
minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha
semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még
akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos
irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani
annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit;
meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni,
a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál
több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék
valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni
semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok
küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb
előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa
érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog
magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek
megértenek.

Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint
mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés,
összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény
tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok
mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely
világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a
madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet
elragad a szél.

Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert
hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a
részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat,
észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért
mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely
által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak.
Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem
győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet
rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való
mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva;
csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a
kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely
czélt lehetetlen észrevennem.

Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle
meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket:
mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan
szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet?
És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a
lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek
fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és
véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem
tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen
érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált
testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat
öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül,
kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek
elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri
tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért
szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek
kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik,
a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a
koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem,
hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész
Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a
hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a
dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy
valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok,
fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a
véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek
mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a
kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre
az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit
összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra
birni.[98]

Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy
akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek
alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a
világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a
részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése
elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is
örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a
természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek,
teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend
megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi
sem zavarhassa.

Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos
tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a
mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és
eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak
ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem
elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó
anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik
tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden
részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat
abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, jelképes
kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az
ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel
egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a
passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a
vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem
gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.

Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat
kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez
a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő
van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez
nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni
fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek
nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára
és fölötte állnak elmémnek.

Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom.
Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár
nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet
nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben
elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a
megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és
tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja
a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez
a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én
foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de
ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom;
egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet
gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom,
hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá
van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek,
ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben;
érzem magamban, látom magam körül mindenfelé, de a mint önmagában akarom
szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a
substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre
többé semmit.

Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről
okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának
érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak
remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem
teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az
Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.

Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom
létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az
általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni.
Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert
akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által
több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy
tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle,
mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson
rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok
az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a
világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik
tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy
úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének
érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden
az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára
tud vonatkoztatni?

Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak
megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel
leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel
s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a
melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a
mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja csodálni a napot.
Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és
kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni
tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely
kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz
hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk
hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed
tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és
még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja
önmagad ellen.

A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én,
egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki
nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok
elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok
semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a
helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember
legyek.

Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert
ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény
érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira
kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a
tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele
juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik
fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony
Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein.
Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet
diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy
tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?

De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a
fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem,
a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem?
A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi
nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között összhang
uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok,
egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid?
Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett
hatalmadból? Látom a bajt e földön.

Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és
ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről
való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból?
Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne
felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok
tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az
intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs
gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza,
alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek
szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta
neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik
bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem
akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót,
szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok,
passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az
a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.

Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a
lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és
nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek,
hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis
veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az
ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak
egy substantiát fogok elismerni.

Észre fogod venni, hogy a _substantia_ szó alatt általában a valami
eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden
részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok
mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy
lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük,
melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia,
a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam
részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak
kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud
gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek
és a sziklák gondolkodnak.[99] hiába akarna zavarba ejteni szubtilis
érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a
ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.

Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem
érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek
megfelelően hangolt hangját egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom
meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi.
Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden
testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem,
folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben
a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy
rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a
melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos
tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra
érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.

Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és
természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása
hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely
nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem
mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi
igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem
mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek,
vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az
a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.

Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el
akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól
hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a
többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem
szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem
vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem
magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek
egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam,
hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha
átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint
cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak
akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén és szabad a
lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik
ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy
lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.

Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem
ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely
meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok,
a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak
egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy
értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni
fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik;
úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg,
akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az
akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét?
Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van.
Ezen túl nem értek meg többé semmit.

Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem
vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban
áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek
vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből,
hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki
legyek, mint a ki vagyok?

Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen
túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a
szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem
származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli
eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba.
Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és
nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a
cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális
substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből
könnyen levezetheted a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam
őket.

Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit
szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és
nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz,
mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg
benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő
szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül,
hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által.
Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót.
Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól
felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta
erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem
zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá
a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül,
hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az
akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza
meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő
képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az
erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény
jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez
önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a
szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a
lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni
hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a
jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan!
Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai
közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom
szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és
boldog lehessek, mint te!

A képességeinkkel való visszaélés tesz minket boldogtalanokká és
gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink önmagunkból erednek. Az
erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna
semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért
tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy
fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet
nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A
halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki
akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok
csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek
mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő
ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és
nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá
teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők
azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a
sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk
magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie
sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen
életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez,
tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és
sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és
meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen,
olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket
követtünk el rajta.

Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy.
Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s
mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet
és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg
magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely
szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga
szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset
elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd el
gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és
minden jól van.

A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság
elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom
szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni
önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét
a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e
hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem
lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek
minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.[100] A
souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal
souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana
magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, _jóság_
a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve
_igazságosság_.

Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt
hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja
nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és
érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet
kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat:
_légy igazságos és boldog lészsz_. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok
mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva.
Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás
csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen,
sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!

Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a
lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes
életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel
együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: _az erény_ semmi, mikor
épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz
halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem
neked.

A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy
Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre
megfizetni az erényükért.

Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a
díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán
koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,[101] hanem
miután a pályát befutották.

Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés
igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról,
mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e
miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes
összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám
magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a
maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem
kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül.
Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát
ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor
mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi
nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel
tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért
vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását?
Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által
erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő
visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri
mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására
használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig
él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik.

De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél
fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan,
mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy
állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok
felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend
fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson?
Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el
részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a
gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan
halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi
észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?

Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van,
a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan
fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az _én_ azonossága
csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény
legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom
után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha
nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és
nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók
boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti
fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a
keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak,
megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor
megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel,
élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek
ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden
erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a
mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret
szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a
mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás
lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a
sorsot, melyet kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom,
vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok
pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre
az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem
mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy
kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban
mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak
alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem
éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg
rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az
életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem
annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a
mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak
azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és
Isten önmagában állhatatos marad.[102]

Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy
megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje
őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy
haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a
gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen
hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság
megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és
a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat,
melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a
megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől,
kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló
szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség
van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a
világon a gonoszok szivében.

A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen
vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda
elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük
semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva
érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót
akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt
vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat
ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid,
imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge
okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a
lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy
napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon
a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek
hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró
rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy
felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.

Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban
tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy
fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és
korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam
magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal
kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben
az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok
lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt
elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem,
a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és
fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem,
hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny
substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani,
hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni
lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem
ugyanolyan természetűek volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli
absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által
akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az
akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok,
mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan
substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő
teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem
tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén;
annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő
alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s
rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém
az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli
szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz
addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap
minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni,
létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és
a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható
ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.

Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb
értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem
præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv,
egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak
egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes
idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az
isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma.
Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága
a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert
a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden
részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez
jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig
az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a
gondviselés ellen tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban
megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek,
a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér
mindenkitől arról, a mit adott neki.

Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs
semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések,
elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket,
hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem
állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem,
bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az
Isten ilyen.

Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál
kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom
fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények
lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel,
mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy
megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez
gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.

Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a
mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint,
levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt,
hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem
magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy
betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt
elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a
szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket
a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak
meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit
jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták
legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás
szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden
gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, mégis hányszor mondja
nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó,
akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését
követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek
mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik,
a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a
test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond
egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran
megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a
lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője,
az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;[103] a ki ezt követi, az a
természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont
fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd
meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.

Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben van, melyet róla
magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie
szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az
az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik
természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges
szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember
természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül,
hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra
lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra
van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan
elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna
nekünk lelki furdalásokat.

Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden
személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány
van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit
kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután
megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki
iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben
gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha
megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott
ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal
szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon
nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs
semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat
elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy
lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van
magánérdekünkkel? Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja
testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a
szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas
szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket,
a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig,
hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges
szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a
szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem
él többé, máris meg van halva.

De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű
lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi
igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben
hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan
védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és
igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal
a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az
elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények
megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a
kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot,
mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha
én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve,
hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az
ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban
ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy
áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna?
Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért,
mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások
boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza.
Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s
szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen
elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával.
A tolvaj, a ki kifosztja az utasokat, elfödi a szerények meztelenségét
és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.

Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a
rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem
hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek
róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt
szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni,
mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk,
annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és
menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan
szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja;
a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a
gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső,
nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában
hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem
azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.

Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden
történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és
jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a
fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről,
mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat
a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket
nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a
legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni
való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent
tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi
ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor
ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates
önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a
rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az
istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját
apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb
emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az
isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha
az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.

Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született
törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját
cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az
elvnek adom én a lelkiismeret nevet.

De szinte hallom, mint emelkednek erre a szóra mindenfelől az
állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés
előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben
semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről
csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni
merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését
és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben
keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha
egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és
mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi
végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a
földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival
ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel
ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb
íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen
helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén
alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik,
csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki
nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha
ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a
földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak,
jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a
hitszegőt tisztelik.

Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan
van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a
halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára
cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog
megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt
kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis
csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek
zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas
szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy
kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle
tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép
úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen
vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.

Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek
meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek
alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok
filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd
szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam
s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.

Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat
természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és
mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a
természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak
gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti
szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes
eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik,
belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a
viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre
törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.

Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk
tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és előbb voltak érzéseink,
mint fogalmaink.[104] Bármi is a létünk oka, gondoskodott
fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott
belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek
az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a
haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet
kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra
van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó
érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget
tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket,
széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való
viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret
ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem
született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele,
lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.

Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk
következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét,
függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem
volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által
elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem
létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy
létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan
a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz
magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte
összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge
szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni
ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek
kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk
egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket
önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza,
ha nem vezetett félre.

Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang;
biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad
lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert
Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és
cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi
az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről
tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész
segítségével.

Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai
apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl
vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával
töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi
vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni
kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis
oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén
szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk,
szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az
előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei,
elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és
nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer
föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon
félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután
oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a
mennyibe került számüzni.

Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet
magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné
első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt
és langyos buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam
magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az
erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh,
ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést,
mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha
meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett
életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel
töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is
ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg
természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna.
De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki
olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés
kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen
neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke
elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre
kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk
szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi _én_ korlátai közé;
a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át
merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk
és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem
szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk.
Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt
és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer
megfogták, nem eresztik el.

Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös
érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott
kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában
hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig
ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be
szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem
erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba
magammal. Hiába akarja az ember az erényt csupán az észre alapítani;
milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De
ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak
hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos
alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a
bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt
bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az,
hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz
pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát
teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és
ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való
kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus
körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség,
akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.

Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg
az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és
megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a
bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely
fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége,
melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra
érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám
hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és
eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem
jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és
szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet
megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a
rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság
édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a
melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak,
béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől
ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó
cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való
magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha
igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki
mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem
szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál
gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd
mindent el kell hagyni.

Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a
testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e
Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény
hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme
szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és
követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni
nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék
boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az
önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az
erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó
testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test
fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára
vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a
melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó
felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan
boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és
megmarad eredeti akarata mellett.

Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán
vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk
önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva?
Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket
művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen?
Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog
lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy
kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy
nem látják, hogy a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük,
hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek
a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik
ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek
gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh,
mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az
életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a
mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan
tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat,
melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem
azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint
leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink
gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel,
mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől,
mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk
ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és
aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a
megillető értékét.

Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a
boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és
megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi,
megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak.
Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen
megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely
okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom
már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát
látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor
megszabadulva a test bilincseitől, _én_ leszek ellenmondás nélkül,
csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek;
addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe
veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi
jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ.

Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az
állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben.
Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam
hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy
imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele
és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm
jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék
tőle? Hogy kedvemért megváltoztassa a dolgok menetét, hogy csodákat
műveljen az érdekemben? Én, a kinek mindenek felett tisztelnem kell a
bölcsesége által megállapított és előrelátása által fentartott rendet,
azt akarjam, hogy ez a rend kedvemért megzavartassék? Nem, ez a vakmerő
kivánság hamarabb megérdemelné a büntetést, mint a meghallgattatást. Nem
kérem tőle a jóltevésre való hatalmat sem; miért kérjem tőle azt, a mit
megadott nekem? Nem azért adta-e a lelkiismeretet, hogy szeressem a jót,
az észt, hogy fel tudjam ismerni, a szabadságot, hogy meg tudjam
választani? Ha a rosszat teszem, nincs mentségem; azért teszem, mert
akarom; tőle kérni, hogy változtassa meg az akaratomat, annyi volna,
mint tőle kívánni, a mit ő kiván tőlem, annyi, mint azt akarni, hogy ő
végezze az én művemet, a melynek én nyerjem el a díját; annyi, mint
elégedetlennek lenni helyzetemmel, nem akarni többé embernek lenni, más
valamit akarni, mint a mi van, vagyis a rendellenséget és a rosszat
akarni. Igazságosság és igazság forrása, kegyelmes és jó Isten! Benned
vetett bizalmamban szívem legfőbb kivánsága, hogy legyen meg a te
akaratod. Hozzáfüzöm az enyémet s azt teszem, a mit te teszel,
belenyugszom jóságodba s azt hiszem, már előre részesedem a legfőbb
boldogságban, mely ennek a jutalma.

Önmagam iránti jogos bizalmatlanságomban az egyedüli dolog, a mit tőle
kérek, vagy jobban mondva, a mit igazságosságától várok, az, hogy
vezessen vissza tévelygésemből, ha megtévedek és ez a tévedés rám nézve
veszedelmes. Ha jóhiszemű vagyok is, azért nem tartom magamat
csalhatatlannak, azok a véleményeim, melyeket legigazabbaknak tartok,
talán megannyi hazugságok, mert mely ember ragaszkodik véleményeihez? És
hány ember van mindenben összhangban? Ha az illuzió, a mely félrevezet,
önmagamból jön is, ő az egyedüli, a ki ki tud belőle gyógyítani.
Megtettem, a mit tudtam, az igazság elérésére, de forrása nagyon is
magas; ha erőm nem engedi is, hogy messzebbre menjek, miben lehetnék
bűnös? Az ő dolga, hogy közelebb jöjjön hozzám.



A derék pap hévvel beszélt; föl volt indulva és én is az voltam. Mintha
az isteni Orpheust hallottam volna, első himnusait énekelni és az
istenek tiszteletére tanítani az embereket. Mindazáltal egész tömeg
ellenvetés ötlött fel bennem; de nem nyilvánítottam egyiket sem, mert
nem annyira alaposak, mint inkább zavarba ejtők voltak és a meggyőzés az
ő oldalán volt. A mint lelkiismerete szerint beszélt hozzám, úgy
tetszett, mintha az én lelkiismeretem megerősítette volna, a mit
mondott.

Az érzések, melyeket nekem most kifejtett, mondottam neki, sokkal
újabbaknak tünnek föl előttem abban, a miről ön megvallja, hogy nem tud,
mint abban, a miről azt állítja, hogy hiszi. Általában a theismust, vagy
a természetes vallást látom benne, melyet a keresztények mindenáron
össze akarnak téveszteni az atheismussal, vagy vallástalansággal, holott
ez egyenesen ellentétes tanítás. Hitemnek mostani állapotában azonban
inkább föl kell emelkednem, mint leszállnom, hogy az ön véleményeit
elsajátíthassam; nehéznek találom pontosan azon a ponton maradni, a hol
ön van, ha az ember nem éppen olyan bölcs, mint ön. Hogy legalább épp
oly őszinte legyek, tanakodni akarok önmagamban. A belső érzés kell hogy
vezessen engem, az ön példájára és ön maga tanított arra engem, hogy ha
az ember sokáig hallgatásra kárhoztatta ezt a belső érzést, újra
felidézni, nem lehet egy pillanat műve. Magammal viszem az ön előadását
szívemben, elmélkednem kell róla. Ha aztán jól meghánytam-vetettem
magamban és épp oly meggyőződött maradok mint ön, akkor ön lesz az én
utolsó apostolom és én önnek proselitája leszek mindhalálig. Mégis
oktasson csak tovább is engem, hiszen még csak a felét mondta el nekem
annak, a mit tudnom kell. Beszéljen nekem a kinyilatkoztatásról, a
Szentírásról, azokról a homályos dogmákról, a melyek közt gyermekkorom
óta tévelygek, nem tudva őket sem felfogni, sem hinni és nem tudva őket
sem elfogadni, sem elvetni.

Igen gyermekem, mondotta ő megölelve engem, tovább fogom mondani önnek,
a mit gondolok; nem akarom csak félig megnyitni ön előtt szívemet, hanem
az óhajtás, melyet nyilvánított, szükséges volt számomra, hogy
felhatalmazzon arra, hogy fentartás nélkül nyilatkozzam. Eddigelé nem
mondtam önnek semmi olyat, a miről azt ne hittem volna, hogy hasznára
válik és a miről ne lettem volna mélységesen meggyőződve. A vizsgálat, a
melyet ezután kell végeznem, lényegesen más, csak zavart, rejtelmet és
homályt látok benne és csak bizonytalansággal és bizalmatlansággal fogok
hozzá. Remegve szánom el rá magamat és inkább kétségeimet mondom el
önnek, mint nézeteimet. Ha az ön véleményei szilárdabbak volnának, akkor
haboznék, hogy kifejtsem-e az enyéimet; de abban az állapotban, a
melyben van, csak nyer vele, ha úgy gondolkozik, mint én.[105]
Egyébiránt előadásommal szemben csak az észtől vezettesse magát, mert én
nem tudom, nem vagyok-e tévedésben. Nehéz dolog vitatkozás közben néha
nem szólani állító hangon; jegyezze meg azonban, hogy most minden
állításom csak ok a kétkedésre. Keresse az igazságot önmaga, én a magam
részéről csak jóhiszeműséget igérek.

Fejtegetésemben ön nem lát egyebet, mint a természetes vallást; különös
dolog, hogy más vallásra is van szükség! Honnan ismerjem meg ezt a
szükséget? Miben lehetek bűnös, ha Istennek a szerint a belátás szerint
szolgálok, melyet ő adott szellememnek és azok szerint az érzések
szerint, melyeket ő sugall szivemnek? Mily tisztaságát az erkölcsnek,
milyen az emberre hasznos és alkotójának dicsőségére való dogmát
vonhatok le egy positiv tanításból, a melyet nélküle is le nem vonhatnék
képességeimnek helyes használatából? Mutassa meg nekem, hogy mit lehet
Isten dicsőségére, a társadalom javára és saját jóvoltomra hozzá tenni a
természetes törvény kötelességeihez és mily erényt kelthet ön egy új
Istentiszteletből, a mely ne volna, az enyémnek következménye. Az
Istenség legnagyobb eszméi csupán az észből magából származnak. Nézd a
természet látványát, hallgasd meg a belső szózatot. Nem mondott-e meg
Isten mindent szemeinknek, lelkiismeretünknek, ítéletünknek, mit
mondhatnak ennél többet az emberek? Az ő kijelentéseik csak alább
szállítják Istent azzal, hogy emberi szenvedélyeket tulajdonítanak neki.
A helyett, hogy megvilágosítanák a nagy Lény fogalmait, azt látom, hogy
összezavarják a különböző dogmát; nem hogy megnemesítenék, hanem
lealjasítják őket; a felfoghatatlan rejtelmekhez, a melyek őt
körülveszik, képtelen ellenmondásokat fűznek, melyek az embert gőgössé,
türelmetlenné, kegyetlenné teszik s a helyett, hogy meghonosítanák a
békét a földön, tüzet és vasat hoznak rá. Azt kérdem magamban, mire jó
mindez, a nélkül, hogy felelni tudnék erre a kérdésre. Csak az emberek
bűneit látom és az emberi nem nyomorúságait.

Azt mondják, szükség volt kinyilatkoztatásra, a mely megtanítsa az
embereket, mikép akarja az Isten, hogy szolgálják; bizonyítékul
fölhozzák a furcsa istentiszteletek különbözőségét, melyeket
meghonosítottak, de nem látják be, hogy éppen ez a külömbözőség a
kinyilatkoztatások szeszélyességéből származik. Mióta a népek arra adták
magukat, hogy megszólaltassák Istent, mindegyik a maga módja szerint
szólaltatta meg és azt mondatta vele, a mit akart. Ha csak azt
hallgatták volna meg, a mit Isten az emberek szivének mondott, sohasem
lett volna más vallás a földön, csak egy.

Szükség volt egységes istentiszteletre; ezt készséggel megengedem; de
oly fontos pont volt-e ez, hogy az isteni hatalom egész apparátusa
kellett megállapításához? Ne téveszszük össze a vallás szertartásait
magával a vallással. Az istentisztelet, melyet Isten kíván, a szív
istentisztelete; ez pedig ha őszinte, mindig egységes. Nagyon bolond
hiúság kell hozzá, hogy azt képzeljük, hogy Istent oly nagyon érdekli a
pap ruhájának szabása, a szavak sorrendje, a melyeket elmond, a
mozdulatok melyeket az oltár előtt tesz és összes térdhajlásai. Ah,
barátom, maradj meg egész magasságodban, mindég elég közel leszel a
földhöz. Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban tiszteljék; ez
minden vallásnak, minden országnak, minden embernek kötelessége. A mi a
külső istentiszteletet illeti, ha ennek a jó rend kedvéért egységesnek
kell lennie, ez merőben rendőri ügy, ehhez ugyan nem kell
kinyilatkoztatás.

Nem ezekkel az elmélkedésekkel kezdettem. A nevelés előítéletei és az a
veszedelmes önszeretet, a mely az embert mindig szférája fölé akarja
emelni, vittek rá engem is; mivel nem birtam gyönge fogalmaimat
fölemelni a legfőbb lényhez, azon igyekeztem, hogy leszállítsam őt
magamhoz. Közelebb hoztam egymáshoz azokat a végtelenül távol eső
kapcsolatokat, melyeket ő a saját természete és az enyém közé vetett.
Közvetlenebb közlekedést, részletesebb oktatásokat akartam és nem érve
be azzal, hogy Istent az emberhez hasonlóvá teszem, természetfölötti
belátást akartam szerezni, hogy kiváltságos legyek embertársaim között;
saját külön istentiszteletet akartam; azt akartam, hogy Isten olyat
mondjon nekem, a milyet másoknak nem mondott, vagy a milyet mások nem
értettek volna meg úgy, mint én.

Azt a pontot, a meddig eljutottam, úgy tekintettem, mint azt a közös
kiinduló pontot, a melyből minden hívő kiindul, hogy eljusson egy
tisztább istentiszteletig s a természetes vallás hittételeiben csak
minden vallás elemeit találtam. Megszemléltem a földön uralkodó
felekezetek sokaságát, a melyek kölcsönösen hazugsággal és tévelygéssel
vádolják egymást; és azt kérdeztem: _melyik hát az igazi?_ Mindegyik azt
felelte: az enyém; mindegyik azt mondta, csak én és hitsorsosaim
gondolkozunk helyesen, a többiek mind tévedésben vannak. _És honnan
tudod, hogy a te felekezeted az igazi?_ Mert Isten mondotta.[106] És ki
mondta, hogy az Isten mondotta azt? A lelkészem, a ki pedig jól tudja. A
lelkészem mondja, hogy higyjek így és én így hiszek; ő biztosít engem
arról, hogy hazudnak mind azok, akik máskép szólnak, mint ő. Ezért hát
nem hallgatok rájuk.

Hogyan? gondoltam én, az igazság nem egy? És a mi igaz nálam, az lehet
nem igaz nálatok? Ha annak a módszere, a ki a jó úton jár és azé, a ki
eltéved, ugyanaz, micsoda érdeme vagy hibája lehet az egyiknek a
másikkal szemben? A választásuk a véletlen műve, nekik tulajdonítani
méltánytalanság, annyi, mint azért jutalmazni vagy büntetni valakit,
mert ebben vagy abban az országban született. Hogy valaki azt merje
mondani, hogy Isten így ítél rólunk, nem egyéb, mint káromolni
igazságosságát.

Vagy jó és Istennek tetsző minden vallás, vagy ha van egy olyan, melyet
ő ír elő az embereknek s a melynek félreismeréseért megbünteti az
embereket, akkor biztos és nyilvánvaló jeleit adta, hogy
megkülönböztethető és felismerhető legyen, mint az egyedüli igaz vallás;
ezek a jelek minden időre és minden helyre valók, egyformán érthetők
kicsinyek és nagyok, mindenki számára, tudósok és tudatlanok számára,
európaiak, hinduk, afrikaiak, vad népek számára. Ha volna olyan vallás a
világon, melyen kívül nincs egyéb, mint örök szenvedés és a világ
bármely részén csak egyetlen jóhiszemű halandó volna is, a kit nem
illetett meg az igazsága, ennek a vallásnak az istene volna a zsarnokok
legméltánytalanabbika és legkegyetlenebbike.

Ha tehát őszintén keressük az igazságot, ne engedjünk semmit a születés
jogának és az egyházatyák és papok tekintélyének, hanem szólítsunk a
lelkiismeret és az ész ítélőszéke elé mindent, a mire gyermekkorunk óta
tanítottak. Kiálthatják nekem: Vesd alá eszedet; ugyanígy mondhatná ezt
az, a ki megcsal; okaim kell hogy legyenek rá, hogy alávessem az
eszemet.

Az az egész theologia, melyet önmagamtól megszerezhetek a mindenség
szemlélete által és képességeim helyes használata által, arra
szorítkozik, a mit föntebb megmagyaráztam. Hogy többet tudhassak,
rendkívüli eszközökhöz kell folyamodnom. Ezek az eszközök nem állhatnak
az emberek tekintélyében, mert egy ember sem lévén más fajtából való,
mint én, mindazt, a mit egy ember természetszerűen ismer, megismerhetem
én is és más ember ép úgy tévedhet, mint én; ha én elhiszem, a mit mond,
nem azért hiszem, mert mondja, hanem azért, mert bebizonyítja. Az
emberek tanubizonysága tehát alapjában véve nem egyéb, mint magának az
eszemnek tanubizonysága és nem járul hozzá semmivel azokhoz a
természetes eszközökhöz, melyeket Isten adott nekem az igazság
felismerésére.

Apostola az igazságnak, mi mondani valód van tehát a számomra, a minek
nem maradok birája? Maga Isten szólott; hallgasd meg kinyilatkoztatását.
Ez más dolog. Isten szólott! Ez bizony nagy szó. És kihez szólott? Az
emberekhez. Miért nem hallottam hát én semmit? Más embereket bízott meg,
hogy közöljék veled a szavát. Értem; emberek fogják nekem megmondani, a
mit Isten szólott. Jobb szerettem volna, ha Istent magát hallhattam
volna; rá nézve nem lett volna semmivel sem nehezebb és én nem lettem
volna a félrevezetésnek kitéve. Megóv téged ettől azzal, hogy
kinyilvánítja küldötteinek küldetését. Hogyan teszi ezt? Csodák által.
És hol vannak ezek a csodák? A könyvekben. És ki csinálta a könyveket?
Emberek. És ki látta ezeket a csodákat? Emberek, a kik bizonyítják.
Hogyan! Mindig emberi tanubizonyságok! Mindig emberek, a kik azt közlik
velem, a mit más emberek közöltek velük! Mennyi ember köztem és Isten
között! Lássunk mindig, vizsgáljunk, hasonlítsunk össze, igazoljunk. Oh,
ha Isten arra méltatott volna, hogy fölmentsen mindettől a munkától,
talán kevésbbé készséges szívvel szolgáltam volna őt!

Fontold meg, barátom, mily borzalmas fejtegetésbe bonyolódtam, mily
mérhetetlen tanultságra van szükségem, hogy bejussak a legrégibb ókorba,
hogy megvizsgáljam, mérlegeljem, szembeállítsam egymással a prófétákat,
a kinyilatkoztatásokat, a tényeket, a hitnek emlékjeleit, melyek
napvilágra jutottak a világ minden országában, hogy megállapítsam
idejüket, helyüket, szerzőjüket, alkalmukat! Mily biztonságára van
szükségem a kritikának, hogy megkülönböztessem a hiteles darabokat a
kétes daraboktól; hogy összevessem az ellenvetéseket a feleletekkel, a
fordításokat az eredetiekkel, hogy megítéljem a tanuk
részrehajthatatlanságát, józan eszüket, belátásukat, hogy tudjam, nem
titkoltak-e el semmit, nem tettek-e hozzá semmit, nem cseréltek-e el,
nem változtattak-e meg, nem hamisítottak-e meg semmit; hogy
megszüntessem az ellenmondásokat, melyek fenmaradnak, hogy megítéljem,
mi súlya lehet az ellenvéleményüek hallgatásának az ellenük felhozott
tényekkel szemben, hogy ezek az ellenvetések ismeretesek voltak-e
előttük, elég fontosaknak tetszettek-e arra, hogy érdemesnek tartják
válaszolni rájuk; hogy a könyvek eléggé elterjedtek-e arra, hogy a
miéink hozzájuk jutottak légyen; hogy elég jóhiszeműek voltunk-e az
övéiket magunk közt elterjeszteni és meghagyni bennünk a legerősebb
ellenvetéseket, melyeket tettek.

Ha mindezek az emlékjelek elismertetnek elvitathatlanoknak, ezután rá
kell térni szerzőik küldetésének bizonyítékaira; jól kell tudni az
eshetőségek törvényeit, az esetleges lehetőségeket, hogy meg lehessen
ítélni, mely jövendőmondás nem következhetik be csoda nélkül; ismerni
kell az eredeti nyelvek szellemét, hogy meg lehessen állapítani, hogy mi
ezeken a nyelveken jövendőmondás és mi csak szónoki figura; tudni kell,
mely tények rejlenek a természet rendjében és mely más tények nem, hogy
megmondhassuk, mely fokig tudja egy ügyes ember megigézni az együgyüek
szemeit s elálmélkodtatni még a felvilágosodott embereket is, ki kell
kutatni, mily fajtájúnak kell lenni egy csodának és mely hitelessége
kell hogy legyen nem csupán azért, hogy elhigyjék, hanem hogy büntetésre
méltó is legyen, a ki kételkedik benne; össze kell hasonlítani az igazi
és a hamis csodák bizonyítékait és meg kell találni a
megkülönböztetésükre való biztos szabályokat; meg kell végül mondani,
miért választ az Isten, hogy igazolja szavát, olyan eszközöket,
melyeknek maguknak is olyan nagy szüksége van igazolásra, mintha
játszanék az emberek hiszékenységével és szándékosan kikerülné a
meggyőzésükre való igazi eszközöket.

Tegyük fel, hogy az isteni méltóság leereszkedik annyira, hogy egy
embert szent akaratának szervévé tesz; vajjon észszerű-e, igazságos-e
azt követelni, hogy az egész emberi nem engedelmeskedjék ennek a
közvetítőnek a nélkül, hogy ilyenül felismerhetővé volna téve? Megfér-e
a méltányossággal, igazoló levélül mindössze néhány csekély számú
homályos ember előtt cselekedett jeleket adni, melyekről az összes többi
emberek csak szóbeszéd útján hallanak? A világ minden részén az igazi
volna minden vallásfelekezet, ha elfogadnók mindazokat a csodákat,
melyekről a nép és az együgyüek azt mondják, látták őket; több volna a
csoda, mint a természetes esemény és minden csodák legnagyobbika az
volna, ha ott, a hol üldözött fanatikusok vannak, nem volnának csodák. A
természet változhatatlan rendje mutatja legjobban a bölcs kezet, a mely
igazolja; ha sok kivétel történnék, nem tudnám, mit gondoljak felőlük és
a magam részéről sokkal inkább hiszek Istenben, semhogy higyjek abban a
sok hozzá oly kevésbbé méltó csodában.

Jöhet valaki és ezt mondhatja: Halandók, hirdetem nektek a Legfőbbnek
akaratát; ismerjétek fel szavamról azt, a ki küld engem; azt rendelem a
napnak, hogy változtassa meg futását, a csillagoknak, hogy máskép
rendeződjenek el, a hegyeknek, hogy lapuljanak el, a hullámoknak, hogy
emelkedjenek fel, a földnek, hogy más külsőt öltsön. Ki ne ismerné fel
ezekre a csodákra azonnal a természet urát? A természet nem
engedelmeskedik csodáknak; ezeknek a csodái a keresztutakon, a
sivatagokban, a szobákban történnek; itt könnyü vásárt csapnak a nézők
egy kis csoportjával, a kik már előre is arra vannak hangolva, hogy
mindent elhigyjenek. Ki merné nekem megmondani, hány szemtanú kell
hozzá, hogy egy csodát hitelre érdemessé tegyen? Ha csodáitok, melyek
arra valók, hogy bizonyítsák tanítástokat, maguk is bizonyításra
szorúlnak, akkor mire valók? Ép annyit érnétek, ha nem is tennétek
csodát.

Hátramarad végül a legfontosabb vizsgálat a kinyilatkoztatott tanításra
vonatkozólag; mert miután azok, a kik azt mondják, hogy Isten idelenn
csodákat tesz, azt is állítják, hogy néha az ördög is utánozza ezeket a
csodákat, a legjobban megbizonyított csodákkal sem megyünk messzebbre,
mint azelőtt és miután a fáraók mágusai még Mózes jelenlétében is meg
merték csinálni ugyanazokat a csodajeleket, melyeket ő Isten közvetlen
rendeletére csinált, miért ne tarthattak volna távollétében ugyanoly
jogon ugyanarra a szavahihetőségre igényt? Így tehát, miután
megbizonyították a tanítást a csoda segitségével, meg kell bizonyítani a
csodát a tanítás segítségével,[107] attól féltükben, hogy a démon művét
Isten művének találják nézni. Mit szólsz az ilyen különös bizonyításhoz?

Ez a tanítás, Istentől eredvén, magán kell hogy viselje az Istenség
szent jellemét; nemcsak hogy meg kell világosítania bennünk a zavaros
eszméket, a melyeket az okoskodás kelt szellemünkben, hanem
istentiszteletet, erkölcsöt is kell adnia és olyan elveket, melyek
megfelelnek azoknak az attributumoknak, melyekről egyedül ismerhetjük
fel lényegét. Ha tehát csak képtelen és ész nélküli dolgokra tanít, ha
csak az ellenszenv érzését oltja belénk embertársaink iránt és a
rémületét önmagunktól, ha csak haragos, féltékeny, bosszúálló,
részrehajló, az embereket gyűlölő Istent fest le előttünk, a háború és a
csaták istenét, a ki mindig kész rombolni és letiprani, mindig
kínzásokról és szenvedésekről beszél és azzal dicsekszik, hogy még az
ártatlanokat is megbünteti, akkor a szívem nem vonzódik ehhez a szörnyű
istenhez és óvakodnék elhagyni a természetes vallást és elfogadni ezt;
mert beláthatod, hogy okvetlenül választani kellene a kettő között. A ti
Istenetek nem a mienk, mondanám követőinek; a ki azon kezdi, hogy
egyetlen népet választ ki magának és száműzi az emberi nem többi részét,
az nem közös atyja az embereknek; a ki örök bűnhödésre kárhoztatja
teremtményeinek legnagyobb részét, az nem az a kegyelmes és jó Isten, a
kit az elmém mutatott nekem.

A mi a dogmákat illeti, az elmém azt mondja, hogy ezeknek világosaknak,
közérthetőknek, nyilvánvalóságuk által meglepőknek kell lenniök. Ha a
természetes vallás elégtelen, a miatt a homályosság miatt az, a melyeket
azokban a nagy igazságokban hagy, melyekre tanít minket; a
kinyilatkoztatás dolga, hogy az emberi szellem számára érthető módon
tanítson meg ezekre az igazságokra, hogy felfoghatóvá tegye azokat a
számára, megértesse vele, hogy elhigyje őket. A hit megszilárdul és
megerősödik a megértés révén; a vallások legjobbika csalhatatlanul a
legvilágosabb is; a hit rejtelmekkel, ellenmondásokkal terheli meg az
istentiszteletet, melyet prédikál nekem, már ezáltal is arra tanít, hogy
bizalmatlankodjam benne. Az Isten, a kit imádok, nem a sötétség istene,
nem azért áldott meg megértéssel, hogy megtiltsa használatát; azt
mondani nekem, hogy alávessem az eszemet, annyi, mint megsérteni annak
alkotóját. Az igazság szolgája nem teszi rabszolgává az eszemet, hanem
megvilágosítja.

Félretettünk minden emberi tekintélyt és nélküle nem tudom elképzelni,
hogy győzhet meg egy ember egy másikat azzal, hogy ész-ellenes tanítást
prédikál neki. Állítsuk egy pillanatra szembe egymással ezt a két embert
és keressük, hogy mit mondhatnak egymásnak a két párt nyelvének szokásos
keserűségével.

_Az ihletett._

Az ész arra tanít téged, hogy az egész nagyobb, mint a része; én azonban
Isten nevében arra tanítlak, hogy a rész nagyobb az egésznél.

_A bölcselkedő._

És ki vagy te, hogy azt mered mondani, hogy Isten ellentmond magának? És
kinek higyjek inkább: annak-e, a ki az ész által örök igazságokra tanít,
vagy neked, a ki az ő nevében képtelenséget hirdetsz nekem?

_Az ihletett._

Nekem, mert az én megbizatásom határozottabb és czáfolhatatlanúl be
fogom neked bizonyítani, hogy ő küldött engem.

_A bölcselkedő._

Hogyan! Azt fogod nekem bizonyítani, hogy Isten küld téged, hogy
tanúbizonyságot tégy ellene? És milyen természetűek a te bizonyítékaid,
a melyekkel meggyőz arról, hogy biztosabb, hogy Isten a te szájad által
szól hozzám, mint az értelem által, a melyet ő adott nekem?

_Az ihletett._

Az értelem, melyet neked adott! kicsiny és hiú ember! Mintha te volnál
az első hitetlen, a ki eltévelyedik elméjében s megrontatik a bűn által!

_A bölcselkedő._

Isten embere, ha te volnál az első szélhámos, a ki fenhéjázását adja
küldetésének bizonyítékául!

_Az ihletett._

Hogyan! A filozofusok is gorombáskodnak?

_A bölcselkedő._

Néha, ha a szentek adják nekik a példát rá.

_Az ihletett._

Csakhogy nekem jogom van ilyeneket mondani, én az Isten nevében szólok.

_A bölcselkedő._

Jó volna megmutatni a jogczímeidet, mielőtt előjogaiddal élsz.

_Az ihletett._

Az én jogczímeim hitelesek, a föld és az ég fog tanuskodni mellettem.
Kísérd csak figyelemmel okoskodásaimat, kérlek.

_A bölcselkedő._

Az okoskodásaidat! Hova gondolsz! Engem arra tanítani, hogy az eszem
megtéveszt, nem annyi-e, mint megczáfolni azt, a mit ez az eszem te
melletted szól? A ki nem ismeri el érvényesnek az észt, annak meg kell
győznie a nélkül, hogy felhasználná. Mert tegyük fel, hogy
okoskodásoddal meggyőztél; hogy tudhatnám, hogy nem a bűn által
megrontott eszem okozza-e, hogy belenyugszom abba, a mit mondasz nekem?
Egyébiránt mily bizonyítékot, mily megállapítást tudsz bármikor is
felhozni, a mely meggyőzőbb volna, mint az a tétel, a melyet meg kell
döntenie? Ép úgy hihető az is, hogy egy jó syllogismus hazugság, mint
hogy a rész nagyobb lehessen az egésznél.

_Az ihletett._

Mily különbség! Az én bizonyítékaim ellenmondás nélkül valók;
természetfölötti alkatuak.

_A bölcselkedő._

Természetfölötti! Mit jelent ez a szó? Nem értem.

_Az ihletett._

A természet rendjében való változások, prófécziák, csodák, mindenféle
csodajelek.

_A bölcselkedő._

Csodajelek! Csodák! Sohasem láttam semmi effélét.

_Az ihletett._

Mások látták számodra. Egész tömege a tanúnak… A népek tanúbizonysága…

_A bölcselkedő._

A népek tanúbizonysága természetfölötti alkatú?

_Az ihletett._

Nem, hanem ha egyhangú, akkor kétségbevonhatatlan.

_A bölcselkedő._

Nincs semmi kétségbevonhatatlanabb, mint az ész elvei és nem lehet egy
képtelenséget az emberek tanúbizonyságával igazolni. Még egyszer mondom,
lássuk a természetfölötti bizonyítékokat, mert az emberiség
tanúbizonysága nem az.

_Az ihletett._

Oh, megkeménykedett szív, a kegyelem nem szól hozzád.

_A bölcselkedő._

Ez nem az én hibám, mert szerinted előbb meg kellett nyernem a
kegyelmet, hogy kérni tudjam. Kezdj tehát helyettem szólni hozzám.

_Az ihletett._

Ah, hisz azt teszem és te nem hallgatsz meg. De hát mit szólsz a
prófécziákról?

_A bölcselkedő._

Először is azt mondom, hogy prófécziát ép úgy nem hallottam, mint a hogy
nem láttam csodát. Sőt azt is mondom, hogy semmiféle prófécziának nem
volna rám nézve bizonyító ereje.

_Az ihletett._

Ördög szolgája, te! Miért nincs a prófécziáknak rád nézve bizonyító
erejük?

_A bölcselkedő._

Azért, mert hogy meglegyen nekik, ehhez három dologra volna szükség,
melyeknek együttes megtétele lehetetlen; t. i. hogy én tanúja lettem
légyen a prófécziának, hogy tanúja lettem légyen az eseménynek és hogy
bebizonyítsák nekem, hogy ez az esemény nem egyezhetett össze véletlenül
is a prófécziával; mert ha egy vaktában mondott jövendőmondásnak
határozottsága nem teszi lehetetlenné a beteljesülést, akkor lehetne bár
a jövendölés szabatosabb, világosabb és érthetőbb, mint egy geometriai
tétel, ez a beteljesedés, ha bekövetkezik, szigoruan véve nem bizonyít
semmit a mellett, a ki jövendölte.

Láthatod tehát, mire szorítkoznak a te úgynevezett természetfölötti
bizonyítékaid, csodáid, prófécziáid. Elhinni mindezt mások szavára és
alávetni az emberek tekintélyének Isten tekintélyét, a ki eszemhez szól.
Ha az örök igazságok, melyeket szellemem fölfog, eltürnének bármiféle
befolyásolást is, nem volna rám nézve semmiféle faja a biztonságnak és
nem hogy biztos volnék benne, hogy te Isten nevében szólsz hozzám, hanem
még arról sem volnék bizonyos, hogy Isten létezik.

Ez, úgy-e, elég nehézség, pedig ez még nem minden. Annyi különböző
vallás között, melyek kölcsönösen üldözik és kizárják egymást, egyetlen
egy a jó, ha ugyan van egyáltalán jó. Ennek felismerésére nem elegendő
megvizsgálni egyet, meg kell vizsgálni valamennyit és bármiről van is
szó, nem szabad meghallgatás nélkül itélni;[108] össze kell vetni az
ellenvetéseket a bizonyítékokkal; tudni kell, mit állít szembe mindenki
a többiekkel és mit felel nekik. Mennél inkább bizonyítottnak tünik egy
vélemény, annál jobban kell keresnünk, mire támaszkodik annyi más ember,
a ki nem tartja annak. Nagyon együgyünek kell lenni, hogy azt higyje az
ember, hogy elég, ha a saját pártja tanítóit hallgatja meg s már
tájékozva van az ellenkező párt okairól. Hol vannak azok, a kik hogy
megczáfolják ellenfeleik érveit, nem azon kezdik, hogy előbb
meggyöngítik őket? Mindenki kitünik a saját pártjában, de némelyik
nagyon nagyra van bizonyítékaival a vele tartók között, holott nagyon
bárgyu alak volna ugyanezekkel a bizonyítékokkal a másik párt hívei
között. A könyvekből akarsz tájékozódni? Micsoda képzettséget kell
szerezned! Hány nyelvet kell megtanulnod! Hány könyvtárt kell
átlapoznod! Mily mérhetetlen sokat kell olvasnod! Ki fog vezetni
válogatásomban? Bajosan lehet megtalálni egy országban az ellenpárt
legjobb könyveit, hát még az összes pártokéit. Ha meg lehetne őket
találni, azonnal meg volnának czáfolva. A távollevőnek soha sincs igaza
és a nagy biztonsággal felállított rossz érvek könnyen megdöntik a
megvetéssel előterjesztett jó érveket. Gyakran egyébiránt semmi sem
csalékonyabb, mint a könyvek és semmi sem adja kevésbbé híven azoknak a
véleményét, a kik írták. Ha Bossuet könyve alapján akartál ítélni a
katholikus hitről, nagyon csalódottnak találod magadat, miután köztünk
éltél. Láttad, hogy a tanítás, melylyel a protestánsoknak felelnek, nem
ugyanaz, melyet a népnek tanítanak és hogy Bossuet könyve nem igen
hasonlít a prédikáczió tanításaihoz. Hogy helyesen itélhessünk egy
vallásról, nem kell azt követőinek könyveiből tanulmányozni, hanem el
kell hozzájuk menni és tőlük megtanulni. Ez nagyon különböző dolog.
Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a
melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell
venni, hogy itélhessünk róla.

Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a
miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi
az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé
teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt
visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű
emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák
az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga
istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek
istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint
a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a
magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.

Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást
tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és
elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal,
hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha
nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az
érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb
és a legbiztosabbnak tünik, a mely hármat fogad el, a legújabb és
legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a
harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden
előitélet; következetlensége szembeszökő.

A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva,
melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A
zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert,
sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még
maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon
egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni,
melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet.
Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy
egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha
Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen
szükség?

Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be
legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a
könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata
ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda
mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak
mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld
háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e
minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy
ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére,
mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit
önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.

Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek
vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a
tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk
közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga
van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen
túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.

Sok olyan keresztényt ismersz-e, a ki nem sajnálta a fáradságot, hogy
gondosan megvizsgálja, a mit a zsidóság felhoz ellene? Ha egyik-másik
látott egyet-mást, akkor keresztények könyveiben látta. Jó módja a
tájékozásnak az ellenfelek érvei felől! De hogy is tehetnék? Ha valaki
olyan könyvet merne közölni nálunk, a mely nyiltan pártolja a
zsidóságot, megbüntetnék a szerzőt, a kiadót, a könyvkereskedőt. Ez
nagyon kényelmes és biztos politika, hogy az embernek mindig igaza
lehessen. Élvezet leczáfolni olyan embereket, a kik nem mernek
szólani.[109]

Nem mennek többre azok sem közülünk, a kiknek módjában van beszélgetni
zsidókkal. Ezek a szerencsétlenek érzik, hogy ki vannak nekünk
szolgáltatva; a zsarnokság, melyet velük szemben tanusítanak, félénkké
teszi őket, tudják, milyen könnyen esik az igazságtalanság és
kegyetlenség a keresztényi szeretetnek; mit mernének tehát mondani a
nélkül, hogy el ne kezdjünk istenkáromlásról kiabálni? A kapzsiság
buzgóvá tesz minket és ők sokkal gazdagabbak, hogysem igazuk lehessen. A
legtudósabbak, legfelvilágosultabbak mindig a legóvatosabbak.
Megtéríthetsz valami nyomorultat, hogy pénzért rágalmazza faját;
beszéltethetsz pár hitvány zsibárust, a kik ráhagyják, csak hogy
hizelegjenek neked; diadalmaskodhatsz tudatlanságukon vagy gyávaságukon,
mialatt tudósaink mosolyognak ostobaságodon. De azt hiszed, hogy azokon
a helyeken, a hol biztonságban érzik magukat, ép oly könnyű dolog volna?
A Sorbonneon a Messiás jövendölései napnál világosabban Jézus Krisztusra
vonatkoznak. Az amszterdami rabbinusoknál meg ép oly világos, hogy nincs
rá semmiféle vonatkozásuk. Nem hiszem, hogy addig jól megérthessem a
zsidók érveit, a míg nincs szabad államuk, iskoláik, egyetemeik, a hol
koczkázat nélkül beszélhetnek és vitázhatnak. Csak akkor tudhatjuk, mi
mondani valójuk van.

Konstantinápolyban a törökök elmondják érveiket, de mi nem merjük
elmondani a magunkéit, itt mi rajtunk van a meghunyászkodás sora. Ha a
törökök ugyanazt a tiszteletet követelik tőlünk Mohammed iránt, a kiben
mi nem hiszünk, mint a milyet mi követelünk a zsidóktól Jézus Krisztus
iránt, a kiben ők ép úgy nem hisznek, vajjon nincs-e a törököknek
igazuk? Igazunk van-e nekünk? Mily méltányos elv alapján oldjuk meg ezt
a kérdést?

Az emberi nem kétharmad része se nem zsidó, se nem mohamedán, se nem
keresztény és hány millió ember nem hallott soha beszélni Mohamedről!
Tagadják ezt, azt állítják, hogy a mi misszionáriusaink eljutnak
mindenhova. Ezt könnyű mondani. De eljutnak-e Afrika még ismeretlen
szivébe, a hova mostanáig még nem hatolt be európai? Eljutnak-e
Tatárország belsejébe, hogy lóháton utána menjenek a kóbor hordáknak,
melyekhez idegen sohasem jut közel és a kik nem hogy a pápáról hallottak
volna beszélni, de még a nagy lámáról is alig tudnak? Eljutnak-e Amerika
mérhetetlen kontinenseibe, a hol egész nemzetek nem tudják még, hogy egy
más világról való népek vetették meg lábukat az övéken? Eljutnak-e
Japánba, a honnan viselt dolgaik miatt örökre kiűzték őket és a hol
elődjeik a felnövekvő nemzedékek előtt csak ravasz intrikusokképen
ismeretesek, a kik képmutató buzgósággal jöttek, hogy észrevétlenül
hatalmukba kerítsék a birodalmat? Eljutnak-e Ázsia fejedelmeinek
háremeibe hirdetni az evangeliumot a szegény rabszolgák ezreinek? Mit
követtek el a világ e részének asszonyai, hogy egyetlen misszionárius se
prédikálhassa nekik a hitet? Mindnyájan pokolba jutnak-e, a miért be
vannak börtönözve?

Ha igaz volna is, hogy az evangelium hirdettetik az egész földön, mit
nyernénk vele? Előtte való nap, hogy az első hittéritő megérkezett
valamely országba, biztosan halt meg ott valaki, a ki nem hallgathatta.
Most már mondjátok, mit csináljunk ezzel az egy emberrel? Ha csak
egyetlen egy ember volna az egész mindenségben, a kinek sohasem
prédikálták Jézus Krisztust, akkor az ellenvetés ép oly erős erre az
emberre nézve, mint az emberi nem negyedrészére nézve.

Mikor az evangélium szolgái szólottak a távoli népekhez, mit mondottak
nekik olyat, a mit észszerűen el lehessen fogadni az ő szavukra és a mi
nem kivánná meg a legpontosabb igazolást? Hirdettek nekem egy Istent, a
ki született és meghalt kétezer évvel ezelőtt, a világ másik végén, nem
is tudom, micsoda kis városban és azt mondjátok, hogy mindazok, a kik
nem hisznek ebben a rejtelemben, elkárhoznak. Ugyan különös dolgok arra,
hogy ily hamar elhigyjük, merőben egy olyan embernek a szavára, a kit
nem is ismerek. Miért tette a te Istened, hogy tőlem ilyen távol
következzenek be azok az események, melyeknek ismeretére kötelez engem?
Bűn-e nem tudni azt, a mi az antipódusokon történik? Kitalálhatom-e,
hogy volt egy másik félgömbön egy héber nép és egy Jeruzsálem nevű
város? Ez ép annyi volna, mintha arra köteleznének, hogy tudjam, mi
történik a holdban. Azt mondod, azért jösz, hogy erre megtaníts, de
miért nem jöttél megtanítani erre az apámat? Vagy miért kárhoztatod el
ezt a jó aggastyánt azért, mert sohasem tudott erről semmit? Örökre
bűnhödnie kell a te restséged miatt, neki, a ki oly jó volt, oly
jótékony és a ki csak az igazságot kereste? Légy őszinte és képzeld
magadat a helyembe s lásd, el kell-e hinnem csupán a te
tanubizonyságodra mindazokat a hihetetlen dolgokat, melyeket mondasz
nekem és összeegyeztetnem annyi igazságtalanságot azzal az igazságos
Istennel, a kit hirdetsz nekem. Engedd, hogy elmenjek megnézni azt a
távoli országot, a hol annyi ebben az országban hallatlan csoda történt;
hogy megtudjam, miért bántak annak a Jeruzsálemnek a lakói Istennel úgy,
mint valami utonállóval. Azt mondod, nem ismerték el Istennek. Mit
tegyek tehát én, a ki csak a te réveden hallottam róla beszélni?
Hozzáteszed, hogy megbűnhödtek, szétszórattak, elnyomattak, szolgaságba
vettettek, hogy senki közülök nem kerül többé abba a városba. Bizonyára
nagyon megérdemelték ezt, de a mai lakosok mit szólnak előideik
isten-gyilkosságáról? Tagadják őt, ők sem ismerik el Istent Istennek.
Hisz akkor ép úgy békében lehetett volna hagyni amazoknak az utódait is.

Hogyan, még magában a városban, a hol Isten meghalt, sem ismerték őt el
sem a régi, sem az új lakók és ha azt akarod, hogy én elismerjem, én, a
ki kétezer évvel később születtem, kétezer mérföldnyire onnan! Nem látod
be, hogy mielőtt hitelt adnék annak a könyvnek, melyet szentnek nevezel
és a melyből én nem értek semmit, másoktól, nem tőled kell tudnom, mikor
és ki által készült, hogyan maradt fenn, hogy jutott el hozzád, mit
mondanak érvükül az országban azok, a kik elvetik, holott ép oly jól
tudják, mint te, a mire tanitasz engem? Beláthatod, hogy okvetlenül el
kell mennem Európába, Ázsiába, Palesztinába, hogy mindent megvizsgáljak
magam. Bolondnak kellene lennem, ha előbb meghallgatnálak.

Ez a beszéd előttem nemcsak észszerűnek tünik fel, hanem azt is állítom,
hogy minden értelmes embernek így kell hasonló esetben beszélnie és jó
messzire küldenie a hittérítőt, a ki mielőtt igazolná bizonyítékait,
annyira siet kioktatásával és megkeresztelésével. Továbbá azt állitom,
hogy nincs az a kinyilatkoztatás, mely ellen ugyanazon vagy más hasonló
sulyú ellenvetéseknek ne volna ép annyi, vagy még több érvénye, mint a
kereszténység ellenieknek. Ebből az következik, hogy ha csak egy igazi
vallás van és ha minden ember köteles kárhozat sulya alatt követni,
egész életünket az összes vallások tanulmányozásával, felbúvárlásával,
összehasonlításával és mindazoknak az országoknak bejárásával kell
tölteni, a hol meg vannak honosulva Senki sincs kivonva az ember első
kötelessége alól, senkinek sincs joga megbízni más ember véleményében. A
mesterembernek, a ki csak munkájából él, a munkásnak, a ki nem tud
olvasni, a gyöngéd és félénk fiatal leánynak, a betegnek, a ki alig bír
fölkelni ágyából, mindnek kivétel nélkül tanulmányozni, elmélkedni,
vitatkozni, utazni kell, bejárni az egész világot. Akkor nem volna egy
helyben élő, állandó nép, az egész föld csupa zarándokkal volna telve, a
kik nagy költséggel és hosszú fáradalmakkal személyesen járnának
megvizsgálni, összehasonlítani és kikutatni mindazokat a kultuszokat, a
melyeket a földön követnek. Akkor búcsút kellene mondani a
mesterségeknek, a művészeteknek, az emberi tudományoknak és minden
polgári foglalkozásnak; nem lehetne itt más tanulmány, mint a vallás
tanulmányozása; még az is, a ki a legerősebb egészségnek örvendene, a
legjobban használná fel az idejét, a legjobb hasznát venné elméjének, a
legtöbb évet élné, öregkorában is csak bajosan tudná, mihez tartsa magát
és már az is sok volna, ha halála előtt megtudná, milyen vallásban
kellett volna élnie.

Ha szelidíteni akarsz ezen a módszeren és a legcsekélyebb befolyást
engeded is az emberek tekintélyének, akkor azonnal feláldozol neki
mindent és ha egy keresztény fia jól teszi, hogy mély és pártatlan
vizsgálat nélkül követi apja vallását, miért tenné rosszul egy töröknek
a fia, ha ugyancsak követi az apjáét? Felhívom az összes
türelmetleneket, hogy feleljenek erre olyat, a mi kielégít egy okos
embert.

Sarokba szorítva ezekkel az érvekkel, az egyik rész jobb szeretné
igazságtalannak tüntetni fel Istent és megbüntetni az ártatlanokat apjuk
bűneért, mintsem hogy lemondjon barbár dogmájáról. Mások úgy segítenek
magukon, hogy lekötelező módon egy angyalt küldenek mindenkinek
kioktatására, a ki bár legyőzhetetlen tudatlanságban, de erkölcsileg jól
élt. Mily szép találmány ez az angyal! Nem elég, hogy alávetnek minket
mesterkedéseiknek, még magát Istent is abba a kényszerhelyzetbe hozzák,
hogy éljen velük.

Látod, fiam, mily képtelenségre vezet a gőg és a türelmetlenség, mikor
mindenki a maga véleményében akar tobzódni és azt hiszi, az egész emberi
nem fölött egyedül neki van igaza. A békének Istenét hívom
tanubizonyságul, a kit imádok és hirdetek neked, hogy minden kutatásom
őszinte volt, de látva, hogy sikertelenek és mindig azok is lesznek és
hogy partnélküli óczeánba veszek bele, visszatértem a magam ösvényére és
első fogalmaimra szorítottam hitemet. Sohasem tudtam hinni, hogy Isten
rendelte kárhozat terhe alatt, hogy olyan tudós legyek. Bezártam tehát
minden könyvet. Csak egy könyv van nyitva minden szem előtt és pedig a
természet könyve. Ebből a nagy és fenséges könyvből tanulom szolgálni
nagy és isteni szerzőjét. Senki sem menthető, ha nem olvas belőle, mert
ez a könyv minden ember számára beszél, minden szellemnek érthető
nyelven. Ha elhagyott szigeten születtem volna, ha soha nem láttam volna
magamon kívül más embert, ha soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt
egykor a világ valamely zugában, csak gyakoroljam eszemet, csak
műveljem, csak használjam fel jól azokat a közvetlen képességeket,
melyeket Isten adott nekem s magamtól megtanulom őt ismerni, szeretni, a
műveit is szeretni, akarni a jót, melyet ő akar és hogy neki tessem,
betölteni minden kötelességemet a földön. Mi többre tud tanítani az
emberek minden tudása?

A mi most már a kinyilatkoztatást illeti, ha jobb bölcselkedő és
tanultabb volnék, talán megérteném igazságát, a hasznát azokra, a kiknek
szerencséjük van felismerni; de ha látok is mellette olyan
bizonyítékokat, melyeket nem tudok megczáfolni, egyuttal ellene is látok
ellenvetéseket, melyeket nem tudok megoldani. Annyi hathatós érv van
mellette és ellene, hogy nem tudva, mire határozzam magamat, sem el nem
fogadom, sem el nem vetem; csupán elvetem azt, hogy köteles vagyok
elismerni, mert ez az állítólagos kötelezettség összeférhetetlen Isten
igazságosságával és Isten nem hogy eltávolítaná vele az üdvösség
akadályait, hanem még meg is sokasítaná, végére járhatlanná tenné őket
az emberi nem nagyobb része számára. Ezen a ponton túl ebben a dologban
tiszteletteljes kétségben maradok. Nem áltatom magamat azzal, hogy
csalhatatlannak higyjem magamat; lehet, hogy más emberek eldönthették, a
mi nekem eldöntetlennek tünik fel; én a magam számára okoskodom, nem az
ő számukra; nem kárhoztatom, de nem is utánzom őket; itéletük lehet hogy
jobb, mint az enyém, de nem az én hibám, ha nem egyezik az enyémmel.

Megvallom neked azt is, hogy a Szentírás fensége elálmélkodtat s az
Evangelium szentsége a szívemhez szól. Nézd a filozofusok könyveit
minden pompájukkal, mily kicsinyek mellette! Lehet-e, hogy egy egyszerre
oly fenséges és oly egyszerű könyv emberek műve lehessen? Lehetséges-e,
hogy az, a kinek a története van benne, csupán ember? Egy rajongó
hangja-e ez vagy egy nagyratörő szektafőnöké? Mily szelidség, mily
tisztaság az erkölcseiben! Mily megható báj a tanításaiban! Mily
emelkedettség az elveiben! Mily mély bölcseség a beszédében! Mily
lélekjelenlét, mily finomság és mily találó él a feleleteiben! Mily
uralkodás a szenvedélyei fölött! Hol az az ember, hol az a bölcs, a ki
gyöngeség és fenhéjázás nélkül tud cselekedni, szenvedni és meghalni?
Mikor Plato megrajzolja igaz emberének képét,[110] a kit elhalmoznak a
bűn minden gyalázatával, holott méltó az erény minden jutalmára,
vonásról-vonásra Jézus Krisztust rajzolja meg, a hasonlóság annyira
szembeszökő, hogy az összes egyházatyák észrevették és hogy nem is lehet
félreismerni. Mennyi előitélet, mennyi elvakultság kellett hozzá, hogy
össze merjék hasonlítani Sophroniscus fiát Mária fiával! Mily távolság e
kettő között! Socrates fájdalom nélkül, gyalázat nélkül halt meg s
könnyen játszhatta végig szerepét és ha ez a könnyű halál nem
dicsőítette volna meg életét, kétségben volnánk, más volt-e Socrates,
minden eszével, mint egy szofista. Ő találta fel a morált, mondják;
mások már előtte gyakorolták, ő csak szavakba foglalta azt, a mit azok
tettek, csak tanításokba foglalta az ő példáikat. Aristides igazságos
volt, mielőtt Socrates megmondta volna, mi az igazságosság; Leonidas
meghalt a hazájáért, mielőtt Socrates kötelességgé tette volna a
hazaszeretetet; Spárta józan volt, mielőtt Socrates dicsérte volna a
józanságot; mielőtt ő meghatározta volna az erényt, Görögország már
bővében volt az erényes embereknek. De honnan vette Jézus Krisztus az
övéinél ezt az emelkedett és tiszta morált, melynek egyedül ő adta a
leczkéjét és a példáját?[111] A legbőszebb fanatizmus öléből a
legfenköltebb bölcseség szólalt meg és a leghősiesebb erények
egyszerűsége dicsőítette meg az összes népek legaljasabbikát. Socrates
halála, a ki nyugodtan filozofált barátaival, a legédesebb, a mit csak
kivánhat magának az ember, a kínzások között kimúló, meggyalázott,
kicsúfolt, egy egész nép által elátkozott Jézusé a legszörnyűbb, a
melytől csak az ember félhet. Socrates, mikor a méregpoharat kapja,
megáldja azt, a ki sírva nyújtja neki; Jézus borzalmas kínok között
imádkozik bősz hóhéraiért. Igen, ha Socrates élete és halála egy bölcsé,
Jézus élete és halála egy Istené. Föltegyük-e azt, hogy az evangéliumi
történetet mulatságból találták ki? Barátom, nem így szoktak kitalálni
és Socrates cselekedetei, melyekben senki sem kételkedik, kevésbbé
vannak tanúkkal bizonyítva, mint Jézus Krisztuséi. Alapjában véve ez a
nehézségnek csak elhalasztása, nem pedig megsemmisítése;
felfoghatatlanabb lenne, hogy több ember költötte egyetértőleg ezt a
könyvet, mintsem az, hogy egy szolgáltatta az anyagát. Zsidó írók soha
nem találták volna el sem ezt a hangot, sem ezt a morált és az
evangeliumban az igazságnak oly nagy, oly meglepő, oly tökéletesen
utánozhatatlan jellemvonásai vannak, hogy a kitalálója sokkal
csodálatraméltóbb volna, mint a hőse. Mindazáltal ugyanez az evangelium
tele van hihetetlen, az észnek ellentmondó dolgokkal, a melyeket
felfogni és elfogadni józaneszű embernek lehetetlen. Mit tegyünk ez
ellentmondások közt? Legyünk mindig szerények és óvatosak, gyermekem,
tiszteljük csöndben, a mit nem tudunk sem visszautasítani, sem megérteni
és alázzuk meg magunkat a nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az
igazságot.

Ime az akaratlan szkepticzismus, melyben megmaradtam, de ez a
szkepticzismus csöppet sem kínos nekem, mert nem terjed ki a gyakorlatra
lényeges pontokra és mivel minden kötelességemnek lényeges pontjaira
nézve el vagyok határozva. Szolgálok Istennek szivem egyszerűségében s
nem igyekszem mást tudni, csak azt, a mi fontos a magatartásomra nézve.
A mi a dogmákat illeti, melyeknek nincs hatásuk sem a cselekedetekre,
sem a morálra s melyekkel annyi ember kínozza magát, azokkal egyáltalán
nem bajlódom. Minden vallásfelekezetet úgy tekintek, mint megannyi üdvös
intézményt, a melyek minden országban Isten tiszteletének egységes
módját írják elő a nyilvános istentisztelet által és melyek
mindegyikének meglehet a maga alapja az éghajlatban, a
kormányrendszerben, a nép szellemében vagy más helyi okban, a mely az
egyiket alkalmasabbá teszi a másiknál, az idő és a hely szerint. Jónak
hiszem valamennyit, ha megfelelően szolgáljuk Istent. A lényeges
istentisztelet a szív istentisztelete. Isten nem utasítja vissza a
hódolatot, ha őszinte, akármily formában nyújtják is neki. Mivel abban a
vallásban, melyet vallok, az Egyház szolgálatára vagyok elhivatva, a
lehető legpontosabban teljesítem a nekem előírt teendőket és a
lelkiismeretem bántana érte, ha szándékosan elmulasztanék valamit.
Tudod, hogy hosszas tilalom után Mellarède úr közbenjárására elnyertem
az engedélyt hivatalom folytatására, hogy legyen miből élnem. Azelőtt
azzal a gondatlansággal olvastam a misét, a melylyel az ember idő
multával a legkomolyabb dolgokkal is bánik, ha nagyon is gyakran végzi
őket; új elveim óta a legnagyobb áhítattal czelebrálom; teljesen áthat a
legfőbb lény fensége, jelenléte, az emberi szellem elégtelensége, a mely
oly kevéssé bírja felfogni azt, a mi alkotójára vonatkozik. Arra
gondolva, hogy előírt formában hozom neki a nép könyörgését, gondosan
követek minden ritust, figyelmesen olvasom a szövegeket, vigyázok, hogy
soha el ne mulaszszam a legkisebb szót s a legkisebb szertartást sem; ha
közeledem a consecratio pillanatához, összeszedem magamat, hogy mind
azzal az érzülettel végezzem, a melyet az Egyház és a szentség fensége
megkíván; igyekszem megsemmisíteni elmémet a legfőbb értelem előtt; ezt
mondom magamban: Ki vagy te, hogy meg tudd mérni a végtelen hatalmat?
Tisztelettel mondom ki a sacramentális szavakat és hatásába beleviszem
mindazt a hitet, a mely tőlem telik. Akárhogy áll is ez a felfoghatatlan
misztérium, nem félek tőle, hogy az itélet napján megbüntettetem, hogy
szívemben bármikor is profanizáltam.

Megtisztelve a szent szolgálat által, ha annak legalsó rangjában is, nem
fogok soha sem tenni, sem mondani semmit, a mi méltatlanná tenne fenkölt
kötelességeinek betöltésére. Mindig az erényt fogom prédikálni az
embereknek s példát fogok neki adni belőle. Nem az én dolgom lesz, hogy
a vallást szeretetreméltóvá tegyem számára; nem az én dolgom lesz, hogy
megerősítsem hitüket a valóban hasznos dogmákban, melyeket minden ember
köteles elfogadni; de Isten óvjon, hogy valaha is prédikáljam nekik a
türelmetlenség kegyetlen dogmáját, hogy valaha is rávigyem őket, hogy
gyűlöljék a felebarátjukat, és más embereknek ezt mondjam: «Elkárhozol!»
azaz, hogy: «Az Egyházon kívül nincsen üdvösség.»[112] Ha előkelőbb
állásban volnék, ez a tartózkodás kellemetlenségeket okozna, de sokkal
kisebb vagyok, semhogy sok félnivalóm volna és mélyebbre nem bukhatom,
mint a hol vagyok. Bármi történik is, nem fogom káromolni az isteni
igazságot és nem fogok hazudni a Szentlélek ellen.

Sokáig becsvágyam volt, hogy lelkész lehessek, még most is becsvágyam,
de már többé nem remélem. Kedves barátom, semmit sem látok oly szépnek,
mint lelkésznek lenni. A jó lelkész szolgája a jóságnak, mint a hogy a
jó hivatalnok szolgája az igazságnak. A lelkésznek sohasem kell rosszat
tennie; ha nem tehet mindig jót önmagától, mindég a helyén van, mikor
másoktól kéri és gyakran el is éri, ha tiszteletet tud kelteni maga
iránt. Oh, ha valaha is lett volna módom ellátni egy jó emberekből álló
parókiát a hegyeink között, boldog lennék, mert úgy hiszem, boldogságára
szolgáltam volna híveimnek. Nem tettem volna őket gazdagokká, de
osztoztam volna szegénységükben, megfosztottam volna a gyalázatától és
megvettetésétől, a mely elviselhetetlenebb, mint a nélkülözés.
Megszerettettem volna velük az egyetértést és az egyenlőséget, a mi
gyakran elűzi a nyomort és mindig elviselhetőbbé teszi. Ha látnák, hogy
semmiben sincs jobb dolgom, mint nekik és mégis megelégedetten élek,
megtanulnának vigasztalódni sorsukon és megelégedetten élni, mint én.
Tanításaimban nem annyira az Egyház szelleméhez ragaszkodnék, mint
inkább az evangélium szelleméhez, a melyben a dogma egyszerű és a morál
fenséges, a hol kevés vallásos szertartást látni és sok művét a
jótékonyságnak. Mielőtt arra tanítanám őket, a mit tenni kell,
igyekezném mindig cselekedni, hogy jól lássák, hogy mindazt, a mit
mondok, úgy is gondolom. Ha volnának protestánsok a szomszédságomban
vagy a parókiámon, nem tennék különbséget köztük és az igazi hiveim
között semmiben, a mi a keresztényi szeretetre tartozik; valamennyit
arra szoktatnám, hogy kölcsönösen szeressék egymást, hogy testvérekül
tekintsék egymást, hogy tiszteljenek minden vallást és éljen mindenki
békességgel a maga vallásában. Azt hiszem, arra biztatni valakit, hogy
hagyja el a vallását, a melyben született, annyi, mint arra biztatni,
hogy rosszat tegyen, következőleg annyi, mint rosszat tenni. Mialatt
nagyobb felvilágosodásra várunk, őrizzük meg a közrendet, tiszteljük
minden országban a törvényeket, ne zavarjuk az istentiszteletet, melyet
ezek előirnak; ne biztassuk fel a polgártársakat engedetlenségre, mert
nem tudjuk biztosan, hogy jó-e rájuk nézve, ha elhagyják a nézeteiket
más nézetek kedvéért, azt pedig egész biztosan tudjuk, hogy
engedetlennek lenni a törvény iránt rossz.

Fiatal barátom, hallottad szájamból hitvallomásomat olyannak, a
milyennek Isten olvassa szívemben; te vagy az első, a kinek ezt a
vallomást megtettem, talán te vagy az egyetlen, a kinek egyáltalán
megteszem. A míg még marad valamelyes jó hit az emberek közt, nem kell
zavarni a békés lelkeket, sem felzaklatni az egyszerű lelkek hitét olyan
nehézségekkel, melyeket nem tudnak megoldani és a melyek nyugtalanítják,
a nélkül, hogy felvilágosítanák őket. De ha egyszer minden meg van
ingatva, meg kell óvni a törzset még az ágak rovására is. Az izgatott,
bizonytalan, csaknem kialudt lelkiismeretnek, a mely olyan állapotban
van, a milyenben a tiedet is láttam, szüksége van rá, hogy
megszilárdíttassék és fölébresztessék; és hogy visszaállíttassék az örök
igazságok alapjára; egészen ki kell dönteni az ingadozó oszlopokat,
melyekről azt hiszik, még rájuk támaszkodnak.

Te a kritikus korban vagy, mikor a szellem megnyílik a bizonyosságnak, a
mikor a szív formáját és jellemét nyeri és a mikor az ember elhatározza
magát egész életére, akár jóra, akár rosszra. Később az anyag
megkeménykedik és az újabb benyomások már nem hagynak benne nyomot.
Fiatal ember, fogadd még hajlékony lelkedbe az igazság pecsétjét. Ha
biztosabb volnék önmagamról, dogmatikus és határozott hangon szóltam
volna veled; de ember vagyok, tudatlan, a tévedésnek alávetett; mit
tehetnék? Feltártam előtted szivemet tartózkodás nélkül; a mit biztosnak
tartok, olyannak mondtam neked, kétségeimet kétségekül közöltem veled,
nézeteimet nézetekül, megmondtam neked okaimat a kétségre és a hitre.
Most a te dolgod itélni; időt engedtél magadnak; ez az óvatosság bölcs
és jó véleményt kelt bennem irántad. Kezdd azon, hogy abba a helyzetbe
hozod lelkiismeretedet, hogy fel akarjon világosíttatni. Légy őszinte
önmagaddal szemben. Sajátítsd el véleményeimből, a mi meggyőzött, a
többit vesd el. Még nem vagy annyira elaljasítva a bűn által, hogy abban
a veszedelemben forogj, hogy rosszul választasz. Azt ajánlanám, hogy
beszéljünk róla magunk közt, csak hogy a mint az ember vitatkozik,
felingerlődik; belekeveredik a hiuság, a makacsság; nincs meg többé a
jóhiszeműség. Barátom, ne vitatkozzál soha, mert a vitatkozással az
ember nem világosítja fel sem magát, sem másokat. A mi engem illet, én
csak sok évi elmélkedés után foglaltam pártállást s ehhez ragaszkodom;
lelkiismeretem nyugodt, a szívem elégedett. Ha nézeteimet újra kezdeném
vizsgálni, akkor sem tehetném az igazságnak tisztább szeretetével és
szellemem már kevésbbé tevékeny, tehát kevésbbé volna módjában
felismerni az igazságot. Maradok, a milyen vagyok, attól félve, hogy az
elmélkedésre való hajlam tétlen szenvedélylyé válik bennem és ellankaszt
kötelességeim gyakorlatában és attól tartva, hogy visszaesem előbbi
pyrrhonismusomba, a nélkül, hogy meg tudnám találni az arravaló erőt,
hogy kivergődjem belőle. Életemnek több mint a fele elmúlt, nincs többé
több időm, mint a mennyi arra kell, hogy a hátralevő részét haszonra
fordítsam és hogy tévedéseimet eltöröljem erényeimmel. Ha tévedek,
akaratom ellenére tévedek. Az, a ki olvas szívem mélyében, jól tudja,
hogy nem szeretem a vakságomat. Képtelenségemben, hogy saját eszemtől
kimeneküljek belőle, az egyedüli eszköz, a mi számomra megmaradt a
belőle való kimenekülésre, a jó élet és ha Isten még a kövekből is
gyermekeket tudott Ábrahámnak támasztani, minden embernek joga van azt
remélni, hogy felvilágosíttatik, ha majd méltónak teszi magát rá.

Ha elmélkedéseim arra visznek, hogy úgy gondolkozzál, a hogy én
gondolkozom, ha nézeteim a tiéid és ha ugyanaz a hitvallomásunk, ezt a
tanácsot adom neked: Ne tedd ki többé életedet a nyomorúság és a
kétségbeesés kisértéseinek, ne vonszold többé életedet gyalázattal
idegenek kényére és ne edd többé az alamizsna silány kenyerét. Térj
vissza hazádba, vedd fel újra atyáid vallását, kövesd szived
őszinteségében és ne hagyd el többé; nagyon egyszerű és nagyon szent;
mindazon vallások között, melyek a földön vannak, a legtisztább
erkölcsiségünek és az eszet legjobban kielégítőnek tartom. A mi utazásod
költségeit illeti, azok miatt ne aggódjál; gondoskodni fognak róluk. Ne
félj a megalázkodó visszatérés álszégyenétől sem; azért kell pirulni,
hogy az ember hibát követett el, nem azért, hogy jóvá akarja tenni. Te
még abban a korban vagy, a mikor minden megbocsáttatik, de a mikor az
ember nem vétkezik büntetlenül. Ha meg akarnád hallgatni
lelkiismeretedet, ezer hiú akadály eltünne a szavára. Érezni fogod, hogy
abban a bizonytalanságban, a melyben vagyunk, megbocsáthatatlan
fenhéjázás más vallást vallani, mint a melyben születtünk és hamisság
nem gyakorolni őszintén azt, a melyet vallunk. Ha így az ember eltéved,
nagy mentségtől fosztja meg magát a legfőbb biró itélőszéke előtt. Nem
fogja-e hamarabb megbocsátani azt a tévedést, a melyben nevelkedett,
mint azt, a mit maga merészkedett választani?

Fiam, tartsd lelkedet abban a kivánságban, hogy legyen Isten és akkor
sohasem fogsz benne kételkedni. Ezenfelül bármily állást foglalsz is,
gondolj arra, hogy a vallás igazi kötelességei függetlenek az emberek
intézményeitől, hogy az igaz szív valódi temploma az Istenségnek, hogy
minden országban és minden felekezetben a törvény summája szeretni
Istent mindenek fölött és felebarátunkat úgy, mint magunkat, hogy nincs
olyan vallás, a mely fölment az erkölcs kötelességei alól, hogy csak
ezek az igazán lényeges kötelességek, hogy a belső istentisztelet az
elseje ezeknek a kötelességeknek és hogy hit nélkül nincs igazi erény.

Kerüld azokat, a kik a természet megmagyarázásának ürügye alatt
kétségbeejtő tanokat hintenek el az emberek szívébe és a kiknek
nyilvánvaló szkepticzizmusa százszorta elbizottabb és dogmatikusabb,
mint ellenfeleik határozott hangja. Az alatt a fenhéjázó ürügy alatt,
hogy egyedül ők felvilágosultak, igazak, jóhiszeműek, parancsoló módon
alávetnek minket életbevágó határozataiknak és azzal az igénynyel lépnek
fel, hogy a dolgok valódi elveiül adják nekünk azokat az értelmetlen
rendszereket, melyeket képzeletükben felépítettek. Egyébként
felforgatnak, lerombolnak és feldöntenek mindent, a mit az emberek
tisztelnek és megfosztják a balsorstól üldözötteket nyomoruk utolsó
vigasztalásától, a hatalmasokat és gazdagokat pedig szenvedélyeik
egyetlen fékétől; kitépik a szív mélyéből a bűn miatti
lelkifurdalásokat, az erény reményét és még dicsekszenek is, hogy
jóltevői az emberi nemnek. Az igazság – mondják – sohasem ártalmas az
emberre nézve. Ezt én is hiszem, úgy mint ők és szerintem ez nyomós
bizonyítéka annak, hogy a mit tanítanak, az nem az igazság.[113]

Derék fiatal ember, légy őszinte és igaz, gőg nélkül; tudj tudatlan
lenni: akkor sem magadat nem fogod megtéveszteni, sem másokat. Ha
tehetségeid kiművelése valaha lehetővé teszi számodra, hogy beszédet
intézz az emberekhez, mindég csak lelkiismereted szerint beszélj nekik
és ne sokat törődj vele, hogy tapsolnak-e. A tudással való visszaélés
kelti fel a hitetlenséget. Minden tudós megveti a közrendű emberek
véleményét; mind azon igyekszik, hogy saját külön véleménye legyen; a
képzelődő filozófia épp úgy makacs szellemre vezet, mint a hogy a vak
jámborság fanatizmusra. Kerüld el ezeket a szélsőségeket, maradj mindig
szilárdan az igazság útján vagy azon az úton, a mely szíved
egyszerűségében az igazság útjának látszik és soha ne térj le róla
hiúságból vagy gyöngeségből. Merd vallani Istent a filozófusok között,
merd hirdetni az emberszeretetet a türelmetlenek között. Lehet, hogy
egyedül leszel a magad pártján, de önmagadban olyan tanubizonyságot
fogsz viselni, a mely fölment az emberek tanubizonyságaitól. Akár
szeretnek vagy gyűlölnek, akár olvassák vagy megvetik irásaidat, egyre
megy. Mondd azt, a mi igaz, tedd azt, a mi jó; az a fontos az emberre
nézve, hogy teljesítse kötelességeit e földön; a ki azonban önmaga
számára dolgozik, annak meg kell feledkeznie önmagáról. Gyermekem, a
magánérdek megtéveszt minket, csak az igaz ember reménye nem csal meg
soha.



Közöltem ezt az iratot, nem mint szabályát azoknak a véleményeknek,
melyeket a vallás dolgában követni kell, hanem mint példáját annak a
módnak, a mely szerint a növendékünkkel okoskodnunk kell, hogy el ne
távolodjunk attól a módszertől, melyet megállapítani próbáltam. A míg
nem adunk semmit az emberi tekintélyre és annak az országnak az
előitéleteire, a hol születtünk, az észszerű belátás magában nem
vezethet bennünket messzebbre a természetes tanításban, mint a
természetes vallás s én Emillel csak erre szorítkozom. Ha más vallásra
van szüksége, ebben nincs jogom, hogy vezetője legyek; ezt megválasztani
egyedül az ő dolga.

A természettel egyetértésben dolgozunk; míg az a fizikai embert
formálja, mi az erkölcsi embert igyekszünk kialakítani; csak hogy a
haladásunk nem azonos. A test már erőteljes és izmos, mikor a lélek még
lankadt és gyönge és bármit tesz is az emberi mesterkedés, a
temperamentum mindig előtte jár az észnek. Idáig minden törekvésünk arra
irányult, hogy visszatartsuk az egyiket és feltüzeljük a másikat, hogy
az ember mindig egységes legyen, a menynyire csak lehetséges. Mialatt
kifejlesztettük a természeti oldalát, visszatartottuk születő
érzékiségét; szabályoztuk azzal, hogy kiműveltük az elméjét. Az értelmi
tárgyak mérsékelték az érzékekre ható tárgyak benyomásait. Visszamenve a
dolgok kezdetéig, elvontuk az érzékek uralma alól; könnyű dolog volt
fölemelkedni a természet tanulmányozásától a természet alkotójának
tanulmányozásáig.

Mikor ide eljutottunk, milyen új befolyásokat nyertünk növendékünkre:
Mennyi új eszközünk van arra, hogy a szívéhez szóljunk! Csak akkor
találja igazi érdekét abban, hogy jó legyen, hogy jót tegyen távol az
emberek tekintetétől és a nélkül, hogy a törvények köteleznék rá, hogy
igazságos legyen Isten és önmaga között, teljesítse kötelességét még
élete árán is és hogy szívében hordozza az erényt nem csak a rend iránti
szeretetből, a melynél mindenki előbbre valónak tartja az önmaga iránti
szeretetet, hanem lényének alkotója iránti szeretetből is, a mely
összeolvad ezzel az önmaga iránti szeretettel, hogy aztán tartós
boldogságot élvezzen, a melyet jó lelkiismeretének nyugalma és ennek a
legjobb lénynek szemlélése igér neki a túlvilági életben, miután ezt az
életet jól felhasználta. Ebből a szempontból nézve már csak
igazságtalanságot, képmutatást és hazugságot látok az emberek közt; a
magánérdek, a mely a versengésben szükségszerűen elnyeri a díjat minden
egyéb dolog fölött, megtanítja mindegyiküket arra, hogy felékesítsék a
bűnt az erény álarczával. Minden más ember a saját jóvolta rovására
legyen az én javamra; minden csak rám magamra vonatkozzék; haljon meg,
ha kell, az egész emberiség a szenvedésben és a nyomorban, csak hogy
megóvjon engem egy pillanatnyi fájdalomtól vagy éhségtől: ez a belső
szava minden hitetlennek, a ki okoskodik. Igen, ezt állítani fogom
életem fogytáig: a ki azt mondja az ő szívében, nincs Isten és máskép
beszél, az csak hazug lehet vagy esztelen.

Olvasóm, nem tehetek róla, én úgy érzem, Emilt sohasem fogjuk
egyformának látni; ti mindig a ti hebehurgya, okvetetlenkedő,
mulatságból mulatságba, élvezetből élvezetbe tévelygő és magát semmihez
tartósan hozzákötni nem tudó fiatalembereitekhez hasonlónak képzelitek.
Ki fogtok nevetni, látva, hogy elmélkedőt, filozófust, igazi theologust
csinálok egy tüzes, élénk, lelkes, tettrevágyó ifjuból, az élettől
legjobban buzogó korban. Ezt fogjátok mondani: Ez az álmodozó mindig
hajszolja agyrémeit; mikor a maga módja szerinti növendéket mutat
nekünk, nem csak neveli, hanem megteremti, saját agyából meríti és
mindig abban a hitben, hogy a természetet követi, minden pillanatban
jobban eltávolodik tőle. Én összehasonlítva növendékemet a tiéitekkel,
alig találok köztük valami közös vonást. Oly különbözőképen nevelkedvén,
csaknem csoda volna, ha hasonlítana valamiben hozzájuk. Miután
gyermekkorát abban a teljes szabadságban töltötte, melylyel amazok ifjú
korukban élnek, ifjúkorában kezdi fölvenni a szabályt, melynek amazokat
gyermekkorukban alávetették; ez a szabály ostorukká lett, borzadva vetik
magukat alája, nem látnak benne egyebet, mint mesterüknek hosszú
zsarnokságát, azt hiszik, azzal lépnek ki a gyermekkorból, hogy leráznak
magukról mindennemű jármot,[114] akkor kárpótolják magukat a hosszú
kényszerért, a melyben tartották őket, mint a hogy a rab, ha megszabadul
bilincseitől, kinyujtóztatja, mozgatja és hajlítgatja tagjait. Emil
ellenkezőleg abban találja dicsőségét, hogy emberré válik és aláveti
magát a fejledező értelem igájának; már kifejlődött testének nincs
szüksége ugyanazokra a mozgásokra és önmagától kezd megállapodni, míg
félig kifejlődött szelleme a maga részéről lendületet igyekszik venni.
Így az értelem kora az egyikre nézve csak a zabolátlanság kora, a
másikra nézve pedig a helyes gondolkodás korává lesz.

Akarod tudni, amazok felelnek-e meg jobban ebben a természet rendjének?
Tekintsétek a különbségeket azokban, a kik attól többé vagy kevésbbé el
vannak távolodva: figyeljétek meg a falusi fiatalembereket és nézzétek
meg, ép oly kicsapongók-e, mint a ti ifjaitok. «A vadembereket
gyermekkoruk folyamán, mondja sieur Le Beau, mindig tevékenyen látni,
szüntelenül különböző játékokkal foglalkoznak, melyek mozgásban tartják
a testüket; de alighogy elérték a serdülő kort, nyugodtakká, álmatagokká
lesznek, csakis komoly játékokkal vagy szerencsejátékokkal
foglalkoznak.»[115] Emil a falusi fiatalok és a vademberek teljes
szabadságában nevelkedett s felcseperedve meg kell változnia és
nyugodtabbá kell válnia, úgy mint azok. Az egész különbség az, hogy már
nemcsak azért tevékeny, hogy épen csak játszszon és táplálkozzék, hanem
munkáiban és játékaiban megtanult gondolkozni. Eljutva eddig a pontig
ezen az úton, teljes hajlandósága van arra az útra, melyre én vezetem: a
gondolkodni való dolgok, melyeket nyújtok neki, izgatják a
kiváncsiságát, mert önmagukban véve szépek, mert egészen újak rá nézve
és képes őket megismerni. Ellenkezőleg a ti fiatal embereitek, a kiket
untatnak és nyomasztanak a ti unalmas leczkéitek, hosszú erkölcsi
oktatásaitok, örökös katekizmusaitok, hogyne vonakodnának a szellem
alkalmazásától, melyet komorrá tettek a számukra, a nehéz előirásoktól,
a melyekkel elhalmozzák őket, a lényük alkotóján való elmélkedésektől, a
kiből mulatságaik ellenségét csináltak? Mindez iránt csak ellenszenvet,
undort, unalmat éreznek; a kényszer elriasztotta őket: hogy adhatnák rá
magukat aztán, mikor kezdenek rendelkezni magukról? Új dolog kell hogy
legyen, a mi tessék nekik, nem kell már nekik semmi abból, a mit
gyermekeknek szokás mondani. Ugyanígy áll a dolog növendékemmel: a mikor
emberré válik, úgy szólok hozzá, mint emberhez és csak új dolgokat
mondok neki s épen azért, mert ezek a dolgok unalmasak, kedvére valóknak
kell hogy találja őket.

Igy nyeretem meg vele kétszeresen az időt, az ész hasznára késleltetve a
természet haladását. De a valóságban csakugyan késleltettem-e ezt a
haladást? Nem, csak nem engedtem, hogy a képzelődés siettesse; másféle
természetű leczkék által ellensúlyoztam az idő előtti leczkéket,
melyeket a fiatal ember máshonnan kap. A míg a mi intézményeink örvénye
magával ragadja, más intézmények segítségével ellenkező irányba téríteni
nem annyi, mint kivonni helyéből, hanem annyi, mint megtartani benne.

A természet igazi pillanata végre is beáll; be kell hogy álljon. Miután
az ember meg kell hogy haljon, meg is kell hogy újuljon, hogy a faj
fenmaradjon és a világ rendje fennállhasson. Ha azokról a jelekről, a
melyekről szóltam, megérzitek a kritikus pillanatot, azonnal hagyjátok
el vele szemben a régi hangot. Még a ti tanítványotok, de már nem
növendéketek. Barátotok férfi s bánjatok is vele, mint olyannal.

Hogyan! Le kell mondanom tekintélyemről akkor, mikor a legnagyobb
szükségem van rá? Át kell engedni a felserdült ifjút magamagának abban a
pillanatban, a mikor a legkevésbbé tudja vezetni magát és a mikor a
legnagyobb eltévelyedéseknek van kitéve? Le kell mondanom jogaimról,
mikor neki a legfontosabb, hogy hasznukat vegye? Jogaid! Ki mondja, hogy
lemondj róluk? Épen most kezdődnek csak számodra. Mostanáig mindent csak
erővel vagy ravaszsággal értél el; a tekintély, a kötelesség törvénye
ismeretlenek voltak előtte, kényszeríteni kellett őt vagy megtéveszteni,
hogy engedelmességre találj nála. De nézd, mennyi új lánczczal vetted
körül a szívét. Az ész, a barátság, a háladatosság, ezerféle vonzalom,
mind olyan hangon szól hozzá, a melyet nem bír félreismerni. A bűn még
nem tette süketté hangjuk iránt, még csak a természet szenvedélyei irárt
érzékeny. Ezek elseje, az önszeretet, kiszolgáltatja őt neked; a
megszokás még jobban kiszolgáltatja. Ha egy pillanat fellobbanása
elragadja tőled, azonnal visszavezeti hozzád a megbánás, egyedül az az
érzése állandó, a mely hozzád fűzi; a többi mind eltünik és kölcsönösen
eltörli egymást. Ne engedd elromlani és mindig tanulékony lesz; csak
akkor kezd lábbadozó lenni, mikor már meg van romolva.

Megvallom, hogy ha egyenest szembeszállsz keletkező vágyaival és ostoba
módon bűn számban tünteted fel az új szükségleteket, melyek éreztetik
vele magukat, nem sokáig fog rád hallgatni; de a mint elhagyod
rendszeremet, nem vállalok többé felelősséget semmiért. Gondold mindig,
hogy a természet szolgája vagy; akkor sohasem lehetsz ellensége.

De hogy lehet pártját fogni? Azt hiszik, csak a között lehet választani,
hogy kedveznek hajlamainak vagy leküzdik őket; hogy zsarnokai vagy
bűntársai lesznek; pedig mind a kettőnek oly veszedelmes következései
vannak, hogy nagyon is sok ok van habozni a megválasztásban.

Az első eszköz ennek a nehézségnek a megoldására, ha hamar
megházasítjuk; ez tagadhatatlanúl a legbiztosabb és legtermészetesebb
expediens. Mindazáltal kételkedem benne, hogy a legjobb-e és hogy a
leghasznosabb-e. Majd meg fogom mondani erre való okaimat; addig is
megengedem, hogy meg kell házasítani a fiatal embereket házasságra való
korukban. De ez a kor idő előtt jön meg számukra; el kell halasztani
érett korukig.

Ha csak meg kellene hallgatni hajlamaikat és követni ezek jeleit, akkor
hamar megvolnának, de annyi ellentmondás van a természet törvényei és a
társadalmi törvények között, hogy kiegyenlítésük végett folyton ki kell
térni és hátat fordítani; sok művészetet kell kifejteni, ha meg akarjuk
akadályozni, hogy a társadalmi ember teljesen mérsékeltté ne legyen.

A föntebb kifejtett okoknál fogva azt tartom, azokkal az eszközökkel,
melyeket adtam, legalább husz éves korig ki lehet nyújtani a vágyak
tudatlanságát és az érzékek tisztaságát; ez oly igaz, hogy a germánoknál
az a fiatal ember, a ki az előtt a kor előtt elvesztette a szűzességét,
becstelen számba ment; az írók helyesen tulajdonítják e népek
ifjukorukban gyakorolt önmegtartóztatásának szervezetük erőteljességét
és gyermekeik nagy számát.

Még jóval meg is lehetne hosszabbítani ezt az időszakot és még néhány
század előtt magában Francziaországban is ez a legközönségesebb dolgok
egyike volt. Más ismert példák között Montaigne apja, ép oly
lelkiismeretes és igaz, mint a milyen erős és jó szervezetű ember,
megesküdött arra, hogy szűzen házasodott harminczhárom éves korában,
miután sokáig szolgált az olaszországi háborukban s a fiú írásaiból
lehet látni, mekkora erőt és mily vidámságot őrzött meg az apja még több
mint hatvan éves korában is. Az ellenkező vélemény kétségkívül sokkal
inkább alapszik a mi erkölcseinkben és előitéleteinken, mint fajunknak
általánosságban való ismeretén.

Mellőzhetem tehát ifjúságunk példáját; ez nem bizonyít semmit annak
számára, a ki nem úgy nevelkedett, mint ez. Megfontolva azt, hogy ebben
a tekintetben a természetnek nincs szilárdul megszabott határa, a melyet
ne lehetne hátrább vagy előbbre tolni, azt hiszem, a természet
törvényének áthágása nélkül föltételezhetem, hogy Emil gondoskodásom
folytán megmaradt kezdetbeli ártatlanságában s ezt a boldog korszakot
közel látom a bevégződéshez. Mindinkább növekvő veszedelmektől körülvéve
ki fog siklani, akármit teszek is, a kezemből a legelső alkalommal és ez
az alkalom hamarosan meg fog adódni; követni fogja érzékeinek vak
ösztönét; egyet lehet tenni egy ellen, hogy el fog esni. Sokkal is
többet elmélkedtem az emberek erkölcseiről, semhogy ne látnám ennek az
első pillanatnak legyőzhetetlen befolyását az élet többi részére. Ha
tettetem magam és úgy teszek, mintha nem látnék semmit, akkor kiaknázza
gyöngeségemet; azt hiszi, kifog rajtam s megvet engem és én bűntársává
leszek bukásának. Ha megpróbálom visszafordítani, ennek elmúlt már az
ideje és nem fog rám hallgatni; kényelmetlenné, gyűlöletessé,
kiállhatatlanná leszek a szemében s hamarosan le fog engem rázni
magáról. Csak egy észszerű állást foglalhatok el tehát: ha önmaga előtt
felelőssé teszem cselekedeteiért, ha megóvom legalább a tévedés
meglepetéseitől és nyiltan megmutatom neki a veszedelmeket, melyek
körülveszik. Idáig a tudatlanságával tartóztattam vissza, most
felvilágosultságával kell feltartóztatni.

Ezek az új tanítások fontosak és helyén való, hogy mélyebbre nyúljunk
bele a dolgokba. Ez az a pillanat, a mikor úgyszólván számadást kell
tennem előtte, meg kell mutatnom, hogy használtam fel az ő idejét és a
magamét, megmagyaráznom neki, mi ő és mi vagyok én, mit tettem én, mit
tett ő, mivel tartozunk egymásnak; minden erkölcsi viszonyát, mindazokat
a kötelezettségeket, melyeket elvállalt, mindazokat, melyeket mások
vállaltak el vele szemben; meddig jutott el képességeinek fejlődésében,
mely utat kell neki még megtennie, mily nehézségekkel fog találkozni,
mily eszközökkel gyürheti le ezeket a nehézségeket; miben vezethetem én
ezután is, miben vezetheti már csak ő magát; végül meg kell magyaráznom
a kritikus pontot, melyen van, az új veszedelmeket, melyek körülveszik
és mindazokat a szilárd okokat, melyek arra vihetik, hogy szorgosan
őrködjék önmaga fölött, mielőtt meghallgatná fejledező vágyait.

Gondoljatok arra, hogy egy serdültnek vezetésére mindannak az
ellenkezőjét kell tenni, mint a mit egy gyermeknek vezetésére tettetek.
Ne habozzatok felvilágosítani őt azokról a veszedelmes rejtelmekről,
melyeket oly sokáig s akkor gonddal rejtegettetek előtte. Miután most
már tudnia kell őket, fontos dolog, hogy ne tanulja meg őket sem mástól,
sem magamagától, hanem csak tőletek magatoktól; miután immár kénytelen
küzdeni, hogy meglepetésektől meg legyen óva, ismerni kell az
ellenségét.

Azok a fiatalemberek, a kiket felvilágosoultaknak találunk ezekről a
dolgokról a nélkül, hogy tudnók, hogy lettek azokká, sohasem lettek
büntetlenül ily felvilágosultak Ennek a lelkiismeretlen
felvilágosodásnak nem lehet tisztességes czélja és megfertőzteti
legalább a képzeletét azoknak, a kik részesülnek benne és hajlamosakká
teszi őket azoknak a bűneire, a kik részesítik őket benne. De ez még nem
minden; a cselédek is belefurakodnak egy gyermek szellemébe, megnyerik a
bizalmát, olyan színben tüntetik fel előtte nevelőjét, mint valami
szomorú és kellemetlen személyt és titkos beszélgetéseiknek egyik
kedvelt tárgya rosszat mondani róla. Ha a növendék eljutott idáig, a
mester visszavonulhat, nincs már semmi jó tenni valója.

De miért választ magának a gyermek különös bizalmasokat? Mindig azoknak
zsarnoksága miatt, a kik nevelik. Miért bújna el előlük, ha nem volna
kénytelen elbújni? Miért panaszkodnék, ha nem volna oka a panaszra?
Természetszerűen a nevelői az első bizalmasai; látni azon a buzgóságon,
melylyel siet nekik megmondani, a mit gondol, hogy azt hiszi, csak félig
gondolta, a míg meg nem mondta nekik. Számítsatok arra, hogy ha a
gyermek részetekről nem fél sem prédikácziótól, sem szidástól, mindig
meg fog nektek mindent mondani és mások semmi olyat sem mernek neki
mondani, a mit el kelljen előttetek hallgatnia, ha biztosan tudhatják,
hogy nem hallgat el előletek semmit.

Legjobban azért számítok módszeremre, mert ha a lehető legpontosabban
követem eredményeit, növendékem életében nem találok egyetlen egy
helyzetet sem, a mely ne hagyna kellemes képet maga után. Még abban a
pillanatban is, mikor a vérmérséklet indulatai magukkal ragadják és a
mikor fellázadva a kéz ellen, a mely feltartóztatja, küzd ellene és kezd
kisiklani a kezemből, izgalmaiban, fellobbanásaiban is megtalálom
egykori együgyűségét; a szive ép oly tiszta, mint a teste s ép úgy nem
ismeri a tettetést, mint a bűnt; sem szemrehányások, sem megvetés nem
tették még gyávává; az aljas félelem sohasem tanította tettetésre.
Megvan benne az ártatlanság minden meggondolatlansága; naiv,
aggodalmaskodás nélkül; nem tudja még, mire való a mások megtévesztése.
Nem megy végbe lelkében egyetlen mozdulat, a melyet a szája vagy a
szemei ki ne mondanának és az érzéseket, melyeken keresztül megy,
gyakran jobban ismerem, mint ő.

A míg továbbra is ilyen szabadon nyitja meg előttem a lelkét és örömmel
mondja meg nekem, a mit érez, nincs mitől félnem, a veszedelem még nincs
közel; de ha egyszer félénkebbé, tartózkodóbbá válik, ha fölismerem
beszélgetéseiben a szégyen első zavarát, akkor már az ösztön fejledezik
benne, akkor már kezd hozzákapcsolódni a gonosztól való fogalom s nincs
több veszteni való pillanat és ha nem sietek felvilágosítani, hamar fel
fog világosíttatni akaratom ellenére is.

Nem egy olvasóm, még ha elfogadja is az eszméimet, azt fogja gondolni,
hogy itt egy véletlenül előkapott beszélgetésről van szó a fiatal
emberrel és hogy ezzel minden el van intézve. Oh, mennyire nem így
kormányoztatik az emberi szív! A mit az ember mond, az nem jelent
semmit, ha nem készítettük elő a pillanatot, a melyben elmondja az
ember. Mielőtt vetne az ember, meg kell munkálni a földet; az erény
vetése nem kél ki hamar, hosszas előkészület kell hozzá, hogy gyökeret
verjen. Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek a prédikácziókat a
leghaszontalanabbakká teszik, az, hogy egyformán mondják őket
mindenkinek, különbség és válogatás nélkül. Hogy lehet azt képzelni,
hogy ugyanaz a beszéd annyi oly különböző hajlamú, különböző szellemű,
kedélyhangulatú, korú, nemű, helyzetű és véleményű hallgatónak
megfeleljen. Nincsenek talán ketten sem, a kiknek megfelelő lehetne az,
a mit mindenkinek mondanak és minden vonzalmunk oly kevéssé állandó,
hogy nincs két pillanat minden ember életében, a mikor ugyanaz a beszéd
ugyanazt a benyomást tenné. Itéljétek meg, hogy ha a fellobbant érzékek
megváltoztatják a megértést és zsarnokoskodnak az akarattal, ez-e az
ideje, hogy meghallgassuk a bölcseség komoly leczkéit. Ne beszéljetek
tehát soha észről a fiatal embereknek, még az ész korában se, ha nem
juttattátok előbb abba az állapotba, hogy megérthesse. A kárbaveszett
beszédeknek nagyobb része inkább a mesterek hibája miatt az, mint a
tanítványoké miatt. A pedáns és a nevelő csaknem ugyanazokat a dolgokat
mondja, de az előbbi minden alkalommal mondja, az utóbbi pedig csak
akkor, mikor biztos a hatásukról.

Mint az alvajáró, a ki álmában tévelyeg, alva tud járni egy meredek
szélén, a melybe lehullana, ha hirtelen felébredne; így az én Emilem is
a tudatlanság álmában elkerüli a veszedelmet, melyeket nem vesz észre;
ha hirtelen felriasztom, el van veszve. Igyekezzünk előbb eltávolítani a
meredélytől és aztán fölébreszthetjük, hogy messziről megmutassuk neki.

Az olvasás, a magány, a tétlenség, az elpuhult és ülő életmód, a nőkkel
és fiatal emberekkel való közlekedés, ezek a korára veszedelmes
örvények, melyek folytonos veszedelemben tartják. Más érzékelhető
tárgyakkal térítem el az érzékeit; más irányt szabok meg szellemének s
azzal térítem el azoktól az irányoktól, melyek vesztébe sodorják;
testének fáradságos munkában való gyakorlásával tartóztatom fel a
képzelődés tevékenységét, a mely magával ragadja. Mikor a karok sokat
dolgoznak, a képzelődés megnyugszik; ha a test elég fáradt, a szív nem
hevül fel. A legjobban kézügybe eső és legkönnyebb elővigyázati
intézkedés, ha elvonjuk a veszedelem helyéből. Kezdettől fogva elviszem
a városoktól s azoktól a tárgyaktól, melyek kisértetbe vihetik. De ez
nem elég; mely sivatagba, mely vadon menedékhelyre menekülhetne azoktól
a képektől, melyek üldözik? Nem ér semmit eltávolítani a veszedelmes
tárgyakat, ha nem távolítom el az emléküket is; ha nem találom meg a
módját, hogy mindentől megszabadítsam, ha nem vonom el őt önmagától,
akkor ép annyit érne, ha békén hagynám.

Emil tud egy mesterséget, de ez a mesterség ebben nem használ nekünk;
szereti és érti a mezőgazdaságot, de a mezőgazdaság nem elegendő nekünk;
azok a foglalkozások, melyeket ismer, gépiesekké válnak, ha foglalkozik
velük, ez annyi, mintha nem csinálna semmit; egész más dologra gondol
mellettük; a fej és a karok külön-külön dolgoznak. Új foglalkozásra van
szüksége, mely érdekli újdonságával, mely folyton megfeszíti a
figyelmét, a mely neki tetszik, a mely elfoglalja, a mely fejleszti,
olyan foglalkozásra, melyért lelkesül és a melyre teljes lélekkel ráadja
magát Már most a vadászat az, a mely szerintem egyesíti mindezeket a
föltételeket. Ha a vadászat valaha ártatlan szórakozás, ha valaha
megfelel az embernek, akkor most van az ideje, hogy hozzá folyamodjunk.
Emilben minden megvan arra, hogy sikere legyen benne; erős, ügyes,
türelmes, fáradhatatlan. Mulhatatlanul meg fogja szeretni ezt a
testgyakorlatot, bele fogja vinni korának minden hevét, el fogja
veszteni egy időre a veszedelmes hajlamokat, melyek az elpuhultságból
születnek. A vadászat megedzi a lelket ép úgy, mint a testet,
hozzászoktat a vérhez, a kegyetlenséghez. Dianát a szerelem ellenségéve
tették és az allegoria nagyon igaz: a szerelem bágyadtságai csak az édes
nyugalomból születnek; az erős gyakorlat elfojtja a gyöngéd érzéseket.
Az erdőben, a mezőkön a szerelmes és a vadász annyira különböző
hangulatban van, hogy ugyanazokról a tárgyakról egészen különböző
képeket nyernek. A friss árnyas helyek, a lugasok a szerelmes édes
rejtekhelyei, a vadász számára pedig csak vadtenyésztő helyek,
sűrűségek, vadak búvóhelyei; a hol amaz csak rigókat, fülemüléket, csak
madárcsattogást hall, a másik odaképzeli a vadásztülköket és a kutyák
csaholását; az egyik csak driádokat és nimfákat képzel, a másik csak
hajtókat, falkákat, lovakat. Menjetek a mezőre ezzel a kétféle fajta
emberrel; beszédmódjuk különbözőségéről hamar meg fogjátok ismerni, hogy
a földnek nem egyforma képe van rájuk nézve, hogy eszükjárása mennyire
különböző, mint a kedvteléseik.

El tudom képzelni, hogy ezek a hajlamok egyesülhetnek és hogy végül időt
lehet találni mindenre. Az ifjúság szenvedélyei azonban nem oszolnak meg
így; adjatok neki egyetlen foglalkozást, a melyet szeret s a többi mind
hamarosan el lesz felejtve. A vágyak változatossága az ismeretek
változatosságából ered és a legelső élvezetek, melyeket ismer, sokáig az
egyedüliek, melyeket keres. Nem azt akarom, hogy Emil egész ifjúsága a
vadak öldöklésével teljék el és nem is akarom mindenben igazolni ezt a
vad szenvedélyt; elég nekem, ha megfelel annak, hogy megszakítson egy
veszedelmesebb szenvedélyt, hogy hidegvérrel hallgasson meg, ha róla
beszélek és időt adjon nekem, hogy lefessem a nélkül, hogy felizgatnám.

Vannak korszakok az emberi életben, melyek arra valók, hogy az ember
sohase feledje el őket. Ilyen Emilre nézve annak a tanításnak az
időszaka, a melyről szólok s a mely hatással kell hogy legyen hátralevő
napjaira. Igyekezzünk tehát úgy bevésni emlekezetébe, hogy ne törlődjék
ki belőle soha. Korunk tévedéseinek egyike, hogy az észt nagyon is
leplezetlenül használják, mintha az emberek csak csupa szellem volnának.
Elhanyagolják azt a jelbeszédet, a mely a képzelődéshez szól s ezért
elvesztették a nyelvek legerőteljesebbikét. A szó benyomása mindig
gyönge és a szemek által sokkal jobban lehet a szivekhez szólni, mint a
fülek által. Mindent az okoskodás által akarunk elvégezni s ezzel merő
szavakká teszszük tanításainkat, semmit sem bizunk a cselekedetekre. Az
ész magában nem tevékeny; néha visszatartóztat, ritkán tüzel fel és
sohasem cselekszik nagyot. Mindig okoskodni a kicsiny szellemek mániája.
Az erős lelkeknek bizony más a nyelve s ezzel a nyelvvel lehet meggyőzni
és tettre indítani.

Az a megfigyelésem, hogy a mai korban az embereknek csak az erőszak és
az érdek által van egymásra hatásuk, holott a régiek sokat tettek a
meggyőzés által, a lélek vonzalmai által, mert nem hanyagolták el a
jelek beszédét. Minden megállapodás ünnepélyesen történt, hogy annál
sérthetetlenebbé tegyék; mielőtt az erőszak érvénybe lépett volna, az
istenek voltak az emberi nem birái; az ő színük előtt csinálták az
egyesek szerződéseiket, szövetségeiket, kijelentették igéreteiket; a
föld felszíne volt a könyv, a melyben az okiratokat őrizték. Sziklák,
fák, kőrakások, melyek meg voltak szentelve ilyen aktusokkal és
tiszteletet keltettek a barbár emberekben, voltak ennek a könyvnek egyes
lapjai, melyek mindig nyitva állottak minden szemnek. Az eskű kútja, az
élő és a látó kútja, a mambréi élő tölgyfa, a tanuság kőrakása, ezek
voltak a szerződések szentségének durva, de fenséges emlekjelei, senki
se mert volna szentségtörő kézzel hozzányulni ezekhez az emlékekhez és
az emberek hűsége jobban volt biztosítva ezeknek a néma tanuknak a
biztosítéka által, mint a mennyire ma biztosítva van a törvények minden
hiábavaló szigora által.

A kormányzatban a királyi hatalom felséges dísze tett benyomást a
népekre. A méltóság jelei, egy trónus, egy jogar, egy biborpalást, egy
korona, egy diadém rájuk nézve szent dolgok voltak. Ezek a tiszteletben
álló jelvények tiszteletreméltóvá tették az embert, a ki fel volt
diszítve velük; katonák nélkül, fenyegetések nélkül a mint megszólalt,
engedelmeskedtek neki; ma el akarják törölni ezeket a jelvényeket;[116]
mi eredménye lett ennek a lebecsülésnek? Az, hogy a királyi méltóság
kitörlődik minden szívből, hogy a királyok csak hadseregükkel szereznek
engedelmességet és hogy az alattvalók tisztelete csakis a büntetéstől
való félelmen alapszik. A királyoknak nem kell diadémjük viselésével
vesződni, sem méltóságuk nagy jelvényeivel, de százezer mindig kész
karra van szükségük, hogy végrehajtassék rendeleteiket. Bár nekik ez
talán szebbnek tünik fel, könnyű belátni, hogy idő multával ez a
változás nem fog hasznukra válni.

Bámulatraméltó, a mit a régiek ékesszólásukkal elértek; de az az
ékesszólás nem állt csupán jól szerkesztett szép beszédekben és sohasem
volt több hatása, mint a mikor a szónok legkevesebbet beszélt. A mit
legélénkebben mondtak, nem szavakkal fejeződött ki, hanem jelekkel, nem
mondták, hanem megmutatták. A tárgy, a melyet a szeme elé állítanak,
megrázkódtatja a képzelőtehetséget, felizgatja a kiváncsiságot,
várakozásban tartja a szellemet arra nézve, a mil mondani akar az ember
s gyakran maga ez a tárgy megmond mindent. Mikor Thrasybulos és
Tarquinius leüti a mákfejeket, mikor Nagy Sándor rányomja pecsétjét
kegyencze szájára, mikor Diogenes elmegy Zeno előtt, nem mondtak-e
többet, mintha hosszú beszédeket mondtak volna? Micsoda körmondata a
szavaknak adta volna vissza ily jól ugyanazokat a gondolatokat? Darius,
mikor Scythiában volt hadseregével, a szkythák királyától madarat,
békát, egeret és öt nyilvesszőt kapott. A követ átadta az ajándékot és
szó nélkül visszafordult. Manapság ezt az embert bolondnak néznék.
Rémületes beszédét azonban megértették és Dariusnak nem volt sürgősebb
dolga, mint visszasietni hazájába, a mint csak tudott. Helyettesítsétek
ezeket a jeleket levéllel: mennél fenyegetőbb lesz, annál kevésbbé fog
megrémíteni; merő nagyotmondás lett volna s Darius csak nevetett volna
rajta.

Mily figyelmet fordítottak a rómaiak a jelek beszédére! Az életkor és
társadalmi helyzet szerinti különböző ruhák, tógák, hadi köpenyek, toga
praetexták, bullák, széles szgélyű köntösök, székek, lictorok, fascesek,
fejszék, avagy fű- és levélkoszorúk, ovátiók, triumphusok, minden pompa,
reprezentálás, szertartás volt náluk és minden benyomást tett a polgárok
szívére. Fontos dolog volt az államnak, hogy a nép inkább ezen a helyen
gyülekezzék és ne azon; hogy lássa vagy ne lássa a Kapitoliumot, hogy a
szenátus felé forduljon vagy elforduljon tőle, hogy inkább ezen a napon
tanácskozzék, mint amazon. A vádlottak más ruhát vettek fel, mást a
jelöltek is, a katonák nem dicsekedtek tetteikkel, hanem megmutatták
sebeiket. Elképzelem, hogy Cæsar halálakor a mi szónokaink egyike meg
akarva hatni a népet, kimerítette volna a művészet összes közhelyeit,
hogy pathetiknsan leírja sebeit, vérét, holttestét: Antonius, a ki
szintén ékesszóló volt, semmi ilyet nem mondott; előhozatta a
holttestet. Micsoda rhetorika!

Ez a kitérés azonban észrevétlenül nagyon is eltérít tárgyamtól, úgy
mint számos más kitérés is és kitéréseim sokkal gyakoriabbak, semhogy
hosszúk és tűrhetők lehetnének. Visszatérek tehát a tárgyhoz.

Ne okoskodjatok soha szárazon az ifjúsággal. Ruházzátok fel az
okoskodást testtel, ha rá nézve érthetővé akarjátok tenni. Jártassátok
az elme nyelvét a szíven át, hogy megértethesse magát. Ismétlem, a hideg
érvek meghatározhatják véleményeinket, de nem cselekedeteinket; arra
indítanak, hogy higyjünk, nem arra, hogy cselekedjünk; azt
bizonyíthatni, hogy mit kell gondolni, nem azt, hogy mit kell tenni. Ha
ez igaz minden emberre nézve, annál inkább igaz a még csak érzékeikben
gyökerező fiatal emberekre nézve, kik csak odáig gondolkoznak, a meddig
a képzelődésük ér.

Óvakodni fogok tehát, még azok után az előkészületek után is, melyekről
szóltam, hogy hirtelen bemenjek Emil szobájába és ügyetlenül hosszú
beszédet mondjak neki arról a tárgyról, a melyről fel akarom
világosítani. Azon fogom kezdeni, hogy megindítom a képzeletét, meg
fogom választani az időt, a helyet, a tárgyakat, a melyek a
legkedvezőbbek arra a hatásra, melyet el akarok érni; tanujáúl hívnám,
úgyszólván az egész természetet beszélgetéseinknek; az örök lényt,
melynek műve, bizonyságául hívnám szavaimnak, biróúl szólítanám fel Emil
közt és köztem; megjelölném a helyet, a hol lakunk, a sziklákat, az
erdőket, a hegyeket, melyek körülvesznek, emlékjeleiül az ő
fogadalmainak és az enyéimnek; szemeimbe, hanglejtésembe, mozdulataimba
belevinném mindazt a lelkesedést és hevet, melyet kelteni akarok. Akkor
szólanék hozzá és ő meg fog hallgatni, én ellágyulok és ő megindul.
Áthatva kötelességeim szentségétől, az övéit tiszteletreméltóbbakká
fogom tenni; az okoskodás erejét szóképekkel és figurákkal fogom
megeleveníteni; nem leszek hosszadalmas és bőbeszédű hideg elvek
dolgában, hanem túláradó érzésekben bővelkedő; okoskodásom komoly és
szentencziózus lesz, de a szívem sohasem fogja elégnek érezni, a mit
mondott. Ha ekkor megmutatom neki mindazt, a mit érte tettem, úgy
mutatom meg, mintha önmagamért tettem volna; gyöngéd szeretetemben fogja
látni minden gondoskodásom okát. Mily meglepetést, mily izgalmat fogok
neki szerezni, ha hirtelen megváltoztatom a beszédmodoromat! A helyett,
hogy a szívét szűkkeblűvé tenném azzal, hogy mindig az érdekéről
beszélek neki, a saját érdekemről fogok neki beszélni és ezzel annál
jobban meghatom; fellobbantom fiatal szívét a barátság, a nagylelkűség,
a hála minden érzésével, melyeket már felkeltettem és a melyeket édes
táplálni. Keblemre fogom szorítani, a meghatottság könyeit ontva rá s
ezt fogom neki mondani: te vagy az én jóvoltom, gyermekem, az én művem,
a te boldogságodtól várom az enyémet, ha te meghiusítod reményeimet,
húsz évet rabolsz el életemből és szerencsétlensége leszel öreg
napjaimnak. Igy lehet meghallgattatni magát egy fiatal emberrel és így
lehet szíve mélyébe bevésni annak emlékét, a mit mond neki az ember.

Idáig példáit igyekeztem adni annak a módnak, a hogy egy nevelőnek fel
kell világosítani növendékét nehéz alkalmakkor. Ugyanezt igyekeztem
tenni ebben az esetben is, de sok kísérlet után lemondok róla, meg lévén
győződve, hogy a franczia nyelv sokkal kényeskedőbb, semhogy
elviselhesse egy könyvben a bizonyos tárgyakról szóló első oktatások
naivitását.

A franczia nyelv, úgy mondják, a legszűziesebb nyelv; én a magam
részéről a legfajtalanabbnak tartom, mert nekem úgy tetszik, hogy egy
nyelv szűziessége nem abban áll, hogy gondosan kikerülje a tisztátalan
fordulatokat, hanem hogy ne legyenek benne ilyenek. Valóban, hogy
kikerüljük őket, gondolnunk kell rájuk és nincs nyelv, a melyben
nehezebb volna minden értelemben tisztán beszélni, mint a francziában.
Az olvasó, a ki mindig ügyesebb a fajtalan fordulatok megtalálásában,
mint az író az előlük való kitérésben, mindenen megbotránkozik és
elszörnyűlködik. Hogyne piszkolódnék be az, a mi tisztátalan füleken
megy keresztül? Ellenkezőleg, jó erkölcsű népnek minden dologra
megvannak a maga megfelelő szólásai és ezek a szólások mindig
tisztességesek, mert mindig tisztességesen használják őket. Lehetetlen
tisztesebb nyelvet elképzelni, mint a biblia nyelve, épen azért, mert
minden naivul van benne mondva. Hogy ugyanazokat a dolgokat
megbotránkoztatókká tegyük, ahhoz elég, ha francziára fordítjuk őket.
Abban, a mit Emilemnek mondanom kell, minden csak tisztes és szűzies
lesz a szivének, de hogy olvasva is olyannak találják, ahhoz ép oly
tiszta szív kell, mint az övé.

Még azt is hiszem, hogy a beszéd igazi tisztaságáról és a bűn
áltisztaságáról szóló beszédeknek hasznos helyük lehet az erkölcsi
fejtegetésekben, melyekbe ez a tárgy elvezet minket, mert ha megtanulja
a tisztaság nyelvét, meg kell tanulnia egyúttal az illedelem nyelvét is
és tudnia kell, miért oly különböző ez a kél nyelv. Bárhogy áll is a
dolog, ahhoz ragaszkodom, hogy ha üres oktatások helyett, melyekkel idő
előtt tele tömik a fiatalság szívét és a melyeket kinevet abban a
korban, a mikor időszerűek volnának, megvárjuk, előkészítjük a
megértetés pillanatát s akkor tárjuk elébe a természet törvényeit helyes
igazságukban; ha megmutatjuk ugyanezeknek a törvényeknek az igazolását
azokban a fizikai és erkölcsi bajokban, melyeket megszegésük a bűnösökre
hárít; ha szólunk neki a nemzés felfoghatatlan rejtelméről, hozzáfűzve
annak a varázsnak a fogalmához, melylyel a természet Teremtője ezt az
aktust felruházza, a kizárólagos odaadás varázsát, mely gyönyörteljessé
teszi, a hűség kötelességeinek, a szeméremnek varázsát, mely körülveszi
és a mely megkettőzteti vonzóerejét, mialatt czélját teljesíti; ha
lefestjük neki a házasságot, nem csupán mint a társulások
legédesebbikét, hanem mint a legsérthetetlenebbet és legszentebbet is
minden szerződés körül és nyomatékosan megmondjuk mindazokat az okokat,
melyek ezt a szent frigyet tiszteletreméltóvá teszik minden ember előtt
és a melyek gyűlölettel és átokkal borítanak el mindenkit, a ki
tisztaságát beszennyezni meri; ha megragadó és igaz módon festjük le
előtte a kicsapongás borzalmait, buta eltompulását, azt az
észrevehetetlen lejtőt, melyen át az első kihágás az összes többiekhez
vezet és végül romlásba ragadja azt, a ki odaadja magát neki; ha –
mondom – nyilvánvalóan megmutatjuk neki, hogy függ a szűziességtől az
egészség, az erő, a bátorság, az erény, még maga a szerelem is és az
ember minden igazi java; – azt állítom, hogy akkor kivánatossá és
drágává teszszük rá nézve ezt a szűziességet és hogy szellemét
tanulékonynak fogjuk találni azok iránt az eszközök iránt, melyeket
fentartására adunk neki, mert a míg megtartjuk, tiszteljük is, csak
akkor kezdjük megvetni, mikor elvesztettük.

Nem igaz, hogy a rosszra való hajlam fékezhetetlen és hogy nincs módunk
legyőzésére, ha valaki még nem szokta meg, hogy áldozatul essen neki.
Aurelius Victor azt mondja, hogy több szerelemtől eszeveszett ember
önként feláldozta életét Cleopatra egy éjszakájáért és ez az áldozat nem
lehetetlen a szenvedély részegségében. De tegyük fel, hogy a
legeszeveszettebb és érzékeinek legkevésbbé parancsolni tudó ember is
látja a kivégzésére való készülődést, abban a biztos tudatban, hogy
kínok közt fog elpusztulni egy negyedóra mulva; ettől a pillanattól
fogva ez az ember nemcsak hogy fölébe kerekednék a kísértéseknek, hanem
könnyű szerrel ellent is tudna nekik állni; a borzalmas kép, a mely
kísérné őket, hamar elvonná tőlük és mindig visszafojtatva nem térnének
vissza egyhamar. Csak akaratunk lanyhasága teszi minden gyöngeségünket
és az ember mindig elég erős arra, hogy megtegye, a mit erősen akar.
_Volenti nihil difficile._ Óh, ha annyira gyűlölnők a bűnt, a hogy az
életet szeretjük, ép oly könnyen vissza tudnók magunkat tartani a
kellemes bűntől, mint a pompás serlegben lévő méregtől.

Hogyan nem látják be, hogy ha mindaz a leczke, melyet ezen a ponton a
fiatal embernek adunk, sikertelen, akkor azért az, mert az ő korára
nézve nincs értelme és hogy fontos dolog minden korban olyan formákba
öltöztetni az értelmet, a melyek megszerettetik? Szóljatok hozzá
komolyan, ha kell, de bármit mondtok neki, legyen annak mindig
vonzóereje, a mely rákényszeríti, hogy meghallgasson. Ne küzdjetek
vágyai ellen szárazsággal, ne fojtsátok el a képzelődését, szeressétek,
attól tartva, hogy szörnyszülötteket talál világra hozni. Beszéljetek
neki a szerelemről, a nőkről, mulatságokról, hadd találjon
beszélgetéseitekben olyan bájt, a mi hízeleg ifjú szívének, ne
kíméljétek semmit, hogy bizalmasaivá válhassatok, csak ezen a módon
lesztek igazi mestereivé. Akkor aztán nem kell attól félnetek, hogy
beszélgetéseitek untatják; többet fog benneteket beszéltetni, mint a
mennyire kedvetek van.

Azok, a kik bölcsen akarják nevelni az ifjúságot, hogy megóvják az
érzékek hálóitól, borzalommal töltik el a szerelem iránt és bűnné teszik
rá nézve, ha csak gondol is rá az ő korában, mintha a szerelem az
aggastyánok számára való volna. Mindazok a megtévesztő leczkék, melyeket
a szív megczáfol, nem győznek meg. A fiatal ember, a kit biztosabb
ösztön vezet, titokban nevet a szomorú elveken s úgy tesz, mintha
beléjük nyugodnék, holott csak a pillanatra vár, hogy hiábavalókká tegye
őket. Mindez a természet ellen való dolog. Ha ellenkező irányt követek,
biztosabban jutok el ugyanehhez a czélhoz. Én nem félek hízelegni annak
az édes vágyának, melyre sóvárog, úgy festem le előtte, mint az élet
legfőbb boldogságát, mert csakugyan az is; a mikor lefestem előtte, azt
akarom, hogy oda is adja magát neki; a mikor éreztetem vele, mily bájt
fűz az érzékek varázsához a szívek egyesülése, elveszem a kedvét a
feslettségtől és bölcscsé teszem akkor, a mikor szerelmessé teszem.

Mily korlátoltnak kell lenni arra, hogy az ember ne lásson semmi egyebet
egy fiatal ember keletkező vágyaiban, mint az ész tanításainak
akadályát! Én abban látom igazi eszközét annak, hogy tanulékonynyá
teszem ugyanezek iránt a tanítások iránt. A szenvedélyekre csak a
szenvedélyek útján lehet hatni, ezek uralma által kell leküzdeni a
zsarnokságukat és mindig magából a természetből kell levonni a
szabályozására alkalmas eszközöket.

Emil nem arra van alkotva, hogy mindig egyedül éljen, mint a társadalom
tagjának, teljesítenie kell társadalmi kötelességeit. Arra lévén
alkotva, hogy együtt éljen az emberekkel, ismernie kell őket. Ismeri az
embert általánosságban, most hátra van még, hogy ismerje az egyéneket.
Tudja, mi történik a világban, hátra van még, hogy lássa, hogy foly
benne az élet. Ideje, hogy megmutassuk neki ennek a nagy színpadnak a
külsejét, melynek minden rejtett játékát tudja már. Nem fogja most már
belevinni a hebehurgya fiatalember bamba bámulatát, hanem egy egyenes és
igazságos szellem itélőképességét. Szenvedélyei kétségkívül tévútra
vezethetik; mikor nem vezetik félre azokat, a kik kiszolgáltatják
magukat nekik? De legalább nem fogják megtéveszteni a mások
szenvedélyei. Ha látja ezeket, a bölcs szemével fogja látni s a példájuk
nem csábítja el, sem az előitéleteik nem vezetik félre.

Mint a hogy van egy a tudományok tanulmányozására alkalmas kor, ép úgy
van annak a kora is, hogy helyesen foghassa fel a világi szokásokat. A
ki nagyon is fiatalon tanulja meg ezeket a szokásokat, szerintük fog
igazodni egész életében, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül és
önelégülten ugyan, de nem is tudva, mit csinál. A ki azonban megtanulja
és egyúttal belátja okaikat is, több itélőképességgel követi,
következőleg több biztonsággal és szeretetreméltósággal is. Adjatok
nekem egy tizenkét éves gyermeket, a ki semmiről sem tud semmit,
kötelezem magamat, hogy tizenöt éves korában ép oly tudóssá teszem, mint
a milyen az, a kit első gyermekkorától fogva tanítottatok; azzal a
különbséggel, hogy a tiéteknek a tudása csakis az emlékezetében van, az
enyémé pedig az itélő képességében. Ugyanígy vezessetek bele egy húsz
éves fiatal embert a világba; ha jól vezetik, egy év alatt
szeretetreméltóbb és okosabban udvarias lesz, mint az, a kit gyermekkora
óta a társaságban neveltek fel, mert az előbbi képes lévén megérteni az
okait minden a kor, a társadalmi helyzet, a nem szerint igazodó
magatartásnak, elvekre tudja ezeket visszavezetni és alkalmazni előre
nem látott esetekre, holott a másik, a kinek nincs egyéb szabálya, mint
a gyakorlottsága, azonnal zavarba jön, ha el kell ettől térnie.

A fiatal franczia kisasszonyokat mind klastromokban nevelik férjhez
menetelükig. S észrevenni-e, hogy bajjal jár rájuk nézve, elsajátítani
azt a modort, a mely rájuk nézve annyira új? És vádolja-e valaki a
párisi nőket azzal, hogy félszeg, zavarodott a modoruk és hogy nem
tudják a világi szokásokat, mert nem vétették fel ezeket velük
gyermekkoruktól fogva? Ez az előitélet maguktól a nagyvilági emberektől
ered, a kik nem ismerve semmi fontosabbat, mint ezt a kis tudományukat,
tévesen azt képzelik, hogy nem lehet elég korán hozzáfogni
elsajátításához.

Igaz, hogy nagyon sokáig sem kell késlekedni. Mindenki, a ki egész
ifjúságát a nagyvilágtól távol töltötte, egész világéletében zavarodott,
feszes modorú lesz, mindig rosszkor tesz mindent, durva és félszeg lesz
a fellépése s ettől a megszokástól sohasem szabadul meg s csak annál
nevetségesebbé válik, mennél jobban igyekszik megszabadulni tőle.
Mindennemű tanulásnak megvan a maga ideje, melyet ismerni kell és
megvannak a maga szokásai, melyeket el kell kerülni. De ezek különösen a
mi esetünkben egyesülnek, csakhogy én nem teszem ki nekik növendékemet a
nélkül az óvatosság nélkül, hogy megóvjam tőlük.

Ha módszerem egy-ugyanazzal a czéllal kielégít minden szempontot és ha
elhárítva egy bajt, ezzel egyúttal egy másiknak is elejét veszi, akkor
úgy vélem, hogy a módszer jó és hogy igazam van. Ezt véltem látni abban
az expediensben, melyet itt sugall nekem. Ha szigorú és száraz akarok
lenni növendékem iránt, elvesztem a bizalmát és azonnal el fog
rejtezkedni előlem. Ha engedékeny és könnyen kezelhető akarok lenni vagy
behúnyom a szememet, mi haszna van abból, hogy őrködésem alatt áll? Csak
igazat adok kihágásainak és megkönnyítem a lelkiismeretét a magamé
rovására. Ha csak abból a czélból vezetem be a világba, hogy tanítsam,
jobban ki fog tanulni, mint a hogy kívánom. Ha távoltartom mindvégig,
akkor mit tanulhat tőlem? Talán mindent, kivéve az embernek és polgárnak
legszükségesebb művészetét, a felebarátaival való együttélés művészetét.
Ha nagyon távoleső hasznosságot tulajdonítok ezeknek a gondoskodásoknak,
semmissé lesz rája nézve; ő csak a jelennel törődik. Ha beérem azzal,
hogy szórakozásokat nyujtok nekik, mi jót teszek vele? Elpusztul és nem
tanul semmit.

Mindebből semmit! Csak az én eljárásom módja gondoskodik mindenről. A te
szivednek, mondom a fiatal embernek, szüksége van társnőre, menjünk,
keressük meg azt, a ki neked megfelel; talán nem fogjuk könnyű szerrel
megtalálni, az igazi érdem mindig ritka, de ne siessünk és ne is
riasztassuk vissza magunkat. Kétségkívül van ilyen nő és végre is meg
fogjuk találni vagy legalább is azt, a ki leginkább hasonlít hozzá.
Ilyen rá nézve ennyire hízelgő czéllal vezetem be az életbe. Mi többet
kell még mondanom? Nem látjátok, hogy megtettem mindent?

Lefestve előtte szerelme tárgyát, a kit neki szántam, gondoljátok el,
meghallgatásra fogok-e találni, kellemesebbé és kedvesebbé tudom-e tenni
számára azokat a tulajdonságokat, melyeket szeretnie kell és tudom-e
minden érzését arra irányítani, a mit keresnie vagy kerülnie kell. A
legügyetlenebb embernek kellene lennem, ha előre is el nem tölteném
szenvedélylyel, maga se tudja ki iránt. Nem fontos, hogy a czél, a
melyet előtte lefestek, képzeletbeli legyen, elég, ha elveszi kedvét
azoktól, a kik kísértetbe vihetik; elég, ha mindenütt talál olyan
összehasonlításokat, melyek révén elébe teheti a képzeletbeli lényeket
azoknak a valóságos alakoknak, a kik a szemébe ötlenek és mi más a
valódi szerelem, mint képzeletbeli dolog, hazugság, illuzió? Az ember
bizony jobban szereti a képet, melyet fest magának, mint a tárgyat, a
melyre alkalmazza. Ha azt, a mit az ember szeret, pontosan olyannak
látná, a milyen, nem volna többé szerelem a világon. Ha az ember
megszűnik szeretni, az, a kit szeret, ugyanolyan marad, a milyen azelőtt
volt, de nem látjuk már ugyanolyannak. A képzelt fátyol lehull s a
szerelem eltűnik. Már pedig ha én nyújtom a képzeletbeli alakot, akkor
tőlem függnek az összehasonlítások és könnyen megakadályozom az illusiót
valóságos személyek segítségével.

Azért azt nem akarom, hogy a fiatal embert rászedjék azzal, hogy
lefestenek előtte egy mintaképet, a milyen nem létezhetik; hanem úgy
választanám meg hölgyének a hibáit, hogy kedvére valók legyenek, hogy
tessenek neki, hogy az ő hibáinak megjavítására szolgáljanak. Azt sem
akarom, hogy hazudjanak neki s csaló módon azt mondják neki, hogy a kit
lefestenek előtte, létezik; ha azonban tetszik neki a képmás, hamarosan
kívánni fogja az eredetijét. A kívánságtól a föltevéshez könnyű az
átmenet, csak egy-két ügyes leírás kell hozzá, melyek szembetünőbb
vonásokkal az igazság nagyobb látszatát adják ennek a képzeletbeli
tárgynak. Hajlandó volnék odáig menni, hogy nevet is adjak neki; nevetve
azt mondanám: Nevezzük jövendőbelidet Zsófiának, Zsófia jót igérő név;
ha az, a kit választott, nem viseli is, legalább méltó lesz a
viselésére; előre is megtisztelhetjük vele. Mindezen részletek után, ha
a nélkül, hogy azt mondanók, igen vagy nem, ürügyekkel kivonjuk magunkat
a dologból, gyanúja bizonyossággá válik; azt fogja hinni, titkot
csinálnak előtte a feleségből, a kit neki szántak és hogy meg fogja
látni, ha megjön annak az ideje. Ha egyszer eljutottunk idáig és ha jól
megválasztottuk a vonásokat, melyeket neki mutatni kell, a többi már
könnyen megy; kibocsáthatjuk a világba csaknem koczkázat nélkül; csak az
érzékei ellen védjétek, a szíve biztonságban van.

De akár megszemélyesíti a mintaképét, a kit szeretetreméltóvá tudtam
előtte tenni, akár nem, ez a mintakép, ha jón van csinálva, nem fogja
kevésbé hozzávonzani mindenhez a mi hasonlít hozzá és nem fogja kevésbé
eltávolítani mindattól, a mi nem hasonlít hozzá, mintha volna reális
tárgya. Mily előny az arra, hogy megóvjuk szívét a veszedelmektől,
melyeknek személye ki kell hogy téve legyen, hogy visszafojtsuk érzékeit
képzelődése által, hogy azonnal elvonjuk azoktól a nőktől, a kik
állitólag kinevelik, de drágán meg is fizettetik ezt a nevelést és csak
udvariasságra nevelnek egy fiatal embert, de megfosztják minden
tisztességétől! Zsófia olyan szerény! Milyen szemmel fogja nézni, ha
ezek kikezdenek vele? Zsófiában annyi az egyszerűség! Hogy fog neki
tetszeni ezek modora? Gondolatai oly messze esnek megfigyeléseitől, hogy
ezek sohasem lehetnek rá nézve veszedelmesek.

Mindazok, a kik gyermekek neveléséről beszélnek, ugyanazokat az
előitéleteket és ugyanazokat az elveket követik, mert rosszul figyelnek
meg és még rosszabbul gondolkoznak. Sem a temperamentum, sem az érzékek
által nem kezdődik a fiatalság eltévelyedése, hanem a társasági
gondolkodásmód által. Ha itt olyan fiúkról volna szó, a kiket
kollegiumokban nevelnek, akkor megmutatnám, hogy ez igaz még ő rájuk
vonatkozólag is, mert az első leczkék, melyeket azok is, ezek is kapnak,
az elsők, melyek gyümölcsöket hoznak, a bűn leczkéi és nem a természet
rontja meg őket, hanem a rossz példa. De hagyjuk a kollégiumok és
kolostorok növendékeit rossz erkölcseikkel együtt; rajtuk már úgy sincs
mód segíteni. Én csak a házi nevelésről beszélek. Vegyetek egy atyja
házában, vidéken, okosan nevelkedett fiatalembert és vizsgáljátok meg
abban a pillanatban, mikor Párisba jön vagy mikor belép a világba; azt
fogjátok találni, hogy tisztességes dolgokra gondol és az akarata is ép
oly egészséges, mint az elméje; találtok benne megvetést a bűn iránt és
borzalmat a kicsapongás iránt; egy prostituált nőnek már a nevére is
látni fogjátok szemében az ártatlanság megbotránkozását. Merem állítani,
hogy nem akad az ilyen ifjak között egy is, a ki rá tudja szánni magát,
hogy egyedül bemenjen ezeknek a boldogtalanoknak a szomorú házaiba, még
ha tudná is, mire valók és szükségüket érezné.

Hat hónappal ezután nézzétek meg újra ugyanezt a fiatal embert és nem
fogtok ráismerni, szabadszájúsága, nagy hangú nézetei, fesztelen modora
egészen más embernek mutatják, ha azelőtti egyűgyűségén való
csúfolódása, szégyenkezése, ha erre emlékeztetik, nem mutatná, hogy ő
ugyanaz és pirul rajta. Óh, mennyire átalakult rövid idő alatt! Honnan
van az ilyen nagy és hirtelen változás? Temperamentumának fejlődésétől?
A temperamentuma vajjon nem fejlődött volna-e ép úgy az apai házban is?
Pedig ott bizonyosan nem vette volna fel sem ezt a hangot, sem ezeket a
nézeteket. Az érzékek első gyönyöreitől? Ellenkezőleg. Mikor az ember
kezdi ezeknek átengedni magát, akkor félénk, nyugtalan, kerüli a
nagyvilágot és a zajt. Az első kéjek mindig rejtelmesek, a szemérem
fűszerezi és elrejti őket; az első szerető nem szemtelenné lesz, hanem
félénkké. Egészen elmerülve egy rá nézve ilyen új állapotba, a fiatal
ember összeszedi magát, hogy élvezze és folyton attól retteg, hogy
elveszti. Ha nagyzoló, akkor se nem kéjelgő, se nem gyöngéd, a mint
dicsekszik; nem élvezett.

Más gondolkozásmód idézte elő ezeket a különbségeket. A szíve még
ugyanaz, de a nézetei megváltoztak. Érzelmei lassabban változnak s végül
ezek által változnak meg s csak akkor lesz igazán megromolva. Alig
lépett bele a világba s már egy második nevelést nyer benne, a mely
teljesen ellentétes az elsővel, általa megtanulja megvetni, a mit
becsült és becsülni, a mit megvetett; rátanítják, hogy úgy tekintse
szülőinek és nevelőinek tanításait, mint pedáns szószátyárságot, a
kötelességeket, melyeket ők prédikáltak neki, mint gyermekes morált,
melyet le kell nézni, ha az ember felnő. Azt hiszi, becsületbeli
kötelessége megváltoztatni magaviseletét, vállalkozó szellemű lesz
vágyak nélkül és nyegle lesz álszégyenből. Kigúnyolja a jó erkölcsöket,
mielőtt megkedvelte volna a rosszakat és henczeg kicsapongásával,
mielőtt kicsapongott volna. Sohasem fogom elfelejteni a svájczi gárda
egy fiatal tisztjének vallomását, a ki nagyon unta magát bajtársai zajos
mulatságain, de nem mert róluk elmaradni, mert attól félt, hogy ki
fogják csúfolni. «Úgy gyakorlom magamat ebben – mondta – mintha kedvem
ellenére dohányoznám; a megszokás révén majd megjön rá a kedvem; nem
maradhat az ember örökké gyermek».

Így tehát nem annyira az érzékiségtől kell óvni a világba lépő fiatal
embert, mint inkább a hiúságtól; inkább enged mások hajlamainak, mint a
magáéinak és a nagyzolás több kéjenczet csinál, mint a szerelem.

Ezután a megállapítás után kérdem, van-e a föld hátán jobban
felpánczélozott fiatal ember, mint az enyém, minden ellen, a mi
megtámadhatja erkölcseit, érzéseit, elveit s van-e, a ki jobban ellent
tud állni az örvénynek? Mert mely csábítás ellen nincs védve? Ha vágyai
a nőkhöz vonzzák, nem találja meg köztük azt, a kit keres és másfelé
forduló szíve visszatartja. Ha az érzékei izgatják és szorítják, hol
találja meg kielégítésüket? A házasságtöréstől és a kicsapongástól való
borzalom ép úgy visszatartja őt a nyilvános nőktől, mint a férjes nőktől
és mindig e kétféle állapot valamelyikéből erednek a fiatalság
kihágásai. Egy eladó lány lehet kaczér, de nem lesz szemérmetlen és nem
fogja magát nyakába vetni egy fiatal embernek, a ki esetleg elveszi, ha
jóravalónak tartja; különben is rendszerint van valakije, a ki vigyáz
rá. Emil sem lesz a maga részéről egészen magára hagyatva; mindkettőben
meglesz őr gyanánt legalább a félelem és a szégyenkezés, a melyek
elválaszthatatlanok az első vágyaktól; nem fognak egyszerre a végső
bizalmaskodásig eljutni és nem lesz meg rá az idejük, hogy fokonkint
jussanak odáig akadályok nélkül. Hogy máskép viselje magát, ahhoz már az
kell, hogy tanult légyen a pajtásaitól, hogy megtanulta légyen tőlük,
hogy gúnyolódjék a saját tartózkodásán, hogy őket utánozva szemtelenné
legyen. De kicsoda kevésbé utánzó természetű, mint Emil? Kicsoda
vezetteti magát kevésbbé a divatos kötekedő hang által, mint az, a kinek
nincsenek előitéletei és nem ad semmit a mások előitéleteire? Húsz évig
dolgoztam, hogy felfegyverezzem a gúnyolódók ellen; korábban kellene
felkelniök, hogy bolonddá tehessék, mert az ő szemében csak az ostobák
eszejárása nevetséges és semmi sem tesz érzéketlenebbé a gúnyolódás
iránt, mint ha az ember felette áll a közlekedésnek. Élczelődés helyett
neki érvek kellenek és a míg így áll a dolog, nem félek attól, hogy
fiatal bolondok elvonják tőlem; mellettem van a lelkiismeret és az
igazság. Ha az előitéletnek bele kell elegyednie, egy húsz éves
ragaszkodás is valami; sohasem fogják vele elhitetni, hogy én hiábavaló
oktatásokkal untattam és egy egyenes és okos szívben egy hű és igaz
barát szava túl tudja kiáltani húsz csábító kiabálását. Miután csak
arról van szó, hogy megmutassam neki, hogy ezek rászedik és mialatt úgy
tesznek, mintha ember számba vennék, a valóságban úgy bánnak vele, mint
egy gyermekkel, én mindig egyszerű, de komoly és világos leszek
okoskodásaimban, hogy érezze, hogy én bánok vele úgy, mint felnőtt
emberrel. Ezt fogom neki mondani: «Látod, hogy csak a te érdeked, a mely
az enyém is, mondatja velem szavaimat; másképen nem is tudnék szólani.
De miért akarnak ezek a fiatal emberek meggyőzni? Azért, mert el akarnak
csábítani; nem szeretnek téged, nem érdeklődnek irántad, nincs egyéb
indító okuk, mint hogy titokban boszantja őket, hogy különb vagy
náluknál, le akarnak téged alacsonyítani a saját kis méreteikre és csak
azért vetik szemedre, hogy tőlem vezetteted magad, mert ők maguk akarnak
vezetni. Elhiszed-e, hogy nyerni valód van ebben a választásban? Vajjon
az ő bölcsességük annyival fölötte áll az enyémnek és egynapos
barátságuk erősebb, mint az enyém? Hogy valami súlyt adhassanak
csúfolódásuknak, előbb a tekintélyüknek kellene, hogy súlyt adjanak és
miféle tapasztalatuk van arra, hogy nézeteiket a miéink fölé emeljék?
Nem tesznek egyebet, mint utánoznak más eszteleneket, mint a hogy azt
akarják, hogy most már őket utánozzák. Hogy túltehessék magukat apáik
állítólagos előitéletein, a pajtásaikénak vetik magukat alá. Nem látom
be, mit nyernek ezzel, de azt látom, hogy biztosan elvesztenek két nagy
előnyt: az apai szeretet előnyét, melynek tanácsai gyöngédek és őszinték
és a tapasztalat előnyét, a melynek révén az ember ítélni tud arról, a
mit ismer, mert az apák is voltak gyermekek, a gyermekek ellenben nem
voltak apák.

«De azt hiszed, őszinték legalább bolond elveikben? Szó sincs róla,
kedves Emilem, megcsalják magukat, hogy megcsaljanak téged; önmagukkal
sincsenek egyetértésben: a szivük folyton megczáfolja őket és gyakran a
szájuk is ellentmond nekik. Nem egy közülük nevetségessé tesz mindent, a
mi tisztességes, de kétségbe volna esve, ha a felesége is úgy
gondolkoznék, mint ő. A másik ezt a közömbösséget az erkölcsök dolgában
kiterjeszti még meg sem levő nejére is, vagy gyalázatossága betetőzéseül
már meglevő nejére is; menj azonban tovább, szólj előtte az anyjáról és
várd meg, akar-e házasságtörésből származó gyermek és feslett életű nő
gyermeke számba menni, a ki hamisan viseli egy család nevét, a ki
ellopja a természetes örökös apai örökségét s végül türelmesen
engedné-e, hogy törvénytelen gyermek módjára bánjanak vele? Kicsoda
kívánná közülük, hogy az ő lányára borítsák azt a becstelenséget, a
melylyel ő elhalmozza a más lányát? Nincs köztük egy sem, a ki ne törne
életedre, ha vele szemben akarnád gyakorlatilag érvényesíteni mindazokat
az elveket, melyeket beléd oltani igyekszik. Így leplezik le végül
következetlenségüket, úgy hogy megérezni, hogy egyikük sem hiszi azt, a
mit mond. Ime, itt vannak az érvek, kedves Emilem; mérlegeld az ő
érveiket és hasonlítsd össze. Ha én is, mint ők, gúnyt és csúfolódást
akarnék űzni, megláthatnád, hogy ők is talán ép úgy, vagy még jobban
nevetségessé válnának, mint én. De én nem félek a komoly vizsgálattól. A
gúnyolódók diadala rövid tartamú; az igazság megmarad és az ő esztelen
nevelésük elenyészik».

El sem birjátok képzelni, mily tanulékony lehet Emil húsz éves korában.
Mennyire különbözőképen gondolkodunk! A magam részéről fel sem tudom
fogni, hogy hallgathatott rám tíz éves korában, mert micsoda befolyásom
lehetett rá ebben a korban? Tizenöt évi gondoskodás kellett hozzá, hogy
ezt a befolyást elérjem. Akkor nem neveltem őt, hanem előkészítettem,
hogy neveltessék. Most már eléggé fel van nevelve arra, hogy tanulékony
legyen; fölismeri a barátság hangját és tud engedelmeskedni az észnek.
Meghagyom neki, az igaz, a függetlenség látszatát, de sohasem volt
jobban alávetve, mivel azért az, mert az is akar lenni. A míg nem tudtam
ura lenni akaratának, ura maradtam a személyének, nem távoztam el tőle
egy lépésre sem. Most néha magára hagyom, mert mindig irányítom. Ha
elhagyom, megölelem és bizodalmas hangon mondom neki: Emil, rábízlak
barátomra, átadlak az ő becsületes szívének, ő fog nekem felelni te
rólad.

Nem lehet egy pillanat alatt megbontani az egészséges vonzalmat, melyet
előzetesen nem zavart meg semmi és eltörölni olyan elveket, melyek
közvetlenül az ész első megismeréseiből erednek. Ha valami változás
történik benne távollétem alatt, sohasem lesz hosszantartó; sohasem
fogja tudni eléggé elrejteni magát előttem, hogy észre ne vegyem a
veszedelmet a baj előtt és hogy idején ott ne lehessek a gyógyítással.
Az ember nem aljasodik el egyszerre s nem tanul meg egyszerre színlelni
és ha van ember, a ki ebben a mesterségben ügyetlen, akkor Emil az,
kinek nem volt egész életében egyetlen alkalma sem arra, hogy éljen
vele.

Ezen és más hasonló gondoskodásokkal azt hiszem, oly jól biztosítottam
az idegen hatások és a közkeletű nézetek ellen, hogy szívesebben látnám
Páris legrosszabb társaságában, mint egyedül szobájában, vagy egy
parkban, átadva kora minden nyugtalanságának. Tehet az ember, a mit
akar, mindazon ellenségek közt, a kik megtámadhatnak egy fiatal embert,
a legveszedelmesebb és az egyedüli, a kit nem lehet eltávolítani, ő
maga; mindazáltal ez az ellenség csak a mi hibánkból válhatik
veszedelmessé, mert a mint már ezerszer mondtam, csupán a képzelődés
által ébrednek fel az érzékek. Ezek szükséglete tulajdonképen nem
fizikai szükséglet, nem igaz, hogy igazi szükséglet. Ha soha lasciv
tárgy nem érte volna szemünket, ha soha becstelen gondolat nem hatott
volna be szellemünkbe, az az állítólagos szükséglet talán sohasem
éreztette volna magát velünk és tiszták maradtunk volna, kísértések
nélkül, erőfeszítés nélkül és érdem nélkül. Nem tudni, milyen titkos
erjedéseket keltenek az ifjúság vérében bizonyos helyzetek és bizonyos
látványok, a nélkül, hogy maga is meg tudná fejteni ennek az első
nyugtalanságnak az okait, a melyet nem könnyű lecsitítani és a mely
csakhamar felébred újra. A magam részéről mennél többet gondolkodom
erről a fontos válságról és közeli vagy távoli okairól, annál jobban
meggyőződöm róla, hogy a sivatagban, könyvek nélkül, tanítások és nők
nélkül nevelt magános ember szűzen halna meg, bármily kort érne is el.

Itt azonban nem efféle vademberről van szó. Ha az ember a hozzá hasonlók
közt s a társadalom számára nevel fel egy embert, akkor lehetetlen, sőt
nem is való mindig ebben az üdvös tudatlanságban nevelni és a
bölcseségre nézve nincs rosszabb, mint félig tudósnak lenni. Azoknak a
tárgyaknak az emléke, melyek értek minket, az eszmék, a melyekre szert
tettünk, utánunk mennek a visszavonultságba, megnépesítik akaratunk
ellenére sokkal csábítóbb képekkel, mint a milyenek a tárgyak maguk és a
magányt ép oly végzetessé teszik arra nézve, a ki magával viszi oda
őket, mint a milyen hasznos arra nézve, a ki mindig egyedül marad benne.

Őrködjetek gondosan a fiatal emberen; minden egyébtől meg tudja óvni
magát ő maga, de a ti dolgotok, megóvni őt önmagától. Ne hagyjátok
egyedül se nappal, sem éjjel, legalább is az ő szobájában aludjatok; ne
feküdjék az ágyba, csak mikor elnyomja az álom és keljen fel azonnal, a
mint fölébred. Ne bízzatok az ösztönben, a mint nem korlátozzátok csak ő
rá magatokat; jó, a míg egyedül hat, de gyanús, a mint összeelegyedik az
emberi intézményekkel; nem kell elpusztítani, hanem szabályozni és ez
talán súlyosabb, mint megsemmisíteni. Nagyon veszedelmes volna, ha arra
tanítaná növendéketeket, hogy megcsalja érzékeit és alkalmakat találjon
ki kielégítésükre; ha egyszer megismerte ezt a veszedelmes pótlást, el
van veszve. Ettől fogva a teste és a lelke mindig enervált lesz; a sírig
fogja hordozni ennek a szokásnak szomorú következményeit, a
legvégzetesebb szokásét, melynek egy fiatal ember rabszolgájává lehet.
Kétségkívül annál jobb volna… Ha a forró temperamentum viharzása
legyőzhetetlenné válik, kedves Emilem, szánlak, de nem haboznék egy
pillanatig sem és nem tűrném, hogy a természet czélja kijátszassék. Ha
kell, hogy egy zsarnok leigázzon, akkor inkább adlak át annak, a kitől
meg tudlak szabadítani; bármi történik is, könyebben ragadlak el az
asszonyoktól, mint önmagadtól.

Húsz éves korig a test növekszik, szüksége van egész anyagára; ekkor az
önmegtartóztatás a természet rendje szerint való és nem véthet ellene az
ember szervezetének sérelme nélkül. A huszadik évtől fogva az
önmegtartóztatás erkölcsi kötelesség; fontos arra, hogy megtanuljunk
uralkodni önmagunkon, hogy urai maradhassunk étvágyainknak. De az
erkölcsi kötelességeknek megvannak a módosulásai, a kivételei, a
szabályai. Ha az emberi gyöngeség elkerülhetetlenné tesz egy
alternativát, a két baj közül válaszszuk a kisebbiket; minden
körülmények között jobb hibát elkövetni, mint bűnt elsajátítani.

Gondoljatok arra, hogy itt nem az én növendékemről beszélek, hanem a
tietekről. Szenvedélyei, melyeket erjedésbe hoztatok, leigáznak
benneteket; engedjetek hát neki nyiltan és a nélkül, hogy ellepleznétek
a győzelmét. Ha meg tudjátok neki mutatni igazi világításában, nem
annyira büszke lesz rá, mint inkább szégyelni fogja és ti megszerzitek a
jogot, hogy eltévelyedésében vezessétek, hogy legalább a meredélyeket
elkerültessétek vele. Fontos, hogy a növendék ne tegyen semmit a tanító
tudta és akarata nélkül, még rosszat sem és százszor többet ér, ha a
nevelő jóváhagy egy hibát és téved, mint hogy a növendéke téveszsze meg
és hogy a hiba úgy követtessék el, hogy ő ne tudjon róla. A ki azt
hiszi, be kell húnyni a szemét valami dolog fölött, csakhamar kénytelen
lesz behúnyni minden fölött; az első megtűrt visszaélés vezet a másikra
és ez a láncz csak minden rend felfordulásával és minden törvény
megvetésével ér véget.

Egy másik tévedés, mely ellen már küzdöttem, a melytől azonban a
kicsinyes szellemek sohasem fognak megszabadulni, hogy mindig a tanítói
tekintélyt affektálják és hogy tökéletes embereknek akarnak feltűnni
tanítványuk lelkében. Ez a módszer észszerűtlen. Hogy nem látják be,
hogy mialatt meg akarják szilárdítani tekintélyüket, tönkre teszik, hogy
ha az ember meghallgatást akar szerezni annak, a mit mond, azoknak a
helyébe kell képzelnie magát, a kikhez fordul és hogy embernek kell
lennie, ha az emberi szívhez akar szólni! Mindezek a tökéletes emberek
soha meg nem hatnak, sem meg nem győznek; mindig azt mondják róluk, hogy
könnyű leküzdeni olyan szenvedélyeket, melyeket az ember nem érez.
Mutassátok meg gyöngeségeiteket növendéketeknek, ha ki akarjátok
gyógyítani az ő gyöngeségeiből, hadd lássa bennetek ugyanazokat a belső
küzdelmeket, melyeket érez, hadd tanulja legyőzni magát a ti példátokon,
hogy aztán ne mondja, mint a többi: Ezek az aggastyánok boszankodnak,
hogy már nem fiatalok, s úgy akarnak bánni a fiatalokkal, mint
aggastyánokkal és mivel minden vágyuk kialudt már, bűnt csinálnak nekünk
a mi vágyainkból.

Montaigne mondja, hogy De Langey úrtól egy napon megkérdezte, hányszor
itta le magát a király szolgálatában németországi követségekor. Én egy
bizonyos fiatalember nevelőjétől szeretném megkérdezni, hányszor ment el
rosszhírű helyekre növendéke érdekében. Hányszor? Ez téves kérdés. Ha az
első alkalommal nem megy el a tobzódónak a kedve örökre attól, hogy újra
bemenjen oda, ha nem hoz onnan magával megbánást és szégyent, ha nem ont
keble könnypatakokat, hagyd el azonnal; csak szörnyeteg ő vagy pedig
ostoba vagy te, sohasem leszesz a számára semmire se jó. De hagyjuk
ezeket a szélső segédeszközöket, melyek ép oly siralmasak, mint
veszedelmesek és a melyek nincsenek semmi kapcsolatban nevelésünkkel.

Mennyi óvatosságot kell alkalmazni egy jó családból való fiatalemberrel,
mielőtt kiteszszük korunk botrányos erkölcseinek! Ezek az óvatossági
rendszabályok kellemetlenek, de mellőzhetetlenek; ebben a pontban a
hanyagság veszíti el az ifjúságot, az első kor rendetlenkedései miatt
fajulnak el az emberek s ezért látjuk őket azzá válni, a mik ma.
Hitványak és gyávák még bűneikben is, a lelkük kicsinyes, mert
kihasznált testük időnek előtte megromlott, alig marad bennük elég élet,
hogy mozogni tudjanak. Szubtilis gondolataik anyag nélküli szellemeket
mutatnak, semmi nagyot és nemest nem tud érezni, nincs bennük sem
egyszerűség, sem erő; mindenben lezüllöttek és aljasul gonoszok s csak
hiúk, rosszindulatúak, hamisak, még arra sincs elég bátorságuk, hogy
nagyszabású gonosztevők legyenek. Ilyenek azok a megvetésre méltó
emberek, a kiket az ifjúkori tombolás képez ki; ha akadna köztük
egyetlen egy, a ki temperamentumos és józan tudna lenni, a ki köztük meg
tudná őrizni szívét, vérét, erkölcseit a példa ragadóssága ellen,
harmincz éves korában eltaposhatná mindezeket a férgeket és kevesebb
fáradsággal lehetne úr fölöttünk, mint önmaga fölött.

Ha származás és szerencse csak egy kissé segítségére lett volna Emilnek,
ő lehetne ez az ember, csak akarnia kellene, de sokkal inkább megvetné
őket, semhogy érdemesnek tartaná szolgálata alá vetni. Lássuk őt most
közöttük, a mint belép a világba, nem azért, hogy első szerepet
játszszon benne.

Bármily rangban született légyen is, bármily társaságba lép is be
először, fellépése egyszerű és feltünés nélküli lesz; ne is adja Isten
azt a szerencsétlenséget, hogy ragyogjon benne! Azok a tulajdonságok,
melyek első szempillantásra meglepnek, nincsenek meg benne, nemcsak hogy
nincsenek, de nem is akarja, hogy meglegyenek benne. Sokkal is kevesebb
súlyt vet az emberek ítéletére, semhogy törődjék előítéleteikkel és nem
erőlködik azon, hogy becsüljék, mielőtt megismernék. Föllépésének módja
se nem szerény, se nem hiú, hanem természetes és igaz, nem ismer sem
feszességet, sem tettetést, egy társaság közepett ugyanaz, a mi egyedül
és tanuk nélkül. Vajjon ezért faragatlan, lenéző, figyelmetlen lesz-e
bárki iránt is? Ellenkezőleg, ha egyedüllétében nem veszi semmibe az
embereket, mért venné őket semmibe, mikor velük él? Nem részesíti őket
előnyben önmaga felett a modorában, mert nem részesíti őket önmaga
fölött előnyben a szívében, de ép úgy nem mutat irántuk olyan
közönbösséget, a melyet egyáltalán nem táplál; ha nem tudja is az
udvariasság formuláit, tudja az emberségesség gondját. Nem szeret senkit
szenvedni látni, nem engedi át a helyét másnak szépelgésből, hanem
önként engedi át jóságból, ha látja, hogy megfeledkeztek róla és ez a
megfeledkezés bántja, mert az én fiatal emberemnek kevésbbé van terhére
akarattal állva maradni, mint azt látni, hogy más valaki kényszerből
áll.

Bár Emil általánosságban véve nem becsüli az embereket, nem mutat
irántuk megvetést, mert sajnálja őket és megindul miattuk. Ha nem tudja
is megajándékozni őket a valódi javak iránti hajlammal, átengedi nekik
képzelt javaikat, melyekkel beérik, attól félve, hogy ha ezeket
kurtán-furcsán elveszi tőlük, még boldogtalanabbá teszi őket, mint a
milyenek. Tehát nem vitatkozó és ellentmondó, ép oly kevéssé
kedvükkereső és hizelgő, megmondja véleményét a nélkül, hogy vitába
szállna bárkivel is, mert mindenek felett szereti a szabadságot és mert
a nyiltság egyike a legszebb jogainak.

Keveset beszél, mert nem sokat igyekszik azon, hogy foglalkozzanak vele,
ugyanennél az oknál fogva csak hasznavehető dolgokat mond; különben mi
indítaná arra, hogy beszéljen? Emil sokkal képzettebb, semhogy fecsegő
lehessen. A sok fecsegés vagy abból a vágyból ered, hogy elmésnek
tartsák, a miről alább fogok szólani, vagy abból, hogy túlságos
fontosságot tulajdonít apró-cseprő dolgoknak, a melyekről ostoba módon
azt hiszszük, hogy mások ép oly fontosságot tulajdonítanak nekik, mint
mi. A ki elég sok dolgot ismer arra, hogy mindegyiknek megadja a maga
értékét, sohasem beszél nagyon sokat, mert meg tudja becsülni a
figyelmet, melyet feléje fordítanak és a beszéde iránt nyilvánvaló
érdeklődést is. Azok az emberek, a kik keveset tudnak, rendszerint sokat
beszélnek és azok az emberek, a kik sokat tudnak, keveset beszélnek.
Könnyen megérthető, hogy a tudatlan ember fontosnak tart mindent, a mit
tud és megmondja az egész világnak. A tartalmas ember ellenben nem tárja
fel olyan egy könnyen a készletét; túlságos sok beszélni valója is lenne
és még többet lát, a mit utána mondani kellene, tehát hallgat.

Emil egyáltalán nem ütközik bele mások magaviseletébe, sőt könnyű
szerrel igazodik hozzá, nem azért, hogy tájékozottnak tünjék fel a
szokásokban, sem hogy az udvarias ember modorában tetszelegjen magának,
hanem ellenkezőleg, mert attól tart, hogy feltünővé válik, hogy
kikerülje az észrevétetést és sohasem érzi jobban magát, mint mikor nem
törődnek vele.

Ámbár a világban való belépésekor egyáltalán nem ismeri ennek szokásait,
azért nem félénk és gyáva; ha félrehúzódik, nem zavarában teszi, hanem
azért, mert hogy jól láthasson az ember, ahhoz az kell, hogy ne lássák,
mert az nem sokat nyugtalanítja, hogy mit gondolnak felőle és cseppet
sem fél a nevetségessé válástól. Ettől van, hogy mindig nyugodt és
hidegvérű lévén, nem zavartatja magát az álszégyentől. Akár nézik, akár
nem, mindig tőle telhető legjobban teszi, a mit tesz és mivel sohasem
távolodik el önmagától, hogy jól megfigyelhesse a többieket, olyan
könnyedséggel fogja fel szokásaikat, a milyennel nem birhatnak a
közvélemény rabszolgái. Azt lehet mondani, hogy épen azért fogja fel
hamarabb a világ szokásait, mert nem sokat törődik velük.

Mindazáltal ne tévesztessétek meg magatokat magatartása dolgában és ne
hasonlítsátok össze fiatal urficskáitokéhoz. Határozott, de nem
önelégült, modora fesztelen, de nem megvető, a szemtelen modor csak a
rabszolgákhoz illik, a függetlenségben nincs semmi affektált. Sohasem
láttam, hogy olyan ember, a kinek lelkében büszkeség volt, kimutatta
volna magatartásával; ez az affektáczió inkább illik a silány és hiú
lelkekhez, a kik csak ezzel tudnak imponálni. Azt olvastam egy
könyvben,[117] hogy egy nap egy idegen lépett be a híres Marcel
táncztermébe; ez kérdezte, hogy mely országból való. «Angol vagyok –
felelt az idegen.» Angol! válaszolt a tánczos; ön arról a szigetről
való, a hol a polgároknak részük van a közigazgatásban és részesei a
souverain hatalomnak?[118] Nem, uram, ez a lehajtott homlok, ez a félénk
tekintet, ez a bizonytalan járás csak egy választófejedelem czímekkel
ellátott rabszolgáját árulja el nekem.

Nem tudom, ez az ítélet nagy ismeretére vall-e az igazi viszonynak, a
mely egy ember jelleme és külseje között van. A magam részéről, a kinek
nincs szerencsém, hogy tánczmester lehessek, épen az ellenkezőjét
gondoltam volna. Ezt mondtam volna: «Ez az angol nem udvari ember;
sohasem hallottam, hogy az udvari embereknek lehajlott homlokuk és
bizonytalan járásuk van; az az ember, a ki félénk a tánczteremben, lehet
hogy nem félénk az alsóházban.» Ez a Marcel úr bizonyára megannyi
rómainak tarthatta honfitársait.

Mikor az ember szeret, szerettetni akar. Emil szereti az embereket,
tehát tetszeni akar nekik. Még inkább akar tetszésre találni a nőknél;
kora, erkölcsei, czélja, minden egyesül arra, hogy táplálja benne ezt a
kívánságot. Azt mondom, az erkölcsei, mert ezek nagyban közreműködnek
erre; azok az emberek, a kiknek vannak erkölcsei, a nők igazi imádói.
Nincs meg neki, mint a többieknek, a gálánskodás tudom is én miféle
szójárása, de sokkal igazabb, gyöngédebb és szívből fakadó a buzgósága.
Egy fiatal nő társaságában százezer kicsapongó közt is megismernék egy
erkölcsös és önmagán uralkodni tudó embert. Itéljétek meg, mi lehet Emil
egészen friss temperamentumával és annyi sok okával, hogy ellentálljon
neki! A nők közelében, azt hiszem, néha félénk és elfogult lesz, de ez a
zavar bizonyára nem lesz nekik kedvük ellen való és a kevésbbé kikapósak
is csak gyakran fogják megtalálni a módját, hogy élvezzék és fokozzák
ezt a zavart. Egyébiránt a buzgalma észrevehetőleg meg fogja változtatni
nyilvánulása módjait az illetők társadalmi helyzete szerint. Szerényebb
és tiszteletteljesebb lesz az asszonyok iránt, élénkebb és gyöngédebb a
férjhez adó lányok iránt. Nem veszti el szeme elől kutatásai czélját és
mindig az iránt mutat több figyelmet, a ki őt ezekre emlékezteti.

Senki sem lesz pontosabb minden a természet rendjére alapuló dologban,
sőt a társadalom jó rendje dolgában is, de az előbbieknek mindig előnyt
ad a többiek felett és jobban fog tisztelni egy magánál idősebb
magánembert, mint egy vele egykorú tisztviselőt. Rendszerint a
legfiatalabbak egyike lévén azokban a társaságokban, a melyekben
megfordul, mindig egyike lesz a legszerényebbeknek, nem azért a
hiúságért, hogy alázatosnak tünjék fel, hanem természetes és az észre
alapított érzésből. Nem lesz meg benne egy fiatal piperkőcz koraérett
élnitudása, a ki hogy mulattassa a társaságot, hangosabban beszél, mint
a bölcsek és szavába vág az öregeknek; nem fog igazat adni annak a
feleletnek, melyet egy öreg nemes XV. Lajosnak adott, a ki azt kérdezte
tőle, a saját korát vagy a mostanit becsüli-e többre: _Felség, én az
öregek tiszteletében töltöttem ifjukoromat, most meg öreg koromat a
gyermekek tiszteletében kell követnem._

Gyöngéd és érzékeny lévén a szíve, de nem becsülve semmire a közvélemény
értékeléseit, bár szeret tetszeni a többieknek, nem sokat törődik vele,
hogy mennyire becsülik meg. Ebből az következik, hogy szivélyesebb lesz,
mint udvarias, hogy sohasem lesz kényeskedő, sem pompázó a modora és
hogy jobban meghatja egy gyöngédség, mint ezer dicshimnusz. Ugyanezen
okoknál fogva nem fogja elhanyagolni sem modorát, sem magatartását,
lehet hogy egy kis választékosság is lesz öltözékében, nem azért, hogy
ízléses embernek tünjék fel, hanem hogy külsejét kellemesebbé tegye; nem
fog az arany kerethez folyamodni és a gazdagság czégére nem fogja
elékteleníteni öltözékét.

Látni, hogy mindez nem követeli meg tőlem a szabályok tömegét és csak
első nevelésének eredménye. Nagy titkot csinálnak előttünk a társasági
szokásokból, mintha abban a korban, mikor az ember ezeket a szokásokat
elsajátítja, nem tanulná meg természetszerűen és mintha nem a becsületes
szívben kellene keresni az embernek első törvényeit. Az igazi
udvariasság abban áll, hogy jóindulatot mutatunk az emberek iránt;
fáradság nélkül nyilvánul annál, a kiben megvan; a kiben nincs meg, az
kénytelen mesterkéltté tenni megjelenését.

«A szokásszerű udvariasság legszerencsétlenebb következményeinek egyike,
hogy megtanít arra, hogy mellőzzük az erényeket, melyeket utánoz. Oltsák
belénk a neveléssel az emberségességet és a jótékonyságot s akkor
meglesz bennünk az udvariasság vagy pedig nem lesz rá szükségünk.

«Ha nincs meg bennünk az az udvariasság, a mely a kedves modorban
nyilvánul, meglesz az, a mely a jóravaló embert és a polgárt jellemzi;
nem lesz szükségünk a hamissághoz folyamodni.

«A helyett, hogy mesterkéltek lennénk, elég a tetszésre, ha jók vagyunk,
a helyett, hogy hamisak legyünk mások gyöngeségeinek legyezgetésében,
elég, ha engedékenyek vagyunk.

«Azok, a kikkel szemben így járunk el, nem lesznek sem gőgösek, sem
romlottak, csak hálásak lesznek és mind jobban azokká válnak.»[119]

Nekem úgy tetszik, ha van olyan nevelés, a mely elő tudja idézni az
udvariasságnak azt a fajtáját, melyet Duclos kiván, ez az, a melynek
tényét itt megállapította. Mindazáltal megengedem, hogy ily eltérő
nézetekkel Emil nem lesz olyan, mint mindenki és Isten óvja meg tőle,
hogy valaha is olyan legyen! De a miben el fog térni a többiektől, abban
nem lesz se mogorva, sem nevetséges; a különbség észrevehető lesz a
nélkül, hogy kellemetlen volna. Emil, ha úgy tetszik, szeretetreméltó
idegen lesz. Előre is meg fogják bocsátani különösségeit s ezt mondják
róla: _Majd ki fog formálódni._ Később egészen hozzászoknak modorához és
látva, hogy nem változtat rajta, meg fogják neki bocsátani s azt
mondják: _hát ilyen ő_.

Nem fogják ünnepelni, mint valami szeretetreméltó embert, hanem szeretni
fogják, nem is tudni, miért; senki sem fogja dicsőíteni szellemességét,
de szívesen fogják biróvá tenni a szellemes emberek közt; az ő szelleme
szabatos és korlátok közt mozgó lesz, helyes lesz az érzéke és
egészséges az ítélete. Sohasem szalad az új eszmék után, tehát nem
akarja a szellemest játszani. Megérttettem vele, hogy az embereknek
üdvös és igazán hasznos eszmék azok voltak, a melyeket leghamarább
ismertek, hogy minden időben ezek adják meg a természet igazi kötelékeit
és hogy a rendes mértéket felülmuló szellemeknek, hogy fel tudjanak
tünni, csak az emberi nemre veszedelmes és gyászos eszmék maradnak. Az
önmaga csodáltatásának ez a módja nem igen hatja meg; tudja, hol kell
megtalálnia élete boldogságát és mennyiben járulhat hozzá mások
boldogságához. Ismereteinek köre nem terjed tovább, mint arra, a mi
hasznos. Utja szűk és jól megszabott, nem lévén kisértésben, hogy
kilépjen belőle, összeelegyedve marad azokkal, a kik járnak rajta, nem
akar sem eltévedni, sem ragyogni. Emil egészséges érzékű ember és nem is
akar más lenni; hiába akarják ezzel a czímmel gúnyolni, mindig
megtisztelve érzi magát általa.

Ámbár a tetszés vágya nem hagyja tökéletesen közönbösnek mások véleménye
iránt, ebből a véleményből csak azt fogja fel, a mi közvetlenül az ő
személyére vonatkozik, a nélkül, hogy törődnék az önkényes
értékelésekkel, melyeknek nincs más törvénye, mint a divat és az
előítéletek. Büszke lesz arra, hogy jól csinálta, a mit csinált, még
arra is, hogy jobban akarja csinálni, mint mások; a versenyfutásban a
leggyorsabb, a birkózásban a legerősebb, a munkában a legtalpraesettebb,
az ügyességet kivánó játékokban a legügyesebb akar lenni, de nem fogja
keresni azokat az előnyöket, a melyek nem önmaguktól nyilvánvalók és a
melyeket mások itéletének kell megállapítania, mint pl. hogy több
szellem van benne, mint másban, hogy jobban beszél, tudósabb stb. Még
kevesebbet fog tartani azokra, melyek egyáltalán nem tartoznak az ember
személyére, mint pl. hogy előkelőbb származású, hogy gazdagabbnak
tartják, nagyobb a hitele, a tekintélye, hogy nagyobb pompával tüntetik
fel.

Mivel az embereket azért szereli, mert felebarátai, mindenek felett
szeretni fogja azokat, a kik leginkább hasonlítanak hozzá, mert jónak
érzi önmagát és ezt a hasonlóságot az ízlésnek az erkölcsi dolgokban
való azonossága szerint ítéli meg, mindenben, a mi a jó jellemre
tartozik, szivesen fogadja a helyeslést. Nem fogja pontosan ezt mondani
magában: «Örülök, mert helyeselnek», – hanem ezt: «Örülök, hogy
helyeslik, a mi jót tettem, örülök, mert az emberek, a kik engem
megtisztelnek, önmagukat tisztelik meg; a míg ilyen okosan ítélnek,
addig szép dolog bírni a helyeslésüket».

Erkölcseik révén tanulmányozza az embereket a társaságban, mint a hogy
azelőtt szenvedélyeik révén tanulmányozta őket a történelemben s ezért
gyakran lesz módja elmélkedni azon, a mi hízeleg az emberi szivnek, vagy
a mi bántja. Igy filozofál az ízlés elveiről és ez az a tanulmány, a
mely neki való ebben a korban.

Mennél messzebbre megyünk az ízlés keresésében, annál jobban eltévedünk;
az ízlés nem egyéb, mint a képesség arra, hogy ítéljünk arról, a mi
tetszik vagy nem tetszik az emberek többségének. Ha ezen túlmégy, nem
tudod többé, hogy mi az ízlés. Ebből nem következik az, hogy több az
ízléses ember, mint az ízléstelen, mert bár az emberek többsége
egészségesen ítél minden tárgyról, kevés az olyan ember, a ki úgy ítél
mindenről, mint ez a többség és ámbár a legáltalánosabb ízlések
megegyezése teszi a jó ízlést, kevés az ízléses ember, ép úgy, mint a
hogy kevés a szép ember, ámbár a legáltalánosabban előforduló vonások
egyesülése teszi a szépséget.

Meg kell jegyezni, hogy itt nem arról van szó, a mit azért szeretünk,
mert hasznos, sem arról, a mit gyűlölünk, mert ártalmas ránk nézve. Az
ízlés csak közönbös, vagy legfeljebb a szánakozás szempontjából érdekkel
biró dolgokra vonatkozik, nem pedig azokra, melyek szükségleteinkre
vonatkoznak; hogy ezekről ítéljünk, ahhoz nincs szükség ízlésre, elég
maga az étvágy is. Ez teszi oly nehezekké és úgy látszik oly
önkényesekké is a tisztán ízlésbeli ítéleteket, mert az ösztönön kívül,
a mely meghatározza, nem látni az ítéletek okát. Meg kell továbbá
különböztetni az ízlésbeli törvényeket az erkölcsi dolgokban és a
fizikai dolgokban. Ezekben az ízlés elvei teljesen
megmagyarázhatatlanoknak tünnek fel. De fontos dolog megállapítani, hogy
mindenbe, a mi utánzás dolga, belevegyül valami erkölcsi;[120] így lehet
megmagyarázni azokat a szépségeket, melyek fizikaiaknak tünnek fel és a
melyek nem igazán azok. Ehhez hozzátennék, hogy az ízlésnek megvannak a
helyi szabályai, melyek ezerféle tekintetben függővé teszik az
éghajlattól, az erkölcsöktől, a kormányformától, az intézményektől; hogy
továbbá vannak, melyek az életkortól, a nemtől, a jellemtől függenek és
hogy ebben az értelemben nem kell vitatkozni az ízlésekről.

Az ízlés természetes tulajdonsága minden embernek, de nincs meg
mindenikben egyforma mértékben, nem fejlődik ki mindenkiben egyforma
fokban és mindenkiben alá van vetve különböző okokból eredő
változásoknak. Az ízlés mértéke, melylyel bírhat az ember, attól az
érzékenységtől függ, melyet az ember szerzett, kulturája és formája
pedig azoktól a társaságoktól függ, melyekben az ember élt. Először is
nagyszámú társaságban kell élni, hogy sok összehasonlítást tehessen az
ember. Másodszor szükség van szórakoztató és tétlen társaságra, mert a
tevékenyekben nem az élvezet a szabály, hanem az érdek. Harmadszor pedig
olyan társaságokra van szükség, melyekben az egyenlőtlenség nem túlságos
nagy, a hol a közvélemény zsarnoksága mérsékelt és a hol inkább a
gyönyör uralkodik, mint a hiúság; mert az ellenkező esetben a divat
elfojtja az ízlést és többé nem azt keresik, a mi tetszik, hanem a mi
feltünő.

Az utóbbi esetben már nem igaz, hogy a többség ízlése az igazi jó ízlés.
Miért? Mert a tárgya változik. Akkor a tömegnek nincs már saját ítélete,
már csak azok után ítél, a kiket önmagánál hozzáértőbbeknek hisz, nem
azt helyesli, a mi jó, hanem a mit azok helyeselnek. Minden időben
gondoskodjatok róla, hogy minden embernek meglegyen a saját véleménye s
a mi aztán önmagában nézve a legkellemesebb, az nyeri el a szavazatok
többségét.

Az emberek munkáikban csak utánzás által csinálnak szépet. Az ízlés
minden igazi mintája a természetben van. Mennél jobban eltávolodunk a
mestertől, annál jobban eltorzulnak a képeink. Aztán mintáinkat azokról
a dolgokról veszszük, a melyeket szeretünk; a képzelt szép pedig, alá
levén vetve a szeszélynek és a tekintélynek, nem egyéb, mint a mi
tetszik azoknak, a kik vezetnek minket.

A művészek, a nagyurak, a gazdagok azok, a kik vezetnek minket, őket
pedig érdekük vagy hiúságuk vezeti. Egy részük azért, hogy fitogtassák
gazdagságukat, más részük azért, hogy hasznot húzzanak belőle,
versenyezve keresik a pazarlás új meg új eszközét. Ezáltal a nagy
fényűzés elfoglalja uralmát és megszeretteti azt, a mi nehéz és
költséges, akkor az állítólagos szép nem hogy utánozná a természetet,
csak azzal szép, hogy ellenkezik vele. Mindenütt hamis az ízlés, a hol
tékozló.

Különösen a két nem érintkezésében nyeri jó vagy rossz formáját az
ízlés; művelése szükségszerű eredménye e társaság czéljának. De ha az
élvezés könnyűsége meggyöngíti a tetszés vágyál, az ízlésnek el kell
fajulnia s azt hiszem, ez egy másik oka, és pedig a legérthetőbbek
egyike, hogy miért függ a jó ízlés a jó erkölcsöktől.

Kérjetek tanácsot a nők ízlésétől a fizikai dolgokban és azokban, a
melyek az érzékek ítéletétől függnek s a férfiakétól az erkölcsi
dolgokban, s azokban, a melyek inkább az értelemtől függnek. Ha az
asszonyok azok lennének, a miknek lenniök kellene, az illetékességük
körébe eső dolgokra szorítkoznának és mindig jól ítélnének, de mióta az
irodalom biráiul tolakodtak fel, mióta arra adták magukat, hogy
ítéljenek a könyvekről és minden áron könyveket írjanak, azóta nem
értenek többé semmihez. Azok az írók, a kik a tudós nőktől kérnek
tanácsot műveikre nézve, mindig biztosak benne, hogy rossz tanácsokat
kapnak; a piperkőczök, a kik öltözékükre nézve kérnek tanácsot, mindig
nevetségesen vannak öltözve. Nemsokára alkalmam lesz szólni a női nem
igazi tehetségeiről, ezek művelése módjáról és azokról a dolgokról,
melyekre vonatkozólag döntéseit meg kell hallgatni.

Ezek azok az elemi megfontolások, melyeket elvekül állítanék fel, mikor
Emillel olyan tárgyról okoskodom, a mely abban a helyzetben, a melyben
van és abban a kutatásban, melylyel el van foglalva, épen nem közönbös.
És kire nézve lehetne közönbös? Annak az ismerete, a mi lehet kellemes
vagy kellemetlen az embereknek, nemcsak annak szükséges, a kinek
szüksége van rájuk, hanem annak is, a ki hasznukra akar lenni; fontos,
hogy tessék nekik, hogy szolgálhasson nekik, az írás művészete pedig
épen nem haszontalan tanulmány, ha arra használjuk fel, hogy
meghallgattassuk az igazságot.

Ha abból a czélból, hogy műveljem tanítványom ízlését, választanom
kellene azok közt az országok közt, melyekben ez a művelés még ezután
fog megszületni és azok közt, a melyekben már elfajzott, a retrográd
irányt követném; az utóbbiakban kezdeném az útját és az előbbiekben
fejezném be. Ennek a választásomnak oka az, hogy az ízlés elfajzik a
szerfölötti kényességtől, a mely érzékenynyé tesz olyan dolgok iránt,
melyeket az emberek tömege nem vesz észre; ez a kényesség a vitatkozó
szellemére vezet, mert mennél szubtilisabbá teszszük a tárgyakat, annál
jobban sokszorozódnak; ez a szubtilitás az érzéket kényesebbé és
kevésbbé egységessé teszi. Ekkor annyi ízlés alakul ki, a hány a fej. Az
arról való vitákban, hogy melyik az előbbre való, a filozófia és a
felvilágosodás kitágul és így tanul meg az ember gondolkozni. Finom
megfigyeléseket csak nagyon széles körű emberek tehetnek, mert ezek a
megfigyelések az összes többiek után ötlenek fel és a nagyszámú
társaságokhoz kevéssé hozzászokott emberek kimerítik figyelmüket a nagy
vonásokkal. Nincs talán hely a művelt világon, a hol az általános ízlés
rosszabb volna, mint Párisban. Mindazáltal ebben a fővárosban művelődik
ki a jó ízlés és kevés becsben álló könyv jelenik meg Európában, a
melynek szerzője ne járt volna a maga kiművelése czéljából Párisban. A
kik azt hiszik, hogy elég olvasni a könyveket, melyek itt készülnek,
azok tévednek; sokkal többet lehet tanulni az írókkal való társalgásból,
mint könyveikből, pedig nem is az írók azok, a kiktől a legtöbbet lehet
tanulni. A társaságok szelleme fejleszti ki a gondolkozó főt és oly
messzire viszi a látást, a menynyire csak mehet. Ha van benned a
lángésznek egy szikrája, tölts egy évet Párisban, csakhamar kifejlődik
belőled mindaz, a mivé lehetsz vagy pedig sohasem lesz belőled semmi.

Meg lehet tanulni gondolkozni azokon a helyeken is, a hol a rossz ízlés
uralkodik, csak nem szabad úgy gondolkozni, mint azok, a kiknek ilyen
rossz az ízlésük; ezt pedig nehéz dolog elkerülni, ha az ember nagyon
sokáig maradt velük. Segítségükkel tökéletesíteni kell az itélés
eszközét, kikerülve annak oly módon való használatát, mint ők. Óvakodnék
tőle, hogy odáig műveljem Emil ítéletét, hogy egészen megváltozzék és
mikor elég finom lesz az érzéke, hogy érezze és összehasonlítsa az
emberek különböző ízlését, az övét egyszerűbb tárgyakra irányítanám.

Még tovább is mennék, hogy megtartsam tiszta és egészséges ízlését. A
szórakozások tömkelegében is tudnék vele hasznos társalgásokat kezdeni
és ezeket mindig olyan dolgokra irányítva, melyek tetszenek, gondom
lenne rá, hogy ezeket ép oly mulatságosakká tegyem rá nézve, mint
tanulságosakká. Ez az olvasás és a kellemes könyvek ideje, ez az ideje
annak, hogy megtanítsam elemezni egy beszédet és fogékonynyá tegyem az
ékesszólás és a nyelv minden szépsége iránt Nem sokat ér megtanulni
magukat a nyelveket, ezek tudása nem olyan fontos, mint a hogy hiszik,
hanem a nyelvek tanulása vezet az általános grammatika ismeretére. Azért
kell megtanulnunk latinul, hogy jól tudhassunk francziául, a két nyelvet
tanulmányoznunk kell és összehasonlítanunk egymással, hogy meglássuk a
beszélés művészetének szabályait.

Van ezenkívül az ízlésnek bizonyos egyszerűsége, a mely a szívre hat és
a mely csak a régiek irásaiban található fel. Az ékesszólásban, a
költészetben, az irodalom minden fajában meg fogja őket találni, nem
különben a történelemben is, tartalomilag bővekül és ítéletben
józanokul. A mi íróink ellenkezőleg keveset mondanak és sokat beszélnek.
Nem az a módja a mi ítéletünk művelésének, hogy a magukét mindig
törvényül szabják elénk. A kétféle ízlés különbsége érezhető minden
emlékükben, még a sirokon is. A mi sirjaink el vannak halmozva
dicsbeszédekkel, a régiekén tényeket lehetett olvasni.

  _Sta, viator; heroem calcas._

Ha ezt a sírfeliratot egy ókori emléken találtam volna, akkor is azonnal
kitaláltam volna, hogy korunkból való, mert nálunk semmi sem gyakrabbi,
mint a hősök, holott az ókoriaknál ritkábbak voltak. A helyett, hogy azt
mondták volna valakiről, hogy hős, azt mondták volna meg, a mit tett,
hogy hős legyen. Ennek a hősnek sírfeliratát hasonlítsuk össze az
elpuhult Sardanapaléval:

  Én építettem Tarsust és Anchialét egy nap alatt és most halott vagyok.

Melyik mond többet véleményetek szerint? A mi lapidáris stílusunk a maga
dagályával csak arra jó, hogy felfújja a törpéket. A régiek olyanoknak
mutatták volna az embereket, a milyenek és látni lehetett, hogy emberek.
Xenophon, mikor dicsőité néhány árulás által elesett vitéz emlékét a
tízezrek visszavonulásában, ezt mondja: _Harczban és barátságban
feddhetetlenül haltak meg._ Ez az egész, de gondoljátok meg, ebben az
oly rövid és egyszerű beszédben mennyire tele lehetett az író szíve.
Szerencsétlen, a ki ezt nem találja elragadónak.

Thermopylaeban egy márványba vésve ezeket a szavakat lehetett olvasni:

  Vándor, mondd meg Spártának, hogy sokan fekszünk itt, engedelmeskedve szent törvényeinek.

Mindjárt meglátni, hogy nem a Feliratok Akadémiája szövegezte ezt.

Csalódnám, ha növendékem, a ki oly csekély értéket tulajdonít a
szavaknak, nem fordítaná figyelmét első sorban ezekre a különbségekre és
ha ezek nem volnának befolyással olvasmányainak megválasztására.
Elragadtatva Demosthenes férfias ékesszólásától, ezt fogja mondani: Ez
aztán a szónok! De ha Cicerót olvassa, ezt fogja mondani: Ez csak
ügyvéd.

Általában véve Emilnek több kedve fog telni a régiek könyveiben, mint a
mieinkben, már csak azért is, mert az elsők lévén, a régiek vannak a
legközelebb a természethez és mert az ő lángelméjük inkább a sajátjuk.
Mondhat akármit La Motte és Terrason abbé, nincs igazi észszerű haladás
az emberi nemben, mert mindent, a mit az egyik oldalon nyerünk,
elveszítünk a másik oldalon, mert minden szellem mindig ugyanarról a
pontról indul ki és mert mind az az idő, a mit arra fordítunk, hogy
tudjuk, mit gondoltak mások, el lévén veszve a magunk eszével való
gondolkodás megtanulására nézve, több a megszerzett ismeretünk és
kevesebb a szellemi erőnk. Szellemünk, ép úgy mint korunk, arra van
begyakorolva, hogy mindent eszközökkel csináljon és semmit önmaga által.
Fontenelle azt mondta, hogy mindez a vita a régiekről és a modernekről
arra zsugorodik össze, hogy tudjuk, a régi fák nagyobbak voltak-e, mint
a maiak. Ha a földmívelés megváltozott volna ez a kérdés nem volna
jogosulatlan.

Miután így eljuttattam Emilt a tiszta irodalom forrásaihoz, megmutatom
neki a modern kompilátorok víztartóiban levő leöntéseket; ujságokat,
fordításokat, szótárakat. Egy szempillantást vet mindenre, aztán
abbahagyja, hogy soha vissza ne térjen hozzá. Hogy mulattassam,
meghallgattatom vele az akadémiák fecsegését is és megfigyeltetem vele,
hogy mindegyik azok közül, a kikből ezek az akadémiák állnak, mindig
többet ér egyedül, mint a testületben; ebből magától le fogja vonni a
következtetést mindezekre a szép intézményekre vonatkozólag.

Elvezetem a látványosságokba nem azért, hogy az erkölcsöket, hanem hogy
az ízlést tanulmányozza, mert ízlés különösképen itt nyilatkozik meg
azok számára, a kik tudnak gondolkozni. Ne törődj az életszabályokkal és
erkölcscsel, mondom neki, nem itt kell azokat tanúlni. A színház nem az
igazság számára való, hanem arra, hogy kedvében járjon az embereknek és
mulattassa őket; nincs az az iskola, a hol oly jól meg lehetne tanulni
az embereknek való tetszést és az emberi szív érdeklődésének
fölkeltését. A színház tanulmányozása a költészet tanulmányozására
vezet, pontosan ugyanaz a czéljuk. Mily szikrája lobban fel benne az
ízlésnek, mily élvezettel fog a költők nyelvével, a göröggel, a
latinnal, az olaszszal foglalkozni! Ezek a tanulmányok rá nézve kényszer
nélküli mulatságok lesznek s csak annál nagyobb hasznára válnak;
gyönyörteljesek lesznek neki abban a korban és olyan körülmények között,
a mikor a szív oly elbűvölten érdeklődik a szépségnek minden fajtája
iránt, a mely arra való, hogy meghassa. Képzeljétek el egy felől az én
Emilemet, másfelől egy kollegiumi suhanczot, a mint az Aeneis negyedik
könyvét, vagy Tibullust vagy Plato Symposionját olvassa. Mily különbség!
Hogy felindul az egyiknek a szive attól, a mi a másikra nem is hat! Oh,
derék fiatalember, hagyd abba, szakítsd meg olvasásodat, nagyon is fel
vagy indulva; én akarom ugyan, hogy a szerelem nyelve tessék neked, de
azt nem, hogy félre vezessen, légy érzékeny ember, de bölcs ember is
légy. Ha csak e kettő egyike vagy, akkor semmi se vagy. Egyébiránt akár
viszi valamire, akár nem, a holt nyelvekben, a bölcsészetben, az nekem
nem fontos. Azzal nem fog kevesebbet érni, ha nem tud is mindebből
semmit és nem ezekről a haszontalanságokról van szó a nevelésében.

Főczélom, a mikor a szépnek minden formájában való szeretetére tanítom,
hogy erre irányítsam vonzalmait és ízlését, hogy megakadályozzam
természetes hajlamainak elváltozását s hogy ne keresse egy napon a
gazdagságában boldogságának eszközét, melyet önmagához közelebb kell
megtalálnia. Mondtam különben, hogy az ízlés nem egyéb, mint az apró
dolgokkal való bánni tudás és ez nagyon igaz, de miután az apró dolgok
szövevényétől függ az élet kellemessége, az ilyen gondoskodás egyáltalán
nem közömbös, mert általa tanuljuk meg az életet betölteni azokkal a
javakkal, melyek birtokunkban vannak, abban a teljes értékben, a
melylyel ránk nézve bírhatnak. Nem az erkölcsi javakat értem itten,
melyek a lélek helyes alkatától függnek, hanem azokat, a melyek az
érzékiség, a valódi gyönyör dolgai, leszámítva a közvélemény
előitéleteit.

Engedjék meg, eszmémnek jobb kifejtése kedvéért, hogy elhagyjam egy
pillanatra Emilt, kinek tiszta és egészséges szive nem szolgálhat
szabályul senkinek és önmagamban egy érthetőbb példát keressek, az
olvasó erkölcseihez közelebb állót.

Vannak helyzetek, melyek olybá tünnek fel, mintha megváltoztatnák a
természetet és új formába öntik, már akár jobba, akár rosszabba, az
embereket, a kik ezeket a helyzeteket elfoglalják. A poltron vitézzé
lesz, ha belép a navarrai ezredbe. Nemcsak a katonaságnál szerezheti meg
a testületi szellemet és ennek nem csupán jó hatása érezteti magát.
Százszor gondoltam arra borzalommal, hogy ha elég szerencsétlen lettem
volna egy olyan hivatalt betölteni, a milyenre gondolok, egy bizonyos
országban, akkor csaknem elkerülhetetlenül zsarnokká, vérszopóvá, a nép
megrontójává, a fejedelmek ártalmává, az emberiségnek, minden
méltányosságnak, az erény minden fajtájának született ellenségévé váltam
volna.

Ugyanígy, ha gazdag volnék, mindent megtettem volna, a mit kell, hogy
azzá legyek; tehát szemtelen és aljas lennék, csak önmagam iránt
érzékeny és kényes, mindenki más iránt kérlelhetetlen és durva, a
csőcselék nyomorúságainak megvető szemlélője; mert csak csőcseléknek
hívnám a szükölködőket, hogy elfelejthessem, hogy egykor magam is az ő
osztályukhoz tartoztam. Végül gyönyöreim eszközévé tenném gazdagságomat,
a melylyel kizárólagosan foglalkoznék és eddig a pontig olyan lennék,
mint a többiek mind.

De azt hiszem, abban nagyon különbözném a többiektől, hogy inkább érzéki
és kéjvágyó volnék, mint gőgös és hiú és hogy sokkal inkább merülnék el
az elpuhult fényűzésbe, mint a fitogtató fényűzésbe. Még kissé
szégyelném is nagyon fitogtatni gazdagságomat és azt hinném, mindig
látom az irigyet, a kit lesujt az én pompám, a mint fülébe zúgja
szomszédainak: Itt a gazember, a ki fél, hogy felismerik, hogy az.

A javaknak abból a végtelen áradatából, melyek a földet elhalmozzák,
kikeresném azt, a mi nekem a legkellemesebb és a mit legjobban
elsajátíthatnék. Ezért gazdagságom első felhasználása az volna, hogy
szabad időt és szabadságot vásárolnék magamnak, a mihez hozzávenném az
egészséget, ha ez pénzért kapható volna, de mivel ez csak mértékletesség
árán kapható és mivel egészség nélkül nincs igazi élvezet az életben,
csupa érzékiségből is mértékletes volnék.

Mindig oly közel maradnék a természethez, a mennyire lehet, hogy
hízelegjek az érzékeknek, melyeket tőle nyertem, biztos lévén benne,
hogy mennél többet elegyit önmagából gyönyöreimbe, annál valódiabbaknak
találnám azokat. Az utánzás tárgyainak kiválogatásában mindig a
természetet venném mintának, kedvteléseimben neki adnám az előnyt,
ízlésemben tőle kérnék mindig tanácsot, étkeimben mindig azokat
választanám ki, melyeket ő készít el legjobban és a melyek a legkevesebb
kézen mennek keresztül, míg asztalunkra jutnak. Óvakodnék a csalók
hamisítványaitól és elébe mennék az élvezetnek. Együgyü és faragatlan
inyenczségem nem gazdagítana meg egy vendéglőst, nem adna el nekem
aranyért mérget hal helyett, asztalom nem volna elborítva a nagyszerű
piszok és messzeföldi dögök pompájával; saját fáradságomat pazarolnám
érzékiségem kielégítésére, mert akkor ez a fáradság maga is élvezet és
fokozza a várt gyönyört. Ha a világ végéről való étket akarnék
megízlelni, Apicius módjára inkább elmennék megkeresni, mint hogy
elhozassam ide, mert a legválasztékosabb étkek mindig híjával vannak egy
fűszernek, a melyet nem hoznak velük és a melyet semmiféle szakács nem
tud nekik megadni; azon éghajlat levegőjének, mely termette őket.

Ugyanennél az oknál fogva nem utánoznám azokat, a kik csak ott érzik jól
magukat, a hol nincsenek, mindig ellenmondásba hozzák az évszakokat az
éghajlatokkal, a kik télen a nyarat keresik, a telet a nyárban, hideget
keresnek Olaszországban, meleget az északon, nem gondolva arra, hogy
mikor azt hiszik, hogy menekülnek az évszakok zordonsága elől,
megtalálják azokon a helyeken, a hol az emberek nem tanultak meg
védekezni ellene. Én helyben maradnék vagy az ellenkezőjét tenném,
igyekeznék kiélvezni minden évszakból mindazt, a mi benne kellemes és
minden éghajlatból, a mi különös sajátsága. Akkor olyan változatosságát
nyerném az élvezeteknek és a szokásoknak, a melyek nem hasonlítanának
egymáshoz és mindig a természetből folynának; a nyarat Nápolyban
tölteném, a telet Szentpéterváron, hol az enyhe zefirt lehelve be, félig
lefekve Tarentum hűs barlangjaiban, hol egy jégpalota ragyogásában,
lihegve és elfáradva a bál fáradalmaitól.

Asztalom készletében, lakásom díszében utánozni akarnám az évszakok
változatosságát és mindegyiknek kiélvezném a gyönyöreit, a nélkül, hogy
elébe nyúlnék az eljövendőknek. A természet rendjének ilyetén
megzavarása fáradságos és nem épen ízléses, akarata ellenére ragadjuk el
akkor termékeit, melyeket nem szívesen és áldástalanul ad és a melyeknek
nem lévén sem finomsága, sem íze, nem tudják sem a gyomrot táplálni, sem
az ínyt csiklandozni. Semmi sem ízetlenebb, mint a _primeurök_;
egyik-másik párisi gazdag ember csak nagy költséggel éri el kemenczéivel
és melegházaival, hogy az egész évben rossz főzelék és rossz gyümölcs
kerül az asztalára. Ha volna cseresznyém, a mikor fagy és illatos
dinnyém tél közepén, mily élvezettel ízlelném, holott az inyem nem érzi
szükségét, hogy megnedvesíttessék és felfrissüljön? A kánikula
forróságában talán nagyon jól esnék a nehéz gesztenye? Vajjon többre
becsülném-e, mikor a kemenczéből kikerül, a piszkénél, az epernél és
frissitő gyümölcsöknél, melyeket minden vesződség nélkül kínál a föld? A
ki január havában erőszakolt növényekkel, halvány és illattalan
virágokkal halmozza el kandallóját, nem feldiszíti a telet, hanem
eldíszteleníti a tavaszt, megfosztja magát az első ibolya
megkeresésének, az első bimbó felkutatásának gyönyörétől, attól az
örömben elragadtatott felkiáltástól: «Emberek, nem vagytok elhagyatva, a
természet él még!»

Hogy jól legyek kiszolgálva, kevés volna a szolgám; ezt már mondtam, de
jó újra elmondani. A polgár több igazi szolgálatot kap egyetlen
inasától, mint a herczeg a tíz léhütőtől, a kik körülveszik. Százszor
gondoltam, hogy ha mellettem van asztalomon a poharam, abban a
pillanatban ihatom, a mikor kedvem tartja, holott ha dúsan feldíszített
asztalnál ülök, húsz hangnak kell kiáltania: «_italt!_» – míg szomjamat
olthatom. Minden rosszul van téve, a mit más által tétet az ember,
akárhogy rendezi is be. Nem küldenék a kereskedőkhöz, hanem magam mennék
hozzájuk; azért mennék, hogy az embereim össze ne szűrjék a levet velük
előttem, hogy jobban válaszszak és olcsóbban fizessek; azért mennék,
hogy kellemes testgyakorlatot végezzek, hogy lássam kissé, mi történik a
házamon kívül; ez felüdít és néha tanulságos is; végül azért mennék,
hogy menjek, ez is mindig valami. Az unalom a túlságosan ülő életmódból
keletkezik; ha az ember sokat jár, keveset unatkozik. A portás és az
inas rossz tolmácsok, nem szeretném, ha mindig ezek az emberek volnának
köztem és a világ között, zörgő kocsiban sem szeretnék mindig az emberek
között járni, mintha attól félnék, hogy meg találnak szólítani. Annak az
embernek a lovai, a ki a maga lábán szokott járni, mindig kéznél vannak,
ha fáradtak vagy betegek, ő tudja legelőbb és nem fél attól, hogy
odahaza kell maradnia ily ürügy alatt, a mikor a kocsisa jó napot akar
magának csinálni; útközben nem ejti kétségbe száz akadály, sem nem kell
egy helyben maradnia, mikor repülni szeretne. Végül: ha senki sem
szolgál ki bennünket oly jól, mint önmagunk, akkor akár ha hatalmasabbak
vagyunk mint Nagy Sándor és gazdagabbak mint Krözus, csak olyan
szolgálatokat kell másoktól elfogadnunk, a melyeket magunk nem tudunk
elvégezni.

Nem kivánnék palotát lakásul, mert ebben a palotában is csak egy
szobában laknék, a közös helyiség mind senkié és személyzetem minden
szobája ép oly idegen volna nekem, mint a szomszédomé. A keletiek, bár
nagyon élvezetre vágyók, egyszerűen laknak és butorozkodnak. Az életet
utazásnak tekintik, a házukat szállásnak. Ez az álláspont nem igen fog
rajtunk, többi gazdagokon, a kik úgy rendezkedünk be, mintha örökké
élnénk, nekem azonban más volna az álláspontom, a mely ugyanarra az
eredményre vezetne. Az én szememben úgy tünnék fel, hogyha oly nagy
készülettel rendezkedem be egy helyen, ez olyan volna, mintha száműzném
magamat minden más helyről és úgyszólván bebörtönözném magamat
palotámba. Elég szép palota a világ, nem minden a gazdagé-e, ha élvezni
akarja? _Ubi bene, ibi patria_, ez az ő jelszava; az ő házi tűzhelye
azok a helyek, a hol a pénz mindenre képes, az ő hazája mindenütt van, a
hova pénzes szekrénye át tud jutni, mint a hogy Fülöp magáénak tekintett
minden olyan várat, a melybe egy pénzzel megrakott öszvér bele tudott
jutni.[121] Miért vegyem körül magamat falakkal és kapukkal, mintha
sohasem akarnék belőlük kimenni? Ha járványos betegség, háború, lázadás
elkerget egy helyről, megyek egy másikra és szállásom már előttem
odaérkezett. Miért vesződjem vele, hogy magam csináljak magamnak
szállást, holott építenek a számomra mindenütt a világon? Mikor az élet
úgy sürget, mért készítsek magamnak annyira előre élvezeteket, melyeket
már mától fogva megtalálhatok? Az ember nem szerezhet magának kellemes
sorsot, ha folytonosan ellentétbe helyezkedik önmagával. Így vetette
szemére Empedokles az agrigentumiaknak, hogy úgy egymásra halmozzák az
élvezeteket, mintha csak egy élni való napjuk volna és hogy úgy
építenek, mintha sohasem kellene meghalniok.[122]

Egyébiránt mire való nekem oly terjedelmes lakás, mikor olyan kevesem
van, a mivel benépesíthetem és még kevesebbem, a mivel betölthetem?
Butoraim egyszerűek, mint az ízlésem, nem volna sem képtáram, sem
könyvtáram, különösen ha szeretnék utazni és értenék a képekhez, akkor
tudnám, hogy az ilyen gyűjtemények sohasem teljesek és hogy annak
hiánya, a mi nincs meg benne, több bánatot okoz, mintha semmije sem
volna az embernek. Ebben a bőség teszi a nyomorúságot; nincs az a
gyűjtő, a ki ezt ne érezte volna. Ha az ember ért hozzá, ne gyűjtsön:
nincs az embernek mutogatni való gyűjteménye, ha hasznát tudja venni
magamaga számára.

A játék nem gazdag embernek való szórakozás, hanem foglalkozás nélküli
emberek menedéke, holott nekem az élvezeteim sokkal több dolgot adnának,
semhogy volna annyi elvesztegetni való időm. Egyáltalán nem játszom,
magányos és szegény ember létemre, legfeljebb néha sakkot, pedig már ez
is sok. Ha gazdag volnék, még kevesebbet játszanék és csakis kicsiny
téttel, hogy se ne lássak elégedetleneket, sem magam az ne legyek. A
játék érdeke a melynek a gazdagnál nincs indító oka, csakis rosszul
berendezett szellemben válhatik szenvedélylyé. A nyereség, melyet a
gazdag ember a játékban szerezhet, rá nézve mindig kevésbbé érezhető,
mint a veszteség és mivel a mérsékelt játékok berendezése, a mely idő
folyamán fölemészti a nyereséget, azt véleményezi, hogy általában véve
inkább vesztességgel, mint nyereséggel végződnek, helyes okoskodás
mellett nem lehet valami nagy élvezetet találni olyan szórakozásban, a
melyben mindennemű koczkázat az ember ellen szól. A ki a szerencse
kedvezésével táplálja hiúságát, keresheti ezt sokkal kecsegtetőbb
alkalmakon és ezek a kedvezések nem nyilvánulnak kevésbbé a legkisebb
játékban, mint a legnagyobban. A játék kedvelése a kapzsiság és az
unalom gyümölcse csak üres szellemben és szívben ver gyökeret és én azt
hiszem, bennem van elég érzés és ismeret arra, hogy ellehessek ilyen
potlószer nélkül. Gondolkodó embereket ritkán látni, hogy valami nagy
kedvüket találnák a játékban, a mely a gondolkodás szokását megzavarja
vagy meddő kombinácziókra fordítja; a tudomány által előidézett hasznok
egyike, talán az egyetlen is, hogy kissé tompítja ezt a szennyes
szenvedélyt; inkább abban gyakorolják magukat, hogy bizonyítsák a játék
hasznosságát, mint hogy ráadják magukat. Én a magam részéről a játékosok
között küzdenék ellene és nagyobb élvezetem telnék benne, hogy
gúnyolódjam rajtuk, mikor veszteni látom őket, minthogy elnyerjem a
pénzüket.

Ugyanaz lennék magánéletemben, mint a világgal való érintkezésemben. Azt
akarnám, hogy a vagyonom mindenütt jóllétet terjeszszen és sohasem
éreztessen egyenlőtlenséget. Az öltözék cziczomája ezerféle tekintetben
kényelmetlen. Hogy megőrizzem az emberek közt minden lehető
függetlenségemet, oly módon szeretnék öltözve lenni, hogy bármily rangú
körben helyemen való lehessek és hogy ne tünjek fel egyikben sem; hogy
affektálás nélkül, külsőm minden változtatása nélkül a nép közé való
legyek a kurtakocsmában és beváljak Palais Royal társaságában is.
Ezáltal jobban ura volnék magaviseletemnek és módomba ejteném mindig az
összes társadalmi osztályok élvezeteit. Mondják, vannak nők, a kik
bezárják ajtajukat himzett ruhaújjak előtt és csakis csipkébe öltözött
embereket fogadnak; én tehát másutt tölteném az időmet; ha azonban ezek
a nők fiatalok és csinosak, néha fölvehetném a csipkét is, hogy legalább
az éjszakát náluk töltsem.

Társaságom egyedüli köteléke a kölcsönös ragaszkodás, az ízlések
egyezése, a jellemek megfelelő volta; mint ember adnám át magamat neki,
nem mint gazdag és sohasem tűrném, hogy a varázsát megmérgezze az érdek.
Ha bőségem meghagyna bennem valami humanitást, messzire kiterjeszteném
szolgálataimat és jótéteményeimet, de társaságot szeretnék magam körül
látni, nem pedig udvart, barátokat, nem pedig pártfogoltakat; nem
patronusa lennék vendégeimnek, hanem házigazdája. A függetlenség és az
egyenlőség meghagyná összeköttetéseimben a jóakarat minden tisztaságát
és a hova a kötelesség és az érdek semmikor sem hatolna be, ott egyedül
a szórakozás és a barátság volna a törvény.

Az ember nem vásárolja sem barátját, sem szeretőjét. Könnyű nőket
szerezni pénzért, de az arra való, hogy egyiknek se legyen az ember a
kedvese. A szerelem nem hogy vásárolható volna, hanem a pénz
csalhatatlanul megöli. A ki fizet, az lehet a legszeretetreméltóbb
ember: már csak azért is, mert fizet, nem szerethetik sokáig. Csakhamar
más valaki számára fog fizetni, vagyis inkább ezt a más valakit fizetik
meg az ő pénzével. Ebben a kettős kötelékben, melyet az érdek alkot, a
szerelem, becsület, igazi élvezet nélküli tobzódásban a kapzsi, hűtlen
és nyomorult nő, a kivel az a hitvány ember, a ki ép úgy pénzt kap tőle
mint ő, úgy bánik, mint a hogy ő bánik azzal az ostobával, a ki őt
fizeti, mindkettővel kiegyenlítette a számláját. Kellemes dolog volna
bőkezűnek lenni az iránt, a kit szeret az ember, ha ez nem jelentene
vásárt. Én csak egy módját tudom annak, hogy ezt a hajlamot kielégítsük
kedvesünkkel szemben a szerelem megmérgezése nélkül; ha mindenünket neki
adnók s aztán ő tartana el bennünket. Csak az a kérdés, hol az az
asszony, a kivel szemben az az eljárás nem eszeveszettség.

A ki azt mondta: «Lais enyém a nélkül, hogy én az övé lennék», értelem
nélküli szót mondott. Az a bírás, a mely nem kölcsönös, nem ér semmit;
ezzel legfeljebb a nemet zárhatjuk, de nem az egyént. A hol pedig nincs
meg a szerelemben az erkölcs, minek csinálnánk nagy dolgot a többiből?
Semmit sem könnyebb megtalálni. Ebben a tekintetben az öszvérhajcsár
közelebb van a boldogsághoz, mint a milliomos.

Oh, ha eléggé ki lehetne nyomozni a bűn következetlenségeit, mennyire
messze találnók számításától, még ha elérné is, a mit akart! Miért ez a
barbár mohóság az ártatlanság megrontására, hogy az ember áldozatot
csináljon magának egy fiatal lényből, melyet védelmezni kellett volna és
hogy ezzel az első lépéssel kikerülhetetlenül belerántsuk a nyomoruság
örvényébe, a melyből csak a halál fogja kiszabadítani? Brutalitás,
hiúság, butaság, tévelygés és semmi több. Még ez a gyönyör sem a
természet szerint való, hanem a képzelődés szerint való és pedig a
leghitványabb képzelődés szerint való, miután az önmaga megvetéséből
folyik. A ki az utolsó embernek érzi magát, az fél a másokkal való
összehasonlítástól és első akar lenni, hogy kevésbbé gyűlöletes legyen.
Nézzétek meg, vajjon azok, a kik legjobban vágynak erre az
inyenczfalatra, a szeretetreméltó, tetszetős, fiatal emberek-e, a kiknek
inkább meg lehetne bocsátani, ha válogatósak? Nem, a kinek szép a
külseje, vannak előnyei és érzései, az nem igen fél szeretője
tapasztaltságától, illő bizalommal mondja neki: «Te ismered a
gyönyöröket, nem baj; az én szivem olyan gyönyöröket igér neked, a
milyeneket sohasem ismertél.»

De a kicsapongáshoz szokott vén szatir, a kiben nincs semmi megnyerő,
semmi kimélet, semmi tekintet, semmiféle becsületesség, a ki képtelen és
méltatlan arra, hogy tessék bármely oly nőnek is, a kinek van fogalma a
szeretetreméltóságról, azt hiszi, mindezt kipótolhatja a fiatal szűznél
azzal, hogy megelőzi a meggondolást gyorsasággal és elsőül izgatja fel
érzékeit. Utolsó reménye, hogy az ujdonság ingerével kelt tetszést;
tagadhatatlanul ebben van ennek a szeszélynek titkos indító oka; de
téved, az irtózás, melyet kelt, semmivel sem kevésbbé természetes, mint
azok a vágyak, melyeket fel akarna ingerelni. Csalódik bolond
várakozásában is; magának a természetnek gondja van rá, hogy
visszaszerezze jogait; minden nő, a ki eladja magát, már odaadta magát
és mivel olyannak adta oda magát, a ki tetszik neki, megteszi azt az
összehasonlítást, melytől az illető fél. Képzelt gyönyört vásárol tehát
és semmivel sem irtóznak tőle kevésbbé.

A magam részéről, bárhogy megváltoznék is, ha gazdag lennék, van egy
pont, a melyben sohasem változnék meg. Ha nem maradna bennem sem
erkölcs, sem erény, megmaradna legalább valami kedvtelés, valami értelem
és valami finomság és ez megóvna attól, hogy vagyonomat bolond módra
agyrémek után való szaladgálásra pocsékoljam, hogy erszényemet és
életemet arra pazaroljam, hogy megcsalassam és kinevettessem magamat
gyermekek által. Ha fiatal volnék, a fiatalság gyönyöreit keresném és
ezeket akarván minden kéjükkel, nem mint gazdag ember keresném őket. Ha
az maradnék, a mi vagyok, máskép állna a dolog, okosan a korom
gyönyöreire szorítanám magamat; azokat a kedvteléseket űzném, a melyeket
élvezni tudok és elfojtanám azokat, melyek csak szenvedésemre válnának.
Nem tenném ki deres szakállamat a fiatal leányok megvető csúfolódásának,
nem tudnám elviselni, hogy ízetlen kedveskedéseim megundorítsák őket,
hogy a saját költségemen a legnevetségesebb elbeszélések anyagát
szolgáltassam nekik és hogy el kelljen képzelnem, mint írják le a vén
majom hitvány élvezeteit, boszúból azért, hogy elviselték őket. Ha a
rosszul leküzdött megszokás régi vágyaimat szükségekké változtatta
volna, talán kielégíteném őket, de szégyenkezve, de pirulva önmagam
miatt. Elválasztanám a szenvedélyt a szükséglettől és lehető legjobban
rendezkedném be és ehhez ragaszkodnám: nem csinálnék gyöngeségemből
foglalkozást és mindenek felett nem akarnám, hogy egynél több tanú is
legyen rá. Az emberi életnek vannak más örömei, ha ezek elhagyják az
embert; ha hiú módon azok után futunk, a melyek eltünnek, akkor
megfosztjuk magunkat azoktól is, a melyek megmaradtak nekünk.
Változtassuk kedvteléseinket éveink szerint, ne téveszszük össze sem az
életkorokat, sem az évszakokat: legyen az ember minden időben önmaga és
ne szálljon harczba a természettel. Az ilyen hiábavaló erőlködés felőrli
az életet és nem engedi, hogy felhasználjuk.

A nép nem igen unatkozik, élete tevékeny, ha szórakozásai nem
változatosak is, de ritkák, sok fáradságos nap teszi rá nézve izletessé
a néhány ünneplő napot. A hosszú munkák és rövid szabadidők váltakozása
helyettesíti nála az élvezetek füszerességét. A mi a gazdagokat illeti,
ezeknek nagy ostora az unalom, annyi nagy költséggel felhalmozott
szórakozás közepett, annyi tetszésükre összesereglő ember közt
megemészti és megöli őket az unalom; azzal töltik az életüket, hogy
menekülnek tőle és hogy utóléri őket; elviselhetetlen súlya rájuk
nehezedik; különösen a nőket, a kik nem tudják sem elfoglalni magukat,
sem mulatni nem tudnak, emészti az unalom idegesség neve alatt,
borzasztó betegséggé válik rájuk nézve, a mely néha elveszi eszüket és
végül életüket. Én a magam részéről nem ismerek borzasztóbb sorsot, mint
egy csinos párisi nő sorsa, a kedves kis gavallér sorsa után, a ki ehhez
a nőhöz ragaszkodik s maga is tétlen asszonynyá válik s így kétszeresen
eltávolodik a maga helyzetétől és a kit a hiúsága, hogy a nők körül
szerencsés ember hirébe kerüljön, arra kényszerit, hogy elviselje a
legszomorúbb napok ürességét, a melyeket emberi teremtmény valaha
elviselt.

Az illedelem, a divat, szokások, melyek a luxusból és a finom tónusból
származnak, a legkietlenebb egyhanguságba szorítják az élet folyását. Az
élvezet, melyet mások szemeláttára akarnak élvezni, el van veszve
mindenki számára: nem élvezzük sem azok számára, sem a magunk
számára.[123] A nevetségesség, melytől az általános előitélet legjobban
fél, mindig vele van, hogy zsarnoka legyen és megbüntesse. Az ember
csakis bizonyos meghatározott formák által válik nevetségessé; a ki
váltogatni tudja helyzeteit és élvezeteit, ma eltörli a tegnapi
benyomást, semmivé válik az emberek emlékezetében, de élvez, mert
teljesen önmaga minden órában és minden dologban. Az én egyedül állandó
formám ez lenne: bármely helyzetben csak ezzel a helyzettel magával
foglalkoznék és minden napot önmagában vennék, mintegy függetlenül a
tegnaptól és a holnaptól. A mint a nép fia lennék a nép fiai közt,
falusi ember lennék a falusi emberek közt és ha a mezei gazdálkodásról
beszélnék, nem gúnyolódnék rajtam a paraszt. Nem építenék magamnak
várost a falun, sem nem raknám vidéki házam elé a Tuileriákat. Valami
kellemes, árnyas domboldal lejtőjén volna egy kis falusi házam, fehér
ház zöld ablakvédőkkel és bár a zsuppfödél minden évszakban a legjobb,
pompázó módon előnyt adnék nem a komor palának, hanem a cserépnek, mert
csinosabb és derültebb, mint a zsupp, mert az én hazámban sohasem födik
a házakat máskép s így ez emlékeztetne kissé ifjúságom boldog idejére.
Udvarúl baromfiudvart tartanék és istállóúl nehány tehénre való
istállót, hogy legyen tejem, a mit nagyon szeretek. Volna zöldséges
kertem és park helyett egy csinos csalitosom, a milyenről alább lesz
szó. A gyümölcs rendelkezésére volna bízva a sétálóknak, nem tartaná
számon s nem szedné össze a kertészem, fösvény pompám nem tárna ki a
szemek elé nagyszerű fasorokat, a melyekhez alig mer az ember hozzáérni.
Ez a kis pazarság kevésbe kerűlne, mert menedékhelyemet valami távoli
tartományban keresném, a hol kevés pénzt és sok gyümölcsöt lát az ember
és a hol a bőség és szegénység uralkodik.

Itt inkább válogatott, mint nagyszámú társaságot gyűjtenék össze jó
barátokból, a kik szeretik az élvezetet és értenek hozzá, nőkből, a kik
fel tudnak kelni karosszékükből és részt tudnak venni a mezei játékokban
s néha a csipkeorsó és a kártya helyett kezükbe veszik a
horgászózsinórt, a lépvesszőt, az aratónők tarlóját és a vinczellérek
kosarát. Itt el volna feledve a város minden szokása és falusiakká válva
a falun, egész tömeg különféle mulatságra adnók magunkat, melyek minden
este megnehezítenék a választást a másnapra vonatkozólag. A
testgyakorlat és a tevékeny élet megújítaná gyomrunkat és az izlésünket.
Minden étkezésünk lakoma volna, a melyben a bőség kedvesebb volna, mint
a választékosság. A vidámság, a mezei munkák, a bohó játékok, a világ
legelső szakácsai és a finom inyenczségek bizony nevetségesek azoknak az
embereknek, a kik napkelte óta talpon vannak. A felszolgálás ép oly
kevéssé volna kimért, mint elegáns; ebédlő terem volna mindenütt, a
kertben, a csónakban, egy fa alatt, néha messze egy élőforrás mellett,
zöldelő friss füvön, bükkfák és mogyoróbokrok alatt; a víg vendégek
hosszú sora vinné énekelve a lakoma készletét; a gyep volna az asztal és
szék, a forrás széle szolgálna tálaló asztalul, a csemege pedig a fákon
csüngne; a fogások minden rend nélkül következnének, az étvágy
fölmentene minden czeremónia alól, mindenki nyiltan önmagát tolná
előtérbe a többi előtt s nem bánná, ha a többiek ép úgy előtérbe tolnák
magukat előtte; ebből a szivélyes és mértéktartó fesztelenségből
durvaság, képmutatás, kényszer nélkül százszorta kedvesebb, tréfás
czivakodás támadna, mint az udvariaskodás, alkalmasabb arra, hogy
összefűzze a szíveket.

Nem volna tolakodó inas, a ki kilesi beszédünket, halkan kritizálná
magunkviseletét, mohó szemmel számlálná falatainkat, azzal mulatna, hogy
megváratna minket az itallal és morogna a túlságos hosszas ebéd miatt.
Magunk lennénk a magunk szolgái, hogy a magunk gazdái lehessünk,
mindenkit kiszolgálna mindenki; az idő telnék, hogy észre se vennők, a
lakoma pihenés volna és addig tartana, a míg a nap heve. Ha valami
munkájához visszatérő paraszt menne el mellettünk, szerszámaival a
vállán, felvidítanám a szívét néhány jó szóval, egy-két pohár jó borral,
melytől vidámabban viselné nyomorúságát és én is megtalálnám az
élvezetemet, hogy belsőleg kissé felindulnék és titokban ezt mondanám
magamban: Még ember vagyok.

Ha a község lakosait valami mezei ünnep csődítené össze, az elsők között
jelennék meg csapatommal, ha szomszédomban házasságot köthetnének,
melyeket jobban megáld az ég, mint a városiakat, akkor tudnák, hogy én
szeretem az örömöt és meghívnának. Vinnék ezeknek a derék embereknek
néhány ajándékot, egyszerűt, mint ők, a melyek hozzájárulnának az
ünnephez és viszonzásul megbecsülhetetlen jókat kapnék, a hozzám
hasonlók előtt oly kevéssé ismert jókat: a nyiltságot és az igazi
örömöt. Vigan vacsoráznék hosszú asztaluk végén; karban velük dalolnék
valami régi falusi éneket és örömestebb tánczolnék a fészerükben, mint
az operai bálon.

Mindeddig minden pompásan megy, mondják. De a vadászat? Falusi élet az,
vadászat nélkül? Értem, csak tanyát akartam és ebben nincs igazam.
Föltételezem, hogy gazdag vagyok, kizárólagos élvezetekre, romboló
élvezetekre van szükségem; az egészen más dolog. Szükségem van
földbirtokra, erdőre, vadőrökre, csőszökre, földesúri jogokra, különösen
pedig tömjénre és szentelt vízre.

Nagyon jól van. De ennek a birtoknak lesznek jogaikra féltékeny
szomszédai, a kik vágyakoznak bitorolni mások jogait, a csőszeink
összeczivakodnak és talán a gazdáik is; ebből viszálykodások, panaszok,
gyűlölködések s mindenesetre pörök keletkeznek; ez már nem nagyon
kellemes. A bérlőim nem látják szivesen, hogy földjeiken az én nyulaim
és veteményeikben az én vadkanaim garázdálkodnak; mindegyik, ha már nem
meri megölni az ellenséget, a mely elpusztítja munkája gyümölcsét,
legalább el szeretné kergetni mezejéről; miután a napot földjeik
művelésével töltötték, az éjszakát őrzésükkel kellene tölteniök;
volnának kutyáik, dobjaik, tülkeik, csengőik; mindezzel a zenebonával
megzavarnák álmomat. Akaratom ellenére ezeknek a szegény embereknek a
nyomorára gondolnék és nem tudnám megállni, hogy ne tegyek magamnak
szemrehányást miatta. Ha herczegi dicsőségben volna részem, mindez nem
igen érintene, de nekem parvenünek, újdonsült gazdagnak, még kissé
polgárias szivem van.

Ez még nem minden; a vad bősége kisértetbe ejtené a vadászokat,
minduntalan vadorzókat kellene büntetnem; szükségem lenne börtönökre,
börtönőrökre, lövészekre és gályákra; ezt mind elég kegyetlen dolognak
tartom. Ezeknek a szerencsétleneknek a feleségei megostromolnák a
kapumat és kellemetlenkednének síránkozásukkal; vagy el kellene őket
kergetni, vagy meg kellene őket verni. A szegény emberek, a kik nem
orvvadászkodtak és kiknek a vadaim elpusztitanák a vetését, szintén
eljönnének panaszkodni; amazok azért kapnának büntetést, mert megölték a
vadat, emezek tönkremennének, mert kimélték. Micsoda keserves
alternativa! Mindenfelől csak a nyomort látnám és csak nyögést hallanék;
ez azt hiszem, nagyon megzavarhatja az élvezetet, a mely a foglyok és
nyulak tömeges gyilkolásában rejlik.

Ha el akarod tüntetni az élvezetekkel járó kellemetlenségeket, ne engedd
őket kizárólagossá válni; mennél többet hagysz meg közösnek az
emberekkel, annál tisztábban fogsz mindig élvezni. Mindabból tehát, a
mit tegnap mondtam, nem tennék semmit, hanem a nélkül, hogy változtatnék
kedvteléseimen, azokat, a melyeket magamnak szánok, kevesebb költséggel
követhetném. Mezei tartózkodási helyemet olyan országban ütném fel, a
hol a vadászat szabadjára áll mindenkinek és a hol meg lehetne a
zavartalan élvezetem. A vad ritkább lenne, de több ügyesség kellene
megkereséséhez és több élvezet volna megtalálásában. Emlékszem a
szívdobogásra, melyet apám érzett az első fogoly röptére és az
örömujjongásra, a melylyel megtalálta a nyulat, a melyet egész nap
keresett. Igen, azt állítom, hogy mikor egyedül a kutyájával,
fölszerelve puskával, vadásztáskájával, lőportartójával és kicsiny
zsákmányával este hazatért, a fáradtságtól elcsigázva és tüskéktől
összetépve, jobban meg volt a napjával elégedve, mint a ti összes
divatos vadászaitok, a kik jó lovon, húsz töltött fegyvertől kisérve,
csak váltogatják a puskát, lődöznek és gyilkolnak maguk körül,
hozzáértés nélkül, dicsőség nélkül és csaknem mozgás nélkül. Az élvezet
tehát nem kisebb és a vele járó kellemetlenség elmarad, ha az embernek
nincs sem őrizni való birtoka, sem megbüntetni való orvvadásza, sem
kínozni való szegény embere; ez elég ok arra, hogy inkább így tegyünk.
Bármit tesz az ember, nem lehet vég nélkül kínozni az embereket a
nélkül, hogy az illetőnek valami baja ne essék és a nép folytonos átkai
előbb-utóbb keserűvé teszik a vadászzsákmányt.

Még egyszer mondom: a kizárólagos élvezetek az élvezet halála. Az igazi
élvezetek azok, a melyekben az ember osztozik a néppel; a melyekben
egyedül akar részesedni, azok nem az övéi. Ha a falak, melyeket parkom
körül emelek, hamar klastrommá teszik számomra a parkot, nem tettem nagy
költség árán egyebet, mint hogy megfosztottam magamat a séta
élvezetétől, tehát kénytelen vagyok ezt a távolban keresni. A tulajdon
démona megfertőztet mindent, a mihez hozzáér. A gazdag mindenütt úr akar
lenni, holott csak ott érzi jól magát, a hol nem az; kénytelen mindig
menekülni önmaga elől. A magam részéről ebben a tekintetben
gazdagságomban is azt tenném, a mit szegénységemben tettem. Most
gazdagabb vagyok a mások vagyonából, mint a milyen a magaméból lehetnék,
magamévá teszek mindent, a mire kedvem van, a szomszédságomban; nincs
nálamnál elhatározottabb hódító; bitorlom még a fejedelmek jogait;
megkülönböztetés nélkül magamnak tulajdonítok minden nyílt területet, a
mely tetszik nekem; neveket adok nekik, az egyiket parkommá teszem, a
másikat teraszszommá és a gazdájuk vagyok, ettől a pillanattól fogva
büntetlenül sétálok bennük s gyakran visszatérek beléjük, hogy
megőrizzem tulajdonjogomat, úgy használom a talajt, a hogy akarom azzal,
hogy rajta járok és sohasem fognak meggyőzni róla, hogy a telek névleges
gazdája több hasznát veszi a pénznek, melyet húz utána, mint én a
területnek. Ha árkokkal, kerítésekkel akarnak boszantani, nem sokat
bánom, a vállamra veszem a parkomat és leteszem másvalahol; a környéken
van elég hely a számára és sokáig fosztogathatom a szomszédaimat a
nélkül, hogy elveszteném menedékhelyemet.

Ime, egy kis kisérlet a jó ízlésre, a kellemes időtöltés kiválasztására;
ilyen szellemben lehet élvezetet találni benne; a többi mind illuzió,
nagyrész ostoba hiúság. A ki eltávolodik ezektől a szabályoktól, bármi
gazdag lehet, a pénzeért csak szemetet kap és nem ismeri meg soha az
élet értékét.

Kétségkívül azt fogják ellenem vetni, hogy ilyen élvezetek módjában
vannak minden embernek és hogy élvezetükhöz nem kell gazdagnak lenni.
Épen ez az, a mihez el akarok jutni. Az embernek van élvezete, ha
akarja, hogy legyen; csak a képzelődés tesz mindent nehézzé, mert elűzi
előlünk a boldogságot és százszor könnyebb boldognak lenni, mint annak
látszani. Az ízléses és igazán élnivágyó ember nem tud mihez fogni a
gazdagsággal; elég neki, ha szabad és önmaga ura. A ki jó egészségnek
örvend és megvan mindene, a mi szükséges, elég gazdag, ha kitépi a
szívéből a képzelődés javait; ez a Horatius _aurea mediocritas_-a.
Pénzeszsákok, keressetek tehát valami más alkalmazást gazdagságotoknak,
mert az élvezet szempontjából nem ér semmit. Emil mindezt nem fogja
jobban tudni, mint én, de tisztább lévén a szíve, még jobban fogja
érezni és minden tapasztalata a világban csak meg fogja ebben erősíteni.

Mindig így töltve időnket, mindig keressük Zsófiát és nem találjuk meg.
Fontos volt, hogy ne akadjunk rá olyan hamar, tehát ott kerestük, a hol
biztos voltam benne, hogy nincs jelen.[124]

Végre már sürgőssé válik az ügy, ideje igazán keresni, hogy ne csináljon
magának egyet, a kit Zsófiának tekint, hogy aztán későn lássa be
tévedését. Isten veled tehát, Páris, híres város, a zaj, a füst, a sár
városa, a hol a nők nem hisznek a becsületben, sem a férfiak az
erényben. Isten veled Páris, a szerelmet, a boldogságot, az
ártatlanságot keressük, soha sem lehetünk elég távol tőled.




ÖTÖDIK KÖNYV.

Eljutottunk tehát az ifjúság utolsó tényéhez, de még nem vagyunk a
megoldásnál.

Nem jó dolog, hogy az ember egyedül legyen. Emil már férfi; társnőt
ígértünk neki s kell is, hogy adjunk neki társnőt. Ez a társnő Zsófia.
Hova való? Hol találjuk meg? Hogy megtalálhassuk, ismernünk kell. Ha
előbb tudjuk, hogy ki ő, jobban meg fogjuk tudni ítélni a helyeket,
melyeken lakik és ha megtaláltuk is, még mindig nincs minden elintézve.
_Miután a fiatal nemes gyermek_, – mondja Locke – _kész a házasságra,
ideje, hogy hölgye mellett hagyjuk_. Ezzel fejezi be munkáját. A magam
részéről, nem lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy nemes embert
neveljek, óvakodni fogok Locket ebben utánozni.


ZSÓFIA VAGY A NŐ.

Zsófiának úgy kell nőnek lennie, a hogy Emil férfi, azaz meg kell benne
lenni mindannak, a mi faja és neme természetének megfelel, hogy
betölthesse helyét a fizikai és erkölcsi világban. Kezdjük tehát az ő
neme s a miénk egyezéseinek és különbségeinek vizsgálatán.

Mindenben, a mi nem a nemet illeti, a nő ember: ugyanazok a szervei,
ugyanazok a szükségletei, ugyanazok a képességei; a gépezet ugyanazon
mód szerint van megszerkesztve, egyes részei ugyanazok, működésük is
ugyanaz, alakja hasonló és bármiféle szempontból tekintjük is, csak egy
s más tekintetben különböznek egymástól.

A mi a nemet illeti, ebben a férfi és nő között mindenütt vannak
megegyezések és vannak különbségek: összehasonlításuk azért jár
nehézséggel, mert nehéz meghatározni az egyiknek s a másiknak
szervezetében azt, a mi a nemre tartozik s a mi nem. Az összehasonlító
anatómia, sőt az egyszerű szemlélet útján is találunk köztük bizonyos
általános különbségeket, melyek látszólag nem tartoznak a nemre, holott
mégis reá tartoznak, de olyan kapcsolatok révén, melyeket nem bírunk
észrevenni; nem tudjuk, meddig terjedhetnek ezek a kapcsolatok; az
egyedüli dolog, a melyet biztosan tudunk, az, hogy a mi megegyezés van
bennük, az a faj dolga, a mi pedig különbözés, az a nem dolga. Ez alatt
a kettős szempont alatt annyi megegyezést és annyi ellenkezést találunk
bennük, hogy talán a természet csodáinak egyike, hogy két ily hasonló
lényt tudott alkotni, egyúttal ennyire különbözőknek alkotva őket.

Ezek a megegyezések és ezek a különbségek befolyással kell, hogy
legyenek az erkölcsi alkatra; ez a következtetés észszerű, megfelel a
tapasztalatnak és feltárja a nemek elsőbbségéről vagy egyenlőségéről
szóló viták hiábavalóságát; mintha a két nem mindegyike a maga
sajátságos rendeltetése szerint haladva a természet czéljai felé, nem
volna ebben tökéletesebb, mint ha jobban hasonlítana a másikhoz. Abban,
a mi bennük közös, egyenlők, abban, a mi bennük különböző, nem
hasonlíthatók össze. A tökéletes nő és a tökéletes férfi szellemben nem
szabad, hogy jobban hasonlítsanak egymáshoz, mint arczban; a
tökéletesség nem tud sem többet, sem kevesebbet magába foglalni.

A nemek egyesülésében mindegyik fél egyformán járul hozzá a közös
czélhoz, de nem egyforma módon. Ebből a különbözőségből születik meg az
első megállapítható különbség az egyiknek is, a másiknak is az erkölcsi
viszonylataiban. Az egyiknek aktívnak és erősnek kell lennie, a másiknak
passzívnak és gyöngének; szükségkép úgy kell lennie, hogy az egyik
akarjon és kérjen, a másiktól elegendő, hogy kissé ellenálljon.

Ha ez az elv megáll, az következik belőle, hogy a nő egyenesen arra
való, hogy a férfinak tessék. Hogy a férfi is tessék a maga részéről a
nőnek, az kevésbbé közvetlen szükség: az ő érdeme a hatalmában van; ő
épen az által tetszik, hogy erős. Ez nem a szerelem törvénye,
megengedem, hanem a természet törvénye, a mely előbbrevaló a
szereleménél.

Ha a nő arra van alkotva, hogy tessék és leigáztassek, kellemessé kell
magát tennie a férfi előtt, a helyett, hogy kihívja őt: az ő ereje
bájaiban van, ezek által kell a férfit kényszerítenie, hogy megtalálja
és használja erejét. A legbiztosabb módja az erő fölélesztésének, ha
szükségessé teszik az ellenállás által. Akkor hozzájárul az önszeretet a
vágyhoz és az egyik triumfál azon a diadalon, melyet a másik kivívatott
vele. Innen születik meg a támadás és a védelem, az egyik nem merészsége
s a másik félénksége, végül a szerénység és szemérem, melylyel a
természet felruházta a gyöngét, hogy alávesse magának az erőset.

Kicsoda gondolná azt, hogy a természet az egyiknek is, a másiknak is
egyaránt ugyanazokat a kezdő lépéseket írja elő és hogy az elsőnek, a
kiben a vágy fölkél, egyúttal az elsőnek is kell lennie, a ki a vágyat
kinyilvánítja? Mily sajátságos félszegsége az ítéletnek! Mikor a
vállalatnak oly különböző következményei vannak a két nemre nézve,
természetes-e, hogy mindkettő ugyanazzal a merészséggel szánja rá magát?
Hogy lehet nem venni észre, hogy ekkora különbség mellett a közös
kezdésben, ha az egyikre nem róná rá a tartózkodás azt a mérsékletet,
melyet a másikra a természet ráró, hamarosan mindkettőnek romlása lenne
belőle és hogy az emberi nem épen azok által az eszközök által pusztulna
el, melyek fentartására vannak rendeltetve? Tekintve, hogy a nők mily
könnyen tudják fölingerelni a férfiak érzékeit és szívük mélyében a
csaknem kialudt tűz maradványait fellobbantani: ha volna olyan
szerencsétlen éghajlat a világon, a hol a filozófia bevezette volna azt
a szokást, különösen a meleg éghajlatú országokban, a hol több nő
születik, mint férfi, a férfiak a nők zsarnoksága alá jutva, végül
áldozatul esnének nekik és valamennyien halál fiai lennének a nélkül,
hogy egyáltalán védekezni tudnának.

Mi következik abból, hogy a nőstény állatokban nincs meg ez a szemérem?
Megvan-e bennük, mint a nőkben az a korlátlan vágy, a melynek a szemérem
szolgál zabolájául? Náluk a vágy csak a szükséglettel együtt jön meg; ha
a szükséglet ki van elégítve, megszűnik a vágy, többé nem tettetésből,
hanem igazán eltaszítják maguktól a hímet:[125] teljesen ellenkezőjét
teszik, a mit Augustus leánya tett: nem vesznek fel többé utast, mikor a
hajónak megvan már a rakománya. De még mikor szabadok is, a megadás
pillanatai rövidek és hamar múlók náluk; az ösztön hajtja és az ösztön
türtőzteti őket. Mivel lehetne pótolni ezt a negativ ösztönt a nőknél,
ha megfosztanók őket a szeméremtől? Megvárni, a míg nem törődnek többé a
férfiakkal, annyit tesz, mint megvárni, a míg nem lesznek valók semmire.

A legfőbb lény mindenben ki akarta tüntetni az emberi nemet, megadva az
embernek a korlátlan hajlandóságot, megadja neki egyúttal a törvényt is,
mely ezt szabályozza, hogy szabad legyen és önmaga uralkodjék magán;
kiszolgáltatva őt a korlátlan szenvedélyeknek, csakhogy a
szenvedélyekhez hozzáfűzi az észt, hogy uralkodjék fölöttük;
kiszolgáltatva a nőt a határtalan vágyaknak, ezekhez a vágyakhoz
hozzáfűzi a szemérmet, a mely korlátok közé szorítja őket. Ezenfelül a
tehetségek jó felhasználását még a rögtönös jutalommal is
összekapcsolja, t. i. az élvezetet, a melyet a tisztességes dolgok
szereznek, ha ezeket veszszük cselekedeteink szabályául. Nézetem szerint
mindez fölér az állatok ösztönével.

Akár osztozik tehát az ember nősténye vágyaiban, akár nem, akár akarja
őket kielégíteni, akár nem, mindig visszautasítja és védekezik, de nem
mindig ugyanazzal az erővel és következőleg nem mindig ugyanazzal a
sikerrel. Hogy a támadó győzedelmet arathasson, ahhoz az kell, hogy a
legyőzött engedjen neki vagy parancsolja rá a győzelmet, mert mennyi
ügyes eszköze van arra, hogy a támadót ereje használatára kényszerítse!
Az összes cselekvések legszabadabbika és legédesebbike kizárja a
tényleges erőszakot, ez ellen tiltakozik a természet és a józan ész: a
természet azzal, hogy a gyöngébbiket ellátta annyi erővel, a mennyi az
ellenálláshoz kell, mikor ellent akar állni, a józan ész azzal, hogy a
tényleges erőszak nemcsak a legbrutálisabb minden cselekvés között,
hanem a czéllal leginkább ellenkező is, egyrészt azért, mert a férfi
megizeni vele a háborút társnőjének és felvilágosítja, hogy személyét és
függetlenségét még a támadó élete árán is megvédje, másrészt azért, mert
a nő magamaga a bírája annak az állapotnak, a melyben épen van és a
gyermekeknek nem volna apjuk, ha minden férfi bitorolhatná az apa
jogait.

Ime a nemek alkatának egy harmadik következménye: hogy látszólag az
erősebb az úr, holott a valóságban függ a gyöngébbtől és pedig nem az
üres lovagiasságnál vagy az oltalmazó gőgös nagylelkűségénél fogva,
hanem a természet változhatatlan törvényénél fogva, a mely könnyebbé
téve a nőre nézve a vágyak fölkeltését, mint a férfira nézve
kielégítésüket, ezt függővé teszi, ha tetszik neki, ha nem, amannak
megadó kedvétől és kényszeríti őt, hogy a maga részéről igyekezzék a
nőnek tetszeni, hogy elérhesse, hogy a nő engedje őt erősebbnek lenni.
Épen az a legédesebb a férfi győzelmében, hogy nem tudja, vajjon a
gyöngeség enged-e az ő erejének, vagy hogy akarattal adja-e meg magát és
a nőnek rendes fogása, hogy ez iránt mindig kétségben is hagyja. A nők
szelleme ebben a tekintetben teljesen megfelel alkatuknak: egyáltalán
nem pirulnak gyöngeségük miatt, sőt dicsőségüket találják benne; gyöngéd
izmaik nem tudnak ellentállni, úgy tesznek, mintha nem bírnák el a
legkisebb terhet sem; szégyelnék, ha erősek volnának. Miért van ez?
Nemcsak azért, hogy gyöngédeknek látszassanak, hanem ennél ügyesebb
óvatosságból is; már jó előre gondoskodnak mentségekről és megszerzik a
jogot, hogy szükség esetén gyöngék lehessenek.

A felvilágosodás terjedése bűneink által sokban megváltoztatta nálunk
ebben a tekintetben a régi véleményeket; alig beszélnek már
erőszakosságokról, miután oly kevés szükség van rájuk s az emberek nem
is hinnének bennük;[126] ellenben nagyon gyakoriak az ősi görög és zsidó
régiségben, mert épen ezek a vélemények a természet egyszerűségében
rejlenek és csak a feslettségben való tapasztaltság tudta őket kiirtani.
Ha manapság ritkábban esik szó erőszakról, ez bizony nem attól van, hogy
a férfiak önmegtartóztatóbbak, hanem attól, hogy kevésbbé hiszékenyek és
hogy az a panasz, a mely egykor meggyőzte volna az egyszerű népeket,
manapság csak a gúnyolódók csúfolkodását vonná magára; így tehát jobban
jár az, a ki hallgat. A Deuteronomionban[127] van egy törvény, a mely
szerint a megbecstelenített leányt megbüntették a csábítóval együtt, ha
a bűn a városban követtetett el, ellenben ha a mezőn vagy félreeső
helyeken történt, akkor csak a férfit büntették meg, mert – így mondja a
törvény – _a leány kiáltott, de nem hallotta meg senki_. Ez a jóindulatú
magyarázat megtanította a leányokat, hogy ne engedjék magukat forgalmas
helyeken meglepni.

A vélemények e különbözőségének hatása az erkölcsökre nyilvánvaló. Ennek
műve a modern lovagiasság. A férfiak, tapasztalva, hogy gyönyöreik
jobban függnek a szépnem hajlandóságától, semmint hitték, olyan
kedveskedésekkel szerzik meg maguknak ezt a hajlandóságot, a melyekért
bőséges kárpótlást nyernek.

Ime így vezet át minket észrevétlenül a fizika a morálba és így
születnek meg a nemek durva egyesüléséből lassankint a szerelem
legédesebb törvényei. A nők uralma nem onnan van, mintha a férfiak
akarták volna, hanem mert a természet akarta így: az övék volt már,
mielőtt az övéknek látszott volna. Ugyanaz a Herkules, a ki azt hitte,
hogy erőszakot vett Thespius ötven leányán, végül kénytelen volt fonni
Omphale mellett és az erős Sámson nem volt olyan erős, mint Delila. Ez
az uralom megilleti a nőket és nem is vonható meg tőlük még akkor sem,
ha visszaélnek vele; ha egyáltalán lehetséges volna, hogy elveszszék,
már rég elvesztették volna.

A nemiség következményeit illetőleg nincs a két nem között semmiféle
egyenlőség. A hím csak bizonyos pillanatokban hím, a nőstény egész
életén át mindig nőstény, vagy legalább egész fiatalkorában, minden a
nemére figyelmezteti szüntelenül és hogy ennek funkczióit jól
betölthesse, ennek megfelelő szervezetre van szüksége. Kíméletre van
szüksége a terhesség alatt, pihenésre van szüksége a gyermekágy idején,
elpuhult és ülő életmódra van szüksége, hogy gyermekeit szoptathassa s
hogy nevelhesse őket, szüksége van türelemre, szelídségre, buzgalomra és
szeretetre, a mely nem riad vissza semmitől; ő a kapocs a gyermek és az
apa közt, ő szeretteti meg vele őket és megadja neki a bizalmat, hogy a
magáénak mondja őket. Mennyi gyöngédségre és gondoskodásra van szüksége,
hogy fenntartsa a családot teljes egységében! És végül mindennek nem az
erény, hanem a természetes hajlam dolgának kell lennie: e nélkül az
emberi nem hamarosan kiveszne.

A két nem egymás iránti kötelességeinek szigorúsága nem egyforma, nem is
lehet az. Ha a nő panaszkodik ebben a tekintetben, annak az
egyenlőtlenségnek igazságtalansága miatt, a melyre a férfi kárhoztatja,
akkor nincs igaza; ez az egyenlőtlenség nem emberi intézmény vagy
legalább is nem az előítélet, hanem az ész műve: a kettő közül az, a
kire a természet rábízta zálogul a gyermekeket, felelősséggel tartozik
értük a másiknak. Kétségkívül senkinek sincs megengedve, hogy megszegje
a szavát és minden hűtlen férj, a ki megfosztja nejét szigorú
kötelességeinek egyedüli jutalmától, igazságtalan és barbár ember; de a
hűtlen nő többet tesz: felbomlasztja a családot és eltépi a természet
minden kötelékét; olyan gyermekeket ad a férjének, a kik nem az övéi,
megrabolja a gyermekeket is, az apát is, hűtlenségét hitszegéssel
tetézi. Alig lehet olyan rendellenességet és bűnt elgondolni, a mely nem
származhatnék ebből. Ha van rettentő helyzet a világon, akkor a
szerencsétlen apa helyzete az, a ki nem bízhatva nejében, nem meri
átadni magát szíve legédesebb érzelmeinek, a ki mikor megcsókolja
gyermekét, nem tudja, nem másnak a gyermekét csókolja-e meg,
gyalázatának zálogát, saját gyermekei javainak megrablóját. Mi akkor a
család, ha nem titkos ellenségek társasága, kiket a bűnös asszony
fegyverez fel egymás ellen, arra kényszerítve őket, hogy úgy tegyenek,
mintha szeretnék egymást?

Így tehát nemcsak az a fontos dolog, hogy a nő hű legyen, hanem hogy
annak is tartsa a férje, a hozzátartozók, az egész világ; fontos, hogy
szerény, figyelmes, tartózkodó legyen és hogy megőrizze mások szemében
épúgy, mint a saját lelkiismeretében erényének tanubizonyságát. Végül,
ha megkívánjuk, hogy az apa szeresse gyermekeit, megkívánjuk azt is,
hogy tisztelje anyjukat. Ezek az okok, a melyek a látszatot is a nő
kötelességei közé sorolják és a becsületet és jó hírnevet époly
elengedhetetlenné teszi rája nézve, mint a tisztaságot. Ezekből az
elvekből következik, számbavéve a nemek erkölcsi különbségét, a
kötelesség és az illedelem egy új követelménye, a mely különösképen a
nőknek írja elő, hogy a legaggodalmasabban vigyázzanak magaviseletükre,
modorukra és föllépésükre. Ha csak úgy általánosságban állítjuk, hogy a
két nem egyenlő és egyenlők a kötelességeik is, ez nem egyéb, mint üres
szólamokba veszés, a mely nem mond semmit, a míg a föntebbiekre nem adja
meg a választ.

Nem pompás módja-e az érvelésnek, ha ilyen jól megalapozott, általános
érvényű törvényekre kivételekkel válaszolnak? A nők, mondjátok rá, nem
szülnek mindig gyermekeket? Nem, de sajátképi rendeltetésük az, hogy
szüljenek. Hogyan! Azért, mert van a világon vagy ház, vagy város, a hol
a nők féktelenségben élve, kevés gyermeket szülnek, azt állítjátok, hogy
az a rendeltetésük, hogy keveset szüljenek? És mi lenne városaitokból,
ha a távoli vidék, a hol a nők egyszerűbben és tisztábban élnek, nem
pótolná ki hölgyeitek meddőségét? Hány helyen megy nem elég termékeny
számba az a nő, a ki csak négy-öt gyermeket szült?[128] Végül mi
fontossága van annak, hogy ez vagy az a nő kevés gyermeket szül? Ezzel
kevésbbé lesz hivatása a nőnek, hogy anya legyen? És a természetnek és
az erkölcsnek nem kell-e erről általános érvényű törvények által
gondoskodni?

Ha olyan nagy időközök lennének is a terhességek között, mint a hogy
föltételezik, vajjon megváltoztathatná-e a nő ily hirtelen és ily
váltakozóan az élete módját veszedelem és koczkázat nélkül? Lehetne-e ma
dajka és holnap harczos? Tudná-e úgy változtatni a temperamentumát és
hajlamait, mint a kaméleon a színeit? Az otthon és a házi gondok
homályából át tudna-e lépni egyszerre a szabad levegő viszontagságaiba,
a háború munkájába, fáradalmaiba, veszedelmeibe? Tudna-e egyszer félénk,
máskor vitéz lenni, egyszer gyönge és máskor félénk?[129] Ha már a
Párisban nevelkedett ifjak is csak bajosan bírják ki a katonáskodást, a
nők, a kik sohasem szálltak szembe a verő nappal és a kik alig tudnak
fárasztóbb utat tenni, elbirnák-e ötven évi elpuhult élet után? Vajjon
ráadják-e magukat erre a durva mesterségre abban a korban, midőn a
férfiak felhagynak vele?

Vannak országok, a hol a nők csaknem nehézség nélkül végzik a szülést és
csaknem gond nélkül táplálják gyermekeiket. Ezt megengedem, de
ugyanezekben az országokban a férfiak minden időben félig meztelenül
járnak, leterítik a fenevadakat, úgy viszik vállukon a csónakot, mint a
katona a borjút, hét-nyolczszáz mérföldnyire vadásznak, a szabadban
alusznak a meztelen földön, hihetetlen fáradalmakat bírnak ki és napokig
is el tudnak lenni étel nélkül. Ha a nők erősekké lesznek, a férfiak még
erősebbekké lesznek, ha a férfiak elpuhulnak, a nők még jobban
elpuhulnak, s ha mindkét részről egyformán változnak a határok, a
különbség egyforma marad.

Plato Respublicájában ugyanazokban a testgyakorlatokban részesíti a
nőket, mint a férfiakat. Ezt meghiszem. Miután államrendjéből kizárta a
különálló családokat és nem tudja, mit csináljon a nőkkel, kénytelen
férfiakat csinálni belőlük.

Ez a csodálatos szellem mindent kiszámított, mindenről gondoskodott,
szembenézett még olyan ellenvetésekkel is, melyeket talán senkinek sem
jutott volna eszébe tenni, arra azonban, a melyet tettek neki, rosszul
felelt meg. Nem szólok a nőknek arról az állítólagos közösségéről,
melyre oly gyakran ismétlődik az ellenvetés, hogy ép az bizonyítja, hogy
azok, a kik az ellenvetést teszik, nem olvasták Platót; hanem szólok
arról a polgári promiscuitásról, a mely mindenben összeelegyíti a két
nemet ugyanazokban a foglalatosságokban, ugyanabban a munkában és
elkerülhetetlenül a legtűrhetetlenebb visszaéléseket neveli; szólok a
természet legédesebb érzéseinek felforgatásáról, melyeket Plato föláldoz
egy mesterséges érzésnek, mely pedig csak általuk állhat fenn, mintha
nem kellene a természetből kiindulni akkor is, mikor megegyezésen
alapuló kapcsolatokat alkotunk, mintha a hozzánk tartozók iránti
szeretet nem volna kiindulópontja annak a szeretetnek, melylyel az
államnak tartozunk, mintha szívünk nem a kis haza, a család által
fűződnék a nagy hazához, mintha nem a jó fiúból, jó férjből, jó apából
válnék a jó polgár.

Mikor egyszer ki van mutatva, hogy a férfi és a nő nincsenek és nem is
lehetnek egyformán alkotva sem jellem, sem temperamentum dolgában, ebből
az következik, hogy neveltetésüknek sem szabad egyformának lennie. A
természet útmutatásait követve, összhangzón kell cselekedniök, de nem
szabad ugyanazt cselekedniök; munkájuk czélja közös, de a munka
különböző és következőleg különbözők a hajlamok is, melyek irányítják.
Miután megkisérlettük megformálni a természetes embert, hogy ne hagyjuk
félben elvégezetlenül a művünket, láttuk, hogy kell kiformálódnia a
nőnek, ki ennek az embernek megfelel.

Ha azt akarjátok, hogy jól legyetek vezetve, kövessétek mindig a
természet útmutatását. Mindazt, a mi a nemet jellemzi, úgy kell
tisztelni, mint a természet alkotását. Mindig azt mondjátok: a nőknek
ilyen, meg olyan hibáik vannak, melyek bennünk nincsenek meg. Megtéveszt
a gőgötök, bennetek ezek hibák volnának, őbennük azonban kiválóságok;
minden kevésbbé jól menne, ha nem volnának meg bennük. Akadályozzátok
meg ezeknek az állítólagos hibáknak az elfajulását, de óvakodjatok
kiirtásuktól.

A nők a maguk részéről váltig azon panaszkodnak, hogy mi neveljük őket
hiúkká és kaczérokká, hogy mi mulattatjuk őket csupa gyerekségekkel,
hogy könnyebben maradhassunk uraik; ránk hárítják azokat a hibáikat,
melyeket a szemükre vetünk. Mily bolondság! És mióta foglalkoznak
férfiak a leányok nevelésével? Mi akadályozza az anyákat, hogy úgy ne
neveljék őket, a hogy nekik tetszik? Nincsenek a leányoknak
kollégiumaik! Ugyan nagy szerencsétlenség! Oh, bárcsak adná Isten, hogy
a fiúknak se lennének! Okosabban és tisztességesebben volnának nevelve.
Kényszeríti valaki leányaitokat, hogy haszontalanságokkal vesztegessék
idejüket? Vajjon akaratuk ellenére szorítják-e őket rá, hogy életük
felét az öltözőasztal előtt töltsék anyáik példájára? Akadályoz-e
titeket valaki abban, hogy oktassátok vagy oktattassátok őket kedvetek
szerint? A mi hibánk, ha tetszenek nekünk, mikor szépek, hogy
tetszelgéseik vonzanak minket, hogy az a művészet, melyet tőletek
tanulnak, vonz minket és hízeleg nekünk, ha szeretjük őket ízlésesen
öltözve látni és hogy hagyjuk őket kedvük szerint köszörülni azokat a
fegyvereket, melyekkel minket leigáznak? Eh, próbáljátok meg úgy nevelni
őket, mint a férfiakat, ezek szívesen belenyugosznak. Mennél jobban
hasonlítanak hozzájuk, annál kevésbbé uralkodnak rajtuk; akkor aztán
csakugyan a férfiak lesznek az urak.

Mindazok a képességek, melyek megvannak mind a két nemben, nincsenek
köztük egyenlően megosztva, de egészben véve kiegészítik egymást. A nő
többet ér nőül, mint férfiul; mindenütt, a hol érvényesíti jogait,
előnyben van, mindenütt, a hol a mi jogainkat akarja bitorolni, alattunk
marad. Erre az általános igazságra csak kivételekkel lehet válaszolni;
ez a szépnem galáns párthíveinek az állandó érvelési módja.

Ápolni a nőkben a férfi tulajdonságait és elhanyagolni azokat, a melyek
sajátképen női tulajdonságok, annyi, mint egyenesen a nők ártalmára
dolgozni. A ravasz nők ezt sokkal jobban látják, semhogy becsapatnák
magukat; igyekezve bitorolni a mi előnyeinket, nem hagynak fel a
magukéival; de ekkor megesik, hogy nem bírva jól összhangba hozni az
egyiket s a másikat, mert összeférhetetlenek, elhibázzák a saját
czéljukat a nélkül, hogy közelebb jutnának a másikhoz és elvesztik
értékük felét. Hidd meg nekem, okos anya, ne csinálj leányodból
tisztességes embert, mintegy czáfolatául a természetnek, csinálj csak
belőle tisztességes nőt és biztos lehetsz benne, hogy többet fog érni
magamagának és nekünk.

Az következik-e ebből, hogy nevelkedjék a leány tudatlanságban minden
dolog felől, merőben a háztartás dolgaira korlátolva? Vajjon a férfi
cselédet fog csinálni társnőjéből? Meg fogja-e fosztani magát mellette a
társaság legnagyobb varázsától? Hogy jobban alávesse magának, meg
fogja-e akadályozni, hogy ne érezzen semmit, ne ismerjen semmit?
Valóságos automatát fog-e belőle csinálni? Kétségkívül nem; a természet
sem kívánta így, a mely oly kellemes és finom szellemet adott a nőknek;
ellenkezőleg, a természet azt akarja, hogy a nők gondolkozzanak,
ítéljenek, szeressenek, ismerjenek, hogy ápolják szellemüket úgy, mint
kül sejüket; ezek azok a fegyverek, melyeket kárpótlásul ad nekik az erő
helyett, melynek híjával vannak és a mi erőnk irányítására. Sok dolgot
kell megtanulniok, de csupán azokat a dolgokat, melyek tudása megilleti
őket.

Akár a nem különleges rendeltetését tekintem, akár hajlamait figyelem
meg, akár kötelességeit veszem számításba, minden egyformán egyesül,
hogy rámutasson a nevelésnek nekik való formájára. A férfi és a nő
egymásnak termettek, de kölcsönös függésük nem egyenlő: a férfiak
vágyaik által függnek a nőktől, a nők vágyaik és szükségleteik által
egyaránt függnek a férfiaktól; mi hamarább tudnánk meglenni nélkülük,
mint ők nélkülünk. Hogy meglegyen nekik, a mire szükségük van, hogy a
nekik való állapotban lehessenek, ahhoz az kell, hogy ezt mi adjuk
nekik, hogy akarjuk nekik adni, hogy méltóknak tartsuk őket rá; függnek
érzéseinktől, az értéktől, melyet érdemüknek tulajdonítunk, a
fontosságtól, melyet bájaiknak és erényeiknek tulajdonítunk. Maga a
természet törvénye által a nők önmagukat illetőleg épúgy, mint
gyermekeiket illetőleg ki vannak szolgáltatva a férfiak ítéletének; nem
elég, hogy tiszteletreméltók legyenek, az is kell, hogy tiszteljék őket,
nem elég, ha szépek, az is kell, hogy tessenek, nem elég, hogy okosak,
az is kell, hogy okosaknak ismerjék el őket; becsületük nemcsak
magatartásukban rejlik, hanem hírnevükben is és nem lehetséges, hogy a
ki belenyugszik, hogy becstelennek tartsák, valaha is becsületes legyen.
A férfi, mikor jót tesz, csak önmagától függ, és szembeszállhat a
közvéleménynyel; de a nő, mikor jót tesz, még csak felét teljesítette
feladatának és nem kevésbbé fontos az, hogy mit tartanak felőle, mint
az, hogy mi valóban. Ebből az következik, hogy nevelésének rendszere
ebben a tekintetben ellenkező kell hogy legyen a miénkkel; a közvélemény
az erény sírja a férfiak között, az erény trónusa a nők között.

Az anyák jó alkatától függ a gyermekeké; a nők gondozásától függ a
férfiak első nevelése, a nőktől függnek erkölcseik, szenvedélyeik,
hajlamaik, kedvteléseik, egész boldogságuk. Így tehát a nők minden
nevelésének vonatkozással kell lenni a férfiakra. Nekik tetszeni, nekik
hasznukra lenni, szerettetni és tiszteltetni magukat általuk, nevelni
őket ifjú korukban, gondozni őket felnőtt korukban, tanácsadójuk lenni,
vigasztalni őket, kellemessé és édessé tenni életüket, ime ezek a nők
kötelességei minden időben és ezekre kell őket megtanítani
gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk vissza ehhez az alapelvhez,
eltávolodunk a czéltól és mindazok a tanítások, melyekben részesítjük a
nőket, nem érnek semmit sem az ő boldogságukra, sem a miénkre.

De bár minden nő tetszeni akar a férfiaknak és kell is, hogy akarjon,
azért van a közt különbség, hogy az érdemes, a valóban szeretetreméltó
embernek akar-e tetszeni, vagy azoknak a kis ficsuraknak, a kik
gyalázatára vannak nemüknek és annak, a kit utánoznak. Sem a természet,
sem az ész nem viszi rá a nőt, hogy azt szeresse a férfiakban, a mi ő rá
hasonlít és még kevésbbé kell neki a férfiak modorára törekednie, hogy
megszerettesse magát.

A mikor tehát félrevetve nemük szerény s nyugodt hangját, utánozzák
azoknak a ficsuraknak a modorát, a helyett, hogy hivatásukat követnék,
lemondanak róla: önmaguk fosztják meg magukat azoktól a jogoktól, a
melyekről azt hiszik, hogy bitorolják őket. Ha mások volnánk, mondják
ők, nem tetszenénk a férfiaknak. Hazudnak. Bolondnak kell lenniök, hogy
a bolondokat szeressék; a vágy, magához vonzani azokat, jellemzi annak
az ízlését, a ki átengedi magát annak a vágynak. Ha nem volnának léha
emberek, ők maguk igyekeznének léha embereket csinálni és a férfiak
léhaságai sokkal inkább a nők művei, mint a mennyire a nők léhaságai a
férfiak művei. Az a nő, a ki az igaz embereket szereti és ezeknek
tetszeni akar, czéljának megfelelő eszközöket talál. A nő alkatánál
fogva kaczér, de kaczérsága czéljai szerint változtatja formáját és
tárgyát: alkalmazzuk hozzá ezeket a czélokat a természet czéljaihoz, s a
nőnek meglesz az a nevelése, a mely neki való.

A kis lányok csaknem születésüktől fogva szeretik a piperét; nem érik be
azzal, hogy csinosak, azt akarják, hogy csinosaknak is találják őket;
láthatni magukviseletéről, hogy ennek a gondja már foglalkoztatja őket
és alig hogy meg tudják hallani, a mit mondanak nekik, máris irányítják
őket azzal, hogy megmondják nekik, mit fognak róluk gondolni. Úgy kell
lenni, hogy ha ugyanezt az indítóokot, elég ügyetlenül, a kis fiúknak is
eléjük állítják, rájuk nincs ugyanekkora hatalma. Föltéve, hogy
függetlenek lehetnek és mulatozhatnak, nem sokat törődnek vele, akármit
gondolnak is róluk mások. Csak hosszú idő mulva és nagy fáradsággal
lehet őket ugyanannak a törvénynek alávetni.

Bárhonnan kapják is a leányok ezt az első leczkét, mindenesetre nagyon
jó leczke. Miután a test úgyszólván előbb születik meg, mint a lélek,
legelsőnek a test művelésének kell lennie; ez a rend közös mindkét
nemmel. De a czélja e két művelésnek különböző; az egyiknél ez a czél az
erők kifejlesztése, a másiknál a bájaké; nem mintha ezek a tulajdonságok
kizárólagosak volnának az illető nemben, hanem csak azért, mert a
rendjük fordított; a nőknek elég erejük kell hogy legyen arra, a mit
bájjal tesznek, a férfiakban elég ügyességnek kell lenni, hogy
megtehessék mindazt, a mit könnyűséggel tesznek.

A nők túlzott elpuhultságával kezdődik a férfiaké is. A nők ne legyenek
erősek, mint a férfiak, hanem legyenek erősek a férfiakért, hogy a tőlük
születő férfiak is erősek legyenek. Ebben a tekintetben a kolostoroknak,
melyekben a növendékek durva táplálékot kapnak, de sokat is mozognak,
futkároznak, játszanak a szabadban és a kertben, előnyt kell adni az
apai ház fölött, a hol a finoman táplált, dédelgetett és kényeztetett
leány mindig anyja szeme előtt üldögél egy jól elzárt szobában, nem mer
felkelni, járni, beszélni, lélekzeni és nincs egy percznyi szabadsága,
hogy játszhasson, ugráljon, futkosson, kiálthasson, korához illően
csintalankodjon. Mindig csak vagy veszedelmes elnézés, vagy rosszul
alkalmazott szigorúság; soha semmi sem történik észszerűen. Így teszik
tönkre az ifjúság testét és szívét.

A spártai leányok épúgy gyakorolták magukat a katonai játékokban, mint a
fiúk, nem azért, hogy háborúba menjenek, hanem hogy egy napon a
fáradságok elviselésére képes gyermekeket szüljenek. Ezt nem helyeslem;
hogy katonákat adjanak az államnak, ahhoz nincs arra szükség, hogy az
anyák is viselték légyen a puskát és csinálták légyen a poroszos katonai
gyakorlatokat; de azt találom, hogy nagyjában véve a görög nevelés ebben
a tekintetben nagyon észszerű volt. A fiatal leányok gyakran jelentek
meg nyilvánosan, nem a fiúk közé elegyedve, hanem külön összegyülekezve.
Alig volt ünnep, áldozat, szertartás, a hol ne lehetett volna látni a
legelőkelőbb polgárok leányainak csapatait, virágkoszorúkkal,
himnuszokat énekelve, tánczkarokat formálva, kosarakat, vázákat és
áldozati adományokat víve és a görögök elfajult érzékeinek bájos
látványt nyujtva, a mely alkalmas volt arra, hogy ellensúlyozza illetlen
gimnasztikájuk rossz hatását. Bármily hatást tett is ez a szokás a
férfiak szívére, mindenesetre kitünő volt arra, hogy a női nemnek jó
nevelést adjon ifjúkorában a kellemes, mérsékelt és egészségükre váló
gyakorlatok által és hogy élesítse és formálja ízlését a tetszenivágyás
folytonosságával, a nélkül, hogy erkölcsei veszélyeztetve volnának.

A mint ezek a fiatal nők férjhez mentek, nem lehetett őket többé a
nyilvánosság előtt látni; házukba zárkózva, minden gondoskodásukat
háztartásukra és családjukra korlátozták. Ez az az életmód, melyet a
természet és a józan ész a női nemnek előír. S ezektől az anyáktól
születtek a legegészségesebb, legerőteljesebb, a legjobban alkotott
férfiai a világnak és némely görög sziget rossz hírneve daczára is
bizonyos, hogy a világ minden népei között, még a rómaiakat sem véve ki,
nincs egy sem, a melynek női okosabbak és egyúttal szeretetreméltóbbak
lettek volna és jobban párosították volna a jó erkölcsöket a szépséggel,
mint a régi görögökéi.

Tudjuk, hogy öltözetük kényelmessége, a mely nem feszélyezte testüket,
sokban hozzájárult, hogy mind a két nemnek megadja azokat a szép
arányokat, melyeket szobraikon látunk, melyek még ma is példaképeiül
szolgálnak a művészetnek, mióta az eltorzított természet nálunk nem ad
többé ilyen példaképeket. Mindazok közül a középkori kötelékek közül, a
bilincsek sokasága közül, melyek a mi testünket mindenfelől
összepréselik, náluk nem volt meg egy sem. Az ő nőik nem ismerték azokat
a halcsontfűzőket, melyekkel a mi nőink inkább elformátlanítják, mint
kiemelik karcsúságukat. Nem bírom elképzelni, hogy ez a visszaélés,
melyet Angolországban elképzelhetetlen mértékben űznek, ne vezetne
végeredményben a faj degenerálódására és azt is állítom, hogy az a báj,
a melyet ezzel el akarnak érni, rossz ízlésre vall. Nem kellemes dolog
olyan nőt látni, a ki kétfelé van vágva, mint egy darázs; ez sérti a
szemet és kínosan hat a képzeletre. A derék karcsúságának, mint
mindennek, szintén megvannak a maga arányai, megvan a maga mértéke, a
melyen túl minden bizonynyal hibává válik; ez a hiba még a meztelen
testen is sérti a szemet, mért volna tehát szépség, ha ruha van rajta?

Nem akarok végére járni az okoknak, a melyeknél fogva a nők oly makacsul
ragaszkodnak hozzá, hogy úgy felpánczélozzák magukat; a beesett mell, a
felpuffadó has stb., mindez nagyon visszatetszik, megengedem, egy
húszéves hölgyön, de nem sérti a szemet egy harmincz évesnél és mivel,
akár tetszik, akár nem, minden időben annak kell lennünk, a mi a
természetnek tetszik és mivel a férfi szeme ebben sohasem csalatkozik
meg, ezek a hibák minden korban kevésbbé visszatetszők, mint egy negyven
éves kislány ostoba affektácziója.

Mindaz, a mi feszélyezi és korlátozza a természetet, rossz ízlésű, ez
épúgy áll a test öltözékére, mint a szellem díszítményeire. Az élet, az
egészség, az ész, a jóllét előbbrevaló kell hogy legyen mindennél, a báj
nem képzelhető fesztelenség nélkül, a finomság nem jelent betegességet
és hogy tessék valaki, ahhoz nem kell egészségtelennek lennie. Mikor az
ember szenved, részvétet kelt, a tetszés és a vágy ellenben az egészség
frisseségét keresi.

A két nembeli gyermekeknek sok közös mulatságuk van és ennek úgy is kell
lenni; nem úgy van-e felnőtt korukban is? De vannak külön kedvteléseik
is, melyek megkülönböztetik őket. A fiúk a mozgást és a zajt szeretik, a
dobot, a búgó csigát, kis szekereket; a leányok jobban szeretik azokat a
dolgokat, a melyek szemrevalók és díszül szolgálnak; a tükröket, a
csecsebecsét, piperét és mindenekfelett a babát. A baba a női nem
specziális játéka; íme, ebben szemmelláthatóan nyilvánul a
rendeltetésüknek megfelelő ízlésük. A tetszés művészetének fizikai része
a díszes ruhában van meg; a gyermekek ebből a művészetből csak azt
tudják ápolni.

Nézzetek meg egy kis lányt, a mint napját babájával tölti, minduntalan
váltogatja az öltözetét, százszor és százszor öltözteti, vetkőzteti,
folyton újabb s újabb kombináczióit keresi díszének; hogy ez jól van-e
alkalmazva vagy rosszul, az egyre megy; ujjai még nem elég ügyesek, az
ízlése nem alakult ki, de a hajlama már kiütközik: ebben az örökös
foglalatosságban eltelik az idő a nélkül, hogy észrevenné; az órák
múlnak s ő nem tud róluk semmit, elfelejti még az ebéd idejét is; jobban
éhezik a piperére, mint a táplálékra. De – azt mondhatjátok – a babáját
czifrázza fel, nem önmagát. Kétségkívül, nem magát nézi, hanem a
babáját, önmaga számára nem tud semmit csinálni, nincs még kifejlődve,
nincs sem tehetsége, sem ereje még semmi, teljesen elmerül a babájába,
ebbe veti minden tehetségét. Ez nem fog mindig így maradni, azt a
pillanatot várja, a mikor maga lesz a saját babája.

Ime egy eléggé határozott első hajlam: ezt csak kisérni és szabályozni
kell. Bizonyos, hogy a kicsike szíve mélyéből szeretné feldíszíteni
tudni a babáját, karcsokrokat, nyakbavető kendőt, fodrokat és csipkéket
csinálni neki; mindebben azonban oly könyörtelenül függővé szokták tenni
másoknak kényétől-kedvétől, hogy sokkal kényelmesebb volna neki, ha
mindent a saját iparkodásának köszönhetne. Ebből adódik meg az első
leczkék érdeme, melyekben részesítjük: ezek nem feladatok, melyek elé
állítjuk, hanem szívességek, melyeket teszünk neki. S valóban, csaknem
minden kis lány csak kelletlenül tanul meg olvasni és írni, de a mi a
tűvel való bánást illeti, ezt mindig szívesen tanulják meg. Mindjárt azt
képzelik, hogy már felnőttek és örömmel gondolnak rá, hogy ez az
ügyességük egykor arra fog szolgálni, hogy felczifrázzák magukat.

Ezt az első megnyíló utat könnyű követni: a varrás, hímzés,
csipkekészítés magától megy. A szőnyegszövés már nincs annyira kedvükre;
a bútorok nagyon is távol állnak tőlük, nem tartoznak a személyükre, más
képzetekkel vannak kapcsolatban. A szőnyegszövés az asszonyok
szórakozása; fiatal lányoknak sohasem telik benne nagy örömük.

Ez az önkéntes haladás könnyen kiterjeszthető a rajzolásra is, mert ez a
művészet nem áll messze az ízléses öltözködés művészetétől; de én
jobbnak látom, ha nem foglalkoztatják őket tájképfestéssel és még
kevésbbé a figurális dolgokkal. Levelek, gyümölcsök, virágok, drapériák,
mind az, a mi arra való, hogy a ruhadaraboknak elegáns körvonalakat
adjon és a mivel maguk csinálhatnak maguknak hímzésmintákat, ha nem
találnak készen nekik valókat, ennyi nekik elég. Általában véve, ha a
férfiaknál is fontos, hogy ismereteiket a hasznos dolgokra korlátozzák,
ez még fontosabb a nőknél, mert ezek élete, bár kevésbbé munkás is,
buzgóbban van foglalatosságaiknak szánva és gyakrabban szakíttatik meg
különböző tennivalókkal s ezért nincs módjukban, hogy teljesen
nekiszenteljék magukat valami tehetségüknek kötelességeik rovására.

Bármit mondanak a gúnyolódók, a józan ész egyformán megvan mind a két
nemben. A leányok általában véve tanulékonyabbak, mint a fiúk és több
tekintélyt kell velük szemben kifejteni, a mint majd mindjárt meg fogom
mondani. Ebből azonban nem következik, hogy bármit is követeljünk tőlük,
a minek hasznát nem láthatják be; az anyák művészete, hogy ezt
megmutassák mindenben, a mit parancsolnak nekik. Ez pedig annál
könnyebb, mert a leányok intelligencziája koraérettebb, mint a fiúké. Ez
a szabály száműzi a leányoktól, épúgy mint a fiúktól nemcsak az összes
hasznavétlen tanulmányokat, melyek nem vezetnek semmi jóra és még a
többi emberek előtt sem teszik kellemesebbekké azokat, a kik bajlódnak
velük; hanem száműzi azokat is, a melyeknek hasznossága nem az ő
koruknak szól és melyekben a gyermek nem láthatja előre a későbbi korra
való hasznosságot. Ha nem akarom, hogy sürgessék a fiút, hogy tanuljon
olvasni, még kevésbbé akarom, hogy rákényszerítsék az olvasásra a
leányokat, mielőtt jól meg tudnák érteni, mire jó nekik az olvasmány;
már pedig abban a módban, a hogy rendszerint meg szokták nekik
magyarázni annak hasznosságát, inkább a magunk eszünkjárása szerint
szoktunk eljárni, mint az övék szerint. Különben is mi szüksége van
annak, hogy egy kis leány olyan korán tudjon olvasni és írni? Olyan
korán kell háztartást vezetnie? Kevesen vannak, a kik nem használják
inkább rosszra, mint jóra ezt a végzetes tudományt és sokkal kíváncsibb
minden leány, semhogy meg ne tanulna olvasni kényszerítés nélkül, a
mikor ideje és alkalma van rá. Talán mindenekelőtt számolni kellene a
lányoknak megtanulniok, mert semmi sem nyujt érezhetőbb hasznot minden
időben, nem kíván hosszasabb gyakorlatot és nem ad annyi alkalmat a
tévedésekre, mint a számolás. Ha a kis lány csak egy kis számtani
művelet által kaphatja meg a villásreggelijéhez a cseresznyét,
biztosítlak róla, hogy jól fog tudni számolni.

Ismerek egy fiatal leányt, a ki hamarabb tanult meg írni, mint olvasni
és a ki előbb tűvel kezdett írni, csak aztán tollal. Az összes betűk
közül először csak az _o_ betűt akarta irkálni. Folyton nagy és kis
_o_-kat firkált, mindenféle alakú _o_-kat, az egyik _o_-t beleírta a
másikba és mindig alulról fölfelé csinálta. Szerencsétlenségére egy nap,
mikor ezzel a hasznos gyakorlattal foglalatoskodott, meglátta magát a
tükörben és azt találva, hogy ez a feszes tartás nem jól áll neki. Mint
egy második Minerva, eldobta a tollat és nem akart többé _o_-kat
csinálni. A fivére semmivel sem szeretett jobban írni, mint ő, de neki a
kényszer volt terhére, nem pedig az, hogy nem jól állt neki az írás. Más
módhoz folyamodtak, hogy visszatérítsék az íráshoz: a kis lány érzékeny
és hiú volt, nem akarta, hogy a fehérneműjét a nővérei is használják. Az
előtt megjelölték a fehérneműjét, most nem jelölték meg többé, neki
magának kellett megjelölnie. A továbbiakat elképzelheti mindenki.

Igazoljátok mindig a foglalatosságokat, melyekre leányaitokat
rászorítjátok, de adjatok nekik mindig foglalkozást. A tétlenség és a
tanulékonyság hiánya rájuk nézve a legveszedelmesebb hibák, ezeket a
legnehezebb levetkőzni, ha egyszer magára vették. A leányoknak ébereknek
és szorgalmasoknak kell lenni, de ez még nem elég: idejekorán hozzá kell
szokniok a fegyelemhez. Ez a baj, ha ugyan egyáltalán baj rájuk nézve,
elválaszthatatlan a nemüktől és sohasem tehetik túl magukat rajta a
nélkül, hogy még kegyetlenebb bajokat ne szenvedjenek. Egész életükön át
a legállandóbb és legszigorúbb fegyelemnek lesznek alávetve: az illem
fegyelmének. Kezdettől fogva gyakorolni kell őket a kényszerben, hogy
soha ne essék nehezükre, hogy elfojtsák szeszélyeiket, hogy alá tudják
őket vetni mások akaratának. Ha mindig dolgozni akarnának, néha
kényszeríteni kellene őket, hogy ne csináljanak semmit. A szórakozás, a
léháskodás, az állhatatlanság olyan hibák, melyek könnyen
keletkezhetnek, ha első hajlamaik elfajulnak és mindig engednek nekik.
Ennek a visszaélésnek megelőzésére tanítsátok meg őket mindenekelőtt,
hogy le tudják magukat győzni. A mi esztelen intézményeink között a
tisztességes asszony egész élete örökös küzdelem önmaga ellen;
méltányos, hogy a női nem osztozzék velünk azoknak a bajoknak a
szenvedésében, melyeket ő okozott nekünk.

Tegyetek róla, hogy a leányok ne unatkozzanak foglalatosságaikban és a
mulatságaik ne váljanak szenvedélyekké, mint a hogy a közönséges
nevelésben mindig meg szokott történni, a melyekben, mint Fénélon
mondja, az egyik oldalra helyeznek minden unalmat, a másikra minden
élvezetet. Ennek a két bajnak elseje, ha követeljük a föntebbi
szabábályokat, csak akkor fog előfordulni, ha azok az emberek, a kik
környezetükben vannak, nincsenek kedvükre a leányoknak. Az a kis lány, a
ki szereti az anyját vagy a dadáját, unalom nélkül fog az oldalán
dolgozni egész nap; már maga a csevegés is kárpótolni fogja a
kényszerért. De ha az, a ki neveli, elviselhetetlen reá nézve, ugyanúgy
utálni fog mindent, a mit szeme láttára csinál. Nagyon nehéz dolog, hogy
az olyan leányok, a kik nem érzik jobban magukat anyjukkal, mint bárki
mással a világon, jóra fordíthassák csak egy napjukat is; de hogy
megitélhessük igazi érzéseiket, tanulmányozni kell őket, nem pedig
megbízni abban, a mit mondanak, mert hízelkedők, képmutatók és jókor
megtanulják a színlelést. Még kevésbbé kell nekik parancsolni, hogy
szeressék anyjukat, a szeretet nem kötelességből fakad és ebben a
kényszer nem ér semmit. A ragaszkodás, a gondoskodás, maga a megszokás
megszeretteti az anyát leányával, ha nem tart semmit arra, hogy
meggyülöltesse magát vele. Maga a fegyelem, mely alatt az anya a leányát
tartja, ha jól alkalmazzák, nemhogy gyöngítené ezt a ragaszkodást, hanem
csak fokozza, mert a függés természetes állapota lévén a nőnek, a
leányok érzik, hogy engedelmességre vannak alkotva.

Ugyanabból az okból, a miért kevés a szabadságuk és kevés is kell hogy
legyen, mértéktelenül felhasználják, a mi szabadságot meghagynak nekik.
Mindenben szélsőségekre hajlók lévén, még nagyobb buzgalommal merülnek
el játékaikban, mint a fiúk; ez a másik baj, a melyről szólnom kell. Ezt
a buzgóságot mérsékelni kell, mert számos sajátképi női bűnnek az oka,
mint például a szeszélyességnek és annak az előszeretetnek, a melylyel a
nő ma lelkesedik olyan dolgokért, a melyekre holnap már rá sem néz.
Hajlamaiknak állhatatlansága ép oly végzetes, mint a bennük való túlzás
és mind a kettő ugyanabból a forrásból fakad. Ne tiltsátok el őket a
vidámságtól, a nevetéstől, a zajtól, a bohó játékoktól, de
akadályozzátok meg, hogy beteljenek az egyikkel csak azért, hogy a másik
után futkossanak; ne tűrjétek, hogy életük egyetlen pillanatában is
félrevessenek minden féket. Szoktassátok őket hozzá, hogy zúgolódás
nélkül tűrjék, ha félbeszakítják játékukat és más foglalatosságra hívják
őket. Ebben maga a megszokás is czélra vezet, mert csak megfelel a
természetnek.

A fegyelemnek ez a megszokása olyan hajlékonyságot eredményez, a melyre
a nőknek szükségük van egész életükben, mert sohasem szünnek meg
alávetve lenni vagy egy férfinak vagy az emberek ítéletének és mert soha
sincs nekik megengedve, hogy túltegyék magukat ezen az ítéleten. A nő
legelső és legfontosabb tulajdonsága a szelidség: arra van alkotva, hogy
egy olyan tökéletlen lénynek engedelmeskedjék, mint a férfi, a ki
gyakran annyira tele van bűnökkel és mindig annyira tele van hibákkal, s
idejekorán meg kell tanulnia elviselnie még az igazságtalanságot és a
méltatlanságokat is egy férfitól panasz nélkül. Nem a férfi, hanem a
maga kedvéért kell szelidnek lennie. A nők keserűsége és makacssága
mindig csak növeli bajaikat és férjük rossz magaviseletét: a férfi érzi,
hogy nem ezek azok a fegyverek, melyekkel le kell hogy győzzék. Az ég
nem azért tette őket behízelgőkké és rábeszélőkké, hogy czivakodók
legyenek; nem azért tette őket gyöngékké, hogy zsarnokoskodók legyenek,
nem azért adott nekik olyan gyöngéd hangot, hogy szidalmakat mondjanak
vele, nem azért adott nekik olyan finom arczvonásokat, hogy haragjukban
eltorzítsák. Ha megharagszanak, megfeledkeznek magukról; sokszor okuk
van a panaszra, de soha sincs igazuk, mikor durczáskodnak. Mindenki
őrizze meg a maga nemének hangját; a tulságosan szelid férj féktelenné
teheti a nőt, de hacsak nem szörnyeteg valaki, a nő szelidsége
lecsillapítja és előbb-utóbb diadalmaskodik fölötte.

Legyenek a lányok mindig alázatosak, de az anyák ne legyenek mindig
kérlelhetetlenek. Ahhoz, hogy hajlékonynyá tegyünk egy fiatal teremtést,
nem kell boldogtalanná tennünk; hogy szerénynyé tegyük, nem kell
elbutítanunk. Ellenkezőleg, nem bánom, ha megengedik neki, hogy néha egy
kis ügyességet tanusít, nem mondom, hogy engedetlenség esetén a büntetés
kijátszásában, hanem az engedelmesség alól való kibúvásban. Nem arról
van szó, hogy kínossá kell tenni rá nézve függő helyzetét, elég ha
éreztetik vele. A ravaszság nemének természetes fegyvere és meg lévén
győződve arról, hogy természetes hajlamai magukban véve jók és helyesek,
abban a véleményben vagyok, hogy ezt a hajlamot is úgy kell ápolni, mint
a többieket: csak arról van szó, hogy megakadályozzuk, hogy visszaéljen
vele.

Tanuságul hívok ennek a megjegyzésnek igazsága mellett minden jóhiszemű
megfigyelőt. Nem akarom, hogy megvizsgálják ebből a szempontból magukat
a nőket; a mi feszélyező intézményeink arra kényszeríthetik, hogy
megélesítsék az eszüket. Azt akarom, hogy vizsgálják meg a lányokat, a
kis lányokat, a kik úgyszólván még egyebet se tettek, csak születtek.
Hasonlítsuk őket hasonló korú kis fiúkhoz – és ha ezek nem tünnek fel
mellettük ügyetleneknek, félszegeknek és ostobáknak, tagadhatatlanul
tévedésben vagyok. Legyen szabad felhoznom egy példát egész gyermekes
naivitásában.

Rendes dolog, hogy megtiltják a gyermekeknek, hogy az asztalnál ne
kérjenek semmit; mert azt hiszik, semmivel sem érnek jobban czélt
nevelésükben, mintha elhalmozzák őket haszontalan rendeletekkel, mintha
egy falatkát ebből vagy abból nem lehetne azonnal megadni vagy
visszautasítani a nélkül, hogy a szegény gyermeket halálra kínozzák a
remény által táplált epekedéssel.[130] Mindenki ismeri annak a fiúnak az
ügyességét, aki alá lévén vetve ennek a törvénynek, a mikor
megfeledkeztek róla az asztalnál, ráadta magát, hogy sót stb. kér. Nem
szólok arról, hogy megszidhatták volna, mert közvetlenül sót kért,
közvetve azonban húst; a mulasztás olyan kegyetlen volt, hogy ha nyiltan
megszegte volna is a törvényt és kerülő nélkül mondta volna, hogy éhes,
nem hiszem, hogy megbüntették volna. De láttuk, hogy találta fel magát
az én jelenlétemben egy hat éves kis lány sokkal nehezebb helyzetben.
Azonfölül, hogy szigorúan meg volt neki tiltva, hogy sohasem szabad
semmit kérnie sem közvetve, sem közvetlenül, engedetlensége nem is volt
megbocsátható, mert ő evett az összes fogásokból, egyet kivéve, melyből
elfelejtettek neki adni és a mely után nagyon kívánkozott.

Hogy tehát jóvá tehesse ezt a feledékenységet, a nélkül, hogy
engedetlenséggel vádolhatnák, fölemelte ujját, elkezdte felsorolni az
ebéd egyes fogásait, hangosan mondogatva, a mint az ujjain számlálgatta,
«_ebből ettem, ebből is ettem_», de oly észrevehetően nem szólt semmit,
mikor ahhoz a fogáshoz ért, a melyből nem evett, hogy valaki, a ki ezt
észrevette, megkérdezte tőle: «Hát ebből nem ettél?» «_Oh, nem!_» –
felelt szeliden a kis nyalánk és lesütötte a szemét. Nem teszek hozzá
semmit, hasonlítsatok össze; ez az ötlet leányos ravaszság, a másik a
fiú ravaszsága.

A mi van, az jó és semmiféle általános törvény nem rossz. Ez a női
nemnek sajátlagosan megadatott ügyesség nagyon méltányos kárpótlás
azért, hogy megfelelően kevesebb az ereje; e nélkül a nő nem társa volna
a férfinak, hanem rabszolgája. A tehetségnek az által a fölénye által
tartja fenn egyenranguságát és uralkodik a férfin, mikor engedelmeskedik
neki. Minden az asszony ellen van: a mi hibáink, az ő félénksége és
gyöngesége, mellette nincs csak a ravaszsága és a szépsége. Nem jogosult
dolog-e tehát, hogy ezt a kettőt ápolja? A szépség azonban nem
általános, ezerféle balesetben elpusztulhat, elmulik az évekkel, a
megszokás lerombolja hatását. A szellem a női nem egyedüli igazi
segélyforrása; nem az az ostoba szellemesség, a melynek a világban olyan
nagy értéket tulajdonítanak és a mely nem segít semmiben boldoggá tenni
az életet, hanem a helyzetéből folyó élelmesség, az a művészet, a
melylyel hasznára tudja fordítani a mi helyzetünket és hasznára tudja
fordítani a mi saját előnyeinket. Nem is tudjuk, mennyire hasznunkra van
nekünk magunknak is a nők ez ügyessége, mennyivel növeli a két nem
házasságának varázsát, mennyire el tudja fojtani a gyermekek
pajkosságát, mennyire visszatartóztatja a brutális férjeket, hány
háztartást tud jó állapotban fentartani, a melyeket e nélkül megzavarna
az egyenetlenség. Az alattomos és gonosz indulatú nők visszaélnek ezzel,
jól tudom; de mivel nem élne vissza a bűn? Ne romboljuk le a boldogság
eszközeit azért, mert a gonoszok néha arra használják őket, hogy
ártsanak velük.

A díszes öltözék révén lehet ragyogni, de tetszeni csak a saját
megjelenése révén lehet. A ruhánk nem a személyünk; gyakran eltorzít a
keresettségével és gyakran azt a ruhát, a mely legfeltünőbbé teszi azt,
a ki viseli, veszik észre legkevésbbé. A fiatal lányok nevelése ebben a
tekintetben teljesen észszerűtlen. Jutalmul engedik nekik a cziczomát,
megszerettetik velük a keresett díszeket: _milyen szép!_ – mondják
nekik, mikor pedig csak ki vannak csípve. Pedig ellenkezőleg meg kellene
velük értetni, hogy mindez a nagy készület csak arra való, hogy elrejtse
hiányaikat és hogy a szépség igazi diadala az, ha magamagában ragyog. A
divat kedvelése rossz ízlésre vall, mert az arcz nem változik a divattal
és az alak mindig ugyanaz maradván, a mi jól áll neki egyszer, jól áll
neki mindig.

Ha a fiatal leányt látnám cziczomájában páváskodni, úgy tennék, mintha
aggódnék így elleplezett alakja miatt és a miatt, hogy vajjon mit fognak
róla mondani. Ezt mondanám: Mindez a pipere nagyon is diszíti; ez baj.
Vajjon el tudna-e sokkal egyszerűbb díszt viselni? Elég szép-e, hogy ezt
vagy azt nélkülőzhesse? Lehet, hogy ő maga volna az első, a ki kérné,
hogy vegyék le róla mindezt a sok díszt és ítéljenek róla. Ebben az
esetben tapsolni lehetne neki, ha alkalom akad rá. Sohasem dícsérném
annyira, mint a mikor a legegyszerűbben volna öltözve. Ha a cziczomát
nem tekinti másnak, személyes bájai pótlásának s hallgatag vallomásnak
arról, hogy segítségre van szüksége, hogy tessék, akkor nem lesz büszke
öltözékére, hanem inkább megalázkodik és mikor a rendesnél jobban lesz
kicziczomázva s ezt hallja magáról: milyen szép, el fog pirulni
boszúságában.

Egyébiránt vannak alakok, melyeknek szükségük van cziczomára, de olyanok
nincsenek, melyek megkövetelnék a dús pompát. A tékozló cziczomák a
társadalmi hiúság dolgai, nem a személyi hiúságéi, csupán csak az
előítéletből származnak. Az igazi tetszeni vágyás lehet választékos, de
sohasem pompázó s Juno pompásabban díszítette fel magát, mint Vénusz.
_Nem tudod széppé tenni, tehát gazdaggá teszed_, – mondta Apelles egy
rossz festőnek, a ki Helenát cziczomával túlterhelten festette. Azt is
megfigyeltem, hogy a legpompásabb pipere többnyire csunya nőt jelent;
ennél ügyetlenebb hiúságot keresve sem lehet találni. Adjatok egy fiatal
leánynak, a kinek van ízlése s a ki megveti a divatot, szalagokat,
gazet, mousselinet és virágokat, gyémántok nélkül, bojtok és csipkék
nélkül[131] s olyan öltözéket fog magának összeállítani, a mely százszor
bájosabbá teszi, mint Duchapt minden ragyogó dísze.

A mi jó, az mindig jó és az embernek mindig a lehető legjobb külsővel
kell megjelenni; ezért a nők, a kik értenek az öltözködéshez, csak jó
dolgokat válogatnak ki és ezeket megtartják; nem változtatnak rajtuk
napról-napra s kevesebbet foglalkoznak velük, mint azok, a kik semmiben
sem tudnak megállapodni. Az öltözékről való igazi gondoskodás kevés
toilettet kíván. A fiatal kisasszonykáknak ritkán van körülményes
toilettejük; napjukat a munka, a tanulás tölti be, mégis általában véve,
a kendőzést leszámítva, ép olyan gondosan vannak öltözve, mint az
asszonyok, sőt gyakran ízlésesebben is. A toilettetel való visszaélés
nem az, a minek gondolják, inkább az unalomból származik, mint a
hiúságból. Az a nő, a ki hat órát tölt a toilette-asztalánál, jól tudja,
hogy attól nem lesz jobban öltözve mint az, a ki csak félórát tölt ott,
de legalább elütött valamit a gyilkosan hosszú időből és jobb önmagával
mulatni, mint mindenen unatkozni. Toilette nélkül mit csinálna életükkel
déltől este kilencz óráig? Nőket gyűjt össze maga körül és azzal mulat,
hogy türelmetlenné teszi őket; már ez is valami; kikerüli a négyszem
közt maradást férjével, a kit csak ilyenkor lát, ez sokkal több: aztán
jönnek az árúsnők, a kalmárok, a gavallérok, a kezdő írók, a gúnyversek,
a dalok, a röpiratok; a toilette nélkül sohase lehetne mindezt ilyen jól
összehozni. Az egyedüli valódi haszon, a mely ebből származik, hogy
ürügyet nyujt arra, hogy az ember inkább közszemlére teheti magát, mint
a mikor föl van öltözve; de az a haszon talán nem is olyan nagy, mint a
hogy hiszik és a nők nem nyernek annyit a toilettenél, mint a hogy
képzelik Adjátok a nőnek aggály nélkül a nő nevelését; szoktassátok
hozzá, hogy szeresse a nemének megfelelő foglalatosságokat, hogy legyen
benne szerénység, hogy tudjon őrködni a háztartása fölött és
foglalatoskodni a házban; a nagy toilettezés elesik magától és ő csak
annál ízlésesebben lesz öltözve.

Az első dolog, a mit a fiatal leányok fölcseperedve megfigyelnek, hogy
mindezek az idegen piperék nem elegendők nekik, ha nincs meg nekik a
maguk saját ékessége. Szépséget nem adhat soha senki magának és a
tetszeni vágyás fogásait nem lehet egyszerre elsajátítani; de a
mozdulataiknak adhatnak már kellemes hajlást, hangjuknak behízelgő
csengést, megfigyelhetik magatartásukat, megtanulhatnak könnyedén járni,
bájos tartást ölteni, kiválasztani mindenben azt, a mi előnyükre
szolgál. A hangjuk teltebbé lesz, megerősödik és csengőbbé válik; karjuk
kifejlődik, járásuk biztosabb lesz és észreveszik, hogy akárhogy lehet
öltözve az ember, mégis magára tudja vonni a figyelmet. Ettől fogva
nemcsak a tűről és kézimunkáról van már szó; új tehetségek jelentkeznek
és már érezhetik hasznosságukat.

Tudom, hogy a szigorú nevelők azt akarják, hogy a leányokat ne tanítsák
sem énekre, sem tánczra, sem semmiféle más kellemes művészetre. Ezt én
furcsának találom. Hát kit tanítsunk rájuk? A fiúkat? A férfiakat vagy a
nőket illeti-e meg, hogy ezek a tehetségek meglegyenek bennük? Senkit;
mondják ők. A profán dalok megannyi bűnök, a táncz az ördög találmánya,
a fiatal lánynak ne legyen más mulatsága, mint a munka meg az imádság.
Mily furcsa mulatság egy tíz éves gyermek számára! Én a magam részéről
attól félek, hogy ezek a kis szentek, a kiket arra kényszerítenek, hogy
gyermekkorukat Istenhez való imádkozással töltsék, egész más dolgokkal
fogják tölteni ifjúkorukat és asszonykorukban fogják magukat kárpótolni
azért az időért, melyet lánykorukban elvesztegettek. Véleményem szerint
ép úgy tekintettel kell lenni arra, a mi a kornak megfelel, mint a mi a
nemnek felel meg; a fiatal leánynak nem kell úgy élnie, mint a
nagyanyjának, élénknek, vidámnak, bohónak kell lennie, tánczolnia,
dalolnia kell, a mennyit akar és élveznie kora minden ártatlan örömét.
Nagyon is hamar el fog jönni az idő, mikor majd nyugodtnak kell lennie
és komolyabban kell magát viselnie.

De vajjon csakugyan megvan-e ennek a változásnak a szüksége? Vajjon nem
előítéleteinknek gyümölcse-e ez? Azzal, hogy a tisztességes asszonyokat
mind csak a szomorú kötelességeknek vetettük alá, száműztünk a
házasságból mindent, a mi a férfiak számára kellemessé teheti. Csoda-e,
ha a szótlanság, melyet odahaza tapasztalnak, elűzi őket hazulról s ha
oly kevéssé esnek kísértetbe egy ilyen kevéssé csábító helyzetbe
kerülni? A kereszténység azzal, hogy túloz minden kötelességet,
kivihetetlenekké és hasztalanokká teszi őket; azzal, hogy megtiltja a
nőknek a dalolást, a tánczot és minden más világi szórakozást,
rosszkedvűvé, czivakodóvá, kiállhatatlanokká teszi őket odahaza. Nincs
vallás, a melyben a házasság oly szigorú kötelességeknek volna alávetve
és a melyben egy ily szent kötelék ennyire meg volna vetve. Annyit
tettek annak megakadályozására, hogy a nők szeretetreméltók legyenek,
hogy végre is közönbösekké tették a férjeket. Ennek nem kellene így
lenni, jól tudom, de azt mondom, hogy így kell lennie, mert a
keresztények elvégre is emberek. A magam részéről azt tartom, hogy a
fiatal angol lánynak ép olyan gonddal kell ápolni azokat a tehetségeit,
melyekkel leendő férjének tetszését megnyerheti, mint a hogy a fiatal
albán nő ápolja őket az ispahani hárem számára. A férjek – mondjátok –
nem sokat törődnek mindezekkel a tehetségekkel. Meghiszem azt, mikor
ezek a tehetségek, a helyett, hogy az ő tetszésükre alkalmaztatnának,
csak csalétekül szolgálnak az olyan szemtelen fiatal emberek
odacsábítására, a kik a férjet megbecstelenítik. De azt hiszitek, hogy
ha egy szeretetreméltó és okos asszony, a kiben vannak ilyen tehetségek,
férje mulattatására használná fel őket, nem járulna hozzá velük
boldogításához és nem akadályozná-e meg férjét abban, hogy mikor fáradt
fejjel kijön dolgozó szobájából, otthonán kívül keressen szórakozást?
Nem látott még senki olyan boldog családokat, melyekben ilyen egyetértés
van s melyekben mindenki hozzájárul a magáéval a közös szórakozásokhoz?
Mondják meg nekem, vajjon az a bizalom és megtisztelés, a mely itt
beáll, az itt élvezett gyönyörök ártatlansága és szelidsége nem ér-e fel
a legzajosabb nyilvános élvezetekkel?

A kellemes tehetségeket túlságosan művésziesítették és túlságosan
rendszeresítették. Mindenből elveket és szabályokat csináltak és nagyon
is unalmassá tették a fiataloknak azt, a mi nem kellene hogy egyéb
legyen számukra, mint szórakozás és bohó játék. Nem tudok
nevetségesebbet elképzelni, mintha látok egy öreg ének- vagy
tánczmestert, a ki bosszús arczczal jön a fiatal lányokhoz, a kik nem
akarnak egyebet, csak nevetni, és a ki hogy megtanítsa őket könnyed
művészetére, pedánsabb és hivatalosabb hangon szól hozzájuk, mintha a
katekizmusról volna szó. Vajjon például az ének művészetének az írott
zenéhez kell-e igazodnia? Nem tehetik-e a gyermek hangját hajlékonynyá
és biztossá, nem tanulhatják-e meg ízlésesen énekelni, sőt még kísérni
is önmagát a nélkül, hogy csak egy kotát ismerne is? Illik-e ugyanaz az
éneklési mód minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden
hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden szellemre? Sohasem fogják
velem elhitetni, hogy ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a taglejtések,
ugyanazok a tánczok ép úgy illenek egy élénk és csintalan kis barna
lányhoz, mint egy epedő szemű vagy szőke szépséghez. Mikor tehát azt
látom, hogy a mester ugyanúgy tanítja mind a kettőt, ezt mondom: ez az
ember a maga taposott útján jár, de a művészetéhez nem ért semmit.

Azt kérdezik, tanító vagy tanítónő kell-e a leányoknak. Nem tudom,
legjobban szeretném, ha sem az egyikre, sem a másikra nem volna szükség,
ha szabadon tanulnák meg azt, a minek megtanulására annyi hajlamuk van
és ha nem látnánk városainkban annyi nyegle komédiást szaladgálni. Alig
birom elhinni, hogy az ezekkel az emberekkel való érintkezés ne volna a
leányokra nézve ártalmasabb, mint a mennyire hasznosak a tanításaik és
hogy a beszédmódjuk, a hangjuk, a modoruk nem kedveltetné meg fiatal
tanítványaikkal a léhaságokat, melyek nekik oly fontosak s melyeket
mestereik példájára csakhamar egyedüli foglalkozásukká tesznek.

Azokban a müvészetekben, melyeknek czélja csak a szórakozás, mindenki
mesterük lehet a fiatal lányoknak: az apjuk, anyjuk, bátyjuk, nénjük,
barátnőik, nevelőnőik, a tükrük és mindenekfölött a jó ízlésük. Nem kell
nekik felajánlani a tanítást, ők maguk kell, hogy kérjék; nem kell a
jutalomból feladatot csinálni és épen ezekben a tanulmányokban az első
siker az, mikor valaki vinni akarja valamire. Egyébiránt, ha egyáltalán
szükség van szabályszerű leczkékre, nem döntök abban, hogy milyen nemű
legyen a tanító, a ki a leczkét adja. Nem tudom, kell-e az, hogy a
tánczmester megfogja fiatal növendéke finom és fehér kezét, hogy
fölfogassa vele a szoknyáját, fölemeltesse a szemét, kitárassa a karját,
dobogó mellett hajlongattassa, – de azt jól tudom, hogy a világ minden
kincséért nem szeretnék ilyen tánczmester lenni.

A szorgalom és a tehetség által formálódik az ízlés; az ízlés által a
szellem észrevétlenül megnyílik a mindenféle szép eszméi számára és
végül az erkölcsi fogalmak számára, melyek ezzel kapcsolatban vannak.
Talán ez az egyik oka annak, hogy miért gyökerezik meg az illendőség és
tisztesség érzése a lányokban hamarább mint a fiúkban; mert ha azt
hinnők, hogy ez a koraérett érzés a nevelőnök műve, nagyon téves
fogalmunk lenne tanításaik módjáról és az emberi szellem fejlődéséről. A
beszélni tudás az első helyet foglalja el a tetszés művészetében, mert
csak az tud új meg új bájakat csatolni azokhoz a bájakhoz, melyekhez a
megszokás már hozzászoktatta az érzékeket. A szellem nemcsak
megeleveníti a tettet, hanem bizonyos értelemben meg is újítja; az
érzések és gondolatok sorakozásával élénkké és változatossá teszi az
arczkifejezést és a beszélgetés által, melyet sugall, tartja ébren a
figyelmet és soká megőrzi az érdeklődést ugyanazon tárgy iránt. Azt
hiszem, ezekből az okokból sajátítják el a leányok oly gyorsan a kedves
csevegést, bizonyos hangsúlyt adnak szólásaiknak, még mielőtt értenék
őket; és a férfiak csakhamar élvezettel hallgatják őket: még mielőtt a
leány megérthetné őket, kilesik ennek az értelmességnek első pillanatát,
hogy aztán belehatolhassanak az érzésébe.

A nőknek hajlékony nyelvük van, sebesebben, könnyebben és kellemesebben
beszélnek, mint a férfiak. Azzal is vádolják őket, hogy többet
beszélnek; ennek így is kell lenni s én szívesen változtatnám ezt a
szemrehányást dícséretté: a nőknél a száj és a szem egyforma mozgékony
és pedig ugyanabból az okból. A férfi azt mondja, a mit tud, a nő azt, a
mi tetszik; az egyiknek ismeretekre van szüksége, hogy szólhasson, a
másiknak ízlésre; az egyiknek főtárgya a hasznos dolgok, a másiké a
kellemesek. Beszédüknek nem kell hogy más közös formájú legyen, mint az
igazság.

Nem kell tehát visszatartani a lányok fecsegését, mint a fiúkét ezzel az
érdes kérdéssel: «mire való ez?» Inkább ezzel a kérdéssel, a melyre
semmivel sem könnyebb felelni: «milyen hatást fog ez tenni?» Ebben az
első életkorban, a mikor nem tudva különbséget tenni a jó és rossz
között, a leányok senkit sem tudnak megítélni: törvényül kell, hogy
szabják meg maguknak, hogy mindig csak kellemes dolgokat mondjanak
azoknak, a kikkel beszélnek. Ennek a szabálynak az alkalmazását még
nehezebbé teszi az, hogy mindig alája van rendelve az első szabálynak,
hogy nem szabad hazudni.

Jól látom, hogy vannak még más nehézségek is, de ezek sokkal
előrehaladottabb korra vonatkoznak. Egyelőre nem kell a leányoktól
egyebet követelni, mint hogy, ha igazat mondanak, mondják
gyöngédtelenség nélkül és mivel a gyöngédtelenség természetszerűleg
visszás nekik, a nevelés könnyen megtanítja őket az elkerülésére.
Általában megjegyzem, hogy a világi érintkezésben a férfiak udvariassága
hivatalosabb, a nőké nyájasabb természetű. Ez a különbség nem
kiszámított, hanem természet dolga. A férfi inkább úgy tesz, mintha
szolgálatodra szeretne lenni, a nő kellemes akar lenni. Ebből az
következik, hogy bármilyen is a nők természete, az udvariasságuk
kevésbbé hazug, mint a miénk; a nő nem tesz egyebet, csak első ösztönére
hallgat, de mikor a férfi úgy tesz, mintha az én érdekemet előbbre
valóvá tenné a magáénál, bármily tüntetőleg szinezi is ezt a hazugságot,
egész biztosan tudom, hogy hazudik. Nem is nehéz dolog tehát a nőknek
udvariasaknak lenni és következőleg a leányoknak sem az udvariasságot
megtanulni. Az első leczkét a természet adja, a művészet csak utána jár
a természetnek és meghatározza, hogy az érvényben levő szokások szerint
milyen formában mutatkozzék. A mi az egymás közötti udvariasságukat
illeti, ez már más dolog; ezt olyan kényszerült modorban és olyan hideg
figyelmességgel csinálják, hogy kölcsönösen feszélyezik egymást; nem is
valami nagy gonddal leplezik ezt a feszességet és őszintéknek látszanak
hazugságukban, mivel nem nagyon igyekeznek elpalástolni. Mindazáltal
fiatal lányok néha őszintébb barátságot is kötnek. Az ő korukban a
vidámság helyettesíti a jó természetet és meg lévén elégedve magukkal,
meg vannak elégedve az egész világgal. Az is tény, hogy szívélyesebben
csókolják meg egymást és több bájjal kedveskednek egymással férfiak
jelenlétében, mert büntetlenül akarják ezek mohóságát felszítani azoknak
a kegyeknek a látványa által, melyeket ilyenkor megkívántatnak velük.

Ha nem szabad a kis fiúknak megengedni az okvetetlenkedő kérdéseket, még
annál kevésbbé szabad megengedni a fiatal lányoknak, a kiknek
kiváncsisága, akár kielégítik, akár rosszul térnek ki előle, egészen más
következményekkel jár, tekintve azt az éleselméjüséget, melylyel
megsejtenek olyan rejtelmeket, melyeket eltitkolnak előlük és
ügyességüket ezek leleplezésében. De a nélkül, hogy eltűrném az ő
kérdezősködésüket, jónak látom, hogy sokat kérdezgessük és arra
ingereljük őket, hogy gyakorolják magukat a könnyed beszélésben, hogy
talpraesetten tudjanak visszavágni, hogy az eszük és a nyelvük
megoldódjék, a mikor ez még veszedelem nélkül lehetséges. Ezek a
beszélgetések mindig vidámra forduljanak, de ha ügyesen vannak megkedzve
és jól vannak irányozva, vonzó szórakozóivá lesznek a lánykának és
belevihetik ezeknek a fiatal lányoknak ártatlan szívébe az erkölcs első
és talán leghasznosabb leczkéit, melyeket egész életükben megőriznek,
miután az élvezet és a hiúság varázsával tanították meg őket arra, hogy
milyen tulajdonságok felé fordulnak a férfiak igazi tisztelettel és
miben áll a tisztességes asszony dicsősége és boldogsága.

Könnyen érthető, hogy ha a fiú-gyermekek képtelenek arra, hogy bármiféle
igazi fogalmat alkothassanak maguknak a vallásról, ugyanez a fogalom még
inkább fölülmulja a leányok fölfogó-képességét. Épen ezért őnekik
korábban beszélnék róla, mert ha meg kellene várni, míg abba a helyzetbe
jutnak, hogy módszeresen meg tudják vitatni ezeket a mély kérdéseket,
azt koczkáztatnók, hogy sohasem beszélhetünk róluk. A nők esze praktikus
ész, a mely által nagyon ügyesen megtalálják annak a módját, hogy mikép
érhetnek el valami ismert czélt, de a mely ennek a czélnak megtalálására
nem vezeti rá őket. A két nem társadalmi viszonya csodálatos. Ebből a
társadalomból alakul ki egy erkölcsi személy, melynek a nő a szeme s a
férfi a karja, még pedig olyan függésben egymástól, hogy a nő a férfitól
tanulja meg, hogy mit kell látni, és a nőtől tanulja meg a férfi, hogy
mit kell tenni. Ha a nő ép úgy vissza tudna menni a végső okokhoz, mint
a férfi és ha a férfiban is megvolna, mint ő benne, a részlet-dolgok
iránti érzék, mindig függetlenek lévén egymástól, örökös
egyenetlenségben élnének és a társadalmuk nem tudna fenmaradni. De abban
a harmóniában, a mely köztük uralkodik, minden a közös czélra irányul,
nem tudni, melyik ad hozzá többet a magáéból, mindegyik a másiknak
ösztönzését követi, mindegyik engedelmeskedik és mind a ketten
parancsolnak.

Épen ezért van a nő magaviselete alávetve a közvéleménynek s a hite alá
van vetve az autorításnak. Minden leánynak az anyja vallását kell
követnie és minden asszonynak a férjeét. Ha ez a vallás hamis, a
hajlékonyság, a mely az anyát és a leányt aláveti a természet rendjének,
eltörli isten színe előtt a tévelygés bűnét. Nem lévén képesek önmaguk
bírái lenni, úgy kell fogadniok az apák és férjek elhatározását, mint az
egyházéit.

Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a
bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle
dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon.
Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy
vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj
forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk
tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök
féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem
zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan
keveset.

Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira
arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva
hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit
hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső
csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk,
tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi
katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól
tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.

Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne
csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni
való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük
könyv nélkül semmit, a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem.
Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a
nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen
cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is
rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok
arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez
megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.

Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a
vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék.
Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük,
hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen
kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem
teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a
katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán
azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti,
mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek
el soha semmit a gyermekeknél.

De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen
tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem
szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak
nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány
tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt
magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni.
Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik
nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.

Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «_Ki teremtett
és hozott a világra téged?_» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az
anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet,
mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a
melyet egyáltalán nem ért.

Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna
számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet
valaha írtak és nézetem szerint nem a legkevesebb becsületére válnék
szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem
hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.

Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek
magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától
értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.

Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és
én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi
halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.

Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi
katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:

_A nevelőnő:_ Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?

_A kis lány:_ Nem.

_A nevelőnő:_ Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?

_A kis lány:_ Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.

_A nevelőnő:_ Hát te nem éltél mindig?

_A kis lány:_ Nem.

_A nevelőnő:_ És vajjon mindig élni fogsz-e?

_A kis lány:_ Igen.

_A nevelőnő:_ Fiatal vagy-e vagy öreg?

_A kis lány:_ Fiatal vagyok.

_A nevelőnő:_ Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?

_A kis lány:_ Öreg.

_A nevelőnő:_ Ő is fiatal volt valamikor?

_A kis lány:_ Igen.

_A nevelőnő:_ Hát miért nem fiatal már?

_A kis lány:_ Mert megöregedett.

_A nevelőnő:_ Te is meg fogsz öregedni, mint ő?

_A kis lány:_ Nem tudom.[132]

_A nevelőnő:_ Hova lett a tavalyi ruhád?

_A kis lány:_ Szétfejtették.

_A nevelőnő:_ Miért fejtették szét?

_A kis lány:_ Mert kicsiny volt már.

_A nevelőnő:_ Mért volt már kicsiny?

_A kis lány:_ Mert megnőttem.

_A nevelőnő:_ Fogsz még ezután is nőni?

_A kis lány:_ Hogyne!

_A nevelőnő:_ És mi lesz a nagy lányokból?

_A kis lány:_ Asszonyok lesznek.

_A nevelőnő:_ És mi lesz az asszonyokból?

_A kis lány:_ Anyák lesznek.

_A nevelőnő:_ És az anyákból mi lesz?

_A kis lány:_ Megöregszenek.

_A nevelőnő:_ Tehát te is megöregszel?

_A kis lány:_ Ha majd anya leszek.

_A nevelőnő:_ És mi lesz az öreg emberekkel?

_A kis lány:_ Nem tudom.

_A nevelőnő:_ Mi lett a nagyapádból?

_A kis lány:_ Meghalt.[133]

_A nevelőnő:_ És miért halt meg?

_A kis lány:_ Mert öreg volt.

_A nevelőnő:_ Mi lesz tehát az öreg emberekkel?

_A kis lány:_ Meghalnak.

_A nevelőnő:_ És te, ha öreg leszel, mint…

_A kis lány_ (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.

_A nevelőnő:_ Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal
mindenki.

_A kis lány:_ Hogyan! a mamám is meg fog halni?

_A nevelőnő:_ Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és
az öregség halálba vezet.

_A kis lány:_ Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?

_A nevelőnő:_ Okosan élni, a míg az ember fiatal.

_A kis lány:_ Én mindig okos leszek.

_A nevelőnő:_ Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz
élni?

_A kis lány:_ Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…

_A nevelőnő:_ Hogy-hogy?

_A kis lány:_ Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg
kell halnia.

_A nevelőnő:_ Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?

_A kis lány:_ Sajnos, igen.

_A nevelőnő:_ Kicsoda élt előtted?

_A kis lány:_ Apám és anyám.

_A nevelőnő:_ Hát ő előttük ki élt?

_A kis lány:_ Az ő apjuk és anyjuk.

_A nevelőnő:_ És ki fog élni te utánad?

_A kis lány:_ A gyermekeim.

_A nevelőnő:_ És azok után ki fog élni?

_A kis lány:_ Az ő gyermekeik stb. stb.

Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi
nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát
és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a
gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.[134] Csak az ilyen
kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé
előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti
meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni
lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag
kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek
szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak oly
nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket
megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor
egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt
nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem
megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb
tudnod kell, hogy mit csinált.

Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma
fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e
minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden
tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a
kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga
iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött
erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy
egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy
embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy
csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik
mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy
ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi
nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon
kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni,
latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel
díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek
saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket,
ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam
részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám
hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának
van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk,
hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és
könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a
mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos
boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, melyben ez a
legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a
dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az
ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd,
kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom
ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos
véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja
szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az
Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek
hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné
teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem
büntetnék meg, mint türelmetlent.

Ne törődjetek tehát mindazokkal a rejtelmes dogmákkal, melyek számunkra
csak gondolatnélküli szavak, mindazokkal a bizarr tanításokkal, melyek
meddő tanulmányozása a velük foglalkozóknál az erényt helyettesíti és
inkább arra való, hogy bolondokká, minthogy jókká tegye őket. Tartsátok
meg gyermekeiteket mindig azoknak a dogmáknak szűk körében, melyek az
erkölcsre vonatkoznak, győzzétek meg jól őket, hogy semmi másnak a
tudása nem hasznos ránk nézve, mint a miből megtanulunk jól cselekedni.
Ne csináljatok lányaitokból theológusokat és okoskodókat; az égi
dolgokból csak arra tanítsátok őket, a mi az emberi bölcseségre
tartozik; szoktassátok őket arra, hogy mindig Isten szeme előtt érezzék
magukat, hogy ő a tanuja cselekedeteiknek, gondolataiknak, erényeiknek,
mulatságaiknak; hogy tegyenek jót tüntetés nélkül, mert Isten ezt úgy
szereti, hogy zúgolódás nélkül viseljék el a rosszat, mert Isten
kárpótolni fogja őket s hogy végül életük minden napján azok legyenek, a
mik szeretnének lenni, a mikor majd megjelennek Isten színe előtt. Ez az
igazi vallás, ez az egyedüli szokás, a mely nem hajlik sem visszaélésre,
sem hitetlenségre, sem vakbuzgóságra. Prédikálhatnak, a mennyit akarnak,
a legfenségesebb vallásokról, én a magam részéről nem ismerek el mást,
mint ezt.

Egyébiránt jó lesz megjegyezni, hogy egész addig a korig, mikor az ész
megvilágosodik és mikor a föléledő érzés megszólaltatja a
lelkiismeretet, a fiatal leányokra nézve az a jó és rossz, a mit a
környezete annak mond ki. A mit parancsolnak neki, az jó, a mit
megtiltanak, az rossz; ennél többet nem kell tudniok. Ebből látható,
milyen nagy fontosságú dolog náluk még inkább, mint a fiúknál,
megválogatni azokat az embereket, a kik közelükben legyenek és bizonyos
tekintélyt gyakoroljanak fölöttük. Végül beáll a pillanat, a mikor
elkezdenek magukból itélni a dolgokról és akkor van ideje megváltoztatni
nevetésük tervét.

Talán már eddig is sokat mondtam. Mekkora mértékben korlátoljuk a nőket,
a mikor nem szabunk meg nekik más törvényt, csak az általános
előítéleteket? Ne alacsonyítsuk le ennyire a nemet, a mely minket
kormányoz és a mely tisztel minket, ha nem aljasítottuk le. Van az egész
emberi nem számára a közvéleménynél előbbrevaló szabály is. Ennek a
szabálynak hajthatatlan irányításához kell alkalmazkodni az összes többi
szabályoknak; ez ítél még az előítéletről is s az emberek értékelésének
csak akkor lehet köztünk érvénye, ha ezzel a szabálylyal megegyezik.

Ez a szabály a belső érzés. Nem ismétlem, a mit föntebb mondtam róla;
elég, ha megjegyzem, hogy ha ez a két szabály nem hat együtt a nők
nevelésében, ez mindig hiányos lesz. Az érzés a közvélemény nélkül nem
adja meg nekik a léleknek azt a finomságát, a mely feldíszíti a jó
erkölcsöket a világ tiszteletével; a közvélemény pedig az érzés nélkül
mindig csak csalfa és tisztességtelen nőket csinál belőlük, a kik a
látszatot teszik az erény helyébe.

Fontos dolog tehát, hogy ápoljanak egy tehetséget, a mely a két vezető
között ítélőbíróul szolgál, a mely nem engedi tévútra jutni a
lelkiismeretet és a mely jóváteszi az előítélet tévedéseit. Ez a
tehetség az ész. De mennyi kérdés kél fel erre a szóra! Képesek-e a nők
alapos okoskodásra? Fontos-e, hogy ezt ápolják? Sikerrel fogják-e
ápolni? Hasznos-e ez az ápolás azokra a funktiókra, melyek rájuk
háramlanak? Összeférhető-e az egyszerűséggel, a mely hozzájuk illik?

A különböző módok, a melyek szerint ezekkel a kérdésekkel szembenéznek
és megfelelnek rájuk, magukkal hozzák, hogy mindkét irányban túlzások
merülnek fel; az egyik arra korlátolja a nőt, hogy varrjon és fonjon a
háztartásban a szolgálókkal; így ne legyen egyéb, mint a gazda első
cselédje; a másik nem éri be azzal, hogy biztosítja a nők jogait, a
miénket is elvitatja számukra; mert ha meghagyják őket fölöttünk a
nemüket illető tulajdonságukban és minden egyébben velünk egyenlővé
teszik, mi ez más, mint átruházása a nőre annak az elsőségnek, melyet a
természet a férjnek ad?

Az ész, a mely az embert kötelességeinek megismerésére vezeti, nem
nagyon bonyolult dolog; az ész, a mely a nőt a saját kötelességére
vezeti, még sokkal egyszerűbb. Az engedelmesség és hűség, melylyel
férjének tartozik, a gyöngédség és gondoskodás, melylyel gyermekeinek
tartozik, oly természetes és oly érthető következményei helyzetének,
hogy rosszhiszeműség nélkül nem vonakodhatik engedni a belső érzésnek, a
mely vezeti és nem ismerheti félre kötelességét abban a hajlamban, mely
még nincs megromolva.

Nem kárhoztatnám minden megkülönböztetés nélkül, hogy a nő kizárólag a
nemének való munkákra szoríttassék és hogy a többiről mélységes
tudatlanságban hagyassék, de ehhez nagyon egyszerű, nagyon egészséges
közerkölcsök kellenének vagy pedig nagyon visszavonult életmód. A nagy
városokban, romlott emberek közt ezt a nőt nagyon könnyű volna
elcsábítani, erénye gyakran csak az alkalmaktól függne: ebben a
filozófus században kipróbált erényre van szüksége; előre kell tudnia
azt is, a mit mondhatnak neki s azt is, a mit erről gondolnia kell.

Egyébiránt, alá lévén vetve a férfiak ítéletének, ki kell hogy érdemelje
becsülésüket; különösen a férjéét kell megkapnia; nemcsak a személyét
kell vele megszerettetnie, hanem magaviseletével is ki kell érdemelnie
helyeslését; igazolnia kell a világ előtt a férj választását és meg kell
szereznie a férjnek azt a tiszteletet, melylyel feleségének adóznak. De
hogy foghatna hozzá mindehhez, ha nem ismerné intézményeinket, ha nem
tudna semmit szokásainkról és illemszabályainkról, ha nem ismerné sem az
emberi ítéletek forrását, sem a szenvedélyeket, melyek ezeket
meghatározzák? Annálfogva, hogy egyszerre függ a saját lelkiismeretétől
és más emberek véleményétől, meg kell tanulnia ezt a két zsinórmértéket
összehasonlítani, összhangba hozni és az előbbinek csak akkor adni
előnyt, mikor ellentétbe kerülnek egymással. Bírájává lesz bíráinak, ő
határozza meg, mikor kell magát alávetnie nekik és mikor kell őket
visszautasítania. Mielőtt elvetné vagy elfogadná előítéleteiket,
mérlegeli őket; megtanul végére járni a forrásuknak, megtanulja
megelőzni őket, kedvezővé tenni őket; gondja lesz rá, hogy sohase vonja
magára a megrovást, mikor kötelessége megengedi a kikerülését. Mindezt
egyáltalán nem teheti meg szellemének és eszének kifejlesztése nélkül.

Mindig visszatérek az alapvető elvre és ez adja meg nekem minden
nehézség megoldását. Azt tanulmányozom, a mi van, ennek keresem okát és
végül mind csak azt találom, hogy a mi van, az jól van. Bemegyek a nyilt
házakba, a hol az úr és az úrnő együtt fogadják a vendégeket.
Mindkettőnek ugyanaz a nevelése volt, mindketten egyforma udvariasak,
mindketten egyformán meg vannak áldva ízléssel és szellemmel, mindkettőt
ugyanaz a vágy lelkesíti, hogy jól fogadják vendégeiket és hogy mindenki
elégedetten távozzék tőlük. A férj nem mulaszt el semmi gondoskodást,
hogy figyelmes legyen mindenki iránt, jön, megy, körüljár és ezer gondot
csinál magának; merő figyelmesség szeretne lenni. A nő helyén marad, egy
kis kör képződik körüle és látszatra elfödi előle a gyülekezetet,
mindazáltal nem történik itt semmi, a mit észre ne venne, nem távozik el
senki a nélkül, hogy ő ne szólt volna hozzá; nem mulasztott el semmit, a
mi érdekelhet mindenkit, nem mondott senkinek semmit, a mi ne volna
kellemes és a rendnek minden legkisebb megzavarása nélkül a legkisebb
emberről a társaságban épúgy nem feledkezik meg, mint a legelsőről. A
lakomát feltálalják, asztalhoz ülnek; a férfi tudja, kik illenek együvé
s a szerint ülteti őket; a nő a nélkül, hogy bármit is tudna, még se
téved ebben; ő már kiolvasott a szemekből, a magatartásból mindent és
mindenki kedve szerint van elhelyezve. Arról nem is szólok, hogy a
kiszolgáláskor nem feledkeznek meg senkiről. A házigazda körüljárt s nem
feledkezett meg senkiről, ellenben a nő eltalálja, a mit az ember
megkíván s azzal kínálja; mikor a szomszédjával beszél, a füle ott van
az asztal végén; észreveszi, hogy melyik nem eszik azért, mert nem éhes
és melyik azért, mert nem mer venni vagy kérni az ételből, mivel félszeg
vagy félénk. Mikor fölkelnek az asztaltól, mindenki azt hiszi, hogy a
háziasszony csak vele törődött, mind azt hiszik, hogy nem ért rá egy
falatot sem enni, a valóság pedig az, hogy többet evett, mint bárki más.

Mikor mindenki eltávozott, megbeszélik a történteket. A férfi
visszaemlékezik arra, a mit mondtak neki, mit mondtak és tettek azok, a
kikkel mulatott. Ha a nő nem mindig a legpontosabb is ebben, de viszont
ő látta azt, a mit halkan mondtak a terem másik végében, ő tudja, hogy
ez vagy az mit gondolt, mire vonatkozott ez a szó vagy az a taglejtés,
nem volt az a kifejezőbb mozdulat, melyre ne volna kész magyarázata, a
mely csaknem mindig megfelel a valóságnak.

Ugyanaz a szellemi alkat, a mely kitünővé tesz egy nagyvilági nőt a ház
vezetésében, kitünővé teszi a kaczért abban a művészetben, a melylyel
több imádót is el tud mulattatni. A kaczérság művészete még finomabb
megkülönböztető képességet kíván, mint az udvariasságé, mert ha az
udvarias nő mindenkivel szemben udvarias, akkor eleget tett, a kaczér nő
ellenben ezzel az ügyetlen egyformasággal hamar elvesztené uralmát, le
akarván kötelezni összes barátait, visszariasztaná valamennyit. A
társaságban a mindenkivel egyformán tanusított udvariasság tetszik
mindenkinek; ha jól bántak vele, nem nézi olyan nagyon a kedvezéseket,
de a szerelemben az a kegy, a mely nem kizárólagos, sértésszámba megy.
Az okos ember százszor jobban szereti, ha vele egymagával rosszul
bánnak, mintha a többivel egyenlően dédelgetik és nem történhetik vele
rosszabb valami, mintha nem tüntetik ki. Ha egy nő több imádót akar
egyszerre tartani, mindegyiküket meg kell győznie, hogy őt részesíti
előnyben és pedig a többieknek szeme előtt kell erről meggyőznie, a
kiket meg az ő szemei előtt ugyanerről győz meg.

Ha zavarba jött embert akartok látni, tegyetek egy férfit két nő közé,
kiknek mindegyikével titkos viszonya van, aztán figyeljétek meg, milyen
ostobán viselkedik. Tegyetek egy nőt hasonló helyzetben két férfi közé –
a mi bizonyára nem ritkább eset – s el fogtok ámulni az ügyességen,
melylyel mind a kettővel elbánik úgy, hogy mindegyik nevetni fog a
másikon. De ha ez a nő ugyanazt a bizalmasságot tanusítaná mind a kettő
iránt és ugyanolyan barátságos volna velük, hogy vezettetnék magukat
félre csak egy pillanatra is? Ha egyformán bánna velük, nem mutatná-e
ki, hogy egyforma joguk van hozzá? Bizony, sokkal jobban fog hozzá! A
helyett, hogy egyformán bánna velük, úgy tesz, mintha különbséget tenne
közöttük és ezt olyan jól csinálja, hogy az, a kinek hizeleg, azt hiszi,
gyöngédségből teszi, az pedig, a kivel rosszul bánik, azt hiszi,
mérgében teszi. Így mindegyik megelégszik a neki jutott részszel s azt
látja, hogy a nő mindig vele foglalkozik, holott pedig a valóságban csak
magamagával foglalkozik.

Az általános tetszés vágyában a kaczérság hasonló eszközöket sugall: a
szeszélyek csak visszariasztanának, ha nem volnának okosan irányítva és
épen mesteri alkalmazásukkal csinálja belőlük a legerősebb lánczokat
rabszolgáinak.

  Usa ogn’ arte la donna, onde sia colto
  Nella sua rete alcun novello amante;
  Nè con tutti, nè sempre un stesso volto
  Serba; má cangia à tempo atto a sembiante.[135]

Mitől függ mindez a művészet, ha nem a finom és folytonos
megfigyelésektől, melyek megláttatják vele minden pillanatban azt, a mi
a férfiak szívében történik és melyek képessé teszik arra, hogy minden
titkos mozdulattal szemben, a melyet észrevesz, annyi erőt alkalmazzon,
a mennyi föltartóztatásához és siettetéséhez kell? De megtanulható-e ez
a művészet? Nem, velük születik a nőkkel, megvan mindegyikben és soha
sincs meg a férfiakban ugyanolyan mértékben. Ez a nem megkülönböztető
jellemvonásainak egyike. A lélekjelenlét, az éberenlátás, a finom
megfigyelőképesség a nők tudománya; az ügyesség, melylyel hasznát
veszik, a tehetségük.

Így van a dolog és láttuk, miért kell így lennie. Azt mondjuk, hogy a
nők csalfák. Azokká lesznek. Az ő sajátos adományuk az ügyesség, nem
pedig a csalfaság, a nemüknek megfelelő valódi hajlamokban, még mikor
hazudnak, akkor sem csalfák. Miért kérdezitek a szájukat, mikor nem neki
kell szólnia? Kérdezzétek a szemüket, az arczuk bőrét, a lélekzetüket,
félénk modorukat, gyönge ellenállásukat: ez az a nyelv, melyet a
természet ad nekik, hogy feleljenek nektek. A száj mindig nemet mond és
azt is kell mondania, de a hangsúly, melyet erre vet, nem mindig ugyanaz
és ez a hangsúly nem tud hazudni. Nincsenek-e a nőnek ugyanazok a
szükségletei, mint a férfinak, a nélkül, hogy ugyanannyi joga volna
kinyilvánítani őket? A sorsa nagyon is kegyetlen volna, ha még jogosult
vágyaiban is nem volna olyan nyelve, a mely egyenértékű azzal, melyen
nem mer szólani: kell-e az, hogy a szemérem boldogtalanná tegye? Nincs-e
szüksége olyan művészetre, melylyel közölheti hajlamait, a nélkül, hogy
leleplezné őket? Mekkora ügyességre van szüksége, hogy elraboltassa
magától azt, a mit ég a vágytól odaadni? Mily fontos dolog neki, hogy
megtanulja megindítani a férfi szívét a nélkül, hogy észrevehetővé
válnék, hogy gondol rá! Mily bájos párbeszéd a Galatea almája és
ügyetlen menekülése! Mi kell neki még ehhez egyéb? Megmondja-e a
pásztornak, a ki a fűzfák között utána veti magát, hogy csak azért fut
előle, hogy maga után csalogassa? Hisz akkor, hogy úgy mondjam,
hazudnék, mert akkor nem tudná a pásztort maga után csalogatni. Mennél
több a tartózkodás a nőben, annál több művészetre van szüksége, még a
férjével szemben is. Igen, azt állítom, hogy ha a kaczérságot korlátai
közt tartjuk, illedelmessé és igazzá teszszük s a tisztesség törvénye
lesz belőle.

Az erény csak egyféle, mondhatja igen helyesen valamelyik ellenfelem;
nem osztható fel, hogy egy részét megengedjük, a másikat pedig elvessük.
Ha szeretjük az erényt, teljes épségében szeretjük; és azok előtt az
érzések előtt, melyekkel nem kell bírnunk, elzárjuk a szívünket, ha
lehet és a szánkat mindig. Az erkölcsi igazság nem az, a mi van, hanem a
mi jól van; a mi rossz, annak nem volna szabad lennie és azt nem szabad
bevallani, különösen ha ez a bevallás olyan hatást ad neki, amelylyel a
nélkül nem bírna. Ha abba a kísértésbe estem volna, hogy lopok és ennek
elmondásával abba a kísértetbe ejtenék más valakit, hogy bűntársammá
legyen, nem esnék-e a kísértés áldozatául azzal, hogy bevallom? Miért
mondjátok, hogy a szemérem csalfává teszi az asszonyokat? Vajjon azok, a
kik legjobban elvesztik, egyebekben igazabbak-e a többinél? Még csak ez
kellene! Ezerszer csalfábbak. A lealjasodásnak erre a fokára csak a
bűnöknél fogva juthatni el, melyek mind megmaradnak benne és melyek csak
az alattomosság és hazugság segítségével uralkodnak.[136] Ellenkezőleg,
azok, a kikben még van szemérem, a kik nem hivalkodnak hibáikkal, a kik
el tudják leplezni vágyaikat még azok előtt is, a kikre irányulnak és a
kiktől ezek bevallását csak a legnagyobb fáradsággal lehet kicsikarni,
ezek máskülönben is a legigazabbak, a legőszintébbek, a
legállhatatosabbak minden kötelezettségükben és az ő hűségükben lehet
általában a legjobban megbízni.

Nem tudok mást, mint az egy _Lenclos_ kisasszonyt, a kit ismert
kivételül lehet idézni ezek alól a megjegyzések alól s Lenclos
kisasszony is csodaszámba ment. Neme erényeinek megvetése mellett,
mondják róla, megőrizte a mi nemünk erényeit: dicsérik nyiltságát,
egyenességét, az érintkezésben való biztonságát, a barátságban való
hűségét, végül hogy dicsőségének képét teljessé tegyék, azt mondják,
hogy férfivá tette magát. Jól van hát. Minden kitünő hírneve mellett is
azonban ezt a férfit époly kevéssé szerettem volna barátommá tenni, mint
szeretőmmé.

Mindez nem olyan nagy eltérés tárgyunktól, mint a milyennek látszik.
Látom, hova irányulnak a modern filozófia elvei, mikor a nevetség
tárgyává teszik a női nem szemérmét és állítólagos csalfaságát, és
látom, hogy ennek a filozófiának legbiztosabb eredménye, hogy megfosztja
korunk nőit attól a kevés becsülettől, a mi még megmaradt bennük.

Ezeknek a megfontolásoknak alapján azt hiszem, hogy általánosságban meg
lehet határozni, mily faja kultura felel meg a nők természetének és mely
czélok felé kell fordítani elmélkedésüket ifjuságuktól fogva.

Mondtam már, hogy nemük kötelességeit könnyebb látni, mint betölteni. Az
első dolog, melyet meg kell tanulniok, hogy ezeket a kötelességeket
szeressék előnyeikre való tekintetből; ez az egyedüli mód arra, hogy
könnyüvé tegyük őket. Minden helyzetnek és minden kornak megvannak a
maga kötelességei. A maga kötelességeit hamar megismeri az ember,
föltéve, hogy szereti őket. Tartsd tiszteletben női helyzetedet és
mindig jóravaló asszony leszel, bármilyen helyzetbe juttat is az ég. A
fődolog az, hogy az legyünk, a mivé a természet tett minket: úgyis
túlságosan azok vagyunk, a mivé az emberek akarják hogy legyünk.

Az elvont és spekulativ igazságok, az alapelvek, a tudományos tantételek
kutatása, mindaz, a mi az eszmék általánosítására irányul, nem való a
nők szakmájába; tanulmányaiknak teljesen a gyakorlatra kell irányulni;
az ő dolguk alkalmazni azokat az elveket, melyeket a férfi talált meg és
az ő dolguk megtenni a megfigyeléseket, melyek a férfit az elvek
megállapítására vezetik. A nők minden gondolkodása, a mennyiben nem
közvetlenül kötelességeikre vonatkozik, a férfiak tanulmányozására kell,
hogy irányuljon vagy a kellemes ismeretekre, melyeknek czélja csak az
izlés; mert a mi a géniusz műveit illeti, ezek meghaladják felfogásukat;
még kevésbbé van bennük elég szabatosság és figyelem, hogy az exakt
tudományokban boldoguljanak; a mi pedig a fizikai ismereteket illeti, az
a két nem közül annak való, a ki tevékenyebb és mozgékonyabb, a ki több
czélt tud belátni, annak valók, a kiben több az erő és a k jobban
gyakorolja erejét az érzékelhető dolgok kapcsolataira és a természet
törvényeire. A nő, a ki gyönge és nem lát semmit, a mi kívül esik
önmagán, azokat a rúgókat becsüli és ítéli meg, melyeket gyöngesége
pótlására hozhat mozgásba; ezek a rúgók pedig a férfi szenvedélyei. Az ő
mechanikája magában véve erősebb, mint a miénk, összes emeltyűi az
emberi szívet hozzák mozgásba. A mit neme magától nem bír megtenni,
holott neki szükséges vagy kellemes, ügyesen mi velünk kell akartatnia;
alapjában kell kitanulmányoznia a férfi szellemét; nem elvont
értelemben, a férfi szellemét általában, hanem azoknak a férfiaknak
szellemét, a kik körülveszik azoknak a férfiaknak szellemét, a kiknek
alá van rendelve, akár a törvény, akár a közvélemény által. Bele kell
hogy tudjon hatolni érzelmeikbe beszédük, cselekedeteik, tekintetük,
taglejtéseik útján. Beszéde, tettei, tekintete, taglejtései útján kell,
hogy azokat az érzéseket tudja bennük kelteni, a melyeket kíván, a
nélkül, hogy észrevétetné, hogy ez a szándéka. Ők jobban fognak
filozofálni az emberi szívről, mint ő, de ő jobban fog nálunknál a
férfiak szívében olvasni. A nők dolga, hogy megtalálják a – hogy úgy
mondjam – kísérleti morált, a mi dolgunk, hogy rendszerré alakítsuk. A
nőben több a szellem, a férfiban több a géniusz; a nő megfigyel, a férfi
gondolkodik; ebből az együtthatásból kerül ki a legtisztább
felvilágosodás és a legtökéletesebb tudomány, a melyet az emberi szellem
önmagától megszerezhet; szóval az önmaga és mások legbiztosabb ismerete,
a melyre fajunk képes. Így irányulhat a művészet szüntelenül a természet
által adott eszköz tökéletesítésére.

Az asszonyok könyve a világ; ha rosszul olvasnak benne, ez az ő hibájuk,
vagy valami szenvedély vakítja el őket. Mindazáltal az igazi családanya
egyáltalán nem nagyvilági nő s a maga házában nincs sokkal kevésbbé
elzárkózva, mint az apácza a kolostorban. Azt kell tehát tenni a fiatal
lányokkal, a kiket férjhez adnak, a mit azokkal tesznek, a kiket beadnak
a kolostorba: meg kell nekik mutatni az élvezeteket, a melyeket
elhagynak, mielőtt lemondanának róluk, hogy ezeknek az előttük
ismeretlen élvezeteknek csalóka képei ne zaklassák egykor a szívüket és
meg ne zavarják visszavonultságuk boldogságát. Francziaországban a
leányok kolostorban élnek és az asszonyok a nagyvilágban hajszolódnak. A
ókoriaknál ez épen ellenkezően volt: a leányoknak, mint már mondtam, sok
játékuk és nyilvános ünnepük volt, az asszonyok pedig visszavonultan
éltek. Ez a szokás észszerűbb és jobban épségben tartotta az
erkölcsöket. Egy bizonyos fajta kaczérság meg van engedve a férjhez adó
lányoknak; az ő fődolguk, hogy mulassanak. Az asszonyoknak más dolguk
van odahaza és nem kell már férjet keresniök, de ebben a reformban
rosszul járnának, holott sajnos, ők adják a hangot. Anyák, csináljatok
legalább jó pajtást a leányaitokból. Adjatok nekik egyenes érzést és
becsületes lelket és ne rejtsetek el előlük semmit, a mit a tiszta
erkölcsű szem megnézhet. A bál, a mulatságok, a játékok, még a színház
is, mindazok a dolgok, melyek, ha rosszul nézik őket, elragadják a
tapasztalatlan ifjúságot, veszély nélkül juttathatók az egészséges szem
elé. Mennél jobban látják ezeket a zajos szórakozásokat, annál jobban
elmegy tőlük a kedvük.

Hallom a lármát, a mely ellenem felhangzik. Melyik lány tud ellenállani
ennek a veszedelmes példának? Alig hogy belenéznek egy kicsit a világba
s a fejük elcsavarodik bele; egyik sem akar aztán tőle megválni. Ez
meglehet, de vajjon mielőtt eléjük nyujtottátok volna ezt a csalóka
képet, eléggé előkészítettétek-e őket, hogy felindulás nélkül nézhessék?
Vajjon előre jelentettétek-e nekik a képeket, melyeket jelent?
Olyanoknak festettétek-e le őket, a milyenek? Eléggé fölfegyvereztétek-e
őket a hiúság illuziói ellen? Belevittétek-e fiatal szíveikbe az igazi
élvezetek kedvelését, melyeket nem találni meg ebben a zürzavarban?
Milyen elővigyázatosságot, milyen rendszabályokat alkalmaztatok, hogy
megóvjátok őket a téves ízléstől, a mely félrevezetheti őket? A helyett,
hogy szellemükben bármit is szembeállítottatok volna az általános
előítéletek uralmával, csak tápláltátok bennünk őket; elejétől fogva
megszerettettétek velük a léha szórakozásokat, melyeket a világban
találnak. S még akkor is tápláljátok bennük ezt az előszeretetet, mikor
már benne vannak. A fiatal lányoknak, mikor a világba belépnek, nincs
más vezetőjük, csak az anyjuk, a ki gyakran náluknál is bolondosabb és a
ki a dolgokat csak úgy tudja nekik megmutatni, a hogy maga látja. Az ő
példája, a mely erősebb, mint maga az ész, igazolja őket a saját
szemükben és az anya példája a leány számára vitán kívül álló mentség.
Mikor azt akarom, hogy az anya vezesse be a leányát a világba, ezt abban
a föltevésben akarom, hogy olyannak láttassa vele a világot, a milyen.

A baj még ennél is hamarabb kezdődik. A kolostorok valóságos iskolái a
kaczérságnak, nem annak a becsületes kaczérságnak, a melyről beszéltem,
hanem annak, a mely előidézi a nőknek minden ferdeségét és a legfurcsább
divathölgyeket hozza létre. Ezekből a kolostorokból kilépve, hogy
egyszerre belépjenek a zajos társaságokba, a fiatal nők eleinte a maguk
helyén érzik magukat bennük. Arra nevelték őket, hogy bennük éljenek,
csoda-e, ha aztán jól is érzik ott magukat? A mit most mondani fogok,
azt nem bocsátom előre a nélkül az aggodalom nélkül, hogy esetleg egy
előítéletet találok megfigyelésszámba venni; de általánosságban úgy
találom, hogy a protestáns országokban nagyobb a családi ragaszkodás,
méltóbbak a hitvesek és gyöngédebbek az anyák, mint a katholikus
országokban; s ha ez így van, nincs benne kétség, hogy ez a különbség
részben a kolostorok nevelésének tulajdonítandó.

Hogy valaki szeresse a békés és otthonias életet, ismernie kell; érezte
kell hogy légyen gyermekkora óta. Csak az apai házban kedveli meg az
ember a maga otthonát és mindazok az asszonyok, a kiket nem az anyjuk
nevelt, nem fogják szeretni gyermekeiket nevelni. Sajnos, a
nagyvárosokban nincs többé otthoni nevelés. Ezekben a társadalom olyan
határtalan és vegyes, hogy nem marad többé menedékhely a visszavonult
életre és hogy az ember még otthon is nyilvános helyen van. Annyira
együtt élnek az egész világgal, hogy nincsen többé az embereknek
családjuk, alig ismerik a rokonaikat; úgy látogatják őket, mint az
idegeneket és a házi erkölcsök egyszerűsége elvész azzal az édes
meghittséggel együtt, a mely a varázsát adta. Így szívja magába az ember
már az anyatejjel a kor kedvteléseinek szeretetét és azokat az elveket,
melyeket ebben uralkodni lát.

A leányokra látszólagos tartózkodást rónak, hogy olyan együgyűeket
foghassanak, a kik magukviselete alapján elveszik őket. De
tanulmányozzátok csak egy pillanatig ezeket a fiatal nőket: a feszes
modorral csak rosszul leplezik a sóvárságot, mely emészti őket és már a
szemükből ki lehet olvasni az égő vágyat, hogy anyáikat utánozhassák.
Nem a férj az, a mire sóvárognak, hanem a házasélet szabadossága. Mi
szükség van a férjre, mikor annyi módjuk van rá, hogy ellehessenek
nélküle? De azért van szükségük férjre, hogy ezeket a módokat
elleplezhessék. Arczukon a szerénység és a féktelenség a szívük
mélyében: maga ez a tettetett szerénység is ennek a jele; csak azért
szenvelgik, hogy annál hamarább megszabadulhassanak tőle. Párisi és
londoni nők, kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem. Egy hely sem
zárja ki a csodákat; én azonban a magam részéről nem ismerek csodát és
ha csak egy is köztetek igazán becsületes lelkű, akkor én nem értek a mi
intézményeinkhez.

Mindezek a különböző nevelések egyformán kiszolgáltatják a fiatal
teremtéseket a nagyvilági élvezetek kedvelésének és azoknak a
szenvedélyeknek, a melyek hamarosan kikelnek ebből. A nagy városokban a
romlás az élettel együtt kezdődik, a kis városokban pedig az észszel
együtt. A fiatal vidéki nők megtanulják megvetni erkölcseiknek boldog
egyszerűségét és sietnek Párisba, hogy részesedjenek a mi erkölcseink
romlottságában; a bűnök, feldíszítve a tehetségek szép nevével, utazásuk
egyedüli czéljai és szégyenkezve megérkezésükkor, hogy oly messze vannak
az idevaló nők nemes féktelenségétől, sietnek szintén fővárosiakká
válni. Hol kezdődik a baj nézetetek szerint? Azokon a helyeken-e, a hol
kitalálják vagy azokon, a hol gyakorolják?

Azt tartom tehát, hogy okos anya ne vezesse a vidékről Párisba a
leányát, megmutatni neki ezeket a másokra oly veszedelmes képeket; de
azt is mondom, hogy ha ez megtörténik, akkor vagy rosszul van nevelve a
leány, vagy ezek a képek kevéssé veszedelmesek reá nézve. Izléssel,
észszel, a becsületes dolgok szeretetével nem találja őket olyan
vonzóknak, mint a milyenek azok számára, a kik meghagyják magukat tőlük
babonázni. Látni Párisban esztelen fiatal nőket, a kik sietnek
elsajátítani az ottani hangot és magukra veszik hat hónapra a divatot,
hogy aztán életük fogytáig kigúnyoltassák magukat, de ki veszi észre
azokat, a kik elriasztva mindettől az összevisszaságtól, visszatérnek
vidékükre, megelégedve sorsukkal, miután összehasonlították azzal, a
melyet a többiek irigyelnek? Hány fiatal nőt láttam, a kiket engedékeny
férjük elvitt Párisba és a kiknek módjukban lett volna, hogy itt
letelepedjenek, de maguk fordultak el tőle és szívesebben tértek vissza,
mint a hogy jöttek és ellágyulva mondják elutazásuk előtt való nap: «Ah,
térjünk vissza kunyhónkba, ott boldogabban él az ember, mint itt, ebben
a palotában!» Nem tudni, hány jó ember marad még, a ki nem hajtott
térdet a bálvány előtt és a ki megveti ennek esztelen tiszteletét. Csak
a bolond nők lármásak; az okos nők nem keltenek feltünést.

Ha most már az általános romlottság daczára, az egyetemes előítéletek
daczára, a leányok rossz nevelése daczára, nagy részük mégis megőrzi a
helyes ítéletet, mi lenne akkor, ha ezt az ítéletet megfelelő tanítások
táplálnák vagy jobban mondva, ha nem rontották volna el bűnös
tanításokkal? Mert minden a természetes érzések fentartásán vagy
helyreállításán alapszik mindig. Ehhez nincs szükség arra, hogy a
leányokat hosszú prédikáczióitokkal untassátok, sem hogy feltálaljátok
nekik száraz erkölcsi oktatásaitokat. Az erkölcsi oktatások mindkét
nemre nézve minden jó nevelés megölő betüi. Az ilyen gyászos
leczkéztetések csak arra jók, hogy meggyűlöltessék azokat, a kik
osztogatják őket és mindazt, a mit mondanak. Ha fiatal lányokhoz
beszélnek, akkor nem arra van szükség, hogy félelmet keltsenek bennük
kötelességeik iránt, sem arról, hogy megnehezítsék rajtuk az igát,
melyet a természet rótt rájuk. Mikor elébük tárjátok ezeket a
kötelességeket, legyetek szabatosak és könnyen érthetők; ne engedjétek,
hogy azt higyjék, hogy visszataszítók lesznek akkor, a mikor ezeket a
kötelességeket betöltik; ne legyen bennetek haragosság, ne legyen semmi
mogorvaság. Mindennek, a mi a szívre akar hatni, a szívből kell jönni;
erkölcsi katekizmusuknak époly rövidnek és világosnak kell lennie, mint
a milyen a vallási katekizmusuk, de nem szabad époly komolynak lennie.
Mutassátok meg nekik magukban a kötelességekben élvezeteik forrását és
jogaik alapját. Vajjon kínos-e szeretni, hogy az ember szerettessék,
szeretetre méltóvá lenni, hogy boldog lehessen, becsülésre méltóvá
válni, hogy engedelmeskedjenek neki, megbecsülni magát, hogy
megbecsüljék? Mily szépek e jogok! Mily tiszteletreméltók! Mily drágák a
férfi szívének, ha az asszony érvényesíteni tudja őket! Nem kell
megvárni az éveket és az öregkort, hogy élvezhesse őket! Uralma
erényeivel kezdődik; alig hogy vonzó erői kifejlődnek s máris uralkodik
jellemének szelídsége által és szerénységét imponálóvá teszi. Hol az az
esztelen és barbár férfi, a ki nem csillapítja gőgjét és nem ölt
figyelmesebb modort egy szeretetreméltó és okos tizenhatéves lány
mellett, a ki keveset beszél, a ki meghallgat másokat, a ki illedelmet
tanusít magatartásában és becsületességet beszédében, a kivel szépsége
nem feledteti el sem nemét, sem ifjúságát, a ki még félénkségével is
érdekelni tud és magára vonja a tiszteletet, melyet mindenki iránt
tanusít?

Ezek a tanubizonyságok csak külsők ugyan, de nem felületesek; nem csupán
az érzéki ingerekre vannak alapítva; abból a benső érzésből erednek, a
mely azt mondja nekünk, hogy a nők a férfiak érdemének igazi megítélői.
Kicsoda kíván megvettetni a nőktől? Senki a világon, még az sem, a ki
nem akarja a nőket szeretni. És a mi engem illet, a ki oly kemény
igazságokat mondok nekik, azt hiszitek, hogy nekem az ő ítéletük
közömbös? Nem, az ő szavazataik nekem becsesebbek, mint a tiéitek,
olvasóim, a kik gyakran asszonyabbak vagytok náluknál. A mikor elítélem
erkölcseiket, igazságot akarok szolgáltatni igazságosságuknak: nem
bánom, ha gyűlölnek, csak kikényszerítsem a tiszteletüket.

Mennyi nagy dolgot lehetne ennek a rúgónak segítségével létrehozni, ha
kellően tudnók működtetni! Jaj annak az időnek, a melyben a nők
elvesztik befolyásukat és a melyben a férfiak nem adnak ítéletükre
semmit! Ez az elaljasodás végső foka. Minden nép, a melynek voltak
erkölcsei, tisztelte a nőket. Nézzétek Spártát, nézzétek a germánokat,
nézzétek Rómát, azt a Rómát, a mely a dicsőség és az erény székhelye, ha
egyáltalában volt valaha székhelyük. Itt a nők tisztelték meg a nagy
hadvezéreknek hadi tetteit, ők siratták meg nyilvánosan a haza atyjait,
az ő imájuk és az ő gyászuk szent volt, mint az állam legünnepibb
ítélete. Az összes nagy átalakulások nőktől eredtek: egy nő által
szerezte Róma a szabadságot, egy nő által érték el a plebejusok a
konzulátust, egy nő miatt ért véget a decemvirek zsarnoksága, a nők
által menekült meg az ostromolt Róma egy száműzött kezeiből. Lovagias
francziák, mit szóltatok volna, ha ezt a gúnyolódó, szemeiteknek oly
nevetséges felvonulást láttátok volna? Gúnykaczajotokkal kísértétek
volna. Mily más szemmel nézzük mi ugyanazokat a tárgyakat! És talán
mindnyájunknak igaza van. Alakítsuk meg ugyanezt a menetet szép franczia
hölgyekből és ennél nem tudnék semmi illetlenebbet, de alakítsátok római
nőkből és valamennyien a volszkok szemével és Coriolanus szívével
fogjátok nézni.

Még tovább megyek: azt állítom, hogy az erény nem kevésbbé javára válik
a szerelemnek, mint a természet egyéb jogainak és hogy általuk a
szeretők tekintélye nem kevevesebbet nyer, mint a feleségeké és az
anyáké. Nincs igazi szerelem lelkesedés nélkül és nincs lelkesedés
valódi vagy képzelt tökéletességű tárgya nélkül, a mely mindig megvan a
képzeletben. Mitől lobbanjanak lángra azok a szerelmesek, a kiknek
számára ez a tökéletesség már nem jelent semmit és a kik abban, a kit
szeretnek, nem látnak egyebet, mint az érzékek gyönyörének tárgyát? Nem,
a lélek nem így jön tűzbe és nem így engedi át magát azoknak a fenséges
elragadtatásoknak, a melyek a szerelmesek önkívületét és szenvedélyük
varázsát teszik. Megengedem, a szerelemben minden csak illuzió, de
valódiak azok az érzések, melyekkel eltölt minket az igazi szépség
iránt, a melyet megszerettet velünk. Ez a szépség nincs meg szerelmünk
tárgyában, tévedéseink műve. Ugyan, tesz is az valamit! Ezért talán
kevésbbé áldozzuk fel összes alacsony érzéseinket ennek a képzeletbeli
képnek? Talán kevésbbé hattatjuk át szívünket azoktól az erényektől,
melyeket annak tulajdonítunk, a kit szeret? Avagy kevésbbé rázzuk le
magunkról az emberi én alacsonyságát? Hol az az igazi szerelmes, a ki
nem kész feláldozni életét szerelmesének? És hol az érzéki és aljas
szenvedély abban az emberben, a ki halálra szánja magát? Gúnyolják a
kóborló lovagokat: pedig ők ismerték a szerelmet, holott mi csak a
kicsapongást ismerjük. Mikor ezek a regényes nézetek elkezdtek
nevetségesekké válni, ez a változás nem annyira az ész műve volt, mint a
rossz erkölcsöké.

Bármely korban is, a természetes vonatkozások nem változnak meg, az
illendőség és illetlenség, a mely belőlük folyik, ugyanaz marad, az ész
hamis neve alatt szereplő előítéletek csak a látszatot változtatják meg.
Mindig nagy és szép dolog lesz önmagán uralkodni, akár ha csak azért is,
hogy egy fantasztikus agyrémnek engedelmeskedjünk és a becsület igaz
indítékai mindig szívéhez szólnak minden helyes ítéletű nőnek, a ki a
maga helyzetében keresni tudja az élet boldogságát. Az erkölcsi
tisztaság mindenek fölött pompás erény kell, hogy legyen minden szép nő
szemében, a kinek lelkében van némi emelkedettség. Mialatt az egész
világot lába alatt látja, diadalmat arat mindenen és önmagán: trónust
emel magának a saját szívében, e trónushoz jön mindenki hódolni; a két
nem gyöngéd és féltékeny, de mindig tiszteletteljes érzései, az
általános megbecsülés és saját becsérzete szüntelenül megfizeti neki az
árát dicsőség adójában a néhány pillanatnyi harcznak. A nélkülözések
múlók, de az áruk állandó. Mily élvezet egy nemes lélek számára a
szépséggel párosult erény büszkesége! Valósítsatok meg egy regényhősnőt
és válogatottabb gyönyöröket fog élvezni, mint a Laisok és Kleopatrák és
ha szépsége nem lesz többé, a dicsősége és élvezete megmarad; csak ő
tudja élvezni a múltat.

Mennél nagyobbak és terhesebbek a kötelességek, annál érthetőbbeknek és
erősebbeknek kell lenni az okoknak, melyekre alapítva vannak. Van
bizonyos kenetteljes beszédmód, melylyel a legkomolyabb dolgokról
szólva, csak úgy csépelik a fiatal leányok fülét, a nélkül, hogy meg
tudnák őket győzni. Ebből az ő felfogásukkal arányban nem álló
beszédmódból és abból a csekély fontosságból, melyet titokban
tulajdonítanak neki, születik meg az a könnyűség, a melylyel
hajlamaiknak engednek, miután nincs magukból a dolgokból folyó okuk,
hogy ellenálljanak nekik. Egy okosan és jámborul nevelt leánynak
kétsékívül erős fegyverei vannak a kísértések ellen; de az, a kinek
kizárólag csak kenetteljes beszédekkel tömik a szívét vagyis inkább a
fülét, elkerülhetetlenül zsákmánya lesz az első ügyes csábítónak, a ki
utána veti magát. Egy fiatal és szép leány sohasem fogja saját testét
megvetni, sohasem fog jóhiszeműleg bánkódni az olyan nagy vétkeken, a
melyeket a szépsége követtet el vele, sohasem fog őszintén és Isten
színe előtt sírni, hogy sóvárgós tárgya, sohasem fogja magamagában
elhinni, hogy a szív legédesebb érzése a sátán találmánya. Adjatok neki
ő belőle magából folyó és önmaga számára való okokat, mert ezek nem
hatolnak beléje. Még rosszabb, ha – mint általában meg szokott történni
– ellenmondást támasztanak fogalmaiban és miután megalázták azzal, hogy
testét és bájait lealjasították, mint a bűn mocskát, aztán mint Jézus
Krisztus templomát tiszteltetik vele ugyanazt a testet, melyet olyan
megvetni valónak tüntettek fel. A nagyon fenkölt és a nagyon alacsony
eszmék egyaránt elégtelenek és nem kapcsolódhatnak össze: a korhoz és
nemhez mért okra van szükség. A kötelesség mérlegelésének csak annyiban
van ható ereje, a mennyiben összekapcsoljuk vele azokat az indító
okokat, melyek betöltésére sarkalnak.

  Quae quia non liceat non facit, illa facit.[137]

Nem is hinné az ember, hogy épen Ovidius mond ilyen szigorú ítéletet.

Ha tehát bele akarjátok oltani a jó erkölcsök szeretetét a fiatal
lányokba, akkor a nélkül, hogy folyton mondogatnátok nekik: «legyetek
okosak», keltsetek bennük nagy érdeket arra, hogy azok legyenek;
éreztessétek velük az okosság teljes értékét és meg fogjátok velük
szerettetni. Nem elég ezt az érdeket a messze jövőbe helyezni;
mutassátok meg nekik ebben a pillanatban életkoruk viszonyaiban, imádóik
jellemében. Rajzoljátok le előttük a jóravaló embert, az érdemes embert,
tanítsátok meg őket, hogy fel tudják ismerni, szeretni és pedig a maguk
számára szeretni; bizonyítsátok be nekik, hogy akár mint barátnőjüket,
akár mint feleségüket, akár mint szeretőjüket csak ez az ember tudja
őket boldoggá tenni. Vezessétek hozzájuk az erényt az ész által,
éreztessétek velük, hogy nemük uralma és ennek minden előnye nem csupán
a saját jó magaviseletüktől és erkölcseiktől, hanem a férfiakétól is
függ, hogy kevés hatásuk van a hitvány és aljas lelkekre és hogy a
szerelemnek csak úgy lehet szolgálni, a hogy az erénynek szolgálunk.
Biztosak lehettek, hogy akkor, ha lefestitek előttük napjaink
erkölcseit, őszinte undort keltetek bennük; ha megmutatjátok nekik a
divatos embereket, megvetést ébresztetek bennük irántuk, csak
elidegenítitek őket azok elveitől, ellenszenvessé teszitek érzéseiket,
megvetést keltetek hiú udvariaskodásaik ellen; nemesebb becsvágyat
ébreszttek bennük, azt, hogy a nagy és erős lelkeken uralkodjanak, a
spártai nők becsvágyát, a kik férfiakon kívántak uralkodni. A hetyke,
szemtelen, czivakodó nő, a ki csak kaczérságával tudja a szerelmeseket
magához vonzani és csak kegyek osztogatásával megtartani, csak a szolgai
és köznapi dolgokban tudja őket engedelmességre szoktatni, mint a
szolgákat, a a fontos és komoly dolgokban nincs rájuk hatása. De az a
nő, a ki egyúttal becsületes, szeretetreméltó és erényes, a ki
rákényszeríti az övéit, hogy tiszteljék, a kiben van tartózkodás és
szerénység, szóval az, a ki a megbecsülés által tartja fenn a szerelmet,
egy intéssel akár a világ végére küldheti őket, a harczba, a dicsőségbe,
a halálba, a hova neki tetszik.[138] Ez az uralom szép, úgy hiszem és
megéri a fáradságot, hogy megszerezzék.

Ez az a szellem, a melyben Zsófia nevelkedett, több gonddal, mint
fáradsággal és inkább követve, mint korlátozva a hajlamát. Mondjunk most
valamit egyéniségéről a szerint az arczkép szerint, a melyet Emilnek
adtam róla és a mely szerint ő elképzeli a hitvest, a ki őt boldoggá
teheti.

Nem ismételhetem eléggé, hogy félreteszek minden csodát. Emil sem
csodalény, Zsófia még kevésbbé az. Emil férfi, Zsófia pedig nő, íme, ez
minden dicsőségük. A nemek keveredésében, a mely köztünk uralkodik,
szinte csodaszámba megy, hogy valaki a maga neméhez tartozik.

Zsófia jó hajlamokkal született, jó természetű, nagyon érzékeny a szíve
és ez a rendkívüli érzékenység néha olyan élénkké teszi képzeletét, hogy
nehéz mérsékelni. Inkább helyes a szelleme, mint átható, a kedélye
könnyed, de egyenetlen, az arcza köznapi, de kellemes, arczkifejezése
olyan, a mely lelket ígér és nem hazudik, közönynyel lehet hozzá
közeledni, de nem lehet felindulás nélkül távozni tőle. Másoknak vannak
olyan jó tulajdonságai, melyek belőle hiányzanak, másokban nagyobb
mértékben vannak meg azok a tulajdonságok, melyekkel ő bír, de senkiben
sincsenek e tulajdonságok jobb összhangba hozva arra, hogy szerencsés
jellemet alkossanak. Még a hibáiból is előnyt tud húzni; ha tökéletesebb
volna, sokkal kevésbbé tetszenék.

Zsófia nem szép, de mellette a férfiak elfelejtik a szép nőket és a szép
nők elégedetlenekké válnak önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig
mondható, de mennél tovább látja az ember, annál inkább megszépül; nyer
ott, a hol annyi más veszít és a mit megnyert, azt többé nem veszti el.
Lehet szebb szem, szebb száj, imponálóbb megjelenés, de nem lehet
senkinek jobb termete, szebb arczszíne, fehérebb keze, kecsesebb lába,
szelídebb tekintete, szívhez szólóbb arczkifejezése. A nélkül, hogy
elkápráztatna, érdekel, megigéz, de azt sem tudjuk, miért.

Zsófia szereti a cziczomát és ért hozzá; anyjának ő az egyedüli
szobalánya, sok ízléssel tud előnyösen öltözködni, de gyűlöli a pompás
ruhákat; az ő ruháján mindig látni az elegancziával párosult
egyszerűséget; nem azt szereti, a mi ragyog, hanem azt, a mi jól áll.
Nem tudja, melyek a divatos színek, de pompásan tudja, hogy mely színek
festenek rajta jól. Nincs az a fiatal lány, a ki kevesebb keresettséggel
öltöznék és kinek mégis választékosabb volna az öltözéke; az ő
öltözékének egy darabja sincs véletlenség szerint kiválasztva és a
kiszámítottság nem vehető észre egyiken sem. Cziczomája látszólag nagyon
egyszerű és tényleg nagyon csábító, nem tárja ki bájait, hanem elföldi
őket, de a mikor elfödi, sejteti őket. Láttára azt mondja az ember: íme,
egy szerény és erényes leány. De ha mellette marad, a szeme és a szíve
folyton a külsején jár, a nélkül, hogy szabadulni tudna tőle és azt
lehetne mondani, hogy mind ez az oly egyszerű öltözék csak azért van
rajta, hogy a képzelet darabról-darabra levegye róla.

Zsófiának vannak természetes tehetségei; tud róluk és nem hanyagolta el
őket, de nem lévén módjában sok művészetet pazarolni művelésükre, beérte
azzal, hogy csinos hangját annyira gyakorolta, hogy ízléssel és helyesen
tudjon énekelni, apró lábait, hogy könnyedén, bájjal tudjon járni; hogy
minden helyzetben feszesség és ügyetlenség nélkül tudjon meghajolni.
Egyébiránt nem volt más énekmestere, csak az apja, más tánczmesternője,
csak az anyja és a szomszéd falu orgonistája adott néhány leczkét a
clavecinen a kísérésből, melyet azóta maga gyakorolt. Kezdetben nem
törődött mással, minhogy a keze előnyösen érvényesüljön a fekete
billentyűkön, aztán azt találta, hogy a clavecin éles és száraz hangja
az ő hangjának csengését kellemesebbé teszi, lassankint kifejlődött az
érzéke a harmónia iránt, végül mire felnőtt, elkezdte érezni a kifejezés
báját és szeretni a zenét magamagáért. Ez azonban inkább ízlés, mint
tehetség; ki sem tud egy nótát betüzni a kóta szerint.

Legjobban tudja Zsófia, a mire legtöbb gonddal is tanították, a nemének
megfelelő munkákat, még azokat is, a melyekre nem is szoktak gondolni,
mint például a ruhái kiszabását és elkészítését. Nincs az a tű-munka, a
melyet meg ne tudna csinálni és a melyet ne szeretne csinálni, de
valamennyi közül legjobban szereti a csipke-munkát, mert nincs az a
munka, a mely kellemesebb hatást adna és a melyben az ujjak több bájjal
és könnyedséggel működnének. Foglalkozott a háztartás minden részletével
is. Ért a konyhához és az éléskamrához, tudja a holmik árát és ismeri
tulajdonságaikat, jól rendben tudja tartani a számadást és ő az anyja
házvezetője. Arra lévén hivatva, hogy egykor maga is családanya legyen,
az apai ház vezetése közben megtanulja rendben tartani a maga házát, el
tudja látni a cselédek teendőit és mindig szívesen látja el. Csak azt
tudja az ember jól parancsolni, a mit maga is meg tud csinálni: ez az
oka, hogy az anyja így foglalkoztatja. Zsófia nem gondol ilyen messzire;
az ő első kötelessége a gyermeki kötelesség és ez most az egyedüli, a
melynek betöltésére gondol. Egyedüli czélja, hogy szolgálatára legyen
anyjának és hogy magára vegye gondjainak egy részét. Mindazáltal igaz,
hogy ezeket nem teljesíti mind egyforma kedvvel. Például, ámbár nyalánk,
nem szeret a konyhában foglalatoskodni, a konyhai munka részleteiben van
valami, a mi undorítja, nem találja elég tisztának. Ebben a tekintetben
rendkívül kényes és ez túlzásig vitt kényesség hibáinak egyike; inkább
beleejtené az egész ebédet a tűzbe, semhogy a ruhája szegélyét
bepiszkítsa. Ugyanebből az okból nem akart a kert felügyeletével sem
foglalkozni. A föld piszkosnak tűnik fel neki; a mint meglátja a
trágyát, máris azt képzeli, hogy érzi a szagát.

Ezt a hibát anyja tanításának köszönheti. Az anyja szerint egyike a nő
első kötelességeinek a tisztaság; különleges, elengedhetetlen, a
természettől rárótt kötelesség. Nincs visszataszítóbb dolog a világon,
mint a tisztátalan nő és a férjnek, a ki ettől undorodik, mindig igaza
van. Az anya annyit prédikált erről a kötelességről leányának
gyermekkorától fogva, annyira megköveteli a tisztaságot a maga
személyében, fehérneműjében, lakásában, munkájában, öltözetében, hogy
mindez a figyelem szokássá válva, elég nagy részét foglalja el idejének
és érvényesül a többi részében is, úgy, hogy csak második gondja jól
tenni, a mit tesz, az első gondja, hogy tisztán tegye.

Mindazáltal mindez nem fajult el hiábavaló szenvelgéssé, sem
elpuhultsággá; a fényűzés elfinomultságának nincs vele semmi dolga.
Szobájába sohasem jut más, mint tiszta víz, nem ismer más illatszert,
mint a virág illatát és a férje sohasem fog édesebbet belehelni, mint az
ő lehelletét. Végül az a figyelem, melyet külsejére fordít, nem
feledteti el, hogy nemesebb gondoknak tartozik életével és idejével: nem
ismeri vagy megveti a testnek azt a túlzott tisztaságát, a mely
bemocskolja a lelket; Zsófia több, mint tisztálkodó: tiszta.

Mondtam, hogy Zsófia nyalánk. Természetétől fogva az, de a megszokásnál
fogva mértékletes lett, most pedig erényből az. A lányokkal nem úgy van,
mint a fiúkkal, a kiket bizonyos pontig vezetni lehet a nyalánkságuknál
fogva. Ez a hajlam nincs következmény nélkül a női nemre; nagyon is
veszedelmes, hogy meghagyjuk benne. A kis Zsófia gyermekkorában, ha
egyedül ment be anyja szobájába, nem mindig jött ki belőle üres kézzel
és a hűsége nem állott ki minden próbát, a mi a nyalánkságokat és
bonbonokat illeti. Anyja rajtakapta, megszidta, megbüntette,
koplaltatta. Végre meg tudta győzni, hogy a sok czukor elrontja a fogát
és hogy a sok evéstől széles lesz a dereka. Így tehát Zsófia megjavult,
a mint felnövekedett, más hajlamokat öltött, melyek eltérítették ettől
az alacsony érzékiségtől. A nőkben épúgy, mint a férfiakban, a mint
feléled a szív, a nyalánkság többé már nem uralkodó bűn. Zsófia
megőrizte a nemének megfelelő ízlést, szereti a tejes ételeket és az
édességeket, szereti a süteményeket és csemegéket, de nagyon kevéssé
szereti a húst, soha meg nem kóstolta a bort és az erős likőröket;
ezenfelül mindenből nagyon mértékletesen eszik; a nőknek, a kik nem
dolgoznak annyit, mint mi, nincs szükségük annyi pótlásra. Minden
dologban szereti, a mi jó, és tudja is élvezni, de be tudja érni azzal
is, a mi nem jó, a nélkül, hogy a nélkülözés nehezére esnék.

Zsófiának szelleme kellemes, a nélkül, hogy csillogó volna, derék, a
nélkül, hogy mély volna; olyan szellem, a melyről nem sokat beszélnek,
mert az ember nem talál benne sem többet, sem kevesebbet, mint
önmagában. Mindig azt a szellemet mutatja, a mely tetszik azoknak az
embereknek, a kik szólnak hozzá, habár nem is nagyon ékes, a szerint a
fogalom szerint, melyet a női szellem kiműveléséről alkotunk magunknak;
mert az ő szellemét nem olvasmányok alakították, hanem csupán az
atyjával és anyjával való beszélgetések, saját elmélkedései és azok a
megfigyelések, melyet abban a kevéske világban tett, a melyet látott.
Zsófiában természettől fogva van vidámság, gyermekkorában pajkos is
volt; de az anyja lassankint gondosan megzabolázta meggondolatlan
természetét, attól félve, hogy egy nagyon hirtelen végbement változás
hamar meg ne tanítsa arra a pillanatra, a mely ezt a gondoskodást
szükségessé teszi. Tehát szerény és tartózkodó lett még időnek előtte és
most, hogy ennek megjött az ideje, könnyebben esik neki megőrizni a
tónust, a melyet fölvett, mint a hogy esnék fölvenni, a nélkül, hogy
okát adná ennek a változásnak. Kedves dolog látni, hogy néha régi
szokása szerint, a melyből még megmaradt benne valami, átadja magát a
gyermekkor élénkségének, majd aztán hirtelen magába száll, elhallgat,
lesüti szemét, elpirul: a két életkor közti átmeneti időben kell, hogy
legyen valami a kettő közül mindegyikből.

Zsófia nagyon is érzékeny, semhogy megőrizhesse kedélyhangulatának
teljes egyenletességét, de sokkal szelidebb is, semhogy ez az
érzékenysége nagyon sok alkalmatlanságára váljék másoknak; csak egyedül
neki magának okoz kellemetlenséget. Ha csak egyetlen szót szólnak is, a
mely sérti, nem panaszkodik, hanem a szíve túlárad; igyekszik
elmenekülni, hogy kisírhassa magát. Ha az apja vagy az anyja könnyei
közben előhívja és csak egy szót szól is neki, azonnal előjön játszani
és nevetgélni, ügyesen letörülve szemeit és igyekezve elfojtani
zokogását.

Egyáltalában nem mentes a szeszélytől sem; ha kelleténél jobban átengedi
magát hangulatának, ez lázadássá fajul és ekkor ő könnyen megfeledkezik
magáról. De adjatok neki időt, hogy magához térjen és az a mód, ahogy a
hibáját jóvá teszi, csaknem érdemet csinál belőle. Ha megbüntetik,
tanulékony és megalázkodó és látni rajta, hogy nem annyira a büntetésen,
mint a hibáján szégyenkezik. Ha nem szólnak neki semmit, sohasem
mulasztja el hibáját jóvá tenni és pedig olyan nyiltan és olyan
jóakarattal, hogy lehetetlen haragot tartani vele. Megcsókolná a földet
a legalantasabb cseléd előtt, a nélkül, hogy ez a megalázkodás a
legkevésbbé is nehezére esnék és mihelyt megbocsátottak neki, az öröme
és kedveskedése mutatja, mekkora tehertől könnyebbült meg a szíve.
Szóval békével tűri a másoktól szenvedett igaztalanságokat és örömest
teszi jóvá a magáéit. Ilyen a női nem szeretetreméltó természete, mikor
mi még nem rontottuk meg. A nő arra van teremtve, hogy engedjen a
férfinak és hogy elviselje még az igazságtalanságát is. A fiúkat sohasem
lehet odáig eljuttatni, az ő belső érzésük föltámad és föllázad az
igaztalanság ellen; a természet nem arra alkotta őket, hogy ezt
eltűrjék:

                  Gravem
  Pelidae stomachum cedere nescii.[139]

Zsófiának van vallása, de észszerű és egyszerű vallása, kevés dogmával
és még kevesebb ájtatoskodó gyakorlattal, vagyis inkább nem ismerve
egyéb lényeges gyakorlatot, csak az erkölcsöt, egész életét arra
áldozza, hogy jó cselekedettel szolgálja Istent. Mindazokban a
tanításokban, melyekben szülei erre a tárgyra vonatkozólag
részesítették, tiszteletteljes önalárendeléshez szoktatták, mindig ezt
mondva neki: «Lányom, ezek az ismeretek nem a te korodhoz illők; majd a
férjed fel fog világosítani, ha megjön annak az ideje». Egyébiránt
hosszadalmas kegyeskedő beszédek helyett beérték azzal, hogy a
példájukkal prédikáltak neki és ez a példa bele van vésve a szívébe.

Zsófia szereti az erényt; ez a szeretet vált uralkodó szenvedélyévé.
Szereti, mert semmi sincs olyan szép, mint az erény; szereti, mert az
erény teszi a nő dicsőségét és mert az erényes nő csaknem az angyalokkal
egyenlőnek tűnik fel neki; szereti, mint az igazi boldogság egyetlen
útját és mert a tisztességtelen nő életében nem lát egyebet, csak
nyomorúságot, elhagyatottságot, boldogtalanságot, megrovást és
gyalázatot; szereti végül, mert az erény kedves az ő tiszteletreméltó
apjának s gyöngéd és méltóságteljes anyjának: ők nem érik be azzal, hogy
boldogok erényük által, hanem az ő erénye által is azok akarnak lenni és
az ő saját legfőbb boldogsága az a remény, hogy boldogságot szerezhet
nekik. Mindezek az érzések olyan lelkesedést sugallnak neki, a mely
fölemeli a lelkét és minden apró hajlamát alárendeli ennek a nemes
szenvedélynek. Zsófia tiszta erkölcsű lesz és becsületes utolsó
lehelletéig; erre megesküdött lelke mélyében és pedig olyan időben
esküdött meg, a mikor már érezte mindazt, a mibe egy ilyen eskü
megtartása kerül; akkor esküdött meg, a mikor kötelezettsége alól
fölmenthette volna magát, ha úgy volna alkotva, hogy az érzékei
uralkodjanak fölötte.

Zsófia nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy szeretetreméltó
franczia nő legyen, a ki hideg temperamentumánál és kaczér hiúságánál
fogva inkább ragyogni óhajt, mint tetszeni, a szórakozást keresi s nem a
gyönyört. A szükségérzet, hogy szeressen, fölemészti; ez teszi
szórakozottá és megzavarja a szívét a mulatságokon: elvesztette régi
vidámságát; a bohó játékok többé már nem az ő számára valók; már nem fél
a magány unalmától, hanem ellenkezőleg, keresi, arra gondol, a ki édessé
fogja neki ezt a magányt tenni; minden közömbös ember terhére van; nem
udvarlóra van szüksége, hanem szerelmesre, jobban szeret egyetlenegy
becsütetes embernek tetszeni és annak mindig tetszeni, mint kihívni a
maga számára a világ tetszésnyilvánításait, a melyek egy napig tartanak
és másnap gúnykiáltássá válnak.

A nőknek hamarabb kialakul az ítéletük, mint az embereknek; védelmi
helyzetben lévén csaknem gyermekkoruktól fogva és nehezen megőrizhető
zálog lévén rájuk bízva, szükségképen hamarabb ismerik meg a jót és a
rosszat. Zsófia koraérett mindenben, mert a temperamentuma ráviszi, hogy
az legyen s az ő ítélete is hamarabb kialakul, mint a vele egykorú többi
leányoké. Ebben nincs semmi nagyon rendkívüli; az érettség nem mindenütt
egyenlő ugyanabban az életkorban.

Zsófia ismeri a maga nemének és a miénknek a kötelességeit és a jogait.
Ismeri az emberek hibáit és a nők bűneit, ismeri a jellemző
tulajdonságokat és az ellenkező erényeket és valamennyi bele van vésve
szíve mélyébe. Nem lehet magasabb fogalom a tisztességes asszonyról,
mint a melyet ő alkotott magának róla és ez a fogalom nem riasztja
vissza; de több elégültséggel gondol a tisztességes emberre, az érdemes
emberre; érzi, hogy ennek az embernek van teremtve, hogy méltó hozzá,
hogy viszonozni tudja neki a boldogságot, melyet tőle nyerni fog; érzi,
hogy tudni fogja felismerni: csak arról van szó, hogy megtalálja.

A nők a férfiak érdemének természetes bírái, mint a hogy a férfiak a nők
érdemeiéi: ez az ő kölcsönös joguk és az egyik is, a másik is tudatával
van. Zsófia ismeri ezt a jogot és él vele, de azzal a szerénységgel, a
mely ifjúságához, tapasztalatlanságához, helyzetéhez illik; csak olyan
dolgokról ítél, a melyek fogalma körébe esnek és csak akkor ítél róluk,
a mikor ez az ítélet valami hasznos tanulság kifejtésére szolgál. A
távollevőkről csak a legnagyobb körültekintéssel ítél, különösen a
nőkről. Azt gondolja, hogy a nőket a saját nemükről való beszéd teszi
rossznyelvűekké és gúnyolódókká; a míg a férfiakra szorítkozik a
beszédük, mind csak méltányosak. Zsófia tehát a férfiakra szorítkozik. A
mi a nőket illeti, sohasem szól róluk máskép, minthogy annyi jót
mondjon, a mennyit tud; azt tartja, ezzel a tisztességgel tartozik a
nemének; és azokról, a kikről nem tud semmi jót mondani, nem szól
egyáltalán semmit – és ez is eléggé érthető.

Zsófiának kevés jártassága van a társaságban, de lekötelező, figyelmes
és mindenbe, a mit tesz, bizonyos bájt visz bele. A szerencsés természet
többet tesz nála, mint a sok mesterkedés. Van benne bizonyos
udvariasság, a mely nem ragaszkodik formulákhoz, a mely nincs alávetve
divatoknak, a mely nem változik a divattal, a mely nem tesz semmit
szokásszerüen, hanem a mely a tetszés igazi vágyából ered és tetszik is.
Nem tudja a köznapi bókokat és nem is talál ki válogatottabbakat; nem
mondja, hogy nagyon le van kötelezve, hogy nagyon megtisztelik, hogy
kérem, ne fáradjanak stb. Még kevésbbé jut eszébe frázisokat csinálni. A
figyelmességre, a szokásszerű udvariasságra meghajlással felel vagy
egyszerűen azt mondja: köszönöm, de ez a szó az ő szájában fölér sok
mással. Igazi szolgálatért a szívét szólaltatja meg és ez nem üres
udvarias szólamokat mondat vele. Sohasem engedte, hogy a franczia divat
alávesse a nyegléskedés igájának, mint pl. hogy mikor az egyik szobából
a másikba megy, rátámaszkodjék egy hatvan éves ember karjára, a kit
inkább ő szeretne támogatni. Ha pedig valami beillatszerezett piperkőcz
ajánlja fel neki ezt a tolakodó szolgálatot, a lépcsőn hagyja a
szolgálatkész urat és két lépéssel felszökell szobájába, azt mondva
neki, hogy ő nem sánta. Úgy is van: bár nem épen magas termetű, sohasem
kivánt magassarkú czipőt: elég szép a lába, hogy ellegyen nélküle.

Nemcsak hogy tiszteletteljesen hallgat asszonyok között, hanem még a nős
vagy nálánál sokkal idősebb férfiak között is; mindig csak
engedelmességből foglal helyet fölöttük és a mint csak lehet, alattuk
keres helyet magának, mert tudja, hogy a kor jogai előtte járnak a nem
jogainak; mert a bölcseség föltevése szól mellettük, a melyet mindenek
előtt tiszteletben kell tartani.

A vele egykorú fiatalemberekkel máskép áll a dolog; más hangra van
szüksége, hogy imponáljon nekik és el is tudja találni ezt a hangot, a
nélkül, hogy felhagyna a hozzá illő szerény modorral. Ha azok a
fiatalemberek maguk is szerények és tartózkodók, szívesen megőrzi velük
a szeretetreméltó fiatalos bizalmasságot; ártatlansággal teli
társalkodásuk fecsegő, de illedelmes; ha komolyakká válnak, akkor azt
kívánja, hogy beszédüknek legyen valami hasznos tanulsága; ha
együgyűségekbe fajulnak, hamar abbahagyatja velük, mert mindenek felett
megveti az udvariaskodás üres szólásmódját, mint a mely nagyon sértő
nemére nézve. Jól tudja, hogy az a férfi, a kit ő keres, nem tud ezen a
nyelven és sohasem tűri el szándékosan mástól azt, a mi nem illik ahhoz,
a kinek jellemét szívébe nézve hordja. Az a magas vélemény, melylyel
neme jogairól bír, lelkének büszkesége, melyet érzéseinek tisztasága
szerez neki, erényének annál az erélyénél fogva, melyet magamagában érez
és a mely tiszteletreméltóvá teszi őt a saját szemében, felháborodással
hallgatja azokat az édeskés fecsegéseket, melyekkel mulattatni akarják.
Nem fogadja őket nyilvánvaló haraggal, hanem gúnyos helyesléssel, a mely
zavarba hoz, vagy hideg hanggal, a melyre az illető nincs elkészülve. Ha
egy szép piperkőcz kitálalja előtte udvariaskodásait, elmésen dicsérgeti
elmésségét, szépségét, bájait, annak a boldogságát, a ki neki
tetszhetik, ő képes rá, hogy félbeszakítsa, udvariasan mondva neki:
«Uram, attól félek, nekem mindezt jobban kell tudnom; ha nincs egymásnak
érdekesebb mondanivalónk, azt hiszem, ezzel végét vethetjük
beszélgetésünknek». Ezeket a szavakat mély meghajlással kísérni és aztán
egyszerre csak a faképnél hagyni őt, nála csak egy pillanat műve.
Kérdezzétek meg a fiatal uracskákat, hogy könnyű dolog-e sokáig jártatni
a szájukat egy ilyen félrecsavart eszű lánynyal.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem szereti nagyon, ha dícsérik,
föltéve, hogy ezt őszintén teszik és hogy elhiheti, hogy csakugyan azt
gondolják róla, a mit mondanak neki. Hogy valaki olyannak tünjék fel
előtte, a ki méltányolja az erényeit, ahhoz az kell, hogy az illetőnek
magának is legyenek erényei. A megbecsülésen alapuló hódolat hízeleghet
büszke szívének, de mindenféle gáláns szószátyárkodást már eleve
visszautasít; Zsófia nem arra termett. hogy mindenféle lézengők rajta
gyakorolják apró tehetségeiket.

Az ítéletnek ekkora érettségével és minden tekintetben úgy alakulva,
mint egy húsz éves leány, Zsófiával tizenöt éves korában szülei már nem
fognak gyermekként bánni. Alighogy észreveszik rajta az ifjúság első
nyugtalanságát, mielőtt még elharapóznék, sietni fognak elejét venni;
gyöngéden és okosan fognak vele beszélni. A gyöngéd és okos beszéd
megfelel korának és jellemének. Ha ez a jellem olyan, a milyennek én
képzelem, miért ne szólhatna hozzá az apja körülbelül ilyesformán:

«Zsófia, most már nagy lány vagy, de az ember nem azért lesz azzá, hogy
örökké az maradjon. Mi azt akarjuk, hogy boldog légy; a magunk érdekében
akarjuk, mert a mi boldogságunk a tiédtől függ. A becsületes leány
boldogsága, hogy boldogságára legyen egy becsületes embernek: arra kell
tehát gondolnunk, hogy férjhez adjunk és pedig idejekorán kell arra
gondolnunk, mert a házasságtól függ az élet sorsa és az embernek soha
sincs túlságos sok ideje, hogy erre gondoljon.

Semmi sem nehezebb, mint egy jó férj megválasztása; legfeljebb talán egy
jó asszony megválasztása. Zsófia, te ilyen ritka asszony leszel, te
leszel életünk dicsősége és öreg napjaink boldogsága; de bármily
erényekkel vagy is megáldva, a földön még mindig akadnak férfiak, a
kiknek náladnál is több az erényük. Nincs köztük egy sem, a kinek ne
válnék becsületére, ha az övé vagy és vannak köztük sokan, a kik még
nagyobb becsületedre válnának te neked. Most arról van szó, hogy a közül
a sok közül találni kell egyet, a ki neked megfelel, aztán ezt
megismerni és megismertetni magadat vele.

A házasság legnagyobb boldogsága annyiféle körülmény összetalálkozásától
függ, hogy bolondság ezeket mind egyesíteni akarni. Első sorban a
legfontosabbakat kell, hogy biztosítsa magának az ember; ha aztán megvan
a többi is, az ember hasznára számítja ezeket is; ha hiányzanak,
túlteszi magát rajtuk. A földön nincs tökéletes boldogság; de a
szerencsétlenségek legnagyobbika, melyet azonban mindig ki lehet
kerülni, az, ha az ember saját hibájánál fogva boldogtalan.

Vannak a körülményeknek természetes összetalálkozásai, vannak olyanok, a
melyek az intézményekből folynak és vannak olyanok, melyek csak épen az
előítéletektől függnek. A két utóbbi fajtának megítélésére a szülők
hivatottak, az elsőére egyedül a gyermekek. Azokban a házasságokban,
melyek az apák akarata folytán jönnek létre, csupán csak az
intézményeken és az előítéleteken alapuló körülmények szerint igazodnak;
nem az egyéneket házasítják össze, hanem helyzetüket és vagyonukat; de
minden megváltozhatik, csak az egyéniségek maradnak meg mindig,
mindenhova velük mennek az illetőkkel; akárhogy határoz is a sors,
csakis az egyéni viszonyok által lehet a házasság boldog vagy
boldogtalan.

Anyád előkelő volt, én gazdag voltam; ezek voltak az egyedüli
szempontok, melyek szüleinket arra vitték, hogy összeházasítsanak
bennünket. Én elvesztettem a vagyonomat, anyád elvesztette az előkelő
nevét: most, hogy a családja megfeledkezett róla, mit ér neki, hogy
nagyúri kisasszonynak született? Balszerencsénkben szívünk egyetértése
megvigasztalt minket mindenért; ízlésünk egyformaságánál fogva
választottuk ezt a visszavonult életet; itt boldogan élünk
szegénységünkben, kárpótoljuk egymást mindenért. Zsófia a mi közös
kincsünk, áldjuk az eget, hogy ezt megadta nekünk és hogy a többit vette
el. Lásd, gyermekem, hogy vezetett minket a Gondviselés: azok a
tekintetek, melyeknél fogva összeházasodtunk, eltüntek s csak azoknál
fogva vagyunk boldogok, a melyeket nem is vettünk számításba.

A házasok dolga, hogy összetörődjenek. A kölcsönös hajlam kell, hogy
első kapcsuk legyen: a szemük, a szívük kell, hogy legyen az első
vezetőjük, mert valamint első kötelességük, mikor már egyesülve vannak,
hogy szeressék egymást és mert nem csupán tőlünk függ, hogy szeretjük
vagy nem szeretjük-e egymást, ez a kötelesség szükségszerűen magával hoz
egy másikat s ez az, hogy kezdjük a szereteten, mielőtt egyesülnénk. Ez
a természet joga, a melyet semmi sem vitathat el: azok, a kik annyi
polgári törvénynyel korlátozták, több tekintettel voltak a látszólagos
rendre, mint a házasság boldogságára és a polgárok erkölcsére. Látod,
Zsófiám, hogy nem prédikálunk neked nehéz morált. Nem irányul egyébre,
minthogy a magad urává tegyen és hogy a férjed megválasztása mirólunk
terád háruljon át.

Miután megmondtuk az okainkat, hogy miért hagyjuk meg teljes
szabadságodat, illő, hogy a te okaidról is szóljunk, hogy okosan élj
velük. Lányom, te jó és okos vagy, van benned egyenesség és jámborság,
megvannak azok a tehetségeid, melyek a tisztességes asszonyhoz illenek
és nem vagy kellemességek nélkül való sem; de szegény vagy. Megvannak a
legtöbb becsülésre méltó javaid, de nincsenek meg azok, melyeket a
legnagyobbra szoktak becsülni. Az után kívánkozz csak tehát, a mit
elérhetsz és becsvágyadat ne a magad ítéletéhez, sem a miénkhez
igazítsd, hanem az emberek véleményéhez. Ha nem volna másról szó, csak
az érdemek egyenlőségéről, nem tudnám, hol szabjunk határt reményeidnek.
De ne táplálj társaidnál magasabb reményeket és ne felejtsd el, hogy
sorsod a legalsó rangban van. Hozzád méltó férfi nem veszi ugyan
akadályszámba ezt az egyenlőtlenséget, de akkor neked kell megtenned, a
mit ő nem tesz meg. Zsófiának az anyja példáját kell követnie és csak
olyan családba szabad belépnie, a mely megtisztelésszámba veszi őt. Te
nem láttad gazdagságunkat, szegénységünk idején születtél; édessé tetted
nekünk ezt a szegénységet és panasz nélkül osztottad meg velünk. Hidd
meg nekem, Zsófia, ne keresd azokat a javakat, a melyekért áldjuk az
eget, hogy megszabadított minket; csak akkor élveztük a boldogságot,
mikor elvesztettük a gazdagságot.

Sokkal szeretetreméltóbb vagy, semhogy meg ne tessél senkinek és a
szegénységed nem olyan, hogy egy becsületes embernek terhére válj. Járni
fognak utánad és pedig talán olyan emberek is, a kik nem méltók hozzád.
Ha olyanoknak mutatják magukat előtted, a milyenek, meg fogod ítélni,
hogy mit érnek; minden nagyzolásuk nem soká lesz rád benyomással, de ha
jó is az ítéleted és ha fel tudod is ismerni az érdemet, nincs elegendő
tapasztalatod és nem tudod, mennyire képmutatók tudnak lenni az emberek.
Egy ügyes gazember kitanulmányozhatja az ízlésedet, hogy elcsábítson és
olyan erényeket tetethet előtted, a melyek nincsenek meg benne.
Vesztedre lesz, Zsófia, mielőtt észrevennéd és csak azért fogod
felismerni tévedésedet, hogy megsirasd. Minden csapdák
legveszedelmesebbike és az egyedüli, melyet az ész nem tud kikerülni, az
érzékek csapdája; ha valaha oly szerencsétlen lessz, hogy beleesel, nem
fogsz többé csak illuziókat és agyrémeket látni, szemed megigéződik,
ítéleted megzavarodik, akaratod megbomlik, még a tévedése is kedves lesz
neked és ha fel tudnád is ismerni, nem fogsz akarni szabadulni tőle.
Lányom, átengedlek Zsófia okos belátásának, de nem engedlek át szíve
hajlamának. A míg hidegvérű maradsz, maradj a magad ura de a mint
szerelembe esel, engedd át anyádnak a rólad való gondoskodást.

Olyan megegyezést ajánlok neked, a mely mértéke becsülésünknek és
helyreállítja köztünk a természetes rendet. A szokás az, hogy a szülők
választják ki a leány férjét és csak a forma kedvéért kérdezik meg őt.
Mi magunk közt az ellenkezőjét fogjuk tenni; te fogsz választani és
tőlünk kérsz tanácsot. Használd jogodat, Zsófia, használd szabadon és
okosan. A férjnek, a ki neked megfelel, a te választásod s nem a miénk
szerintinek kell lennie, de a mi dolgunk megítélni, hogy nem tévedsz-e a
körülmények dolgában és hogy nem teszed-e, a nélkül, hogy tudnád, az
ellenkezőjét annak, a mit akarsz. A születés, a vagyon, a rang és a
közvélemény nem fognak szerepet játszani okaink között. Válassz
becsületes embert, a kinek egyénisége tetszik neked és a kinek jelleme
megfelel neked; bárki legyen is máskülönben, elfogadjuk vőünkül. Vagyona
mindig elegendő nagy lesz, ha van karja, jó erkölcse és ha szereti a
családját. Rangja mindig elég fényes lesz, ha erénynyel nemesíti meg.
Mit bánjuk, ha megró is az egész világ? Mi nem a közvélemény helyeslését
keressük, nekünk elég a te boldogságod.»

Olvasóim, én nem tudom, milyen hatást tenne az ilyen beszéd a ti módotok
szerint nevelt lányokra. A mi Zsófiát illeti, ő nem tud rá szavakkal
felelni; a szégyenkezés és a meghatottság nem engedi, hogy könnyen ki
tudja magát fejezni, de abban biztos vagyok, hogy ez a beszéd szívébe
bevésve marad egész életén át és ha egyáltalán lehet számítani emberi
elhatározásra, akkor bizton számítani lehet arra, a melyet ez a beszéd
fogantat meg benne: hogy méltó lesz szülei becsülésére.

Vegyük fel a legrosszabb eshetőséget és tulajdonítsunk neki forró
véralkatot, a mely kinossá teszi neki a hosszú várakozást; azt mondom,
hogy ítélete, ismeretei, ízlése, gyöngédsége és mindenek fölött azok az
érzések, melyekből szíve gyermekkorától fogva táplálkozott, szembe
fognak állítani az érzékek hevességével egy olyan ellensúlyt, a mely
elegendő lesz arra, hogy az érzékeket legyőzze vagy legalább hogy sokáig
ellenálljon nekik. Inkább meghalna helyzete martirjául, minthogy
boldogtalanná tegye szülőit s érdemetlen emberhez menjen nőül és kitegye
magát a szerencsétlen házasságnak. Maga az a szabadság, melyet kapott,
sem lesz egyébre való, mint hogy újabb lendületet adjon szívének és
aggodalmaskodóbbá tegye ura megválasztásában. Egy olasz nő
temperamentuma és egy angol nő érzékenysége mellett, hogy féken tartsa
szívét és érzékeit, megvan benne egy spanyol nő büszkesége, a ki még
mikor szeretőt keres is, nem találja meg olyan egykönnyen azt, a kit
magához méltónak ítél.

Nem mindenki tudja megérezni, mekkora lendületet tud adni a becsületes
dolgok szeretete a léleknek és mekkora erőt találhat az ember
magamagában, mikor őszintén erényes akar lenni. Vannak emberek, a kiknek
minden, a mi nagy, agyrémnek tünik fel és a kik alacsony és hitvány
eszükjárásával sohasem fogják megérteni, hogy mire képes az emberi
szenvedélyek fölött az erénynek még a bolond túlzása is. Az ilyen
emberekkel csak példákban kell beszélni; annál rosszabb rájuk nézve, ha
ragaszkodnak hozzá, hogy tagadják őket. Ha ezeknek azt mondanám, hogy
Zsófia nem képzeletbeli alak, hogy csak a neve az én leleményem, hogy
nevelése, erkölcsei, jelleme, még a külseje is valóságban létezett és
hogy emlékezete még ma is könnyeibe kerül egy egész tiszteletreméltó
családnak, kétségkívül nem hinnék el; de elvégre mit koczkáztatok vele,
ha kitérések nélkül folytatom egy Zsófiához annyira hasonló leány
történetét, hogy ez a történet az övé lehetne, a nélkül, hogy meg
kellene lepődni rajta? Akár igaznak tartják ezt a történetet, akár nem,
az nem sokat számit; ha úgy tetszik, képzelt dolgokat meséltem, de
mindenesetre megmagyaráztam módszeremet és mindenesetre közelebb
jutottam czélomhoz.

A fiatal leányban, olyan temperamentum mellett, mint a milyennel Zsófiát
felruháztam, megvoltak egyébiránt mindazok az egyező tulajdonságok, a
melyek révén megérdemelhette volna ezt a nevet, a melyet meg is hagyok
neki. Azután a beszélgetés után, melyet az imént elmondtam, apja és
anyja, abban a véleményben lévén, hogy aligha akadhat házassági alkalom
abban a faluban, a melyben laknak, elküldték őt télire a városba egy
nagynénjéhez, a kit titokban beavattak ennek az utazásnak a czéljába;
mert a büszke Zsófia lelke mélyén azt a nemes büszkeséget hordta
magában, hogy győzedelmeskedni tud önmagán és bármi szüksége van férjre,
inkább leányfővel hal meg, semhogy elszánja magát, hogy elmegy férjet
keresni.

Nagynénje, hogy eleget tegyen a szülők óhajtásának, bemutatta a leányt a
családokban, elvitte társaságokba, mulatságokra, megmutatta neki a
világot, vagyis jobban mondva, a világnak őt, mert Zsófia keveset
törődött mindezzel a zenebonával. Mégis észre lehetett venni, hogy nem
kerüli a kellemes formájú fiatalembereket, ha illedelmeseknek és
szerényeknek látszanak. Sőt a tartózkodásában volt valami művészet, a
melylyel magához vonzotta őket s a mely meglehetősen hasonlított a
kaczérsághoz; de miután kétszer-háromszor mulatott velük, visszahúzódott
tőlük. Annak a fölényes modornak, a mely úgy tünt fel, hogy elfogadja a
hódolatokat, alázatosabb magatartást és elriasztóbb udvariasságot tett
azonnal a helyébe. Mindig résen állott s nem adta nekik többé a
legcsekélyebb alkalmat, hogy bármi csekély szolgálatot tegyenek neki.
Ezzel eléggé megmondta nekik, hogy nem akar választottjuk lenni.

Az érzékeny szívek sohasem szerették a zajos szórakozásokat, azoknak az
embereknek üres és meddő boldogságát, a kik nem éreznek semmit és azt
hiszik, hogy ha elkápráztatják az életüket, ez annyit tesz, hogy
élvezik. Zsófia nem találva meg azt, a mit keresett és elcsüggedve, hogy
így megtalálhassa, megunta a várost. Gyöngéden szerette szüleit, semmi
sem kárpótolta őt értük, semmi sem tudta őket elfeledtetni, jóval a
hazatérésére megállapított idő előtt ment haza hozzájuk.

Alighogy újra belefogott tennivalóiba az apai házban, észrevették rajta,
hogy bár magaviselete nem változott, egészen más lett a kedélyhangulata.
Szórakozott lett és türelmetlen, szomorú volt és álmadozó,
el-elrejtőzött, hogy kisírja magát. Eleinte azt hitték, hogy szerelmes
és e miatt szégyenkezik; szóvá tették a dolgot előtte, de tiltakozott a
föltevés ellen. Fogadkozott, hogy nem ismerkedett meg senkivel, a ki a
szívét megillethette volna. Zsófia pedig nem szokott hazudni.

Mindazáltal lankadtsága folyton fokozódott és az egészsége is kezdett
hanyatlani. Anyja, nyugtalankodva e miatt a változás miatt, végre
elhatározta, hogy végére jár az okának. Négyszemközt beszélt vele és
kiárasztotta rá azokat a kedveskedő szavakat és ellenállhatatlan
beczézgetéseket, melyeket egyedül csak az anyai gyöngédség tud
alkalmazni. «Édes lányom, te, a kit a szívem alatt hordoztam és a kit
szüntelenül a szívemben hordozok most is, öntsd bele szíved titkait
anyád ölébe. Micsoda titkok azok, melyeket egy anya ne tudhatna? Kinek
fájnak a te fájdalmaid, ki osztozik bennük, ki akarja őket enyhíteni, ha
nem az apád és én? Ah, gyermekem, azt akarod, hogy belehaljak a te
fájdalmadba, a nélkül, hogy ismerném?» A fiatal leány egyáltalán nem
rejtegette bánatát anyja előtt s nem is kívánt jobbat, mint hogy
vigasztalóját és bizalmasát találja benne, de a szégyenkezés nem engedte
beszélni és a szerénysége nem talált szavakat egy ilyen hozzá annyira
méltatlan állapot leírására, mint a milyen az a felindulás, a mely
megzavarta érzékeit, akárhogy küzdött ellene. Végre a szégyenkezése lett
az árulója az anyja előtt, a ki erre kicsikarta belőle a megalázó
vallomást. Egyáltalán nem halmozta el igazságtalan szemrehányásokkal,
sőt vigasztalta, bánkódott miatta és megsiratta. Sokkal okosabb volt,
semhogy bűnéül rótta volna fel azt a bajt, melyet épen az erénye tett
olyan keservessé. De minek szükségtelenül elviselni egy bajt, a melynek
orvoslása olyan könnyű és jogosult? Mért nem élt azzal a szabadsággal,
melyet adtak neki? Mért nem fogadott el valakit férjéül? Mért nem
választott? Nem tudta-e, hogy a sorsa csak tőle magától függ és hogy
bármilyen is a választása, helyben fogják hagyni, miután nem is képes
mást, mint tisztességes embert választani. Beküldték a városba, nem
akart ott maradni; több kérője kinálkozott, visszautasította
valamennyit. Mire vár tehát? Mit akar? Micsoda megmagyarázhatatlan
ellenmondás!

A válasz egyszerű volt. Ha nem volna egyébről szó, hogy támasza legyen,
a míg fiatal, a választás azonnal megvolna; de egész életre való urát
nem olyan könnyű megválasztani és miután ezt a két választást nem lehet
elkülöníteni, tehát várakozni kell és gyakran elvesztegetni ifjúságát,
mielőtt megtalálná azt a férfit, a kivel el akarja tölteni életét. Ebben
a helyzetben volt Zsófia; szüksége volt szerelmesre, de ennek a
szerelmesnek férjnek kell lennie és olyan szívnek, a milyen az ő
szívének kell; az egyiket ép oly nehéz megtalálni, mint a másikat.
Mindazok a fiatal emberek, bármily csinosak, nem egyeztek meg vele semmi
egyébben, mint életkorban, a többi megegyezések mindig hiányoztak
belőlük; felületes szellemük, hiúságuk, beszédmódjuk, mértéktelen
erkölcseik, léha majmolásuk elvette tőlük a kedvét. Férfit keresett és
csak majmokat talált; lelket keresett és nem talált.

Mily boldogtalan vagyok! mondta anyjának; szükségem van szerelemre és
nem látok semmit, a mi tetszenék nekem! A szívem visszautasítja
mindazokat, a kik az érzékeimet vonzzák. Nem látok köztük egyet sem, a
ki ne keltene bennem vágyakat és egyet sem, a ki vissza ne taszítaná
vágyaimat: a becsülés nélküli vonzalom nem lehet tartós. Oh, nem ez az
az ember, a ki Zsófiádnak kell! Ennek kedves mintaképe nagyon is bele
van vésve jó előre a lelkébe. Csak ezt tudja szeretni, csak őt tudná
boldoggá tenni, csak egyedül vele tudna boldog lenni. Inkább eleped és
örökké kínlódik magával, inkább boldogtalanul és hajadonul hal meg, mint
kétségbeesve olyan férfi mellett, a kit nem szeret és a kit szintén
boldogtalanná tenne; jobb nem lenni, mint csak azért lenni, hogy
szenvedjen az ember.

Anyját meglepték ezek a különösségek és sokkal bizarrabbaknak találta
őket, semhogy valami rejtelmességet ne keresett volna bennük. Zsófia nem
volt sem szenvelgő, sem nevetséges. Hogy juthatott hozzá ez a túlzott
kényeskedés, ő hozzá, a kit semmire sem tanítottak jobban gyermekkorától
fogva, mint arra, hogy alkalmazkodjék azokhoz az emberekhez, a kikkel
élnie kell és hogy erényt csináljon a szükségességből? A szeretetreméltó
embernek az a mintaképe, a mely annyira megbűvölte és a mely oly gyakran
visszatért beszélgetéseiben, arra a föltevésre vezette az anyját, hogy
ennek a szeszélynek van valami más alapja, melyet ő még nem tud és hogy
Zsófia nem mondott el neki mindent. A boldogtalan leányban túláradt a
titkos bánat és nem kívánt egyebet, mint hogy könnyítsen a szívén. Az
anyja faggatta; ő habozott, végre megadta magát és szó nélkül kimenve
egy pillanat múlva egy könyvvel a kezében tért vissza. «Sirasd meg a
lányodat, a bánatára nincs ír, könnyeit nem lehet fölszárítani. Ha tudni
akarod az okát, itt van» – mondta a könyvet az asztalra vetve. Az anya
fogta a könyvet és felütötte: Telemachus kalandjai voltak.[140]
Kezdetben nem értett semmit ebből a rejtélyből; kérdések és homályos
feleletek nyomán végre rájött, könnyen képzelhető meglepetéssel, hogy
leánya Eucharisnak a vetélytársa.

Zsófia szerelmes volt Telemachusba és olyan szenvedélylyel szerette,
melyből semmi sem birta kigyógyítani. Az apja és az anyja, a mint
megtudták rajongását, nevettek rajta és azt hitték, okos intelmekkel el
tudják tőle téríteni. Tévedtek: az okosság nem volt teljesen az ő
részükön; Zsófiának is megvolt a maga esze és tudta is érvényesíteni.
Hányszor elhallgattatta őket, a saját érveiket fordítva ellenük,
megmutatva neki, hogy az egész bajt ők idézték elő, hogy nem az ő
korából való férfiú számára valónak formálták őt; neki szükségszerűen
vagy magára kell öltenie férje gondolkodása módját vagy ő bele oltani a
magáét; hogy az első módot lehetetlenné tették számára azzal a
módszerrel, a hogy nevelték, a másik pedig épen az, a melyet keres.
Adjatok nekem – mondotta – az én elveimmel eltelt férfit, vagy olyat, a
kit én vezethetek s akkor hozzámegyek nőül. De addig miért korholtok?
Sajnáljatok. Boldogtalan vagyok, nem pedig bolond. Vajjon az akarattól
függ-e a szív? Nem maga apám mondotta-e ezt? Az én hibám-e, ha olyat
szeretek, a ki nincs? Nem vagyok álomlátó; nekem nem herczeg kell, nem
is Telemachust keresem, tudom, hogy ő csak képzelet műve. Olyasvalakit
keresek, a ki hozzája hasonlít. És miért ne létezhetnék ez a valaki,
mikor én létezem, én, a ki az övéhez annyira hasonló szívűnek érzem
magam? Nem, ne alacsonyítsuk le ennyire az emberiséget, ne gondoljuk,
hogy a szeretetreméltó és erélyes ember csak agyrém. Van, él, talán
keres is engem, keres egy lelket, a mely őt szeretni tudná. De ki ő? Hol
van? Nem tudom; egyik sem ő azok közül, a kiket ismerek és kétségkívül
egyik sem azok közül, a kiket ismerni fogok. Oh anyám, mért tetted
számomra túlságosan szeretetreméltóvá az erényt! Ha csak az erényt tudom
szeretni, ez inkább a te hibád, mint az enyém.

Elmondjam-e ezt a szomorú dolgot a katasztrófáig? Szóljak-e a hosszú
vitákról, melyek a katasztrófát megelőzték? Leírjam-e a sodrából
kihozott anyát, a ki szigorúsággá változtatta előbbi beczézgetését?
Megmutassam-e a fölingerült apát, a ki megfeledkezett előbbi igéreteiről
és a legerényesebb leánynyal úgy bánt, mint valami bolonddal?
Rajzoljam-e végül a boldogtalan leányt, a ki csak annál jobban
ragaszkodott agyréméhez, mert üldözéseket kellett miatta szenvednie s
lassú lépésekkel halad a halál felé és abban a pillanatban száll
sírjába, mikor azt hiszik, az oltárhoz vonszolhatják? Nem, ezt a gyászos
tárgyat mellőzöm. Nem szükséges olyan messzire mennem, hogy – azt hiszem
– elég meggyőző példával mutassam meg, hogy azoknak az előitéleteknek
ellenére, melyek a kor erkölcseiből erednek, a becsületesség és szépség
lelkesedése semmivel sem idegenebb a nőktől, mint a férfiaktól és hogy
nincs semmi, a mit a természet vezetése alatt el ne érhetnénk náluk ép
úgy, mint nálunk.

Itt most félbeszakítanak és megkérdik tőlem, vajjon a természet írja-e
nekünk elő, hogy annyi mértéktelen vágyunkat elfojtsuk. Én azt felelem,
hogy nem, de nem is a természet olt belénk annyi mértéktelen vágyat.
Mert mindaz, a mi nem a természettől való, ellene való; ezt már ezerszer
bebizonyítottam.

Adjuk oda Emilünknek Zsófiáját; támaszszuk fel ezt a szeretetreméltó
leányt, hogy kevésbbé élénk képzelődést és boldogabb végzetet adjunk
neki. Mindennapi nőt akartam festeni, de fenkölt lelket igyekezve neki
adni, megzavartam az elméjét; magam vezettem magamat tévútra. Térjünk
vissza ösvényünkre. Zsófiának csak jó természete van mindennapi
lélekben; mindaz, a mivel többje van a többi nőknél, a nevelés
eredménye.

Föltettem magamban, hogy ebben a könyvben megmondok mindent, a mit tenni
lehet, mindenkinek választást engedve arra nézve, a mi neki való, abból,
a mi hasznosat mondtam. Kezdetben az volt a szándékom, hogy eleitől
fogva nevelek Emilnek hitestársat s az egyiket a másik számára s
mindkettőt együtt nevelem fel. De gondolkodva a dolgon azt találtam,
hogy mindezek az időnek előtte való rendelkezések czéljuk tévesztettek
és hogy képtelen dolog két gyermeket egyesíteni, mielőtt tudhatná az
ember, hogy ez az egyesülés a természet rendjén alapszik-e és hogy
megvan-e köztük a körülményeknek az az egyezése, a mely ehhez az
egyesüléshez szükséges. Nem szabad összeelegyíteni azt, a mi a vad
állapotban természetes, azzal, a mi a társadalmi állapotban természetes.
Az előbbi állapotban minden nő megfelel minden férfinak, mert az
egyiknek is, a másiknak is még csak kezdetleges és közös az alkata; az
utóbbiban minden jellem a társadalmi intézmények által lévén
kifejlesztve és minden szellemnek meglévén a maga saját és meghatározott
formája, nemcsak a nevelés által, hanem a természetesnek és a nevelésnek
jól vagy rosszúl elrendezett egyezése által, csak akkor lehet őket
összekapcsolni, ha egymás mellé állítjuk őket, hogy meglássuk,
megfelelnek-e egymásnak minden tekintetben vagy legalább is, hogy előnyt
adjunk annak a választásnak, a mely a legtöbb ilyen kapcsolatot adja.

A baj az, hogy a jellemek kifejlődése közben a társadalmi helyzet
elválasztja a rangokat és hogy ezek a meghatározások nem lévén egymáshoz
hasonlók, mennél jobban elválasztjuk az életbeli helyzeteket, annál
jobban összeelegyítjük a jellemeket. Abból származnak a balul sikerült
házasságok és mindazok a rendellenességek, melyek ebből erednek; ebből
látni, nyilvánvaló következtetés útján, hogy mennél jobban távolodunk az
egyenlőségtől, annál jobban megváltoznak a természetes érzések; mennél
jobban megnövekszik a nagyok távolsága a kicsinyektől, annál jobban
meglazul a házassági kötelék; mennél inkább vannak gazdagok és
szegények, annál kevésbbé vannak apák és férjek. Sem az úrnak és sem a
szolgának nincs többé családja; mindegyikük csak a maga helyzetét látja.

Ha elejét akarjátok venni a visszaéléseknek és boldogokká tenni a
házasságokat, akkor fojtsátok el az előitéleteket, felejtsétek el az
emberi intézményeket és kérjetek a természettől tanácsot. Ne
kapcsoljatok össze olyan embereket, a kik csak egy adott életbeli
helyzetben illenek össze és ha ez a helyzet megváltozik, már nem fognak
összeilleni, hanem olyan embereket, a kik minden helyzetben, a melybe
jutnak, minden országban, melyben laknak, minden rangban, a melybe
belejutnak, összeillenek. Nem mondom, hogy a konvenczionális kapcsolatok
közömbösek a házasságban, hanem azt mondom, hogy a természetes
kapcsolatok befolyása annyira fontosabb ezeknél, hogy ez dönti el az
élet sorsát és hogy úgy az ízléseknek, kedélyeknek, érzéseknek,
jellemeknek olyan megegyezése, a mely arra kellene, hogy késztessen egy
okos apát, akár herczeg, akár uralkodó, hogy habozás nélkül adja oda
fiának azt a leányt, a kivel mindebben megegyezik, akár ha becstelen
családból származik is, akár ha a hóhér leánya is. Igen, azt vitatom,
hogy minden képzelhető balszerencse rázúdulhat két összevaló házaspárra,
mégis igazabb boldogságot élvezhetnek, ha együtt sírnak, mintha a világ
minden szerencséjében élnének, megmérgezve a szívük meghasonlása által.

A helyett tehát, hogy már gyermekkorában feleségül szántam volna valakit
Emilemnek, megvártam, hogy megismerje azt, a ki neki megfelel. Nem én
teszem ezt a meghatározást, hanem a természet; az én dolgom fölismerni
azt a választást, melyet a természet tett. Mondom, az én dolgom, nem
pedig az apáé, mert a mikor rám bízta a fiát, átengedte nekem a helyét,
az én jogomat tette az övé helyébe; én vagyok Emil igazi apja, én tettem
őt férfivá. Nem vállaltam volna el a nevelését, ha nem az én feladatom
lett volna őt saját választása, azaz hogy az enyém szerint
megházasítani. Csak az a gyönyör, hogy boldog embert csináltunk,
kárpótol azért, a mibe kerül egy embert abba a helyzetbe hozni, hogy
boldog lehessen.

De ne higyjék, hogy Emil hitvesének kiválasztásával addig vártam, amíg
őt magát elküldhettem, hogy keresse meg. Ez az állítólagos keresés csak
ürügy arra, hogy megismertessem vele a nőket, hogy megérezze annak
becsét, a ki neki megfelel. Zsófia rég meg van már találva; Emil talán
már látta is, de csak akkor fog vele találkozni, mikor megjön annak az
ideje.

Ha a társadalmi helyzetek egyenlősége nem szükséges is a házassághoz, ha
ez az egyenlőség hozzájárul a többi megegyezésekhez, ezeknek fokozza az
értékét; nem mérhető össze egyikkel sem, de megbillenti a mérleget,
mikor a többi mind egyenlő.

A férfi, hacsak nem legalább is uralkodó, nem kereshet bármely
társadalmi helyzetből való feleséget; mert azokat az előitéleteket,
melyek benne nincsenek meg, megtalálja a többi emberekben és nem egy
leány megfelelhet neki, de nem kapná meg. Vannak tehát okossági
szabályok, melyek korlátokat vetnek az okos apa keresgélése elé. Nem
szabad, hogy növendékének rangján fölül való elhelyezést akarjon adni,
mert ez nem tőle függ. Ha módjában állana, még akkor sem volna szabad
akarnia; mert minek a rang a fiatal embernek, kivált az enyémnek? És
mégis, mikor feljebb kapaszkodik, ezer tényleges bajnak teszi ki magát,
melyeket egész életén át érezni fog. Sőt azt is mondom, hogy ne akarjon
kiegyenlíteni különböző természetű javakat, például az előkelő
származást és a pénzt, mert a kettő mindegyike kevesebbel fokozza a
másiknak értékét, mint a mennyivel maga csorbul; mert továbbá az emberek
sohasem egyeznek meg a közös értékbecslésben és mert végül az előnyt,
melyet mindegyik fél annak tulajdonít, a mit ő hozott, előkészítője lesz
az egyenetlenségeknek a két család között és gyakran a két házasfél
között is.

Nagy különbséget tesz továbbá a házasság rendjében, hogy a férfi rangján
felül vagy alul köt-e házasságot. Az első eset teljesen észszerűtlen, az
utóbbi észszerűbb. Miután a család csak a feje által függ össze a
társadalommal, ennek a családfának a helyzete szabályozza az egész
család helyzetét. Ha a férfi rangján alul nősül, nem száll alább, hanem
följebb emeli a nejét; ellenkezőleg, ha magán fölül való feleséget vesz,
alászállítja őt anélkül, hogy magamagát feljebb emelné. Így az első
esetben megvan a haszon kár nélkül, az utóbbiban csak a kár haszon
nélkül. A természet rendjéből folyik továbbá, hogy az asszony
engedelmeskedjék férjének. Mikor tehát alacsonyabb rangból választja
feleségét, a természetes rend és a társadalmi rend egybehangzik és
minden jól megy. Az ellenkező eset áll be akkor, a mikor a férfi rangján
felül nősülve abba az alternativába bonyolódik, hogy vagy a jogát sérti
meg, vagy a háladatosságot és hogy vagy hálátlan lesz, vagy
lebecsültetik. Akkor aztán az asszony az uralmat követelve magának,
urának zsarnokává lesz és az úr rabszolgává válva a legnevetségesebb és
legszánalmasabb teremtéssé válik. Ilyenek azok a szerencsétlen
kegyenczek, a kiket az ázsiai királyok megtisztelnek és megkínoznak
sógorságukkal és a kik, úgy mondják, csak lábtól mernek az ágyba
belépni, mikor a feleségükkel akarnak hálni.

El vagyok rá készülve, hogy számos olvasómnak eszébe jut, hogy én a
nőnek természetes tehetséget tulajdonítottam a férfi kormányzására s
ezek következetlenséggel fognak vádolni. Csakhogy tévednek. Nagy
különbség van a között, hogy valaki arrogálja-e magának a parancsolás
jogát, vagy hogy kormányoz valakit, a ki parancsol. Az asszony uralma a
szelidség uralma, az ügyességé és engedékenységé; parancsai a
dédelgetések, fenyegetései a könnyek. Úgy kell uralkodnia a házban, mint
a miniszternek az államban: hogy megparancsoltatja magának, a mit tenni
akar. Ebben az értelemben áll az, hogy a legjobb házasságok azok, a
melyekben az asszonynak legnagyobb a tekintélye. De mikor félreismeri a
családfő hangját, ha az ő jogait akarja bitorolni és maga akar
parancsolni, ebből a rendellenességből sohasem következik egyéb, mint
nyomorúság, botrány és becstelenség.

Így tehát a vele egyenlők és az alatta állók közti választás marad meg
és én azt hiszem, hogy az utóbbiakra nézve kell még egy megszorítást
tenni; mert nehéz dolog a nép salakjában olyan feleséget találni, a ki
képes boldogságára lenni egy tisztességes embernek. Nem mintha az
emberek bűnösebbek volnának a legalacsonyabb néposztályokban, mint a
legmagasabbakban, hanem mert az előbbiekben kevés fogalmuk van arról, a
mi szép és tisztességes és mert a többi osztályok igazságtalansága miatt
még a bűneikben is csak igazságtételt látnak.

Az ember természettől fogva nem igen gondolkozik. A gondolkozás olyan
művészet, melyet csak úgy megtanul, mint a többit, sőt még sokkal
nehezebben. A két nemre nézve csak két ténylegesen különálló osztályt
ismerek, az egyik a gondolkozó embereké, a másik azoké, a kik nem
gondolkoznak. Ez a különbség pedig csaknem kizárólag a nevelésből
folyik. A két osztály elsejéből való férfinak nem szabad a másikkal
összeházasodni, mert a társaság legnagyobb varázsa megszünik rá nézve, a
mint arra kell szorítkoznia, hogy bár van felesége, egyedül kell
gondolkoznia. Azoknak az embereknek, a kik egész életüket csakis azzal
töltik, hogy dolgoznak az életük fentartásáért, nincs más gondolatuk,
mint a munkájuk meg az érdekük és egész szellemük mintha a karjaikban
volna. Ez a tudatlanság nem árt sem a derékségnek, sem az erkölcsöknek;
sőt gyakran javukra válik; gyakran az ember kiegyezik kötelességeivel
azáltal, hogy gondolkozik róluk és a végén az lesz belőle, hogy a tények
helyébe merő szavak kerülnek. A lelkiismeret a legfelvilágosultabb
filozófia; hogy az ember jóravaló ember legyen, ahhoz nem kell ismernie
Cicero könyvét a kötelességekről és a legtisztességesebb nagyvilági nő
tudja talán legkevésbbé, hogy mi a tisztesség. De nem kevésbbé igaz,
hogy csak a művelt szellem teszi a társalkodást kellemessé és szomorú
dolog a családapára nézve, a ki szereti otthonát, ha kénytelen
bezárkózni önmagába és nem értetheti meg magát odahaza senkivel.

Másrészt hogy nevelhetné fel gyermekeit az olyan asszony, a ki
egyáltalán nem szokta meg a gondolkodást? Hogy tudná megállapítani, hogy
mi való nekik? Hogy tudná őket eltölteni azokkal az erényekkel, melyeket
nem ismer, az előnyökkel, melyekről fogalma sincsen? Nem tudna egyebet,
mint kényeztetni vagy fenyegetni őket, szemtelenekké vagy félénkekké
tenni őket; vagy modoros majmokat csinálna belőlük, vagy hebehurgya
tökfilkókat, nem pedig jóravaló szellemeket vagy szeretetreméltó
gyermekeket.

Nem való tehát a jól nevelt embernek olyan feleséget venni, a kinek
nincs nevelése; következőleg olyan társadalmi osztályból valót sem, a
melyben nem is lehet nevelése. De még mindig százszor jobban szeretnék
egy egyszerű és kezdetlegesen nevelt leányt, mint olyan tudós nőt vagy
szép szellemet, a ki a házamban irodalmi biróságot akarna felállítani,
melynek ő lenne az elnöke. A tudóskodó nő férjének, gyermekeinek,
barátainak, a cselédeinek, az egész világnak ostora. Szép szellemének
fenkölt magaslatáról lenézi minden asszonyi kötelességét és mindig azon
kezdi, hogy férfit csinál magából, mint de Lenclos kisasszony. A házon
kívül mindig nevetséges és jogosan is kritizálják, mert nem kerülheti el
az ember a kritikát, ha kilép életbeli helyzetének köréből és ha nem
annak a helyzetnek a számára van teremtve, a melyet el akar foglalni.
Mindezek a nagytehetségű asszonyok csak az ostobáknak imponálnak. Mindig
tudni, ki az a művész vagy jóbarát, a ki a tollat vagy az ecsetet
tartja, mikor dolgoznak; tudni, ki az a diszkrét íróember, a ki titokban
diktálja nekik az orakulumaikat. Mindez a szélhámoskodás méltatlan egy
becsületes asszonyhoz. Ha igazi tehetsége volna is, alászállítja a
becsvágyával. Az ő méltósága az, hogy nem ismerik, az ő dicsősége a
férje becsülése, az ő gyönyörei a családja boldogságában rejlenek. Terád
magadra hivatkozom, olvasóm, légy őszinte: mi kelt benned jobb véleményt
egy asszonyról, mikor a szobájába belépsz, melyik tölt el több
tisztelettel: ha neméhez illő dolgokkal látod elfoglalva, háztartása
gondjaival, körülvéve gyermekei ruháitól, vagy ha a toilette-asztalánál
találod verseket írva, mindenféle röpiratokkal és mindenféle színű
levélkékkel körülvéve? Minden irodalmár leány élete fogytáig leány
maradna, ha csupa eszes férfi volna a földön:

  Quæris cur nolim te ducere, Galia? diserta es.[141]

Ezek után a megfontolások után következik a nő külseje; ez tünik
szemünkbe legelőször és utolsónak kell tekintetbe venni, de ezt sem
szabad semmibe venni. A nagy szépséget szerintem inkább kerülni kell,
mint keresni a házasságban. A szépség már azáltal is, hogy megvan,
elhasználódik; hat hét múlva már nem ér semmit birtoklójának, a
veszedelmei azonban addig tartanak, a míg ő. Ha csak nem angyal a szép
nő, a férje a legszerencsétlenebb ember a világon; és ha még angyal
volna is, hogy akadályozhatná meg, hogy ne legyen szüntelenül
ellenségektől körülvéve? Ha a legnagyobb csunyaság nem volna undorító,
előnyt adnék neki a legnagyobb szépség fölött; mert a férjre nézve az
egyik is, a másik is kevés idő múlva semmivé lesz s ekkor a szépség
bájjá válik, a csúnyaság pedig előnynyé. De a csunyaság, a mely undort
kelt, a legnagyobb szerencsétlenség; ez az érzés, a helyett, hogy
elmúlna, szüntelenül fokozódik és gyűlöletté válik. Az ilyen házasság
pokol; jobb meghalni, mint így megházasodni.

Keressétek mindenben a középutat, még a szépséget sem véve ki. Előnyt
kell adni a kellemes és megnyerő külsőnek, a mely nem szerelmet, hanem
jóindulatot sugall; ebben a férj számára nincs semmi aggasztó és az
előnye mindkettőjük hasznára szolgál. A báj nem használódik el úgy, mint
a szépség: ebben van élet, szüntelenül megújul és a tisztességes
asszony, a kiben van báj, harmincz esztendei házasság után épúgy tetszik
a férjének, mint az első nap.

Ezek a megfontolások, melyek engem Zsófia kiválasztásában vezettek. A
természet tanítványa lévén épúgy, mint Emil, inkább az ő számára van
teremtve, mint bárki más; ő lesz a férfi asszonya. Egyenrangú vele
születésénél és tulajdonságainál fogva, alatta áll vagyon dolgában. Nem
igéz meg első szempillantásra, hanem napról-napra jobban tetszik.
Legnagyobb varázsa csak fokonkint hat, csak a társalkodás
közvetlenségében tárul ki s a férje jobban fogja érezni, mint bárki a
világon. A nevelése sem nem csillogó, sem nem elhanyagolt; van ízlése
tudákosság nélkül, vannak tehetségei művészkedés nélkül, itélete
ismeretek nélkül. A szelleme nem tud, hanem ki van arra művelve, hogy
tanuljon; jól előkészített talaj, a mely csak a magot várja, hogy
teremjen. Soha nem olvasott más könyvet, mint Barrême számtanát és a
Telemachust, a mely véletlenül akadt kezébe; de olyan leánynak, a ki
képes lelkesedni Telemachusért, lehet-e érzéstelen szíve és finomság
nélküli szelleme? Oh, a szeretetreméltó kis tudatlan! Boldog az, a ki
hivatva van őt tanítani! Nem professzora lesz férjének, hanem
tanítványa, nemcsak hogy nem akarja alávetni ízlésének, hanem inkább
fölveszi az övét. Többet fog érni férjének, mintha tudós volna; meglesz
az a gyönyöre, hogy taníthatja mindenre. Ideje már végre, hogy meglássák
egymást; igyekezzünk, hogy összehozzuk őket.

Szomorúan és elgondolkozva utazunk el Párisból. A fecsegésnek ez a helye
nem a mi vonzó pontunk. Emil megvető pillantást vet e felé a nagy város
felé és kelletlenül mondja: Hány napot vesztegettünk el hiábavaló
keresésben! Ah, nem itt van szívem hitvese! Barátom, te jól tudod, de az
én időm neked nem drága és az én bajaim neked kevés fájdalmat okoznak.
Én rászögezem tekintetemet és felindulás nélkül mondom neki: Emil,
hiszed te azt, a mit mondasz? Ő azonnal a nyakamba borúl megzavarodva és
felelet nélkül a karjaiba ragad. Mindig ez a válasza, mikor nincs igaza.

Künn vagyunk tehát a mezőn kóbor lovagok módjára; nem kalandokat keresve
mint ezek, sőt ellenkezőleg a kalandok elől menekülve hagytuk el Párist;
de eléggé utánozzuk kóbor és egyenetlen módjukat, hol hanyatt-homlok
rohanva, hol meg lassan botorkálva. A ki figyelemmel kisérte
eljárásomat, végre felfoghatja a szellemét és én nem birom elképzelni,
hogy még most is akadjon olvasóm, a kit annyira elfogulttá tesznek a
bevett szokások, hogy föltételezve rólunk, hogy egy jól elzárt
postakocsiban horkolunk, utazva a nélkül, hogy látnánk valamit, hogy
megfigyelnénk valamit, az indulás és érkezés közti időtartamot
kitöröljük életünkből és haladásunk azonossága által úgy
takarékoskodjunk időnkkel, hogy elvesztegetjük.

Azt mondják az emberek, az élet rövid és én azt látom, hogy megtesznek
minden tőlük telhetőt, hogy azzá tegyék. Nem tudva felhasználni az időt,
panaszkodnak gyors múlása miatt és én azt látom, hogy számukra nagyon is
lassan múlik. Mindig el lévén telve azzal a czéllal, a melyre
törekszenek, boszankodva nézik az időközt, a mely elválasztja tőle őket;
az egyik azt szeretné, ha már holnap volna, a másik, ha már a jövő
holnap volna, a harmadik, ha már tíz évvel később volna; senki sem akar
ma élni, senki sincs a jelen órával megelégedve, valamennyien úgy
találják, hogy nagyon lassan múlik. Mikor arról panaszkodnak, hogy az
idő nagyon gyorsan múlik, hazudnak; szívesen megfizetnék, hogy
siettessék; szívesen rááldoznák egész vagyonukat, hogy elfogyaszszák
egész életüket és nincs talán egy sem, a ki ne redukálta volna éveit
egynéhány órára, ha hatalmában állott volna feláldozni unalmának azokat,
a melyek terhére voltak és türelmetlenségének azokat, a melyek a
vágyva-vágyott pillanattól elválasztották. Az egyik élete felét azzal
tölti, hogy Párisból Versaillesbe, Versaillesből Párisba, a városból
falura, a faluról a városba, az egyik városnegyedből a másikba
költözködik s nem tudná, mit csináljon óráival, ha nem tudná a titkát,
hogy mint kell elvesztegetni; szándékosan hagyja abba hirtelen a
foglalkozását, hogy aztán újra fölkeresésével vesződhessék. Azt hiszi,
megnyeri azt az időtöbbletet, a melyet erre fordít és a melylyel
különben nem tudna mit csinálni, vagy fordítva csak azért lót-fut, hogy
lósson-fusson és csak azért száguldoz el a postával, hogy ugyanazon az
úton visszatérjen. Halandók, sohasem fogtok felhagyni a természet
rágalmazásával? Mit panaszkodtok az élet rövidségéről, holott még mindig
nem elég rövid a kedvetek szerint? Ha csak egy van is köztetek, a ki
eléggé mérsékelni tudja vágyait arra, hogy sohase kívánja, hogy múljék
az idő, ez nem fogja nagyon rövidnek találni az életet; élni és élvezni
az ő számára ugyanaz lesz és ha fiatalon kell is meghalnia, napjaitól
kielégítve hal meg.[142]

Ha módszeremnek nem volna egyéb előnye, mint ez, már csak ezért is
előnyt kellene neki adni minden más módszer fölött. Nem azért neveltem
fel Emilemet, hogy vágyakozzék vagy hogy várakozzék, hanem hogy élvezzen
és mikor a vágyait a jelenen túlterjeszti, ezt nem teszi olyan heves
buzgalommal, hogy az idő lassusága kellemetlenül essék neki. Nemcsak a
vágy gyönyörét fogja élvezni, hanem azt a gyönyört is, hogy közeledik
vágya czéljához és szenvedélyei annyira mértékletesek, hogy mindig
inkább benne van abban, a mi van, mint abban, a mi lesz.

Tehát nem a gyorsfutárok módjára utazunk, hanem utasok módjára. Nemcsak
a két végpontra gondolunk, hanem arra is, a mi közéjük esik. Maga az
utazás is élvezet nekünk. Nem teszszük meg az utat búsan üldögélve és
mintegy fogságba vetve egy jól elzárt kis kalitkában. Nem utazunk az
asszonyok elpuhultságával és kényelmével. Nem vonjuk meg magunktól sem a
szabad levegőt, sem a minket körülvevő tárgyak látványát, sem azt a
kényelmet, hogy jól megnézhettük őket, ha kedvünk tartja. Emil sohasem
szokott postakocsiba beszállni és nem igen vágtat a postával, ha nincs
sürgős dolga. De mi sürgős dolga lehetne valaha is Emilnek? Csak egy:
élvezni az életét. S hogy még hozzátegyek valamit: jót tenni, ha teheti.
Hiszen ez is annyit tesz, mint élvezni az életet.[143]

Az utazásnak csak egy kellemesebb módját tudom elképzelni a lóháton
utazásnál: a gyalog utazást. Az ember akkor indul, a mikor kedve tartja,
kedve szerint állapodik meg, oly sokat vagy oly keveset mozog, a mennyit
épen akar. Megfigyeli az egész vidéket, kitérhet hol jobbra, hol balra,
megvizsgálhat mindent, a mi jól esik neki, megállapodhatik minden kilátó
pontnál. Folyót fedezek fel: a partja mentén megyek tovább; árnyas
erdőt: az árnyékában megyek; barlangot: megnézem; kőbányát: megvizsgálom
az ásványait. A hol kedvem kerekedik, bárhol megállok. A mint elúnom
magamat, azonnal megyek odább. Nem függök sem a lovaktól, sem a
postakocsistól. Nincs szükségem a csinált utakat, a kényelmes
útirányokat keresni; mehetek mindenütt, a hol csak ember mehet; látok
mindent, a mit ember láthat és csak önmagamtól függve, olyan teljes
szabadságot élvezek, a milyet csak ember élvezhet. Ha a rossz idő
feltartóztat és elfog az unalom, akkor lovat fogadok. Ha elfáradok… De
Emil nem szokott elfáradni; erőteljes és miért is fáradna el? Nem siet.
Hogy unatkozhatnék, ha valahol megáll? Mindig vele van, a mivel
elszórakozhatik. Beáll valami mesteremberhez dolgozni; gyakorolja a
karjait, hogy a lábai megpihenjenek.

Gyalog utazni, ez annyi, mint úgy utazni, mint Thales, Plato,
Pythagoras. Alig bírom megérteni, hogy szánhatja rá magát egy filozófus,
hogy máskép utazzék és megfoszsza magát azoktól a gazdagságoktól,
melyeket lábával tapod és a melyeket a föld szeme elé tár. Kicsoda nem
akarja, ha csak egy kicsit szereti is a mezőgazdaságot, megismerni a
különböző terményeket az éghajlat szerint, a melyben jár, valamint
művelésük módját? Kicsoda tudná rászánni magát, ha csak egy kis érzéke
van is a természetrajz iránt, hogy mikor valamely talajon jár, meg ne
vizsgálja, ha egy szikla mellett megy el, hogy le ne törjön belőle egy
darabot, a hegyeken ne botanizáljon, kövekben ne keressen ásatag
maradványokat? A ti szobai filozófusaitok a dolgozó szobáikban
tanulmányozzák a természetrajzot; van mindenféle czókmókjuk, tudnak
neveket, de a természetről fogalmuk sincs Emil dolgozószobája azonban
dúsabb, mint a királyoké; ez a dolgozó szoba az egész föld kereksége.
Itt minden a maga helyén van: a természettudós, a ki gondját viseli, az
egészet kitünő rendben rendezte el; Daubenton se tudná jobban.

Mennyi mindenféle élvezetet gyűjt össze az ember az utazásnak ez által a
kellemes módja által! Nem is számítva, hogy az egészsége megedződik, a
kedve fölélénkül. Azokat, a kik jó és puha kocsikban utaztak, mindig
álmatagoknak, szomoruaknak, zsémbeseknek és szenvedőknek láttam; a
gyaloglókat mindig vidámaknak, könnyűvérűeknek és mindennel
megelégedetteknek. Hogy nevet az ember szíve, mikor az éjjeli szálláshoz
közeledik! Mily jóízűnek tetszik a legegyszerűbb ebéd! Mily jó kedvvel
telepedik le az ember az asztalhoz! Mily jókat alszik a rossz ágyban! Ha
az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtathat postakocsiban,
de ha utazni akar, akkor járjon gyalog.

Ha Zsófia nincs elfeledve, mire az itt elképzelt módon ötven mérföldet
megtettünk, akkor okvetlenül vagy én nem vagyok elég ügyes, vagy Emil
kevéssé kiváncsi; mert annyi elemi ismerettel nehezen kerüli el a
kisértést, hogy még több ismeretet ne szerezzen. Az ember csak abban az
arányban kiváncsi, a mennyit tud; Emil épen eleget tud arra, hogy
tanulni akarjon.

E közben az egyik tárgyról a másikra jutunk és napról-napra előbbre
haladunk. Első utunknak távoli czélt tűztem ki; az ürügy erre könnyű:
mikor Párist elhagyjuk, messze távolban kell feleséget keresni.

Valamely nap, miután a szokottnál is jobban eltévedtünk a völgyekben és
a hegyekben, a hol nem látni semmiféle utat, nem tudjuk többé utunkat
feltalálni. Nekünk ez egyre megy, nekünk minden út jó, csak odaérjünk
rajta; de valahova el kell érni, ha az ember megéhezik. Szerencsénkre
találunk egy parasztot, a ki elvezet minket a kunyhójába; hatalmas
étvágygyal eszünk sovány ebédjéből. Látva, hogy ennyire ki vagyunk
fáradva és éhezve, így szól: «Ha a jó Isten a hegy másik oldalára
vezetett volna, jobb fogadtatásban részesültetek volna. Békés házat
találtatok volna… olyan jószívű embereket… olyan jó embereket! Nincs
jobb szívük, mint nekem, de gazdagabbak, bár azt mondják, hogy egykor
még gazdagabbak voltak… Hála Istennek, nincs hiányuk semmiben és az
egész vidéknek javára fordul, a mi fölöslegük van.»

Erre a szóra, hogy jó emberek, Emilnek kitágul a szíve. Barátom, mond
rám tekintve, menjünk abba a házba, a melynek gazdáit áldják a
környéken; szeretném őket látni, talán ők is szívesen látnak minket.
Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak fogadni; ha ők a miéink, mi az
övéik leszünk.

A házat jól megmagyarázzák nekünk; elindulunk, bolyongunk az erdőben:
nagy eső ér utól útunk közben, késleltet bennünket, de nem tartóztat
vissza. Végre eligazodunk és este megérkezünk a megjelölt házhoz. A
körüle levő faluban ez a ház az egyedüli, a mely szintén egyszerű ugyan,
de valamennyire mégis szembetünő. Bemutatkozunk, vendégszeretetet
kérünk. A ház gazdája elé vezetnek; kikérdez minket, de udvariasan: a
nélkül, hogy megmondanók útunk czélját, megmondjuk kitérésünket. A
házigazda egykori gazdagsága idejéből megőrizte azt a könnyűséget,
melylyel fölismeri az emberek társadalmi helyzetét a modorukról; a ki a
nagy világban élt, ebben a tekintetben ritkán téved: ezzel az útlevéllel
bebocsátanak minket.

Nagyon kicsi, de tiszta és kényelmes szobát jelölnek ki nekünk; tüzet
raknak benne, találunk fehérneműt s mindent, a mire szükségünk van.
Ejnye, mondja Emil egészen meglepetve, azt lehetne hinni, hogy vártak
ránk. Mennyire igaza volt annak a parasztnak! Mily figyelmesség! Mily
jóság! Mily gondoskodás! És még hozzá ismeretlenek iránt! Úgy tünik fel
nekem, mintha Homérosz idejében volnánk! Légy hálás mindezért, mondom
neki én, de ne csodálkozzál el rajta; az idegeneket mindenütt szívesen
látják, a hol ritkán fordulnak elő; semmi sem tesz vendégszeretőbbé,
mintha ritkán van rá alkalom, hogy azok legyünk; a vendégek özönlése
teszi tönkre a vendégszeretetet. Homérosz idejében nem sokat utazgattak
az emberek és az utasokat szívesen fogadták mindenütt. Meglehet, hogy mi
vagyunk az egyedüli utasok, a kiket itt az egész évben láttak. Az egyre
megy, – feleli Emil – már az is dicséret, ha valaki el tud lenni
vendégek nélkül és mégis mindig szívesen fogadja őket.

Megszárogatva magunkat és rendbe hozva ruhánkat fölkeressük a
házigazdánkat; bemutat minket a feleségének; ez nemcsak udvariasan, de
jóságosan is fogad. A pillantásai becsületére válnak Emilnek. Egy anya
az ő helyzetében ritkán lát nyugtalanság nélkül vagy legalább is
kiváncsiság nélkül egy ebben a korban levő fiatal embert belépni a
házába.

A kedvünkért siettetik a vacsorát. Belépve az ebédlőbe öt terítéket
látunk; elhelyezkedünk; egy teríték üresen marad. Egy fiatal leány lép
be, nagy bókot csinál és szerényen, szó nélkül leül. Emil, elfoglalva
éhségével vagy a hozzá intézett kérdésekre való feleleteivel, üdvözli a
leányt, beszél és eszik. Utazásának tulajdonképeni czélja annyira távol
van gondolatától, hogy ő maga is azt hiszi, még messze van a
czélponttól. A társalgás az utasok eltévedése körül forog. «Uram, mondja
Emilnek a házigazda, ön szeretetreméltó és okos fiatal embernek tünik
fel, ez pedig azt juttatja eszembe, hogy ön és a nevelője úgy vetődtek
ide, fáradtan és ázottan, mint Telemachus és Mentor Calypso szigetére.»
«Igaz, mondja Emil, hogy itt Calypso vendégszeretetére találtunk.» A
mentora hozzáteszi: és Eucharis bájaira. Emil azonban ismeri az
Odysszeát, de nem olvasta Telemachust s nem tudja, ki az az Eucharis. A
fiatal leány ellenben látom, hogy elpirul egész a szeméig, lesüti a
szemét a tányérjára és lélegzetet se mer venni. Az anyja, aki észreveszi
zavarát, int az apának, ez pedig másfelé téríti a társalgást. Magányáról
szólva észrevétlenül belekeveredik azoknak az eseményeknek az
elmondásába, melyek erre a magányra kárhoztatták; élete balsorsára,
felesége állhatatosságára, a vigasztalásra, melyet egyesülésükben
találtak, a zavartalan, békés életre, melyet visszavonultságukban
élveznek. Mindezt úgy mondta el, hogy egy szót se szólt a fiatal
leányról; az elbeszélés kellemes és megható volt, melyet nem lehetett
érdeklődés nélkül hallgatni. Emil meghatva, elérzékenyülve abbahagyja az
evést, hogy annál jobban hallgathasson. Végre annál a pontnál, mikor az
emberek legbecsületesebbike a legnagyobb kedvteléssel terjeszkedik ki az
asszonyok legméltóbbikának ragaszkodására, a fiatal utas magából kikelve
megragadja a férj kezét, a ki jól megrázza; másik kezével megfogva neje
kezét, elragadtatva hajol rá és könnyeivel öntözi. A fiatal ember naiv
élénksége elbűvöl mindenkit, de a leány, a ki bárkinél jobban észreveszi
jó szívének ezt a jelét, azt hiszi, Telemachust látja, a mint meghatódik
Philoctetes balsorsán. Lopva ráveti szemét, hogy jobban megvizsgálja
arczát; nem talál rajta semmit, a mi ellene mondana az
összehasonlításnak. Fesztelen lényében szabadság van nyegleség nélkül,
modora élénk hebehurgyaság nélkül; érzékenysége szelidebbé teszi
tekintetét, meghatóbbá arczkifejezését: a fiatal leány látva őt sírni,
csaknem maga is összeelegyíti könnyeit az övéivel. Még az ilyen kedves
ürügytől is visszatartóztatja egy titkos szégyenkezés: máris
szemrehányást tesz magának kicsordulni kész könnyei miatt, mintha
helytelen volna könnyeket ontania családja miatt.

Az anya, a ki a vacsora kezdete óta szüntelen őrködött leánya felett,
látja feszélyezettségét és megszabadítja tőle azzal, hogy kiküldi valami
tennivalót elvégezni. Egy perczczel később a fiatal leány visszajön, de
oly kevéssé tért magához, hogy felindultsága láthatóvá lesz mindenki
számára. Anyja szeliden mondja neki: «Zsófia, térj magadhoz; hát örökké
siratni fogod szüleid balsorsát? Te, a ki vigaszuk vagy, ne légy
érzékenyebb, mint ők maguk.»

Láttátok volna, hogy megremegett Emil a Zsófia névre. Meglepetve az oly
kedves néven, hirtelen felugrik és mohó tekintetet vet arra, a ki ezt a
nevet viselni meri. «Zsófia, oh Zsófia, ön-e az, a kit a szívem keres?
Ön-e az, a kit a szívem szeret?» Megfigyeli, a félelem és bizalmatlanság
bizonyos nemével nézi őt. Nem egészen azt az alakot látja, a kit
lerajzolt magának; nem tudja, többet vagy kevesebbet ér-e az, a kit maga
előtt lát. Vizsgálja minden vonását, kémleli minden mozdulatát, minden
taglejtését; ezer zavaros magyarázatot talál mindenre; odaadná fele
életét, csakhogy Zsófia egyetlen szót szóljon. Nyugtalanul és
zavarodottan néz rám, a szeme egyszerre száz kérdést intéz hozzám, száz
szemrehányást. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Vezess, míg még
van idő, ha a szívem odaadja magát és csalódik, soha életemben nem térek
többé magamhoz.»

Emil nem nagyvilági ember s a legkevésbbé sem tud tettetni. Hogy tudna
tettetni élete legnagyobb zavarában, négy néző közt, a kik őt vizsgálják
és a kik közül a látszólag legszórakozottabb tényleg a legfigyelmesebb?
Zavara nem kerüli el Zsófia átható szemét; meglátja az ő szeméből, hogy
ő a zavarának az oka. De ez egyre megy; Emil vele foglalkozik és ez
elég; nagyon boldogtalan volna, ha büntetlenül foglalkoznék vele.

Az anyáknak a szemük épen olyan, mint a lányoké és ezenfelül még megvan
a tapasztalatuk is. Zsófia anyja mosolyog terveink sikerén. Olvas a két
fiatal szívében; látja, hogy ideje megnyugtatni az új Telemachus szívét;
megszólaltatja leányát. A leány természetes szelidségével félénk hangon
felel, a mely annál jobban megteszi hatását. Ennek a hangnak első
csendülésére Emil megadja magát; nem kételkedik többé, ez Zsófia. És ha
nem is az volna, késő volna már lebeszélni magát róla.

Ekkor ennek az elbűvölő lánynak a bájai túlárasztják szívét és hosszú
kortyokban kezdi nyelni a mérget, melytől megrészegszik. Nem beszél
többet, nem felel többet, nem lát egyebet, csak Zsófiát, nem hall
egyebet, csak Zsófiát; ha ez egy szót szól, kitátja a száját; ha ez
lesüti a szemét, ő is lesüti, ha sóhajtani látja, ő is sóhajt; mintha
Zsófia lelke lelkesítené át őt is. Hogy megváltozott az ő lelke néhány
pillanat alatt! Most már nem Zsófián van a remegés sora, hanem Emilen.
Oda a szabadsága, naivitása, nyiltsága! Zavartan, elfogódva, félénken,
nem mer körülnézni, attól félve, hogy meglátja, hogy nézik. Szégyelve,
hogy elárulja magát, láthatatlanná szeretné magát tenni az egész világ
számára, hogy kedvére nézhesse Zsófiát a nélkül, hogy mások
megfigyelhetnék. Zsófia ellenkezőleg visszanyeri biztonságát, látja
saját diadalát és most élvezi.

  No’l mostra già, ben chè in suo cor ne rida.[144]

A leány arczkifejezése nem változott, de szerény magatartása és lesütött
szeme daczára gyöngéd szíve dobog az örömtől és azt mondja neki, hogy
Telemachus meg van találva.

Ha most belemerülök talán nagyon naiv és nagyon egyszerű történetébe
ártatlan szerelmüknek, olybá fogják talán ezeket a részleteket venni,
mint egy frivol játékot, de nem lesz igazuk. Nem veszik eléggé számba
azt a hatást, melylyel egy férfinak első szerelmi viszonya egy nővel
kell hogy bírjon mindkettejük életének folyására. Nem látják, hogy az
első benyomásnak, a mely époly élénk, mint a szerelemé vagy az azt
helyettesítő hajlamé, hosszantartó hatásai vannak, melyeknek lánczolatát
nem venni észre az évek haladásával, melyek azonban szüntelen hatnak
mindhalálig. A nevelésről szóló értekezésekben sok haszontalan és pedáns
szószátyárkodást kapunk a gyermekek képzelt kötelességeiről, de nem
szólnak egy szót sem az egész nevelés legfontosabb és legnehezebb
részéről, t. i. arról a válságról, a mely átmenetül szolgál a
gyermekkorból a férfikorba. Ha ezekkel a kisérleteimmel valami hasznosat
tudtam elérni, ez mindenek felett abban áll, hogy bőven kiterjeszkedtem
erre a lényeges részletre, melyet a többiek mind elhagynak és abban,
hogy nem riaszttattam magamat vissza ettől a vállalkozástól hamis
kényeskedések által, sem nem riadtam vissza az előadás nehézségeitől. Ha
megmondtam azt, a mit tenni kell, megmondtam azt, a mit mondanom
kellett; az nekem nagyon keveset határoz, hogy regényt írtam. Elég szép
regény az emberi természet regénye. Az én hibám-e, hogy csak ebben az
írásban található fel? Ez kellene, hogy fajom tör ténete legyen. Ti, a
kik ezt lealjasítjátok, ti csináltok regényt a könyvemből.

Egy másik megfontolás, mely az előbbit megerősíti, az, hogy itt nem egy
gyermekkorától a félelemnek, a mohóságnak, az irigységnek, a gőgnek és a
szokásos nevelések eszközeiül szolgáló szenvedélyeknek kiszolgáltatott
fiatal emberről van szó; hogy olyan fiatal emberről van szó, a kinek ez
nemcsak első szerelme, hanem első bárminemű szenvedélye; hogy ettől a
szenvedélytől, talán egyedülitől, melyet egész életében élénken fog
érezni, függ az utolsó forma, melyet jelleme ölteni fog. Gondolkodása
módja, érzelmei, ízlése, megszilárdítva egy tartós szenvedély által,
olyan állhatatosságot fog szerezni, a mely nem engedi többé megváltozni.

Képzelhetni, hogy az az éjszaka, mely ilyen estére következik, köztem és
Emil közt nem telik el csupa alvással. Hogyan, a merő névnek egyezése
akkora hatalommal lehet egy okos emberre? Hát csak egy Zsófia van a
világon? Hasonlítanak-e mind lélekben ép úgy, mint névben? Mind az ő
számára valók, a kiket látni fog? Bolond-e, hogy ennyire lángra gyúl egy
ismeretlen iránt, a kivel soha nem is beszélt? Várj, fiatal ember,
vizsgálj, figyelj. Még azt sem tudod, hogy kinél vagy és a ki hall
téged, azt hihetné, már a saját házadban vagy.

Ez nem a leczkéztetések ideje és ezek a leczkék nem arra valók, hogy
meghallgassák őket. Csak újabb érdeklődéssel töltik el a fiatal embert
Zsófia iránt, hajlama igazolásának vágya által. A neveknek ez a
megegyezése, ez a találkozás, melyet ő véletlennek gondol, még az én
tartózkodásom is csak felizgatja élénkségét: Zsófia máris sokkal
becsülésre méltóbbnak tünik fel előtte, semhogy biztos ne legyen benne,
hogy meg fogja velem szerettetni.

Reggel, mint előre gondolhattam, Emil rossz úti ruhájában is igyekezni
fog gondosabban kiöltözni. Ez nem is marad el; de elnevetem magamat azon
a buzgóságon, melylyel a házbeli fehérneműt használja. Eltalálom a
gondolatát; örömmel olvasom benne, hogy visszatérítésekre és cserékre
gondol, hogy ezzel az érintkezés bizonyos nemét kezdeményezze, a mely
jogot adjon neki visszaküldeni és visszatérni ide.

El voltam rá készülve, hogy Zsófiát is kissé jobban kiöltözve találom,
de ebben tévedtem. Ez a közönséges kaczérság azok számára való, a kiknek
épen csak tetszeni akar az ember. Az igazi szerelem kaczérsága
raffináltabb; mások az igényei. Zsófia még egyszerűbben van öltözve,
mint előtte való nap, sőt még hanyagabbúl is, ámbár még mindig kényes
tisztasággal. Csak azért látok kaczérságot ebben a hanyagságban, mert
látom benne az affektálást. Zsófia jól tudja, hogy a választékosabb
öltözék már vallomás; de azt nem tudja, hogy a hanyagabb öltözék is az;
kimutatja vele, hogy nem éri be azzal, hogy a ruhája miatt tessék, hanem
a személye által is tetszeni akar. Nos, mi fontossága van a szerelmesre
nézve annak, hogy mikép van az ember öltözve, – csak azt lássa, hogy
foglalkoznak vele! Máris biztos lévén uralmáról, Zsófia nem éri be
azzal, hogy bájaival hasson Emil szemeire, ha a szíve nem akarja őket
megkeresni; nem elég neki, hogy Emil lássa őket, azt akarja, hogy
föltételezze is őket. Nem látott-e belőlük eleget arra, hogy a többit
kitalálja?

Azt kell hinni, hogy mialatt mi az éjszaka beszélgettünk, Zsófia és
anyja sem maradtak némák; vallomásokat csaltak ki, tanácsokat adtak.
Másnap jól előkészülve gyülekeznek össze. Nincs még tizenkét órája, hogy
a két fiatal látta egymást; még nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem
és máris látni, hogy értik egymást. Nem közelednek bizalmasan egymáshoz,
hanem elfogultan, félénken; nem beszélnek egymással; lesütött szemeik
kerülni látszanak egymást és ez is annak a jele, hogy értik egymást:
kitérnek egymás elől, de egyetértőleg, érzik már a titokzatosság
szükségét, mielőtt mondtak volna egymásnak valamit. Elindulásunkkor
engedélyt kérünk, hogy magunk hozhassuk vissza, a mit elvittünk. Emil
ajkai ezt az engedélyt kérik az apától, az anyától, mialatt félénk szeme
a leány felé fordulva sokkal esdeklőbben könyörög. Zsófia nem szól
semmit, meg se moczczan, úgy tünik fel, mintha nem látna semmit, nem
értene semmit; de elpirul és ez a pirulás még világosabb felelet, mint a
mit a szülei adtak.

Megengedik, hogy visszatérjünk, a nélkül, hogy marasztalnának. Ez a
magaviselet a helyzethez illő; a zavarba jutott utasoknak éjjeli
szállást adnak, de nem illő dolog, hogy a szerelmes ifjú a szerelmese
házában aludjék.

Alig, hogy kijutottunk a kedves házból, Emil már arra gondol, hogy
letelepedünk a környéken: már a legközelebbi kunyhó is messze fekvőnek
tünik fel neki; a kastély várárkában szeretne aludni. Hebehurgya fiú, –
mondom neki szánakozó hangon. – Hogyan, máris elvakít a szenvedély!
Szemed elől téveszted már az illendőséget és az észt is! Szerencsétlen!
Azt hiszed, szerelmes vagy és gyalázatot akarsz hozni szerelmesedre! Mit
mondana a világ, ha megtudnák, hogy egy fiatal ember, a ki az ő házukból
jön, a környéken hál! Azt mondod, hogy szereted. A te dolgod tehát, hogy
erősbítsd a jó hírnevét? Hát ez a vendégszeretet jutalma, a melyet a
szülei tanusítottak irántad? Gyalázatba akarod ejteni azt, a kitől a
boldogságodat várod? – Eh, mi fontosságuk van az emberek hiábavaló
beszédeinek és igaztalan gyanusításainak? – feleli ő élénken. Nem te
magad tanítottál, hogy ne vegyem őket semmibe? Ki tudja jobban, mint én,
hogy mennyire becsülöm Zsófiát és mennyire tisztelni akarom? Az én
vonzalmam nem fog szégyenére válni, hanem dicsőségére, méltó lesz hozzá.
Ha a szívem és figyelmességem mindenütt azt a hódolatot tanusítja
iránta, a melyet megérdemel, mivel sérthetem meg őt? Kedves Emilem,
szólok újra én megölelve őt, te a magad szempontjából okoskodol, tanulj
meg az ő szempontjából okoskodni. Ne hasonlítsd az egyik nem becsületét
a másikához; teljesen különböző alapelveik vannak. Ezek az alapelvek
egyforma szolidak és észszerűek, mert egyformán a természetből folynak
és mert ugyanez az erény, a melynél fogva a magad szempontjából megveted
az emberek beszédét, arra kötelez, hogy légy rájuk tekintettel a
szerelmesed szempontjából. A te becsületed benned magadban van, az övé
másoktól függ. Ezt elhanyagolni annyi volna, mint megsérteni a magadét
és az önmagad iránt tartozó kötelesség ellen vétesz, ha annak vagy az
okozója, hogy ő neki nem adják meg azt, a mi őt megilleti.

Aztán megmagyarázván neki ezeknek a különbségeknek az okát, éreztettem
vele, hogy mekkora igaztalanság volna, ha ezeket semmibe sem akarná
venni. Ki mondta neki, hogy ő lesz Zsófia férje, a kinek érzéseit nem
ismeri, a kinek szíve vagy a szülei talán már előbbről el vannak
kötelezve, a kit nem is ismer, a kiben nincs meg talán egy sem azok
közül az egyezések közül, a melyek a házasságot boldoggá tehetik? Nem
tudja-e, hogy minden botrány a leányra nézve lemoshatatlan folt, a
melyet még az sem mos le, ha férjhez megy ahhoz, a ki okozta? Ugyan hol
az az okos ember, a ki el akarja veszejteni azt, a kit szeret? Hol az a
becsületes ember, a ki örökre meg akarja sirattatni egy szerencsétlen
nővel azt a balsorsot, hogy tetszett neki?

A fiatal ember megborzadva a következményektől, melyeket szeme elé
állítottam, és mindig féktelen lévén eszméiben, máris azt hiszi, sohasem
lehet elég messze Zsófia tartózkodási helyétől; megkettőzi lépteit, hogy
mennél hamarabb tovább jusson; körültekintget, nem hallgatott-e ki
valaki bennünket; ezerszer feláldozná a maga becsületét annak
becsületéért, a kit szeret; inkább soha életében nem látná viszont,
mintsem hogy egyetlen kellemetlenséget okozzon neki. Ez az első
gyümölcse a gondoskodásnak, melyet én fordítottam ifjúsága óta arra,
hogy olyan szívet formáljak benne, a mely tud szeretni.

Arról van tehát szó, hogy messze fekvő, de mégis útba eső lakóhelyet
találjunk. Keresünk, tudakozódunk; megtudjuk, hogy jó két mérföldnyire
van egy város; igyekszünk itt lakást szerezni, inkább, mint a közelebbi
falukban, a hol tartózkodásunk gyanúba kerülhet. Végre ideér az ifjú
szerelmes, tele szerelemmel, reménynyel, örömmel, mindenekfelett pedig
jó érzésekkel; és az által, hogy keletkező szenvedélyét lassankint a
fele fordítom, a mi jó és tisztességes, észrevétlenül ugyanafelé
hajlítom összes hajlamait.

Közeledem pályám végpontjához; messziről már látom is. Minden nagy
nehézség le van már győzve, minden nagy akadály el van hárítva, nem
marad már semmi fáradságos tennivalóm, mint hogy ne rontsam meg a
művemet azzal, hogy túlságosan sietek bevégezni. Az emberi élet
bizonytalanságában mindenekelőtt kerüljük azt a fonák elővigyázatot,
hogy feláldozzuk a jelent a jövőnek; ez gyakran annyi, mint feláldozni
azt, a mi van, annak, a mi nem lesz. Tegyük az embert boldoggá minden
életkorban, mert attól kell félnünk, hogy sok gondoskodás után is meg
talál halni, mielőtt az lett volna. Mert ha van időpont, a mely arra
való, hogy valaki élvezze az életet, bizonyára az ifjúság vége az, a
mikor a test és a lélek képességei elérték legnagyobb erejüket és a
mikor az ember pályafutása közben messzebbről látja a két végpontot, a
melyek éreztetik az élet rövidségét. Ha a meggondolatlan ifjúság téved,
nem abban téved, hogy élvezni akar, hanem abban, hogy ott keresi az
élvezetet, a hol nincs meg és hogy mialatt nyomorúságos jövőt készít elő
magának, nem tudja a jelen pillanatot sem élvezni.

Nézzétek Emilemet húsz éves kora multán; jól van formálva, szellemileg
és testileg jól van alkotva, erős, egészséges, friss, ügyes, erőteljes,
észszel, okossággal, jósággal, emberséggel teljes; jók az erkölcsei, az
ízlése; szereti a szépet, teszi a jót; mentes a kegyetlen szenvedélyek
uralmától; nincs az előítélet igája alatt, de alá van vetve a bölcseség
törvényének és fogékony a barátság hangja iránt; megvan minden hasznos
tehetsége és számos kellemes tehetsége; keveset törődik a gazdagsággal,
mindig megvan a segélyforrása a két karjában és nem fél, hogy nem lesz
kenyere, bármi történik is. Most mámoros egy keletkező szenvedélytől;
szíve nyiladozik a szerelem első tüze iránt; édes ábrándjai a gyönyörök
és élvezetek új világával kecsegtetik; egy szeretetreméltó lényt szeret
és pedig még szeretetreméltóbbat jelleme, mint személye által; reméli és
várja a viszonzást, a melyről érzi, hogy megilleti a szívek
találkozásából, a tisztes érzelmek egyezéséből alakult első
hajlandóságuk: ennek a hajlandóságnak maradandónak kell lennie.
Bizalommal, sőt szándékkal is engedi át magát a legvarázslatosabb
mámornak, félelem nélkül, megbánás nélkül, lelkifurdalás nélkül, minden
más nyugtalanság nélkül, kivéve azt, a melytől a boldogság érzése
elválaszthatatlan. Mi hiányozhatik az ő boldogságából? Nézzétek,
keressétek, képzeljétek el, hogy mire van még szüksége és mit lehetne
hozzáadni ahhoz, a mije van? Egyesít magában minden jót, a mivel
egyszerre bírhatunk; bármit is csak a másiknak rovására adhatunk hozzá;
olyan boldog, a milyen ember csak lehet. Ebben a pillanatban rövidítsek
meg egy ilyen édes sorsot? Megzavarjak egy ilyen tiszta gyönyört? Ah, az
élet minden értéke abban a boldogságban van, a melyet ő élvez. Mit
adhatnék neki, fölérőt azzal, a mit elvennék tőle? Még ha tetőpontjára
juttatnám is a boldogságát, azzal is megrontanám legnagyobb varázsát.
Ezt a legfőbb boldogságot százszor édesebb remélni, mint bírni; jobban
élvezi az ember, a mikor várja, mint a mikor ízleli. Jó Emilem, szeress
és szerettessél; élvezd sokáig, mielőtt bírnád; élvezd egyszerre a
szerelmet és az ártatlanságot; csináld meg földi paradicsomodat, mialatt
a másikra vársz; nem kurtítom meg életednek ezt a boldog idejét; tovább
fűzöm a varázslatot; meghosszabbítom, mennél tovább lehet. Sajnos, úgyis
véget kell érnie és pedig rövid idő alatt kell véget érnie; de annyit
legalább megteszek, hogy mindig megmaradjon emlékezetedben és hogy
sohase bánd meg, hogy megízlelted.

Emil nem felejti el, hogy visszatérítéssel tartozunk. A mint a holmik
készek, lovakat bérelünk és gyors iramban sietünk; ezúttal már
elindulása pillanatában szeretne megérkezni. Mikor a szív megnyílik a
szenvedélyek számára, megnyílik az élet-unalom számára is. Hacsak nem
vesztegettem el az időmet, az ő egész élete nem fog így eltelni.

Szerencsétlenségünkre az úton sokszor kell megállnunk és a vidék nehezen
járható. Eltévedünk; ő veszi ezt észre hamarabb és türelmetlenkedés
nélkül, panasz nélkül egész figyelmét megfeszíti, hogy megtalálja az
utat; sokáig bolyong, a míg kiismeri magát és mindig megőrzi hideg
vérét. Ez nektek nem jelent semmit, de sokat jelent nekem, a ki ismerem
lobbanékony természetét: látom a gyümölcsét annak a gondoskodásnak,
melyet gyermekkora óta arra fordítottam, hogy megedzzem a kényszerűség
csapásai ellen.

Végre megérkezünk. A fogadtatás, melyben részesítenek, egyszerűbb és
lekötelezőbb, mint az első alkalommal; már régi ismerősök vagyunk. Emil
és Zsófia némi zavarral üdvözlik egymást és még mindig nem szólnak
egymáshoz. Mit mondhatnának egymásnak a mi jelenlétünkben? A tár
salkodáshoz, a mely nekik kellene, nincs szükség tanukra. Sétálunk a
kertben: ennek a kertnek a végében terjedelmes veteményes föld van; park
helyett mindenféle fajtájú nagy és szép gyümölcsfák vannak benne, csinos
patakocskák szelik át minden irányban és virággal teli gyepszélek. «Mily
szép hely!» kiált fel Emil, eltelve Homéroszával és mindig lelkesedésben
égve. «Mintha csak Alkinoos kertjét látnám!» A leány szeretné tudni, ki
az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra
királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy
beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.[145]

Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, miután egy
idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára
lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a
nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek
kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal
herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek,
mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy
ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes
félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész
fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna[146]
és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai
közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni
nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek
megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát,
kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi
köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem
mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a
tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.

Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha
el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle
semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb
mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához;
észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé
kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia
figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a
társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk
és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni
rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad,
a mint annyira jutnak hozzánk, hogy meg lehetne őket érteni és
megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő
arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis
nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a
melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan
elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy
szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így
minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben.
Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki,
a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná
kelteni, hogy már régóta itt van.

A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára
van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg
fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a
tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia
szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer
néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem
nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja
szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban
tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz
engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy
megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én
becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne
mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy
van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség
van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!…
Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott
nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő
barátsága mindent megtérített nekem.

A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak
lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében
tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást
Zsófiától; meghallgatja és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész
szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó
szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a
gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt
kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én
beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá
nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy
őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni
Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet
haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem
legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.

Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák
meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb,
semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más
valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek
tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire
szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy
eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az
akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy
erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e
nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem
pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását,
szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a
pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.

Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának
tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát?
Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot.
Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó
bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő
vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a
szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem
bosszúság lép a helyébe. Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné
ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi
és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.

Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen
hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült
szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily
áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs
semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem;
mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel
fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki;
megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis
visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem
beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót
szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja,
az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te,
a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki,
szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne
engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled
van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!

Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a
melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az
engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is
használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem
tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja
képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és
az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az
előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak
akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen
az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy
férje legyen.

«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar
ez az ifjúi fej megérni? És miután egész életeden át bölcselkedtél, nem
tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen
tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még
hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel
több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha
mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy
az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az
utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki,
hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy
szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy
meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos
az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel
akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod
által úgyis elvesztenél.

Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy
ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek
szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság
tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait
fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember
többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a
pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek
sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik
nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a
kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd
félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt.
Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet
egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre
részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és
fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat.
Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó
szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és
futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett
kitörölhetetlen elveké. Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon
megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre
becsült érdemnél.»

Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a
fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire
boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell
tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő
nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét,
bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.

Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője!
Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem
tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira
megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig
megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban,
megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig
attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira
tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem
engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok
magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért,
melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a
melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig,
a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle,
hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja
tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte.
Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem
szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér
minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és
kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit
egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia,
mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral
úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal
engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne történik!
Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily
megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe!
Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor
türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily
bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy
jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat
meríts arra, hogy szeresd!

Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott
szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög,
tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem
sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság
nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves
jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki
kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza
látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos
napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem
játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket
a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a
szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány,
ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel
tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem.
A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája
büszkélkedésén.

Albani és Rafael, adjátok nekem kölcsön a gyönyör ecsetét! Isteni
Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság
örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent
igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek,
aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes
elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül
adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik
mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják
be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi
bájos kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket
össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy
összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni
az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek
bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár
egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és
az erény?

Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a
kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret
énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és
könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja
tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó
jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a
szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van
neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.

Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és
felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen
asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak
segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői
fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is
belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik
nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s
követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden
tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja
visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk
körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a
szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által,
költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek,
melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak
összegyűjteni.

Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan
kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a
kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind
újabb díszszel akarja felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy
tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy
új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete
gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga
helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és
nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani
mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire
tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki
mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak
meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli
magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni;
haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia
szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a
leány nem tud.

Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából,
történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik
buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét
előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az
ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve
még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a
tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az
őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a
leczke jobban.

A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat
csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg
emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés
dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a
világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a
természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák
alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen
árasztják ki előtte szívüket.

Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas
együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy
felmondják a katekizmusukat! Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos?
Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek
elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást,
lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az
áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává,
elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják
könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük
varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha
tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik
önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek,
egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben
sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták
maguktól.

Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más
véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a
szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen
elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat
megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig
előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első
összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben
tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de
mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában
az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni
akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele
tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy
nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.

Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni,
hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg
neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább
lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga
az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog
elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a
legcsekélyebb kegyet kérni, még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és
ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy,
melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez
szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg
merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a
leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé
nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz
néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság
néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap
többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.

Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el
előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely
eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja
megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.

Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia
anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil
tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya
üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon
kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért
nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem
csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel
vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem
tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le
olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban
kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már
azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne.
Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre
kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja
ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen
megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve
magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt
és megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a
beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét
vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és
hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem
éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem
az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran
fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a
föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.

Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az
anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s
meglehetős komoly hangon mondja neki.

– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember,
mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel
viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én
nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell
megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem
előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége
dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok
közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a
szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg
magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő
szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a
leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg
mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie;
meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember,
kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni
egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a
szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni,
hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll
meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei
egyedüli birájává.

Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint
növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka
okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a
leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha
elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi
becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb
a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a
magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.

A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a
kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új
megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik
Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének:
nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek,
csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát.
Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi
magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem
büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt
a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket
használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában,
kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk,
melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el
türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen
máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg
nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és
ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még
beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről
nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.

Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és
kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a
ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a
függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával
kell megfizetnie. A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb,
mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is
keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem
kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben
vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a
rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült.
Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt;
kevésbbé kényes kiválóságuk dolgában, mióta ez nem érdeklik őt s mindig
elég szeretetreméltóknak találja őket, olyan emberekről lévén szó, a kik
sohasem fognak neki semmit jelenteni.

Ha az igazi szerelem tudna kaczérsággal élni, azt kellene hinnem, hogy
ennek némi nyomai is megtalálhatók abban a módban, a hogy Zsófia velük
viselkedik szerelmese jelenlétében. Azt lehetne mondani, hogy nem érve
be azzal az égő szenvedélylyel, a melyet benne a tartózkodás és a
beczézgetés válogatott elegyítésével szít, nem bánja azt sem, ha ezt a
szenvedélyt még egy kis nyugtalansággal is ingerli; azt lehetne mondani,
hogy szándékosan felvidítva fiatal vendégeit, Emil kínjainak eszközévé
teszi annak a vídámságnak a varázsát, a melyet vele szemben nem mer
tanusítani. De Zsófia sokkal is figyelmesebb, sokkal is jobb és sokkal
is helyesebb ítéletű, semhogy valósággal kínozza őt. A szerelem és a
becsületesség helyettesíti nála az elővigyázatosságot, hogy enyhítsék
ezt a veszedelmes ingert: ért hozzá, hogy kell őt felingerelni és
megnyugtatni épen akkor, a mikor szükséges és ha néha nyugtalanítja is,
soha el nem szomorítja. Bocsássuk meg azokat a gondokat, melyeket annak
szerez, a kit szeret, annak a félelemnek kedvéért, hogy sohasem lehet
elég erősen hozzá lánczolva.

De micsoda hatással van ez a kis ravaszkodás Emilre? Féltékeny lesz-e?
vagy nem lesz féltékeny? Ezt kell megvizsgálni, mert az ilyen kitérések
is könyvem czéljára tartoznak és nem igen távolítanak el tárgyamtól.

Már az elébb megmutattam, hogy mikép lopózik bele ez a szenvedély az
ember szívébe olyan dolgoknál, melyek csak a képzelődés szüleményei. A
szerelemben azonban ez más dolog; itt a féltékenység oly szoros
kapcsolatban látszik a természettel, hogy csak bajosan tudjuk elhinni,
hogy belőle ered. Még az állatok példája is, melyek közül nem egy a
tombolásig féltékeny, úgy látszik, mintha czáfolhatatlanul állapítaná
meg az ellenkező nézetet. Vajjon az emberek képzelődése tanítja rá a
kakasokat, hogy darabokra tépjék egymást, meg a bikákat, hogy
agyondöfködjék egymást?

Az ellenszenv minden ellen, a mi megzavarja és akadályozza
élvezeteinket, természetes indulat. Ez tagadhatatlan. Bizonyos pontig az
a vágy is az, hogy kizárólagosan bírjuk, a mi nekünk tetszik. De mikor
ez a vágy szenvedélylyé válva tombolássá, vagy gyanakvó, keserű
képzelődéssé alakul át, az már más dolog. Ez a szenvedély lehet
természetes vagy nem természetes; ebben disztingválni kell.

Az állatokról vett példát már régebben megvizsgáltam _Értekezés_-emben
_az egyenlőtlenségről_ és most, hogy újra elmélkedem rajta, az a
vizsgálat elég alaposnak tűnik fel, hogy az olvasót ráutalhassam. Csak
azt fűzöm hozzá azokhoz a megkülönböztetésekhez, melyeket abban az
írásomban tettem, hogy az a féltékenység, mely a természetből ered,
nagyon sok tekintetben függ a nemiség hatalmától és hogy mikor ez a
hatalom határtalan vagy annak látszik, ez a féltékenység tetőpontjára
ér; mert akkor a hím, szükségletei szerint mérve jogait, sohasem nézhet
máskép egy másik hímre, mint alkalmatlan versenytársra. Ugyanezeknél a
fajoknál a nőstények, mindig annak engedelmeskedve, aki először jött,
csakis a foglalás jogán lesznek a hímekéi és örökös harczokat okoznak
ezek között.

Azoknál a fajoknál ellenben, a hol csak egy párosodik egygyel, a hol a
párosodás bizonyos morális köteléket eredményez, a házasság egy nemét, a
nőstény választása alapján azé a hímé levén, a melyet maga szerzett
magának, rendszerint megtagadja magát mindenki mástól; a hím pedig,
hűségének biztosítékául kérve ezt a kizárólagos vonzódást, ép oly
kevéssé ingerlődik fel más hímek láttára és békésebben él velük. Ezekben
a fajokban a hím osztozik a kis magzatokról való gondoskodásban és a
természet ama törvényeinek egyikénél fogva, melyeket nem lehet
meghatottság nélkül szemlélni, úgy tetszik, hogy a nőstény viszonozza az
apának azt a ragaszkodást, a melyet gyermekei iránt tanusít.

Ha most már az emberi nemet szemléljük kezdetleges egyszerűségében,
könnyű meglátni a hím korlátolt képességéből és vágyainak mérsékletéből,
hogy a természettől arra van rendeltetve, hogy érje be egy nősténynyel.
Ezt igazolja a két nem számbeli egyenlősége, legalább a mi éghajlatunk
alatt; ez az egyenlőség egyáltalán nincs meg azoknál a fajoknál,
melyeknél a hímek nagyobb ereje több nőstényt egyesít egyetlen himmel.
És bár az ember nem költ mint a galamb és bár abban a tekintetben, hogy
nincsenek szoptatós emlői, a négylábúak osztályához tartozik, a
gyermekek oly sokáig földöncsúszók és tehetetlenek, hogy ők és az anyjuk
csak nehezen tudnának ellenni az apa ragaszkodása nélkül és a nélkül a
gondoskodás nélkül, a mely ennek az eredménye.

Az összes megfigyelések tehát egyesülnek annak bizonyítására, hogy a
hímek féltékeny tombolásából bizonyos állati fajtákban egyáltalán nem
lehet semmit következtetni az emberre nézve és még a déli éghajlatok
kivétele is, a hol a soknejűség dívik, csak annál jobban bizonyítja a
tételt, mert itt a nők számbeli többségéből folyik a férjek zsarnoksága
és mert saját gyöngeségének érzése veszi rá az embert, hogy a
kényszerhez forduljon a természet törvényeinek kijátszása végett.

Nálunk, a hol ugyanezek a törvények ebben a tekintetben kevésbbé
játszatnak ki, de annál jobban kijátszatnak egy ellenkező és
gyűlöletesebb értelemben, a féltékenységnek indító oka inkább a
társadalmi szenvedélyekben van meg, mint a kezdetleges ösztönben. A
gáláns viszonyok legnagyobb részében a szerelmes sokkal jobban gyűlöli
vetélytársait, mint a mennyire szerelmesét szereti; ha attól fél, hogy
nemcsak ő egymaga hallgattatik meg, ez annak az önszeretetnek az
eredménye, melynek eredetére rámutattam és inkább a hiúság szenved
benne, mint a szerelem. Máskülönben félszeg intézményeink olyan
képmutatókká tették a nőket[147] és annyira felcsigázták étvágyukat,
hogy alig lehet számítani még legkipróbáltabb ragaszkodásukra is és hogy
már nem is tudják a kedvezésnek olyan jeleit adni a melyek
megnyugtathatnák a versenytársaktól való félelmet.

Az igazi szerelemben máskép áll a dolog. Fentebb idézett írásomban
megmutattam, hogy ez az érzés nem annyira természetszerű, mint a hogy
gondolná az ember és nem csekély különbség van a között az édes
megszokás között, a mely lelkileg összeköti a férfit hitvestársával és a
között a féktelen hév között, a mely megrészegíti agyrémszerű vonzó
tulajdonságaival egy lénynek, melyet nem lát többé olyannak, amilyen. Ez
a szenvedély, a mely csak kizárást és kedvezést ismer, a hiúságtól csak
annyiban különbözik, a mennyiben a hiúság mindent követel és nem nyújt
semmit, tehát mindig méltánytalan, holott a szerelem ép annyit ad, a
mennyit követel, tehát magában véve méltányossággal teljes érzés.
Máskülönben mennél követelőbb, annál hiszékenyebb: ugyanaz az illuzió, a
mely előidézi, könnyen hajlóvá teszi a rábeszélésre. Ha a szerelem
nyugtalan, a becsülés bizalommal teljes és becsülés nélkül sohasem volt
szerelem tisztességes szívben, mert abban, a mit szeret, mindenki azokat
a tulajdonságokat szereti, melyeknek fontosságot tulajdonít.

Mindez jól meg lévén világítva, egy szempillantásra meg lehet mondani,
minémű féltékenységre képes Emil, mert alig, hogy ennek a szenvedélynek
megvan egy csirája az emberi szívben, a formáját egyedül a nevelés
határozza meg. Emil szerelmes és féltékeny, de nem lesz haragos,
rosszkedvű, gyanakvó, hanem gyöngéd, érzékeny és félénk: inkább meg lesz
ijedve, mint felingerelve; sokkal inkább igyekezni fog megnyerni
szerelmesét, mint fenyegetni vetélytársát; elhárítaná, ha lehetne, mint
valami akadályt, a nélkül, hogy gyűlölné, mint ellenséget; ha pedig
gyűlöli, nem azért gyűlöli, hogy elvitasson tőle egy szívet, melyre
igényt tart, hanem a valóságos veszély miatt, a melyben forog, hogy
elveszítheti; igazságtalan gőgje nem fog ostoba módon megütközni azon,
hogy valaki versenyre mer kelni vele; megérti, hogy a kedvezés maga
egyedül csak az érdemre van alapítva és hogy a becsület az eredményben
rejlik s ezért megkettőzteti igyekezetét, hogy szeretetreméltó legyen és
ez valószinűleg sikerülni is fog neki. A nagylelkű Zsófia mikor
felingerli szerelmét néhányszori ijedséggel, tudni fogja ezt az
ijedséget szabályozni és őt kárpótolni érte; a versenytársakat pedig, a
kiket csak azért tűrt meg, hogy próbára tegye őt, hamarosan félretolja.

De hova is ragadtattam észrevétlenül magamat? Oh, Emil, mi lett belőled?
Felismerhetem e benned tanítványomat? Mily mélyre látlak sülyedni! Hol
az az oly keményen nevelt fiatal ember, a ki szembeszállott az időjárás
viszontagságaival, a ki rászánta testét a legkeményebb munkára, lelkét
pedig egyedül a bölcseség törvényeire, hozzáférhetetlenül az
előítéleteknek, a szenvedélyeknek; a ki csak az igazságot szerette, a ki
csak az észnek engedett és nem ragaszkodott semmihez, a mi nem lényének
alkatrésze? Most elpuhulva a tétlen életben nőket ural; az ő mulatságaik
a foglalkozása, az ő akaratuk az ő törvénye; sorsának bírája egy fiatal
leány; a komoly Emil egy gyermek játékszere!

Ilyenek az élet színjátékának változásai: minden kornak megvan a maga
rugója, a mely mozgatja; de az ember mindig ugyanaz. Tíz éves korában a
sütemények vezetik, húsz éves korában a szerelmese, harmincz éves
korában az élvezetek, negyven éves korában a becsvágy, ötven éves
korában a kapzsiság: mikor fog egyedül csak a bölcseség után szaladni?
Boldog az, a kit akarata ellenére is erre vezetnek! Mi fontossága van
annak, hogy milyen vezető után jár, ha ez a czélhoz vezeti? A hősök,
maguk a bölcsek is megfizették ezt az adót az emberi gyöngeségnek és a
kinek ujjai orsókat törtek össze, azért nem lett kevésbbé nagy ember.

Ha ki akarod terjeszteni a szerencsés nevelés hatását az egész életre,
hosszabbítsd meg az ifjúságon át a gyermekkor jó szokásait és ha
növendéked az, a minek lennie kell, gondoskodjál róla, hogy minden
időben az legyen. Ez az utolsó simítás, a melyet művednek még adnod
kell, hogy tökéletes legyen. Különösen azért fontos dolog, hogy a fiatal
embereknek meghagyják a nevelőjüket, mert máskülönben nem igen kell
attól félni, hogy szerelmi ügyüket ne tudnák nélküle elvégezni. A
nevelőket és kivált az apákat az szokta megtéveszteni, hogy azt hiszik,
az egyik életmód kizárja a másikat és hogy a mint az ember felnő, le
kell mondania mindenről, a mit kis korában tett. Ha ez így volna, akkor
mire való volna gondját viselni a gyermekkornak, ha jó vagy rossz
felhasználása elmúlnék vele együtt és ha az ember szükségszerűen más
gondolkodásmódot is venne fel, valahányszor teljesen különböző életmódra
tér át?

Valamint hogy csak nagy betegségek bontják fel a folytonosságot az
emlékezetben, ép úgy csak nagy szenvedélyek teszik ugyanezt az
erkölcsökben. Az izléseink és a hajlamaink változnak ugyan, de ezt a
változást, bár néha elég hirtelen, enyhítik a megszokások Hajlamaink
egymásra következésében, ép úgy, mint a szinek helyes fokozatában, az
ügyes művésznek észrevehetetlenné kell tenni az átmeneteket,
összeelegyíteni és keverni a tónusokat és hogy semmiben se mutatkozzék
szakadás, többféle tónust rakni fel az egész munkára. Ezt a szabályt
megerősíti a tapasztalat; a mértéktelen emberek mindennap
megváltoztatják vonzódásaikat, izlésüket, érzéseiket és nincs más
állandóságuk, mint csak a változás megszokása; de a rendszeres ember
mindig visszatér régi eljárás-módjához és még öreg korában sem veszti el
a kedvtelést azokban az élvezetekben, melyeket gyermekkorában szeretett.

Ha eléred, hogy átlépve egy új életkorba, a fiatal emberek ne nézzék
megvetéssel azt az életkort, melyben azelőtt voltak, hogy új szokásokat
véve föl, ne hagyják el a régieket és hogy mindig szeressék tenni azt, a
mi jó, tekintet nélkül az időre, a mikor elkezdték, – csak akkor
mentetted meg művedet és lehetsz biztos felőlük életük végéig, mert a
legfélelmesebb felfordulás abban a korban van, a melyen most őrködöl. A
mint hogy mindig fájdalommal gondolunk vissza erre a korra, ép úgy csak
nehezen veszítjük el később is azt az izlést, melyet ekkor fölvettünk;
ha ellenben egyszer felhagytunk vele, soha az életben nem nyerjük többé
vissza.

Legnagyobb része azoknak a szokásoknak, a melyeket a gyermekekre és a
fiatal emberekre rákényszeríteni vélsz, nem igazi szokás, mert csak
erőszak által vették fel és mert csak kedvük ellenére követik, tehát
csak az alkalomra várnak, hogy lerázzák magukról. Az ember nem kedveli
meg a börtönt azért, hogy sokáig volt benne; a megszokás a helyett, hogy
csökkentené az ellene való ellenszenvet, csak fokozza. Nem így Emil. Ő
gyermekkorában mindent csak kedve szerint és szívesen tett s mikor
férfivá válva tovább is ugyanazt teszi, csak hozzáfűzi a szokás uralmát
a szabadság édességéhez. A tevékeny élet, a testi munka, a
testgyakorlás, a mozgás annyira szükségessé vált rá nézve, hogy nem
tudna szenvedés nélkül lemondani róluk. Egyszerre elpuhult és ülő
életmódra szorítani őt annyi volna, mint börtönbe vetni, meglánczolni,
erőszakos kényszerhelyzetben tartani őt. Nincs benne kétségem, hogy a
kedve és az egészsége egyaránt szenvedne általa. A jól elzárt szobában
lélekzeni is alig tud, szüksége van a szabad levegőre, a mozgásra, a
fáradságra. Még Zsófia lábainál sem tudja megállni, hogy néha félszemmel
oda ne nézzen a mezőre és hogy ne vágyjon vele együtt bejárni.
Mindazonáltal marad, mikor maradnia kell, de nyugtalan, izgatott,
látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán; azért marad, mert bilincsek
vannak rajta. Ime tehát – fogjátok mondani – ezek olyan szükségletek,
melyeknek alávetettem, rabság, a melybe juttattam! Mindez igaz;
alávetettem őt az emberi állapotnak.

Emil szereti Zsófiát; de mi az első varázs, mely őt lebilincselte? Az
érzés, az erény, a tisztesség szeretete. Mikor ezt a szeretetet szereti
szerelmesében, elveszthette-e önmagából? És mily áron adta oda magát
Zsófia? Mindazon érzések árán, melyek kedvese szívében természetesek: az
igazi javak megbecsülése, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, a
nagylelkű önzetlenség, a pompa és gazdagság megvetése. Emilben ezek az
erények megvoltak, mielőtt még a szerelem a szívébe oltotta volna őket.
Miben változott tehát tulajdonképen Emil? Újabb okai vannak, hogy az
legyen, a mi; ez az egyedüli pont, a miben különbözik attól, a mi volt.

Nem birom elképzelni, hogy bárki, a ki ezt a könyvet csak némi
figyelemmel olvasta is, azt higyje, hogy annak a helyzetnek, a melyben
van, minden körülménye véletlenül alakult ki körülötte. Vajjon
véletlen-e, hogy bár a városok annyi szeretetreméltó leányt kináltak
neki, az, a ki tetszését megnyerje, csak egy távoli magányban volt
feltalálható! Vajjon véletlen-e, hogy itt megtalálja? Véletlen-e, hogy
megfelelnek egymásnak? Véletlen-e, hogy nem lehetnek ugyanarról a
helyről valók? Véletlen-e, hogy csak a lánytól oly messzire kap Emil
szállást? Véletlen, hogy oly ritkán láthatja és hogy kénytelen annyi
fáradsággal megvásárolni azt az élvezetet, hogy néha láthassa őt?
Elférfiatlanodik, fogjátok mondani. Ellenkezőleg, megedződik; olyan
erőteljesnek kell lennie, a milyenné én tettem, hogy el tudja viselni a
fáradalmakat, melyeket Zsófia reá ró.

Két mértföldnyire lakik tőle. Ez a távolság a fujtató a kovácsműhelyben;
ebben edzem meg a szerelem nyilait. Ha egymás tőszomszédságában
laknának, vagy ha kényelmes kocsiban üldögélve látogathatná meg,
kényelmesen, párisi módra szerethetné. Akart volna-e Leander meghalni
Neróért, ha nem választotta volna el őket a tenger? Engedd el nekem a
sok szót, olvasóm; ha arra való vagy, hogy megérts, eléggé tudod követni
részleteiben eljárásom módját.

Az első alkalmakkor, hogy Zsófiát meglátogattuk, lovakat fogadtunk, hogy
gyorsabban jussunk oda. Kényelmesnek találtuk ezt a megoldást és az
ötödik alkalommal is lovakat fogadtunk még. Vártak ránk; több mint
mértföldnyire a háztól embereket vettünk észre az úton. Emil néz, a
szíve dobog; közeledik, fölismeri Zsófiát, leveti magát lováról,
elindul, repül, a szeretetreméltó család lába előtt van. Emil szereti a
szép lovakat; az ő lova szilaj; szabadnak érzi magát, elvágtat a mezőn
át; én utána vágtatok, nagy nehezen utólérem és visszavezetem.
Szerencsétlenségére Zsófia fél a lótól, nem merek hozzá közelíteni. Emil
se lát, se hall, de Zsófia a fülébe súgja, hogy milyen vesződséget
okozott barátjának. Emil szégyenkezve szalad oda, hogy megfogja a
lovakat, hátramarad; illő, hogy mindenkire rákerüljön a sor. Ő indul
előre, hogy megszabaduljunk a lovaktól. Igy maga mögött hagyva Zsófiát,
nem találja többé oly kényelmesnek a lovaglást. Lihegve jön vissza és
fél úton elénkbe szalad.

A legközelebbi utazáskor Emil nem akar már lovakat. Miért? kérdem tőle.
Hiszen csak inast kell fogadnunk, a ki gondjukat viseli. Ugyan – mondja
ő – még ezzel is terhére legyünk a tiszteletreméltó családnak? Hiszen
tudod, hogy el akarnak látni mindent, embereket és lovakat. Igaz,
felelem én, megvan bennük a szegény emberek nemes vendégszeretete. A
gazdagok kapzsiak, a maguk bőségében csak barátaikat látják el; a
szegények ellenben ellátják barátaik lovait is. Menjünk gyalog, – mondja
Emil. – Nincs rá bátorságod, neked, a ki oly könnyedén osztoztál fiad
fáradságos mulatságaiban? Nagyon szívesen, – felelek én azonnal. – Úgy
tűnik fel nekem, hogy a szerelem sem kivánja, hogy oly sok hűhóval
csinálják.

Közeledve az anyát és a leányt még messzebb találjuk, mint az előbbi
alkalommal. Úgy megyünk feléjük, mint a nyíl. Emil csupa verejték; egy
drága kéz megsimítja orczáját zsebkendőjével. Lehetne mégannyi ló a
világon, ezután ugyan eszünkbe sem jutna hasznát venni.

Mindazáltal elég keserves dolog, hogy sohasem tölthetjük együtt az
estét. A nyár múlóban van, a napok kezdenek rövidülni. Bármit mondjunk
is, sohasem engedik meg, hogy éjjel induljunk haza és hacsak nem jövünk
már reggel, csaknem azonnal indulnunk kell, alighogy megérkeztünk. Az
anya sokáig sajnálgat minket és aggódik miattunk, végre arra a
gondolatra jön, hogy az ő házukban nem lehet ugyan minket elhelyezni, de
a faluban lehetne számunkra hajlékot szerezni, a hol néha alhatnánk.
Erre a szóra Emil tapsban tör ki, remeg az örömtől; Zsófia pedig
akaratlanul is többször csókolja meg anyját azon a napon, mikor erre a
gondolatra jött.

Lassankint édes barátság és ártatlan bizalmasság kap lábra köztünk. A
Zsófia vagy anyja által megszabott napokon rendesen eljövök barátommal;
néha egyedül is engedem menni. A bizalom fölemeli a lelket és egy
férfival nem kell már gyermek módjára bánni és mi végre jutottam volna,
ha növendékem nem érdemelné meg becsülésemet? Megesik az is, hogy én
megyek ő nélküle; olyankor szomorú, de nem zúgolódik: mit érne el
zúgolódásával? Különben is tudja, hogy nem azért megyek, hogy ártsak az
érdekeinek. De akár együtt megyünk, akár külön-külön, magától értetődik,
hogy semmiféle időjárás nem tartóztathat fel, hiszen büszkék vagyunk, ha
olyan állapotban érkezünk meg, hogy sajnálnak bennünket.
Szerencsétlenségünkre Zsófia megtiltja nekünk ezt a dicsőséget és
tiltakozik az ellen, hogy rossz időben is jöjjünk. Ez az egyedüli eset,
hogy lázadónak látom azok ellen a szabályok ellen, melyeket titokban
sugallok neki.

Egy nap, mikor Emil egyedül ment s én csak másnapra vártam haza, még az
este hazatért. Megölelem s ezt mondom neki: Nos, kedves Emilem,
visszajöttél barátodhoz? De a helyett, hogy viszonozná ölelésemet, kissé
lehangoltan mondja: Ne hidd, hogy jó kedvemből jövök; akaratom ellenére
jöttem el. Ő akarta, hogy menjek; az ő kedvéért jöttem, nem a te
kedvedért. Meghatva ettől a naivitástól, újra megölelem. Nyilt lélek,
őszinte barátom, ne foszsz meg attól, a mi megillet engem. Ha az ő
kedvéért jöttél el, az én kedvemért vallod meg; a te hazatérésed az ő
műve, de a nyiltságod az enyém. Őrizd meg mindig a szép lelkeknek ezt a
nyiltságát. A közömbösek hadd gondolják, a mit akarnak, de bűn tűrni,
hogy egy barátunk érdem számba vegye tőlünk azt, a mit nem ő érette
tettünk.

Óvakodom attól, hogy ennek a vallomásnak értékét leszállítsam szemében
azzal, hogy több szerelmet, mint nagylelkűséget találjak benne és
megmondjam neki, hogy nem annyira magától akarja elhárítani
visszatérésének érdemét, mint inkább biztosítani Zsófia számára. De így
leplezi le előttem szívének mélyét a nélkül, hogy akarná: ha
kényelmesen, lassan, szerelméről álmodozva jön, akkor Emil nem egyéb,
csak Zsófia szerelmese; ha szaporán jön, kihevülve, bár kissé
rosszkedvűen, akkor Mentorának barátja.

Ezekből a rendelkezésekből láthatni, hogy az én ifjam távol van attól,
hogy Zsófia mellett töltse életét és hogy annyiszor lássa, a hányszor
akarja. Hetenkint egy-két utazás a legtöbb, a mi meg van neki engedve és
látogatásai gyakran csak fél napra terjednek s csak ritkán nyúlnak át a
másnapba. Sokkal több időt tölt azzal, hogy remélgeti, hogy látni fogja
vagy hogy örül neki, hogy láthatta, mintsem hogy valósággal látja. Még
abból az időből is, a melyet látogatásaira fordít, kevesebbet tölt
mellette, mint útközben feléje vagy távolodva tőle. Ezek az igaz,
tiszta, gyönyörteljes, de inkább képzelt, mint valódi élvezetek izgatják
szerelmét a nélkül, hogy elférfiatlanítanák szívét.

Azokon a napokon, mikor nem látja Zsófiát, nem tétlen vagy renyhe.
Ezeken a napokon megint Emil: egyáltalán nem változott meg.
Leggyakrabban a környékbeli mezőkön csatangol, foglalkozik a
természetrajzzal, megvizsgálja, figyeli a földeket, terményeiket,
művelésüket, összehasonlítja a munkát, a mit lát, azzal, a melyet ismer,
keresi a különbségek okait; ha úgy találja, hogy más dolgozási módok
előnyösebbek az ittenieknél, közli ezeket a földművelőkkel; ha jobb
formájú ekéket ajánl, mindjárt meg is csináltatja saját rajzai alapján;
ha márgabányát talál, megmagyarázza nekik a hasznosságát, a mely ezen a
környéken ismeretlen; gyakran maga is nekifog a munkának; mind
elálmélkodnak, ha látják, hogy könnyebben forgatja szerszámaikat, mint
ők, mélyebb és egyenesebb barázdát von, mint az övék, egyenletesebben
vet, czélszerűbben ültet. Nem gúnyolódnak rajta, mintha csak szájjal
volna földművelő, látják, hogy csakugyan ért hozzá. Szóval kiterjeszti
buzgalmát és gondolkodását mindenre, a minek megvan az eredeti és
általános haszna, sőt nem is szorítkozik csak erre. Meglátogatja a
földművesek házait, tudakozódik hogylétükről, családjukról, gyermekeik
számáról, földjük mennyiségéről, terményeik minéműségéről,
kelendőségéről, jövedelmükről, adóikról, adósságaikról stb. Pénzt
keveset ad, tudva, hogy rendszerint rosszul használják fel, de maga
határozza meg felhasználását és hasznossá teszi rájuk nézve, még
akaratuk ellenére is. Munkásokat szerez nekik és gyakran megfizeti nekik
a napszámot azért a munkáért, a melyre szükségük van. Az egyikkel újra
fölépítteti vagy befödeti beomlott kunyhóját, a másikkal megdolgoztatja
földjét, a melyet eszközök hiányában parlagon hagyott, meg másnak
tehenet szerez, vagy lovat vagy mindenféle állatot az elpusztult
helyett; két szomszéd már-már pört kezd egymással, rábeszéli őket, hogy
egyezzenek ki; egy paraszt megbetegszik, ápoltatja, maga is ápolja;[148]
egy másikat háborgat valami hatalmas szomszédja, megvédi és közbelép
érdekében; szegény fiatal pár szereti egymást, segít nekik
összeházasodni; egy derék asszony elvesztette kedves gyermekét,
meglátogatja és vígasztalja; nem megy el azonnal, a mint jött; nem veti
meg a szűkölködőket, nem siet otthagyni a szerencsétleneket; gyakran
azoknál a parasztoknál étkezik, a kiken segített, olyanoktól is elfogad
meghívást, a kiknek nincs rá szükségük; amazoknak jóltevőjévé, emezeknek
barátjává válván, mindig egyenlő marad velük. Szóval személyével mindig
épen annyi jót tesz, mint pénzével.

Sétáit néha a boldog ház felé irányítja; talán remélheti, hogy titokban
megpillantja Zsófiát, hogy észrevétlenül láthatja sétája közben. Emil
azonban nyilt magaviseletű, nem tud és nem is akar megtéveszteni. Megvan
benne az a szeretetreméltó gyöngédség, a mely növeli és táplálja az
önbecsülést az önmagáról való jó tanuságtétellel. Szorosan a neki
megszabott korlátok közt tartja magát és sohasem közeledik annyira, hogy
véletlenül nyerje meg azt, a mit csak Zsófiától kaphat. Viszont örömest
bolyong a környéken, keresgélve szerelmese lába nyomát, meghatva a
fáradtságtól, melyet kiállott és az utaktól, melyeket megtett az ő
kedvéért. Előtte való nap, hogy meglátogathatja, elmegy valami szomszéd
tanyára, harapni valót rendelni másnapra. A séta észrevétlenül erre
térül, mintegy véletlenül térnek be, gyümölcsöt, süteményt, tejszínt
kapnak. A torkos Zsófia nem érzéketlen az ilyen figyelmességek iránt és
szívesen becsüli meg gondoskodásunkat; mert a bókból mindig kijut nekem
is a magam része, még ha semmi részem sincs is a gondoskodásban, mely
alkalmat adott rá; ez a kis lány ravaszkodása, hogy ne kelljen olyan
nagy zavarba jönnie, mikor megköszöni. Az apa és én eszünk a süteményből
és bort iszunk, Emil azonban a nőkkel tart és mindig résen van, hogy
elcsenhessen egy tányér tejszínt, a melybe Zsófia belemerítette a
kanalát.

A sütemények kapcsán szóba hozom Emil előtt egyszeri versenyfutásait.
Tudni akarják, miféle versenyfutások azok: megmagyarázom, nevetnek
rajta, kérdezik tőle, tud-e még futni. Jobban, mint valaha, felel ő, nem
is szeretném, ha elfelejtettem volna. Valaki a társaságból nagyon
szeretné futni látni és nem meri megmondani; másvalaki magára vállalja,
hogy fölveti a dolgot. Emil belemegy; előkerítenek két-három fiatal
legényt a környékről, megállapítják a díjat és hogy annál jobban
utánozzák az egykori játékokat, odatesznek egy süteményt a czélpontra.
Mindenki készen van; a papa adja meg a jelt kezével tapsolva. A gyors
Emil csak úgy szeli a levegőt és máris a pálya végén van, mikor még
nehézkes versenytársai alig indultak el. Emil átveszi a díjat a Zsófia
kezéből és nem kevésbbé bőkezűen, mint Aeneas, megajándékozza az összes
legyőzötteket.

A diadalzaj közepette Zsófia arra merészkedik, hogy kihívja a győzőt és
azzal dicsekszik, hogy tud oly jól futni, mint ő. Emil nem vonakodik
versenyre szállni vele és mialatt Zsófia készülődik a futásra és föltűzi
kétoldalt a ruháját és gondosabban ügyelve arra, hogy feltárja Emil
szeme előtt finom lábát, mint hogy legyőzze a versenyben, megnézi, elég
rövid-e a szoknyája, – Emil egy szót súg fülébe az anyának. Ez mosolyog
és helyeslően bólint. Emil erre versenytársa mellé áll és alig adatott
meg a jel, már látni a lányt elindulni és repülni, mint a madár.

A nők nem futásra vannak teremtve; csak azért futnak, hogy utólérjék
őket. A futás nem az egyedüli dolog, a mit ügyetlenül csinálnak, de az
egyedüli, a mit csúnyán csinálnak: hátrahajtott és testükhöz szorított
könyökük nevetségessé teszi mozdulataikat, a magas sarkukon, melyen
szökdécselnek, olyanok, mint a szöcskék, melyek futni akarnak ugrálás
nélkül.

Emil nem képzeli azt, hogy Zsófia jobban fut, mint más nő s nem tartja
érdemesnek, hogy elindúljon helyéről és ingerkedő mosolylyal nézi, hogy
indúl neki. Zsófia azonban könnyed és alacsony sarkú czipőben jár, nincs
szüksége mesterkedésre, hogy a lába kicsinek látszassék. Olyan
sebességgel fut előre, hogy ha utól akarja érni ezt az új Atalantát,
épen csak annyi ideje van, a mennyi kell, mikor oly messze maga előtt
látja. Ő is elindul tehát, hasonlóan a sashoz, a mely ráveti magát
zsákmányára; kergeti, a sarkához ér, végre utóléri a lihegőt, gyöngéden
köréje fonja bal karját, fölemeli, mint a tollat és szívére szorítva az
édes terhet, így fejezi be a futást; ő vele érinteti meg először a
czélt, majd azt kiáltva: «Zsófia a győztes!» letérdel előtte a földre és
legyőzöttnek vallja magát.

Ezekhez a különböző foglalatosságokhoz járul az a mesterség, a melyet
tanultunk. Legelőbb egy nap hetenkint és ezenkívül minden nap, mikor az
idő nem engedi meg, hogy a szabadban maradjunk, Emil és én elmegyünk
dolgozni egy mesterhez. Nemcsak a forma kedvéért dolgozunk itt, olyan
emberek módjára, a kik fölötte állnak az efféle foglalkozásnak, hanem
Istenigazában és valódi munkások módjára. Zsófia apja egy alkalommal,
mikor meglátogat minket, a munkánál talál és csodálattal beszéli el
feleségének és leányának, a mit látott. Nézzétek meg, mondja, ezt a
fiatal embert a műhelyben és látni fogjátok, megveti-e a szegény ember
helyzetét. El lehet képzelni, hogy Zsófia örömmel hallgatja ezt a
beszédet. Újra szóba kerül a dolog; szeretnék meglepni Emilt munka
közben. Kikérdeznek engem, a nélkül, hogy észrevétetnének valamit és
miután biztosan megtudták egyik napunkat, az anya és lánya kocsiba ülnek
és azon a napon bejönnek a városba.

Belépve a műhelybe, Zsófia észrevesz a túlsó végében egy ingújjra
vetkőzött fiatal embert; a haja hanyagul összekötve és annyira el van
foglalva azzal, a mit csinál, hogy meg se látja őt. Zsófia megáll és int
az anyjának, Emil a vésővel egyik kezében és a kalapácscsal a másikban,
épen egy pántot csinál, aztán elfűrészel egy deszkát és belefogja egyik
darabját a szorítóba, hogy meggyalulja. Ez a látvány nem nevetteti meg
Zsófiát; megindítja és tiszteletreméltónak tűnik fel neki. Asszony,
tiszteld uradat, ő dolgozik éretted, ő keresi meg a kenyeredet és táplál
téged. Ime, a férfi.

Mialatt a nők Emilt figyelik, én észreveszem őket; megczibálom Emil
ruhája újját. Emil megfordul, meglátja őket, eldobja szerszámait és
örömkiáltással ugrik fel. Miután átengedte magát első elragadtatásának,
leülteti őket és újra belefog munkájába. De Zsófia nem tud ülve maradni;
élénken kél fel, átfut a műhelyen, nézegeti a szerszámokat, megsimogatja
a gyalult deszkát, összeszedi a földről a forgácsot, a kezeinket nézi és
aztán azt mondja, hogy tetszik neki ez a mesterség, mert tiszta. A kis
bohó még utánozni is próbálja Emilt. Fehér és gyönge kezével ráhúzza a
gyalút egy deszkára; a gyalú siklik, de nem vág. Nekem úgy tűnik, hogy
Ámor nevet a levegőben és csapkod a szárnyával, mintha hallanám
örömkiáltását: _Herkules meg van boszúlva!_

Ezalatt az anya kikérdezi a mestert: Uram, mennyit fizet ezeknek a
legényeknek? Asszonyom, húsz soust napjára és én adom az eledelüket, de
ha ez a fiatal ember akarná, jóval többet is kereshetne, mert ő messze
földön a legjobb munkás. Húsz sous napjára és a koszt! mondja az anya s
meghatva néz reánk. Úgy van, asszonyom, mondja újra a mester. Erre a
szóra az anya Emilhez siet, megöleli, kebléhez szorítja, könnyeivel
öntözi, nem tudva mást mondani, mint újra meg újra: Fiam, fiam!

Miután egy ideig beszélgettek velünk, a nélkül, hogy elvontak volna a
munkától, az anya így szól leányának: Menjünk, késő már, ne várassunk
magunkra. Aztán Emilhez közeledve megveregeti az arczát s ezt mondja
neki: Nos, jó munkás, nem akar velünk jönni? Emil nagyon szomorú hangon
felel: El vagyok foglalva, tessék a mestert megkérdezni. Megkérdik a
mestert, nélkülözhet-e minket. Azt mondja, nem. Sürgős munkám van,
úgymond, amelynek holnaputánra el kell készülni. Számítva ezekre az
urakra, visszautasítottam a munkásokat, a kik ajánlkoztak; ha ők
elmaradnak, nem tudom, hol kapok másik munkásokat és nem tudnék a
munkával az igért napra elkészülni. Az anya nem felel semmit, várja,
hogy Emil szóljon. Emil lesüti a fejét és hallgat. Uram, mondja neki az
anya meglepetve ettől a hallgatástól, nincs erre semmi mondani valója?
Emil gyöngéden ránéz a lányra és csak azt feleli: Látják, hogy maradnom
kell. Erre a nők eltávoznak és ott hagynak minket. Emil a kapuig kiséri
őket, utánuk néz, a míg lehet, sóhajt és szó nélkül visszatér
munkájához.

Útközben az anya megütődve beszél leányának erről a furcsa
magaviseletről. Ugyan – mondja – hát olyan nehéz lett volna kárpótolni a
mestert, hogy ne kelljen ott maradnia? És ez az oly bőkezű fiatal ember,
aki szükség nélkül is szórja a pénzt, nem tud pénzt találni illő
alkalomkor? Oh, mama, felel Zsófia, ne adja Isten, hogy Emil olyan nagy
hatalmat tulajdonítson a pénznek, hogy arra is felhasználja, hogy
személyes kötelezettségét is megszeghesse az árán, hogy büntetlenül
szegje meg a szavát és megszegesse mással is! Tudom, hogy könnyen
kárpótolhatná a mesterembert azért a csekély kárért, a mely az ő
elmaradásával éri; ezzel azonban rabjává tenné lelkét a gazdagságnak,
hozzászoknék, hogy a vagyont tegye kötelességei helyébe és hogy azt
higyje, minden alól fel van mentve az ember, ha fizet. Emilnek más a
gondolkozásmódja és remélem, én nem leszek oka, hogy megváltoztassa. Azt
hiszed, nem esett nehezére maradni? Mama, ne tévesztesd meg magadat; az
én kedvemért maradt, láttam a szemén.

Zsófia nem valami nagyon szerény igényű a szerelem igazi tanubizonyságai
iránt. Ellenkezőleg, zsarnokoskodó és követelőző; azt akarja, hogy
inkább ne is szeressék, mint hogy lanyhán szeressék. Megvan benne az
önbecsérzés nemes érzése, a mely megbecsüli magát és úgy akar
tiszteltetni, a hogy ő becsüli magát. Nem tartana magához méltónak egy
olyan szívet, a mely nem érezné az ő szívének teljes értékét, a mely ne
ép úgy vagy még inkább erényeiért szeretné, mint bájaiért; egy olyan
szívet, a mely ne tenné neki elébe saját kötelességeit és a ki ne tenné
elébe őt minden más dolognak. Nem akar olyan imádót, a ki nem ismer más
törvényt, csak az övét: olyan emberen akar uralkodni, a kit nem
torzított el. Így veti meg Circe Ulisszes társait, miután lealjasította
őket és annak magának adja oda magát, a kit nem tudott elváltoztatni.

De leszámítva ezt a sérthetetlen és szent jogot, Zsófia féltékenyen őrzi
a maga jogait s vigyáz, hogy Emil mily gondosan tartja őket
tiszteletben, mily gonddal teljesíti akaratát, mily ügyességgel találja
ki, mily éberséggel érkezik meg a megszabott pillanatban: nem akarja sem
hogy késsen, sem hogy hamarabb jöjjön, azt akarja, hogy pontos legyen.
Sietni annyit tesz, hogy többet tart magára, mint ő rá; késni, ez annyi,
mint elhanyagolni. Zsófiát elhanyagolni! Ez nem történhetnék meg
kétszer. Egyszer igazságtalanul gyanakodott, hogy elhanyagolták s
csaknem vége volt mindennek; de Zsófia méltányos és helyre tudja ütni,
ha mit vétett.

Egy este vártak ránk; Emil megkapta a parancsot. Elénkbe mennek; nem
érkezünk meg. Hova lettek? Mi baj érhette őket? Nem is küldenek
izenetet. Az este várásunkkal telik el. A szegény Zsófia már azt hiszi,
meghaltunk; kétségbeesik, kínozza magát, sírva tölti az éjszakát. Este
küldönczöt küldtek, hogy tudakozódjék rólunk és hozzon másnap reggel
híreket. A küldöncz visszatér az általunk küldöttel, a ki szóbelileg
hozza izenetünket és elmondja, hogy jól vagyunk. Egy pillanattal később
megjelenünk mi is. Ekkor a helyzet megváltozik: Zsófia letörli könnyeit,
vagy ha ont könnyeket, mérgében ontja. Büszke szívét nem kárpótolta,
hogy élünk; Emil él és oktalanul váratott magára.

Érkezésünkkor be akar zárkózni. Azt akarják, hogy maradjon; maradnia
kell; de azonnal elhatározza magát és nyugodt és megelégedett
magatartást vesz fel, a mely másoknak imponálhatott. Az apa elénkbe jön
és így szól: Nyugtalanságban tartották a barátjaikat; vannak itt, a kik
nem fogják ezt egykönnyen megbocsátani. Ugyan ki, papa? – mondja Zsófia
a legbájosabb mosolylyal, melyet csak tetetni tud. Mit törődöl vele,
felel az apa, ha nem te vagy? Zsófia nem felel és lesüti a szemét a
munkájára. Az anya hideg és kimért módon fogad minket. Emil zavarba
jőve, nem meri megszólítani Zsófiát. A leány szól hozzá először;
megkérdi, hogy van, üléssel kinálja és olyan jól tettet, hogy a szegény
fiatal ember, a ki még nem ért semmit a heves szenvedélyek hangján,
beugrik ennek a hidegvérnek és csaknem azon a ponton van, hogy maga is
megneheztel.

Hogy felvilágosítsam, meg akarom fogni Zsófia kezét s ajkamhoz akarom
emelni, a hogy néha szoktam. Hirtelen visszarántja, oly sajátságosan
ejtve ki, hogy: _uram_, – hogy ez az akaratlan mozdulat azonnal
leleplezi Emil szemében.

Zsófia maga is látva, hogy elárulta magát, kevésbbé tesz magán
erőszakot. Látszólagos hidegvére irónikus kicsinyléssé változik.
Mindenre, a mit mondanak neki, halk és bizonytalan hangon kiejtett
egytagú szókkal felel, mintha attól félne, hogy nagyon is keresztül
engedi éreztetni a méltatlankodás hangját. Emil félholtan a rémülettől
fájdalommal néz rá és igyekszik rávenni, hogy nézzen a szemébe, hogy
jobban olvashassa az övében az igazi érzéseit. Zsófia még jobban
felingerelve önbizalmától, olyan tekintetet vet rá, hogy elmegy a kedve
még egy olyat kivánni. Emil megzavarodva, reszketve nem mer – saját nagy
szerencséjére – sem szólni hozzá, sem ránézni; mert még ha ártatlan
volna is, Zsófia sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy el tudta
viselni haragját.

Látva most már, hogy rajtam a sor és hogy ideje kimagyarázkodnunk,
visszamegyek Zsófiához. Újra megfogom a kezét, melyet nem von vissza,
mert közel van hozzá, hogy elájuljon. Gyöngéden mondom neki: kedves
Zsófia, mi pórul jártunk, de ön okos és igazságos, nem fog minket
elitélni a nélkül, hogy meghallgatna. Hallgasson meg tehát. Zsófia nem
felel, én pedig így szólok.

«Tegnap elindultunk négy órakor; meg volt hagyva, hogy hét órára
érkezzünk meg és mindig hamarabb indulunk el, mint kellene, hogy
útközben megpihenhessünk. Az út háromnegyed részén már túl voltunk,
mikor fájdalmas panaszok ütötték meg a fülünket; a tőlünk némi
távolságban levő völgy torkolatából hallatszottak. Odaszaladunk a
segélykiáltásra s egy szerencsétlen parasztembert találtunk ott, a ki
kissé boros fővel jött lóháton a városból s akkorát esett le a lóról,
hogy eltörte a lábát. Kiáltozni kezdtünk segítségért, senki se felelt;
próbáltuk a sebesültet föltenni a lóra, nem birtuk; a legcsekélyebb
mozdulatra borzasztó kínokat szenvedett a boldogtalan. Nem tehettünk
tehát mást, megkötöttük a lovat a szomszéd erdőben, aztán hordágyat
csinálva karjainkból, odaültettük a sebesültet és tőlünk telhetően
vigyázva vittük útmutatásai szerint arrafelé, a merre haza érhetett. Az
út hosszú volt, többször kellett pihennünk. Végre a fáradságtól
kimerülten megérkeztünk: szomorú meglepetéssel vettük észre, hogy már
ismerjük a házát s hogy ez a szerencsétlen, a kit akkora fáradsággal
hoztunk haza, ugyanaz, a ki olyan szívélyesen fogadott minket azon a
napon, mikor először érkeztünk ide. A nagy zavarban, a melyben eddig
voltunk, kölcsönösen nem ismertük fel egymást.

«Csak két kis gyermeke volt odahaza. A felesége, a ki most készült őt a
harmadikkal megajándékozni, annyira megrémült, mikor így látta
hazatérni, hogy heves fájdalmakat érzett és néhány óra mulva megszülte
gyermekét. Mit csináljunk ilyen körülmények közt egy félreeső kunyhóban,
a hol nem remélhettünk semmiféle segítséget? Emil elszánta magát, hogy
megkeresi a lovat, melyet az erdőben hagytunk, felül rá és lóhalálában a
városba siet seborvosért. A lovat a seborvosnak adta és miután nem
tudott mindjárt betegápolónőt találni, gyalog tért vissza egy szolgával,
miután gyors küldönczöt küldött önhöz; mialatt én, képzelhetni, mekkora
zavarban egy törött lábú férfi és egy vajúdó nő között, előkészítettem a
házban mindent, a miről gondoltam, hogy szükség lehet rá mindkettejük
segítségére.

A többit nem részletezem; nem erről van most szó. Két óra volt éjfél
után, mikor mindketten egy pillanatra megpihenhettünk. Végre hajnal felé
megérkeztünk közeli menedékhelyünkre, a hol megvártuk az ön ébredésének
óráját, hogy számot adjunk balesetünkről.»

Elhallgattam, nem szólva semmi többet. De mielőtt valaki szólt volna,
Emil szerelmeséhez lép, fölemeli hangját és szilárdabban, semmint hittem
volna, így szól: Zsófia, a maga kezében van sorsom, jól tudja.
Meghalathat a fájdalomtól, de azt ne remélje, hogy el tudja velem
feledtetni az emberiesség jogait; ezek nekem szentebbek, mint a maga
jogai; sohasem mondok le róluk a maga kedvéért.

Zsófia erre a szóra felelet helyett feláll, karját Emil nyaka köré ölti,
csókot nyom arczára; aztán utánozhatatlan bájjal nyújtja karját, így
szól hozzá: Emil, fogadd ezt a kezet, a tied. Légy, a mikor akarsz, a
férjem és uram; igyekezni fogok megérdemelni ezt a tisztességet.

Alig hogy megölelte Emilt, az apja elragadtatva tapsolt, ezt kiáltva:
«Hogy volt! hogy volt!» Zsófia nem kéreti magát, még két csókot adott a
másik arczára; de csaknem ugyanabban a pillanatban, megrémülve mind
attól, a mit tett, anyja karjába veti magát és az anyai ölbe rejti
szégyenkezéstől lángoló arczát.

Nem fogom leírni az általános örömöt; mindenki kell, hogy érezze. Ebéd
után Zsófia azt kérdi, vajjon azok a szegény betegek nagyon messze
laknak-e arra, hogy meglátogassa őket. Zsófia ezt kívánja s ez jó dolog.
Odamegyünk: két külön ágyban találjuk őket; Emil hozatott egy ágyat.
Embereket találunk körülük, a kik segítenek nekik: Emil gondoskodott
róluk. De egyébként mind a ketten oly rossz állapotban vannak, hogy a
kényelmetlenség ép annyi bajt okoz nekik, mint az állapotuk. Zsófia
kötényt kér a jó asszonytól és megveti az ágyát; ugyanezt teszi aztán a
férfival; gyöngéd és könnyed keze megtapogat mindent, a mijük fáj nekik
és lágyabb fekvőhelyet készít fájó tagjaiknak. Már közeledtére is
könnyebben érzik magukat; azt lehetne mondani, hogy eltalálja, mi fáj
nekik. Ez az oly kényes leány nem riad vissza sem a piszoktól, sem a
kellemetlen szagtól és tudja, hogy kell eltüntetni az egyiket, a másikat
is a nélkül, hogy bárkit is terhelne és a nélkül, hogy megkínozná vele a
betegeket. Ő, a ki mindig oly szerény és néha oly büszke, ő, a ki a
világ minden kincséért nem érintette volna csak ujja hegyével is egy
férfi ágyát, minden kényeskedés nélkül fekteti másik oldalára a
sebesültet és kényelmesebb helyzetbe teszi, hogy így tovább maradhasson
fekve. A felebaráti buzgalom legyőzi a tartózkodását; a mit tesz, oly
könnyedén teszi és olyan ügyesen, hogy a beteg megkönnyebbültnek érzi
magát szinte a nélkül, hogy észrevenné, hogy hozzá nyúltak. A férj és a
feleség közös értelemmel áldják a szeretetreméltó leányt, a ki gondozza
őket, sajnálkozik miattuk, vigasztalja őket. Az égnek angyala ő, kit
Isten küldött be hozzájuk; megvan benne az angyal külseje és nyájassága,
a kedvessége és jósága. Emil meghatva, szótlanul nézi őt. Férfi, keresd
az élettársadat; az Isten adta őt neked arra, hogy enyhítse bajaidat. Ez
az asszony.

Megkereszteltetik az újszülöttet. A két szerelmes tartja keresztvízre
azzal a forró vágygyal, hogy nemsokára ugyanez tétessék másokkal.
Vágyva-vágynak erre a pillanatra; úgy gondolják, mintha már itt is
volna; Zsófia minden aggálya el van távolítva, de most jönnek meg az én
aggályaim. Nincsenek még annyira, mint a hogy gondolják; mindennek
megvan a maga ideje.

Egy reggel, a mikor két napja nem látták egymást, belépek Emil
szobájába, kezemben egy levéllel és mereven ránézve így szólok hozzá:
«Mit tennél, ha azt a hírt hoznák neked, hogy Zsófia meghalt?» Emil
nagyot kiált, összecsapva kezét felkiált és szó nélkül, rémült
tekintettel néz rám. «Felelj hát,» – mondtam én ugyanazzal a
nyugalommal. Erre felingerülve hidegvéremen hozzám lép, haragtól,
lángoló szemekkel s csaknem fenyegető magatartásban állva elém, így
szól: «Hogy mit tennék? Nem tudom, de annyit tudok, hogy soha életemben
nem látnám viszont azt, a ki az értésemre adná». «Nyugodj meg, – mondom
neki mosolyogva – ő él, jól érzi magát, rád gondol és ma estére várnak
minket. De menjünk egyet sétálni; beszélgessünk».

A szenvedély, mely elfogta, nem engedi többé, hogy mint azelőtt,
elmerüljön a merőben okoskodó beszélgetésbe; ennek a szenvedélynek a
révén kell az érdeklődését megragadni, hogy figyelmesen hallgassa
oktatásomat. Ezt tettem ezzel a borzalmas előzménynyel; most ugyan
biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni.

«Boldognak kell lenni, kedves Emilem, ez a czélja minden egyes lénynek;
ez az első vágy, melyet a természet belénk oltott és az egyetlen, a mely
nem fog soha elhagyni. De hol van a boldogság? Ki tudja? Mindenki keresi
és senki sem találja meg. Azzal töltjük az életünket, hogy keresgéljük
és meghalunk a nélkül, hogy elértük volna. Fiatal barátom, mikor
születésedkor karomba vettelek és mikor tanuságul hívtam a legfőbb lényt
ahhoz a kötelezettséghez, melyet vállaltam, napjaimat a te napjaid
boldogságának ajánlottam fel, – tudtam-e magam is, hogy mire kötelezem
magamat? Nem; csak azt tudtam, hogy a mikor téged boldoggá teszlek,
bizonyos, hogy az leszek én is. A mikor elvállaltam rád nézve ezt az
üdvös czélt, közössé tettem mindkettőnk számára.

«A míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk, a bölcseség abban áll, hogy
tétlenségben maradjunk. Ez minden elvek között az, a melyre az embernek
legnagyobb szüksége van és az, a melyet a legkevésbbé tud követni.
Keresni a boldogságot a nélkül, hogy tudnók, hol van, ez annyi, mint
kitenni magát annak, hogy elfut előle, ez annyi, mint megannyi ellenkező
úton veszélybe jutni, a hány eltévedni való út van. De nem mindenkinek
tulajdonsága, hogy tétlenül tudjon maradni. Abban a nyugtalanságban,
melyben a jóllét vágya tart minket, jobb szeretünk tévedni a
kergetésében, mint semmit se tenni keresésére és ha egyszer elhagytuk
azt a helyet, a hol felismerhetjük, nem tudunk többet oda visszatérni.

«Ugyanebben a tudatlanságban lévén, igyekeztem kikerülni ugyanazt a
hibát. Elvállalván a gondoskodást rólad, elhatároztam, hogy nem teszek
egyetlen haszontalan lépést és megakadályozom, hogy te se tegyél. A
természet útjához ragaszkodtam, várva, hogy ez megmutassa a boldogság
útját. Kiderült, hogy ugyanaz és hogy a mikor nem gondoltam rá, akkor
követtem.

«Légy tanubizonyságom, légy itélő bírám, sohasem foglak megtagadni. Első
éveid nem áldoztattak fel azoknak a melyek ezután fognak következni;
élvezted mindazokat a javakat, melyeket a természet adott neked. Azok
közül a bajok közül, a melyeknek alávetett téged és a melyektől meg
tudtalak óvni, csak azokat érezted, a melyek megedzhetnek más bajok
ellen. Nem szenvedtél egyet sem, hanem ha azért, hogy elkerülj egy
nagyobbat. Nem ismerted sem a gyűlöletet, sem a rabszolgaságot. Szabad
és elégedett lévén, igazságos és jó maradtál, mert a szenvedés és a bűn
elválaszthatatlanok és az ember sohasem válik gonoszszá, csak mikor
boldogtalan. Vajha gyermekkorod emléke meghosszabbodnék öreg napjaidig!
Nem félek attól, hogy jó szíved valaha is visszaemlékszik rá a nélkül,
hogy ne áldja azt a kezet, a mely vezette.

«Mikor belejutottál az okosság életkorába, megóvtalak az emberek
előitéleteitől; mikor a szíved érzékenynyé lett, megóvtalak a
szenvedélyek zsarnokságától. Ha meg tudtam volna hosszabbítani ezt a
belső nyugalmadat életed végeig, biztonságba helyeztem volna művemet és
mindig boldog lennél, a mennyire ember csak lehet; de kedves Emilem,
hiába merítettem volna bele a lelkedet a Styxbe, nem tehettem volna
mindenütt sebezhetetlenné; új ellenség támad fel, a kit még nem tanultál
meg legyőzni és a kitől nem tudtalak megmenteni. Ez az ellenség, ez te
magad vagy. A természet és a sors szabadnak hagyott. El tudtad szenvedni
a nyomort, el tudtad viselni a test fájdalmait; a lélek fájdalmai
ismeretlenek maradtak előtted; nem függtél mástól, csak az emberi
sorstól és most függsz mindazoktól a kötelékektől, melyeket magad raktál
magadra; a mikor megtanultál vágyni, vágyaid rabszolgájává tetted
magadat. A nélkül, hogy bármi is változnék benned, a nélkül, hogy bármi
bántana is, a nélkül, hogy bármi érné is lényedet, mennyi fájdalom
támadhatja meg lelkedet! Mennyi bajt érezhetsz. a nélkül, hogy beteg
lennél! Hány halált szenvedhetsz a nélkül, hogy meghalnál! Egy hazugság,
egy tévedés, egy kétség a kétségbeesésbe dönthet.

«Láttad a színházban a hősöket, a kik ki voltak szolgáltatva a végső
kínoknak, esztelen kiáltásaikkal visszhangoztatták a színpadot,
jajgattak, mint az asszonyok, sírtak, mint a gyermekek és ezzel
kiérdemelték a közönség tapsait. Emlékszel, mennyire megbotránkoztál
ezeken a jajgatásokon, ezeken a kiáltozásokon, ezeken a panaszokon,
olyan férfiaktól, a kiktől csak az állhatatosság és a szilárdság tényeit
kellene várni? Hogyan, mondtad méltatlankodva, ezek azok a példák,
melyeket mint követendőket tűznek ki, a minták, a melyeket utánzásra
ajánlanak! Attól félnek-e, hogy az ember nem elég kicsiny, elég
boldogtalan, elég gyönge, ha nem tömjéneznek gyöngeségének az erény
hamis álarcza alatt? Fiatal barátom, ezután légy engedékenyebb a színpad
iránt: ime, magad is egyike lettél hőseinek.

«Tudsz tűrni és meghalni, el tudod viselni a kényszerűség törvényét a
fizikai bajokban, de még nem szabtál törvényt szíved vágyainak és
szeretetünkből inkább születik meg életünk nyugtalansága, mint
szükségleteinkből. Vágyaink messzire terjednek, az erőnk csaknem semmi.
Az ember kívánságai révén ezer dologtól függ, maga-maga révén nem függ
semmitől még a saját életétől sem; mennél több köteléket teremt magának,
annál jobban megsokszorozza a szenvedéseit. Minden csak úgy elmúlik a
földön, minden, a mit szeretünk, elszalad előlünk előbb-utóbb és mi úgy
ragaszkodunk hozzá, mintha örökké kellene tartania. Micsoda rémület
Zsófia halálának merő gyanujára! Hát arra számítottál, hogy örökké fog
élni? Nem hal meg senki az ő korában? Meg kell halnia, gyermekem és
talán te előtted. Ki tudja, életben van-e ebben a pillanatban? A
természet csak egy halálnak tett rabjává téged; te rabjává teszed
magadat egy másiknak. Igy tehát abba a helyzetbe jutsz, hogy kétszer
fogsz meghalni.

«Igy alá lévén vetve szabályozatlan szenvedélyeidnek, mennyire szánni
való leszel! Mindig nélkülözés, mindig veszteség, mindig aggodalom;
sohasem élvezheted, a mid megmaradt. A félelem, hogy mindent
elveszítesz, megakadályoz, hogy bármid is legyen; mivel csak a
szenvedélyeidet akartad követni, sohasem fogod őket kielégíteni tudni.
Mindig keresni fogod a nyugalmat és mindig futni fog előled; nyomorult
leszel és gonoszszá válsz. És hogy ne lennél az, mikor nincs más
törvényed, mint féktelen vágyaid? Ha nem tudod elviselni az akaratlan
nélkülözéseket, hogy róhatnád őket magadra akaratlanul? Hogy tudnád
feláldozni a hajlamot a kötelességnek és hogy tudnál ellenállni
szívednek, hogy eszedre hallgass? Te, a ki látni sem akarod többé azt, a
ki tudtodra adja szerelmesed halálát, hogy tudnád látni azt, a ki el
akarja venni tőled elevenen, a ki azt merné neked mondani: Rád nézve
meghalt, az erény választja el tőled? Ha vele kell élned, bármi történik
is, akár férjnél van Zsófia, akár nincs, akár szabad vagy, akár nem,
akár szeret vagy gyűlöl téged, akár odaadják neked, akár megtagadják
tőled, az mindegy, te akarod őt, bírnod kell őt bármi áron. Mondd meg
nekem, mely bűnnél áll meg az, a kinek nincs más törvénye, csak szívének
vágyai és nem tud ellenállni semminek, a mire vágyik?

«Kedves gyermekem, bátorság nélkül nincs boldogság s erény sincs
küzdelem nélkül. Az erény szó az erő-ből származik; az erő az alapja
minden erénynek. Csak az olyan lényé lehet az erény, a mely
természeténél fogva gyönge s akaratánál fogva erős; csak ebben áll az
igaz ember érdeme; és az Istent jónak nevezzük ugyan, de nem nevezzük
erényesnek, mert nincs szüksége erőfeszítésre ahhoz, hogy jó legyen.
Megvártam, a míg abban az állapotban léssz, hogy megérthess, mielőtt ezt
az annyira profanizált szót megmagyaráztam volna neked. A míg az erény
gyakorlása nem kerül semmibe, kevés szükség van az ismeretére. Ez a
szükség akkor áll be, mikor a szenvedélyek feltámadnak; rád nézve már
beállott.

«A midőn a természet teljes egyszerűségében neveltelek, a helyett, hogy
keserves kötelességekről prédikáltam volna neked, megóvtalak azoktól a
bűnöktől, a melyek ezeket a kötelességeket keservesekké teszik; nem
annyira gyűlöletessé tettem előtted a hazugságot, mint inkább
haszontalanná; nem annyira arra tanítottalak, hogy add meg mindenkinek,
a mi megilleti, mint inkább hogy csak azzal törődj, a mi a tiéd; inkább
jóvá tettelek, mint erényessé. De a ki csupán csak jó, csak addig marad
az, a míg kellemes annak lennie; a jóság megtörik és tönkre megy az
emberi szenvedélyek ütközése alatt; az az ember, a ki semmi egyéb, csak
jó, csak a maga számára az.

«Mi tehát az erényes ember? Az, a ki le tudja győzni indulatait; mert
akkor követi az eszét, lelkiismeretét, megteszi kötelességét; a rend
állapotában marad és semmi sem tartja meg benne. Idáig te csak látszólag
voltál szabad, csak annak a rabszolgának a kétséges szabadságát
élvezted, a kinek nem parancsoltak semmit. Most légy valóban szabad,
tanulj meg a magad ura lenni; parancsolj szívednek, oh Emil és erényes
leszel.

«Egy másik mesterséget is ki kell tehát tanulnod és ez nehezebb, mint az
első; mert a természet fölment minket a bajok alól, melyeket reánk ró
vagy megtanít elviselni őket, de nem mond nekünk semmit azokra
vonatkozólag, a melyek önmagunktól jönnek ránk, magunkra hagy bennünket;
enged minket szenvedélyeink áldozataiul, hogy hatalmába essünk hasztalan
fájdalmainknak és még büszkélkedjünk könnyeinkkel, a melyek miatt
pirulnunk kellett volna.

«Ez most az első szenvedélyed és talán az első, a mely méltó hozzád. Ha
férfi módjára kormányozni tudod, ez lesz az utolsó is; a többieket mind
leigázhatod és nem fogsz engedelmeskedni másnak, mint az erény
szenvedélyének.

«Ez a szenvedély nem bűnös, jól tudom, ép oly tiszta, mint a lelkek,
melyek érzik. A becsületesség keltette, az ártatlanság táplálta. Boldog
szerelmesek! az erény varázsa csak szaporítja számotokra a szerelem
varázsát és az édes kötelék, a mely rátok vár, nem kevésbbé dija
okosságotoknak, mint ragaszkodásotoknak. De mondd meg nekem, mint
őszinte férfi, ez az oly tiszta szenvedély kevésbbé igázott le téged?
Kevésbbé lettél a rabja? És ha holnaptól fogva nem volna már ártatlan,
elfojtanád holnaptól fogva? Most van az ideje, hogy kipróbáld az erődet;
mikor már alkalmazni kell, akkor már késő lesz. Nem az ellenség előtt
gyakoroljuk harczra magunkat, a háború előtt készülődünk rá; a háborúba
már teljesen előkészülve megyünk.

Tévedés a szenvedélyeket megengedettekre és meg nem engedettekre osztani
fel, hogy az előbbieknek hódoljon az ember s az utóbbiakat elfojtsa.
Valamennyi jó, ha az ember uruk marad, mind rossz, ha alávetjük magunkat
nekik. A természet azt tiltja meg, hogy hajlamainkat tovább terjeszszük,
mint erőnket; az ész azt tiltja meg, hogy azt akarjuk, a mit nem tudunk
elérni, a lelkiismeret nem azt tiltja meg nekünk, hogy kisértetbe
essünk, hanem azt, hogy legyőzessük magunkat a kisértéstől. Nem mitőlünk
függ, hogy vannak-e szenvedélyeink vagy nincsenek, hanem tőlünk függ,
hogy uralkodjunk rajtuk. Minden érzés, a melyen uralkodunk, jogosult, s
minden érzés, a mely uralkodik rajtunk, bűnös. A férfi nem bűnös azért,
hogy szereti a más feleségét, ha ezt a szerencsétlen szenvedélyt a
kötelesség törvénye által leigázva tartja; ellenben bűnös, ha a maga
feleségét annyira szereti, hogy ennek a szerelemnek mindent feláldoz.

«Ne várj tőlem hosszadalmas erkölcsi tanításokat; csak egyet kell neked
adnom és ez magában foglalja a többit mind. Légy ember, tartsd szívedet
helyzeted korlátai között. Tanulmányozd és ismerd meg ezeket a
korlátokat: bármily szűkek, az ember nem boldogtalan addig, a míg
közéjük zárkózik; csak akkor az, mikor át akarja őket hágni; akkor is
az, mikor esztelen vágyaiban a lehetőségek sorába számít olyant, a mi
nem oda való; akkor is az, mikor elfelejti emberi helyzetét, hogy
képzelt helyzeteket koholjon magának, a melyekből mindig visszaesik a
maga helyzetébe. Az egyedüli javak, melyek nélkülözése nehezünkre esik,
azok, a melyekről azt hiszszük, jogunk van rájuk. Elnyerésük nyilvánvaló
lehetetlensége felszabadít tőlük, az óhajtások remény nélkül nem
kínoznak. A koldust nem kínozza az a vágy, hogy vajha király lenne, a
király csak akkor akar Isten lenni, ha azt hiszi, hogy már nem ember.

«Legnagyobb bajaink forrásai a gőg illuziói, de az emberi nyomorúság
szemlélete mindig mérsékeltté teszi a bölcset. A maga helyén marad, nem
izgatódik, hogy kiléphessen belőle, nem használja el hasztalanul erőit,
hogy élvezze azt, a mit nem tud megtartani és felhasználva minden erejét
arra, hogy jól birja azt, a mije van, a valóságban ép annyival
hatalmasabb és gazdagabb, a mennyivel kevesebbre vágyik, mint mi.
Halandó és veszendő lény vagyok, fűzzek-e örökre való kötelékeket ezen a
földön, a hol minden változik, a hol minden elmúlik és a honnan holnap
el fogok tünni? Oh Emil, oh fiam, ha téged elveszítnélek, mi maradna meg
belőlem? És mégis meg kell tanulnom téged elveszíteni, mert ki tudja,
mikor fosztatom meg tőled?

«Ha tehát boldogan és okosan akarsz élni, ne fűzd hozzá a szívedet
máshoz, mint a szépséghez, a mely nem pusztul el, hogy a helyzeted
szabjon határt vágyaidnak, hogy kötelességeid előbb járjanak, mint
hajlamaid; terjeszd ki a szükségesség törvényét a morális dolgokra;
tanuld meg elveszíteni azt, a mit elvehetnek tőled, tanulj meg elhagyni
mindent, ha az erény rendeli, tanulj fölébe emelkedni az eseményeknek,
felszabadítani tőlük szívedet a nélkül, hogy összetépnék, bátornak lenni
a balsorsban, hogy ne légy soha nyomorúságos, szilárdnak lenni
kötelességedben, hogy ne légy soha bűnös. Akkor boldog leszel a sors
ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak
birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud
megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni
fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud
elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem
lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz
nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és
ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le
fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek.
Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni;
tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják
rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva
semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz
életének vége és az igaz életének kezdete.»

Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. Valami baljóslatú
következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki
annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni
ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a
seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de
egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.

Bizonytalanul, megzavarodva, türelmetlenül várva, hogy hova akarok
kilyukadni, felelet helyett kérdez, de félénken. Mit kell tennie? mondja
csaknem remegve és föl se merve emelni a szemeit. «Hogy mit kell
tenned?» felelem én szilárd hangon. «El kell hagynod Zsófiát.» «Mit
mondasz?» kiált fel ő felháborodva. «Elhagyni Zsófiát? Elhagyni őt,
megcsalni, árulónak lenni, gazembernek, hitszegőnek!» «Ugyan!» felelek
én félbeszakítva őt. «Hát attól fél Emil, hogy tőlem tanulja meg ezeket
a neveket megérdemelni?» «Nem» folytatja ő ugyanazzal a hevességgel,
«sem tőled, sem mástól; akaratod ellenére is meg tudnám őrizni a
művedet; tudnék tenni róla, hogy azokat a neveket ki ne érdemeljem.»

El voltam készülve erre az első felbőszülésre; engedem elmúlni
felindulás nélkül. Ha nem volna meg bennem az a mérséklet, melyet neki
prédikálok, ugyan prédikálhatnám neki! Emil sokkal jobban ismer engem,
semhogy képesnek tartson arra, hogy valami rosszat követeljek tőle és
jól tudja, hogy rossz tett volna, ha elhagyná Zsófiát, abban az
értelemben, a melyet ő tulajdonít ennek a szónak. Megvárja tehát végre,
míg kimagyarázom magamat. Erre én újra beszélni kezdek.

«Hiszed-e kedves Emilem, hogy bármilyen helyzetben van is, lehet ember
boldogabb, mint a milyen te voltál három hónap óta? Ha ezt hiszed, akkor
fölvilágosítlak róla, hogy tévedsz. Mielőtt megismerted volna az élet
gyönyöreit, már kimerítetted boldogságát. Nincs semmi különb annál a
gyönyörnél, a melyet élveztél. Az érzékek gyönyöre mulandó; a szív
szokásszerű állapota ebben mindig veszít Többet élveztél a remény által,
mint a mennyit valaha a valóságban élvezni fogsz. A képzelődés, a mi
feldíszíti azt, a mire vágyunk, bírás közben elhagyja. Az önmaga által
létező kényen kívül csak az a szép, a mi nincs. Ha ez az állapot örökké
tarthatott volna, érezhetted volna a legfőbb boldogságot. De mindaz, a
mi az emberrel kapcsolatos, érzi a maga esendőségét; minden véges,
minden mulandó az emberi életben és ha az az állapot, a mely minket
boldoggá tesz, szüntelenül tartana, élvezésének megszokása megfosztana
az ízétől. Ha rajtunk kívül nem változik semmi, megváltozik a szív; vagy
a boldogság hagy el minket, vagy mi hagyjuk el a boldogságot.

«Mámorod közben méretlenül múlna el az idő. A nyár véget ér, közeledik a
tél. Ha folytatni tudnók is kirándulásainkat, ily zord időszakban
semmiesetre sem engednék meg. Akaratunk ellenére is meg kell változtatni
életmódunkat; a mostani már nem tarthat tovább. Látom türelmetlen
szemeden, hogy ez a nehézség nem hoz zavarba: Zsófia vallomása és saját
vágyad könnyű módot sugall a hó kikerülésére s hogy ne kelljen
utazgatnod, ha meg akarod látogatni. A megoldás kétségkívül kényelmes,
de ha eljön a tavasz, elolvad a hó és megmarad a házasság; már pedig
minden évszakra kell gondolni.

«Nőül akarod venni Zsófiát, holott nincs is még öt hónapja, hogy
ismered. Nőül akarod venni, nem azért, mert hozzád illik, hanem mert
tetszik neked, mintha a szerelem soha nem tévedne az összevalóság
dolgában és mintha a kik azon kezdték, hogy szerették egymást, nem
végeznék soha azon, hogy gyűlölik egymást. Zsófia erényes, tudom, de
vajjon elég-e ez? Elég-e, ha az emberek tisztességesek, arra, hogy
összevalók legyenek? Nem az erényét vonom kétségbe, hanem a jellemét.
Megmutatja-e magát egy nő jelleme egy nap alatt? Tudod-e, hány
helyzetben kellett volna őt látnod, hogy kedélyét alaposan ismerd? Négy
hónapi ragaszkodás neked biztosíték egy egész életre? Lehet, hogy két
hónapi távollét elfeledteti őt veled; talán van valaki, a ki csak a te
távollétedre vár, hogy kitöröljön szívéből tégedet; talán
visszatérésedkor ép oly közömbösnek találnád, mint a mily gyöngédnek
találtad eddig. Az érzések nem függnek az elvektől; ő azért megmaradhat
nagyon tisztességesnek, de nem szeret többé. Hajlandó vagyok azt hinni,
hogy állhatatos és hű marad, de ki felel neked róla és ki fele neki
rólad, ha magatok nem tettétek magatokat próbára? Addig akartok ezzel a
próbával várni, a míg hiábavalóvá lesz? Addig akartok várni egymás
megismerésével, a mikor már nem tudtok elválni egymástól?

«Zsófia nincs még tizennyolcz éves, te alig multál huszonkettő; ez a
szerelem kora, de nem a házasságé. Micsoda családapa és családanya!
Bizony, hogy gyermekeket tudjatok nevelni, várjatok legalább addig, a
míg magatok nem lesztek gyermekek. Tudod-e, hogy hány fiatal nőnek
gyöngítette meg a szervezetét az időnek előtte kiállott terhesség,
hánynak rontotta meg az egészségét, rövidítette meg az életét? Tudod-e
hány gyermek maradt beteges és gyönge, mert nem eléggé kifejlődött
testben tápláltattak? Ha az anya és a gyermek egyszerre nőnek és ha a
növekvéshez szükséges anyag megoszlik kettejük között, sem az egyiknek,
sem a másiknak nincs meg az, a mit a természet neki szánt. Hogy lehetne
tehát, hogy ettől ne szenvedjenek mind a ketten? Vagy nagyon rosszul
ismerem Emilt, vagy pedig ő inkább szeretne később erőteljes nőt és
gyermekeket, mintsem az ő életük és egészségük rovására elégítse ki
mohóságát.

«Beszéljünk rólad. A férj és apa állapotába kívánva jutni,
megfontoltad-e a kötelességeket? Családapává válva az állam tagjává
leszel. És mit tesz az, az állam tagjának lenni? Tudod-e? Tanulmányoztad
emberi kötelességeidet, de ismered-e a polgár kötelességeit? Tudod-e, mi
a kormány, törvény, haza? Tudod-e, mily áron van megengedve élned és
kiért kell meghalnod? Azt hiszed, megtanultál mindent, holott nem tudsz
még semmit. Mielőtt helyet foglalnál a polgári rendben, tanuld meg
ismerni és tudd meg, milyen rang felel meg benne neked.

«Emil, el kell válnod Zsófiától, nem mondom, hogy el kell hagynod: ha
erre képes volnál, akkor ő nagyon boldog lehetne, hogy nem ment hozzád
nőül. El kell válnod tőle, hogy méltóvá légy hozzá. Ne légy oly hiú,
hogy azt hidd, máris megérdemled őt. Oh, mennyit kell még tenned!
Teljesítsd ezt a nemes feladatot; tanuld meg elviselni a távollétet,
nyerd meg a hűség jutalmát, hogy visszatérésedkor legyen valamid, a mit
becsületedre számíthatsz előtte és ne mint kegyet kérhesd a kezét, hanem
mint jutalmat.»

Nem lévén még gyakorolva az önmagával való küzdésben, nem lévén még
hozzászokva, hogy az egyik dologra vágyakozzék, egy másikat pedig
akarjon, a fiatal ember nem adja meg magát, ellenáll, vitatkozik. Miért
tagadná meg magától a boldogságot, a mely reá vár? Nem azt jelentené-e,
ha késlekedik elfogadni, mint hogy nem becsüli meg a keveset, a melyet
nyujtanak neki? Szükség van-e rá, hogy eltávolodjék tőle, hogy megtudja
azt, a mit tudnia kell? És ha ez szükséges is, miért ne hagyhatná neki
visszatérésének biztos zálogát feloldhatatlan kötelékekkel? Csak a férje
lehessen s kész engem követni, csak legyenek egyesítve s félelem nélkül
fog tőle elválni. «Egyesülni, hogy elváljatok! Kedves Emilem, micsoda
ellentmondás ez! Az megeshetik, hogy a szerelmes meg tud élni szerelmese
nélkül, de a férjnek nem szabad szükség nélkül elhagyni nejét. Látom,
halasztásodnak akaratod ellenére valónak kell lennie, hogy aggodalmaid
elcsituljanak, azt kell, hogy mondhasd Zsófiának, hogy akaratod ellenére
válsz el tőle. Jól van hát, légy nyugodt és miután nem engedelmeskedel
az észnek, ismerj meg egy más urat. Nem felejtetted el a szerződést,
melyet velem kötöttél. Emil, el kell válnod Zsófiától; akarom.»

Erre a szóra Emil lehajtja fejét, elhallgat, elgondolkodik egy
pillanatra és aztán szilárdan rám nézve ezt mondja: «Mikor indulunk?»
«Nyolcz nap mulva – mondom neki – elő kell készíteni Zsófiát erre az
elutazásra. A nők gyöngébbek, kimélettel tartozunk nekik és ez a
távollét nem lévén rá nézve kötelesség, mint a hogy rád nézve az, neki
joga van rá, hogy kevesebb bátorsággal viselje.»

Nagyon erős kisértetbe esem, hogy ifjú embereim szerelmének naplóját
egész elválásukig folytassam; de már régóta élek vissza olvasóim
türelmével; legyünk rövidek, hogy valahára végére jussunk. Mer-e Emil
szerelmese elé azzal a biztonsággal lépni, mint a milyet barátjával
szemben tanusított? A magam részéről én hiszem; épen szerelmének
igazságából kell ezt a biztonságot meríteni. Nagyobb zavarban volna
előtte, ha inkább nehezére esnék elválni tőle; mint bűnös válna el tőle
és ez a szerep mindig zavarba ejtő egy becsületes emberre nézve; de
mennél többe kerül neki ez az áldozat, annál jobban becsületére válik
maga-magának az előtt, a ki az elválást kínossá teszi rá nézve. Nem fél
attól, hogy félremagyarázza az indító okot, mely őt vezeti. Mintha
minden tekintetével ezt mondaná: «Oh Zsófia, olvass szívemben és légy
hű; a szerelmesed nem erény nélkül való.»

A büszke Zsófia viszont igyekszik méltósággal elviselni a váratlan
csapást, a mely éri. Erőlködik, hogy megindulás nélkül valónak
látszassék, de mivel nincs meg benne, mint Emilben, a harcz és a
győzelem becsülete, szilárdsága nem áll annyira helyt. Sír, jajgat
akarata ellenére és a félelem attól, hogy elfelejtik, csak annál
élesebbé teszi az elválás fájdalmát. Nem szerelmese előtt sír, nem
előtte mutatja ki rettegését, inkább megfulladna, semhogy egy sóhajt
hallasson jelenlétében; én nekem mondja el panaszait, én látom könnyeit,
engem fogad bizalmasául. A nők ügyesek és tudnak tettetni: mennél többet
zúgolódik titokban zsarnokságom ellen, annál jobban igyekszik hízelegni
nekem; érzi, hogy a sorsa a kezemben van.

Vigasztalom, biztatom, felelősséget vállalok előtte szerelmeséről,
vagyis inkább férjéről: csak őrizze meg ugyanazt a hűséget, melyet Emil
fog tanusítani iránta, esküszöm, két év alatt férje lesz. Eléggé becsül
engem, hogy elhigyje, hogy nem akarom megtéveszteni. Én vagyok
mindkettejük kezessége a másik irányában. Az ő szíveik, erényük,
becsületességem, szüleik bizalma, minden megnyugtatásukra szolgál. De
mit ér az ész a gyöngeséggel szemben? Úgy válnak el, mintha soha többé
nem látnák egymást.

Zsófia most Eucharis bánatára gondol és azt hiszi, ő is az Eucharis
helyében van. Ne hagyjuk távollétünk alatt újra föléledni ezt a
fantasztikus szerelmet. Zsófia, mondom neki egy nap, cseréljen Emillel
könyveket. Adja neki a Telemachusát, hogy megtanuljon hasonló lenni
hozzá, ő pedig adja önnek a _Spectateurt_,[149] melyet ön szeret
olvasni. Tanulmányozza benne a tisztességes asszonyok kötelességeit és
gondoljon arra, hogy két év mulva ezek a maga kötelességei lesznek. Ez a
csere tetszik mindkettejüknek és megszerzi bizalmukat. Végre eljő a
szomorú nap, el kell válni.

Zsófia tiszteletreméltó apja, a kivel én teljesen megállapodtam, megölel
engem, mikor elbúcsúzom tőle, aztán félrehíva engem, komoly hangon és
nyomatékos hangsúlylyal ezeket a szavakat mondja: «Megtettem mindent,
hogy önt kielégítsem; csak egy szó mondani valóm van még. Gondoljon
arra, hogy a tanítványa a leányom ajkain pecsételte meg házassági
szerződését.»

Mily különbség a két szerelmes magatartásában! Emil heves, forró,
izgatott, magán kívül kiáltoz, könnypatakokat ont az apa, az anya, a
lány kezére, zokogva ölel meg mindenkit a házban és ezerszer ismétli
ugyanazokat a dolgokat olyan összevisszaságban, a mely nevetséges volna
minden más helyzetben. Zsófia komor, sápadt, a szeme fénytelen, a
tekintete sötét, mozdulatlan marad, nem szól semmit, nem sír, nem lát
senkit, még Emilt sem. Hiába fogja meg Emil a kezét, hiába szorítja őt
karjaiba, mozdulatlan marad, érzéketlen könnyei iránt, gyöngédsége
iránt, minden iránt, a mit tesz; rá nézve már elutazott. Mennyivel
meghatóbb ez a látvány, mint szerelmesének tüntető siránkozása és zajos
fájdalma! Emil látja ezt, érzi, el van tőle keseredve; nagy nehezen
elvonszolom; ha még egy pillanatig hagynám, nem akarna elutazni. El
vagyok ragadtatva, hogy ezt a szomorú képet viszi el magával. Ha valaha
is kisértetbe esnék, hogy elfelejtse, mivel tartozik Zsófiának, csak
eszébe kell hogy juttassam, milyennek látta távozása pillanatában s
egészen el kell hogy idegenedve legyen a szíve, ha nem tudom
visszavezetni hozzá.


AZ UTAZÁS.

Azt kérdik, jó-e, ha a fiatal emberek utaznak; sokat is vitatkoznak
erről. Ha máskép tennék fel a kérdést és azt kérdeznék, vajjon jó-e, ha
az ember világlátott, talán kevesebbet vitatkoznának.

A könyvekkel való visszaélés megöli a tudományt. Abban a hiszemben, hogy
tudják, a mit olvastak, azt hiszik, föl vannak mentve attól, hogy
megértsék. Tulságos sok olvasmány csak arra jó, hogy képzelődő
tudatlanokat neveljen. Az irodalomnak összes korszakai között nincs egy
sem, a mikor annyit olvastak volna, mint manapság és nincs egy sem, a
mikor kevésbbé lettek volna tudósok.[150] Európa összes országai közt
nincs egy sem, a melyben annyi történetet, értekezést és útleírást
nyomtatnának, mint Francziaországban és nincs egy sem, a hol kevésbbé
ismernék más népek szellemét és erkölcseit. Ennyi könyv elhanyagoltatja
velünk a világ könyvét, vagy ha olvassuk is még, mindenki a maga helyén
marad. Ha ez a szó: _hogy lehet valaki perzsa?_ ismeretlen volna
előttem, hallomás útján is kitaláltam volna, hogy abból az országból
ered, a hol a nemzeti előítéletek legjobban uralkodnak és abból a
fajból, mely legjobban elterjeszti őket.

A párisi azt hiszi, ismeri az embereket, holott csak a francziákat
ismeri; városában, mely mindig tele van idegenekkel, úgy néz minden
idegenre, mint valami szokatlan jelenségre, a melyhez hasonló nincs több
az egész világegyetemben. Közelről kell hogy látta légyen az ember ennek
a nagy városnak a polgárait, köztük kell hogy lakott légyen, hogy
elhigyje, hogy annyi észszel olyan ostoba lehet valaki. S az a különös a
dologban, hogy mindegyikük tán tízszer is olvasta annak az országnak a
leírását, a melynek egyik lakója olyan álmélkodásba ejti.[151]

Nagyon is nehéz feladat, hogy egyszerre kell megvilágítani az írók
előítéleteit és a magunkéit, hogy eljussunk az igazsághoz. Útleírások
olvasásával töltöttem az életemet és nem találtam köztük kettőt, a
melyekből ugyanazt a fogalmat kaptam volna ugyanarról a népről.
Összehasonlítva azt a keveset, a mit megfigyelhettem, azzal, a mit
olvastam, végre is felhagytam az utazókkal és sajnáltam az időmet, a
melyet arra fordítottam, hogy tanuljak olvasásukból, meggyőződve arról,
hogy mindenféle megfigyelések dolgában nem olvasni kell, hanem látni. Ez
igaz volna ebben az esetben akkor is, ha minden utazó őszinte volna s
nem mondana mást, mint a mit látott s a mit hisz és ha az igazságot csak
azokkal a hamis színekkel leplezné el, amelyeket szeme előtt fölvesz. De
mi lesz abból, ha még hazugságaikból és rosszhiszeműségükből is ki kell
hámozni?

Hagyjuk tehát a könyvek tanulságát, melyeket dicsérnek előttünk,
azoknak, akik arra valók, hogy beérjék velük. Arra jó ez, mint Hulle
Rajmund művészete, hogy megtanítson fecsegni arról, a mit az ember nem
tud.[152] Arra jó, hogy tizenötéves Plátókat képezzen, hogy a társas
összejöveteleken filozofáljanak és Paul Lucas vagy Tavernier[153] után
kitanítsák a társaságot Egyiptom és India szokásáról.

Megczáfolhatatlan elvül állítom fel, hogy a ki csak egy népet látott,
nem ismeri az embereket, hanem csak azt a pár embert ismeri, a kikkel
együtt élt. Ez tehát egy másik módja az utazás kérdése föltevésének:
Elég-e, ha a jól nevelt ember csak honfitársait ismeri vagy pedig
fontos-e neki, hogy ismerje az embereket általában? Ebben nincs sem
vita, sem kétség. Lám, egy nehéz kérdés megoldása menynyire függ néha
attól, hogy miként van a kérdés föltéve.

De hogy tanulmányozzuk az embereket? Be kell-e járni az egész világot?
El kell-e menni Japánba, hogy az európaiakat megfigyeljük? Hogy ismerjük
a fajt, ismernünk kell-e minden egyént? Nem; vannak emberek, a kik
annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy
külön-külön tanulmányozzuk őket. A ki látott tíz francziát, az látta az
összes francziákat. Bár az angolokról és néhány más népről nem lehet
ugyanezt mondani, mindazáltal bizonyos, hogy minden nemzetnek megvan a
maga saját különleges jelleme, a melyet indukczió útján meg lehet
ismerni, nem egyetlen tagjának, hanem többnek megfigyelése révén. A ki
összehasonlított tíz népet, az ismeri az embereket, valamint hogy az, a
ki látott tíz francziát, az ismeri a francziákat.

Hogy az ember tájékozódjék, ahhoz nem elég beutazni az országokat, tudni
kell utazni. Hogy meg tudjon figyelni, ahhoz az kell, hogy szeme legyen
és a felé a tárgy felé fordítsa, a melyet meg akar ismerni. Sok ember
van, a kit az utazás még kevésbbé világosít fel, mint a könyvek, mert
nem ismerik a gondolkodás művészetét, mert olvasás közben legalább az
író vezeti szellemüket és mert utazás közben nem tudnak önmaguktól
semmit meglátni. Mások nem tanulnak, mert nem akarnak tanulni. A czéljuk
annyira más, hogy ez a czél nem is érinti őket; csak rendkívüli
véletlenség dolga, ha az ember pontosan meglátja azt, a mivel nem
törődik. A világ összes népei közül a franczia utazik legtöbbet, de el
levén telve a maga szokásaival, összezavar mindent, a mi nem hasonlít
hozzájuk. A világ minden zugában vannak francziák. Nincs az az ország, a
hol több világlátott embert lehet találni, mint Francziaországban. Minda
mellett mégis Európa összes népei közül az, a mely legtöbbet látott
közülük, ismeri őket legkevésbbé. Az angol is utazik, de más módon; ez a
két nép mindenben ellenkező kell hogy legyen. Az angol nemesség utazik,
a franczia nemesség nem utazik; a franczia nép utazik, az angol nép nem
utazik. Ez a különbség az én szememben az utóbbinak válik becsületére. A
francziák mindig valami érdek szempontjából utaznak, az angolok ellenben
nem mennek szerencsét próbálni más nemzetek közé, legfeljebb kereskedés
végett és tele marokkal; mikor utaznak valahova, azért teszik, hogy
forgassák a pénzüket, nem pedig hogy szorgalmukból éljenek; sokkal
büszkébbek, semhogy idegenben hajlongjanak. Ez az oka annak is, hogy
többet tanulnak idegenben, mint a francziák, a kiknek egészen más czél
van a szemük előtt. Az angoloknak is megvannak a maguk nemzeti
előítéletei, sőt több előítéletük is van, mint bárki másnak, de ezek az
előítéletek nem annyira a tudatlanságból erednek, mint inkább
büszkeségből származnak, a francziáé a hiúságból.

Valamint a legkevésbbé művelt népek általában a legbölcsebbek, ép úgy, a
kik legkevesebbet utaznak, azok utaznak legjobban, mert kevésbbé lévén
előrehaladva hiábavaló tanulmányainkban és kevésbbé lévén elfogulva
hiábavaló kíváncsiságuk czéljaitól, egész figyelmüket arra fordítják, a
mi valóban hasznos. A spanyolokon kívül alig tudok mást, a ki így
utazik. Míg a franczia az illető ország művészeihez szaladgál, az angol
lerajzoltat valami antik dolgot, a német pedig elviszi albumát az összes
tudósokhoz, a spanyol csöndesen tanulmányozza a kormányzatot, az
erkölcsöket, a rendőrséget, ő az egyedüli a négy közül, a ki hazatérve
valami hazájára hasznos tanulságot hoz magával abból, a mit látott.

A régiek keveset utaztak, keveset olvastak, kevés könyvet csináltak és
mégis látni azokból a könyvekből, melyek ránk maradtak, hogy jobban
megfigyelték egymást, mint a hogy mi kortársainkat megfigyeljük. A
nélkül, hogy vissza kellene mennünk Homeros írásaihoz, az egyedüli
költőéhez, a ki azokba az országokba visz minket, a melyeket leír
nekünk, nem lehet elvitatni Herodotostól azt az érdemet, hogy jobban
lefestette a szokásokat történeti könyvében, bár inkább elbeszélés, mint
elmélkedés módján, mint a mi összes történetíróink, a kik túlhalmozzák
könyveiket arcképekkel és jellemrajzokkal. Tacitus jobban írta le a maga
korabeli germánokat, mint bármely író a mai németeket. Tagadhatatlan,
hogy a kik jártasak az ókori történetben, jobban ismerik a görögöket, a
kárthágóiakat, a rómaiakat, a gallokat, a perzsákat, mint a mennyire
napjainkban bármely nép ismeri a szomszédait.

Meg kell vallani azt is, hogy a népek eredeti jellemvonásai napról-napra
jobban elhalványulnak s ezért sokkal nehezebb is őket megfogni. Abban a
mértékben, a hogy a fajok keverednek és a népek elegyülnek, lassankint
eltünni látjuk azokat a nemzeti különbségeket, melyek egykor első
pillantásra szembetüntek. Egykor minden nemzet még jobban bezárkózott
önmagába, kevesebb volt a közlekedés, kevesebb az utazás, kevesebb a
közös vagy ellentétes érdek, kevesebb a politikai és társadalmi
kapcsolat nép és nép között, nem volt annyi tárgyalásnak nevezett
uralkodói okvetetlenkedés, nem volt annyi rendes vagy állandó nagykövet;
a nagy hajóutak ritkák voltak; kevés volt a messze tájakkal való üzleti
érintkezés és a mi kevés volt is, azt vagy az uralkodó maga végezte, a
ki ebben idegenek szolgálatait használta, vagy kevés becsben álló
emberekkel végeztette, a kik ugyan nem voltak hangadók senkire nézve és
nem hozták egymáshoz közelebb a népeket. Most százszorta több kapocs van
Európa és Ázsia közt, mint a mennyi egykor Gallia és Spanyolország
között volt; Európa egymaga szétdaraboltabb volt, mint ma az egész föld.

Tegyétek ehhez hozzá, hogy a régi népek többnyire autochtonoknak vagy
őslakóknak érezték magukat hazájukban s elég régóta laktak benne, hogy
elveszítsék azoknak a távoli koroknak emlékezetét, a mikor őseik ott
megtelepedtek és hogy az éghajlatnak elég ideje legyen arra, hogy tartós
benyomással legyen rájuk; ellenben nálunk a rómaiak betörése után a
barbárok legutóbbi bevándorlásai mindent összekevertek és összezavartak.
A mai francziák nem az egykori nagy szőke és fehértestű nép; a görögök
már nem azok a művészi mintának termett szép emberek, még a rómaiak
alakja is megváltozott jellem és természet dolgában; a Tatárországból
eredő perzsák napról-napra vesztenek valamit eredeti csunyaságukból a
cserkesz vér keveredése folytán; az európaiak többé nem gallok,
germánok, ibériaiak, allobrogok; nem egyebek mind, mint testalkat és még
inkább erkölcsök dolgában elkorcsosult szkythák.

A fajok ókori megkülönböztetései, a levegő és a terület minéműségei
ezért jelölték éberebben a népek véralkatát, alakját, szokásait,
jellemét, mint a hogy az napjainkban jelölődik, a mikor az európaiak
állhatatlansága nem enged időt semmiféle természeti oknak, hogy megtegye
a maga benyomását, a mikor az erdők ki vannak irtva, a mocsarak
kiszárítva, a föld egyformábban, bár rosszabbul van művelve s így még
fizikailag sem marad meg ugyanaz a különbség föld és föld s ország és
ország között.

Hasonló megfontolások mellett talán kevésbbé sietnének nevetségessé
tenni Herodotost, Ktesiászt, Pliniust, a miért a különböző országok
lakóit élesen megkülönböztetett eredeti jellemvonásokkal és
különbségekkel írták le, a melyeket ma már nem látunk rajtuk.
Ugyanazokat az embereket kellene újra feltalálnunk, hogy felismerjük
bennük ugyanazokat az alakokat; az kellene, hogy semmi sem változtatta
légyen meg őket, hogy ugyanolyanok maradhassanak. Ha egyszerre
megtekinthetnők mindazokat az embereket, a kik egykor voltak, lehet-e
abban kétség, hogy évszázadról-évszázadra nagyobb változásokat
találnánk, mint a milyen különbségek ma nemzet és nemzet közt vannak?

Ugyanakkor, a mikor a megfigyelések nehezebbek lesznek, egyúttal
hanyagabbul és rosszabbul is végzik őket; ez is egyik oka annak, hogy az
emberi nem természetrajzára vonatkozó kutatásaink oly kevés sikerrel
járnak. Az a tanulság, melyet az utazásból levonunk, ahhoz a czélhoz
igazodik, melyért az utazásra vállalkoztunk. Ha ez a czél egy filozófiai
rendszer, az utazó mind csak azt látja, a mit látni akar; ha ez a czél
valami érdek, fölemészti azoknak minden figyelmét, a kik ráadják
magukat. A kereskedés és az ipar, a mely összeelegyíti és összekeveri a
népeket, megakadályozza őket abban is, hogy tanulmányozzák egymást. Ha
tudják, hogy mi hasznot húzhatnak egymásból, mi egyéb tudnivalójuk van
még?

Hasznos az embernek ismerni mindazokat a helyeket, a hol élni lehet,
hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni.
Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy
többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja
tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog
semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot,
mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni,
elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak
rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a
társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni
emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket
járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba,
Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így
csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.

Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez
tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók,
Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A
mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad
ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a
dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az
egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb
emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető
országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az
embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra
van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni
az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.

Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az
országot vagy azért, hogy lássa a népeket. Az előbbi mindig a kíváncsiak
czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni
akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg
majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók
megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá
ideje.

Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan,
azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát,
ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg
csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik
elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a
nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a
nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába
tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az
embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi
egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint
jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul
nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik
azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok
közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a
kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és
a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és
okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én
Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek
kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete
virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán
erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely
megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.[154]

Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek.
Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell
hogy legyenek a maga szabályai. Utazni, csakhogy utazzon az ember,
annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni
is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott
czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal
embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás
módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet
alkalmazni igyekeztem.

Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi
emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még,
hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát.
Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a
kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak
tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki
benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el,
minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak
is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a
közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség
fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva
hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak.
Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai
örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a
maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint
minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol
születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy
megszerezze az általuk való védelemre való jogot.

Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél,
nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De
közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a
vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül
fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még
örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék
dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de mielőtt
megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod
életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a
magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá
tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének
akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok
szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani,
a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek,
hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?

Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát
hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben
és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna
koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne
kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és
előítéletei szerint szabja meg.

«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember
felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom
áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem
tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek
előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi
másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól,
csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a
becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik
rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül
divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi
foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek
sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.

«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó
sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt
ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll
mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető
legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, talán el is
kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna
minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a
többiek a toilette-asztalnál teljesítik.

Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak
kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem
ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem
tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az
emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint
hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint
hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve
munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek,
melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint
egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba
vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia
és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»

«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az
övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a
hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.

«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki?
A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a
darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken
könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság
nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy
az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy
félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű
megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek
lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes
kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor
megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga
földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a
föld, melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog
földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet
keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás,
visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók
elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök
elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor
igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási
biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos
szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged
megkínozni, ha elhanyagolod őket.

«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől;
gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével.
Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít
kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját
valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét
kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt
látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig
befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor
ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem
kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást;
az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.

«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom
terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá
tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked
egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig
megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy
menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a
veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor
megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul
kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz
egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen baj miatt és
aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»

Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az
így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér
vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan
a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor
vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.

A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni,
hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink
mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor
azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják,
akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az
igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában
különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik,
Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.

Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan
tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a
politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok
pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint
ez a két tanulmány.

Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a
hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek
lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb
nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell
kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két
kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe
juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.

A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az
elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából,
a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak
a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép nem
osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el
lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy
intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy
tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja
a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha
valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem
ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.

Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem
akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja
vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem
annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és
az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit
egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az
alkalom rá, vagy soha.

Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése
szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani
lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a
mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.

Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók
lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk
közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek
megoldva.

A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon
az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy
függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a
hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az
első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom
túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt
mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt
lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes
király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom
elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja a
másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a
mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól,
a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok
hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.

Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség
Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.

Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy
odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli,
még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet
kezében tart, szintén hatalom.

Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a
jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom,
melyekből ered?

Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti
jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom
alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét,
mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek
haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha
tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga
lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a
fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más
embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti
magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.

Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy
más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk
és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az
egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk,
hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön
több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.

Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor meg fogjuk
különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így
alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem
mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen
társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés
jellegét.

Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon
elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak,
megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy
lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben
nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála
előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra,
lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell
tennie és mitől kell tartózkodnia.

Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és
megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi
szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a
minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,[155] saját bírája marad a
szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a
tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a
szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.

Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának,
hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha
a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne
maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?

Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép»
kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához
szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az
általunk föltételezettet megelőzi.

Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának,
mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi
szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az
aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a
természetét, mely belőle alakul.

Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e
nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk
közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét,
életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az
egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»

Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre
szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön
személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv
testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a
gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a _politikai testület_ nevét
viseli, melyet tagjai _állam_nak hívnak, mikor passziv, _szuverén_nek,
mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A
tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a _nép_ nevet viselik,
külön-külön _polgárok_nak neveztetnek, mint a _polgárság_ tagjai vagy a
szuverén hatóság részesei és _alattvalók_nak, mint ugyanazon hatóság
alárendeltjei.

Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában
foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy
minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős
viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az
egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.

Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan
kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a
közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben
a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük
tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből
kitetszik, hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy
pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti
azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti
magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű
lénynyé, egyénné válik.

A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös
följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk,
hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy
tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.

Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután
a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános
akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint
általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az
egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a
többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert
ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi
szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem
mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem
szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.

Hogy minden hasonló kérdést helyesen eldöntsünk, gondunk legyen rá, hogy
mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges,
önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik,
vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint
alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész
szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá,
észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül
képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek
volnának.

Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság
nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember,
mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és
hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti
állapotban.

Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a
polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a
javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az
egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén
hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább
tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig
egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá
van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így
a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy
többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint
a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az
adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.

Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános
akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről
lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi
jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak
ezután kell megcsinálni.

Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy
több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan
viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek
egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész,
a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll,
nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.

Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát
veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a
bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más
szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül.
Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely
határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta
aktus, a mely a törvény nevét viselheti.

Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az
általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet,
ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is
határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve
mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni
fogjuk, hogy történhetik ez.

A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá
szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat
ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig
ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely
által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és
az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép
megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.

Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe
vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket
mint szuverén hozott.[156]

Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát
szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a
választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén
maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy
jogot, a melylyel nem bír.

Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni
be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges
akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre
feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig
kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az
összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű
és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog.

Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép
főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek,
mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával;
vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással
közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a
törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.

Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra
bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának
képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.

Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk,
hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen;
vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy
nagy nép a maga törvényhozója legyen;

vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;

vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.

Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy
közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő
testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a
közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai
szabadság fentartásával.

Ennek a testületnek a tagjai _hivatalnokoknak_ vagy _királyoknak_
neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az
embereket, a kikből áll, _fejedelemnek_ és tekintetbe véve
tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.

Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis
az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában,
ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk,
melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a
rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve,
hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok
hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon
pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a
nélkül, hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni
akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló
megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és
az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.

Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak
kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek,
mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén
úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam
minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred
része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer
emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre
mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy
százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények
megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya
ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy
mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.

Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a
közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a
korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a
köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a
visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására,
annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat
fékentartására.

Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a
nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam
természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike,
t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy
csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a
mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag.
Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és
változhatatlan kormányszervezet, hanem annyi, természetére különböző,
kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.

Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél
kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló
analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a
hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.

Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot
fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén
saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a
hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára
vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és
a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig,
melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a
népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek
tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett
kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és
egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat
közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és
szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint
ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél
jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a
testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van
valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság
és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a
társadalmi rend megkíván.

Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében
van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen
egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut,
a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom
gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a
népével, nem változik, ebből az következik, hogy a kormányzatok
leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.

Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a
szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a
testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz
hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön
akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett
hatékonyságának minimumára jut.

Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére
szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk
közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön
akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem
mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel,
holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem
bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a
reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az
állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a
kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam
hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy
ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül,
hogy a hatalma növekedni tudna.

Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a
hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban
kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt
következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított
arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való
viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban
kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép
szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.

Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel
fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén
átruházhatja a rábízott kormányzást az egész népre vagy a nép nagyobb
részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű
magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.

Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az
egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia
nevet.

Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen
tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának
vagy királyi kormányzatnak neveztetik.

Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két
előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt
engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a
felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről
meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a
királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér
közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római
birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani,
hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden
formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a
kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az
államnak.

Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző
részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik
amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák
sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű
formákkal.

Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak
megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb,
más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző
államokban a hatóságok száma[157] fordított arányban kell hogy legyen a
polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a
demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a
középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.

E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a
polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az
utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg
mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.

Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját
magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük
különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős,
a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és
ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek
nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna
első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi
intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az
embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt
a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot
bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e
jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy
többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz
mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat _per quem
neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace
securum?_[158] Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a
zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség
legnagyobb ostorai-e?

Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket
ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek
befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak
minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ
társulást berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet
kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.

Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy
fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük
ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy
tartós lesz?[159] Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon
kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog
kérdéseit.

Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk
vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.

Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én
fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt
mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig
emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van,
barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi
szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva
megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink
meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és
szép dolgokat fogsz látni!

Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján;
megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa
tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest
egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan.
De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk
Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó
alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve
ellenére hajt végre.

Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk
azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a
mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a
maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki
elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes
szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot.
Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik
tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha
királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak
volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy
vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni
kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és
azokká lennénk, a mik most vagyunk.

Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ
számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy
végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk
mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba,
palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és
íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban
szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek
között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal
foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy
mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal
foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna
valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból,
a mi hasznos lehet nekik.

Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük;
nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én
szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző
előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak
és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az
embereknek gyűlik össze szükségképen az udvarokban. Jól tudni, mily
erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra
halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer
lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik
benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem
érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.

A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol
kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek,
kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell
tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában
a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak
a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint
Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban.
Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet
vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat
jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek
méretei pontosabbak.

Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van
kifejezve a _törvények szelleméről_ szóló könyvben, hogy nem lehet
jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok
tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és
egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a
népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás
felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a
legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.[160]

Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök
természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy
más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által
csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség
ellen, ezek a törvények már mutatták a római állam hanyatlását. A
kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig
törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján
történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd,
kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az
erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által
történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék
Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny
gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament
volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre
lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden
fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér
anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak
vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is
meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.

A kormányzat és a törvények relativ jóságának második jele szintén a
népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség
eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek
számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a
kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva
a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely
következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok
merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet
produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés
eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal
Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több
tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a
vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog
és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a
királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még
senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb
volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy nem előnyös a népesség rossz
eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés,
annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul
berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát
és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon,
hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem,
mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül
abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.

Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni.
Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és
a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét
eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden
fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen
fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket
mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok
mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a
másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy
megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban
lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta,
mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve.
Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.

A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük
észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az
emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy
minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél
jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság
jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén
megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és
veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.

Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy
új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy
városokban, a hol borzalmas romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve
annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos
társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket,
becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell
félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó
intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat,
mely a szívében van.

Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira
vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják
őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig
kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert
fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen
élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi
embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát.
Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a
valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak
volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.

Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én
leleményem, a következő eset sugallta nekem.

Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt,
a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával.
Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének.
Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam,
hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket
viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja,
hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az
arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a
szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél,
nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A
népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban.
Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke
meztelen csuklóit, melyeket annál jobban rejtegetett, így szóltam hozzá:
«Szabad tudnom, mit jelent ez?»

A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett
arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését,
megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.

«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló
hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van
igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és
a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és
le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt
okozta, a melynek ön tanuja volt:

«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a
tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a
munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam,
mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti
mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán
egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»

John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így
szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon
igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön
által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő –
a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást.
Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»

Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra
való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.

Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt
Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal
felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza
magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket
minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az
ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze magát össze valami
érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az
ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és
mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez
kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész
életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi
sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos
emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a
kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel
küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül
szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem
megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az
első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország
iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy
kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb
szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon
szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az
országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy
és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet,
miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár
kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a
türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor
ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára;
láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon
nekem:

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még
lánczot azokon kívül, melyeket a természet és a törvények raktak rám.
Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban
látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni,
rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan
erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen
engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra;
aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak,
hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni,
hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad.
Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy
megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés
nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom
semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben,
találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de
mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent
jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást
rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a
földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a
földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és
szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a
nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»

  Hoc erat in votis, modus agri non ita magnus.

«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan
bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat
és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és
igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy
vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a
természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a
szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle;
meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem,
megmarad, ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem
fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen.
Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban,
egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el
van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a
kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom
halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak
maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul
még a rabszolgaságért is?»

«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt,
a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek,
magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a
melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul
elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a
szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a
halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely
időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy
éltem.»

«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim,
embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt
akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak
egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel
dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»

«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és
látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon
tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és
te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie
kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha
közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a
bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az
ember szabadságra a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak
törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt
csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a
természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs
számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az
ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga,
a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs
meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van,
mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a
szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz
Párisban is.»

«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna,
hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál
volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való
valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai,
a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az
közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a
közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a
magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele
azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették
meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a
ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik
neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek
erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében
születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit
leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett
volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek
már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A
közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális
indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga
érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a
törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a
gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították
uralkodni önmagán.»

«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked,
hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e
kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid
oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél.
Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos
lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol
keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az
ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája
kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás
nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is
kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja
ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú
feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük,
ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te
példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a
jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden
hiábavaló beszédünk.»

«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni;
ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy
adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső
életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak
számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország,
a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az
az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a
hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint
intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a
semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide,
csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be
kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a
nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a
társaság minden bűne épen abból származik, hogy nagyon nagyszámú.
Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az
eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra
gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk
körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a
vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt
buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők
termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség
ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek
a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket
megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is
megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy
visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá,
hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy
szeressék.»

«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem
is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves
Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves
kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a
rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem
vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a
neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a
hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy
megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják
meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher
kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak
keresni az állam szolgálatára.»

Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és
szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek,
mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig
tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek
nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az
érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az öregségre is
az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de
nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket
engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom
végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki
van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is
abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne
hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.

Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb
napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A
méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük
megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak.
Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak,
hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart
feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás!
Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég
erős, hogy elviselje.

Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a
fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes
tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén
való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak
magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs
nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket
tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal,
melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész
bizonyosan terhükre vannak.

Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a
mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a
ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy
ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és
élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket
a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja őket és elvezetve őket sétálni
valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról
beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és
jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.

«Gyermekeim, mondom nekik, mindkettejüket megfogva a kezénél, három éve
már, hogy fellobbanni láttam ezt az élénk és tiszta lángot, a mely ma
boldogságotokat teszi. Szüntelenül mind csak növekedett; látom
szemetekről, hogy hevességének legfelsőbb fokán van, most már csak
gyöngülhet.» Olvasóim, nem látjátok-e Emil fellobbanását, magából
kikelését, esküdözését, a felháborodott modort, melylyel Zsófia kivonja
kezét az enyémből és a gyöngéd tiltakozásokat, melyeket szemünk
kölcsönösen kifejez, hogy imádni fogják egymást utolsó lehelletükig?
Hagyom őket és aztán folytatom.

«Gyakran gondoltam arra, hogy ha meg lehetne hosszabbítani a szerelmet a
házasságban, a földi paradicsom volna. Mindmáig az még nem fordult elő.
De ha a dolog nem egyáltalán lehetetlen, ti nagyon méltók vagytok
mindketten, hogy példát adjatok, a milyet senkitől sem kaptatok és a
melyet kevés házaspár tudna utánozni. Akarjátok-e, gyermekeim, hogy
mondjak nektek egy erre való módot, a melyet az egyedüli lehetséges
módnak gondolok?»

Mosolyogva néznek egymásra és gúnyolódnak együgyűségemen. Emil
egyszerűen megköszöni a reczeptemet s azt mondja, véleménye szerint
Zsófiának különb reczeptje van s neki a maga részéről ez elegendő lesz.
Zsófia helyesli és ép oly bizakodónak látszik. Mindazáltal gúnyolódó
arczkifejezésébe mintha egy kis kíváncsiság vegyülne. Megnézem Emilt;
égő szeme majd elnyeli felesége bájait; ez az egyedüli dolog, a mire
kíváncsi és nem sokat törődik beszédemmel. Mosolygok a magam részéről,
ezt mondom magamban: Hamar figyelmessé foglak tenni.

«E titkos gerjedelmeknek csaknem észrevehetetlen különbsége nagyon
jellemzőn és azokkal a befogadott előítéletekkel ugyancsak ellentétesen
határozza meg a két nemet: hogy t. i. általánosságban a férfiak kevésbbé
állhatatosak mint a nők és hamarabb riadnak vissza a boldog szerelemtől.
A nő jóval előre megérzi a férfi állhatatlanságát és nyugtalankodik
miatta;[161] ez teszi féltékenyebbé is. Mikor a férj elkezd hűlni,
kénytelen lévén azért tanusítani iránta mindazon gondoskodást, csakhogy
megtarthassa, melyet azért tanusított azelőtt, hogy tessék neki; a nő
sír, megalázza magát és ritkán egyenlő sikerrel. A ragaszkodás és
gondoskodás megnyeri a szívet, de visszaszerezni nem tudja. Visszatérek
a szerelemnek a házasságban való kihűlése elleni reczeptemhez.

«Egyszerű és könnyű szer, – folytatom – abban áll, hogy legyetek
továbbra is szerelmesek házas korotokban is.»

«Az már igaz, mondja Emil titokban nevetve, ez nem fog nehezünkre esni.»

«Nehezebben talán, mint a hogy gondolnád. Kérlek, adj időt, hogy
kimagyarázzam magamat.»

«A csomó, melyet nagyon is össze akar az ember húzni, elszakad. Ugyanez
történik a házasság csomójával is, ha erősebbre akarják kötni, mint a
mennyire lennie kell. A hűség, a melyet a két hitvestárstól megkíván,
minden jogok legszentebbike, de a hatalom, melyet a kettő mindegyikére a
másik fölött ráruház, túlságos nagy. A kényszer és szerelem rosszul
férnek meg és a gyönyört nem lehet senkire ráparancsolni. Ne piruljon
el, oh Zsófia és ne gondoljon menekülésre. Ne adja Isten, hogy meg
akarjam sérteni szerénységét! De most élete sorsáról van szó. Ilyen nagy
czél érdekében tűrje el, a férj és az apa közt, az olyan beszédet, a
melyet máskülönben nem tudna eltűrni.»

«Nem annyira a bírás, mint inkább az alárendeltség unat meg és a
kitartott leány iránt sokkal tovább tartják meg a ragaszkodást, mint a
feleség iránt. Hogy csinálhattak kötelességet a leggyöngédebb
enyelgésből és jogot a szerelem legédesebb tanubizonyságaiból? A
kölcsönös vágy teszi a jogot, a természet nem ismer mást. A törvény
korlátozhatja ezt a jogot, de nem tudhatja kiirtani. A kéj oly édes
magamagában véve! Vajjon merítheti-e a keserves kényszerből azt az erőt,
a melyet nem tud meríteni saját vonzó erejéből? Nem gyermekeim, a
házasságban a szívek egyesülnek, de a testek nincsenek alávetve.
Hűséggel tartoztok egymásnak, de nem kedveskedésekkel. Mindegyitek csak
a másiké lehet, de egyitek sem lehet a másiké jobban, mint a hogy neki
tartozik.»

«Ha tehát igaz, kedves Emilem, hogy a feleséged kedvese akarsz lenni és
hogy ő mindig a te úrnőd és a maga úrnője legyen, akkor légy boldog, de
tiszteletteljes szerelmes, kapj mindent a szerelemtől, de semmit se
követelj kötelességből és a legkisebb kedvezések is ne legyenek soha
számodra jogok, hanem kegyek. Tudom, hogy a szemérmetesség kerüli a
formaszerű vallomásokat és le akar győzetni, de tapintattal és igazi
szerelemmel bíró szerelmes tévedhet-e a titkos akarat dolgában? Nem
tudja-e, hogy mikor egyeznek bele a szív és a szemek abba, a minek
megtagadását a száj tetteti? Mindegyik a kettő közül mindig ura legyen
személyének és kedveskedéseinek, legyen joga semmi más szerint, mint
csak a saját akarata szerint osztogatni őket. Gondoljatok mindig arra,
hogy még a házasságban is a gyönyör csak akkor jogosult, mikor a vágy
kölcsönös. Ne féljetek, gyermekeim, attól, hogy ez a törvény távol tart
titeket egymástól, ellenkezőleg mindkettőtöket tetszeni vágyóbbá tesz és
elejét veszi a beteltségnek. Egyitek csupán csak a másikra lévén
korlátozva, a természet és a szerelem elég közel hoz egymáshoz.»

Ezekre és hasonló beszédekre Emil felbosszankodik és tiltakozik ellenük;
Zsófia szégyenkezve szeme elé tartja legyezőjét és nem szól semmit.
Kettejük közül talán nem az az elégedetlenebbik, a ki jobban
panaszkodik. Én kérlelhetetlenül folytatom, megpirongatom Emilt csekély
gyöngédsége miatt s biztosítékot szerzek róla, hogy Zsófia a maga
részéről elfogadja az egyességet. Felszólítom, hogy szóljon; senki sem
fog benne kételkedni, hogy nem mer engem megczáfolni. Emil
nyugtalankodik s vizsgálja fiatal felesége szemeit; zavarodottságuk
közepett kéjes mámorban látja őket, a mely biztonságot nyújt neki
bizalma koczkázatára. Lábai elé veti magát, elragadtatva csókolja meg a
kezet, melyet Zsófia nyújt neki és megesküszik, hogy a megfogadott
hűségen kívül lemond minden más jogáról fölötte. «Légy – mondja neki –
kedves nőm, bírája gyönyöreimnek, mint a hogy bírája vagy napjaimnak és
sorsomnak. Ha kegyetlenséged életembe kerülne is, visszaruházom rád
legdrágább jogaimat. Semmit sem akarok engedékenységednek köszönni,
mindent a szivedtől akarok megkapni.»

«Jó Emilem, nyugodj meg, Zsófia sokkal nagylelkűbb, semhogy téged
engedjen nagylelkűséged áldozatakép meghalni.»

Este, mikor el akarom őket hagyni, a tőlem telhető legkomolyabb hangon
mondom nekik: «Gondoljatok arra mindketten, hogy szabadok vagytok és
hogy itt nincs szó a házastársak kötelességeiről; higyjetek nekem, ne
engedjetek a hazug alázatosságnak. «Emil, akarsz jönni?» Zsófia
megengedi. Emil, dühbe jőve, szeretne engem megverni. «És ön, Zsófia,
mit szól hozzá? El kell őt vezetnem?» A kis hazug pirulva azt mondja,
igen. Bájos és édes hazugság, a mely többet ér, mint az igazság!

Másnap… A boldogság látszata nem mosolyog már az emberekre; a bűn
romlása ép úgy elaljasította ízlésüket, mint szívüket. Nem tudják már
érezni, a mi megható, sem meglátni, a mi szeretetreméltó. Ti, a kik ha a
gyönyört akarjátok lefesteni, el sem képzeltek soha mást, csak a kéjek
ölében úszó szerelmeseket; mily tökéletlenek a ti képeitek! Nincs benne
egyéb, mint a durvábbik fele; a gyönyör legédesebb vonzóereje nincs
benne. Oh, kicsoda nem látott még közületek két fiatal házastársat, a
kik boldog auspicziumok alatt egyesültek, a mint kilépnek a házastársi
ágyból és egyszerre hordják sápadt és szűzies tekintetükben mámorát az
édes gyönyöröknek, melyeket az imént ízleltek, az ártatlanság
szeretetreméltó biztonságát és a most oly varázslatos biztosságot, hogy
hátralevő napjaikat együtt fogják eltölteni? Ime, ez a legelragadóbb
látvány, mely az emberi szív elé tárul; ime a gyönyör igazi képe:
láttátok százszor a nélkül, hogy felismertétek volna; megkeményedett
szívetek nincs többé arra alkotva, hogy szeressen. Zsófia boldogan és
nyugodtan gyöngéd anyja karjai közt tölti a napot; édes pihenés, mikor
az éjszakát a férj karjai közt töltötte.

Harmadnap már bizonyos változást látok a színtéren. Emil kissé
elégületlennek akar mutatkozni, de ezen a szenvelgésen át oly gyöngéd
buzgalmat, sőt annyi alárendelést is látok, hogy nem jóslok semmi
aggasztót. A mi Zsófiát illeti, vidámabb, mint előtte való nap; szemében
önelégültséget látok csillogni; kedvesen bánik Emillel, csaknem
ingerkedik vele, a mi csak annál jobban bosszantja.

Ezek a változások kevéssé észrevehetők, de figyelmemet nem kerülik el;
nyugtalankodom miattuk, négyszemközt kikérdezem Emilt; megtudom, hogy az
ő nagy bánatára és minden könyörgése daczára külön kellett hálnia előtte
való éjszaka. A zsarnokoskodó nő sietett élni jogával. Megbeszélésre
kerül a dolog, Emil keservesen panaszkodik. Zsófia tréfálkozik, de végül
látva, hogy igazán megharagszik, szelidséggel és szerelemmel teljes
pillantást vet rá és megragadva kezemet, csak egy szót mond, de olyan
hangon, a mely a szívig ér: «_A hálátlan!_» Emil olyan együgyű, hogy nem
ért ebből semmit. Én megértem, eltávolítom Emilt és négyszemközt szólok
Zsófiával is.

«Látom ennek a szeszélynek az okát, – mondom neki. – Nem lehetne
senkiben több tapintat, de kevésbbé alkalmas módon sem lehet alkalmazva.
Kedves Zsófia, nyugodjon meg, férfit adtam önnek, ne féljen hát annak is
venni: ifjusága első zsengéit kapta tőle, nem tékozolta el senkire,
sokáig meg fogja tartani számára.»

«Kedves gyermekem, meg kell hogy magyarázzam álláspontomat abban a
beszélgetésben, melyet hárman folytattunk tegnapelőtt. Te talán nem
vettél észre benne mást, mint gyönyöreitek mérséklésére való fogást,
hogy tartósabbakká tehesse őket. Oh Zsófia, más, az én gondoskodásomhoz
méltóbb czélja volt. Emil mikor férjévé lett, az urává is lett; az ön
dolga engedelmeskedni, így rendelte a természet. Mindazáltal ha a nő
Zsófiához hasonló, akkor jó, ha ő vezeti a férfit; ez is a természet
törvénye és azért tettem önt az ő gyönyöreinek bírájává, hogy akkora
jogot adjak önnek az ő szívére, mint a mekkorát az ő neme ád neki az ön
személyére. Ezzel ő önnek kínos nélkülözéseket fog okozni, de ön
uralkodni fog rajta, ha tud magán uralkodni és a mi már történt, azt
mutatja nekem, hogy ez a nehéz mesterség nem haladja felül az ön
bátorságát. Sokáig fog ön a szerelem által uralkodni, ha ritkákká és
becsesekké teszi kegyeit, ha meg tudja becsültetni őket. Ha férjét
mindig lába előtt akarja látni, tartsa mindig bizonyos távolságra
személyétől. De szigorúságába vigyen bele szerénységet, nem szeszélyt;
tartózkodónak lássa önt, de nem furcsának: vigyázzon, hogy a míg
irányítja az ő szerelmét, ne keltsen benne kétséget a maga szerelme
iránt. Szerettesse magát kegyei és tiszteltesse visszautasításai által;
hadd tisztelje nejének szűziességét a nélkül, hogy panaszkodnia kellene
hidegsége miatt.»

«Így fogja, gyermekem, önnek adni bizalmát, így fogja meghallgatni
nézeteit, így fog öntől tanácsot kérni ügyeiben-bajaiban és nem fog
határozni semmit a nélkül, hogy önnel meg ne beszélje. Így térítheti
vissza az okossághoz, ha megtéved, visszavezetheti szelid rábeszéléssel,
szeretetreméltóvá teszi magát, hogy hasznossá tehesse magát,
felhasználhatja a barbárságot az erény érdekében és a szerelmet az ész
hasznára.»

«Mindazáltal ne higyje azonban, hogy ez a művészet örökké szolgálatára
lesz. Lehet az ember bármily óvatos, az élvezés megőrli a gyönyöröket,
mindenekelőtt pedig a szerelmet. De mikor a szerelem már régóta tart, az
édes megszokás kitölti a hiányait és a bizalom vonzóereje következik a
szenvedély elragadtatásaira. A gyermekek azok között, a kik az életet
adták nekik, nem kevésbbé édes köteléket alkotnak és gyakran erősebbet,
mint maga a szerelem. Ha ön már nem lesz Emil szerelmese, még mindig a
neje és barátnője lesz, gyermekeinek anyja lesz. Akkor a kezdetbeli
tortózkodás helyett honosítsa meg a legnagyobb bensőséget; ne legyen
többé különhálás, ne legyen visszautasítás, ne legyen szeszély. Legyen
annyira élete párja, hogy ne tudjon ellenni ön nélkül és a mint
eltávolodik öntől, érezze magát önmagától is távol. Ön, a kinek révén
oly jól uralkodott a házi élet varázsa atyja házában, uralkodtassa a
magáéban is. Minden férfi, a ki jól érzi magát a házában, szereti a
feleségét. Gondolja meg, hogy ha a férje boldogan él odahaza, akkor ön
boldog asszony lesz.»

«Most pedig ne legyen olyan szigorú szerelmese iránt; több
engedékenységet érdemelt, megsértődnék az ön aggodalmaskodásain, ne
gondoskodjék annyira az ő egészségéről boldogsága rovására és élvezze a
saját boldogságát. Nem kell megvárni a beteltséget és nem kell
visszautasítani a vágyat; nem kell visszautasítani, csak azért, hogy
visszautasítsa, hanem azért, hogy becsessé tegye, a mit megad.»

Azután összehoztam őket és Zsófia előtt azt mondtam a fiatal férjnek:
«Bizony el kell viselni az igát, melyet az ember maga vállalt fel.
Érdemeld ki, hogy könnyű legyen neked. Mindenekfelett áldozz a
grácziáknak és ne hidd, hogy a duzzogásoddal szeretetreméltóbbá válsz.»
Nem nehéz létrehozni a békét és mindenki tudhatja a feltételeit. A
békeszerződést megpecsételik egy csókkal; ezután azt mondom
növendékemnek: «Kedves Emilem, a férfinek egész életében szüksége van
tanácsra és vezetőre. Megtettem a tőlem telhetőt a mai napig, hogy
betöltsem ezt a kötelességet irántad; most bevégződik az én hosszas
feladatom és megkezdődik másvalakié. A mai napon lemondok arról a
szerepről, melyet rám bíztál és ettől fogva im, itt a te vezetőd.»

Az első mámor lassankint elcsitul és békében engedi őket, hadd élvezzék
új helyzetük varázsát. Boldog szerelmesek, méltó hitvestársak! Hogy
méltón dicsőíthessem erényeiket, hogy leírjam boldogságukat, el kellene
mondanom életük történetét. A művemet szemlélvén bennük, hányszor érzem,
hogy elfog az elragadtatás, a mely megdobogtatja szivemet! Hányszor
fűzöm kezeiket az enyimbe, áldva a gondviselést és forró sóhajokban
törve ki! Hány csókot adok a két kézre, a mely egymást szorongatja!
Mennyi örömkönynyel öntözöm őket! Ők is elfogódnak, osztozom
elragadtatásomban. Tiszteletreméltó szüleik még egyszer élvezik
ifjúságukat gyermekeikében; úgyszólva újra kezdenek élni bennük, sőt mi
több, most először ismerik meg az élet értékét: megátkozzák egykori
gazdagságukat, a mely megakadályozta, hogy annak idején ők is ily
gyönyörteljes sorsban részesüljenek. Ha van boldogság a földön, akkor
abban a zugban kell keresni, a hol mi élünk.

Néhány hónap mulva Emil egy reggel bejön szobámba és megölelve engem,
ezt mondja: «Mesterem, kívánj szerencsét gyermekemnek;» azt reméli, hogy
nemsokára abban a dicsőségben részesül, hogy apa lesz. «Oh, mily gondok
fognak várni buzgalmunkra és mekkora szükségünk lesz rád! Ne adja Isten,
hogy veled neveltessem a fiamat, miután fölnevelted az apát! Ne adja
isten, hogy ily szent és édes kötelességet más teljesítsen, mint én, még
ha ép oly jól választanám meg az illetőt, a hogy számomra
megválasztották. De maradj a fiatal mesterek mestere. Adj nekünk
tanácsot, nevelj minket; tanulékonyak leszünk: a míg élek, szükségem
lesz rád. Nagyobb szükségem van rád, mint valaha, most, hogy férfiúi
kötelességeim kezdődnek. Te beteljesítetted a magadét: vezess engem,
hogy utánozzalak és pihenj meg: ideje már.»




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A legelső nevelés a legfontosabb és ez az első nevelés
tagadhatatlanul a nők dolga; ha a természet alkotója azt akarta volna,
hogy a férfiakra tartozzék, tejet adott volna nekik, hogy táplálhassák a
gyermekeiket. Szóljatok mindig kiváltképpen a nőkhöz a nevelésről szóló
elmélkedéseitekben, mert azonkívül, hogy jobban tudnak vigyázni a
gyermekre a férfiaknál és mindig több befolyásuk is van rá, a siker is
sokkal jobban érdekli őket, miután az özvegyek nagyobb része csaknem ki
van szolgáltatva gyermekeinek, a kik aztán élénken éreztetik velük jóban
vagy roszban azt a módot, a hogy neveltettek. A törvények, a melyek
mindig annyira el vannak foglalva a javakkal, és oly keveset az
egyénekkel, mivel czéljuk a béke, nem pedig az erény, nem adnak elegendő
hatáskört az anyáknak. Mindazáltal helyzetük biztosabb, mint az apáké;
kötelességeik terhesebbek; gondoskodásuk fontosabb a család rendjére;
általában több ragaszkodás van bennük a gyermekek iránt. Vannak esetek,
a mikor a fiúnak, a ki tiszteletlenül viselkedik az apjával szemben, van
mentsége; de ha egy gyermek bármi okból is annyira elfajzott, hogy
tiszteletlen az anyja iránt, az iránt, a ki szive alatt viselte, a ki
tejével táplálta, a ki éveken át megfeledkezett magamagáról s csak ő
vele foglalkozott, sietni kellene megfojtani a nyomorultat, mint egy
szörnyeteget, a mely méltatlan a napvilágra. Az anyák, úgy mondják,
elkényeztetik a gyermekeket. Ezt tagadhatatlanul nem jól teszik, de
kisebb talán a hibájuk, mint nektek, a kik elaljasítjátok őket. Az anya
azt akarja, hogy gyermeke boldog legyen és pedig azonnal. Ebben igaza is
van s ha téved az eszközök dolgában, fel kell világosítani. Az apák
becsvágya, kapzsisága, zsarnoksága, hamis előrelátása, hanyagsága, durva
érzéketlensége százszor gyászosabb a gyermekekre nézve, mint az anyáknak
gyöngédsége. Egyébiránt meg kell magyaráznom azt az értelmet, melyet én
az anya névnek adok; azt fogom alább megtenni.]

[Footnote 2: Külsőleg hasonlítva hozzájuk, de megfosztva a beszédtől,
nem különben a kifejezni való gondolatoktól, nem tudná tudomásukra
hozni, hogy szüksége van segítségükre és semmi se volna rajta, a mi ezt
a szükséget nyilvánvalóvá tenné.]

[Footnote 3: A köztársaságok háborúi vérengzőbbek, mint a monarchiákéi.
De ha a királyok háborúja mérsékeltebb, a békéjük borzasztó: jobb
ellenségüknek lenni, mint alattvalójuknak.]

[Footnote 4: Plutarchos: A Lakedemoniak híres mondásai 60. §.]

[Footnote 5: Ugyanott, 5. §.]

[Footnote 6: Több iskolában és különösen a párisi egyetemen vannak
tanárok, a kiket nagyon hivatottaknak tartok arra, hogy jól neveljék az
ifjuságot, ha nem volnának kénytelenek követni a bevett szokást.
Egyiküket ezennel felszólítom, hogy hozza nyilvánosságra azt a
reform-tervet, melyet kidolgozott. Végre talán megpróbálnának segíteni a
bajon, látva, hogy van orvossága.]

[Footnote 7: Qui se totam ad vitam instruxit, non desiderat particulatim
admoneri, doctus in totum, non quomodo cum uxore aut cum filiis vivet,
sed quomodo bene viveret. Seneca. Ep. 94.]

[Footnote 8: Cic. Tusc. V. Cap. 9.]

[Footnote 9: Non. Marcell.]

[Footnote 10: Longa est vita, si plena est. Impletur autem cum animus
sibi bonum suum reddidit et ad se potestatem sui transtulit. Quid illum
octoginta anni juvant per inertiam exacti? Non vixit ille, sed in vita
moratus est… Actu illam metiamur, non tempore. Seneca. Ep.]

[Footnote 11: Buffon Hist. Nat. IV. kötet 190. lap.]

[Footnote 12: Lásd a 38. lap 3-ik jegyzetét.]

[Footnote 13: Az asszonyok és az orvosok összejátszása mindig Páris
legmulatságosabb különlegességének tünt fel előttem. Az asszonyok révén
vergődnek az orvosok hírnévre és az orvosok útján teljesítik az
asszonyok akaratukat. Ebből látható, micsoda ügyesség kell hozzá, hogy
egy párisi orvos híressé legyen.]

[Footnote 14: Mikor Plutarchosban olvassuk, hogy Cato, a censor, a ki
annyi dicsőséggel kormányozta Rómát, maga nevelte fel fiát bölcsőjétől
fogva és akkora gonddal, hogy mindent otthagyott, csakhogy jelen
lehessen, mikor a dajka – t. i. a gyermek anyja – kipólyázta és
megmosta; mikor Suetoniusban olvassuk, hogy Augustus, ura a világnak,
melyet meghódított és melyen maga uralkodott, maga tanította unokáját
írni, úszni és a tudományok elemeire és hogy mindig maga körül tartotta
őt; lehetetlen visszatartani nevetésünket ama kor apró emberkéinek
láttára, a kik ilyen hitványságokkal töltötték az időt; persze nem volt
elég eszük, hogy törődni tudjanak a mi korunk nagy embereinek nagy
műveivel.]

[Footnote 15: V. ö. a «Vallomások» XII. könyv. I. kötet.]

[Footnote 16: Ime egy példa az angol ujságokból, a melyet szükségesnek
tartok fölhozni, annyi tárgyamra vonatkozó tanulságot nyújt.

Egy bizonyos Oneil Patrik, a ki 1647-ben született, 1760-ban házasodott
hetedszer. A dragonyosoknál szolgált II. Károly uralkodásának
tizenhetedik évében, majd különböző csapatokban egész 1740-ig, a mikor
megkapta az obsitot. Végig csinálta Vilmos király és Marlborough herczeg
minden háborúját. Ez az ember sohasem ivott egyebet, mint közönséges
sört, mindig növényi ételekkel táplálkozott és húst csak némely
lakomákon evett, melyeket családjának rendezett. Mindig az volt a
szokása, hogy együtt feküdt és kelt fel a nappal, hacsak kötelessége nem
akadályozta meg benne. Jelenleg százharminczadik évét éli, jól hall, jól
érzi magát, bot nélkül jár. Magas életkora mellett sem marad egy
pillanatra se tétlen; minden vasárnap elmegy a templomba gyermekei,
unokái és dédunokái kiséretében.]

[Footnote 17: A nők kenyeret, zöldséget, tejes ételeket esznek, ugyanúgy
a nőstény kutyák és macskák, a nőstény farkas még legel is. Ez adja a
növényi nedveket tejükbe. Meg kellene vizsgálni azokat az állatfajokat,
melyek egyáltalán csakis hússal tudnak táplálkozni, ha ugyan vannak
ilyenek, a miben kételkedem.]

[Footnote 18: Azok a nedvek, melyek minket táplálnak, folyékonyak ugyan,
de szilárd táplálékokból kell kisajtolva lenniök. A munkás ember, a ki
csakis levessel élne, hamarosan elpusztulna. Sokkal jobban föntartaná
magát tejjel, mert az megalszik.]

[Footnote 19: A kik részletesebben akarják tárgyalni a pythagorasi
életmód előnyeit és rossz oldalait, forduljanak doktor Cocchi és
ellenfele, Bianchi értekezéséhez ebben a fontos tárgyban.]

[Footnote 20: A városi gyermeket megfullasztják azzal, hogy örökösen
elzárva és ruhákba göngyölve tartják. A kik nevelik őket, azoknak is meg
kell még előbb tanulni, hogy a hideg levegő, a helyett, hogy bajt okozna
nekik, megerősíti, a meleg levegő pedig elgyöngíti őket, lázt olt
beléjük és megöli őket.]

[Footnote 21: Bölcsőt mondok, hogy szokásos szót használjak, jobb híján;
mert máskülönben meg vagyok győződve, hogy sohasem szükséges ringatni a
gyermekeket és hogy ez a szokás gyakran veszedelmes nekik.]

[Footnote 22: «A régi peruiak a gyermekek karját szabadon hagyták egy
nagyon bő pólyában; mikor pedig kivették ebből, szabadjára hagyták egy
földbe ásott és vászonnal kipárnázott gödörben, a mely testük közepéig
ért. Ily módon a karjuk szabadon maradt és kedvükre mozgathatták a
fejüket és hajlonghattak a testükkel, a nélkül, hogy leestek volna és
kárt tettek volna magukban. A mint már járni tudtak egy lépést, kissé
távolról nyujtották nekik az emlőt, mint valami csalétket, hogy
kényszerítsék járni. A kis négerek néha fáradságosabb helyzetben vannak,
ha szopni akarnak; átölelik anyjuk egyik csipőjét térdükkel és lábukkal
s oly erősen megszorítják, hogy fenn tudják magukat tartani anyjuk
karjának segítsége nélkül. Az emlőkbe belekapaszkodnak kezükkel és
folyton szívják a nélkül, hogy megmozdulnának vagy elesnének, akármilyen
mozdulatot tesz is az anyjuk, a ki ezalatt végzi a rendes dolgát. Ezek a
gyermekek már két hónapos koruktól fogva kezdenek járni vagy legalább is
négykézláb mászkálni. Ez a gyakorlat adja meg későbbi könnyedségüket,
hogy négykézláb majd ép oly gyorsan tudnak futni, mintha két lábon
futnának.» (Buffon Hist. nat. IV. kötet.)

Ezekhez a példákhoz Buffon hozzátehette volna az angol példát, a hol a
bepólyázás esztelen és barbár szokása napról-napra tünőben van. Lásd még
La Loubère _Voyage de Siam;_ Le sieur Beau _Voyage du Canada_ stb. Húsz
lapnyi idézetet tudnék felhozni, ha ezt tényekkel akarnám megerősíteni.]

[Footnote 23: A szaglás fejlődik ki az összes érzékek közül legkésőbb a
gyermekben: két vagy három éves korukig úgylátszik nem érzik sem a jó,
sem a rossz szagot; ebben a tekintetben az a közömbösség vagy jobban
mondva érzéketlenség van bennük, melyet több állatban észlelünk.]

[Footnote 24: Ez alól is van kivétel és azok a gyermekek, a kik eleinte
a legkevésbbé tudják magukat megértetni, lesznek a leglármásabbak, ha
megkezdik a hangjukat fölemelni. De ha mindezeket az aprólékosságokat
feszegetném, sohasem jutnék a végére; minden értelmes olvasó láthatja,
hogy a túlzáson és a hiányon, melyek ugyanabból a hibából keletkeznek,
egyformán segít a módszerem. Ezt a két tételt elválaszthatatlannak
tekintem: _Mindig eleget és sohasem sokat._ Ha az egyiket helyesen
alkalmazzuk, a másik szükségkép következik belőle.]

[Footnote 25: Nincs nevetségesebb és ingadozóbb, mint azoknak az
embereknek a járása, a kiket kicsiny korukban sokat vezettek
járó-szalagon; ez is azoknak a megfigyeléseknek egyike, a melyek
triviálisak, mert igazak és nemcsak egy tekintetben igazak.]

[Footnote 26: Noct. attic. IX. könyv. 8. fejezet.]

[Footnote 27: Meg fognak érteni, hogy itt csak azokról az emberekről
beszélek, a kik tudnak gondolkozni és nem minden emberről.]

[Footnote 28: Ez a kis fiú, mondta Themistocles barátainak, a kit itt
láttok, Görögország ura, mert ő kormányozza anyját, anyja pedig engem
kormányoz, én kormányozom Athént s az athéniek kormányozzák a görögöket.
Oh, mily kicsiny vezetőket találhatnánk gyakran nagy birodalmak fölött,
ha fokonkint lemennénk a fejedelemtől egész az első emberig, a ki az
első titkos lökést adja!]

[Footnote 29: _A politikai jog alapelvei_ czímű művemben ki van mutatva,
hogy semmiféle külön akarat nem felel meg a társadalmi szervezet
rendjének.]

[Footnote 30: Érezni kell, hogy valamint a szenvedés is gyakran
kényszerűség, az élvezet olykor szükséglet. Csak egy olyan kivánsága van
a gyermeknek, melynek sohasem szabad engedni: hogy engedelmeskedjenek
neki. Ebből az következik, hogy mindenben, a mit kér, elsősorban az okra
kell figyelni, a miért kéri. Adjatok meg neki, a mennyire lehet,
mindent, a mi igazi élvezetet szerezhet, tagadjatok meg mindent, a mit
csak szeszélyből kér vagy csak azért, hogy okvetetlenkedjék.]

[Footnote 31: Biztosak lehetünk benne, hogy a gyermek szeszélynek tekint
minden olyan akaratot, a mely ellenkezik az övével és a melynek nem érti
az okát; a gyermek pedig nem érti meg az okát semminek, a mi bele
ütközik képzelődésébe.]

[Footnote 32: Nem szabad sohasem türni, hogy a gyermek felnőtt embereket
olybá vegyen, mintha alatta állók, vagy csak vele egyformák volnának is.
Ha komolyan meg merne ütni valakit, akár a szolgája, akár ha maga a
hóhér, ez adja vissza neki kamatostól az ütést, úgy, hogy elmenjen a
kedve ismétlésétől. Láttam oktalan nevelőnőket, a kik szították a
gyermek makacsságát, felingerelték, hogy üssön, azzal, hogy engedték
magukat ütni és nevettek gyönge ütésein, a nélkül, hogy gondoltak volna
rá, hogy a kis dühös szándéka szerint minden ütés halálos volt, és hogy
a ki fiatal korában verni akar, felnövekedve ölni fog akarni.]

[Footnote 33: Ezért akarja a legtöbb gyermek visszakapni, a mit odaadott
valakinek és sír, ha nem adják neki vissza. Ez nem esik meg vele többé,
ha jól megértette, mit tesz az adomány, csakhogy akkor óvatosabb az
adásban.]

[Footnote 34: Egyébiránt, ha az igéret megtartásának ezt a kötelességét
nem edzené bele a gyermek lelkébe hasznosságának súlya, a fejledezni
kezdő belső érzés szabná meg neki mint egy lelkiismereti törvényt, mint
egy veleszületett elvet, melynek nincs szüksége kifejlődéséhez egyébre,
mint az ismeretekre, melyekhez alkalmazkodjék. Ezt az első vonást nem
emberi kezek vésték szivünkbe, hanem a minden igazság alkotója. Vegyétek
el a szerződés alaptörvényét és a kötelezettséget, melyet maga után von
és minden illuzórius és hiábavaló az emberi társadalomban. A ki csak a
maga hasznáért tartja meg igéretét, nincs jobban kötve általa, mintha
semmit sem igért volna, vagy legalább is úgy használná fel megszegésének
lehetőségét, a hogy a játékosok felhasználják az előnyüket, a kik csak
azért késnek élni vele, mert meg akarják várni, a mikor több haszonnal
élhetnek vele. Ez az elv a legnagyobb fontosságú és megérdemli a
kimélyítést, mert ebben kezd az ember ellentétbe jutni önmagával.]

[Footnote 35: Mint pl. mikor a bünös, a kit valami rossz cselekedettel
vádolnak, azzal védekezik, hogy becsületes ember. Ekkor ténybelileg is,
érzületbelileg is hazudik.]

[Footnote 36: Semmi sem oktalanabb, mint az ilyen kérdés, különösen, ha
a gyermek bűnös; ha akkor azt hiszi, tudjátok, mit tett, látja, hogy
tőrt akartok neki vetni és ez a véleménye okvetlenül elidegeníti
tőletek. Ha ezt nem hiszi, azt fogja mondani magában: Miért leplezném le
a hibámat? Itt az első kísértés a hazugságra, mint vigyázatlan kérdéstek
eredménye.]

[Footnote 37: Meg kell érteni, hogy én nem akkor felelek a kérdéseire, a
mikor ő neki tetszik, mert külömben ez annyi volna, mintha alávetne
engem a saját akaratának, és a legveszedelmesebb függésbe juttatna, a
melybe a mester növendékével kerülhet.]

[Footnote 38: Az a szabály, hogy nem szabad másnak ártani, magával hozza
azt a másikat, hogy lehetőleg kevés érintkezésben kell lenni az emberi
társadalommal, mert a társadalmi állapotban abból, a mi az egyiknek jó,
szükségképen következik a másikra a rossz. Ez a kapcsolat a dolog
lényegében rejlik és semmi sem képes megváltoztatni. Ezen tétel alapján
kell keresni, hogy melyik a jobb: a társadalmi ember-e, vagy a magányos.
Egy hírneves író azt mondja, hogy csak a gonosz ember van egyedül, én
pedig azt mondom, hogy csak a jó ember van egyedül. Ha ez az állitás
igénytelenebb is, de igazabb és észszerűbb mint az előbbi. Ha a gonosz
ember egyedül volna, mi rosszat tudna tenni. A társadalomban szereli föl
fegyvereit, hogy másoknak árthasson. Ha ezt az érvemet vissza akarják
forditani a jó emberre, azzal a fejezettel válaszolok, a melyhez ez a
jegyzet tartozik.]

[Footnote 39: De Condillac abbé.]

[Footnote 40: Nihil liberos suos docebant, quod discendum esset
jacentibus. Epist. 88.]

[Footnote 41: Százszor gondolkoztam rajta, irás közben, hogy lehetetlen
egy hosszú műben mindig ugyanazt az értelmet adni ugyanazoknak a
szavaknak. Nincs oly gazdag nyelv, a mely annyi elnevezést, fordulatot
és szólamot tudna nyujtani, mint a mennyi módosulása lehet eszméinknek.
– Az a módszer, a mely minden elnevezést definiál és mindig a
definicziót teszi a definiált dolog helyébe, szép lehet, de
kivihetetlen, mert hogy lehetne vele a folytonos körbenforgást
kikerülni? A definicziók jók lehetnének, ha nem kellene őket szavakkal
kifejezni. Mindazáltal meg vagyok győződve, hogy az ember lehet világos,
még a mi nyelvünk szegénységének daczára is, ha nem adja is mindig
ugyanazoknak a szavaknak ugyanazt az értelmet. Ha úgy tesz, hogy
valahányszor használ valamely szót, az értelmet, melyet ad neki, eléggé
meghatározza azok által az eszmék által, melyek kapcsolatban vannak vele
és minden mondat, a melyben ez a szó előfordul, úgyszólván definiczióul
szolgál. Hol azt mondom, hogy a gyermekek képtelenek az észszerű
gondolkozásra, hol pedig, meglehetős finom gondolkozást tulajdonítok
nekik. Nem hinném, hogy ezzel ellentmondásba jutok saját eszméimmel, bár
azt nem tagadhatom, hogy gyakran ellentmondok magamnak kifejezéseimmel.]

[Footnote 42: Quintus Curtius, III. könyv, 6. fejezet. Ugyanezt az
esetet elmondja Montaigne is. Nagy Sándor, miután Parmenion egy levele
tudtára adta, hogy kedves orvosát, Philippust Darius pénzzel
megvesztegette, hogy mérgezze őt meg, odaadta a levelet Philippusnak,
hogy olvassa el s egyúttal lenyelte a gyógyszert, melyet az neki adott.]

[Footnote 43: Ez a fejedelem, mondja Montaigne erről a tárgyról,
souverain patronusa a vakmerő tetteknek, de nem tudom, van-e eset
életében, melyben több az elszántság, mint ebben, s van-e oly sok
tekintetből való kitünő szépség.]

[Footnote 44: A legtöbb tudós a gyermekek módja szerint tudós, nagy
tanultságuk nem annyira eszméik sokaságából, mint képeik sokaságából
ered. A dátumok, a tulajdonnevek, a helyek, minden az eszméktől
elszigetelt, vagy eszméktől mentes tárgyak, kizárólag a jelek emlékezete
által rögződnek meg és ritkán emlékezünk vissza ezen dolgok
valamelyikére úgy, hogy egyúttal ne látnók a könyv lapjának jobb, vagy
baloldalát, a hol olvastuk, vagy az ábrát, a mely alatt először láttuk.
Körülbelül ilyen volt az utóbbi évszázadok divatja szerinti tudomány. A
mi korunké másféle: nem tanulmányoznak, nem figyelnek meg többé;
álmodnak és komoly képpel filozófia gyanánt adják be nekünk némely rossz
éjszaka álmait. – Azt vethetik ellenem, hogy magam is álmodom; meglehet,
de a mit a többiek óvakodnak megtenni, én álmokul adom álmaimat, hadd
keresse az olvasó, van-e valami hasznuk az éber emberekre?]

[Footnote 45: Quintilianus I. könyv, 1. fejezet.]

[Footnote 46: Hasonló esetben koczkázat nélkül lehet kivánni a
gyermektől az igazságot, mert akkor tudja, hogy úgysem tudná elleplezni
s erről azonnal volna alkalma meggyőződni, ha hazugságot merne mondani.]

[Footnote 47: Levél D’Alemberthez a színjátékról.]

[Footnote 48: Mintha a parasztgyerekek nagyon keresgélnék a száraz
helyet, a hova leüljenek vagy leheveredjenek. Pedig sohasem hallottuk,
hogy a föld nedvessége csak egynek is megártott volna közülük! Ha az
ember az orvosokra hallgat, azt kellene hinnie, hogy a vademberek mind
bénák a reumatizmustól.]

[Footnote 49: Ez a rémület nagyon nyilvánvalóvá válik a nagy
napfogyatkozásokkor.]

[Footnote 50: Ime még egy másik ok, a melyet jól megmagyaráz egy
filozófus, a kinek gyakran idézem a művét és a kinek nagyszabású
szempontjai még gyakrabban szolgálnak okulásomra.

«A mikor különleges körülmények folytán nem lehet pontos fogalmunk a
távolságokról és a tárgyakat csak a látószög nagysága vagy inkább csak a
kép szerint itélhetjük meg, melyet szemünkben keltenek, akkor
szükségképen tévedésbe esünk ezeknek a tárgyaknak nagyságát illetőleg.
Mindenki tapasztalta, hogy útközben éjszaka egy közelünkben levő bokrot
tőlünk távoleső fának nézünk vagy fordítva, a messze levő fáról azt
hisszük, hogy közelünkben levő bokor; hasonlóképen ha nem ismerjük a
tárgyakat formájukról és nem alkothatunk magunknak ennek segítségével
fogalmat a távolságról, szintén szükségképen tévedünk: egy légy, a mely
szemünktől néhány hüvelyknyire sebesen elröpül, ilyenkor úgy tűnik föl,
mint egy madár, a mely nagyon távol van tőlünk; egy ló, a mely
mozdulatlanul áll egy mező közepén, olyasforma tartásban mint egy birka,
nagy birkának fog tűnni előttünk, míg végre föl nem ismerjük, hogy ló;
de attól fogva, hogy fölismertük, azonnal akkorának fog föltünni, mint
egy ló és rögtön helyesbítjük előbbi itéletünket.

«Mindenkor, a mikor az ember éjszaka ismeretlen helyen van, a hol nem
tudja megállapítani a távolságot és a hol a sötétség miatt nem tudja
fölismerni a tárgyak alakját, minden pillanatban ki van téve a tévedés
eshetőségének, a szemébe tünő tárgyak megitélését illetőleg. Innen
származik az a rettegés és a belső félelemnek az a neme, a melyet az
éjszaka sötétsége kelt csaknem minden emberben; ezen alapul azoknak a
kisérteteknek és rémületes gigászi alakoknak a megjelenése, a melyeket
annyi ember látni vél. Rendszerint azt szokták nekik felelni, hogy ezek
az alakok képzeletük szüleményei, pedig valósággal a szemükben lehettek
és nagyon lehetséges, hogy csakugyan látták is, a miről beszélnek, mert
szükségképpen meg kell, hogy történjék minden esetben, a mikor egy
tárgyat csak a szerint a szög szerint itélünk meg, a melyet szemünkben
formál, hogy ez az ismeretlen tárgy annál inkább megnövekszik és annál
terjedelmesebbé válik, mennél közelebb jutunk hozzá; és hogyha kezdetben
a nézőnek, aki nem tudja fölismerni, a mit lát és nem tudja megitélni,
milyen távolságban látja, nehány lábnyi magasságban tünt föl, holott
husz vagy harmincz lépésnyire volt, több ölnyi magasságban kell
feltűnnie, a mikor csak nehány lábnyi távolságra jut; ez valósággal
álmélkodásba és rémületbe ejtheti az embert, míg végre megérintheti vagy
fölismerheti a tárgyat; mert ugyanabban a pillanatban, a mikor
megismeri, hogy micsoda az a tárgy, a mely óriásinak tűnt föl, ez
egyszerre összezsugorodik és csak valóságos nagyságát ölti föl; de ha
elszalad vagy nem mer hozzá közel menni az ember, bizonyos, hogy csak
olyan fogalma lesz erről a tárgyról, a milyen a kép, melyet a szemben
keltett, így tehát az ember valósággal látott egy nagysága és formája
által rémületes gigászi alakot. A kisértetekben való hit tehát a
természeten alapszik és tüneményei nem származnak csupán a
képzelődésből, mint a filozófusok hiszik. (Histoire naturelle. VI.
kötet, 22. lap.)

Igyekeztem a szövegben kimutatni, hogy ez a babona részben mégis a
képzelődéstől függ és a mi az ebben a passzusban megmagyarázott okot
illeti, ebből látható, hogy az éjszakában való járás megszokása meg kell
hogy tanítson azoknak a tüneményeknek a megitélésére, melyeket a formák
hasonlósága és a távolságok különbözősége tüntet a szemünkbe a sötétben;
mert mikor a levegő még eléggé meg van világítva, hogy észrevehessük a
tárgyak körvonalait, a nagyobb távolságban több levegő lévén köztünk meg
a tárgy között, ezeket a körvonalakat annál kevésbbé határozottaknak
kell látnunk, mennél távolabb esik tőlünk a tárgy; ez a szokás hatalma
révén elég arra, hogy megóvjon attól a tévedéstől, melyet itt Buffon
magyaráz. Bármelyik magyarázatnak adunk is előnyt, az én módszerem
mindig hatásos és a tapasztalat is tökéletesen ezt erősíti meg.]

[Footnote 51: Hogy gyakoroljuk a gyermekeket a figyelmességben, mindig
csak olyan dolgokat mondjunk nekik, a melyeknek helyes megértésében
valami érezhető és jelenvaló érdekük van; mindenekfölött ne szaporítsuk
a szót, soha se mondjunk egy fölösleges szót sem. De beszélgetésünkben
homályos vagy kétértelmű se legyen semmi.]

[Footnote 52: Híres párisi tánczmester, aki jól ismerve a maga népét,
ravaszságból az extravagánst játszotta és olyan fontosságot
tulajdonított müvészetének, a melyet úgy tettek mintha nevetségesnek
találták volna, a melyért azonban alapjában véve a legnagyobb
tisztelettel illették őt. Egy másik nem kevésbbé frivol művészetben még
ma is látjuk a komédiának egy művészét, a ki épp úgy fontoskodik és
játsza a bolondot és éppen olyan jól is jár vele; ez a módszer
Francziaországban mindig beválik, az igazi tehetség, a mely egyszerűbb
és nem olyan vásári, itt nem boldogul. A szerénység itt az ostobák
erénye.]

[Footnote 53: A mint azonnal meg fogjuk látni, mezei sétáról van szó; a
városban levő sétaterek veszedelmesek mindkét nembeli gyermekekre. Itt
kezdenek hiúkká lenni és itt kezdik fitogtatni magukat: a Luxemburgban,
a Tuileriákban, különösen pedig a Palais-Royalban veszi magára Páris
ifjusága azt a szemtelen és nyegle modort, a mely annyira nevetségessé
teszi, gúny és utálat tárgyává egész Európában.]

[Footnote 54: Lásd Pausanias Árkádiáját, továbbá az alább közölt
részletet Plutarchosból.]

[Footnote 55: A majorkaiak már évszázadok óta fölhagytak ezzel a
szokással; abból az időből való, a mikor a parittyásaik híresek voltak.]

[Footnote 56: Tudom, hogy az angolok nagyra vannak, nemzetük
emberségességével és jólelkűségével, hogy _good natured people_-nek
tartják magukat, de kürtölhetik ezt, a hogy birják, senki sem fogja
utánuk mondani.]

[Footnote 57: A baniánok, a kik még szigorúbban tartózkodnak mindennemű
hústól – csaknem épp oly szelidek, mint ezek, de mivel az erkölcsük
kevésbbé tiszta és az istentiszteletük kevésbbé észszerű, nem olyan
becsületes emberek. (A baniánok a brahman valláshoz tartoznak, a gaurok
Zarathusztra vallását követik.)]

[Footnote 58: E könyv egyik angol fordítója itt megrója tévedésemet és
mind a ketten helyreigazítják. A mészárosokat és a sebészeket
tanuságtételre bocsátják, de az előbbiek nem fogadtatnak el esküdtekül,
vagy pairekül a büntető biróságoknál, a sebészek azonban igen.]

[Footnote 59: I. könyv. 94. fejezet.]

[Footnote 60: A régi történetírók tele vannak olyan szempontokkal, a
melyeknek hasznát lehetne venni, még ha a tények, melyeken alapulnak,
nem felelnek is meg a valóságnak. De mi nem tudunk igazában hasznot
húzni a történelemből; a tudósok kritikája fölemészt mindent, mintha az
fontos dolog volna, hogy igaz-e valamely tény, föltéve, hogy valami
hasznos tanulságot lehet levonni belőle. Az okos embernek úgy kell
tekinteni a történetet, mint a tanulságos mesék szövedékét, a melyeknek
morálja nagyon illik az emberi szívhez.]

[Footnote 61: A szokás varázsa az ember természetes restségéből
származik és ez a restség fokozódik, ha engedünk neki: könnyebben
tesszük azt, a mit már egyszer tettünk, ki lévén taposva az út, könnyebb
rajta járni. Azt is meg lehet jegyezni, hogy a szokás hatalma igen nagy
az aggastyánokon és a hanyag embereken; az ifjúságon és az élénk
embereken igen kicsiny. Ez az uralom csak gyönge lelkeknek való és
napról-napra jobban elgyöngíti őket, az egyedüli hasznos szokás a
gyermekekre nézve az, ha fáradság nélkül alávetik magukat az észnek.
Minden más megszokás bűn.]

[Footnote 62: Gisors gróf, Belle-Isle maréchal egyetlen fia.]

[Footnote 63: Gyakran megjegyeztem, hogy azokban a tudós tanításokban,
melyekben a gyermekeket részesítik, nem annyira azzal törődnek, hogy a
gyermekek hallgassák, mint inkább, hogy a jelenlevő felnőttek. A mit itt
mondok, abban nagyon biztos vagyok, mert ezt a megfigyelést önmagamon
tettem.]

[Footnote 64: Minden magyarázatnál, melyet a gyermeknek adni akarunk,
kell valami kis készülődés arra, hogy figyelmessé tegyük.]

[Footnote 65: A borok, a melyeket kicsinyben árulnak a párisi
borkereskedőknél, ha nincsenek is mind ólomczukrozva, ritkán hiányzik
belőlük az ólom, mert ezeknek a kereskedőknek a helyiségei tele vannak
ezzel a fémmel és a bor, a mely az itczébe ömlik, erre az ólomra
ráfolyva és rajta tapadva, valami részét mindég föloldja. Különös, hogy
a rendőrség megtűr ilyen nyilvánvaló és ártalmas visszaélést. Igaz
azonban, hogy a jómódu emberek nem igen isznak ezekből a borokból s így
kevéssé vannak mérgező hatásuknak kitéve.]

[Footnote 66: A növényi sav nagyon enyhe. Ha ásványi sav volna és
kevésbbé volna higítva, az egyesülés nem mehetne végbe pezsgés nélkül.]

[Footnote 67: Petronius. 100. fejezet.]

[Footnote 68: Az idő elveszti ránk nézve mértékét, mikor szenvedélyeink
akarják kedvük szerint szabályozni folyását. A bölcs ember órája a
hangulat egyenletessége és a lélek nyugalma; mindig a maga idejében van
és ismeri mindig az idejét.]

[Footnote 69: A szabad levegő kedvelése, melyet növendékemről
föltételezek, az én nevelésemnek természetes gyümölcse. Egyébként, nem
lévén benne semmi abból a nyegle és szenvelgő modorból, mely annyira
tetszik a nőknek, nem is ünneplik őt annyira, mint más gyermekeket,
következőleg ő is kevésbbé jól érzi magát köztük és kevésbbé is romlik
meg társaságukban, melynek varázsát még nem bírja érezni. Vigyáztam rá,
hogy meg ne tanítsam kezet csókolni nekik, nyegleségeket mondani nekik
vagy akár csak a férfiak részéről őket megillető figyelmet tanusítani
irántuk; sérthetetlen törvényt csináltam magamnak abból, hogy ne
követeljek tőle semmit, a minek az oka meghaladja megértési képességét.
Arra pedig nincs semmi ok, hogy egy gyermek máskép bánjon az egyik
nemmel, mint a másikkal.]

[Footnote 70: Értekezés az egyenlőtlenségről.]

[Footnote 71: Lehetetlennek tartom, hogy Európa nagy monarchiái még
sokáig fenmaradhassanak; valamennyien ragyogtak már és minden állam, a
mely ragyog, a hanyatlás útján van. Erre a véleményemre különösebb okaim
is vannak, mint ez a tétel. De itt nincs helyén, hogy ezeket elmondjam s
különben is mindenki nagyon is jól látja őket.]

[Footnote 72: Hiszen magad is az vagy, fogják nekem mondani. Elég baj az
nekem, megvallom és az én hibáim, a melyekért eléggé megfizettem, nem
szolgálhatnak okul arra, hogy másokban is meglegyenek. Nem azért irok,
hogy mentegessem hibáimat, hanem hogy megakadályozzam olvasóimat
utánzásukban.]

[Footnote 73: Saint-Pierre abbé.]

[Footnote 74: Az ó-korban nem voltak szabók, a férfiak ruháit maguk
készítették a nők.]

[Footnote 75: Juvenalis II. Satira 53.]

[Footnote 76: Guillaume Rousseau idejében közmondásszerű alak volt
Párisban; egy régi bohózatnak volt egyik alakja.]

[Footnote 77: Azóta pontosabb kisérlettel megtaláltam az ellenkezőjét. A
törés köralakuan megy és a bot vastagabbnak látszik a vízben levő
végénél, mint a másiknál; de ez nem változtat semmit az okoskodáson és a
következtetés nem kevésbbé helyes.]

[Footnote 78: «A városokban, mondja Buffon, és a jól élő embereknél a
gyermekek hozzá lévén szokva a bőséges és izletes táplálkozáshoz,
hamarabb jutnak ebbe az állapotba; falun és a szegény népnél a gyermekek
lassabban érnek, mert rosszúl és nagyon kevéssé vannak táplálva;
két-három évvel többre van szükségük.» (Histoire Naturelle IV. kötet,
238. lap, a 12-edrét kiadásban.) A megfigyelést helyesnek tartom, de a
magyarázatot nem, mert azokban az országokban, a hol a falusi nép nagyon
jól táplálkozik és sokat eszik, mint Wallisban és még Olaszország
bizonyos hegyi vidékein is, mint pl. Friaulban, a serdülés kora a két
nemnél hasonlókép későbbi, mint a városokban, a hol, csak hogy
kielégíthessék hiúságukat, az ételen rendkívül fösvénykednek és a hol a
legtöbben a közmondás szerint élnek: fenn az ernyő, nincsen kas.
Csodálja az ember ezeken a hegyvidékeken, mikor embernyi nagy fiúkat
lát, a kiknek még vékony a hangjuk és szakálltalan az álluk és nagy
lányokat, a kik máskülönben nagyon formásak, de nincs meg náluk nemüknek
periodikus jele. Ez a különbség nézetem szerint csak abból származik,
hogy erkölcseik egyszerűségében a képzelőtehetségük tovább marad nyugodt
és csendes, később forralja fel vérüket és kevésbé koraéretté teszi
temperamentumukat.]

[Footnote 79: Omnis in imbecillitate est gratia et caritas. Cicero de
natura Deorum. I. 44.]

[Footnote 80: Ez úgy tetszik, most némi változáson megy át: a társadalmi
osztályok mintha szilárdabbakká válnának, az emberek pedig
kellemetlenebbekké.]

[Footnote 81: A vonzódás ellehet viszonzás nélkül, a barátság soha. A
barátság kölcsönösség, olyan szerződés, mint a többi, de a legszentebb
valamennyi között. A _barát_ szónak nincs más megfelelője, mint ő maga.
Mindenki, a ki nem barátja a barátjának, egész bizonyosan gazember, mert
a barátságot csak úgy lehet elnyerni, ha viszonozzuk vagy színleljük.]

[Footnote 82: Multos experimur ingratos, plures facimus, quia graves
exprobratores exactoresque sumus… Ita gratiam omnem corrumpimus, non
tantum postquam dedimus beneficia, sed dum damus. Seneca, de Benef. I.
könyv. 1. fejezet.]

[Footnote 83: Maga az a szabály, hogy tegyünk úgy mással, a hogy
szeretnők, hogy velünk tegyenek, valósággal csakis a lelkiismereten és
az érzésen alapszik; mert hol van a meghatározott ok arra, hogy _én_
létemre úgy teszek, mintha más valaki volnék, különösen ha belsőleg
biztos vagyok benne, hogy sohasem kerülök ugyanabba a helyzetbe? És ki
áll nekem jót azért, hogy ha hűségesen megtartom ezt az elvet, elérem
vele, hogy ugyanúgy megtartják velem szemben is? A gonosz hasznot húz az
igaznak becsületességéből; ő neki az nagyon jó, ha az egész világ igaz,
kivéve őt magát. Akárki mit mond is, ez az állapot nem nagyon előnyös a
jóravaló emberekre nézve. De ha az odaadó lélek ereje azonosít engem
felebarátommal, hogy úgyszólván ő benne érezzem magamat, akkor azért nem
akarom, hogy szenvedjen, mert ez által szenvedek én is; önmagam iránti
szeretetből érdeklődöm iránta és a szabály alapoka magában a
természetben van, a mely a saját jóllétem utáni vágyat sugallja nekem,
bármely helyen érzem is a létezésemet. Ebből azt következtetem, hogy nem
igaz, hogy a természeti törvény szabályai csak magára az észre vannak
alapítva; szilárdabb és biztosabb az alapjuk. Az önmaga iránti
szeretetből eredő szeretet az emberek iránt az emberi igazságosság
alapelve. Minden erkölcs summáját a törvény summája által adja meg az
evangelium.]

[Footnote 84: Minden ország törvényeinek általános szelleme az, hogy
kedvezésben részesítik az erőset a gyengével szemben, azt, a kinek van
valamije, azzal szemben, a kinek nincs semmije, ez a baj elkerülhetetlen
és nincs alóla kivétel.]

[Footnote 85: Lásd Davila, Guicciardin, Strada, Solis, Macchiavelli, sőt
néha de Thon műveit is. Vertat csaknem az egyedüli, a ki tudott festeni
a nélkül, hogy jellemképeket csináljon.]

[Footnote 86: Történetíróink közül egyetlen egy (Duclos, a XI. Lajos
élete szerzője), a ki utánozta Tacitust a nagy stílben, merte utánozni
Suetoniust és néha átérzi Cominest, pedig épen ezért, a mi fokozza
könyve becsét, kritizálják nálunk.]

[Footnote 87: Mindig az előitélet erjeszti szivünkben a szenvedélyek
szertelenségét. A ki csak azt látja, a mi van és csak azt becsüli, a mit
ismer, az aligha lobban szenvedélyre. Itéleteink tévedései élesztik fel
minden vágyunk hevét.]

[Footnote 88: Azt hiszem, bízvást számíthatom az egészséget és a jó
szervezetet a nevelésével szerzett előnyök sorába, vagyis még inkább a
természet azon adományainak sorába, melyeket a nevelése őrzött meg
számára.]

[Footnote 89: Egyébiránt növendékünk keveset koczkáztatna ebben a
kelepczében, ő, a kit annyi mulatság vesz körül, a ki soha életében nem
unatkozik, a ki alig tudja, mire való a pénz. Az a két indító ok, a
melylyel a gyermekeket vezetik, az érdek és a hiúság s épen ez a kettő
szolgál az udvaronczoknak és a szélhámosoknak arra, hogy azután
hatalmukba ejtsék őket. Ha látod, hogy kapzsiságuk felingerlődik a
díjak, a jutalmak által, ha látod, hogy tív éves korukban tapsolnak
valami nyilvános föllépésnek a kollégiumban, akkor láthatod azt is, mint
fogják húsz éves korukban erszényüket ott hagyni valami játékbarlangban,
az egészségüket rosszhírű helyeken. Fogadni mernék, hogy az osztály
legtudósabb növendékéből lesz mindig a legnagyobb játékos és a
legkicsapongóbb ember. Azokkal az eszközökkel, melyeket nem használtak
vele szemben gyermekkorában, nem fog visszaélni ifjúkorában. Figyelemben
kell azonban tartani, hogy itt állandó elvem mindenben a legrosszabb
lehetőségig vinni a dolgot. Kezdettől fogva igyekszem elejét venni a
bűnnek és aztán föltételezem, hogy meggyógyíthassam.]

[Footnote 90: De ha ő vele magával szemben támasztanak czivakodást, hogy
fogja magát viselni? Erre azt felelem, hogy nem lesz soha czivakodása s
hogy sohasem fogja annyira odaadni magát, hogy legyen. De végre is,
fognak tovább faggatni, kicsoda kerülhet el egy pofont, egy sértést egy
durva embertől, egy részegtől vagy egy vakmerő kötekedőtől, a ki hogy
mulatságból megölhessen egy embert, azon kezdi, hogy megbecsteleníti? Ez
más dolog; a polgárok becsülete és élete nem lehet kiszolgállatva a
durvának, a részegnek és a vakmerő kötekedőnek és az ilyen eshetőség
ellen ép úgy nem óvhatjuk magunkat, mint az ellen, hogy egy tégla a
fejünkre ne essék. Egy pofon vagy sértés kapása és eltűrése olyan
polgári következményekkel jár, a melyek ellen semmiféle okosság nem tud
védekezni és a melytől a sértettet semmiféle biróság nem tudja
megvédeni. A törvények elégtelensége adja meg tehát ebben
függetlenségét; ő a maga hatósága, a maga birája önmaga és a sértő közt,
ő maga a természetes törvény tolmácsa és végrehajtója; ő szerez magának
igazságot és csak ő maga is szerezhet és nincs a földön oly esztelen
kormány, a mely megbüntesse, hogy hasonló esetben igazságot szerzett
magának. Nem azt mondom, hogy meg kell verekednie, mert ez esztelenség;
azt mondom, igazságszolgáltatással tartozik magának és ennek ő a
kiszolgáltatója. Annyi hiábavaló párbajellenes rendelet helyett, ha
uralkodó lennék, felelek róla, hogy tartományaimban nem volna sem pofon,
sem sértő szó és pedig nagyon egyszerű eszköz segítségével, melybe a
biróságok nem elegyednének bele. Bárhogy is, Emil hasonló esetben tudja,
hogy milyen igazságszolgáltatással tartozik magának és a példaadásnak, a
melylyel a becsületes emberek biztonságának tartozik. A legszilárdabb
ember sem tudja megakadályozni, hogy ne inzultálják, de azt igenis
megakadályozhajta, hogy bárki is sokáig dicsekedhessék azzal, hogy
inzultálhatja őt.]

[Footnote 91: Plutarchos: Értekezés a szeretetről. Így kezdődött
eredetileg Menalippus tragédiája, de az athéni nép zajongása arra
kényszerítette Euripidest, hogy ezt a kezdetet megváltoztassa.]

[Footnote 92: Az emberi szellem természetes állapotára és haladásának
lassuságára vonatkozólag lásd _Az egyenlőtlenségről_ szóló értekezésem
első részét.]

[Footnote 93: Értekezés a babonáról. 27. §.]

[Footnote 94: De la Condamine jelentései szólnak egy népről, a mely csak
háromig tudott olvasni. Pedig azoknak az embereknek, a kikből ez a nép
állott, volt kezük s gyakran láthatták újjaikat és mégse tudtak ötig
olvasni.]

[Footnote 95: Ez a nyugalom, ha úgy veszszük, csak relativ, de mivel a
mozgásban többet vagy kevesebbet észlelünk, nagyon világosan fogjuk fel
a két szélső határ egyikét, a nyugalmat és pedig oly jól fogjuk fel,
hogy hajlandók vagyunk ezt a nyugalmat abszolutnak venni, holott csak
relativ. Ha azonban az anyag nyugalomban levőnek fogható fel, akkor nem
igaz, hogy a mozgás az anyag lényegére tartozik.]

[Footnote 96: A vegyészek a phlogistikus vagyis tüzi elemet úgy
tekintik, hogy elszórt, mozdulatlan és mindaddig vesztegel azokban a
vegyes testekben, melyeknek része, a míg rajta kívül eső okok
fölszabadítják, egyesítik, mozgásba hozzák és tűzzé változtatják.]

[Footnote 97: Mindenképen megerőltettem magamat, hogy fel tudjak fogni
egy élő molekulát, de nem mentem vele semmire. Az érzékszervek nélkül
érző anyag gondolata rám nézve érthetetlennek és ellentmondónak tünik
fel. Hogy ezt az eszmét elfogadjam vagy visszavessem, azon kellene
kezdeni, hogy megértem; csakhogy megvallom, nem vagyok ebben a
szerencsés helyzetben.]

[Footnote 98: Elhihetnők-e, ha nem volna rá bizonyítékunk, hogy az
emberi nagyzolás eljuthatott eddig a pontig? Amatus Lusitanus
erősködött, hogy látott egy hüvelyknyi hosszúságú kis embert pohárba
bezárva, a kit Julius Camillus, második Prometheusként, az alchimiai
tudomány útján csinált. Paracelsus _De natura rerum_ czímű könyvében
tanítgat ezeknek az emberkéknek a készítése módjára és bizonyítja, hogy
a pygmæusok, faunok, szatirok és nimfák chemiai uton jöttek létre.
Valóban, nem igen tudom, mi egyéb tenni való marad e tények
lehetőségének megállapítására, mint hogy azt állítsuk, hogy az organikus
anyag ellenáll a tűz hevének és molekulái életben tudnak maradni egy
olvasztókemenczében is.]

[Footnote 99: Nekem úgy látszik, hogy a modern filozófia épen nem azt
mondja, hogy a sziklák gondolkoznak, hanem ellenkezőleg, felfedezte,
hogy az emberek nem gondolkoznak. Csak érző lényeket ismer el a
természetben és az egész különbség, a melyet az ember és a kő között
talál, az, hogy az ember olyan érző lény, a melynek vannak érzéki
észrevételei, a kő pedig olyan érző lény, a melynek nincsenek. De ha
igaz, hogy minden anyag érez, hol képzeljem el az érző egységet vagy az
egyéni észt? Vajjon az anyag minden molekulájában-e vagy az összetett
testekben? Egyaránt föltételezzem ezt az egységet a cseppfolyós
testekben és a szilárdakban, a vegyületekben és az elemekben? Azt
mondják, csak egyének vannak a természetben. De melyek ezek az egyének?
Egyén-e az a kő, vagy egyének összetétele? Egyetlen érző lény-e, vagy
annyi érző lény van-e benne, mint homokszem? Ha minden elemi atóm érző
lény, hogy fogjam fel azt a benső közlekedést, mely által az egyik a
másikban érez, úgy hogy két _én_-jük egygyé keveredik össze? A vonzás
lehet természeti törvény, melynek rejtelme előttünk ismeretlen, de azt
legalább felfogjuk, hogy a vonzás, a mely a tömegek szerint hat, nem
összeférhetetlen a kiterjedéssel és az oszthatósággal. Fel tudjátok
ugyanezt fogni az érzésről? Az érzékeny részek kiterjedtek, de az érző
lény oszthatatlan és egy, nem osztható; vagy egész, vagy semmi; az érző
lény tehát nem test. Nem tudom, hogy értik materialistáink, de nekem úgy
tünik fel, hogy ugyanazok a nehézségek, melyeknél fogva elvetették a
gondolatot, rávihették volna őket az érzés elvetésére is és én nem
látom, hogy ha megtették az egyik lépést, mért nem teszik meg a másikat
is. Mivel kerülne ez nekik többe? És mikor biztosak benne, hogy nem
gondolkoznak, hogy merik állítani, hogy éreznek?]

[Footnote 100: A régiek, mikor _supremus maximus_-nak mondták a legfőbb
istent, nagyon igazat mondtak; de mikor _maximus optimus_-nak mondták,
szabatosabban szóltak; miután jósága hatalmából következik, azért jó,
mert nagy.]

[Footnote 101: A _Nem lehet boldogan élni Epicurus szerint_ czímű
értekezésben. 59. fejezet.]

[Footnote 102: Nem mi értünk, nem mi értünk, óh Uram, hanem a te
nevedért, a te nevedért, a te saját dicsőségedért, oh Istenem, támaszsz
fel! 115. Zsoltár.]

[Footnote 103: A modern filozofia, a mely csak azt fogadja el, a mit
megmagyaráz, óvakodik attól, hogy elfogadja az _ösztönnek_ nevezett
homályos képességet, a mely úgy látszik, mintha minden szerzett ismeret
nélkül bizonyos czél felé vezetné az állatokat. Az ösztön, legbölcsebb
filozofusaink egyike szerint, csak elmélkedés nélküli, de elmélkedés
által megszerzett szokás; abból a módból pedig, a hogy ezt a haladást
magyarázza, azt kell következtetni, hogy a gyermekek többet elmélkednek,
mint a felnőtt emberek. Sokkal különösebb paradoxon ez, semhogy megérné
a fáradságot, hogy megvizsgáljuk. A nélkül, hogy itt belebocsátkoznám
ennek a megvitatásába, azt kérdem, mely nevet adjak annak a hevességnek,
a melylyel a kutyám a vakondokok ellen küzd, holott nem eszi meg őket,
annak a türelemnek, a melylyel lesi őket néha órák hosszat és az
ügyességnek, a melylyel megragadja, kiveti a földre abban a pillanatban,
a mint kidugják a fejüket és aztán megöli és otthagyja őket. Senki se
tanította be erre a vadászatra, sem arra, hogy vakondok van a világon.
Azt is kérdem s ez fontosabb, hogy mikor először fenyegettem ezt a
kutyát, miért vetette magát hanyatt, lábait összehúzva, s a
megindításomra legalkalmasabb könyörgő magatartással; olyan helyzetben,
a melyben óvakodott volna megmaradni, ha nem indulok meg rajta és
megverem. Hogyan! A kutyám, a mely még egészen kicsiny és alig tett még
egyebet, mint hogy nőtt, máris erkölcsi fogalmakat szerzett? Tudta már,
mi a kegyelem és nagylelküség! Mily szerzett ismeretek alapján remélte,
hogy lecsitít engem azzal, hogy kényemre-kedvemre engedi magát! A világ
minden kutyája nagyjából ugyanezt teszi ugyanilyen esetben és én itt nem
mondok semmit, a mit ne igazolhatna mindenki. A filozofusok, a kik
megvetőleg elvetik az ösztönt, kegyeskedjenek megmagyarázni ezt a tényt
magából az érzékek működéséből és azokból az ismeretekből, melyeket
megszereztettek velünk; magyarázzák meg, minden értelmes embert
kielégítő módon, akkor nem lesz semmi több mondani valóm és nem fogok
többet az ösztönről beszélni.]

[Footnote 104: Bizonyos tekintetben a fogalmak érzések és az érzések
fogalmak. A két szó megfelel minden perceptiónak, a mely tárgyával és
velünk magunkkal foglalkoztat minket, a kiket érint; csak ennek a
perceptiónak a sorrendje határozza meg a nevet, a mely ráillik. Ha első
sorban a tárgy foglalkoztat, akkor csak reflexio utján gondolunk
magunkra s fogalom áll elő. Ha ellenben a nyert benyomás előbb
figyelmünket kelti fel és csak reflexió utján gondolunk a tárgyra, a
mely előidézte, akkor érzés áll elő.]

[Footnote 105: Azt hiszem, a derék vikárius ezt elmondhatná most a
nagyközönségnek is.]

[Footnote 106: Mindnyájan, mondja egy jó és okos pap, azt mondják, hogy
ők tartják kezükben és ők hiszik (és mindnyájan ezt fecsegik) nem úgy
mint emberektől vagy más teremtményektől, hanem mint Istentől származó
dolgot.

Hanem hogy szépítgetés és leplezgetés nélkül megmondjuk az igazat, nem
így van; akármit mondanak is, emberi kezektől és eszközöktől származnak,
ennek bizonysága először az a mód, a hogy a vallások elfogadtattak a
világon és még ma is mindennap elfogadtatnak az egyes emberek által: a
nemzet, az ország, a hely adja a vallást; az ember olyan vallású, a
milyet az a hely, a hol született és nevelkedett vall; körülmetéltetünk,
megkeresztelkedünk, zsidók, mohamedánok, keresztények vagyunk, mielőtt
tudnók, hogy emberek vagyunk; nem magunk választjuk és szemeljük ki a
vallásunkat. Ezt bizonyítja továbbá a vallással oly rossz összhangban
levő életmódunk és erkölcsünk; s ezt bizonyítja, hogy emberi és
kicsinyes inditékokból folyólag ellene cselekszünk vallásunk tételeinek.
_Scarron:_ A bölcsességről. II. könyv V. fejezet, 257. oldal az 1601.
évi bordeauxi kiadásban.

Nagyon úgy látszik, hogy az erényes condomi theologus hitvallomása nem
nagyon különbözik a savoyai vikáriusétól.)]

[Footnote 107: Formálisan ez történik az Írás ezer helyén, egyebek
között a _Deuteronomium_ XIII. fejezetében, a hol meg van mondva, hogy
ha egy próféta idegen isteneket hirdet és csodákkal erősíti meg szavait
s a mit jövendöl, az be is következik, ez a próféta minden tekintet
nélkül halál fia legyen. Mikor tehát a pogányok a halálba küldték az
apostolokat, a kik idegen Istent hirdettek nekik és küldetésüket
jövendölésekkel és csodákkal igazolták, nem tudom, mit lehet alaposan a
szemükre vetni olyat, a mit azonnal vissza nem vethetnének ránk. Mit
kell hát tenni hasonló esetben? Egyetlen dolgot: visszatérni az észszerü
megvizsgáláshoz és békében hagyni a csodákat. Jobb lett volna egyáltalán
nem is folyamodni hozzájuk. Ez a legegyszerübb józan ész, a melyet csak
legalább is nagyon szubtilis megkülönböztetésekkel lehet
elhomályosítani. Szubtilitások a kereszténységben! Hisz akkor Jézus
Krisztusnak nem volt igaza, mikor a mennyek országát igérte az
együgyüeknek; hisz akkor nem volt igaza, mikor legszebb beszédét azzal
kezdte, hogy boldogoknak mondotta a lelki szegényeket, ha annyi elme-él
kell tanításának megértéséhez és ahhoz, hogy megtanuljunk hinni benne.
Ha bebizonyítod nekem, hogy alá kell vetnem magamat, minden nagyon jól
fog menni, de hogy ezt bebizonyíthasd nekem, tedd számomra felfoghatóvá,
mérd okoskodásaidat egy csekély szellem képességeihez, mert különben nem
ismerem fel benned mestered igazi tanítványát és nem az ő tanítása az, a
mit hirdetsz.]

[Footnote 108: Plutarchos elmondja, hogy a sztoikusok egyéb furcsa
paradoxonaik között azt állították, hogy egy kontradiktórius itéletben
fölösleges meghallgatni a két pártot, mert – úgymondták – vagy
bebizonyította az első az állítását, vagy nem bizonyította be; ha
bebizonyította, akkor minden meg van mondva és az ellenfélt el kell
itélni, ha pedig nem bizonyította be, akkor nincs igaza és el kell
utasítani. Én azt bizonyítom, hogy mindazok módszere, a kik kizárólagos
kinyilatkoztatást tételeznek fel, sokban hasonlít a stoikusokéhoz. A
mint bárki is azt állítja, hogy csak neki van igaza, akkor hogy annyi
párt közt választhasson, meg kell hallgatnia valamennyit, mert különben
igazságtalan lesz.]

[Footnote 109: Ezen közismert tény közül nincs egy, a melynek nincs
szüksége kommentárra. A tizenhatodik században, mikor a katholikus
theologusok máglyára itéltek minden zsidó könyvet megkülönböztetés
nélkül, a híres és tudós Reuchlin, a kitől ebben a dologban tanácsot
kértek, borzasztó üldözéseket zúdított magára, melyek kevés híján
pusztulásba döntötték, csupán csak azért, mert az volt a véleménye, hogy
ezek közül a könyvek közül meg lehet hagyni azokat, a melyekben semmi
sincs a kereszténység ellen és a melyek a vallásra nézve közömbös
dolgokról szólnak.]

[Footnote 110: De Republica I. könyv.]

[Footnote 111: Lásd a Hegyi Beszédben a párhuzamot, melyet ő maga vont
Mózes és a maga morálja között. Máté V. fej. 2 stb. vers.]

[Footnote 112: A hazánkbeli vallás követésének és szeretetének
kötelessége nem terjed ki a jó erkölcscsel ellenkező dogmákig, mint a
milyen a türelmetlenség. Ez a borzalmas dogma fegyverzi fel az embereket
egymás ellen és ellenségévé teszi valamennyiüket az emberi nemnek. A
megkülönböztetés a polgári türelem és a theologiai türelem közt
gyermekes és hiú. Ez a két türelem elválaszthatatlan és az egyiket nem
lehet a másik nélkül vállalni. Még az angyalok sem élnének békében olyan
emberekkel, a kiket Isten ellenségeinek tekintenének.]

[Footnote 113: A két párt kölcsönösen annyi szofizmával támadja egymást,
hogy megérthetetlen és vakmerő vállalkozás volna ezeket mind
megczáfolni; már fölemlíteni is sok néhányat közülük, a mint épen
kinálkoznak. A filozofáló párt részéről a legszokottabbak egyike
szembeállítani egy jó filozofusokból álló képzelt népet egy rossz
keresztény néppel; mintha könnyebb dolog volna egy igazi filozofusokból
álló népet hozni létre, mint igaz keresztényekből állót. Nem tudom, az
egyes emberek közt az egyiket könnyebb-e megtalálni, vagy a másikat, de
azt jól tudom, hogy a mikor népekről van szó, olyanokat kell
föltételezni, melyek ép úgy visszaélnek a vallás nélküli filozófiával,
mint a hogy a miéink visszaélnek a filozófia nélküli vallással, ez pedig
nézetem szerint nagyon megváltoztatja a kérdés állását.

Bayle nagyon jól bebizonyította, hogy a fanatismus veszedelmesebb, mint
az atheismus; ez tagadhatatlan; de azt nem mondotta, holott nem kevésbbé
igaz, hogy a fanatismus, bár vérszomjas és kegyetlen, mégis csak nagy és
erős szenvedély, mely fölemeli az ember szívét, a mely halálmegvetést
kelt benne, a mely csodálatos lendületet ad neki és a melyet csak jobban
kell irányítani, hogy a legfenségesebb erényeket vonjuk le belőle;
ellenben a vallástalanság és általában a bölcselkedő és filozofikus
szellem megtámadja az életet, elférfiatlanítja, lealjasítja a lelkeket,
egyesíti az összes szenvedélyeket az önérdek alacsonyságában és az
emberi _én_ elvetemültségében és így észrevétlenül megingatja az egész
társadalom igazi alapjait, mert a mi az önérdekekben közös, az oly
csekély fontosságú, hogy sohasem bírja ellensúlyozni azt, a mi bennük
ellentétes.

Ha az atheismus nem ont is emberi vért, nem annyira békeszeretetből nem
ontja, mint inkább a jó iránti közönbösségből; az állítólagos bölcs nem
sokat törődik vele, akárhogy mennek is a dolgok, csak ő maradhasson
békében a dolgozó szobájában. Elvei nem öletik meg az embereket, de nem
engedik őket megszületni, a mikor lerombolják azokat az erkölcsöket,
melyek az embereket megsokasítják, elidegenítik őket fajuktól, minden
vonzalmukat egy titkos önzésre vezetve vissza, a mely ép oly végzetes a
népesedésre, mint az erényre nézve. A filozófikus közönbösség hasonlít
az állam nyugalmához a zsarnokság alatt; ez a halál nyugalma, a mely
rombolóbb, mint maga a háború.

Így tehát a fanatizmus, ámbár közvetlen eredményeiben ártalmasabb, mint
az, a mit manapság filozófiai szellemnek neveznek, sokkal kevésbbé
ártalmas a következéseiben. Egyébiránt könnyű dolog szép elveket tárni
ki a könyvekben; a fődolog azonban tudni azt, hogy jól összefüggnek-e a
tanítással, hogy szükségszerűen következnek-e belőle; ez mindeddig nem
látszott világosnak. Most még azt kellene tudni, hogy a filozófia ha
szabadjára volna hagyva és a trónra kerülne, tudna-e parancsolni az
ember dicsvágyának, érdekének, becsvágyának, apró szenvedélyeinek és
hogy gyakorolná-e azt a szelid humanizmust, a melylyel tollal kezében
dicsekszik.

Elveinél fogva a filozófia nem tehet semmi olyan jót, a mit a vallás ne
tudna jobban tenni; a vallás pedig sok olyan jót tesz, a mit a filozófia
nem bír tenni.

A gyakorlatban máskép áll a dolog; de ezt is meg kell vizsgálni. Egy
ember sem követi minden pontban a vallását, ha ugyan van vallása; ez
igaz; a legtöbbnek nincs is vallása és nem is követi egyáltalában azt, a
mije van; ez is igaz; de végre is némelyeknek mégis van vallásuk és
legalább részben követik is és kétségtelen, hogy gyakran vallási indító
okok akadályozzák meg, hogy rosszat tegyenek és erényekre, dicséretre
méltó cselekedetekre indítják őket, melyek ezek nélkül az indító okok
nélkül nem jöttek volna létre.

Ha egy szerzetes letagad valami rábizott dolgot, mi más következik ebből
mint hogy ostoba volt, a ki rábizta? Ha Pascal tagadta volna le, ez nem
bizonyított volna semmi egyebet, mint hogy Pascal képmutató volt.
Csakhogy egy szerzetes!… Vajjon azoknak az embereknek, a kik a vallással
hivatásszerűen foglalkoznak, okvetetlenül van is vallásuk? Mind azok a
bűnök, melyek a papság között előfordulnak, épp úgy mint másutt, nem azt
bizonyítják, hogy a vallás haszontalan, hanem azt, hogy nagyon kevés
embernek van vallása.

A mi mai kormányaink tagadhatatlanul a kereszténységnek köszönhetik
tekintélyük megszilárdulását és a forradalmaknak ritkábbá válását; a
vallás őket magukat is kevésbbé vérszomjasakká tette; ezt bizonyítják a
tények, ha összehasonlítjuk őket a régi kormányokkal. A jobban ismert
vallás eltávolította a fanatizmust és több szelidséget vitt bele a
keresztény erkölcsökbe. Ez a változás nem a tudományok műve, mert
mindenütt, a hol a tudományok virágzottak, azért nem állott nagyobb
tiszteletben az emberszeretet: az athéniek, az egyptomiak, a római
császárok, a kínaiak kegyetlenségei mind ezt bizonyítják. A
könyörületességnek hány művét hozta létre az evangelium! Hány
visszatérítést és kárpótlást szerzett a gyónás a katholikusoknál! Hány
kibékülést és mennyi alamizsnát idéz elő minálunk az úrvacsora idejének
közeledése! Menynyire kevésbbé kapzsivá tette a héberek jubileumi ünnepe
a bitorlókat! Mennyi nyomorúságot megakadályozott. A törvényes
testvériség egyesítette az egész nemzetet; koldust nem is lehetett látni
köztük. A törökök között sem látni koldust, mert kegyes alapítványaik
megszámlálhatatlanok; vallási elvükből kifolyólag vendégszeretők, még
vallásuk ellenségei iránt is.

«A mohamedánok azt mondják, Chardin szerint, hogy a vizsgálat után, a
mely az általános föltámadásra következik, az összes testeknek egy
Poul-Serrho nevű hidon kell átmenniök, a mely az örök tűz fölé van
építve; azt mondják, ezt a hidat lehet a harmadik és utolsó vizsgálatnak
és az igazi végitéletnek nevezni, mert rajta megy végbe a jók
elválasztása a gonoszoktól.»

«A perzsák – folytatja Chardin – nagyon nagyra tartják ezt a hidat és ha
valaki valami igazságtalanságot szenved, a melynek jóvátételét semmiféle
úton-módon és semmikor sem érheti el, utolsó vigasztalása, hogy ezt
mondja: jól van, az élő istenre mondom, kétszeresen meg fogsz te nekem
azért fizetni az itélet napján; nem fogsz addig keresztülmenni a
Poul-Serrhon, a míg engem ki nem elégítesz; majd belekapaszkodom én a
köntösöd szélébe és lábaid elé vetem magamat. Sok kiváló embert láttam,
mindenféle foglalkozásut, a kik attól tartva, hogy ezen a félelmetes
hidon való áthaladásukkor megálljt kiáltanak nekik, bocsánatot
könyörögtek azoktól, a kiknek panaszuk volt ellenük; megesett ez
százszor magammal is. Előkelő állású emberek, a kik tolakodásukkal olyan
lépésekre kényszerítettek, a melyeket nem volt szándékom megtenni,
bizonyos idő mulva, a mikor azt hitték, hogy e miatti bosszúságom már
elmúlt, eljöttek hozzám és így szóltak: _kérlek halal becou antehisra_,
a mi annyit jelent, hogy: tedd ezt a dolgot számomra helyessé, vagy
igazságossá, némelyek még meg is ajándékoztak és szolgálatokat tettek
nekem, hogy bocsássak meg nekik és jelentsem ki, hogy jó szívvel
bocsájtok meg. Ennek oka nem egyéb, mint az a hit, hogy csak akkor mehet
át az ember a pokol hídján, ha azoknak, a kiket elnyomott, visszaad
mindent az utolsó fillérig.»

El lehet-e hinni, hogy ennek a hidnak a gondolata, a mely annyi
méltatlanságot tesz jóvá, soha nem akadályozza meg a méltatlanságok
elkövetését? Ha elvennék a perzsáktól ezt a gondolatot és arról győznék
meg őket, hogy nincs sem Poul-Serrho, sem más valami hasonló dolog, a
hol az elnyomottak bosszút vehetnek zsarnokaikon a halál után, nem
nyilvánvaló-e, hogy ez nagyon megkönnyebbítené a zsarnokok dolgát és
fölmentené őket attól, hogy ezeket a szerencsétleneket igyekezzenek
megengesztelni?

Filozófus, a te erkölcsi törvényeid nagyon szépek, de kérlek, mutasd meg
a sanctiójukat. Hagyd egy pillanatra a kifogásokat és mondd meg nyiltan,
mit tudsz a Poul-Serrho helyébe tenni.]

[Footnote 114: Senki sem néz a gyermekkorra olyan megvetéssel, mint a
kik ép most léptek ki belőle, mint a hogy nincs ország, a hol
aggodalmasabban vigyáznának a rangkülönbségekre, mint a hol az
egyenlőtlenség nem nagy és a hol mindenki attól fél, hogy összetévesztik
az alatta állóval.]

[Footnote 115: Aventures du sieur le Beau, avocat au parlament, II.
kötet, 70. lap.]

[Footnote 116: A római papság nagyon ügyesen megtartotta ezeket a
jelvényeket, példáját követte némely köztársaság is, többek közt
Velencze. A velenczei kormány az állam bukása daczára is élvezi még ma
is régi méltóságának pompája révén a nép egész szeretetét, egész
tiszteletét és a tiarával ékeskedő római pápa után nincs se király, sem
nagyúr, senki a világon, a ki oly tekintélyben állana, mint a velenczei
doge, a kinek nincs hatalma, nincs tekintélye, de szentté teszi a
pompája és a ki herczegi süvege alatt női hajdíszt hord. A Bucentaurus
szertartása, melyen annyit nevetnek az ostobák, Velencze lakosságával
vérét onttatta zsarnoki kormányuk fentartásáért.]

[Footnote 117: Helvetius De l’Esprit, II. rész, I. fej.]

[Footnote 118: Mintha volnának polgárok, a kik nem tagjai a városi
hatóságnak és a kiknek ne volna, mint azoknak, részük a souverain
hatalomban! De a francziák, miután alkalmasnak találták a polgár
tiszteletreméltó nevét bitorolni, a mely egykor a gall városok tagjait
illette, annyira eltorzították ezt a fogalmat, hogy most nem lehet rajta
semmit sem érteni. Egy ember, a ki sok butaságot írt a _Nouvelle
Héloïse_ ellen, feldíszítette aláírását _Paimboeuf polgára_ czímmel és
azt hitte, valami kitünő élczet csinál ellenem.]

[Footnote 119: Elmélkedések korunk erkölcseiről. Duclos műve.]

[Footnote 120: Ez be van bizonyítva _Tanulmány a nyelvek eredetéről_
czímű munkámban, a mely irataim gyüjteményében található.]

[Footnote 121: Egy fényesen öltözött idegent megkérdeztek Athénében,
hova való s ez azt felelte: _gazdag vagyok_. Ez véleményem szerint
nagyon jó felelet volt.]

[Footnote 122: Montaigue II. könyv. 1. fej.]

[Footnote 123: Két nagyvilági nő, hogy az a szine legyen, hogy sokat
mulatnak, törvénynyé teszi magára nézve, hogy sohase fekszik le reggeli
öt óra előtt. Cselédségük a tél szigorúságában az utczákon rájuk várva
tölti éjszakáját, alig bírva megóvni magukat a megfagyástól. Egy este,
vagy jobban mondva egy reggel belép az ember abba a helyiségbe, a hol az
a két oly sokat mulató nő számlálás nélkül pergeti az órákat: teljesen
egyedül találja őket, – mindegyik alszik karosszékében.]

[Footnote 124: Mulierem fortem quis inveniet? Procul, et de ultimis
finibus pretium ejus. Prov. XXXI. 10.]

[Footnote 125: Megjegyeztem már, hogy a kötekedésből és kaczérkodásból
való visszautasítás megvan csaknem minden nőben, még az állatok között
is és még akkor is, a mikor leginkább hajlandók megadni magukat. Nem
figyelte meg soha a magatartásukat az, a ki ezt tagadja.]

[Footnote 126: Előfordulhat az életkor és az erő oly aránytalansága,
hogy tényleges erőszakról is lehet szó; de itt a nemek egymáshoz való
viszonyát a természet rendje szerint tárgyaljuk s ezért mindkét nemet
abban a közös állapotban tárgyalom, a mely ennek a viszonynak alapjául
szolgál.]

[Footnote 127: XXII. fejezet, 23–27. vers.]

[Footnote 128: E nélkül a faj szükségszerűen kiveszne, mert hogy
fenmaradhasson, ehhez mindent összevéve kell, hogy minden nő átlag négy
gyermeket szüljön, mert a született gyermekeknek körülbelül a fele
meghal, mielőtt gyermekeket nemzhetne és kell, hogy kettő megmaradjon, a
kikből apa és anya lesz. Vajjon megadják-e a városok ezt a népesedést?]

[Footnote 129: A nők félénksége szintén természeti ösztön azzal a kettős
veszedelemmel szemben, melynek terhességük alatt ki vannak téve.]

[Footnote 130: A gyermek akkor lesz tolakodó, ha jól jár vele, de
sohasem kéri ugyanazt a dolgot kétszer, ha az első válasz mindig
visszavonhatatlan.]

[Footnote 131: Az olyan nők, a kiknek elég fehér a bőrük arra, hogy
ellehessenek csipke nélkül, sok bosszúságot szereznének a többieknek, ha
nem viselnének csipkét. Csaknem mindig a csunya nők csinálják a divatot
s a szépek elég ostobák arra, hogy ennek alávessék magukat.]

[Footnote 132: Ha mindenütt, a hova azt írtam, hogy _nem tudom_, a kis
leány máskép felel, nem kell megnyugodni feleletében és meg kell azt
vele gondosan magyaráztatni.]

[Footnote 133: A kis lány azért mondja ezt, mert hallotta, de meg kell
állapítani, van-e valami helyes fogalma a halálról, mert az a gondolat
nem olyan egyszerű és nem is olyan érthető a gyermek számára, mínt az
ember gondolná. Az _Ábel_ című kis költeményből (Gessner műve), láthatni
annak példáját, hogy mikép lehet a gyermeket erre a gondolatra
rávezetni. Ez a bájos költemény pompás egyszerüséget lehel, a melyet nem
lehet eléggé elsajátítani, hogy a gyermekekkel társaloghassunk.]

[Footnote 134: Az örökkévalóság eszméjét az ész nem engedi az emberi
nemzedékekre alkalmazni. Egy valóban végrehajtott számbeli egymásra
következés összeférhetetlen ezzel a gondolattal.]

[Footnote 135: Tasso, Gierusaleme liberata, IV., 87. Az olasz vers
értelme ez:

A nő sok művészetet tud, hogy szerelmi hálójába új imádó bonyolódjék; de
nem marad mindenkivel váltig ugyanaz, minduntalan változtatja
mozdulatait és pillantását.]

[Footnote 136: Tudom, hogy azok a nők, a kik egy bizonyos pontra nézve
nyiltan állást foglaltak, nagyra vannak ezzel a nyiltságukkal és
esküdöznek, hogy ezt leszámítva, nincs az a tiszteletreméltó
tulajdonság, a mely ne volna feltalálható bennük, de tudom azt is, hogy
erről sohasem győztek meg senkit, csak az együgyűeket. Ha el van
távolítva nemük legnagyobb féke, mi marad meg bennük, a mi visszatartja
őket? És milyen tiszteletnek tulajdonítanak értéket, ha lemondtak arról,
a mely megilleti őket? Ha egyszer szabadjára eresztették
szenvedélyeiket, nincs többé érdekük benne, hogy ellenálljanak nekik:
_Nec fœmina amissa pudicitia alia abnuerit._ (Tacitus, Annales IV., 3.)
Ismerte-e valaha író jobban az emberi szívet mindkét nemben, mint a ki
ezt írta?]

[Footnote 137: Ovidius, Amores III. könyv, 4. elégia.]

[Footnote 138: Brantôme mondja, hogy I. Ferencz franczia király idejében
egy fiatal leány, a kinek fecsegő szerelmese volt, tökéletes és
szakadatlan hallgatást parancsolt neki, a melyet ez két egész napig oly
híven megtartott, hogy azt hitték róla, valami betegségtől megnémult.
Egy nap nagy társaságban a szerelmese, a kiről – ebben az időben még
titokban folyt a szerelem – nem tudták, hogy az, azzal dicsekedett, hogy
azonnal meg tudja gyógyítani és meg is telte azzal az egy szóval:
_szóljon_. Nincs-e valami nagy és hősies dolog ebben a szerelemben? Mit
tehetett volna ennél többet Pythagoras filozófiája minden
nagyszerűségével? Melyik nő számíthatna manapság csak egy napig is ilyen
hallgatásra, még ha teljes áron kellene is megfizetnie, a melyet csak
tulajdoníthat neki.]

[Footnote 139: Horatius I. könyv. 6. old.]

[Footnote 140: Fénelon műve.]

[Footnote 141: Martialis XI. 20.]

[Footnote 142: Qui multum non tempus in usus suos confert… nec optat
crastinum nec timet. Quantaculumque itaque abunde sufficiet, et ideo
quandocumque ultimus dies venerit, non cunctabitur sapiens ire ad
mortem. Seneca De brevitate vitæ. 7. és 11. fejezet.]

[Footnote 143: «Az utazás nekem hasznos mozgásnak látszik. Ha jobbfelől
csunya, balfelé fordulok. Ha valami elmaradt mögöttem, visszafordulok;
mindig a magam útján maradok… A legtöbben csak azért mennek, hogy
megérkezzenek; hallgatag és nem közlékeny óvatosságba burkolózva és
bezárkózva utaznak, óvakodva az ismeretlen levegő ragályától.» Montaigne
III. könyv 9. fejezet.]

[Footnote 144: Tasso, Megszabad. Jeruzsálem. IV. 33 (Még nem mutatja, de
szíve remeg az örömtől.)]

[Footnote 145: «A palotából kilépve négy holdnyi nagy kertet találni,
körös-körül bekerítve és bezárva, beültetve virágos nagy fákkal, melyek
körtéket, gránátalmákat és más legszebb fajta gyümölcsöket teremnek,
édes gyümölcsű fügefákkal, zöldelő olajfákkal. Ezek a szép fák az egész
éven át soha sincsenek gyümölcs nélkül, télen-nyáron a keleti szél édes
lehellete egyszerre rügyezteti ki az egyiket és érleli a másikat. Látni
a körtét és az almát megöregedni és megaszalódni a fáján, a fügét a
fügefán és a szőlőfürtöt a tőkéjén. A kimeríthetetlen szőlőtőke
szüntelenül új bogyókat terem; az egyiket megaszalják a napon egy lapos
felületen, mialatt a másikat lemetszik; másokat préselnek már; a tőkén
hagyják azokat, a melyek még virágjukban vannak vagy a melyek most
kezdenek feketedni. Az egyik végen két jól művelt ágy van, egész évben
virágokkal borítva; két forrás diszíti őket, melyek egyike eloszlik az
egész kertben, másika pedig, miután átszeli a palotát, magas építményen
a városba van vezetve, hogy felüdítse a polgárokat.»

Ez az Alkinoos királyi kertjének leírása az Odyssea hetedik énekében;
azé a kerté, a melyben ennek a vén álmodozó Homérosznak és a korabeli
fejedelmeknek szégyenére nem látni sem lugasokat, sem szobrokat, sem
vízeséseket, sem gyepszőnyegeket.]

[Footnote 146: Megvallom, hogy Zsófia anyjának bizonyos hálával tartozom
hogy nem engedte elcsúfítani a szappanban az olyan puha kis kezet, mint
a kis lányé, a melyet Emil oly sokat fog csókolgatni.]

[Footnote 147: A képmutatásnak az a neme, a melyet itt gondolok, az
ellenkezője annak, a mely őket megilleti és a melyet a természettől
nyertek: az egyik abban áll, hogy ellepleznek olyan érzéseket, melyek
megvannak bennük, a másik, hogy olyan érzéseket tetetnek, a melyek
nincsenek meg bennük. Minden nagyvilági nő élete azzal telik el, hogy
diadaljeleket csinál magának állítólagos érzékenységéből és soha nem
szeret senkit, csak maga-magát.]

[Footnote 148: Ápolni egy beteg parasztot nem annyit tesz, mint
hashajtót és mindenféle gyógyszereket adni neki s orvost küldeni hozzá.
Épen nem erre van ezeknek a szegény embereknek szükségük betegségeikben,
hanem jobb és bővebb táplálékra. Ti többiek bőjtöljetek, ha lázatok van,
de ha a parasztjaitok lázasak, adjatok nekik húst és bort; csaknem
minden betegségük a nyomoruságtól és a kimerüléstől ered; legjobb
gyógyitaluk pinczétekben van, egyedüli gyógyszerészük a mészárostok
kellene hogy legyen.]

[Footnote 149: Addison folyóirata, melynek franczia kiadása is jelent
meg hat kötetben.]

[Footnote 150: Nyomorúságos önteltség a merőben könyv-önteltség! A
filozófia tanulmányozásában minden, a mi szemünk elé tűnik, könyvül
szolgál. Ez a nagy világ a tükör, a melybe bele kell nézni, hogy
kiismerjük magunkat. Szóval azt kívánom, hogy ez legyen tanítványomnak a
könyve. (Montaigne I. könyv. XXV. fejezet.]

[Footnote 151: A lélek (utazáskor) folyton gyakorlódik ismeretlen és új
dolgok észlelésében és én nem tudok jobb iskolát az élet alakítására,
mint folyton megmutatni neki annyi más életnek, igénynek és szokásnak
különbözőségét és megízleltetni vele természetünk formáinak ily örökös
változatosságát… Szégyenkezem, ha embereinket attól az ostoba
hangulattól megmámorosodva látom, hogy elképpednek az övékkel ellenkező
formákon; mintha az elemükön kívül volnának, mikor városukon kívül
vannak; akárhova mennek, ragaszkodnak a szokásaikhoz és gyalázzák az
idegeneket. Montaigne III. könyv IX. fej.]

[Footnote 152: Hulle Rajmund, a ki 1236-ban Majorcában született, a maga
idejében egyetemes ismereteiről volt nevezetes. Mindenféle tudományok
köréből írt értekezéseket. Rousseau itt arra a grafikai sémára gondolt,
a melyet az érzékfölötti világról a scholastika szellemében csinált.]

[Footnote 153: Régi franczia utazók.]

[Footnote 154: Rousseau itt a crefeldi csatában elesett De Gisors grófra
czéloz.]

[Footnote 155: Ha volna közös feljebbvalójuk, akkor ez nem lehetne más,
csak az uralkodó és akkor a rabszolgaság joga a szuverénitás jogán
alapulván, nem lehetne annak princzipiuma.]

[Footnote 156: E kérdések és megállapítások nagyobbrészt a _Társadalmi
szerződésről_ szóló értekezésből valók, a mely maga is egy nagyobb műnek
a kivonata, melybe erőmmel számot nem vetve, fogtam bele és melylyel
regóta felhagytam. A rövid értekezés, melyet kiragadtam belőle és
melynek főtartalmát itt adom, külön fog megjelenni.]

[Footnote 157: Emlékezni fognak, hogy itt csak a legfőbb hatóságokról,
vagyis a nemzet vezetőiről akarok beszélni, a többi nem lévén más, mint
ezen vagy azon a ponton való helyetteseik.]

[Footnote 158: Seneca de Tranqillitate animi. I. fej.]

[Footnote 159: Mióta ezt írtam, a _mellette_ szóló érvek kifejtettek a
tervezet kivonatában; az _ellene_ szóló érvek, legalább azok, melyek
szerintem megállják a helyüket, megtalálhatók irataim gyűjteményében a
nevezett kivonat után.]

[Footnote 160: Ez alól a szabály alól csak egy kivételt tudok: Kínát.]

[Footnote 161: Francziaországban a nők rázzák le magukról előbb és ennek
úgy is kell lenni, hiszen kevés lévén a kedélyük és nem akarnak egyebet,
csak hódolatot s ha a férj nem hódol már, keveset törődnek a
személyével. Más országokban ellenkezőleg, a férfi teszi magát előbb
túl; ennek is úgy kell lenni, mert a nők hívek, de tolakodók s azzal
hogy terhükre vannak vágyaikkal, megunatják magukat. Ezek az általános
igazságok sok kivételt engednek meg; most azonban azt hiszem, általános
igazságok.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |csnáljanak |csináljanak

119 |látní, hogy |látni, hogy

181 |átlójánal fogva |átlójánál fogva

187 |közbülső hagjegye |közbülső hangjegye

280 |ábrákés ezek |ábrák és ezek

349 |mutatnek neki |mutatnék neki

365 |fiat a szökevény |fiatal szökevény

417 |viszem az önl … aztán jó |viszem az ön … aztán jól

494 |is tudnek |is tudnék

530 |tehát szepség |tehát szépség

561 |legbiztosahb |legbiztosabb

613 |a ket végpontot |a két végpontot

675 |közöm bozzá |közöm hozzá

690 |feglalkoznának |foglalkoznának]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66903 ***