diff options
Diffstat (limited to 'old/66814-h/66814-h.htm')
| -rw-r--r-- | old/66814-h/66814-h.htm | 5303 |
1 files changed, 0 insertions, 5303 deletions
diff --git a/old/66814-h/66814-h.htm b/old/66814-h/66814-h.htm deleted file mode 100644 index 2191455..0000000 --- a/old/66814-h/66814-h.htm +++ /dev/null @@ -1,5303 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Éjfél - Magyar irók misztikus -novellái</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -h2 { - line-height: 100%; -} - -h2 span.smaller { - line-height: 300%; - font-style: italic; - font-weight: normal; - letter-spacing: 0.2em; - padding-left: 0.2em; -} - -h2+p+p, h2+p+h3+p { - text-indent: 0; -} - -h2+p+p:first-letter, h2+p+h3+p:first-letter { - font-size: 350%; - line-height: 1em; - font-weight: bold; - float: left; - clear: left; - margin: 0 0.1em 0 0; - padding: 0; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -p.i0 { - text-indent: 0; -} - -p.i2 { - text-indent: 3em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.bbox { - border: solid .4em; - padding: 0.3em; - display: inline-block; -} - -.bboxd { - border: solid .1em; - padding: 1em; - display: inline-block; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.summary { - text-align: justify; - text-align-last: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.smcap { - font-variant: small-caps; -} - -em.gesperrt { - font-style: normal; - letter-spacing: 0.2em; - padding-left: 0.2em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - -<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Éjfél, by Aladár Bálint</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: Éjfél</p> -<p style='display:block; margin-top:0; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:0;'>Magyar irók misztikus novellái</p> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Aladár Bálint</div> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Illustrator: József Divéky</div> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Contributor: Dezső Kosztolányi, Mihály Babits and Ede Kabos</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: November 24, 2021 [eBook #66814]</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div> - -<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library</div> - -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉJFÉL ***</div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_207">207</a>. oldalon -található.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"> -<div class="bbox"> -<div class="bboxd"> -<h1>ÉJFÉL</h1> -<p class="center"><span class="caption">MAGYAR IRÓK MISZTIKUS -NOVELLÁI</span></p> -<p class="center"><span class="caption">A NOVELLÁKAT<br /></span> -<span class="caption-150">BÁLINT ALADÁR<br /></span> <span class= -"caption">GYÜJTÖTTE ÖSSZE</span></p> -<div class="figcenter" style="width: 169px;"><a href= -"images/i001lg.png"><img src="images/i001.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p class="center"><span class="caption">GYOMA 1917<br /> -KNER IZIDOR KIADÁSA</span></p> -</div> -</div> -</div> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">AZ ELŐSZÓT<br /> -<span class="caption-large">KOSZTOLÁNYI DEZSŐ<br /></span> -IRTA<br /> -A CIMLAPOT ÉS<br /> -AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT<br /> -<span class="caption-large">DIVÉKY JÓZSEF<br /></span> -RAJZOLTA</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">GYOMA 1917</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">NYOMATOTT KNER IZIDOR -KÖNYVNYOMDÁJÁBAN</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span></p> -<p class="i0"><i>Életünk a kétszerkettő biztonságával pereg le. -Nincsenek boszorkányok, s azokról a boszorkányokról, melyek -nincsenek, nem is beszélünk többé. A külső világ, az tiszta. De -belső világunk még ma is tele van rejtélyekkel. A kis -titokzatosságokat kiirtotta a természettudomány, de talán éppen e -tisztitó munka eredményeként sokkal jobban látjuk a nagy és -egyetlen kérdést. Értjük a testünket, izről-izre és -porcikáról-porcikára, csak éppen azt nem értjük, hogy az egész -mirevaló? Egy órám, egy napom, kiszakitva az egészből, talán még -logikus. Úgy illesztem össze a különböző cselekedeteket, hogy -kerékfogaik egymásba harapjanak és egymást lenditsék előre. Ilyen -kis egységekben nincs is semmi magyarázhatatlan, vagy észellenes. -Mégis, minden élet egy óriási káosz.</i></p> -<p><i>A kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig -hallucináltak és vizionáltak az emberek, a görög ég alatt éppugy, -mint a templomhajók mélyén. Voltak azonban korok, melyek e két pont -közt csak a jelenségeket vették észre, azok a korok, melyek a földi -élet harmóniájában megfeledkeztek önmagukról. Az előttünk járó -józan epokák nem is a misztikumot tüntették el, csak a nyomait. Ma -újra viharos szellemjárás van az irodalomban. Ami valaha künn volt, -az ma bennünk van. Magunkban hordozzuk a kisérteteket. Ebben a -korban történt meg az uj lélektan döntő felfedezése, az, hogy -lelkünk jó részét egyáltalában nem ismerjük; azt az irdatlan -területet, azt a népes, óriási birodalmat, mely öntudatunk küszöbe -alatt nyúlik el, az elfeledett benyomások emlékét, észrevételek, -kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> most keresik -fel a lélek merész, conquistadorjai, hóditói és misszionáriusai. -Nincsenek titokzatos szobáink, mint a középkori várkastélyokban. De -a lelkünkben még mindig vannak ilyen szobák.</i></p> -<p><i>Ezekről pedig a költészet előbb tudott, mint a tudomány. Még -alig beszéltek valamit az öntudat alatt való életről, mikor a -huszadik század költői rejtélyes történeteket irtak. Ők már -feszegették a szobák ajtait, melyek kulcsát csak később lelte meg a -tudomány. Ujra itten állunk, a század, ez a boldogtalan vándor, -itten vesztegel, bebocsátást várva, a küszöb előtt, melyet akár az -öntudat küszöbének nevezünk, akár másnak, határt jelent. A -misztikus történetek ma félig-meddig népmesék, mindenki meséi. -Regényes kor ez, mely kiszélesiti a valóságot, azt, mely mindig -kicsiny volt az embernek. De nem úgy, mint a népmesék, melyek a -testi lehetőségek végtelenségével kecsegtettek, sem mint a -misztérium-irók, kik a földet összekötötték a mennyországgal, meg a -pokollal és nem is úgy, mint a mult századbeli romantikusok, kik -szines keleti népeket vonultattak fel exotikus tájakon, hanem a -bennünk lévő mélységek megmutatásával. A határokat nem kifelé -tágitjuk, de befelé. Nem kivetitünk, hanem bevetitünk. Bennünk van -a megoldás. A misztikum nemcsak a népmesénk, de hitregénk -is.</i></p> -<p><i>A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, -nagyon boldogtalan. „A miszticizmus – irja Cousin – az emberi ész -kétségbeeséséből folyó cselekedet.“ Az egyéniség megint nem élheti -ki önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést. -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> -Miben higyjen? Mit valljon? Hová fusson? Attól az idegen -látványtól, melyet nem érthet meg, önmagába fut vissza, a rejtély -elől a rejtélybe. Csak a középkorban pompázott ennyire a misztikus -rózsa, mikor épp ily egységesitő elv uralkodott, mely az -egyéniséget összezsugoritotta és megsemmisitette. Akkor az egyház -nevelte a misztikusokat. Ma az állam. Akkor a kolostorokból -indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok legbecsesebb -értékének, a haldokló egyéniségnek jajszava a miszticizmus. Mielőtt -elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely sehol -se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, feltámasztja a halottakat, -az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára -ellenséges valóságot megmásitja, erőszakosan. Boldog korokban -nincsenek misztikusok.</i></p> -<p><i>Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira -érthető mindnyájunk számára, kik ma élünk és a szellemek beszédéhez -nem kell széljegyzet. Tapintjuk, izleljük, szagoljuk a -kisérteteket, az iró nyilt kérdésül hagyhatja, mint válik a -lehetetlen lehetővé. Egy gép talán nem oly valóság a számunkra, -mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek meg, de a körúton, a -szobánkban, mindennapi életünk során, fényes nappal. Meg sem -várják, mig az óránk tizenkettőt ver, minden óra a kisértetek -órája. Életünk egy másik sikba billen át, a mutatók pedig egy -túlvilági számlapra ugranak.</i></p> -<p><i>Óránk tizenhármat üt.</i></p> -<p class="right"><i>KOSZTOLÁNYI DEZSŐ.</i></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9"><br /> --9-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">BABITS MIHÁLY</span><br /> -NOVELLA AZ EMBERI HÚSRÓL ÉS CSONTRÓL</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_10" id= -"Page_10">-10-</a></span></p> -<p>Szórakozni akart, szinházba ment. Nagyon ideges volt már hónapok -óta. Maga se tudta, hogy mi leli. Olykor egy-egy pillanatra szinte -elsötétült előtte a világ. Máskor meg mintha nagyon is élesen -látott volna; úgy tünt föl neki, mintha belátna a dolgok belsejébe -és a veséket vizsgálná. Nagy fénynyel és nagy elkáprázódásokkal -akart erőt venni a szemeinek ezen a különös meglepetésein. Az -operába ment. A nagy nézőtér pompás fényben úszott. Egy híres -külföldi balletkar vendégfellépte volt. A közönség gálában: a -hölgyek fehér meztelen vállai vakítottak a frakkok fekete hátai -közt.</p> -<p>Leült helyén, látcsövét igazgatta és szórakozottan nézte őket. -Néhány sorral előtte, nagy kápráztató selyemkehelyből buja, telt -vállak széles virága duzzadt ki. Egy pompás, gazdag, epikus nő ült -ott, a fölösleges selymek és dúsan alápárnázott fürtök keleti -grandezzájával. Lovagh szeme megakadt ezeken a vállakon. Egy -darabig elfeledkezve nézte őket. Akkor egyszerre mintha szédülés -fogta volna el. Elsötétült előtte a világ. A fényes nézőtér egy -nagy zsongó, kavargó félhomályos mély ürré lett szemeiben. Fent, az -ür felett mintha sötét, parazsas, szétlapult csillagok és üstökösök -pörzsögtek és hunyorogtak volna. Ebben a sötétségben csak a nagy, -idegen asszony válla világolt fehéren, mint óriás holdvilág. -Egyszerre ez a holdvilág is homályosodott. Sötét, különös foltok -jelentek meg rajta, kemény és szögletes foltok, sötétebbek és -kellemetlenebbek, mint a hold foltjai. Olyanok voltak, mint a -Röntgen-fotografiákon a csontok <span class="pagenum"><a name= -"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> képe. Lovagh különös -ijedelemmel érezte őket, bár hasonló dolgok mostanában többször -estek vele.</p> -<p>Azonban csak egy pillanatig tartott az egész. Futó szédülés -volt. Egy pillanat – és megint fényárban úszott az óriás terem, a -zenészek lenn hangszerüket próbálgatták, a publikum gyült, -újonjöttek pózolva lépkedtek le a széksorok közti futószőnyegeken, -a páholyok szögletes ajtai nyilongtak, aztán megint sötét lett, -most a lámpák is kihunytak, a zaj is eltompult.</p> -<p>– Ez már becsületes, objektiv sötét – mondta magában Lovagh.</p> -<p>Halk, de sötét és buja zene rítt föl a függöny előtt. Az emberek -ezrei ott ültek a sötétben és elcsöndesedve nézték a sötétkék -bársonyt. Igen, egész sötét volt, csak itt-ott, fenn a karzaton, -erkélyek alatt látszottak a külső folyosók sivárabb falai szegényes -lámpafénynyel besárgítva. A páholyokban női fejek gazdag -silhouettejei árnyképekké váltak. A mély orkesztrából a nagyhasú -cellók vékony, ideges nyakai erdősödtek fel a szinpad elé, mint -állatkerti vermekből furcsa, idegen struccnyakak. S a verem -mélyéből a fojtott, vastag erotikus zene, mint exotikus párzó -állatok fájdalmas, kéjes rívása sikongott.</p> -<p>Lassan szétvált a függöny s kiömlött a fény a szinpadról s -kilebbentek a táncosok. Férfiak voltak, hajlékony macskaemberek, -kéjes, lomha vágygyal nyújtogatták ütemreszokott kezeiket és -lábaikat. Olyanok voltak e kezek és lábak, mint egy afrikai növény -hosszú, kúszós indái, melyek végük felé vékonyodtak s melegedő -viasztagok gyanánt beleolvadtak a levegő <span class= -"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> forró -fényébe. A szinpad különben is egy őserdő tisztását ábrázolta nagy, -egyenes, világosbarna, vastag, festett fatörzsök ritkás -rácsozatával a mélyén. A fák koronájának tetejét már nem is -lehetett látni; az alján csak gyéren volt zöld szín, hanem nagy, -hosszúkás sötétbarna gyümölcsök csoportban csüggtek alá, olyanok, -mint a szentjánoskenyér, csakhogy sokkal szélesebbek és hosszabbak. -Minden különösen széles és lapos volt ezeken a fákon, a törzs, a -halványzöld levelek, a gyümölcsök.</p> -<p>A fák előtt tág, síma padló volt, azon suhantak a könnyű -férfiak. Karjaik mint vékony ángolnák, úszkáltak a légben, nagy -vágyakozással lengett és nyúlott ki az egész testük. És egyszerre -csak bereppentek a nők, vékonyak, üdék és rózsaszínűek. Hajlott a -testük, mint szélben a vékonyszárú és dúskelyhű virágok. A férfiak -néma megadással lenyűgözve nyújtóztak feléjük a zene csöndjében. S -kis harangok kezdtek csilingelni a zene csöndjében és a táncosnők -pici pörgő lábai játszani kezdtek a habos, harangos fodrokkal. A -fodrok tapadtak és hullámoztak selyemvíz gyanánt; e fodrok tengere -öntötte el a szinpadot, fürgén villogtak közte a fehér -lábacskák.</p> -<p>Egyszerre szétvált a tenger és az őserdő közepéből elősurrant -valaki, aki mindeneknek királynője lett. A zene is vörösebb lett, -amint ő besurrant, vörös zenében úszni jöttek az ő mozdulatai. -Kéjes leséssel és csalással nyúlkáltak elő és bontakoztak ki e -mozdulatok, mert csodálatosan be voltak bonyolódva láthatatlan és -látható fátylakba. A zene egyre sötétebb, <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> hangosabb -lett, a táncosnő mozdulatai merészebbek, szabadabbak. Mint aki -kínnal, hősiesen győzné le szemérmét, mindig új fátylat vetve le -testéről; – de a fátylakat nem vetette el, csak mozdulatai lettek -egyre meztelenebbek. A ruhák és fátylak buja, bő áradással, -zsarnokian ömölve, hullámozva, úsztatva, fojtva ölelték a testet, -de a test ereje kiáradt ez eleven habokból és minden kis mozdulat -új üzenet volt valami belső, meztelen szépségről.</p> -<p>Keleti köntös volt, bő piros és zöld ruha, de ezek az erős -színek csak rejtve és tompán izzottak az ezerféleképpen -összebonyolódott halvány fátylak alatt. Ez volt mégis a legerősebb -színfolt az előtérnek rózsaszín fátyoltengerében, a világosbarna -fatörzsek előtt. S amint a táncosnő mozdulatai egészen lázadók -lettek és türelmetlenek, kezei táncoltak a mellén (a zene is mindig -idegesebbé vált), végre hosszú várás és akarás után hirtelen -szétnyitá a legfelső fátylat (amely emlőin keresztbe vala) és két -kimeztelenedő karjával vállai felett magasan széttárta. Ekkor -köntösének élénkülő színfoltja oly égetővé vált, hogy az egész -szinpad megzavarodott, a rózsaszín tenger felkavarodott és -elöntötte az egész előteret. Egy darabig semmi sem látszott ki -közülök csak két felnyújtott női kar és a magasra tartott hosszú -fátyol, melyért kis kezek dobálva kapkodnak fel, és úgy tartják -fenn a magasban a le-lehullót, hirtelen, ideges, nyúlkáló -villanásokkal. Úgy villognak fel ezek a kis kezek, mint a fényes -halak, ha cicázva ki-kiugrálnak a tenger vizéből; mint a zenének -egy-egy váratlan felsikkanó, éles üteme. <span class= -"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p> -<p>Kétoldalt – a szinpad két felén – kiszüremlett az eltakart -mélyből a férfitáncosok szürke selyemruhás tömege, mint homok a -parton.</p> -<p>Egyszerre a két felnyújtott kar eleresztette a fátylat, középen -szétvált a rózsaszín tenger, s gyorsan, mint forró sugár előnyilalt -az égető szinfolt. Megint egy fátyolt vetett és tépett le és -hátradobta (a zene bugyborgott); és megint, a harmadikat (a zene -bugyborgott). És megint, és megint (és a zene megint és megint -bugyborgott). Ez a kezek tánca volt, a tépő kezeké, és a kebleké, -melyek dagadtak és szabadultak, és duzzasztották a fátyolok alól -vörös takarójukat és a fátylaké, a fejlő, röpülő, halvány fátylaké. -És végre csupaszon maradt az utolsó fátyol, a vörös fátyol, -színének egész keleti bujaságával, tüzes szemérmetlenségében. S -ekkor a derék tánca hirtelen megszünt, a karok lankadva szétestek, -mozdulatlan maradt csipőn felül a nő, mint egy vörös fátyollal -becsavart szobor. És a rejtett lábszárak hullámzása kezdődött el -újra, először halkan, majd egyre izgatóbban és szabadabban; -forogtak és kavarogtak a titkos fehérségű combok és bokák a finom -szoknyák levelei közt, mint egy kettősnyelvű harang nyelvei, mint a -két sápadt boszorkány, akikről a francia költő beszél, akik bűvös -italt kevernek egy mély homályos üstben.</p> -<p>És most megint megrándultak a kezek: letépték az utolsó fátylat, -a vörös fátylat is. Ekkor meztelen állott a kebel, csak keleties -ékszerarmatura hálózta be, bronzfényben csillogó. A szép, erős -vállak inasan feszültek a felnyúló karok felé. Az emlők szelid -lankával <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span> születtek és kedves szemtelenséggel -meredtek bele a világba, kemény, csillogó és hideg drágaköves -födelük alatt. Az ágyékok enyhén ereszkedtek lefelé, ahol az első -pehelyárny sejtelme veszett el a szoknyák tengerében. S hirtelen a -szoknyák tengere meghullámzott, habozva kavargott a boszorkányüst s -váratlan kivillant a selyemszirmok leveleiből egy egész szép -lábszár, meztelen végig a pompás, fehér gömbölyű húsoszlop, melyet -maga az Úristen esztergályozott.</p> -<p>És ebben a pillanatban borzasztó dolog történt. A szinpad szélső -részei elsötétültek, az a szép és már-már szinte meztelen test -átvilágodott, keresztül sütött rajta a fény, húsa áttetszővé vált -és különös kemény, szögletes, sötétszürke vonalak kezdtek átütni -rajta. A hús egyre finomodott, olvadt, mint a viasz a gyertya -előtt. Végre már csak úgy terjengett a váz körül, mint árnyék a -magva körül: s a váz vékony és visszataszitó vonalai mind élesebben -piszkosodtak ki a közepéből.</p> -<p>Lovagh azonnal megismerte a Röntgen-ábra vonalait. Még homályos -volt a rajz, de már láthatta a szép vállakon és mellen keresztül a -háromszögű lapockákat és a bordák abroncsos skatulyáját. A kerek -has mintha egészen kiolvadt volna és csak a bütykös, hajló -gerincoszlop tartotta tüskés csigolyáival a mellkas szellős -emeletét. Ez volt a darázsderék: a szép asszony teste ízekké -törött, mint egy csúf rovaré. S a meleg, puha bársonyölből, a kéjes -csipők közt durván kiütköztek a medence szakadozott kapcsos -<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span> falai. A karok és lábszárak közepébe -vékony bunkós csontok és sípcsontok rajzolódtak bele. A lábak és a -kezek öt-öt hosszú, ízelt csonttá csillagoztak szét, mint a -tyúkláb. S amint felnézett Lovagh, im a szép fejen keresztül -megjelent a vigyorgó koponya csúf állkapcáival, mintha bizonyos -pornograph képeket a fény felé tartasz, a legszebb toiletteken át -meglátod a legpőrébb csupaszságot.</p> -<p>Ah, igazán ez a legpőrébb csupaszság: a csontok csupaszsága!</p> -<p>Lovagh szeme pár pillanatig mintegy megbűvölve meredt az iszonyú -képre; aztán hirtelen, idegesen elfordítá fejét és a többi táncosok -csoportjára nézett.</p> -<p>Mily borzalom! Mindenfelé, amerre nézett, csupa csontvázat -látott. A legkülönbözőbb csoportozatokban, állva, térdelve, -guggolva, röpülve, táncolva az ordas, iromba vázaknak egy -rettenetes karneválja, melyek körül halk háló és átlátszó légkör -gyanánt, alig sejthetően úszkál az élő húsnak homályos emléke. -Valóságos <em class="gesperrt">danse macabre</em> volt ez: a -düllyedt bordák, bütykös tibiák és pisze halálfejek orgiája. S az -idomtalan csontok kecsesen hajlongtak, és zörgésüket szinte -lehetett hallani a hazugul édes muzsikán keresztül.</p> -<p>Lovagh feje megszédült erre a látványra. Egy pillanatra egészen -elsötétült előtte minden s agyában a vérnek különös forgását -érezte. Kibukkant alóla a világ és elapadt szemeiből a fény. De -alkalmasint újra csak egy pillanatig tartott az egész. A zene ebben -a pillanatban adta ki lelkét hangos akkordokban, <span class= -"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> utána -sértő csattanással lövelt fel a taps. Lovagh felrezzent, szemein, -fülein zúgva tódult be az igazi világ. A nézőtér lámpái kigyúltak, -a függöny most ereszkedett össze, az emberek felkeltek helyeikről, -minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna.</p> -<div class="figcenter" style="width: 414px;"><a href= -"images/i002lg.png"><img src="images/i002.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Lovagh is felkelt a helyéről, kiment. A ruhatárban kiváltotta -kabátját, kiment az utcára. A hideg levegő nagyon jól esett neki. -Gondolkozva lépkedett a fagyos aszfalton. Mi volt ez? Mi ez? Mi ez -minduntalan?</p> -<p>Elmondja az orvosnak? Az orvosa mintha nem sokat adna erre az -egészre. Legyint rá: ideges képzelődés. Vagy csak belé akarja ezt -szuggerálni. Szuggesztióval akarja meggyógyitani? Nem! Ez nem lehet -képzelődés. Különben… Tegnap a doktor is megvizsgálta a szemét. Nem -mondott semmit, de valóban, a szemét is megvizsgálta.</p> -<p>Látási zavarok, azt mondják, nagyon gyakoriak ideges embereknél. -De az ő látomásai valami egészen különösek, különösen objektiv -jellegűek. Már eddig is érezte ezt, de még sohasem volt ilyen -tiszta és éles. Hogy lehet ilyen pontosan, homály és ügyetlenség -nélkül <em class="gesperrt">elképzelni</em> valamit? olyan ritkán -látott, rajzolni is nehéz dolgot, mint <em class= -"gesperrt">ezek</em>?</p> -<p>Egy pillanatra szinte elnevette magát. Röntgenszemek! Ha valóban -a szemidegek baja ez: minő orvosi szenzáció!</p> -<p>– Köszönöm az ilyen szenzációt – mondta egészen fenhangon, -mintha az élesen kiejtett gondolatra önmagának figyelmét akarta -volna felhívni.</p> -<p>A hangos szó egyszerre kifelé fordította lelkét. <span class= -"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> Egy -feltünően öltözött hölgy haladt előtte a lámpák alatt, a boulevard -járdáján.</p> -<p>– Legjobb nem gondolni rá. Elmúlik magától – formulázta halkan, -de már ezenközben arra gondolt, milyen különös, hogy azt a -megdöbbentő látomást mindig csak hölgyeken, szép hölgyeken látta. -Valóban csak olyan hölgyeken, akiknek látása egy pillanatra -bárcsak, de izgatta őt. A szép testben a csontváz… A kontraszt… -Mégis csak fantaszta, romantikus képzelődés az egész.</p> -<p>– Jó hideg van ma – mondotta és felhajtá a kabátja gallérját. – -Hova is megyek?</p> -<p>Hátha éppen a nemi izgalom hozza létre nála e különös hatást? -Erre gondolt, mialatt szórakozottan átment a körút túlsó felére. Az -asszonyi szépségnek ez a fiziológiai hatása…</p> -<p>Ezt a gondolatot nem merte végiggondolni. Úgyis csak egy -hipokondriás ötlet… Borzasztó lenne…</p> -<p>Nem. Most, öntudatlan, ideért a kedvese lakása elé. Itt várja őt -minden este. Milyen bájos és milyen jó kis nő! Ő az egyetlen -napsugár életében. Azért tartja számára ezt a kis puha fészket. Ha -gazdag, ideges és unott családja, előkelő társasága kötelékeiből -szabadul, ide menekül hozzá. Vacsorára, édes, meleg szóra, üditő és -feledtető enyelgésekre. Ide nem jön utána semmi sem…</p> -<p>Ilyen gondolatokkal ment fel a kis fészekbe. A kedves kettes -vacsora egészen felüditette. Sarolta pompás, egyszerű kedélyén -megtört minden idegesség. Ezer apróságról talált folyton csevegni -valót. S milyen <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span> jó, barátságos meleg volt ott benn. -Vacsora után odahúzódtak a kandalló mellé és a nagy fotelben -összebújtak.</p> -<p>– Tudod mit, édes? – mondotta Sarolta. – Csavarjuk el a lámpát. -Olyan jó ilyenkor a sötétben lenni.</p> -<p>Elcsavarták, de nem lett sötét. A gázkandalló széles és vörös, -egyre hullámzó fényfolyót öntött végig a szobán. Egész materiális, -sűrű fényfolyó volt: fürödtek benne, mint a meleg vizben.</p> -<p>– Ettől a gázfűtéstől mindjárt őrült meleg lesz – mondotta -Sarolta. – De azért ne csukd el: olyan szép a fény. Inkább…</p> -<p>És legombolta bluzának nyakát. Lovagh ujjai lassan és becézve -választották szét a többi kis gombokat, melyek csöpp -ércszerelmesekként nyomódtak egymásba. Nemsokára bájos -rendetlenségben hevert a szőnyegen egy csomó ruhadarab.</p> -<p>Sarolta a tükörig lépkedett a fényfolyóban és lebontotta a -haját. Aztán kacéran ránevetett Lovaghra. Leeresztette szép hímzett -ingét és kilépett belőle.</p> -<p>S ebben a pillanatban egy csúf szürke, szögletes csontváz jelent -meg a kályha vérvörös fényében.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21"><br /> --21-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">KABOS EDE</span><br /> -Ő</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span></p> -<p>Ő megint feltámadt. Átsuhan a világon, mint fiatal leány agyán a -legfehérebb gondolat. Amerre suhan, valami csodálatosan rezgő -fehérség, tizenkét ragyogó oszlop imbolyog a levegőben. Mintha -apostolok egyenes lelke volna. Lenn, a földön felemelik fejüket a -fák s a heves gerjedelemtől vékony, zöld rügyek pattannak ki -testükből. Nagyon messzi távolból madarak csicsergése hallik, de -talán nem is madarak csicseregnek, hanem Ő beszél a rezgő fehér -oszloplelkekhez. Az emberek felnéznek a magasságba. Talán csak a -tavaszi eget keresik. Talán ŐT érzik. Zsong, áramlik, éled az egész -világ. Az a fehér gondolat suhan, egyre tovább suhan. S imhol kert -látszik alant a földön, korai zöldbe mártott kert, mintha már -virágzanék. Fiatal, szép leány sétálgat a kert kavicsos útján.</p> -<p>Ő <i>(hirtelen leszáll, a tizenkét ragyogó oszlop vele -ereszkedik):</i> Ezt a beteg leányt keresem. Meg fogom -gyógyitani.</p> -<p><span class="smcap">Tizenkét oszlop</span>: Meg fogod -gyógyitani.</p> -<p><span class="smcap">A leány</span> <i>(átszellemült arccal sétál -és semmit sem lát)</i>.</p> -<p>Ő <i>(a leányhoz):</i> Mire gondolsz gyermekem?</p> -<p><span class="smcap">A leány</span>: Holnap az Ő menyasszonya -leszek.</p> -<p>Ő: Az én menyasszonyom?</p> -<p><span class="smcap">A leány</span> <i>(csak ismétli, suttogja -boldogan):</i> Az Ő menyasszonya leszek.</p> -<p>Ő: Én vagyok Ő.</p> -<p><span class="smcap">Tizenkét oszlop</span>: Halleluja!</p> -<p><span class="smcap">A leány</span>: Halleluja! Az én lelkemben -hárfák szólnak, csengetyük csengenek, holnap az Ő menyasszonya -leszek. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span></p> -<p>Ő <i>(szomorúan):</i> Valaki beszél belőled, aki nem te -vagy.</p> -<p><span class="smcap">A leány</span>: Igen, én nem vagyok én. Oh -mennyi fekete gondolat kigyóját kergették ki lelkemből az én jó -anyám, az én drága mestereim! Ha meggondolom, hogy voltak perceim, -mikor földi szemek szinte felgyujtottak és lábaim akaratlanul -elindultak valaki nyomában, aki jobban ápolta szakállát, mint az én -lelkemet. Nem, nem akarok reá gondolni! Más lélek költözött belém s -immár Hozzád tapadok szivemmel, lelkemmel, befelé néző szemeimmel: -Hozzád aki bennem vagy, én drága vőlegényem.</p> -<p><span class="smcap">Tizenkét oszlop</span> <i>(kigyúl, lángol, -mintha tüzzel öntötték volna tele)</i>.</p> -<p>Ő: A te jó anyád olyanra tanitott téged, amit ő maga sohasem -tudott megtanulni.</p> -<p><span class="smcap">A leány</span>: Ki suttog itt?</p> -<p><span class="smcap">Tizenkét oszlop</span>: Halleluja!</p> -<p>Ő: A te drága mestereid nem ismernek téged és nem ismernek -engem. Tanitásuk hideg, mint a kősir, melyből megint kiemelt az én -Atyám. Ők eltávoztak az embertől és nem közeledtek az Istenhez. A -szivük hiányzik s azt akarják, hogy neked se legyen szived. Ne -hallgass rájuk. Sohasem tanitottam én azt, hogy mindenről mondjon -le, aki engem akar birni. Nekem az a legkedvesebb, aki semmiről sem -mondott le s mégis kiván engem. Akinek semmije sincsen s engem -kiván: alamizsna vagyok én annak. Akinek mindene van s mégsem mond -le rólam: kincs vagyok én annak. S gyalázza az én keresztülszúrt -szivemet, aki <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= -"Page_24">-24-</a></span> azt hirdeti, hogy csak a keveseket -szereti, akik mindent odadobnak érte. A sokakat szereti az én -szivem és a keveseket is szereti. És csak szeretetet kiván, nem -áldozatot. Ha áldozat, már nem is esik jól a szivemnek. Lám, -gyermekem, tavasz árad el a világon: és lemondanak a fák, hogy -gyümölcsöt, a bokrok, hogy virágot hajtsanak? S amit nem kivánok -fától, bokortól, csak tőled kivánnám, aki szebb gyümölcsöket és -szebb virágokat rejtesz magadban?</p> -<p><span class="smcap">A leány</span> <i>(nyugtalanul néz körül a -kertben)</i>.</p> -<p><span class="smcap">Tizenkét oszlop</span>: Halleluja!</p> -<p>Ő: Halleluja – én irtottam gyomot kemény földekből és kemény -szivekből, de sohasem irtottam fiatal virágokat és fiatal örömöket. -Ők az én gyönyörűségeim, az én kedves szolgáim. Ha tudnád -időtlen-idők óta legfájdalmasabb titkomat. Ime megmondom neked. Én -magam is fiatal öröm akarok lenni: Hogy ne az öregek, a szegények, -az üldözöttek, a kifosztottak, a magukkal tehetetlenek jőjjenek -hozzám és mindig lihegve, mindig sirva. Hogy a fiatalok, az -örvendezők, a bőségben élők, az erősek keressenek, nem lemondással, -de vágyakozással, nem áldozattal, hanem boldogsággal. Fiatal öröm -akarok lenni, a fiatalok öröme. De aki csak egy kis vágyat is -áldozott miattam, annak én kevesebb leszek idővel, mint a vágy, -melyet miattam megölt. S nem is tanitottam soha áldozatot. Ők -tanitották csak, akik emberek, gyarlandók, meg is értettek engem, -nem is, és tanitanak, holott tanulnia illik az embernek. Ne nézz -rám olyan idegenül. Nem tanitalak egyébre, csak hogy arra a -<span class="pagenum"><a name="Page_25" id= -"Page_25">-25-</a></span> mesterre is hallgass, aki a szivedben -lakik. Higyjél az én szolgáimnak, higyjél nekem, de ne fojtsd el -szived szavát sem. Mert nem tanithat rosszat egy romlatlan -leánysziv. Szeress, örülj – szeretet és öröm közelebb hoz az éghez, -ugy vagy az én menyasszonyom.</p> -<div class="figcenter" style="width: 414px;"><a href= -"images/i003lg.png"><img src="images/i003.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p><span class="smcap">Tizenkét oszlop</span>: Halleluja.</p> -<p><span class="smcap">A leány</span> <i>(kinosan vergődik, -halovány, mint a hajnali köd, reszket):</i> Jaj, jaj!</p> -<p><span class="smcap">Tizenkét oszlop</span>: Halleluja!</p> -<p><span class="smcap">A leány</span> <i>(megrázza magát, merev -szemmel bámul a levegőbe, valami imát mormol, amit emberektől -tanult, keresztet vet, ahogy emberektől tanulta s aztán hevesen -utasitja el Őt):</i> Távozz tőlem, kisértő.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27"><br /> --27-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">LACZKÓ GÉZA</span><br /> -MERLIN A KOSÁRBAN</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span></p> -<p>A várőr tülke végig búgott az árok vize fölött s a kaputorony -kúpos födele alól kirepült az első bőregér s cikkcakkozva suhogott -a belső várudvar kápolnája felé, amelynek ajtaján most lépett ki -Artus, a nagy király; nyomában a Kerek Asztal tizenkét lovagja, -hölgyek.</p> -<p>A szurkos fáklyák elnyúló, láng-magú füstje durván tolakodott be -erős szagával a víz és a széna illatába, amit az est küldött fel a -rétekről, a kápolna nyitott ajtaján pedig tömjénszag lopakodott ki -a menet után. Artus, a nagy király, megállt egy pillanatra s az ég -mindjobban kékülő mélységébe nézett. Tizenegy lovag királya iránt -tartozó udvariassággal szintén fölfelé nézett, csak Lancelot -kereste a karcsú királyné tekintetét.</p> -<p>Artus őszbecsavarodó szakálla megremegett s a tizenegy lovag -elsápadt: egy tűzszegélyű felhő-palást közepén homályosan fénylett -a Szent Graal kelyhe.</p> -<p>– Urak láttátok? – kérdezte Artus.</p> -<p>– Láttuk! – felelte tiz tompa hang.</p> -<p>Csak Perceval hangja csengett bátran és tisztán:</p> -<p>– Láttam!</p> -<p>Lancelot zavartan hallgatott. Ő már rég lemondott a Szent Graal -megszerzéséről, amelyet csak tiszta életű lovag keríthet -hatalmába.</p> -<p>Az ebédlőteremben már égtek a fali réz-tartók gyertyái és -viasz-fáklyái; s az asztalmester az étekfogókkal most érkezett a -konyhából. Artus és tizenkét lovagja helyet foglaltak a Kerek -Asztal körül, a nők hosszú asztalának fejére pedig Merlin ült, az -ősz királyi <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= -"Page_29">-29-</a></span> varázsló és próféta; jobbján Geniévre, a -karcsú királyné; balján Aiglentine, Keu pajzán kedvese. A lovagok -vitéz csörömpöléssel ettek; a nők asztalánál selyem suhogott s -Merlin szakálla lengett vidáman.</p> -<p>A királyi ételkóstoló már pirosra tömődött a kóstolgatástól, de -a lovagok még nem fejezték be lakomájukat, pedig a nők előtt is már -rég odafagyott a zsír az aranytálakra. A nagy király most intett s -a nők fölemelkedtek; a lovagok fegyvercsörgéssel, mosolygással, -szives köszöntéssel búcsuztatták őket. Azután fürge apródok -koppantották végig a gyertyákat s ahogy az ajtó rácsukódott az -elmenőkre, előkerült a kis breton hárfa és fölhangzott az ének -Uther és Igerna szerelméről, amelynek gyümölcse Artus, a nagy -király.</p> -<p>Merlin hosszú szakálla csücskét pödörgetve siklott a lépcsőkön -az udvar felé. Csak egy-két bűzölgő fáklya pislogott s a középső -bástyatorony tetejéről az őr vontatott kiáltása hangzott szét az -éjben. A nők lassan haladtak az épület déli szárnya felé, úgy hogy -Merlin még elérte Aiglentinet éppen a ciszterna mellett.</p> -<p>– Aiglentine, tartod igéretedet? – kérdezte hosszú, szikár -alakjával a leány fölé hajolva halkan.</p> -<p>– Tartom, uram, Merlin, – felelt remegő szemöldökkel a -leány.</p> -<p>Merlin hangosan búcsuzott:</p> -<p>– Ó, hölgyek, akiknek szépsége egyenesen az Úr kezéből került -ki, hogy a természet elámuljon, szép álmokat és vidám ébredést! – -és libegő barna ruhájában átvágván az udvaron a nyugati szárny felé -tartott. <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span></p> -<p>Tücskök ciripeltek körülöttük s valahol mélyen, messze békák -kuruttyoltak.</p> -<p>Ahogy Merlin alakja eltünt a sötétben, Aiglentine csengő -nevetésre fakadt. Az éj hűvös szellőkarjaival meg-meglibbentette a -nők kúpos fejdíszéről leomló fátylakat. Aztán beállt újra a csönd a -néptelen udvaron, amelynek közepéről egy öreg patkány figyelt -széjjel.</p> -<p>Az éj még fordulójához sem ért, Merlin már fekete köpenyegben -lopakodott a palota déli szárnya felé.</p> -<p>– Tehát igen, – gondolta. – Vitéz Keu barátom, öklelő tornák -harcosa, aludj nyugodtan, kedvesed szépsége nem marad -ápolatlanul!</p> -<p>A palota déli szárnya felé emelkedő külső nagy fal tövében -meglapult és hármat sivított, mint a farkaskölyök. Aztán várt. A -felső emelet egyik ablaka kinyílt s valami sötét dolog bujt ki -rajta, ami a fal mentén lassan lefelé ereszkedett. Merlin -odalépett. Gyorsan körültekintett: senki. Beleült a kosárba, -elhelyezkedett benne s kötelét meghúzta vigyázva háromszor. A kosár -a földet súrolta, fordult egyet jobbra, egyet balra, aztán -megindult a magasságok felé. Közbe-közbe szelidet koppant -egyet-kettőt a falon, majd kilendült messzebb s egyszer egy -pillanatra megállt. Merlin lehunyta szemét és Aiglentine mezetlen -alakjára gondolt. Felpillantott. Megint megállt? Ó, a szegény! nem -birja, pihen… Vagy még meg se indult? Még mindig áll? Várjunk. Na -jó, de meddig várjunk? Szeliden meghúzta a kötelet. Semmi válasz. -Várt. Megint meghúzta, de most már erélyesebben. Hej, Aiglentine! -<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= -"Page_31">-31-</a></span> Nem felel! Mi ez? Megrettent: kelepcébe -csalták volna? De megnyugtatta magát. Legyünk türelemmel, valami -baj lesz odafönt. Kissé mégis messze van az az ablak. No, nem baj, -a földtől nincs nagyon messze. De mégis, tisztességes magasságban -van, a várfal fölött lebeg már. Újra meghuzta a kötelet. Semmi.</p> -<p>Valahol léptek kongtak és egy oldalba rúgott macska -nyivákolt.</p> -<p>Megrántotta a kötelet és aggódva figyelte, emelkedik-e már. Nem. -Hűvös szél libbent az arcára; újra meghúzta a kötelet. Csend és -nyugalom. Kezdte már biztosra venni, de hinni még se merte… Csak -nem? Engem, Merlint? Belőlem merne csúfot űzni? Majd meglátjuk! -Hátha fölmászna a kötélen? Nem, ahhoz nincs elég ereje. Most már -egészen határozottan tudta, hogy itt fog megvirradni. Dühösen -morzsolgatta szép hosszú szakállát tehetetlensége biztos tudatában. -Persze, hát mit is csinálna, a pálcája nincs vele, a gyémánttal -rakott kis fekete pálca s az éjszaka koromfekete. Az egyik lába -elzsibbadt. Fogta és kidugta a kosár karimája fölött a sötétségbe. -A szépségébe elmerült mélyen kék ég csendesen csillogtatta saját -kedve töltésére az apró csillagokat. Brr! Harmattal borított lába -érezte a hideget. Visszavonta, de már későn. Egy óriási tüsszentés -halk brekegéssé fojtva tünt el köpenyege szárnyában. -Összekuporodott, betakargatta magát, mint aki megnyugszik -végzetében és megpróbált elaludni. Eh! Nem lehet. Helyzetet akart -változtatni. A kosár egyet billent. A bal keze <span class= -"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> egészen -meggémberedett a kötél fogásától; fölváltotta a jobbal. Hát nem -lehet ennyi ideig guggolni! Úgy érezte magát, mint a gúzsba kötött -lábu fogoly róka a paraszt vállán. Brr! És ez a nedves hideg. A -keze ökölbe szorult és a szíve remegett a dühtől.</p> -<p>Az éj sötétjébe világosság szüremlett s szép egyenletesen -eloszolva a legkisebb zugba is jutott belőle. A várfal tetején -megjelent egy vitéz, maga még sötétben volt, de lándzsája hegye -meg-megcsillant.</p> -<p>– Hej, ember! – kiáltotta Merlin rekedten.</p> -<p>A vitéz megállt, nézett, aztán megfordult és eltünt arra, -amerről jött.</p> -<p>Nemsokára aztán a déli szárny sarkán egy kis csapat fordult be s -nagy komolyan a függő Merlin felé tartott mereven párhuzamos, -egyformán hátrafelé hajló lándzsákkal. De ahogy közeledtek, a -lándzsák merev tartása mintha engedett volna, a fénylő hegyek -egymás felé hajoltak, erre, majd arra csillogtak, sőt néha csengve -koppant egyik a másikon. S ahogy a kosár alá értek, harsogó nevetés -kerekedett a hajnali csendben.</p> -<p>Merlin, akit egy kisebbfajta ostromlétrával hoztak le kosarából, -nem tudott a talpára állni. Üreges szeméből ezer átok sziporkázott -a katonákra, egy ablakban megjelenő ősz fejre s a betegszállító -lóra, amelyen hazavitték a palota másik szárnyába. A famulusára -rámordult, öreg gazdasszonyát kizavarta a szobából s bár láz rázta -tagjait és álom nyomta szemét, ágya mellett egész éjjel özvegyen -égett mécsét kitette az asztalra, bűvös pálcájával kört vont köréje -s a négy <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> égtáj irányában négy mágikus jelet -rajzolt belé, aztán pálcájával elsimított a láng fölött és -elfújta.</p> -<p>Az ágy melegében magához térve, elalvás előtt elmosolyodott s -kajánul vakarta meg szakálla tövét.</p> -<p>Nem sokat aludhatott, amikor zajra riadt föl. A vár udvarán, -ahova Merlin ablaka szolgált, két poroszló ütemesen pálcázott egy -szolgát, a konyha tüzének éjjeli őrét, mert ki hagyta hunyni a -parazsat s mulasztása leplezésére utóbb vonta be csak a hideg -üszköket hamuval. Bőgött, mint Behemót.</p> -<p>A konyhában ezalatt a főszakácsmester frissen pofozta a -kuktákat, mert nem tudtak tüzet éleszteni. Maga feküdt most neki, -pocakját neki támasztva a földnek. Mögötte álltak félkörben az -izzadságtól csapzott hajú, vörösre képelt kukták és ámulva -tapasztalták, hogy nagyhírű mesterük sem szerencsésebb a -tűzgyujtásban, mint ők voltak.</p> -<p>A cselédség konyhájából most rúgta ki egy izmos láb a -szakácsnét, aki sivítva sántikált végig az udvaron.</p> -<p>Mire a nap fölkelt, mindenki tudta, hogy a várban sehol sincs -egy szikra parázs se. Nincs mit tenni, szégyen, de le kell -ereszteni a felvonó hidat és gondatlanságukat bevallva tüzet kérni -a középső várból. A tűzért menő szolgák a várárok mellett -asszonyokkal, férfiakkal találkoztak.</p> -<p>– Hova mentek polgár! – szólt oda egy fegyveres szolga a -csoportnak.</p> -<p>– Vitéz uram, már csak bevalljuk, elaludták az őrök az eszüket, -nincs tüzünk. A várba igyekeznénk… <span class="pagenum"><a name= -"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> -<p>– Hát nincs kovátok, taplótok? – kérdezte amaz gőgösen.</p> -<p>– Nem vet tüzet a kovánk, a taplónk nedves… – szólt remegve a -polgár.</p> -<p>– A tietek is? Megrugjalak, polgár? Ne tréfálj!</p> -<p>S a fegyveres szolgák csörtetve folytatták útjukat s a szepegő -asszonyok félve oldalogtak a belső várba baktató polgárok után.</p> -<p>Az alsó várnak a külvárosokra nyiló kapuja előtt parasztok -gyülekeztek.</p> -<p>– Hová, paraszt?</p> -<p>– Ha megengednék az őr urak, tűzért mennénk a várba, – felelt a -legöregebb.</p> -<p>– Kódis népség! – szólt az őr és odább lépett, utat nyitva a -parasztoknak.</p> -<p>A belső várból most lovas emberek száguldtak ki és oszlottak el -a négy égtáj irányában. Benyargalták a középső, az alsó várat, a -külvárosokat s egy óra mulva lihegve jelentették a -főudvarmesternek, hogy Artusnak, a nagy királynak, várában és -városában sehol egy szikra tűz sem ég.</p> -<p>A főudvarmester elrendelte, hogy mielőtt bejelentené Artusnak a -különös esetet, meg kell próbálni minden módot, amelylyel tűz -gerjeszthető: egy csoport vitéz mégis csak kovából próbáljon tüzet -csiholni, egy másik száraz pálcát forgasson száraz fadarab -mélyedésében; menjenek néhányan a mezőre, nem rejt-e tüzet fülledt -boglya mélye; a várkápolna káplánja imádkozzék, hogy az Isten nyila -sújtson reves fába tűzgyujtani. <span class="pagenum"><a name= -"Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> -<p>Hiába minden! Artus ebédelni akart s így hamarabb rájött -mindenre, mint a főudvarmester várta. Hiába minden! A nagy király -ebédjét mégis csak szárított halból, füstölt húsból s valami -magvakból kellett összeállítani.</p> -<p>Ebéd után Merlinért küldött Artus. Merlin üzente, hogy nem -mehet, ágynak esett. Artus kezébe vette pallosát; hüvelye köré -csavart szíjjának drágakövei komolyan csillogtak. Szakállát -megsimította, intett a tizenkét lovagnak és megindult Merlin lakása -felé.</p> -<p>A menyezetes ágyból morgó nyögés hallatszott az érkezők elé.</p> -<p>– Merlin, varázslóm és prófétám! Váramban és városomban az éjjel -a tüzek mind kialudtak s azóta nem ébred szikra taplóban sem.</p> -<p>Merlin kifelé fordult, egy csésze zavaros levéből szörpentett -egyet és megszólalt:</p> -<p>– Tüzedet el én oltottam.</p> -<p>Tizenkét pár szem villant össze és tizenkét marok szorult össze -tizenkét kardmarkolaton.</p> -<p>Artus békére intette őket.</p> -<p>– Ha tetted, tudod, mért tetted! – Szólt Artus ráncolt -szemöldökkel. – De honnan nyerjünk tüzet? – kérdezte emelt hangon, -szigorúan.</p> -<p>– Merlin keze el nem érte.</p> -<p class="i2">Tűzforrássá legyen érte! – felelt nem kevésbbé -keményen Merlin és befordult.</p> -<p>A tizenkét lovag türelmetlen mozdulatot tett, de Artus a nagy -király gőgösen intette nyugalomra őket.</p> -<p>– Az ég hozza meg gyógyulásodat, – szólt és ment, nyomában a -tizenkét békételen lovaggal. <span class="pagenum"><a name= -"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> -<p>Dobosok dobolták várban, városon:</p> -<p>– Merlin keze el nem érte,</p> -<p class="i2">Tűzforrássá legyen érte!</p> -<p>Öregek makogták, asszonyok sivítozták, gyerekek danolták, de -senki sem értette s egész nap nagy ijedelem óbégatása lebegett a -házak között.</p> -<p>Aiglentine szobája csendjében sírt és a csipkéjét tépdeste. -Félt, remegett. Letérdepelt feszülete elé és tízszer is elmondta a -szorongók imáját.</p> -<p>Az arca piros volt, halántékán a két finom ér árja megdagadva -lüktetett, ahogy belépett a terembe, amelynek sötétjében félénken -húzódott meg csak a napfény. A magas, csúcsos támlájú székekről -feléje pillantottak a lovagok és Artus elhallgatott. Szokatlan -időben szokatlan jelenség mit kereshet a király előtt?</p> -<p>– Hogyan, már jönne a hajnal, hogy ime követét küldi előre -hamvas arcodon? – kérdezte Artus s a tizenkét lovag örömmel -mosolygott hallván a finom bókot.</p> -<p>Aiglentinenak szeme ijedten tágult s kis ajkát zavartan -harapdálta. A király megértette és távozást intett a lovagoknak. -Tizenkét magas, csúcsos támlájú szék robbant hátra az asztaltól, -mely körül a Szent Graal megszerzéséről tanácskoztak nagy titokban, -gonddal. Mentek és mosolyogtak, csak Keu nézett kérdően a leányra, -aki elkapta a férfi szeme elől a tekintetét.</p> -<p>– Királyom! Nehezen jöttem, de jönnöm kellett, mert azt hiszem, -hogy én…</p> -<p>Artus várt. <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span></p> -<p>– Tudod, Merlin kerülgetett és zaklatott, futott utánam.</p> -<p>– Mint a rózsaszín arcú hajnal után fut az éj, – mondta -Artus.</p> -<p>– Bántott, nem hagyott, nyomomban volt.</p> -<p>– Mint nemes őzikének a vadász, – mondta Artus,</p> -<p>– Én untam, találkára hívtam, kosarat bocsátottam le neki az -éjben és ott függött aztán hajnalig a föld…</p> -<p>– … és a mennyország között… Hát ezért a bosszú?</p> -<p>A méltatlankodás ráncai húzták össze Artus bozontos szemöldökét, -de fojtott nevetés erőltette széjjel szája vonalát:</p> -<p>– Gondolod?</p> -<p>A leány kérlelve nézett az uralkodóra s elfordult.</p> -<p>– Igen egyszerű! Fogd ezt a mécset, menj a szomszéd szobába és -ha égő mécscsel jössz ki onnan…</p> -<p>Aiglentinenak könny csurrant az arcán, amint kezébe vette a -mécset s a másikkal köntöse szárnyát emelvén a szomszéd szobának -tartott.</p> -<p>Artus a trónján összekulcsolta szakálla alatt a két kezét s úgy -nevetett, mint ahogy a közönséges halandók kuncognak… és, tudja ég, -nem tudott haragudni a száritott tökmag-ebéd miatt sem Merlinre, -sem Aiglentinera.</p> -<p>De nyílt az ajtó és belépett rajta Aiglentine. Zöld posztó -ruhája hajlékony termetének puha vonalához simulva omlott a földre. -Csipőjét rubintokkal himzett zöld selyem öv fogta körül, amelynek a -ruha alól elő-előtünő piros papucsokig lecsüngő széles végét -<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span> remegő térdei paskolták járás közben -jobbra-balra. Arany paszománttal szegélyezett vörös palástja -hosszan húzódott utána. A szűk ruhaujj borjuszájuvá szélesedő -prémezett nyilásán félve bújt elő fehér keze, amelyben ott remegett -a libegő lánggal égő mécses.</p> -<p>A nagy király fejedelmi hahotára fakadt:</p> -<p>– Jól sejtetted, leányom!</p> -<p>Sietve vette Artus a mécses párját és a füstös belet oda -tartotta a lánghoz. A láng meglibbent, de tüzét nem adta tovább. -Mind a ketten egyszerre emelték fel egymásra tekintetüket. -Aiglentine szemét rémület homályosította el, Artuséban nagy jókedv -belső nevetése szikrázott.</p> -<p>– Merlin hatalmas! Menj haza, leányom, és várj.</p> -<p>Aiglentine arcát két tenyerébe temetve zokogta bánatát -hazáig.</p> -<p>A Kerek Asztal közepén ott égett a kis mécses, mikor a tizenkét -lovag belépett a terembe. Artus pedig nevetett. A lángot -megpillantván, Tristan vidámat horkantott, Gauvein csendesen -vihogott, Bedeur combját verdesve röhögött, Ider piros arccal -pukkadozott, Modred hangosan hahotázott, Vigamur kerekre nyitott -szemmel vigyorgott, Vigalois könnyezve fogta a hasát, Lancelot -arcán széles, buja nevetés játszadozott, Ivein finoman Erecre -mosolygott, aki a szemével vágott vissza neki. Csak Perceval nézett -csodálkozva társaira, mint aki nem érti és Keu mogorván, mint aki -nagyon is érti.</p> -<p>Aiglentine, mint a galamb, amelyik szobába tévedve, <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> hol ijedt -nyugalommal gubbaszt egy bútor ormán, hol rémülten csapkod kuszált -szárnynyal szerteszét, majd térdeplőjén sírta bánatát imakönyvére, -majd izgatottan járt föl-alá. Egyszer csak hirtelen megállt a szoba -közepén és figyelemmel neszelte a külső világot: semmi. Hál -Istennek! De igen, mégis, mégis! Fogát az ajkába vágta: mégis! Zaj -hangzott fel kivülről: növekvő emberár tompa zúgása, amely -csakhamar elöntötte az udvart, végig állta a lépcsőket, megtöltötte -a folyosót, beözönlötte a külső termeket. Aztán megnyílt az ajtaja -és apródok, szolgálók hozták be rajta halommal a legkülönfélébb -tűzszerszámokat: kócbelű kis kézi mécsest, vékonyka gyertyácskát, -szurkos fáklyát, zsíros alágyújtó fácskát, szalmacsutakot, faggyúba -mártott szöszt, nádcsomót, kövér-lapos taplógombát. Aiglentine -ijedten nézte a különös vándorlást. Az apródok, szolgálók lerakták -lába elé mind és belső pukkadozástól feszülő piros arcocskákkal, -vörös pofákkal hátráltak ki az ajtón. Aiglentine elnevette magát és -kényes cicus-mozdulatokkal látott a dolgához. A mécsesnek, -gyertyának szivesen adott tüzet, de az erőszakos fáklyát, a -kulláncskodó fácskákat, a durva csutakot, az aljas szöszt, a -pökhendi nádcsomót immel-ámmal ajándékozta meg az éltető lánggal. A -finom kezű taplót ellenben meg is símogatta. Kint örömüvöltés -fogadta az égő tárgyakat. Aiglentine ellenben büszke volt, mert úgy -érezte, hogy nemes és nagy volt. Meg is kérdezte kis barnahajú -apródját, hogy ugye mindjárt vége lesz, most már van az egész -városnak tüze. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span></p> -<p>– Ezek csak a király belső cselédei voltak – felelte -szolgálatkészen a kis fiú.</p> -<p>Aiglentine levágta magát az asztalra és sírt. De kint nőtt a -zúgás, nőtt a tömeg.</p> -<p>Apródok és szolgálók egyre hordták a különféle gyujtó -szerszámokat Aiglentine szobájába, amelynek ajtaját szinte -beszakította már a folyton növő sokaság. A várbeliek után a -városbeliek, aztán a parasztok szorongtak, handabandáztak, -susogtak, kiabáltak az ajtón túl. Vén asszonyok sértődött -szeméremérzettel mérgesen nyujtották át az apródnak mécsesüket vagy -gyertyájukat, a papok kenetes rajongással, hülye paraszt fiúk -széles vigyorgással, kackiás parasztlányok csípőjüket riszálva, a -városvégi rimák irigykedve, pocakos polgárok képzeletüket -gyertyájuk után menesztve, vitézek bajuszpödörintéssel, íródeákok -dülledő szemmel, – de csak egy ideig, addig, amig kevesen voltak. -Mikor aztán megkezdődtek a taszigálások, öklelések, gyomorba -lóditások, csípések, sarulehágások, senki sem törődött már egyéni -kis gondolatának nyilvánításával, felőlük lehetett volna már az -ördögök nagyanyja a tűzforrás, bánták is ők. Végezni, menni, – ez a -gondolat irányította cselekedeteiket és keverte epéiket. Csak a -nagy hülye paraszt suhancok vigyorgó flegmáján nem fogott semmi. -Tűzforrásokat kezdtek keresni a tömegben s ha valamelyikük pofot -kapott egy-egy szendébb hajadontól, kórusban röhögtek rajta.</p> -<p>Aiglentine már nem győzte, a keze egyszerüen leesett és le -kellett feküdnie az ágyra. Egy belső leány segített neki. De hiába, -a tömeg nem oszlott, <span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span> inkább nőtt és nőtt vele a zaj, a -zavargás, a türelmetlenség.</p> -<div class="figcenter" style="width: 412px;"><a href= -"images/i004lg.png"><img src="images/i004.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Ajtaja előtt hangosan rikácsolta egy fogatlan banya:</p> -<p>– Hej, de nagyra tartja magát, hogy Belzebúb legyen a -vőlegénye!</p> -<p>– Ó, a szűzi hajadon! selypítette egy másik.</p> -<p>– Hát Keu nem jön tűzért? Hihihi! – köhécselte a harmadik.</p> -<p>– Egy ilyen rátartós kisasszony miatt egész határ bűnhődik. – -Bezzeg kerülgette volna az én Marcsámat a Merlin nagyságos úr, most -nem lenne ilyen zavar mindenütt! – hangzott a tömegben.</p> -<p>– Este lesz, hé! – rikkantotta valaki.</p> -<p>Aiglentine lázasan kérdezte, hogy mennyi ideig tarthat még ez. -Az apródok azt mondták, két napig, de a szolgálók három napot is -mondtak. Aiglentine sírt, zokogva csuklott. Mi köze neki az -egészhez? Ő ezt nem bírja ki! Felkönyökölt ágyán, egy ideig maga -elé bámult, aztán hirtelen odakiáltott az egyik apródnak:</p> -<p>– Hivjátok Merlint! – és rémülten ráncolt szemöldökkel -hanyatlott vissza ágyára.</p> -<p>De a tűzre való tárgyak búcsujárása nem csökkent. Aiglentine már -nem törődött semmivel; hagyta, hogy azt csinálják vele a lányok, -amit akarnak. Csak akkor ugrott föl az ágyról, mikor egy apród -Merlin érkezését jelentette.</p> -<p>A vén varázsló szakállát csavargatva lépett a szobába. -Szemszögletének szarkalábain gúnyosan megelégedett mosoly -villogott. Hajlott háttal, tenyerét <span class="pagenum"><a name= -"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> vízszintesen kinyújtva -intett távozást apródnak, leánynak.</p> -<p>Aiglentine szepegve sírt és remegett, de Merlin simogatva -figyelmeztette a külső zajongásra, amelyből örömrikoltozva -emelkedett ki Aiglentine és Merlin neve. Azután kitárta az ablakot: -az alkonyi szürkeségben egyszerre pislant föl minden ház ablakában -a fény. Aiglentine fölbátorodva bontakozott ki a vén próféta -karjaiból, de ekkor a sok fénypont hunyorgó pillákkal kezdett -kialudni.</p> -<p>– Hohó! – mondta Merlin magához szorítva a lányt.</p> -<p>És odakint sziporkázva csattant föl mindenütt a fény, a -láng.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">RÉVÉSZ BÉLA</span><br /> -NÉMA ÉNEKEK</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span></p> -<p>Az ünnepi este már áthajolt az északába, a kis viaszgyertyák -ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos -ágait és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A -mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek -hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már -beleroskadtak az álomba, a mámor szeliden és egymás után ledöntötte -valamennyit és az ágyakon, a földön mozdulatlanul feküdtek az -emberek. A mécses árnyai libbentek, rebbentek és fakó -világosságokat hasitottak ki a terhes levegőből.</p> -<p>Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A -szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a -templomi hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, -csöndesitették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk -muzsika szállott be a szobába…</p> -<p>Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken -keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, -pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a -szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dült belőle a -sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a hangok danájába. A dalok -közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegtetett, röpködött velem -a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik -ágyra.</p> -<p>– Ez a Mari… a Mari…</p> -<p>Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott.</p> -<p>Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám. -<span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span></p> -<p>– Gyönyörü kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai.</p> -<p>– Gyönyörü kis virágom, mit csinálsz?… szemecskéid ugy-e rám -néznek? Kis kezecskéid értem nyulkálnak?… Fölvettek?… nevetsz, -nevetsz kis rubintom? én vagyok a te rossz cudar anyád… Fölvettek a -kapuból? Talán egy nagy úr és most selyembe pólálnak… Ha ott -felejtettek?… hogy melegitettem, fujtam az orcádat, a kezecskéidet… -ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak hasogatják a szivemet… -Úgy-úgy kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd szétreped a mellem. -Mind a meleg édes tej a tiéd, csak a tiéd… Kapirgálsz? Kapirgálsz?… -na ne csiklandozz… szivjad, szivjad kis rubintom, mert megszakadok, -már szivemnek szalad a tej és kiszakitja az én bűnös testemből… -Egyél, egyél, egyél, kis csibém…</p> -<p>Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, -csicsijja, babuja…</p> -<p>Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, -Vakurka pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál a bankban, ahol -szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, guritgatták -a halvány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany-koronák, -ütődtek, csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. -Vakurka kaszált a kezével, ide-oda nyult és összefogdosta az -elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra -szallagot húzott és gyültek körülötte a zsákocskák, a -bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte <span class= -"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> a -szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította és dünnyögött, -nyöszörgött.</p> -<p>– Haza… haza…</p> -<p>Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és -reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dült alá a -liliomos csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi -tisztaságban fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok -sugták:</p> -<p>– Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe -utcákon mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras -minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos -palástját… ráboritja a tornyokra… a Kreml tizennyolcablakos -tornyára, Mária templomának aranyos kupoláira… Szikrázó utakon most -mennek, bandukolnak a templomba, a testvérek. A harangok -csilingelnek, átszállnak a zuzmarás fákon és a jégsípok -megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij -pomiluj…</p> -<p>– Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon -keresztül, át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a -koronázási utakon s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és -nézte, amint dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a -vízbe…</p> -<p>Vakurka ümmögött, nevetgélt:</p> -<p>– Lopni fogok… lopni.</p> -<p>Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felorditott:</p> -<p>– Jaj…</p> -<p>Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, -<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> zenebonásan egymás körül kavarogtak és -ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka -fölé repültek, arany testükből ábrázatok nőttek ki hirtelen; -grimaceok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és -vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt vágódott -és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz -épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillani nem -engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a -tornyosodó bankók és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a -bankósirban…</p> -<p>Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan -énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az -ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyultak a matracon, -mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja -bolondosan énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött -föl a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a -pihenő fejek fölött, lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, -nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt a hangjuk, mint a -méhhivogató üvegcsengőké, amiket a kertekben megfuj a szél. Engem, -testvéreim az álmok, magukba fontak, dajkáltak, s titkos titkaikkal -megütögették a szivemet, mely most megnőtt, a síksági ég pereméig -megnyilott a két ölelő karja és a szivemben volt a világ, emberek, -bújdosó szenvedéseik.</p> -<p>Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesitette -a Carnevált és vontatottan bujtak ki belőle a dalok s az álmok -libbentek, alászállingóztak <span class="pagenum"><a name="Page_48" -id="Page_48">-48-</a></span> és mire csönd lett, besuhantak a -koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a -kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, -fölszökkentek a rejtelmek.</p> -<p>János gagyogott, morgott:</p> -<p>– Na… ne…</p> -<p>De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, -párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt -karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra -kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak -kidugták a koponyájukat.</p> -<p>János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és durva -sietséggel hagyigálta messzire magától a halottakat. Szivek -táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szivek s vadul -lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak -ki belőlük, de valamennyi sírt és könnyeiket ráhullatták János -arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől a -kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a karjai, a fejét -rányomta a matrácra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca -előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát, -rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, -kacagva visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után -kapott, megvágta a mellét és sírt, üvöltött:</p> -<p>– A szivem… a szivem… hol van a szivem?…</p> -<p>János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe… ágyak fölött -úszom és libbenek… Ki vagyok én?… <span class="pagenum"><a name= -"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p> -<p>Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert -fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú -reményekkel, tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis -van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon -keresztül, melyben most ott örvényeskedik a mindenki álma. Én se -éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott -szárnyra, mikor az éjszaka lefujta rólam a hús és csont béklyókat? -a mikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva -csudálkoztam?… És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a -koponyák megnyilnak előttem, a szivemet ráteszem a szivükre és mi -halkan összedobogunk.</p> -<p>Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca.</p> -<p>– Ez a néma… a néma…</p> -<p>Ivesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját és -csattogtatja a fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül:</p> -<p>– Üm… üh… hő…</p> -<p>Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges -ráncokba szedi, kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; -a néma beszélget.</p> -<p>– Milyen a hangom?… Az embereknek hápog a szájuk és csak azt -látom, hogy mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a -szemük… Én most beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? -Érezni lehet? Meleg talán vagy illata van, mint a virágoknak? -mindenkinek van hangja? a fáknak is? csak nem hallom, mikor -bólogatnak, <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span> mikor leveleket perditenek a földre?… -Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem hogy örülök, forró a fejem, -testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben, -rángatja az agyvelőmet, tüzes kigyók hemperegnek benne és -kinyujtóznak… belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a -hangom… emberek, emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, -összebujok veled, de gyönyörű, amit mondasz… menni kell már a -gyárba, hogyan sípolnak, hogyan ordítanak… édes kicsi fiam, ujra -megsiratlak, ujra eltemetlek, hallom a jajgatásomat, a kicsi harang -is sikolt – hallom már, hallom – mert beágyazunk a földbe.</p> -<p>Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát -ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is -nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy -nyugalomban, álmok nélkül.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_51" id= -"Page_51">-51-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">KAFFKA MARGIT</span><br /> -SZENT ILDEFONSO BÁLJA</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span></p> -<h3>I.</h3> -<p>Azon a borus, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest -boldogan; ijedezőn vagy repeső szivvel öltözte magát minden főrangu -szüze Toledo városának. A jeles szent, kinek neveünnepére annyi -fiatal szívek néztek várakozón; hajdani időben volt érseke az ősi -császári városnak; amikor a lelkek még nem élhettek olyan boldog -biztonságban afelől, hogy mit kelljen hinniök; mint később, jeles -korszakában a szent inkvizició szorgos őrködésének. Ő volt az első, -ki irott könyvbe foglalta az egek Királynéjának szeplőtelen -tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt Toledóban, hogy a -város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az Alcazár -legnagyobb disztermében; hivatalos lévén erre minden tisztes és -előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, -öregasszonyi, mindennemü illendő otthoni kiséret nélkül. Sőt minden -leányzóért maga ment el az este beköszöntével leghivebb lovagja, ki -szivének szándékával szerette; ékes kocsijába ültette a hajadont, -ki bátorsággal bizhatta magát akármely toledói nemes kezére e -napon. Mert az estélyen, ugy mondták, bálanyaként maga a Megváltó -szüzanyja van láthatatlanul jelen; ő vigyáz a finom udvarlások -nemes és tisztes kellemére; a vérek felgerjedésére táncos -mozdulatok lejtése közepett; és soha, senki nem emlékszik rá, sem -föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami botránkoztató eset -történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább azt a lovagot, -ki valamely <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> leányt kocsiján vitt az Alcazárba -ilyenkor és ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte -törvényes mátkának vette a társasági illem. „A szüzanyától kérte -meg a leányt!“ szokták mondani az ilyenről…</p> -<p>Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre -előtt, alabastrom fésüi, ezüstmivü balzsamos szelencéi közepett; -könnyü, százráncu len-gyolcs pendelyében, mely himzett, drága -csipkétől volt habos. Letakart asztalkán nyitva állt előtte a -nehézveretü ékszerláda barrocco gyöngyeivel és cizellált-arany -násfáival, melyek tompán ragyogtak a viaszfáklyafényben. Egy -sokszárnyu, borostyánszinü brokátfal keritette el az asszonyi -hivság e selymes kápolnáját a nagy hüvösszinü palotaterem kongó -terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege s hol az ólomrecés -ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a keresztlábu, -magas ébenfa-székek.</p> -<p>Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett -meghajlásával karcsu és pompás lányderekának, mint a kihántott, -finom és nyers, ropogós dióbél édessége; ahogy sohasem látta őt -idegen szem. Anyaszült, drága formáit találgatni lehetett volna -most, mint a kathedrális Merengő Madonnájáét; de a süppedő szőnyeg -közepén ott állott már – maga keménysége erejével megállott üresen -– a réteges, dudoros, brokáthimzésü és aranypaszomántu rokolya; -vastag csipő-hurkákkal széttartott, kemény vasabroncsokkal bélelt -nagyuri öltözet; hogy elbilincselje és lezárja, mint egy pecsétes -titkot; hogy megterhelje, mint az erény sulya és külön rekessze -mindenektől, mint a hódolat. <span class="pagenum"><a name= -"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> -<p>Donna Isabel árva volt; atyját, a Rettenetes Pedrot és anyját, a -szigoru arcu, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte; -s hajdani tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most: kövér, -ügyes ujjaival vörösszőke, dús haját tornyozva és langyos -balzsamfürdővel fürösztve arcát, vállait és kezét. Közben egyre -fecsegett madre Agneda; mig urnője lehunyt szemmel tűrte dolgát, de -néha türelmetlenül, kurtán szisszentve sóhajtott.</p> -<p>– Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a -kegyelmes kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És -ő bizonnyal jó szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a -guadalajarai lovagot.</p> -<p>– Meghuztad a hajam!…</p> -<p>– Mért ne nézné jószemmel? Az apja udvari ember s ő maga -nagybátyjával, a főinkvizitor miniszterrel itt járt legelébb (a -szent szűz vezesse az eretnekség ellen!), mikor hires Beata apácát -meg a kedvesét, Juan barátot vallatták és gyötörték. Az ifju -Alvaros állva nézte végig az egészet, márványnál fehérebben, de -szemét se hunyoritva. Erősszivü, nehézvérü fajta; nem fog -meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad!</p> -<p>– Elhallgass!</p> -<p>– Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don -Pedro s anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha -élnének; keveretlen vérü, nemes unokákat remélvén általad! Don -Alvaros szebb és delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi -vadászaton oldaladnál lovagolt!… Bernarda de Tovarral, Tajo-menti -vár kisasszonyával járta ugyan minap <span class="pagenum"><a name= -"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> az előtáncot, de a te -balkonod alatt két izben is állongált, ezüsttel kivert hires -ébenfagitárját pengetve, alkonyat után. A leányom, Franciska -tejtestvéred mesélte… ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép -leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugy-e, -szivem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát; elébe repes -aranyszivecskéd, hogy elvigyen a szent Ildefonso báljára és -táncoljon veled kéz-kézben a szent éjszakán?…</p> -<p>– Ne fecsegj! – kiáltott rá gőgösen donna Isabel és fehér kezét, -melynek éppen hosszudad körmeit csiszolta a dajka, reszketve -rántotta vissza keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot -érzett kiömleni a heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon -gyötrődött egész napon; de elébb is már, a hét valamennyi napján és -éjszakáján: vajon eljön-e ma érte don Alvaros de Luna? Nem adta -szavát, csak kerülgetve szólt ravaszdi mosolygással: „Látni foglak -szép urnőm, szent Ildefonso éjjelén!…“ De szeme barna tűzben -ragyogott az övébe akkor és a Carranzák leánya azt hitte, elérti -szavát! Minap mise utáni körsétán oldalához került don Diego -Pedilla és felajánlotta a bálra fogatát és magát: de ő -elutasitotta, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, -hogy kire gondol… talán el is mondta már másoknak,… ó, most már -bizonyosan tudják, hiresztelik a városban, hogy ő és a -guadalajarai… De hiszen akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog és -tudni fogja kötelességét! Egy Carranza leányt, a nagy kardinális -unokahugát nem lehet szégyenbe hozni, világ csufjára <span class= -"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> -cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre hagyott, anyátlan, -tanácstalan!… Ó, madonna!…</p> -<p>– A fejed olyan már, mint egy pompás, fehérbóbitás virágé, – -hizelgett a duenna; – most erősitsd meg magad forró narancsborral, -mert olyan karcsura szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy -táncosod egykezefejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!… -Este van, fáklyák égnek az utczán! Hallod a zajt?…</p> -<p>Keblét, szivét fulladásig szoritotta már a vaspáncél vagy a -reszketeg indulat… Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek -széles abroncsos üregében olyan fázón magánosnak érezte mindenik -ifju tagját, egész forró és eleven magát!… Kocsik robogása -hallatszott fel már az utcáról; párok ülnek ott a hintókon -boldog-egymásmellett; most már örökre együtt… De az ő kapuja előtt -még nem állott meg batár!…</p> -<p>– Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen -szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy -issza ki majd a nyakad édes életszinét szerelmesed tekintete! Kékes -rizslisztbe mártottam, mert a sárgás gallérkeményitő a quietisták -titkos jele; (Uram irgalmazz!) erről ismerik meg egymást!… Hallgasd -csak! Kiáltoznak!… Az utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó -uraik láttán! Jer az ablakhoz! Idébb huzzuk a selyemfalat, bujj -meg, nehogy várni lássanak.</p> -<p>– Ó, madre Agneda!… sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és -szakgatottan, mint egy elgyötört <span class="pagenum"><a name= -"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> kis madár. Most nem volt gőg -a szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom.</p> -<p>– Szegény kis árva virágom – simogatta az asszony és alázatos -szeméből könnyek hulltak. – Hiszen én tápláltalak szivem vérével, -üvegmadárkám! Igy kell nekünk ládd-e; sirni kell nekünk sokszor -elrejtőzve az ablak mögött; mert ők künn járnak szabadon az ég -alatt és minden út az övék!… (Nézd, nézd, Antonio de Medrano úr -sujtással ékes, fehér lovait s az apró szerecsen kölykeket!)… Igen, -ők már ilyenek, ezt el kell viselni; még ha elhagyni nem is -birnának, akkor is szivesen csalnak!… (Nézd a sok török hadifoglyot -donna Mária Alumbrados kocsija előtt; unokatestvére, Fernandez -fogdostatta össze neki és úgy küldte gályán rokoni köszöntéssel!) -Ne sírj utánna, fülemilém – nem érdemli meg, csapodár gonosz! Minap -is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt -Franciskához, a leányomhoz. „Köszöntetem nemes úrnőd!“ igy kezdte. -S a kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem -el onnét a leányt!… Ó, ne… ne üss! Donna Isabel!… Én nyomorult, -fecsegő cselédfejem!… De nézd, látod azt a batárt? Kié az -ezüstvirágu, fekete lószerszám? A négy hires pej!… Most a fáklyák -alá ér… igen! A tovar-i leány, a Tajón túli kastélyból… azt viszi a -bálba!… Úrnőm!</p> -<p>Donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh -villáma vonaglott. A hangja rekedten zizzegett.</p> -<p>– Hivasd ide a lányod,… rögtön hozd elébem a lányod!… A -szolgálómat!… <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= -"Page_58">-58-</a></span></p> -<p>– Donna Isabel? Mit akarsz?</p> -<p>– Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! -Börtönre vettetem!</p> -<p>– Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak!</p> -<p>– Az inkvizició tömlöcébe juttatom!</p> -<p>– Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!…</p> -<p>– Igazad van!… Nem fogom bántani! Az én szivemben több -paráznaság lakik! Jól tette a lányod, miért kergetted el!… Ó, madre -Agneda, dajkám! – Ó, boldogságos Szűz! – a mai bál asszonya! -Szabadíts meg a szégyentől!</p> -<p>Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, -ahogy a vasszörny fogaihoz verődött. Kis idő mulva lépések -hallatszottak az udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda -kiszaladt a lépcső feljáróig.</p> -<p>– Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! – Ki az?… Ki van -ott?…</p> -<p>– Manuel de la Cruz lovag!… hangzott fel, mintha igen nagy -messziségek mélyéből.</p> -<p>– Honnét? Mi járatban?</p> -<p>– Idegen vagyok ebben a városban; messziről való! El akarom -kisérni Isabel de Carranzát a szent Ildefonso báljára.</p> -<p>Már fenn volt a lépcsőn; már a terem brokátfüggönyét tartotta -félkarral; a küszöbön állt; gáláns, szép bókkal meghajtva fejét és -donna Isabelre nézett. A ruházata pompás volt, aranynyal és -selyemmel <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> himzett nehéz bársony; szigoruan -divatszerü, nagycsokru, szögletes cipők, hibátlan, magas -selyemharisnyák; makulátlan, sokfodru kemény gallér és kézelő; -dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon -előkelő házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak -látszott.</p> -<p>– Úrnőm, – rebegte a dajka, – egy idegen lovag jött érted, akit -sohase láttál.</p> -<p>– Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna -Isabel?</p> -<p>Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zenéjü volt; emberi és -tiszta dolgokról adott hirt. A mosolya szelid, okos és szomorú.</p> -<p>– Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? – kérdezte ujból Agneda, de -már halkan, bizonytalanul és lesütötte a szemét.</p> -<p>– Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! – felelte -a lovag komolyan. Aztán ujra Isabelre nézett és különös -szelidséggel, halkan kérdezte: „Követsz-e engem?“</p> -<p>– Megszabadítasz a nagy szégyentől! – felelte a leányzó -nyugodtan és le nem vette az idegen arcáról elmerült, különös -tekintetét. – Induljunk lovag!</p> -<p>Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt – -pompás kékbársony baldachinu, ezüstrojttal diszített drága -carruzza; négy égszincsótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon -is ifjudad arcu, szép kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben.</p> -<p>– Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! – súgta <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> a lovag -mielőtt felsegitette. És donna Isabelnek mindjárt eszébejutott. -Visszament a kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának -kihasaló vasrácsa fölé hajolva beszólt: „Isten veled hű kis -szolgálóm, Franciska tejtestvérem!“ Aztán felszállt. A batár -csendülő, zenés dübörgéssel, simán robogott a város ódon kövei, -mórcsipkés kapuboltjai, ó zsinagógák, tornyos hidak, várformájú -paloták közt. Az ég borult volt s a levegő híves.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Az Alcazar diszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott; s a -földigérő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt -úrhölgyei, pálmaerdőkben sétáló ifju leányai és feketeszőrű méneken -vágtató vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől és -elvegyültek a terem ragyogó vendégei közé; kik mind ifjak voltak és -boldogoknak látszók; halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve -sétáltak kéz-kézben, páronkint a márványkockákon. Az égi bálanya -láthatatlan jelenléte templomossá, nemessé magasztositotta a -szórakozást; s a derűs és boldog teljesülés előtti szerelmek -nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak a szivekben. Donna Isabel -szemlesütve haladt végig lovagja kezén és még nem nézett szét maga -körül.</p> -<p>A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt -helyet kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított -párnaszékeken; a szinházi <span class="pagenum"><a name="Page_61" -id="Page_61">-61-</a></span> előadás kezdődvén, mint rendesen -szokásos a táncok előtt. Széles ut volt hagyva középütt a székek -sora előtt a felvonuló uj jövevények számára. Káprázatos szinü -öltözetek közeledtek, sorakoztak egyre még, – és bennük halvány és -büszke szépségü leányvirágok, – lendülő, nemes mozdulatu; gőgös -tekintetü ifju férfiak. Óriási, harcias struccmadár-tollak -diszitették nagykarimáju bársonyfövegeiket; gondosan fürtözött -hajakat viseltek; piciny, hegyes állszakált és felálló bajuszt. -Mindenki örömmel és kiváncsian figyelte egymást, ki melyikkel -páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak itéletet. Donna Isabel egy -percre fölvetette szemét s érezte, hogy csodálkozva és idegenkedőn -nézik őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem -szemben velük észrevette a csapodár La Lunát; Bernardina mellett -ült, oldalvást hozzáfordulva; sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen -dobta át kardos csipején és térdein s a lecsüngő váll-hajtóka mögé -bujt tenyerében rejtve és hizelkedőn tartotta a tovar-i leány -balját. Donna Isabel uj lovagjára pillantott, s e percben halálosan -megsértett, felhorzsolt szive csodás, hirtelen felujjongásával úgy -látta, hogy az ismeretlen férfi arca gyönyörűszép és alakja -hibátalan.</p> -<p>Ezüstcsengők szava jelentette a szinpadi látványosság kezdetét; -a nagy bíborfüggöny lassan szétvált. „La illustra Fregoná“-t, a -nemesi konyhaszolgáló ismeretes, együgyü meséjét játszták előbb. Az -uri társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket; mert -illetlen lett volna túlságos odaengedéssel <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> figyelni a -pórian világias történetre. Egy nemes hölgy szerepelt a játékban, -ki közrendünek adja ki magát, szolgálni megyen és a nép lányinak -szabados módjával, mindazáltal erényében hibátlanul ösmerkedik -össze két nemes tanulóifjuval; kik közül egyről kiderülvén, hogy -tulajdon testvérbátyja; valódi rangját bevallja s a másikhoz -feleségül mén.</p> -<p>A társaság könnyeden élcelődve mulatott a szinjáték felett.</p> -<p>– Mégis csak jobb igy, – szólott az egyik hidalgó nevetve, – -mint hogyha nemesi vérnek hitték volna a mátkát és kiderül vala -róla, hogy pórfajzat!</p> -<p>– De mégis nyert az álorcával; – bátorult neki hölgye, a szép -Inez – mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az -ifjak erkölcsét, hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak -konyhai szolgálók mívelhetik!</p> -<p>– Az ám de hátha mitsem tudván; amaz iránt lángolt volna fel -szive, kit testvére gyanánt kellett fölismernie? – kérdezte -ártatlanul egy másik hölgy, de arca mindjárt is bíborszinre vált -ijedtében.</p> -<p>– Ilyesmi nem eshet, mert a szinészek előre tudják, mit -játszanak! – segitette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. Az -ilyenre ügyelnek a rendező padláson s a mennyei öltöző kamrában -is!…</p> -<p>Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az -egekről való szójátékban; mit félremagyarázhatnának; mert mindenki -tudta, hogy a főinkvizitor bizalmasa most a nagy kardinálisnak; s -néhány embere mindig lappang az érseki udvarnál papi vagy -<span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span> lovagruhában vagy kiséretéhez -csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit és egy pillanatra -elhallgattak. „Az égből… önmagunk mélységéből… mindig messziről -kapjuk a törvényt!… Azért veszejtjük nyomát sokszor!“… szólt valaki -félhangosan.</p> -<p>Donna Isabel fölrettenve nézett a mellette ülőre; ahogy -elfeledkezve tünődőn maga elé mondta e különös szókat. A -kétértelmüség vagy homály vallási kérdésekben – jól tudta – könnyen -gyanut keltő lehetett; mert abban az időben kezdték éppen szigorubb -figyelemre méltatni az illuminánsok és misztikusok veszedelmes -tévelygéseit, melyeknek oly sokszor estek a legbuzgóbb hivő lelkek, -papok, apácák is martalékául… És a leány úgy szerette volna -titokban valami jellel vigyázatra inteni az idegent, ki tán nem -ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők megujuló -zenéje a második darab meséjére hivta fel a figyelmet. Ennek már -szent legenda volt a tárgya; s a vendégek buzgó illedelemmel -szedték rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel -figyelhessenek.</p> -<p>… Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez -nevezetü közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a -szent Leocadia templomabeli feszület előtt örök hüséget és -házasságot igért egy Inez de Verga nevü leányzónak. Ámde amikor sok -év mulva, mint fiatal tiszt hazatért, tudni sem akart esküjéről s a -leányról, ki azalatt híven várt rá. A kétségbeesett mátkának nem -volt egyéb tanuja a feszületen kívül; mélységes hitében erre bizta -hát ügye védelmét. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span></p> -<p>A törvény emberei beléptek a templomba és hódoló könyörgés után -esküre szólitották a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr -kőből való mása megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobbkarját -kiszabaditva, két ujját magasra emelte, aztán a törvényjegyző -kezébe tette, e szóval: esküszöm! A másik pillanatban már csak -lecsüngő jobbkarját s nyitvamaradt, szentséges ajkait láthatta az -ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a csoda emlékére; a -pörlekedő jegyesek összebékültek és mind a ketten kolostorba -léptek.</p> -<p>– Ez a legszebb a történetben! – szólott most különös -nyomatékkal és félig kérdezőn az alacsony termetü, de annál -hosszabb nevü don Rodrigo Amados de Los Rios; egy ravaszdian -alázatos, hidegszemü és csufondáros, gonoszképü emberke, kitől – -nem tudni mi okból – mindenki félt Toledoban. – Semmi jobbat és -üdvösebbet nem tehettek volna, minthogy zárdába lépve, Isten igazi -szemléletébe merülten s a titkos belső megvilágitás fényétől -áthatva igy mentesitsék magokat a bűn esélyétől… Nem igy véled-e te -is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De la Cruz szép -nevén nevezted?…</p> -<p>Mindenki rettenve és kiváncsian pillantott az idegenre. -Elértették! Csalétek volt ez; olyan fogas és veszedelmes vélemény, -mely ugyan teljes értelmében megtalálható amaz avelai Sancta -Theresa de Jesus könyvében, kit Rómában szentté avattak, mialatt -írott tanításai még egy évtizedig ott feküdtek vád alatt az -inkvizició tárgyaló-asztalán;… de amely tanításért <span class= -"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> mostanában -könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették és egykettőre kinpadra, -máglyára juttatták az embert. Don Manuel de la Cruz lassan a -kérdező arcára emelte bánatos mosolyu tekintetét. Úgy tudott nézni, -mintha valahonnét a tulsó partról pillantana vissza.</p> -<p>– Ámde – mondta halkan a riadt elcsendesülés közepett – ez a -mátkapár egymást üzte és kereste még… nem a Magasságbeli utait! -Nékiek még egymás szerelmében kellett volna vezekelniök előbb!</p> -<p>A körülöttük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt -odább. Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a -csapdából az idegen lovag; vagy evickélve még veszedelmesebb -örvénybe: egy uj tévhit rettenetes gyanujába sodródott?… Maga De -Los Rios is különösképen megzavarodva forditotta el kigyómerev, -gonosz tekintetét. Felállt és odább sétált közönyt tettetőn; ám -donna Isabel titkon követte szemével. Kis idő mulva látta, hogy egy -távoli ablakfülkében állva suttog valamit egy papi ember fülébe, ki -az érsek kiséretében jött ide. És a leány szivét valami sohasem -érzett fájdalmu szorongás fogta el; bár nem értette világosan, hogy -miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna valamit, mert egy -másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas gőgje, égő -sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben; az -árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki -forró szivéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy -félelmet valaki másnak sorsán… <span class="pagenum"><a name= -"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> -<p>De citerások és hegedősök pedzették a húrokat; a fényes teremben -tánchoz készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden -tárta felé halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, -lassudan és mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes -szinek nyugtató, selymes tarkasága csendes ütemben hullámlott és -kavargott a szines márványkockák felett; a muzsika visszafogott -mély szenvedelme csak az eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a -szemek mélyén izzitott sóvár, titkos epedést. – Donna Isabel -érezte, hogy az ajka reszket s a szeme ismeretlen fájdalom kinjától -homályosul. Égető szégyen gyötörte városa miatt, mert úgy érezte, -hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az ismeretlen lovagon -csak azért, mert nem hasonlit eléggé hozzájuk. – Manuel de la Cruz -mintha olvasta volna gondolatát.</p> -<p>– Mondom neked, – szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva -felé, – mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!…</p> -<p>Isabel elsápadt. A baloldali teremajtó felé pillantott s úgy -látta, hogy két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi; -kardjuk markolatán kezük.</p> -<p>– Lovag! – lihegte szinte fulladozva – a mi Urunk Jézus nevére -kérlek, tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!</p> -<p>Elgondolhatatlan kedvességü mosolylyal nézett akkor dult arcába -a táncosa. És halkabban, mély, édes szerelmes jelentőséggel -kérdezte immár másodszor: „Követni fogsz-é engem, donna Isabel?“… -<span class="pagenum"><a name="Page_67" id= -"Page_67">-67-</a></span></p> -<p>Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna, – a -főinkvizitor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábitó -mosolylyal büszke szépségü arcán nézett Isabel felé s a leány -szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros -egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt -és a férfiu biztos akarata.</p> -<p>– Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az -igért táncot!</p> -<p>– Nem vettél tőlem igéretet, lovag és már van táncosom.</p> -<p>– Ugy-e?</p> -<p>Mérhetetlen kicsinyléssel összehuzott ajka körül, mintha csak -most látta volna meg Manuel de la Cruzt.</p> -<p>– Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide!</p> -<p>– Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! – -szólt nyugodtan de la Cruz; de eközben oly barátságosan nézett -rá.</p> -<p>– Nem ám, – tört ki most elvakult dühvel a lovag, – mert nincsen -is igazi neved, – a templomok anyakönyveiben hiába keresnők -származásod! Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, -ismeretlen! Hogy mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?… Ejh, nem -felelsz?… Kardot hát, bár nem érdemled!… Kardot ránts, ha -mondom!</p> -<p>– Nincs fegyverem!</p> -<p>A másik bősz dühével vágott feléje, egészen közelből, de csak a -levegőt érte. Ujból sujtani akart, de akkor az idegen puszta -kézzel, szeliden megfogta a <span class="pagenum"><a name="Page_68" -id="Page_68">-68-</a></span> villanó kard élét és De Luna keze -szinte jéggé dermedt a markolaton. „Segítség!“ kiáltotta elfehérült -ajkkal, elrémült, merev szemekkel. „Segítsetek!… -Boszorkánymester!…“</p> -<p>Zavaros tolongás támadt a bálban; kábult irama az ijedtségtől -összezavarodott táncnak; muzsikások riadt hangzavara; összevissza -kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya… Isabel -ájult szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, -hogy két gyengéd kar emeli fel a földről és mint mikor álmunkban -felhők felett lebegünk… úgy viszi tova innét.</p> -<h3>III.</h3> -<p>A kék baldachinu batárban tért magához ismét; feje az idegen -lovag vállán pihent. Oly jó volt igy! Hogy volt? Merev rokolyái -nyügét, páncélfűzője szoritását sem érezte, mintha levetette volna -őket. Minden egyszerre felolvadt, megkönnyebbült testében, -lelkében. Valami drága biztonság sugárzott rá jegyese lényéből és -jól esett, hogy kinn zúgott a januáriusi szél és hideg eső verte a -kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy volt, ahogy a kicsi, gyenge -madárkák megbujnak zivatar-időn puha fészkükben… Isten kebelén.</p> -<p>Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva -elmaradt. Vágtatva hagyták el a fő-utakat, templomok és kastélyok -árnyai tömören tünedeztek és multak el előttük, mint a káprázat. A -kathedrális tornyáról szint-szóró lámpások világitottak -<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= -"Page_69">-69-</a></span> ki a ködbe. Isabel sietve keresztet -vetett, de észrevette, hogy jegyese szomoruan elforditotta arcát a -templomtól. Mindjárt azután ugy tünt fel, hogy a mórozók apró házai -közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos -utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett; egy sarkon állt még a -bitó, ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a -kereszt nevében… Most a Mártonhidján robogtak át s a viz tükréről -visszaködlött a felhős éjtszakai ég… Végtelen!… Messze!… Halál!… -Most érték el az északi puertát! Az őrök felmozdulnak, de a -fehérköpenyeges ifju a bakon megereszti a gyeplőszárat… Túlmentek a -falon, völgynek kissé; majd oldalútra tértek szilaj vágtatásban. -Multbaveszett… eltünt a város.</p> -<div class="figcenter" style="width: 406px;"><a href= -"images/i005lg.png"><img src="images/i005.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>A menyasszony felkapta fejét egyszerre és szemében hagymázos -rémület tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban -vannak! De lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére és -minden elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha -elfogják, kinpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, -igazabb, ki tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi -bölcsesség! A Próbált Embert… a szentet!</p> -<p>– Valamikor sirtam miattuk! – szólt akkor a fiatal férfi és -lehajtotta fejét. – Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi -utján a sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. -Most már tudom! Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban -és szerelemben foganták őket és az asszonyok <span class= -"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> kínnal és -szerelemmel szeretnek mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak -és harcnak. Az időben van a megváltás, a bűnben van a vezeklés és -mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De eljön az idő, mikor a férfiu -elhagyja az asszonyt és az asszony elengedi a férfiut és az ember -fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig amaz Utolsó Napon, -mely az Isten megváltását jelenti a Világtól; az Atya -megszabadulását a Fiutól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a -világ minden útja körben vagyon és ahonnét elindult, oda kell -teljesednie!…</p> -<p>Valószinütlen, vad éjtszakai tájon száguldottak keresztül; -sziklás és kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka -árnyékai, mint rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég -vaksötét volt, szörnyü szél sírt és vonított ismeretlen -szakadékokból és az ég fellegei rettentő távoli némasággal rohantak -száguldva és egyre sűrűbb feketeséggel tornyozódtak a magasban. És -ujra hallatszott az üldözők zaja, hajtóebek csaholása, dühödt -emberi kiáltozás.</p> -<p>– Uram! Elérnek… megölnek téged! – sikoltott a menyasszony és -kihajolt, hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt -előttük; halálszemü mocsarak útvesztő feketesége.</p> -<p>– Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? – szólt a lovag -megint bánatosan. – Miért féltesz? Igy nem követhetsz engem!</p> -<p>– Mondd, mit tegyek uram! könyörgött a leány.</p> -<p>– Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért!</p> -<p>– Nem birom! Asszony vagyok; mátkád, leányod, asszonyod, anyád! -Válts meg engem! <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= -"Page_71">-71-</a></span></p> -<p>– Nem lehet a lelket kivülről megváltani! Isten nyomorultjai, ti -világ sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett -öleteken asszonyok!</p> -<p>– Mit tehetünk?</p> -<p>– Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életreszeressetek bűnt -és halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De -asszony fogja megtörni a kigyó fejét!</p> -<p>– Uram, de hát én? Én?…</p> -<p>– Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! – -felelt kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. – De ezt kell -kiáltanod kétségbeesetten és hasztalan; mert, bizony mondom, nem -vagy te egyéb, mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A -szerelem!…</p> -<p>A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér -kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába sülyesztve összefonta két -karját. Mocsaras kátyuba fordultak… kerék törött… nincs tovább! S -az üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről -hallatszott, – most már több irányból, mintha visszhangja -verődnék.</p> -<p>– Mentsd meg magad szerelmem!</p> -<p>– És te?… Itt hagyjalak?</p> -<p>– Mentsd meg magad!</p> -<p>– Igen, igen! Ez a te lelked szava, a féllélek szava a másik -feléhez. És talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek -fel: de előbb magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. -De visszajövök érted, mert a világ minden útja körben megyen. -<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span></p> -<p>– Akkor mindig együtt leszünk?</p> -<p>– Akkor örökre egyek leszünk Istenben.</p> -<p>A leány kitekintett és apró, fénylő csillagok sorát látta a -sötétség mélyén. Égő lámpások voltak; szelid, bánatos, piciny -világaik úgy közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek -biztatása a vándoruton.</p> -<p>– Szerelmem, ne hagyj el – zokogott hirtelen, eszelős -felrémüléssel a leány.</p> -<p>– Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy -rálelj az útra!</p> -<p>– A te utadra?</p> -<p>– Önmagad utjára; mert csak az vezet hozzám!</p> -<p>– De elhagysz?…</p> -<p>– Magadra hagylak?</p> -<p>Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szoritsa; -lázas ajka csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem -értette, hogy mit beszél, mert csak ezt akarta és nem volt benne -többé gondolat. De a férfi visszaháritotta magasba emelt keze egy -intésével.</p> -<p>– Ne érints engemet! – mondotta szeliden, mint Magdalénának -egykor. – Még nem jött el az idő!…</p> -<p>És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, -véres sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatu, -gyönyörű arca körül a gloriát… A bakon ülő szolga bőgalléru, -hószinü köpenye meglebbent vállán s olyan volt, mint nagy, fehér -angyalszárny. A következő pillanatban sötétség vette körül, a sivó -magány.</p> -<p>De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal <span class= -"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> szeliden -hunyorogtak felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét -köntösü, ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Irás amaz -okos szüzei, kik megőrizték az olajat s a vőlegényre várnak a -homályban. A zárda fejedelemasszonya álmot látott az éjjel… Most -megtalálták a leányt, uj testvérüket, körülvették, karjukba -emelték, némán magukkal vonszolták. S a kolostor sötét kapuja -dörögve zárult be utánuk.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_74" id= -"Page_74">-74-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75"><br /> --75-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">BÁLINT ALADÁR</span><br /> -MENYHÉRT FOGALMAI</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<h3>I.</h3> -<p>Mint római mezők sötét tekintetű bús őrtornyai, magaslott -egymagában a korcsmaasztal tetején a sörös korsó. Kövér fülei -megrándultak az öreg Tordon Menyhért kezében. A vöröskockás -abroszon végignyúló kezek belekapaszkodtak, a lázzal átfűtött -ványadt tenyerek szomjasan szivták a hűs üvegfalak üdeségét.</p> -<p>A korsó tövében egy maradék császárzsemlye ormán kacér -billegéssel facsarta hátsó lábait egy légy. Csápjaival szorgalmasan -sulykolta a morzsákat, majd a jókedvű kalmárok ravasz mozgásával -két első lábát dörzsölgette. Aztán elrepült.</p> -<p>Menyhért felpillantott és feje hátrahanyatlott. Tekintete -akadozva kúszott fel a tulsó falra szegezett olajnyomat pereméig. -Puffadt ábrázatú ivó fickót ábrázolt a kép, alatta nagy betűkkel -valami tréfás ostobaság. Az olajnyomat üveglapja szemébe csapta a -gázlámpa sugarait. Menyhért hunyorgott, szemét perzselte a -kicsattanó fény, de minden akaratát feltette erre a pontra. Ez volt -a bizonyosság, ebbe fűzte búcsúzó életének ernyedt fonalát. Úgy -érezte, hogy abban a pillanatban meghal, ha tekintete lesiklik.</p> -<p>Az olajnyomat mezejéről gonosz fenekedéssel vigyorgott rá a -festett kamasz. Kancsóba túrt orra csufolódva vöröslött le a halódó -vendégre.</p> -<p>Menyhért megdöbbent és e döbbenés megnövekedve dagasztotta -testét, torlaszokat rakott a vérnek, levegőnek belső sikátoraiba és -vaskapocs erejével <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span> szoritotta le mellét, vállát, térdeit. -Majd sárga lángok buggyantak ki az ivó figura orrán, fülén; fogai -mint korhadt malomkerék lapátjai, lassú lendüléssel forogni -kezdtek. Sötét kárpit ereszkedett alá, befödte a söntést, az -asztalokat, befödte őt is.</p> -<div class="figcenter" style="width: 412px;"><a href= -"images/i006lg.png"><img src="images/i006.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Menyhért lefordult a székről és mielőtt a sörét kiihatta volna, -az árát sem fizethette ki, meghalt.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Menyhért teste végignyúlt a padlón. Fölötte asztal meg két szék. -Az egyik széken egy fekete macska gubbaszkodott lelketlenül, -közömbösen.</p> -<p>Menyhért fejében, e hülő katlanban megállt a gépezet. Idegei, -mint öreg hárfa lepattanó húrjai, egy pillanatra megrezdültek, -aztán annak is vége volt. Magukra hagyva, cél híjján -széjjelzüllöttek, nem hoztak, nem vittek parancsot. A mult, a -lepergett élet megszámlálhatatlan rovásával, jelével megterhelt és -e terhek nagy részétől immár megszabadult agy kanyarulatai -tehetetlenül csavarodtak, összezsugorodva a csontépitmény -boltozatainak közében.</p> -<p>Magára maradt, felszabadult és felszabadulásával pusztulásra -kárhoztatott matéria. Kiröppent belőle minden, amit hosszú -szintelen esztendőkön át felszedegetett, ami állandó maradásra vagy -rövid pillanatok eligazitására ott tanyát vert. Képek, fogalmak, -emlékek, megállapitások, embereknek, szavaknak, cselekedeteknek, -tárgyaknak szine, formája, hangja, története, ize, távolsága. Nagy -részüket már rég elmosta, <span class="pagenum"><a name="Page_78" -id="Page_78">-78-</a></span> felszívta az öregség. Most már csak az -menekült onnan, ami még megmaradt. Amennyi egy nyugdijas, -asszonytalan, fiatlan öreg néptanító megrokkant életépületének -süppedt falait alátámasztja. Evésnek, alvásnak, rövid sétának -mozgató ereje, öröme, valamelyik hajdani szép napnak, kedves, avagy -gonosz ábrázatnak, nagy érzésnek, eseménynek megavasodott emléke, -jegye.</p> -<p>Kiröppentek e képek, fogalmak a kanyarulatokból. Áttörték a -selymes hártyát, a pia matert, majd a másikat, a külsőt, -keresztülkúsztak a koponyacsontokon, otthagyták az egykor meleg -fészket, most már nem tartotta őket erő, kapocs ottan.</p> -<p>Kiröppentek, körülszállták a korcsma négy falát – mint játszó -galambcsapat – elszéledtek, majd ismét összeverődtek. Kiperdültek -az utcára és mint a tó testébe fúródó villám tükörképe, cikáztak -fel a felhőkbe.</p> -<p>Szabadok voltak és távol a földön maradt nehéz, tehetetlen -testtől, ficánkoltak, kergették egymást, éles csengéssel -száguldoztak a tiszta magasságban.</p> -<p>Aztán beteltek a játékkal. Előttük a végtelenség, külön, külön -kell szállni, egyedül. Széjjelröppentek. Különválva szálltak a -határtalan térségek felett, lakatlan, kihűlt bolygókra tévedtek, -hóval boritott sikságokról lánghegyekbe zuhantak. Egy rándulással -egész világokon szökkentek át a fogalmak, már mint néhai Tordon -Menyhért fogalmai.</p> -<p>De mindez céltalan volt. Únottan csavarogtak. Sehol semmi -megfogható, rájuk tartozó. Üres és hideg volt <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> számukra a -végtelenség. Emberből következtek, emberi akarat tengelyébe akartak -visszakapcsolódni. Egymásután szállingóztak, ereszkedtek lefelé a -földre, ahová valók és embert kerestek, ahova visszatérhetnek, -meleg zugot, ahol megpihenhetnek és ismét parancsolnak, szolgálnak. -Földre szálltak Menyhért fogalmai.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Ötven esztendőn át eltemetett kép: Csendes kisvárosi utca. -Nyáresti szürkületben zongorából kizokogó Chopin-valcer. Fiatal -leány néz ki az ablakon. Menyhért hónapokon át őrizte szeretettel, -gyöngéden e hangulatot, aztán elfelejtette. Most szabaddá vált e -kép. Sokáig keringett, szűz helyet keresett. Ahol nem fojtják meg -az apró gonoszságok, a nyugodt fej lárvája mögött nyüzsgő -kigyózsombék – a lappangó ostobaság, szinevesztett aljasságok -fonadéka – amely csendesen szendereg és csak az életlenditő -pillanatokban csap ki mérges harapásra, igazi formáját mutatva.</p> -<p>Szűz helyet keresett e kép, sokáig keringett városok, falvak -felett, füst, piszok elkergette. Hegyek fölé jutott, végig -hempergett a havasok ragyogó lágy leplén, aztán egy várost sohse -látott, zongoraszót sohse hallott kecskepásztor fejébe surrant.</p> -<p>Derékon tört egy nyugalmas kecskepásztori pálya.</p> -<p>Illés, a kecskepásztor, kinek a kecskéről, legelőről, sajtról, -időjárásról abszolut fogalmai voltak, kitűnően végezte dolgát. Amit -tudnia kellett, azt tudta, többet nem és éppen ez volt -kitűnőségének alapja. Agya <span class="pagenum"><a name="Page_80" -id="Page_80">-80-</a></span> sohse termelt olyasmit, ami közvetlen -életcéljával nem függött össze.</p> -<p>Hanyattfeküdt a hegyoldalon és nézte az eget. Egyszerre különös -zúgás riasztotta fel. Sohse hallott ilyen furcsa csengést. Fel -akart ugorni, hogy végére járjon a dolognak, de ereje elhagyta és -mintha nagy mélység fenekére nézett volna, megszéditették az ég -kemény kék mezején csúszó fehér felhők. Bárhogy gomolyogtak, mindig -egy fehér leányalak ringott a felhők duzzadt párnáin.</p> -<p>A felhők elszálltak, a nap elsülyedt az egyik hegy mögött, a -muzsikának csak nem szakadt vége és bárhova nézett Illés, egyre a -fehér leányt látta. Távoli fenyvesekből, szakadékokból ugyanaz a -karcsú, foszló alak káprázott ki.</p> -<p>Éjszaka nyugtalanúl fetrengett vackán. Tarka figurák gyűrűztek a -feketeségben és távolról széjjelporzó zsongás szivárgott -feléje.</p> -<p>Kiült a kunyhó elé. A hold éppen akkor szállt ki a hegyek mögül. -A fenyvesek fekete fodrai fölött az égbolt ezüsttel alászőtt nedves -zöld kárpitja feszült.</p> -<p>– Le kellene menni a völgybe – tünődött Illés. Sirni szeretett -volna, olyan szépnek és céltalannak találta az életet.</p> -<p>Meredek ormok felett sikló felhők taraját mosolyogva szeldelte a -kerek hold és Illés csodálkozva gondolt arra, hogy mi minden lehet -még a világon a kecskéken kivül; túl a hegyeken, kőházakban mennyi -csoda, amelyről mit sem tud.</p> -<p>Nagy fáradtan ébredt fel reggel. Harangszó erejével <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> kongott -fejében a muzsika. Hívta a völgy, otthagyott mindent és elindult. A -zöld derengésben úszó tölgyfa-törzsek közül fehér tündérleány -integetett feléje, a zongorahangok harsogva nyomultak utána. Köréje -csavarodtak, nem menekülhetett előlük.</p> -<p>Mindgyorsabban futott, azt se tudta merre.</p> -<p class="center">* * *</p> -<p>Ragyogtak a sárga tarlók. Búsan lógtak a kocsiút szélére -ültetett sovány akácfák poros levelei. Az árok szélén felperzselt -gyep, nyúlánk katángkóró alatt kövér fekete bogarak nyújtózkodtak. -Fáradt libbenéssel csatangolt egy árva káposzta-lepke. Cséplőgép -zúgott messze. Az árokmenti bokor tövéből mint lehántott vastag -tölgyfagyökér nyúlt ki két vastag lábszár. Folytatása egy alvó -csavargó.</p> -<p>Valamikor kőrisfa állt ottan, de hosszú árnyékot vetett és -alatta hitványabb kalászt hajtott a jószág, mint egyebütt. Kivágták -a kőrisfát. Tövéből eresztett ágakat a csonka törzs és bokor -sűrűsödött az egykor szép szál kőrisfa helyén.</p> -<p>Alatta aludt Énok, a földetlen csavargó. Oda menekült a forró -napsugarak és éhes gyomra elől. Énok egy időben takács volt, de a -gép kiverte kezéből a kenyeret. Egyideig vesződött, aztán megúnt -mindent, otthagyta mesterségét, faluját. Legszebb vágyakozása egy -kintorna volt, melynek szomorú nyekergése könnyebben -hozzásegithetné jó lelkek garasaihoz.</p> -<p>Illés arra haladt és leült az árok szélére. A hosszú -<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span> bolyongás, a hangok elől való menekülés -elcsigázta; testét sebesre tépték az ágak, a tüskés bozótok. -Erőtlenül roskadt a bokor mellé. Úgy érezte most már megpihenhet. A -zongoraszó elszelidült zsongással lüktetett agyában. Menyhért kósza -fogalmai utánanyomultak és körülötte rajzottak. Éhes szúnyogcsapat -fürgeségével táncoltak, kavarogtak. Lesték a rést, ahol -betódulhatnak és a vágyakozás, rokonérzés fonalain leereszkedve -biztos talajon megállapodhatnának.</p> -<p>A bokor alatt alvó Énok fejébe Menyhért huszonöt esztendős -tanitósága alkalmával rendezett ünnepi vacsora emléke surrant bele. -Felköszöntők, pohárcsengés, ételszag, a kezdő mámor bizsergése, a -hivatás dicsérete, borgőzös elérzékenyedés és egyebek.</p> -<p>Énok felébredt, kimászott a bokorból és könnyezve átkarolta -Illést.</p> -<p>– Nagyságos tanfelügyelő úr! szólt Illéshez, kegyes jóltevőnk, a -mai nap a mai… én csak egy egyszerű néptanító vagyok. Sírva -fakadt.</p> -<p>Illés megértő hallgatással nézte őt.</p> -<p>Énok beszélt Pestalozziról, báró Eötvös Józsefről. A magasztos -hivatás, nélkülözés, selyembogár-tenyésztés, ismétlő iskola, Illés -zongorázó fehér asszonyával érthetetlen zagyvaságba fulladt. De e -két ember felmagasztosulva, szárnyaló megértéssel, testvériesült a -megfoghatatlan érzések ködében.</p> -<p>Együtt folytatták a vándorlást, kéregetve apostoli szeretettel, -boldogan.</p> -<p>Egy idegen város falai előtt megállitotta őket a vámszedő. A két -boldog ember mosolyogva beszélt <span class="pagenum"><a name= -"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> a vámszedőnek egy jubiláló -néptanitó boldogságáról és egy fehér asszonyról.</p> -<p>A vámszedő nem értett azon a nyelven, amelyen beszéltek.</p> -<p>Menyhért a halála előtt arra a gyömbéres kolbászra gondolt, -amelyet egyszer diákkorában a nagynénjétől ajándékba kapott.</p> -<p>E felejthetetlen gyömbéres kolbász emléke Ábelnek a vámszedőnek -fejébe szállt.</p> -<p>Inypadlását tündéri ujjak cirógatták és nyomban megértette a két -vándort. Kezet szorított velük, füttyentett a kutyájának, ott -hagyta a vámot és velük tartott.</p> -<p class="center">* * *</p> -<p>Estére egy ismeretlen öreg városba tértek. Egymást kézen fogva -ballagott a homályos sikátorok mélyén Illés, Énok és Ábel, míg csak -vendégfogadó elé nem értek.</p> -<p>A korcsmacégér – vasból kovácsolt griffmadár – hetykén -nyújtogatta hosszú görbe nyakát és a három jámbor megilletődve -lépett át a bolthajtásos kapun.</p> -<p>Sötét, nagy udvar közepén, a fészer alatt kocsik, kifogott lovak -között kocsisok ácsorogtak. Egyik-másik már horkolt a kocsi mögé -szórt szalmán, rétrehajtott ponyván. Az ivóból sárga, piszkos -lámpafény, rekedt kiabálás csapott ki a néma udvarra.</p> -<p>Mindhárman bekullogtak és a hosszú kecskelábas asztal végére -ültek. Szelíd mosolygással, némán nézték az embereket. <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p> -<p>Menyhért fogalmainak maradéka e füstös fülledt szobába rekedt. -Bús szűrszabók, nyájas mézeskalácsosok, csizmadiák, fazekasok közé. -Keresték a nekikvaló meleg fészket, ahol megindíthatják az isteni -gépezetet.</p> -<p>Egyre szaporodott a vendégsereg. Pecsenyesütő asszonyok, -lócsiszárok, kócevők tarkították a komoly gyülekezetet. Fürge kezek -által megcsipkedett asszonyszemélyek sikoltása hasogatta fel a -hömpölygő zúgás, zsivajgás mezejét. Illés, Énok és Ábel felállt és -kezüket összekulcsolták. Csendre lohadt a morajlás.</p> -<p>Erős rándulás sajgott végig az emberfejeken. Hirtelen kigyúlt -papiros-lámpák módjára kipirultak a hajladozó ábrázatok, az -asszonyok letérdeltek, a férfiak mellüket verdesték.</p> -<p>Immár szállást kaptak Menyhért összes fogalmai.</p> -<p>Átjárták a koponyák rejtett zugait, kanyarulatait, eltitkolt -indulatok, eltaposott vágyakozások, emlékek zsombékait, -felkavarták, széjjelzilálták az esztendőkön által gonddal, -nyugalommal lerakott, szentnek megpecsételt megállapítások -alapépítményét. Ráterpeszkedtek, gyilkos szövedékükkel -megbénították a multjaikból következő energiákat, céltalan vak -száguldásra sarkalták a kormányvesztett akaratot.</p> -<p>Boldizsár, egy kopasz gombkötő, Illés, Énok és Ábel elé ment, -megcsókolta mindhármukat, aztán a többiek felé fordult.</p> -<p>– Testvéreim, leszállt közénk a szent igazság három csillaga és -mondom néktek, megnyiland előttünk az úr kapuja. Testvéreim, -széledjünk el és hirdessük <span class="pagenum"><a name="Page_85" -id="Page_85">-85-</a></span> a világ minden sarkában az örök -világosság égi szózatát! Hirdessük, a felettünk őrködő, boldogságos -Menyhért dicsőségét!</p> -<p>Zsibbasztó meleg káprázat ereszkedett rájuk. Boldizsár feje -fölött enyhe sugárzás imbolygott. Illés bódult gyönyörűséggel -zongoraszót hallott, Énokot ünnepi vacsora langyos hullámai -verdesték. Ábel orra reszketett a gyömbéres kolbász illatától, -Boldizsár egy vizsga izgalmait élte át, a többiek iskolai dalokat -énekeltek, tanrendet diktáltak, csevegtek az erkölcsről, a -történelem tanulságairól; egy pecsenye-sütő asszony Aristotelest -elébe helyezte szent Ágostonnak, akit pedig egy lócsiszár dícsért -lelkes rajongással.</p> -<p>A beteljesülés harcra serkentette mindnyájukat. Harcolni akartak -mindenki ellen, aki nincs közöttük. Hogy mit akartak és miért, azt -nem tudták, de nem is tudakolták egymástól. Máglyára hányták volna -azt a vakmerőt aki feléjük kiáltotta volna az igazságot, hogy egy -ismeretlen hulla fertőzte meg őket.</p> -<p>Titkos érthetetlen egység elaprózott darabjává vált mindegyikük, -mely önmagában nem több, mint egy hüvelykujj, oldalborda és csak a -többivel együtt tesz ki egy egészet.</p> -<p>Ez az érzés, a testvéri összeforradás láza, áhitata -megrészegítette őket és az éjjeli együttmaradás mámorában szárnyak -suhogása, angyali hangok zengése övezte a gyülekezetet.</p> -<p>Az egész éjszakát átvirrasztották.</p> -<p>Hajnaltájt bejöttek a kocsisok meg a vásáros legények. -<span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span></p> -<p>Gazdáikat térdepelve, imádkozás közben találták. Hiába nógatták -őket, rájuk sem hederítettek, tovább imádkoztak.</p> -<p>Az egyik legény behivatta az udvarról a gazdasszonyát. Az nagy -lármával nekirontott a társaságnak. Lehordta őket részeg -gazembereknek, akasztófára való bolondoknak. Azok úgy néztek rá, -mint egy idegenre. Szót sem értettek mindabból, amit mondott.</p> -<p>Az asszony kiszaladt és egy ostorral tért vissza. Az urát egy -asztal alatt találta, ahogy a mellét verdeste.</p> -<p>Kihúzta az asztal alól és az ostornyél végével rácsapott.</p> -<p>– Testvérek! – kiáltott a férj, – agyonver ez az idegen asszony! -Segitség, mentsetek meg!</p> -<p>Az asszonyt körülfogták és földre teperték.</p> -<p>– Halál reá! Pusztuljon a pogány! – ordították valamennyien. A -kocsisok meg a vásároslegények ki akarták szabadítani az asszonyt. -Vesztükre, mert véres fejjel kergették ki őket. Az asszony holtra -taposva maradt a korcsmában. A gyülekezet énekszóval kivonult, az -utcákon végig, egyenesen a templom elé.</p> -<p>A nyitott ajtón betódultak, kiszorítottak minden idegent és -ellepték a kórust. Illés, Ábel és Énok az oltár legfelső fokára -állt és áldástosztó mozdulattal a hívek felé tárta kezét.</p> -<p>Napfényes, üde délelőtt volt; a szines ablakokon átömlő sugarak -vörösre, kékre, zöldre festették Illést.</p> -<p>A hívek térden csúszva közeledtek feléje, hogy megcsókolják -meztelen lábát, rongyos gúnyáját, ki, amit ért. <span class= -"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p> -<p>Illés, Ábel, Énok mozdulatlanul nézték az imádkozó embereket. -Úgy álltak ott, mint ősi egyházak kőből faragott szobrai, testvérei -a boltozatot megtámasztó oszlopoknak.</p> -<p>A város népe betódult a templomokba, de Menyhért hadserege -véresre verte őket.</p> -<p>– Ez a mi egyházunk! harsogott Boldizsár, hangja visszhangot -váltó gyűrűző zengésre emelkedett.</p> -<p>– Ez a mi egyházunk és mondom néktek, a mi ellenségünk az, aki -egyházunkat bántja.</p> -<p>Megérkezett a katonaság. Megtámadták őket is. Végül is lőni -kellett.</p> -<p>Illés, Ábel és Énok egyszerre gurult le holtan az oltár -lépcsőjéről.</p> -<p>A hívek valami rettenetes ütés erejét érezték. Mikor kábultságuk -eloszlott, értelmetlenül bámultak egymásra. Értelmetlenül bámultak. -Nem tudták, hogy jutottak a templomba. Semmire sem emlékeztek. Sem -Illést, sem két társát nem tudták, hogy kicsoda.</p> -<p>Menyhért fogalmai tova szálltak. Ők pedig dideregve, mint -kifosztott, megcsalt zsellérek kullogtak kifelé a templomból.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89"><br /> --89-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">UJHELYI NÁNDOR</span><br /> -TÁVOZÁS A HALOTT VÁROSBÓL</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span></p> -<p>Szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörve feküdtem le. -Mindenféle gondolataim voltak életem véges, tünő és kielégitetlen -voltáról, miknek enyhe és bágyadt hintázása végre is álomba -ringatott. Mélyen és álomtalanul aludtam. Hirtelen felébredtem. -Erősnek és teljesen kipihentnek éreztem magam, felkeltem, -felöltöztem, cognacot ittam, szivarra gyujtottam. Órámat megnéztem: -állt, az ablakhoz mentem, az utcán még az éjszaka sötétlett, a -lámpák égtek. Szokatlan és borzongató csend vett körül, rosszul és -különösen éreztem magam lakásomban és elhatároztam, hogy -eltávozom.</p> -<p>Kulcsommal kinyitottam a ház kapuját és kiléptem az utcára. -Hideg téli éjszaka volt, fáztam. Szivarozva indultam egy nagy út -irányába. A csend tompa és lenyűgöző volt, lépések zaja, kocsik -távoli dübörgése nem hallatszott. Egy oszlopnak dülve állott egy -ember, egy tér közepén mereven figyelt egy rendőr, az úton -mozdulatlanul állt egy bérkocsi. Okát nem tudtam adni, de az egész -nyomasztó és rettenetesen néma volt. Egy hang nem hallatszott -sehonnan sem, minden mozdulatlan volt. Igy mentem már jó sokáig, -itt-ott láttam magányos embereket álldogálni. De abban, ahogy -álltak, volt valami megdöbbentő: mintha hirtelen állottak volna -meg, törzsük előre hajolt, lábaik lépésre lendültek.</p> -<p>Egy kávéház elé értem, benéztem. Néhány ember ült az asztalok -körül, mozdulatlanul, egy pincér kezében egy kabátot tartva állt -mereven és bámult arra a férfira, kinek fel akarta adni kabátját és -aki mozdulatlanul <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span> egyik karját felemelve várt. Percekig -álltam az ablak előtt, remegő szívvel lestem egy mozdulatot.</p> -<p>Úgy éreztem, hogy hirtelen megőrülök és beléptem a kávéházba. -Senki sem mozdult meg. Rászóltam a pincérre, nem felelt. Mindenki -mereven ült és állt körülöttem, megráztam az egyiket, hasztalan, -meglöktem a pincért, végigzuhant a padlón. Mindenki meg volt halva. -Irtózattal lelkemben rohantam ki az útra, egy merev rendőrt láttam, -oda léptem hozzá, halott volt, egy öreg ember állt az úton, amint -egy ujságokkal telt gyerekkocsit tolt, halott volt, az út közepén -állott egy bérkocsi, halott volt a ló, a kocsis.</p> -<p>Elkezdtem esztelenül és rémülten ordítani: nem válaszolt senki. -Odarohantam egy nagy bérházhoz és csengettem. Hasztalanul. Az -utszélen kövek voltak, szinte őrülten felkaptam egyet és egy -emeleti ablakba hajítottam. Csörrenés, dobbanás hallatszott és -utána ujra beállt a tikkasztó csend. Nem válaszolt senki sem.</p> -<p>A város meghalt! Kábultan állottam, majd őrülten rohanni -kezdtem. Ahol fény égett odasiettem, mindenhol néma halottak voltak -csupán. Halottak ültek az asztalok körül a kávéházakban, hullák -álldogáltak és hevertek az utcákon, néma halottak verődtek össze az -útkereszteződéseknél. Kifestett és illatos nők hullaarca mereven -vigyorgott felém, éjszakai nyomorgók mozdulatlan kéréssel bámultak -rám.</p> -<p>Eleinte azt hittem megőrülök, azt hittem, hogy álmodom, de -azután éreztem, hogy ez az egész oly rémületes, oly -elképzelhetetlen, hogy csupán maga az őrjöngő valóság lehet. -Leültem egy padra, mert <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span> bár fáztam a hideg éjszakában, nem mertem -bemenni ezekbe a kávéházakba. Mereven bámultam magam elé, azután -összerázkódtam és diadalmas vad öröm fogott el: élek. Én, én, -egyedül én élek. A hatalmas világváros sok százezer embere mind -meghalt. Halottan feküsznek ágyaikban az emberek mind, ezen az -irtózatos, ezen az egyetlen éjszakán meghalt mindenki, egy rebbenés -alatt meghalt a város. És én, én élek! Az irtózás eltompító -zsibbadtsága és az állati ujjongás az életem felett keveredett -össze lelkemben. Valaminő lázas, fokozott életet éreztem egész -lényemben. Nem tudtam mit tegyek, hogy visszatérjek lakásomba: erre -csak egy pillanatig gondoltam. Minek, hisz itt úgy sem élhetek -többet. Rettenetes csoda történt, a végzet avagy az istenség csupán -engem hagyott életben, távoznom kell innen, e halott városból. El, -el kell innen mennem, hogy hová, azt még magam sem tudtam, csak -annyit, hogy oda, hol zaj van, világosság van, a nappalba, oda ahol -az emberek még élnek.</p> -<p>Éhes és szomjas lettem, felugrottam és egy nem messze világító -automata-buffet felé mentem. Benyitottam. Egy hulla egy sörös -poharat emelt ajka felé, másik egy végtelen és soha be nem fejeződő -kortyot ivott. A pénztárosné örökké tartó gesztussal huzta ki a -fiókot. Zsebembe nyultam és bedobva a nyilásokba a pénzdarabokat, -enni és inni kezdtem. Elfogyott az aprópénzem, egy pillanatra -tanácstalanul állottam, de azután betörtem egy széklábbal egy -szendvicses-tartót. Raboltam. Megdöbbentett ez az érzés. A -kasszánál volt egy cigarettadoboz, idegenkedve bár, de <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> zsebre -dugtam és kimentem az ajtón. Midőn az utcán mentem, különös és -bizarr gondolatom támadt, minden élő meghalt e városban, de az -automata sivár és egyszerű gépezete ime még él. Azután arra is -gondoltam, hogy végtelen gazdag vagyok, minden kincs, érték enyém -lett a városban, mert hisz én vagyok az egyetlenegy élő.</p> -<p>Azonban lassanként ujra borzadás fogott el. A némaság, a magány -elkábított, összeszorította szivemet. Irtózatosan egyedülvalónak, -otthontalannak éreztem magam, el akartam rohanni valahová egy -ismerőshöz, egy baráthoz, egy és más kedveshez, egy élő, egy másik -élő után vágytam, akihez szólhassak, akihez hozzábujjak, akinek -halljam hangját, érezzem melegét. Bár tudtam, hogy hasztalanul, -megindultam egyik ház felé, hol kedves barátnőm lakott. -Eszeveszetten dörömböltem a kapun, persze mindhiába. Elgondoltam, -hogy ágyában fekszik szépen és szomoruan, fehér és kecses hulla már -csak és rettenetes tompa kétségbeesés fogott el. Rádültem a kapura -és zokogtam. Úgy éreztem, hogy rettenetes sors vár immár ezután -rám. Mindenki, kit valaha is láttam, ismertem, szerettem, kivel -együtt éltem eddigi életem, halott. Egy ideig úgy éreztem, hogy meg -kell halnom. De azután győzött az életvágyam, az a meggyőződés lett -úr lelkemben, hogy nekem élnem kell, mert egy még ismeretlen és -talán messze célzó végzet igy rendelte ezt és éppen a halálnak ezen -az éjjelén.</p> -<p>Éreztem, legjobb haza mennem. Nem voltam távol nagyon -otthonomtól, oda vánszorogtam, bementem a <span class= -"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> kapun, -felmentem lakásomba, a villany még égett, ez itt egy pillanatra oly -megdöbbentő volt a számomra. Töprengeni kezdtem, mit tegyek. -Éreztem, hogy utoljára vagyok itt és el akartam egyet-mást vinni. -Felvettem ezt és amazt, amit fontosnak véltem és mindjobban -éreztem, hogy minden mily rettenetesen semmitmondó: könyv, írás, -régi levelek, képek, multam emlékei, jelenem örömei, jövőm tervei -egyaránt. Végül is holmi fehérneműt, toilette-holmit, egy -revolvert, egy nagy kést, egy üveg cognacot, egy és más ennivalót -betettem egy kis bőrtáskába, mert hisz hol találhattam volna -szolgát, ki cipelte volna helyettem. Elhagytam a lakást és úgy -éreztem, mintha örökre eltávozva innen a teljesen ismeretlenbe, -menekülnék egy dübörgőn közeledő ellenség elől. Megálltam, -körülnéztem. Volt egy kis zenélő játékom, meghúztam zsinórját, ódon -és kecses keringő muzsikája libbent felém, az egyetlen élet, hang, -szépség, mit a halottak városában eddig hallottam. Ime, ez a játék -is élt még. Sírtam. Oh, mi is lesz én velem azután.</p> -<p>Elhagytam a házat. Künn az utcákon mindig világosabb lett, a -hajnal derengett kelet felől, langyos déli szél fujdogált. Egy -palota előtt – hogy még céltalanul mentem – egy hatalmas autót -láttam állni. Eszembe jutott, hogy ime ezen elszabadulhatnék innen, -a gép még él. De nem értettem semmit hozzá, én csak az emberek -lelkét és testét akartam megismerni eddigi életemben, és a gép -lelke, szervezete teljesen ismeretlen volt előttem. Szomorú dühvel -hagytam ott tehát. Mit tegyek: töprengtem. El kell <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> hagynom a -várost, de hova, merre menjek. Hol van egy hely a világon, a -környéken, hova eljuthatnék, hol emberek élnek. Ekkor egy -megdermesztő gondolatom támadt: hátha az egész ország, egész -Európa, az egész föld meghalt ezen a rettenetes éjszakán. Szinte -őrjöngve bámultam magam körül. Ez a gondolat lesujtott, mint egy -rettenetes ököl tompa és reccsenő csapása. Mi vár rám akkor, oh -teremtőm, más mint a rögtöni vagy kinlódó halál. Nyomorultan kell -elpusztulnom, őrjöngve a magány kínjaitól, vagy az éhségtől, vagy -mint vadállat fogom tengetni életem a halott földön, mint a világ -legszánandóbb és legnyomorultabb embere? Gyötrő és kétségbeesett -irigységet éreztem az utcán álló, a házakban fekvő halott -százezrekkel szemben és csupán azért nem öltem meg magamat, mert -nem mertem ezt még hinni.</p> -<p>El kellett határoznom magam, hogy hova, merre menjek. -Ösztönszerüleg gondoltam, hogy a legközelebbi nagy város felé -indulok, hova talán fél hónap alatt eljuthatok. Utközben vagy -találok emberekre, vagy pedig elegendő élelmiszert, éjszakai -oltalmat tudok szerezni. Egy könyvkereskedő ablakát betörtem és -térképet vettem ki belőle, valamint egy látszerész kirakatát is egy -látcső és egy iránytű kedvéért. Lassan bandukoltam a városon át. -Mindenütt láttam halottakat utamban, hajnal felé munkába siető -embereket, vagy otthonuk felé igyekezőket, kiket egyformán örökre -megállított a halál. Elértem a város határát. Már világos reggel -lett, a nap ragyogva tündöklött a kék és tiszta égen, a vámnál a -halott őrök gubbasztottak. <span class="pagenum"><a name="Page_96" -id="Page_96">-96-</a></span> A sorompón túl, hogy mentem az -országuton kocsikat láttam álldogálni, mik a szomszédos községekből -igyekeztek be a városba megrakodva tejjel, kenyérrel és más -élelmiszerekkel. Mindegyiken a halott lovat halott kocsis hajtotta -hasztalanul. Most már nem borzadtam annyira ezektől a hulláktól és -egy kannából bőven és tikkadt torokkal ittam a hideg tejet és -magamhoz vettem egy másik kocsiról egy hatalmas cipót és egy darab -vajat.</p> -<p>Ahogy mendegéltem, szinte öntudatlanul, mindig szebb és szebb -tájakra értem. És különös mód nem vettem eleinte észre, hogy a fák -zöldek, az ágak a virágok illatos súlyától lekonyulnak, a rétek -ragyogóan zöldelnek, a fákon madarak fütyürésznek. Nem vettem -észre, hogy kiérve a halott városból, elhagytam a telet, a hideget -is. Végre megálltam fáradtan a gyaloglástól és a táskám -cipelésétől. Homlokom verítékes lett, megtörültem, levetettem -télikabátomat. És ekkor felocsudtam végre, megláttam magam körül az -ujjongó, élő diadalmasan zölden, illatosan virágzóan élő -természetet az ő májusi pompájában. Nagy és boldog megkönnyebbülés -fogott el. Egy hirtelen elhatározással eldobtam télikabátomat, ezt -a fölösleges terhet és fütyörészve, már nem fáradtan, mentem -tovább.</p> -<p>Itt-ott láttam halott parasztokat, halott szekereken, avagy az -utak szélén, de már nem nagyon törődtem velök, hisz mindenütt -láttam a dicső és leírhatatlan életet: a fák virágoztak, a füvek -rebbentek, a virágok illatoztak, a vetések zizegtek, szellő -fodrozta az ágakat, madár lebbent a lombok között: csak az ember -<span class="pagenum"><a name="Page_97" id= -"Page_97">-97-</a></span> volt halott, de az isten élt. Nem -értettem, hogy lehet itt közvetlenül a meghalt város környékén -télen tavasz, de nem töprengtem ezen. A rettenetes, halálos éj -megölte bennem az álmélkodást. Csak örvendtem ennek az uj csodának, -amennyire tudtam.</p> -<div class="figcenter" style="width: 410px;"><a href= -"images/i007lg.png"><img src="images/i007.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Igy mentem már órákon át. Messze kék hegyek derengtek, távol -hátam mögött, feljutva egy-egy emelkedésre, meg-megpillantottam az -elhagyott óriási, halott várost. Nem fáradtam ki, azonban karom -nagyon megérezte a nehéz táskát és valahogy elfásult a lelkem. -Néha-néha ujra kezdtem érezni valami megdöbbenésfélét jövendő -életem, sorsom, a világ élete, sorsa miatt. Néha megállottam és -leheveredtem az út szélén a fűre, falatoztam, cigarettáztam, -hanyatt dülve bámultam a kék ragyogó és végtelen eget. Gyönyörködve -éreztem, mint süti orcámat a napfény, mint mászkál tömérdek kis -féreg, parányi bogárka a füvek között kínlódva és lázasan, -zsákmányt és boldogságot keresve, élve. Talán aludtam is, de mikor -felébredtem, a nap nem jutott túl még a horizonton. Nem volt sehol -felhő, hideg, sötétség. Nem jött éjszaka, nem jött változás. Talán -napokig tartott vándorlásom már, talán csak órákig, nem tudtam -volna megmondani. Ettem ételemből keveset, ha álmos voltam, -pihentem, ha kifáradtam, aludtam, már nem is néztem a térképet, már -nem is láttam sehol embert, falunak, épületnek hire-hamva sem volt -még.</p> -<p>És ahogy igy mentem, bandukoltam én magányos és fáradhatatlan -vándor, hátam mögött a halott város, előttem az ismeretlen cél, -szemközt jött <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= -"Page_98">-98-</a></span> velem az úton egy nő. Már messziről -láttam őt és különös mód megdöbbentem ennek a mozgó élőnek a -láttán, mintha csak kisértet jelent volna meg előttem. -Összetalálkoztunk és ekkor megismertem őt: egyetlen és igazi -barátomat, kit egykor szerettem is, meg nem is, kitől elválasztott -egykor életem sorja, kire néha-néha szomoruan és vágygyal gondoltam -magányos és mély óráiban életemnek. A harmadik csoda volt ez ime, -ami engem ért. És úgy éreztem, hogy ez mind egymáshoz tartozik -elválaszthatatlanul: a város, mely meghalt és amelyet elhagytam, a -tavasz, a természet, hova eljutottam, és ő, a messzi, a régen nem -látott másik ember, a nő, kivel ime itt az országuton -találkoztam.</p> -<p>Közvetlenül és egyszerüen, mint két testvérhez illik, átöleltük -egymást. Kérdések zavaros árja tódult ajkainkra, mig végül -mindegyik megtudta a másiknak a sorsát és megdöbbenve, borzongva -tudtuk meg, hogy végzetünk egyforma.</p> -<p>Ő is szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörten aludt el, ő -is felriadt éjszaka, ő is különös erőtől ösztökélve elhagyta -otthonát. Az a hatalmas és óriási város, melyben ő élt, szintugy -meghalt, mint az enyém, ő is szintugy zokogott és kinlódott, mint -én. És végűl ő is elindult szép kicsiny lábaival keresni az élőket, -az életet. Ő elindult az én városom felé, amint én az övé felé. Nem -tudtuk akkor, hogy egymásfelé indulunk mind a ketten. És, hogy -mindez azért történt, hogy találkozhassunk mi ketten egymással.</p> -<p>Ő is elhagyta otthonát, mint én. Ő nem hozott semmit, csupán -szépségét és szivét és szánakozó gúnynyal <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> tekintett -kedves szeme táskámra. Megmondtam, mi van benne: fehérnemű, -fegyver, és pénz.</p> -<p>– Ezekkel akarod megtalálni az életet? – mondta ő, és én -elszégyelve magamat elhajítottam az egészet.</p> -<p>– Vannak gyümölcsök a fákon, nem halunk éhen: mondotta.</p> -<p>Körülnéztem és ime a fák ágai lekonyultak a gyümölcsöktől: nyár -volt.</p> -<p>Egymásba karolva mentünk egy útra térve, mely uj irányt -mutatott, egyformán elvezetve kettőnket a két halott várostól.</p> -<p>Oh mennyi minden volt, mit egymásnak el kellett mondanunk. -Vágyainkat és életünket, miket egymástól távol és elszakadtan -éltünk át. Úgy éreztük, hogy kába, ostoba álom volt ez csupán, hisz -mi ketten vagyunk csupán élők a földön és mi – volt idő mégis – -hogy nem éltünk együtt. Oh, hogy is történhetett ez meg mégis. Nem -tudtuk még, hogy mi lesz a jövőnk és a sorsunk, de úgy éreztük, jó, -igaz lesz, ami vár ránk, oh maga a vágyott, az eddig el nem ért, a -csapongó boldogság.</p> -<p>Elkezdtünk vallani. Mindazt, mit egykor szégyeltünk meggyónni -egymásnak makrancos büszkeségből, dölyfös vagy gyáva -önnemismerésből, azt megmondtuk most végre egymásnak. Hisz halott -városból jöttünk mind a ketten és csak mi ketten voltunk élők a -földön most már. Éreztük, hogy egymáshoz tartozunk, több vagyunk -egymásnak, mint két szerelmes, több társnál: szülő, gyermek és -testvér egyikünk a másiknak egyszerre. <span class= -"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p> -<p>Azután elkezdtünk beszélni elmúlott életünkről. Mindegyikünk -felhágott immár az élet közepére, jövőnk nem igért többet az -időben, mint amennyit multunk adott. Oh minő nagyon sajnáltuk ezt, -minő nagyon vágytuk vissza a derüs, mának élő ifjúság első és -gondtalan szerelmét, mit nem egymással osztottunk meg és amiben már -nem lesz részünk.</p> -<p>Az égbolt csak nem sötétedett el semmit, a nap nem jutott túl a -horizonton. Ekkor az út kanyarodójánál egy kőkerítést pillantottunk -meg. Elértük és bementünk kapuján. Egy szép és megható házacska -fehérlett egy parkocska mélyén felénk. Rögtön úgy éreztük, hogy -elértük célunkat. Ez lesz otthonunk, menedékünk, itt fogunk élni -egyetlen emberpárja a földnek, az utolsó két, egymásra talált -ember. És ősei leszünk talán sok, sok tömérdek, egymástól elszakadó -embernek. De ez nem bántott minket, mert önzők voltunk, boldogok az -élettől és a szerelemtől.</p> -<p>Megcsókoltuk egymást, találkozásunk óta először. És ekkor -elragadtatva néztünk egymásra. Éreztük magunkon és láttuk a -másikon, hogy ujra, oh ujra, húsz éves, életet, szerelmet kezdő -gyermekek lettünk. És elfelejtettünk mindent: eltünő fiatalságot, a -talán még sem igaz multat, a városokat, hol éltünk, a városokat, -melyek meghaltak, melyeket elhagytunk, az egész halott földet, a -rettenetes éjszakát, mindent elfelejtettünk, semmi, de semmi nem -történt, egymásra találtunk, mint két ifju, szinte gyermek és neki -fogtunk ujra az életnek.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">KARINTHY FRIGYES</span><br /> -ÉSZAKI SZÉL</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_102" id= -"Page_102">-102-</a></span></p> -<h3>I.</h3> -<p>Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.</p> -<p>A nyár végét járta akkor; minden forróság és fény, ami hónapok -óta összegyült, izzó pirossággá, cukros levekké duzzadt a -gyümölcsökben, a föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz -banánok és a narancsok héjja kipirult és a pálmák zöldje szinte -vakított már. Az emberek is megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, -mikor a tengerből kidugtuk a vállunkat, mintha rőtre sült cipók, -vagy égett naspolyák úsztak volna a vizen; a bőrünk megbarnult és a -szemünk csillogott.</p> -<p>Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy husz évig. Az -arénában olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak -és perzsa nők táncoltak a végén, – mindnyájan fiatalok voltunk és -körülbelül mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, -fűszeres zsírját bóditó borokkal öblögettük le, – éjfél után, -büszke és lüktető fejjel dalokat írtunk aztán és meséket -költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és csipőjét és csudálatos -hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a virágok, bársonybőrü -macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat valósággal -mámorossá tett és lázba hozott egy váratlan és lágyan csendülő rím; -a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük ilyenkor, – -néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint amilyenekkel a -költő felcicomázta.</p> -<p>Drámákat is játszottunk, amikben sötét szenvedélyek <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> törtek -ki szabadon és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, -mint az emberek. E drámákhoz egy olasz muzsikus irt közzenét, – -határtalan epedés volt a zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy; -a zenekarból mintha görcsös karok nyúlkáltak volna ki, hogy -megkapaszkodjanak valami barna leány lobogó hajába. Sokszor -fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes voltam Lollába, akit az -olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy tudtam volna -szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.</p> -<p>Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem -emeltünk síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott -az eszünkbe, semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s -szívdermesztő módon elégitette ki szerelmi vágyait; áldozatai -között gyermekek is voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és -tikkadtan gondoltunk. Augustus császár udvarában gyakran -megjelentünk és beszélgettünk az agg Maecenassal. Egy ideig -mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk. Később raffináltabbak -lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi parkban. Majd -Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre ragyogóbbak -lettek és valamelyikünk megirta darabnak Salome táncát. S közben, -egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, Quarnero szikrázott és -égett mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig forró lett a föld s -a dán vizekbe láttuk lebukni; tovább nem igen érdekelt, mi lehet. -Gyönyörű nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent -az idegen. <span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam; a -haldokló nyárról és haldokló ifjúságról beszéltem, sok színt -kevertem a szavakba, mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék -szinek vegyültek a fák zöldjébe, s én szembekerültem e fákkal. De -kifogytam a szavakból és szinekből és mikor már nem tudtam -beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a csónakból és ujjait hűtötte. -Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna helyettem, de csak epedő -melódiák jutottak eszembe és mindegyikben ugyanaz a sóvárgás volt -csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor valami kényelmetlen -buta üresség állt be.</p> -<p>Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok -tenniszeztek, sokan voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, -nem mentem be. A portás kint állt a kapu előtt és egy idegen -fiatalemberrel beszélt. Láttam, hogy nem értik meg egymást. -Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen ifju volt, norvégül -beszélt. Franciául szólitottam meg. Útbaigazitottam és valahogyan -együtt is maradtunk.</p> -<p>Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy -tévedtem: nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy -fejjel volt magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy -kicsit csudálkoztam, de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon -keveset beszélt. Ekkor már mintha nem is Capri szigetén lettünk -volna, hanem valami német kikötőben, <span class="pagenum"><a name= -"Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> talán Hamburg közelében, -egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is Lolláról kezdtem beszélni, ebbe -belemelegedtem, ragyogó szavaim visszatértek, dagadtak, egyre -forróbb és lüktetőbb lett megint a beszédem, végre egészen -melódiákba csapott át, daloltam, dalolva magyaráztam neki, mit -érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy a hatást -vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a norvég -most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, ami -furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja -vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig -egészen megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó -körvonalakban, nem nézett reám, nem is felelt semmit. Hanem mikor -jobban odafigyeltem, hallottam hogy egészen halkan, mintegy magának -dúdol, vagy fütyörész valamit. Úgy látszik, a fogain keresztül -fütyörészett, mert az arca nem mozdult közben, – belülről jött ez a -vontatott kisérteties hang, amihez hasonlót nem hallottam soha. A -fütyülés egyre élesebb és hasitóbb lett; valami megcsapta az -arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő ez az -ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és -kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és -könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, -hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kisérteties fütyülést, -mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. -Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok. -<span class="pagenum"><a name="Page_106" id= -"Page_106">-106-</a></span></p> -<p>Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával -beszélt, megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan -felelgetett, de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az -egyik oldala valami zöldes fénynyel meg volt világitva; egy -pillanatra, mintha ezen az oldalon öt vagy hat karja lett volna, de -nem láttam tisztán és ezek a ködszerü testrészek hirtelen -szertefoszlottak.</p> -<p>Utóbb kiváncsian kérdeztem, mit szól Lollához; illik-e rá az a -forró ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. -Udvariasan, de hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, -hogy én untatom őt. Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor -jöttem rá, hogy nem azon az oldalon ül, ahová beszélek; – -megfordultam és a hátam mögött állt, és hangosan, szilajul -felnevetett. Elszégyeltem magam. Most megint csönd lett, de ezt nem -tudtam elviselni; nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva kerestem -szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret és tud-e énekelni? Ekkor -nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi -sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szive -egy keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó -végével, mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk -elszabadul testéből, a ködön és vizen keresztül odafut majd ama -delejes ponthoz. Énekelni is szokott; – és ekkor megint hallottam -azt a hátborzongató zenét, a füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene -volt, végtelenül hajlékony és magasan lebegő; – de mikor magamban -megrögzíteni próbáltam, <span class="pagenum"><a name="Page_107" -id="Page_107">-107-</a></span> kiderült, hogy a kromatikus skála -hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer nem is játszhatja -el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már ekkor -esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is -megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam -a hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és -karjai, amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, -amint az elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, -mondtam, hogy majd csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és -elviheti Capri szigetére. Most végre komolyan válaszolt nekem; -emberfölötti fájdalom volt a szavában. Azt mondta, hogy kedvesét -nem viheti Capri szigetére soha, – hogy kedvese rég meghalt, de -valahol, valamikor azért látni fogja mégis, akár őt, akár az -árnyékát, – ha nem itt, talán a halottak között, halihó, halihó! – -mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap, – majd a temető -fütyülő sötétjében – halihó!… sírkeresztek között tapogatva keresi -azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni -kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, – nem birom már, -fütyülte, nem birom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a -tikkadást, ezt a sok buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt -mondta, valami suhogni kezdett a hajamban, oly rettentő félelem -fogott el, hogy elájultam. <span class="pagenum"><a name="Page_108" -id="Page_108">-108-</a></span></p> -<h3>III.</h3> -<p>Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg fekete volt az ég és a -hegyek mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, -szijat hasított a levegőből és tépte a házak fedelét, hogy -visítottak bele. A fák földig hajoltak és a levegőben forgott a -föld szemete. Női fátylak rongyait sodorta tovább, a cölöpök -csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és borzolódott, néhol -felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat, ahol rémülten -és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös köpenyem, az -utat lesöpört, érett fügék borították, – a szél söpörte a -gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most -jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.</p> -<p>Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem -körül, – s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő -között hallottam, hogy fütyül az északi szél, – fütyült és vihogott -és megismertem a kisérteties zenét, amit tegnap hallottam, a -szálloda lugasában.</p> -<p>Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában, a -sűrű, puha és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy -óriási cella kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével -és fejével csapdos kényszerzubbonyában az őrült, az északi -szél.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">SZINI GYULA</span><br /> -DAIMONION</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_110" id= -"Page_110">-110-</a></span></p> -<p>A jáspis asztalon, amelyet három női faun tartott – az egyik -malachitból, a másik porfirból, a harmadik szienai agátból volt -kifaragva – aranytálak csillogtak és bennök a szakácsmüvészet -remekei párologtak, vagy kocsonyásan reszkettek, vagy a torták -finom fűszereit terjesztették a levegőben.</p> -<p>Ezüst renaissance-serlegekben Vezuv borai csillogtak. Hegyi -kristályból kifaragott korsóban Chianti sok százados bora -tündöklött. Fantasztikus alaku óriási tengeri kagylókból -szőlőgerezdek, cseresznyefürtök pezsdültek ki, alabástrom vázákban -pedig mindenféle más gyümölcs volt feltálalva.</p> -<p>Mindezek fölé pedig négy titokzatos egyiptomi kanopé magasodott, -az emberfejü Amset, a majomfejü Hapi, a sakálfejü Duamoto és a -karvalyfejü Kebhsonuf fejeivel. Köröskörül a teremben sokkaru antik -gyertyatartók ontották a fényt gobelin-szőnyegekre, amelyek az -etruriai művészet naturalizmusával mutattak obszcén vagy fenkölt -jeleneteket.</p> -<p>Nagy római stilü ajtón át, amelynek bronzból volt félfája, az -előcsarnokba lehetett látni, ahol szökőkút csörgedezett. A kis -fontána bokréta alaku vizsugarai a fehér márványból faragott -Kalopűgosz Áfrodité szobrára hullottak, aki opálkagylóban állt. A -kút kávapadkáján mozdulatlanul, plasztikus tartással egy nő ült, -akinek csak szeme rebbenése árulta el, hogy él. A kezében -arany-lantot tartott és az ujjai alabástromszerüen áttetszők -voltak.</p> -<p>Baldassare a sánta komornyik, jácintkőszinü selyem <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> -libériában forgolódott. A gazdája, signore Rospigliosi pedig -türelmetlenül járt fel-alá.</p> -<p>– Uram – kérdezte tiszteletteljesen a komornyik – voltaképp kire -várunk ezen a zimankós téli éjszakán? Nagy úr lehet, mert ekkora -pompával még az udvar embereit sem szoktuk fogadni. És egyedül jön, -úgy látom, mert csak egy tányér van számára az asztalon.</p> -<p>Rospigliosi nem felelt semmit. Firenze egyik legszebb -kandallóját nézte, amely a Della Robbiák műhelyéből került ki és -amelyben szagosan égtek az olajfahasábok.</p> -<p>A komornyik ujabb időben gyakran rajtakapta az urát, hogy -szótlanul a tűzbe bámul és nem hallja ha kérdezik. Éjjelenkint -pedig fel-felriadt álmából és gyertyával végigkutatta egész -palotáját a padlástól a pincéig.</p> -<p>– Uram, mikor jön a vendég? – kérdezte harsány hangon, de -alázatosan Baldassare.</p> -<p>Rospigliosi felrezzent merengéséből és nagy, álmodón kimeredt -szemét rávetette a komornyikra.</p> -<p>– A vendég késik, – felelte Rospigliosi – és félek, hogy ma nem -is jön. Pedig esténkint és éjjelenkint sokszor felkeres. Szerettem -volna ma vele végképp leszámolni.</p> -<p>– Ki az? kérdezte gyanakvóan Baldassare.</p> -<p>Rospigliosi felsóhajtott:</p> -<p>– Magam sem vagyok bizonyos benne, Baldassare. Gyakran azt -hiszem, hogy a második énem, kettéhasadt lelkem másik fele. -<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span></p> -<p>Baldassare nagy, ijedt szemmel bámult urára.</p> -<p>– Látom az arcodról – mondta Rospigliosi, – hogy te is bolondnak -tartasz. Messer Tarucci, a háziorvosom is őrültnek gondol.</p> -<p>– Isten óvja uramat nagy bajtól – rebegte Baldassare és -babonásan behajtotta az ujjait.</p> -<p>– Minden éjjel úgy érzem – beszélte Rospigliosi – mintha ketté -hasadnék. Legalább félóráig tart ez az állapot, amelyre csak azért -nem tudok egészen visszaemlékezni, mert minden úgy tünik elém, -mintha a másik fele a másik énemmel történt volna meg.</p> -<p>– Santa Maria! – ijedezett Baldassare.</p> -<p>– A tudós humanista, messer Baroccius – folytatta Rospigliosi – -azt mondja, hogy az énnek ezt a meghasadását már a régi görögök is -ismerték és Szokrátész „daimonion“-nak nevezte.</p> -<p>– Ki volt az uram? – kérdezte Baldassare.</p> -<p>– Szokrátész görög bölcs volt – felelte Rospigliosi. – Ugy -látszik neki is volt ilyen daimonion-ja. Az én démonom nagyon -titkolózik még velem szemben is. Nem akarja magát egészen elárulni, -kiszolgáltatni nekem.</p> -<p>Baldassare átértette a rettenetes állapotot, amelyben signore -Rospigliosi volt és a maga együgyü eszével eképpen felelt.</p> -<p>– Bizony uram, magam is észrevettem, hogy egy idő óta két urat -szolgálok, holott ide csak egy úrhoz szegődtem. Azelőtt mindent jól -csináltam, meg voltak velem elégedve és évek hosszu során át nem -volt uramnak egyetlen panasza sem rám. Most pedig semmi -<span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span> dolgommal sincs megbékülve, uram -gyakran korhol engem, mert néha alig tudom megérteni az akaratját. -Imádkozni fogok a boldogságos Szűz Máriához, hogy távoztassa el -uramtól a gonosz ördögöt, aki úr szeretne lenni ebben a házban.</p> -<div class="figcenter" style="width: 416px;"><a href= -"images/i008lg.png"><img src="images/i008.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Csitt, csitt, Baldassare! – suttogta Rospigliosi mert még -meghallja ő és nem jön el hozzám vendégségbe. Pedig jóban akarok -vele lenni, ha már közöm van hozzá. Hozzám tartozik és szinte egy -vagyok vele. Neki rendeztem ezt a lakomát, és ezzel a nővel is őt -akarom idecsalni.</p> -<p>– Uramnak az a baja – szólt Baldassare, – hogy mindenkivel -szemben jó, még ezzel a fránya kisértettel szemben is.</p> -<p>– Én egész életemben jó ember voltam – sóhajtotta Rospigliosi – -sajnáltam a szegényeket, megkönyörültem a szerencsétleneken. De az -a másik rossz volt! Ő hajszolt engem vagyonszerzésre. Ha ő nincs, -ma nem volna ez a palotám és sok kincsem.</p> -<p>– Isten bocsássa meg vétkem – vallotta meg Baldassare – de -mindig azt gondoltam magamban, hogy uram valami ördöggel -cimborázik. Husz év óta szolgálok itt és folyton éreztem, hogy -valami nincs rendjén.</p> -<p>– Miért, Baldassare?</p> -<p>– Uram – felelte a komornyik – mindig olyan jó, kegyes volt -hozzám, mintha apám volna. De voltak napok, amikor majd lenyúzta a -bőrömet egy garas miatt.</p> -<p>– Nem én, hanem a démon – sóhajtotta Rospigliosi. <span class= -"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p> -<p>– Pénzt sohsem mertem kérni uramtól – folytatta Baldassare és -mig más magamféle szolgának évről-évre emeli a gazdája a fizetését, -az enyémet évről-évre lejebb szállitotta.</p> -<p>– Nem én, hanem a démon.</p> -<p>– Aztán eszembe jut a kis Marietta esete is – szólt Baldassare. -Ez a kis lány nagyon szerette uramat és talán még most is hű hozzá. -De azért uram kitette őt a házból a legkegyetlenebb, leghidegebb -téli éjszakán, mert szegény leány félretett néhány tallért, amihez -különben joga volt. Uram kidobta őt gyermekével együtt, akinek -pedig minden bizonyság szerint uram az apja.</p> -<p>– Hol van Marietta?</p> -<p>– Settignanoban van – felelte Baldassare. – Uram egy fagarast -sem küldött neki. Szegény leányasszony éhen halt volna, ha meg nem -könyörülök rajta és el nem látom pénzzel, élelemmel meg mi -egyébbel.</p> -<p>– Jól tetted, Baldassare – felelte Rospigliosi – de nem tudom, -mit szól majd hozzá a démon, aki mindezt művelte és minden fillért -számon kér tőlem.</p> -<p>– A világ – szólt Baldassare – jól tud uramnak sok gonosz, -kegyetlen dolgáról, mégis egész Firenzében a legbecsületesebb -embernek ismerik és tartják. Nem lehet ez másképp, mint hogy -uramban egy ördög is él.</p> -<p>– A pénzszerzés démona – szólt tompa hangon Rospigliosi. – Én -magam oly szivesen adtam volna oda mindenemet a szegényeknek, ha -nincs az a démon, aki mindig visszatartott. Hidd meg Baldassare, -<span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span> rablás az élet és akinek nincs olyan -ördöge, mint nekem, egész életében szegény marad. Csak az a miénk, -amit másoktól elveszünk.</p> -<p>Baldassare felsóhajtott, mert ezt az igazságot már régóta -érezte, de sohasem tudta olyan szép szavakba foglalni, mint signore -Rospigliosi.</p> -<p>– Én vagyok a legbűnösebb ember a világon – sóhajtotta -Rospigliosi – mert jónak születtem és mégis hallgattam a démonra, a -második gonosz énemre. Hiába most palotám, nagy vagyonom. Hiába -vagy te jó hozzám, Baldassare. A palotának, vagyonnak a fele a -másiké. És te kénytelen vagy őt szolgálni.</p> -<p>Baldassare keresztet vetett magára.</p> -<p>– Azért hivtam meg őt magamhoz ma éjjelre – folytatta -Rospigliosi – hogy leszámoljak vele. Vagyonomnak a felét át akarom -neki adni, hogy ezentúl hagyjon békén. Ha ma éjjel ő el nem jön, -holnap én megyek a kapucinus barátokhoz és nekik ajándékozom egész -vagyonomat, én pedig belépek a szerzetbe. Imádkozz, Baldassare, -hogy ma éjjel eljőjjön hozzám a vendég.</p> -<p>Baldassare összekulcsolta a kezét és példáját Rospigliosi is -követte. A gyertyák fénye meg-meglibbent. Az egyik viaszláng -magától kialudt. A gobelineken tovább folyt az isteni és földi -szerelem játéka. A szökőkút vigan csobogott a márvány Afrodité -vállára és a kút káváján, az alabástrom padkán az aranylantos -eleven nő mozdulatlan hanyagsággal nyujtóztatta, rózsaszinü, meleg -idomait. Rospigliosi nem törődött vele, csak az ajtó felé nézett és -várt… <span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span></p> -<p>És egyszerre nyilt az ajtó és belépett rajta egy gyermek. Félig -meztelen volt, ruhája cafatokban lógott le testéről, az arca és a -keze kék és zöld volt a hidegtől és minden izében remegett.</p> -<p>– Ki ez a gyerek? Hogyan került ide? – kérdezte Rospigliosi.</p> -<p>– Giovanni! – kiáltott föl Baldassare. – Mi baj van? Mit csinál -az anyád?</p> -<p>A kis fiu nagy kék szemét ráemelte Baldassaréra és halkan -mondta:</p> -<p>– Meghalt.</p> -<p>A komornyik odafordult signore Rospigliosihoz:</p> -<p>– Marietta meghalt.</p> -<p>A gazdag úron a megindulásnak semmi jele sem látszott.</p> -<p>– Meghalt Marietta – ismételte meg Baldassare, mert azt hitte, -hogy Rospigliosi nem értette meg.</p> -<p>– Tudtam – felelte közömbös hangon Rospigliosi. – Ez az oka -annak, hogy a vendég nem jött el. Mariettánál volt elfoglalva.</p> -<p>Baldassare szeme hirtelen megtelt könynyel. Marietta halála és -urának különös viselkedése összefacsarták a szivét. Megfogta a -gyermek kezét és igyekezett vele kifelé az ajtón.</p> -<p>– Megállj! – kiáltotta rá Rospigliosi.</p> -<p>Baldassare visszafordult.</p> -<p>– Hagyd itt a gyereket – mondta Rospigliosi – és gyorsan szaladj -el a közjegyzőhöz. Csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek.</p> -<p>Baldassare megszokta, hogy urának parancsát szó <span class= -"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> és -ellentmondás nélkül teljesitse. Elrohant és bár odakint cudarul -havazott, nekivágott az utcáknak és késő éjjel felcsengette álmából -messer Rovettit, a közjegyzőt.</p> -<p>A notario nem szivesen bujt ki ágyából, mert kegyetlen hideg -volt, de amint Baldassare hangját meghallotta, felcihelődött és -maga nyitott kaput.</p> -<p>– Mit akarsz? – kérdezte a komornyiktól.</p> -<p>– Uram küldött ide – felelte Baldassare.</p> -<p>A notario álmosan nyujtózkodott és bosszusan kérdezte:</p> -<p>– Haldoklik, vagy megbolondult?</p> -<p>– Nem haldoklik, nincs semmi baja – felelte Baldassare.</p> -<p>– Kerülj beljebb – szólt a közjegyző.</p> -<p>Messer Rovetti bevezette a komornyikot a cancellariába, hol a -fal mellett hatalmas, vaspántos tölgyfaszekrény állott.</p> -<p>– Tartsd a gyertyát – mondta Baldassarénak.</p> -<p>A gyertya világánál signore Rovetti a szekrényből egy -pergamen-tekercset kaparászott ki.</p> -<p>– Ezt vidd el az uradnak – szólt Baldassaréhoz – hogy irja alá. -Két tanu is kell hozzá. Az egyik te lehetsz, ha tudsz irni.</p> -<p>– Csak a nevemet – felelte a komornyik.</p> -<p>– Az is elég – szólt signore Rovetti. – A nevedet ird az uradé -alá, mint tanu. És rajtad kivül még egy tanunak az aláirása -szükséges. Ki van még a házban?</p> -<p>– Nincs ott más, csak Rospigliosi ur, meg én, meg egy kis fiu, a -Marietta gyermeke, aki az imént jött. <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> -<p>– Más senki? – kérdezte Rovetti.</p> -<p>– Meg aztán egy nő, aki a szökőkút káváján ül, de azon alig van -ruha.</p> -<p>– Az nem baj – motyogta a közjegyző – a fő, hogy irni tudjon. -Legalább a nevét.</p> -<p>– A nevét bizonyára le tudja irni – felelte Baldassare.</p> -<p>– Akkor siess, hogy az urad össze ne szidjon, ha soká -maradsz.</p> -<p>– Messer Rovetti nem jön velem?</p> -<p>– Minek? – dörmögte a notario, – ilyen csunya téli éjszakán csak -nem kockáztatom az egészségemet! Minden meg van irva a pergamenen -és csak alá kell irni a gazdádnak, meg két tanunak, vagyis neked és -annak a nőnek, akit emlitettél. Mit bámulsz rám? Nem érted?</p> -<p>– Értem uram, értem – felelte Baldassare és kabátja alá óvatosan -begombolta a pergamen-tekercset, hogy el ne veszitse. Az ajtóban -azonban megállt és visszafordult:</p> -<p>– Mi van ebben az irásban, messer Rovetti?</p> -<p>– Az urad signore Rospigliosi vagyona felét a kapucinus -barátokra iratja. A másik felét pedig… én bizony már elfelejtettem, -hogy hivják, akire ráiratja… egy gyermek… valami Giovanni.</p> -<p>– Marietta gyermeke! – kiáltott fel Baldassare. – Isten áldja -meg érette az uramat!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">TURCSÁNYI ELEK</span><br /> -HALOTT VALDEMÁR LELKE</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_120" id= -"Page_120">-120-</a></span></p> -<h3>I.</h3> -<p>A sugarak ugató kacagással vetették rá magukat izmos karjaira és -beleharaptak éles fogaikkal. Valdemár, aki az élettelen tárgyak -sajátos mozdulatlanságával hevert a ravatalon, mit tehetett mást, -tűrte. De egy élesebb harapásra nagyot szisszenve felébredt.</p> -<h3>II.</h3> -<p>S egyedül volt és a nyitott ablakon keresztül kajánul vigyorgó -pofával bámult reá a Hajnal. Ez a vörhenyes arcú, pohos legény tele -volt duzzadó életerővel és lenézte Valdemárt, a halottat. Valdemár -tudta, hogy ő meghalt, ennélfogva nem csodálkozott azon, hogy -felébredt. Mohón habzsolta föl az impressziókat és elsőnek értette -meg a Hajnal tekintetét. „Beszédes ez a tekintet és ékesen szóló!“ -– mondotta volna Valdemár, ha egyáltalán szólt volna valamit. De -nyelve nehéz volt, mint az ólom és Valdemár halott nem tudta -megbillenteni. Úgy érezte a szájában, mint valami fölösleges, -idegen dolgot, amit legjobban szeretne kiköpni.</p> -<h3>III.</h3> -<p>A szobát nehéz hullaszag töltötte be és gomolyogva hömpölygő -ködök öblös lilasága. Az ég peremén a felhők is lila sávokban -rendezkedtek el és Valdemár, <span class="pagenum"><a name= -"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> aki világéletében -bolondja volt a lilaszínnek, gyönyörködött. Eszébe jutottak a lila -nyakkendők szeszélyes árnyalatai és elvonúltak előtte katonás -tisztelettel. Mert halott Valdemár úgy nézett rájuk, mint -katonáira, kiket harcba küld, a búcsúzó király.</p> -<h3>IV.</h3> -<p>Valdemár, amint emlitettem, tudta, hogy halott és ezzel megtette -az első lépést a Lényeg felé. A második lépést akkor követte el, -mikor kilépett önmagából. Ez nagy lépés volt és ezzel halott -Valdemár behatolt a Lényegbe. Nem ismerte ugyan még a Lényeg -miszteriumait, de érezte őket, mert így szólt:</p> -<p>„Valdemár, nagy sejtések rombolják a te földi palotádat! -Megjelent nekem a Lényeg és kivánatosabb volt, mint férfikoromban a -legszebb asszony. Valdemár, ne haragudj rám, de én érzem, hogy -ebből baj lesz! Valdemár én megjósolom neked, hogy te… bele fogsz -olvadni a Lényegbe!“</p> -<p>Szólt pedig az ő hangtalan hangján.</p> -<p>Valdemár tehát megtette a második lépést is és kilépett -önmagából.</p> -<h3>V.</h3> -<p>Történt ugyanis, hogy amig Valdemár a lila katonák lépéseiben -gyönyörködött, megérezte az ő testének szagát, amely hasonlatos -volt az emberi hulla szagához; és föleszmélt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p> -<p>„Meg kell tagadnom minden közösséget a hullával!“</p> -<p>Ekkor nagy változások mentek végbe Valdemáron. Arcára -komolyságot erőltetett és életet csiholt a lottyadt szemekbe. Az -életnek eme két vitorlája kiduzzadt, Valdemár pedig összegyült a -két golyóban és nézett! És belenézett a Hajnalba babonás, tudatos -vágyakozással az Élet után. A hulla meg, ez a kifosztott -ereklyetartó, beleakaszkodott, mert meg akarta tartani magának. De -a Hajnal erős volt, a hulla gyönge: Valdemár a nyitott ablakon -keresztül kiröppent a szabadba. Az anyagtalanság őrült sebességével -törtetett föl, föl, föl ismeretlen magasságok felé. Fürdött a -fényben, a ragyogásban, a tisztaságban, a levegőben, önmagában, -mindenben. Boldog volt, mert megszabadult a földtől.</p> -<h3>VI.</h3> -<p>Valdemár dalolt. Aranyszegélyű felleghajóban ült és énekelt a -szárnyas evezők ritmusára. Énekelt valami sohasem hallott, -illatterhes, szinfoltos zenét és szobrokot gyúrt, palotákat emelt -magának harmóniából. Valdemár nevetett az embereken, akik -verejtékeznek az anyagon és abból akarják kiformálni a Szépet. -Nevetett az embereken, mert úgy érezte, hogy ő lényeg. Tudta ugyan, -hogy nem részese még a chaotikus Egynek, de egy beolvadni kész -Lényegparány volt: a Valdemár lényege. Valdemáré, aki meghalt. -<span class="pagenum"><a name="Page_123" id= -"Page_123">-123-</a></span></p> -<h3>VII.</h3> -<p>S a hajó oldalába vert apró jégszögecskék megcsillantak a -fényben, mert Valdemár, a lényeg, búsult és siratta Valdemárt a -halottat. Bús tekintetétől romba dőltek a fantasztikus zene-paloták -és a szeszélyes hajladozású hangulat-arabeszkek. A levegőben egy -egyszerü kis szoba bukdácsolt lila ködökkel, ravatallal. Valdemár -pedig nagy szeretettel apró, szomorú szobrokat csinált. Viaszsárga, -beesett arcú, hanyattfekvő, kicsike – valdemárokat. Egyet, kettőt, -hármat, tizet, százat.</p> -<p>És sírt és sírt és sírt egyre.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_124" id= -"Page_124">-124-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125"><br /> --125-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">SZILÁGYI GÉZA</span><br /> -ÉJJEL A FOGADÓBAN</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span></p> -<p>Rosszat sejtető érzésem – elátkozott bajbarometer vagyok – -sajnos, most sem maradt szégyenben. Már eleve, még a vonaton, azt -gondoltam, hogy az a sokat emlegetett, határszéli állitólagos város -csak a térképcsinálók füllentő szeszélyének és a menetrend -elhárithatatlan szükségletének köszönheti utcátlan létezését, a -valóságban azonban csak városnak hazudott „vasuti gócpont“, amely a -pályaházon és tartozékain kívül és túl semmi egyebet nem jelent. -Balsejtésem nem is szedett rá. (Ó bárcsak megtette volna!)</p> -<p>Este nyolc órakor elhagytam a pályaházat – podgyászom ott maradt -a portásnál – és nekivágtam azoknak a tájaknak, ahol -föltalálhatónak véltem az úgynevezett várost. Elhaladtam egy -szívfájdítóan szerény vendégfogadó mellett, – megborzadtam tőle – -láttam néhány ijesztően visszataszító lehelletű kurtakocsmát, két -gyárépület pokolian ágaskodó kéményei ostromolták meg rémüldöző -szememet, egy csomó szűkmellü munkáslakás bedagadt apró ablaka -hunyorgatott felém és tekintélyét igyekezett érvényesiteni egy -pöffeszkedő épület, amelynek nagy időtől beszennyezett -homlokzatáról idomtalan vastag aranybetűkkel rikitott a „városháza“ -szemérmetlenül tóditó elnevezése. Azontúl pedig vége szakadt a meg -sem kezdődött városnak. Bármerre nyomozott is utcát fürkésző lábam, -a nyugtalanul fénylő csillagok – ez volt az egyetlen világitás – -csak ember nem látta mezőkre ügyeltek föl hideg sugaraikkal.</p> -<p>Visszafordultam a pályaudvar felé. Útközben szemrehányások -<span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span> ütlegeivel büntettem magamat azért a -szerencsétlen gondolatért, hogy ezen a helyen szálltam le a -vonatról és itt akartam a kényelmes éjjeli pihenő vigasztaló -simogatását biztosítani fáradtságtól megalázott tagjaimnak. Miért -nem szöktettem magamat tovább, jóval a barátságtalan határon túl, -még vagy három órányira, a legközelebbi már magyar levegőjű -városba, ahol, ha becsületes éjjeli nyugalmat talán nem is, de a -fáradtságot durván narkotizáló duhaj mulatságot találhattam volna. -Vagy pedig miért nem áldoztam föl különféle vonatokon álmatlanul -megölt két éjszaka után még a harmadikat is és miért nem rohantam -vasuti kocsim megbomlott kerekein az egész hosszú éjszakán át -megszakitás nélkül egyenesen a budapesti hajnal felé?</p> -<p>Kis ideig még száját járatta bennem a sok kiváncsiskodó „miért?“ -De amikor észrevették, hogy sem fölvilágositó, sem feleselő -válaszra nem számíthatnak, abbahagyták a meddőn egyoldalu -beszélgetést. Csönd terpeszkedett széjjel lelkemben.</p> -<p>A házak után sóvárgó szemre szinte végtelen ürként ráijesztő -mezőket elhagytam, s ujra végig kálváriáztam azt a rövid utat, -amely a nevét megcsúfoló községháza, az emberevőknek látszó két -mogorva gyár, a sunyiképű kis munkásházak, az orrot sanyargatóan -bűzölő kocsmák és a siratnivaló vendégfogadó mellett a pályaudvar -felé elvonszolt.</p> -<p>A fogadó előtt megállottam. Minek is mennék tovább a vasút felé? -Az a vonat, amelyről leszállottam, az volt hajnalig a legutolsó. -Éjszakára a pályaudvar <span class="pagenum"><a name="Page_128" id= -"Page_128">-128-</a></span> behunyja szemét, betömi fülét és úgy -alszik, hogy még egy tehervonatos lokomotiv-füttynyi sóhajtást sem -hallat reggelig. A várótermek gondosan bereteszelt ajtai mögött -csak az egereknek nem tilos az éjjeli szállás. Nincs mit keresnem a -pályaudvaron, egyetlen menedékem a vendégfogadó.</p> -<p>Belső nyugtalanság idegessé szaporázza lépéseimet, amelyek -szabálytalan nyomot hagynak a szabadon álló fogadót köröskörül -nyaldosó sárban. Húzódozom ettől a betegesen szennyszinű, ősrégi -foltos ablakú, lélekzetrablón szűk ajtajú, törpén földszintes -háztól, amely épitészeti szakiskolák kiállításain visszariasztó -mintája lehetne a düledezés agoniájában vergődő és az összeomlás -katasztrófájától reszkető rom-épületnek. De ez a szomoru ház már -nem bocsát el magától. Hangtalan hivása ellen hiába vértezem -magamat a kulturember finnyásságával, engednem kell barátságtalan -marasztalásának. Addig huzódozom a nyaktilóformájú ajtótól, mig -egyszer csak rajta vagyok a félig elrothadt küszöbön. A következő -pillanatban pedig már valósággal beleszivódtam a toldott-foldott -zsákra emlékeztető folyosóba. Onnan meg fabábus mozdulatokkal -szinte gépiesen dobálódzó lábam elhárithatatlanul bevisz egy rest -ellentállással kinyiló ajtón keresztül, amely éppen az utcai -ajtóval néz farkasszemet, valami tágasságot szinlelő bizonytalan -rendeltetésü helyiségbe, amely egyben társalgónak, olvasónak, -étkezőnek meg irodának látszik. A tetőről, amelyet a füst szinte -feketére mart, félig elrothadt kötélről petroleumlámpa lógott le és -az az el-elfulladó <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= -"Page_129">-129-</a></span> gyönge fényforrás egy megrokkant hosszú -asztalra, több sulyosan megsebesült székre, mindenfajta italtól -rosszillatu pohárszékre, nyilvánvalóan már nyugdijba küldött -kályhára és négy-öt gyanus külsejü emberre vetette bosszus -sugarait.</p> -<p>Később, napok mulva, beláttam, hogy ezeket az embereket csakis -fölzaklatott idegeimnek nyugtalansága kendőzte gyanusakká és -mindjobban fokozódó fáradtságomtól megnövesztett kedvetlenségem -adományozta nekik a veszedelmesség rendkivüliségét. De akkoriban, -belépésem percében az első izgatott szemlélődés megtévesztő hatása -alatt, azt képzeltem, hogy azoknak a rablóbarlangoknak egyikébe -jutottam, amelyeken fülledt és ijesztő, rossz ifjusági iratokban -olvasván róluk, annyit borzongtam annak idején. Egy fogatlan, -szinte hustalan képű, beesett szemű, ösztövér ember – nyilván a -vendégfogadós – lassan elém került és rekedt hangon kérdezte, hogy -tetszik-e valami? A pohárszék mögül tréfás szélességű, durván kövér -asszony sanditott felém. Az asztal mellől, amelyen csorba -poharakban maró szinű pálinkák mérgeskedtek, két borostásképű -nagyon öreg ember, egy hóditó termetű himlőhelyes férfi és egy -pirosságtól izzó arcú sánta siheder leste válaszomat.</p> -<p>– Tetszik valami? – ismételte még rekedtebben a fogadós, amikor -kissé késlekedtem a felelettel.</p> -<p>Ha szivem szerint akartam volna válaszolni, azt mondtam volna, -hogy ismét künn szeretnék lenni, megint a vonaton ülni és -Magyarország felé robogni. De ezt nem mertem elárulni. Egy -másodpercig az a <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span> mentő eszme villámlott meg borus -agyamban, hogy hirtelen fölöklelem az ajtót, végigrohanok a -folyosón és kiszököm a házból. De úgy véltem látni – akkori ideges -kimerültségemnek végtelenül nagyitó és képtelenül torzitó -pápaszemén át, amelyen ma csak mosolyogni tudok, – hogy mind az -ötnek a szeméből fenyegetés mérgezett tőre villog felém. Úgy -képzelem, hogy csak meg kell moccannom és máris vérbe-fagyva -hagynak a földön. Nincs mit tennem; ha a balvégzetem idehajszolt, -nem menekülhetek a veszedelmes válasz elől. Halkan kinyögtem:</p> -<p>– Éjjeli szállást szeretnék. A reggeli vonattal tovább -megyek.</p> -<p>Megint a legnagyobb határozottsággal – harmadnap, hazaérkezvén, -szinte megfoghatatlan volt már előttem ez a három nap előtti -határozottságom – azt véltem látni, hogy mind az öt bandita -(izgatottságom már igy szidalmazta őket) gonosz egyetértésben -összenéz egymással. Villámgyorsan száguldott végig agyamban a -következtetések automobilja. Hát jól van. Meg fognak ölni, álmomban -végeznek velem, elszedik azt a száztizenkét márkát, amelyet -külföldi utamon még el nem költöttem, szitkozódni fognak, amiért a -zsákmány ily aszott, aztán majd elásnak valahol. De utóvégre esett -már nagyobb katasztrófa is: túl vagyok a harmincon, egy pár dolgom -sikerült, szeretőim között finomabb bőrűek is akadtak, az élet -lényegét már ismerem, legfölebb néhány ujabb forma lehetne még -hátra. Hát öljenek meg…</p> -<p>Oly fáradtság kötözte meg testemet, hogy akár menten -<span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span> leszúrhattak volna, a kis ujjamat se -mozditottam volna meg védelmemre.</p> -<p>A fogadós a pohárszékhez ment és levett róla egy invalidus -gyertyatartót, amelyben félig leégett gyertya szomorkodott.</p> -<p>– Éjjeli szállás tetszik, – mormogta – szép tiszta szobával -szolgálhatok. Csak tessék utánam jönni. A pohárszék mellett -fölpattantott egy kis ajtót: folyosóra vitt, amelyen a dohosság -békésen osztozott meg a sötétséggel. Tehetetlenül, szinte -hipnotizálva követtem a fogadóst, aki, kezében a nyomorultul -pislákoló gyertya, előttem haladt. Félig már alva botorkáltam a -foghijjas, hustalan képű, beesett szemű, ösztövér ember mögött. És -már elbóditott eszembe belerémlett az a középkori német fametszet, -amely íróasztalomon puritánoskodik: azon is olyan a Halál, mint ez -a fogadós itt…</p> -<p>Ilyen folyosót is keveset láttam! Valósággal bolondozott velem, -amint az álmosság nedvesen meleg kezétől félig befogott szemmel, a -fáradtság durva markától félig megsántult lábbal, szinte nem is -tudatosan követtem, hanem inkább csak révületben vonszolódtam a -Halál ő legszentségével legalább is távoli rokonságot tettető -fogadós után. Bolondozott ez a vakmerő folyosó, mert hol úgy -megszűkült, hogy szinte eltűnt előlem, bujócskát játszva velem, hol -meg úgy széjjelterpeszkedett, mintha falai utálattal menekültek -volna egymástól; majd férfias határozottsággal egyenesen tört -előre, majd gyáva és pityókos ingadozással jobbra-balra dülöngött: -szóval bolondozó és bolondos egy folyosó volt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> -<p>Az a szoba, amelynek ajtaja előtt a valójában csak egyetlenegy, -de a kimerülő lábra egész labirintusként ható folyosó véget ért, -már nem volt méltó a nem hétköznapi folyosóhoz: mindenképpen rajta -volt a közönségességnek csöppet sem szépitő szürke patinája. Az -aszkóros gyertya rövid lélekzetü lángja szánakozással elegy -megvetéssel botorkált végig egy lőcslábu potrohos asztalon, három -nyomorék széken, egy szűk ölű, növésében elmaradt kis szekrényen és -egy már megvetett, az idő kérlelhetetlen mulásától és gyakori -kiméletlen használattól agyonfárasztottnak látszó ágyon.</p> -<p>A fogadós a gyertyát letette az asztalra, nadrágja balzsebének -gyanus mélységéből görcsös kézzel kihorgászott egy lyukas -gyufaskatulyát, azt hű és méltó pajtásul helyezte a fényforrás -paródiája mellé, aztán jó éjszakát kivánt – oly érdesen hangzott, -mint valami káromkodás – végül kiment a szobából.</p> -<p>Kissé csodálkozva maradtam egyedül.</p> -<p>Nini – gondoltam – végigvitt a folyosón, ahol az ő tehetetlen -áldozata lehettem volna. De még véletlenségből sem értette hozzám -kezét. Ha ebben a szobában nekem támad, csak a gyertya lángja lett -volna tanuja és nem agyonernyedt izmaim, hanem legföllebb a -szorongástól megsulyosodott nyelvem próbálkozhatott volna meg -valamelyes meddő tiltakozásfélével. De itthagyott, anélkül, hogy -annak a rossz szándéknak, amelyet az elébb beléje éreztem, csak -egyetlen taglejtését is láttatta volna velem. Lehet ugyan, hogy -fölöslegesnek tartja a legkisebb <span class="pagenum"><a name= -"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> dulakodást is és bevárja, -mig az álom egészen tehetetlenné narkotizál engem és kényelmes -játékká teszi a velem való elbánást.</p> -<p>Lehet, hogy…</p> -<p>Lomha eltökéléssel, de mégis csak eltökéléssel, tovább szeretnék -még fonni a gondolatok guzsalyán, de a fáradtság minden teketória -nélkül eltépi az amugy is szakadásra hajlamos vékony fonalat és az -ágy felé parancsol. Hogy le tudtam vetkőzni, az még ma is, annyi -idő multán, meghökkent, ámulatra késztet és szinte fantasztikus -bizonyitéka annak, hogy még a legtörpébbé zsugorodott energia is -olykor milyen óriási vállalkozásokba tud belelendülni. Egy -másodpercig még arra próbált biztatni haldokló éberségem, hogy a -folyosóra szolgáló ajtót talán mégis el kellene reteszelni, de -aztán a kimerültség szülte fatalizmussal erről is letettem. Már -benn feküdtem az ágyban – mit bántam most, ha akár egyenesen a -koporsóba kellett volna belefeküdnöm – amikor a szobában utolsó -gyarló kémszemlén cserkésző szemem másodpercig elidőzött egy másik -ajtón, amely valami szomszédos szobába nyilhatott. Ezt az uj -fölfedezést agyam még tudomásul birta venni, de érzéskommentárral -nem tudta volna ellátni. Hát ott is van ajtó, nyitott vagy bezárt -ajtó; rendben van, aludjunk!</p> -<p>Magamhoz intézett fölszólitásnak talán soha máskor még nem -engedelmeskedtem ilyen hamar. Hogy meddig alhattam a -legboldogabban, mert a legtudattalanabbul: álomtalan álomban, azt -nem tudom. De egyszerre csak azt éreztem, hogy repülök. Igen -<span class="pagenum"><a name="Page_134" id= -"Page_134">-134-</a></span> hosszú, szinte bosszantóan piros -szárnyaim nőttek és úgy repültem, mintha világéletemben a -legtökéletesebb élő repülőgép, született madár lettem volna. Hogy -hová repültem, azt nem tudtam. Sebes utam hol kétségbeesetten -sötétszinü, hol napfénytől aranyosan becézett felhőtömegeken tört -át, mindig messzebbre és egyre magasabbra. Olykor visszatértem a -földre, de csak azért, hogy rövid pihenő után még sebesebb és még -edzettebb szárnyon emelkedjem még magasabbra. És miközben igy -belevittem hóditó lelkemet a már lelketlenné fagyott legfelső -régiókba is, hallatlan öröm ünnepi harangszavát kongatta mámoros -szivem és királyi büszkeség koronája szorította ujjongóan lüktető -halántékomat.</p> -<p>Büszke örömöm azonban nem tartott sokáig. Egy kéz ért a -vállamhoz, mire szárnyaim menten leváltak, úgy, hogy istenkisértő -zuhanással visszaestem a földre. Fölébredtem-e, nem-e, nem tudom, -de valaki szólt hozzám:</p> -<p>– Sok ezer éve várok már tereád!</p> -<p>A hang olyan reszketve simogatott meg, hogy föl kellett -tekintenem. Fiatal leány fehérlett előttem. Fehér hálóköntös -gyöngéd intimitással ölelte karcsu tagjait. Hosszúkás, szenvedő -arcáról megható fehérség világolt felém. De vágyó nézése izzóan -meghazudtolta köntösének és arcának téliesen beteg fehérségét. -Meleg, barna szeme gyönyörüségesen viharzott, miközben most már -követelőbbé hangosodott ajka megismételte:</p> -<p>– Sok ezer éve várok már tereád! <span class="pagenum"><a name= -"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> -<p>Még közelebb került hozzám, úgy, hogy köntösének nyugtalanul -libegő ujja már összecsókolódzott vánkosommal. Én csöppet sem -csodálkoztam ezen a közeledésen, amint az előbb azon sem ámultam, -hogy szárnyaim nőttek és beszáguldoztam a végtelent. A leány -mindenképpen tetszett nekem. Éppen azért, bármily nyűgösnek éreztem -is a beszédet, hizelgő hangon szinte bele a lelkébe sugtam -neki:</p> -<p>– Ha sok ezer éve vártál is énreám, de hiába nem vártál…</p> -<p>Amikor reggel türelmetlen napsugarak gyöngédtelenül -fölébresztettek, mintha valami határozatlan parfüm-illat -bágyadozott volna párnámon is, ingemen is. De lehet hogy csak -képzelődtem. Túlságosan fáradt voltam, semhogy sokat tudtam volna -okoskodni. Legföllebb csak arra gondoltam, hogy milyen különösek -lehetnek az álmok és hogy néha mennyire ravaszul tudják mimelni a -valóság kézzelfogható intenzitását is.</p> -<p>Aztán lassan felöltözködtem. Kicsit, nem túlságosan, örültem -annak, hogy ime, még sem kerültem rablók közé. Semmi bajom sem -történt, a pénztárcám is zavartalan épségben. A szobából kimenőben -unott pillantásom belekapaszkodott abba az ajtóba, mely a -szomszédos szobába vitt. Eszembe ugrott, hogy ennek az ajtónak a -sötétségtől kissé elmosott körvonalai tegnap este is -belémrajzolódtak már, közvetlenül elalvás előtt. Minden izgatottabb -és szivbeli érdeklődés nélkül, csak attól az ősapáinktól öröklött -kiváncsiságtól késztetve, amely kezünket sokszor <span class= -"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> -rácsábitja egy kilincs megérintésére, megpróbáltam, zárva van-e ez -a szerényen alacsony ajtócska. Bizony, legparányibb ellentállás -nélkül készségesen kinyilott. Egy pillanatra megijedtem, Nagyon -időszerütlen, túlságosan kései ijedelem volt ez, amelyet az a -gondolat támasztott bennem, hogy mi történt volna, ha ennek a -szomszéd szobának lakója éjszaka benyit hozzám. De aztán rögtön -lecsillapítottam ezt az utólagos félelmet is azzal a -meggyőződéssel, hogy abban a szobában éjjel úgy sem lehetett senki. -Különben majd meglátom. A félig kinyílott ajtón beléptem a szobába: -üres ágy nyujtózkodott előttem, de a párnák friss kuszáltsága nem -titkolta, hogy még csak nemrég távozhatott meghitt közelségükből az -ágy gazdája. Az egyik széken nem túlságosan finom és nem nagyon uj -női alsószoknya hervadozott. Az asztalon meg odadobott fehér -hálóköntös dőlt hanyatt. Jól megnéztem, valami eszembe siklott és -fejemet csóváltam…</p> -<p>Visszasiettem szobámba, gyorsan végigmentem a folyosón és -nyugodtan betértem abba a sok rendeltetésü helyiségbe, amelynek -falaira a tegnap esti izgatottságom már valami rablóromantika -vérfoltjait festette rá. A fogadós már tett-vett a pohárszék körül. -A napfényben egy vén ember csunyaságává szelidült az a kisérteties -félelmesség, amelynek borzongató kosztümjébe a tegnap esti -petroleumlámpa világában csak rémlátó idegességem tudta -belebujtatni az öreget. Fizettem és kisiettem a pályaudvarra. A -reggeli nap már úgy sütött, mintha halálra akarna <span class= -"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> -perzselni minden földi szomorúságot. A vonatom késett, háromnegyed -óránál tovább kellett várakoznom. Unalmamban végigműködtettem -valamennyi automatát, aztán beszédbe elegyedtem egy ravaszképű -vasúti tisztviselővel. Szóba került az én éjjeli szállásom is. -Megkérdeztem, miféle népek a fogadósék:</p> -<p>– Hát elég rendes emberek – felelte. A férfi régebben bányász -volt itt a szomszédban. Örököltek és megvették a fogadót. Az -asszonynak van egy féleszü nővére. Sokáig a bolondok házában -őrizték. De tavaly kibocsátották, családi ápolásba, és most a -fogadóban lakik.</p> -<p>Kissé szorongni kezdtem. A tisztviselő csufondáros hangon -folytatta:</p> -<p>– Meglehetősen csinos lány. Azt hiszem a legnagyobb betegsége -az, hogy a világ minden kincséért se tudná gyűlölni a -férfiakat.</p> -<p>Gonosz sejtetéssel hunyorgott szúrós szemeivel, és sunyi -mosolygás bujkált fürészesre csorbult fogai között… Talán még -rutabbul pirosló történeteket is mesélt volna, de két őrháznyi -távolságból már hangos biztatással fütyült a vonatom. Hál’ -Istennek, nehány perc mulva boldog megkönnyebbüléssel menekülök -ebből a megbabonázott fészekből…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139"><br /> --139-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">CHOLNOKY LÁSZLÓ</span><br /> -LEÁNDERVIRÁG</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span></p> -<p>Saint Martin első! És amint látom a commodore maga vezeti! -Milyen csinos a tanácsos úr a fehér ruhában! És így a lába sem -olyan görbe… Igen: Saint Martin első!</p> -<p>– A legkevesebb, amit az ember a gallomániás futóbolondnak a -yachtjától elvárhat, az, hogy szintén kiváló legyen a futásban! -Hanem jőjjön, kedves Encarte, mert megfázunk!</p> -<p>Kedves Encarte, a makaókedvelő, – az igazi neve most nem jut -eszembe; felvidéki szép rassz-gavallér, – még egyszer visszanézett -a Balaton ólomszürkére fakult tükrére, a vihar elől menekülő -yachtokra, a fehér foltra: a commodorenak csufolt úrra, aki -nyaranta tengerészesdit játszott, aztán megfordúlt, felgyűrte a -kabátja gallérját és mindketten megindultunk felfelé, a fürdőhely -vendéglője felé. A szétriasztott, megugratott fürdőzők zsibongva, -nevetgélve tolongtak körülöttünk; még néhány perccel azelőtt -odabent úszkáltunk a vízben, milyen síváran szomorú volna most is -ott lenni és nézni a távozókat a vad viharban, de nem, már nem -vagyunk ott, sőt minden lépésünk távolabb visz a szürke -veszedelemtől és közelebb a vendéglő kényelmes nád székeihez. Csak -második napja voltunk még ott, még nem lepett meg bennünket a -hősieskedő érzés, ami a végtelen, szabad égből csöpög bele a városi -rovarkák szívébe. – Most otromba, magas, mohával benőtt lépcsőfok -következett, ami a partot az eszplanád töltésétől elválasztotta és -Encarte szokatlanúl nagy lépése kissé idétlenül kómikusan sikerült -és valószinűleg csüggedés <span class="pagenum"><a name="Page_141" -id="Page_141">-141-</a></span> szállta meg az otthoni, pesti -elegáncia ily könnyenromlékonysága miatt, mert láttam, hogy lopva -körűlnéz, vizsgálja a többieket és elégedetten lát itt is, ott is -hasonló tüneményeket. Voltak, – otthon pedig eléggé fontos -emberkék, – akik szinte szürke pöttyökké aszalódtak a pompás, nagy -dimenziók közepette.</p> -<p>Lehet, hogy aki Encartera ezt a nevet rákente, talán nem is -pusztán csak a makaóra gondolt, mert ez a szép, hideg úr az élettől -sem nem nyert, sem vele szemben nem vesztett semmi fontosat. Élt, -játszott, vigyázott magára és úgy látszott: ennyi az egész. Hanem -voltak napok, amelyeken nobilisan, úri módon és őszintén szomorú -volt. – Egyszer, régebben olyanformát mondott, hogy az a fínom, -gonosz kis titok fejlődhetett ki a lelkében, amelyiket a hordozója -maga sem tudna a világra hozni. Amelyikről azt véli, – mondta, – -hogy még Ádámtól származik a paradicsom elvesztésének rettentő -idejéből, mint az ő testamentuma lappang azóta lélekről-lélekre, a -sok mérhetetlen ezredéven keresztül persze lekoptak az élei, -sarkai, nem üt véres sebet, de a ráérő ember lelkében nő, duzzad -mint a kelevény és végül megfojtja a hordozóját. – És azt hiszem, – -tette hozzá, – hogy Ádám ezt a gonosz kis valamit a leándervirág -szirmába göngyölve lopta bele Ábel lelkébe, amig az aludt és az -Istenről álmodott, mert a szomorúság szinte torkonragad, ha -leánderillatot érzek, pedig nem fűz hozzá semmi emlék!</p> -<p>Hanem azóta, valahányszor találkoztam vele, pedig gyakran -megesett, mindíg közönyös, egyszerű volt <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> és -mindíg olyan keretek, körülmények között láttam, amelyek síváran -nagy távolságban voltak minden délszaki növénytől, amelyekben -kínosan buta dolog lett volna akár emlitést is tenni Ádám -titokzatos testamentumáról. Pedig a körülmények lomhák, -kényelmesek, nem járnak az ember után, az ember megy utánuk. – -Valami szeszélyes hangulat csinos kis hajtása lehetett ez akkor, – -gondoltam.</p> -<p>Odafent az eszplanádon megbolondult a vihar, apró kis -szélkölykekre zúzta magát a platánok között, azok aztán -innét-amonnét rohanták meg a menekülőket, a vékony, vagy görbelábú -nők megdöbbenésére, a szépcombúaknak pedig őszinte örömére -ráncigálni kezdte a könnyű nyári szoknyákat. – Az egész csoport a -házak felé tolongott, csak egyetlenegy ember jött szemközt a -tömeggel. Sápadtképű, magas, sovány, harmincasforma ember, -sötétsárga felöltőben és kifogástalan, de nem rászabott cipőben. Az -arca sárgásbarna, fekete szeme betegesen nedves volt. Látnivaló -volt, hogy ez az ember szegény és bús és hogy nem való oda az -elegáns, vidám emberek közé. Amikor mellettünk elment, ránézett -Encartera és köszönt neki. Sem nyájasan, sem ridegen, sem -bizalmaskodva, sem tisztelettel, sehogy, de valahogy mégis. Encarte -bámúlva nézett utána, majd gyülölködve szólt:</p> -<p>– Mit keres ez itt?</p> -<p>– Ki ez? – kérdeztem.</p> -<p>– Nem tudom… Az a szokásom ottfent, Pesten, hogy hajnalonta, -amikor a kaszinóból kijövök, rendesen <span class= -"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> benézek -még valamelyik kávéházba. Egy ilyen alkalommal szedtem össze -valahol ezt az embert… Hm! Ez talán nem is egy ember, hanem több, -teljesen hasonló ember egyike, mert akármikor, akármelyik kávéházba -mentem be, ezt mindíg és mindenütt ott találtam. Teljesen egyedül -gunnyasztott mindíg, nézve a levegőt. Már arra is gondoltam, hogy -ez valaha a túlvilágon mint kisértet működött, de a hivatalát ott -is oly csüggedt lagymatagsággal, kedvetlenül és silányan töltötte -be, hogy kitették és most itt tökéletlenkedik!</p> -<p>– És azóta persze tolódik, függeszkedik önhöz, ugyebár?</p> -<p>– Nem… nem a! Sőt az a borzasztó, hogyha pontosan utánagondolok, -azt kell mondanom, hogy mindannyiszor én kerestem őt, én mentem oda -őhozzá. Lássa, ez olyan dolog, amit nem értek teljesen. Tiszta -szívemből útálom ezt az embert, düh fog el, ha csak kinyitja a -száját és elkezdi az eseteit. Mindíg valami esetet nyöszörög el és -abból hasznos tudnivalókat facsar ki. Mondom: útálom, de ott a -piszok hajnali kávéházban valahogy megfértünk együtt. Hanem itt, -itt, az élet közepette, itt szörnyű! A szennyes város a -legpocsékabb csápját nyújtotta ki utánam!… Igen, mondom: mindíg én -szegődtem őhozzá; valami különös kéj volt a gyötrelmes dühöngésben -és talán az a perverz gyönyör is ott bújkál bennem, hogy akkor -hagyom ott ezt a hullaszerü sárga tömeget, amikor akarom, és megyek -haza, vissza az én úri kereteim közé, amikor akarok, ez pedig ott -marad továbbra <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= -"Page_144">-144-</a></span> is és bámúlja a kávéház freskóit, a -bedrótozott libapásztorlányokat és egyebeket!… Tudom: semmi részem -sincs abban, hogy ő most itt van, véletlen az egész, de én valami -végzetszerűséget érzek, szinte valami túlvilági küldöncöt sejtek -ebben a vizesszemü kisértetben és most, hogy itt megláttam, -legjobban szeretnék elmenekülni innét, hiszen itt úgyis vége van -számomra a napfénynek, a virágillatnak, gázlángok hunyorgatnak és a -pesti hajnal pocsék szaga vesz körül, de hiába, majd meglátja, hogy -képtelen leszek elmenni; tudom, hogy ez az ember magához fog -szippantani megint!</p> -<p class="center">*</p> -<p>Négy nap lemúlt, azonban a sárgaképű ember nem jelent meg. -Eltünt. Egyszersmind kiesett a tudatunkból anélkül, hogy estében a -legkisebb zörejjel is megzavarta volna a kedves hangok harmóniáját. -Eltünt, felszívódott. – Az esti levegőben az ökörnyál nyomán -rózsaszinü szerelem uszkált és a Balaton tükre alúl -cziterahangocskák pattantak elő. – Encarte fakó szeme is -kifényesedett lassankint. Nem kártyázott, legfeljebb néha néhány -fordulót, időnként az asszonyokba is belekóstolt, de aztán -otthagyta őket: játszott az élet édes mérgeivel és azután -éjszakánkint lesétált velem a tópartra. És ott, a nagy -csendességben utóbb már nem reteszelte el olyan gondosan a szívéhez -vezető kis folyosó ajtaját, mint azelőtt. Benéztem, sok szép dolgot -láttam ottbenn, de sohasem tudtam eltolni <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> -magamtól a gondolatot, hogy azok csak a holdfényen csillognak olyan -szépen, a napfényen azonban megfakulnának. – Többnyire a csillagos -eget néztük és Encarte egyszer azt mondta:</p> -<p>– Képzelje, ha egyszer beülhetnék a Göncöl szekerébe és -visszahajthatnék rajta a paradicsomba… Meg kellene már tudnom -Ádámtól, hogy mi az a titok, amit leander-sziromba burkolva a -lelkembe rejtett!?… Már napok óta akarom mondani önnek, hogy itt a -közelben valahol feltétlenül leander virúl! Nagyon szomoru vagyok -már napok óta!</p> -<p>Rosszulesett visszagondolnom előbbi gyanakvásaimra, mert most -látnom kellett, hogy a bizarr elképzelésben lappangó különös -szomorúság iránt érzett hajlandósága őszinte és hogy az is volt -mindíg. Lehetetlen is lett volna ily mérges hazugsággal befertőzni -a csodás, csillagos éjszakát.</p> -<p>Egyik estén egyedül motoszkáltam ottfenn, amikor a pikkológyerek -jött, hogy menjek le, vár valaki. Egyik eléggé közönyös, régebbi -ismerősöm volt. Beszélgettünk, főként mégis ittunk, amikor ő azt -mondja halkan:</p> -<p>– Különös embert szedett össze az elegáns Encarte!</p> -<p>Odakaptam a fejemet és láttam, hogy Encarte ott űl kettesben a -sárgaképűvel. Nem értettem miért: néhány hevesebb szívlökést -éreztem: szinte álomlátásszerűen, majdnem félelmesen különös volt a -két ember ott együtt a dús, fényes miliőben. Lepleztem, de -tekintetem vissza-visszasiklott Encarte fehér arcára. Ő tétován -nézett ide-oda, menekülve a kiváncsiak elül, epésen <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> -mosolygott és időnkint halkan mondott egyet-mást a sárgaarcúnak. -Amikor engem meglátott, úgy nézett rám, hogy meg kellett értenem a -hívását. A kellő formaságok után odasiettem hozzájuk.</p> -<p>A különös ember láthatólag nem örült a dolognak. Encarte azonban -felélénkűlt és ez csak növelte idegenszerű érzésemet, mert ez az -élénkség elárúlta az előbbi félelmet. Encarte most már leereszkedő, -bántó módon beszélt a furcsa emberrel. Az azonban semmibe sem vette -az egészet és nyugodt biztonsággal beszélt. Hanem egyre gyakrabban -megjelent a kínos csend, pompás alkalmakat kínálva a menekülésre. -De Encarte, pedig gyötrődött, nem mozdúlt. Egyszer annyira -tűrhetetlen lett a csend, hogy meg kellett szólalnom:</p> -<p>– Különösen szép ma az a magas, barna asszony! Régen figyelem -már, de ma túltesz önmagán is! Nem találják az urak?</p> -<p>Encarte tudta, hogy a kérdésnek nincs semmi értéke: nem felelt. -A sárgaarcú azonban, amikor hozzá is odafordúltam, puszta -udvariasságból fanyarul, kicsinylőleg mosolyogva azt mondta, de -anélkül, hogy feltekintett volna:</p> -<p>– Igen,… igen,… csinos!</p> -<p>Encarte felkapta a fejét, indulatosan nézett rá, majd, alig -bírva palástolni a dühét, halkan odaszólt neki:</p> -<p>– Csinos!?… Hm!… Csinos!?… Maga oda sem nézett!… Mondja csak: -mi… mi ez?… Pózol maga vagy…</p> -<p>A sárgaképű nyugalma egyetlen hajszálnyira sem lendűlt ki. -Hidegen mondta: <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span></p> -<p>– Nem. Nem pózolok! Hiszen mondtam, hogy csinos. De minek nézzek -oda? Hiszen csak tudja, hogy minden fiatalasszony csinos. És -fogadok önnel, hogy bármelyik is, ha akarja, Rosabelwerde tündér -módjára kivirágoztatja a száraz fapálcát is!</p> -<p>Mindketten csodálkozva néztünk rá. Encarte felett azonban még -mindig úr volt a gyűlölséges düh! Indulatosan szólt:</p> -<p>– Most valami szépet, okosat mondott úgye!?… Hát ilyen -ostobaságokon töri maga a fejét, amikor úgy egyedűl gunnyaszt? -Ismert már olyan… izé,… olyan fapálcás asszonyt?</p> -<p>– Természetesen! – felelte nyugodtan a különös ember. – Hiszen -különben nem mondanám…</p> -<p>– Megint <em class="gesperrt">eset</em>!? Ördögadta! – mondta -Encarte, idegesen pattintva az újjával. – Maga csodálatos barátom, -olyan mint a pók! Lesi, amig valaki más csinál valamit, akkor maga -lecsap arra a dologra, beköpi, behálózza, mint a pók a legyet és -kiszívja belőle az <em class="gesperrt">esetet</em>!… A kivirágzott -fapálca!?… Nézze meg az ember!… Nem az ágydeszkát akarta mondani?… -Mert azt még legalább érteném: fiatal asszony… ágydeszka…</p> -<p>– Nem, nem azt akartam mondani. Az, akiről én beszélek, egy -régi, fekete kis fapálcát, aféle gyerekbűvészpálcát virágoztatott -ki.</p> -<p>Encarte ismét szólni akart, de ekkor egészen különös dolog -történt. A sárgaképű ember ugyanis rá sem tekintett, csak hanyagúl -intett feléje a kezével: csend! És ez alatt a pillanat alatt -megváltozott minden. – <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span> Encarte halványan az indulattól, remegő -orrcimpákkal hallgatott. A sárgaképű is megváltozott: az arca színe -fehérré finomodott és rekedt hangja fokozatosan lágyúlt, -zengzetesedett.</p> -<p>– Egyébként, amennyiben kedvük van,… – mondta nobilis -könnyedséggel. – Ismertem én egy sajátságos embert, akinek a -felesége… Azonban, hogy jobban megértsük egymást, már most -megmondom, hogy ez az ember igen sok bolondot művelt életében. -Ismertem már gyermekkorában, figyelemmel kisértem minden -bolondériáját, de mondhatom valamennyi között legnagyobb volt a -legelső, az, hogy megszületett. Mert elhibázta az időt, olyankor -jött, amikor a familiája még úr volt és így éppen suhancnak kellett -lennie, amikor a familia egyszerre csak megdermedt, tehetetlenné, -mozdulatlanná vált: akár csak a fagypont alá hült viz egyszerre -megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. Sok minden van úgy: -amikor már tulajdonképpen megvannak a bajok, még sokáig el lehet -húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy -mindig akad ember, aki durván nyúl a kezeügyében eső dolgokhoz. Az -az ember is úgy lehetett, mint aki a magas szikláról lenéz a vízre. -Amíg a víz tükre csendes, addig nincs baj, addig tisztán látja -önmagát. De ha a víz megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert az -egyik hullámban így látja önmagát, a másikban amúgy. És akkor vagy -lezuhan, vagy nem mer többé szembenézni önmagával. Az pedig már -baj. – Az urakat esetleg nem érdekli a dolog, de miután… -<span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span></p> -<p>– Nem, nem csak folytassa kérem! – mondta Encarte hevesen. -Vizsgálódva néztem mindkettőjük arcát és különös érzéssel láttam, -hogy Encarte kezdi elvesziteni a játszmát. A sárgaarcú ember egyre -nőtt, szépült. Nyugodtan mondta:</p> -<p>– Amint az urak kivánják! – Tehát az az ember egyedül maradt az -édes anyjával. Testvérei elszéledtek, boldogultak, csak ez a -tökéletlen gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. Akármihez -fogott, egy idő múlva abbanhagyta. Azt mondta, hogy valami nagy, a -másvilág felé csalogató szomorúság gyötri a lelkét, az szegi a -nyakát dolgának. Együtt lakott az édes anyjával, de ez is különös, -a sorstól agyafúrtan kieszelt baj volt ránézve. Az anyja úgy -szerette, mintha ő lett volna az egyetlen gyerek. Eltűrt tőle -minden otrombaságot, ráhagyott minden kalandos, lehetetlen álmot. -Ez volt a baj. A fiú egyszer csak hirtelen megházasodott, de -porhanyó önmagával soha tisztában nem levő mivolta miatt bután, -minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongyos formák kedvéért -hetykén, letagadta, hogy szerelmes a lányba. Tetszett neki, ha úgy -fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmet őutánna. Hanem meg -kell mondanom, hogy sem ebben, sem egyéb, eféle kis aljasságában -nem volt soha egyetlen szemernyi gonoszság sem. Ezt nem -konvencióból mondom, – az az ember ugyanis azóta már meghalt, – ez -a szent meggyőződésem… Hm, persze, persze, úgy kellett volna -tennie, hogy odaállt volna az anyja elé és azt mondta volna neki: -Anyám, én szeretem azt a lányt, hát elveszem, de <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> azért -tégedet is szeretlek továbbra is! Persze… persze… ez lett volna a -helyes, dehát…</p> -<p>A sárgaarcú ember itt mosolyogni kezdett, de úgy, mint a -csicsóné-cukorból készült lárvák, amelyek csak addig mosolyognak, -amíg valaki nyomkodja őket, de aztán múmiaszerűen -visszaszigorodnak. Pár pillanatig hallgatott és csak akkor vettem -észre, hogy a terrasz zaja is egyre fogy, az emberek el-kimennek és -már alig néhány asztalnál űl egy-egy elkésett vendég. A pincér szó -nélkül palackokat rakott az asztalunkra és ezek az elegáns, -nyulánk, zöld üveglegények észrevétlenűl felgombolyították azokat a -távolságokat, amelyek a minapi találkozás alkalmával ott -fontoskodtak közöttünk és a sárgarcú ember között. Encarte gyakran -hörpintett, fehér arcára nyugalom szállt, de a szeme nem tudott -megpihenni, makacsúl visszatért a különös emberre. Szivesen elűztem -volna Encarte szavait: valami végzetszerűséget látok ebben az -emberben! – de mindhiába, dongólégy módjára visszatértek és ott -zsongtak körülöttem.</p> -<p>– Nem volt az az ember sem gonosz, sem jó, nem volt benne -egyetlenegy szikrányi akarat sem. Ha az anyja esténkint -szemrehányást tett neki, hogy már mást szeret, nem őt, a fiú -azonnal megtagadta a feleségét. De ha másnap a felesége megcsókolta -az ajkát, azonnal rájött, hogy csak őt szereti és hogy az egész -világot ellökné miatta. Ekkor viszont az egész világgal együtt -megtagadta az édesanyját is. Azután éjjelenkint, akár így volt, -akár amúgy, sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni a -két szeretet acélszorításából. <span class="pagenum"><a name= -"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> Szörnyü zsarnokság is a -szeretet és nem gondolják az urak, hogy gyötrelem, ha valakit -kénytelenek vagyunk szeretni!?… Igy vergődött az az ember. Az -ilyesmit aztán hamarosan megtudják az emberek. Észreveszik, -kiszagolják. Eleinte sajnálták, de mivel a szánalom utóbb megrothad -és megvetéssé zápúl, őtőle is kezdtek elfordúlni. Eközben történt, -hogy elszakadt az anyjától és összekerült az asszonynyal, akinek a -kezén valami kis barna anyajegy volt és az ember mindíg azt -csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az asszonyával szemben -is és lassú pusztulásában, kapkodásában lassankint elherdálta -minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott, csak -ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot, -otrombaságot művelt az asszonynyal szemben, annál jobban szerette -azt. Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy -van is, az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt -letagadnia, hogy vadúl lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen -vég nélkül szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, -akkor sem képes olyasmit találni az asszonyban, amibe belefojthatná -a szerelmét. És egyre jobban érezte, hogy romlásba viszi a -feleségét. Meg is mondta neki ezt, de hiába. Az asszony csak -szerette és ápolgatta. A fiú lelkében egyre erősebb gyűlölet ébredt -az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat így rendezte. Olyan -kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes ember, akinek -megmondanák, hogy a családja érdekében ne köhögjön és aki az utolsó -pillanatban elköhintené <span class="pagenum"><a name="Page_152" -id="Page_152">-152-</a></span> magát. Aztán rámondanák, hogy -könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélekzetet, talán -nem is köhögött volna. – Egyszer, a fiú névnapján az asszony -odatett az asztalra, a férje szalvétájára három szál -leándervirágot. Meg kell említenem, hogy a fiú éppen ezen a -reggelen otromba volt az asszonynyal. Hanem amikor a leándert -meglátta, elszorúlt a torka. És ez a szorongás nem is múlt el; -egyre erősebb lett. Az ember többször utánanézett a dolognak, de -csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak szorongatja -valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri. Amig azután az egyik -esős reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami -hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és -nem szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de nem ment -vele semmire. Később valahogy megszokta és akkor már éppen nem -szólt róla az asszonynak. És amikor a vaskarika a nyaka köré -hurkolódott, akkor végleg lecsapott rá az enyészetes, -másvilágra-hívogató szomorúság, ami azelőtt csak néha lepte meg. És -attólfogva egyetlen mozdulatot sem tett magukért. Azt vallotta, -emlékszem, hogy a szomorú ember nem azért szomorú, mert a lázas -tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak a tervei csak -tervek, mert ő szomorú. Őt, azt az embert pedig az ősszomorúság -bántotta. Egy éjszakán, amikor egyedül voltam vele, azt mondta, -hogy az ősszomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt -kisgyerek, aki ott tipeg az ember mellett és mondogatja: apa, gyere -velem játszani! És az ember nem <span class="pagenum"><a name= -"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> mozdúlhat. Azt is mondta, -hogy az ősszomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik -belefúródik a töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember -szeretne felsiklani, hogy ottfent összeéghessen. De a sugár akkor a -szemébe nevet és eltűnik!…</p> -<p>Egyedül maradtunk; mindenki elment. Amikor az utolsó vendég is -készült és ott ment el mellettünk, csend támadt. Az egyetlen pincér -a sarokban szundikált, alúlról felhallatszott a Balaton nyugtalan -mormolása és a lehúllott levelek zörgése, amint az ébredező szél -végighajtotta őket a porondon. Vihar volt készülőben. Encarte -körülnézett, amikor meglátta az alvó pincért, mosolygott, majd -eltünt és most sem tudom: hogyan, honnét, három új flaskát hozott -magával. Leült ismét és melegen, barátságosan azt mondta a különös -embernek:</p> -<p>– Ne felejtse el, hogy adósunk egy kis fekete fapálcával!</p> -<p>A különös ember egy csodálatos, kedves mosolylyal, de a -legkisebb túlzás nélkül, teljes elegánciával vette tudtúl a -hangulatváltozást.</p> -<p>– Nem, nem felejtettem el! – mondta kedvesen. – Nem felejtették -el az urak a vaskarikát, ugyebár?… Tehát egyik estén, amikor az az -ember minden cél és ok nélkül a régi fiókjait rendezgette, valami -ősrégi, fekete fapálcát talált. Sokáig tünődött, hogy mi is az, -amig végre rájött, hogy régi gyerekjáték, amit még az édesapjától -kapott… Az apja!?… Hja, az apja!… Egyszerre kétfelé nyílt előtte a -világ és ő nem nézett sem jobbra, sem balra, <span class= -"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> hanem -belenézett egyenesen a nyílásba, ahol ott látta önmagát és a -meghalt fiatalságát. Micsoda változások lehettek azok!… Mert az az -ember valaha úr volt, akinek született és akkor még nem tudott az -ősszomorúságról! Mily szörnyü viszontlátás lehetett az ott a -nyíláson keresztül!… Gyötrelmes sietséggel, rajongással -belerejtette a pálcikát a zsebébe, éjszakára meg a vánkosa alá -tette. És az első éjjelen csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas -és kegyes úr volt, olyan, amilyennek indult, de amilyenné soha sem -tudott lenni. És ez így ment éjszakáról-éjszakára. Reggelenkint -azonban mindent tönkretett a vaskarika, amit mindíg ott érzett a -nyakán. Hanem az egyik reggelen különös dolog történt. Az ember már -hajnalban felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár -a levelek közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt -mellette. A fiú nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Azután megint -a napfényt és ujra az asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, -amit nyilván a vaskarika okozott. Az megint ott volt a nyakán. A -fiúnak könnybelábadt a szeme, de aztán elővette a pálcikát és -nézegette. És egyszer csak, hogy, hogy nem, véletlenül megérintette -vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban lepattant a nyakáról. -Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és szívta, ette a levegőt, -a napfényt. És a szegény, tökéletlen fiú elfelejtette, hogy csak -meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony. Elfelejtett mindent. -Szédítő sebességgel visszaröppent a Balaton partjára, ahol már -várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát elcsalja -<span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span> a búzaföldeken keresztül be a faluba -egy pohár borra, ahogy szokták. És a fák haragoszöld koronájából -égőszemű leányok integettek a fiú felé, aki valamennyit megismerte. -És csodás, ismeretlen dallamok is keltek és belebújtak a fiú -szívébe… Ettőlfogva minden reggel lepattantotta a vaskarikát a -bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a dolog. Mert az egyik -hajnalon véletlenül felébredt az asszony és meglátta a pálcikát a -férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a kezébe, foltos kis -kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte:</p> -<p>– Mi ez a pálcika?</p> -<p>Az ember elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése -is elállt, mert látta, hogy a pálcikából csodaszép, illatos -leándervirág fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól -kapott a nevenapjára. És a pálcika varázserejének vége volt. Nem -tudta lepattantani többé a vaskarikát. Az ember pedig nem birta el -többé a szörnyű szorítást, mert a vaskarika akkor már a szívét is -szorongatta. Az ősszomorúság pedig bizonyára sürgette, hivogatta. -Az ember megcsókolta a felesége foltos kis kezét, azután -meghalt!…</p> -<p>Csend lett megint. Különös érzés nehezedett rám; Encarte nem -szólt, körmével szórakozottan rajzolgatott az abrosz arabeszkjein. -De egyszer hirtelen felkapta a fejét, nyugtalanúl nézett a -sárgaarcúra és idegesen kérdezte:</p> -<p>– Ha az az ember akkor meghalt, hogyan tudja ön most, hogy mi -történt vele? <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= -"Page_156">-156-</a></span></p> -<p>A különös ember visszanézett rá nyugodt, mozdúlatlan arccal.</p> -<p>– Ne idegeskedjék, kérem! Onnét tudom, hogy én voltam az az -ember!…</p> -<p class="center">*</p> -<p>Nem emlékszem pontosan, hogyan történt azután. Tudom, hogy a -különös ember akkor már elment és mi ketten ott álltunk a terrasz -lépcsőjén, néztük az égen felvonuló koromfekete felhőket és -hallgattuk a zivatar szelének búgását. Hallgattunk. Végül Encarte -szólalt meg csendesen:</p> -<p>– Érzi a leánderillatot, amit idehord a szél?</p> -<p>Majd hirtelen a homlokára ütött és izgatottan mondta:</p> -<p>– Istenem! Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy a halála után -megtudta-e…</p> -<p>Hatalmas villám száguldott át a mennybolton, szörnyü -csattanással a nyomában. Az utolsó szavakat nem értettem.</p> -<p>Encarte hajadonfőtt lefutott az eszplanádra, onnét a partra és -siránkozva kiabálta:</p> -<p>– Várjon… várjon!</p> -<p>A villámok egymás nyomában száguldottak, lángban állt az egész -világ és a szörnyű fényben hol itt, hol ott láttam felbukkanni -Encarte fekete alakját. És egyre halkabban hangzott:</p> -<p>– Várjon!… Várjon!…</p> -<p>És aztán azóta nem láttam Encartet. Nem látta más <span class= -"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> sem. -Mondták itt Pesten, hogy bizonyára elkártyázta, elkocsizta a pénzét -és ezért… Bizonyára bolondnak tartottak volna, ha mondom, hogy: -igen, a kocsi, a kocsi ottfent van az égen, Encarte bizonyára hiába -kereste a sárgaarcút, hát beleült a Göncöl szekerébe, hogy maga -nézzen utána a dolognak.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_158" id= -"Page_158">-158-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159"><br /> --159-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">BALÁZS BÉLA</span><br /> -A MÁSIK TÁBOR</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span></p> -<p>Dávid István zászlós szalutált:</p> -<p>– Őrnagy urnak jelentem alásan, öt ember.</p> -<p>– Na, hadd látom azt az öt embert. Ez itt már megint -jelentkezett? Hogy hívnak? Csete Illés? Nincsenek gyerekeid? Nono, -majd csak lesz valahogy… Hát Dávid, tudod, mi a dolgod. Az erdő -szélét, aztán nyugati irányban a majorig. De vigyázzatok, mig a -mezőn átjuttok. Mert… Nohát rajta. Jó szerencsét.</p> -<p>– Köszönjük, őrnagy urnak, mondotta mosolyogva Dávid.</p> -<p>Vidám, csengő volt a hangja és mindig rejtett kacagás -hallatszott benne. Szalutált és épen le akart lépni. De a kövér -őrnagy köhécselt és krákogott:</p> -<p>– Dávid!</p> -<p>– Parancsára őrnagy ur!</p> -<p>– Mitül olyan vastag a zsebed? He? Te mindig magadnál hordod -összes papirjaidat? Hisz ez a mozgásban is akadályoz. Hm… ühüm… -Talán itt hagynál valamit. He?</p> -<p>– Őrnagy urnak alássan jelentem, ezek szerelmeslevelek, ez az én -golyófogó páncélom. Ezért nem esik velem sohase baj.</p> -<p>Dávid István zászlós megengedhetett magának ilyen tréfát, mert ő -volt a zászlóalj hivatalos tréfacsinálója, mindnyájuk bolondos -kedvence.</p> -<p>– Nahát… hm… ühüm… dörmögte a kövér őrnagy. – Majd csak lesz -valahogy. Te burokban születtél, az az egy szentbiztos. Burokban. – -És akkor megnedvesedtek a szemei és átölelte a zászlóst. – Segitsen -meg a jó Isten, fiam. – – – <span class="pagenum"><a name= -"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> -<p>Még nem sötétedett be eléggé. Mint a csiszolt acél, ugy fénylett -az esti ég és a fák fekete szilhuettjei élesedvén, ijesztőn -láthatók lettek. Már leváltak az égről és közelebb jöttek. (Mert -ilyenkor a fák elhagyják helyüket.)</p> -<p>Akkor Dávid István zászlós Kortvai Béla fedezékébe ment, hogy -elbúcsuzzon tőle, mert Kortvai Béla gyermekkori barátja, kollegája -és bajtársa volt neki.</p> -<p>– Mi a fenének ugrasz bele mindig ilyen kalandokba? – mondotta a -hadnagy bosszusan. – Nem elég ami muszáj? Mit izgágáskodsz? Ebben -is olyan léha vagy, mint másban. Már te a halált se veszed -komolyan.</p> -<p>– Ugyan, ugyan – nevetett Dávid. – Szerencse minden. Én pedig -burokban születtem. Az szent biztos, – mondta az őrnagy hangját -utánozva. – Itt az árokban se vagy bebiztositva és ez legalább -hecc. Be van az írva, kérlek, jóelőre a sors könyvébe.</p> -<p>– Nem hiszem. Ebben mindenki maga dönt. Mondta Kortvai lesütött -szemmel és nagyon halkan. Az ember akkor hal meg, ha nem akar -tovább élni. Ha elereszti belül, elejti magát. Aki igazán élni -akar, az nem hal meg. Azt hiszem, hogy minden halál elfáradás, -öntudatlan öngyilkosság.</p> -<p>– Nagyszerű! Akkor, remélem, meg vagy győződve az én -halhatatlanságomról is?</p> -<p>Gondtalan gyermekvidámság sugárzott szemeiből, de Kortvai sötét -arca ugy állt elébe, mint a letakart tükör.</p> -<p>– Gondolsz-e most valakire? kérdezte. – Gondolsz-e anyádra?… -vagy Irmára? <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span></p> -<p>Dávid nem mindjárt felelt. Előbb cigarettára gyujtott, lassan, -kissé körülményesen.</p> -<p>– Igen, – mondta aztán – inkább Irmára. Gondolom, hogy -megrendítené halálom. Meglepné. Mert ez végre-valahára valami -komoly dolog volna. Mi? Én azt hiszem, hogy fel se tételez rólam -ilyent. Ha úgy elébe hoznának, először bosszankodnék. Megint ezek -az „együgyű viccek“ – mondaná és megkérne téged, hogy komolyits meg -engem végre egy kicsikét. És te hozzálátnál a prédikációhoz. Mi, -öreg? Ha-ha…</p> -<p>– Tudod, hogy Irma milyen nagyon szeret téged, – felelte Kortvai -kedvetlenül.</p> -<p>– Tudom. Hogyne tudnám… Talán azért is van, hogy nem gondolok -komolyan halálra. Mert úgy érzem, hogy én csak érte halhatnék meg. -Azt szokás mondani, hogy a hazáért esünk el, pedig…</p> -<p>– Az nagyon ritka. Én is azt hiszem, hogy a legtöbb ember már -régen eligérte a halálát. De neked egyelőre élned kell Irmáért.</p> -<p>Dávid hangosan nevetett: – Biztatsz? Hát önmagamért nem? Csak -nem kételkedsz a halhatatlanságomban? No de mulik az idő. Szervusz -pajtás. Micsoda vásárfiát hozzak? De melankolikus vagy máma. Meg ne -savanyodj egészen, mig visszajövök. Pá…</p> -<p>– Isten áldjon… te majom, – mondotta Kortvai meghatottan -mosolyogva. Mert nem lehetett ellenállni ennek a friss-meleg -életkedvnek.</p> -<p>Az öt ember ott állt már a létra körül, az árok falához -támaszkodva és pipázott. <span class="pagenum"><a name="Page_163" -id="Page_163">-163-</a></span></p> -<p>– No fiuk, itt vagytok?</p> -<p>– Megyünk már zászlós úr?</p> -<p>– No csak szijjátok még el azt a kis dohányt.</p> -<p>Dávid figyelmesen nézte a némán pipázó magyarokat, egyik -lesütött fejet a másik mellett.</p> -<p>– No, te Bodics, te öreg medve – szólitotta meg a káplárt – -szeretsz-e te valakit?</p> -<p>– Mér ne szeretnék má – dörmögte vissza a szakállas nagy -ember.</p> -<p>– De hogy nagyon szeretsz-e valakit? Olyan nagyon, hogy sohase -akarnál tőle elszakadni?</p> -<p>– Nem vagyok én már fiatal ember, zászlós úr, – felelte a káplár -kissé röstelkedve.</p> -<p>– No és te Csete? Te szereted az életet?</p> -<p>– Szegény ember mit is szeressen rajta?</p> -<p>És a másik oldalról valaki még belemordult:</p> -<p>– Szép jó fű fog nőni rajtunk, zászlós úr, csak az eső -essék.</p> -<p>– Marhák vagytok – bosszankodott Dávid. Ugyan nem tudta, hogy -miért bosszankodik olyan nagyon. – Na zsebre a pipákat. Utánam. De -hogy nekem ki ne dugja egyikötök is a buta fejét a fűből. És -csendesen mint a kigyó!</p> -<p>Akkor kimásztak a lövészárokból. Dávid István zászlós, Bodics -tizedes, Csete és még három ember. Sötét volt már. A violaszin -derengésben mint misztikus füstfelhők ködlöttek a fák. (Mert -ilyenkor alakot cserélnek.)</p> -<p>Hat sötét test hengeredett és kanyargott lassan, hangtalanul a -gránátgödrökben előre az orosz állások <span class= -"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> felé. -Csend volt. Halkan csikorgott a homok a horzsoló bőrszijak alatt, -néha elzúgott egy golyó a fázós őszi füvek felett. Mégis csend -volt, mert csak emberi hang eleven.</p> -<p>És sokáig tartott, mig a mezőn átjutottak. Végeérhetetlenül -sokáig. Talán a némaság volt olyan hosszú. Végre! Ott az orosz -drótok a bozótban. Dávid jelt adott a megállásra és aztán ott -feküdtek a fűben. Sokáig. Végeérhetetlenül sokáig. Már régen odébb -kellett volna menni. De az ilyen mozdulatlan csend magától nő. -Dávid úgy érezte, hogy ránőtt, testére kristályosodott a csend és -bele van már fagyva, mint egy jégtömbbe. Kedve lett volna ott -elaludni.</p> -<p>Akkor meglátta a holdat.</p> -<p>A fekete fűszálak között, melyek óriás diluviális őserdőként -nyúltak fel előtte a violaszin égbe, feljött a hold… A hold -ezüstsárga volt és hideg. Ez Dávid István zászlósnak a szivébe -nyilallott.</p> -<p>– Hát csakugyan ez vagyok-e én? – gondolkodott. – Ez a Bajazzo, -mindenki bolondja? Hiszen voltaképen nem ilyen vagyok. Hogy van az -mégis, hogy nem tudom magam másnak mutatni? Arcomra fagyott-e a -pojácamaszk? Hogy is vehetnének komolyan?… De ha most látna engem -Irma. Ha igy látna engem… Vagy rögtön elfintorítanám-e megint az -arcom? – És kisérteties borzongással érezte, hogy igen, azt tenné -mindig és örökre szégyelné komolyságát. – El vagyok átkozva – -gondolta – és senki sem láthatja meg ki vagyok igazán. Béla sem. -Irma sem. Mit is szeretnek rajtam? <span class="pagenum"><a name= -"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p> -<p>De a hold felemelkedett lassan a földről, mint egy nagy arany -tükör, mely az ő igazi lelkét mutatta neki és Dávid féltérdre -emelkedett a hold elébe, hogy lássa benne képét.</p> -<p>Akkor egy ijedt rikoltás hallatszott az erdőből egész közel, egy -össztűz roppant és Dávid látta a becsapódó golyók porát, mint egy -arany oszlopot a hold felé emelkedni. Éles fájdalmat érzett -mellében és a földre vetette magát.</p> -<p>Egy idő mulva aztán furcsa fázás didergette és szomorú lett. – -Ez nagy ostobaság volt – gondolta. – Most persze észrevettek. Hát -csak gyorsan vissza, ha még lehet.</p> -<p>Meg is adta a jelt és finoman, könnyen, mint a sikló indult -visszafelé a magas őszi fű között, mely alig rezzent meg a nyomában -és a derékszija se nyöszörgött a homokon. Akkor fordult csak hátra, -mikor az állás elé értek.</p> -<p>– Itt vagytok-e fiúk?</p> -<p>– Hát, aki itt van az itt van – felelte Bodics tizedes a fűből. -Én meg a Csete. De a többi, az ott maradt, zászlós úr. – Nagy -fájdalom reszketett a szakállas ember szavaiban és Dávid szive -elfacsarodott. Mert jó egynéhány barátját, bajtársát elveszitette -már a háborúban, de ilyen nagyon még sohse fájt. Mintha ezek lettek -volna az elsők, akik igazán elhagyták.</p> -<p>Hát beugrottak a lövészárokba. De csodálkozva bámultak körül, -mert üres volt és elhagyott az árok és minden fedezék. -Tölténydobozok, konzervpixnik, ujságpapiros, <span class= -"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> mi -egymás, sok hulladék piszok hevert mindenfelé. De halotti csend -volt és lélek se látható.</p> -<p>– Elmentek!</p> -<p>– No ezek jól itt hagytak bennünket.</p> -<p>– Ezek itt.</p> -<p>– Rájuk vall – mondotta Bodics. Az ilyen rávall az -emberekre.</p> -<p>– Ugyan öreg! Mért mondasz ilyet? – Eszmélt fel Dávid -szomorúan.</p> -<p>– Mert én ezt mindig így sejtettem. Nem hiányzik az ember -senkinek, zászlós úr. Ne tessék azt gondolni, hogy sírnak az ember -után. Ilyenkor aztán kisül.</p> -<p>Hallgattak és szomorkodtak.</p> -<p>– Mégis vissza kell menni, – szólalt meg Dávid. – Muszáj -bevonulni. Nem is jó így egyedül.</p> -<p>– Az ember olyan, akár az anyátlan árva.</p> -<p>– Az ember mégis húz a régi cimborákhoz, – mondotta Bodics, -lehorgasztván nagy fejét.</p> -<p>– Menjünk, hát menjünk. Keressük meg az ezredet.</p> -<p>Akkor elindultak hárman az őszi éjszakában. Dávid zászlós, -Bodics meg a Csete. A hold már magasan állt az égen és minden más -volt. És áthaladtak az erdőn, az is olyan volt a hold alatt, mintha -fekete üvegből lett volna. Végre elérkeztek egy bozótos dombnak a -lábához.</p> -<p>– Odafent vannak a mieink.</p> -<p>– Igen a mieink.</p> -<p>Pedig semmit se láttak. De hatalmas, fájón édes vágyódás fogta -el mind a hármat, és húzta, ragadta fel a dombra. Szinte szálltak. -<span class="pagenum"><a name="Page_167" id= -"Page_167">-167-</a></span></p> -<p>– Ez a disznó alszik, – dörmögte Bodics, amint a figyelő mellett -elhaladtak és az nem állította meg őket. – Ennek majd beadok, a -disznónak. Nem kellene-e őriznie a cimboráit, mint az édes -gyerekeit?</p> -<p>De Dávid nem törődött a figyelővel. Valami ismeretlen boldog -türelmetlenség hajtotta előre. A barátját akarta látni. A barátját, -hogy az lássa őt, <em class="gesperrt">így</em> lássa, <em class= -"gesperrt">most</em> lássa, annak lássa, akivé mostan ébredt. -Sohasem volt még ilyen boldog.</p> -<p>Beugrott az árokba. A készültség ott állt a mellvédnél, de senki -se fordult meg utána. Dávid avval se törődött. Egyik fedezéktől a -másikhoz szaladt. Mindenütt aludtak. De Béla bizonyosan nem alszik. -Végre bágyadt vörös derengést pillantott meg az egyik fedezék -nyilásában. Ez ő lesz. Ez Béla, a barátom, aki virrasztva vár rám. -Az én barátom…</p> -<p>Az alacsony, nedves földszagú lyukban Kortvai ült egy gyertya -előtt és sápadt arccal meredt bele a lángba. Mikor Dávid belépett, -felriadt és tágra nyitott szemekkel csodált rá egy percig, aztán -némán elfordult.</p> -<p>– Szervusz Béla, – szólalt meg Dávid István mámorosan a nagy -boldog szeretettől és kezet nyujtott neki.</p> -<p>Kortvai nem mozdult, nem szólt.</p> -<p>– Mi bajod, Béla, mi lel? Mért vagy olyan levert? Rossz hír jött -hazulról? – Leült szembe vele egy hátizsákra. – No azért kezet még -nyujthatnál nekem. Végre is nem a korzóról jövök.</p> -<p>Kortvai nem szólt, nem mozdult. <span class="pagenum"><a name= -"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p> -<p>– De hát mi történt? Nem akarod megmondani? Persze „nem -gyereknek való“, gondolod, mi? Hiszen sohse biztad magad rám -egészen. – De Béla, hát nézz rám!…</p> -<p>Kortvai nem szólt, nem mozdult.</p> -<p>– Hát így fogadjátok ti az embert, ha patrouilleból jön haza? -Nézd csak, Béla, igazán nem vagyok kicsinyes. Tudom, hogy vannak -hangulatok, amikor ilyen az ember. Nem az fáj nekem. De hogy te -<em class="gesperrt">most</em>, most is hallgatsz még és elzárkózol -előlem. Hogy rámnéztél és nem láttad meg rögtön, hogy történt -valami, ami fontosabb az egész háborúnál, életnél, halálnál -fontosabb. Hogy te <em class="gesperrt">most</em>, most mikor ezt -mondom, nem hallod meg a hangomon, hogy… Béla!!</p> -<p>Kortvai nem szólt, nem mozdult.</p> -<p>– Hát csakugyan nem érzed, hogy nem ugyanaz vagyok már, aki este -elbúcsúzott tőled? Nem érzed, hogy ez most <em class= -"gesperrt">én</em> vagyok, az én igazi megváltott énem? Hogy -letéptem arcomról az együgyű pojácamaszkot és most, <em class= -"gesperrt">most</em> vagyok végre igazán látható, <em class= -"gesperrt">én</em>! Béla, Béla, nézz rám. Olyan boldog voltam…</p> -<p>Kortvai nem szólt, nem mozdult.</p> -<p>– De rám kell nézned! Muszáj! Mert te eddig sohase láttál engem. -Sem te, sem Irma. A mi viszonyunk hamis és hazug volt, mert nem -hozzám volt viszonyotok. De te az <em class="gesperrt">én</em> -barátom légy és <em class="gesperrt">engemet</em> szeressen Irma, -ne azt az együgyű, bolondos viccelőt. Nézz rám, Béla, mert most -állok én előtted valóságosan, elevenen és láthatóan!</p> -<p>Kortvai nem szólt, nem mozdult. <span class="pagenum"><a name= -"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p> -<div class="figcenter" style="width: 409px;"><a href= -"images/i009lg.png"><img src="images/i009.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Béla! Nem hallgatsz ide? Nem érdekel? A pojáca jobban -mulattatott? Kényelmesebb volt, mi? Hiszen éreztem én ezt mindig… -Ti akartátok ezt igy. Azért nem tudtam belőle szabadulni. A ti -nézéstek látta arcomra azt a maszkot és rajta tartotta. Nektek -kellett, hogy én más legyek, mint te. Persze. Hogy Irmának ne -kelljen összehasonlitania, választani ne legyen kénytelen. Ezért -nem akartátok és nem tudtatok engem annak látni, aki igazán vagyok. -Kotródjak most már vissza a pojáca maszk mögé, mint megvert kutya -az odujába? Nem, Béla… Különben nem is tudnék már… Hát… hát… hát -Isten veled, pajtás… Mit van mit tenni?… Végre minden kisül… Ezt az -öreg Bodics mondta.</p> -<p>Kortvai nem szólt, nem mozdult.</p> -<p>És akkor Dávid zászlós kiment a fedezékből és fázva bolyongott a -futóárkokban. A készenlét a mellvédnél pipázott, de senki sem -fordult meg utána. Elbujt egy sarokba és sírt. De mikor -reggeledett, elindult az őrnagyot megkeresni, hogy jelentést tegyen -neki. A kövér őrnagy a fedezéke előtt ült és reggelizett. Dávid -elébe állt és szalutált:</p> -<p>– Őrnagy úrnak jelentem alásan, bevonultunk.</p> -<p>Az őrnagy elnézett felette, aztán megfordult és lekiáltott a -fedezékbe.</p> -<p>– Hé, Guszti, hozd fel a csokoládét!</p> -<p>– Őrnagy úrnak alásan jelentem, két ember meg egy tiszt. Hárman -ott maradtak.</p> -<p>Akkor az őrnagy térdére támasztotta két kezét és szuszogva -felállt. <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span></p> -<p>– Hé, Guszti! – és hátat forditott Dávidnak.</p> -<p>– Hát ez meg mi? Mit vétettem az Istenért? Mert ez az egy -felderités nem sikerült? Istenem, kétszer tüntettek ki. Százszor -kockáztattam az életemet értük. Egyszer teszek valamit magamért -és…</p> -<p>– Őrnagy úr, – próbálta még egyszer. Akkor köhécselt és -krákogott az őrnagy és elment, anélkül hogy ránézett volna.</p> -<p>Dávid ott állt még egy ideig feszes haptákban, mozdulatlanul. -Pajtások mentek el mellette és nem köszöntötték. – Mi ez? Mért van -ez? Hiszen mindnyájukat úgy szeretem! Hát igazán ilyenek az -emberek? És most csak kiderül?</p> -<p>Délben félénken és szégyenlősen sompolygott be a menázsi -fedezékébe. Már mind ott ültek a tisztek, de számára teritve sem -volt. Szék se volt, hely se volt. Hiszen nem az étel kellett neki. -Nem azért. De hova telepedjen? És senki se szól hozzá egy szót se. -Persze, mikor még a vidám viccelő volt, akkor mindenki nagyon -szerette. De így nem használhatják. Senki se szerette őt igazán, -senki.</p> -<p>Megalázottan és szégyenkezve lopódzott ki a menázsiból és elbujt -valahol egy sarokba. Ott ült egész délután. Senki se hederitett rá. -Estefelé hallja, hogy riadó van, mert rögtön indul az ezred. Ő is -el akart menni a szakaszhoz. De akkor valami fájó dac hullámlott -fel benne. – Azért se, – mondta. – Ha kellek nekik, majd eljönnek -értem. Ha meg nem kellek…</p> -<p>De senki sem jött érte. Az ezred el is ment és <span class= -"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> Dávid -István zászlós ott állt az üres árokban és utánuk nézett.</p> -<p>– Nem hiányoztam senkinek – mondta – hát csak menjetek.</p> -<p>Akkor Bodics meg a Csete jöttek arra lassan az árkon végig.</p> -<p>– Hát ti is itt vagytok?</p> -<p>– És a zászlós úr is?</p> -<p>– Hát?</p> -<p>– Megmondtam mindjárt – dörmögte Bodics. – Ilyen az ember.</p> -<p>– Aztán most mit csináljunk. Hárman egyedül?</p> -<p>– Mint az anyátlan árvák.</p> -<p>– Az ember mégis húz a cimboráihoz – mondotta Bodics és -felzokogott.</p> -<p>– Hát gyerünk egy másik ezredhez. Majd csatlakozunk. Azt -mondjuk, hogy eltévedtünk. Gyertek. Nem vagyunk mi olyan utolsók, -máshol majd még örülnek nekünk.</p> -<p>És akkor megint elindultak hárman, a sötét mezők felett. Dávid -István zászlós, Bodics meg a Csete. Némán és szomorúan szálltak és -fáztak a hideg őszi szélben. Hát elérkeztek egy erdőbe. Ott láttak -valami világosságot a fák között.</p> -<p>– Halt!</p> -<p>A mieink ezek. Öt vagy hat honvéd ül ott egy tűz körül. Az -világit.</p> -<p>– Gyerünk oda.</p> -<p>Akkor ők hárman beléptek a körbe és köszöntek:</p> -<p>– Jó estét honvédek! <span class="pagenum"><a name="Page_172" -id="Page_172">-172-</a></span></p> -<p>– Jó estét – hangzott a válasz csendesen körül a körben.</p> -<p>Úgy látszott csupa csendes, szomorú ember.</p> -<p>– Honnan jöttök, – kérdezte az egyik, az úgy látszik tiszt -volt.</p> -<p>Hát elmondtak mindent.</p> -<p>Akkor a honvédek összenéztek és bólogattak a fejükkel.</p> -<p>– Persze, hogy még nem tudtátok… mondotta a tiszt.</p> -<p>– Hogy mit nem tudtunk?</p> -<p>– Hogy azok halottak voltak, akikhez be akartatok vonulni.</p> -<p>– Halottak?</p> -<p>– Hát. Mig ti odajártatok járőrbe, azalatt halomra lőtték őket, -aztán mire visszajöttetek, hát már szellemek voltak, kisértetek. -Azok persze hogy nem látnak benneteket nappal. Másik világban -élnek.</p> -<p>– Szent szűzanyám! Az egész ezredet összelőtték!?</p> -<p>– Sohase hallottál még ilyet? Mi már egész divizióban láttunk -ilyen halottakat együtt. Mit gondolsz, a fele legalább odavész.</p> -<p>– Bizony az lehet – mondta Bodics – mert máskülönben nem is -lehetne azt megmagyarázni.</p> -<p>Hát ott ültek aztán ők is a tűz körül, mint a többi, -mozdulatlanul és némán kuporogva. Éjfélkor arra tévedt egy huszár. -Hát amint a fák között előjön, ágaskodni kezd a lova. A huszár -felordit, égnek áll a haja és hányja a keresztet. Aztán a megvadult -ló eliramodik vele a sötét erdőbe. <span class="pagenum"><a name= -"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p> -<p>– Látod-e, ez is egy halott volt.</p> -<p>Reggel felé azt mondta a honvédtiszt:</p> -<p>– Gyertek pajtások csatlakozzunk valahová. Nem kódoroghatunk -örökké igy egyedül.</p> -<p>És mentek az erdőn keresztül. Ahogy kiértek az erdőből, -megpillantottak egy nagy csendes tábort. Talán egész divizió is -lehetett ott pihenőbe. Odamentek ők is a nagy csendes táborba. -Barátsággal fogadták. És ők nagyon örültek, hogy végre eleven -embereket látnak. De azért még fájt valami:</p> -<p>– Mert mégis húz az ember a régi cimboráihoz – mondotta Bodics -tizedes.</p> -<p>– De legalább egyideig békességünk lesz itten.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_174" id= -"Page_174">-174-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175"><br /> --175-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">KOSZTOLÁNYI DEZSŐ</span><br /> -HRUSSZ KRISZTINA CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span></p> -<p>Hrussz Krisztinát, a kabaré-énekesnőt 1912. január 7-én temették -el. A temetés délután három órakor volt. Erősen fagyott, már -egészen besötétedett, mikor a koporsót kivitték az udvarra és -felállították az ácsolt ravatalra, hogy beszenteljék és rátegyék a -halottas kocsira. A papnak a hidegtől meggypiros volt az orra. Még -szájában volt az ebéd íze, a badacsonyi bor kesernyés zamata. A -ködben most angyalokat és rózsákat látott. Mereven emelte a -szenteltviz-szórót a koporsóra. Mellette állott a diák, Tass Vidor -orvostanhallgató, az énekesnő kedvese, az érdeklődés központja, -hanyag fekete ruhában, elegánsan uralkodva bánatán. Közbül néhány -ripacs, egy komoly művész is és a kabaré igazgatója. Majdnem -mindnyájan jól érezték magukat. Itt a gyász kellős közepében az -ebédjükre gondoltak. Buja és dús érzések tarkázták a komoly -elérzékenyedést. Később, mikor véget ért a szertartás és a lovak -gyásztollukat rázva megindultak a temető felé, fáklyák és lámpások -között, esni kezdett az ólmos eső, mely a koporsót vékony -jéghártyával vonta be, ugy hogy kivülről üvegkoporsónak tetszett. A -cilindereken is finom üvegréteg csörgött. Bevont mindent ez a hideg -és csillogó burok, üveggé és cukros-gesztenyévé változtatta a -tárgyakat, jégpályává az aszfaltot s aztán siralmasan olvadt és -fázó lábak topogtak a hüvös, kásás lucsokban. Már-már a hegyre -kanyarodott a temetés. A diák nézte ezt a lángoló és sötét menetet -– akárcsak egy túlvilági menet – a koradélutánban. Inkább -csodálkozott és bámészkodott mint gyászolt. Olyan hihetetlennek -tetszett az <span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span> egész. Krisztina három nap előtt -betegedett meg tüdőgyulladásban. Most pedig egyszerüen elragadták -tőle, gyorsan és brutálisan, mint mikor éjjel bekötik valakinek a -szemét, felnyalábolják, egy kocsiba gyürik s reggel máshol ébred -fel. Ezen csodálkozott, a diák. Nem is igen hitt a halálában. -Hallgatta a bús kántálást, a latin jajveszékelést s a -csokoládé-uzsonnán járt az esze. A kőmüvesek befalazták a kriptát. -Hig habarcsot csaptak a friss téglákra. Azután egyedül jött le a -hegyoldalon. Lóbálta a kezeit. A leányra gondolt. Kicsit szepegett -igy magában. Ujra fájdalmas erővel fogta el a csodálkozás. -Krisztinát kereste és ő – ó igen – ő már nem volt.</p> -<h3>II.</h3> -<p>De később sírt. A kis asztalára borult, mely a homályos ablak -előtt állott és keservesen, jóizüen sírt. Le se vetkőzött éjjel. -Három napig alig aludt. Egybeolvadtak előtte a percek, az órák a -napok. Mikor az ablakredőkön betetszett a világosság, nem tudta, -hajnal van-e, vagy alkony?</p> -<p>– Ha visszajönne – zokogta párnáiba.</p> -<p>Tavasz felé kissé elcsendesedett. De az arca még sápadtabb lett. -Most már sírni se tudott s a könnyei befelé folytak. Ezzel az -elcsendesedett bánatával azonban még rettenetesebbnek tetszett. -Azok, akik látták, önkéntelenül elnémultak.</p> -<p>– Ha viszajönne – sóhajtotta magában.</p> -<p>Este maga elé tette ruháit, a cipőjét, a sárga sálat, -<span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span> amit oly kecsesen tudott a nyakára -kanyarintani. Elképzelte, hogy mellette ül, a tűznél, vagy a -széken, vagy a földön, finom, gyengéden szeplős arcát a vörös -melegségbe forditva. Sokszor látta az ágyán is. Hallotta a hangját. -Ha csengettek, az ajtóhoz rohant és csodálkozott, hogy nem ő jön. -Ekkor visszament a szobába és pontról-pontra kifestette magának a -találkát. Krisztina belép. Ő lesegiti a kabátját, székkel kinálja -meg, a leány azonban a nyakába csimpaszkodik, elbujtatva fejét a -mellén és kacag. Egész hajnalig játszott igy a leánnyal, hallgatta -a kacagását, bámulta a szemét. E gyötrelmes és halálos ölelkezések -után másnap szürke arccal és keserű szájjal ébredt.</p> -<p>Mindennap elment a kabaréba is. Kereste őt a kis züllött -szinpadon, a szines lámpák között és nem találta. Megvárta az -éjfélt. Aztán haza ment. Otthon nem lelte a helyét. Ijedten vette -észre, hogy neki az idő nem orvosság. A leány egyre szebb lesz. Az -évek fátyolán át szőkén és aranyosan ragyognak eléje a szeplői, -ezek az édes, erotikus pettyek. Szája mint egy roppant rubin villog -s érzi ezüst nyálának langyos nedvességét is.</p> -<p>– Ha visszajönne.</p> -<p>Ez a sóhajtás úgy maradt meg benne, mint egy szent vágy, mint a -bánatának és gyászának desztillált esszenciája. Nem is mondott le -róla. Az életét adta volna oda, ha – csak egy pillanatra – látja. A -pillanatot gondolatban millió részre osztotta s ugy érezte, hogy -ebben átélte volna a gyönyör egész <span class="pagenum"><a name= -"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> skáláját. Napról-napra -alázatosabb lett a vágya. Arra gondolt, hogy csak a koporsóját -látja egyszer s félve bepillant az üvegablakon, vagy egy tükörben -veszi észre a ruhája árnyékát, amiről nem is tudni egészen -bizonyosan, hogy felhő-e vagy csipke. Ezért évekig gyalogolt volna -hajadonfőtt, vérző, mezitlen lábbal. Társaságokban, mikor a jókedv -bukfenceket vetett, táncközben gyakran végigborzongott rajta ez a -gondolat. Hiába menekült előle, követte őt. A diák csendesen -megadta magát, kisérő árnyéka lett a halottnak. Szikáran és -sápadtan áhitotta vissza a holdfényben. Mereven beszélt. Hidegen és -csillogóan öltözködött. Mellén, – mint kriptán a fehér kőlap – -állandóan ott feszült a kifogástalan plasztron, tündökölve, -szikrázva s az, aki látta, egy halottra gondolt, egy leányra, egy -leány bús fejére, aki alatta sápadtan alussza a névtelen álmot.</p> -<p>– Ha visszajönne – rezgett a szivében.</p> -<p>Az arca is ezt mondta. Ebbe a puha viasz-arcba beleégett a -szenvedés. Még évek multán is ezt tükrözte, az első ijedtséget és -riadalmat, mely megmerevedett rajta, kőkemény és hideg lett, mint -egy halotti maszk.</p> -<h3>III.</h3> -<p>De egy napon Krisztina visszajött. <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> -<h3>IV.</h3> -<p>Pogány lumpolás után ment haza a diák, a forró májusi -délutánon.</p> -<p>A köruton az ákácok őrjöngve ontották forróságukat. Kiszögeltek -az aszfaltból és bólongtak és nyujtózkodtak és az égbe kiabálták -nehéz, harsogó illatukat.</p> -<p>Ebben a parfümös lármában szédült a diák. Émelygett a gyomra. -Távol az ég sarkán kénes csíkok kigyóztak, homályos fények, mint -mikor valaki a sötétben tükörrel játszik. Ment előre, a lakása -felé.</p> -<p>Az előszobában a cseléd fogadta:</p> -<p>– Vendég van.</p> -<p>– Kicsoda?</p> -<p>– Egy kisasszony.</p> -<p>Tass Vidor csodálkozott s nem tudta elgondolni, ki keresheti, -mert Krisztina halála óta nem fogadott nőlátogatót.</p> -<p>Benyitott a szobába.</p> -<p>A leány az ágyon ült. Nyakán sárga sál. Az arca szelid, majdnem -vidám.</p> -<p>– Krisztina – szólt csendesen.</p> -<p>– Drágám – mondta a leány és hozzásimult.</p> -<p>A diák egyáltalán nem volt meglepetve. Gyufát keresett és -meggyujtott két gyertyát. Most már tisztán látta Krisztinát. A -halál határozottan jót tett neki. Sokkal egészségesebb volt, mint -mikor élt. Kissé meg is hízott a koporsóban. De elegáns volt, -akárcsak skatulyából ugrott volna ki. Fehér ruhája, ugyanaz a ruha, -amiben eltemették, lágyan símult az arcához. <span class= -"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> Jól -állott rajta. A pereme kissé elrongyolódott, itt-ott a penész zöld -virága tarkázta, de alig észrevehetően, oldalt pedig a sírok -gyémántja csillogott, a salétrom. Odanyujtotta neki a kezét.</p> -<div class="figcenter" style="width: 412px;"><a href= -"images/i010lg.png"><img src="images/i010.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Nézd, a gyűrűm.</p> -<p>– A régi gyűrű.</p> -<p>A diák mégis kérdően bámult.</p> -<p>– Ne kérdezz semmit – mondotta fuldokolva a leány. – Itt vagyok, -hisz láthatsz, frissen és ragyogóan. Ne gondolj Cholnoky Viktor -novelláira, melyekben visszajárnak a szellemek. Én nem vagyok se -szellem, se kisértet. De nincs időm beszédre. Csak harminc percig -maradhatok nálad. Aztán vissza kell mennem. Vedd ki az órádat. Most -három óra. Három óra harminc perckor már nem vagyok itt.</p> -<p>– Csak harminc perc – sóhajtott a diák, hamis pátoszszal.</p> -<p>A leánynak ez kissé visszatetszett.</p> -<p>– Ne szinészkedj, drágám – mondta. – Minden perc aranyat ér.</p> -<p>– Ezer aranyat – kiáltotta a diák. – A csókod… a csókod… -ezerszer többet ér…</p> -<p>– Te nyolc év óta minden nap hivtál. Most beteljesült a -kivánságod. Mit akarsz?</p> -<p>Krisztina kitárta karjait. A szája pedig pirosan, frissen -kettéhasadt, ájultan várta a csókot.</p> -<p>A diák megcsókolta.</p> -<p>Aztán mind a ketten szembe ültek egymással.</p> -<p>A diák a tabouret-re, a leány a pamlagra. Kis ideig bámulták -egymást. De mintha csalódtak volna <span class="pagenum"><a name= -"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> a csókban. Elszomorodtak -és a diák lehorgasztotta fejét. Ez tehát az a találkozás, amiről -annyit álmodozott. Milyen viszontlátás. Úgy tetszett, hogy egy -kicsit gyorsan jött. Mit tegyen eztán? A csend leereszkedett a -szobára, a szive vert, az óramutatók pedig lassan másztak. Még csak -öt perc mult el. Huszonöt perc van hátra. Irtózatos hosszunak -látszott az idő. Egyre kinzóbb a hallgatás.</p> -<p>A diák köhögött.</p> -<p>– Hogy vagy? – kérdezte. – Azaz, mi ujság?</p> -<p>A leány tág szemeket meresztett. Elvégre tapintatlanság ilyesmit -kérdezni egy halottól.</p> -<p>– Főzzek teát? – mondotta gyorsan.</p> -<p>– Nem, köszönöm.</p> -<p>– Te, – hadarta – tudod, hogy a kis Herman megnősült? Már három -éve. Gyerekük is van. Erős, egészséges fiu.</p> -<p>– Érdekes, – felelte a lány unottan.</p> -<p>– Azután sok minden történt. Az apám meghalt gyomorrákban. -Szegény, sokat szenvedett.</p> -<p>– Érdekes.</p> -<p>– Nem érdekel? Nekem azóta doktori diplomám van. Jövőre -rendelőszobát nyitok, a szomszédban veszek lakást. Négy szoba, -fürdőszobával, konyhával, villanyvilágitással.</p> -<p>– Érdekes.</p> -<p>– De az Ilinek nagy sikerei vannak. Bolondul érte a -publikum.</p> -<p>– Érdekes.</p> -<p>– A szinpadon megbukott a Nusi. <span class="pagenum"><a name= -"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p> -<p>– Érdekes.</p> -<p>A diák torkát a görcs szoritotta. Lopva az órára tekintett s -látta, hogy még csak hét perc óta van ott a leány. Halálos zavarban -kereste a szavakat. Minden pillanat végtelenségnek tetszett. -Először valami vidámat akart mondani, aztán valami nagyon komolyat -és gyászosat, de egyiket se találta jónak és inkább hallgatott. -Egyszer egy egész perc mult el, anélkül, hogy szóltak volna. -Krisztina lesütött szemmel ült a pamlagon s a szőnyeg mintáit -nézte.</p> -<p>Közben megeredt az eső.</p> -<p>– Esik – mondotta a diák halkan.</p> -<p>– Igen – felelte a leány.</p> -<p>– Tegnap pedig szép idő volt.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Micsoda vihar.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Majd hirtelen más térre csapott.</p> -<p>– Nem fázol meg ebben a vékony ruhában?</p> -<p>– Nem – kacagott a lány.</p> -<p>Még egynehány szó, egy uj erőlködés és hirtelen -elhallgattak.</p> -<p>Mind a ketten néztek. A diák felkelt, mintha ki akarna mászni a -zavarból. Még csak kilenc perc pergett le. Krisztina hátradőlt a -pamlagon. A diák az ablaknál állt. Ekkor pedig valami rettenetes -történt. A leány egyszerre valami szoritást érzett az álkapcáiban, -szeretett volna felkiáltani, hogy mennyire unja magát és futni, -futni ebből a szobából. Hiába küzdött ellene. Az izomszalagok -felrántották a száját <span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span> és ő, mint egy kis automata – s ez nem -csalódás – egészségesen, erősen ásitott. Ásitott egyszer. Ásitott -kétszer. Ásitott harmadszor. Azután felvette az esernyőjét az -asztalról. Ment kifelé. Talán még akart mondani valamit, de a -kilincsnél megint elfogta az ásitógörcs és szó nélkül tünt el a -szobából.</p> -<p>A diák magára maradt. Valami megkönnyebbülést, felszabadulást -érzett. Egy darabig dobolt az asztalon. Nézett az utcára, az -esernyőre, a viharra, a csurgó ablaküvegekre. A vállát vonta. Ő is -ásitott. Megnézte a zsebóráját. Három óra tiz perc volt.</p> -<p>Még teljes husz percük lett volna.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">CSÁTH GÉZA</span><br /> -A VARÁZSLÓ HALÁLA</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span></p> -<p>A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen -szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok opiumtól, cigarettától és -csóktól – hamvazó szerdán kora hajnalban haldoklott, Budapesten egy -nagy szálló különszobájában. Valami lakomáról vagy bálról jött oda -gummikerekű kocsin és a főpincér bevezette egy helyiségbe, ahonnan -csak nemrég távoztak a vendégek. Ott egy pamlagra roskadt le -szegény. Kétség nem fért hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz -nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem lehetett mondani, hogy -el lett volna keseredve. Megpróbált persze mindenféle varázslásokat -utóljára, még saját magán is, – ami már a legnagyobb kockázat, – de -nem sikerült semmi és hamvazó szerda hajnalra csunya nagy kudarccal -be kellett fejeznie az életét. Mikor ezt megállapította, -hanyattdőlt és behunyta a szemeit.</p> -<p>Az apja egy kedves erős széles vállú szemüveges ember jött -legelőszőr. Alig ősz még és kemény járású. Szigorúan szólt.</p> -<p>– Megmondtam, hogy az opiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. -Nézz meg engem, ötven éves vagyok. Máskép éltem én. Egészen -máskép.</p> -<p>Az anyja egy sápadt régen halott asszony zsebkendővel takarta el -az arcát és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.</p> -<p>– Miért nem akartál fiam rendesen élni! Megházasodni. Most úgy -pusztulsz el mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a -szemeidet! Én látod nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most -az a sok nő, akik szerettek téged. <span class="pagenum"><a name= -"Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p> -<p>– Én nem szerettem egyiküket sem – mondta a varázsló. Különben -is csak az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak. – De -engesztelésül kezet csókolt, mert imádta a drága édesanyja emlékét -és nagyon fájt neki, hogy most igy kellett találkozniok.</p> -<p>A varázsló nagyanyja egy főkötős pápaszemes öregasszony lassan -topogott arra. Kerekes gombolyitó gépét hozta a kezében, és a -másikban a kis kanári madarát kalitkában. A köténye zsebében kötés -volt, egy harisnya, amely a varázsló számára készült.</p> -<p>– Én foglak megfürdetni fiam és még ma kész lesz az uj harisnya, -amelyben el fognak temetni.</p> -<p>A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden -unokái közt. Kétségbeesetten sírt, úgy hogy le kellett vennie a -pápaszemét is. De nem maradhatott tovább ottan, mert már egész -csomó nőszemély tolongott a varázsló körül, akik legujabban -érkeztek s akiket a nagymama látni se szeretett. („Rosszak vagytok -mint a fene!“ gondolta magában.)</p> -<p>– A síron túl még látjuk egymást, mondta a nagymama, szemeit -törölgetve. Azután hóna alá vette a gombolyitógépét, a -kanári-kalitkát és a hátrább állók mögött, mintegy magának -beszélve, sopánkodva elment.</p> -<p>A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól -megnézték és egymásközt suttogva róla beszéltek.</p> -<p>– Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.</p> -<p>– Ó, Istenem és a finom nőies vékony kezeiről le fognak esni a -szép körmei. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span></p> -<p>– Bocsánat, – szólt közbe egy kis pösze szőke nőcske, – neki -egész életében barna szemei voltak.</p> -<p>– És széles férfias nagy izmos keze, – jegyezte meg egy magas -széptermetü barna hölgy.</p> -<p>– Mily tüzes erővel tudott ölelni, – sóhajtott valaki -szentimentálisan.</p> -<p>– Tévedés, – szólt hátra egy rozsdavörös hajú, fehérarcú -asszony, – mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy fiatal -leány.</p> -<p>– Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig -elüldögéltem volna benne, mondta egy ábrándos arcú süldőlány, mert -úgy érezte, hogy most a sok asszony közt egészen háttérbe szorul, -ha félre nem teszi a szemérmességet.</p> -<p>De hiába, mert egy erőteljes, hatalmas csipejü nő -letromfolta:</p> -<p>– Soha se ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én -ölembe.</p> -<p>És folyt tovább a szó:</p> -<p>– Egyenes, kevésszavu ember volt!</p> -<p>– Úgy tudott haragudni, hogy jaj lett volna annak, aki a kezébe -kerül.</p> -<p>– Nagysád téved, kedves és szives beszédű férfi volt!</p> -<p>– Úgy van, ez igaz, én legalább soha hangosan beszélni nem -hallottam.</p> -<p>Igy beszélgettek a lányok és asszonyok a haldokló varázslóról, -aszerint amint kiki előtt másnak mutatkozott és kikivel másképpen -és másképpen bánt. De a varázslót már nagyon idegesítette a dolog. -Gondolta, <span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span> úgyis hiába már minden. Kemény -idegenszerü elutasitó hangon megszólalt:</p> -<div class="figcenter" style="width: 414px;"><a href= -"images/i011lg.png"><img src="images/i011.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Menjetek innen! Legyetek szivesek elmenni. Az öreg arcotok -kellemetlenül hat rám és különben is a <em class= -"gesperrt">koporsómat hozzák</em>.</p> -<p>Az „öreg“ jelző elérte a célját. A nők – nagyrészt sértődötten – -elég hamar távoztak.</p> -<p>És valóban már hozták a koporsót. Szép érckoporsó volt. A -varázsló apja rendelte háromszázhuszonöt forintért. (A gavalléria a -családban volt.)</p> -<p>– Sok pénzemben van a fiam – mondta a temetkezési vállalkozónak, -– de rászánom még ezt is hadd legyen szép temetése.</p> -<p>A varázsló ezután megfésülködött a separée nagy tükrében, -elrendezte az ajkait gúnyosan mosolygóra, – amely pózban mindig -különösen tetszelgett magának, – azután elküldött egy kis fiut -tiszta gallérért és kézelőért. Addig is átvizsgálta a szemfedőt s -lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkediszt, miután bántóan -izléstelennek találta. Egy perc alatt megérkezett a tiszta gallér -és kézelő. Berakta a gombokat, a régit kályhába dobta, teljesen -rendbehozta magát, eligazitotta a nyakkendőjét és azután habozás -nélkül nyomban beleült a koporsóba. Mialatt eligazitotta magán a -takarót, önkénytelenül, minden ellágyulás nélkül – csupán mert ez -jutott az eszébe; a gyászzenét dudolta a „Bohéméletből“ – és -<em class="gesperrt">már le akart dőlni a fekete selyem -vánkosra</em>, amikor kis kendőben, futva, kipirulva, és könnyezve -egy leány érkezett. <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span></p> -<p>A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy -ez volt az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott -kissé, mert a dolog régen volt, – hat-nyolc éve, – és a leány -semmit se változott. Rövid szoknyát viselt, fiatal édes arca meg -nem öregedett, mint a többi nőé.</p> -<p>– Végre egy fiatal nő! – köszöntötte a leányt a varázsló. – -Kellemesen lep meg, hogy halálom előtt még egy szép fiatal lányt -láthatok.</p> -<p>A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó -megjegyzésért, lehajolt, megölelte és kérlelni kezdte, hogy keljen -föl.</p> -<p>– Das ewig Weibliche zieht uns hinan – mondta a varázsló fanyar -mosolylyal, bár nem tudott jól németül és a Faustot eredetiben -sohase olvasta. De nyomban ellágyult és megcsókolta a leányt a -száján.</p> -<p>– No most menj édesem, mondta, elég ennyi nekem. Menj, fiatal -vagy és szép és akadnak igen derék férfiak ott künn. Azzal hanyatt -feküdt és mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és -édes barnabársony őzike-szemeit. Kis idő mulva ujra szólott.</p> -<p>– Belátom, hogy az opium és a sok rossz csók helyett jobb lett -volna téged feleségül venni. Igen, ez lett volna a helyes. Sőt még -mindig megtenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna. – -Igy forditotta a beszédet gonosz tréfára, mert jól tudta szegény, -hogy ez lehetetlen s hogy számára már nincs más ut, csak a -pusztulás.</p> -<p>A leányka azonban azt hitte, hogy félig meddig <span class= -"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> aféle -veszedelmes és kockázatos tréfa az egész és e szerint cselekedett. -Összeszedte minden erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, -kihuzta a feje alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, kiforditotta -belőle a varázslót és azután átfogta, a hóna alatt, hogy talpra -állitsa. Egészen kifáradt szegényke, a lélegzete is elfogyott a -nagy erőlködésbe, mégis amikor észrevette, hogy a varázsló is -igyekszik s bár leplezve, de minden erejét megfeszíti, újra és újra -teljes erejéből nekifogott és csak akkor hagyta abba a fojtogatóan -keserves, kétségbeesett küzködést, amikor végkép elhagyta minden -ereje.</p> -<p>– Édes szerelmesem, mondta a varázsló azután csendes és -meghatott hangon, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő -tehet egy férfiért. És már szivesen fölkeltem volna – tekintet -nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve – láthattad, minden -erőmet összeszedtem a kedvedért, mert szeretlek, de hiába, nem -lehet. Meg kell halnom. Igazitsd hát helyre a fekhelyemet.</p> -<p>Történetesen az imént a nagy küzködés közben leesett a varázsló -szeméről fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne -lássanak a szemébe, (ami tudvalevőleg ártalmas) és a leány most már -tisztán látta a varázsló szemében, hogy az <em class= -"gesperrt">igazán</em> szereti őt és csakugyan fölkelne, ha még -lehetne. Igy tehát <em class="gesperrt">azt is tudta</em>, hogy a -varázsló csakugyan igazat mondott és hogy hiába minden. Helyre -igazitotta tehát a koporsót és sűrű néma könnyhullatás közben most -már ő segitett, hogy kedvese újra elhelyezkedjék benne. -<span class="pagenum"><a name="Page_192" id= -"Page_192">-192-</a></span></p> -<p>– Igy jól van! mondta a varázsló, mikor újra a helyén volt. -Azután utasitotta a kedvesét:</p> -<p>– Takarj le a szemfedővel.</p> -<p>A leány letakarta.</p> -<p>– Tedd a fejem alá a párnát!</p> -<p>A leányka gondosan elvégezte ezt is.</p> -<p>– Azután ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A -koporsó kis arany kulcsa pedig maradjon nálad.</p> -<p><em class="gesperrt">Ezek voltak a varázsló utolsó -szavai.</em></p> -<p>Már hozták a koporsófedelet. (Szépen rá volt festve a varázsló -neve és életkora.)</p> -<p>A kedves leányka még egyszer megcsókolta a varázsló száját, -amely már kezdett kihülni, azután ráhajtotta a szemfedőt az arcra -is és rátétette a fedelet az alkalmazottakkal. A koporsót -személyesen zárta le, a kis kulcsot pedig a keblébe rejtette.</p> -<p>Azután mindjárt elment, – el kellett mennie – mert már jöttek a -varázsló rokonai és testvérei s azokkal ő nem volt ismerős.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_193" id= -"Page_193">-193-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">NAGY ZOLTÁN</span><br /> -CSAK ÁLOM</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_194" id= -"Page_194">-194-</a></span></p> -<p>Lehajoltam a patak tükrére és ittam a vizéből. A vize könnyű -volt és tiszta, ízét sem éreztem, csak olyan volt, mintha friss -hegyi levegőt innék.</p> -<p>– Csodálatos jóvizű folyó ez, szóltam magamban és mily szép -fényes a tükre.</p> -<p>Felállottam a parton és lenéztem a viz szinére és ott láttam a -képem mását. Kissé csodálkoztam. Fekete barét volt a fejemen, alóla -simán bukott sűrű barna hajam a vállamig. Fekete zekémet bőröv -szoritotta a derekamhoz. A kard helyén téntatartó csüngött le róla, -s hosszú lúdtollát előre szegezte.</p> -<p>– Igaz, szóltam magamban, hisz én most a pádovai egyetemről -jövök, én, a Szabad Mesterségek Magistere és minden tudományok -Doktora.</p> -<p>Aztán megfordultam, arra amerről a város barna bástyái -látszottak és felvidult léptekkel indultam a selyem-zöld mezőn át – -sárga virágok aranynyal csillagozták – a város felé.</p> -<p>Gyér fű ütközött a bástyák kövei közt és oly ismerős volt -minden. A régi boltos kapu alatt nagy tisztelettel üdvözöltek az -őrök, és én megelégedetten kopogtam végig a keskeny utca hepe-hupás -kövein.</p> -<p>Emberek jártak az utcán. Szembe velem három fiatal apáca jött, -fehér leplekbe öltözve, melyeket csak a széleken ékitettek élénk -piros pettyek. Mikor elmentek mellettem, összenevettek valami -csintalanságon, de én már nem ügyeltem rájuk. Valaki a nevemen -szólitott a keskeny utca tulsó oldaláról. Öreg töpörödött emberke -állott az órásbolt kőküszöbén. Ő hivott.</p> -<p>– Tudós Magister, jer nézd meg a világ legujabb <span class= -"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> -csodáját, azt a bámulatos és remek órát, melyet szorgos -tudománynyal nyolc éve készitek a székesegyház számára, lépj be -tudós barátom, e kis bolt is szentélye a tudományoknak.</p> -<p>– Nézd, szólt tovább a homályos helyiségben, nézd hányféle kőből -van a számlapja és mily csodálatos mesterségű a gépezete. Egész -város van rá épitve, és mikor letelt egy óra, kovácsok verik ki a -számokat zengő üllőiken. És mikor ahoz a perchez ér, melyben az én -lányom, a város legszebb lánya született, ime, kinyilnak a rózsák a -kertekben és mikor ahoz a perchez ér, melyben a feleségem, a város -legszebb asszonya meghalt, ime, elindul a gyászmenet a kapu alól, -és az arany legendák minden szentjei kisérik a gyászszekeret, és a -város védőszentje, aki a legkiválóbb az összes szentek közt, kijön -a templomból a menet elé és úgy kiséri be őket. Ime a világ -csodája, mely a kis téren fog állani a templom előtt, hogy bámulják -a népek és száz évig fogják emlegetni a mestert, aki csinálta.</p> -<p>– Száz évig fogják emlegetni a mestert! – ismételte egy -férfihang, mély mint a barlangok visszhangja. Csak most vettem -észre, hogy egy tiszteletre méltó ősz áll elmerülve az óra -csudálatában. Most felém fordult és barátságosan köszöntött.</p> -<p>– Üdvözöllek, tudós Magister. Bámuld e remek órát, a tudomány -csudálatos művét. Nekem mennem kell a kikötőbe, mert három hajóm -érkezik Indiából, aranynyal, prémekkel és illatszerekkel. Az idő -szép, a tenger csendes, ma biztosan megjönnek. Menj el a -<span class="pagenum"><a name="Page_196" id= -"Page_196">-196-</a></span> házamba, ott ül a könyves szobában a -fiam, gyermekkori barátod, és méltó társad a tudományokban. Menj, -tudós barátom és örüljetek egymásnak.</p> -<p>Együtt mentünk az utca sarkáig, ott befordult a keskeny -sikátorba, melynek végén messze árbócok fekete vonalai közt -szeliden csillogott a tenger. Én pedig beléptem a zömök házba, -melynek tornyos erkélye kikönyökölt az utca közepére és felkerestem -a könyves szobában gyermekkori tudós barátomat. Az ólomkarikás -ablak előtt ült, tiszta nagy könyvek szétnyitva hevertek előtte, -esett ellenfelek, kiket legyőzött és szolgáivá tett tudománya -hatalmával.</p> -<p>Megölelt és pádovai utamat kérdezte, és néhány pádovai tudóst, -kiknek irántami barátságát büszkén emlitettem. Aztán nagy csomó -sűrűn beirt pergamenre mutatva szólt:</p> -<p>– Ime a nagy munka. Mert tudd meg és örülj neki, már csaknem -kész a Rendszer, melyet Isten dicsőségére alkottam. Gondolatokat -vettem, előbb a föld szinéről és a földből valókat, aztán mind -magasabbról, a légből, az égből, mig az éther tiszta rétegébe -jutottam. Egy gondolatot raktam a másra, mint tanult kőmives a -követ, igy emeltem a gondolatok nehéz munkával faragott köveiből -székesegyházat Isten imádására. Évek munkája áll előtted; raktam a -követ és ime, nem hiába. Mert fallá emelkedtek, hegyes ivekbe -borultak, tetővé hajoltak és toronynyá magasultak, igy épitettem -nem szünő szorgalommal Isten csodálatos templomát. S most bemegyek, -amikor akarok és járom a lépcsőket és megállok a torony -<span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span> magasán a chimaerák közt. Még csak az -utolsó gondolatot keresem, mely méltón fejezze be művem és álljon a -csúcsán örök nyugalommal, mint a súlyos arany angyal áll a templom -tornyának a hegyén és körülfordul néha a szélben és széttekint a -messze horizontok felett. Ó remek gondolat, ó arany angyal, szállj -le a templomra, melyet azért emeltem, hogy te magasabban állj!</p> -<p>Meghatva búcsúztam a fiatal tudóstól és mig kongó folyósokon -mentem, örömmel ismételtem magamban:</p> -<p>– Kész a Rendszer! Az Isten gyönyörű székesegyháza! Már csak az -arany angyal hiányzik! Arany angyal!</p> -<p>Az ajtó előtt ép akkor surrantak el a nevető apácák. Öreg szolga -állott előttem, súlyos ezüst botot tartva kezében és mélyen -meghajolva szólt:</p> -<p>– Uram a Fő-Tanács hívat. Jőjj fel azért a tanácsházba, hogy -tudós személyedet tisztelhesse.</p> -<p>Kopogva mentem fel a lépcsőkön. A nagy terem homályos volt bent, -mert igen magasan voltak az ablakok. Ott ült a hatvan öreg, a nemes -város Fő-Tanácsa. A középen ülő pedig felvevé arany bunkójú botját -és szólt:</p> -<p>– A nemes és dicső város nevében, mely mindig híven és illő -alázattal szolgálta Istent, annak Szent Egyházát és a Császárt, -köszöntelek falaink közt, tudós férfiú. Ime, a Főtörvényszék -tudományod mély és soha nem apadó kútjából akar meríteni tanácsot, -hogy mitevő legyen eme bűnössel, kinek rettentő nagy a bűne. Itélj -azért tanult tudományod szerint. <span class="pagenum"><a name= -"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span></p> -<p>A bűnösre mutatott, ki négy alabárdos őr közt állott komoran és -keményen és nem sütötte le a szemét. És én ránéztem és -elgondolkodván kerestem az auctort, kinek művéből az esetre illő -textust vehessek. Talán Ulpianus, gondoltam magamban. És eszembe -jutott Ulpianusnak sok igen szép helye és a könyv, melyben -olvastam, és a könyvtár, a tudós tanárok és egész Pádova. És -egyszerre láttam magam – mintha messzilátón néznék távoli képet – -láttam magam – az Universitás termében, amint állok és dissertálok -a három doktoroknak Ulpianusról és Gaiusról. A doktori fövegek -meg-megbillentek és ilyenkor tudtam: jól mondom és tetszik a -doktoroknak. Emlékszem napos őszi délután volt kint…</p> -<p>Valami csörrent, talán az őrök fegyvere, és én felocsudtam az -emlékezés szenderéből, felemeltem a fejem és szóltam:</p> -<p>– Ulpianus mondja: „Recte Pedius ait: sicut nemo furtum facit -sine dolo malo…“</p> -<p>Az öregek figyelemmel hallgatták a beszédem, és mikor emelt -hangon kimondtam a kemény itéletet, bólintottak a fejükkel és -mondták:</p> -<p>– Úgy legyen. Bölcs biró, végrehajtjuk igazságos itéleted.</p> -<p>Már késő délután volt, mikor lementem a lépcsőn, de a nap még -sütött melegen. Hosszú árnyékok feküdtek végig a tanácsház előtti -kis téren. A templomajtón, mely fekete száját mutatta, két nő -lépett ki. A fiatalabbat mindjárt megismertem: ez volt a nevető -apácák közül a középső. De most szoros magasnyakú <span class= -"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span> ruha -volt rajta, olyan, mint amilyent a polgárlányok viselnek; és -lesütött szemmel ment az idősebb nő mellett. Egyenesen felém jöttek -és megálltak előttem. Imakönyv volt a kezükben és virág volt a -könyv lapjai közt.</p> -<p>– Isten hozta – szóltak. Már rég nem volt itthon.</p> -<p>– Pádovában voltam az egyetemen.</p> -<p>Lassan mentünk egy lejtős utcán lefelé. Az utca rövid volt és a -végén két sötét ház közt zölden ragyogott a sárga-virágos mező.</p> -<p>Egy helyen az idős nő megállott és bement a boltba.</p> -<p>A leány most felnézett és halkan mondta:</p> -<p>– Néném fűveket vesz. Itt jóféle fűveket lehet venni, -mindenfajta betegség és szemmel-verés ellen valókat.</p> -<p>– Pádovában tanitják a fűvek erényeit, feleltem.</p> -<p>Elhallgatott és nézett arra előre, el a két sor ház közt, a mező -felé.</p> -<p>– A mező most szép virágos.</p> -<p>Elgondolkozott.</p> -<p>– Ilyen ruhát fogok csináltatni magamnak. Zöldbársony; aranynyal -porozva.</p> -<p>Aztán tovább álltunk szótlanul. És engem egyszerre mély -szomorúság öntött el, mint kiáradt folyó a parti füzest. Még egy -kicsit álltunk, és akkor mondtam:</p> -<p>– Isten vele. Nekem el kell menni.</p> -<p>– Hová?</p> -<p>– Nem tudom. Csak el kell menni.</p> -<p>– Isten vele.</p> -<p>A város tulsó kapuján mentem ki. A zöld mező messze futott -előttem, út nem szakitotta meg sehol. <span class= -"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> Hátul -már feketedtek a magas bástyák. Messze előttem tehéncsorda legelt. -Gyors léptekkel mentem előre. Néha visszanéztem. A bástyák -mindjobban sülyedtek és már alig láttam őket.</p> -<p>Egyszerre meghökkenve állottam meg. A legelő csordához értem és -láttam, hogy rémítő szörnyetegek legelik a friss füvet. Nagyon -sokfélék voltak. Némelyiknek hosszú nyaka volt, mint a zsiráfnak, -másoknak roppant hosszú hengeres testük és nagyon kurta lábaik -voltak. De a legfélelmetesebbek azok voltak, melyeknek alig volt -törzsük. Hosszú tehénlábaik csaknem egy pontban futottak fent -össze. Lelógó bikanyakukon szinte a föld szinén tolták előre busa -fejüket, mely elől kiszélesedett, mint a vizilóé. És valamennyinek -előre szegzett hegyes szarva volt.</p> -<p>A lábam gyökeret vert a rémülettől és nem birtam elszaladni. A -szörnyek néztek egy darabig, aztán mind közelebb jöttek, -körülfogtak és szarvaikkal döfködtek felém. A veriték csurgott -rólam, és már csaknem elértek szarvaikkal.</p> -<p>És ekkor a rémület tetőpontján, mikor a félelem már úgy fájt, -mint a testi kín, egyszerre hüvösség boritott el és csodálatos -nyugalom szállt rám.</p> -<p>– Hisz ez csak álom! – kiáltottam.</p> -<p>A szörnyek még ijesztettek, de én már nem féltem.</p> -<p>– Hisz ez csak álom – mondtam nyugodtan.</p> -<p>Egyszerre megmerevedtek és úgy bámultak felém.</p> -<p>– Csak álom – sóhajtottam megint. És éreztem, hogy ismét elönt a -szomorúság, mint kiáradt folyó a parti füzest. <span class= -"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span></p> -<div class="figcenter" style="width: 411px;"><a href= -"images/i012lg.png"><img src="images/i012.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Hisz akkor a város is csak álom, mondottam magamban. És ők még -nem tudják, hogy mindez csak álom.</p> -<p>Egy darabig még álltam, aztán megfordultam.</p> -<p>– Vissza kell mennem, meg kell nekik mondani, hogy mindez csak -álom.</p> -<p>Megfordultam a város felé. A szörnyek bámulva néztek utánam. -Mentem és időnként visszanéztem. A szörnyek folyton nőttek és -mindég néztek utánam a horizont mögül. A lemenő nap fényében -rózsaszinüek voltak most és láttam, hogy kövekből vannak -összerakva. A rovátkákat tisztán lehetett látni.</p> -<p>– Ime: a pyramisok, gondoltam magamban.</p> -<p>Aztán halvány lilaszinüek lettek, aztán violaszinüek. Mikor a -város kapuja alól visszanéztem, messze kéklettek már, mint távoli -hegyek.</p> -<p>Egy kis ház előtt ott állott a polgárlány és mosolygott.</p> -<p>– Visszajött?</p> -<p>– Igen, – mondtam – mert csak álom volt, hogy el kell menni. Ez -a város is csak álom, és te is csak álom vagy.</p> -<p>Elszomorodott. Lassan ment a kis kapu felé. Még egyszer -visszanézett, – az arca egész ismeretlen volt már – aztán -megállott, mintha vissza akarna jönni. De hirtelen zaj támadt az -utca tulsó végén, a kanyarulaton túl és erre egyszerre eltünt, -anélkül, hogy a kaput kinyitotta volna.</p> -<p>A zaj pedig egyre közelebb jött és zengett, sipolt, dobolt, -dalolt és kacagott. Egyszerre forgó emberrajba <span class= -"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> -kerültem. Tarka farsangi menet ömlött a falak közt. Mellettem a -három vidám apáca táncolt valami kecses táncot.</p> -<p>– Jöjjön tudós uram, táncoljon velünk.</p> -<p>– Nem megyek, mondtam, mert mindez csak álom.</p> -<p>A zene elhallgatott és a nevetés megszünt. Az emberek -elszomorodtak és elszéledtek a mellékutcákba. A három fiatal apáca -ott maradt, tánctartásban, ahogy a szavam érte őket, csak az arcuk -lett nagyon szomorú. És én csak néztem őket, mig valaki megszólalt -mellettem.</p> -<p>– Carrarai márványból vannak faragva, fiatal mester műve, kit -városunk büszkén mond magáénak. A cime: a három grácia.</p> -<p>Ránéztem az öreg órásra és ránéztem az apró -márványszobrocskákra. Csakugyan fehér márványból voltak kifaragva -és mozdulatlanul állottak egy óra fekete márványlapján, a -kandallón.</p> -<p>– Ezt az órát a fiatal herceg számára készitettem, – folytatta -az öreg. – De nézd inkább a másik órát melyre néhány új alakot -tettem.</p> -<p>– Minek nézzem? – mondtam. – Csak álom az órád. Álom a leányod -születése és álom a feleséged halála, és az arany legendák minden -szentjei.</p> -<p>Elszomorodva ült le a kőküszöbre és lehajtotta a fejét. Én pedig -sietve mentem tovább, mint akinek sok a dolga. Egyszerre oldalt, -hosszú keskeny utca végén, mint sötét falú mély kút fenekén a víz, -megcsillant a tenger, és nekem eszembe jutott a három hajó a -kikötőben, melyek most jöttek Indiából, arannyal, prémekkel és -illatszerekkel. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span></p> -<p>Egyszerre ott állottam gyermekkori tudós barátom szobájában. -Örömmel ugrott fel.</p> -<p>– Megvan a rendszer! – mondta. – Az arany angyal! Az Isten -gyönyörü székesegyháza.</p> -<p>Én szomoruan állottam tovább.</p> -<p>– Hát nem örülsz? Értsd meg: a Rendszer.</p> -<p>– Nem örülök – mondtam, – mert csak álom az egész. Csak álom a -rendszered.</p> -<p>Meghökkent, aztán lassan, fáradtan leült az asztal mellé.</p> -<p>– Menjünk a tanácsházba – mondta. – Mert akkor a város is csak -álom. És akkor ez közügy, és a tanácsnak tudni kell róla. A -Tanácsházban ott ült a hatvan öreg a homályban és a középen ülő -szólt ismét:</p> -<p>– Tudós férfi, itélj e bűnös felett, kinek szörnyü nagy a -bűne.</p> -<p>A bűnös ott állt a négy alabárdos őr közt. Csenevész emberke -volt, révedező szemei félénken néztek felém.</p> -<p>– Hagyjátok őt – szóltam. – Csak álom az egész. Ő is csak álom, -s az ő rettenetes bűne is csak álom. És álom vagytok ti is és álom -az egész városotok.</p> -<p>A terem elsötétedett. Az öregek szomorúan ültek. Némelyik előre -borult a faragott padra, mások hátraszegték nyakukat és nézték a -plafon barna gerendáit. Halk sírás hangzott itt-ott.</p> -<p>– Mit sírtok, – szóltam. – Hisz az nem baj, hogy csak álom az -egész, mikor már tudjuk, hogy csak álom. Örülni kell inkább ennek a -szomorúságnak, <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span> mert erős várunk ez nekünk. Ime én nem -sírok, csak szomorú vagyok és mondom magamnak: mindez csak álom. S -hogy felébredve is biztos legyek benne, hogy tudtam, hogy mindez -csak álom, ime én előveszem ezt a pergamentet és rá fogom írni: -mindez csak álom. És ha felébredek, majd olvasom ezt az -izenetet.</p> -<p>A pergamenthez nyúltam és nagy erőfeszítéssel emeltem fel, -mintha mázsás követ emelnék. És a kezem alig birtam mozgatni, mikor -írtam.</p> -<p>Az öregek összesúgtak.</p> -<p>– Mit sugdolóztok, – szóltam. – Hisz ez is csak álom és én -tudom, hogy fel fogok ébredni és a kezem ismét fürge lesz és -könnyű.</p> -<p>A veriték csurgott rólam, mig irtam. Aztán magasra emeltem a -pergament, melyre nagy, tiszta és nem reszkető betűkkel volt írva: -Mindez csak álom.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Enyhe nap sütött be a szobámba, mikor felébredtem. Az ágyam -melletti asztalkán megtaláltam a papirt, melyet oda szoktam -késziteni, hogy a kószáló gondolatokat elfogjam, ha arra járnak. A -papiron most furcsa vonalak futkostak össze-vissza. Sokáig néztem a -megfejthetetlen hieroglif-írást, aztán betettem a vékony fehér -lapot a könyvtáramba, vaskos, barna kötetek közé.</p> -<p>Most is ott van.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206"><br /> --206-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207"><br /> -<br /> --207-</a></span></p> -<h2><span class="smaller">TARTALOMJEGYZÉK</span></h2> -<ul class="TOC"> -<li>KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ELŐSZÓ <span class="ralign"><a href= -"#Page_5">5</a></span></li> -<li>BABITS MIHÁLY: NOVELLA AZ EMBERI HÚSRÓL ÉS CSONTRÓL -<span class="ralign"><a href="#Page_9">9</a></span></li> -<li>KABOS EDE: Ő <span class="ralign"><a href= -"#Page_21">21</a></span></li> -<li>LACZKÓ GÉZA: MERLIN A KOSÁRBAN <span class="ralign"><a href= -"#Page_27">27</a></span></li> -<li>RÉVÉSZ BÉLA: NÉMA ÉNEKEK <span class="ralign"><a href= -"#Page_43">43</a></span></li> -<li>KAFFKA MARGIT: SZENT ILDEFONSO BÁLJA <span class= -"ralign"><a href="#Page_51">51</a></span></li> -<li>BÁLINT ALADÁR: MENYHÉRT FOGALMAI <span class="ralign"><a href= -"#Page_75">75</a></span></li> -<li>UJHELYI NÁNDOR: TÁVOZÁS A HALOTT VÁROSBÓL <span class= -"ralign"><a href="#Page_89">89</a></span></li> -<li>KARINTHY FRIGYES: ÉSZAKI SZÉL <span class="ralign"><a href= -"#Page_101">101</a></span></li> -<li>SZINI GYULA: DAIMONION <span class="ralign"><a href= -"#Page_109">109</a></span></li> -<li>TURCSÁNYI ELEK: HALOTT VALDEMÁR LELKE <span class= -"ralign"><a href="#Page_119">119</a></span></li> -<li>SZILÁGYI GÉZA: ÉJJEL A FOGADÓBAN <span class="ralign"><a href= -"#Page_125">125</a></span></li> -<li>CHOLNOKY LÁSZLÓ: LEÁNDERVIRÁG <span class="ralign"><a href= -"#Page_139">139</a></span></li> -<li>BALÁZS BÉLA: A MÁSIK TÁBOR <span class="ralign"><a href= -"#Page_159">159</a></span></li> -<li>KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HRUSSZ KRISZTINA CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA -<span class="ralign"><a href="#Page_175">175</a></span></li> -<li>CSÁTH GÉZA: A VARÁZSLÓ HALÁLA <span class="ralign"><a href= -"#Page_185">185</a></span></li> -<li>NAGY ZOLTÁN: CSAK ÁLOM <span class="ralign"><a href= -"#Page_193">193</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_208" id= -"Page_208">-208-</a></span></p> -<p class="summary"><span class="smcap">Kaffka Margit</span> „Szent -Ildefonso bálja“ cimű novellája Tevan Adolf békéscsabai könyvkiadó -vállalata által kiadott <i>Tevan Könyvtár</i> 48–49. sz. füzetében -is megjelent 1914. évben.</p> -<p class="summary"><span class="smcap">Karinthy Frigyes</span> -„Északi szél“ cimű novellája az Athenaeum r.-t. által kiadott -„<i>Két hajó</i>“ cimű novellás kötetben jelent meg.</p> -<p class="summary"><span class="smcap">Szilágyi Géza</span> „Éjjel -a fogadóban“ cimű novellája Dick Manó által kiadott -„<i>Fantasztikus szerelmek</i>“ cimű kötetben jelent meg.</p> -<p class="summary"><span class="smcap">Kosztolányi Dezső</span> -„Hrussz Krisztina csodálatos látogatása“ cimű novellája az -Athenaeum budapesti könyvkiadó r.-t. által kiadott <i>Modern -Könyvtár</i> 215–216. sz. füzetében jelent meg.</p> -<p class="summary">A Kaffka novella közléséhez való hozzájárulásért -<i>Tevan Andor</i> úrnak, a Kosztolányi és Karinthy novellák -közléséhez való hozzájárulásért az Athenaeum r.-t.-nak, és a r.-t. -vezérigazgatójának <i>Ranschburg Viktor</i> úrnak végül a Szilágyi -novella közlési engedélyeért <i>Dick Manó</i> úrnak ez uton -fejezzük ki hálás köszönetünket.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉJFÉL ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> |