diff options
Diffstat (limited to 'old/66814-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/66814-0.txt | 5356 |
1 files changed, 0 insertions, 5356 deletions
diff --git a/old/66814-0.txt b/old/66814-0.txt deleted file mode 100644 index adcb984..0000000 --- a/old/66814-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5356 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Éjfél, by Aladár Bálint - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Éjfél - Magyar irók misztikus novellái - -Author: Aladár Bálint - -Illustrator: József Divéky - -Contributor: Dezső Kosztolányi - Mihály Babits - Ede Kabos - -Release Date: November 24, 2021 [eBook #66814] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the HathiTrust Digital Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉJFÉL *** - -ÉJFÉL - -MAGYAR IRÓK MISZTIKUS NOVELLÁI - -A NOVELLÁKAT - -BÁLINT ALADÁR - -GYÜJTÖTTE ÖSSZE - -[Illustration] - -GYOMA 1917 - -KNER IZIDOR KIADÁSA - -AZ ELŐSZÓT - -KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - -IRTA - -A CIMLAPOT ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT - -DIVÉKY JÓZSEF - -RAJZOLTA - -GYOMA 1917 - -NYOMATOTT KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN - -_Életünk a kétszerkettő biztonságával pereg le. Nincsenek boszorkányok, -s azokról a boszorkányokról, melyek nincsenek, nem is beszélünk többé. A -külső világ, az tiszta. De belső világunk még ma is tele van -rejtélyekkel. A kis titokzatosságokat kiirtotta a természettudomány, de -talán éppen e tisztitó munka eredményeként sokkal jobban látjuk a nagy -és egyetlen kérdést. Értjük a testünket, izről-izre és -porcikáról-porcikára, csak éppen azt nem értjük, hogy az egész mirevaló? -Egy órám, egy napom, kiszakitva az egészből, talán még logikus. Úgy -illesztem össze a különböző cselekedeteket, hogy kerékfogaik egymásba -harapjanak és egymást lenditsék előre. Ilyen kis egységekben nincs is -semmi magyarázhatatlan, vagy észellenes. Mégis, minden élet egy óriási -káosz._ - -_A kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és -vizionáltak az emberek, a görög ég alatt éppugy, mint a templomhajók -mélyén. Voltak azonban korok, melyek e két pont közt csak a jelenségeket -vették észre, azok a korok, melyek a földi élet harmóniájában -megfeledkeztek önmagukról. Az előttünk járó józan epokák nem is a -misztikumot tüntették el, csak a nyomait. Ma újra viharos szellemjárás -van az irodalomban. Ami valaha künn volt, az ma bennünk van. Magunkban -hordozzuk a kisérteteket. Ebben a korban történt meg az uj lélektan -döntő felfedezése, az, hogy lelkünk jó részét egyáltalában nem ismerjük; -azt az irdatlan területet, azt a népes, óriási birodalmat, mely -öntudatunk küszöbe alatt nyúlik el, az elfeledett benyomások emlékét, -észrevételek, kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét most keresik -fel a lélek merész, conquistadorjai, hóditói és misszionáriusai. -Nincsenek titokzatos szobáink, mint a középkori várkastélyokban. De a -lelkünkben még mindig vannak ilyen szobák._ - -_Ezekről pedig a költészet előbb tudott, mint a tudomány. Még alig -beszéltek valamit az öntudat alatt való életről, mikor a huszadik század -költői rejtélyes történeteket irtak. Ők már feszegették a szobák ajtait, -melyek kulcsát csak később lelte meg a tudomány. Ujra itten állunk, a -század, ez a boldogtalan vándor, itten vesztegel, bebocsátást várva, a -küszöb előtt, melyet akár az öntudat küszöbének nevezünk, akár másnak, -határt jelent. A misztikus történetek ma félig-meddig népmesék, mindenki -meséi. Regényes kor ez, mely kiszélesiti a valóságot, azt, mely mindig -kicsiny volt az embernek. De nem úgy, mint a népmesék, melyek a testi -lehetőségek végtelenségével kecsegtettek, sem mint a misztérium-irók, -kik a földet összekötötték a mennyországgal, meg a pokollal és nem is -úgy, mint a mult századbeli romantikusok, kik szines keleti népeket -vonultattak fel exotikus tájakon, hanem a bennünk lévő mélységek -megmutatásával. A határokat nem kifelé tágitjuk, de befelé. Nem -kivetitünk, hanem bevetitünk. Bennünk van a megoldás. A misztikum -nemcsak a népmesénk, de hitregénk is._ - -_A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon -boldogtalan. „A miszticizmus – irja Cousin – az emberi ész -kétségbeeséséből folyó cselekedet.“ Az egyéniség megint nem élheti ki -önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést. Miben -higyjen? Mit valljon? Hová fusson? Attól az idegen látványtól, melyet -nem érthet meg, önmagába fut vissza, a rejtély elől a rejtélybe. Csak a -középkorban pompázott ennyire a misztikus rózsa, mikor épp ily -egységesitő elv uralkodott, mely az egyéniséget összezsugoritotta és -megsemmisitette. Akkor az egyház nevelte a misztikusokat. Ma az állam. -Akkor a kolostorokból indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok -legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jajszava a miszticizmus. -Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely -sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, feltámasztja a halottakat, -az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára -ellenséges valóságot megmásitja, erőszakosan. Boldog korokban nincsenek -misztikusok._ - -_Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira érthető -mindnyájunk számára, kik ma élünk és a szellemek beszédéhez nem kell -széljegyzet. Tapintjuk, izleljük, szagoljuk a kisérteteket, az iró nyilt -kérdésül hagyhatja, mint válik a lehetetlen lehetővé. Egy gép talán nem -oly valóság a számunkra, mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek -meg, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk során, fényes -nappal. Meg sem várják, mig az óránk tizenkettőt ver, minden óra a -kisértetek órája. Életünk egy másik sikba billen át, a mutatók pedig egy -túlvilági számlapra ugranak._ - -_Óránk tizenhármat üt._ - -_KOSZTOLÁNYI DEZSŐ._ - - - - -BABITS MIHÁLY NOVELLA AZ EMBERI HÚSRÓL ÉS CSONTRÓL - -Szórakozni akart, szinházba ment. Nagyon ideges volt már hónapok óta. -Maga se tudta, hogy mi leli. Olykor egy-egy pillanatra szinte elsötétült -előtte a világ. Máskor meg mintha nagyon is élesen látott volna; úgy -tünt föl neki, mintha belátna a dolgok belsejébe és a veséket vizsgálná. -Nagy fénynyel és nagy elkáprázódásokkal akart erőt venni a szemeinek -ezen a különös meglepetésein. Az operába ment. A nagy nézőtér pompás -fényben úszott. Egy híres külföldi balletkar vendégfellépte volt. A -közönség gálában: a hölgyek fehér meztelen vállai vakítottak a frakkok -fekete hátai közt. - -Leült helyén, látcsövét igazgatta és szórakozottan nézte őket. Néhány -sorral előtte, nagy kápráztató selyemkehelyből buja, telt vállak széles -virága duzzadt ki. Egy pompás, gazdag, epikus nő ült ott, a fölösleges -selymek és dúsan alápárnázott fürtök keleti grandezzájával. Lovagh szeme -megakadt ezeken a vállakon. Egy darabig elfeledkezve nézte őket. Akkor -egyszerre mintha szédülés fogta volna el. Elsötétült előtte a világ. A -fényes nézőtér egy nagy zsongó, kavargó félhomályos mély ürré lett -szemeiben. Fent, az ür felett mintha sötét, parazsas, szétlapult -csillagok és üstökösök pörzsögtek és hunyorogtak volna. Ebben a -sötétségben csak a nagy, idegen asszony válla világolt fehéren, mint -óriás holdvilág. Egyszerre ez a holdvilág is homályosodott. Sötét, -különös foltok jelentek meg rajta, kemény és szögletes foltok, -sötétebbek és kellemetlenebbek, mint a hold foltjai. Olyanok voltak, -mint a Röntgen-fotografiákon a csontok képe. Lovagh különös ijedelemmel -érezte őket, bár hasonló dolgok mostanában többször estek vele. - -Azonban csak egy pillanatig tartott az egész. Futó szédülés volt. Egy -pillanat – és megint fényárban úszott az óriás terem, a zenészek lenn -hangszerüket próbálgatták, a publikum gyült, újonjöttek pózolva -lépkedtek le a széksorok közti futószőnyegeken, a páholyok szögletes -ajtai nyilongtak, aztán megint sötét lett, most a lámpák is kihunytak, a -zaj is eltompult. - -– Ez már becsületes, objektiv sötét – mondta magában Lovagh. - -Halk, de sötét és buja zene rítt föl a függöny előtt. Az emberek ezrei -ott ültek a sötétben és elcsöndesedve nézték a sötétkék bársonyt. Igen, -egész sötét volt, csak itt-ott, fenn a karzaton, erkélyek alatt -látszottak a külső folyosók sivárabb falai szegényes lámpafénynyel -besárgítva. A páholyokban női fejek gazdag silhouettejei árnyképekké -váltak. A mély orkesztrából a nagyhasú cellók vékony, ideges nyakai -erdősödtek fel a szinpad elé, mint állatkerti vermekből furcsa, idegen -struccnyakak. S a verem mélyéből a fojtott, vastag erotikus zene, mint -exotikus párzó állatok fájdalmas, kéjes rívása sikongott. - -Lassan szétvált a függöny s kiömlött a fény a szinpadról s kilebbentek a -táncosok. Férfiak voltak, hajlékony macskaemberek, kéjes, lomha vágygyal -nyújtogatták ütemreszokott kezeiket és lábaikat. Olyanok voltak e kezek -és lábak, mint egy afrikai növény hosszú, kúszós indái, melyek végük -felé vékonyodtak s melegedő viasztagok gyanánt beleolvadtak a levegő -forró fényébe. A szinpad különben is egy őserdő tisztását ábrázolta -nagy, egyenes, világosbarna, vastag, festett fatörzsök ritkás -rácsozatával a mélyén. A fák koronájának tetejét már nem is lehetett -látni; az alján csak gyéren volt zöld szín, hanem nagy, hosszúkás -sötétbarna gyümölcsök csoportban csüggtek alá, olyanok, mint a -szentjánoskenyér, csakhogy sokkal szélesebbek és hosszabbak. Minden -különösen széles és lapos volt ezeken a fákon, a törzs, a halványzöld -levelek, a gyümölcsök. - -A fák előtt tág, síma padló volt, azon suhantak a könnyű férfiak. -Karjaik mint vékony ángolnák, úszkáltak a légben, nagy vágyakozással -lengett és nyúlott ki az egész testük. És egyszerre csak bereppentek a -nők, vékonyak, üdék és rózsaszínűek. Hajlott a testük, mint szélben a -vékonyszárú és dúskelyhű virágok. A férfiak néma megadással lenyűgözve -nyújtóztak feléjük a zene csöndjében. S kis harangok kezdtek csilingelni -a zene csöndjében és a táncosnők pici pörgő lábai játszani kezdtek a -habos, harangos fodrokkal. A fodrok tapadtak és hullámoztak selyemvíz -gyanánt; e fodrok tengere öntötte el a szinpadot, fürgén villogtak közte -a fehér lábacskák. - -Egyszerre szétvált a tenger és az őserdő közepéből elősurrant valaki, -aki mindeneknek királynője lett. A zene is vörösebb lett, amint ő -besurrant, vörös zenében úszni jöttek az ő mozdulatai. Kéjes leséssel és -csalással nyúlkáltak elő és bontakoztak ki e mozdulatok, mert -csodálatosan be voltak bonyolódva láthatatlan és látható fátylakba. A -zene egyre sötétebb, hangosabb lett, a táncosnő mozdulatai merészebbek, -szabadabbak. Mint aki kínnal, hősiesen győzné le szemérmét, mindig új -fátylat vetve le testéről; – de a fátylakat nem vetette el, csak -mozdulatai lettek egyre meztelenebbek. A ruhák és fátylak buja, bő -áradással, zsarnokian ömölve, hullámozva, úsztatva, fojtva ölelték a -testet, de a test ereje kiáradt ez eleven habokból és minden kis -mozdulat új üzenet volt valami belső, meztelen szépségről. - -Keleti köntös volt, bő piros és zöld ruha, de ezek az erős színek csak -rejtve és tompán izzottak az ezerféleképpen összebonyolódott halvány -fátylak alatt. Ez volt mégis a legerősebb színfolt az előtérnek -rózsaszín fátyoltengerében, a világosbarna fatörzsek előtt. S amint a -táncosnő mozdulatai egészen lázadók lettek és türelmetlenek, kezei -táncoltak a mellén (a zene is mindig idegesebbé vált), végre hosszú -várás és akarás után hirtelen szétnyitá a legfelső fátylat (amely emlőin -keresztbe vala) és két kimeztelenedő karjával vállai felett magasan -széttárta. Ekkor köntösének élénkülő színfoltja oly égetővé vált, hogy -az egész szinpad megzavarodott, a rózsaszín tenger felkavarodott és -elöntötte az egész előteret. Egy darabig semmi sem látszott ki közülök -csak két felnyújtott női kar és a magasra tartott hosszú fátyol, melyért -kis kezek dobálva kapkodnak fel, és úgy tartják fenn a magasban a -le-lehullót, hirtelen, ideges, nyúlkáló villanásokkal. Úgy villognak fel -ezek a kis kezek, mint a fényes halak, ha cicázva ki-kiugrálnak a tenger -vizéből; mint a zenének egy-egy váratlan felsikkanó, éles üteme. - -Kétoldalt – a szinpad két felén – kiszüremlett az eltakart mélyből a -férfitáncosok szürke selyemruhás tömege, mint homok a parton. - -Egyszerre a két felnyújtott kar eleresztette a fátylat, középen szétvált -a rózsaszín tenger, s gyorsan, mint forró sugár előnyilalt az égető -szinfolt. Megint egy fátyolt vetett és tépett le és hátradobta (a zene -bugyborgott); és megint, a harmadikat (a zene bugyborgott). És megint, -és megint (és a zene megint és megint bugyborgott). Ez a kezek tánca -volt, a tépő kezeké, és a kebleké, melyek dagadtak és szabadultak, és -duzzasztották a fátyolok alól vörös takarójukat és a fátylaké, a fejlő, -röpülő, halvány fátylaké. És végre csupaszon maradt az utolsó fátyol, a -vörös fátyol, színének egész keleti bujaságával, tüzes -szemérmetlenségében. S ekkor a derék tánca hirtelen megszünt, a karok -lankadva szétestek, mozdulatlan maradt csipőn felül a nő, mint egy vörös -fátyollal becsavart szobor. És a rejtett lábszárak hullámzása kezdődött -el újra, először halkan, majd egyre izgatóbban és szabadabban; forogtak -és kavarogtak a titkos fehérségű combok és bokák a finom szoknyák -levelei közt, mint egy kettősnyelvű harang nyelvei, mint a két sápadt -boszorkány, akikről a francia költő beszél, akik bűvös italt kevernek -egy mély homályos üstben. - -És most megint megrándultak a kezek: letépték az utolsó fátylat, a vörös -fátylat is. Ekkor meztelen állott a kebel, csak keleties ékszerarmatura -hálózta be, bronzfényben csillogó. A szép, erős vállak inasan feszültek -a felnyúló karok felé. Az emlők szelid lankával születtek és kedves -szemtelenséggel meredtek bele a világba, kemény, csillogó és hideg -drágaköves födelük alatt. Az ágyékok enyhén ereszkedtek lefelé, ahol az -első pehelyárny sejtelme veszett el a szoknyák tengerében. S hirtelen a -szoknyák tengere meghullámzott, habozva kavargott a boszorkányüst s -váratlan kivillant a selyemszirmok leveleiből egy egész szép lábszár, -meztelen végig a pompás, fehér gömbölyű húsoszlop, melyet maga az -Úristen esztergályozott. - -És ebben a pillanatban borzasztó dolog történt. A szinpad szélső részei -elsötétültek, az a szép és már-már szinte meztelen test átvilágodott, -keresztül sütött rajta a fény, húsa áttetszővé vált és különös kemény, -szögletes, sötétszürke vonalak kezdtek átütni rajta. A hús egyre -finomodott, olvadt, mint a viasz a gyertya előtt. Végre már csak úgy -terjengett a váz körül, mint árnyék a magva körül: s a váz vékony és -visszataszitó vonalai mind élesebben piszkosodtak ki a közepéből. - -Lovagh azonnal megismerte a Röntgen-ábra vonalait. Még homályos volt a -rajz, de már láthatta a szép vállakon és mellen keresztül a háromszögű -lapockákat és a bordák abroncsos skatulyáját. A kerek has mintha egészen -kiolvadt volna és csak a bütykös, hajló gerincoszlop tartotta tüskés -csigolyáival a mellkas szellős emeletét. Ez volt a darázsderék: a szép -asszony teste ízekké törött, mint egy csúf rovaré. S a meleg, puha -bársonyölből, a kéjes csipők közt durván kiütköztek a medence -szakadozott kapcsos falai. A karok és lábszárak közepébe vékony bunkós -csontok és sípcsontok rajzolódtak bele. A lábak és a kezek öt-öt hosszú, -ízelt csonttá csillagoztak szét, mint a tyúkláb. S amint felnézett -Lovagh, im a szép fejen keresztül megjelent a vigyorgó koponya csúf -állkapcáival, mintha bizonyos pornograph képeket a fény felé tartasz, a -legszebb toiletteken át meglátod a legpőrébb csupaszságot. - -Ah, igazán ez a legpőrébb csupaszság: a csontok csupaszsága! - -Lovagh szeme pár pillanatig mintegy megbűvölve meredt az iszonyú képre; -aztán hirtelen, idegesen elfordítá fejét és a többi táncosok csoportjára -nézett. - -Mily borzalom! Mindenfelé, amerre nézett, csupa csontvázat látott. A -legkülönbözőbb csoportozatokban, állva, térdelve, guggolva, röpülve, -táncolva az ordas, iromba vázaknak egy rettenetes karneválja, melyek -körül halk háló és átlátszó légkör gyanánt, alig sejthetően úszkál az -élő húsnak homályos emléke. Valóságos danse macabre volt ez: a düllyedt -bordák, bütykös tibiák és pisze halálfejek orgiája. S az idomtalan -csontok kecsesen hajlongtak, és zörgésüket szinte lehetett hallani a -hazugul édes muzsikán keresztül. - -Lovagh feje megszédült erre a látványra. Egy pillanatra egészen -elsötétült előtte minden s agyában a vérnek különös forgását érezte. -Kibukkant alóla a világ és elapadt szemeiből a fény. De alkalmasint újra -csak egy pillanatig tartott az egész. A zene ebben a pillanatban adta ki -lelkét hangos akkordokban, utána sértő csattanással lövelt fel a taps. -Lovagh felrezzent, szemein, fülein zúgva tódult be az igazi világ. A -nézőtér lámpái kigyúltak, a függöny most ereszkedett össze, az emberek -felkeltek helyeikről, minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna. - -[Illustration] - -Lovagh is felkelt a helyéről, kiment. A ruhatárban kiváltotta kabátját, -kiment az utcára. A hideg levegő nagyon jól esett neki. Gondolkozva -lépkedett a fagyos aszfalton. Mi volt ez? Mi ez? Mi ez minduntalan? - -Elmondja az orvosnak? Az orvosa mintha nem sokat adna erre az egészre. -Legyint rá: ideges képzelődés. Vagy csak belé akarja ezt szuggerálni. -Szuggesztióval akarja meggyógyitani? Nem! Ez nem lehet képzelődés. -Különben… Tegnap a doktor is megvizsgálta a szemét. Nem mondott semmit, -de valóban, a szemét is megvizsgálta. - -Látási zavarok, azt mondják, nagyon gyakoriak ideges embereknél. De az ő -látomásai valami egészen különösek, különösen objektiv jellegűek. Már -eddig is érezte ezt, de még sohasem volt ilyen tiszta és éles. Hogy -lehet ilyen pontosan, homály és ügyetlenség nélkül elképzelni valamit? -olyan ritkán látott, rajzolni is nehéz dolgot, mint ezek? - -Egy pillanatra szinte elnevette magát. Röntgenszemek! Ha valóban a -szemidegek baja ez: minő orvosi szenzáció! - -– Köszönöm az ilyen szenzációt – mondta egészen fenhangon, mintha az -élesen kiejtett gondolatra önmagának figyelmét akarta volna felhívni. - -A hangos szó egyszerre kifelé fordította lelkét. Egy feltünően öltözött -hölgy haladt előtte a lámpák alatt, a boulevard járdáján. - -– Legjobb nem gondolni rá. Elmúlik magától – formulázta halkan, de már -ezenközben arra gondolt, milyen különös, hogy azt a megdöbbentő látomást -mindig csak hölgyeken, szép hölgyeken látta. Valóban csak olyan -hölgyeken, akiknek látása egy pillanatra bárcsak, de izgatta őt. A szép -testben a csontváz… A kontraszt… Mégis csak fantaszta, romantikus -képzelődés az egész. - -– Jó hideg van ma – mondotta és felhajtá a kabátja gallérját. – Hova is -megyek? - -Hátha éppen a nemi izgalom hozza létre nála e különös hatást? Erre -gondolt, mialatt szórakozottan átment a körút túlsó felére. Az asszonyi -szépségnek ez a fiziológiai hatása… - -Ezt a gondolatot nem merte végiggondolni. Úgyis csak egy hipokondriás -ötlet… Borzasztó lenne… - -Nem. Most, öntudatlan, ideért a kedvese lakása elé. Itt várja őt minden -este. Milyen bájos és milyen jó kis nő! Ő az egyetlen napsugár életében. -Azért tartja számára ezt a kis puha fészket. Ha gazdag, ideges és unott -családja, előkelő társasága kötelékeiből szabadul, ide menekül hozzá. -Vacsorára, édes, meleg szóra, üditő és feledtető enyelgésekre. Ide nem -jön utána semmi sem… - -Ilyen gondolatokkal ment fel a kis fészekbe. A kedves kettes vacsora -egészen felüditette. Sarolta pompás, egyszerű kedélyén megtört minden -idegesség. Ezer apróságról talált folyton csevegni valót. S milyen jó, -barátságos meleg volt ott benn. Vacsora után odahúzódtak a kandalló -mellé és a nagy fotelben összebújtak. - -– Tudod mit, édes? – mondotta Sarolta. – Csavarjuk el a lámpát. Olyan jó -ilyenkor a sötétben lenni. - -Elcsavarták, de nem lett sötét. A gázkandalló széles és vörös, egyre -hullámzó fényfolyót öntött végig a szobán. Egész materiális, sűrű -fényfolyó volt: fürödtek benne, mint a meleg vizben. - -– Ettől a gázfűtéstől mindjárt őrült meleg lesz – mondotta Sarolta. – De -azért ne csukd el: olyan szép a fény. Inkább… - -És legombolta bluzának nyakát. Lovagh ujjai lassan és becézve -választották szét a többi kis gombokat, melyek csöpp ércszerelmesekként -nyomódtak egymásba. Nemsokára bájos rendetlenségben hevert a szőnyegen -egy csomó ruhadarab. - -Sarolta a tükörig lépkedett a fényfolyóban és lebontotta a haját. Aztán -kacéran ránevetett Lovaghra. Leeresztette szép hímzett ingét és kilépett -belőle. - -S ebben a pillanatban egy csúf szürke, szögletes csontváz jelent meg a -kályha vérvörös fényében. - - - - -KABOS EDE Ő - -Ő megint feltámadt. Átsuhan a világon, mint fiatal leány agyán a -legfehérebb gondolat. Amerre suhan, valami csodálatosan rezgő fehérség, -tizenkét ragyogó oszlop imbolyog a levegőben. Mintha apostolok egyenes -lelke volna. Lenn, a földön felemelik fejüket a fák s a heves -gerjedelemtől vékony, zöld rügyek pattannak ki testükből. Nagyon messzi -távolból madarak csicsergése hallik, de talán nem is madarak -csicseregnek, hanem Ő beszél a rezgő fehér oszloplelkekhez. Az emberek -felnéznek a magasságba. Talán csak a tavaszi eget keresik. Talán ŐT -érzik. Zsong, áramlik, éled az egész világ. Az a fehér gondolat suhan, -egyre tovább suhan. S imhol kert látszik alant a földön, korai zöldbe -mártott kert, mintha már virágzanék. Fiatal, szép leány sétálgat a kert -kavicsos útján. - -Ő _(hirtelen leszáll, a tizenkét ragyogó oszlop vele ereszkedik):_ Ezt a -beteg leányt keresem. Meg fogom gyógyitani. - -Tizenkét oszlop: Meg fogod gyógyitani. - -A leány _(átszellemült arccal sétál és semmit sem lát)_. - -Ő _(a leányhoz):_ Mire gondolsz gyermekem? - -A leány: Holnap az Ő menyasszonya leszek. - -Ő: Az én menyasszonyom? - -A leány _(csak ismétli, suttogja boldogan):_ Az Ő menyasszonya leszek. - -Ő: Én vagyok Ő. - -Tizenkét oszlop: Halleluja! - -A leány: Halleluja! Az én lelkemben hárfák szólnak, csengetyük -csengenek, holnap az Ő menyasszonya leszek. - -Ő _(szomorúan):_ Valaki beszél belőled, aki nem te vagy. - -A leány: Igen, én nem vagyok én. Oh mennyi fekete gondolat kigyóját -kergették ki lelkemből az én jó anyám, az én drága mestereim! Ha -meggondolom, hogy voltak perceim, mikor földi szemek szinte -felgyujtottak és lábaim akaratlanul elindultak valaki nyomában, aki -jobban ápolta szakállát, mint az én lelkemet. Nem, nem akarok reá -gondolni! Más lélek költözött belém s immár Hozzád tapadok szivemmel, -lelkemmel, befelé néző szemeimmel: Hozzád aki bennem vagy, én drága -vőlegényem. - -Tizenkét oszlop _(kigyúl, lángol, mintha tüzzel öntötték volna tele)_. - -Ő: A te jó anyád olyanra tanitott téged, amit ő maga sohasem tudott -megtanulni. - -A leány: Ki suttog itt? - -Tizenkét oszlop: Halleluja! - -Ő: A te drága mestereid nem ismernek téged és nem ismernek engem. -Tanitásuk hideg, mint a kősir, melyből megint kiemelt az én Atyám. Ők -eltávoztak az embertől és nem közeledtek az Istenhez. A szivük hiányzik -s azt akarják, hogy neked se legyen szived. Ne hallgass rájuk. Sohasem -tanitottam én azt, hogy mindenről mondjon le, aki engem akar birni. -Nekem az a legkedvesebb, aki semmiről sem mondott le s mégis kiván -engem. Akinek semmije sincsen s engem kiván: alamizsna vagyok én annak. -Akinek mindene van s mégsem mond le rólam: kincs vagyok én annak. S -gyalázza az én keresztülszúrt szivemet, aki azt hirdeti, hogy csak a -keveseket szereti, akik mindent odadobnak érte. A sokakat szereti az én -szivem és a keveseket is szereti. És csak szeretetet kiván, nem -áldozatot. Ha áldozat, már nem is esik jól a szivemnek. Lám, gyermekem, -tavasz árad el a világon: és lemondanak a fák, hogy gyümölcsöt, a -bokrok, hogy virágot hajtsanak? S amit nem kivánok fától, bokortól, csak -tőled kivánnám, aki szebb gyümölcsöket és szebb virágokat rejtesz -magadban? - -A leány _(nyugtalanul néz körül a kertben)_. - -Tizenkét oszlop: Halleluja! - -Ő: Halleluja – én irtottam gyomot kemény földekből és kemény szivekből, -de sohasem irtottam fiatal virágokat és fiatal örömöket. Ők az én -gyönyörűségeim, az én kedves szolgáim. Ha tudnád időtlen-idők óta -legfájdalmasabb titkomat. Ime megmondom neked. Én magam is fiatal öröm -akarok lenni: Hogy ne az öregek, a szegények, az üldözöttek, a -kifosztottak, a magukkal tehetetlenek jőjjenek hozzám és mindig lihegve, -mindig sirva. Hogy a fiatalok, az örvendezők, a bőségben élők, az erősek -keressenek, nem lemondással, de vágyakozással, nem áldozattal, hanem -boldogsággal. Fiatal öröm akarok lenni, a fiatalok öröme. De aki csak -egy kis vágyat is áldozott miattam, annak én kevesebb leszek idővel, -mint a vágy, melyet miattam megölt. S nem is tanitottam soha áldozatot. -Ők tanitották csak, akik emberek, gyarlandók, meg is értettek engem, nem -is, és tanitanak, holott tanulnia illik az embernek. Ne nézz rám olyan -idegenül. Nem tanitalak egyébre, csak hogy arra a mesterre is hallgass, -aki a szivedben lakik. Higyjél az én szolgáimnak, higyjél nekem, de ne -fojtsd el szived szavát sem. Mert nem tanithat rosszat egy romlatlan -leánysziv. Szeress, örülj – szeretet és öröm közelebb hoz az éghez, ugy -vagy az én menyasszonyom. - -[Illustration] - -Tizenkét oszlop: Halleluja. - -A leány _(kinosan vergődik, halovány, mint a hajnali köd, reszket):_ -Jaj, jaj! - -Tizenkét oszlop: Halleluja! - -A leány _(megrázza magát, merev szemmel bámul a levegőbe, valami imát -mormol, amit emberektől tanult, keresztet vet, ahogy emberektől tanulta -s aztán hevesen utasitja el Őt):_ Távozz tőlem, kisértő. - - - - -LACZKÓ GÉZA MERLIN A KOSÁRBAN - -A várőr tülke végig búgott az árok vize fölött s a kaputorony kúpos -födele alól kirepült az első bőregér s cikkcakkozva suhogott a belső -várudvar kápolnája felé, amelynek ajtaján most lépett ki Artus, a nagy -király; nyomában a Kerek Asztal tizenkét lovagja, hölgyek. - -A szurkos fáklyák elnyúló, láng-magú füstje durván tolakodott be erős -szagával a víz és a széna illatába, amit az est küldött fel a rétekről, -a kápolna nyitott ajtaján pedig tömjénszag lopakodott ki a menet után. -Artus, a nagy király, megállt egy pillanatra s az ég mindjobban kékülő -mélységébe nézett. Tizenegy lovag királya iránt tartozó udvariassággal -szintén fölfelé nézett, csak Lancelot kereste a karcsú királyné -tekintetét. - -Artus őszbecsavarodó szakálla megremegett s a tizenegy lovag elsápadt: -egy tűzszegélyű felhő-palást közepén homályosan fénylett a Szent Graal -kelyhe. - -– Urak láttátok? – kérdezte Artus. - -– Láttuk! – felelte tiz tompa hang. - -Csak Perceval hangja csengett bátran és tisztán: - -– Láttam! - -Lancelot zavartan hallgatott. Ő már rég lemondott a Szent Graal -megszerzéséről, amelyet csak tiszta életű lovag keríthet hatalmába. - -Az ebédlőteremben már égtek a fali réz-tartók gyertyái és viasz-fáklyái; -s az asztalmester az étekfogókkal most érkezett a konyhából. Artus és -tizenkét lovagja helyet foglaltak a Kerek Asztal körül, a nők hosszú -asztalának fejére pedig Merlin ült, az ősz királyi varázsló és próféta; -jobbján Geniévre, a karcsú királyné; balján Aiglentine, Keu pajzán -kedvese. A lovagok vitéz csörömpöléssel ettek; a nők asztalánál selyem -suhogott s Merlin szakálla lengett vidáman. - -A királyi ételkóstoló már pirosra tömődött a kóstolgatástól, de a -lovagok még nem fejezték be lakomájukat, pedig a nők előtt is már rég -odafagyott a zsír az aranytálakra. A nagy király most intett s a nők -fölemelkedtek; a lovagok fegyvercsörgéssel, mosolygással, szives -köszöntéssel búcsuztatták őket. Azután fürge apródok koppantották végig -a gyertyákat s ahogy az ajtó rácsukódott az elmenőkre, előkerült a kis -breton hárfa és fölhangzott az ének Uther és Igerna szerelméről, -amelynek gyümölcse Artus, a nagy király. - -Merlin hosszú szakálla csücskét pödörgetve siklott a lépcsőkön az udvar -felé. Csak egy-két bűzölgő fáklya pislogott s a középső bástyatorony -tetejéről az őr vontatott kiáltása hangzott szét az éjben. A nők lassan -haladtak az épület déli szárnya felé, úgy hogy Merlin még elérte -Aiglentinet éppen a ciszterna mellett. - -– Aiglentine, tartod igéretedet? – kérdezte hosszú, szikár alakjával a -leány fölé hajolva halkan. - -– Tartom, uram, Merlin, – felelt remegő szemöldökkel a leány. - -Merlin hangosan búcsuzott: - -– Ó, hölgyek, akiknek szépsége egyenesen az Úr kezéből került ki, hogy a -természet elámuljon, szép álmokat és vidám ébredést! – és libegő barna -ruhájában átvágván az udvaron a nyugati szárny felé tartott. - -Tücskök ciripeltek körülöttük s valahol mélyen, messze békák -kuruttyoltak. - -Ahogy Merlin alakja eltünt a sötétben, Aiglentine csengő nevetésre -fakadt. Az éj hűvös szellőkarjaival meg-meglibbentette a nők kúpos -fejdíszéről leomló fátylakat. Aztán beállt újra a csönd a néptelen -udvaron, amelynek közepéről egy öreg patkány figyelt széjjel. - -Az éj még fordulójához sem ért, Merlin már fekete köpenyegben lopakodott -a palota déli szárnya felé. - -– Tehát igen, – gondolta. – Vitéz Keu barátom, öklelő tornák harcosa, -aludj nyugodtan, kedvesed szépsége nem marad ápolatlanul! - -A palota déli szárnya felé emelkedő külső nagy fal tövében meglapult és -hármat sivított, mint a farkaskölyök. Aztán várt. A felső emelet egyik -ablaka kinyílt s valami sötét dolog bujt ki rajta, ami a fal mentén -lassan lefelé ereszkedett. Merlin odalépett. Gyorsan körültekintett: -senki. Beleült a kosárba, elhelyezkedett benne s kötelét meghúzta -vigyázva háromszor. A kosár a földet súrolta, fordult egyet jobbra, -egyet balra, aztán megindult a magasságok felé. Közbe-közbe szelidet -koppant egyet-kettőt a falon, majd kilendült messzebb s egyszer egy -pillanatra megállt. Merlin lehunyta szemét és Aiglentine mezetlen -alakjára gondolt. Felpillantott. Megint megállt? Ó, a szegény! nem -birja, pihen… Vagy még meg se indult? Még mindig áll? Várjunk. Na jó, de -meddig várjunk? Szeliden meghúzta a kötelet. Semmi válasz. Várt. Megint -meghúzta, de most már erélyesebben. Hej, Aiglentine! Nem felel! Mi ez? -Megrettent: kelepcébe csalták volna? De megnyugtatta magát. Legyünk -türelemmel, valami baj lesz odafönt. Kissé mégis messze van az az ablak. -No, nem baj, a földtől nincs nagyon messze. De mégis, tisztességes -magasságban van, a várfal fölött lebeg már. Újra meghuzta a kötelet. -Semmi. - -Valahol léptek kongtak és egy oldalba rúgott macska nyivákolt. - -Megrántotta a kötelet és aggódva figyelte, emelkedik-e már. Nem. Hűvös -szél libbent az arcára; újra meghúzta a kötelet. Csend és nyugalom. -Kezdte már biztosra venni, de hinni még se merte… Csak nem? Engem, -Merlint? Belőlem merne csúfot űzni? Majd meglátjuk! Hátha fölmászna a -kötélen? Nem, ahhoz nincs elég ereje. Most már egészen határozottan -tudta, hogy itt fog megvirradni. Dühösen morzsolgatta szép hosszú -szakállát tehetetlensége biztos tudatában. Persze, hát mit is csinálna, -a pálcája nincs vele, a gyémánttal rakott kis fekete pálca s az éjszaka -koromfekete. Az egyik lába elzsibbadt. Fogta és kidugta a kosár karimája -fölött a sötétségbe. A szépségébe elmerült mélyen kék ég csendesen -csillogtatta saját kedve töltésére az apró csillagokat. Brr! Harmattal -borított lába érezte a hideget. Visszavonta, de már későn. Egy óriási -tüsszentés halk brekegéssé fojtva tünt el köpenyege szárnyában. -Összekuporodott, betakargatta magát, mint aki megnyugszik végzetében és -megpróbált elaludni. Eh! Nem lehet. Helyzetet akart változtatni. A kosár -egyet billent. A bal keze egészen meggémberedett a kötél fogásától; -fölváltotta a jobbal. Hát nem lehet ennyi ideig guggolni! Úgy érezte -magát, mint a gúzsba kötött lábu fogoly róka a paraszt vállán. Brr! És -ez a nedves hideg. A keze ökölbe szorult és a szíve remegett a dühtől. - -Az éj sötétjébe világosság szüremlett s szép egyenletesen eloszolva a -legkisebb zugba is jutott belőle. A várfal tetején megjelent egy vitéz, -maga még sötétben volt, de lándzsája hegye meg-megcsillant. - -– Hej, ember! – kiáltotta Merlin rekedten. - -A vitéz megállt, nézett, aztán megfordult és eltünt arra, amerről jött. - -Nemsokára aztán a déli szárny sarkán egy kis csapat fordult be s nagy -komolyan a függő Merlin felé tartott mereven párhuzamos, egyformán -hátrafelé hajló lándzsákkal. De ahogy közeledtek, a lándzsák merev -tartása mintha engedett volna, a fénylő hegyek egymás felé hajoltak, -erre, majd arra csillogtak, sőt néha csengve koppant egyik a másikon. S -ahogy a kosár alá értek, harsogó nevetés kerekedett a hajnali csendben. - -Merlin, akit egy kisebbfajta ostromlétrával hoztak le kosarából, nem -tudott a talpára állni. Üreges szeméből ezer átok sziporkázott a -katonákra, egy ablakban megjelenő ősz fejre s a betegszállító lóra, -amelyen hazavitték a palota másik szárnyába. A famulusára rámordult, -öreg gazdasszonyát kizavarta a szobából s bár láz rázta tagjait és álom -nyomta szemét, ágya mellett egész éjjel özvegyen égett mécsét kitette az -asztalra, bűvös pálcájával kört vont köréje s a négy égtáj irányában -négy mágikus jelet rajzolt belé, aztán pálcájával elsimított a láng -fölött és elfújta. - -Az ágy melegében magához térve, elalvás előtt elmosolyodott s kajánul -vakarta meg szakálla tövét. - -Nem sokat aludhatott, amikor zajra riadt föl. A vár udvarán, ahova -Merlin ablaka szolgált, két poroszló ütemesen pálcázott egy szolgát, a -konyha tüzének éjjeli őrét, mert ki hagyta hunyni a parazsat s -mulasztása leplezésére utóbb vonta be csak a hideg üszköket hamuval. -Bőgött, mint Behemót. - -A konyhában ezalatt a főszakácsmester frissen pofozta a kuktákat, mert -nem tudtak tüzet éleszteni. Maga feküdt most neki, pocakját neki -támasztva a földnek. Mögötte álltak félkörben az izzadságtól csapzott -hajú, vörösre képelt kukták és ámulva tapasztalták, hogy nagyhírű -mesterük sem szerencsésebb a tűzgyujtásban, mint ők voltak. - -A cselédség konyhájából most rúgta ki egy izmos láb a szakácsnét, aki -sivítva sántikált végig az udvaron. - -Mire a nap fölkelt, mindenki tudta, hogy a várban sehol sincs egy szikra -parázs se. Nincs mit tenni, szégyen, de le kell ereszteni a felvonó -hidat és gondatlanságukat bevallva tüzet kérni a középső várból. A -tűzért menő szolgák a várárok mellett asszonyokkal, férfiakkal -találkoztak. - -– Hova mentek polgár! – szólt oda egy fegyveres szolga a csoportnak. - -– Vitéz uram, már csak bevalljuk, elaludták az őrök az eszüket, nincs -tüzünk. A várba igyekeznénk… - -– Hát nincs kovátok, taplótok? – kérdezte amaz gőgösen. - -– Nem vet tüzet a kovánk, a taplónk nedves… – szólt remegve a polgár. - -– A tietek is? Megrugjalak, polgár? Ne tréfálj! - -S a fegyveres szolgák csörtetve folytatták útjukat s a szepegő asszonyok -félve oldalogtak a belső várba baktató polgárok után. - -Az alsó várnak a külvárosokra nyiló kapuja előtt parasztok gyülekeztek. - -– Hová, paraszt? - -– Ha megengednék az őr urak, tűzért mennénk a várba, – felelt a -legöregebb. - -– Kódis népség! – szólt az őr és odább lépett, utat nyitva a -parasztoknak. - -A belső várból most lovas emberek száguldtak ki és oszlottak el a négy -égtáj irányában. Benyargalták a középső, az alsó várat, a külvárosokat s -egy óra mulva lihegve jelentették a főudvarmesternek, hogy Artusnak, a -nagy királynak, várában és városában sehol egy szikra tűz sem ég. - -A főudvarmester elrendelte, hogy mielőtt bejelentené Artusnak a különös -esetet, meg kell próbálni minden módot, amelylyel tűz gerjeszthető: egy -csoport vitéz mégis csak kovából próbáljon tüzet csiholni, egy másik -száraz pálcát forgasson száraz fadarab mélyedésében; menjenek néhányan a -mezőre, nem rejt-e tüzet fülledt boglya mélye; a várkápolna káplánja -imádkozzék, hogy az Isten nyila sújtson reves fába tűzgyujtani. - -Hiába minden! Artus ebédelni akart s így hamarabb rájött mindenre, mint -a főudvarmester várta. Hiába minden! A nagy király ebédjét mégis csak -szárított halból, füstölt húsból s valami magvakból kellett -összeállítani. - -Ebéd után Merlinért küldött Artus. Merlin üzente, hogy nem mehet, ágynak -esett. Artus kezébe vette pallosát; hüvelye köré csavart szíjjának -drágakövei komolyan csillogtak. Szakállát megsimította, intett a -tizenkét lovagnak és megindult Merlin lakása felé. - -A menyezetes ágyból morgó nyögés hallatszott az érkezők elé. - -– Merlin, varázslóm és prófétám! Váramban és városomban az éjjel a tüzek -mind kialudtak s azóta nem ébred szikra taplóban sem. - -Merlin kifelé fordult, egy csésze zavaros levéből szörpentett egyet és -megszólalt: - -– Tüzedet el én oltottam. - -Tizenkét pár szem villant össze és tizenkét marok szorult össze tizenkét -kardmarkolaton. - -Artus békére intette őket. - -– Ha tetted, tudod, mért tetted! – Szólt Artus ráncolt szemöldökkel. – -De honnan nyerjünk tüzet? – kérdezte emelt hangon, szigorúan. - -– Merlin keze el nem érte. - -Tűzforrássá legyen érte! – felelt nem kevésbbé keményen Merlin és -befordult. - -A tizenkét lovag türelmetlen mozdulatot tett, de Artus a nagy király -gőgösen intette nyugalomra őket. - -– Az ég hozza meg gyógyulásodat, – szólt és ment, nyomában a tizenkét -békételen lovaggal. - -Dobosok dobolták várban, városon: - -– Merlin keze el nem érte, - -Tűzforrássá legyen érte! - -Öregek makogták, asszonyok sivítozták, gyerekek danolták, de senki sem -értette s egész nap nagy ijedelem óbégatása lebegett a házak között. - -Aiglentine szobája csendjében sírt és a csipkéjét tépdeste. Félt, -remegett. Letérdepelt feszülete elé és tízszer is elmondta a szorongók -imáját. - -Az arca piros volt, halántékán a két finom ér árja megdagadva lüktetett, -ahogy belépett a terembe, amelynek sötétjében félénken húzódott meg csak -a napfény. A magas, csúcsos támlájú székekről feléje pillantottak a -lovagok és Artus elhallgatott. Szokatlan időben szokatlan jelenség mit -kereshet a király előtt? - -– Hogyan, már jönne a hajnal, hogy ime követét küldi előre hamvas -arcodon? – kérdezte Artus s a tizenkét lovag örömmel mosolygott hallván -a finom bókot. - -Aiglentinenak szeme ijedten tágult s kis ajkát zavartan harapdálta. A -király megértette és távozást intett a lovagoknak. Tizenkét magas, -csúcsos támlájú szék robbant hátra az asztaltól, mely körül a Szent -Graal megszerzéséről tanácskoztak nagy titokban, gonddal. Mentek és -mosolyogtak, csak Keu nézett kérdően a leányra, aki elkapta a férfi -szeme elől a tekintetét. - -– Királyom! Nehezen jöttem, de jönnöm kellett, mert azt hiszem, hogy én… - -Artus várt. - -– Tudod, Merlin kerülgetett és zaklatott, futott utánam. - -– Mint a rózsaszín arcú hajnal után fut az éj, – mondta Artus. - -– Bántott, nem hagyott, nyomomban volt. - -– Mint nemes őzikének a vadász, – mondta Artus, - -– Én untam, találkára hívtam, kosarat bocsátottam le neki az éjben és -ott függött aztán hajnalig a föld… - -– … és a mennyország között… Hát ezért a bosszú? - -A méltatlankodás ráncai húzták össze Artus bozontos szemöldökét, de -fojtott nevetés erőltette széjjel szája vonalát: - -– Gondolod? - -A leány kérlelve nézett az uralkodóra s elfordult. - -– Igen egyszerű! Fogd ezt a mécset, menj a szomszéd szobába és ha égő -mécscsel jössz ki onnan… - -Aiglentinenak könny csurrant az arcán, amint kezébe vette a mécset s a -másikkal köntöse szárnyát emelvén a szomszéd szobának tartott. - -Artus a trónján összekulcsolta szakálla alatt a két kezét s úgy -nevetett, mint ahogy a közönséges halandók kuncognak… és, tudja ég, nem -tudott haragudni a száritott tökmag-ebéd miatt sem Merlinre, sem -Aiglentinera. - -De nyílt az ajtó és belépett rajta Aiglentine. Zöld posztó ruhája -hajlékony termetének puha vonalához simulva omlott a földre. Csipőjét -rubintokkal himzett zöld selyem öv fogta körül, amelynek a ruha alól -elő-előtünő piros papucsokig lecsüngő széles végét remegő térdei -paskolták járás közben jobbra-balra. Arany paszománttal szegélyezett -vörös palástja hosszan húzódott utána. A szűk ruhaujj borjuszájuvá -szélesedő prémezett nyilásán félve bújt elő fehér keze, amelyben ott -remegett a libegő lánggal égő mécses. - -A nagy király fejedelmi hahotára fakadt: - -– Jól sejtetted, leányom! - -Sietve vette Artus a mécses párját és a füstös belet oda tartotta a -lánghoz. A láng meglibbent, de tüzét nem adta tovább. Mind a ketten -egyszerre emelték fel egymásra tekintetüket. Aiglentine szemét rémület -homályosította el, Artuséban nagy jókedv belső nevetése szikrázott. - -– Merlin hatalmas! Menj haza, leányom, és várj. - -Aiglentine arcát két tenyerébe temetve zokogta bánatát hazáig. - -A Kerek Asztal közepén ott égett a kis mécses, mikor a tizenkét lovag -belépett a terembe. Artus pedig nevetett. A lángot megpillantván, -Tristan vidámat horkantott, Gauvein csendesen vihogott, Bedeur combját -verdesve röhögött, Ider piros arccal pukkadozott, Modred hangosan -hahotázott, Vigamur kerekre nyitott szemmel vigyorgott, Vigalois -könnyezve fogta a hasát, Lancelot arcán széles, buja nevetés -játszadozott, Ivein finoman Erecre mosolygott, aki a szemével vágott -vissza neki. Csak Perceval nézett csodálkozva társaira, mint aki nem -érti és Keu mogorván, mint aki nagyon is érti. - -Aiglentine, mint a galamb, amelyik szobába tévedve, hol ijedt -nyugalommal gubbaszt egy bútor ormán, hol rémülten csapkod kuszált -szárnynyal szerteszét, majd térdeplőjén sírta bánatát imakönyvére, majd -izgatottan járt föl-alá. Egyszer csak hirtelen megállt a szoba közepén -és figyelemmel neszelte a külső világot: semmi. Hál Istennek! De igen, -mégis, mégis! Fogát az ajkába vágta: mégis! Zaj hangzott fel kivülről: -növekvő emberár tompa zúgása, amely csakhamar elöntötte az udvart, végig -állta a lépcsőket, megtöltötte a folyosót, beözönlötte a külső termeket. -Aztán megnyílt az ajtaja és apródok, szolgálók hozták be rajta halommal -a legkülönfélébb tűzszerszámokat: kócbelű kis kézi mécsest, vékonyka -gyertyácskát, szurkos fáklyát, zsíros alágyújtó fácskát, szalmacsutakot, -faggyúba mártott szöszt, nádcsomót, kövér-lapos taplógombát. Aiglentine -ijedten nézte a különös vándorlást. Az apródok, szolgálók lerakták lába -elé mind és belső pukkadozástól feszülő piros arcocskákkal, vörös -pofákkal hátráltak ki az ajtón. Aiglentine elnevette magát és kényes -cicus-mozdulatokkal látott a dolgához. A mécsesnek, gyertyának szivesen -adott tüzet, de az erőszakos fáklyát, a kulláncskodó fácskákat, a durva -csutakot, az aljas szöszt, a pökhendi nádcsomót immel-ámmal ajándékozta -meg az éltető lánggal. A finom kezű taplót ellenben meg is símogatta. -Kint örömüvöltés fogadta az égő tárgyakat. Aiglentine ellenben büszke -volt, mert úgy érezte, hogy nemes és nagy volt. Meg is kérdezte kis -barnahajú apródját, hogy ugye mindjárt vége lesz, most már van az egész -városnak tüze. - -– Ezek csak a király belső cselédei voltak – felelte szolgálatkészen a -kis fiú. - -Aiglentine levágta magát az asztalra és sírt. De kint nőtt a zúgás, nőtt -a tömeg. - -Apródok és szolgálók egyre hordták a különféle gyujtó szerszámokat -Aiglentine szobájába, amelynek ajtaját szinte beszakította már a folyton -növő sokaság. A várbeliek után a városbeliek, aztán a parasztok -szorongtak, handabandáztak, susogtak, kiabáltak az ajtón túl. Vén -asszonyok sértődött szeméremérzettel mérgesen nyujtották át az apródnak -mécsesüket vagy gyertyájukat, a papok kenetes rajongással, hülye paraszt -fiúk széles vigyorgással, kackiás parasztlányok csípőjüket riszálva, a -városvégi rimák irigykedve, pocakos polgárok képzeletüket gyertyájuk -után menesztve, vitézek bajuszpödörintéssel, íródeákok dülledő szemmel, -– de csak egy ideig, addig, amig kevesen voltak. Mikor aztán -megkezdődtek a taszigálások, öklelések, gyomorba lóditások, csípések, -sarulehágások, senki sem törődött már egyéni kis gondolatának -nyilvánításával, felőlük lehetett volna már az ördögök nagyanyja a -tűzforrás, bánták is ők. Végezni, menni, – ez a gondolat irányította -cselekedeteiket és keverte epéiket. Csak a nagy hülye paraszt suhancok -vigyorgó flegmáján nem fogott semmi. Tűzforrásokat kezdtek keresni a -tömegben s ha valamelyikük pofot kapott egy-egy szendébb hajadontól, -kórusban röhögtek rajta. - -Aiglentine már nem győzte, a keze egyszerüen leesett és le kellett -feküdnie az ágyra. Egy belső leány segített neki. De hiába, a tömeg nem -oszlott, inkább nőtt és nőtt vele a zaj, a zavargás, a türelmetlenség. - -[Illustration] - -Ajtaja előtt hangosan rikácsolta egy fogatlan banya: - -– Hej, de nagyra tartja magát, hogy Belzebúb legyen a vőlegénye! - -– Ó, a szűzi hajadon! selypítette egy másik. - -– Hát Keu nem jön tűzért? Hihihi! – köhécselte a harmadik. - -– Egy ilyen rátartós kisasszony miatt egész határ bűnhődik. – Bezzeg -kerülgette volna az én Marcsámat a Merlin nagyságos úr, most nem lenne -ilyen zavar mindenütt! – hangzott a tömegben. - -– Este lesz, hé! – rikkantotta valaki. - -Aiglentine lázasan kérdezte, hogy mennyi ideig tarthat még ez. Az -apródok azt mondták, két napig, de a szolgálók három napot is mondtak. -Aiglentine sírt, zokogva csuklott. Mi köze neki az egészhez? Ő ezt nem -bírja ki! Felkönyökölt ágyán, egy ideig maga elé bámult, aztán hirtelen -odakiáltott az egyik apródnak: - -– Hivjátok Merlint! – és rémülten ráncolt szemöldökkel hanyatlott vissza -ágyára. - -De a tűzre való tárgyak búcsujárása nem csökkent. Aiglentine már nem -törődött semmivel; hagyta, hogy azt csinálják vele a lányok, amit -akarnak. Csak akkor ugrott föl az ágyról, mikor egy apród Merlin -érkezését jelentette. - -A vén varázsló szakállát csavargatva lépett a szobába. Szemszögletének -szarkalábain gúnyosan megelégedett mosoly villogott. Hajlott háttal, -tenyerét vízszintesen kinyújtva intett távozást apródnak, leánynak. - -Aiglentine szepegve sírt és remegett, de Merlin simogatva figyelmeztette -a külső zajongásra, amelyből örömrikoltozva emelkedett ki Aiglentine és -Merlin neve. Azután kitárta az ablakot: az alkonyi szürkeségben -egyszerre pislant föl minden ház ablakában a fény. Aiglentine -fölbátorodva bontakozott ki a vén próféta karjaiból, de ekkor a sok -fénypont hunyorgó pillákkal kezdett kialudni. - -– Hohó! – mondta Merlin magához szorítva a lányt. - -És odakint sziporkázva csattant föl mindenütt a fény, a láng. - - - - -RÉVÉSZ BÉLA NÉMA ÉNEKEK - -Az ünnepi este már áthajolt az északába, a kis viaszgyertyák -ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait -és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses -aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek hevertek az -asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a -mámor szeliden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a -földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek, -rebbentek és fakó világosságokat hasitottak ki a terhes levegőből. - -Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A -szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi -hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesitették -a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a -szobába… - -Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül, -néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus -bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a -gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dült belőle a sok szomorkodó ének, -belekapaszkodtak a hangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a -szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen -lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra. - -– Ez a Mari… a Mari… - -Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott. - -Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám. - -– Gyönyörü kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai. - -– Gyönyörü kis virágom, mit csinálsz?… szemecskéid ugy-e rám néznek? Kis -kezecskéid értem nyulkálnak?… Fölvettek?… nevetsz, nevetsz kis rubintom? -én vagyok a te rossz cudar anyád… Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr -és most selyembe pólálnak… Ha ott felejtettek?… hogy melegitettem, -fujtam az orcádat, a kezecskéidet… ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak -hasogatják a szivemet… Úgy-úgy kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd -szétreped a mellem. Mind a meleg édes tej a tiéd, csak a tiéd… -Kapirgálsz? Kapirgálsz?… na ne csiklandozz… szivjad, szivjad kis -rubintom, mert megszakadok, már szivemnek szalad a tej és kiszakitja az -én bűnös testemből… Egyél, egyél, egyél, kis csibém… - -Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja, -babuja… - -Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka -pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál a bankban, ahol szolgált. Az -álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, guritgatták a halvány -nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany-koronák, ütődtek, -csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka -kaszált a kezével, ide-oda nyult és összefogdosta az elszabadult -pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szallagot húzott és -gyültek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek. -Vakurka leemelte a szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította -és dünnyögött, nyöszörgött. - -– Haza… haza… - -Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, -hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dült alá a liliomos -csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban -fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok sugták: - -– Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe utcákon -mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld -fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját… ráboritja a -tornyokra… a Kreml tizennyolcablakos tornyára, Mária templomának aranyos -kupoláira… Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba, a -testvérek. A harangok csilingelnek, átszállnak a zuzmarás fákon és a -jégsípok megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij -pomiluj… - -– Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül, -át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon -s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú -hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe… - -Vakurka ümmögött, nevetgélt: - -– Lopni fogok… lopni. - -Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felorditott: - -– Jaj… - -Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan -egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a -levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok -nőttek ki hirtelen; grimaceok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt -ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt -vágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz -épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillani nem engedték. -Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók -és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósirban… - -Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, -fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra -maradtak az emberek, meredten elnyultak a matracon, mint a döntött fák -az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant -torkából tréfás, nevető hangokat lökött föl a magasba és mi -összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött, -lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is -és olyan volt a hangjuk, mint a méhhivogató üvegcsengőké, amiket a -kertekben megfuj a szél. Engem, testvéreim az álmok, magukba fontak, -dajkáltak, s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, mely most -megnőtt, a síksági ég pereméig megnyilott a két ölelő karja és a -szivemben volt a világ, emberek, bújdosó szenvedéseik. - -Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesitette a -Carnevált és vontatottan bujtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, -alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik -testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János -szántott agyában fölébredtek, fölszökkentek a rejtelmek. - -János gagyogott, morgott: - -– Na… ne… - -De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, -sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a -levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges -szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat. - -János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és durva sietséggel -hagyigálta messzire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi -és nagy, fonnyadt és húsos szivek s vadul lüktettek. Behorpadtak, -kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi -sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és -hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a -karjai, a fejét rányomta a matrácra és rámeredt a legvadabb szívre, mely -az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát, -rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva -visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott, -megvágta a mellét és sírt, üvöltött: - -– A szivem… a szivem… hol van a szivem?… - -János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe… ágyak fölött úszom és -libbenek… Ki vagyok én?… - -Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a -szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, -tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely -sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott -örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, -rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefujta -rólam a hús és csont béklyókat? a mikkel röghöz szögezetten csak bambán -álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?… És most röpülök, emberek fölött -keringőzöm, a koponyák megnyilnak előttem, a szivemet ráteszem a -szivükre és mi halkan összedobogunk. - -Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca. - -– Ez a néma… a néma… - -Ivesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját és csattogtatja a -fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül: - -– Üm… üh… hő… - -Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi, -kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget. - -– Milyen a hangom?… Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy -mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük… Én most -beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg -talán vagy illata van, mint a virágoknak? mindenkinek van hangja? a -fáknak is? csak nem hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perditenek -a földre?… Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem hogy örülök, forró a -fejem, testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben, -rángatja az agyvelőmet, tüzes kigyók hemperegnek benne és kinyujtóznak… -belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a hangom… emberek, -emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, összebujok veled, de -gyönyörű, amit mondasz… menni kell már a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan -ordítanak… édes kicsi fiam, ujra megsiratlak, ujra eltemetlek, hallom a -jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt – hallom már, hallom – mert -beágyazunk a földbe. - -Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát -ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is -nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy -nyugalomban, álmok nélkül. - - - - -KAFFKA MARGIT SZENT ILDEFONSO BÁLJA - - -I. - -Azon a borus, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest boldogan; -ijedezőn vagy repeső szivvel öltözte magát minden főrangu szüze Toledo -városának. A jeles szent, kinek neveünnepére annyi fiatal szívek néztek -várakozón; hajdani időben volt érseke az ősi császári városnak; amikor a -lelkek még nem élhettek olyan boldog biztonságban afelől, hogy mit -kelljen hinniök; mint később, jeles korszakában a szent inkvizició -szorgos őrködésének. Ő volt az első, ki irott könyvbe foglalta az egek -Királynéjának szeplőtelen tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt -Toledóban, hogy a város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az -Alcazár legnagyobb disztermében; hivatalos lévén erre minden tisztes és -előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, öregasszonyi, -mindennemü illendő otthoni kiséret nélkül. Sőt minden leányzóért maga -ment el az este beköszöntével leghivebb lovagja, ki szivének szándékával -szerette; ékes kocsijába ültette a hajadont, ki bátorsággal bizhatta -magát akármely toledói nemes kezére e napon. Mert az estélyen, ugy -mondták, bálanyaként maga a Megváltó szüzanyja van láthatatlanul jelen; -ő vigyáz a finom udvarlások nemes és tisztes kellemére; a vérek -felgerjedésére táncos mozdulatok lejtése közepett; és soha, senki nem -emlékszik rá, sem föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami -botránkoztató eset történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább -azt a lovagot, ki valamely leányt kocsiján vitt az Alcazárba ilyenkor és -ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte törvényes mátkának vette -a társasági illem. „A szüzanyától kérte meg a leányt!“ szokták mondani -az ilyenről… - -Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre előtt, -alabastrom fésüi, ezüstmivü balzsamos szelencéi közepett; könnyü, -százráncu len-gyolcs pendelyében, mely himzett, drága csipkétől volt -habos. Letakart asztalkán nyitva állt előtte a nehézveretü ékszerláda -barrocco gyöngyeivel és cizellált-arany násfáival, melyek tompán -ragyogtak a viaszfáklyafényben. Egy sokszárnyu, borostyánszinü brokátfal -keritette el az asszonyi hivság e selymes kápolnáját a nagy hüvösszinü -palotaterem kongó terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege s hol -az ólomrecés ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a -keresztlábu, magas ébenfa-székek. - -Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett meghajlásával -karcsu és pompás lányderekának, mint a kihántott, finom és nyers, -ropogós dióbél édessége; ahogy sohasem látta őt idegen szem. Anyaszült, -drága formáit találgatni lehetett volna most, mint a kathedrális Merengő -Madonnájáét; de a süppedő szőnyeg közepén ott állott már – maga -keménysége erejével megállott üresen – a réteges, dudoros, brokáthimzésü -és aranypaszomántu rokolya; vastag csipő-hurkákkal széttartott, kemény -vasabroncsokkal bélelt nagyuri öltözet; hogy elbilincselje és lezárja, -mint egy pecsétes titkot; hogy megterhelje, mint az erény sulya és külön -rekessze mindenektől, mint a hódolat. - -Donna Isabel árva volt; atyját, a Rettenetes Pedrot és anyját, a szigoru -arcu, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte; s hajdani -tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most: kövér, ügyes ujjaival -vörösszőke, dús haját tornyozva és langyos balzsamfürdővel fürösztve -arcát, vállait és kezét. Közben egyre fecsegett madre Agneda; mig urnője -lehunyt szemmel tűrte dolgát, de néha türelmetlenül, kurtán szisszentve -sóhajtott. - -– Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a kegyelmes -kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És ő bizonnyal jó -szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a guadalajarai lovagot. - -– Meghuztad a hajam!… - -– Mért ne nézné jószemmel? Az apja udvari ember s ő maga nagybátyjával, -a főinkvizitor miniszterrel itt járt legelébb (a szent szűz vezesse az -eretnekség ellen!), mikor hires Beata apácát meg a kedvesét, Juan -barátot vallatták és gyötörték. Az ifju Alvaros állva nézte végig az -egészet, márványnál fehérebben, de szemét se hunyoritva. Erősszivü, -nehézvérü fajta; nem fog meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad! - -– Elhallgass! - -– Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don Pedro s -anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha élnének; -keveretlen vérü, nemes unokákat remélvén általad! Don Alvaros szebb és -delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi vadászaton oldaladnál -lovagolt!… Bernarda de Tovarral, Tajo-menti vár kisasszonyával járta -ugyan minap az előtáncot, de a te balkonod alatt két izben is állongált, -ezüsttel kivert hires ébenfagitárját pengetve, alkonyat után. A leányom, -Franciska tejtestvéred mesélte… ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép -leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugy-e, -szivem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát; elébe repes -aranyszivecskéd, hogy elvigyen a szent Ildefonso báljára és táncoljon -veled kéz-kézben a szent éjszakán?… - -– Ne fecsegj! – kiáltott rá gőgösen donna Isabel és fehér kezét, melynek -éppen hosszudad körmeit csiszolta a dajka, reszketve rántotta vissza -keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot érzett kiömleni a -heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon gyötrődött egész napon; de -elébb is már, a hét valamennyi napján és éjszakáján: vajon eljön-e ma -érte don Alvaros de Luna? Nem adta szavát, csak kerülgetve szólt -ravaszdi mosolygással: „Látni foglak szép urnőm, szent Ildefonso -éjjelén!…“ De szeme barna tűzben ragyogott az övébe akkor és a Carranzák -leánya azt hitte, elérti szavát! Minap mise utáni körsétán oldalához -került don Diego Pedilla és felajánlotta a bálra fogatát és magát: de ő -elutasitotta, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, hogy -kire gondol… talán el is mondta már másoknak,… ó, most már bizonyosan -tudják, hiresztelik a városban, hogy ő és a guadalajarai… De hiszen -akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog és tudni fogja kötelességét! -Egy Carranza leányt, a nagy kardinális unokahugát nem lehet szégyenbe -hozni, világ csufjára cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre -hagyott, anyátlan, tanácstalan!… Ó, madonna!… - -– A fejed olyan már, mint egy pompás, fehérbóbitás virágé, – hizelgett a -duenna; – most erősitsd meg magad forró narancsborral, mert olyan -karcsura szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy táncosod -egykezefejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!… Este van, -fáklyák égnek az utczán! Hallod a zajt?… - -Keblét, szivét fulladásig szoritotta már a vaspáncél vagy a reszketeg -indulat… Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek széles abroncsos -üregében olyan fázón magánosnak érezte mindenik ifju tagját, egész forró -és eleven magát!… Kocsik robogása hallatszott fel már az utcáról; párok -ülnek ott a hintókon boldog-egymásmellett; most már örökre együtt… De az -ő kapuja előtt még nem állott meg batár!… - -– Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen -szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy issza ki -majd a nyakad édes életszinét szerelmesed tekintete! Kékes rizslisztbe -mártottam, mert a sárgás gallérkeményitő a quietisták titkos jele; (Uram -irgalmazz!) erről ismerik meg egymást!… Hallgasd csak! Kiáltoznak!… Az -utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó uraik láttán! Jer az -ablakhoz! Idébb huzzuk a selyemfalat, bujj meg, nehogy várni lássanak. - -– Ó, madre Agneda!… sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és -szakgatottan, mint egy elgyötört kis madár. Most nem volt gőg a -szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom. - -– Szegény kis árva virágom – simogatta az asszony és alázatos szeméből -könnyek hulltak. – Hiszen én tápláltalak szivem vérével, üvegmadárkám! -Igy kell nekünk ládd-e; sirni kell nekünk sokszor elrejtőzve az ablak -mögött; mert ők künn járnak szabadon az ég alatt és minden út az övék!… -(Nézd, nézd, Antonio de Medrano úr sujtással ékes, fehér lovait s az -apró szerecsen kölykeket!)… Igen, ők már ilyenek, ezt el kell viselni; -még ha elhagyni nem is birnának, akkor is szivesen csalnak!… (Nézd a sok -török hadifoglyot donna Mária Alumbrados kocsija előtt; unokatestvére, -Fernandez fogdostatta össze neki és úgy küldte gályán rokoni -köszöntéssel!) Ne sírj utánna, fülemilém – nem érdemli meg, csapodár -gonosz! Minap is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt -Franciskához, a leányomhoz. „Köszöntetem nemes úrnőd!“ igy kezdte. S a -kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem el onnét -a leányt!… Ó, ne… ne üss! Donna Isabel!… Én nyomorult, fecsegő -cselédfejem!… De nézd, látod azt a batárt? Kié az ezüstvirágu, fekete -lószerszám? A négy hires pej!… Most a fáklyák alá ér… igen! A tovar-i -leány, a Tajón túli kastélyból… azt viszi a bálba!… Úrnőm! - -Donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh villáma -vonaglott. A hangja rekedten zizzegett. - -– Hivasd ide a lányod,… rögtön hozd elébem a lányod!… A szolgálómat!… - -– Donna Isabel? Mit akarsz? - -– Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! Börtönre -vettetem! - -– Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak! - -– Az inkvizició tömlöcébe juttatom! - -– Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!… - -– Igazad van!… Nem fogom bántani! Az én szivemben több paráznaság lakik! -Jól tette a lányod, miért kergetted el!… Ó, madre Agneda, dajkám! – Ó, -boldogságos Szűz! – a mai bál asszonya! Szabadíts meg a szégyentől! - -Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, ahogy a -vasszörny fogaihoz verődött. Kis idő mulva lépések hallatszottak az -udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda kiszaladt a lépcső feljáróig. - -– Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! – Ki az?… Ki van ott?… - -– Manuel de la Cruz lovag!… hangzott fel, mintha igen nagy messziségek -mélyéből. - -– Honnét? Mi járatban? - -– Idegen vagyok ebben a városban; messziről való! El akarom kisérni -Isabel de Carranzát a szent Ildefonso báljára. - -Már fenn volt a lépcsőn; már a terem brokátfüggönyét tartotta félkarral; -a küszöbön állt; gáláns, szép bókkal meghajtva fejét és donna Isabelre -nézett. A ruházata pompás volt, aranynyal és selyemmel himzett nehéz -bársony; szigoruan divatszerü, nagycsokru, szögletes cipők, hibátlan, -magas selyemharisnyák; makulátlan, sokfodru kemény gallér és kézelő; -dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon előkelő -házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak látszott. - -– Úrnőm, – rebegte a dajka, – egy idegen lovag jött érted, akit sohase -láttál. - -– Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna Isabel? - -Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zenéjü volt; emberi és tiszta -dolgokról adott hirt. A mosolya szelid, okos és szomorú. - -– Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? – kérdezte ujból Agneda, de már -halkan, bizonytalanul és lesütötte a szemét. - -– Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! – felelte a lovag -komolyan. Aztán ujra Isabelre nézett és különös szelidséggel, halkan -kérdezte: „Követsz-e engem?“ - -– Megszabadítasz a nagy szégyentől! – felelte a leányzó nyugodtan és le -nem vette az idegen arcáról elmerült, különös tekintetét. – Induljunk -lovag! - -Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt – pompás -kékbársony baldachinu, ezüstrojttal diszített drága carruzza; négy -égszincsótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon is ifjudad arcu, szép -kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben. - -– Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! – súgta a lovag mielőtt -felsegitette. És donna Isabelnek mindjárt eszébejutott. Visszament a -kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának kihasaló vasrácsa -fölé hajolva beszólt: „Isten veled hű kis szolgálóm, Franciska -tejtestvérem!“ Aztán felszállt. A batár csendülő, zenés dübörgéssel, -simán robogott a város ódon kövei, mórcsipkés kapuboltjai, ó zsinagógák, -tornyos hidak, várformájú paloták közt. Az ég borult volt s a levegő -híves. - - -II. - -Az Alcazar diszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott; s a -földigérő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt úrhölgyei, -pálmaerdőkben sétáló ifju leányai és feketeszőrű méneken vágtató -vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől és elvegyültek a -terem ragyogó vendégei közé; kik mind ifjak voltak és boldogoknak -látszók; halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve sétáltak -kéz-kézben, páronkint a márványkockákon. Az égi bálanya láthatatlan -jelenléte templomossá, nemessé magasztositotta a szórakozást; s a derűs -és boldog teljesülés előtti szerelmek nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak -a szivekben. Donna Isabel szemlesütve haladt végig lovagja kezén és még -nem nézett szét maga körül. - -A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt helyet -kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított párnaszékeken; -a szinházi előadás kezdődvén, mint rendesen szokásos a táncok előtt. -Széles ut volt hagyva középütt a székek sora előtt a felvonuló uj -jövevények számára. Káprázatos szinü öltözetek közeledtek, sorakoztak -egyre még, – és bennük halvány és büszke szépségü leányvirágok, – -lendülő, nemes mozdulatu; gőgös tekintetü ifju férfiak. Óriási, harcias -struccmadár-tollak diszitették nagykarimáju bársonyfövegeiket; gondosan -fürtözött hajakat viseltek; piciny, hegyes állszakált és felálló -bajuszt. Mindenki örömmel és kiváncsian figyelte egymást, ki melyikkel -páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak itéletet. Donna Isabel egy -percre fölvetette szemét s érezte, hogy csodálkozva és idegenkedőn nézik -őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem szemben velük -észrevette a csapodár La Lunát; Bernardina mellett ült, oldalvást -hozzáfordulva; sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen dobta át kardos -csipején és térdein s a lecsüngő váll-hajtóka mögé bujt tenyerében -rejtve és hizelkedőn tartotta a tovar-i leány balját. Donna Isabel uj -lovagjára pillantott, s e percben halálosan megsértett, felhorzsolt -szive csodás, hirtelen felujjongásával úgy látta, hogy az ismeretlen -férfi arca gyönyörűszép és alakja hibátalan. - -Ezüstcsengők szava jelentette a szinpadi látványosság kezdetét; a nagy -bíborfüggöny lassan szétvált. „La illustra Fregoná“-t, a nemesi -konyhaszolgáló ismeretes, együgyü meséjét játszták előbb. Az uri -társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket; mert illetlen -lett volna túlságos odaengedéssel figyelni a pórian világias történetre. -Egy nemes hölgy szerepelt a játékban, ki közrendünek adja ki magát, -szolgálni megyen és a nép lányinak szabados módjával, mindazáltal -erényében hibátlanul ösmerkedik össze két nemes tanulóifjuval; kik közül -egyről kiderülvén, hogy tulajdon testvérbátyja; valódi rangját bevallja -s a másikhoz feleségül mén. - -A társaság könnyeden élcelődve mulatott a szinjáték felett. - -– Mégis csak jobb igy, – szólott az egyik hidalgó nevetve, – mint hogyha -nemesi vérnek hitték volna a mátkát és kiderül vala róla, hogy -pórfajzat! - -– De mégis nyert az álorcával; – bátorult neki hölgye, a szép Inez – -mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az ifjak erkölcsét, -hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak konyhai szolgálók -mívelhetik! - -– Az ám de hátha mitsem tudván; amaz iránt lángolt volna fel szive, kit -testvére gyanánt kellett fölismernie? – kérdezte ártatlanul egy másik -hölgy, de arca mindjárt is bíborszinre vált ijedtében. - -– Ilyesmi nem eshet, mert a szinészek előre tudják, mit játszanak! – -segitette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. Az ilyenre ügyelnek a -rendező padláson s a mennyei öltöző kamrában is!… - -Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az egekről való -szójátékban; mit félremagyarázhatnának; mert mindenki tudta, hogy a -főinkvizitor bizalmasa most a nagy kardinálisnak; s néhány embere mindig -lappang az érseki udvarnál papi vagy lovagruhában vagy kiséretéhez -csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit és egy pillanatra -elhallgattak. „Az égből… önmagunk mélységéből… mindig messziről kapjuk a -törvényt!… Azért veszejtjük nyomát sokszor!“… szólt valaki félhangosan. - -Donna Isabel fölrettenve nézett a mellette ülőre; ahogy elfeledkezve -tünődőn maga elé mondta e különös szókat. A kétértelmüség vagy homály -vallási kérdésekben – jól tudta – könnyen gyanut keltő lehetett; mert -abban az időben kezdték éppen szigorubb figyelemre méltatni az -illuminánsok és misztikusok veszedelmes tévelygéseit, melyeknek oly -sokszor estek a legbuzgóbb hivő lelkek, papok, apácák is martalékául… És -a leány úgy szerette volna titokban valami jellel vigyázatra inteni az -idegent, ki tán nem ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők -megujuló zenéje a második darab meséjére hivta fel a figyelmet. Ennek -már szent legenda volt a tárgya; s a vendégek buzgó illedelemmel szedték -rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel figyelhessenek. - -… Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez nevezetü -közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a szent Leocadia -templomabeli feszület előtt örök hüséget és házasságot igért egy Inez de -Verga nevü leányzónak. Ámde amikor sok év mulva, mint fiatal tiszt -hazatért, tudni sem akart esküjéről s a leányról, ki azalatt híven várt -rá. A kétségbeesett mátkának nem volt egyéb tanuja a feszületen kívül; -mélységes hitében erre bizta hát ügye védelmét. - -A törvény emberei beléptek a templomba és hódoló könyörgés után esküre -szólitották a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr kőből való mása -megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobbkarját kiszabaditva, két ujját -magasra emelte, aztán a törvényjegyző kezébe tette, e szóval: esküszöm! -A másik pillanatban már csak lecsüngő jobbkarját s nyitvamaradt, -szentséges ajkait láthatta az ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a -csoda emlékére; a pörlekedő jegyesek összebékültek és mind a ketten -kolostorba léptek. - -– Ez a legszebb a történetben! – szólott most különös nyomatékkal és -félig kérdezőn az alacsony termetü, de annál hosszabb nevü don Rodrigo -Amados de Los Rios; egy ravaszdian alázatos, hidegszemü és csufondáros, -gonoszképü emberke, kitől – nem tudni mi okból – mindenki félt -Toledoban. – Semmi jobbat és üdvösebbet nem tehettek volna, minthogy -zárdába lépve, Isten igazi szemléletébe merülten s a titkos belső -megvilágitás fényétől áthatva igy mentesitsék magokat a bűn esélyétől… -Nem igy véled-e te is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De -la Cruz szép nevén nevezted?… - -Mindenki rettenve és kiváncsian pillantott az idegenre. Elértették! -Csalétek volt ez; olyan fogas és veszedelmes vélemény, mely ugyan teljes -értelmében megtalálható amaz avelai Sancta Theresa de Jesus könyvében, -kit Rómában szentté avattak, mialatt írott tanításai még egy évtizedig -ott feküdtek vád alatt az inkvizició tárgyaló-asztalán;… de amely -tanításért mostanában könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették és -egykettőre kinpadra, máglyára juttatták az embert. Don Manuel de la Cruz -lassan a kérdező arcára emelte bánatos mosolyu tekintetét. Úgy tudott -nézni, mintha valahonnét a tulsó partról pillantana vissza. - -– Ámde – mondta halkan a riadt elcsendesülés közepett – ez a mátkapár -egymást üzte és kereste még… nem a Magasságbeli utait! Nékiek még egymás -szerelmében kellett volna vezekelniök előbb! - -A körülöttük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odább. -Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az -idegen lovag; vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy uj tévhit -rettenetes gyanujába sodródott?… Maga De Los Rios is különösképen -megzavarodva forditotta el kigyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és -odább sétált közönyt tettetőn; ám donna Isabel titkon követte szemével. -Kis idő mulva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit -egy papi ember fülébe, ki az érsek kiséretében jött ide. És a leány -szivét valami sohasem érzett fájdalmu szorongás fogta el; bár nem -értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna -valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas -gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben; -az árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró -szivéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet -valaki másnak sorsán… - -De citerások és hegedősök pedzették a húrokat; a fényes teremben tánchoz -készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden tárta felé -halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassudan és -mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes szinek nyugtató, -selymes tarkasága csendes ütemben hullámlott és kavargott a szines -márványkockák felett; a muzsika visszafogott mély szenvedelme csak az -eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzitott sóvár, -titkos epedést. – Donna Isabel érezte, hogy az ajka reszket s a szeme -ismeretlen fájdalom kinjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa -miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az -ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlit eléggé hozzájuk. – -Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatát. - -– Mondom neked, – szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé, – -mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!… - -Isabel elsápadt. A baloldali teremajtó felé pillantott s úgy látta, hogy -két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi; kardjuk markolatán -kezük. - -– Lovag! – lihegte szinte fulladozva – a mi Urunk Jézus nevére kérlek, -tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy! - -Elgondolhatatlan kedvességü mosolylyal nézett akkor dult arcába a -táncosa. És halkabban, mély, édes szerelmes jelentőséggel kérdezte immár -másodszor: „Követni fogsz-é engem, donna Isabel?“… - -Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna, – a -főinkvizitor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábitó -mosolylyal büszke szépségü arcán nézett Isabel felé s a leány -szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros -egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a -férfiu biztos akarata. - -– Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az igért -táncot! - -– Nem vettél tőlem igéretet, lovag és már van táncosom. - -– Ugy-e? - -Mérhetetlen kicsinyléssel összehuzott ajka körül, mintha csak most látta -volna meg Manuel de la Cruzt. - -– Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide! - -– Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! – szólt -nyugodtan de la Cruz; de eközben oly barátságosan nézett rá. - -– Nem ám, – tört ki most elvakult dühvel a lovag, – mert nincsen is -igazi neved, – a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod! -Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy -mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?… Ejh, nem felelsz?… Kardot hát, -bár nem érdemled!… Kardot ránts, ha mondom! - -– Nincs fegyverem! - -A másik bősz dühével vágott feléje, egészen közelből, de csak a levegőt -érte. Ujból sujtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szeliden -megfogta a villanó kard élét és De Luna keze szinte jéggé dermedt a -markolaton. „Segítség!“ kiáltotta elfehérült ajkkal, elrémült, merev -szemekkel. „Segítsetek!… Boszorkánymester!…“ - -Zavaros tolongás támadt a bálban; kábult irama az ijedtségtől -összezavarodott táncnak; muzsikások riadt hangzavara; összevissza -kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya… Isabel ájult -szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, hogy két -gyengéd kar emeli fel a földről és mint mikor álmunkban felhők felett -lebegünk… úgy viszi tova innét. - - -III. - -A kék baldachinu batárban tért magához ismét; feje az idegen lovag -vállán pihent. Oly jó volt igy! Hogy volt? Merev rokolyái nyügét, -páncélfűzője szoritását sem érezte, mintha levetette volna őket. Minden -egyszerre felolvadt, megkönnyebbült testében, lelkében. Valami drága -biztonság sugárzott rá jegyese lényéből és jól esett, hogy kinn zúgott a -januáriusi szél és hideg eső verte a kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy -volt, ahogy a kicsi, gyenge madárkák megbujnak zivatar-időn puha -fészkükben… Isten kebelén. - -Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva -elmaradt. Vágtatva hagyták el a fő-utakat, templomok és kastélyok árnyai -tömören tünedeztek és multak el előttük, mint a káprázat. A kathedrális -tornyáról szint-szóró lámpások világitottak ki a ködbe. Isabel sietve -keresztet vetett, de észrevette, hogy jegyese szomoruan elforditotta -arcát a templomtól. Mindjárt azután ugy tünt fel, hogy a mórozók apró -házai közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos -utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett; egy sarkon állt még a bitó, -ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a kereszt nevében… -Most a Mártonhidján robogtak át s a viz tükréről visszaködlött a felhős -éjtszakai ég… Végtelen!… Messze!… Halál!… Most érték el az északi -puertát! Az őrök felmozdulnak, de a fehérköpenyeges ifju a bakon -megereszti a gyeplőszárat… Túlmentek a falon, völgynek kissé; majd -oldalútra tértek szilaj vágtatásban. Multbaveszett… eltünt a város. - -[Illustration] - -A menyasszony felkapta fejét egyszerre és szemében hagymázos rémület -tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban vannak! De -lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére és minden -elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha elfogják, -kinpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, igazabb, ki -tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi bölcsesség! A -Próbált Embert… a szentet! - -– Valamikor sirtam miattuk! – szólt akkor a fiatal férfi és lehajtotta -fejét. – Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi utján a -sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. Most már tudom! -Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban és szerelemben -foganták őket és az asszonyok kínnal és szerelemmel szeretnek -mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak és harcnak. Az időben van a -megváltás, a bűnben van a vezeklés és mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De -eljön az idő, mikor a férfiu elhagyja az asszonyt és az asszony elengedi -a férfiut és az ember fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig -amaz Utolsó Napon, mely az Isten megváltását jelenti a Világtól; az Atya -megszabadulását a Fiutól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a világ -minden útja körben vagyon és ahonnét elindult, oda kell teljesednie!… - -Valószinütlen, vad éjtszakai tájon száguldottak keresztül; sziklás és -kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka árnyékai, mint -rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég vaksötét volt, szörnyü -szél sírt és vonított ismeretlen szakadékokból és az ég fellegei -rettentő távoli némasággal rohantak száguldva és egyre sűrűbb -feketeséggel tornyozódtak a magasban. És ujra hallatszott az üldözők -zaja, hajtóebek csaholása, dühödt emberi kiáltozás. - -– Uram! Elérnek… megölnek téged! – sikoltott a menyasszony és kihajolt, -hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt előttük; -halálszemü mocsarak útvesztő feketesége. - -– Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? – szólt a lovag megint -bánatosan. – Miért féltesz? Igy nem követhetsz engem! - -– Mondd, mit tegyek uram! könyörgött a leány. - -– Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért! - -– Nem birom! Asszony vagyok; mátkád, leányod, asszonyod, anyád! Válts -meg engem! - -– Nem lehet a lelket kivülről megváltani! Isten nyomorultjai, ti világ -sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett öleteken -asszonyok! - -– Mit tehetünk? - -– Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életreszeressetek bűnt és -halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De asszony -fogja megtörni a kigyó fejét! - -– Uram, de hát én? Én?… - -– Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! – felelt -kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. – De ezt kell kiáltanod -kétségbeesetten és hasztalan; mert, bizony mondom, nem vagy te egyéb, -mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A szerelem!… - -A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér -kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába sülyesztve összefonta két -karját. Mocsaras kátyuba fordultak… kerék törött… nincs tovább! S az -üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről hallatszott, – -most már több irányból, mintha visszhangja verődnék. - -– Mentsd meg magad szerelmem! - -– És te?… Itt hagyjalak? - -– Mentsd meg magad! - -– Igen, igen! Ez a te lelked szava, a féllélek szava a másik feléhez. És -talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek fel: de előbb -magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. De visszajövök -érted, mert a világ minden útja körben megyen. - -– Akkor mindig együtt leszünk? - -– Akkor örökre egyek leszünk Istenben. - -A leány kitekintett és apró, fénylő csillagok sorát látta a sötétség -mélyén. Égő lámpások voltak; szelid, bánatos, piciny világaik úgy -közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek biztatása a vándoruton. - -– Szerelmem, ne hagyj el – zokogott hirtelen, eszelős felrémüléssel a -leány. - -– Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy rálelj az -útra! - -– A te utadra? - -– Önmagad utjára; mert csak az vezet hozzám! - -– De elhagysz?… - -– Magadra hagylak? - -Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szoritsa; lázas ajka -csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem értette, hogy mit -beszél, mert csak ezt akarta és nem volt benne többé gondolat. De a -férfi visszaháritotta magasba emelt keze egy intésével. - -– Ne érints engemet! – mondotta szeliden, mint Magdalénának egykor. – -Még nem jött el az idő!… - -És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, véres -sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatu, gyönyörű -arca körül a gloriát… A bakon ülő szolga bőgalléru, hószinü köpenye -meglebbent vállán s olyan volt, mint nagy, fehér angyalszárny. A -következő pillanatban sötétség vette körül, a sivó magány. - -De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal szeliden hunyorogtak -felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét köntösü, -ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Irás amaz okos szüzei, -kik megőrizték az olajat s a vőlegényre várnak a homályban. A zárda -fejedelemasszonya álmot látott az éjjel… Most megtalálták a leányt, uj -testvérüket, körülvették, karjukba emelték, némán magukkal vonszolták. S -a kolostor sötét kapuja dörögve zárult be utánuk. - - - - -BÁLINT ALADÁR MENYHÉRT FOGALMAI - - -I. - -Mint római mezők sötét tekintetű bús őrtornyai, magaslott egymagában a -korcsmaasztal tetején a sörös korsó. Kövér fülei megrándultak az öreg -Tordon Menyhért kezében. A vöröskockás abroszon végignyúló kezek -belekapaszkodtak, a lázzal átfűtött ványadt tenyerek szomjasan szivták a -hűs üvegfalak üdeségét. - -A korsó tövében egy maradék császárzsemlye ormán kacér billegéssel -facsarta hátsó lábait egy légy. Csápjaival szorgalmasan sulykolta a -morzsákat, majd a jókedvű kalmárok ravasz mozgásával két első lábát -dörzsölgette. Aztán elrepült. - -Menyhért felpillantott és feje hátrahanyatlott. Tekintete akadozva -kúszott fel a tulsó falra szegezett olajnyomat pereméig. Puffadt -ábrázatú ivó fickót ábrázolt a kép, alatta nagy betűkkel valami tréfás -ostobaság. Az olajnyomat üveglapja szemébe csapta a gázlámpa sugarait. -Menyhért hunyorgott, szemét perzselte a kicsattanó fény, de minden -akaratát feltette erre a pontra. Ez volt a bizonyosság, ebbe fűzte -búcsúzó életének ernyedt fonalát. Úgy érezte, hogy abban a pillanatban -meghal, ha tekintete lesiklik. - -Az olajnyomat mezejéről gonosz fenekedéssel vigyorgott rá a festett -kamasz. Kancsóba túrt orra csufolódva vöröslött le a halódó vendégre. - -Menyhért megdöbbent és e döbbenés megnövekedve dagasztotta testét, -torlaszokat rakott a vérnek, levegőnek belső sikátoraiba és vaskapocs -erejével szoritotta le mellét, vállát, térdeit. Majd sárga lángok -buggyantak ki az ivó figura orrán, fülén; fogai mint korhadt malomkerék -lapátjai, lassú lendüléssel forogni kezdtek. Sötét kárpit ereszkedett -alá, befödte a söntést, az asztalokat, befödte őt is. - -[Illustration] - -Menyhért lefordult a székről és mielőtt a sörét kiihatta volna, az árát -sem fizethette ki, meghalt. - - -II. - -Menyhért teste végignyúlt a padlón. Fölötte asztal meg két szék. Az -egyik széken egy fekete macska gubbaszkodott lelketlenül, közömbösen. - -Menyhért fejében, e hülő katlanban megállt a gépezet. Idegei, mint öreg -hárfa lepattanó húrjai, egy pillanatra megrezdültek, aztán annak is vége -volt. Magukra hagyva, cél híjján széjjelzüllöttek, nem hoztak, nem -vittek parancsot. A mult, a lepergett élet megszámlálhatatlan rovásával, -jelével megterhelt és e terhek nagy részétől immár megszabadult agy -kanyarulatai tehetetlenül csavarodtak, összezsugorodva a csontépitmény -boltozatainak közében. - -Magára maradt, felszabadult és felszabadulásával pusztulásra -kárhoztatott matéria. Kiröppent belőle minden, amit hosszú szintelen -esztendőkön át felszedegetett, ami állandó maradásra vagy rövid -pillanatok eligazitására ott tanyát vert. Képek, fogalmak, emlékek, -megállapitások, embereknek, szavaknak, cselekedeteknek, tárgyaknak -szine, formája, hangja, története, ize, távolsága. Nagy részüket már rég -elmosta, felszívta az öregség. Most már csak az menekült onnan, ami még -megmaradt. Amennyi egy nyugdijas, asszonytalan, fiatlan öreg néptanító -megrokkant életépületének süppedt falait alátámasztja. Evésnek, -alvásnak, rövid sétának mozgató ereje, öröme, valamelyik hajdani szép -napnak, kedves, avagy gonosz ábrázatnak, nagy érzésnek, eseménynek -megavasodott emléke, jegye. - -Kiröppentek e képek, fogalmak a kanyarulatokból. Áttörték a selymes -hártyát, a pia matert, majd a másikat, a külsőt, keresztülkúsztak a -koponyacsontokon, otthagyták az egykor meleg fészket, most már nem -tartotta őket erő, kapocs ottan. - -Kiröppentek, körülszállták a korcsma négy falát – mint játszó -galambcsapat – elszéledtek, majd ismét összeverődtek. Kiperdültek az -utcára és mint a tó testébe fúródó villám tükörképe, cikáztak fel a -felhőkbe. - -Szabadok voltak és távol a földön maradt nehéz, tehetetlen testtől, -ficánkoltak, kergették egymást, éles csengéssel száguldoztak a tiszta -magasságban. - -Aztán beteltek a játékkal. Előttük a végtelenség, külön, külön kell -szállni, egyedül. Széjjelröppentek. Különválva szálltak a határtalan -térségek felett, lakatlan, kihűlt bolygókra tévedtek, hóval boritott -sikságokról lánghegyekbe zuhantak. Egy rándulással egész világokon -szökkentek át a fogalmak, már mint néhai Tordon Menyhért fogalmai. - -De mindez céltalan volt. Únottan csavarogtak. Sehol semmi megfogható, -rájuk tartozó. Üres és hideg volt számukra a végtelenség. Emberből -következtek, emberi akarat tengelyébe akartak visszakapcsolódni. -Egymásután szállingóztak, ereszkedtek lefelé a földre, ahová valók és -embert kerestek, ahova visszatérhetnek, meleg zugot, ahol megpihenhetnek -és ismét parancsolnak, szolgálnak. Földre szálltak Menyhért fogalmai. - - -III. - -Ötven esztendőn át eltemetett kép: Csendes kisvárosi utca. Nyáresti -szürkületben zongorából kizokogó Chopin-valcer. Fiatal leány néz ki az -ablakon. Menyhért hónapokon át őrizte szeretettel, gyöngéden e -hangulatot, aztán elfelejtette. Most szabaddá vált e kép. Sokáig -keringett, szűz helyet keresett. Ahol nem fojtják meg az apró -gonoszságok, a nyugodt fej lárvája mögött nyüzsgő kigyózsombék – a -lappangó ostobaság, szinevesztett aljasságok fonadéka – amely csendesen -szendereg és csak az életlenditő pillanatokban csap ki mérges harapásra, -igazi formáját mutatva. - -Szűz helyet keresett e kép, sokáig keringett városok, falvak felett, -füst, piszok elkergette. Hegyek fölé jutott, végig hempergett a havasok -ragyogó lágy leplén, aztán egy várost sohse látott, zongoraszót sohse -hallott kecskepásztor fejébe surrant. - -Derékon tört egy nyugalmas kecskepásztori pálya. - -Illés, a kecskepásztor, kinek a kecskéről, legelőről, sajtról, -időjárásról abszolut fogalmai voltak, kitűnően végezte dolgát. Amit -tudnia kellett, azt tudta, többet nem és éppen ez volt kitűnőségének -alapja. Agya sohse termelt olyasmit, ami közvetlen életcéljával nem -függött össze. - -Hanyattfeküdt a hegyoldalon és nézte az eget. Egyszerre különös zúgás -riasztotta fel. Sohse hallott ilyen furcsa csengést. Fel akart ugorni, -hogy végére járjon a dolognak, de ereje elhagyta és mintha nagy mélység -fenekére nézett volna, megszéditették az ég kemény kék mezején csúszó -fehér felhők. Bárhogy gomolyogtak, mindig egy fehér leányalak ringott a -felhők duzzadt párnáin. - -A felhők elszálltak, a nap elsülyedt az egyik hegy mögött, a muzsikának -csak nem szakadt vége és bárhova nézett Illés, egyre a fehér leányt -látta. Távoli fenyvesekből, szakadékokból ugyanaz a karcsú, foszló alak -káprázott ki. - -Éjszaka nyugtalanúl fetrengett vackán. Tarka figurák gyűrűztek a -feketeségben és távolról széjjelporzó zsongás szivárgott feléje. - -Kiült a kunyhó elé. A hold éppen akkor szállt ki a hegyek mögül. A -fenyvesek fekete fodrai fölött az égbolt ezüsttel alászőtt nedves zöld -kárpitja feszült. - -– Le kellene menni a völgybe – tünődött Illés. Sirni szeretett volna, -olyan szépnek és céltalannak találta az életet. - -Meredek ormok felett sikló felhők taraját mosolyogva szeldelte a kerek -hold és Illés csodálkozva gondolt arra, hogy mi minden lehet még a -világon a kecskéken kivül; túl a hegyeken, kőházakban mennyi csoda, -amelyről mit sem tud. - -Nagy fáradtan ébredt fel reggel. Harangszó erejével kongott fejében a -muzsika. Hívta a völgy, otthagyott mindent és elindult. A zöld -derengésben úszó tölgyfa-törzsek közül fehér tündérleány integetett -feléje, a zongorahangok harsogva nyomultak utána. Köréje csavarodtak, -nem menekülhetett előlük. - -Mindgyorsabban futott, azt se tudta merre. - -* * * - -Ragyogtak a sárga tarlók. Búsan lógtak a kocsiút szélére ültetett sovány -akácfák poros levelei. Az árok szélén felperzselt gyep, nyúlánk -katángkóró alatt kövér fekete bogarak nyújtózkodtak. Fáradt libbenéssel -csatangolt egy árva káposzta-lepke. Cséplőgép zúgott messze. Az -árokmenti bokor tövéből mint lehántott vastag tölgyfagyökér nyúlt ki két -vastag lábszár. Folytatása egy alvó csavargó. - -Valamikor kőrisfa állt ottan, de hosszú árnyékot vetett és alatta -hitványabb kalászt hajtott a jószág, mint egyebütt. Kivágták a kőrisfát. -Tövéből eresztett ágakat a csonka törzs és bokor sűrűsödött az egykor -szép szál kőrisfa helyén. - -Alatta aludt Énok, a földetlen csavargó. Oda menekült a forró napsugarak -és éhes gyomra elől. Énok egy időben takács volt, de a gép kiverte -kezéből a kenyeret. Egyideig vesződött, aztán megúnt mindent, otthagyta -mesterségét, faluját. Legszebb vágyakozása egy kintorna volt, melynek -szomorú nyekergése könnyebben hozzásegithetné jó lelkek garasaihoz. - -Illés arra haladt és leült az árok szélére. A hosszú bolyongás, a hangok -elől való menekülés elcsigázta; testét sebesre tépték az ágak, a tüskés -bozótok. Erőtlenül roskadt a bokor mellé. Úgy érezte most már -megpihenhet. A zongoraszó elszelidült zsongással lüktetett agyában. -Menyhért kósza fogalmai utánanyomultak és körülötte rajzottak. Éhes -szúnyogcsapat fürgeségével táncoltak, kavarogtak. Lesték a rést, ahol -betódulhatnak és a vágyakozás, rokonérzés fonalain leereszkedve biztos -talajon megállapodhatnának. - -A bokor alatt alvó Énok fejébe Menyhért huszonöt esztendős tanitósága -alkalmával rendezett ünnepi vacsora emléke surrant bele. Felköszöntők, -pohárcsengés, ételszag, a kezdő mámor bizsergése, a hivatás dicsérete, -borgőzös elérzékenyedés és egyebek. - -Énok felébredt, kimászott a bokorból és könnyezve átkarolta Illést. - -– Nagyságos tanfelügyelő úr! szólt Illéshez, kegyes jóltevőnk, a mai nap -a mai… én csak egy egyszerű néptanító vagyok. Sírva fakadt. - -Illés megértő hallgatással nézte őt. - -Énok beszélt Pestalozziról, báró Eötvös Józsefről. A magasztos hivatás, -nélkülözés, selyembogár-tenyésztés, ismétlő iskola, Illés zongorázó -fehér asszonyával érthetetlen zagyvaságba fulladt. De e két ember -felmagasztosulva, szárnyaló megértéssel, testvériesült a megfoghatatlan -érzések ködében. - -Együtt folytatták a vándorlást, kéregetve apostoli szeretettel, -boldogan. - -Egy idegen város falai előtt megállitotta őket a vámszedő. A két boldog -ember mosolyogva beszélt a vámszedőnek egy jubiláló néptanitó -boldogságáról és egy fehér asszonyról. - -A vámszedő nem értett azon a nyelven, amelyen beszéltek. - -Menyhért a halála előtt arra a gyömbéres kolbászra gondolt, amelyet -egyszer diákkorában a nagynénjétől ajándékba kapott. - -E felejthetetlen gyömbéres kolbász emléke Ábelnek a vámszedőnek fejébe -szállt. - -Inypadlását tündéri ujjak cirógatták és nyomban megértette a két -vándort. Kezet szorított velük, füttyentett a kutyájának, ott hagyta a -vámot és velük tartott. - -* * * - -Estére egy ismeretlen öreg városba tértek. Egymást kézen fogva ballagott -a homályos sikátorok mélyén Illés, Énok és Ábel, míg csak vendégfogadó -elé nem értek. - -A korcsmacégér – vasból kovácsolt griffmadár – hetykén nyújtogatta -hosszú görbe nyakát és a három jámbor megilletődve lépett át a -bolthajtásos kapun. - -Sötét, nagy udvar közepén, a fészer alatt kocsik, kifogott lovak között -kocsisok ácsorogtak. Egyik-másik már horkolt a kocsi mögé szórt szalmán, -rétrehajtott ponyván. Az ivóból sárga, piszkos lámpafény, rekedt -kiabálás csapott ki a néma udvarra. - -Mindhárman bekullogtak és a hosszú kecskelábas asztal végére ültek. -Szelíd mosolygással, némán nézték az embereket. - -Menyhért fogalmainak maradéka e füstös fülledt szobába rekedt. Bús -szűrszabók, nyájas mézeskalácsosok, csizmadiák, fazekasok közé. Keresték -a nekikvaló meleg fészket, ahol megindíthatják az isteni gépezetet. - -Egyre szaporodott a vendégsereg. Pecsenyesütő asszonyok, lócsiszárok, -kócevők tarkították a komoly gyülekezetet. Fürge kezek által -megcsipkedett asszonyszemélyek sikoltása hasogatta fel a hömpölygő -zúgás, zsivajgás mezejét. Illés, Énok és Ábel felállt és kezüket -összekulcsolták. Csendre lohadt a morajlás. - -Erős rándulás sajgott végig az emberfejeken. Hirtelen kigyúlt -papiros-lámpák módjára kipirultak a hajladozó ábrázatok, az asszonyok -letérdeltek, a férfiak mellüket verdesték. - -Immár szállást kaptak Menyhért összes fogalmai. - -Átjárták a koponyák rejtett zugait, kanyarulatait, eltitkolt indulatok, -eltaposott vágyakozások, emlékek zsombékait, felkavarták, -széjjelzilálták az esztendőkön által gonddal, nyugalommal lerakott, -szentnek megpecsételt megállapítások alapépítményét. Ráterpeszkedtek, -gyilkos szövedékükkel megbénították a multjaikból következő energiákat, -céltalan vak száguldásra sarkalták a kormányvesztett akaratot. - -Boldizsár, egy kopasz gombkötő, Illés, Énok és Ábel elé ment, -megcsókolta mindhármukat, aztán a többiek felé fordult. - -– Testvéreim, leszállt közénk a szent igazság három csillaga és mondom -néktek, megnyiland előttünk az úr kapuja. Testvéreim, széledjünk el és -hirdessük a világ minden sarkában az örök világosság égi szózatát! -Hirdessük, a felettünk őrködő, boldogságos Menyhért dicsőségét! - -Zsibbasztó meleg káprázat ereszkedett rájuk. Boldizsár feje fölött enyhe -sugárzás imbolygott. Illés bódult gyönyörűséggel zongoraszót hallott, -Énokot ünnepi vacsora langyos hullámai verdesték. Ábel orra reszketett a -gyömbéres kolbász illatától, Boldizsár egy vizsga izgalmait élte át, a -többiek iskolai dalokat énekeltek, tanrendet diktáltak, csevegtek az -erkölcsről, a történelem tanulságairól; egy pecsenye-sütő asszony -Aristotelest elébe helyezte szent Ágostonnak, akit pedig egy lócsiszár -dícsért lelkes rajongással. - -A beteljesülés harcra serkentette mindnyájukat. Harcolni akartak -mindenki ellen, aki nincs közöttük. Hogy mit akartak és miért, azt nem -tudták, de nem is tudakolták egymástól. Máglyára hányták volna azt a -vakmerőt aki feléjük kiáltotta volna az igazságot, hogy egy ismeretlen -hulla fertőzte meg őket. - -Titkos érthetetlen egység elaprózott darabjává vált mindegyikük, mely -önmagában nem több, mint egy hüvelykujj, oldalborda és csak a többivel -együtt tesz ki egy egészet. - -Ez az érzés, a testvéri összeforradás láza, áhitata megrészegítette őket -és az éjjeli együttmaradás mámorában szárnyak suhogása, angyali hangok -zengése övezte a gyülekezetet. - -Az egész éjszakát átvirrasztották. - -Hajnaltájt bejöttek a kocsisok meg a vásáros legények. - -Gazdáikat térdepelve, imádkozás közben találták. Hiába nógatták őket, -rájuk sem hederítettek, tovább imádkoztak. - -Az egyik legény behivatta az udvarról a gazdasszonyát. Az nagy lármával -nekirontott a társaságnak. Lehordta őket részeg gazembereknek, -akasztófára való bolondoknak. Azok úgy néztek rá, mint egy idegenre. -Szót sem értettek mindabból, amit mondott. - -Az asszony kiszaladt és egy ostorral tért vissza. Az urát egy asztal -alatt találta, ahogy a mellét verdeste. - -Kihúzta az asztal alól és az ostornyél végével rácsapott. - -– Testvérek! – kiáltott a férj, – agyonver ez az idegen asszony! -Segitség, mentsetek meg! - -Az asszonyt körülfogták és földre teperték. - -– Halál reá! Pusztuljon a pogány! – ordították valamennyien. A kocsisok -meg a vásároslegények ki akarták szabadítani az asszonyt. Vesztükre, -mert véres fejjel kergették ki őket. Az asszony holtra taposva maradt a -korcsmában. A gyülekezet énekszóval kivonult, az utcákon végig, -egyenesen a templom elé. - -A nyitott ajtón betódultak, kiszorítottak minden idegent és ellepték a -kórust. Illés, Ábel és Énok az oltár legfelső fokára állt és áldástosztó -mozdulattal a hívek felé tárta kezét. - -Napfényes, üde délelőtt volt; a szines ablakokon átömlő sugarak vörösre, -kékre, zöldre festették Illést. - -A hívek térden csúszva közeledtek feléje, hogy megcsókolják meztelen -lábát, rongyos gúnyáját, ki, amit ért. - -Illés, Ábel, Énok mozdulatlanul nézték az imádkozó embereket. Úgy álltak -ott, mint ősi egyházak kőből faragott szobrai, testvérei a boltozatot -megtámasztó oszlopoknak. - -A város népe betódult a templomokba, de Menyhért hadserege véresre verte -őket. - -– Ez a mi egyházunk! harsogott Boldizsár, hangja visszhangot váltó -gyűrűző zengésre emelkedett. - -– Ez a mi egyházunk és mondom néktek, a mi ellenségünk az, aki -egyházunkat bántja. - -Megérkezett a katonaság. Megtámadták őket is. Végül is lőni kellett. - -Illés, Ábel és Énok egyszerre gurult le holtan az oltár lépcsőjéről. - -A hívek valami rettenetes ütés erejét érezték. Mikor kábultságuk -eloszlott, értelmetlenül bámultak egymásra. Értelmetlenül bámultak. Nem -tudták, hogy jutottak a templomba. Semmire sem emlékeztek. Sem Illést, -sem két társát nem tudták, hogy kicsoda. - -Menyhért fogalmai tova szálltak. Ők pedig dideregve, mint kifosztott, -megcsalt zsellérek kullogtak kifelé a templomból. - - - - -UJHELYI NÁNDOR TÁVOZÁS A HALOTT VÁROSBÓL - -Szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörve feküdtem le. Mindenféle -gondolataim voltak életem véges, tünő és kielégitetlen voltáról, miknek -enyhe és bágyadt hintázása végre is álomba ringatott. Mélyen és -álomtalanul aludtam. Hirtelen felébredtem. Erősnek és teljesen -kipihentnek éreztem magam, felkeltem, felöltöztem, cognacot ittam, -szivarra gyujtottam. Órámat megnéztem: állt, az ablakhoz mentem, az -utcán még az éjszaka sötétlett, a lámpák égtek. Szokatlan és borzongató -csend vett körül, rosszul és különösen éreztem magam lakásomban és -elhatároztam, hogy eltávozom. - -Kulcsommal kinyitottam a ház kapuját és kiléptem az utcára. Hideg téli -éjszaka volt, fáztam. Szivarozva indultam egy nagy út irányába. A csend -tompa és lenyűgöző volt, lépések zaja, kocsik távoli dübörgése nem -hallatszott. Egy oszlopnak dülve állott egy ember, egy tér közepén -mereven figyelt egy rendőr, az úton mozdulatlanul állt egy bérkocsi. -Okát nem tudtam adni, de az egész nyomasztó és rettenetesen néma volt. -Egy hang nem hallatszott sehonnan sem, minden mozdulatlan volt. Igy -mentem már jó sokáig, itt-ott láttam magányos embereket álldogálni. De -abban, ahogy álltak, volt valami megdöbbentő: mintha hirtelen állottak -volna meg, törzsük előre hajolt, lábaik lépésre lendültek. - -Egy kávéház elé értem, benéztem. Néhány ember ült az asztalok körül, -mozdulatlanul, egy pincér kezében egy kabátot tartva állt mereven és -bámult arra a férfira, kinek fel akarta adni kabátját és aki -mozdulatlanul egyik karját felemelve várt. Percekig álltam az ablak -előtt, remegő szívvel lestem egy mozdulatot. - -Úgy éreztem, hogy hirtelen megőrülök és beléptem a kávéházba. Senki sem -mozdult meg. Rászóltam a pincérre, nem felelt. Mindenki mereven ült és -állt körülöttem, megráztam az egyiket, hasztalan, meglöktem a pincért, -végigzuhant a padlón. Mindenki meg volt halva. Irtózattal lelkemben -rohantam ki az útra, egy merev rendőrt láttam, oda léptem hozzá, halott -volt, egy öreg ember állt az úton, amint egy ujságokkal telt -gyerekkocsit tolt, halott volt, az út közepén állott egy bérkocsi, -halott volt a ló, a kocsis. - -Elkezdtem esztelenül és rémülten ordítani: nem válaszolt senki. -Odarohantam egy nagy bérházhoz és csengettem. Hasztalanul. Az utszélen -kövek voltak, szinte őrülten felkaptam egyet és egy emeleti ablakba -hajítottam. Csörrenés, dobbanás hallatszott és utána ujra beállt a -tikkasztó csend. Nem válaszolt senki sem. - -A város meghalt! Kábultan állottam, majd őrülten rohanni kezdtem. Ahol -fény égett odasiettem, mindenhol néma halottak voltak csupán. Halottak -ültek az asztalok körül a kávéházakban, hullák álldogáltak és hevertek -az utcákon, néma halottak verődtek össze az útkereszteződéseknél. -Kifestett és illatos nők hullaarca mereven vigyorgott felém, éjszakai -nyomorgók mozdulatlan kéréssel bámultak rám. - -Eleinte azt hittem megőrülök, azt hittem, hogy álmodom, de azután -éreztem, hogy ez az egész oly rémületes, oly elképzelhetetlen, hogy -csupán maga az őrjöngő valóság lehet. Leültem egy padra, mert bár fáztam -a hideg éjszakában, nem mertem bemenni ezekbe a kávéházakba. Mereven -bámultam magam elé, azután összerázkódtam és diadalmas vad öröm fogott -el: élek. Én, én, egyedül én élek. A hatalmas világváros sok százezer -embere mind meghalt. Halottan feküsznek ágyaikban az emberek mind, ezen -az irtózatos, ezen az egyetlen éjszakán meghalt mindenki, egy rebbenés -alatt meghalt a város. És én, én élek! Az irtózás eltompító zsibbadtsága -és az állati ujjongás az életem felett keveredett össze lelkemben. -Valaminő lázas, fokozott életet éreztem egész lényemben. Nem tudtam mit -tegyek, hogy visszatérjek lakásomba: erre csak egy pillanatig gondoltam. -Minek, hisz itt úgy sem élhetek többet. Rettenetes csoda történt, a -végzet avagy az istenség csupán engem hagyott életben, távoznom kell -innen, e halott városból. El, el kell innen mennem, hogy hová, azt még -magam sem tudtam, csak annyit, hogy oda, hol zaj van, világosság van, a -nappalba, oda ahol az emberek még élnek. - -Éhes és szomjas lettem, felugrottam és egy nem messze világító -automata-buffet felé mentem. Benyitottam. Egy hulla egy sörös poharat -emelt ajka felé, másik egy végtelen és soha be nem fejeződő kortyot -ivott. A pénztárosné örökké tartó gesztussal huzta ki a fiókot. Zsebembe -nyultam és bedobva a nyilásokba a pénzdarabokat, enni és inni kezdtem. -Elfogyott az aprópénzem, egy pillanatra tanácstalanul állottam, de -azután betörtem egy széklábbal egy szendvicses-tartót. Raboltam. -Megdöbbentett ez az érzés. A kasszánál volt egy cigarettadoboz, -idegenkedve bár, de zsebre dugtam és kimentem az ajtón. Midőn az utcán -mentem, különös és bizarr gondolatom támadt, minden élő meghalt e -városban, de az automata sivár és egyszerű gépezete ime még él. Azután -arra is gondoltam, hogy végtelen gazdag vagyok, minden kincs, érték -enyém lett a városban, mert hisz én vagyok az egyetlenegy élő. - -Azonban lassanként ujra borzadás fogott el. A némaság, a magány -elkábított, összeszorította szivemet. Irtózatosan egyedülvalónak, -otthontalannak éreztem magam, el akartam rohanni valahová egy -ismerőshöz, egy baráthoz, egy és más kedveshez, egy élő, egy másik élő -után vágytam, akihez szólhassak, akihez hozzábujjak, akinek halljam -hangját, érezzem melegét. Bár tudtam, hogy hasztalanul, megindultam -egyik ház felé, hol kedves barátnőm lakott. Eszeveszetten dörömböltem a -kapun, persze mindhiába. Elgondoltam, hogy ágyában fekszik szépen és -szomoruan, fehér és kecses hulla már csak és rettenetes tompa -kétségbeesés fogott el. Rádültem a kapura és zokogtam. Úgy éreztem, hogy -rettenetes sors vár immár ezután rám. Mindenki, kit valaha is láttam, -ismertem, szerettem, kivel együtt éltem eddigi életem, halott. Egy ideig -úgy éreztem, hogy meg kell halnom. De azután győzött az életvágyam, az a -meggyőződés lett úr lelkemben, hogy nekem élnem kell, mert egy még -ismeretlen és talán messze célzó végzet igy rendelte ezt és éppen a -halálnak ezen az éjjelén. - -Éreztem, legjobb haza mennem. Nem voltam távol nagyon otthonomtól, oda -vánszorogtam, bementem a kapun, felmentem lakásomba, a villany még -égett, ez itt egy pillanatra oly megdöbbentő volt a számomra. Töprengeni -kezdtem, mit tegyek. Éreztem, hogy utoljára vagyok itt és el akartam -egyet-mást vinni. Felvettem ezt és amazt, amit fontosnak véltem és -mindjobban éreztem, hogy minden mily rettenetesen semmitmondó: könyv, -írás, régi levelek, képek, multam emlékei, jelenem örömei, jövőm tervei -egyaránt. Végül is holmi fehérneműt, toilette-holmit, egy revolvert, egy -nagy kést, egy üveg cognacot, egy és más ennivalót betettem egy kis -bőrtáskába, mert hisz hol találhattam volna szolgát, ki cipelte volna -helyettem. Elhagytam a lakást és úgy éreztem, mintha örökre eltávozva -innen a teljesen ismeretlenbe, menekülnék egy dübörgőn közeledő ellenség -elől. Megálltam, körülnéztem. Volt egy kis zenélő játékom, meghúztam -zsinórját, ódon és kecses keringő muzsikája libbent felém, az egyetlen -élet, hang, szépség, mit a halottak városában eddig hallottam. Ime, ez a -játék is élt még. Sírtam. Oh, mi is lesz én velem azután. - -Elhagytam a házat. Künn az utcákon mindig világosabb lett, a hajnal -derengett kelet felől, langyos déli szél fujdogált. Egy palota előtt – -hogy még céltalanul mentem – egy hatalmas autót láttam állni. Eszembe -jutott, hogy ime ezen elszabadulhatnék innen, a gép még él. De nem -értettem semmit hozzá, én csak az emberek lelkét és testét akartam -megismerni eddigi életemben, és a gép lelke, szervezete teljesen -ismeretlen volt előttem. Szomorú dühvel hagytam ott tehát. Mit tegyek: -töprengtem. El kell hagynom a várost, de hova, merre menjek. Hol van egy -hely a világon, a környéken, hova eljuthatnék, hol emberek élnek. Ekkor -egy megdermesztő gondolatom támadt: hátha az egész ország, egész Európa, -az egész föld meghalt ezen a rettenetes éjszakán. Szinte őrjöngve -bámultam magam körül. Ez a gondolat lesujtott, mint egy rettenetes ököl -tompa és reccsenő csapása. Mi vár rám akkor, oh teremtőm, más mint a -rögtöni vagy kinlódó halál. Nyomorultan kell elpusztulnom, őrjöngve a -magány kínjaitól, vagy az éhségtől, vagy mint vadállat fogom tengetni -életem a halott földön, mint a világ legszánandóbb és legnyomorultabb -embere? Gyötrő és kétségbeesett irigységet éreztem az utcán álló, a -házakban fekvő halott százezrekkel szemben és csupán azért nem öltem meg -magamat, mert nem mertem ezt még hinni. - -El kellett határoznom magam, hogy hova, merre menjek. Ösztönszerüleg -gondoltam, hogy a legközelebbi nagy város felé indulok, hova talán fél -hónap alatt eljuthatok. Utközben vagy találok emberekre, vagy pedig -elegendő élelmiszert, éjszakai oltalmat tudok szerezni. Egy -könyvkereskedő ablakát betörtem és térképet vettem ki belőle, valamint -egy látszerész kirakatát is egy látcső és egy iránytű kedvéért. Lassan -bandukoltam a városon át. Mindenütt láttam halottakat utamban, hajnal -felé munkába siető embereket, vagy otthonuk felé igyekezőket, kiket -egyformán örökre megállított a halál. Elértem a város határát. Már -világos reggel lett, a nap ragyogva tündöklött a kék és tiszta égen, a -vámnál a halott őrök gubbasztottak. A sorompón túl, hogy mentem az -országuton kocsikat láttam álldogálni, mik a szomszédos községekből -igyekeztek be a városba megrakodva tejjel, kenyérrel és más -élelmiszerekkel. Mindegyiken a halott lovat halott kocsis hajtotta -hasztalanul. Most már nem borzadtam annyira ezektől a hulláktól és egy -kannából bőven és tikkadt torokkal ittam a hideg tejet és magamhoz -vettem egy másik kocsiról egy hatalmas cipót és egy darab vajat. - -Ahogy mendegéltem, szinte öntudatlanul, mindig szebb és szebb tájakra -értem. És különös mód nem vettem eleinte észre, hogy a fák zöldek, az -ágak a virágok illatos súlyától lekonyulnak, a rétek ragyogóan -zöldelnek, a fákon madarak fütyürésznek. Nem vettem észre, hogy kiérve a -halott városból, elhagytam a telet, a hideget is. Végre megálltam -fáradtan a gyaloglástól és a táskám cipelésétől. Homlokom verítékes -lett, megtörültem, levetettem télikabátomat. És ekkor felocsudtam végre, -megláttam magam körül az ujjongó, élő diadalmasan zölden, illatosan -virágzóan élő természetet az ő májusi pompájában. Nagy és boldog -megkönnyebbülés fogott el. Egy hirtelen elhatározással eldobtam -télikabátomat, ezt a fölösleges terhet és fütyörészve, már nem fáradtan, -mentem tovább. - -Itt-ott láttam halott parasztokat, halott szekereken, avagy az utak -szélén, de már nem nagyon törődtem velök, hisz mindenütt láttam a dicső -és leírhatatlan életet: a fák virágoztak, a füvek rebbentek, a virágok -illatoztak, a vetések zizegtek, szellő fodrozta az ágakat, madár lebbent -a lombok között: csak az ember volt halott, de az isten élt. Nem -értettem, hogy lehet itt közvetlenül a meghalt város környékén télen -tavasz, de nem töprengtem ezen. A rettenetes, halálos éj megölte bennem -az álmélkodást. Csak örvendtem ennek az uj csodának, amennyire tudtam. - -[Illustration] - -Igy mentem már órákon át. Messze kék hegyek derengtek, távol hátam -mögött, feljutva egy-egy emelkedésre, meg-megpillantottam az elhagyott -óriási, halott várost. Nem fáradtam ki, azonban karom nagyon megérezte a -nehéz táskát és valahogy elfásult a lelkem. Néha-néha ujra kezdtem -érezni valami megdöbbenésfélét jövendő életem, sorsom, a világ élete, -sorsa miatt. Néha megállottam és leheveredtem az út szélén a fűre, -falatoztam, cigarettáztam, hanyatt dülve bámultam a kék ragyogó és -végtelen eget. Gyönyörködve éreztem, mint süti orcámat a napfény, mint -mászkál tömérdek kis féreg, parányi bogárka a füvek között kínlódva és -lázasan, zsákmányt és boldogságot keresve, élve. Talán aludtam is, de -mikor felébredtem, a nap nem jutott túl még a horizonton. Nem volt sehol -felhő, hideg, sötétség. Nem jött éjszaka, nem jött változás. Talán -napokig tartott vándorlásom már, talán csak órákig, nem tudtam volna -megmondani. Ettem ételemből keveset, ha álmos voltam, pihentem, ha -kifáradtam, aludtam, már nem is néztem a térképet, már nem is láttam -sehol embert, falunak, épületnek hire-hamva sem volt még. - -És ahogy igy mentem, bandukoltam én magányos és fáradhatatlan vándor, -hátam mögött a halott város, előttem az ismeretlen cél, szemközt jött -velem az úton egy nő. Már messziről láttam őt és különös mód -megdöbbentem ennek a mozgó élőnek a láttán, mintha csak kisértet jelent -volna meg előttem. Összetalálkoztunk és ekkor megismertem őt: egyetlen -és igazi barátomat, kit egykor szerettem is, meg nem is, kitől -elválasztott egykor életem sorja, kire néha-néha szomoruan és vágygyal -gondoltam magányos és mély óráiban életemnek. A harmadik csoda volt ez -ime, ami engem ért. És úgy éreztem, hogy ez mind egymáshoz tartozik -elválaszthatatlanul: a város, mely meghalt és amelyet elhagytam, a -tavasz, a természet, hova eljutottam, és ő, a messzi, a régen nem látott -másik ember, a nő, kivel ime itt az országuton találkoztam. - -Közvetlenül és egyszerüen, mint két testvérhez illik, átöleltük egymást. -Kérdések zavaros árja tódult ajkainkra, mig végül mindegyik megtudta a -másiknak a sorsát és megdöbbenve, borzongva tudtuk meg, hogy végzetünk -egyforma. - -Ő is szomoruan és csodálatos vágyaktól meggyötörten aludt el, ő is -felriadt éjszaka, ő is különös erőtől ösztökélve elhagyta otthonát. Az a -hatalmas és óriási város, melyben ő élt, szintugy meghalt, mint az -enyém, ő is szintugy zokogott és kinlódott, mint én. És végűl ő is -elindult szép kicsiny lábaival keresni az élőket, az életet. Ő elindult -az én városom felé, amint én az övé felé. Nem tudtuk akkor, hogy -egymásfelé indulunk mind a ketten. És, hogy mindez azért történt, hogy -találkozhassunk mi ketten egymással. - -Ő is elhagyta otthonát, mint én. Ő nem hozott semmit, csupán szépségét -és szivét és szánakozó gúnynyal tekintett kedves szeme táskámra. -Megmondtam, mi van benne: fehérnemű, fegyver, és pénz. - -– Ezekkel akarod megtalálni az életet? – mondta ő, és én elszégyelve -magamat elhajítottam az egészet. - -– Vannak gyümölcsök a fákon, nem halunk éhen: mondotta. - -Körülnéztem és ime a fák ágai lekonyultak a gyümölcsöktől: nyár volt. - -Egymásba karolva mentünk egy útra térve, mely uj irányt mutatott, -egyformán elvezetve kettőnket a két halott várostól. - -Oh mennyi minden volt, mit egymásnak el kellett mondanunk. Vágyainkat és -életünket, miket egymástól távol és elszakadtan éltünk át. Úgy éreztük, -hogy kába, ostoba álom volt ez csupán, hisz mi ketten vagyunk csupán -élők a földön és mi – volt idő mégis – hogy nem éltünk együtt. Oh, hogy -is történhetett ez meg mégis. Nem tudtuk még, hogy mi lesz a jövőnk és a -sorsunk, de úgy éreztük, jó, igaz lesz, ami vár ránk, oh maga a vágyott, -az eddig el nem ért, a csapongó boldogság. - -Elkezdtünk vallani. Mindazt, mit egykor szégyeltünk meggyónni egymásnak -makrancos büszkeségből, dölyfös vagy gyáva önnemismerésből, azt -megmondtuk most végre egymásnak. Hisz halott városból jöttünk mind a -ketten és csak mi ketten voltunk élők a földön most már. Éreztük, hogy -egymáshoz tartozunk, több vagyunk egymásnak, mint két szerelmes, több -társnál: szülő, gyermek és testvér egyikünk a másiknak egyszerre. - -Azután elkezdtünk beszélni elmúlott életünkről. Mindegyikünk felhágott -immár az élet közepére, jövőnk nem igért többet az időben, mint amennyit -multunk adott. Oh minő nagyon sajnáltuk ezt, minő nagyon vágytuk vissza -a derüs, mának élő ifjúság első és gondtalan szerelmét, mit nem -egymással osztottunk meg és amiben már nem lesz részünk. - -Az égbolt csak nem sötétedett el semmit, a nap nem jutott túl a -horizonton. Ekkor az út kanyarodójánál egy kőkerítést pillantottunk meg. -Elértük és bementünk kapuján. Egy szép és megható házacska fehérlett egy -parkocska mélyén felénk. Rögtön úgy éreztük, hogy elértük célunkat. Ez -lesz otthonunk, menedékünk, itt fogunk élni egyetlen emberpárja a -földnek, az utolsó két, egymásra talált ember. És ősei leszünk talán -sok, sok tömérdek, egymástól elszakadó embernek. De ez nem bántott -minket, mert önzők voltunk, boldogok az élettől és a szerelemtől. - -Megcsókoltuk egymást, találkozásunk óta először. És ekkor elragadtatva -néztünk egymásra. Éreztük magunkon és láttuk a másikon, hogy ujra, oh -ujra, húsz éves, életet, szerelmet kezdő gyermekek lettünk. És -elfelejtettünk mindent: eltünő fiatalságot, a talán még sem igaz multat, -a városokat, hol éltünk, a városokat, melyek meghaltak, melyeket -elhagytunk, az egész halott földet, a rettenetes éjszakát, mindent -elfelejtettünk, semmi, de semmi nem történt, egymásra találtunk, mint -két ifju, szinte gyermek és neki fogtunk ujra az életnek. - - - - -KARINTHY FRIGYES ÉSZAKI SZÉL - - -I. - -Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt. - -A nyár végét járta akkor; minden forróság és fény, ami hónapok óta -összegyült, izzó pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a -föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok és a narancsok -héjja kipirult és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is -megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a -vállunkat, mintha rőtre sült cipók, vagy égett naspolyák úsztak volna a -vizen; a bőrünk megbarnult és a szemünk csillogott. - -Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy husz évig. Az arénában -olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak és perzsa nők -táncoltak a végén, – mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül -mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bóditó -borokkal öblögettük le, – éjfél után, büszke és lüktető fejjel dalokat -írtunk aztán és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és -csipőjét és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a -virágok, bársonybőrü macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat -valósággal mámorossá tett és lázba hozott egy váratlan és lágyan -csendülő rím; a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük -ilyenkor, – néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint -amilyenekkel a költő felcicomázta. - -Drámákat is játszottunk, amikben sötét szenvedélyek törtek ki szabadon -és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek. -E drámákhoz egy olasz muzsikus irt közzenét, – határtalan epedés volt a -zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy; a zenekarból mintha görcsös -karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány -lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes -voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy -tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt. - -Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem emeltünk -síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe, -semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő -módon elégitette ki szerelmi vágyait; áldozatai között gyermekek is -voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. -Augustus császár udvarában gyakran megjelentünk és beszélgettünk az agg -Maecenassal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk. -Később raffináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi -parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre -ragyogóbbak lettek és valamelyikünk megirta darabnak Salome táncát. S -közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, Quarnero szikrázott és -égett mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig forró lett a föld s a dán -vizekbe láttuk lebukni; tovább nem igen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű -nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen. - - -II. - -Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam; a haldokló -nyárról és haldokló ifjúságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba, -mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék szinek vegyültek a fák -zöldjébe, s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és -szinekből és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a -csónakból és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna -helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe és mindegyikben -ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor -valami kényelmetlen buta üresség állt be. - -Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok tenniszeztek, sokan -voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás -kint állt a kapu előtt és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam, -hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen -ifju volt, norvégül beszélt. Franciául szólitottam meg. Útbaigazitottam -és valahogyan együtt is maradtunk. - -Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem: -nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy fejjel volt -magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam, -de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már -mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német -kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is -Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim -visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a -beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva -magyaráztam neki, mit érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy -a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a -norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, -ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja -vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen -megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett -reám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam -hogy egészen halkan, mintegy magának dúdol, vagy fütyörész valamit. Úgy -látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult -közben, – belülről jött ez a vontatott kisérteties hang, amihez hasonlót -nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasitóbb lett; valami -megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő -ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és -kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és -könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy -mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kisérteties fütyülést, mely tompán -és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam -meg magam, de éreztem, hogy elsápadok. - -Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt, -megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett, -de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami -zöldes fénynyel meg volt világitva; egy pillanatra, mintha ezen az -oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán és ezek a -ködszerü testrészek hirtelen szertefoszlottak. - -Utóbb kiváncsian kérdeztem, mit szól Lollához; illik-e rá az a forró -ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. Udvariasan, de -hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én untatom őt. -Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon -az oldalon ül, ahová beszélek; – megfordultam és a hátam mögött állt, és -hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyeltem magam. Most megint csönd -lett, de ezt nem tudtam elviselni; nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva -kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret és tud-e énekelni? -Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi -sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szive egy -keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó végével, -mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a -ködön és vizen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is -szokott; – és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a -füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és -magasan lebegő; – de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült, -hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer -nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már -ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is -megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a -hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és karjai, -amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az -elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd -csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és elviheti Capri szigetére. -Most végre komolyan válaszolt nekem; emberfölötti fájdalom volt a -szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha, – -hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis, -akár őt, akár az árnyékát, – ha nem itt, talán a halottak között, -halihó, halihó! – mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap, – majd a -temető fütyülő sötétjében – halihó!… sírkeresztek között tapogatva -keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni -kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, – nem birom már, fütyülte, -nem birom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok -buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni -kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam. - - -III. - -Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg fekete volt az ég és a hegyek -mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szijat hasított a -levegőből és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig -hajoltak és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait -sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és -borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat, -ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös -köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították, – a szél söpörte a -gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most -jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt. - -Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül, – -s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között -hallottam, hogy fütyül az északi szél, – fütyült és vihogott és -megismertem a kisérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda -lugasában. - -Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában, a sűrű, puha -és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella -kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos -kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél. - - - - -SZINI GYULA DAIMONION - -A jáspis asztalon, amelyet három női faun tartott – az egyik -malachitból, a másik porfirból, a harmadik szienai agátból volt -kifaragva – aranytálak csillogtak és bennök a szakácsmüvészet remekei -párologtak, vagy kocsonyásan reszkettek, vagy a torták finom fűszereit -terjesztették a levegőben. - -Ezüst renaissance-serlegekben Vezuv borai csillogtak. Hegyi kristályból -kifaragott korsóban Chianti sok százados bora tündöklött. Fantasztikus -alaku óriási tengeri kagylókból szőlőgerezdek, cseresznyefürtök -pezsdültek ki, alabástrom vázákban pedig mindenféle más gyümölcs volt -feltálalva. - -Mindezek fölé pedig négy titokzatos egyiptomi kanopé magasodott, az -emberfejü Amset, a majomfejü Hapi, a sakálfejü Duamoto és a karvalyfejü -Kebhsonuf fejeivel. Köröskörül a teremben sokkaru antik gyertyatartók -ontották a fényt gobelin-szőnyegekre, amelyek az etruriai művészet -naturalizmusával mutattak obszcén vagy fenkölt jeleneteket. - -Nagy római stilü ajtón át, amelynek bronzból volt félfája, az -előcsarnokba lehetett látni, ahol szökőkút csörgedezett. A kis fontána -bokréta alaku vizsugarai a fehér márványból faragott Kalopűgosz Áfrodité -szobrára hullottak, aki opálkagylóban állt. A kút kávapadkáján -mozdulatlanul, plasztikus tartással egy nő ült, akinek csak szeme -rebbenése árulta el, hogy él. A kezében arany-lantot tartott és az ujjai -alabástromszerüen áttetszők voltak. - -Baldassare a sánta komornyik, jácintkőszinü selyem libériában -forgolódott. A gazdája, signore Rospigliosi pedig türelmetlenül járt -fel-alá. - -– Uram – kérdezte tiszteletteljesen a komornyik – voltaképp kire várunk -ezen a zimankós téli éjszakán? Nagy úr lehet, mert ekkora pompával még -az udvar embereit sem szoktuk fogadni. És egyedül jön, úgy látom, mert -csak egy tányér van számára az asztalon. - -Rospigliosi nem felelt semmit. Firenze egyik legszebb kandallóját nézte, -amely a Della Robbiák műhelyéből került ki és amelyben szagosan égtek az -olajfahasábok. - -A komornyik ujabb időben gyakran rajtakapta az urát, hogy szótlanul a -tűzbe bámul és nem hallja ha kérdezik. Éjjelenkint pedig fel-felriadt -álmából és gyertyával végigkutatta egész palotáját a padlástól a -pincéig. - -– Uram, mikor jön a vendég? – kérdezte harsány hangon, de alázatosan -Baldassare. - -Rospigliosi felrezzent merengéséből és nagy, álmodón kimeredt szemét -rávetette a komornyikra. - -– A vendég késik, – felelte Rospigliosi – és félek, hogy ma nem is jön. -Pedig esténkint és éjjelenkint sokszor felkeres. Szerettem volna ma vele -végképp leszámolni. - -– Ki az? kérdezte gyanakvóan Baldassare. - -Rospigliosi felsóhajtott: - -– Magam sem vagyok bizonyos benne, Baldassare. Gyakran azt hiszem, hogy -a második énem, kettéhasadt lelkem másik fele. - -Baldassare nagy, ijedt szemmel bámult urára. - -– Látom az arcodról – mondta Rospigliosi, – hogy te is bolondnak -tartasz. Messer Tarucci, a háziorvosom is őrültnek gondol. - -– Isten óvja uramat nagy bajtól – rebegte Baldassare és babonásan -behajtotta az ujjait. - -– Minden éjjel úgy érzem – beszélte Rospigliosi – mintha ketté hasadnék. -Legalább félóráig tart ez az állapot, amelyre csak azért nem tudok -egészen visszaemlékezni, mert minden úgy tünik elém, mintha a másik fele -a másik énemmel történt volna meg. - -– Santa Maria! – ijedezett Baldassare. - -– A tudós humanista, messer Baroccius – folytatta Rospigliosi – azt -mondja, hogy az énnek ezt a meghasadását már a régi görögök is ismerték -és Szokrátész „daimonion“-nak nevezte. - -– Ki volt az uram? – kérdezte Baldassare. - -– Szokrátész görög bölcs volt – felelte Rospigliosi. – Ugy látszik neki -is volt ilyen daimonion-ja. Az én démonom nagyon titkolózik még velem -szemben is. Nem akarja magát egészen elárulni, kiszolgáltatni nekem. - -Baldassare átértette a rettenetes állapotot, amelyben signore -Rospigliosi volt és a maga együgyü eszével eképpen felelt. - -– Bizony uram, magam is észrevettem, hogy egy idő óta két urat -szolgálok, holott ide csak egy úrhoz szegődtem. Azelőtt mindent jól -csináltam, meg voltak velem elégedve és évek hosszu során át nem volt -uramnak egyetlen panasza sem rám. Most pedig semmi dolgommal sincs -megbékülve, uram gyakran korhol engem, mert néha alig tudom megérteni az -akaratját. Imádkozni fogok a boldogságos Szűz Máriához, hogy távoztassa -el uramtól a gonosz ördögöt, aki úr szeretne lenni ebben a házban. - -[Illustration] - -– Csitt, csitt, Baldassare! – suttogta Rospigliosi mert még meghallja ő -és nem jön el hozzám vendégségbe. Pedig jóban akarok vele lenni, ha már -közöm van hozzá. Hozzám tartozik és szinte egy vagyok vele. Neki -rendeztem ezt a lakomát, és ezzel a nővel is őt akarom idecsalni. - -– Uramnak az a baja – szólt Baldassare, – hogy mindenkivel szemben jó, -még ezzel a fránya kisértettel szemben is. - -– Én egész életemben jó ember voltam – sóhajtotta Rospigliosi – -sajnáltam a szegényeket, megkönyörültem a szerencsétleneken. De az a -másik rossz volt! Ő hajszolt engem vagyonszerzésre. Ha ő nincs, ma nem -volna ez a palotám és sok kincsem. - -– Isten bocsássa meg vétkem – vallotta meg Baldassare – de mindig azt -gondoltam magamban, hogy uram valami ördöggel cimborázik. Husz év óta -szolgálok itt és folyton éreztem, hogy valami nincs rendjén. - -– Miért, Baldassare? - -– Uram – felelte a komornyik – mindig olyan jó, kegyes volt hozzám, -mintha apám volna. De voltak napok, amikor majd lenyúzta a bőrömet egy -garas miatt. - -– Nem én, hanem a démon – sóhajtotta Rospigliosi. - -– Pénzt sohsem mertem kérni uramtól – folytatta Baldassare és mig más -magamféle szolgának évről-évre emeli a gazdája a fizetését, az enyémet -évről-évre lejebb szállitotta. - -– Nem én, hanem a démon. - -– Aztán eszembe jut a kis Marietta esete is – szólt Baldassare. Ez a kis -lány nagyon szerette uramat és talán még most is hű hozzá. De azért uram -kitette őt a házból a legkegyetlenebb, leghidegebb téli éjszakán, mert -szegény leány félretett néhány tallért, amihez különben joga volt. Uram -kidobta őt gyermekével együtt, akinek pedig minden bizonyság szerint -uram az apja. - -– Hol van Marietta? - -– Settignanoban van – felelte Baldassare. – Uram egy fagarast sem -küldött neki. Szegény leányasszony éhen halt volna, ha meg nem -könyörülök rajta és el nem látom pénzzel, élelemmel meg mi egyébbel. - -– Jól tetted, Baldassare – felelte Rospigliosi – de nem tudom, mit szól -majd hozzá a démon, aki mindezt művelte és minden fillért számon kér -tőlem. - -– A világ – szólt Baldassare – jól tud uramnak sok gonosz, kegyetlen -dolgáról, mégis egész Firenzében a legbecsületesebb embernek ismerik és -tartják. Nem lehet ez másképp, mint hogy uramban egy ördög is él. - -– A pénzszerzés démona – szólt tompa hangon Rospigliosi. – Én magam oly -szivesen adtam volna oda mindenemet a szegényeknek, ha nincs az a démon, -aki mindig visszatartott. Hidd meg Baldassare, rablás az élet és akinek -nincs olyan ördöge, mint nekem, egész életében szegény marad. Csak az a -miénk, amit másoktól elveszünk. - -Baldassare felsóhajtott, mert ezt az igazságot már régóta érezte, de -sohasem tudta olyan szép szavakba foglalni, mint signore Rospigliosi. - -– Én vagyok a legbűnösebb ember a világon – sóhajtotta Rospigliosi – -mert jónak születtem és mégis hallgattam a démonra, a második gonosz -énemre. Hiába most palotám, nagy vagyonom. Hiába vagy te jó hozzám, -Baldassare. A palotának, vagyonnak a fele a másiké. És te kénytelen vagy -őt szolgálni. - -Baldassare keresztet vetett magára. - -– Azért hivtam meg őt magamhoz ma éjjelre – folytatta Rospigliosi – hogy -leszámoljak vele. Vagyonomnak a felét át akarom neki adni, hogy ezentúl -hagyjon békén. Ha ma éjjel ő el nem jön, holnap én megyek a kapucinus -barátokhoz és nekik ajándékozom egész vagyonomat, én pedig belépek a -szerzetbe. Imádkozz, Baldassare, hogy ma éjjel eljőjjön hozzám a vendég. - -Baldassare összekulcsolta a kezét és példáját Rospigliosi is követte. A -gyertyák fénye meg-meglibbent. Az egyik viaszláng magától kialudt. A -gobelineken tovább folyt az isteni és földi szerelem játéka. A szökőkút -vigan csobogott a márvány Afrodité vállára és a kút káváján, az -alabástrom padkán az aranylantos eleven nő mozdulatlan hanyagsággal -nyujtóztatta, rózsaszinü, meleg idomait. Rospigliosi nem törődött vele, -csak az ajtó felé nézett és várt… - -És egyszerre nyilt az ajtó és belépett rajta egy gyermek. Félig meztelen -volt, ruhája cafatokban lógott le testéről, az arca és a keze kék és -zöld volt a hidegtől és minden izében remegett. - -– Ki ez a gyerek? Hogyan került ide? – kérdezte Rospigliosi. - -– Giovanni! – kiáltott föl Baldassare. – Mi baj van? Mit csinál az -anyád? - -A kis fiu nagy kék szemét ráemelte Baldassaréra és halkan mondta: - -– Meghalt. - -A komornyik odafordult signore Rospigliosihoz: - -– Marietta meghalt. - -A gazdag úron a megindulásnak semmi jele sem látszott. - -– Meghalt Marietta – ismételte meg Baldassare, mert azt hitte, hogy -Rospigliosi nem értette meg. - -– Tudtam – felelte közömbös hangon Rospigliosi. – Ez az oka annak, hogy -a vendég nem jött el. Mariettánál volt elfoglalva. - -Baldassare szeme hirtelen megtelt könynyel. Marietta halála és urának -különös viselkedése összefacsarták a szivét. Megfogta a gyermek kezét és -igyekezett vele kifelé az ajtón. - -– Megállj! – kiáltotta rá Rospigliosi. - -Baldassare visszafordult. - -– Hagyd itt a gyereket – mondta Rospigliosi – és gyorsan szaladj el a -közjegyzőhöz. Csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek. - -Baldassare megszokta, hogy urának parancsát szó és ellentmondás nélkül -teljesitse. Elrohant és bár odakint cudarul havazott, nekivágott az -utcáknak és késő éjjel felcsengette álmából messer Rovettit, a -közjegyzőt. - -A notario nem szivesen bujt ki ágyából, mert kegyetlen hideg volt, de -amint Baldassare hangját meghallotta, felcihelődött és maga nyitott -kaput. - -– Mit akarsz? – kérdezte a komornyiktól. - -– Uram küldött ide – felelte Baldassare. - -A notario álmosan nyujtózkodott és bosszusan kérdezte: - -– Haldoklik, vagy megbolondult? - -– Nem haldoklik, nincs semmi baja – felelte Baldassare. - -– Kerülj beljebb – szólt a közjegyző. - -Messer Rovetti bevezette a komornyikot a cancellariába, hol a fal -mellett hatalmas, vaspántos tölgyfaszekrény állott. - -– Tartsd a gyertyát – mondta Baldassarénak. - -A gyertya világánál signore Rovetti a szekrényből egy pergamen-tekercset -kaparászott ki. - -– Ezt vidd el az uradnak – szólt Baldassaréhoz – hogy irja alá. Két tanu -is kell hozzá. Az egyik te lehetsz, ha tudsz irni. - -– Csak a nevemet – felelte a komornyik. - -– Az is elég – szólt signore Rovetti. – A nevedet ird az uradé alá, mint -tanu. És rajtad kivül még egy tanunak az aláirása szükséges. Ki van még -a házban? - -– Nincs ott más, csak Rospigliosi ur, meg én, meg egy kis fiu, a -Marietta gyermeke, aki az imént jött. - -– Más senki? – kérdezte Rovetti. - -– Meg aztán egy nő, aki a szökőkút káváján ül, de azon alig van ruha. - -– Az nem baj – motyogta a közjegyző – a fő, hogy irni tudjon. Legalább a -nevét. - -– A nevét bizonyára le tudja irni – felelte Baldassare. - -– Akkor siess, hogy az urad össze ne szidjon, ha soká maradsz. - -– Messer Rovetti nem jön velem? - -– Minek? – dörmögte a notario, – ilyen csunya téli éjszakán csak nem -kockáztatom az egészségemet! Minden meg van irva a pergamenen és csak -alá kell irni a gazdádnak, meg két tanunak, vagyis neked és annak a -nőnek, akit emlitettél. Mit bámulsz rám? Nem érted? - -– Értem uram, értem – felelte Baldassare és kabátja alá óvatosan -begombolta a pergamen-tekercset, hogy el ne veszitse. Az ajtóban azonban -megállt és visszafordult: - -– Mi van ebben az irásban, messer Rovetti? - -– Az urad signore Rospigliosi vagyona felét a kapucinus barátokra -iratja. A másik felét pedig… én bizony már elfelejtettem, hogy hivják, -akire ráiratja… egy gyermek… valami Giovanni. - -– Marietta gyermeke! – kiáltott fel Baldassare. – Isten áldja meg érette -az uramat! - - - - -TURCSÁNYI ELEK HALOTT VALDEMÁR LELKE - - -I. - -A sugarak ugató kacagással vetették rá magukat izmos karjaira és -beleharaptak éles fogaikkal. Valdemár, aki az élettelen tárgyak sajátos -mozdulatlanságával hevert a ravatalon, mit tehetett mást, tűrte. De egy -élesebb harapásra nagyot szisszenve felébredt. - - -II. - -S egyedül volt és a nyitott ablakon keresztül kajánul vigyorgó pofával -bámult reá a Hajnal. Ez a vörhenyes arcú, pohos legény tele volt duzzadó -életerővel és lenézte Valdemárt, a halottat. Valdemár tudta, hogy ő -meghalt, ennélfogva nem csodálkozott azon, hogy felébredt. Mohón -habzsolta föl az impressziókat és elsőnek értette meg a Hajnal -tekintetét. „Beszédes ez a tekintet és ékesen szóló!“ – mondotta volna -Valdemár, ha egyáltalán szólt volna valamit. De nyelve nehéz volt, mint -az ólom és Valdemár halott nem tudta megbillenteni. Úgy érezte a -szájában, mint valami fölösleges, idegen dolgot, amit legjobban szeretne -kiköpni. - - -III. - -A szobát nehéz hullaszag töltötte be és gomolyogva hömpölygő ködök öblös -lilasága. Az ég peremén a felhők is lila sávokban rendezkedtek el és -Valdemár, aki világéletében bolondja volt a lilaszínnek, gyönyörködött. -Eszébe jutottak a lila nyakkendők szeszélyes árnyalatai és elvonúltak -előtte katonás tisztelettel. Mert halott Valdemár úgy nézett rájuk, mint -katonáira, kiket harcba küld, a búcsúzó király. - - -IV. - -Valdemár, amint emlitettem, tudta, hogy halott és ezzel megtette az első -lépést a Lényeg felé. A második lépést akkor követte el, mikor kilépett -önmagából. Ez nagy lépés volt és ezzel halott Valdemár behatolt a -Lényegbe. Nem ismerte ugyan még a Lényeg miszteriumait, de érezte őket, -mert így szólt: - -„Valdemár, nagy sejtések rombolják a te földi palotádat! Megjelent nekem -a Lényeg és kivánatosabb volt, mint férfikoromban a legszebb asszony. -Valdemár, ne haragudj rám, de én érzem, hogy ebből baj lesz! Valdemár én -megjósolom neked, hogy te… bele fogsz olvadni a Lényegbe!“ - -Szólt pedig az ő hangtalan hangján. - -Valdemár tehát megtette a második lépést is és kilépett önmagából. - - -V. - -Történt ugyanis, hogy amig Valdemár a lila katonák lépéseiben -gyönyörködött, megérezte az ő testének szagát, amely hasonlatos volt az -emberi hulla szagához; és föleszmélt. - -„Meg kell tagadnom minden közösséget a hullával!“ - -Ekkor nagy változások mentek végbe Valdemáron. Arcára komolyságot -erőltetett és életet csiholt a lottyadt szemekbe. Az életnek eme két -vitorlája kiduzzadt, Valdemár pedig összegyült a két golyóban és nézett! -És belenézett a Hajnalba babonás, tudatos vágyakozással az Élet után. A -hulla meg, ez a kifosztott ereklyetartó, beleakaszkodott, mert meg -akarta tartani magának. De a Hajnal erős volt, a hulla gyönge: Valdemár -a nyitott ablakon keresztül kiröppent a szabadba. Az anyagtalanság őrült -sebességével törtetett föl, föl, föl ismeretlen magasságok felé. Fürdött -a fényben, a ragyogásban, a tisztaságban, a levegőben, önmagában, -mindenben. Boldog volt, mert megszabadult a földtől. - - -VI. - -Valdemár dalolt. Aranyszegélyű felleghajóban ült és énekelt a szárnyas -evezők ritmusára. Énekelt valami sohasem hallott, illatterhes, -szinfoltos zenét és szobrokot gyúrt, palotákat emelt magának -harmóniából. Valdemár nevetett az embereken, akik verejtékeznek az -anyagon és abból akarják kiformálni a Szépet. Nevetett az embereken, -mert úgy érezte, hogy ő lényeg. Tudta ugyan, hogy nem részese még a -chaotikus Egynek, de egy beolvadni kész Lényegparány volt: a Valdemár -lényege. Valdemáré, aki meghalt. - - -VII. - -S a hajó oldalába vert apró jégszögecskék megcsillantak a fényben, mert -Valdemár, a lényeg, búsult és siratta Valdemárt a halottat. Bús -tekintetétől romba dőltek a fantasztikus zene-paloták és a szeszélyes -hajladozású hangulat-arabeszkek. A levegőben egy egyszerü kis szoba -bukdácsolt lila ködökkel, ravatallal. Valdemár pedig nagy szeretettel -apró, szomorú szobrokat csinált. Viaszsárga, beesett arcú, hanyattfekvő, -kicsike – valdemárokat. Egyet, kettőt, hármat, tizet, százat. - -És sírt és sírt és sírt egyre. - - - - -SZILÁGYI GÉZA ÉJJEL A FOGADÓBAN - -Rosszat sejtető érzésem – elátkozott bajbarometer vagyok – sajnos, most -sem maradt szégyenben. Már eleve, még a vonaton, azt gondoltam, hogy az -a sokat emlegetett, határszéli állitólagos város csak a térképcsinálók -füllentő szeszélyének és a menetrend elhárithatatlan szükségletének -köszönheti utcátlan létezését, a valóságban azonban csak városnak -hazudott „vasuti gócpont“, amely a pályaházon és tartozékain kívül és -túl semmi egyebet nem jelent. Balsejtésem nem is szedett rá. (Ó bárcsak -megtette volna!) - -Este nyolc órakor elhagytam a pályaházat – podgyászom ott maradt a -portásnál – és nekivágtam azoknak a tájaknak, ahol föltalálhatónak -véltem az úgynevezett várost. Elhaladtam egy szívfájdítóan szerény -vendégfogadó mellett, – megborzadtam tőle – láttam néhány ijesztően -visszataszító lehelletű kurtakocsmát, két gyárépület pokolian ágaskodó -kéményei ostromolták meg rémüldöző szememet, egy csomó szűkmellü -munkáslakás bedagadt apró ablaka hunyorgatott felém és tekintélyét -igyekezett érvényesiteni egy pöffeszkedő épület, amelynek nagy időtől -beszennyezett homlokzatáról idomtalan vastag aranybetűkkel rikitott a -„városháza“ szemérmetlenül tóditó elnevezése. Azontúl pedig vége szakadt -a meg sem kezdődött városnak. Bármerre nyomozott is utcát fürkésző -lábam, a nyugtalanul fénylő csillagok – ez volt az egyetlen világitás – -csak ember nem látta mezőkre ügyeltek föl hideg sugaraikkal. - -Visszafordultam a pályaudvar felé. Útközben szemrehányások ütlegeivel -büntettem magamat azért a szerencsétlen gondolatért, hogy ezen a helyen -szálltam le a vonatról és itt akartam a kényelmes éjjeli pihenő -vigasztaló simogatását biztosítani fáradtságtól megalázott tagjaimnak. -Miért nem szöktettem magamat tovább, jóval a barátságtalan határon túl, -még vagy három órányira, a legközelebbi már magyar levegőjű városba, -ahol, ha becsületes éjjeli nyugalmat talán nem is, de a fáradtságot -durván narkotizáló duhaj mulatságot találhattam volna. Vagy pedig miért -nem áldoztam föl különféle vonatokon álmatlanul megölt két éjszaka után -még a harmadikat is és miért nem rohantam vasuti kocsim megbomlott -kerekein az egész hosszú éjszakán át megszakitás nélkül egyenesen a -budapesti hajnal felé? - -Kis ideig még száját járatta bennem a sok kiváncsiskodó „miért?“ De -amikor észrevették, hogy sem fölvilágositó, sem feleselő válaszra nem -számíthatnak, abbahagyták a meddőn egyoldalu beszélgetést. Csönd -terpeszkedett széjjel lelkemben. - -A házak után sóvárgó szemre szinte végtelen ürként ráijesztő mezőket -elhagytam, s ujra végig kálváriáztam azt a rövid utat, amely a nevét -megcsúfoló községháza, az emberevőknek látszó két mogorva gyár, a -sunyiképű kis munkásházak, az orrot sanyargatóan bűzölő kocsmák és a -siratnivaló vendégfogadó mellett a pályaudvar felé elvonszolt. - -A fogadó előtt megállottam. Minek is mennék tovább a vasút felé? Az a -vonat, amelyről leszállottam, az volt hajnalig a legutolsó. Éjszakára a -pályaudvar behunyja szemét, betömi fülét és úgy alszik, hogy még egy -tehervonatos lokomotiv-füttynyi sóhajtást sem hallat reggelig. A -várótermek gondosan bereteszelt ajtai mögött csak az egereknek nem tilos -az éjjeli szállás. Nincs mit keresnem a pályaudvaron, egyetlen menedékem -a vendégfogadó. - -Belső nyugtalanság idegessé szaporázza lépéseimet, amelyek szabálytalan -nyomot hagynak a szabadon álló fogadót köröskörül nyaldosó sárban. -Húzódozom ettől a betegesen szennyszinű, ősrégi foltos ablakú, -lélekzetrablón szűk ajtajú, törpén földszintes háztól, amely épitészeti -szakiskolák kiállításain visszariasztó mintája lehetne a düledezés -agoniájában vergődő és az összeomlás katasztrófájától reszkető -rom-épületnek. De ez a szomoru ház már nem bocsát el magától. Hangtalan -hivása ellen hiába vértezem magamat a kulturember finnyásságával, -engednem kell barátságtalan marasztalásának. Addig huzódozom a -nyaktilóformájú ajtótól, mig egyszer csak rajta vagyok a félig elrothadt -küszöbön. A következő pillanatban pedig már valósággal beleszivódtam a -toldott-foldott zsákra emlékeztető folyosóba. Onnan meg fabábus -mozdulatokkal szinte gépiesen dobálódzó lábam elhárithatatlanul bevisz -egy rest ellentállással kinyiló ajtón keresztül, amely éppen az utcai -ajtóval néz farkasszemet, valami tágasságot szinlelő bizonytalan -rendeltetésü helyiségbe, amely egyben társalgónak, olvasónak, étkezőnek -meg irodának látszik. A tetőről, amelyet a füst szinte feketére mart, -félig elrothadt kötélről petroleumlámpa lógott le és az az el-elfulladó -gyönge fényforrás egy megrokkant hosszú asztalra, több sulyosan -megsebesült székre, mindenfajta italtól rosszillatu pohárszékre, -nyilvánvalóan már nyugdijba küldött kályhára és négy-öt gyanus külsejü -emberre vetette bosszus sugarait. - -Később, napok mulva, beláttam, hogy ezeket az embereket csakis -fölzaklatott idegeimnek nyugtalansága kendőzte gyanusakká és mindjobban -fokozódó fáradtságomtól megnövesztett kedvetlenségem adományozta nekik a -veszedelmesség rendkivüliségét. De akkoriban, belépésem percében az első -izgatott szemlélődés megtévesztő hatása alatt, azt képzeltem, hogy -azoknak a rablóbarlangoknak egyikébe jutottam, amelyeken fülledt és -ijesztő, rossz ifjusági iratokban olvasván róluk, annyit borzongtam -annak idején. Egy fogatlan, szinte hustalan képű, beesett szemű, -ösztövér ember – nyilván a vendégfogadós – lassan elém került és rekedt -hangon kérdezte, hogy tetszik-e valami? A pohárszék mögül tréfás -szélességű, durván kövér asszony sanditott felém. Az asztal mellől, -amelyen csorba poharakban maró szinű pálinkák mérgeskedtek, két -borostásképű nagyon öreg ember, egy hóditó termetű himlőhelyes férfi és -egy pirosságtól izzó arcú sánta siheder leste válaszomat. - -– Tetszik valami? – ismételte még rekedtebben a fogadós, amikor kissé -késlekedtem a felelettel. - -Ha szivem szerint akartam volna válaszolni, azt mondtam volna, hogy -ismét künn szeretnék lenni, megint a vonaton ülni és Magyarország felé -robogni. De ezt nem mertem elárulni. Egy másodpercig az a mentő eszme -villámlott meg borus agyamban, hogy hirtelen fölöklelem az ajtót, -végigrohanok a folyosón és kiszököm a házból. De úgy véltem látni – -akkori ideges kimerültségemnek végtelenül nagyitó és képtelenül torzitó -pápaszemén át, amelyen ma csak mosolyogni tudok, – hogy mind az ötnek a -szeméből fenyegetés mérgezett tőre villog felém. Úgy képzelem, hogy csak -meg kell moccannom és máris vérbe-fagyva hagynak a földön. Nincs mit -tennem; ha a balvégzetem idehajszolt, nem menekülhetek a veszedelmes -válasz elől. Halkan kinyögtem: - -– Éjjeli szállást szeretnék. A reggeli vonattal tovább megyek. - -Megint a legnagyobb határozottsággal – harmadnap, hazaérkezvén, szinte -megfoghatatlan volt már előttem ez a három nap előtti határozottságom – -azt véltem látni, hogy mind az öt bandita (izgatottságom már igy -szidalmazta őket) gonosz egyetértésben összenéz egymással. Villámgyorsan -száguldott végig agyamban a következtetések automobilja. Hát jól van. -Meg fognak ölni, álmomban végeznek velem, elszedik azt a száztizenkét -márkát, amelyet külföldi utamon még el nem költöttem, szitkozódni -fognak, amiért a zsákmány ily aszott, aztán majd elásnak valahol. De -utóvégre esett már nagyobb katasztrófa is: túl vagyok a harmincon, egy -pár dolgom sikerült, szeretőim között finomabb bőrűek is akadtak, az -élet lényegét már ismerem, legfölebb néhány ujabb forma lehetne még -hátra. Hát öljenek meg… - -Oly fáradtság kötözte meg testemet, hogy akár menten leszúrhattak volna, -a kis ujjamat se mozditottam volna meg védelmemre. - -A fogadós a pohárszékhez ment és levett róla egy invalidus -gyertyatartót, amelyben félig leégett gyertya szomorkodott. - -– Éjjeli szállás tetszik, – mormogta – szép tiszta szobával -szolgálhatok. Csak tessék utánam jönni. A pohárszék mellett -fölpattantott egy kis ajtót: folyosóra vitt, amelyen a dohosság békésen -osztozott meg a sötétséggel. Tehetetlenül, szinte hipnotizálva követtem -a fogadóst, aki, kezében a nyomorultul pislákoló gyertya, előttem -haladt. Félig már alva botorkáltam a foghijjas, hustalan képű, beesett -szemű, ösztövér ember mögött. És már elbóditott eszembe belerémlett az a -középkori német fametszet, amely íróasztalomon puritánoskodik: azon is -olyan a Halál, mint ez a fogadós itt… - -Ilyen folyosót is keveset láttam! Valósággal bolondozott velem, amint az -álmosság nedvesen meleg kezétől félig befogott szemmel, a fáradtság -durva markától félig megsántult lábbal, szinte nem is tudatosan -követtem, hanem inkább csak révületben vonszolódtam a Halál ő -legszentségével legalább is távoli rokonságot tettető fogadós után. -Bolondozott ez a vakmerő folyosó, mert hol úgy megszűkült, hogy szinte -eltűnt előlem, bujócskát játszva velem, hol meg úgy -széjjelterpeszkedett, mintha falai utálattal menekültek volna egymástól; -majd férfias határozottsággal egyenesen tört előre, majd gyáva és -pityókos ingadozással jobbra-balra dülöngött: szóval bolondozó és -bolondos egy folyosó volt. - -Az a szoba, amelynek ajtaja előtt a valójában csak egyetlenegy, de a -kimerülő lábra egész labirintusként ható folyosó véget ért, már nem volt -méltó a nem hétköznapi folyosóhoz: mindenképpen rajta volt a -közönségességnek csöppet sem szépitő szürke patinája. Az aszkóros -gyertya rövid lélekzetü lángja szánakozással elegy megvetéssel botorkált -végig egy lőcslábu potrohos asztalon, három nyomorék széken, egy szűk -ölű, növésében elmaradt kis szekrényen és egy már megvetett, az idő -kérlelhetetlen mulásától és gyakori kiméletlen használattól -agyonfárasztottnak látszó ágyon. - -A fogadós a gyertyát letette az asztalra, nadrágja balzsebének gyanus -mélységéből görcsös kézzel kihorgászott egy lyukas gyufaskatulyát, azt -hű és méltó pajtásul helyezte a fényforrás paródiája mellé, aztán jó -éjszakát kivánt – oly érdesen hangzott, mint valami káromkodás – végül -kiment a szobából. - -Kissé csodálkozva maradtam egyedül. - -Nini – gondoltam – végigvitt a folyosón, ahol az ő tehetetlen áldozata -lehettem volna. De még véletlenségből sem értette hozzám kezét. Ha ebben -a szobában nekem támad, csak a gyertya lángja lett volna tanuja és nem -agyonernyedt izmaim, hanem legföllebb a szorongástól megsulyosodott -nyelvem próbálkozhatott volna meg valamelyes meddő tiltakozásfélével. De -itthagyott, anélkül, hogy annak a rossz szándéknak, amelyet az elébb -beléje éreztem, csak egyetlen taglejtését is láttatta volna velem. Lehet -ugyan, hogy fölöslegesnek tartja a legkisebb dulakodást is és bevárja, -mig az álom egészen tehetetlenné narkotizál engem és kényelmes játékká -teszi a velem való elbánást. - -Lehet, hogy… - -Lomha eltökéléssel, de mégis csak eltökéléssel, tovább szeretnék még -fonni a gondolatok guzsalyán, de a fáradtság minden teketória nélkül -eltépi az amugy is szakadásra hajlamos vékony fonalat és az ágy felé -parancsol. Hogy le tudtam vetkőzni, az még ma is, annyi idő multán, -meghökkent, ámulatra késztet és szinte fantasztikus bizonyitéka annak, -hogy még a legtörpébbé zsugorodott energia is olykor milyen óriási -vállalkozásokba tud belelendülni. Egy másodpercig még arra próbált -biztatni haldokló éberségem, hogy a folyosóra szolgáló ajtót talán mégis -el kellene reteszelni, de aztán a kimerültség szülte fatalizmussal erről -is letettem. Már benn feküdtem az ágyban – mit bántam most, ha akár -egyenesen a koporsóba kellett volna belefeküdnöm – amikor a szobában -utolsó gyarló kémszemlén cserkésző szemem másodpercig elidőzött egy -másik ajtón, amely valami szomszédos szobába nyilhatott. Ezt az uj -fölfedezést agyam még tudomásul birta venni, de érzéskommentárral nem -tudta volna ellátni. Hát ott is van ajtó, nyitott vagy bezárt ajtó; -rendben van, aludjunk! - -Magamhoz intézett fölszólitásnak talán soha máskor még nem -engedelmeskedtem ilyen hamar. Hogy meddig alhattam a legboldogabban, -mert a legtudattalanabbul: álomtalan álomban, azt nem tudom. De -egyszerre csak azt éreztem, hogy repülök. Igen hosszú, szinte -bosszantóan piros szárnyaim nőttek és úgy repültem, mintha -világéletemben a legtökéletesebb élő repülőgép, született madár lettem -volna. Hogy hová repültem, azt nem tudtam. Sebes utam hol -kétségbeesetten sötétszinü, hol napfénytől aranyosan becézett -felhőtömegeken tört át, mindig messzebbre és egyre magasabbra. Olykor -visszatértem a földre, de csak azért, hogy rövid pihenő után még -sebesebb és még edzettebb szárnyon emelkedjem még magasabbra. És -miközben igy belevittem hóditó lelkemet a már lelketlenné fagyott -legfelső régiókba is, hallatlan öröm ünnepi harangszavát kongatta -mámoros szivem és királyi büszkeség koronája szorította ujjongóan -lüktető halántékomat. - -Büszke örömöm azonban nem tartott sokáig. Egy kéz ért a vállamhoz, mire -szárnyaim menten leváltak, úgy, hogy istenkisértő zuhanással visszaestem -a földre. Fölébredtem-e, nem-e, nem tudom, de valaki szólt hozzám: - -– Sok ezer éve várok már tereád! - -A hang olyan reszketve simogatott meg, hogy föl kellett tekintenem. -Fiatal leány fehérlett előttem. Fehér hálóköntös gyöngéd intimitással -ölelte karcsu tagjait. Hosszúkás, szenvedő arcáról megható fehérség -világolt felém. De vágyó nézése izzóan meghazudtolta köntösének és -arcának téliesen beteg fehérségét. Meleg, barna szeme gyönyörüségesen -viharzott, miközben most már követelőbbé hangosodott ajka megismételte: - -– Sok ezer éve várok már tereád! - -Még közelebb került hozzám, úgy, hogy köntösének nyugtalanul libegő ujja -már összecsókolódzott vánkosommal. Én csöppet sem csodálkoztam ezen a -közeledésen, amint az előbb azon sem ámultam, hogy szárnyaim nőttek és -beszáguldoztam a végtelent. A leány mindenképpen tetszett nekem. Éppen -azért, bármily nyűgösnek éreztem is a beszédet, hizelgő hangon szinte -bele a lelkébe sugtam neki: - -– Ha sok ezer éve vártál is énreám, de hiába nem vártál… - -Amikor reggel türelmetlen napsugarak gyöngédtelenül fölébresztettek, -mintha valami határozatlan parfüm-illat bágyadozott volna párnámon is, -ingemen is. De lehet hogy csak képzelődtem. Túlságosan fáradt voltam, -semhogy sokat tudtam volna okoskodni. Legföllebb csak arra gondoltam, -hogy milyen különösek lehetnek az álmok és hogy néha mennyire ravaszul -tudják mimelni a valóság kézzelfogható intenzitását is. - -Aztán lassan felöltözködtem. Kicsit, nem túlságosan, örültem annak, hogy -ime, még sem kerültem rablók közé. Semmi bajom sem történt, a pénztárcám -is zavartalan épségben. A szobából kimenőben unott pillantásom -belekapaszkodott abba az ajtóba, mely a szomszédos szobába vitt. Eszembe -ugrott, hogy ennek az ajtónak a sötétségtől kissé elmosott körvonalai -tegnap este is belémrajzolódtak már, közvetlenül elalvás előtt. Minden -izgatottabb és szivbeli érdeklődés nélkül, csak attól az ősapáinktól -öröklött kiváncsiságtól késztetve, amely kezünket sokszor rácsábitja egy -kilincs megérintésére, megpróbáltam, zárva van-e ez a szerényen alacsony -ajtócska. Bizony, legparányibb ellentállás nélkül készségesen kinyilott. -Egy pillanatra megijedtem, Nagyon időszerütlen, túlságosan kései -ijedelem volt ez, amelyet az a gondolat támasztott bennem, hogy mi -történt volna, ha ennek a szomszéd szobának lakója éjszaka benyit -hozzám. De aztán rögtön lecsillapítottam ezt az utólagos félelmet is -azzal a meggyőződéssel, hogy abban a szobában éjjel úgy sem lehetett -senki. Különben majd meglátom. A félig kinyílott ajtón beléptem a -szobába: üres ágy nyujtózkodott előttem, de a párnák friss kuszáltsága -nem titkolta, hogy még csak nemrég távozhatott meghitt közelségükből az -ágy gazdája. Az egyik széken nem túlságosan finom és nem nagyon uj női -alsószoknya hervadozott. Az asztalon meg odadobott fehér hálóköntös dőlt -hanyatt. Jól megnéztem, valami eszembe siklott és fejemet csóváltam… - -Visszasiettem szobámba, gyorsan végigmentem a folyosón és nyugodtan -betértem abba a sok rendeltetésü helyiségbe, amelynek falaira a tegnap -esti izgatottságom már valami rablóromantika vérfoltjait festette rá. A -fogadós már tett-vett a pohárszék körül. A napfényben egy vén ember -csunyaságává szelidült az a kisérteties félelmesség, amelynek borzongató -kosztümjébe a tegnap esti petroleumlámpa világában csak rémlátó -idegességem tudta belebujtatni az öreget. Fizettem és kisiettem a -pályaudvarra. A reggeli nap már úgy sütött, mintha halálra akarna -perzselni minden földi szomorúságot. A vonatom késett, háromnegyed -óránál tovább kellett várakoznom. Unalmamban végigműködtettem valamennyi -automatát, aztán beszédbe elegyedtem egy ravaszképű vasúti -tisztviselővel. Szóba került az én éjjeli szállásom is. Megkérdeztem, -miféle népek a fogadósék: - -– Hát elég rendes emberek – felelte. A férfi régebben bányász volt itt a -szomszédban. Örököltek és megvették a fogadót. Az asszonynak van egy -féleszü nővére. Sokáig a bolondok házában őrizték. De tavaly -kibocsátották, családi ápolásba, és most a fogadóban lakik. - -Kissé szorongni kezdtem. A tisztviselő csufondáros hangon folytatta: - -– Meglehetősen csinos lány. Azt hiszem a legnagyobb betegsége az, hogy a -világ minden kincséért se tudná gyűlölni a férfiakat. - -Gonosz sejtetéssel hunyorgott szúrós szemeivel, és sunyi mosolygás -bujkált fürészesre csorbult fogai között… Talán még rutabbul pirosló -történeteket is mesélt volna, de két őrháznyi távolságból már hangos -biztatással fütyült a vonatom. Hál’ Istennek, nehány perc mulva boldog -megkönnyebbüléssel menekülök ebből a megbabonázott fészekből… - - - - -CHOLNOKY LÁSZLÓ LEÁNDERVIRÁG - -Saint Martin első! És amint látom a commodore maga vezeti! Milyen csinos -a tanácsos úr a fehér ruhában! És így a lába sem olyan görbe… Igen: -Saint Martin első! - -– A legkevesebb, amit az ember a gallomániás futóbolondnak a yachtjától -elvárhat, az, hogy szintén kiváló legyen a futásban! Hanem jőjjön, -kedves Encarte, mert megfázunk! - -Kedves Encarte, a makaókedvelő, – az igazi neve most nem jut eszembe; -felvidéki szép rassz-gavallér, – még egyszer visszanézett a Balaton -ólomszürkére fakult tükrére, a vihar elől menekülő yachtokra, a fehér -foltra: a commodorenak csufolt úrra, aki nyaranta tengerészesdit -játszott, aztán megfordúlt, felgyűrte a kabátja gallérját és mindketten -megindultunk felfelé, a fürdőhely vendéglője felé. A szétriasztott, -megugratott fürdőzők zsibongva, nevetgélve tolongtak körülöttünk; még -néhány perccel azelőtt odabent úszkáltunk a vízben, milyen síváran -szomorú volna most is ott lenni és nézni a távozókat a vad viharban, de -nem, már nem vagyunk ott, sőt minden lépésünk távolabb visz a szürke -veszedelemtől és közelebb a vendéglő kényelmes nád székeihez. Csak -második napja voltunk még ott, még nem lepett meg bennünket a hősieskedő -érzés, ami a végtelen, szabad égből csöpög bele a városi rovarkák -szívébe. – Most otromba, magas, mohával benőtt lépcsőfok következett, -ami a partot az eszplanád töltésétől elválasztotta és Encarte -szokatlanúl nagy lépése kissé idétlenül kómikusan sikerült és -valószinűleg csüggedés szállta meg az otthoni, pesti elegáncia ily -könnyenromlékonysága miatt, mert láttam, hogy lopva körűlnéz, vizsgálja -a többieket és elégedetten lát itt is, ott is hasonló tüneményeket. -Voltak, – otthon pedig eléggé fontos emberkék, – akik szinte szürke -pöttyökké aszalódtak a pompás, nagy dimenziók közepette. - -Lehet, hogy aki Encartera ezt a nevet rákente, talán nem is pusztán csak -a makaóra gondolt, mert ez a szép, hideg úr az élettől sem nem nyert, -sem vele szemben nem vesztett semmi fontosat. Élt, játszott, vigyázott -magára és úgy látszott: ennyi az egész. Hanem voltak napok, amelyeken -nobilisan, úri módon és őszintén szomorú volt. – Egyszer, régebben -olyanformát mondott, hogy az a fínom, gonosz kis titok fejlődhetett ki a -lelkében, amelyiket a hordozója maga sem tudna a világra hozni. -Amelyikről azt véli, – mondta, – hogy még Ádámtól származik a paradicsom -elvesztésének rettentő idejéből, mint az ő testamentuma lappang azóta -lélekről-lélekre, a sok mérhetetlen ezredéven keresztül persze lekoptak -az élei, sarkai, nem üt véres sebet, de a ráérő ember lelkében nő, -duzzad mint a kelevény és végül megfojtja a hordozóját. – És azt hiszem, -– tette hozzá, – hogy Ádám ezt a gonosz kis valamit a leándervirág -szirmába göngyölve lopta bele Ábel lelkébe, amig az aludt és az Istenről -álmodott, mert a szomorúság szinte torkonragad, ha leánderillatot érzek, -pedig nem fűz hozzá semmi emlék! - -Hanem azóta, valahányszor találkoztam vele, pedig gyakran megesett, -mindíg közönyös, egyszerű volt és mindíg olyan keretek, körülmények -között láttam, amelyek síváran nagy távolságban voltak minden délszaki -növénytől, amelyekben kínosan buta dolog lett volna akár emlitést is -tenni Ádám titokzatos testamentumáról. Pedig a körülmények lomhák, -kényelmesek, nem járnak az ember után, az ember megy utánuk. – Valami -szeszélyes hangulat csinos kis hajtása lehetett ez akkor, – gondoltam. - -Odafent az eszplanádon megbolondult a vihar, apró kis szélkölykekre -zúzta magát a platánok között, azok aztán innét-amonnét rohanták meg a -menekülőket, a vékony, vagy görbelábú nők megdöbbenésére, a -szépcombúaknak pedig őszinte örömére ráncigálni kezdte a könnyű nyári -szoknyákat. – Az egész csoport a házak felé tolongott, csak egyetlenegy -ember jött szemközt a tömeggel. Sápadtképű, magas, sovány, -harmincasforma ember, sötétsárga felöltőben és kifogástalan, de nem -rászabott cipőben. Az arca sárgásbarna, fekete szeme betegesen nedves -volt. Látnivaló volt, hogy ez az ember szegény és bús és hogy nem való -oda az elegáns, vidám emberek közé. Amikor mellettünk elment, ránézett -Encartera és köszönt neki. Sem nyájasan, sem ridegen, sem bizalmaskodva, -sem tisztelettel, sehogy, de valahogy mégis. Encarte bámúlva nézett -utána, majd gyülölködve szólt: - -– Mit keres ez itt? - -– Ki ez? – kérdeztem. - -– Nem tudom… Az a szokásom ottfent, Pesten, hogy hajnalonta, amikor a -kaszinóból kijövök, rendesen benézek még valamelyik kávéházba. Egy ilyen -alkalommal szedtem össze valahol ezt az embert… Hm! Ez talán nem is egy -ember, hanem több, teljesen hasonló ember egyike, mert akármikor, -akármelyik kávéházba mentem be, ezt mindíg és mindenütt ott találtam. -Teljesen egyedül gunnyasztott mindíg, nézve a levegőt. Már arra is -gondoltam, hogy ez valaha a túlvilágon mint kisértet működött, de a -hivatalát ott is oly csüggedt lagymatagsággal, kedvetlenül és silányan -töltötte be, hogy kitették és most itt tökéletlenkedik! - -– És azóta persze tolódik, függeszkedik önhöz, ugyebár? - -– Nem… nem a! Sőt az a borzasztó, hogyha pontosan utánagondolok, azt -kell mondanom, hogy mindannyiszor én kerestem őt, én mentem oda őhozzá. -Lássa, ez olyan dolog, amit nem értek teljesen. Tiszta szívemből útálom -ezt az embert, düh fog el, ha csak kinyitja a száját és elkezdi az -eseteit. Mindíg valami esetet nyöszörög el és abból hasznos tudnivalókat -facsar ki. Mondom: útálom, de ott a piszok hajnali kávéházban valahogy -megfértünk együtt. Hanem itt, itt, az élet közepette, itt szörnyű! A -szennyes város a legpocsékabb csápját nyújtotta ki utánam!… Igen, -mondom: mindíg én szegődtem őhozzá; valami különös kéj volt a gyötrelmes -dühöngésben és talán az a perverz gyönyör is ott bújkál bennem, hogy -akkor hagyom ott ezt a hullaszerü sárga tömeget, amikor akarom, és -megyek haza, vissza az én úri kereteim közé, amikor akarok, ez pedig ott -marad továbbra is és bámúlja a kávéház freskóit, a bedrótozott -libapásztorlányokat és egyebeket!… Tudom: semmi részem sincs abban, hogy -ő most itt van, véletlen az egész, de én valami végzetszerűséget érzek, -szinte valami túlvilági küldöncöt sejtek ebben a vizesszemü kisértetben -és most, hogy itt megláttam, legjobban szeretnék elmenekülni innét, -hiszen itt úgyis vége van számomra a napfénynek, a virágillatnak, -gázlángok hunyorgatnak és a pesti hajnal pocsék szaga vesz körül, de -hiába, majd meglátja, hogy képtelen leszek elmenni; tudom, hogy ez az -ember magához fog szippantani megint! - -* - -Négy nap lemúlt, azonban a sárgaképű ember nem jelent meg. Eltünt. -Egyszersmind kiesett a tudatunkból anélkül, hogy estében a legkisebb -zörejjel is megzavarta volna a kedves hangok harmóniáját. Eltünt, -felszívódott. – Az esti levegőben az ökörnyál nyomán rózsaszinü szerelem -uszkált és a Balaton tükre alúl cziterahangocskák pattantak elő. – -Encarte fakó szeme is kifényesedett lassankint. Nem kártyázott, -legfeljebb néha néhány fordulót, időnként az asszonyokba is belekóstolt, -de aztán otthagyta őket: játszott az élet édes mérgeivel és azután -éjszakánkint lesétált velem a tópartra. És ott, a nagy csendességben -utóbb már nem reteszelte el olyan gondosan a szívéhez vezető kis folyosó -ajtaját, mint azelőtt. Benéztem, sok szép dolgot láttam ottbenn, de -sohasem tudtam eltolni magamtól a gondolatot, hogy azok csak a -holdfényen csillognak olyan szépen, a napfényen azonban megfakulnának. – -Többnyire a csillagos eget néztük és Encarte egyszer azt mondta: - -– Képzelje, ha egyszer beülhetnék a Göncöl szekerébe és visszahajthatnék -rajta a paradicsomba… Meg kellene már tudnom Ádámtól, hogy mi az a -titok, amit leander-sziromba burkolva a lelkembe rejtett!?… Már napok -óta akarom mondani önnek, hogy itt a közelben valahol feltétlenül -leander virúl! Nagyon szomoru vagyok már napok óta! - -Rosszulesett visszagondolnom előbbi gyanakvásaimra, mert most látnom -kellett, hogy a bizarr elképzelésben lappangó különös szomorúság iránt -érzett hajlandósága őszinte és hogy az is volt mindíg. Lehetetlen is -lett volna ily mérges hazugsággal befertőzni a csodás, csillagos -éjszakát. - -Egyik estén egyedül motoszkáltam ottfenn, amikor a pikkológyerek jött, -hogy menjek le, vár valaki. Egyik eléggé közönyös, régebbi ismerősöm -volt. Beszélgettünk, főként mégis ittunk, amikor ő azt mondja halkan: - -– Különös embert szedett össze az elegáns Encarte! - -Odakaptam a fejemet és láttam, hogy Encarte ott űl kettesben a -sárgaképűvel. Nem értettem miért: néhány hevesebb szívlökést éreztem: -szinte álomlátásszerűen, majdnem félelmesen különös volt a két ember ott -együtt a dús, fényes miliőben. Lepleztem, de tekintetem -vissza-visszasiklott Encarte fehér arcára. Ő tétován nézett ide-oda, -menekülve a kiváncsiak elül, epésen mosolygott és időnkint halkan -mondott egyet-mást a sárgaarcúnak. Amikor engem meglátott, úgy nézett -rám, hogy meg kellett értenem a hívását. A kellő formaságok után -odasiettem hozzájuk. - -A különös ember láthatólag nem örült a dolognak. Encarte azonban -felélénkűlt és ez csak növelte idegenszerű érzésemet, mert ez az -élénkség elárúlta az előbbi félelmet. Encarte most már leereszkedő, -bántó módon beszélt a furcsa emberrel. Az azonban semmibe sem vette az -egészet és nyugodt biztonsággal beszélt. Hanem egyre gyakrabban -megjelent a kínos csend, pompás alkalmakat kínálva a menekülésre. De -Encarte, pedig gyötrődött, nem mozdúlt. Egyszer annyira tűrhetetlen lett -a csend, hogy meg kellett szólalnom: - -– Különösen szép ma az a magas, barna asszony! Régen figyelem már, de ma -túltesz önmagán is! Nem találják az urak? - -Encarte tudta, hogy a kérdésnek nincs semmi értéke: nem felelt. A -sárgaarcú azonban, amikor hozzá is odafordúltam, puszta udvariasságból -fanyarul, kicsinylőleg mosolyogva azt mondta, de anélkül, hogy -feltekintett volna: - -– Igen,… igen,… csinos! - -Encarte felkapta a fejét, indulatosan nézett rá, majd, alig bírva -palástolni a dühét, halkan odaszólt neki: - -– Csinos!?… Hm!… Csinos!?… Maga oda sem nézett!… Mondja csak: mi… mi -ez?… Pózol maga vagy… - -A sárgaképű nyugalma egyetlen hajszálnyira sem lendűlt ki. Hidegen -mondta: - -– Nem. Nem pózolok! Hiszen mondtam, hogy csinos. De minek nézzek oda? -Hiszen csak tudja, hogy minden fiatalasszony csinos. És fogadok önnel, -hogy bármelyik is, ha akarja, Rosabelwerde tündér módjára kivirágoztatja -a száraz fapálcát is! - -Mindketten csodálkozva néztünk rá. Encarte felett azonban még mindig úr -volt a gyűlölséges düh! Indulatosan szólt: - -– Most valami szépet, okosat mondott úgye!?… Hát ilyen ostobaságokon -töri maga a fejét, amikor úgy egyedűl gunnyaszt? Ismert már olyan… izé,… -olyan fapálcás asszonyt? - -– Természetesen! – felelte nyugodtan a különös ember. – Hiszen különben -nem mondanám… - -– Megint eset!? Ördögadta! – mondta Encarte, idegesen pattintva az -újjával. – Maga csodálatos barátom, olyan mint a pók! Lesi, amig valaki -más csinál valamit, akkor maga lecsap arra a dologra, beköpi, behálózza, -mint a pók a legyet és kiszívja belőle az esetet!… A kivirágzott -fapálca!?… Nézze meg az ember!… Nem az ágydeszkát akarta mondani?… Mert -azt még legalább érteném: fiatal asszony… ágydeszka… - -– Nem, nem azt akartam mondani. Az, akiről én beszélek, egy régi, fekete -kis fapálcát, aféle gyerekbűvészpálcát virágoztatott ki. - -Encarte ismét szólni akart, de ekkor egészen különös dolog történt. A -sárgaképű ember ugyanis rá sem tekintett, csak hanyagúl intett feléje a -kezével: csend! És ez alatt a pillanat alatt megváltozott minden. – -Encarte halványan az indulattól, remegő orrcimpákkal hallgatott. A -sárgaképű is megváltozott: az arca színe fehérré finomodott és rekedt -hangja fokozatosan lágyúlt, zengzetesedett. - -– Egyébként, amennyiben kedvük van,… – mondta nobilis könnyedséggel. – -Ismertem én egy sajátságos embert, akinek a felesége… Azonban, hogy -jobban megértsük egymást, már most megmondom, hogy ez az ember igen sok -bolondot művelt életében. Ismertem már gyermekkorában, figyelemmel -kisértem minden bolondériáját, de mondhatom valamennyi között legnagyobb -volt a legelső, az, hogy megszületett. Mert elhibázta az időt, olyankor -jött, amikor a familiája még úr volt és így éppen suhancnak kellett -lennie, amikor a familia egyszerre csak megdermedt, tehetetlenné, -mozdulatlanná vált: akár csak a fagypont alá hült viz egyszerre -megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. Sok minden van úgy: amikor -már tulajdonképpen megvannak a bajok, még sokáig el lehet -húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy -mindig akad ember, aki durván nyúl a kezeügyében eső dolgokhoz. Az az -ember is úgy lehetett, mint aki a magas szikláról lenéz a vízre. Amíg a -víz tükre csendes, addig nincs baj, addig tisztán látja önmagát. De ha a -víz megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert az egyik hullámban így látja -önmagát, a másikban amúgy. És akkor vagy lezuhan, vagy nem mer többé -szembenézni önmagával. Az pedig már baj. – Az urakat esetleg nem érdekli -a dolog, de miután… - -– Nem, nem csak folytassa kérem! – mondta Encarte hevesen. Vizsgálódva -néztem mindkettőjük arcát és különös érzéssel láttam, hogy Encarte kezdi -elvesziteni a játszmát. A sárgaarcú ember egyre nőtt, szépült. Nyugodtan -mondta: - -– Amint az urak kivánják! – Tehát az az ember egyedül maradt az édes -anyjával. Testvérei elszéledtek, boldogultak, csak ez a tökéletlen -gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. Akármihez fogott, egy idő -múlva abbanhagyta. Azt mondta, hogy valami nagy, a másvilág felé -csalogató szomorúság gyötri a lelkét, az szegi a nyakát dolgának. Együtt -lakott az édes anyjával, de ez is különös, a sorstól agyafúrtan kieszelt -baj volt ránézve. Az anyja úgy szerette, mintha ő lett volna az egyetlen -gyerek. Eltűrt tőle minden otrombaságot, ráhagyott minden kalandos, -lehetetlen álmot. Ez volt a baj. A fiú egyszer csak hirtelen -megházasodott, de porhanyó önmagával soha tisztában nem levő mivolta -miatt bután, minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongyos formák -kedvéért hetykén, letagadta, hogy szerelmes a lányba. Tetszett neki, ha -úgy fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmet őutánna. Hanem meg kell -mondanom, hogy sem ebben, sem egyéb, eféle kis aljasságában nem volt -soha egyetlen szemernyi gonoszság sem. Ezt nem konvencióból mondom, – az -az ember ugyanis azóta már meghalt, – ez a szent meggyőződésem… Hm, -persze, persze, úgy kellett volna tennie, hogy odaállt volna az anyja -elé és azt mondta volna neki: Anyám, én szeretem azt a lányt, hát -elveszem, de azért tégedet is szeretlek továbbra is! Persze… persze… ez -lett volna a helyes, dehát… - -A sárgaarcú ember itt mosolyogni kezdett, de úgy, mint a -csicsóné-cukorból készült lárvák, amelyek csak addig mosolyognak, amíg -valaki nyomkodja őket, de aztán múmiaszerűen visszaszigorodnak. Pár -pillanatig hallgatott és csak akkor vettem észre, hogy a terrasz zaja is -egyre fogy, az emberek el-kimennek és már alig néhány asztalnál űl -egy-egy elkésett vendég. A pincér szó nélkül palackokat rakott az -asztalunkra és ezek az elegáns, nyulánk, zöld üveglegények észrevétlenűl -felgombolyították azokat a távolságokat, amelyek a minapi találkozás -alkalmával ott fontoskodtak közöttünk és a sárgarcú ember között. -Encarte gyakran hörpintett, fehér arcára nyugalom szállt, de a szeme nem -tudott megpihenni, makacsúl visszatért a különös emberre. Szivesen -elűztem volna Encarte szavait: valami végzetszerűséget látok ebben az -emberben! – de mindhiába, dongólégy módjára visszatértek és ott zsongtak -körülöttem. - -– Nem volt az az ember sem gonosz, sem jó, nem volt benne egyetlenegy -szikrányi akarat sem. Ha az anyja esténkint szemrehányást tett neki, -hogy már mást szeret, nem őt, a fiú azonnal megtagadta a feleségét. De -ha másnap a felesége megcsókolta az ajkát, azonnal rájött, hogy csak őt -szereti és hogy az egész világot ellökné miatta. Ekkor viszont az egész -világgal együtt megtagadta az édesanyját is. Azután éjjelenkint, akár -így volt, akár amúgy, sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni -a két szeretet acélszorításából. Szörnyü zsarnokság is a szeretet és nem -gondolják az urak, hogy gyötrelem, ha valakit kénytelenek vagyunk -szeretni!?… Igy vergődött az az ember. Az ilyesmit aztán hamarosan -megtudják az emberek. Észreveszik, kiszagolják. Eleinte sajnálták, de -mivel a szánalom utóbb megrothad és megvetéssé zápúl, őtőle is kezdtek -elfordúlni. Eközben történt, hogy elszakadt az anyjától és összekerült -az asszonynyal, akinek a kezén valami kis barna anyajegy volt és az -ember mindíg azt csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az -asszonyával szemben is és lassú pusztulásában, kapkodásában lassankint -elherdálta minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott, -csak ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot, -otrombaságot művelt az asszonynyal szemben, annál jobban szerette azt. -Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy van is, -az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt letagadnia, -hogy vadúl lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen vég nélkül -szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, akkor sem képes -olyasmit találni az asszonyban, amibe belefojthatná a szerelmét. És -egyre jobban érezte, hogy romlásba viszi a feleségét. Meg is mondta neki -ezt, de hiába. Az asszony csak szerette és ápolgatta. A fiú lelkében -egyre erősebb gyűlölet ébredt az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat -így rendezte. Olyan kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes -ember, akinek megmondanák, hogy a családja érdekében ne köhögjön és aki -az utolsó pillanatban elköhintené magát. Aztán rámondanák, hogy -könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélekzetet, talán nem -is köhögött volna. – Egyszer, a fiú névnapján az asszony odatett az -asztalra, a férje szalvétájára három szál leándervirágot. Meg kell -említenem, hogy a fiú éppen ezen a reggelen otromba volt az asszonynyal. -Hanem amikor a leándert meglátta, elszorúlt a torka. És ez a szorongás -nem is múlt el; egyre erősebb lett. Az ember többször utánanézett a -dolognak, de csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak -szorongatja valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri. Amig azután -az egyik esős reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami -hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és nem -szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de nem ment vele -semmire. Később valahogy megszokta és akkor már éppen nem szólt róla az -asszonynak. És amikor a vaskarika a nyaka köré hurkolódott, akkor végleg -lecsapott rá az enyészetes, másvilágra-hívogató szomorúság, ami azelőtt -csak néha lepte meg. És attólfogva egyetlen mozdulatot sem tett -magukért. Azt vallotta, emlékszem, hogy a szomorú ember nem azért -szomorú, mert a lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak -a tervei csak tervek, mert ő szomorú. Őt, azt az embert pedig az -ősszomorúság bántotta. Egy éjszakán, amikor egyedül voltam vele, azt -mondta, hogy az ősszomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt -kisgyerek, aki ott tipeg az ember mellett és mondogatja: apa, gyere -velem játszani! És az ember nem mozdúlhat. Azt is mondta, hogy az -ősszomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a -töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember szeretne -felsiklani, hogy ottfent összeéghessen. De a sugár akkor a szemébe nevet -és eltűnik!… - -Egyedül maradtunk; mindenki elment. Amikor az utolsó vendég is készült -és ott ment el mellettünk, csend támadt. Az egyetlen pincér a sarokban -szundikált, alúlról felhallatszott a Balaton nyugtalan mormolása és a -lehúllott levelek zörgése, amint az ébredező szél végighajtotta őket a -porondon. Vihar volt készülőben. Encarte körülnézett, amikor meglátta az -alvó pincért, mosolygott, majd eltünt és most sem tudom: hogyan, honnét, -három új flaskát hozott magával. Leült ismét és melegen, barátságosan -azt mondta a különös embernek: - -– Ne felejtse el, hogy adósunk egy kis fekete fapálcával! - -A különös ember egy csodálatos, kedves mosolylyal, de a legkisebb túlzás -nélkül, teljes elegánciával vette tudtúl a hangulatváltozást. - -– Nem, nem felejtettem el! – mondta kedvesen. – Nem felejtették el az -urak a vaskarikát, ugyebár?… Tehát egyik estén, amikor az az ember -minden cél és ok nélkül a régi fiókjait rendezgette, valami ősrégi, -fekete fapálcát talált. Sokáig tünődött, hogy mi is az, amig végre -rájött, hogy régi gyerekjáték, amit még az édesapjától kapott… Az -apja!?… Hja, az apja!… Egyszerre kétfelé nyílt előtte a világ és ő nem -nézett sem jobbra, sem balra, hanem belenézett egyenesen a nyílásba, -ahol ott látta önmagát és a meghalt fiatalságát. Micsoda változások -lehettek azok!… Mert az az ember valaha úr volt, akinek született és -akkor még nem tudott az ősszomorúságról! Mily szörnyü viszontlátás -lehetett az ott a nyíláson keresztül!… Gyötrelmes sietséggel, -rajongással belerejtette a pálcikát a zsebébe, éjszakára meg a vánkosa -alá tette. És az első éjjelen csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas -és kegyes úr volt, olyan, amilyennek indult, de amilyenné soha sem -tudott lenni. És ez így ment éjszakáról-éjszakára. Reggelenkint azonban -mindent tönkretett a vaskarika, amit mindíg ott érzett a nyakán. Hanem -az egyik reggelen különös dolog történt. Az ember már hajnalban -felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár a levelek -közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt mellette. A fiú -nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Azután megint a napfényt és ujra az -asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, amit nyilván a vaskarika -okozott. Az megint ott volt a nyakán. A fiúnak könnybelábadt a szeme, de -aztán elővette a pálcikát és nézegette. És egyszer csak, hogy, hogy nem, -véletlenül megérintette vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban -lepattant a nyakáról. Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és -szívta, ette a levegőt, a napfényt. És a szegény, tökéletlen fiú -elfelejtette, hogy csak meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony. -Elfelejtett mindent. Szédítő sebességgel visszaröppent a Balaton -partjára, ahol már várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát -elcsalja a búzaföldeken keresztül be a faluba egy pohár borra, ahogy -szokták. És a fák haragoszöld koronájából égőszemű leányok integettek a -fiú felé, aki valamennyit megismerte. És csodás, ismeretlen dallamok is -keltek és belebújtak a fiú szívébe… Ettőlfogva minden reggel -lepattantotta a vaskarikát a bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a -dolog. Mert az egyik hajnalon véletlenül felébredt az asszony és -meglátta a pálcikát a férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a -kezébe, foltos kis kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte: - -– Mi ez a pálcika? - -Az ember elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése is -elállt, mert látta, hogy a pálcikából csodaszép, illatos leándervirág -fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól kapott a nevenapjára. -És a pálcika varázserejének vége volt. Nem tudta lepattantani többé a -vaskarikát. Az ember pedig nem birta el többé a szörnyű szorítást, mert -a vaskarika akkor már a szívét is szorongatta. Az ősszomorúság pedig -bizonyára sürgette, hivogatta. Az ember megcsókolta a felesége foltos -kis kezét, azután meghalt!… - -Csend lett megint. Különös érzés nehezedett rám; Encarte nem szólt, -körmével szórakozottan rajzolgatott az abrosz arabeszkjein. De egyszer -hirtelen felkapta a fejét, nyugtalanúl nézett a sárgaarcúra és idegesen -kérdezte: - -– Ha az az ember akkor meghalt, hogyan tudja ön most, hogy mi történt -vele? - -A különös ember visszanézett rá nyugodt, mozdúlatlan arccal. - -– Ne idegeskedjék, kérem! Onnét tudom, hogy én voltam az az ember!… - -* - -Nem emlékszem pontosan, hogyan történt azután. Tudom, hogy a különös -ember akkor már elment és mi ketten ott álltunk a terrasz lépcsőjén, -néztük az égen felvonuló koromfekete felhőket és hallgattuk a zivatar -szelének búgását. Hallgattunk. Végül Encarte szólalt meg csendesen: - -– Érzi a leánderillatot, amit idehord a szél? - -Majd hirtelen a homlokára ütött és izgatottan mondta: - -– Istenem! Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy a halála után -megtudta-e… - -Hatalmas villám száguldott át a mennybolton, szörnyü csattanással a -nyomában. Az utolsó szavakat nem értettem. - -Encarte hajadonfőtt lefutott az eszplanádra, onnét a partra és -siránkozva kiabálta: - -– Várjon… várjon! - -A villámok egymás nyomában száguldottak, lángban állt az egész világ és -a szörnyű fényben hol itt, hol ott láttam felbukkanni Encarte fekete -alakját. És egyre halkabban hangzott: - -– Várjon!… Várjon!… - -És aztán azóta nem láttam Encartet. Nem látta más sem. Mondták itt -Pesten, hogy bizonyára elkártyázta, elkocsizta a pénzét és ezért… -Bizonyára bolondnak tartottak volna, ha mondom, hogy: igen, a kocsi, a -kocsi ottfent van az égen, Encarte bizonyára hiába kereste a sárgaarcút, -hát beleült a Göncöl szekerébe, hogy maga nézzen utána a dolognak. - - - - -BALÁZS BÉLA A MÁSIK TÁBOR - -Dávid István zászlós szalutált: - -– Őrnagy urnak jelentem alásan, öt ember. - -– Na, hadd látom azt az öt embert. Ez itt már megint jelentkezett? Hogy -hívnak? Csete Illés? Nincsenek gyerekeid? Nono, majd csak lesz valahogy… -Hát Dávid, tudod, mi a dolgod. Az erdő szélét, aztán nyugati irányban a -majorig. De vigyázzatok, mig a mezőn átjuttok. Mert… Nohát rajta. Jó -szerencsét. - -– Köszönjük, őrnagy urnak, mondotta mosolyogva Dávid. - -Vidám, csengő volt a hangja és mindig rejtett kacagás hallatszott benne. -Szalutált és épen le akart lépni. De a kövér őrnagy köhécselt és -krákogott: - -– Dávid! - -– Parancsára őrnagy ur! - -– Mitül olyan vastag a zsebed? He? Te mindig magadnál hordod összes -papirjaidat? Hisz ez a mozgásban is akadályoz. Hm… ühüm… Talán itt -hagynál valamit. He? - -– Őrnagy urnak alássan jelentem, ezek szerelmeslevelek, ez az én -golyófogó páncélom. Ezért nem esik velem sohase baj. - -Dávid István zászlós megengedhetett magának ilyen tréfát, mert ő volt a -zászlóalj hivatalos tréfacsinálója, mindnyájuk bolondos kedvence. - -– Nahát… hm… ühüm… dörmögte a kövér őrnagy. – Majd csak lesz valahogy. -Te burokban születtél, az az egy szentbiztos. Burokban. – És akkor -megnedvesedtek a szemei és átölelte a zászlóst. – Segitsen meg a jó -Isten, fiam. – – – - -Még nem sötétedett be eléggé. Mint a csiszolt acél, ugy fénylett az esti -ég és a fák fekete szilhuettjei élesedvén, ijesztőn láthatók lettek. Már -leváltak az égről és közelebb jöttek. (Mert ilyenkor a fák elhagyják -helyüket.) - -Akkor Dávid István zászlós Kortvai Béla fedezékébe ment, hogy -elbúcsuzzon tőle, mert Kortvai Béla gyermekkori barátja, kollegája és -bajtársa volt neki. - -– Mi a fenének ugrasz bele mindig ilyen kalandokba? – mondotta a hadnagy -bosszusan. – Nem elég ami muszáj? Mit izgágáskodsz? Ebben is olyan léha -vagy, mint másban. Már te a halált se veszed komolyan. - -– Ugyan, ugyan – nevetett Dávid. – Szerencse minden. Én pedig burokban -születtem. Az szent biztos, – mondta az őrnagy hangját utánozva. – Itt -az árokban se vagy bebiztositva és ez legalább hecc. Be van az írva, -kérlek, jóelőre a sors könyvébe. - -– Nem hiszem. Ebben mindenki maga dönt. Mondta Kortvai lesütött szemmel -és nagyon halkan. Az ember akkor hal meg, ha nem akar tovább élni. Ha -elereszti belül, elejti magát. Aki igazán élni akar, az nem hal meg. Azt -hiszem, hogy minden halál elfáradás, öntudatlan öngyilkosság. - -– Nagyszerű! Akkor, remélem, meg vagy győződve az én halhatatlanságomról -is? - -Gondtalan gyermekvidámság sugárzott szemeiből, de Kortvai sötét arca ugy -állt elébe, mint a letakart tükör. - -– Gondolsz-e most valakire? kérdezte. – Gondolsz-e anyádra?… vagy -Irmára? - -Dávid nem mindjárt felelt. Előbb cigarettára gyujtott, lassan, kissé -körülményesen. - -– Igen, – mondta aztán – inkább Irmára. Gondolom, hogy megrendítené -halálom. Meglepné. Mert ez végre-valahára valami komoly dolog volna. Mi? -Én azt hiszem, hogy fel se tételez rólam ilyent. Ha úgy elébe hoznának, -először bosszankodnék. Megint ezek az „együgyű viccek“ – mondaná és -megkérne téged, hogy komolyits meg engem végre egy kicsikét. És te -hozzálátnál a prédikációhoz. Mi, öreg? Ha-ha… - -– Tudod, hogy Irma milyen nagyon szeret téged, – felelte Kortvai -kedvetlenül. - -– Tudom. Hogyne tudnám… Talán azért is van, hogy nem gondolok komolyan -halálra. Mert úgy érzem, hogy én csak érte halhatnék meg. Azt szokás -mondani, hogy a hazáért esünk el, pedig… - -– Az nagyon ritka. Én is azt hiszem, hogy a legtöbb ember már régen -eligérte a halálát. De neked egyelőre élned kell Irmáért. - -Dávid hangosan nevetett: – Biztatsz? Hát önmagamért nem? Csak nem -kételkedsz a halhatatlanságomban? No de mulik az idő. Szervusz pajtás. -Micsoda vásárfiát hozzak? De melankolikus vagy máma. Meg ne savanyodj -egészen, mig visszajövök. Pá… - -– Isten áldjon… te majom, – mondotta Kortvai meghatottan mosolyogva. -Mert nem lehetett ellenállni ennek a friss-meleg életkedvnek. - -Az öt ember ott állt már a létra körül, az árok falához támaszkodva és -pipázott. - -– No fiuk, itt vagytok? - -– Megyünk már zászlós úr? - -– No csak szijjátok még el azt a kis dohányt. - -Dávid figyelmesen nézte a némán pipázó magyarokat, egyik lesütött fejet -a másik mellett. - -– No, te Bodics, te öreg medve – szólitotta meg a káplárt – szeretsz-e -te valakit? - -– Mér ne szeretnék má – dörmögte vissza a szakállas nagy ember. - -– De hogy nagyon szeretsz-e valakit? Olyan nagyon, hogy sohase akarnál -tőle elszakadni? - -– Nem vagyok én már fiatal ember, zászlós úr, – felelte a káplár kissé -röstelkedve. - -– No és te Csete? Te szereted az életet? - -– Szegény ember mit is szeressen rajta? - -És a másik oldalról valaki még belemordult: - -– Szép jó fű fog nőni rajtunk, zászlós úr, csak az eső essék. - -– Marhák vagytok – bosszankodott Dávid. Ugyan nem tudta, hogy miért -bosszankodik olyan nagyon. – Na zsebre a pipákat. Utánam. De hogy nekem -ki ne dugja egyikötök is a buta fejét a fűből. És csendesen mint a -kigyó! - -Akkor kimásztak a lövészárokból. Dávid István zászlós, Bodics tizedes, -Csete és még három ember. Sötét volt már. A violaszin derengésben mint -misztikus füstfelhők ködlöttek a fák. (Mert ilyenkor alakot cserélnek.) - -Hat sötét test hengeredett és kanyargott lassan, hangtalanul a -gránátgödrökben előre az orosz állások felé. Csend volt. Halkan -csikorgott a homok a horzsoló bőrszijak alatt, néha elzúgott egy golyó a -fázós őszi füvek felett. Mégis csend volt, mert csak emberi hang eleven. - -És sokáig tartott, mig a mezőn átjutottak. Végeérhetetlenül sokáig. -Talán a némaság volt olyan hosszú. Végre! Ott az orosz drótok a -bozótban. Dávid jelt adott a megállásra és aztán ott feküdtek a fűben. -Sokáig. Végeérhetetlenül sokáig. Már régen odébb kellett volna menni. De -az ilyen mozdulatlan csend magától nő. Dávid úgy érezte, hogy ránőtt, -testére kristályosodott a csend és bele van már fagyva, mint egy -jégtömbbe. Kedve lett volna ott elaludni. - -Akkor meglátta a holdat. - -A fekete fűszálak között, melyek óriás diluviális őserdőként nyúltak fel -előtte a violaszin égbe, feljött a hold… A hold ezüstsárga volt és -hideg. Ez Dávid István zászlósnak a szivébe nyilallott. - -– Hát csakugyan ez vagyok-e én? – gondolkodott. – Ez a Bajazzo, mindenki -bolondja? Hiszen voltaképen nem ilyen vagyok. Hogy van az mégis, hogy -nem tudom magam másnak mutatni? Arcomra fagyott-e a pojácamaszk? Hogy is -vehetnének komolyan?… De ha most látna engem Irma. Ha igy látna engem… -Vagy rögtön elfintorítanám-e megint az arcom? – És kisérteties -borzongással érezte, hogy igen, azt tenné mindig és örökre szégyelné -komolyságát. – El vagyok átkozva – gondolta – és senki sem láthatja meg -ki vagyok igazán. Béla sem. Irma sem. Mit is szeretnek rajtam? - -De a hold felemelkedett lassan a földről, mint egy nagy arany tükör, -mely az ő igazi lelkét mutatta neki és Dávid féltérdre emelkedett a hold -elébe, hogy lássa benne képét. - -Akkor egy ijedt rikoltás hallatszott az erdőből egész közel, egy össztűz -roppant és Dávid látta a becsapódó golyók porát, mint egy arany oszlopot -a hold felé emelkedni. Éles fájdalmat érzett mellében és a földre -vetette magát. - -Egy idő mulva aztán furcsa fázás didergette és szomorú lett. – Ez nagy -ostobaság volt – gondolta. – Most persze észrevettek. Hát csak gyorsan -vissza, ha még lehet. - -Meg is adta a jelt és finoman, könnyen, mint a sikló indult visszafelé a -magas őszi fű között, mely alig rezzent meg a nyomában és a derékszija -se nyöszörgött a homokon. Akkor fordult csak hátra, mikor az állás elé -értek. - -– Itt vagytok-e fiúk? - -– Hát, aki itt van az itt van – felelte Bodics tizedes a fűből. Én meg a -Csete. De a többi, az ott maradt, zászlós úr. – Nagy fájdalom reszketett -a szakállas ember szavaiban és Dávid szive elfacsarodott. Mert jó -egynéhány barátját, bajtársát elveszitette már a háborúban, de ilyen -nagyon még sohse fájt. Mintha ezek lettek volna az elsők, akik igazán -elhagyták. - -Hát beugrottak a lövészárokba. De csodálkozva bámultak körül, mert üres -volt és elhagyott az árok és minden fedezék. Tölténydobozok, -konzervpixnik, ujságpapiros, mi egymás, sok hulladék piszok hevert -mindenfelé. De halotti csend volt és lélek se látható. - -– Elmentek! - -– No ezek jól itt hagytak bennünket. - -– Ezek itt. - -– Rájuk vall – mondotta Bodics. Az ilyen rávall az emberekre. - -– Ugyan öreg! Mért mondasz ilyet? – Eszmélt fel Dávid szomorúan. - -– Mert én ezt mindig így sejtettem. Nem hiányzik az ember senkinek, -zászlós úr. Ne tessék azt gondolni, hogy sírnak az ember után. Ilyenkor -aztán kisül. - -Hallgattak és szomorkodtak. - -– Mégis vissza kell menni, – szólalt meg Dávid. – Muszáj bevonulni. Nem -is jó így egyedül. - -– Az ember olyan, akár az anyátlan árva. - -– Az ember mégis húz a régi cimborákhoz, – mondotta Bodics, -lehorgasztván nagy fejét. - -– Menjünk, hát menjünk. Keressük meg az ezredet. - -Akkor elindultak hárman az őszi éjszakában. Dávid zászlós, Bodics meg a -Csete. A hold már magasan állt az égen és minden más volt. És áthaladtak -az erdőn, az is olyan volt a hold alatt, mintha fekete üvegből lett -volna. Végre elérkeztek egy bozótos dombnak a lábához. - -– Odafent vannak a mieink. - -– Igen a mieink. - -Pedig semmit se láttak. De hatalmas, fájón édes vágyódás fogta el mind a -hármat, és húzta, ragadta fel a dombra. Szinte szálltak. - -– Ez a disznó alszik, – dörmögte Bodics, amint a figyelő mellett -elhaladtak és az nem állította meg őket. – Ennek majd beadok, a -disznónak. Nem kellene-e őriznie a cimboráit, mint az édes gyerekeit? - -De Dávid nem törődött a figyelővel. Valami ismeretlen boldog -türelmetlenség hajtotta előre. A barátját akarta látni. A barátját, hogy -az lássa őt, így lássa, most lássa, annak lássa, akivé mostan ébredt. -Sohasem volt még ilyen boldog. - -Beugrott az árokba. A készültség ott állt a mellvédnél, de senki se -fordult meg utána. Dávid avval se törődött. Egyik fedezéktől a másikhoz -szaladt. Mindenütt aludtak. De Béla bizonyosan nem alszik. Végre bágyadt -vörös derengést pillantott meg az egyik fedezék nyilásában. Ez ő lesz. -Ez Béla, a barátom, aki virrasztva vár rám. Az én barátom… - -Az alacsony, nedves földszagú lyukban Kortvai ült egy gyertya előtt és -sápadt arccal meredt bele a lángba. Mikor Dávid belépett, felriadt és -tágra nyitott szemekkel csodált rá egy percig, aztán némán elfordult. - -– Szervusz Béla, – szólalt meg Dávid István mámorosan a nagy boldog -szeretettől és kezet nyujtott neki. - -Kortvai nem mozdult, nem szólt. - -– Mi bajod, Béla, mi lel? Mért vagy olyan levert? Rossz hír jött -hazulról? – Leült szembe vele egy hátizsákra. – No azért kezet még -nyujthatnál nekem. Végre is nem a korzóról jövök. - -Kortvai nem szólt, nem mozdult. - -– De hát mi történt? Nem akarod megmondani? Persze „nem gyereknek való“, -gondolod, mi? Hiszen sohse biztad magad rám egészen. – De Béla, hát nézz -rám!… - -Kortvai nem szólt, nem mozdult. - -– Hát így fogadjátok ti az embert, ha patrouilleból jön haza? Nézd csak, -Béla, igazán nem vagyok kicsinyes. Tudom, hogy vannak hangulatok, amikor -ilyen az ember. Nem az fáj nekem. De hogy te most, most is hallgatsz még -és elzárkózol előlem. Hogy rámnéztél és nem láttad meg rögtön, hogy -történt valami, ami fontosabb az egész háborúnál, életnél, halálnál -fontosabb. Hogy te most, most mikor ezt mondom, nem hallod meg a -hangomon, hogy… Béla!! - -Kortvai nem szólt, nem mozdult. - -– Hát csakugyan nem érzed, hogy nem ugyanaz vagyok már, aki este -elbúcsúzott tőled? Nem érzed, hogy ez most én vagyok, az én igazi -megváltott énem? Hogy letéptem arcomról az együgyű pojácamaszkot és -most, most vagyok végre igazán látható, én! Béla, Béla, nézz rám. Olyan -boldog voltam… - -Kortvai nem szólt, nem mozdult. - -– De rám kell nézned! Muszáj! Mert te eddig sohase láttál engem. Sem te, -sem Irma. A mi viszonyunk hamis és hazug volt, mert nem hozzám volt -viszonyotok. De te az én barátom légy és engemet szeressen Irma, ne azt -az együgyű, bolondos viccelőt. Nézz rám, Béla, mert most állok én -előtted valóságosan, elevenen és láthatóan! - -Kortvai nem szólt, nem mozdult. - -[Illustration] - -– Béla! Nem hallgatsz ide? Nem érdekel? A pojáca jobban mulattatott? -Kényelmesebb volt, mi? Hiszen éreztem én ezt mindig… Ti akartátok ezt -igy. Azért nem tudtam belőle szabadulni. A ti nézéstek látta arcomra azt -a maszkot és rajta tartotta. Nektek kellett, hogy én más legyek, mint -te. Persze. Hogy Irmának ne kelljen összehasonlitania, választani ne -legyen kénytelen. Ezért nem akartátok és nem tudtatok engem annak látni, -aki igazán vagyok. Kotródjak most már vissza a pojáca maszk mögé, mint -megvert kutya az odujába? Nem, Béla… Különben nem is tudnék már… Hát… -hát… hát Isten veled, pajtás… Mit van mit tenni?… Végre minden kisül… -Ezt az öreg Bodics mondta. - -Kortvai nem szólt, nem mozdult. - -És akkor Dávid zászlós kiment a fedezékből és fázva bolyongott a -futóárkokban. A készenlét a mellvédnél pipázott, de senki sem fordult -meg utána. Elbujt egy sarokba és sírt. De mikor reggeledett, elindult az -őrnagyot megkeresni, hogy jelentést tegyen neki. A kövér őrnagy a -fedezéke előtt ült és reggelizett. Dávid elébe állt és szalutált: - -– Őrnagy úrnak jelentem alásan, bevonultunk. - -Az őrnagy elnézett felette, aztán megfordult és lekiáltott a fedezékbe. - -– Hé, Guszti, hozd fel a csokoládét! - -– Őrnagy úrnak alásan jelentem, két ember meg egy tiszt. Hárman ott -maradtak. - -Akkor az őrnagy térdére támasztotta két kezét és szuszogva felállt. - -– Hé, Guszti! – és hátat forditott Dávidnak. - -– Hát ez meg mi? Mit vétettem az Istenért? Mert ez az egy felderités nem -sikerült? Istenem, kétszer tüntettek ki. Százszor kockáztattam az -életemet értük. Egyszer teszek valamit magamért és… - -– Őrnagy úr, – próbálta még egyszer. Akkor köhécselt és krákogott az -őrnagy és elment, anélkül hogy ránézett volna. - -Dávid ott állt még egy ideig feszes haptákban, mozdulatlanul. Pajtások -mentek el mellette és nem köszöntötték. – Mi ez? Mért van ez? Hiszen -mindnyájukat úgy szeretem! Hát igazán ilyenek az emberek? És most csak -kiderül? - -Délben félénken és szégyenlősen sompolygott be a menázsi fedezékébe. Már -mind ott ültek a tisztek, de számára teritve sem volt. Szék se volt, -hely se volt. Hiszen nem az étel kellett neki. Nem azért. De hova -telepedjen? És senki se szól hozzá egy szót se. Persze, mikor még a -vidám viccelő volt, akkor mindenki nagyon szerette. De így nem -használhatják. Senki se szerette őt igazán, senki. - -Megalázottan és szégyenkezve lopódzott ki a menázsiból és elbujt valahol -egy sarokba. Ott ült egész délután. Senki se hederitett rá. Estefelé -hallja, hogy riadó van, mert rögtön indul az ezred. Ő is el akart menni -a szakaszhoz. De akkor valami fájó dac hullámlott fel benne. – Azért se, -– mondta. – Ha kellek nekik, majd eljönnek értem. Ha meg nem kellek… - -De senki sem jött érte. Az ezred el is ment és Dávid István zászlós ott -állt az üres árokban és utánuk nézett. - -– Nem hiányoztam senkinek – mondta – hát csak menjetek. - -Akkor Bodics meg a Csete jöttek arra lassan az árkon végig. - -– Hát ti is itt vagytok? - -– És a zászlós úr is? - -– Hát? - -– Megmondtam mindjárt – dörmögte Bodics. – Ilyen az ember. - -– Aztán most mit csináljunk. Hárman egyedül? - -– Mint az anyátlan árvák. - -– Az ember mégis húz a cimboráihoz – mondotta Bodics és felzokogott. - -– Hát gyerünk egy másik ezredhez. Majd csatlakozunk. Azt mondjuk, hogy -eltévedtünk. Gyertek. Nem vagyunk mi olyan utolsók, máshol majd még -örülnek nekünk. - -És akkor megint elindultak hárman, a sötét mezők felett. Dávid István -zászlós, Bodics meg a Csete. Némán és szomorúan szálltak és fáztak a -hideg őszi szélben. Hát elérkeztek egy erdőbe. Ott láttak valami -világosságot a fák között. - -– Halt! - -A mieink ezek. Öt vagy hat honvéd ül ott egy tűz körül. Az világit. - -– Gyerünk oda. - -Akkor ők hárman beléptek a körbe és köszöntek: - -– Jó estét honvédek! - -– Jó estét – hangzott a válasz csendesen körül a körben. - -Úgy látszott csupa csendes, szomorú ember. - -– Honnan jöttök, – kérdezte az egyik, az úgy látszik tiszt volt. - -Hát elmondtak mindent. - -Akkor a honvédek összenéztek és bólogattak a fejükkel. - -– Persze, hogy még nem tudtátok… mondotta a tiszt. - -– Hogy mit nem tudtunk? - -– Hogy azok halottak voltak, akikhez be akartatok vonulni. - -– Halottak? - -– Hát. Mig ti odajártatok járőrbe, azalatt halomra lőtték őket, aztán -mire visszajöttetek, hát már szellemek voltak, kisértetek. Azok persze -hogy nem látnak benneteket nappal. Másik világban élnek. - -– Szent szűzanyám! Az egész ezredet összelőtték!? - -– Sohase hallottál még ilyet? Mi már egész divizióban láttunk ilyen -halottakat együtt. Mit gondolsz, a fele legalább odavész. - -– Bizony az lehet – mondta Bodics – mert máskülönben nem is lehetne azt -megmagyarázni. - -Hát ott ültek aztán ők is a tűz körül, mint a többi, mozdulatlanul és -némán kuporogva. Éjfélkor arra tévedt egy huszár. Hát amint a fák között -előjön, ágaskodni kezd a lova. A huszár felordit, égnek áll a haja és -hányja a keresztet. Aztán a megvadult ló eliramodik vele a sötét erdőbe. - -– Látod-e, ez is egy halott volt. - -Reggel felé azt mondta a honvédtiszt: - -– Gyertek pajtások csatlakozzunk valahová. Nem kódoroghatunk örökké igy -egyedül. - -És mentek az erdőn keresztül. Ahogy kiértek az erdőből, megpillantottak -egy nagy csendes tábort. Talán egész divizió is lehetett ott pihenőbe. -Odamentek ők is a nagy csendes táborba. Barátsággal fogadták. És ők -nagyon örültek, hogy végre eleven embereket látnak. De azért még fájt -valami: - -– Mert mégis húz az ember a régi cimboráihoz – mondotta Bodics tizedes. - -– De legalább egyideig békességünk lesz itten. - - - - -KOSZTOLÁNYI DEZSŐ HRUSSZ KRISZTINA CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA - -Hrussz Krisztinát, a kabaré-énekesnőt 1912. január 7-én temették el. A -temetés délután három órakor volt. Erősen fagyott, már egészen -besötétedett, mikor a koporsót kivitték az udvarra és felállították az -ácsolt ravatalra, hogy beszenteljék és rátegyék a halottas kocsira. A -papnak a hidegtől meggypiros volt az orra. Még szájában volt az ebéd -íze, a badacsonyi bor kesernyés zamata. A ködben most angyalokat és -rózsákat látott. Mereven emelte a szenteltviz-szórót a koporsóra. -Mellette állott a diák, Tass Vidor orvostanhallgató, az énekesnő -kedvese, az érdeklődés központja, hanyag fekete ruhában, elegánsan -uralkodva bánatán. Közbül néhány ripacs, egy komoly művész is és a -kabaré igazgatója. Majdnem mindnyájan jól érezték magukat. Itt a gyász -kellős közepében az ebédjükre gondoltak. Buja és dús érzések tarkázták a -komoly elérzékenyedést. Később, mikor véget ért a szertartás és a lovak -gyásztollukat rázva megindultak a temető felé, fáklyák és lámpások -között, esni kezdett az ólmos eső, mely a koporsót vékony jéghártyával -vonta be, ugy hogy kivülről üvegkoporsónak tetszett. A cilindereken is -finom üvegréteg csörgött. Bevont mindent ez a hideg és csillogó burok, -üveggé és cukros-gesztenyévé változtatta a tárgyakat, jégpályává az -aszfaltot s aztán siralmasan olvadt és fázó lábak topogtak a hüvös, -kásás lucsokban. Már-már a hegyre kanyarodott a temetés. A diák nézte -ezt a lángoló és sötét menetet – akárcsak egy túlvilági menet – a -koradélutánban. Inkább csodálkozott és bámészkodott mint gyászolt. Olyan -hihetetlennek tetszett az egész. Krisztina három nap előtt betegedett -meg tüdőgyulladásban. Most pedig egyszerüen elragadták tőle, gyorsan és -brutálisan, mint mikor éjjel bekötik valakinek a szemét, felnyalábolják, -egy kocsiba gyürik s reggel máshol ébred fel. Ezen csodálkozott, a diák. -Nem is igen hitt a halálában. Hallgatta a bús kántálást, a latin -jajveszékelést s a csokoládé-uzsonnán járt az esze. A kőmüvesek -befalazták a kriptát. Hig habarcsot csaptak a friss téglákra. Azután -egyedül jött le a hegyoldalon. Lóbálta a kezeit. A leányra gondolt. -Kicsit szepegett igy magában. Ujra fájdalmas erővel fogta el a -csodálkozás. Krisztinát kereste és ő – ó igen – ő már nem volt. - - -II. - -De később sírt. A kis asztalára borult, mely a homályos ablak előtt -állott és keservesen, jóizüen sírt. Le se vetkőzött éjjel. Három napig -alig aludt. Egybeolvadtak előtte a percek, az órák a napok. Mikor az -ablakredőkön betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e, vagy -alkony? - -– Ha visszajönne – zokogta párnáiba. - -Tavasz felé kissé elcsendesedett. De az arca még sápadtabb lett. Most -már sírni se tudott s a könnyei befelé folytak. Ezzel az elcsendesedett -bánatával azonban még rettenetesebbnek tetszett. Azok, akik látták, -önkéntelenül elnémultak. - -– Ha viszajönne – sóhajtotta magában. - -Este maga elé tette ruháit, a cipőjét, a sárga sálat, amit oly kecsesen -tudott a nyakára kanyarintani. Elképzelte, hogy mellette ül, a tűznél, -vagy a széken, vagy a földön, finom, gyengéden szeplős arcát a vörös -melegségbe forditva. Sokszor látta az ágyán is. Hallotta a hangját. Ha -csengettek, az ajtóhoz rohant és csodálkozott, hogy nem ő jön. Ekkor -visszament a szobába és pontról-pontra kifestette magának a találkát. -Krisztina belép. Ő lesegiti a kabátját, székkel kinálja meg, a leány -azonban a nyakába csimpaszkodik, elbujtatva fejét a mellén és kacag. -Egész hajnalig játszott igy a leánnyal, hallgatta a kacagását, bámulta a -szemét. E gyötrelmes és halálos ölelkezések után másnap szürke arccal és -keserű szájjal ébredt. - -Mindennap elment a kabaréba is. Kereste őt a kis züllött szinpadon, a -szines lámpák között és nem találta. Megvárta az éjfélt. Aztán haza -ment. Otthon nem lelte a helyét. Ijedten vette észre, hogy neki az idő -nem orvosság. A leány egyre szebb lesz. Az évek fátyolán át szőkén és -aranyosan ragyognak eléje a szeplői, ezek az édes, erotikus pettyek. -Szája mint egy roppant rubin villog s érzi ezüst nyálának langyos -nedvességét is. - -– Ha visszajönne. - -Ez a sóhajtás úgy maradt meg benne, mint egy szent vágy, mint a -bánatának és gyászának desztillált esszenciája. Nem is mondott le róla. -Az életét adta volna oda, ha – csak egy pillanatra – látja. A pillanatot -gondolatban millió részre osztotta s ugy érezte, hogy ebben átélte volna -a gyönyör egész skáláját. Napról-napra alázatosabb lett a vágya. Arra -gondolt, hogy csak a koporsóját látja egyszer s félve bepillant az -üvegablakon, vagy egy tükörben veszi észre a ruhája árnyékát, amiről nem -is tudni egészen bizonyosan, hogy felhő-e vagy csipke. Ezért évekig -gyalogolt volna hajadonfőtt, vérző, mezitlen lábbal. Társaságokban, -mikor a jókedv bukfenceket vetett, táncközben gyakran végigborzongott -rajta ez a gondolat. Hiába menekült előle, követte őt. A diák csendesen -megadta magát, kisérő árnyéka lett a halottnak. Szikáran és sápadtan -áhitotta vissza a holdfényben. Mereven beszélt. Hidegen és csillogóan -öltözködött. Mellén, – mint kriptán a fehér kőlap – állandóan ott -feszült a kifogástalan plasztron, tündökölve, szikrázva s az, aki látta, -egy halottra gondolt, egy leányra, egy leány bús fejére, aki alatta -sápadtan alussza a névtelen álmot. - -– Ha visszajönne – rezgett a szivében. - -Az arca is ezt mondta. Ebbe a puha viasz-arcba beleégett a szenvedés. -Még évek multán is ezt tükrözte, az első ijedtséget és riadalmat, mely -megmerevedett rajta, kőkemény és hideg lett, mint egy halotti maszk. - - -III. - -De egy napon Krisztina visszajött. - - -IV. - -Pogány lumpolás után ment haza a diák, a forró májusi délutánon. - -A köruton az ákácok őrjöngve ontották forróságukat. Kiszögeltek az -aszfaltból és bólongtak és nyujtózkodtak és az égbe kiabálták nehéz, -harsogó illatukat. - -Ebben a parfümös lármában szédült a diák. Émelygett a gyomra. Távol az -ég sarkán kénes csíkok kigyóztak, homályos fények, mint mikor valaki a -sötétben tükörrel játszik. Ment előre, a lakása felé. - -Az előszobában a cseléd fogadta: - -– Vendég van. - -– Kicsoda? - -– Egy kisasszony. - -Tass Vidor csodálkozott s nem tudta elgondolni, ki keresheti, mert -Krisztina halála óta nem fogadott nőlátogatót. - -Benyitott a szobába. - -A leány az ágyon ült. Nyakán sárga sál. Az arca szelid, majdnem vidám. - -– Krisztina – szólt csendesen. - -– Drágám – mondta a leány és hozzásimult. - -A diák egyáltalán nem volt meglepetve. Gyufát keresett és meggyujtott -két gyertyát. Most már tisztán látta Krisztinát. A halál határozottan -jót tett neki. Sokkal egészségesebb volt, mint mikor élt. Kissé meg is -hízott a koporsóban. De elegáns volt, akárcsak skatulyából ugrott volna -ki. Fehér ruhája, ugyanaz a ruha, amiben eltemették, lágyan símult az -arcához. Jól állott rajta. A pereme kissé elrongyolódott, itt-ott a -penész zöld virága tarkázta, de alig észrevehetően, oldalt pedig a sírok -gyémántja csillogott, a salétrom. Odanyujtotta neki a kezét. - -[Illustration] - -– Nézd, a gyűrűm. - -– A régi gyűrű. - -A diák mégis kérdően bámult. - -– Ne kérdezz semmit – mondotta fuldokolva a leány. – Itt vagyok, hisz -láthatsz, frissen és ragyogóan. Ne gondolj Cholnoky Viktor novelláira, -melyekben visszajárnak a szellemek. Én nem vagyok se szellem, se -kisértet. De nincs időm beszédre. Csak harminc percig maradhatok nálad. -Aztán vissza kell mennem. Vedd ki az órádat. Most három óra. Három óra -harminc perckor már nem vagyok itt. - -– Csak harminc perc – sóhajtott a diák, hamis pátoszszal. - -A leánynak ez kissé visszatetszett. - -– Ne szinészkedj, drágám – mondta. – Minden perc aranyat ér. - -– Ezer aranyat – kiáltotta a diák. – A csókod… a csókod… ezerszer többet -ér… - -– Te nyolc év óta minden nap hivtál. Most beteljesült a kivánságod. Mit -akarsz? - -Krisztina kitárta karjait. A szája pedig pirosan, frissen kettéhasadt, -ájultan várta a csókot. - -A diák megcsókolta. - -Aztán mind a ketten szembe ültek egymással. - -A diák a tabouret-re, a leány a pamlagra. Kis ideig bámulták egymást. De -mintha csalódtak volna a csókban. Elszomorodtak és a diák lehorgasztotta -fejét. Ez tehát az a találkozás, amiről annyit álmodozott. Milyen -viszontlátás. Úgy tetszett, hogy egy kicsit gyorsan jött. Mit tegyen -eztán? A csend leereszkedett a szobára, a szive vert, az óramutatók -pedig lassan másztak. Még csak öt perc mult el. Huszonöt perc van hátra. -Irtózatos hosszunak látszott az idő. Egyre kinzóbb a hallgatás. - -A diák köhögött. - -– Hogy vagy? – kérdezte. – Azaz, mi ujság? - -A leány tág szemeket meresztett. Elvégre tapintatlanság ilyesmit -kérdezni egy halottól. - -– Főzzek teát? – mondotta gyorsan. - -– Nem, köszönöm. - -– Te, – hadarta – tudod, hogy a kis Herman megnősült? Már három éve. -Gyerekük is van. Erős, egészséges fiu. - -– Érdekes, – felelte a lány unottan. - -– Azután sok minden történt. Az apám meghalt gyomorrákban. Szegény, -sokat szenvedett. - -– Érdekes. - -– Nem érdekel? Nekem azóta doktori diplomám van. Jövőre rendelőszobát -nyitok, a szomszédban veszek lakást. Négy szoba, fürdőszobával, -konyhával, villanyvilágitással. - -– Érdekes. - -– De az Ilinek nagy sikerei vannak. Bolondul érte a publikum. - -– Érdekes. - -– A szinpadon megbukott a Nusi. - -– Érdekes. - -A diák torkát a görcs szoritotta. Lopva az órára tekintett s látta, hogy -még csak hét perc óta van ott a leány. Halálos zavarban kereste a -szavakat. Minden pillanat végtelenségnek tetszett. Először valami -vidámat akart mondani, aztán valami nagyon komolyat és gyászosat, de -egyiket se találta jónak és inkább hallgatott. Egyszer egy egész perc -mult el, anélkül, hogy szóltak volna. Krisztina lesütött szemmel ült a -pamlagon s a szőnyeg mintáit nézte. - -Közben megeredt az eső. - -– Esik – mondotta a diák halkan. - -– Igen – felelte a leány. - -– Tegnap pedig szép idő volt. - -– Igen. - -– Micsoda vihar. - -– Igen. - -Majd hirtelen más térre csapott. - -– Nem fázol meg ebben a vékony ruhában? - -– Nem – kacagott a lány. - -Még egynehány szó, egy uj erőlködés és hirtelen elhallgattak. - -Mind a ketten néztek. A diák felkelt, mintha ki akarna mászni a -zavarból. Még csak kilenc perc pergett le. Krisztina hátradőlt a -pamlagon. A diák az ablaknál állt. Ekkor pedig valami rettenetes -történt. A leány egyszerre valami szoritást érzett az álkapcáiban, -szeretett volna felkiáltani, hogy mennyire unja magát és futni, futni -ebből a szobából. Hiába küzdött ellene. Az izomszalagok felrántották a -száját és ő, mint egy kis automata – s ez nem csalódás – egészségesen, -erősen ásitott. Ásitott egyszer. Ásitott kétszer. Ásitott harmadszor. -Azután felvette az esernyőjét az asztalról. Ment kifelé. Talán még akart -mondani valamit, de a kilincsnél megint elfogta az ásitógörcs és szó -nélkül tünt el a szobából. - -A diák magára maradt. Valami megkönnyebbülést, felszabadulást érzett. -Egy darabig dobolt az asztalon. Nézett az utcára, az esernyőre, a -viharra, a csurgó ablaküvegekre. A vállát vonta. Ő is ásitott. Megnézte -a zsebóráját. Három óra tiz perc volt. - -Még teljes husz percük lett volna. - - - - -CSÁTH GÉZA A VARÁZSLÓ HALÁLA - -A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, -ráncos és kisgyerekes volt a sok opiumtól, cigarettától és csóktól – -hamvazó szerdán kora hajnalban haldoklott, Budapesten egy nagy szálló -különszobájában. Valami lakomáról vagy bálról jött oda gummikerekű -kocsin és a főpincér bevezette egy helyiségbe, ahonnan csak nemrég -távoztak a vendégek. Ott egy pamlagra roskadt le szegény. Kétség nem -fért hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is -jól látta ezt. Nem lehetett mondani, hogy el lett volna keseredve. -Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utóljára, még saját magán is, -– ami már a legnagyobb kockázat, – de nem sikerült semmi és hamvazó -szerda hajnalra csunya nagy kudarccal be kellett fejeznie az életét. -Mikor ezt megállapította, hanyattdőlt és behunyta a szemeit. - -Az apja egy kedves erős széles vállú szemüveges ember jött legelőszőr. -Alig ősz még és kemény járású. Szigorúan szólt. - -– Megmondtam, hogy az opiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg -engem, ötven éves vagyok. Máskép éltem én. Egészen máskép. - -Az anyja egy sápadt régen halott asszony zsebkendővel takarta el az -arcát és zokogva magához ölelte a varázsló fejét. - -– Miért nem akartál fiam rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz -el mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én látod -nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nő, akik -szerettek téged. - -– Én nem szerettem egyiküket sem – mondta a varázsló. Különben is csak -az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak. – De engesztelésül kezet -csókolt, mert imádta a drága édesanyja emlékét és nagyon fájt neki, hogy -most igy kellett találkozniok. - -A varázsló nagyanyja egy főkötős pápaszemes öregasszony lassan topogott -arra. Kerekes gombolyitó gépét hozta a kezében, és a másikban a kis -kanári madarát kalitkában. A köténye zsebében kötés volt, egy harisnya, -amely a varázsló számára készült. - -– Én foglak megfürdetni fiam és még ma kész lesz az uj harisnya, -amelyben el fognak temetni. - -A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokái -közt. Kétségbeesetten sírt, úgy hogy le kellett vennie a pápaszemét is. -De nem maradhatott tovább ottan, mert már egész csomó nőszemély -tolongott a varázsló körül, akik legujabban érkeztek s akiket a nagymama -látni se szeretett. („Rosszak vagytok mint a fene!“ gondolta magában.) - -– A síron túl még látjuk egymást, mondta a nagymama, szemeit törölgetve. -Azután hóna alá vette a gombolyitógépét, a kanári-kalitkát és a hátrább -állók mögött, mintegy magának beszélve, sopánkodva elment. - -A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték és -egymásközt suttogva róla beszéltek. - -– Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei. - -– Ó, Istenem és a finom nőies vékony kezeiről le fognak esni a szép -körmei. - -– Bocsánat, – szólt közbe egy kis pösze szőke nőcske, – neki egész -életében barna szemei voltak. - -– És széles férfias nagy izmos keze, – jegyezte meg egy magas -széptermetü barna hölgy. - -– Mily tüzes erővel tudott ölelni, – sóhajtott valaki szentimentálisan. - -– Tévedés, – szólt hátra egy rozsdavörös hajú, fehérarcú asszony, – -mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy fiatal leány. - -– Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig -elüldögéltem volna benne, mondta egy ábrándos arcú süldőlány, mert úgy -érezte, hogy most a sok asszony közt egészen háttérbe szorul, ha félre -nem teszi a szemérmességet. - -De hiába, mert egy erőteljes, hatalmas csipejü nő letromfolta: - -– Soha se ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe. - -És folyt tovább a szó: - -– Egyenes, kevésszavu ember volt! - -– Úgy tudott haragudni, hogy jaj lett volna annak, aki a kezébe kerül. - -– Nagysád téved, kedves és szives beszédű férfi volt! - -– Úgy van, ez igaz, én legalább soha hangosan beszélni nem hallottam. - -Igy beszélgettek a lányok és asszonyok a haldokló varázslóról, aszerint -amint kiki előtt másnak mutatkozott és kikivel másképpen és másképpen -bánt. De a varázslót már nagyon idegesítette a dolog. Gondolta, úgyis -hiába már minden. Kemény idegenszerü elutasitó hangon megszólalt: - -[Illustration] - -– Menjetek innen! Legyetek szivesek elmenni. Az öreg arcotok -kellemetlenül hat rám és különben is a koporsómat hozzák. - -Az „öreg“ jelző elérte a célját. A nők – nagyrészt sértődötten – elég -hamar távoztak. - -És valóban már hozták a koporsót. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja -rendelte háromszázhuszonöt forintért. (A gavalléria a családban volt.) - -– Sok pénzemben van a fiam – mondta a temetkezési vállalkozónak, – de -rászánom még ezt is hadd legyen szép temetése. - -A varázsló ezután megfésülködött a separée nagy tükrében, elrendezte az -ajkait gúnyosan mosolygóra, – amely pózban mindig különösen tetszelgett -magának, – azután elküldött egy kis fiut tiszta gallérért és kézelőért. -Addig is átvizsgálta a szemfedőt s lefejtette róla zsebkésével az ezüst -csipkediszt, miután bántóan izléstelennek találta. Egy perc alatt -megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Berakta a gombokat, a régit -kályhába dobta, teljesen rendbehozta magát, eligazitotta a nyakkendőjét -és azután habozás nélkül nyomban beleült a koporsóba. Mialatt -eligazitotta magán a takarót, önkénytelenül, minden ellágyulás nélkül – -csupán mert ez jutott az eszébe; a gyászzenét dudolta a „Bohéméletből“ – -és már le akart dőlni a fekete selyem vánkosra, amikor kis kendőben, -futva, kipirulva, és könnyezve egy leány érkezett. - -A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt -az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a -dolog régen volt, – hat-nyolc éve, – és a leány semmit se változott. -Rövid szoknyát viselt, fiatal édes arca meg nem öregedett, mint a többi -nőé. - -– Végre egy fiatal nő! – köszöntötte a leányt a varázsló. – Kellemesen -lep meg, hogy halálom előtt még egy szép fiatal lányt láthatok. - -A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért, -lehajolt, megölelte és kérlelni kezdte, hogy keljen föl. - -– Das ewig Weibliche zieht uns hinan – mondta a varázsló fanyar -mosolylyal, bár nem tudott jól németül és a Faustot eredetiben sohase -olvasta. De nyomban ellágyult és megcsókolta a leányt a száján. - -– No most menj édesem, mondta, elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és -szép és akadnak igen derék férfiak ott künn. Azzal hanyatt feküdt és -mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes -barnabársony őzike-szemeit. Kis idő mulva ujra szólott. - -– Belátom, hogy az opium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna -téged feleségül venni. Igen, ez lett volna a helyes. Sőt még mindig -megtenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna. – Igy forditotta -a beszédet gonosz tréfára, mert jól tudta szegény, hogy ez lehetetlen s -hogy számára már nincs más ut, csak a pusztulás. - -A leányka azonban azt hitte, hogy félig meddig aféle veszedelmes és -kockázatos tréfa az egész és e szerint cselekedett. Összeszedte minden -erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, kihuzta a feje alól a -párnát, nekifeküdt a koporsónak, kiforditotta belőle a varázslót és -azután átfogta, a hóna alatt, hogy talpra állitsa. Egészen kifáradt -szegényke, a lélegzete is elfogyott a nagy erőlködésbe, mégis amikor -észrevette, hogy a varázsló is igyekszik s bár leplezve, de minden -erejét megfeszíti, újra és újra teljes erejéből nekifogott és csak akkor -hagyta abba a fojtogatóan keserves, kétségbeesett küzködést, amikor -végkép elhagyta minden ereje. - -– Édes szerelmesem, mondta a varázsló azután csendes és meghatott -hangon, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért. -És már szivesen fölkeltem volna – tekintet nélkül arra, hogy drága -koporsóm ki van fizetve – láthattad, minden erőmet összeszedtem a -kedvedért, mert szeretlek, de hiába, nem lehet. Meg kell halnom. -Igazitsd hát helyre a fekhelyemet. - -Történetesen az imént a nagy küzködés közben leesett a varázsló szeméről -fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a -szemébe, (ami tudvalevőleg ártalmas) és a leány most már tisztán látta a -varázsló szemében, hogy az igazán szereti őt és csakugyan fölkelne, ha -még lehetne. Igy tehát azt is tudta, hogy a varázsló csakugyan igazat -mondott és hogy hiába minden. Helyre igazitotta tehát a koporsót és sűrű -néma könnyhullatás közben most már ő segitett, hogy kedvese újra -elhelyezkedjék benne. - -– Igy jól van! mondta a varázsló, mikor újra a helyén volt. Azután -utasitotta a kedvesét: - -– Takarj le a szemfedővel. - -A leány letakarta. - -– Tedd a fejem alá a párnát! - -A leányka gondosan elvégezte ezt is. - -– Azután ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó -kis arany kulcsa pedig maradjon nálad. - -Ezek voltak a varázsló utolsó szavai. - -Már hozták a koporsófedelet. (Szépen rá volt festve a varázsló neve és -életkora.) - -A kedves leányka még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már -kezdett kihülni, azután ráhajtotta a szemfedőt az arcra is és rátétette -a fedelet az alkalmazottakkal. A koporsót személyesen zárta le, a kis -kulcsot pedig a keblébe rejtette. - -Azután mindjárt elment, – el kellett mennie – mert már jöttek a varázsló -rokonai és testvérei s azokkal ő nem volt ismerős. - - - - -NAGY ZOLTÁN CSAK ÁLOM - -Lehajoltam a patak tükrére és ittam a vizéből. A vize könnyű volt és -tiszta, ízét sem éreztem, csak olyan volt, mintha friss hegyi levegőt -innék. - -– Csodálatos jóvizű folyó ez, szóltam magamban és mily szép fényes a -tükre. - -Felállottam a parton és lenéztem a viz szinére és ott láttam a képem -mását. Kissé csodálkoztam. Fekete barét volt a fejemen, alóla simán -bukott sűrű barna hajam a vállamig. Fekete zekémet bőröv szoritotta a -derekamhoz. A kard helyén téntatartó csüngött le róla, s hosszú -lúdtollát előre szegezte. - -– Igaz, szóltam magamban, hisz én most a pádovai egyetemről jövök, én, a -Szabad Mesterségek Magistere és minden tudományok Doktora. - -Aztán megfordultam, arra amerről a város barna bástyái látszottak és -felvidult léptekkel indultam a selyem-zöld mezőn át – sárga virágok -aranynyal csillagozták – a város felé. - -Gyér fű ütközött a bástyák kövei közt és oly ismerős volt minden. A régi -boltos kapu alatt nagy tisztelettel üdvözöltek az őrök, és én -megelégedetten kopogtam végig a keskeny utca hepe-hupás kövein. - -Emberek jártak az utcán. Szembe velem három fiatal apáca jött, fehér -leplekbe öltözve, melyeket csak a széleken ékitettek élénk piros -pettyek. Mikor elmentek mellettem, összenevettek valami csintalanságon, -de én már nem ügyeltem rájuk. Valaki a nevemen szólitott a keskeny utca -tulsó oldaláról. Öreg töpörödött emberke állott az órásbolt kőküszöbén. -Ő hivott. - -– Tudós Magister, jer nézd meg a világ legujabb csodáját, azt a -bámulatos és remek órát, melyet szorgos tudománynyal nyolc éve készitek -a székesegyház számára, lépj be tudós barátom, e kis bolt is szentélye a -tudományoknak. - -– Nézd, szólt tovább a homályos helyiségben, nézd hányféle kőből van a -számlapja és mily csodálatos mesterségű a gépezete. Egész város van rá -épitve, és mikor letelt egy óra, kovácsok verik ki a számokat zengő -üllőiken. És mikor ahoz a perchez ér, melyben az én lányom, a város -legszebb lánya született, ime, kinyilnak a rózsák a kertekben és mikor -ahoz a perchez ér, melyben a feleségem, a város legszebb asszonya -meghalt, ime, elindul a gyászmenet a kapu alól, és az arany legendák -minden szentjei kisérik a gyászszekeret, és a város védőszentje, aki a -legkiválóbb az összes szentek közt, kijön a templomból a menet elé és -úgy kiséri be őket. Ime a világ csodája, mely a kis téren fog állani a -templom előtt, hogy bámulják a népek és száz évig fogják emlegetni a -mestert, aki csinálta. - -– Száz évig fogják emlegetni a mestert! – ismételte egy férfihang, mély -mint a barlangok visszhangja. Csak most vettem észre, hogy egy -tiszteletre méltó ősz áll elmerülve az óra csudálatában. Most felém -fordult és barátságosan köszöntött. - -– Üdvözöllek, tudós Magister. Bámuld e remek órát, a tudomány csudálatos -művét. Nekem mennem kell a kikötőbe, mert három hajóm érkezik Indiából, -aranynyal, prémekkel és illatszerekkel. Az idő szép, a tenger csendes, -ma biztosan megjönnek. Menj el a házamba, ott ül a könyves szobában a -fiam, gyermekkori barátod, és méltó társad a tudományokban. Menj, tudós -barátom és örüljetek egymásnak. - -Együtt mentünk az utca sarkáig, ott befordult a keskeny sikátorba, -melynek végén messze árbócok fekete vonalai közt szeliden csillogott a -tenger. Én pedig beléptem a zömök házba, melynek tornyos erkélye -kikönyökölt az utca közepére és felkerestem a könyves szobában -gyermekkori tudós barátomat. Az ólomkarikás ablak előtt ült, tiszta nagy -könyvek szétnyitva hevertek előtte, esett ellenfelek, kiket legyőzött és -szolgáivá tett tudománya hatalmával. - -Megölelt és pádovai utamat kérdezte, és néhány pádovai tudóst, kiknek -irántami barátságát büszkén emlitettem. Aztán nagy csomó sűrűn beirt -pergamenre mutatva szólt: - -– Ime a nagy munka. Mert tudd meg és örülj neki, már csaknem kész a -Rendszer, melyet Isten dicsőségére alkottam. Gondolatokat vettem, előbb -a föld szinéről és a földből valókat, aztán mind magasabbról, a légből, -az égből, mig az éther tiszta rétegébe jutottam. Egy gondolatot raktam a -másra, mint tanult kőmives a követ, igy emeltem a gondolatok nehéz -munkával faragott köveiből székesegyházat Isten imádására. Évek munkája -áll előtted; raktam a követ és ime, nem hiába. Mert fallá emelkedtek, -hegyes ivekbe borultak, tetővé hajoltak és toronynyá magasultak, igy -épitettem nem szünő szorgalommal Isten csodálatos templomát. S most -bemegyek, amikor akarok és járom a lépcsőket és megállok a torony -magasán a chimaerák közt. Még csak az utolsó gondolatot keresem, mely -méltón fejezze be művem és álljon a csúcsán örök nyugalommal, mint a -súlyos arany angyal áll a templom tornyának a hegyén és körülfordul néha -a szélben és széttekint a messze horizontok felett. Ó remek gondolat, ó -arany angyal, szállj le a templomra, melyet azért emeltem, hogy te -magasabban állj! - -Meghatva búcsúztam a fiatal tudóstól és mig kongó folyósokon mentem, -örömmel ismételtem magamban: - -– Kész a Rendszer! Az Isten gyönyörű székesegyháza! Már csak az arany -angyal hiányzik! Arany angyal! - -Az ajtó előtt ép akkor surrantak el a nevető apácák. Öreg szolga állott -előttem, súlyos ezüst botot tartva kezében és mélyen meghajolva szólt: - -– Uram a Fő-Tanács hívat. Jőjj fel azért a tanácsházba, hogy tudós -személyedet tisztelhesse. - -Kopogva mentem fel a lépcsőkön. A nagy terem homályos volt bent, mert -igen magasan voltak az ablakok. Ott ült a hatvan öreg, a nemes város -Fő-Tanácsa. A középen ülő pedig felvevé arany bunkójú botját és szólt: - -– A nemes és dicső város nevében, mely mindig híven és illő alázattal -szolgálta Istent, annak Szent Egyházát és a Császárt, köszöntelek -falaink közt, tudós férfiú. Ime, a Főtörvényszék tudományod mély és soha -nem apadó kútjából akar meríteni tanácsot, hogy mitevő legyen eme -bűnössel, kinek rettentő nagy a bűne. Itélj azért tanult tudományod -szerint. - -A bűnösre mutatott, ki négy alabárdos őr közt állott komoran és keményen -és nem sütötte le a szemét. És én ránéztem és elgondolkodván kerestem az -auctort, kinek művéből az esetre illő textust vehessek. Talán Ulpianus, -gondoltam magamban. És eszembe jutott Ulpianusnak sok igen szép helye és -a könyv, melyben olvastam, és a könyvtár, a tudós tanárok és egész -Pádova. És egyszerre láttam magam – mintha messzilátón néznék távoli -képet – láttam magam – az Universitás termében, amint állok és -dissertálok a három doktoroknak Ulpianusról és Gaiusról. A doktori -fövegek meg-megbillentek és ilyenkor tudtam: jól mondom és tetszik a -doktoroknak. Emlékszem napos őszi délután volt kint… - -Valami csörrent, talán az őrök fegyvere, és én felocsudtam az emlékezés -szenderéből, felemeltem a fejem és szóltam: - -– Ulpianus mondja: „Recte Pedius ait: sicut nemo furtum facit sine dolo -malo…“ - -Az öregek figyelemmel hallgatták a beszédem, és mikor emelt hangon -kimondtam a kemény itéletet, bólintottak a fejükkel és mondták: - -– Úgy legyen. Bölcs biró, végrehajtjuk igazságos itéleted. - -Már késő délután volt, mikor lementem a lépcsőn, de a nap még sütött -melegen. Hosszú árnyékok feküdtek végig a tanácsház előtti kis téren. A -templomajtón, mely fekete száját mutatta, két nő lépett ki. A -fiatalabbat mindjárt megismertem: ez volt a nevető apácák közül a -középső. De most szoros magasnyakú ruha volt rajta, olyan, mint amilyent -a polgárlányok viselnek; és lesütött szemmel ment az idősebb nő mellett. -Egyenesen felém jöttek és megálltak előttem. Imakönyv volt a kezükben és -virág volt a könyv lapjai közt. - -– Isten hozta – szóltak. Már rég nem volt itthon. - -– Pádovában voltam az egyetemen. - -Lassan mentünk egy lejtős utcán lefelé. Az utca rövid volt és a végén -két sötét ház közt zölden ragyogott a sárga-virágos mező. - -Egy helyen az idős nő megállott és bement a boltba. - -A leány most felnézett és halkan mondta: - -– Néném fűveket vesz. Itt jóféle fűveket lehet venni, mindenfajta -betegség és szemmel-verés ellen valókat. - -– Pádovában tanitják a fűvek erényeit, feleltem. - -Elhallgatott és nézett arra előre, el a két sor ház közt, a mező felé. - -– A mező most szép virágos. - -Elgondolkozott. - -– Ilyen ruhát fogok csináltatni magamnak. Zöldbársony; aranynyal -porozva. - -Aztán tovább álltunk szótlanul. És engem egyszerre mély szomorúság -öntött el, mint kiáradt folyó a parti füzest. Még egy kicsit álltunk, és -akkor mondtam: - -– Isten vele. Nekem el kell menni. - -– Hová? - -– Nem tudom. Csak el kell menni. - -– Isten vele. - -A város tulsó kapuján mentem ki. A zöld mező messze futott előttem, út -nem szakitotta meg sehol. Hátul már feketedtek a magas bástyák. Messze -előttem tehéncsorda legelt. Gyors léptekkel mentem előre. Néha -visszanéztem. A bástyák mindjobban sülyedtek és már alig láttam őket. - -Egyszerre meghökkenve állottam meg. A legelő csordához értem és láttam, -hogy rémítő szörnyetegek legelik a friss füvet. Nagyon sokfélék voltak. -Némelyiknek hosszú nyaka volt, mint a zsiráfnak, másoknak roppant hosszú -hengeres testük és nagyon kurta lábaik voltak. De a legfélelmetesebbek -azok voltak, melyeknek alig volt törzsük. Hosszú tehénlábaik csaknem egy -pontban futottak fent össze. Lelógó bikanyakukon szinte a föld szinén -tolták előre busa fejüket, mely elől kiszélesedett, mint a vizilóé. És -valamennyinek előre szegzett hegyes szarva volt. - -A lábam gyökeret vert a rémülettől és nem birtam elszaladni. A szörnyek -néztek egy darabig, aztán mind közelebb jöttek, körülfogtak és -szarvaikkal döfködtek felém. A veriték csurgott rólam, és már csaknem -elértek szarvaikkal. - -És ekkor a rémület tetőpontján, mikor a félelem már úgy fájt, mint a -testi kín, egyszerre hüvösség boritott el és csodálatos nyugalom szállt -rám. - -– Hisz ez csak álom! – kiáltottam. - -A szörnyek még ijesztettek, de én már nem féltem. - -– Hisz ez csak álom – mondtam nyugodtan. - -Egyszerre megmerevedtek és úgy bámultak felém. - -– Csak álom – sóhajtottam megint. És éreztem, hogy ismét elönt a -szomorúság, mint kiáradt folyó a parti füzest. - -[Illustration] - -– Hisz akkor a város is csak álom, mondottam magamban. És ők még nem -tudják, hogy mindez csak álom. - -Egy darabig még álltam, aztán megfordultam. - -– Vissza kell mennem, meg kell nekik mondani, hogy mindez csak álom. - -Megfordultam a város felé. A szörnyek bámulva néztek utánam. Mentem és -időnként visszanéztem. A szörnyek folyton nőttek és mindég néztek utánam -a horizont mögül. A lemenő nap fényében rózsaszinüek voltak most és -láttam, hogy kövekből vannak összerakva. A rovátkákat tisztán lehetett -látni. - -– Ime: a pyramisok, gondoltam magamban. - -Aztán halvány lilaszinüek lettek, aztán violaszinüek. Mikor a város -kapuja alól visszanéztem, messze kéklettek már, mint távoli hegyek. - -Egy kis ház előtt ott állott a polgárlány és mosolygott. - -– Visszajött? - -– Igen, – mondtam – mert csak álom volt, hogy el kell menni. Ez a város -is csak álom, és te is csak álom vagy. - -Elszomorodott. Lassan ment a kis kapu felé. Még egyszer visszanézett, – -az arca egész ismeretlen volt már – aztán megállott, mintha vissza -akarna jönni. De hirtelen zaj támadt az utca tulsó végén, a kanyarulaton -túl és erre egyszerre eltünt, anélkül, hogy a kaput kinyitotta volna. - -A zaj pedig egyre közelebb jött és zengett, sipolt, dobolt, dalolt és -kacagott. Egyszerre forgó emberrajba kerültem. Tarka farsangi menet -ömlött a falak közt. Mellettem a három vidám apáca táncolt valami kecses -táncot. - -– Jöjjön tudós uram, táncoljon velünk. - -– Nem megyek, mondtam, mert mindez csak álom. - -A zene elhallgatott és a nevetés megszünt. Az emberek elszomorodtak és -elszéledtek a mellékutcákba. A három fiatal apáca ott maradt, -tánctartásban, ahogy a szavam érte őket, csak az arcuk lett nagyon -szomorú. És én csak néztem őket, mig valaki megszólalt mellettem. - -– Carrarai márványból vannak faragva, fiatal mester műve, kit városunk -büszkén mond magáénak. A cime: a három grácia. - -Ránéztem az öreg órásra és ránéztem az apró márványszobrocskákra. -Csakugyan fehér márványból voltak kifaragva és mozdulatlanul állottak -egy óra fekete márványlapján, a kandallón. - -– Ezt az órát a fiatal herceg számára készitettem, – folytatta az öreg. -– De nézd inkább a másik órát melyre néhány új alakot tettem. - -– Minek nézzem? – mondtam. – Csak álom az órád. Álom a leányod születése -és álom a feleséged halála, és az arany legendák minden szentjei. - -Elszomorodva ült le a kőküszöbre és lehajtotta a fejét. Én pedig sietve -mentem tovább, mint akinek sok a dolga. Egyszerre oldalt, hosszú keskeny -utca végén, mint sötét falú mély kút fenekén a víz, megcsillant a -tenger, és nekem eszembe jutott a három hajó a kikötőben, melyek most -jöttek Indiából, arannyal, prémekkel és illatszerekkel. - -Egyszerre ott állottam gyermekkori tudós barátom szobájában. Örömmel -ugrott fel. - -– Megvan a rendszer! – mondta. – Az arany angyal! Az Isten gyönyörü -székesegyháza. - -Én szomoruan állottam tovább. - -– Hát nem örülsz? Értsd meg: a Rendszer. - -– Nem örülök – mondtam, – mert csak álom az egész. Csak álom a -rendszered. - -Meghökkent, aztán lassan, fáradtan leült az asztal mellé. - -– Menjünk a tanácsházba – mondta. – Mert akkor a város is csak álom. És -akkor ez közügy, és a tanácsnak tudni kell róla. A Tanácsházban ott ült -a hatvan öreg a homályban és a középen ülő szólt ismét: - -– Tudós férfi, itélj e bűnös felett, kinek szörnyü nagy a bűne. - -A bűnös ott állt a négy alabárdos őr közt. Csenevész emberke volt, -révedező szemei félénken néztek felém. - -– Hagyjátok őt – szóltam. – Csak álom az egész. Ő is csak álom, s az ő -rettenetes bűne is csak álom. És álom vagytok ti is és álom az egész -városotok. - -A terem elsötétedett. Az öregek szomorúan ültek. Némelyik előre borult a -faragott padra, mások hátraszegték nyakukat és nézték a plafon barna -gerendáit. Halk sírás hangzott itt-ott. - -– Mit sírtok, – szóltam. – Hisz az nem baj, hogy csak álom az egész, -mikor már tudjuk, hogy csak álom. Örülni kell inkább ennek a -szomorúságnak, mert erős várunk ez nekünk. Ime én nem sírok, csak -szomorú vagyok és mondom magamnak: mindez csak álom. S hogy felébredve -is biztos legyek benne, hogy tudtam, hogy mindez csak álom, ime én -előveszem ezt a pergamentet és rá fogom írni: mindez csak álom. És ha -felébredek, majd olvasom ezt az izenetet. - -A pergamenthez nyúltam és nagy erőfeszítéssel emeltem fel, mintha mázsás -követ emelnék. És a kezem alig birtam mozgatni, mikor írtam. - -Az öregek összesúgtak. - -– Mit sugdolóztok, – szóltam. – Hisz ez is csak álom és én tudom, hogy -fel fogok ébredni és a kezem ismét fürge lesz és könnyű. - -A veriték csurgott rólam, mig irtam. Aztán magasra emeltem a pergament, -melyre nagy, tiszta és nem reszkető betűkkel volt írva: Mindez csak -álom. - -* - -Enyhe nap sütött be a szobámba, mikor felébredtem. Az ágyam melletti -asztalkán megtaláltam a papirt, melyet oda szoktam késziteni, hogy a -kószáló gondolatokat elfogjam, ha arra járnak. A papiron most furcsa -vonalak futkostak össze-vissza. Sokáig néztem a megfejthetetlen -hieroglif-írást, aztán betettem a vékony fehér lapot a könyvtáramba, -vaskos, barna kötetek közé. - -Most is ott van. - - - - -TARTALOMJEGYZÉK - - KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ELŐSZÓ 5 - BABITS MIHÁLY: NOVELLA AZ EMBERI HÚSRÓL ÉS CSONTRÓL 9 - KABOS EDE: Ő 21 - LACZKÓ GÉZA: MERLIN A KOSÁRBAN 27 - RÉVÉSZ BÉLA: NÉMA ÉNEKEK 43 - KAFFKA MARGIT: SZENT ILDEFONSO BÁLJA 51 - BÁLINT ALADÁR: MENYHÉRT FOGALMAI 75 - UJHELYI NÁNDOR: TÁVOZÁS A HALOTT VÁROSBÓL 89 - KARINTHY FRIGYES: ÉSZAKI SZÉL 101 - SZINI GYULA: DAIMONION 109 - TURCSÁNYI ELEK: HALOTT VALDEMÁR LELKE 119 - SZILÁGYI GÉZA: ÉJJEL A FOGADÓBAN 125 - CHOLNOKY LÁSZLÓ: LEÁNDERVIRÁG 139 - BALÁZS BÉLA: A MÁSIK TÁBOR 159 - KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HRUSSZ KRISZTINA CSODÁLATOS LÁTOGATÁSA 175 - CSÁTH GÉZA: A VARÁZSLÓ HALÁLA 185 - NAGY ZOLTÁN: CSAK ÁLOM 193 - -Kaffka Margit „Szent Ildefonso bálja“ cimű novellája Tevan Adolf -békéscsabai könyvkiadó vállalata által kiadott _Tevan Könyvtár_ 48–49. -sz. füzetében is megjelent 1914. évben. - -Karinthy Frigyes „Északi szél“ cimű novellája az Athenaeum r.-t. által -kiadott „_Két hajó_“ cimű novellás kötetben jelent meg. - -Szilágyi Géza „Éjjel a fogadóban“ cimű novellája Dick Manó által kiadott -„_Fantasztikus szerelmek_“ cimű kötetben jelent meg. - -Kosztolányi Dezső „Hrussz Krisztina csodálatos látogatása“ cimű -novellája az Athenaeum budapesti könyvkiadó r.-t. által kiadott _Modern -Könyvtár_ 215–216. sz. füzetében jelent meg. - -A Kaffka novella közléséhez való hozzájárulásért _Tevan Andor_ úrnak, a -Kosztolányi és Karinthy novellák közléséhez való hozzájárulásért az -Athenaeum r.-t.-nak, és a r.-t. vezérigazgatójának _Ranschburg Viktor_ -úrnak végül a Szilágyi novella közlési engedélyeért _Dick Manó_ úrnak ez -uton fejezzük ki hálás köszönetünket. - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉJFÉL *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |