diff options
Diffstat (limited to 'old/66772-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/66772-0.txt | 7810 |
1 files changed, 0 insertions, 7810 deletions
diff --git a/old/66772-0.txt b/old/66772-0.txt deleted file mode 100644 index b7f0177..0000000 --- a/old/66772-0.txt +++ /dev/null @@ -1,7810 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A Dobay-ház, by György Szemere - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A Dobay-ház - Regény - -Author: György Szemere - -Release Date: November 19, 2021 [eBook #66772] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Hungarian Electronic Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A DOBAY-HÁZ *** - -SZEMERE GYÖRGY - -A DOBAY-HÁZ - -REGÉNY - -BUDAPEST - -Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata kiadása - -MDCCCCI - - - - -I. A család és udvara. - -Dobay Alajos költő volt fiatal korában. Első boldogtalan szerelmének -gyötrelmeiből állitotta össze „Elvira keserveit“. Azóta szinméz lett -minden szerelme. Fölhagyott hát a költészettel sőt ötvenhárom éves -korában meg is házasodott, egy vékonyka szép gyermeket, a tizenhét éves -Somorjay Idát választván életepárjául. - -Ez évszámbeli adatokból kitünik, hogy szegény volt Ida kisasszony, mint -a templom egere, Dobay meg vagyonos; de érthetővé lesz az is, hogy a -vékony gyermek csak dámává fejlődött férje oldalán és nem asszonynyá. -(Lásd Schopenhauer.) De tisztességes maradt a dáma (a szó századvégi -értelmében), pedig szép volt nagyon s hozzá szenvedélyes, mint egy -nőstény jaguár. - -Dobaynénak tehát voltak érdemei is. Egyebek között az is, hogy jól és -okosan nevelte föl leánykáját: az Incit. - -… Inci tizenhét éves volt; szép, üde és ártatlan, mint egy fehér -rózsabimbó, melynek kelyhét még nem nyitotta föl a buja napsugár, -melynek mézét még se méh, se pillangó nem szedte meg… - -Hogy Dobay Alajos költő volt fiatal korában, az még nem szégyen. -Különösen, ha megbánja az ember, hogy a jóizlés ellen vétkezett. Mások -is követtek el közizlés elleni kihágást fiatal korukban, a mit ősz -hajjal őszintén megbántak. És ilyen bünbánó volt Alajos ur is. - -De hogy Dobayné csak dámává fejlődött és nem asszonynyá nemesedett öreg -férje oldalán, az már nagy hiba volt. Kutfeje és okozója sok fájdalomnak -és szenvedésnek. Ez volt oka szegény Kalvyl János s a kis Inci szerelmi -regényének is. - -* - -Igy szól a történetük… - -Dobayék feljöttek Pestre farsangolni. Természetesen a Nemzeti Szállóban -vettek lakást és természetesen az első emeleten. Mert Dobayné ő -nagysága, a ki sárosmegyei nagyuri családból származott, csak nem -mehetett második, vagy éppen a harmadik emeletre lakni. - -Miután azonban ez a luxus nem állott arányban az öreg tárcájával, -evésben spórolták meg azt, a mit lakásban pazaroltak. - -Ő nagysága mindjárt az első napon, két órai fáradhatatlan barangolás -után kisütötte, hogy a legolcsóbb és mégis legkövérebb pogácsák és -sambrullók egy bizonyos Zitterbarth nevezetü ó-utcai cukrászdában -kaphatók. - -Itt szereztetett tehát be naponkint huszonnyolc krajcárért négy pogácsa -és négy sambrulló, a mi a kedves, takarékos családnak csukott ajtók -mögött elköltendő reggelijét képezé. - -Az ebéd már dificilisebb kérdés volt, mert a nagyvilág előtt mutatni -kellett. De ez a kérdés is elintéztetett olyképpen, hogy azon esetben, -ha egyedül ebédeltek, egy félreeső fülkében három leves, egy marhahus, -egy pörkölt fogyasztaték tizennégy darab kenyérrel, (Dobaynak hét -kellett) 1 forint 22 krajcáros költséggel; ha azonban udvarló került az -asztalhoz, öt forintos költségelőirányzattal hal vagy rák, ragouts-k, -crémek vagy parfaits-k fogyaszttattak érmelléki bakator, sőt néha -szervietbe gondosan elbujtatott magyar vignettás „francia“ pezsgő -kiséretében. - -A mama akarta igy és Dobay már nem is igen bánta. Csak evett és ivott, -mint az elszánt kefekötő, a ki ugy se kerülheti már ki a kridát. - -Az uzsonna és vacsora tekintetében voltak Dobayék a legfényesebben -sorozva. - -Van ugyanis Pesten egy bölcs intézmény: a zsurfix. - -A zsurfix a cifrán öltözött éhes gavallérok és kisasszonyok népkonyhája. -A hol is káviárral és sonkával, vagy vajjal és szardiniával, vagy -szardellával, vagdalt tojással bekent kifli és zsömlyeszeleteket, -továbbá kuglereket, Albert-cakest lehet kapni teával, vagy anélkül. Van -ott továbbá egyiptomi cigaretta is „ázsiai“-val töltve, vagy „ázsiai“, -„török legfinomabb“ magyar pipadohánynyal töltve. Szivarok is vannak, -azokon meg kravátlik. Egyrészt, mert a nyakravalótlan szivar nem -szalonképes, másrészt, mert a nyakravalókat gyüjteni szokás valaki -számára. - -Hát ilyen zsurfix van minden rendü és rangu társaságban. És jut -mindennapra kettő-három. Ez okból volt könnyü Dobayéknak az uzsonna és -vacsora-téma olcsószerrel való megoldása. - -A zsurfix ugyanis öttől kilencig tart, azaz négy óra hosszat, de -bármikor sans-façon otthagyható. - -Dobayék tehát aképp cselekedtek, hogy a négy órát kétfelé osztották. -Öttől hétig az egyik zsurfixon beozsonnáztak, héttől kilencig pedig a -másik zsurfixon bevacsoráztak. - -Miután azonban Dobay, az expoéta, kuglereket nem evett, ennek fejében -Burisek hentestől (csak tőle, mert a többi mind csalt), szabad volt neki -egy szafaládét venni pótvacsora fejében, a mit ő egy óriáskiflivel -egyetemben, szintén zárt ajtók mögött, el is fogyasztott rendesen, -rágyujtván utána egy zsurfix-keletü nyakravalós havannára. Ő is -szenvedélyes gyüjtő volt ugyanis, de a kravátli kedvéért elhozta a -szivart is. - -Ilyenformán az élet nem volt valami drága, mindaddig, a mig a piknikek -ideje be nem következett. - -A mikor azonban ez bekövetkezett, a háromszor tiz forintok és -ugyanannyira rugó mellékköltségeknek tárcájából való kihuzogatását ugy -megunta Dobay, hogy fogta magát és megtartván pénzéből 55 forintot -(ötvenet utiköltségre, ötöt saját egyéni szükségleteinek fedezésére), a -még fönmaradó 772 forintot odacsapta felesége elé, kijelentvén, hogy -vagy férjhezmenjen az Inci azalatt, mig az tart, vagy ne menjen férjhez, -de többet nem ad; először, mert humbug és világcsalás az egész pesti -exisztenciájuk, másodszor, mert nincs több. Ő pedig a Szélvészt és a -Sárkányt el nem adja (nincs az a leánya a világnak!), de meg se venné -őket senki. - -Miként a rablóhadjáraton csavargó csuka a kiszemelt prédára, úgy csapott -Dobayné a 772 forintokra. Kedves és hizelgő lett egyszerre; költőjét -Mucikának szólitotta, sőt könyekkel is áldozott ennyi nagylelküség -megünneplésére. - -– (Majd megmutatom én, hogy mi az a beosztás; a fele se fogy el és -menyasszony az Inci! Meglátod, hogy mit birsz bennem, te nemeslelkü -férfi: ideálja a férfiaknak; hogy véres verejtékkel szerzett pénzed minő -kamatokat hajt az én kezemben! Bizd csak reám!) - -És Inci, a szegény Inci, a ki ártatlan volt, mint egy fehér rózsabimbó, -csak hallgatja, mint viszik vásárra, mint dobják piacra szüzi lényét, -akár egy kihizott barmot, – s a mig hallgatja, a szemérem és harag pirja -önti el fehér arcát és homlokát. De nem szól semmit; a keserü poharat -hallgatagon üriti ki, mint egy jól nevelt leánykához illik, kinek -szüleit nem szabad megszomoritania. - -Nem is szomoritja, csak ő maga szomorkodik. Sir is éjnek idején, a mikor -csöndes zokogását elfojtja anyjának jóllakott szuszogása s atyjának a -szomszéd szobából áttörő hortyogása. De nappal társaságban kedves és vig -mindig; fényt és boldogságot áraszt maga körül, – hiszen oly szép volt, -oly fönségesen szüzies. - -Volt is udvarlója elég. Olyanok, a kik szerelmesek voltak beléje, és -olyanok is, a kik szerelemre már képtelenek lévén, mint a sziv -nyomorékjai, hiuságból forgolódtak a szép leány körül. - -Hárman valának a szerelmesek: Kertész Andor miniszteri segédfogalmazó, -Sipiczky gróf, ki rokonságban volt a lengyel királyokkal (a nagybátyja -Sangusko herceg, unokatestvére pedig Sapieha Ábel herceg, az Adám fia) -és végre Kalvyl János báró, a piktor. - -Az apa Kertész Andort szerette volna vőnek, mert jó, nyiltképü, kövérke -ember volt ez a Kertész Andor és bácskai létére se nem ivott, se nem -lumpolt, de az ezer lánc bácskai földje megvolt. - -A mama Sipiczkyt jobban kedvelé. Először, mert Sipiczkyre majorátus néz, -ha tizenhatodik Sipiczky Boleslaw, a nyomorék (a ki már legföljebb -kilenc évig élhet) elhalálozik, de főképen, mert Sipiczky olyan -fejedelmi megjelenés, hogy a leányához méltó csak ő lehet egyedül. Az -igaz, hogy kopasz volt és hogy fogai aranynyal voltak összefoldozva; de -mit tesz az, a mikor oly festői eséssel lógott rajta a Frank-féle ruha, -s a mikor oly végtelen elegánciával ült arisztokratikus fején a fényes -cilinder. - -Kalvyl János bárót ellenben sem papa, sem mama nem protezsálák vala. A -kis Inci azonban elpirult, valahányszor a szemébe nézett. - -Papa és mama azért nem protezsálták Kalvyl Jánost, mert szegény volt, -piktor volt és jelentéktelen, vézna, sápadt ember. Hogy a szemei fényes -lángban égtek, azt ők észre nem vették. Inci pedig éppen azt vette észre -és csakis azt. - -A három szerelmes udvarló irányában Dobayék olyatén családi taktikát -követtek, hogy a mama mindhármukhoz egyformán édes és szives, a papa -ellenben egyformán zárkózott és hideg volt. - -Kertész és Sipiczky, a kik mesterségükre nézve stréberek és -parthiejägerek is valának, – rövid időn ama meggyőződésre jutottak, hogy -a leány és a vele járó köztudomásu 3000 hold a tornyos kastélylyal azé -lesz, ki a papa hidegségét képes lesz megtörni, egyszóval, kit a papa -megszeret. - -– Itt az öreget kell megdolgozni, – gondolta Kertész Andor és egy tervet -eszelt ki. - -– A vén szamarat kell megnyergelni, – mormogá Sipiczky s azonnal kész -volt ő is a tervével. - - - - -II. Elvira-stakes. - -Kertész Andor, tervét megvalósitandó, beállit az Eggenberger-féle -könyvkereskedésbe és kéri Dobay költeményeit. - -– Dobay? Dobay? Ilyen ember talán nincs is. Azaz, hogy volt egy -altábornagy Pozsonyban, de az nem irt költeményeket, – állitotta -Hoffmann ur, az egyik Eggenberger. - -– Dehogy nem, kérem. Dobay Alajos költő volt, az ötvenes években; ő irta -meg az Elvira keserveit, tizenhat énekben. - -– Kérem, az ötvenes években mindenki keserveket irt, de az Elviráét nem -irta meg senki. - -– De igenis, hogy megirta, – vágott közbe Molnár ur, a másik -Eggenberger. – 1851-ben jelent meg Heckenastnál, de miután két év alatt -csak két példány fogyott el belőlük, eladták a keserveket Pollitzer -antikváriusnak, darabját 3 krajcárjával, a ki viszont, tudomásom -szerint, később kilószámra engedte át azokat, gondolom 1855-ben, Varga -sajtosnak. - -Kapta magát Kertész Andor – bene informatus – és befordult egy -kávéházba. Ott rendelt egy kupica szilvóriumot s egy cim- és -lakjegyzéket. A szilvóriumot megitta s aztán elkezdte a lakjegyzékben -kutatni a Pollitzer antikvárius tartózkodási helyét. A 97-ik Pollitzer -Mór neve után csakugyan ott volt, hogy: ódondász, Károly-körut 5. - -Beállit Pollitzerhez. - -– Pollitzer urat keresem. - -– Én vagyok. Mi tetszik? - -– De hisz ön fiatal még. Nem is igen élt még 1855-ben. Nincs kérem egy -öregebb Pollitzer antikvárius? - -Ifj. Pollitzer nagyot nézett. (Mi köze ennek a koromhoz?) De felelt: - -– Az apám az öregebb volt. - -– Ugy, hát nem él már a kedves atyja? - -– Élni él. Csakhogy most már Hausherr és nem antikvárius. - -– Hausherr? Nem lehet megtudnom, hogy melyik házban? - -– De lehet. - -– Fontos beszédem volna vele. - -– Az már nem lehet. - -– És miért, ha szabad kérnem? - -– Mert a mióta fölvágták a nyelvét, nem tud beszélni. - -– Hm! – szóla s törölgeté üstökét Kertész Andor, – azért nem tud -beszélni, mert fölvágták a nyelvét? Különös! - -– Miért különös, ha egyszer rákja volt. Különben akár különös, akár nem… -Tetszik valami? Van egy Cassanovám illusztrálva s egy Mantegazzám -diszkötésben, – alkalmi vétel… - -– Köszönöm szépen, jelenleg Dobay Alajos ama költeményeire volna -szükségem, a melyeket kedves atyja vett meg 1855-ben Heckenasttól, – de -1855-ben Varga sajtos urnak kilószámra tovább adott. Megfizetném duplán, -ha netalán maradt volna egy példány belőlük. - -– Dobay? Olyan nem létez, – állitá teljes asszüranszszal ifjabb -Pollitzer, – becsapták az uraságot. - -– De létez, kérem, az Eggenberger urnál mondták. - -– Akkor létez. Ha öt forintot ad az ur, rászánok egy napot a keresésre. -Hátha meghagytunk egy-két példányt magnak! - -– Helyes, én is keresek… - -És kerestek délutáni két órától kezdve este félötig. Hol a -könyvállványok tetején végeztek ekvilibrisztikai gyakorlatokat, hol az -asztalok és pultok alatt hasaltak: ugy kerestek. - -Végre siker koronázta fáradságukat. Ifjabb Pollitzer egy Orbis Terrarum -alatt megcsipett három példány „Elvira keservét“. - -– Hallalihó! Itt van a „Dobay“! – kiáltott föl diadalittasan. - -– Itt meg az öt forint, de először kefélje ki. - -– A Dobayt, vagy az ifjurat? - -– Mindakettőnket. Bizony én is poros vagyok. - -– No, szeretném hinni, hogy igen poros. De kefém nincs. - -– Akkor venni kell egy kefét. - -– Nem hagyhatom az üzletet. - -– Adok öt forintot, ha kikefél. Igy csak nem mehetek az utcára. - -– Ez beszéd. És a kefe az enyim marad? - -– A magáé. - -– Ná! Ha vevő jön, mondja neki várni, ha eladó, gorombáskodja ki. -Mindjárt térek vissza. - -Egy pár perc mulva Kertész könyvestül szépen kikefélve, boldogan -távozott a boltból. Boldogan és önérzetesen, hogy ily fölségesen -sikerült tervének ez az első, valóságos detektiv-munkálatot igénylő -része. - -(Haj, hogy lefőzi majd Sipiczkyt, hogy behizelgi majd magát az öreg -szivébe! Nevetséges is volna, hogy olyan Sipiczky-féle jött-ment -szamarat egy Kertész Andor ne tudna lefőzni!) - -Még aznap este vacsorára lévén hivatalos Dobayékhoz, bevág az uj -akvizicióból egy alkalmas citátumot, hogy azt majd egy jól megválasztott -alkalommal eldeklamálja Dobaynak. - -Az „Elvira keservei“ 15-ik énekében talált egy alkalmi zengzetet: - - A méh, ha beteg, - Rászáll a virágra. - Ha szirma remeg - Szerelemre vágyva. - – – – – – – - Aladár beteges - Szivére a balzsam - Elvira kebele, - Im igy szól a dallam. - -Ezalatt ifjabb Pollitzer egy ujabb látogatást kapott. - -– Pollitzer antikvárius urat keresem, kérem. Azt, a ki már 1851-ben is -élt. - -– Ennek is fiatal vagyok, – csodálkozott ifjabb Pollitzer, de csakhamar -átlátta a helyzetet. - -– Az már nem antikvárius, de Hausherr. - -– Lehet vele beszélni? - -– Nem lehet. - -– Miért? - -– Mert néma, mint az ágyu. - -– Siket? Az nem baj, majd orditok. - -– Hiába ordit, mert néma. - -– Mint az ágyu? - -– Hát az ágyu talántán nem néma? - -– Az igaz. Hát majd irok neki. - -– Nem a Dobay költeményeit keresi uraságod? - -– Ördöge van, – azt keresem. - -– Mindjárt gondoltam. Hja, azt most nagyon keresik! Hm, hm! De már nem -létez az egész országban csak egy példány. - -– Megveszem. - -– Hja, könnyü azt mondani… ilyen könyvrégiséget nem szivesen szállitunk. -Magunk is passzionisták vagyunk. A muzeum… - -– Ne okoskodjék. Mit kér érte? - -– Ne okoskodjak? Már miért ne okoskodnék a saját boltomban? Na! -Jusztament sem adom. - -– Adok tiz forintot. - -– Papperlappap! Tiz forintért egy Shakespearet sem adok. Egy Dobayért -igér tiz forintot?! No, maga jól érti a könyveket, azt konstatálom -magának! - -A kékvér forrott Sipiczkyben (mert ő volt), de – tekintve, hogy neki is -szüksége volt tervéhez a „Dobay“-ra – türtőztette magát. Egyet nyelt és -beszédét eképpen folytatá: - -– Tudom, hogy mit ér egy Shakespeare és tudom, hogy mit ér egy Dobay. -Egy Dobay nekem tényleg többet ér a világ összes Shakespearejénél. Hát -megfizetem. Mit kér érte? - -– Magának huszonöt forintért s egy nadrágért odaadom. - -Nagyot néz Sipiczky. - -– Miért éppen nadrágért? - -– Mert a mig a pultok alatt kikeresem a „Dobay“-t, lyukat kap ez a hét -forintos nadrágom a térdepüléstől. - -– Helyes. Itt a harminckét forintja, – szólt Sipiczky s elnevette magát. - -Ekképpen szerzé meg fölemelt áron Dobay költeményeit Sipiczky gróf, a -másik tervező. De nem sajnálta érte a pénzt, mert meg volt győződve, -hogy ezerszeres kamatokat hajtand. - -Miként Kertész, ő is vigan ballagott haza, ugyanazzal a tervvel agyában, -egy hasonló detektiv-munkálat dicsőséges sikerében tetszelegve magának. -Csakhogy ő már más alkalmi zengzetet keresett ki a keservekben: a -madárdalt. - - Elvira, édes bájleány, - Eljövök pünkösd hajnalán, - Rászállok kicsiny ablakodra. - Kopogtatok, kopogtatok, - Mig kinyitod, mig kinyitod - S hű lovagod, hű dalnokod - Szobádba s szűdbe nem bocsátod. - -Ezt bevágván, miután ő is hivatalos volt, szintén a Nemzeti-be ment -Dobayékkal vacsorálni… - -A társaság már együtt volt. Dobay bakatort ivott. A mama „borjusteak à -la Provençale en sauce Suwaroff“-ot evett pommes soufflées-val, -leányával közösen. Kertész jóizüen és aprókat nevetett, mint minden -kövérke ember, ha jól érzi magát. S ő most igen jól érezte magát, mert -Incinek ő lett a szomszédja az elkésett Sipiczky helyén. - -Sipiczkyt ez ma éppen nem alterálta. Szinte örült, hogy Inci balján meg -Kalvyl János ült és hogy eképpen az apa mellé szorulván, rögtön -hozzáfoghat a nyergelés nemes mesterségéhez. - -– Kisztihand nagyságtoknak! – Üdvözöllek, kedves urambátyám! - -– Szép, hogy eljött, nagyon szép magától, – édeskedett a mama. - -– Tedd le magad! Nem a legjobb hely, de hát csak két oldala van a -leányomnak, – invitálta a papa. - -– Oh, kérlek, vis-a-vis őnagyságával és te melletted: ez a legjobb -helyzet. Két legnemesebb érzékem: látásom és hallásom igénybe véve igy -van a legjobban és legkellemesebben. - -– Bravo, gróf Sipiczky! Jól volt mondva; szellemes, comme toujours, – -hizeleg és büszkélkedik Dobayné… - -Vigan folyik a társalgás. Kertész pezsgőt hozat. - -Dobay szidja, hogy erős, de azért a fele palackot ő issza ki; majd ő is -hozat egy szalvétába göngyölt kétes eredetü palackot, de ennek már a -háromnegyedét issza meg. - -A második palack pezsgő bontásakor kedvező alkalmat találván Kertész, -szavalni kezdi a tizenötödik ének harmadik strófáját. - -Persze, hogy tetszett mindenkinek. Nemcsak a vers, hanem a különösen jól -megválasztott à propos. - -Csupán Dobay papa nézett gyanus szemekkel, mint egy elvénhedt és jó utra -tért betörő, a ki fiatalkori betörőcimboráját ismergeti s azon -gondolkozik, hogy letagadja-e a cimboraságot, vagy vállalja? - -Hát inkább nem vállalta. Igaz, hogy rá sem ismert egészen. - -Ráismert azonban a másikra. Ez volt a legjobb verse, a mit valaha irt. -Ez az egy strófa volt az egész könyvében, a mit nem szégyellett. - -Midőn Sipiczky – a költészet rejtett gyöngyeiről beszélve – mutatóul -előadta a „Madárdalt“ és érzelgős, affektált hangon ébresztgette vele a -költői közhangulatot: magasra hágott az expoéta amugy is széles jókedve. -Két illemkönyvet vágatott be vele felesége: a Müller urét s a Wohl -kisasszonyét, de mindkét nembeli egyszerre kipárolgott fejéből azon való -örömében, hogy a madárdal nem veszett el az emberiségre nézve. Ime -citálják! - -Olyat ütött örömében a vézna Sipiczky vállára, hogy csak ugy horpadozott -tőle az egész ember. - -– Az áldóját, hát te belőlem citálsz?! - -– Ugyan, Lojzi, miféle tón ez? – sápitott a kedves felesége. - -– A Ponciusát! Honnan veszed a versemet? – szorongatja az öreg -Sipiczkyt. – Tudomásom szerint rég kihaltak a verseim. Az utolsó -példányon kalácsot sütött a feleségem Lasnakon és – jól emlékszem – csak -a verseim sültek meg, a kalács nyersen maradt. - -– Kérlek, bátyám, azoknak a verseknek kár volt megsülniök. Én mondom -azt, mint a kiben szintén van költői véna. Nem oly gazdag, duzzadó ér, -mint a tied, de… - -– No öcse, te vagy az első, ki verseimet dicséri. Erre igyunk! - -– Nem érett meg a kor. Ám egy-két decennium gyakran elég, hogy a kor -romlott izlését gyökeresen följavitsa. - -– Halló, fiú, te hizelegsz, ha jól veszem észre! - -– Soha; azt az egyet nem teszem. Egy Sipiczky gróf nem szokott -hizelegni. - -Kertész, ki e párbeszéd elején azzal foglalkozott, hogy Incire oly lapos -pillantásokat vetett, mint egy cselédkenyér, ugy elcsudálkozott Sipiczky -szavain, hogy nyitva felejtette a száját, a miben pedig éppen egy fél -kugler volt. Lenyelte a kuglert s egy pillanat alatt megértette, hogy -áll a bál: eszméjét ellopta tőle Sipiczky. Azaz, hogy el se lophatta, -hiszen el volt az a fejébe zárva. (Nyilván az egyszer találkoztak a nagy -szellemek.) - -– (Hja, mi marad egyéb hátra; most már versenyt kell lovagolni. Kinek a -lova jön be előbb? Ki kell érdemelni az Incit. Hajrá!) - -És megkezdődött a versenyfutás. Szól Kertész: - -– Hogy mennyire keresettek költeményeid, kedves bátyám, azt egy, bár -prózai, de csalhatatlan ténykörülmény bizonyitja: költeményed könyvpiaci -árfolyama. - -– Hatvan pengő krajcárért árulta Heckenast, de csak két példányt tudott -elsütni belőlük, – magyarázza az öreg ur. - -– És ime, most tiz forintért se kapni, – állitja Kertész. - -– Hát ezt meg honnan tudod? – kérdi Sipiczky meglepetve. - -– Annyit fizettem érte, – volt az egyszerü válasz. - -De most már Sipiczky tátotta föl a száját. (Ez a gazember egy tervet -eszelt ki vele!) - -De nem azért volt Sipiczky lengyel, hogy zavarba jőjjön. Mint a villám, -ugy cikkázott át agyán egy gonosz terv: a kis embert megszégyeniteni és -fölpaprikázni. Szatirikus mosolylyal jegyzi meg odavetőleg: - -– Huszonöt forinton alul nem kapható az „Elvira keserve“. - -– Mi a menydörgős menykő! Be vagytok ti rugva, vagy én volnék részeg! -Miket karattyoltok itt össze-vissza? – lármázott az expoéta. - -– Én ma annyit fizettem, sőt harminckét forintot fizettem a könyvért, – -bizonyozik Sipiczky. - -– Pollitzernél? – kérdi Kertész. - -– Igenis. - -– Akkor becsapott, én ugyanott… - -– Engem nem csapott be; nekem megér annyit, – szakitá félbe Kertészt -szatirikus mosolylyal a lengyel. - -Most veszi észre Kertész, hogy bolondot mondott, nosza kijavitja a -hebehurgyaságát. - -– Én százat is adtam volna érte, de ha valamiért csak tizet kérnek, -akkor csak annyit adok. Bolond az, a ki magára licitál. - -– Nem kérhettek csak annyit, – jegyzi meg szörnyü flegmával Sipiczky. - -– Hát azt állitod, hogy nem mondok igazat? – pattant föl a kis Kertész; -– tudomásul veszem. - -– A mint tetszik. - -De már erre észrevették a hölgyek, hogy ebben a pezsgő tüzétől izzó -légkörben lehetetlen tovább maradniok. - -Fölkeltek. Kalvyl János is fölkelt. Incinek föladta felöltőjét. Inci -rámosolygott s elpirult. És mikor a bucsuzásnál, csak egy pillanatig -bár, de kezében felejtette a szép leány kis kezét: Kalvyl János is -elpirult. Nem ugy, mint, a gyermek, de mint a férfi, kinek összes -szivevére arcába szökik, ha pirul. - -Az öreg még ott maradt a két vetélytárssal. - -Eleinte feszült volt a hangulat. - -Kertészben fölfortyant a bácskai virtus: elhatározta, hogy kihivja a -lengyelt. - -A lengyel pedig, sejtvén a bácskai szándékát, azt határozta, hogy -tréfával üti el a dolgot, olyan tréfával, a mi vetélytársát nevetségessé -teszi, őt meg emeli szellemileg. - -– Hát holnap verekszünk? – kezdi meg a beszédet Sipiczky. - -Kertész nem szólt semmit, de annál többet s annál hangosabban Dobay: - -– Ha verekesztek, verekedtek. Semmi közöm hozzá. De annyit mondhatok, -hogy nem ismerlek többé, ha megverekedtek. A ki bőrét minden -bolondságért a piacra viszi, az nem komoly ember. És nem komoly embernek -nem engedem meg, hogy a leányomnak csak közelébe is jusson. Punktum! - -– Nekem eszem ágában sincs a verekedés, – mentegetőzik Sipiczky naiv -képpel. – Azt az olcsó dicsőséget a jogoncoknak hagyom. - -– Hátha én most inzultálom a gróf urat, akkor sem? – kiáltja a már -teljesen kiürült étteremben vérpiros arccal a kövérke bácskai. - -– Ah, müvelt ember nem inzultál soha, – állitja Sipiczky nagy képpel. - -Kertész szégyenkezve és csodálkozva, hogy ily föltétlenül biznak -müveltségében: azonnal lelohadt, mint az ökörhólyag, melybe gombostüt -szurnak. Kezét nyujtja vetélytársának és szent lett a béke, -megpecsételvén egy ujabb palack Mummal. - -Ideje is volt, mert az öreg ur, kit a torzsalkodás oly kiméletlenül -zökkentett ki későn fogamzott dicsősége légvárából, már haragudni -kezdett. De ime, a békekötéssel visszatért régi jókedve s ujra fölvette -„Elvira keservei“-nek fonalát. - -– Hát mit gondoltok, miért oly kutya drága az én könyvem? - -– Csak azért, a miért minden portéka drága szokott lenni, mert jó, – -hizeleg Sipiczky. - -– Mert remekmű és ritka, – tóditotta Kertész. - -– Hát ti olvastátok? - -– Hogy olvastuk-e? - -– Én háromszor átolvastam. - -– Én hatszor. - -– De hol a manóba tettetek szert a költeményeimre? – kérdi az álmélkodó -poéta. - -Megmondták neki. Az öreg följegyezte: Pollitzer, Károly-körut 5. - -– Hát melyik rész tetszik nektek legjobban? - -– A mikor Elvira kétségbeesik… - -– A mikor Elvira oly elementáris erővel kesereg… - -– Hásze’ mindig kétségbe van esve és furt kesereg, – ez nem kritika. - -– A mikor szivét kiönti, – korrigálja ki magát Sipiczky ama biztos -tudatban, hogy egy kesergő Elvirának ki kellett valahol szivét öntenie. - -– És a mikor bujában meghal, – eszelte ki Kertész ugyanama logikával az -elhalálozás valószinü, sőt biztos bekövetkezését. - -– Tény (bár nem emlékszem rá egészen), – konstatálja az öreg ur, – hogy -ez a két legszebb része költeményemnek. No, meg a „madárdal“. E’mmár -aztán igazán döfi… Igyunk, gyerekek! - -És tovább ittanak a gyerekek. - - - - -III. Fenn a kasban. - -Ittasan a bortól és örömtől, ifjui reményekkel s egy jól megkoncipiált -tervvel agyában, tántorgott föl hálószobájába az öreg expoéta. - -A terv az volt, hogy mégis csak eladja a Sárkányt és Szélvészt s uj, -diszes kiadásban kinyomatja „Elvira keservei“-t az árukon. - -– Az ördög hitte volna, hogy a kor izlése ennyire megváltozott négy -decennium alatt! Meghaladtam a koromat négy decenniummal, az -arkangyalát!… Hiába, a zseni kitör és eget kér! – duhajkodott magában -Dobay Alajos, az ötvenes évek félreismert nagysága. - -Még soká ábrándozott, mielőtt elaludt volna. S álma édes volt, mint a -méz. Angyalok zenéje mellett cigányozott reggelig. Kisbőgős nélkül, az -igaz, de a kisbőgőst: a legmolettebb és legnyájasabb angyalkát ölébe -ültette, hát azért nem szólt a kisbőgő. - -Azonban az álom se tarthat örökké. Éppen ama pillanatban, a melyben a -kisbőgős hosszu, szenvedélyes szerelmi ostrom után végre beleegyezését -adta, hogy ajkainak mézét tiz forintok ellenében megszedhesse szerelmes -szeladonja, – éppen a leggyönyörteljesebb percben, a midőn ajkaik -csucsoritva, mint villámossággal telt felhők egy villámszikra tüzével -egymásra csapni szándékoztak volna: kellett fölébrednie szegény Dobaynak -egy nem annyira villámos, mint türelmetlen és ideges rángatástól, a mely -is ő nagysága kegyes kezeitől származott. - -– Ejha, asszony! Még öt percig hagyhattál volna; éppen a legjavát -szakitottad félbe, – dörmögött az öreg, de nem haragudott, mert előtte a -dicsőség és remény, a gazdagság, a fény. - -Előbb azonban az árnyat kellett kiállania. Mert sötét és borus felhői -felesége arcának harcra keltek az égi világossággal. De hiába, az égi -világosság maradt a győztes s a felhők haragosan vonultak odább. - -– Ugyan szépen nézett ki tegnap, mondhatom. Nem szégyelli magát: egy -nagyleányos apa létére ugy leinni magát? - - – („Sirom, sarom, sallalárom, - Jobb batáron mint szamáron“…) - -– Maga még most is be van rugva… - - – („Részeg vagyok, rózsám, mint a csap, - Sampanyerrel teleittam magamat“…) - -– Jobb, ha azonnal felöltözködik s elmegy a gőzfürdőbe és haza nem jön, -a mig teljesen ki nem józanodik. - - – (Fürdik a holdvilág az éj tengerében“… - -– A leánya előtt csak nem akarja eljátszani a tekintélyét?… - - – („Eljátszottam már azt régen. - Attól ugyan ihatik kend, ihatik kend“…) - -– Maga nemcsak részeg, de bolond is. Ugy énekel, mint a parasztok. - -– Se részeg, se bolond nem vagyok. Boldog vagyok, Idám. Jer keblemre… -Szeretlek. - -És az asszony: a fiatalos, menyecskés asszony, a kit évek óta nem -érintett férfi csókja, ölelése, nem ellenkezett, nem tért ki az öreg -ember csodálatosan fiatalos, tüzes ostromlása elől, odatapadt a keblére -s élvetegen nyujtá csókra ajkait. - -* - -Reggelire nem pogácsát kapott a Lojzika, hanem teát, sonkát, pástétomot -és két tojást. Jóllakva és megelégedetten, az asszonynak egy szót se -szólva (meglepetésnek tartogatta a dolgot), indult munkába az „Elvira -keservei“ ügyében. - -Először is a sürgönyhivatalba ment. Ott föladta a következő sürgönyt: - -„Botos István urnak - -Lasnak. - -A Szélvészt és Sárkányt adja el. Ha nem veszik, adjon el valami olyat, a -mit megvesznek. Ha semmi ilyes nincs, adjon el valamit, a mi lesz, -például a jövő évi repcét. És küldje az árát expressz postafordultával. -Adósságot csinálni, hitelt igénybe venni nem szabad. - -Dobay.“ - -Ezután kikaparászta tárcájából Dobay azt a névjegyet, a melyre Pollitzer -antikvárius nevét és lakását följegyezte volt: Pollitzer Mór, -Károly-körut 5. - -– Nincs ugyan messze, – gondolá Dobay, – de miért ne mehetnék kocsin -odáig is. Hisz pénz lesz, mint pelyva. Az „Elvira keservei“ legalább is -tizezer forintot fognak jövedelmezni. - -A Szervita-téren fiakkerbe vágta hát magát s a Pollitzer boltja elé -robogott. - -Pollitzerhez – mióta megvan a boltja – fiakkeren még élő nem hajtatott. -Nem csoda hát, hogy ifjabb Pollitzer megbámulta a fiakkert és grófnak -nézte a fiakkerezőt. - -– Jó napot, Pollitzer ur, maga az? - -– Szolgálatjára, méltóságos gróf ur. - -– Csak hagyja, hagyja, – intett Dobay Alajos. - -Hogy miért intett és miért mondta, hogy: „hagyja – hagyja“, azt nem -tudni, mert Pollitzernek eszeágában se volt kezet csókolni. Nyilván azt -gondolta az öreg ur, hogy ha már grófnak nézik, megtehetik vele azt a -csufot is. - -– Én egy raritást keresek, Pollitzer ur. - -– A Dobayt? - -– A Dobayt! Hát honnan tudja? - -– Ez most a legnagyobb raritás a világon. Az egész földtekén csak -egyetlenegy eladó Dobay létez: az én birtokomban, – igy szavalt ifjabb -Pollitzer s ezzel kecsesen a középső és mutató ujja közé fogva egy -könyvet, kétszer-háromszor meghimbálta a levegőben, majd megcirógatta -szépen, mint egy pejcsikót, csak éppen, hogy meg nem kinálta cukorral. - -– Hát keresik a Dobayt? – kérdi ragyogó arccal az öreg. - -– Hogy keresik? Micsoda kérdés? Szeretem hinni, hogy keresik… Csak volna -belőle vagy ezer, mindjárt becsuknám a gseftet. - -– És miért csukná be a gseftet, kedves barátom? - -– Hát, mert házat vennék a Dobayn. - -– Házat venne a Dobayn? - -– Természetes, hogy persze. Nem szabad nekem Hausherr lenni? - -– Dehogy nem, édes fiacskám, hanem ezer Dobay árán nem lehet házat -kapni. - -– Hát a Haas annyiért nem adja oda a házát, de a Hanser kevesebbért is -odaadja a hauzát: a Dohány-utca 16. számot. Igen jó objekt, tiz -percentet hoz. - -– És mennyibe kerül? - -– Ötvenezer forintba. - -Az öreg nem válaszolt, mert előbb komputust kellett csinálnia. Fölállitá -a hármas szabályt: Ha ezer Dobay árán 50.000 forintos házat lehet venni -– akkor egy Dobayn x forintos házat lehet venni? Szorzott, osztott és -kijött, hogy 50 forintosat. Ilyen ház ugyan alig van, de legalább kisült -(s ez is valami), hogy egy Dobaynak az ára ötven forint. - -Méreg, hogy az ember saját költeményeinek egy hatvan krajcáros példányát -ötven forintért kénytelen megvásárolni. De hát mit tegyen? Az utolsóról -keletlen kalácsot evett, az utolsóelőttiek pedig idegen kézen, idegen -könyvtárban őriztettek. Kölcsön csak nem kérheti saját költeményeit és -pláne leánya udvarlóitól. - -Alkudni szintén nem mert az öreg, először, mert grófnak nézték, -másodszor, mert belátta, hogy a földtekének utolsó Dobayjára ugyis hiába -alkudnék. - -Savanyu arccal bár, kivette tárcájából az utiköltségre félretett -ötvenesét és hanyag elegánciával odadobta Pollitzer ur elé. - -Pollitzer ur megfricskázta a ropogós bankót, aztán a világosság elé -tartotta. Ismét megfricskázta és meggyőződvén róla, hogy nem hamis, -megcsalatkozott ábrázattal ejtette a pudlira. - -– Méltóságos gróf ur – ez nem sok! - -– Nem sok? De hisz inkább méreg sok, – ijedezett Dobay, kinek zsebében -már összesen csak 3 frt 75 krajcár honolt. - -– Hát kérem, tekintve, hogy a méltóságos ur első kundsaft és hogy ily -magas összeköttetést föltartani akarok: pénzbe nem kivánok többet, de -engedje meg gróf ur, ilyen ritkaság eladásakor szokásba van nálam egy -kis ajándék-ráadás, hogy vigasztalva legyek a… - -– Jó, küldök tizenkét nyulat az uradalomból, – sóhajtott föl az öreg -Lojzi. - -– Hm, kérem szépen, a nyul nem kóser – a liba kóser. - -– A liba kóser? Nem bánom, küldök hat libát. - -– Tizenkettőt tetszett mondani… - -– A milliomát, legyen hát tizenkettő. Ide azzal a könyvvel. - -– És mikor kapom a libákat, kérem alásan? - -– Sürgönyözök, hogy küldjék azonnal. - -– Talán föltennénk a sürgönyt. - -– Föl? Az áldóját! Hagy irom: - -„Botos István ispán urnak - -Lasnak. - -Pollitzer Mór, Károly-körut 5. cimre 12 hizott libát küldjön azonnal. - -Dobay.“ - -– Itt a korona, küldje el. - -– Kisztihand, gróf ur! Annyit mondhatok, hogy jó vásárt méltóztatott -csinálni. Tessék: itt a Dobay! Kisztihand! - -– Csak hagyja – hagyja, kedves barátom. - -Saját költeményeinek véres verejtékkel, azaz drága pénzen és -naturáliákon megszerzett birtokában foglalt ujra helyet Dobay Alajos -kocsijában, s egyenest Singer és Wolfner könyvkiadó urakhoz hajtatott. - -Ott félóráig tárgyalt, mig megegyezett velük olyképpen, hogy a kiadás -szerző tulajdona marad; a nyomtatási költség 478 forintot fog kitenni; -az elárusitásért 45 százalék jár stb. - -Dehogy engedte volna a szerzői tulajdonjogot! (No, nem is kérték tőle.) - -– (Csak nem vagyok bolond fix összegért eladni a kiadás jogát, hogy a -kiadó hizzon verseimen s ő vegye meg a Dohány-utca 16. számu házat. -Olyan nincs.) Dohány-utca 16., – szólt oda a fiakkernek. – Már csak -megnézem a házamat. - -Nem volt rossz ház. Mindössze, hogy az egyik boltjában sajtos volt, a -másikban meg libahentes, – vagy hogy hivják azt a mesterembert, a ki -libazsirt, libaszalámit és libaszafaládét árul. Ezektől támadt egy kis -rossz szag a házban, no de azon lehet segiteni. - -– Majd fölmondok nekik s a sajtos helyébe virágkereskedést, a libahentes -helyébe meg illatszer-raktárt telepitek. Csak ész kell mindenhez! – -hencegett magában Dobay. – Hajts a Nemzetibe. Nem a szinházba, mert oda -még korán van. - -– A hajós-egyesületbe, nagysága? - -– Nem szoktam hajókázni, még nyáron sem. A hotelbe, tulok! - -– Igenis! – vigyorgott a fiakkeres ama biztos tapasztalata folytán, hogy -a ki goromba, az jól szokott fizetni. - -Jól is fizetett Dobay. Az összes folyótőkéjének kilenctized részét: 3 -forintot adott a fiakkernek. Hogy az összetulkozott kocsis ezt -appreciálni nem tudta, és hogy megvetőleg csörgette meg markában a három -ezüstforintot, az az összetulkozott kocsis bornirtságára vall és nem a -Dobay generozitását dönti meg. - -Ugyan csupán huszonöt vassal a zsebében, de azért vigan mérte a lépcsőt -Lojzi papa, annak tudatában, hogy gyorsan, okosan és erélylyel intézte -el folyó ügyeit és hogy egy-két hét multán 25 krajcár helyett legalább -2500 forint fog bugyellárisában dagadozni. - - - - -IV. Sipiczky fordulása. - -… Benyitott a szobájába. Az első dolog, a mit ott meglátott, egy nagy -malomkerék volt, vegyes virágokból. Ez az asztalon hevert. Jól -körülszagolta s aztán tovább vizsgálódott. Az egyik sarokban ott ült a -felesége meghatott édesanyai ábrázattal, a másikban az Inci lehajtott, -sápadt fejecskéjét a szék támlájára eresztve, végre a harmadik sarokban -Sipiczky hajlongott, mint a Gottschlig porcellán-kinaija, azzal a -különbséggel, hogy Sipiczky nem ült, mint a kinai, de állott. - -Egyikük se vallott egy kukkot sem. Ez Dobayt idegessé tette. - -– Hát mi lelt benneteket, megnémultatok? - -Egy hang sem. Azaz, hogy mégis. Inci halk zokogása – mint egy sebzett -kis galamb nyögdécselése – töri meg a csöndet. - -Az öreg dühbe gurult. - -– Ki bántotta ezt a leányt? - -A leány fölugrik és atyja nyaka köré fonja reszkető karjait, ugy int -némán, hogy senki. - -– Hát akkor miért rísz, kis cselédem? Na, majd lecsókolom a könyeidet. -Ne félj, mig az apádat látod. - -A mama idejét látta a szerepváltoztatásnak. Meghatott édesanyai -ábrázatát részben örömkönyektől áztatott édesanyai, részben lágy, boldog -hitvesi ábrázattá változtatta és férje vállára hajtván frufrus fejét, -macskaszerü mimikával sugta fülébe: - -– A bimbó hasadása… örömkönyek… Megkérték a kezét. - -Most eszmélt föl Dobay. (Tehát a szüz szemérme! A szüzé, ki előtt -misztérium a szerelem, félisten a férfi; ki után vágyik, de a kitől fél… -Ez az!… A malomkerék meg a megkérési cerimónia garniturája; a mama -meghatottsága a boldogitó részleges beleegyezés; a Sipiczky hajlongása -meg bevezetése a totális beleegyezés kieszközlése és elnyerésének… Ez -most rajta áll!) Ekként egybefüzvén logikai láncszemeit, elkomolyodott -Dobay Alajos. Mert érezte, hogy leányának sorsa és boldogsága az ő -kezeibe van letéve. - -Felesége hiusága és gőgje rég megvesztegették annak itélőtehetségét. A -leányka engedelmes, jó gyermek: az ugy cselekszik, a hogy szülei -parancsolják. Tehát egyedül ő rajta a felelősség gyermeke boldogságáért. - -Föltette magában, hogy Isten rendelése szerint, tiszta szivvel, minden -önzés nélkül teljesiti kötelességét, az óvatos és szerető atya -gondosságával: hogy nem anyagi érdek fogja vezérelni, hanem első sorban -is a kérő jelleme és megbizhatósága. - -Megsimogatta leánya szöghaját és valamit sugott a fülébe. - -A leányka erre a szomszéd szobába távozott… - -… Sipiczky tegnap esti sikerén fölbuzdulva, elérkezettnek látta a -pillanatot, hogy megkérje Incit. Hát most itt van. Föláll és elmondja -mondókáját Dobaynak: - -… Hogy szereti Incit és tenyerén fogja hordani, ha sorsát hajlandó az -övével egybefüzni; ha nem, – széles a világ, elrejtőzik majd valamely -zugába stb. stb. - -Az öreg végighallgatja ünnepies, komoly arccal. Komiko-humorisztikus -allürjei elsimulnak szépen; egyszerü méltóság ül az arcára. A magyar -nemes ember marad meg belőle csupán, a ki fehér oszlopos kurián tanulta -meg vérét és hazáját szeretni s imádni egy selyemfőkötős, jóságos -mosolygásu édesanyától. Bajuszát se sodoritja, mint szokta, ha széles a -kedve, fejét se vakarja, mint szokta, ha mérges; vonásai és mozdulatai -nyugodtak és szelidek. - -A parthie-hajhász lengyel parvenüt láthatólag zavarba hozza ez a -magatartás. Ő csak külsőségeiből ismerte a gentlemant, (a ki mókáival -imponál az éretlen tömegnek). A szivben és lélekben fogantatott -grandseigneur-t: azt nem ismerte ő. Ilyet látott most maga előtt. És -dicséretére legyen mondva, fölismerte. - -Mondókájának utolsó szavait már szinte zavartan hebegi el a rutinozott -világfi – és lesüti tekintetét a nagyur előtt. - -Dobay hozzálépett és két karját szeliden megfogva, leülteti leánya -kérőjét. Ő maga állva marad s elkezd beszélni halkan, de nyomatékkal, -nyájasan, de őszintén. - -… Olyan a beszéde, mint a hegyi patak: gyorsan folyik a szó ajkáról, -üdén és tisztán… - -… Olyan a beszéde, mint egy attikai szónoklat: kenetesség nélküli, de -vallásosan mély. - -A fiatalember meghatva hallgatja, mint a bünös, ki megtér a szentirás -igéjén. Lelkülete egy gyors átváltozáson megy keresztül. Már mélyen -bánja, hogy cinikus, frivol életfölfogásával e szentélybe betolakodni -merészkedett. - -Bánja. Pedig az öreg Dobay nem mond semmi olyast, a mi őt bánthatná. Nem -is ad tagadó választ. Csak azt magyarázta eddig, hogy mi a családi élet -szentsége, – hogy mije a férj szerető, hű hitvesének, – hogy egy -szubtilis női sziv érzékenységét miként kell a férfinak – a ki erős – -respektálnia. - -Csak ilyeneket beszélt eddig. A részletek azután következtek. A -legnehezebb, a legkényesebb pont a vagyoni kérdés megoldása volt. - -Az öreg ur finom tapintattal először is a maga viszonyait tárja föl, – -nyiltszivüen, nem kötelező őszinteséggel. - -Dobayné föl-fölszisszen néha – mint a kinek a tyukszemére hágtak, – de -nem mert szólani. Érezte, hogy itt most csak egy embernek van joga -beszélni, s az a férje. Ő volt most az ur itt: föltétlen ur az összes -lelkek fölött. Nem szólt hát, bár az elfojtott, meggyült haragtól s az -álszégyen érzetétől lángbaborult arca férje szavain: - -– Mi szegények vagyunk, de becsületesek. Háromezer holdunk van, az igaz, -de abból kétezer hold kipusztitott erdő, a többi harmadrendü sovány -szántóföld, a melynek jövedelme 6000 forintra megy. Ezt kapja majd a -leányom, ha mi, Isten akaratából pihenni térünk. Addig csak annyit, a -mennyit éppen adni képesek leszünk: évenkint legföllebb kétezer -forintot. Nos: ebből természetesen nem lehet megélni… A másik dolog, a -miről föl kell, hogy világositsalak: a származásom… Én nem származom -olyan ősrégi családból, mint te vagy a feleségem. Őseim egyszerü -bányászok valának, de becsületesek. A bánya-büntetésre összeirottak -listáján soha elő nem fordult a Dobák név. Mert igy hivtak bennünket még -ezelőtt száztiz esztendővel, a mikor szépatyám a nemességet kapta József -császár kegyelméből… Erre vagyok én büszke: erre a becsületünkre! - -Dobayné ajkába harapott, hogy szinte vér serkedt a fogai nyomán. - -– Őrült! – sziszegte, de csak nem mert szólni… - -A lengyel gróf ellenben sápadtan és komoly méltósággal hallgatta az -öreget, s azt gondolta magában: mily vétek, hogy ő nem tud ilyen -becsületes lenni!… Megfogadta, elhatározta, hogy ma legalább igaz lesz -és becsületes. - -Beszélnie kellett. Eleinte akadozott, később fölmelegedve az öreg ur -bizalmat gerjesztő figyelmes arcától, tüzbe jött és tudott beszélni ő is -egyenes, becsületes nyiltszivüséggel, – ma talán először életében. - -Elmondta, hogy ő régi nemes és igazi gróf, de a királyi atyafiságról -hallgatott. - -De itt már közbeszólt az asszony: - -– Miért hallgatja el összeköttetéseit: azt, hogy ükanyja -Ponjatovszky-leány volt és hogy a Sanguskókkal és Sapieha hercegekkel -közeli rokonságban áll? - -– Azért, nagyságos asszonyom, mert akkor nem mondanék igazat. - -Általános mély csönd. Dobayné töri meg: - -– Eddig ugy mondta. - -Lángbaborult sápadt arca a szegény lengyelnek; alig fért ki torkán a -szó, de azért kinyomta: „Hazudtam!“ - -Tágra nyilt két szeme öreg Dobaynak. Nem a nagy rokonsági kilátások -eltünte fölötti bánatában, hanem afölötti bámulatában, hogy hazudott -Sipiczky. (Egy szakállas ember!) - -Észrevette ezt a lengyel és beszédét eképpen folytatá: - -– Hagyományos rossz szokásunk, bününk, vétkünk nekünk lengyeleknek, hogy -családi összeköttetés és vagyoni viszonyaink tekintetében sohase, vagy -csak ritkán mondunk igazat… Ezentul nem teszem. - -– Ez nem is szép dolog és nem férfihez illő, – mondta egyszerüen az öreg -Dobay. - -Dobayné ellenben megvetéssel méregette végig a paraszt igazmondással -saját rangját lefokozó „ostoba lengyel fickót.“ - -– Hát akkor a majorátus sem igaz, édes gróf Sipiczky? - -– Az van a családban s én vagyok a várományosa, ha Boleslaw fia… - -– A tizenhatodik? - -– Nem, csak a hatodik Boleslaw fia el találna halni. - -– És beteg az az ur? – kérdi Dobayné. – Csakugyan nem élhet három évnél -tovább? - -– Nem beteg, nagyságos asszonyom és fiatalabb, mint én. - -– Hát akkor mi marad magából, édes Sipicsky, a leányom számára? – -selypitett Dobayné. - -(Dobayné mindig selypitett s a c-t cs-nek mondta, ha erőt vett rajta a -méreg.) - -E brutális megjegyzésen föllázadt az öreg ur. - -– Nem engedhetem, hogy a vendéget megillető tiszteletet megsértse, – -fedte nejét. - -Ő nagysága nem szólt. Mutatóujja köré csavarta hajának egy pamacsát és -kétszer-háromszor megrántva azt dühében, mint egy tragika, a szomszéd -szobába rohant. - -A két férfi egyedül maradt. Egy ideig hallgattak. A lengyel törte meg a -csöndet: - -– Nem érdemlem meg a leányod kezét. Nem vagyok én abból a becsületes -fajtából való, a miből ti. Egy léha, büzös légkörben nőttem nagygyá. -(Csönd.) Most kezdem csak igazán érezni, hogy sokkal jobban szeretem őt, -mint hogysem e házasság által boldogtalanná tegyem életét. Én egy sivár -ember vagyok… - -Az öreg Dobayt meghatotta ez az önvád. - -– Nem ugy, fiam, jó ember vagy és helyén van a szived. Csak nem volt, a -ki vezessen. A házamat ezentul se kerüld és légy bizalommal hozzám, – -tekints apádnak. - -A lengyel, felejtve formaságot, arisztokratikus önfegyelmét teljesen -elvesztve borult az öreg keblére és görcsösen megszoritva kezeit, e -szavakkal távozott: - -– Köszönöm a kegyet, eljövök. A testvérje leszek ezentul… Engedd meg. - -* - -– Válassz ki egy virágot ebből a csokorból s tedd el emlékül. Oly ember -adta, a ki léha volt, de jó és téged igazán szeret: mert lemondott a -kezedről, – igy szólt Dobay leányához és nagyon meg volt hatva. - -Földerült Inci sápadt arca, Dobay meglepődött. - -– Hát te örülsz ennek, kis báránykám? Nem éreztél vonzalmat iránta? - -– Oh nem, nem, itt maradok veletek, – válaszolt a kis Inci örömmel és -határozottan. - -– És te ezt nem tudtad, Ida? Ida! Vagy nem vetted számitásba gyermeked -érzelmeit? - -– De igen. Azonban mire való házasságban a szerelem? Lám én szerettelek -és most… - -Elsápadt az öreg ur, de összeszedte minden erejét. A kiméletlen -durvaságra szeliden válaszolt: - -– És most is szeretsz, habár öntudatlanul is. Ha meghalnék, szivedből -megsiratnál és virágot ültetnél sirhalmomra. A szerelmet: az elsőt, egy -nő se felejti el soha. - -Az asszony, a 35 éves, érett, szép asszony elpirult s egy könycsepp -szivárgott a pillájára. S a férfi, a hetven éves délceg aggastyán, -lecsókolta azt a könyet. - -Az Inci könyeit lecsókolni már nehezebb lett volna. Megeredt azoknak -árja s folyt, mint a patak, hogy csuromviz lett tőlük pici zsebkendője… -Örömkönyek voltak azok. - - - - -V. A Kalvyl-ok esete. - -Kalvyl Farkas János báró Sziléziában született. Atyja halála után -testvérével, Frigyessel osztozott annak birtokán. Egynek-egynek ezer -német hold jutott, a mi ott szép vagyon, különösen, ha megbecsülik. -Farkas János meg is becsülte, de Frigyes elverte a magáét. - -Erre fogja magát a bolondos jószivü Farkas János és ujra megosztozik -testvérével, most már az ő ezer holdján. (Ötszáz holdból is meg lehet -élni.) - -Azonban Frigyes, a kinek ezer hold is kevés volt, természetes, elverte -az ötszáz holdat is. Nemhogy, hanem csinált a hegyibe még nyolcvanezer -forint ára becsületbeli adósságot is. - -Mit volt mit tennie Farkas Jánosnak! Eladta a saját ötszáz holdját és -kifizette a Frigyes adósságát, hogy megmentse a család és név -becsületét. A még fönmaradó huszonötezer forintjával zsebében pedig -nekiment Sziléziának bérletet keresni. - -Mire megtalálta a bérletet, sürgönyt kap, hogy meghalt a fiatal felesége -gyermekágyban, de a gyermek, az egészséges. - -Szegény Farkas János e hirre, mint egy rongy, ugy esett össze -fájdalmában. De addig locsolták, mig csak föl nem kelt s el nem -indulhatott haza, a sors által oly kiméletlenül megtépett kis fészkébe. -Ott eltemette a szép feleségét. A temetés után azonban bevánszorgott az -ágyába s benne maradt egy hónapig – nagy betegen. Hagymázba esett. Ebből -is csak fölépült, atyjának hű barátja, Leipzig Vilmos gróf önfeláldozó -ápolása mellett. - -Ez a Leipzig Vilmos azt az ajánlatot tette neki akkor, hogy hagyjon föl -a bérlet eszméjével és vegye át az ő magyarországi huszezer holdas -uradalmát (a mire ráfizet) olyképpen, hogy a rajta levő adósságok -kamatjait fizesse a jövedelemből s ha futná, törleszszen tőkét is vele. -Számadással nem tartozik. (Egy olyan ember, a ki a becsületért a -sajátját is eldobja magától, a másét biztosan nem fogja bántani.) Ezért -a fáradságáért évi hatezer forintot kapna Kalvyl János. - -Az ajánlat elfogadtatott. Kalvyl János pakkolt. Utazóbőröndje legaljára -tette bárói nemeslevelét (erre most egyelőre nem volt szükség), azután -még egy csomó gazdasági könyvet, egy magyar grammatikát, ingeket és -ruhákat dobott belé és ezzel az egy bőrönddel, a kéthónapos ifjabb -Kalvyl Jánossal s egy kövér dajkával nekiindult Cseszneknek. - -Ott szép volt a vidék: regényes és balzsamos levegőjü. Még az emberek is -magyarok voltak, de többnyire beszéltek tótul is. Farkas János meg tudta -volna magát velük értetni, de azért megtanult magyarul is. Volt -becsülete. Két hónap alatt bevágta a grammatikát, egy esztendeig a -helybeli kálomista paptól társalgási órákat vett és három év mulva már -ilyképpen üdvözlé vendégeit: - -– Szervusz, te pocsétakerülő; hát hol csavarogsz erre, a merre a madár -se jár? - -Különben gazdálkodott Kalvyl János. Még pedig ugy, hogy hajnalban kelt s -éjfélkor feküdt le. Este ugyanis számolt és kalkulált. Mert sok volt a -számolni valója a gyárak miatt. A saját vesződségére ugyanis gyárakat -épittetett: egy keményitőgyárat, egy cementgyárat, egy butorgyárat és -három szeszgyárat. - -Az igaz, hogy ezek azután ugy jövedelmeztek, hogy az uradalmon levő -hatszázezer forintnyi adósság hat év alatt ugy eltünt, mintha sohasem is -lett volna s a hetedik év végén öreg barátjának már kerek száztizezer -forintot vitt föl Leitmeritzbe egy zacskóban, a mely viszont a mellénye -bélésébe volt bevarrva. (Ezt az óvatossági rendszabályt már itthon -tanulta nálunk.) - -Az öreg Leipzig Vilmosnak e csuda fölötti bámulatában lepotyogott -félszeméről a monoklija, a mi miatt aztán beszélni se tudott, csak a -pénzes zsákot tologatta magától, mint valami bünös szerzeményt. Később -azonban némi magyarázatok után mégis elfogadta a pénzt, de először -fölemelte a Farkas János fizetését tizenkétezer forintra s azonkivül még -százezer forintot biztositott neki végkielégités cimén. Midőn pedig ezt -Farkas János sokallotta volna, kereken kijelentette, hogy ő se nem -disznó, se nem gazember, hát ne okoskodjék. - -Nem is okoskodott soká Farkas János, hiszen gyermeke volt: őseinek -utódja, a ki bár pitykés dolmányban járt s egy szót se vallott se -csehül, se németül, de mégis csak Kalvyl volt, a sléziai Kalvylok -nemzetségéből és leendő őse a Kalvylok magyar ágának. Illik, hogy a -magyar Kalvylok őséről ne mondhassák el majdan utódjai, hogy -dédapácskájuk éhenkórász vala. - -Isten azonban ugy akarta, hogy vagyongyüjtési tervét ne valósithassa meg -Farkas János. Meghalt fiatalon, negyven éves korában, egyedül hagyván -tizenkét éves árváját. - -Az árvából festő lett az idők folyamán. Az ötvenezer forintos -hagyatékból meg tizezer forintos hagyaték a gyámok kezén. Ez a tizezer -forint pedig Bugyi Andrásnak adatott kölcsön váltóra, mert nála mégis -nyolc százalékot hozott. Bugyi Andrást azonban természetesen -ellicitálták, a tizezer forinttal együtt… - -Igy Kalvyl Jánosnak kezemunkájából kellett megélnie… - -Ime, a Kalvyl Jánosok élettörténete. - -Kitünik ezekből, hogy derék, becsületes, de „peches“ emberek voltak a -Kalvyl Jánosok. És ezt érezte a mi Jánosunk. Ez az érzet: az a babonás -hit, hogy szerencsétlenségre született (hiszen már születése is -halálthozó volt), kedvét gyászfátyollal boritotta be. Ott ült a gyász -fényes, nagy szemében és magas, fehér homloka redőin. Csak az ajka körül -(pedig ott a bánat rendes székhelye) nem tudott megtelepedni. Az sima -volt, üde, mint egy ártatlan gyermek ajka, oly gyermeké, kit soha -keserüség nem ért. - -De tényleg sem volt oka Kalvyl Jánosnak bizni szerencséjében eddigi -tapasztalatai után. Zárkózott lelkülete miatt nem kedvelték a bohém -művészvilágban. A báró gőgjének tulajdonitották hideg magatartását. -Pedig ő szerette ezeket az embereket, az ő munkatársait. És szivének -egész melegével rajongott a művészetért. - -Bár soha semminemü külső sikert nem ért el művészetével. Képeit -elrajzolt fantazmagóriáknak csufolta a kritika. („Lelke van a festőnek, -de keze nincs.“) - -Ez a kritika keseritette el leginkább Jánost. Egész lénye a művészet -szeretetében olvadt föl és még se tartották művésznek! - -Ő egymaga hitte, tudta, hogy művész. (Miért nem értik hát meg őt az -emberek? Nyilván ugy lesz, hogy nem ismeri az életet. De egy oldalát -legalább: a bánatot csak ismeri. Hát oly kevés embernek, senkinek sincs -bánata; senki se rokon az ő lelkével, hogy nem érti meg senki, – de -senki?!) - -Igy tépelődött János s e tépelődés habozó, bizonytalan jellegét -reányomta egész egyéniségére. Hol szerény volt egész az alázatosságig, -hol büszke egész a dölyfig, különösen, ha fölébredt benne a művészi -öntudat. - -Azért nem is tartozott ő az ugynevezett társaságba való emberek közé. De -azért sem, mert semmiről nem tudott semmiségeket összehadarni: a -szalonelméncségek bosszantották. De különös ellenszenvvel viseltetett -ama szmokingos alakok iránt, a kik halljamagázták a leányokat, -leszervuszozták az öreg urakat és kétértelmü viccekkel mulattatták az -asszonyokat. - -Ezeket gyülölte. Pedig szivében kevés helyet adott ennek az érzelemnek. -Általában szerette az embereket és magának, önhibájának tulajdonitotta, -hogy azok nem szeretik őt… - -Hát ennek az embernek a tekintetétől pirult el Inci. Pedig nem volt -szép, még tetszetős sem ez az ember. A szemei nagyok és bánatosak, ajka -szelid és szőke haja olyan csudálatos hullámokat vetett, mintha Phidias -stilizálta volna Apolló szobrára: ezek voltak szépségei. De arca már -sápadt és beesett, homlokán barázdák vonulnak végig, járása ingatag és -tétovázó, miként kézhordása is. - -Hogy ezeket a defektusokat észre nem vette az Inci! - -Bizonyosan csak a szemét nézte ő s azon keresztül látta meg a lelkét. -Ugy kellett legyen. - -Ugy kellett legyen, hogy addig nézett Inci a János szemébe, mig meglátta -és megszerette lelkét, a mit se papa, se mama, sem a többi emberek nem -láthattak meg, mert el volt zárva előlük és biztosan csak Inci kedvéért, -Inci tekintetére nyilt meg, sejtve, hogy ő meg fogja érteni. - -És mégsem egészen igy volt. Mert nem sejtett János semmit, nem _mert_ -sejteni. Szeretni se mert. Ő csak bámulta s imádta a leányt. Nézte, mint -a hogy nézte a „Madonna de la Sediát“, vagy Tizian „La Bella“-ját. -Azokat is imádta János. Csakhogy mig a Madonna és a Bella szemlélése -inspirációt nem szitott művészi lelkében, addig az Inci kedves kis -rózsás képe, két nedves, nagy őzszemével mindig szeme előtt lebegett, -valahányszor egy női képet festett. És különösen az őzszemektől nem -tudott megszabadulni: ezek mindenütt és mindenkor reá tekintettek. S ő -mindenütt és mindenkor lefestette őket. Másként nem tehetett. - -De volt neki egy képe, a hol meg egészen az Incit festette meg, nemcsak -az őzszemeit és arcocskáját, nemcsak szelid, leányos kebelét és piciny -lábacskáit, hanem a mosolyát, gazella-járását, beszédjét – igen, a -beszédjét is. A ki nem hallotta, hogy az a leányka a képen éppen ugy -beszél, mint Inci – az egyszerüen nem értett a képekhez, vagy süket -volt… - -Ezt a képet (egy magyar nemest ábrázolt, a mint jegyeséhez jön a -harctérről) a tavaszi tárlatra szánta János, de mire elkészült vele, -mást határozott: hogy az a tárlatra nem kerül soha. Izetlennek itélte -finom érzékével, hogy egy reá nézve idegen urileány – a ki másnak lesz a -felesége – képmása annak tudtán kivül, orvmódra kerüljön a nagyközönség -szeme elé. - -De különben sem akart tőle megválni… Megszerette. Szerelmes volt a -képébe. Mert a képét már merte szeretni. - -Kicsiny műtermének egy sarkában (de jó világitásban) volt az -fölakasztva, nem rámában, hanem egy elzárható tokban. (Ne lássa senki.) - -Ő maga azonban, valahányszor csak pihenőt tartott, fölnyitotta a tokot -és szembe ülve Incijével, ábrándokba s álmokba merült. S az ábrándok -édesek voltak és az álmok merészek. Amazok szelid mosolyt, emezek gunyos -kacajt fakasztottak ajakán. A szelid mosoly azt jelentette, hogy ime, a -földi élet boldogságából is kijutott neki; hogy meglopta az életet, a mi -neki önként semmit sem adott, hogy művészetével maga teremté meg a -boldogságát. A gunykacaj pedig azt harsogta, hogy az élet, ha nem ád -neki, de el sem is vehet tőle semmit. Az ő művészetét nem rombolja le se -kritika, se divat. - -Az ő művészete az igazság. A szubjektiv érzés szülte, nem -általánositott, tipussá tömöritett közizlés. Majd megértik! És ha nem -értik meg, se baj. Nem azért festő, _a mit mondanak_ képeiről, hanem -azért az _igazságért_, a mit képein lefestett. Neki az az elég. Az -aranyérem semmi. - -… Ilyenkor egy fejjel látszott magasabbnak Kalvyl: kiegyenesedett s -égnek tartotta homlokát. Igy élvezett, igy mulatott ő. A zsurfixekre -unatkozni járt, a kávéházba reggelizni. - -Az ifjuság rendes kedvteléseiből nem vette ki részét; nem feleltek meg -izlésének. Nem kártyázott, orfeumba nem járt. Kerülte még azokat a -francia szinműveket is, a melyeknek nem volt korrekt moráljuk; a festett -hölgyeket meg éppen utálta. Nőmodelljeivel ugy bánt, mint hercegnőkkel, -ha szólnia kellett hozzájuk; de, ha csak kikerülhette, nem beszélt -velük. Ezek el is nevezték őt szüz lovagnak. De azért szerették, mert -nem árszabály, hanem belátása szerint és bőkezüen fizette őket. -Különösen: járt hozzá egy üde, tizenöt éves, vöröshaju leány a -mamájával, a Dóra Frici: egy elsőrendü modell, pszikei termetü. Ennek a -mamája, egy kétes jellemü asszonyság, addig jajgatott, hogy nehéz -manapság egy szegény leánynak el nem buknia, hogy Kalvyl hónaponkint -külön 20 forintot adott a mamának csak azért, hogy Dóra Fricinek ne -kellessen elbuknia. Pedig ezen a bajon régen tul esett már a Dóra Frici! - -Ilyen volt Kalvyl János: becsületes, naiv, bőkezü, nagyur. - - - - -VI. Ébresztő. - -Kalvyl János a műtermében ül, összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék -és nézi merőn a „Viszontlátás“-t, azt a képet, a melyen Incit festette -meg. - -Valaki kopogott. Nem hallotta. Kinyilt az ajtó. Észre se vette, ugy el -volt merülve a képben s gondolataiban. - -A jövevény – Sipiczky – szembe találta magát a képpel és mintha gyökeret -vertek volna lábai, ugy állott meg az ajtóküszöbön meglepetésében és -bámulatában. - -Sipiczkynek volt műérzéke és emberismerete, de e kvalitások nélkül is -megérthette a helyzetet, nagyon átlátszó volt: a kép remekmű, a festője -szerelmes!… - -Fölocsudott a lengyel. A festő tovább álmodott. - -Arisztokratikus, finom tapintata azt sugta Sipiczkynek, hogy távoznia -kell, mert egy embernek: barátjának belső érzelmeit meglesni nem korrekt -dolog. A finom érzék és gyöngédség egyike volt a léha ember öntudatlan, -vérbeli nemes tulajdonságainak. Óvatosan megfordult és kezét a kilincsre -tevé. Késő volt. Egy erősebb, határozottabb nyomás kivülről és föltárul -az ajtó. – Kornya volt, a festő. - -Sipiczky önkénytelenül, szinte ösztönszerüleg visszatartotta a -látogatót. - -– Egy pillanatra, kérem! Egy perc mulva készen lesz a báró, – mondta -Kornyának és bezárta előtte az ajtót. Azután megfordult. - -János vérpiros arccal és kérdő tekintettel áll szembe vele. - -Sipiczky csak annyit válaszol e kérdő tekintetre: - -– Zárd le a képedet, ha nem akarod, hogy lássák. - -Csak most eszmélt föl egészen János. Odarohant a képhez és lezárta -idegesen. - -– Isten veled, János, – bucsuzék Sipiczky. - -De János nem eresztette. - -– Maradj itt, kérlek. Kornya csak egy percre jött; várd be, mig elmegy, -beszélni szeretnék veled négyszemközt, – mondta, aztán bebocsátotta és -üdvözölte Kornyát. - -Ez egy vig, jóképü fiu volt, ugyszólván az egyedüli kollégái közül, ki -tudni, vagy legalább is sejteni vélte, hogy Kalvylban nagy tehetség -rejlik. Képei érdekelték és sokszor jött föl János műtermébe egy kis -komolyságot kölcsönözni, mint mondani szokta. - -– Végem van, Jánoskám, elhagyott a muzsám. - -– Hogy-hogy? - -– Egy bus szeladont kellene lefestenem, de nem tudom. Már megpingáltam -képem összes alakjait, csak a bus szeladon hiányzik róla, de éppen ez a -pointja a képnek. Próbáltam. Husz tanulmányt, vázlatot festettem, a -legszomorubb balparti hordár s egy éhes verklis ültek modellt, de -mindhiába! – Festettem epés szeladont, festettem dühös szeladont, -káromkodót, nagyképüt, elégedetlent, de busat, – óh, de a busat: azt meg -nem festem soha! - -– Talán én üljek modellt neked? – kérdi fájó mosolylyal Kalvyl. - -– Oh nem, nem, Jánoskám; ne érts félre, kérlek. Csak a tanácsodat jöttem -kérni. - -– Kérj föl egy jó mimikust. - -– Nem lehet, nekem az igazi bánat kell. - -Kalvyl előkeres valahonnan egy képet és egy festőállványra helyezi, -ügyelve, hogy jól meg legyen világitva. - -– Ilyen? - -– Ez az! Ez az igazi finom, elsőrendü bánat! Ilyen kell nekem. - -– A bánat hordozója Köncs Jónás dijnok, Akácfa-utca 7. Jó modell. - -– S ez a kép? - -– Boccacció szőrcsuhában. - -– Remek! Nem tud sirni, olyan szomoru, nem tud dühöngeni, olyan levert. -Köszönöm. Szervusz. Akácfa-utca 7. Gróf ur, Alleszolgája! – hadart -Kornya s aztán ugy kirohant, hogy még az ajtót is nyitva felejtette. - -Kalvyl betette és bezárta az ajtót. Aztán gondolkodott egy pillanatig, -kezébe temetve homlokát. Majd egy kis kulcsot vett ki zsebéből, meg -visszatette. Végre is gyors elhatározással a bezárt képhez sietett és – -fölnyitotta. - -Sipiczky egy szót se szólt. Komoly és hideg volt: maga a megtestesült -diskréció. Azt nem állhatta meg, hogy a képet ne nézze, de ugy nézte, -mintha nem látná rajta az Incit. Azt gondolta, hogy ez a magatartása -legillőbb a helyzethez. - -Egymás mellett állott a két férfi, szemben a képpel s a mikor beszéltek, -nem egymásra néztek: a képhez tapadt tekintetük. - -A festő törte meg a csöndet, mint a de profundis a bünös ajkán, ugy -hangzott ez a két szava: - -– Bocsáss meg! - -Sipiczky nem értette. - -– Miért? - -– Oh, hagyd kérlek a formákat, hiszen nem vagyok vak. Mindent tudok. -Hibáztam és engedelmet kérek. - -De már erre szemébe nézett Sipiczky a festőnek. (Hátha arcából megfejti -a talányt.) - -– De hiszen én hibáztam! Rajtam a bocsánatkérés sora. - -Kalvyl nyelt egyet… és szinte rekedt hangon folytatta: - -– Jóvá teszem hibámat. Soha szine elé se lépek többé, kerülni fogom, itt -a kezem. - -– De miért? – csodálkozik Sipiczky. - -– Mert az a kötelességem veled és vele szemben; mert igy parancsolja a -becsület. - -A lengyel tágra nyitotta szemét. A festő merőn nézi a képét, ugy beszél: - -– De a képet, azt hagyd meg nekem. Ne kivánd, hogy megsemmisitsem. -Kérlek, könyörgöm! Ez a kép mindenem nekem, Isten után ezt a képet -szeretem legjobban. Jobban, mint az egész emberiséget. Hagyd meg, oh, -hagyd meg a boldogságomat, kérlek, könyörgöm. - -– De hiszen nincs jogom… Valami félreértés van itt közöttünk… - -– Nem, nem kivánok én tőled indiskréciót: ne válaszolj. Majd beszélek -én. Annyira bárdolatlan nem vagyok, tudom, nem illő beszélned az -eljegyzés előtt. - -Egyszerre világosság támadt Sipiczky agyában. - -– Hát te azt hiszed, hogy a titkos jegyese vagyok? Haha! Nem, János, -tévedsz. Egy ilyen semmiházi, mint én, nem lesz férje annak a leánynak. -Gondom lesz reá: arra esküszöm. - -Erre már Jánoson volt a csodálkozás sora. - -– Akkor miért zárattad le a képet? - -– Ugy gondoltam, magadnak festetted, – mondta bátortalanul mosolyogva -Sipiczky, – ugy gondoltam, nem akarod, hogy meglessék mások belső -érzelmeidet. Éreztem – olyan volt itt e teremben a légkör – hogy -szentély előtt állsz, melyet profán szemnek nem szabad meglátnia. És -ismerlek. Tudom, hogy egy olyan ember, mint te, szerelmét piacra nem -viszi soha: olyan szerelmet, a mely olyan szivekben ég. - -A festő elsápadt. Dadogott, mint a bünön tettenért. - -– Én nem szeretem őt – ugy – én – én csak bámulom… - -– Nem szereted, de imádod! - -– Nem szeretem, de imádom, – ismételte gépiesen János és zokogva -hanyatlott egy karosszékbe. - -A lengyel cirógatta, mint egy gyermeket. De tudta is, hogy gyermekkel, -egy nagy gyermekkel van dolga. Alig birta lecsöndesiteni. - -– Nem árulom el szived titkát. Bizzál bennem. - -– Oh, csak ne nevess ki! - -– Ugyan-ugyan, miért nevetnélek ki! Léha létemre cinikus nem voltam -soha. Szent érzelmeket nem szoktam kinevetni. Addig még nem jutottunk. - -– De hát nem nevetséges az, hogy én szeretem őt? Mi van a világon, a mi -ennél nevetségesebb? Cinizmus se kell hozzá, hogy kigunyoljanak. - -A lengyel elmosolyodott. Volt mosolyában valami gyöngéd, önzetlen, -kimondhatatlanul kedves vonás! Két kézre fogta és szelid erőszakkal maga -felé forditotta János lehajtott fejét, oktatva őt, mint apa fiát: - -– Te kishitü vagy, Jánoskám, nézz csak a szemem közé: mondok valamit, -olyas valamit, a mit te nem is sejtesz, vagy ha sejtenéd, se mernéd -magadnak bevallani: Ő szeret téged… - -Kalvyl fölugrott. Szinte durván lökte el magától Sipiczky kezét. - -– Ne, ne! Ne tégy bolonddá! Csak azt ne! - -A lengyel ismételte: - -– János, ő szeret téged. Én láttam. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle… - -Elkeseredéssel tört ki szegény János: - -– Csalódol, ha azt hiszed, hogy bárgyu vagyok. – Majd fájdalmasan -hozzáteszi: – Hiszen a tükör nem csal. - -– De csal a tükör, János, – bizonyozik Sipiczky, – vagy legalább is nem -mindent mutat meg. S az a leány azt nézi benned, a mi _benned_ van. A mi -rajtad van, a mi rajtad nem szép, azt nem látja meg. A tükör pedig éppen -azt mutatja – és csakis azt… Téged nem ismernek az emberek, azért nem -szeretnek. Szeretnének, ha ismernék belső világodat. Ezt te elzárva -tartod… Előttem kinyitottad, nem akarva, önkénytelenül s ime, legott -megszerettelek. Önzetlen, hű barátod leszek… Mit gondolsz, – hátha az a -leány szintén belátott oda, a hová más ember látása el nem ér. Látta, -női, szubtilisan finom ösztönével megérezte a te lelkednek szépségeit!… -Ugy gondolod, hogy az a nő olyan, a ki ezeket a szépségeket figyelemre -se méltatva, a külső előnyökre fekteti a sulyt? Olyan nő, a ki a -felületes és mulandó testi tulajdonságokat fölébe helyezi a lélek -ideáljának? Ha olyan az a nő, akkor miért szereted?… Ha olyan volna az a -nő, János, akkor te nem szeretnéd őt… - -– Akkor nem szeretném, – válaszolt gépiesen János. - -– De szereted. S azért szereted, mert nem olyan, – nem olyan, a ki a -lelket és nem a testet nézi. S a te lelked szebb, mint a másé. Azért -szeret ő téged s azért szereted te őt, mert lelke rokon a tieddel. Ne -légy hát kishitü és nyilatkozz meg neki. Váltsd meg őt önző, hiu anyja -légköréből és befolyásától. Az öreg ur becsületes, de vak. Nyilatkozz, -János, mert ha férjhez talál Kertészhez menni – ahhoz a jól táplált -bácskai gavallérhoz – csupa gyermeki engedelmességből, – a te -kishitüséged és alázatos szerénységed lesz boldogtalanságának okozója. - -Valami csodálatos melegség járta át Kalvylt e szavak hallatára. Mintha -egy uj, eddig ismeretlen tüz futott volna erein át, – tüz, a mit uj -Prometheuszként lengyel barátja az ő számára lopott le az egekből. Ugy -dobogott, hogy majd kitört a szive. Viharosan zilált mellkasa, -megremegett egész testében. A lelki transz-szubsztanciáció, – egy -hirtelen metamorfózis megrázkódtató folyamatán ment át a festő, mintha -csak uj lelkének születésétől vajudnék a teste… - -Édes volt a pihenése. Elfelejtette fájdalmait, mindama gyötrelmeket, a -miket egész életén át végigszenvedett. (A menyország nyilt meg számára. -Minek tekintsen vissza, a mikor odavárják őt!?) Először is annak az -embernek borult a keblére, a ki neki az ösvényt oda megmutatta: -megölelte és megcsókolta Sipiczkyt. - -– Köszönöm, hogy szeretsz. - -– Igen, szeretlek. És őt is szeretem – testvérileg… Azért akarom, hogy -boldogok legyetek. - -– De méltó vagyok-e reá? - -– Az… - -A habozó, tétovázó jellemü emberek szokása szerint János, a milyen -zárkózott volt előbb, olyan nyilt, gyermekes bizalommal csüngött most -barátján. Föltétlenül hitt már szavában. (Ő méltó rá! Mily boldogság, -hogy méltó rá!…) - -Sipiczky pedig, a mint szalad a lépcsőn lefelé, – ruganyosan, mint egy -jogász, – megdörzsöli kezeit és hunyorit egyet a szemével. Örült, hogy -tisztességesen, szépen cselekedett, hogy képes derék ember is lenni, ha -akar. - -– Brav gethan, Sipiczky! – dicsérte meg önmagát magának és kaviár -helyett rizslevessel kezdte meg ebédjét. - -S ezen szolidsági rohamának ugy megörült, hogy ebéd után – folytatta, a -hol elhagyta – nem fiakkeren, hanem földalatti vasuton robogott el, nem -a Gerbaudhoz, hanem az állatkertbe majmokat etetni. Este pedig, a mikor -– gyerekidőben – tiz órakor lakására tért, leakasztotta az ágya fölött -lógó Potifárnét, a ki Józseffel enyelgett és helyébe szent Ceciliát -akasztotta föl egymagába… - -– Sei mer solid! – szólt és rögtön elaludt. - - - - -VII. Kertész és a lépvessző. - -A „kedves Sipiczky gróf“ az emlékezetes gyónási jelenet után egyszerüen -„Sipiczky gróffá“ degradáltatott, mig a „kedves Kertész“ „kedves jó -Kertész“-szé nőtt meg a mama kegyeiben. - -– Nem gróf, – gondolá Dobayné, – de gazdag; nem előkelő megjelenés, de -azért helyes gyerek. Jó lesz Incinek. Mert két hét alatt menyasszony -kell legyen az Inci. - -… Két hét alatt megpuhittatik a kis Kertész, hogy olyan olvadós legyen, -mint a vaj, két hét multával pedig, hogy el ne olvadjon végképp, -megfogatik, mint a pinty a lépvesszőn: ez volt a Dobayné terve. - -De hogy a pinty megfogassék, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy -kitegyék a lépvesszőt. Kitétetett. - -Ő nagysága megkérte Kertészt, hogy rendezze az ő házibáljukat. - -– Édes, jó Kertész, engedje meg, hogy egy kis – egy igen nagy – kéréssel -terheljem. De olyan bizalommal vagyok irányában, mintha csak a fiam -volna. (Pirulás, kézcsók.) Egy thé dansan-t, egy bucsu-soirée-t -szeretnék adni a jövő szombaton. Támogasson, kérem, ezen szándékomban, – -rendezze az estélyt. Az előkészületeket, a zenét, a termet magára -biznám, hiszen ugyis… (pauza, műpirulás a mama részéről – kézcsók és -hebegős bizalomköszönet Kertész részéről). Ugy-e, megteszi? - -– A legnagyobb megtiszteltetés, a mi valaha ért. Boldoggá tesz, -nagyságos asszonyom. - -– Ugy gondolom, hogy a szobám melletti két szalont nyittatnánk ki… -Ezüstöm van. Annak idején majd rendelkezésére bocsátom. Ápropos, -Gerbaudnál és Dobosnál már intézkedtem. A zene – nini, a zenével se -bajlódjék, kérem! Most jut eszembe, hogy már szóltam Berkesnek… A -meghivandók listáját ime, átadom. Már szét is vannak küldve a meghivók. -Táncrend talán nem szükséges – s a táncokat legjobb, ha Sipiczky -rendezi… Ugy-e, beleegyezik? (Oh, kérem!) Neki olyan nagy rutinja van a -táncrendezésben. Na, bár más tekintetben is… no, de nem szólok… - -– Ej, – gondolkozott Kertész a hosszulélegzetü javaslaton, – mi olyas -lehet egy bálban, a mi el ne intéztetett volna még. Mi a manó van még -benne, a mit a rendezőnek kell elrendeznie? Mert ha egyszer kinevezték -rendezőnek, akkor csak kell rendeznie valamit. – Soká nem találta ki, de -rájött végre. - -(– Az eljegyzési jelenetet kell rendeznem, – a cimet kell adnom. A cim: -Kertész Bandi eljegyzése. – Ez alatt a titulus alatt rendeznek, -mulatnak, táncolnak. Csak mulassatok, gyerekek!… Na, ne lógasd az -orrodat, kedves barátom Sipiczky!… Sebaj! Kapsz te mást, tisztelt Kalvyl -pajtás, ne busulj!… Lesz még leányvásár a faluban… Hejo hopp! -Landlehihu!) – Ilyeténképpen elmélkedett széles jókedvében a kis -bácskai. - -Azaz a két utolsó indulatszót már nem csak elmélkedte, hanem ki is -mondta, a min – a Váci-utcán esvén meg – nagyon elcsodálkozának az -emberek, valamint azon is, hogy öblös kengurus keztyüjét cilindere -karimájába szoritva viselte, akár az árvaleányhajat. Akkor vette csak -észre magát Kertész, mikor már vagy harmincan a szeme közé nevettek -volt, köztük menyecskék is. Ezekre visszakacsintott ugyan, de miután -öreg urak és hordárok is voltak a kalapjára nevetők között, lekapta -végre fejfödőjét és mérgesen rántotta ki keztyüjét a karimájából. - -– Az áldóját, hol felejtettem! - -És akkor veszi csak észre, hogy pedig tulajdonképpen fázik is a keze. -Fölhuzza hát a keztyüt és komolyságba öltözteti arcát… Igy már -gondolkodni is tudott. Csalhatatlan logikával konstatálta, hogy egy -deklarálás csak ugy történhetik meg, ha megkérés előzi meg. (Még eddig -minden deklarálásnak megkérés volt az előzménye, – legalább Pesten.) - -… Tehát meg kell kérnie az Inci kezét. De hogyan? Jogcime volt reá, mert -nőtlen volt és férfi volt, de támpontja semmi. Egy kukkot se beszélt még -Incivel szerelemről. No, sebaj, majd tanácsot kér a nagybátyjától, a ki -okos ember kell legyen, mert királyi tanácsos volt. - -A nagybácsitól ellenben, – a ki pedig nyilván királyoknak szokott -tanácsot adni, – azt a feletet kapta, hogy a megkérés nem okvetetlen -szükséges cerimónia. Majd csinálódik a dolog magától. S akkor legalább -még a bokréta is megspórolódik. - -Kertész Andor szépen meghallgatta a tanácsot, meg is köszönte, de nem -találván egészen jónak, nem követte azt. – Magától semmi se csinálódik, -– gondolá, – és megrendelt Kühne-nél egy óriás bokrétát, olyat, a minek -tetejében kitömött galamb repdesett, csőrében nyillal átlőtt szivet -cipelvén. (Ezt az ő eszméjét rendkivül apartnak találta Kertész. A mint -hogy az is volt a szó legszorosabb értelmében.) - -Ezzel a nagyobbméretü csokorral fölfegyverkezve aztán, pénteken délután -a Nemzeti-be hajtatott Kertész, talpig feketében. Dobogó szivvel kért -meg egy pincért, hogy jelentse be. Az előszobában még igazitott egyet a -nyakravalóján, kihuzogatta nyakizmait, aztán belépett – Isten nevében. - -A mamát egyedül találta. - -Ez kellemes dolog volt. Egy mama a legrosszabb esetben se teheti meg, -hogy kidobja vagy leszidja merészségeért. Jó is, mert a virtusból vajmi -kevés jutott ki szegény Kertésznek… - -Ám miként üres hordóba tölcséren a mustot: ugy eregette Dobay mama a -bátorságot a kérő szivébe. Mosolylyal biztatta, gesztusokkal nógatta, -elannyira, hogy egy perc mulva szinvitézség lett az egész gyerek. Szinte -deklamált a végén: - -– Az én családomban szentség a nő. Évszázadoknak tradicióit, elődeimnek -háziszokásait tiszteletben tartandom: arra ünnepies fogadást teszek… - -– Kedves, jó Kertész, – kérdé a mama meghatott, dallamos hangon, – hát -vannak magának ősei? - -– Vannak, – felelé egész bátran és pozitivitással Kertész. - -Szerencsére nem kérdezte a mama, hogy kik és mik voltak azok az ősök. -Mert már erre nem tudott volna megfelelni Kertész, a mennyiben ősei -közül csak apját s anyját ismeré vala, no meg a nagyapját, a ki egy öreg -strimflis bunyó volt Ó-Sztapáron. - -A mamának az is elég volt, hogy megvoltak az ősők. Nohát azok csakugyan -megvoltak, ismeretlen ősök bár, ad normam névtelen hősök, de megvoltak. - -Az ősök kérdése ekképpen elintéztetvén, a vagyonjogi állapotokat kezdte -bolygatni a mama. Ez pompásan ment. Kitünően hangzott, csak ugy -csengett-bongott a szobában: - -– Ezer lánc földem van, anyai hagyaték… Három hónap mulva leszek -nagykoru, akkor birtokomba lépek… Vagyonom értéke háromszázezer forint. -Az apámnak is lesz ugyanannyi. - -Ezer lánc háromszázezer forint értékben, az apámnak is lesz annyi! – -visszhangzott a szobában. Egyik fal fölvette, a másik visszaütötte a -hangot, becsapódott a bokrétába, a galamb szájába, az is azt kezdte -búgni: - -„Ezer lánc, háromszázezer forint értékben…“ Aztán elkezdett a mama füle -csilingelni; az is csak azt csilingelte egyszer, tizszer, százszor: - -„Ezer lánc – háromszázezer…“ - -Dobayné fölugrott. Alig birta örömét zabolázni. Pedig ugy kivánta most a -helyzet s a sikk, hogy komoly legyen. Komolyan is beszélt, de -komolyságán áttört ideges jókedve. - -– Édes Kertész, nem tagadhatom, hogy szerfölött meglepett ez az -elhatározása. Megvallom, hogy szeretem magát… De mégis! Ilyen hirtelen, -előkészület nélkül… Mit válaszoljak?… - -Kertésznek izzadt az üstöke. Szerencsére más tónusba csapott át a mama: - -– Ha anyai szivem ösztönét és sugallatát követem, azt kell mondanom, -hogy igen: magának adom szivem bálványát. - -– Kövesse, kérem, anyai szive ösztönét, oh, nagyságos asszony! – -könyörgött a kérő. - -– Ám vannak még más tanácsadók is, édes Kertész, – folytatja Dobayné. - -– Ne hallgasson rájuk, kérem! – kiáltott föl kétségbeesve a szegény fiu. - -– Az eszemre és tapasztalataimra ne hallgassak?!… - -– Pardon, millió bocsánat! Nem ugy értettem, nagyságos asszonyom. - -Dobayné elnevette magát az ifju zavarán. De talán amugy is elkacagta -volna magát, annyira tele volt az egész asszony csupa kacagással. - -– Jól van no, édes kis Kertészkém, magáé lesz Inci. Szerencsés ember, -mondhatom. Olyan feleség igen kevés akad. - -– Egy sem, instállom, az egész világon… Szeretem is, imádom is. - -– Helyes, helyes, Andorkám. És most, hogy el ne rontsuk az egészet, -hallgasson reám. Üljön le. – Leányomnak még nem szólt semmit, ugy-e? - -– Igenis nem. - -– Ne is szóljon. Incivel majd csak én beszélek. De férjem se tudjon meg -semmit. Hagyja csak reám. Majd én előkészitem a talajt és holnap az -estélyen deklaráljuk magukat. - -– Igenis igen. - -– És most menjen. Jobb, ha itt nem találják. Este együtt vacsorázunk. -Adieu… A dolog nem oly könnyü, Kertészkém. Adieu! - -Kertész kezet csókolt és boldogan távozott, bár az utolsó mondat szöget -ütött fejébe. Váltig ismételgette, még az utcán is. - -– Nem könnyü? Nem olyan könnyü? Miért mondta ezt? Miért nem könnyü? - -Százféle kombinációt állitott föl… Egyik se volt valószinü, hát nem is -törte tovább a fejét, hanem jól beebédelt inkább. Ugy is azt tartotta -váltig, hogy: - - A mennyit a gyomor felfoghat magában, - Sajátunknak csak annyit mondhatunk. - -* - -Dobay mama csönget. Beugrik egy szobapikkoló. - -– Vigye ezt a csokrot – ha elbirja – a pincébe, hogy el ne hervadjon. - -– Igenis, – szólt a szobapikkoló és a padlásra vitte a csokrot. - - - - -VIII. Inci testvére. - -Apa és leánya alig pár perc mulva érkeztek meg sétájukról. - -Dobayné egy szót se szólt nekik. Dobayné az előkészités: a megdolgozás -problémáján törte fejét s annak megoldásával még nem volt készen: azért -nem beszélt. Érezte, sejtette legalább, hogy nehéz munka vár reá, de -elhatározta, hogy nem tágit. Incinek férjhez kell mennie! - -A vacsoránál bolond jó kedve támadt a vőlegényjelöltnek. Engedelmet -kért, hogy kivételképpen ő rendelhesse a pezsgőt, – csak ő. - -Az engedelmet megkapta és Kalvylt kivéve, derekasan ittanak a hős fiak. - -Öreg Dobay teljesen visszazökkent a régi, kedves nyomásába: ismét az a -komikus, bolondos öreg ur volt, a kin mulatni szokás. - -Egyáltalában különös jellem volt ez a vén Dobay. Igazi magyar tipus, ugy -erényeiben, mint hibáiban. Olyan táblabiró-alak, a ki, ha a haza vagy -családja dolgára kerül a sor, komoly, bölcs és megfontolt, mint egy -Kátó; ezeken tul ellenben, ha kell, képes a sárgaföldig leinni magát és -miként egy diák, teljesen levetni a dignitást és virtust… - -Kertész a mamát mulattatta. Incire rá se nézett. (Lesz abban elég része, -hiszen az övé.) - -És miután a mama zajosan mulatott Kertészszel, a papa pedig Kalvylnak -még zajosabban magyarázott egy alföldi betyárhistóriát: Sipiczkynek -alkalma nyilt halkan beszélgetni Incivel ugy, hogy a többiek ne hallják. - -– Inci kisasszony, kérője voltam, felejtse el és tekintsen testvérének -ezentul. Ugy szeretem magát, mint a hugocskámat, vagy mintha csak a -leánykám volna. - -– Szeretném, ha testvérem volna, – felelte a leány egyszerü, bájos -őszinteséggel. - -– Köszönöm. Én megoltalmaznám magát. - -– Hiszen tudom. Maga jó. - -– Rossz vagyok, de jó lettem volna. - -– Én nem engedtem volna, hogy rosszat tegyen. De rosszat maga ugy se -tehetett. - -– Csakhogy elpazaroltam vagyonomat, nemcsak: a szivemet és fiatalságomat -is, Inci. De ezt maga nem érti… - -– Nem értem. - -– Majd meg fogja egyszer érteni: ha férje lesz. - -– Nem hiszem, hogy valaha férjhezmenjek. - -– Miért, Inci? Miért nem akar férjhezmenni? - -Fenséges őszinteséggel és ártatlansággal válaszol a leány: - -– Akarok, de csak ahhoz mennék, a kit szeretek. Már pedig, ugy hiszem, -hogy én csak egyet tudok egy életben szeretni. - -– Nos?! - -– Hát nem csodás véletlen lenne, ha éppen az az egy kérné meg kezemet -milliók közül? - -– És már megtalálta azt az egyet, Inci? - -A leányka elpirult. Szomoruan hajtotta le fejecskéjét és nem válaszolt. - -– Ne feleljen, Inci, hiszen tudom, hogy még akkor se lenne képes reá, ha -igazi édestestvére lennék. Csak arra feleljen, hogy van-e magában annyi -ellentálló képesség, hogy kedves szülei akarata ellenére se menne -olyanhoz, a kit nem szeret? - -– Van bizony, – válaszolt a leányka, büszkén fölvetve kis fejét, – a -szivem az enyém és csakis az enyém. - -Öröm és gyönyörüség volt Sipiczkynek ezt hallania és látnia azt az -öntudatos, büszke fejvetést. Ugy elcsodálkozott rajta, hogy Incin -felejtette tekintetét: ugy győnyörködött benne, önfeledten. (Hát nem -baba ez a kis leány? Nő már, nő a maga egyszerü, tiszta, szüzies -fönségében!) Sipiczky folytatta: - -– És ha ezzel nagy szomoruságot okozna szüleinek? - -– Sajnálnám, nagyon sajnálnám őket; de arról nem tehetnék, hogy meg -kellene halnom. Mert meghalnék, Sipiczky, meg, az esküvő előtt, még mint -menyasszony. - -– Hát ezt jelentette önérzetes felelete, Inci? Arra büszke, hogy meg tud -halni inkább, mintsem eladja magát, nem arra, hogy képes megvédelmezni -szive jogait?! – fakadt ki csalódottan Sipiczky, mert fájt a csalódása. - -– Igen, Sipiczky. Szüleim akarata ellenében egyedül a halálban lehet -menedékem, az ellenállásban nem. - -– De ez egy roppant téves, egy szerencsétlen életfölfogás, Inci. - -– Miért? - -– Miért? Miért? – ismétli a férfi zavartan. – De hiszen erre válasz -nincs is, olyan naiv a kérdés. - -– Ostobának tart, Sipiczky? Csalódik. Én sokat gondolkozom. - -– Az Istenért, Inci kisasszony, kegyed eszes leány, de életfölfogása, -ideái egy tulfeszitett, egy rajongó agynak szülöttei! A földön járjon, -kérem, ne a felhőkben. Kegyednek jogai is vannak. Ezeket a jogokat: az -isteni jogokat kötelessége érvényesiteni – szüleivel szemben is – ha -szülei tullépik istenadta jogkörüket. - -– Ilyen fölfogásra ne tanitson engem, Sipiczky… Inkább maradok a -magaménál, származzanak bár a felhőkből, mint mondja. - -Sipiczky teljesen összezavarodott. A női sziv rejtelmeiben járatos rouét -ez az ártatlan, szüzies gyermek teljesen kihozta konceptusából. Nem -értett semmit, csak azt, hogy rajongó ideálizmusa áldozatává lehet a -leányka, ha a véletlen vagy valaki megmentésére nem siet. Föltette -magában, hogy ő lesz az a valaki. Gondviselésszerü hivatást érzett erre -magában. De azt is érezte, hogy gyorsan kell cselekednie. S emez -ösztönének engedve, minden bevezetés nélkül, szinte kiméletlen -hirtelenséggel sugja a leánynak: - -– Inci, magát nagyon szereti valaki… - -Szomoruan válaszolt a leány: - -– Engem nagyon senki se szeret, csak apa. - -– Valaki, a kiről nem is képzelné: egy hallgatag, sápadt ember imádja. - -A leány vérvörös lett. - -– Sápadt, hallgatag? - -– Valaki, a ki kegyednek nem meri bevallani, a ki kegyeddel alig vált -naponta két szót, azt is habozva és félénken. Nem sejti, ki az? - -De sejtette már Inci, hogy kit ért a lengyel. Csak hinni nem merte azt, -a mit mond. Ajkai megnyiltak, mint egy virágkehely, – nem szóra, de hogy -könnyebben vehessen lélegzetet. Mert elszorult a torka s a keble. - -Az anyja észrevette. - -– Rosszul vagy, Inci? - -– Nem, mamácskám, igen jól érzem magamat. - -– Akkor miért sóhajtasz olyan nagyokat? - -– Sipiczky beszélt el egy szomoru történetet. - -– No, beszéljen el még egy vigat, Sipiczky, – mondta Dobayné. – Egy -szomoru történettel csak nem végezhetjük a napot! - -Tovább folyt a társalgás az előbbi mederben. - -– Hát igazán szomoru volt az a történet, Inci? – kérdi Sipiczky -mosolyogva. Mosolygott, mert most már biztosan tudta, a mit tudni vélt -és tudni akart, hogy Inci csakugyan szeretett és pedig nagyon szeretett. - -A leány is mosolygott: szomoruan és kétkedően. Mosolygott és tekintetét -a szemben ülő Kalvyl Jánosra vetette, nem lopva, de nyiltan, ártatlan -őszinteséggel. (Csak ő tudott ugy nézni.) És mintha csak azt mondaná -tekintete: „Köszönöm, Sipiczky, de téved. Ez az ember engem nem szeret.“ -És mintha e tekintetnek felelt volna meg Sipiczky: - -– Igen, ő az. – És nem tévedek. Esküszöm, hogy nagyon szereti… - -A mama fölkelt. Föloszlott a társaság. Inci igy bucsuzott el -Sipiczkytől: - -– De jó volna, ha mi igazi testvérek lehetnénk! – mondta s mindkét kezét -odanyujtotta „nem igazi“ testvérének. - -Ilyen volt Inci. - -Sipiczky pedig olyan volt már, hogy a mint hazaérkezett, imádságos -könyvet vett elő. Ebben a könyvben volt az anyja arcképe is. A könyvből -imádkozott, a képet csókolgatta: az édesanyja hideg, megfakult mását. -Aztán sirt, sokáig, – zokogva. - -Furcsa az, hogy igy megváltozott Sipiczky, a mióta föltámadt lelkében -lelkiismerete s a szere – – s a nemes ember. - - - - -IX. Anya és leánya. - -Inci szivét csordultig megtöltötték édes-fájdalmas érzései. Oh, beh -szeretett volna rajta könnyiteni! Ugy epedt az egyedüllét után, hogy -szabadon átadhassa magát gyönyörteljes benyomásainak! Csak egy pici kis -kamrácskára vágyott, a hol jól kisirhatná magát. De nem teljesülhetett -ez a vágya. Anyjával osztozott egy szobán. - -S az anyja nem értené meg az ő könyeit, sőt ha megtudná, hogy kiért -hullanak: gunynyal, szigorral apasztaná el. - -Azért vissza kellett fojtania érzelmeit. Titkolóznia kellett. -Természetes, finom érzése, lelki nemessége tiltakoztak minden tettetés -ellen. Az ő nyilt lelke fájt, ha be kellett zárkóznia; a szeme égett, ha -le kellett sütnie. És kellett… Haragudott magára, hogy ezzel a -kényszerrel szembeszállani nincs elég ereje. De némi neheztelés ébredt -föl benne anyja ellen is, a ki őt érzelmi közönyével, zárkózott -természetével ebbe a kényszerült helyzetbe hozta. Először történt meg -vele életében, hogy birálat alá vette anyjának iránta való magatartását -s ez bántotta. Vádolta magát, hogy rossz leány. Üzte is szemrehányó -gondolatait, de csak visszatértek megint. Nem tudott tőlük szabadulni. -És hogy ezért furdalta lelkiismerete: kerülte anyja tekintetét és -szórakozottan válaszolt kérdéseire. - -De Dobaynénak ez föl se tünt. Vagy legalább nem vetett reá sulyt. A mint -fésülte leányát, agya nyugodtan fogalmazta azt, a mit ma estére föladott -magának: kiméletesen tudatni Incivel, hogy holnap deklarálni fogja -Kertészszel való eljegyzését. - -Mert azt tudta, hogy Inci nem szereti Kertészt; azt is, hogy egészen -simán nem fog menni a dolog, – „mert a leányban sok a hóbort… érzelgős -természetü…“ Ám abban egy pillanatig se hitt, hogy komoly ellentállásra -találjon. Egy kis pityergés lesz mindössze, – gondolta – az a fő, hogy -mennél kisebb legyen. Majd meggyőzi őt szeretettel s az ész szavával. -Hiszen engedelmes, jó gyermek a leánya, mindig hallgatott reá… -Elszámitotta magát. - -… Dobayné mindig maga fésülte leányát. Kedvteléssel s anyai büszkeséggel -tette, mert szép volt Inci haja: puha, mint a bársony és fényes, mint az -arany. - -– Szép hajad van, Inci; még szebb, mint az enyém volt, – szólt az anya s -egy csókot lehelt leánya nyakára. - -Incinek – talán mert ugy hozta magával a kedve – nem tetszett ez a -dicséret. - -– Mindegy az, mama. - -– Az nem mindegy. Ne kicsinyeld, fiam, szépségeidet: az a mi erőnk. - -– Oh!… - -– Igen – igen: erőnk! Mert a becsértékünk. A férfiak már egyszer -olyanok, hogy többre tartják testi, mint lelki értékeinket. S ezzel -számolnunk kell… Azt kell értékesitenünk, a miért kapunk valamit és nem -azt, a mit forgalmon kivül helyezett a – _divat_. - -– Nem értelek. Mit kell, hogy kapjak az én szépségeimért? - -Dobayné elkacagta magát. Csengőn, leányosan hangzott el a kacaja: - -– Férjet, cica, – férjet! - -– Olyan furcsán fejezed ki magad… Ez a szó: értékesiteni!… - -– De mi van benne? – kiált föl az anya haraggal, leányának szokatlanul -hideg, sőt visszautasitó szavai miatt, – csak nem gondolod, hogy -erényeidért fognak elvenni? Ugyan légy józan és ne becsüld tul sem a -férfiakat, se magadat. A szépséged s a hozományod… - -Nem folytathatta tovább Dobayné, mert Inci fölugrott. Oly hirtelen, hogy -anyja kezéből kirepült a fésü. S Inci nem emelte föl a fésüt… -elfelejtette. - -Dobayné megdöbbent. Nem értette leánya magaviseletét: ezt a „lázadást“. -Ilyennek még sohasem látta őt. - -Inci ugy állott a sarokban, mint egy eleven vád: szigoru, komoly -tekintettel, méltóságosan. - -– Mit jelentsen ez, Inci? - -A leány nem válaszolt. - -Dobaynénak meg nem sugta meg az érzése, hogy mit jelentett leánya -fölháborodása. Neki nem volt érzéke a női lélek szubtilitásai iránt. -Mert benne nem volt semmi ilyen szubtilitás. Nem is sejtette, hogy -kiméletlen, durva kezekkel tépte leányának az _ideál_ finom szálaiból -szőtt fenséges önérzetét; – hogy szavaira a szüz szemérme, – az a dicső -ösztön, a mi költészete és egyszersmind védőpajzsa a női méltóságnak – -lázadt föl Inciben… Ő csak azt érezte, hogy az a méltóságos büszkeség, a -mi vele szemben álló leánya egész lényéből kiáradt, nehéz, nyomasztó -sulylyal nehezedik lelkére: fájó, bántó érzést kelt föl benne. - -És megdöbbent rajta. Szokatlan volt neki ez a támadás nagyon. Mert -támadást látott benne: aktiv, sértő szándékot. Nem azt, a mi volt: egy -ártatlan, tiszta lélek önkénytelen reflexmozdulatát, a miről leány nem -is tehetett, mint a miképpen nem tehet róla az ideg, hogy össze ne -rezzenjen fájdalmat okozó külső behatás nyomán. Ő mindent az _én_ -nézőpontjából birált el. A körülményeket és tetteket azokból a -hatásokból itélte meg, a miket azok _reá_ gyakoroltak és nem ama -rugókból, a melyekből kipattantak. Azokat ő sohase vette figyelembe. -Vérmérséklete szabta tetteit, irányitotta életét: hirtelen föllobbanó -szenvedélyessége, a mi ellen _okokat_ szembeállitani soha eszébe nem -jutott… S ennek már nevelése volt az oka. - -… Ha gondos, okos szülők fölébresztik és szitják vala benne az önismerte -és belátás utáni vágyat, a mi az emberi léleknek épp oly nemesen edző -tornája, mint a friss levegőn való szabad mozgás a testnek: bizonyára -kifejlődtek, vagy jobban mondva, helyes mederbe terelődtek volna a -különben lelkes, eszes nő szellemi értékei is, melyeket veleszületett -önzése és akaratossága maguk alá temettek, – szabad folyást engedve a -kártékony indulatoknak. - -De hát nem voltak Dobaynénak sem okos, se gondos szülei. És nem álltak -erkölcsi alapon. Hiuság s a származás gőgje diktálták az ő etikájuk -törvényeit. Már pedig tudnivaló, hogy a hiuság csak alaki törvényeket -diktál, – már mint olyanokat, a mikben nincs erkölcsi tartalom. - -Somorjayéknál tetszetős volt minden, a mi forma. S a formáért föl -kellett áldozniok a lényeget, – ugy vélték ők, – mert szegények voltak. -Tették minden skrupulus nélkül… A látszat a fő! A család tekintélye, a -név fénye követeli a látszatot, a külsőségeket. Ez alá a takaró alá el -lehet rejteni még a szennyet is! - -Olyan volt a Somorjayék erkölcsi világa, mint az anyagi életük: -selyemruha és – lyukas harisnya; fényes, antik butor és – a butor alatt -piszok; libériás inas és – vacsorára krumpli és tea. - -Ilyen levegőn nem fejlődik ki a lélek: nincs ideje. A külsőségeknek -olyan nyomasztó az adója! Rabszolgájukká teszik az embert; szellemi -értékeinek nem hagynak tért a müködésre. Minden emberi tevékenységet, -minden munkaerőt és értéket magukba nyelnek. Már ez igy van… A külsőség -pénzt követel, ha nincs pénz, hazugságot és ámitást; – mert akkor -ezeknek kell takarniok a hiányt; ha ez sem elég takarónak, jön az -intrika, a gyöngébbek behálózása, kihasználása, orvtámadások a mások -erszényére, nemtelen kihasználása Istenadta és ősökszerezte természeti -és társadalmi előnyöknek… És az emberek kitanulnak a pirulásból. -Megkérgesedik a szivburok. Nem szökik vér a szivből az arcba s nem -bocsát a szivbe erkölcsi törvényeket. - -Pénz!… Értékesiteni mindent, a mi értékesithető: szerelmet, szépséget, – -mindent, a mivel a külsőségek megmenthetők! - -És bámulatraméltó, kacagásra késztető komikum és szivfacsaró bánat, hogy -mennyi rejtelmes utat járnak be, mily sötét zugokat kutatnak föl, mennyi -leleményességet tudnak kifejteni a pénz keresésében ezek a Somorjayak. -Nincs a világnak olyan iparlovagja, a ki ugy tudjon semmiből élni, és -„mutatni“, mint egy elzüllött magyar ur. Annyi szellem, annyi kitartás -és találékonyság, reális uton érvényesitve, aranybányákat törne föl és -kincseket gyüjtene garmadába… Csakhogy ez a reális ut! Izzadni kell -rajta – s az izzadságnak savanyu a szaga… - -… Hát ezért nem értette Incit az anyja. Nem igen tehetett róla… Mert, -hiába, az válik az emberben vérré, a mivel táplálkozik. - -És Dobaynénak olyan asztalnál táplálkozott a vére, a mely mellett frivol -cinizmussal számitgatták a szülők, vagy legalább is az „erbtantik“ és -„onklik“ elhalálozásának esélyeit, és megmosolyogták az apa elménc -türelmetlen kifakadását: „Mehetne már a vén csoroszlya, még megvénülünk, -mire pénzéhez jutunk!…“ Olyan asztalnál, a mely mellett szemérmetlenül -gunyolták ki az érzelmeket, az eszményt, – azok szuperlativusát: a -szerelmet ostoba gyöngeségnek deklarálván; de dicsőitették azokat, a kik -jó vásárt csaptak szépségükön, eladván azt, testükkel-lelkükkel együtt -akárki vásárosnak, a ki helyette kényelmet és fényt adott cserébe – -álfényt az igazi fényen! - -* - -Dobaynét ugy meglepte leánya magatartása, hogy teljesen kijött sodrából. -És hogy elvesztette lelki egyensulyát, mérgében fogát csikorgatja… De -nem bántja a leányt. Mert eszébe jut, hogy még az éjjel kell vele -elintéznie eljegyzése sorát. S ez visszatartotta attól, hogy megfenyitse -Incit. Mert máskor megtette volna okvetetlenül. (Semmit sem elnézni: ez -volt az elve.) Most azonban célszerübbnek találta azt, hogy -kétségbeesést mutasson. Azzal akarta belopni leánya szivét. - -– Egy leányom volt, egyetlenegy s az is mostoha… Oh!… Nem szeret! – -jajdul föl, mint egy tragika. - -Azt várta, hogy erre a nyakába ugrik Inci és kérlelni, becézni fogja -szokása szerint. - -De meg se mozdult a leány. Még mindig a sarokban állott; onnan nézett -merően maga elé. És sürü hajával – valami rejtelmes okból – betakarta -mezitelen keblét. - -Dobayné most már egészen tanácstalanul áll leánya előtt és gondolkozik. -Csodálkozásában elült a szenvedélyessége. Mit tegyen?… Sokáig nem bir -elhatározásra vergődni. Végre is abban állapodik meg, hogy közönynyel -üti el a nehézségeket: ugy tesz, mintha mi se történt volna közöttük, a -mi szóra érdemes. - -– Ülj le, Inci, végezzük be a fésülést. - -De csak nem mozdult a leány. - -– Majd megfésülködöm magam, – mondta szárazon. - -– Incikém, fiam, engedelmeskedjél anyádnak, – szól Dobayné és lágyan, -kérőleg hangzanak el szavai. - -– Kérem, könyörgöm, engedje meg… - -– A mint akarod, lelkem; fésülködjél hát magad, – hagyja reá az anya, -gondolván, hogy ez a nála teljesen szokatlan engedékenység majd kibékiti -leányát. - -Mialatt Inci fésülködött, azalatt levetkőzött Dobayné. Idegesen hányta -le magáról a ruhát. S ugy maradt egy könnyü, nappali ingben. Elfelejtett -éjjeli mezt magára venni. Ugy ült le ágya szélére és várta, hogy -elkészüljön Inci. Nem sokáig kellett várakoznia. - -Inci fölkelt – miután rendbeszedte haját. – De a helyett, hogy szokása -szerint anyjához ment volna, hogy megölelje és megcsókolja, mielőtt -lefeküdnék, – most egyenesen ágyának tartott. Rá se nézett félmeztelen -anyjára. Elfujta a gyertyát és lefeküdt… - -Erre már mégis ösztökélte valami belső hang Dobaynét, hogy okát és -értelmét keresse leánya magaviseletének. (Hát annyira megbántotta -volna!… És mivel?… Hát mégis van olyan őrült szemérem, a mit egy szóval, -de még egy lehelettel se szabad illetni, különben föllázad még az anyai -tekintély – még a vallás parancsa ellen is?! Föltétlen engedelmességre -és szülei tiszteletére fegyelmezve nevelte föl Incit és ime! egyik -támasztéka (a mire ma oly nagy szüksége lenne), a tisztelet -összeroskadt. Saját maga rombolta le azt, a mit tizenhét év alatt -fölépitett – és egy szóval!… De ha nem tudta!…) - -Most már érezte Dobayné, hogy nem lesz könnyü a munkája. De azért nem -csüggedett. Ezt az asszonyt csak sarkalták az akadályok; energiája nőtt -a nehézségektől… - -Odaszól leányának, félig kérve, félig parancsolva: - -– Inci, gyujts gyertyát. - -A leányka fölkel s engedelmeskedik. (Tehát engedelmeskedik, – gondolta -Dobayné, – minden jól van.) - -– Miért nem jöttél kezet csókolni, Inci? - -Inci hallgat. - -– Feküdj le. Beszélni fogok veled. - -A leány visszafordult ágyába. Anyja a vékony, szinte átlátszó ingben -ágya szélére ült, onnan vizsgálta az arcát. Az sápadt volt, de nyugodt. - -– Egy fontos hirt kell veled közölnöm, édes Incim, – veté föl Dobayné a -szót, – egy olyat, a mi egész életedre elhatározó. (Csönd.) Menyasszony -vagy… - -Össze se rezzent, arcizma se mozdult a leánynak. Mindössze, hogy egy -kissé anyja felé forditotta arcát, szólván: - -– Elfelejtettél felöltözködni, anyám. Öltözködj föl, kérlek szépen. - -– Miféle affektálás ez, Inci? Mi lelt ma téged? – No légy okos és ide -hallgass. Tudod, ki a vőlegényed? - -– Sejtem, hogy kit akarsz. De öltözködj föl… - -– Inci!!… (Ez már fenyegetőleg hangzott.) - -– Nem nézhetek igy reád. - -Dobayné engedett, de most már a düh felülkerekedett benne. De -elfojtotta. Hálókabátot vett magára, ugy ült vissza előbbi helyére. - -– Kertész jó fiu – és gazdag. Boldog leszel vele. - -– Nem lehetek vele boldog, mert nem szeretem. - -– Édes leányom, te ahhoz nem értesz. Egy életet, egy létet tisztán -szeretetre nem lehet fölépiteni. A boldogságnak nem is az a főtényezője… - -– De az. - -– Hanem a jólét, egymásnak megbecsülése. A szerelem nem soká tart. -Hallottál már valamit a mézeshetekről? Hat hét. Azután vége a -szerelemnek. Jön a barátság. - -– Nem, nem. A szerelem örök. - -– Miket beszélsz ma össze-vissza? Mit értesz te ahhoz, te, a ki még -sohase szerettél? Ugy határoztam, hogy holnap az estélyen deklarálunk. -Jó? - -– Oh, ne! Nem szeretem őt. - -– Majd megszereted, majd megbecsülöd. Hallgass anyádra, kis leányom. A -ki csak javadat, boldogságodat akarhatja, az nem adhat rossz tanácsot. - -– Anyám, én se nagyravágyó, se hiu nem vagyok. Én a boldogságot másutt -keresem, nem ott, hol te, a fényben és gazdagságban. - -– Mert nem ismered az életet, Inci. A jólét a boldogság alapja, Inci. - -– Nem hiszem. - -– És miért nem hiszed? - -– A te fölfogásodnak se vallásos, sem erkölcsi alapja nincsen. - -– Ki adta ajkadra ezt a zagyva beszédet? - -– A szivem. - -– A sziveddel ne gondolkozz, leányom. Az eszed való arra. - -– Az eszem is azt mondja, a mit szivem sugall. Nem vagyok én az a -felületes, szeles leány, a minek látszom. Sokat gondolkozom én. - -– Gondolkozol? Miért tüntetted föl akkor magadat hamis szinben édesanyád -előtt? Miért nem voltál hozzám bizalommal? - -– Mert féltem tőled. Engedelmes leányod voltam és szerettelek, de -bizalommal nem mertem a szined elé lépni. - -– Őszinte leszel ezentul? - -– Most az vagyok. - -Dobayné egy Judás-csókot lehel leánya ajkára és észre nem veszi, hogy az -összerezzen ettől a csóktól. - -– Bizzál hát bennem, mint a kősziklában és légy hozzám ezentul -bizalommal. Hogy meg nem értettél eddig, kis leányom, sebaj. Majd -megismersz ezután. Fogod te még tapasztalni, hogy mid vagyok én neked. -Hallgatsz, Inci?… Egy csokrot kaptál a vőlegényedtől. - -– Nem a vőlegényem; nem szeretem. - -– De holnap már az lesz, Inci. A te boldogságod érdekében _akarom_. - -– Nem leszek boldog, meghalok. - -– Ez gyerekes, ostoba beszéd. Istenkisértés ilyet mondani, – fakadt ki -Dobayné. - -– Biztosan tudom, hogy meghalok, – erősiti halkan Inci. - -– Megtiltom… - -– Azt meg nem tilthatod. - -– Megtiltom, hogy gonosz beszédeddel reám nyomást gyakorolni próbálj, – -tört ki most már dühvel az anya, – az ilyes alávaló, csunya jellemre -vall! - -A szegény kis Inci följajdult fájdalmában. - -– Holnap jól viseld magadat, szép és kedves légy, ugy parancsolom – -megértettél? – folytatá az anya. - -– Megértettem. - -– És most aludj szépen és nyugodtan. Jó éjt. - -– Jó éjt… - -Mint a csörgőkigyó villámos szemétől megbüvölten leszegzett nyulacska: -ugy feküdt fehér ágyában szegény kis Inci. Meg se moccant. Mereven -bámult a sötétbe. Világosság után vágyott. Pedig előbb hogy fájt neki a -gyertya fénye! Nem, nem is ilyen világosság után – a nap fénye után -epekedett. Ugy hitte, hogy az jót tenne neki. A napsugár talán -fölmelegitené szivét és agyát. Mert oly jeges meredtség ült meg egész -testén, hogy szinte fázott. S ugy fájt neki, hogy reszketni nem tudott. -Azután nyomta is valami mellét. Fohászkodni, sóhajtani szeretett volna -és sirni, meg imádkozni. Minderre képtelen volt. Idegei elpetyhüdtek: -nem voltak képesek reagálni lelkületének viharos, kinzó nyomásaira. -(Csak legalább imádkozni tudna!) Gépiesen mormogta el a Miatyánkot, de -nem tudta, mit mond. Azt hitte, illetve tudta csak, hogy szót szóra -halmoz: haszontalan, hiábavaló szavakat rak össze, a miknek nincs se -értelmük, se értékük. - -Egyszerre csak, mint egy fénysugár, mint valami megváltó angyal: a -Kalvyl képe jelenik meg a leányka képzeletében, fényözönnel, ragyogással -öntve el a sötét szobát. - -Erre megoldódtak Inci idegei, fölszabadultak karjai. Imádkozott. Nem -ugy, a hogy a könyvekből tanulta. Szive adta ajkára az imádság szövegét. -S oly mély, oly fönséges volt a szüz imája!… - -… Teljesen visszatért lassacskán az Inci ereje. Visszaidézte azt a kinos -jelenetet, mely közötte s anyja között az imént lefolyt és most már -képes volt – szellemének teljes birtokában – meggondolni, elbirálni azt -a sötét, sivár helyzetet, a melybe ily hirtelen kiméletlenséggel -taszitotta a sors. - -A sors-e, vagy ő a hibás? – Gondolkozott. Ujra megvillant agyában az a -gondolat, hogy hátha az anyja. De ezt a gondolatot elüzte magától. (Most -sikerült elüznie.) Már szinte elfelejtette azt a brutalitást, a mit az -szüziessége ellen elkövetett. Alig emlékezett arra az ösztönszerü -harcra, a mit anyjával szemben megnyert… Az anya képe lebegett már csak -a leányka szeme előtt: a bibliai anyáé. Azt az asszonyt, a ki őt ok -nélkül sértette, már nem látta az anyjában. - -… De azt tudta – arra emlékezett – hogy holnap el akarja őt Kertészszel -jegyezni; azt is, hogy ő meg határozottan nem ellenkezett: hogy -engedelmességet igért. - -… Miért tette ezt? Félelemből, avagy mert a szentirás engedelmességet -parancsol a gyermeknek szülői irányában!? - -Inci addig ismételgeti a szentirás e parancsát, a mig annak egy másik -parancsa is átvillan agyán: „Kövesd a férfit, a kit szeretsz, -mindenhová…“ S a Kalvyl sápadt képe erre csak fölragyog képzetében ujra, -fényesebben, mint előbb, valóságos intenziv erővel. Hullámos haja, mint -egy dicsfény veszi körül komoly és szelid homlokát. - -Kiugrott ágyából, mintha egy ellenállhatatlan rejtélyes erő lökte volna -ki belőle… Biztos léptekkel – mintha minden butort látott volna a -sötétségben – egyenesen anyja ágyának tart, mintha tudta volna, hogy -ébren van – mintha az nem is lehetett volna másképp – szilárd, bátor -hangon ejté ki e szókat: - -– Meggondoltam a dolgot, anyám, nem leszek a Kertész felesége. - -Dobayné először is a gyufa után kapott. Gyertyát gyujtott. Látni akarta -leányát. Sötétben nem érvényesült egészen az ő ereje: az arcjáték, a -szinművészet e meggyőző, eltántoritó eszköze. - -– Ülj le. - -– Engedd, hogy álljak. - -– Miért akarsz állni? - -– Mert megmásithatatlan elhatározásomtól ugy se téritesz el, anyám, – -nem győzöl meg. - -Dobayné azonnal észrevette leánya határozott hangjából, hogy most összes -lelki erejére szüksége lesz. Igy még nem beszélt vele Inci soha. Uj -eszközökhöz, uj taktikához folyamodott. A szokatlan helyzet erősebb -fegyvereket kivánt… Egy pillanat alatt megtelt szeme könynyel. Hangja -remegett és tördelte kezét. Majd fejéhez kapkodott és tépte haját. - -– Szerencsétlen anya én, mit müveltem?! Eljátszottam a saját édes, -kedves gyermekem bizalmát. Kihült irányomban az az ártatlan sziv, melyet -forró anyai keblemen melengettem. Oh, én vagyok az anyák -legszerencsétlenebbike! Isten, miért nem vettél el, még mielőtt e -szörnyü valóságra ébredtem volna?! - -A szegény leány lehajlott anyja kezéhez és megcsókolta azt. - -– Bocsáss meg. Szeretlek, de ne kivánd halálomat. Ugy szeretnék élni! - -– Ah! – Valami belenyilalott az anya agyába: valami sejtelem. Két kézre -fogta leánya sápadt arcát. Majd fölsimitotta homlokáról aranyhaját: ugy -nézett szemébe – merően. És vizsgálgatta vonásait, mint egy szakértő -valami ritka és nehezen meghatározható műtárgyat. Könyeiről már teljesen -megfeledkezett. Gyorsan elemezte, boncolgatta leánya gyöngéd, komoly -vonásait. Mikor készen volt ezzel, ugy fölkiáltott, mintha -tarantella-pók csipte volna meg: - -– Ilona, te szerelmes vagy! - -– Az vagyok. Szeretek… kimondhatatlanul szeretek, – hagyta helyben Inci -átszellemült arccal. - -– Ki az az ember? – kérdezte szinte sziszegve az anya. - -– Kalvyl János, – felelte Inci egyszerüen, szomoruan, meghajtván -fejecskéjét. Majd hozzátette: – Ime, a bizalom, a mit kivántál. - -– Kalvyl?! A jött-ment koldus piktor? Megőrültél? - -– Ő. A drága, az egyetlen, az egyedüli, – igen, a szegény, halvány -festő. - -– Inci! – hörgött az anya rekedtes, mély hangon s erősen megfogta leánya -karját. - -De a leány nyugodt maradt. A sápadt arc ott ragyogott előtte és -hálatelt, sötét szeméből imádás sugárzott. Ez adott neki erőt és -nyugalmat. Még ismételte is: - -– Ő – az egyetlen, senki más, soha, – soha! - -Dobayné erre már teljesen elveszti önuralmát. Cserbenhagyta minden -művészete. Arca vad kifejezést kap, olyanná lesz, mint egy női torzkép. -Keze vonaglik. Ujjai folyton fokozódó erővel kulcsolódnak a leányka -karjaira. S hogy az föl se szisszent tőle, vak dühében körmét mélyeszti -leánya puha, fehér bőrébe, hogy vér serkedt nyomán, meleg, piros vér. És -ekkor, hogy a vértől borzadt-e meg, saját vére vérétől, vagy -indulatainak sulya vette-e le lábáról? – megtántorodott s az ágyra -roskadt. - -Inci megrémült. Egy sikolylyal rávetette magát eszméletlennek látszó -anyjára… - -De eszméleténél volt Dobayné teljesen. Környékezte az ájulás, de csak az -izmait birta legyőzni, az energiáját nem. - -Oh, Dobayné nem akarta, hogy leányának elárulja gyöngeségét! És -különösen most, a mikor egy gyöngeség elrontotta volna tervét, a mit ő -föladni semmi áron nem akart. Ő soha semmit sem adott föl. Meggyőződése -volt, hogy a mi az ő agyában egyszer megfogamzott: az csak helyes és -okos lehetett. - -Egy pillanat alatt legyőzte testét erős akarata. Fölkelt. Agya tisztán -müködött. Elfogulatlanul birálta el a helyzetet. És mindjárt tudatára -ébredt annak, a mit müvelt. Ám akkor sem a leányt: magát sajnálta. Az -volt első gondolata, hogy Inci nem vehet föl holnap kivágott ruhát. - -– Feküdj le! – rivalt reá durván. - -Inci engedelmeskedett. Az anya meg előszedett toilette-fiókjából holmi -flastromokat, szarvas-zsirt, créme-célestet s azzal vizsgálat alá vette -leánya sebeit. Először kiáztatta azokat szivacscsal. A nagyobb -karcolásokat flastrommal tapasztotta le. Majd bekente az egészet valami -zsiradékkal. - -A leány türte. Különben ugy se tudott volna mozdulni, nem a testi, hanem -a lelki fájdalom miatt. - -– Rosszul vagy? – kérdé Dobayné. - -– Engedelmeskedem, – felelt a leány remegve, gyönge hangon, -öntudatlanul. - -– Azt kérdezem, rosszul vagy-e? - -– Oh, igen, engedelmeskedem… - -– Fáj? - -– Nem, nem, engedelmeskedem, – egyre azt hajtogatja Inci. - -Dobayné megtapogatja leánya halántékát és homlokát. Nem volt láza. De -azért hideg borogatást tett a fejére. - -Ugy határozta, hogy leányának holnap nem szabad betegnek lennie. Inkább -virraszt egész éjen át. Megtette. - -Az egyik széken mosdótálat helyezett el, a másikra maga ült le. És tiz -percenkint pontosan változtatta a borogatásokat. Majd gondolkozni -kezdett. De nem tudott. Azaz nem volt min gondolkoznia. Az ő akarata, a -terve kész volt teljesen. - - - - -X. Sipiczkynek megjön az esze. - -Az estély napja reggelén, mint a forgószél, ugy rohant be Kertész -Sipiczkyhez. Még kalapját is fején felejtette. Különben egy könyvet -csóvált a feje fölött. - -– Szörnyüség! Az öreg kiadta költeményeit! - -– Miféle öreg és miféle költeményeket? - -– Lojzi bácsi az „Elvira keserveit“, – válaszolt Kertész és Sipiczky elé -vágta a keserveket. - -– Ej ha! Ez hiba. - -– Hibának nem hiba, – okoskodik a kis bácskai, – de komikusnak komikus. -Haha! - -– És te azért jöttél hozzám, hogy ezzel a komikummal megnevettess? No -hát, én nem nevetek. S egyuttal megmagyarázom neked, hogy hol a hiba… - -– Hát te nem élvezed ezt a klasszikus bolondságot? - -– Nem. Sőt ellenkezőleg; bánt ez a klasszikus bolondság. - -– Hogy lóvá tettük az öreget? Hahaha! - -– Igen és hogy azt helyre kell hoznunk. - -– Megegyük a könyveket? - -– Meg nem esszük, de megvesszük őket. - -– Bolondozol? - -– Egész komolyan beszélek. Nem gazdag ember az öreg ur és takarékos -mellé. Hogy kiadatta költeményeit, az a mi izetlen hizelgésünk -következménye. És hogy annak az izetlenségnek ő adja meg az árát és nem -mi: az – legenyhébben szólva – nem volna tőlünk gavallér dolog. - -– Hát mennyit akarsz velem megvétetni? – képedt el a vőlegényjelölt. - -– Annyit veszel, a mennyit én: kétszázötven példányt. - -– Á két forint! Hisz ez ötszáz forint lenne. - -– Az annyi. Ez a diszkiadás legalább ötszáz forintba került. És -vezeklésül egy kis profitot is kell adnunk az öregnek. - -– Minek? Nem elég, ha a költsége megtérül? - -– Nem elég. Te az ilyenhez nem értesz. Ide az ötszáz forinttal. - -– Adok háromszáz forintot. - -– Jó, a többi hétszázat majd én fizetem. Osszuk meg a fizetséget -vagyonaránylag. Azt se bánom. - -Erre az ironikus, de gavalléros ajánlatra elpirult a kis bácskai és -kiszurta az öt százast. Azután bácskai tapintattal sajnálgatja barátját. - -– Nem sok az neked? - -– Nem, nem, mert van még tizenötezer forintom. De neked sok, mert -háromszázezer forintod van. - -– Hogy érted? - -– Visszafelé. - -– Ja ugy! Te mindig bolondozol, Alfréd. Mikor komolyodol már meg? - -– Hál Istennek, soha se lesz okos ember belőlem. - -– Ezt is visszafelé érted? - -– Nem; ezt már ugy értem, a hogy mondom, – válaszolt Sipiczky s jóizüen -elkacagta magát. És hogy igy nagy kedvre kerekedett, tréfálva kérdi -Kertészt: - -– Á propos, ifju barátom, hát mi lesz? - -– Mivel? - -– Hát azzal a bizonyos dologgal. - -– Melyikkel? - -– Na, fölteszem a kérdést, ugy hogy te, mint kevésbbé müvelt ember is -megérthesd: „Hogy állunk a szerelem dolgában?“ - -– Ne sértegess, kérlek, – méltatlankodik a vőlegényjelölt. - -– Ha nem érted a tréfát, akkor bocsánatot kérek. - -– Nono, hiszen tudom én, Alfrédkám, hogy jóbarátom vagy, de tulságba -viszed az iróniát. - -– Lőjj vissza! - -– De kérlek, én nem tudok. Különben, hagyjuk a vitatkozást, Alfréd. -Válaszolok neked – par discretion. Neked, legjobb barátomnak – bár nem -helyes – már most megvallom, hogy boldog vőlegénye vagyok Incinek. Ma -este deklarálnak. Bocsáss meg… - -Sipiczky elsápadt. Mert nem várta, hogy Inci boldogságát már ily -közelről fenyegeti a sors. (Most már egy pillanatot se szabad -mulasztania!) - -A bácskai barátja elsápadását lelki fájdalomnok vélte. Vastag -tapintatlansággal mentegeti magát: - -– Ne neheztelj, Alfréd. Nem tehetek róla, hogy engem választott. - -De most már az igazi guny kifejezése szökött a lengyel arcára, a mint a -kis emberen végignézve, patetikus hangon szavalja: - -– Megbocsátok, vetélytárs. Az Isten igy rendelé!… - -A kis bácskai, kinek értelmisége ki nem érezte e szavakból a gunyt, -meghatottan kapta el Sipiczky kinyujtott kezét és mint nagylelkü, -győztes ellenfél, kétszer-háromszor ugy megrázta, mintha ki akarná -rántani vállából. Aztán távozott, hosszukat lépve, mint Egressy, de nem -a nagy, hanem a kisebbik. Az utolsó lépés azonban rövidre sült, mert még -az ajtóban elkapta a kabátja egyik szárnyát Sipiczky. - -– Más legjobb barátodnak el ne mondd valahogy a dolgod. Légy türelemmel, -ha ugy is kisül estére. - -– Hová gondolsz, Alfréd! – szólt Kertész neheztelve s azzal kifordult az -ajtón. - -Sipiczky gondolatokba merült. Eltökélt szándéka, hogy megmenti a leányt, -az ő kedves, kis Incijét és megoltalmazza bárki ellen is: nem ingott -meg. Sőt most kezdte csak magát igazán boldognak érezni, a mióta ez a -nemes, önzetlen terv agyában – nem: szivében – megfogamzott. Vagy egy -félóráig ült gondolkozva, arcát kezébe temetve, aztán fölugrott és -derült arccal hozzáfogott a teafőzéshez. Mert elkészült a tervével. De -meg is éhezett. - -Egy ujságot teritett szalonja plüssös asztalára, hogy kárt ne tegyen -benne, aztán fölgyujtotta a szeszt a teafőző alatt. Majd az edényeket, -cukrot, rumot készitette ki, és végül egy darab szalonnát a hozzávaló -cipóval. - -Azért végezte pedig mindezeket sajátkezüleg, mert inasát elcsapta – már -egy hete annak – azzal az indokolással, hogy megdézsmálta a rumos -palackot. Hiába magyarázgatta Péter, hogy hiszen az nem ok, mert már -három éve dézsmálja a rumos flaskókat; hiába hányta gazdája szemére, -hogy miért nem szólt ezelőtt három évvel, akkor a sok rum is, meg ő is -megmaradhatott volna: Sipiczky könyörtelen maradt, kijelentette, hogy a -rumlopás kisebb hiba ugyan, mint a lólopás, de azért mégis csak hiba s -ok az elcsapásra. - -Megcsókolta hát Péter – mit tehetett volna mást – gazdája „kegyes -kezeit“ és 50 forintnyi ajándékkal zsebében, nyakába vette a világot… - -Hogy miért csapta el Sipiczky az inasát, annak tulajdonképpeni oka itt -következik: - -Egy napon ugyanis eszébe jutott a lengyelnek, hogy jó volna megtanulni -az egyszeregyet. - -Elővette hát takarékpénztári könyvecskéjét, vagyonának utolsó -maradványát és konstatálta, hogy egy 17.930 forint értékü uradalma még -megmaradt, bár aprópénzre váltva az „Első Hazai“ valamelyik -Wertheim-kasszájában. Aztán azt konstatálta, hogy ha valaki két évi -jogot végzett, még két évet kell végeznie, hogy államvizsgát tehessen, -miután négyből, ha kettőt levonsz, kettő marad. Ehhez a kettőhöz -hozzáadott még hármat. Három évig szokott ugyanis ingyen dolgozni a -magyar tizenhat évi tanulás után, a mig segédfogalmazó lesz belőle. -Akkor már fizetést is adnak neki, de csak annyit, a mennyi nem elég. -Ujabb három év mulva azonban már annyit adnak, a mennyi elég, ha jól -vesszük föl a dolgot. Mert a fogalmazói fizetésből már jól is lehet -lakni, sőt siklón is megmászhatja az ember a várat, ha éppen meg találna -sántulni. - -Tehát 2 + 3 + 3 = 8. - -Ergo nyolc évig kell még az uradalomnak fönnállania. 17.930: 8 = 2241 -forint kerekszámban s a kamatok. Ennyi jut egy évre. - -Ez szép összeg egy évre becsületes ember kezében, gondolá Sipiczky és -elégedetten dörzsölé kezeit. A 2000 forintot elkölti – tervezgeti tovább -– a 240 forintokat s a kamatokat pedig bespárkasszázza és tőkésiti. -Ebből aztán nyolc év multán egy uj uradalom keletkezik, nem oly -tekintélyes ugyan, mint az előbbi, de olyanra már akkor nem is lesz -szüksége, mert akkoron már, mint az ország egyik méltósága, tekintélyes -javadalmazásban részesülend. - -Ez a számvetés volt a Péter megölő betüje, mert ebből eredményképpen az -is kijött, hogy 2000 forintból nem telik egy Péterre. - -Egészen jól mondta hát Péter (mert volt neki magához való esze), hogy a -rumfogyasztási hajlam nem ok egy tisztességes inas elcsapatására… - -Ezért szolgálta hát ki önmagát Sipiczky, nem pedig azért, a mit mindig -hajtogatott magában: „If you will be will served, serve yourself“. (Ha -azt akarod, hogy jól légy kiszolgálva, szolgáld ki magad.) - -Abban azonban igaza volt a közmondásnak, hogy legjobb az öninas. -Sipiczky legalább nagyon meg volt magával elégedve, ugyis mint inassal, -ugyis mint urral. Mint inas hüségesen szolgálta az urát, mint ur pedig -sohase panaszkodott inasára. - -– Tisztességes, becsületes ember kezd lenni az uram, – humorizálta ki -önmagát, – a csizmatisztitást se praetendálja meg tőlem, a -szobatakaritást sem. Azokat a házmesterné szolgálója szeretőjének a -mostohafia végzi, a házmesterné számára kiutalandó havi öt forintnyi -javadalmazás ellenében… - -A házmesterné, mellesleg legyen emlitve, azért nem végzi vala e dolgokat -önmaga, mert fiatal volt, a házmester pedig öreg. De különben is -takaritás idején zongora- és énekleckéket vesz ő nagysága Klapsz Artur -művésztől, hogy ha férje esetleg még idejekorán meg találna halni, -kóristáné lehessen belőle az operánál (az első sorban); ha pedig soká -találna élni: guvernántnak szegődhessen Schwarz, Weiss, Braun, vagy -akármilyen szinü urasághoz. - -A házmesterék is okos emberek voltak ám. Ők is csináltak komputust a -spergeldek irányában, a mely komputusból kiderült, hogy spergeldekből -nem lehet házat venni, bármennyi lump legyen is a világon. Különben is -mindig kevesebb a lump és mindig több a házmester. Ezért tanult hát a -házmesterné zongorázni. Számitásból. Hiába, minden csak számitáson mulik -ezen a világon. - -* - -De hát ne hagyjuk Sipiczkyt egymagában a teájával. Mert érdekes ember -Sipiczky, mint minden elromlott világfi, a ki a följavulásra adja magát. -De nemcsak érdekesek az ilyen emberek, hanem vigak is, tele vannak friss -humorral. Az elégedettség, a lelki egyensuly derültté teszi kedvüket és -megjavitja gyomrukat. Az ilyen ember jól néz ki kivülről és jószivü is -egyszersmind. - -A jószivüségét még a lumpidőkből hozta magával Sipiczky – ezt csak meg -kellett tartania. A jó kinézést azonban ujonan akvirálta, mert az a jó -gyomorral jár együtt, a mi pedig csak följavult embereknél -tapasztalható. - -Ime, a szalonnát ugy eszi most Sipiczky, mintha tengeri rák volna (à la -Americaine), pedig csak disznóból van, még pedig valószinüleg -kőbányaiból. A teát ellenben csak ugy iszsza, a hogy régen szokta. Az -akkor is meleg viz volt, most is az. Csakhogy akkor fekete volt, most -meg sárga. A szin nem sokat határoz. De az már határoz, hogy a kenyér -puha legyen és jóizü. Azért veszi a kenyeret Sipiczky sajátkezüleg -Schachnernél, mert ő nála mindig puha és mindig jóizü a kenyér. - -Ilyen gourmand lett Sipiczkyből. Ő ugyan meg nem evett mindenféle -kenyeret! De a jó aztán jól esett neki. - -A reggelije kvalitása fölötti teljes megelégedésének kinyilvánitása után -ezer forinttal a zsebében elindult Sipiczky könyvet vásárolni. - -Kevés olyan ember akadhatott Budapesten eddig, a ki egyszerre ezer -forintot öl vala könyvekbe, de olyan meg biztosan egy sem akadt, a ki -pláne egyfajtába ölje be az ezer forintját. - -Legalább csak igy magyarázható meg Singer és Wolfner uraknak korreális -és szolidáris elcsudálkozása, a midőn Sipiczky 500 példány Elvira-féle -keserveket rendelt meg náluk és kifizetvén az értük járó ezer forintot, -még külön öt forintot utalványozott egy társzekér céljából, a mely -társzekéren e homogén könyvtár lenne elszállitandó a lakására. - -Elementáris volt az ő elcsodálkozásuk. De midőn Sipiczky ama szivességre -kérte őket, hogy a dologról senkinek, különösen a szerzőnek, egy szót se -szóljanak s erre becsületszavukat is kérte: már megszüntek csodálkozni, -mert tisztában véltek lenni azzal, hogy bolonddal van dolguk. - -De a könyveket és a becsületbeli igéretüket pontosan szállitották -Singerék és az utóbbit meg is tartották pontosan. (Fogadni lehetne, hogy -még most is letagadnák az esetet, ha valaki megkérdezné őket. Pedig már -annak három éve. Ennyi ideig pedig ritka becsületszó szokott eltartani. -Többnyire elévül az egy pár nap alatt.) - -Sipiczky ekképpen elvégezvén egyik teendőjét, a Nemzeti Szállóba -hajtatott (azaz per pedes apostolorum nyargalt oda), utközben beleütődve -egypár emberbe, mert még nem szokta meg egészen a gyalogszert. Ám végre -is szerencsésen eljutott odáig, – de nem tovább, mert be már nem -eresztették Dobayékhoz. Azt mondta a portás, hogy beteg a kisasszony és -csak estefelé kel föl, de a soirée azért meglesz, már el is küldte a -kölcsönezüstöt a Mittermeyer. - -– Jó, – gondolta Sipiczky, – este sem késő, de még holnap se. Legalább -tovább tart Kertész dicsősége. Azt nem irigylem tőle. - -Hanem a szegény Kalvylt: azt sajnálta Sipiczky nagyon. - -Elutazott hát Kalvyl lakására, vigaszt szítandó. A par discretion -fölszedett ujsággal: Inci mátkaságával nem hozakodhatik elő, – gondolta, -– de legalább sejtetni fogja a szegény festővel, hogy nincs baj, nagyobb -baj nincs legalább. És el is határozta, hogy erre, ha kételkednék Kalvyl -az állitásában, becsületszavát adja, kétszer is, sőt meg is esküszik -rája, akár háromszor is. - -Nem találta otthon Kalvylt. Az a Műcsarnokban volt, ugy mondták neki. - -Elrobogott hát a Műcsarnokba. Meg nem foghatta, hogy ember – egy gyarló -földi lény, – hogy lehet képes az övéihez hasonló mértföldes utazásokat -tenni a saját lábán, anélkül, hogy elkopnának ezek a lábak. Nemhogy -elkoptak volna, de ki se fáradt. - -– Ezt a szalonna tevé s a lágy kenyér! – dudálta vigan és befordult a -Műcsarnokba. Ott azt mondta neki a kapus, hogy a báró ur itt volt ugyan, -de most már valószinüleg nincs itt, mert elment. - -– Hová ment? - -– Hát valószinüleg vagy haza, vagy a városba. - -Ezt Sipiczky is valószinünek tartotta, hát megforditotta a rudat. - -Kalvyl megint csak nem volt otthon. Tehát a városban kellett, hogy -legyen. - -A város azonban nagy és sok benne a fóka. Nehéz benne valakinek a saját -fókáját megtalálni. Ezt belátta Sipiczky, hát inkább ebédelni ment a -Kispipába. - -Ott igen jól evett. És miután töltött káposztát is kapott, még két deci -bort is hozatott magának egy stucnyiba, hogy bora tetejibe még két -krajcár ára szódát is fröcscsentethessen. Ekként megvolt a teljes -fröcscse és megmaradt két krajcárja Sipiczkynek. Mert a fröcscsnek tiz -krajcár a rendes ára, ha készen tálalják, de igy elemeiben nyolc -krajcáron is megszerezhető. Éppen megforditva, mint a kávénál. A kávé -ugyanis akkor drágább, ha a feketéje nincs összevegyitve a tejjel. - -Sipiczky azon elmélkedett, hogy miért van az igy és miért nem -megforditva. (Mert hisz éppen ugy lehetne megforditva is. A mélange-nak -is joga van drágábbnak lenni az ibrikes kávénál, ha a fröcscs is -drágább, mint együttvéve alkatrészei.) - -Nem tudta a kérdést megfejteni Sipiczky, semminemü szempontból, hát -belenyugodott az állapotba és betért a „Koronába“. Ott rossz levegőt -élvezett és valamivel jobb feketekávét. De legalább elolvasta a -politikai lapokat, a mikből azután megtudta, hogy nem Wekerle már a -miniszterelnök, hanem Bánffy. - -Elszégyelte magát e tudatlanságon. (Miféle léha ember az, a ki évekig -nem olvas ujságot s olyan társaságba jár, a hol politikáról nem -beszélnek! – Magyarországon! Hát mindig csak a festett hölgyek között -éltem? – tevé föl a kérdést önmagának és mindjárt meg is felelt reá, -hogy bizony mindig; mert ebben a szép országban csak a „kis dámák“ nem -politizálnak s egyedül csak ezek nem.) - -Megfogadta Sipiczky, hogy ezentul művelni fogja magát. - - - - -XI. A bál. - -– Berkes nem jöhetett, – jelentette ki ő nagysága, – de Piripacsi Bandi -igen. Ez fölmondott inkább egy sugáruti bankárnak, csakhogy idejöhessen. - -Valójában pedig ugy állott a dolog, hogy Berkes igen drágás ember, -Piripacsi pedig mélyen leszállitott áron muzsikál. Ezért választotta az -utóbbit a nagyságos asszony. Különben az estély céljaira nem is két, -hanem három szalont nyittattak föl. Egyik táncterem lett, ennélfogva -üres volt. A másik ebédlőnek rendeztetett be. Itt egy rögtönzött -állványon büszkén meredeztek az égnek magas kristályüvegekkel kombinált -ezüst gyümölcs- és csemegetartók és laposan, de méltóságos sulylyal -terpeszkedtek antikstilü ezüst tálak, mindenféle hideg ételeket, rákot, -pástétomot hordván hátukon. A keret zöld volt. Fikuszok és pálmák -gurnyasztottak minden sarokban és mindenek tetején. - -Mindjárt meglátszott, hogy a parádézásban járatos volt a háziasszony. -Még a vendégei is parádésak voltak: özvegy Csapek grófné, elvált Máday -grófné s a férjével valósággal együtt élő Csicsinszky grófné, ez -férjestül, a többi leányostul jelent meg a bálon. De ott voltak még -Kenézék, Baltayék, Hangossyék is és – a többi grófok… - -Dobayné ideges, mint egy ángolna, de arcán a fagyos nyugalom erőltetett -kifejezése ül: az ugynevezett arisztokratikus nyugalom. - -Dobay Inci – fehér, elől V alakban, keskenyen kivágott, fehér muszlin -ruhájában, – halovány, de nyugodt arccal üdvözli a vendégeket. Sürü, -fényes haja koszoruba fonva, három vastag fonadékban vevé körül fenséges -homlokát. Szemei lázban égtek, mert fájtak a sebei. De azért büszkén, -emelt fővel – mint egy királyleány – állotta helyét. Legyőzte testi -fájdalmait, még mosolyogni is tudott. Csakhogy olyan volt a mosolygása, -olyan szomoru, mint a téli napsugár, a mely csak fénylik, de nem -melegit. - -A fiatalemberek összesugtak fölötte. - -– Nézzétek az Incit, milyen szomoru! - -Kertész tudni vélte, hogy miért szomoru Inci (az izgalomtól) és aprókat -röhögött örömében. - -Csak az a sovány, szerelmes, sápadt fiu: Kalvyl nem szólt semmit, és -haragosan vált ki a csoportból, a mely profán módon forgatta Inci nevét. -Előtte szent volt Inci és az ő szomoruságán mély bánat szállott lelkére. - -A hangulat különben szilárd, noha még a zene se szól. De igazán elemében -csak két férfi volt a társaságban: az öreg Dobay és Sipiczky. Amaz -leánya szerencséjének és boldogságának örült. S ettől ugy -nekiszelesedett, hogy szinte ugy nézett ki, mint egy öreg clown. -Antidiluviális bókokat mondott a menyecskéknek és more lasnaciensi per -„hékás“ és „pajtikám“ szólitgatta a férfiakat. (Szegény Dobay, hogy te -vaknak születtél!) - -Sipiczky a harcba készülő bátor férfi önbizalmával szivében s egy kész -tervvel agyában sürgött-forgott, intézkedett, rendezgetett. Mindenütt -ott volt és figyelt. Azt már megtudta, hogy a deklaráció a vacsora előtt -fog megesni. - -(Éjfél után eladva a lelked, szegény Inci, – gondolta a jó lengyel fiu -és szomoruan, de bizalmas melegséggel szemlélte a bánatos fehér leányt.) - -Ez, noha nem volt feléje fordulva, észrevette a rája tapadó tekintetet -és hozzá ment, szilárd, határozott léptekkel. Járása veszitett ritmikus -bájából, hogy oly energikusan lépett. - -– Kedves, jó Inci! - -– Édes Alfréd – Sipiczky gróf, kérem… - -– Oh, nevezzen csak ugy, kis testvérkém. Nagy kegy az nekem, oly jól -esik, mint a bünbocsánat. - -– Szivesen, Alfréd, mert nagyon szeretem magát, – táncolja velem az első -négyest. Sürgős közleni valóm volna. Ne itéljen el és ne nehezteljen, -hogy rontom a mulatságát. - -– A sirig hű barátja, Inci. Rendelkezzék velem: méltasson a bizalmára. - -A leány hálásan szoritotta meg az ifju kezét, azzal visszaült helyére… - -Megzendült a zene. - -A keringő ritmikus zenéjén kavarogtak a párok. A muszlin halk zizegését -s a selyem suhogását elnyelte a hegedü hurja. Csak egy pár századvégi -dandy izetlen toppanása hangzotta azt tul s a leányok ezüstkacaja. - -Dobayné is táncolt az eleven gróffal, Csicsinszkyvel, ki jó táncos és -dévaj mulattató. - -– Ez utolsó! – veti oda kacéran Dobayné. - -– S aztán? Száraz ajka eperajkat szedegetni készül? – elménckedik -Csicsinszky. - -– Nem táncolok ezentul. - -– Pedig kár. Jól táncol és felségesen idomul egész lénye a táncosához. - -– Ah! Miket beszél! – felelte gőggel a szép érett asszony, – én nem -idomulok, én idomitok. - -– Hát a férjét, azt jól kiidomitotta, az bizonyos, de már velem nehezebb -volna a sora. - -– Tegyen le, – kérte báli magyarsággal Dobayné, szinte haragosan, – maga -nagyon szorit, azt pedig nem türöm. - -A gróf „letette“ őt s azon elmélkedett, hogy mitől olyan meleg ennek az -asszonynak a teste. Hisz ő benne is csak vér van! Csalódott: nem vér, -láva, foszfor folyt ereiben. - -A fehér kis Incit a pirosképü Kertész vonszolta magával. Ugy táncolt a -kis bácskai, mintha gyári munkát végezne, a miért jól megfizetik az -embert. Inci ugy lebbent mellette, mint fehér hab hullámok fodrain. Egy -megtestesült diszharmónia volt az a tánc. Mint mikor a kecskeduda hangja -belerí a szférák zenéjébe. - -Az első négyes rendezésére Sipiczky ifjabb Mádayt kérte föl, hogy -zavartalanul beszélhessen Incivel, a párjával és hogy a figyelmet -magukról másfelé összpontositsa. - -Fölállottak. Kertész volt a vizavijuk Csicsinszkynéval. Mert Kertész -most már csak asszonyokkal táncol (Incit kivéve), semmi köze többé a -leányokhoz. Az ő leányát már megtalálta ő. - -Sipiczky eleinte kissé zavarban volt. Ő szeretett volna először szólani, -de nem találta meg egyhamar a formát. - -Annál bátrabb volt a leányka, elszánt, mint az Adria vértanuságra -kiszemelt menyasszonya. Ő szólalt meg először: - -– Alfréd, én menyasszony vagyok: a Kertész menyasszonya. - -– Tudom… - -– Nem azért mondom ezt magának, mintha segitséget kérnék, mert ezen -változtatni már ugy se lehet. - -– Ne beszéljen igy, kérem. Lehet, – lehet! Becsületemre, hogy lehet. - -Tagadólag rázta fejét a leányka s igy folytatta: - -– Azért mondom, hogy megkérjem magát, látogasson meg engem Lasnakon. De -hamar, nagyon hamar! - -Mielőtt tovább beszélne, közbeszól a férfi: - -– És miért menjek én Lasnakra és miért egymagamban? Másodmagammal fogok -oda menni. - -– Ő nem jön el, – kételkedik Inci lángbaborult arccal, – ő nem jön el -szüleim meghivása nélkül. - -– Hivassa meg, kérje meg a mamáját. - -– Nem hivja meg, mert – mindent tud… - -A kis Inci elárult mindent egy férfinak, a ki neki semmije, azaz -mindene, mert barátja volt. És egy barát sokszor több, mint egy -szerelmes imádó, mert amannak érzelméből még az önzés is hiányzik. - -– Akkor eljön hivatlanul, – biztositja Sipiczky. - -– Nem jön el. Annyira nem szeret. - -– Halálosan szereti, esküszöm! - -– Honnan tudja? – kérdi a leány átszellemült arccal. - -– Azt nem mondhatom meg. De megesküszöm még egyszer reá: „Esküszöm, hogy -imádja.“ Különben figyelje meg arcát, ha majd deklarálják az -eljegyzésüket. Azon rajta lesz, hogy mennyire szereti magát. - -– És aztán? - -– Aztán majd dolgozom én. Ha nem lehet másképp, gyürüt váltanak. Én -tovább dolgozom, mindaddig, a mig vissza nem küldi jegygyürüjét – a -mamája. - -– A mamám?! Soha! Akkor nem ismeri őt. - -– Hagyja csak, kérem; az az én gondom. Most még nem szólhatok semmit, de -esküszöm, hogy megmentem. _Én_ ismerem a mamáját és nem maga, Inci, – -mondotta kis vártatva Sipiczky, de megbánta, hogy mondta; forditott a -beszéden: - -– Ám segitsen maga is. Beszéljen Jánossal – azonnal a négyes után. És -hivja meg őt Lasnakra. Értette, Incike? - -– Értettem. - -– Megteszi? - -– Meg, – válaszolt a leány elszántan és elhalványodott kipirult -arcocskája, – bár azt kockáztatom vele (a mi a mindenem pedig), hogy -elveszitem becsülését, ha utána járok. - -Sipiczky elmosolyodott. - -– Oh nem. Maga azt nem tudja, hogy az az ártatlan nyiltság, a mi egész -lényét jellemzi, legmegkapóbb, legközvetetlenebb megnyilatkozása a -tiszta nőiségnek. Mi férfiak tudunk disztingválni, Inci. - -– Igazán? Nem fog félreérteni? - -– Ugyan, egy olyan okos, olyan mély kedélyü ember! - -– Oh, igen, ő okos és mély a kedélye, Alfréd, édes Alfréd. Köszönöm, – -boldoggá tesz arra a kis időre. - -– Semmi kis idő! Vagy hatvan esztendőre akarom magukat boldoggá tenni, -Inci… És most arra válaszoljon, kérem, hogy miért bánt kegyeddel az -édesmamája ilyen könyörtelenül és miért nem folyamodott az édesatyjához? - -– Anyámnak Isten parancsából engedelmeskednem kell, – válaszolt a leány -keserüen. - -A négyes véget ért. Szétváltak és bókoltak a párok. Sipiczky nem várja -be Inci egész feleletét, fut, rohan intézkedni, még csak azt sugja a -leánynak: - -– Jó. Tessék csak engedelmeskedni. Majd ahhoz tartom magamat. - - - - -XII. Szerelmi vallomás. - -Dobayné a sok férfikar érintésétől fölizgatva, ugy nézett ki, mint egy -buja rózsabokor, a mely telisdedteli rakva kinyilt virágokkal. Szélesen -ülte meg székét, karjait és lábait elhagyva és felső ajka fölhuzódott, -hogy fehér fogai csak ugy villogtak a nedves, piros hus hátterében. (Ah! -– gondolá, – ha most menyasszony lehetne ujra! És ma ez az estély volna -esküvője! Ha őt várná a fehér csipkés nászágy!) Összeborzongott és -Csicsinszkynek egy kérdésére elfelejtett felelni. - -Inci a négyes után várt egy percig. Remélte, hogy Kalvyl közeledni fog -hozzája. De Kalvyl csak ült magában, szótlanul és szomoruan. Lopva -nézett szerelme után, hogy az maga se vehesse észre. Elhatározta hát a -leányka, hogy – dacolva minden formasággal – melléje ül. - -Sipiczky – mintha eltalálta volna gondolatát – hirtelen elfoglalja a -Kalvyl mellett éppen megüresedett széket és kérve tekint a leányra. - -Az áttör a táncolók során, egy pár szót szól Sipiczkyhez s elfoglalja a -fölajánlott helyet. - -Kalvyl zavarba jött. - -De zavarban volt a leány is. Tulbecsülte erejét. A helyett, hogy beszélt -volna, az járt az eszében, hogy ő most egy illetlenséget lesz -elkövetendő, a melylyel nagyot vét a nőiség ellen. Azért csak ott maradt -Kalvyl mellett és kosarat adott a táncolóknak: - -– Fáradt vagyok. Köszönöm szépen. - -Végre is Kalvyl szólalt meg először. A szivéből beszélt, hát ostobán -kezdte. - -– Miért is táncol egyáltalán ma, a mikor beteg? - -Inci még zavartabb lett, de nem merte letagadni, hogy beteg. - -– Kell – az estélyen. És maga nem táncol, Kalvyl báró? - -– Én? Soha! Velem senki se szeret táncolni. - -– Oh, de igen; én örömmel táncolnék magával. - -Kalvyl fölkelt és meghajolt Inci előtt. A leány fölugrik s átadja magát -táncosának. De ugy! Egész testével, egész szüzies lényével odatapadt -keblére. Az gyöngéden ölelte át karcsu derekát, belemélyeszté sötét, -értelmes tekintetét a leány láztól nedves szemeibe – és vitte, himbálta, -mint zefir a szomorufűzágat. Minden mozdulatuk egy-egy harmónia, minden -lépésük egy szerelmi dal. - -– A Kalvyl táncol – és tud táncolni! – csudálkoztak az asszonyok. De már -a másik pillanatban azon bámultak, hogy hogy táncol, milyen fölségesen a -Kalvyl. Ha tudták volna ezek az asszonyok, hogy az ő tánca nem tánc -volt, de szerelmi vallomás Terpsichore nyelvén! - -És hosszu volt az a szerelmi vallomás! Már négyszer keringőzték körül a -termet, de sem az ifjunak, sem a leánynak nem jutott eszébe, hogy -feltünést kelthet ez a hosszu keringő. - -A mama rajtuk legeltette buja tekintetét. Szinte elfelejtette leányát -figyelmeztetni. Ő most más régiókban dőzsölt: Bacchusékkal itta a -nektárt… - -És tovább keringőztek a szerelmesek – a mig csak állotta lélegzetük. -Kezük öntudatlanul görcsösen kulcsolódott össze. S a midőn végre megállt -az ifju, a leánynak hajkoszoruzott büszke fejecskéje – ha csak egy -pillanatra is – mintha ráhanyatlott volna az ifju vállára. És mintha -összeforrtak volna kezeik: nem birtak megválni egymástól. Ugy ültek le -és csak akkor eresztették el egészen egymás kezét. - -Urak és asszonyok összemosolyogtak. (Ezek szeretik egymást! Beh kár, -hogy szegény a piktor, – hogy egy pár nem lehet belőlük!) - -Kalvyl kipirult. Elsimultak homlokán redői. Inci meg ugy ült mellette, – -féloldalt fordulva feléje, – mintha azt mondaná: „Vigy magaddal, hiszen -látod, hogy a tied vagyok. Mindenhová követlek, mert szeretlek.“ - -És az ifju most már tudta és érezte is, hogy viszontszereti őt az ő -bálványa. Azért nem is tudott beszélni, csak az arca ragyogott, meg a -szeme. - -Incinek ellenben beszélnie kellett. Elsőbben meg akarta gyónni, hogy -menyasszony. De nem merte. Félt, hogy nevetségessé válik az ifju -szemében. (Hátha majd azt mondja, akár keserüségében is, szárazon, -komoly arccal, hogy: „Sok szerencsét kivánok“ s ezzel vége, mindennek -vége! Inkább csak meghivja. De hogyan kezdje és milyen szavakkal?) - -A szive ugy dobogott, hogy szinte fájt s az agyát is nyomta valami. (– -Végre is meg kell lennie, – határozta el magát.) Nem bánta már, akármit -mond és akárhogyan mondja. - -– Kalvyl, eljön hozzánk Lasnakra? - -– El, nagysád, ha kegyesek lesznek meghivni. - -– És ha szüleim nem hivják meg, csak én, akkor is eljön? - -Kalvyl kérdőleg nézett a leányra. Az már olyan sápadt volt, mint a -halott. - -– Az nehéz, – dadogta a festő. - -– Ugy hát nem akar, Kalvyl? - -– De akarok, Ilona kisasszony; csak tolakodni nem szeretnék. - -– Oh, a maga büszkesége mindenekfölött, azt föl nem áldozza semminek, -ugy-e?! – kiált föl Inci és majd hogy sirva nem fakadt. - -Hirtelen lendülettel válaszolt az ifju: - -– A földig hajtom le homlokomat, ha… - -Nem mert többet mondani. Nagyon gyáva az igazi szerelem. - -– Akkor alázza meg magát egyszer életében az én kedvemért is, Kalvyl -báró, – hangzott föl a leány ajkáról most már elszánt határozottsággal a -kérelem. – Jőjjön el, kérem, Sipiczkyvel együtt. Ő se lesz meghiva. - -– És miért akarja ezt, Ilona? - -– Azt kivánja, – szólt a leány, sötét szemeit reámeresztve, – hogy -megmondjam? - -– Kérem. - -– Ha kivánja, megmondom. Csak arra kérem, Kalvyl, hogy félre ne értsen. -(– Különben igaz, – villant meg a leány agyában, – hiszen a félreértés -ugyis eloszlik majd magától is és pedig nemsokára.) - -A halálra gondolt Inci és szomoruan mosolygott. S ez a gondolat döntött. -(Most már nem tartja vissza semmi. Bevallja szerelmét…) - -– Ilona, szóljon kérem, miért hí? – ismétli kérdését Kalvyl. - -– Mert szeretem, – felelt a leány, büszkén fölvetve kis fejét. – Mert -azt akarom, hogy mielőtt elmennék, elbucsuznék innen, – folytatta -átszellemült arccal, – egy kis ideig még boldog legyek. - -– Inci! Egyetlen szerelmem! Édes gyönyörüségem! Mindenem! – kiáltott föl -Kalvyl és csaknem összeroskadt váratlan boldogsága sulya alatt. - -– Félre nem értett, János? – kérdezte Inci, a helyzethez nem illő sötét -komolysággal. – Nem utál meg?… Ám maga akarta. - -Kalvyl nem tudta, hova legyen. Ebben az izzó, frivol légkörben, száz -szem láttára szeretett volna szerelme lábai elé borulni, hogy -megcsókolja azokat a fehér kis cipőket s a ruhája szegélyét: azt -szerette volna. De csak annyit mondott, szót se talált többet: – „Nagyon -szeretem“. - -A leány csak mosolygott. Ugy érezte magát, mint a ki nem a földön jár. -Fölkelt és megkérte Kalvylt, hogy vezesse őt az öltözőbe: „Odáig lehet“. - -Az ifju engedelmeskedett. - -Az öltöző melletti buffetben éppen senki se volt. - -Inci megállott ott, mint a kinek valami nagy, fönséges gondolata támadt. -Kivonta karját a Jánoséból s egyenesen a szeme közé nézett. Hangja se -reszketett, a mikor ezeket a szavakat ejtette el ajkáról: - -– Csókoljon meg, János… az ajkamat! - -Az ifju reszketve tett egy lépést a leány felé, két kezére fogta kis -fejét s az ajkára lehelt egy szüzies, tiszta csókot. - -És a leány erre két lépést hátrálva, szivére tette jobbját, szemeit ég -felé emelte, ugy esküdött: - -– Isten! Mindenható atyám! Esküszöm szent nevedre, hogy soha más férfi -csókja nem fogja illetni ajkamat! - -Kalvyl ész nélkül rohant a leány felé, most már tárt karokkal, hogy -keblére zárja. - -De a szegény Inci elháritotta őt. - -– A magáé nem lehetek soha, – mondta s egy könycsepp gördült le arcán. - -Mint lebüvölten állt ott az ifju. Olyan megfejthetetlen, olyan -titokzatos volt előtte minden, mintha nem is a földön, a mesék -országában lenne. - -A leány folytatta: - -– Eljön? Majd meglátja, hogy szeretem én magát! De hamar jőjjön, hogy -késő ne legyen. Mert tudja, én beteg leszek, János, nagyon beteg – és -meg fogok halni. Hát siessen… Ott legyen akkor… Igérje meg!… Nem hiszi, -hogy kacér vagyok? Majd meglátja, hogy mennyire nem vagyok kacér… Eljön? - -– El! – kiált föl az ifju s elképedve folytatja: – Inci, Inci! Miket -beszél! Ne marcangolja szivemet… Én nem értem. Adja magyarázatát. - -– Majd megért, János! Szeretem, nagyon szeretem, – mondta s azzal az -öltözőbe fordult a leány. - -János térdre vetette magát az öltöző ajtaja előtt és mint egy őrült, -tördelte kezeit. Arra se gondolt, hogy meglepik, hogy nevetségessé teszi -magát, – semmire se gondolt; nem tudta, hogy mit csinál… - -A mint igy térdel, ziháló mellel, fuldokló hangon érthetetlen szavakat -rebegve, valaki csak nekimegy hátulról és meglehetős kiméletlenséggel -huzza föl a gallérjánál fogva. - -Sipiczky volt. - - - - -XIII. Az eljegyzés. - -– Mit művelsz, szerencsétlen?! Magadat nevetségessé teszed, a leányt meg -kompromittálod! No, szerencse, hogy a nyomotokban voltam, mondhatom. -Eszmélj, beszélj! Mi történt? Meghítt? - -– Meg. - -– Eljösz? - -– El. - -– Egyéb nem történt? - -– De igen. - -– Mi? Tudnom kell. Vallomás? - -– Az, – felelt engedelmesen, mint egy automata, Kalvyl. - -– Na! Hál’ a papnak! - -– De én nem értek semmit! – A szemével könyörgött már fölvilágositásért -a szegény Kalvyl. - -– Az most nem is szükséges, – hurrogta le Sipiczky s önkéntelenül -elmosolyodott barátja szerencsétlen arckifejezésén. - -– Hol az Inci? Hol van az a leány? – ezzel rontott be Dobayné -nagyhirtelen, majd meglátva a két barátot, odaveti nekik: - -– Képzeljék csak! A férjem nem állta meg. Elrontotta a meglepetést, mit -a maguk számára későbbre tartogattam. Menjenek csak a táncterembe, ott -megtudnak mindent… És a mamát elnyelte az öltöző… - -– Jer, fiam János. Te majd ugy állsz, hogy meglásson Inci, ha bejő… -Érted? - -– Értem, – de miért? - -– Azaz nincs is szükség erre, ha megvolt a vallomás. – De mégis jobb, – -majd fölállitalak – jer! – intézkedett Sipiczky, anélkül, hogy felelt -volna Kalvylnak. - -És Kalvyl ment, mert vitték. Nem is kérdezett már, csak -engedelmeskedett. Először is nem a táncterembe vezette őt Sipiczky, -hanem a buffetbe. - -– Igyál egy porció snapszot, – kinálta barátját. - -– Nem szoktam soha. - -– Muszáj, no! - -Kalvyl ivott. Hiszen ugyis részeg volt a kételyektől. - -A mikor a mama keresztülment leányával a buffet-szobán: karonfogta a -lengyel a festőt és szinte vonszolta, ugy sietett vele a táncterembe. -Ott egy helyet jelölt ki neki. - -– Ide állj és az Incire nézz. - -János megállt, mint egy álomkóros, ugy kereste szemével Incit. -Megtalálta. Kertész mellett állott. És az a Kertész oly otrombán -vigyorgott, hogy szerette volna főlpofozni… Inci meg olyan sápadt volt, -mint a fal, ugy nézett Kalvylra. Szemök találkozott. - -Kalvyl eleinte észre se vette, hogy a vendégek mind egyfelé tolulnak és -kezet fognak Kertészszel és Incivel. Hát Inci mindig reá nézett, ő meg -Incire, hogy vette volna észre, a mikor egymásnál nem néztek egyebet. - -Sipiczky végre figyelmeztette a könyökével: - -– Gratulálj hát te is a jegyeseknek, János. - -– Kiknek?! - -– Inci és Kertész jegyesek. - -– Mi – mi–csoda?! - -– Nézd – hát nem látod? - -– E–e – én nem látok semmit – te kegyetlen! – Te kinzó! – Mit csináltál -velem? – dadogta a szerencsétlen ember. – Miért hoztál ide? - -– Kellett. - -– Elesem. Fejembe szökött a vérem, – nem látok, – vezess ki. - -Sipiczky maga is megdöbbent ettől a hatástól. (No, most már csak nem -kételkedik Inci!) - -Nem. Inci látta a jelenetet. Mint vezeti és támogatja Sipiczky az ő -szerelmét; látta, hogy esett le az ifju álla, mint a hulláé. És tudta, -hogy mindez miért, csak azt nem tudta, hogy fájdalma nagyobb-e efölött, -avagy a gyönyörüsége. De azt igen, hogy nagyon szeretik. S ez minden -fájdalma dacára végtelen boldoggá és nyugodtá tette őt… - -Még idejében jutott ki Sipiczky barátjával a folyosóra, de ott már -eszméletét vesztette a festő. Sipiczky megrázta erősen, szinte durván. - -– Embereld meg magad, légy férfi! - -A hideg levegő s ez a rázás visszaadták Kalvylnak eszméletét. -Gyülölettel löki el magától a lengyelt. - -– Nevetségessé tettél, – megkinoztál, – eredj! - -– Csak légy higgadt, János, és ne itélj idő előtt. Erre a jelenetre -neked is, neki is szükségetek volt. Nem hitte, hogy nagyon szereted, -most már tudja. És kellett, hogy tudja, mert… - -– Hiszen tudta már, hiszen tudhatta régen, – zokogta Kalvyl. - -– Nem tudta, csak sejtette; de hogy mennyire és hogyan szereted, azt nem -is sejtette. Még én se, – tevé hozzá meghatva Sipiczky. - -– Megmondtam neki… - -– A szerelem kétkedő, János, a mig kétségtelen bizonyitékai nincsenek, – -oktatja a jóbarát. – Szükség volt egy ilyen bizonyitékra, hogy egykor -boldogok lehessetek egymással: a föltétlen, kölcsönös bizalomra, a mi -összetartson benneteket. Nos, megvan a bizonyiték. - -– De azt mondta, hogy soha nem lehet az enyém. És hogy a másé se lesz – -igaz? De hogy meghal… – hebegte össze-vissza, zavartan Kalvyl. - -– Dehogy hal meg, – protestál a helyzethez nem illő humorral Sipiczky, – -azért vagyok én, hogy ezt a szerencsétlenséget megakadályozzam és meg is -akadályozom, ha bizol bennem és utasitásaim szerint cselekszel. - -– Hiszen már késő. - -– Micsoda késő? Még a jegyváltás után se késő. Nem küldtek még vissza -jegygyürüt soha? - -– Értelek, Alfréd. Azaz nem értelek, de azért csak légy mellettem, el ne -hagyj. - -– No, még az volna szép… Hiszen betörnéd a fejedet… Dehogy hagylak, -fiacskám. De most jerünk vissza. Még feltünik távollétünk. - -– Te csak menj magad, Alfréd, én még itt maradok. Nagyon jót tesz a -friss levegő, mindjárt követlek. - -És Kalvylnak csakugyan jót tett a hideg levegő. Fölfrissitette izzó -agyát s a mint sétált a folyosón, rendeződtek gondolatai. Lassankint -világosság támadt lelkében: érteni kezdte a leány miszteriózus -magaviseletét. - -– (Hát azért vallotta meg szerelmét, hogy meg ne riaszszon, -szerencsétlenné ne tegyen az eljegyzés hire!… Azért csókolt meg s azért -esküdött hüséget: tudjam, hogy ő csak az enyém, és soha nem lesz azé a -másiké – eljegyzés, házasság dacára sem! Azért mondta, hogy meghal: a -halálba menekül esküvője elől… S azért hitt meg, hogy még boldog -lehessen egy ideig… Oh, női sziv! Fönségesek a te érzelmeid!) - -Tovább füzte gondolatait: - -… (De hát micsoda pokoli kényszer az, a mi ezt az ártatlan teremtést e -lépésre birta? Miféle leküzdhetetlen erő lökte őt szerencsétlenségbe? -Miért nem állott ellent szülői akaratának? És miféle szülők azok, a kik -mártirságba taszitják leányukat? Azután miért nem szólt a leány az -eljegyzésről neki – négyszemközt?) - -Sok kérdésre nem talált magyarázatot. - -Sipiczky visszajött, hogy barátja után nézzen. - -– Meghülsz, fiu – jer! - -Kalvyl visszatartotta. Hirtelen egy gondolata támadt: - -– Alfréd, én azt az embert, azt a hóhért még a jegyváltás előtt -kényszeriteni fogom a visszavonulásra. - -– Helyes! Ez már beszéd – ezt szeretem. De hogyan? - -– Ha kell, hát megölöm. - -Sipiczky fölkacagott. (A szelid Kalvyl, ki soha a légynek sem ártott, -ölni akar! No, de legalább benne az energia s az ellentállási ösztön!) - -– Hogy akarsz hozzáfogni? - -– Hát párbaj. - -– Ja persze, hogy esetleg téged lőjjön hasba! Mi lesz akkor az Incivel? -És ha te lövöd meg, mi lesz veled – a te gyönge sziveddel, meg a -boldogságtokkal? Az az árnyék: a vér mindig ott lesz közöttetek. Nem, -nem párbajozunk, Jánoskám. Majd csak ravaszkodunk és taktikázunk, de -miután te nem értesz ezekhez, majd egymagam lépek a cselekvés terére. - -– Mi a terved? - -– Először is: kedden indulunk Lasnakra. A többit később. Most még magam -se vagyok mindennel tisztában. Ne kérdezz. Értesz, János? - -– Értelek. Kedden Lasnakra… - -– Hivatlanul és vakmerően! – tréfált a lengyel. - -– Megyek utána a pokolba is! - -– Helyes a beszéd! De most már gyere be, mert náthásan nem viszlek -Lasnakra, – szólt és bevonszolta barátját a lengyel. - -Inci éppen az ajtó mellett állott, mintha várta volna őket. Aggódva -nézett szerelmesére s örömét alig birta visszatartani, a mint meglátta -önérzetes, mosolygó arcát. Leolvasta róla, hogy mindent megértett. -Hiszen Sipiczky is ott volt, hogy segitsen neki a talányt megfejteni. -Mély hálaérzettel nézett Sipiczkyre. Aztán Jánosra mosolygott. - -– Megértett mindent, János? – sugta neki. - -– Meg, édes kedves, nagyon boldog vagyok, – felelt halkan Kalvyl a -leánynak, – és ha másképp nem lehet, Incim, szerelmem, ha Sipiczky nem -tud bennünket egymás számára megmenteni – akkor együtt halunk meg! Jó -lesz, édes szerelmem? - -– Oh, beh jó lesz – édes! – s a leányka behunyta szemét, ugy kacagott a -gyönyörtől. - -* - -Oh ifjuság, oh szerelem! – Oh szent szerelmi őrület! - - - - -XIV. Felvirradt a dicsőség hajnala. - -Hétfőn szándékoztak Dobayék hazautazni. - -– Minek is maradnánk, – mondta az asszony, – célunkat elértük, s pénzünk -jóformán kifogyott, mire hazaérünk. - -Inci is hazavágyott. Mindössze az öreg ur szeretett volna még egy pár -napig maradni, ha egyébért nem is, azért, hogy megtudja, vajjon fogy-e a -könyve? - -– Két napja jelent meg, – kombinálja az öreg, – két nap alatt meg sem -ismerhette a közönség. A kritika se foglalkozott még vele. Azonban egy -hét: az már idő. Jövő péntekig bizony itt maradhatnánk, – gondolta, de -nem mert nyilatkozni. - -Mialatt az öreg igy kombinálgat magában, beviharzik a szobapikkoló s egy -névjegyet nyujt át neki: - -Teörchváry Árpád – volt a névjegyen. - -Ez valami előkelőség lehet, – gondolta a vén Dobay s megigazitván -nyakkendőjét és bajuszát, odaszól a pikkolónak: - -– Sziveskedjék besétálni az az ur. - -És besétált egy elegáns ur, hódprémes kacagányban – akarom mondani – -városi bundában. - -– Dobay ur ő nagyságához van szerencsém, kérem? Én Teörchváry Árpád -vagyok, a Singer és Wolfner urak megbizottja. - -Az öreg ur elképedt és megharagudott. (Hát csak pudelspringer! Pláne -számlával! No megállj!) - -– Hát ki hítta? Nem tudják, hogy csak március elsején tartozom fizetni? -Nem nézik a szerződést? – gorombáskodott a táblabiró poéta. - -– Oh kérem, kérem, nagyságos uram, – udvariaskodik Árpád ur, – én nem a -számlát hozom – az ki van egyenlitve – hanem az elszámolást. - -– Ki a menydörgős menykő egyenlitette volna ki! – riadt föl az öreg, -most már sans façon, mert hát pudelspringer előtt minek alakoskodjék. - -– A könyv maga, instálom. 501 példány elkelt. Itt az elszámolás és a -pénz. - -Az öreg ur fölugrik őrömében. Vállára csap Teörchvárynak és benyomja egy -székbe. Aztán nem is tud mibe fogni, pedig de szeretne valami nagyot -cselekedni! - -– Aha! De hisz maga éhes, kedves barátom! – rivalt rá Árpád urra. - -– Kérem, kérem, dehogy. - -– No lássa, mindjárt tudtam. Hát miért nem szól, az Istenért? Pincér, -hé! - -– Kérem szépen, én nem vagyok éhes. - -– De bizony csak megeszi maga… (Csöngetés.) De szomjasnak szomjas, mi? -Egy kis konyak megteszi!… Mi? – No? (A pincér bejő.) – Pincér, -pástétomot, sonkát, tojást két személyre és konyakot, mehet! (Pincér -el.) – Hol hát a pénzecske? - -– 322 forint, – méltóztassék! Itt az elszámolás. - -Az öreg ur mellénye zsebébe gyürte a 322 forintokat, mint a kinek az -ilyes csak aprópénzszámba megy, aztán betekint az elszámolásba. - -– Pompásan, helyesen, korrektül számolnak az urak. Nagyon jól van. Igen -meg vagyok elégedve. - -– Nagy örömünkre szolgáland, – válaszolt udvariasan Árpád ur, – és -minden időben fölajánljuk nagyságodnak szolgálatainkat annak biztositása -mellett, hogy mindenkor pontosan fognak rendelkezései eszközöltetni… - -– Ez nem volt ugyan helyes magyarsággal mondva, – tekintélyeskedik az -öreg poéta, – de azért köszönöm. Mindenki nem lehet stiliszta. - -A bőséges reggeli megérkezett és Teörchváry Árpádnak végig kellett azt -élveznie – nollevelle. Csak akkor eresztették el, a mikor szegénynek -négyrendbeli kupica konyak után már vörösödni kezdett a szeme. - -Igy van az. A magyar ember, ha nagy öröme van, nagyot eszik-iszik rája -és tömni szeretné az egész emberiséget. Már pedig lehetett-e nagyobb -örömet csak képzelni is a Dobayénál! Ért-e valaha kiáltóbb sikert iró e -hazában? Két nap alatt 501 példány! - -– Ez egy kész abszurdum, egy kész hazugság volna, ha nem lenne igaz, – -magyarázgatja az öreg ur magának, – ha a pénz itt nem volna a zsebemben. - -A bankót azután előszedi és szépen kikorrigálja gyürött állapotjukat. -Megsimogatja őket. Alulra teszi az egyeseket, aztán jöttek a tizesek, -végül a százasok: kettő. - -Mire belépett a felesége, már ugy nézett ki a bankórakás, mintha -legalább is kétezer forint lett volna. - -Dobayné elcsodálkozott. - -– Miféle pénz ez? - -– Hogy miféle pénz, kérded? Ez a pénz? Hát irói keresmény. - -– Ki részére? - -– Dobay Alajos ur részére. - -– Te irtál? - -– Ezelőtt negyven esztendővel irtam, de csak most értettek meg. Negyven -esztendő kellett hozzá, hogy megértsenek. - -– Lojzikám, mi bajod? – ijedezett az asszony. - -– Hát csak az, hogy amaz esetben, ha negyven esztendő előtt értenek meg -vala, most gazdagok volnánk. Hja, ez a nagyság átka! Ha az ember a -szellemével meghaladja gyarló korát! - - „Völgyben ül a gyáva kor s határa - Őseink büszke saslakára - Tévelyeg, ha néha feltekint.“ - -De ezután a szavalat után már komolyan megijedt Dobayné. Biztosra vette, -hogy megzavarodott az ura. Csak abban reménykedett legföllebb, hogy -muló, átmeneti baj. - -– Feküdj le, édes öregecském, – kérte a férjét, – egy kis vértolulásod -van, lelkem… Kipihened magadat s egy óra mulva semmi baj. - -– Ugyan, ugyan, Iducim, egy kis konyakot ittam, az igaz, de semmi bajom -tőle. - -Most veszi csak észre Dobayné a lunch maradványát. - -– Ki volt itt, édes? - -– Hát a pudelspringer. - -– Miféle pudelspringer? - -– A ki az elszámolást hozta, ihol a… - -Dobayné idegesen kapja el az ivet és ugyancsak kapkodva olvassa: - -„Kivonat. Ngs Dobay Alajos ur részére. 501 drb Elvira keserve à 2 frt = -1002 frt. Százalék szerződés szerint: 680; marad 322…“ - -– Hát való, – sikoltott föl örömében Dobayné. – Lojzi, Lojzi! Te költő -vagy? Te nagy költő vagy? Ezt nem hittem volna soha! - -– Hja, te sem értettél meg, – jelenti ki az öreg ur harag nélkül, – te -is csak a korral haladtál. - - - - -XV. Lasnakra. - -Természetes, hogy az utazás vigan ment végbe. - -Az öreg ur kettős boldogságot élvezett: a leánya boldog menyasszony, -maga nagy költő leve. - -A mama a győztes hadvezér véres babérjával homlokán, diadalittasan -gondol küzdelmére. Elsimult lelkének alapjelleme: a vadság s most már -csak büszkeséggel és önérzettel gondol arra a harcra, a mit leányával -szemben megnyert. Nem haragudott többé Incire, az igaz, hogy nem is -sajnálta őt. Különben mentségéül legyen mondva, nem is hitt leánya -boldogtalanságában. - -– Kivertem fejéből a regényt, áldani fog érte, – mondogatja magában. - -S a látszat, mintha igazat adna neki! Nem nézett ki Inci -szerencsétlennek. Ugy tetszett, mintha máris belenyugodott volna -sorsába; szinte örülni látszott annak, hogy menyasszony. - -Hát mosolygott Inci, bele is nyugodott a sorsába; örült is neki, hogy -menyasszony. De hogy a halál menyasszonya. Azért volt nyugodt, azért -mosolygott. - -A mama mindössze a személyben tévedett. Error in personam. Azaz még -egynémely tünetben is: az Inci halványsága fáradtság jele; beesett, -lázban égő szemei a szűz misztikus sejtelmeiről beszélnek s a mosoly -sápadt ajkai körül, az a gyönyör sejtelmes varázsa: azt hitte ő. Csak az -érzékiség szempontjáról tudott ez az asszony látni, birálni, itélni: -mindig oda tért vissza. Máskülönben vak volt, szegény. Nem ismerte az -ideál honát. Szegény asszony! - -A papa az egész uton éhes volt, mint minden magyar származásu papa ilyen -alkalommal. Hatvanban kávét ivott, Miskolcon megebédelt. Ujhelyen ismét -ebédelt. Csapon sörözött és sonkázott. - -Szerencsére, innen már nem volt messze Lasnak; még két állomás, aztán -egy félóra kocsin. - -Az utolsó állomáson várta őket a kocsi, még pedig a „várkastély“. Igy -keresztelt el ugyanis Dobay egy nagy batárt, a melyet csak négy ló -tudott meginditani. De sárban még négy ökröt is kellett a négy ló elé -ragasztani, hogy meginduljon. - -A várkastélyon kivül még egyebek is várták a családot: a várispán, -illetve a botos ispán, névleg Botos István, egy öblös lámpással, meg két -rendbeli béres még öblösebb lámpásokkal, azután még két rendbeli béres -tartalék-ökrökkel. - -Mindezek az intézkedések pedig azért kellettek, mert először sötét volt, -másodszor nagy sár volt és harmadszor, mert a nagyságos asszony ideges, -Botos István terminus tehnikusa szerint „sikitós“ volt rossz utban. - -Az öreg ur nem engedte, hogy ispánja a bakon fagyoskodjék, – öreg ember -volt már, – beparancsolta a bárkába. Oda különben befértek volna egész -kényelemmel hatan is, mert volt olyan alapos, mint egy közepes omnibusz. -De meg beszélgetni vágyott az öreg Dobay már egy falubelivel is. Ugy -tele volt a szive, hogy okvetetlen kellett rajta beszéddel könnyiteni. -Hát beszélt is három helyett. Mert a mama fáradt volt: szundikált, Inci -meg ébren álmodott. - -– Hogy vannak, hogy, István? - -– Köszönöm alázattal, nagyságos uram, az összes marhák jól érzik -magukat. - -– Hát az ispánné asszony? - -– Köszönöm a kegyes kérdését, az is jól, mert megszökött a gróf -lovászmesterével. - -– Pfhü! Az ebugattát! És nem hozatta vissza? - -– Minek, kérem? Ők fiatalok, én meg öreg vagyok. Hadd boldoguljanak. - -– Maga nagy filozófus, Istvánkám. - -– Nem én, könyörgöm, csak megnyugszom Isten végzésében. - -(– Megnyugszom Isten végzésében, – ismétlé Inci halkan s egy mélyet -sóhajtott.) - -– És mi történt még? – vevé föl az öreg ur a beszéd fonalát. - -– Hát egyéb semmi, minthogy az Izsák megpukkant mérgiben: a szél ütötte. - -– Mi miatt? - -– Hogy nem telt ki a licitáción a Bekecsen való követelése. - -– Szegény! - -– Bizony nem kell azt sajnálni, nagyságos uram, engedelemmel szólván. -Nem volt az igaz ember; csak igaz embert kell sajnálni. - -– Ne legyen kegyetlen, István. - -– Nem én, csak igazságos vagyok… - -– Ninini! Hiszen ez a Sárkány meg a Szélvész! – ösmergeti a lovait -Dobay. – Hol szerezte hát a pénzt? A repcét adta el? - -– De még egy szemet se. - -– Csak nem kért kölcsön? - -– De még egy vasat se. - -– Hát miből küldte a nyolcszáz forintokat? - -– Semmiből, mert nem küldtem. - -– Igaz a’, – erősiti a szórakozott öreg ur, – és miért nem küldött? - -– Azért, mert igy okoskodtam: „Ha nagyon kell, akkor csak rám parancsol -a nagyságos ur másodszor is, ha pedig nem nagyon kell, akkor jobb, ha -megmarad. - -– Maga arany ember, Istvánkám! Hát csakugyan nem kellett nagyon… De -nini! El is felejtettem; nézze csak, menyasszony lett ez a kis patkány. - -A hű öreges ispán illemtudással levette csucsos süvegét, kihalászta a -muffból Inci kis kezét és megcsókolta kétszer is, szólván: - -– A jó Isten adjon áldást, boldogságot az én lelkem kisasszonykámnak; -olyképp igazitsa el drága életét, hogy érdeme szerint becsülje a férje: -szivemből kivánom! - -– Köszönöm, István, – válaszolt halkan a leányka és lecsókolta kezéről -azt a könyet, a mit az öreg ispán reá talált hullatni. - -Az ilyenfajta cselédek már kihaltak. Kipusztitotta őket a kőszénfüst és -a – diploma. - -Az utazás különben pompásan ment; lépést ugyan, de ökörre nem volt -szükség. Ha dülős volt az ut, nekivetette vállát a hintónak a négy -kemény béres, hát mindjárt egyenes lett a járása. Mert ilyenkor csak a -két tulsó kerék járt a maga lábán, az innensők, a dülős felén, a -levegőbe emeltettek: ott kalimpáltak hivatás nélkül. - -Otthon nagy öröm várt a hazatérőkre. - -A falu valamennyi asszonya ott várta őket az udvaron és ékes tót nyelven -jajgattak és sipitottak örömükben. Erővel a kisasszonykát akarta látni -valamennyi, hogy megvan-e még? (Mert hiszen az lehetetlen, hogy el ne -vitték volna mindjárt az első nap azt a gyönyörü szépséget azok az -aranyos ruhában járó pesti gavallérok.) - -De hát megvolt az Inci. Utoljára szedték ki a hintóból. Nosza, körül is -fogták, csókolták kezét és ruháját a jó asszonyok. (Hogy nem akarta őket -otthagyni az ő aranyos tündérjük!) - -A kis Incinek melege lett, ugy megtelt a szive. Ráborult az öreg -Marcsuska fonnyadt keblére és összecsókolta annak barázdás, durva arcát. - -Lett is erre sirás! olyan általános, mintha Jerikó romjain állnának -valamennyien. (Jaj és nem halt meg örömében Marcsuska – a szivtelen!)… - -Öreg Dobay ugy rendelkezett, hogy nagy trakta legyen a viszontlátás -örömére. Bab, füstölt hussal és csusza adassék minden léleknek, a ki -megjelent az ő üdvözlésükre, azonkivül fejenként egy meszely pálinka, de -berugni nem szabad. - -Botos István átvette a rendeletet és a nagy konyha csakhamar megtelt a -mosóházzal együtt, pattogónyelvü, nagyhangu asszonyokkal, – a kik közül -egynek sem állott be soha egy pillanatra sem a szája. Mert nem is azért -beszél a tót asszony, hogy meghallgassák, hanem pusztán csak azért, mert -először beszélni joga van, másodszor meg a szó tudvalevőleg jó étvágyat -csinál. Egyszóval fennhangon gondolkodni és mennél fennebb hangon: jó -dolog. - -Öreg Dobay – mintha az ég ma egyedül csak az ő kedvét leste volna, -megfeledkezvén minden más halandóról, – krumplis lángost, kalbászt és -véres hurkát, mondd: véres hurkát! kapott vacsorára, nyers káposztával -és még külön egy pohár káposztalével. (Az egész télen nem evett krumplis -lángost, az egész Pesten nem volt kapható egy szál sem belőle…) - -– Mert sok olyan dolog van ám azért itt nálunk Lasnakon, István, a mit -Pesten hiába keresne kegyelmed, azt elhiheti nekem. Igyék csak, István… - -* - -Inci, bár mélyen aludt, – mert fáradt volt szegényke, – de álmodott is -szépeket. Azt álmodta, hogy János érte jött a felhőkből aranyos hintón -és a hintóba fehér hattyuk voltak befogva. A mint kiszállt János a -hintajából, egyenesen annak a kis fehér szobának vette utját, a melyben -ő hált. (Tudta az utat, bár senki sem vezette.) Aztán lehajolt hozzája -és egy forró csókkal fölébresztette őt, mondván, hogy kövesse… És Inci -engedelmeskedett, odahajolt az ifju vállára. – Az körülkarolta karcsu -derekát és az ölében vitte aranykocsijához… Nem volt Incin csak egy -vékony ing, – az is fedetlen hagyta mellét és karjait – és csodálatos! -Inci nem pironkodott, a mint az ifju hótestét ámulattal csodálta… (Miért -pironkodott volna, hiszen az övé volt az a lelkével együtt.) Az ifju -aztán jobbjára ültette Incit és füttyentett a hattyuknak. Ezek, hatan, -elkezdtek uszni a kék levegőégben és egy gyönyörüséges nászdalt -énekeltek. A merre jártak, előbukkantanak a ragyogó csillagok és üdvöt -kiáltoztak feléjük… Az Ur küldöttei voltak a kis csillagok, – angyalkák -voltak: az Ur fényes kis cselédei. A szerelmesek pedig átkarolták -egymást: ugy mentek az Ur szine elé… - - - - -XVI. Sipiczky dolgozik. - -Sipiczky ezalatt hozzálátott terve kiviteléhez. - -– Hozzá kell fogni az operációhoz, – mondá, – egy percet sem szabad -elmulasztanom. - -Ugy fogott hozzá Sipiczky az operációhoz, hogy elsősorban is fölkereste -Kertészt. - -Még ágyban találta a kis embert. Nagyokat hortyogott; kifáradt a tegnapi -táncban. Mert olyan köpcös, jól táplált emberkék nagyon el szoktak ám -fáradni a táncban. Nem nekik való munka az. - -Sipiczky megvetőleg szemlélte ezt a gyomraszerető prózai szerelmest – az -ő kötélidegeivel. Ő is – mint minden sovány és ideges ember általában, – -megvetette kövér és flegmatikus embertársait. De Kertészt különösen nem -állhatta ki: arra külön oka is volt. - -– A mi Incinket akarja elvenni ez az üres hordó? – mormogta és jól -megrázta Kertészt. - -De az nem kelt föl a rázástól, csak dörmögött. Ujra megrázta hát, de -ujra csak dörmögött. - -– Hagyjanak engem aludni! - -– Dehogy hagyunk, fiacskám, – válaszolt a dörmögésre Sipiczky, – -szükségünk van becses személyedre. – Ezzel elővett egy kancsó vizet s -végigöntötte a becses személyt. - -Az ugy fölugrott erre, mintha az égből pottyant volna alá, de még akkor -is dörgölte szemeit – még nem eszmélt egészen. - -– A manóba fiu! – nevetett Sipiczky, – rosszabb vagy egy tót -szolgálónál. Hogy nem szégyelled ezt a paraszt egészséget! - -– Tudtam, hogy te vagy, Alfréd. Csak te lehetsz képes ilyen -kiméletlenségre. Pedig ugy szerettem volna még aludni, – nyafogott -Kertész. - -– Hát menyasszonyodat nem kiséred a vasuthoz? - -– Nem. Megkértek, hogy ne tegyem. - -– Okosan. Akkor hát beszélhetünk. De először mosd ki a szemedet, mert -még most sem eszmélsz. - -– Dehogy is nem eszmélek. Mit parancsolsz? Segédre van szükséged? - -– Még nincs. - -– Még nincs? Hát még csak ezután akarsz valakivel összeveszni? - -– Nem akarok, csak ha muszáj. Mikor mészsz Lasnakra? - -– Szombaton. - -– Hát nem mészsz szombaton. Csak mához egy hétre mehetsz. - -– És ugyan miért, ha szabad kérdeznem? - -– Mert irántam való barátságból akkor utazol. Időt kell nyernem és jelen -esetben csak tőled nyerhetek időt. - -– De már csak kivánj inkább egyebet barátságból, engem szombatra vár az -Incim. Különben nem értelek. - -Sipiczky összeszoritotta fogait. - -– Nem a tiéd még, hé! Lassan az agarakkal! - -– Furcsa vagy te, Sipiczky, hogy haragszol reám. Nem tehetek róla, hogy -nem téged választott. Te is a vásáron voltál. Miért nem ügyeskedtél -jobban? - -Sipiczky idegesen ugrott föl. - -– Jegyezd meg magadnak, kis fiam, hogy téged nem ő választott, hanem a -mamája. Nézz a tükörbe, az majd megmondja neked, hogy az olyan -embereket, mint te, nem a leányok, hanem a mamák szokták választani. - -– Ne stenkerkedj, kérlek, – indignálódik a hiuságában megsértett kis -ember. - -– Eszembe sincs, sőt ünnepélyes bocsánatot fogok tőled kérni még azért -is, a mit te vétettél ellenem, de egy föltétel alatt… - -– S mi az? - -– Inciről le kell mondanod. - -– Megbolondultál? - -– Én nem, de te, hogy egy olyan leányt akarsz elvenni, a ki nem szeret. - -– Micsoda beszéd ez! Kikérem… - -– Becsületemre mondom, hogy nem szeret. Hát nem látsz – te rövidlátó és -hígvelejü ember? Nincsenek érzékeid? Nem látod, hogy fél tőled az a -leány? Nem vetted észre, hogy mást szeret? - -De bizony észrevette azt maga Kertész is, csakhogy nem sokat törődött -vele. (Neki tetszik a leány, az a fő; idővel majd csak hozzá szokik.) - -– És ha ugy volna is, mi közöd hozzá? - -Sipiczkyt – az alapjában véve gavallérjellemü arisztokratát – teljesen -kihozta béketüréséből ez a pórias lelkületre valló válasz. Az -elbizakodott, önző parasztot látta Kertészben, a ki éppen hogy finom -ruhában jár, mert van módja benne, de kinek azért teste-lelke paraszt -maradt. Végigméregette a vőlegényt, – mert hamarjában szó sem jött -ajkára, – nézte kicsiny, üres szemeit, gömbölyü, kacéran kipomádézott -hájas fejét, vastag orrát és nagy kezeit. Aztán rárivallt, mint egy -grandseigneur az inasára: - -– Hát nem tudod, mi a becsület?! - -– Tőled nem fogom megtanulni. - -– De megtanulod, fráter, arra fogadok. Megtanulod, hogy egy leánynak -tiszta szivét, lelkét megvásárolni birkabőrön nem lehet, s hogy a ki -teszi, disznó, gazember! Értetted? – orditotta a lengyel fékeveszetten. - -– Értettem és tudni fogom kötelességemet. Négy órára várja segédeimet. - -A kis ember sápadt volt és hebegett. Sipiczky is sápadt volt, de nem a -félelemtől, – az előtte ismeretlen fogalom, – hanem a dühtől. - -– Nem cicázunk ám, fickó! A dolog komoly! – fenyegetődzött még a -lengyel, aztán távozott. - -A szabad levegőn egy perc alatt visszanyerte önuralmát a lengyel. Meg -volt magával elégedve. Nem várhatta józan észszel, hogy lemondjon a -vőlegény menyasszonyáról: ez esetre pedig tervébe vágott a párbaj. Igaz, -hogy szándéka volt előbb szivére beszélni Kertésznek, inkább -önmegnyugtatására azt határozta volt, hogy ethikai prelekciókat tart -neki: ugy próbálja meg előbb rábirni őt a szakitásra és csak ha az nem -használna, folyamodik erőszakhoz: de aztán elgondolva, hogy ez ugysem -vitte volna céljához (az az ember sokkal önzőbb és butább), nem volt oka -nagyon bánni, hogy idő előtt fakadt ki. Sőt csodálkozott rajta, hogy már -előbb be nem látta ezt s hogy nem kezdte mindjárt az erőszakon. - -– Na, – gondolta Sipiczky, – most már az a fő, hogy én lőjjem őt hasba, -ne ő engem. Mert én vagyok az, a kire jelen esetben nagyobb szükség van… - -Éppen azon gondolkozott, hogy kiket válaszszon segédekül, a mikor eszébe -jutott, hogy a párbaj igazi okának nem szabad nyilvánosságra jutni. -Befordult hát egy kávéházba és levelet irt Kertésznek. Igy szólt a -levél: - -„Ilyen esetekben gavallér-ember az összeveszés okát nem közli a tanukkal -sem; mindössze csak annyit mond nekik, hogy mindkét részről sulyos -sértés követtetett el. Szokatlan bár, de közölnöm kellett ezt önnel, -mert nem vagyok biztos benne, hogy ezen egyedüli korrekt közfelfogásról -és uzusról tudomása van-e? - -Sipiczky.“ - -Sipiczky boritékba zárta a levelet, aztán hordárra bizta. Maga pedig -elindult segédeket keresni. Olyanokra gondolt, a kik nem szeretnek -komoly ügyből tréfát üzni, sőt a kik tetszelegnek maguknak azzal, hogy -mennél szigorubb föltételeket csikarjanak ki az ellenfél segédeitől. - -Ilyen volt (?) egyik barátja, Marcziházi kapitány. Ez a rangja mellé -bátran odairhatta volna látogatójegyére, hogy „és párbajsegéd“, mert -több dolga volt – különösen télen – a párbajsegédséggel, mint a -kapitánysággal. Akkor is éppen tárgyalt, a mikor Sipiczky bekopogtatott -hozzá. - -– Dolgom van, pajtás, megbocsáss… - -– Megvárom, mig elvégzed, vagy jövök egy félóra mulva, – válaszolta -Sipiczky. - -– Sürgős? Talán te is…?! – kérdezte a kapitány érdeket kifejező -mimikával. - -– Én is. - -– Bravó, pajtás! örömmel állok rendelkezésedre egy óra mulva. Addig -sétálj, mert csak egy szobám van… Szegény vagyok, mint a templombéli -egerek, – tette hozzá kómikusan savanyu arccal. - -– Helyes, – mondta Sipiczky, ki is szabad óráját azzal töltötte, hogy a -lovardába ment, – a hol pisztolyokat tartott – és gyakorolta magát a -céllövésben. A világitás rossz volt, de azért jól lőtt. Tiz lövés közül -nyolcszor találta el a félalakot. - -– Stimmt, – mondá, – félalakba nyolcszor találtam. Kertészt bátran lehet -dupla alaknak számitani, a mi pedig négyszerese a félalaknak, ergo, -biztosan lepuffantom a madaramat. Majd fölülkerekedvén benne a jóérzés, -bosszankodni kezd cinizmusán és elhatározta, hogy csak a lábát lövi el a -madarának. (Elvégre is, mit vétett nekem a gyámoltalan fráter?) - -Mire Marcziházit ujra fölkereste Sipiczky, az már bevégezte volt a -tárgyalást. Egy finom havannával kinálta meg vendégét. - -– A manóba, Kriegskamerad (együtt szolgáltak, mig a lengyel ki nem -lépett a hadseregből), ha szegény vagy, mint a templombéli egerek, minek -tartasz ilyen drága vendégszivart?! – okvetetlenkedik Sipiczky. - -– Hja, barátom, a reprezentáció! - -– Ki a manó kiván egy kapitánytól reprezentációt? - -– Kapitánytól nem is, de párbajsegédtől! Menykő sokba kerülnek nekem a -mások vesződségei, azt mondhatom neked. - -Sipiczky mosolygott és rágyujtott. - -– Hát az én dolgom egyszerü, – kezdi meg a beszédet, – délután négy -órakor fölmentek: te meg egy általad kiválasztandó második a lakásomra -és ott vártok, a mig két alak nem jelentkezik a határon. Ezek Kertész -Andor segédei lesznek. Megkináljátok őket székkel és cigarettával. Azok -e helyett elégtételt fognak kérni tőlem a felük nevében. Ti nem -spóroltok az elégtétellel sem, adtok, illetve fölajánltok nekik a -nevemben annyit, a mennyi csak kell. Sőt az esetben, ha keveset -kérnének, azt mondjátok nekik, hogy nem smucig a magyar! és még egy -adagot reájuk tukmáltok. - -– S mennyi legyen az összadag? - -– Háromszori golyóváltás – 20 minus 5 – aztán kard körömszakadásig. -Ennyi legalább! - -– Pompás! És az ok? - -– Sulyos sértés mindkét részről. Különben diszkréció. - -– Ahá! Ok nincs. Értem. És ha nem egyeznek bele a sulyos föltételekbe? - -– Annyit csikarsz ki belőlük, a mennyit csak birsz. Ehhez te ugyis jól -értesz. - -– Hogy a manóba ne, csak bizd rám!… Megállj!… Holnap délelőtt tizenegy -óra; – jó lesz? - -– Jó. - -– Tehát, ha semmi közbe nem jön, akkor lesz a csata. Háromnegyed tizkor -érted megyek lakásodra. De most ebédre föl! - -– Gyerünk együtt a Kispipába, – ajánlkozik Sipiczky. - -– A Kispipába? – szörnyülködött a kapitány. – Te oda jársz? Mióta? - -– A mióta magam is olyan szegény vagyok, mint azok a bizonyos egerek. - -– Na, pajtás, én azt nem tehetem, – bocsáss meg, – mentegetődzik a derék -hadfi. - -– De hiszen multkor egy ezredessel ebédeltem ott: Nikházyval. - -– Ja, ezredes! De egy ilyen notórius párbajsegéd, mint én! Mit gondolsz? -A reprezentáció!… - -– Jól van hát, – engedett és mosolygott a hóbortos kapitányon Sipiczky, -– reprezentálok az egyszer veled, ha ugyan elég jó firmának találsz. - -– Pompás! – válaszolt szelesen Marcziházi. És elmentek a kaszinóba -ebédelni. - -Ebéd után Kalvylt kereste föl Sipiczky. - -A festő műtermének ajtaja be volt zárva, de csakhamar megnyilt a -villámos csengettyü szavára. - -– Te vagy az, édes jó barátom? Isten hozott! – üdvözli barátját Kalvyl. -– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak! Kerestelek is, de nem voltál otthon. -– Ezzel egyenesen Inci képéhez siet Kalvyl és fölnyitja a rámáját. - -Sipiczkynek jól esett ez a gyöngédség. Mert akárcsak azt mondta volna -ezzel a festő: „Ime, előtted nincs titkom, jer, osztozz érzelmeimben.“ - -A képtől sokáig nem jutottak szóhoz a jóbarátok. Nézték mindketten, -vegyes érzelmekkel. Sipiczky eldobta cigarettáját, ugy nézte. Kalvyl -észrevette ezt és hálásan megszoritotta érte barátja kezét. - -A művelt arisztokrata lelkek gyöngéd tapintatában van valami -kimondhatatlanul nemes. Kár, hogy olyan sokan vannak, a kik irigylik és -irigységből affektálásnak tartják ezt a finom vonást. Pedig, ha egyebet -nem is, ezt jó lenne tőlük elsajátitani. Az élet sokkal szebb volna ugy. - -– Hát holnap megyünk? – töri meg végre Kalvyl a csöndet. - -– Megyünk, János. Azaz én csak akkor mehetek, ha valami dolgom nem akad. - -– Miféle dolgod? – kérdi ijedten a festő. – Halaszd el, Alfréd, a -kedvemért. Ne tedd azt: ne ereszsz magamba. - -– De elmennél, ha halaszthatatlan dolgom akadna, egyedül is? – -puhatolódzik Sipiczky. - -– El, de… - -– Bravo, fiacskám, ezt szeretem! De hogy még biztosabb legyek benne, add -becsületszavadat, hogy nélkülem is elutazol. - -– Szivesen. Becsületszavamra! De nem értelek. Te valamit titkolsz -előttem, Alfréd. Már látom, hogy nem jösz el, – gyanakszik a festő. - -– Azt pedig rosszul látod, mert még magam se tudhatom, hogy elmehetek-e -vagy sem. Ha megyek, a vasutnál találkozunk. Félegykor is indul vonat, -ugy-e? Ezzel menjünk. Addig eldől az én ügyem. - -Kalvyl szomoruan, de vizsgán nézett barátja szeme közé, mintha olvasni -akarna belőle. - -– Miért titkolódzol előttem, Alfréd? Olyan rossz előérzetem van… - -– Tyhü, a teringésit! Az pedig ne legyen, – protestál nevetve Sipiczky. - -– Beszélj hát világosan. - -– Nem lehet, édes fiacskám, igazán nem szabad szólanom, – erősitgeti a -lengyel. – Te csak légy nyugodt, – folytatja, – majd utánad megyek, ha -már együtt nem indulhatunk. De több, mint valószinü, hogy nem leszek -akadályozva. A fő, hogy te mindenesetre menj, nélkülem is. Kezet rá! - -– Itt a kezem. Minden körülmények között! Mindenesetre! - -– Azért, fiacskám! Az Incit nem hagyhatod most magában, szegényt. -Szüksége van rád, igen nagy szüksége! - -– Oly titkozatosan mondod ezt, Alfréd. - -– Ej, mindenben titkokat fürkészel! Ne légy gyermek. Hiszen csak -természetes, hogy ő olyan lelki állapotban, a milyenben most van, nem -nélkülözhet téged. Kétségbeesik, elhervad, meghal – mit tudom én! – de -baj lehet belőle. Azért kell ott lenned. Punktum! Az öreg különben -szivesen fog látni, a mama nem: ezt előre jelzem, miheztartás végett. De -te ne törődj vele. Kötelességeid is vannak s azok előtt szoritsd -háttérbe büszkeségedet: nyelj! Punktum! - -– Miért nem lát szivesen a mama? - -– Nem tudom, de ugy lesz. - -– Tudod, Alfréd. - -– Ej, a manóba, mert tudja, hogy Inci szeret, ha éppen tudni akarod. - -– És Inci mondta meg azt neki? - -– Persze, hogy ő, nem is én. - -– Megmondta? - -– Meg, ha mondom. Hát mit bámulsz? Baj az? - -– Nem, Alfréd, de különösnek találom, hogy egy anya, ha már nem is adja -gyermekét egy ilyen szegény piktorhoz, mint én vagyok, olyanhoz -kényszeritse, a kit nem szeret. - -– Haha! – nevetett Sipiczky, – de naiv lélek vagy, hogy ki nem ismerted -azt az asszonyt. Hiszen annak az asszonynak nincs szive, nincs lelke. -Gőg, dac, önzés, hiuság az egész teremtés, de még rövidlátó és önfejü -is: saját lelkületéből itéli meg a leányáét. A szerelem szerinte -érzékiség: az ideálizmust nem ismeri. A férfi mindegy neki: -vágykielégitő eszköz a szemében. Hát erre jó Kertész is. És mert -szerinte jó, azt hiszi, hogy a leányának is az. Aztán ugy véli, hogy a -mig egy leányban föl nem támad az érzékiség, addig nem képes a -házasságot megitélni, megérteni s hogy arra való az anya, hogy leánya -ezen itélőképességének hiányát minden viszonyok között és bármiféle -eszközökkel, ha kell, kegyetlenséggel is, de pótolja. Nem puszta -passzióból kinozza ő Incit – nem mondom, – de lelki sivárságból meritett -ama meggyőződésből, hogy ezzel kötelességét teljesiti. Azt nem állitom, -hogy makacssága és gőgje oda nem sodorhatják őt, hogy még leánya biztos -boldogsága árán sem enged akaratából. Ilyen asszonyokat, ilyen perverz -jellemeket föl lehet ugy bősziteni… Sőt lehet, hogy ez már meg is -történt. Ki tudja? Lehet, de nem valószinü, hogy most már meggyőződése -ellenére is Kertészhez kényszeritené Incit, csak azért, mert makacs -akaratát mindenáron érvényesiteni föltette magában. Akár igy, akár ugy, -rosszul van mindenképpen. Annyi bizonyos, hogy természetesen és -egyszerüen el nem lehet intézni a ti szerelmetek regényét. Ravaszság, -ügyesség, egy jól kieszelt terv merész végrehajtása szükséges ahhoz, -hogy dülőre jussunk. Értettél, János? - -Igy dült a szó, ha egyszer megeredt, Sipiczkyből. De János nem hallgatta -végig. Ugy fájt neki valami. Befogta a fülét. - -A jó lengyel megszeppent: - -– Ne haragudj, édes fiacskám! Drasztikus voltam, de nem bántottam _őt_, -– kérlelte barátját. - -– Nem bántottad, de a nevét olyan dolgokkal hoztad kapcsolatba… - -– Világosságot kértél tőlem, én többször megtagadtam, de te ujra kértél. -Ime! Ugy-e fáj ez a világosság? Ugy-e, nem kérdezel többet és hiven -követed tanácsomat? Minek is neked mindent tudnod? Elég, ha én tudom, – -mondta Sipiczky s utolsó mondatára fölsóhajtott, mintha az ő -lelkiismeretének is sok lenne már az, a mit tud. (Vagy talán azt -sokallta, a mit tenni akar?!) - -– Nem haragszom, Alfréd. Isten után benned bizom legjobban. Vezess, én -megyek utánad. Vezess ki bennünket egy más világosságra. Ha nem sikerül, -majd együtt halunk… - -– Helyes, de egyelőre csak éljetek. Legalább addig, a mig ki nem sül, -hogy erőlködésem hiábavaló, – humorizált Sipiczky. - -– Te ugy bizol benne? Én nem tudok ugy bizni. - -– Van Isten! - -– A ki majd magához szólit bennünket, ha itt a földön nem boldogulunk. -Ez is megváltás. - -– Jó, jó, de ha valami itt is elintézhető: a földön, nem kell mindjárt -az egekbe vágyni, – tréfált (részben, hogy megindultságát palástolja) -Sipiczky. – Vannak barátaink is, a kik részt követelnek maguknak -boldogságunkból. Azokat csak nem illik mir nix, dir nix itt hagyni a -sárga földön? Micsoda önzés ez, te fiu? - -– Nemes, jó lélek!… - -– Persze, még mi nem!? – protestál a lengyel. – Elég nekem, ha -tisztességes embernek tartasz. Én többre nem reflektálok, mert az se -voltam eddig. Ugy éltem, mint egy állat. - -– Ne vádold magadat, Alfréd. Te csak magadnak vétettél, másoknak soha. - -– Na, jól van; ha tőled függne, még beatus-szá avatnál, te elfogult -barát, te! És most, Isten veled! Holnap indulsz, – fejezé be szavait -Alfréd és hosszan, melegen megszoritotta barátja kezét. Majd a képre -vetett még egy futólagos tekintetet, azzal távozott. - -(– Ki tudja, hátha nem látom többé őket? – monologizált a lépcsőházban. -– Intézkednem kell, hogy az esetben hogy operáljanak… Hah, a manóba, -csak nem lőnek hasba? Mert mégis csak jobb lenne, ha magam vezetném a -dolgok rendjét. A gyerekek még képesek lennének mindent elrontani! Igen -gyámoltalanok a gyerekek. Mindakettő erővel csak az egeket kéri… Hm! -Képesek azok együtt halni, a milyen szerények a sorssal szemben! Ej! El -veletek, sötét gondolatok! Csak fussatok, szaladjatok! Magam is -szaladok, mert hideg van, brr! És még sok az irni valóm – brr! Csak irni -ne kellene! Sohase szerettem irni s e tekintetben nem változott az -izlésem máig se.) - -Ezt a hosszu monológot részint gondolta, részint motyogta Sipiczky. Mint -minden humorkedvelő embernek, neki is szokása volt agya termékeit -fönhangon is elmondani: vajjon hogy fest a dolog élőszóban. - - - - -XVII. Egy végrendelet. - -Mihelyest hazaérkezett Sipiczky, azonnal hozzáfogott az iráshoz. Azaz -hozzálátott volna, ha lett volna tintája és ivpapirosa. No meg, -szamárvezetőre is szüksége volt, mert csak levélpapiroson tudott egyenes -sorokat ejteni. Maga röstelt már kimenni, hát gondolta, hogy majd -elküldi a takaritónőjét. Lement a házmesterhez, de csak a szép -házmesterné volt otthon és Zolát olvasott. - -– Jó napot, Irmácska! - -– Jézus Mária! Be ne jöjjön gróf ur, mert agyonver az öregem. - -– Ej-ej. Hát miért? - -– Mert féltékeny, mint egy sárkány. - -– De hisz’ én nem vagyok veszedelmes, – tréfált Sipiczky és megcsipte a -csinos asszony állát. - -– Hogy is ne, mikor gróf is, fiatal is, meg kopasz is… azután meg csinos -is. No! - -A lengyel nevetett az okok e sokaságán. - -– Tetszem magának, Irmuci? - -– Érdekes… - -– Köszönöm; de papirosra és tintára lenne szükségem, hogy kegyeit -méltányolni tudhassam. - -– Hásze, csak egy órája hozott a leány papirost és tintát két ur -számára, a kik a lakásán voltak. Éppen, hogy tiz perce mentek el, de már -akkor négyen. Hát, ha csak nem vitték el a zsebükben… - -– Jőjjön, Irmácska, keressük meg. - -Az asszony elpirult. - -– Félek. Minden percben megjöhet az uram. - -– Sohse féljen. Mi van abban? - -Az asszony most már rákvörös lett és habozva bár, de követte a férfit. A -lakás ajtajánál azonban megállt; nem akart bemenni. - -– Nem megyek be, gróf ur – mégse. Lássa, mint asszony becsületes voltam -mindig, sohase csaltam meg az uramat. Nem csalom hát meg magával sem, – -mondta Irma és futva menekült. - -Sipiczky utána nézett, de nem hítta vissza. Elgondolta, hogy milyen -furcsa a világ. Ha egy asszonyt lakására hí egy férfi papirost keresni, -annak az asszonynak eszébe se jut mást képzelni, minthogy a papiros csak -ürügye a hivásnak, igazi oka a csábitás. És ezt oly természetesnek -találja az asszony, hogy mindjárt a képzelt igazi ok ellen védekezik és -nem is reflektál a vélt ürügyre, ha egyáltalában vonakodik. - -– A szemét már a fölszinre került itt nálunk e hazában, – bölcselkedik -Sipiczky, – másutt még alján a seprő. - -Az igaz, hogy nincs az országban csinos házmesteri menyecske – ha szolid -– a ki legénylakásba elmenne papirost keresni. Mert nincs házmesteri -alak, a ki elhinné menyecskéjének, hogy papirost keresni volt oda, nem -másért. Az Irmácskának tehát igaza van. - -– Megkeresem hát magam azt a papirost, – monologizált Sipiczky és meg is -találta. Ott volt, a hová való: az iróasztalán. Leült és irt. Irta pedig -a következőket: - -„Kedves Jánosom! - -Rég elpatkolandottam, mire ezt a levelet megkapod. Kertészszel -összevesztem valami csekélységen: párbajt vivtunk. Temettess el, de -kikötöm, hogy száz forintnál többet ne költs utolsó utamra. A tulvilágon -szolid akarok lenni, mert megutáltam a földön a fényt. Hamis ott majdnem -minden fény. - -Iróasztalom fiókjában levő takarékpénztári könyvemben fekvő vagyonomat -és összes ingóságaimat reád hagyom. Fogadd, kérlek, jó szivvel tőlem, – -a ki téged igazán és önzetlenül szerettelek. - -Édesanyám imádságos könyvét s a mellette lévő medaillont Incinek -testálom: a kis testvérkémnek. Kérd meg őt, hogy halálom évfordulóján -ebből a könyvből imádkozzék lelki üdvösségemért. Az ő imáját jobban -meghallgatja az Ur, mint a papokét, de azért könyörögjenek azok is -érettem: bőven ráfér bünös lelkemre… - -A medaillonban egy kis hervadt virág van. Könyeimmel öntöztem, de -csókjaimtól hervadt el. Ez a kis virág volt az én talizmánom. Mióta -birom, lettem igaz ember, a mi sok gyönyörüséget okozott kiélt, kifáradt -lelkemnek. - -Bizalommal lépek az Ur szine elé és végtelen könyörületességébe ajánlom -bünös lelkemet… - -És most halld utolsó kivánságomat: Incit el ne hagyd soha. Ha ő Isten -rendelése szerint nem követhet téged, te kövesd őt mindenüvé. - -Atyját föl fogod világositani a helyzet felől. Megmondod neki, hogy Inci -anyja kényszerének engedve, gyermeki engedelmességből egyezett bele -Kertészszel való házasságába, de hogy ez a házasság halála lesz. Igy -mondd neki: a halála lesz! Inci ezt nem fogja merni megerősiteni -anyjától való félelmében és tartva attól, hogy ezzel szülei között -visszavonást támaszt, a mi által atyja öreg napjait elkeseritené. - -Hogy mindamellett is szólanod kell, annak az az oka és célja, hogy az -apa teljesen vak szemeiről némileg levedd a hályogot, – hogy kétségében -lehetőleg elodázza a jegyváltást. - -Ennek a kivánságomnak teljesitése nehezedre fog esni, de teljesitened -kell büszkeséged, önérzeted árán is. Nemcsak rólad van szó! - -A boldogságtok kérdését neked magadnak elintézned nem lehet, Inci -nagylelkü, rajongó jelleme, az öreg ur rövidlátása s a mama szivtelen -makacssága miatt. Azt majd én intézem el a tulvilágról. Barátom, Dezső -lesz a médiumom. - -Te csak bizzál és ne csüggedj utolsó lehelletedig. Isten veled. -Találkozunk. - -Sipiczky.“ - -– Igy! – szólt Sipiczky, bevégezvén a levelet. – Tervem egyik -alternativája: a halálom esetén eszközlendő eljárás be van vezetve; most -még a doktorkámmal kell beszélnem, hogy betetézzem. - -Mint deus ex machina toppant be a doktor. - -– Jó napot, édes grófom! - -– Isten hozott, kedves doktorkám, – üdvözli őt örömmel Sipiczky, – -foglalj helyet. Mindjárt kész vagyok, még csak a cimzés: igy la… És most -fogd ezt a levelet és tedd el tárcád legmélyebb rejtekébe. - -– Hiszen ez Kalvyl János bárónak szól Lasnakra – csudálkozik a doktor, -olvasván a levél cimét. - -– Neki fogod küldeni. Tedd csak el előbb, aztán beszélhetünk bővebben a -dologról… Eltetted? Jó. Hát először is holnap párbajt vivok Kertészszel. -Igen kérlek, légy az orvosom. Marcziházinak már szóltam, hogy téged -kérjen föl és ne mást. Ha el találnék esni, akkor azonnal küldöd – vagy -föladod magad – ezt a levelet exgrófom! - -– Mily sötét gondolataid vannak, édes grófom. - -– Dehogy is! Azonban minden megtörténhetik s az embernek csak intézkedni -kell az uradalmai irányában. Nem ugy van az nálam, mint szegény háznál. - -Az orvos szomoruan mosolygott. A hála és szeretet füzte őt barátjához, – -gyermekkora óta. Atyja gazdatiszt volt Sipiczky atyjánál és midőn árván -maradt, az öreg gróf fölkarolta és fölnevelte őt: hü tisztje fiát. Igy -lett orvossá s a Sipiczky-családnak lekötelezett, hű barátjává. Azért -mosolygott szomoruan a doktor. Fájt neki, hogy azok a persziflált -uradalmak csak voltak egykor és hogy most idegen ül jótevői ősi várában. - -– Ha elestem, eltemettek: te meg Kalvyl, miután az elhalálozást temetés -követi rendszerint – folytatja a lengyel. - -– Ugyan ne emlegess halált és temetést! Ki látott valakit párbajban -elesni? – tréfálkozik, bár aggódik a doktor. – Még ha a lomnici csucsot -készülnél megmászni, érteném komoly sejtelmeidet. - -– Igazad van, de az ördög nem alszik, – veté ellen Sipiczky, – hát csak -arra az esetre szóltam, ha nem alszik az ördög, hanem elvisz. De e nem -remélt esetben már egy igen fontos, nagy dolgot bizok reád, kedves -barátom. Igérd meg, hogy – bármily drasztikus és bármily nevetséges is – -megteszed a kedvemért. - -– A kedvedért és nagylelkü családod érdekében mindenre kész vagyok, – -mondta a doktor elérzékenyülve. - -– Köszönöm. Ide figyelj hát. Te mindig nemes ember voltál, nemcsak a -kutyabőrön, de szivre, lélekre is. Ezért választottalak téged halálom -utáni akaratom végrehajtására. Mert olyan ember kell ahhoz, a ki szent -titkokkal vissza nem él. Egy szent titokba kell ugyanis, hogy -beavassalak… - -– A szivembe zárom… - -– Kalvyl János báró és Dobay Ilona szeretik egymást. - -– Ah! És mégis Kertész vőlegénye lett! - -– Ne keresd kulcsát ennek a rejtélynek, elég az, hogy ugy van. És éppen -azt kell megakadályoznunk, hogy ez a házasság ne jöjjön létre. Ha -életben maradok, nincs szükségem segitségedre. Abban az esetben nem -akarlak egy olyan megbizással terhelni, a mit magam is elvégezhetek s a -mely alapjában nem méltó hozzád. Annyival kevésbbé, mert más uton-módon -a dolog általam jobban és könnyebben lesz elintézhető. Ez a mód se -valami lélekemelő, de az én hátam elbirja még ezt az utolsó stiklimet. -Hiszen annyi van rajta… - -– Kiváncsivá teszel. - -– A vőlegényt kell kiüldöznöd a menyasszony szülői házából. Az lesz a te -föladatod. - -– Én? Hogyan? – csodálkozik a doktor. - -– Ide figyelj! Esetleges temetésem után lementek Lasnakra: Kalvyl és te -s ott természetesen sajnálkoztok fölöttem. - -– Milyen ürügy alatt menjek én Lasnakra? - -– A nagynénéd ott lakik a közelben – tegyük föl – és te utazóban -meglátogatod Dobayékat, az éppen Lasnakra tartó barátod, Kalvyl -kiséretében. Hiszen járatos voltál a házukhoz! - -– Jó, s aztán? - -– No, hát sajnálkozzatok fölöttem és végtére is belefáradván a sok -sajnálkozásba, te alkalomszerüleg elkezdesz a tulvilági életről beszélni -és pozitivitással állitod, hogy a halottak szellemei lejárnak a földre. -Egyszóval spiritiszta vagy és prelekciót tartasz a spiritizmusról. - -– Egy szót se fognak nekem hinni, legkevésbbé Kertész. - -– Te megmosolygod a hitetleneket, nem szólsz egy szót se, hanem -kézzelfoghatólag, illetve szemmelláthatólag bebizonyitod Kertésznek -tantételeidet. - -– Nem értelek. - -– Nem? Mindjárt megértesz. Az én szellemem egy szép éjjelen egyszerre -csak megjelenik Kertésznek és mindenféle átkokat dörög reá – ha le nem -mond Inci kezéről, – igér neki olyan poklokat, a hol az emberekből -naponta gulyást apritanak, de másnapra csak föltámadnak, hogy ujra -gulyássá legyenek aprithatók. S ez a szellem te leszel. Egy lepedő kell -hozzá mindössze és sötétség. A hangomat utánozni tudod. - -A doktor kétkedőleg rázta a fejét. - -– S te azt hiszed, hogy ettől a játéktól megijed majd Kertész? - -– Attól nem fáj a fejem. Gyáva a kölyök és paraszt, talpig paraszt. Már -pedig nem volt még olyan bunyevác paraszt a világon, a ki ne félt volna -a kisértetektől és tulvilági szellemektől. Garantirozom a sikert, ha -ügyes vagy s el nem árulod magadat… Vigyázz, kérlek, nagyon vigyázz, -mert két nagy nemes léleknek a boldogsága fog rajtad függni. Ez a tudat -szolgáljon igazolásodul a komédiáért. A cél oly nemes, hogy föltétlenül -szentesiti az eszközöket. Ugy-e megteszed? – fejezte be szavait kérő -hangon Sipiczky. - -– Meg. Annál könnyebben igérem, mert nem kerül reá a sor. - -– Adja Isten! De ha rákerül? - -– Itt a kezem és becsületszavam. - -– Köszönöm, doktorkám: az nekem elég… Ugy megfut a vitéz, de ugy, hogy -meg sem áll Sztapárig, – mondta kacagva Sipiczky… - -Ekkor nagy szelesen beront a kapitánysegéd. - -– Hát rendben a dolog! Itt a doktor is? Bravo, legalább nem kell -futkosnom utána! Sok rongyot, gyapotot hozzon magával, doktor, meg egész -tüsző műszert. Féltizenegykor majd magáért megy Lóskay: az a másik -segédünk, – hadarja a kapitány, majd Sipiczkyhez fordul: - -– Tudsz-e lőni, kamarás? Hogy mondod? Tudsz? Jó. Hát vivni? Nem tudsz? -Ugy is jó. Nem is szükséges olyannak, a ki nem fél. Statisztikám van -róla, az csalhatatlan… De most szaladok urak, magamat ajánlom! Be kell -szereznem a pisztolyokat. Jól töltünk! A viszontlátásra! – szólt és mint -a forgószél kirohant a kapitány, be se várva a viszontüdvözletet. - -Készülődött a doktor is, de Sipiczky visszatartotta. - -– Megállj csak, doktorkám; még végrendelkeznem kell, különben nem kapja -meg János az uradalmamat. Várj egy kissé, mindjárt jövök, csak a -házmesteréktől hivok föl valakit. - -Messze se kellett mennie Sipiczkynek. Az ajtaja előtt találta a -házmesternét, vágytól kipirulva és reszketve a félelemtől vagy -lelkiismeretétől. - -– Mégis feljöttem, gróf ur. - -– Szép magától, Irmácska. - -– Az uram alszik. Sokat ivott. - -– Kedves egészségére! Tessék besétálni. Éppen magáért voltam indulóban. - -– Nem ver meg az Isten? – küzködött lelkiismeretével a menyecske és még -habozott belépni. - -Sipiczky megértette. Nevetett és sajnálta is ezt a szegény férget. Ő is -olyan volt, hát – inkább sajnálta. - -– Nem azért hivom, Irmácska. - -A házmesterné nagyot csodálkozott. - -– Hát csakugyan papirost akar velem kerestetni? - -Sipiczky kacagott most már: - -– Nem. Tanunak kérem egy bizonyos ügyben. - -A fiatal, élvvágyó menyecske csalódottan, hiuságában megsértve, epésen -veti oda: - -– Arra jó lesz a szolgálóm is!… - -És csakugyan felküldte szolgálóját maga helyett… - -A doktor és a szolgáló előtt aztán ünnepiesen kijelentette Sipiczky, -hogy összes vagyonát Kalvyl Jánosra hagyja elhalálozása esetén. - -– Megértettetek? - -– Meg. - -– Meg. - -– Na, – mondta megkönnyebbülten a gróf, – megspóroltam egy iv papirost -és egy kínszenvedést. - -A tanuk eltávoztak. Sipiczky magában maradt. Elővette édesanyja -imádságos könyvét és sokáig buzgón imádkozott. És a világfi -szarkasztikus arca teljesen átidomult e közben szelid, mély lelke -valóságos, igazi tükrévé… A szobában csak a lengyel főnemes maradt -egyedül… A másik énje ima közben ott hagyta őt. - - - - -XVII. Az élő halott. - -A ki párbajt látott, az tudja, hogy megy. A ki nem látott párbajt, hanem -regényt olvasott, az meg még jobban tudja. Már pedig az emberiséget -három részre lehet osztani: a párbajt látottak, a regényt olvasottak s -az analfabéták osztályába. És miután csak a két első helyen emlitettek -részére iratnak regények: maradjon itt el a Sipiczky-Kertész-párbaj -leirása – (minek pályázzék minden iró olvasói idegzetére) – legyen elég -szenzációnak a szomoru eredmény maga. - -Sipiczky a második golyóváltásnál elesett. Tompán zuhant a földre, mint -egy fatörzs. - -Az orvosok föltépték ruháit. A szive táján kapott lövést. Dezső, a jó -barát konstatálta elsőbben, hogy legföllebb egy-két óráig élhet. A másik -orvos rámondta: „Addig is bajosan.“ De azért telefonoztak a mentőkért és -bekötözvén sebeit, bevitték gyalogágyon az Erzsébet-kórházba. Gyalog -követték barátai. A kapitány sirt: a mordályos kapitány, a -rettenthetetlen párbajsegéd. - -Kertész, – ki az egész párbaj alatt sápadt volt, sőt reszketett, – -visszakapta szinét és bátorságát: adta a hőst, a nagylelküt; követte a -gyászos menetet és fönhangon sopánkodott. - -– Ugy fáj!… A legjobb barátom volt! Inkább magam estem volna el! - -Marcziházi legjobban szerette volna oldalbarugni a hipokritát, de csak -ennyit szólt neki: - -– Nem szokás ilyenkor vénasszony módjára sápitozni! – De maga azért -tovább hullatta könyeit. - -Dezső utközben megszólitott egy hordárt: - -– Vigye ezt a levelet a postára. Itt a forint. Ajánlva, expresz! A -vevényt hozza az Erzsébet-kórházba. Dezső dr.-t kérdezze. - -A kórházban széles ágyra fektették a sebesültet, hogy ujból és alaposan -megvizsgálják sebét s esetleg az ideiglenes kötést mással cseréljék föl. - -Feltünt, hogy a seb nem igen vérzett. - -– Száján fog a vér kiömleni; a golyó utját állja a vérömlésnek, – vélte -Dezső, – egy tükröt tartván a sebesült szája elé. - -A tükör elhomályosult. - -– Még él, de már elhaló a lélegzetvétele. Egy-két perc és elköltözött, – -mondta a hű barát és most már ő is könyezett. - -Könyein keresztül nem látta, hogy mint mozdul meg a már-már hullának -hitt test, mint nyilnak egyszerre – kínos erőlködéssel bár – szóra -ajkai: - -– Nem igaz. Élni fogok!… - -Az orvosok elképedtek. - -– Hogyan lehetséges az? Átlőtt szivvel nem lehet beszélni, – szólt -Dezső. - -– Nincs átlőve a szive eszerint! – erősitette a katonaorvos. – Forditsuk -meg, hogy kihányhassa az összegyült vért. - -Megforditották, de nem jött vér a sebesült száján. - -– Érthetetlen! – bámultak az orvosok. - -– Szondirozni kell a sebet azonnal. Az majd ad némi támasztékot, – -javasolja Dezső. - -Elővették a kutaszt és belemélyesztették a sebbe. A kutasz azonnal -ellentállásra talált. - -– De hisz itt csont nincs, a golyó meg nem lehet, – csodálkozik a -katonaorvos, – de már némi gyönge reménység érzetétől földerült az arca. -– Tükröt ide! – kiáltotta s a mig a tükröt hozták, tovább kutaszolt. -Arca folyton derültebb lett, aztán mosolygott, a végin meg már kacagott, -hogy csak ugy rengett az egész ember. - -– A golyó, uraim! Kutyabaj! A nemes részek nincsenek megsértve. -Mindössze egy kis idegmerevség az egész – egy hirtelen nyomástól a -szivburokra… Négy nap, – no, hat nap alatt rendben a dolog. - -De már erre Dezső is körülnéz s a mig a katonaorvos sztentori hangon -magyarázza a laikus hivőknek, hogy a fáradt golyónak milyen idegre -gyakorolt spontán nyomása okozta azt a merevgörcsöt, mely őket -félrevezette: azalatt már ki is szurkálta a sebből a golyót, mely -mindössze egy hüvelyknyi mélyen volt. - -Erre kimosták és szépen bekötözték Sipiczky sebét, aztán hozzáfogtak a -fölélesztéséhez. - -A betegnek lassankint föloldódtak megmeredt tagjai. Idegei visszanyerték -müködő képességüket. Szemét is fölnyitotta már, de olyan fáradt volt, -hogy beszélni még nem volt képes. Ezen az előtte megfejthetetlen -fáradtságon kivül azonban nem érzett fájdalmat. - -A katonaorvos különben rárivallt: - -– Ne beszéljen, ne erőlködjék! Három óra mulva, nem bánom, akár előadást -is tarthat a ballerinák bájairól, addig azonban majd csak a magunk -eszivel elmélkedünk róluk. - -Sipiczky mosolygott. (Ugy se lett volna képes beszélni.) De látni -látott. Hálás megindulással vette észre a mord kapitánynak és orvos -barátjának kisirt szemét, meghatott arcát. - -(– Jó fiuk! Van hát, a ki szeret még engem, – gondolá és behunyta -szemeit. Elaludt…) - -Mikor fölébredt, a jótékony álom erősitő hatásától teljesen felüdült -testtel, szinte megfeledkezve a történtekről, hirtelen mozdulattal -emelkedett föl ágyában a lengyel. Ettől belenyilallott sebébe az éles -fájdalom, hogy elkiáltotta magát. Oly váratlan volt az neki s – oly -szokatlan a hely is. - -Megmagyarázott neki a doktor mindent. Ez egy karosszéken szunditott -mellette, nem engedvén magát ápolónővel helyettesiteni. Most ébredt föl, -hogy Sipiczky följajdult. - -– Sebaj, csak ne hánykolódjál! - -– Mi baj volna?! Ja, ugy, – eszmélt Sipiczky, – golyó van bennem. - -– Már nincs. - -– Hát csakugyan engem lőttek hasba? – tréfálkozott a sebesült. – Mondd -csak, a hasam volt kemény, vagy a golyó volt puha, hogy keresztül nem -ment rajtam az ólom? - -– A puskapor volt kevés, kedves grófom. A jó kapitány le van leplezve. -Bár váltig azt állitja, hogy torkig töltötte a pisztolyokat, biz azokban -nem volt egy gyüszünyi por sem. - -– Ejha, a svihák! No, de jól van igy is. Tegyetek ugy, mintha elhinnétek -neki, különben boldogtalan lesz, hogy kisült a lágy szive. Maradjon csak -a régi kegyetlen tigris, ha ugy akarja. - -– Nem is disputálunk vele, mert már megevéssel fenyegetett. - -– Holnapután fölkelhetek, ugy-e? - -– Csak egy hét mulva, grófom. - -– Az lehetetlen. A katonaorvos azt mondta, hogy négy nap mulva -kutyabajom. - -– Hallottad? - -– Mindent hallottam; azt is, hogy egy-két percre becsülted életemet. (No -megállj!) A teringésit! Szörnyen megijedtem. Még kitelt volna tőletek, -hogy elevenen raktároztok el a föld alá, ha össze nem szedem minden -akaratomat és nem protestálok a szándékotok ellen. - -– Bámulatos energiád van. Nem tudok, nem olvastam arra esetet, hogy -merevgörcsöt, ha csak pillanatra is, képes lett volna valaki legyőzni. - -– És ha le nem győzöm, eltemettetek volna elevenen? – ijedezett -Sipiczky. - -– Ugyan?! Szép véleményed van az orvosok felől. A tudomány mai stádiumán -ki van zárva ilyen eset, – biztositja Dezső. - -– Na, csakhogy!… Mondhatom azonban, hogy az uj cimbora nem kellemes -gyerek. - -– Miféle uj cimbora? - -– A félelem, barátom. Megismerkedtem a félelemmel. Mikor az ember meg se -tud moccanni s előtte az elföldeltetés édes reménye… - -A doktor mosolygott. - -– Ne humorizálj, édes grófom, pihenj! - -– Az ördög fáradt… No, megállj csak! Mi történt a levéllel. Add ide, – -idegeskedik a beteg. - -Fejéhez kapott a doktor. - -– Biz azt elküldtem… eszembe se jutott. Egy hordárnak adtam át… - -– Talán particédulát is nyomattál már, a milliomát, meg koszorut is -rendeltél?! Nosza, sürgönyözz azonnal… Hány óra? - -– Nyolc óra, pontban, – válaszolt a doktor. - -– Talán még megérkezik a levél előtt. Papirost, tintát! – lármázik -Sipiczky. - -Dezső hamarosan előkeritette a papirost s irt, a mint diktálta a -sebesült: - -Remete, küldönccel, Lasnak. - -Kutyabaj! Rossz pénz el nem vész. Ha nem olvastad levelemet, ne bontsd -föl, küldd vissza, kérlek. Négy nap mulva jövök. Bővebbet levélben. - -Sipiczky. - -– Ird reá, hogy „expressz“ és küld el azonnal, – sürgeti Sipiczky a -doktort. - -– Intézkedni fogok e pillanatban, csak arra kérlek, hogy ne izgasd -magad, mert fölfakad a sebed s a négy nap helyett két hétig kell majd -feküdnöd, – figyelmeztette Dezső betegét s azzal csöngetett. - -(– Hogy a manóba ne izgatnám magamat, – monologizált a beteg, – a mikor -ilyen galibát csinálok a halálommal. Tyhü, még elindult az a -szerencsétlen János a temetésemre! No, ugyan izetlen világitásba helyezi -majd becses személyemet az a levél, a mi becses hullám szempontjából -szerkesztődött meg! Az a kis nüánsz – az élet és halál közt – milyen -nagy különbözeteket csinál hatásaiban, nem is gondolná az ember!… Csak -ne olvasnák el!) - -– Nézd csak a menetrendet, Dezső és nyugtass meg. Mikor érkezik a vonat -Remetére? - -Egy betegápoló lépett be. Az orvos átadta neki a sürgönyt, a pénzt és -rendelkezett: - -– Adassa föl, kérem ezt a sürgönyt, azonnal „express“ és hozasson -menetrendet. - -– Parancsára, – válaszolt az ápoló és távozott. - -A beteg tovább nyugtalankodik: - -– Ha elolvassák levelemet, a föld alá bujok szégyenemben. - -Az orvos csillapitotta és biztatta: - -– Ha jól tudom, az esteli vonat, a melylyel leveled ment (a délutánival -már nem mehetett), körülbelül tizkor érkezik Remetére. Addig pedig ott -lesz a sürgős távirat is. - -– Biztosan rosszul tudod, doktor. - -– Majd kisül. Ime a menetrend, – szólt az orvos, átvéve a könyvet a -belépő ápolótól. - -Ki is sült, hogy igaza volt a doktornak. A vonat féltizkor érkezik -Remetére. - -– No, látod, a sürgöny már kilenckor ott lesz. Másfél órával korábban, -mint a leveled. Aztán azt rögtön kézbesitik, a levelet pedig csak rendes -postajáratkor viszik Lasnakra. Légy hát békében és ne beszélj sokat… - -Sipiczky megnyugodott. - -De a sürgöny bizony csak a levéllel egyidejüleg érkezett Remetére. Egy -küldönc vitte ki mind a kettőt Lasnakra. - - - - -XVIII. Kalvyl utra kél. - -Kalvyl szándékához és igéretéhez képest elutazott Lasnakra. - -Már félegykor kint volt az állomáson és türelmetlenül kereste barátját -az utazók tömegében. Sipiczky nem jött… Rossz előérzet vett rajta erőt, -melyet sokáig hiába igyekezett leküzdeni. De mégis csak leküzdte. Fájó -sejtelme eloszlott, hogy helyét a szerelem bűbájos varázsa foglalja el. -Már egész természetesnek találja, hogy Lasnakra kell utaznia. (– Micsoda -gyávaság volna tőle magára hagyni Incit! Azért, mert nem látja majd -szivesen a mama? Hát ez is akadály? Kishitüség! Nincs akadály, a mit -akarattal le ne lehetne győzni! Az álbüszkeség különben sem akadály. -Hivatlanul megy és vakmerőn – s vége!) - -Kalvylban energia ébredezett és a dacnak egy bizonyos neme. - -(– A világ végére is elmegyek utána. Jogom van hozzá, mert hiszen a -halálba is követni fogom, ha ugy intézi a sors. De majd küzdünk a sors -ellen. – Igy beszélt magában.) - -Mintha Sipiczky lelke szállt volna beléje! Ugy érezte, hogy teste -erősebb, izmai ruganyosabbak, mint máskor. Teljesen kivetkőzött habozó -magatartásából. Járása határozott, biztos lett, tekintete egyenes és -szilárd. Nyugalom és elszántság acélozták meg a festő testét és -jellemét. - -Miskolcon meghált és reggel folytatta utját. (Nem akart késő este -Lasnakra érni.) Csapon megebédelt s a mit nem szokott, egy pohár bort is -megivott az ebédhez. - -Telve önbizalommal és szép reményekkel, egészen földerült a kedve. A -mint azonban Remetén megállott a vonat, ugy elkezdett a szive dobogni, -hogy alig birt kivergődni kupéjából. Kocsi után nézett, de bizony -Remetén nem volt fiakker-állomás. Végre is a bakter segitett a baján. Az -keritett neki a faluból egy szurtos bricskát. Ez elé egy 16 és egy 14 -markos ló volt befogva. A nagy ló sovány volt, mint egy agár, a kicsi -kövér, mint egy disznó. Ez aztán kiegyenlitette némileg a magaslati -differenciákat. - -Különben mindegy volt Kalvyl Jánosnak a fogat kvalitása. Csak eljusson -Lasnakra, mennél hamarébb. - -– Mennyire van ide Lasnak? – kérdi fuvarosától. - -– Háromnegyed órányira, – válaszolt az. - -– És azért maga öt forintot kér? – csudálkozik a festő ezen a bukaresti -árszabáson. (Bukarest a kontinens legdrágább városa.) - -– Elvihetem én a nagyságos urat négy óra alatt is, akkor pedig nem sok -öt forint. Négy óra ide, négy óra oda, forintjával, nyolc forint lenne… -A lovak azonban finomak! Hja kérem, a ki urasan akar utazni!… - -– Helyes, barátom, – nyugtatja meg Kalvyl a fuvarost, – csak ugy -kérdeztem. Mennél hamarább érünk Lasnakra, annál jobb nekem. - -– Van ám ott egy gyönyörü kisasszony, – konfidenskedik a ravasz kocsis. -Nyilván szerette volna azonnal kitudni, hogy mi célból utazik a -pasasérja Lasnakra. De hallgatott a festő. - -Annál jobban járt a szája a fuvarosnak. - -Kalvyl megsokalta. - -– Ne zavarjon, kérem, gondolkodnom kell. - -Csakhogy nem olyan könnyü ám a fölvidéki embert elhallgattatni, pláne ha -fuvaros. Biz az tovább kotyogott: - -– Látja azt a várat, nagyságos uram? Ott huhog minden éjjel a Kutyási -Balázs lelke. A csalafántos feleségit ijjegeti, a ki ott csalta meg őt, -a vár aljában, a birkás legényivel. - -„Hogy szép legény volt a birkás, az igaz és hogy vén volt Kutyási, nem -különben. De azért csak mégis hiba vót tőle, hogy csuffá tette és sirba -kergette az öreget. - -„Meg is büntette érte Isten, vagyis az ura. A tulvilágról járt le, hogy -ijeszsze asszonyát. Meg is ijedt az ugy, hogy félelmiben elment az -esze…“ - -Majdnem minden falunak megvan a maga regéje. Különösen a fölvidéken: a -romok, a várak hazájában hajt termékenyen a babona és a képzelet eme -vegyes származásu szülötte. - -Némelyik rege szép és költői: midőn a sziv egy eszményből alkotja meg a -meséjét s a képzelet és a babona csak kiszinezi. - -Ime a fuvarosnak másik regéje: - -„Ahun jöttek be a muszkák… Ahun, azon a szoroson. Karlathy Örzse vezette -be őket. – Tudja nagyságos ur, hogy ki volt a Karlathy Örzse? – Hát az -volt a világ leggyönyörüségesebb leánya. A pándi gróf tiszttartója -nemzette és föl is nevelte gyönyörüségben. Azt mondják, a kik látták, -hogy aranyruhája is volt, mert csak az passzolt igazándon aranyos -hajához. Szerette is a Nagy Balázs. – Az meg tudja, hogy ki volt? – Hát -a szelestei uraság fia. Szép levente, olyan egyenes, mint a fenyü és -olyan erős, mint a bika… Már mátkásak voltak, a mikor csak egyszeribe -nálunk terem a muszka! - -„Karlathy Örzse éppen az erdőn járt eprészni, a mikor egy aranyos ruhás -muszka katonával találkozik. Ez megszólitja az Örzsét – tótul (mert -tudnak ám a muszkák tótul, ha rosszul is): - -„– Mi járatban van, gyönyörü kisasszony? - -„Meg nem ijedt Örzse (szép is, fiatal is volt a katona!), aszondi, hogy: - -„– Epret szedek a jegyesemnek, sokat harcolt a csatákon, szegény. - -„– Adjon egy szem epret nekem is, gyönyörü kisasszony, – kéri a katona. - -„– Egy házért sem adok, – ellenkezik az Örzse. - -„– Adok helyette egy aranyos várkastélyt! - -„– Nem! – mondi az Örzse. - -„– Aranyos hintót, hófehér lovakat, gyémántot adok és karabunkulust; -kétezer szolgálót – biztati a muszka. - -„Elámult az Örzse – már nem is kényeskedik, nem beszél félvállról – csak -azt kérdi: - -„– Maga tán királyfi? - -„– Herceg vagyok és nagy a gazdaságom. Mind a magáé, gyönyörü -kisasszony, ha epret ad a piros ajakáról. - -„Hát instálom, biz az asszonyféle beste hiu féreg: elfelejti hős -mátkáját az Örzse. – A herceg meg megszedte az epret a piros ajakáról, – -ugy megszedte, hogy nyoma sem maradt, – hogy a piros ajka tüstént -halovány lett. - -„De azért követte hercegét – a ki előőrsnek volt kiküldve – és bevezette -estenden muszkát a saját hazája ellen – az istentelen! - -„Aztán ugy történt, hogy a csatában éppeg Nagy Balázszsal kerülközött -birokra a herceg és levágta szegény Nagy Balázst. A leányt meg ott -hagyta a maga gyalázatával. Megszedte már a mézét, – nem volt szüksége -rá tovább. - -„Karlathy Örzse nem állta a szégyent, – mert büszke volt, – és levetette -magát a torony tetejéről. - -„Mérges virág nőtt a vére nyomán. Azt főzi-kotyvasztja a debrői -javasasszony; biztos orvoság az a paráznaság ellen. Azóta asszony ezen a -vidéken csuffá urát nem tette soha.“ - -– Hallgati-e nagyságos uram? - -Kalvyl csakugyan hallgatta. Élvezte a paraszt fordulatos előadását és a -szép néprege költői részleteit. De élvezte a vidéket is. Szeme -végigsiklott a keskeny völgyön… - -– Az ott Lasnak a’. Ott a végiben áll a Dobay uraság kastélya. Igen -fájn, istenes ember a Dobay uraság… Tántalán oda is megyünk? – kérdi a -fuvaros. - -– Oda, – válaszolt egyszerüen Kalvyl. - -– Nem fiskális a tekintetes ur? – kérdi a fuvaros gyanakodva. - -– Nem, festő vagyok, – adja tudtára Kalvyl. - -– Hát Pestrül jött a kastélyt pingáni? Ahán! Hogy én ezt előbb sem -vettem észre!… Csupa festék az a nagy láda, piktor ur? Hán? - -– Nem. - -– No hát még pimzli is vagyon benne, meg matric. Értek én ám az ilyenhez -is. Bécsbe voltam ám én a „Károly Lajosok“-kal: cugszfirer voltam. -Hej-haj, régen volt az, tán nem is igaz. Három szeretőm volt egyszerre. -Egyik szakácsné volt, egyik szobaleány, a harmadik meg mán finom frájla -volt. Halli-e? - -– Hallom. - -– No hát akkor miért nem csudálkozik? - -Ideje sem igen volt már Jánosnak a csudálkozásra. Befordult a kocsi a -Dobay-kastély udvarára – és az a sziv, az a sziv csak elkezdett dobogni -ujból, ugy, hogy szinte kitört kebeléből. De összeszedte magát és -leugrott a bricskáról. - -Egy lélek sem volt az udvaron. Nem jött a vendég elébe se cseléd, se -gazda. A kastély ajtaja meg kulcsra volt zárva. - -Tanácstalanul nézett körül Kalvyl… Egy istálló volt a kastélylyal -szemközt. Legalább annak kellett lennie, mert egy kék ló volt az ajtó -homlokára festve, s alatta keresztben, veres kefe és veres vakaró -ékeskedett. - -– Valami élő lény, valami kocsis-féle csak lesz az istállóban! – -gondolta Kalvyl és egyenesen oda tartott. - -Hát nem csalódott egészen. Volt egy élőlény az istállóban, nem -kocsi-féle ugyan, hanem egy kedves öreg ur, a ki is elkapta még a -küszöbön a festőt és megölelgette amugy magyarán, azaz olyképpen, hogy a -dereka csak ugy roppant bele. - -– Isten hozott, pajtáskám! Nem fáztál-e meg? Te aranyember, hát -meglátogattál? Éhes vagy, ugy-e? No, majd levágatok valami madarat. -Kolbász és hurka van, ha szereted. Kenyeret sütnek, hát lángos is lesz -bőven. Tyhü, fikomadta, de ki vagy éhezve! - -Kalvyl protestált, de nem használt semmit. - -– De biz éhes vagy, mint a drótostót! Fiu, itt nálam ne teketóriázz! A -ki idejön, annak muszáj enni. A házam tájékát meg ne szólja senki! -Kell-e tea, bor, törköly vagy barack? Lesz, ha szomjas vagy. Huj, de -menykő szomjas vagy!… Ne bolondozz, majd kiugrik a két szemed a -szomjuságtól… Az áldóját, hogy fognak örülni az asszony, meg az Inci! -Inci beteg egy kicsit. No, de csak ugy-amugy: kifáradt a szegény -pillécske Pesten… Hej, de kutya város is az a Pest! Az ember csak ugy -fogyasztja benne mécsese olaját, mintha bizony soha sem égne ki. Kicsit -élhetnek azok a fene pestiek – ugy-e, pajtáskám? Errébb kerülj, – amarra -sár van. De hát beszélj már te is valamit… - -Bizony beszélt volna a jó Kalvyl, ha szóhoz juthatott volna. A köszönet -és hála szavai a szives fogadtatásért ott lebegtek ajkán, de elnyelte -őket az öreg harsogó hangja, még mielőtt igazában megszülettek volna. - -Mire a kastély ajtajához értek, mégis talált egy kis hangrést a festő, a -hová szavaival éket verhetett: - -– Bocsáss meg bátyám, hogy ily hivatlanul, oly hirtelen teszem -tiszteletemet. - -– De erre meg amarra! Kikérem magamnak. Hát külügyminisztérium a magyar -ember háza, hogy oda meghivás nélkül ne lehessen bejutni!? Hát zárva -találtad a kapumat? Hát van neked magadhoz való eszed, hogy igy -sértegeted az öreg barátodat?! - -Az öreg ur elhallgatott, de annál jobban dörőmbölt a kastély -előcsarnokának ajtaján. (Az még mindig be volt zárva.) - -– Hó! Jancsi bácsi! – Nyissa ki már! – Süket kigyelmed, hogy nem hallja? - -Kalvyl azon gondolkozott, hogy milyen vén lehet az a bizonyos Jancsi, a -kit még az öreg is megbácsiz a hetven esztendejével és hogy milyen süket -lehet, hogy ezt a dörömbölést se hallja meg. - -Mindjárt kisült. Mert egyszerre csak kinyilik az ajtó s egy pirosképü -aggastyán dugja ki rajta fejét. Aztán, megértvén, hogy nem rablóvezérrel -van dolga, erőteljes kézzel fölrántja az ajtószárnyat. - -– Nézd! – mutatja be az öreg Dobay Jánosnak az agg embert, – ez itt -Partay János bácsi, az apám nyugalmazott tiszttartója; kilencvennégy -éves, de azért kutyabaja. Helyén van az esze és szive is, csak egy -kicsit süket. - -– Biz’ a vannak nálamnál siketebbek is, – protestál az öreg sértődve, -mialatt fürge erőteljes mozdulattal rántja le Kalvylról tizenkét kilós -bundáját, hogy csak ugy repült. Aztán üdvözölte a vendéget: – Isten -hozta nálunk… A sárga szobát kapja. - -A sárga szoba kvalitásáról Kalvylnak nem volt ugyan tudomása, de -mindjárt gondolta, hogy a jobbik fajta szobákból való lehet, hát -megköszönte szépen az aggastyán szivességét. - -– Nincs mit; nálunk mindenki érdeme szerint kap szobát. A fiskális a kék -dutyiba kerül, a zsidó meg a rekesztésbe. Ott már egér és patkány is -van, – jelenti Jancsi bácsi. - -Kalvyl önkéntelenül elmosolyodott. Pedig ugy meg volt hatva annak a -háznak küszöbén, a hol az ő szerelme felnőtt, – oly üdén, mint egy szép -virág! Aztán szepegett is egy pillanatig. (Hogy fogja majd a mama -fogadni?) Legjobban szeretett volna berontani, oly ideges volt s ugy -vágyott az édes leány után; de öreg Dobaynak különös természete volt, -minden álltó helyében leglább öt percig diskurált, hát nehezen jutott -előbbre. - -Most ime, azt magyarázza, hogy az öreg Jancsi bácsinak mániája a -cerberuskodás. Az ő tudta nélkül lélek az ajtón se be, se ki. Azért -tartja pedig zárva, hogy el ne rabolják Incit. (Az Inci nevezetesen -királykisasszony, a kibe szerelmes a harámbasa fia s ez mindig a kastély -körül ólálkodik, hogy egyszer elrabolja kedvesét.) - -– És képzeld, – végzi Dobay, – ezt a mániáját nem tekintve, teljesen ép -az esze, emlékezőtehetsége meg bámulatos… Különben büszke lehetsz a -rokonszenvére. A sárga szoba nagy kitüntetés. De jó szimatja is van az -öreg urnak. A jó embert szagáról is megismeri; mint a vizslának, olyan -orra van. Ösztön él egy ilyen százados emberben, – hidd el, fiam, hogy -ösztön él benne! Szinte félek, hogy leendő vőmnek a kék dutyit fogja -kijelölni. Hu! S az ellen nincs apelláta. Nem szabad az öreget -megharagitani. Ő a major domus, az ő dolgába senki ne merjen -beleavatkozni. – Miféle hivatala is van magának, János bácsi? – kérdi -emeltebb hangon Dobay az öreget. - -– Hát miféle volna? Major domus vagyok a lasnaki kastélyban. - -– Na, látod, – szólt mosolyogva Dobay, – ilyen ménykő ur vagyok én: -major domust tartok! De most kerüljünk beljebb. Vigyázz! – Ki ne törd a -lábadat abban a gödörben. Kikopott az adta pádimentuma, pedig még csak -az apám tétette le. Komisz ez az ujfajta deszka; a régi száz évig -tartott. - -Egy magas, boltives szobába jutottak. Nyilván ebédlő volt, mert egy nagy -asztal volt a közepén és körüskörül a fal mellett szekrény és szék. - -Kalvyl attól tartott, hogy itt is lesz egy öt percnyi állomás. -Szerencsére tovább tuszkolta az öreg ur. - -– Balra tarts! Én meg jobbra térek; megjelentem a fehérnépnek, hogy itt -vagy, – szólt Dobay s eltünt jobbfelől. - - - - -XIX. Idill. - -Ebben a pillanatban föltárul egy más ajtó balról és megjelenik abban -Inci halovány, magas alakja oly hirtelen, mint egy tündér, ki a magasból -szállt alá. - -Egy halk sikoly volt első üdvözlete. Volt abban a sikolyban minden: -meglepetés, öröm, meghatottság. - -Csak egy szerető női sziv tud ilyen hangot adni. Talán nem is a -hangszálagok, de egyenesen a sziv idegeinek rezgéséből születik meg az a -mély bensőséges akkord. - -Az ifju mámortól ittasan siet hozzá és megragadja a feléje nyujtott két -kezecskét. - -Ugy álltak ott egymással szemközt… Némán. Az ilyen érzelmek számára a -természet elfelejtett kifejezést teremteni, a nyelvtudomány meg -szavakat. - -Csak egymás szemébe néztek, azon át már látták a lelküket is. Látták -egymás nagy boldogságát és mindegyik örült a másik örömének. -Mosolyogtak. Arra nem is gondoltak, hogy meglepheti őket a mama vagy -apa: nem gondoltak semmire. Alig hallották az ajtó csikorgását. - -Arra szétvált a kezük, de már későn. Jancsi bácsi meglátta őket. - -Zavarba jött az ifju; a leány nem. - -Jancsi bácsi meg jóváhagyólag intett a kezével, mintha azt mondaná: - -– Helyes, csak ne zavartassátok magatokat. A dolog rendén van, tetszik -nekem, pártolom. - -Erre Kalvyl is megnyugodott… - -Belépett a Dobay-pár. Az öreg ur egy kissé megcsappant kedvvel (Kalvyl -ebből sejtette, hogy szó esett róla), de az asszony méltósággal és -édesen, mint mindig. Csak a szája széle volt most kissé megbiggyedve, -mint a ki nem képes legyőzni kelletlen kedvét. - -Kalvyl motyogott valamit. - -– Egy rövid időre vagyok bátor szives vendégszeretetüket igénybe venni, -– ilyesmit mondott. Még azt is hozzátette: Bocsánat! - -– Kérem, – udvariaskodott Dobayné, – bárkit is szivesen látunk szerény -kastélyunkban. Isten hozta nálunk! Majd leányához fordult: Inci nem -pihennél egy kicsit? Nem érezted magadat egészen jól. Kalvyl kiment -téged… - -A leányka gyorsan és határozottan válaszolt anyjának: - -– Nem pihenek, mama; már egészen jól érzem magamat. - -A mama kissé ajkába harapott, de nem szólhatott. - -Szólt azonban Dobay, de arra már jobban beleharapott a mama az ajkába, -mert ilyeténképpen beszélt az öreg folytatásokban: - -– Ne ténferegjünk itt az ebédlőben, menjünk a vizitszobába, ott jó meleg -van. - -Bementek hát oda s az öreg, Kalvyl felé fordulva, ekképpen folytatta -beszédét: - -– Mielőtt leültetnélek e hajlékban téged, közlöm veled a házi regulát. -Jól megjegyezd magadnak: Vendég ha ide beteszi a lábát, egy hónapon -belül el nem bocsáttatik! Semmi beszéd. Qui dixi, dixi! - -Kalvylnak fölragyogott az arca. Valami összefüggéstelen szavakat -tördelt: a hála szavait, azok olyanok. Inci is sugárzott és pirulva -jegyezte meg: - -– Egy-két napért nem is érdemes ilyen hosszu utat tenni. - -Erre már a mama marasztalása se maradhatott el, csakhogy ez egy kis -mérget kevert bele: - -– A jövő héten ugyis megtartjuk az eljegyzést. Akkor Kertész is hosszabb -időre marad. Remélem, addig ön se hagy el, Kalvyl báró. - -Ettől a meghivástól már elborultak a szerelmesek. Kalvyl nem szólt rá -semmit, csak hajlongott. Aztán elfoglalta a neki kijelölt helyet. Inci -mellé ültette a mama nagymerészen. A szemei azt mondták: Lásd, hogy nem -féltem tőled leányomat. Biztos vagyok felőle. Hiába jöttél, itt nincs -mit keresned. - -A barátságos, boltives szobában különben vigan folyt a szó. Kalvyl -keveset beszélt, de mindig okosan és szellemesen. Művelt lélekre és -széles szellemi látókörre vallott minden szava. Kellemesen, szerényen -társalgott, mint minden nagy műveltségü ember. - -Incinek csak ugy dagadt a keble. Mohón leste kedvese minden szavát. -(Hiszen oly keveset hallotta beszélni, pedig lám, milyen kedves és -okos!) Keveset, alig egy pár szót szólt, azt is halkan mondta, mint a -kinek terhére van a beszéd. Terhére is volt. Ő most csak érezni tudott, -– érezni kimondhatatlanul és semmi egyebet. Az arca azonban kipirult, -mint a rózsa. - -A mama részben a hőségnek tulajdonitotta ezt. De nem is vizsgálta nagyon -az okát. (Biztos volt dolga felől, a többit nem igen bánta.) - -Dobayné különben se szokta leányát kutató megfigyeléseivel zavarni. Azt -tudta, hogy veleszületett tapintata, helyes magatartása soha cserben nem -hagyják, nem volt hát miért fegyelmezze tekintetével. - -És ez kellemes volt a szerelmesekre nézve. Akár ha el is merültek az -egymás tekintetében: észre nem vette őket a mama, vagy legalább is ugy -tett, mintha nem látná. Ez nála különben elv volt. - -És talán ennek az elvnek köszönheti Inci őszinte, természetes lényét, -azt a nyilt, ártatlan tekintetet, a mely ment lévén minden negélyezéstől -és elfogultságtól: egy különös, speciális bájjal önté el egész valóját. -Talán ezért maradt épen a leányka egyénisége: hogy a mit Istentől -kapott, azt az anyja nem vette el tőle. Egyszóval okos asszony volt -Dobayné s izlése is volt. A szemjátékos, zsörtölődő mamák figyelmébe -ajánlandó ez a nevelési módszer. Sokkal több Inci lenne a világon akkor: -olyan Inci, a ki fényt és boldogságot áraszt maga körül, ha divattá -válnék ez az elv a nevelésben. Mert a leánykák többnyire jóknak és -ártatlanoknak születnek: a rossz világ rontja el őket és – a jó mamák… - -De ime, jelenti a major domus, hogy tálalva van. E szép hangokra elemébe -jő Dobay papa. Neki ünnep minden étkezés. És hogy Kalvyl jóvoltából -uzsonna helyett egy második ebéd esett meg a háznál: kettős ünnep lőn a -mai nap. (Kolbász és lángos, kávé és ostya helyett! Miért ne lehetne ez -mindennap igy?) – gondolá, de magának tartotta gondolatát, mert ugyis -kifogásoltatott volna ő nagysága részéről. - -Nos hát, evett és ivott is az öreg magyarán. És lám, Incinek is jó -étvágya kerekedett. Már három hónapja alig evett valamit és ime! most -kétszer is vesz a kacsapecsenyéből. - -Föl is tünt az anyjának. - -– Nem rontod el a gyomrodat, Inci? - -– Nem, – állitja pirulva a leányka. – Ugy megszégyenitesz! - -A major domus csak a Kalvyl étvágyával nincs sehogy se megelégedve. De – -tiszteletből – nem szólt az asztalnál (ott evett), hát csak a kezével -legyintett. (Kákabélü!)… - -… Másnap éppen délutáni sziesztáját tartotta a kis család, midőn -Sipiczky sürgős levele megérkezett. - -Az ebédlőben négyen ültek. (A mamának hivatalos migrénje volt: regényt -olvasott a szobájában.) A papa a Vasárnapi Ujságot nézegette és -szürcsölte kávéját. János és Inci félhangon beszélgettek egymással a -nagy kanapén. - -Szép volt a kép, semmi se rontotta rajta a harmóniát, még a Jancsi bácsi -kurtaszáru pipája sem, olyan kacskaringósan fujta belőle a füstöt. (Mert -Jancsi bácsi is a szobában volt ám, csakhogy illemtudással megvonult a -kályha melletti sarokban, mint egy szerény ibolyához illik…) - -Kopogtattak, illetve dörömböltek az ajtón. Jancsi bácsi a megfelelő -óvatossági rendszabályok mellett ajtót nyitott a jövevénynek. A -posta-küldönc volt. Átvette tőle a vevényt és levelet, megnézte, kinek -szól, aztán egyenesen Kalvylhoz vitte. Mert leleményes volt ám az öreg. -Mindjárt sejtette, hogy csak az lehet Kalvyl a házban, a ki nem Dobay. - -Kalvyl két hatost utalványozott a küldönc számára Jancsi bácsi kezeihez -s a mig az kidugja az ajtó nyilásán a hatosokat: addig János szemügyre -veszi a levelet. Azonnal megismerte Sipiczky irását. Idegesen bontotta -föl és olvasni kezdett. Olvasás közben kiejtette a levelet kezéből és -sápadt lett, mint a fal. - -Inci észrevette, de nem merte zavarni. Pedig de szerette volna -megkérdezni, hogy mitől sápadt el annyira az ő „egyetlene“. - -Kalvyl erőt vesz magán és tovább olvassa a levelet. Mind halványabb -lesz. Reszket a keze. Majd mereven néz maga elé egy pillanatig. Aztán -egy könycsepp gördül végig az arcán. - -Inci megijedt. - -– Mi baja, János? – kérdi halkan szerelmesétől. - -Ez szótlanul átadja neki a levelet. - -A leányka apjára néz. Atyja előtt nem akarta olvasni. Ugy sugalmazta -ösztöne, hogy ez nem volna helyes. De hát az öregnek már akkor beleesett -a feje a Vasárnapi Ujságba: elszunditott. Elolvasta hát a levelet s öt -perc mulva már zokogott is. Még Jánosnak kellett őt vigasztalnia, pedig -de nehezen ment ez a hű barátnak. - -– Helyettem is tegyen koszorut sirjára, egy szerényet, egy névtelent: a -„hű barátnak“. Sokat, sokat imádkozom érette, – zokogott a kis Inci, -majd könyeit fölszáritva, kérdi: - -– Még ma este indul, ugy-e, János? - -– Igen. - -– De jőjjön vissza, kérem. Oh, jőjjön vissza, ne hagyjon magamba, – -zokogott föl ujra a leány. - -– Visszajövök, – igérte mély szomorusággal János, – és nem hagyom el -soha. Ha másképp nem lehet, a szomszéd faluban telepedem le valami ürügy -alatt. - -– Édes! – Több szót nem volt képes Inci kiejteni… - -… János bácsi azért, hogy siket volt, még távolról se volt vak. Észre is -vette, hogy sirnak az emberek a kanapén. - -– Sir a királykisasszony! Ugyan mi bánata lehet? – töprengett az öreg, -de nem sokáig, mert egyszeribe csak ujra dörömbölnek az ajtón. - -Az öreg kisiet. Hát ujra a küldönc dörömbölt. A vevényt kérte s egy -sürgönyt kézbesitett. - -Az öreg megharagudott. - -– Hát nem tudta egyszerre ideadni mind a kettőt! – dörmögött s átadta -Kalvylnak a sürgönyt, ismét a szokásos borravaló ellenében. Azután a -vevény aláirása végett tintáért, tollért ment. - -Mire visszatért, akkorára már ki voltak cserélve a nagy kanapé lakói. -Elolvasták a sürgönyt, a mitől aztán olyan boldogan mosolygott a -szerelmes pár, mintha sohase sirtak volna. - -Az öreg ur nagyon bámészkodott ezen, de belenyugodott, mert kedve -szerinti volt a csere. Csakhamar rá is jött az okára: a levél szomoru -volt, a sürgöny meg víg. (Ez lehetett az oka csupán.) S elkezdte szidni -a küldöncöt, halkan, hogy föl ne ébreszsze szundikáló gazdáját. - -– Adta ravasz parasztja! Két csatára adja ide a két küldeményt, hogy két -borravalóhoz jusson. Csunya rossz csalója! – Ezzel kivitte a két hatost -s az aláirt vevényeket, hogy átadja a küldöncnek. De a huszast csak igy -kinálta neki, hogy: – Ne, vidd el, ha ráfér a lelkedre, ravasz rókája! -Te uzsorás!… - -Kalvyl elgondolta, hogy husz krajcár miatt mennyit kellett neki és -Incijének szenvedniök; hogy milyen csekélységen mulnak néha nagy dolgok! -Egy levélküldönc kifurfangolt borravalója miatt milyen sok forró köny -hullott hiába; mennyi nagy szenvedést okozott egy kisszerü kapzsiság! - -… Öröm váltotta föl a szomoruságot, nagy, őszinte, igazi öröm. S ettől -az örömtől már tuláradt a szerelmesek szive… Gondolataik találkoztak… - -Tisztában volt mindegyikük azzal, hogy Sipiczky érettük tette kockára -életét. De nem szóltak róla egymásnak. Csak együtt éreztek egy és -ugyanama hálát és szeretetet a nemes barát iránt. Egy sziv, egy lélek -voltak, a mint ott egymás mellett ültek és önkéntelenül – mint két delej -– egymáshoz vonzódtak kezeik… Kéz-kézben mosolyogtak egymásra. - -Jancsi bácsi ütött a fejével, hogy helyesen van ugy. Tetszett neki a -dolog. S a fiatalok viszont köszönetet intettek neki jóindulatáért. - -Kezük érintkezése extázisba ejtette a szerelmeseket. A gyönyör extázisa -mellett azonban ott ólálkodott lelkükben az aggodalom is. Ez fölkavarta -rajongásra hajló szellemvilágukat; otthagyták a földet. - -Az ifju szólt: - -– Követlek a halálba is. Enyim vagy. Nem hagylak. - -A leány felelt: - -– Tiéd vagyok. Tiéd a testem, tiéd a lelkem. Szolgálód vagyok. - -Válaszolt az ifju: - -– Én meg az urad, de a rabszolgád is: egy intésedre készen a halálra. - -János bácsi bárhogy erőltette is halló idegeit, egy szavukat se -hallotta… Halk suttogásba veszett el rajongó beszédjük. Inkább csak -sejtették egymás szavát. - -Bizonyára a papát sem a hangok keltették föl, hanem mert lejárt az álma, -mint a homokóra: attól ébredt föl. Horkantott egyet és fölnyitotta -szemét. Inciéket nem vette észre hamarosan, bár nem lett volna hiba, -mert a horkantásra azok már eleresztették egymás kezét. Pedig a -horkantás még az álomban volt benne és nem az ébrenlétben. Különben az -ébrenlét első megnyilatkozása is csak az álom folytatása volt. Ez az -álom pedig a Vasárnapi Ujság egy cikkének volt a második fejezete. Az -első fejezet a kinai császárnéról és Li-Hung-Csángról szólott. A második -fejezetben Li-Hung-Csáng már ölelgette a kinai császárnét s az ölelgetés -után olyan kalamajkát jártak el kettesben, hogy csak ugy repdesett a -copfjuk. - -Az öreg ur akkor ébredt föl éppen, mikor képéhez csapódott az őrült -sebességgel piruettező Li-Hung-Csáng bájos hajfonadéka. Arcához kapott -és miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, ébren folytatta az -eszmetársitást, egész fönhangon monologizálva: - -– Kutya egy gyerek az a kinai császárné, hogy az ujja körül forgatja az -egész mennyei birodalmat! Holott bölcsek és hősök huszonötezer -esztendeig hozzá se mertek nyulni az ősi szokásokhoz és ősi -alkotmányhoz! - -Inci elkacagta magát a meglehetősen harsány hangon elmonologizált -humoreszken, aztán fölugrott és össze-vissza csókolta atyja arcát és -kopasz fejét. - -A papácska elszégyelte magát. - -– A manóba, gyerekek, hát itt vagytok?! Biz én valószinüleg félálomban -beszéltem, – röstelkedett az öreg. – Mordózom a milliomát! Minek hagytok -aludni, hiszen nem vagyok én vén ember, hogy muszáj lenne délután is -aludnom, különösen, mikor ilyen kedves vendégem van. Igaz a’, Jánoskám, -fiam, mit álmodtál a sárga szobában? – tereli el a beszédet más tárgyra -Dobay. - -– No, még ezt nem is beszélte el, Kalvyl, – mondja Inci is. - -Kalvylra ráragadt a jókedv s az öregnek humorisztikus fecsegései is -hangolták talán, mert igy válaszolt: - -– Azt álmodtam, Lojzi bácsi, hogy a toronyból lenyujtotta a rézkakas a -nyakát egész a földig és fölszedte a galambok elől a buzaszemeket, a -miket Inci kisasszony szórt nekik. - -– Hahaha! – nevetett az öreg, hogy csak ugy huzta a horpaszát, – akkor -hát rajta, Inci, szórj nekik friss szemet, mert még itt találnak hagyni -az én szelid kis barátaim. - -– Jőjjön maga is, Kalvyl, – hivta Inci Jánost. - -Az kétszer se hivatta magát, bizony ment. Magukra hagyták az öreg -urakat… - -Mint egy őzike, ugy futott Inci a kastélyból a melléképületben levő -konyhába. Egy szakajtó buzával tért vissza. - -Kalvyl az enyhe téli napon födetlen fejjel és télikabát nélkül -gyönyörködött a bájos idillben s elgondolta magában, hogy hányszor -festették meg már ezt a jelenetet és valahányszor, mindig rosszul; mind -csupa próza volt ehhez a költői képhez képest. Különösen, a mint feddi -őt a leányka: - -– Az Istenért, édes! Kalap nélkül! Még megfázik nekem. - -– Megfázik nekem, – ismétli boldogan mosolyogva a festő. - -– Vegyen kabátot és kalapot, János, – nógatja a leányka. - -– Ugyis melegem lesz, ha magára nézek, én édes szerelmem, – tréfálkozik -az ifju. - -De Inci se maradt tréfával adósa. Fölmarkolt a szakajtóból egy csomó -buzát és dévajon Kalvylra szórta, hogy tele lett tőle haja és ruhája, -még a szeme is kapott. - -– Nézze meg az ember, hát illik ez: egy üres bók magához? Hát igy -becsüli meg azt a szegény leányt, – folytatja Inci most már lágy, -dallamos hangon, – a ki magát annyira, oly kimondhatatlanul szereti?! - -– Igaza van, édes, ha nem szereti a bókot, – hagyta helyben az ifju -komoly arccal, – az csak üres lelkeknek hizeleghet és üres agyakban -fogamzik… - -Ilyen derült, ragyogó kedvvel gyönyörködtették egymást, a mátkások a -halálban! - -Oh, mert arról nem feledkeztek ők meg, hogy örök hüséget fogadtak -egymásnak, bár egyikük se remélte, hogy még a földön egymáséi lesznek. -(De hát együtt meghalni: az is gyönyör. A tulvilágon majd egyesülni -fognak.) - -Ebben a rajongó hitben voltak ők boldogok és derültek, nem is a földi -boldogságukba vetett hitükben. Attól ugyan elepedtek volna, mert ha -reméltek egy kissé, oly halvány volt az a remény! - - - - -XX. Az Inci javaslata. - -Bármennyire el voltak egymással telve a szerelmesek, altruisztikus -lelkületük nem merült el végképpen az önfeledtség mámorában. Hogyne -gondoltak volna Sipiczkyre: arra az önfeláldozó barátra, a ki érettük -oly nemes önzetlenséggel tette kockára életét! - -És most éppen ez a nagylelkü lény okoz egymáshoz való kölcsönös -viszonyukban oly kényelmetlenségeket, oly bonyodalmakat, a miknek -elsimitása, mig egyrészről a hálaadástól való menekülés látszatát -ébreszthetné, addig másrészről szinte kötelességük volt, Sipiczky -akaratát véve elsősorban tekintetbe. - -Ő ugy kivánta és sürgönye idegesen tartott szövegéből kitetszőleg sulyt -helyezett arra, hogy végakarata és Incihez való szerelme titok maradjon -előttük. Ugy Kalvyl, mint Inci jól ismerték barátjuknak a cinizmus -mezébe öltöztetett nagylelküségét, a mely óvatosan kerüli a tüntető -nyilvánosságot; tudták, hogy teljes életében alterálni fogná őt, hogy a -véletlen igy leleplezte legbensőbb érzelmeit. - -Arisztokratikus lelkületük sugta ezt nekik, a mely irtózik a hála -provokálásától, sőt a hálaadást se kontemplálja szavakban: magába zárja -ezt, hogy alkalomadtán tettekben juttassa kifejezésre. (A hála -kifejezésének egyedüli ildomos alakja a tett.) Magukból indultak ki, a -mikor Sipiczky helyzetét birálták. - -Elhatározták hát, hogy lehetőleg igyekezni fognak barátjuk titkát vele -szemben is megtartani. Ugy vélték, hogy ugy reá, mint magukra nézve -legjobb lenne viszonyuknak status quo ante föntartása, a mi a külszint -illeti. Mert bensőleg az már nem volt lehetséges. Azt, a mit Sipiczky -érettük tett, nem számolhatták el lelkükkel csak ugy; annak nyoma örökké -ott marad, bárha eltemetve is. - -Már most hogy oldják meg ezt a kérdést? Hogy hitessék el Sipiczkyvel, -hogy nem olvasták el levelét? Hogy vezessék félre? Félrevezessék-e -egyáltalán? Még ha lett volna támasztékuk! Például, ha csak annyi is, -hogy tudják vala, miként küldték el nekik ezt a levelet. Kinek a -meghagyásából és elhamarkodásából. (Mert azt sejtették, hogy valakinek -elhamarkodása folytán történt.) - -Ha azt tudják, könnyebb lett volna Sipiczky ellen tervezett ártatlan -összeesküvésüket megszőniök: összebeszélvén a könnyelmü levélküldővel. -De igy! - -Egy dologgal voltak csak tisztában. Azzal, hogy – miután fölbontották, -hát vissza nem küldhették a sürgöny rendelkezése értelmében a levelet, – -csak ugy érnek el pozitiv célt, ha letagadják a levél vételét. - -Az ilyesmi azonban nem fért a jellemükhöz: egy valóságot letagadni! - -Más megoldáson törték hát a fejüket. De hiába! Nem akadtak, – mert nem -akadhattak a kérdés kulcsára. - -Végre is egy fél megoldásban állapodtak meg… (Ám segitségükre jöttek: a -véletlen és Dezső). - -Ilyeténképpen: - -Egy sürgönyt fogalmazott Inci: - -„Vettem sürgönyödet, kérek bővebbet levélben. Jőjj már. - -Kalvyl.“ - -– Lássa, ennek a táviratnak szövegéből csak azt sejtheti, hogy nem -kaptuk meg levelét, – mondja Inci. - -– De kérdezni fog, rájön; mert csak nem hazudhatunk. - -– Kérdés, hogy fogja-e kutatni. Az emberek legnagyobb része nem szereti -bolygatni a reá nézve kellemetlen témákat. - -– Ennyi élettapasztalat egy kis leánytól, édes, okos Incikém! – -csodálkozik mosolyogva Kalvyl. - -– Igen, azt hiszik maguk, hogy mi leányok nem gondolkozunk, – felelte -kedvesen duzzogva a leányka. - -– De ha mégis kérdőre von bennünket? Vagy meggyőződik róla a postán, -hogy nem ment vissza a levél? - -– Akkor, – felelt Inci, – hiába! Vallanunk kell. Ám addig bizzunk a -véletlenben és – a szerencsénkben, – tevé hozzá. De már szomoruan és -keserüen hangzott el ez a szó: szerencsénkben. (Hol van az?) - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Dezső dr. bontotta s olvasta föl Sipiczkynek az Inci fogalmazta -táviratot. - -A beteg megörült. - -– Ohó, elvégre nem adta föl a hordárod a levelet! Milyen szerencse -volna! - -Dezső, barátja megnyugtatása végett, kapott ez eszmén. - -– Az bizony meglehet, – válaszolá, – hogy forintot és levelet -zsebrevágott abban a tudatban, hogy nem néztem a számát. Igaz is, hogy -vevényt nem hozott. - -– Bravó! Kutasd föl a derék embert és kérd vissza tőle levelemet, aztán -jutalmazd meg egy ujabb forinttal, hogy oly pontosan nem teljesitette -megbizásodat. - -– Hogyan kutassam? Nem hordárállomáson volt, ugy fogtam el. Azt se -tudom, milyen. - -– Lám, milyen szerencse, doktorkám, hogy olyan szeles vagy! Már ugy -lesz, hogy zsebrevágta a hordár a levelet, megspórolván forintot, utat. - -– Biztosan ugy lesz, – ravaszkodott Dezső. – Bocsásd meg a -könnyelmüségemet, de azt sem tudtam akkor, hogy hol áll a fejem. - -– Nem hogy megbocsátanék, de teljesen értelek. Éljen a haza! És most -tegyük fől a sürgönyt. Irj! - -Dezső irt, a mint diktáltatott: - -„A bőrömet kilyukasztották, de csak a bőrömet. Most foldozza a -leibsuszterem, Dezső. Három nap alatt kész a munka, akkor elindulhatok. -Ölel - -Sipiczky.“ - -Ezenkivül még egy levelet is irt Dezső, Kalvyl Jánosnak a maga nevében. -Az volt benne, hogy kellemes lenne Sipiczkyre nézve, ha nem vennék -tudomásul a tőle kapott levelet, ha megkapták. Hagyják meg őt abban a -jelenlegi hitében, ha lehet, hogy a levél föl sem adatott. - -E hiedelmében meg is maradt Sipiczky. A véletlen s egy kis ártatlan -furfang kegyelméből. Az igaz, hogy nem is igen firtatta a dolgot: igaza -volt Incinek. - - - - -XXI. A világutazó és a lengyel virtus. - -Kemény hideg idő volt. Konccá fagyott a föld. A természet ilyenkor a -legcsöndesebb: a mikor még a hó se „szól“ a fáradt napsugártól, de ha -ember lép rá, akkor csikorog, mintha azt mondaná: Féreg, a nap nem bir -velem és te merészkedel szüzességemre törni? - -Ilyen idő volt, a mikor a budapesti központi pályaudvaron fontoskodó, -sürgést-forgást mimelő léptekkel fölmerült a kis zömök bácskai alakja, -jól nekiöltözködve, mintha legalább is Szibériába készülne. - -A bundája persze rajta volt, hogy lássa és irigyelje a tisztelt publikum -a szerencsés bundatulajdonost. Az igaz, hogy szép volt az a bunda: -dohányszin a külseje, fekete zsinórzattal, a bélése csak farkas ugyan, -de a gallérja már 12 darab eleven hód élete árán került a Kertész -nyakába. - -A lábzsákba már bele nem bujhatott Kertész – mert nem tudott volna -járni, – ezt hát egy hordár vitte utána. Jobban mondva, Kertész ment a -lábzsák előtt, hogy tudják, kihez tartozik. Különben a lábzsák is finom -volt: valami fehércsíkos állat bőrével vala bélelve. - -A mi még nevezetes volt Kertészen, az a szibériai görénysapkája. -(Notabene: hogy a görény nálunk diszkreditált állat, de Szibériában nagy -a renoméja; ott pézsmaszaga van a hidegtől s azért drága is.) - -Végre egy sárga szij volt a Kertész nyakába akasztva, annak a végén egy -szivartok lógott, olyan arányu, hogy ötven darab szivar kényelmesen -elfért benne. - -Látcsöve nem volt Kertésznek, de a helyett egy cégér (kézitáska) himbált -a kezében. Ennek az lett volna a rendeltetése, hogy ezresbankókat -tartalmazzon, de csak ujságot s egyébfajta papirost takart el -szégyenkezve… - -Nem csuda hát, ha annyi fényes fölszerelés birtokában büszkévé lesz az -ember és fontoskodva, szélesen lépdel. Mert bizonyos, hogy megbámulják -érte. A ki nevet, az csak irigységből teszi. - -Ilyen irigy lehetett bizonyára Sipiczky is, mert ő bizony hahotára -fakadt, a mikor meglátta a világutazót. - -– A manóba, Andor, elfelejtetted a legszükségesebbet! (Notabene: -kibékültek a párbaj utáni napon.) - -– Mit? – kérdi Kertész sértődötten a gunyoros nevetéstől. - -– Az orrvédet, barátom! Mit használ a bunda meg a lábzsák, ha a -lélegzeted belefagy az orrodba. - -Kertész ugy gondolta, hogy okosabb, ha meg nem haragszik, hát valami -viccet keresett. Azt felelte Sipiczkynek, hogy az egész városban nem -talált az orrához méltó orrvédet, azért kénytelen lesz az utat anélkül -megkockáztatni. - -– Helyes, fiu! – dicsérte a lengyel, – ugy látszik, egy kis humorra is -szert tettél, a mióta Carver lett belőled. - -– Ne emlegesd, kérlek. Ugy fáj nekem a dolog. - -– Sohse szerénykedj, hiszen örülsz neki. - -– Bizony, bizony nem. - -– Nem-e?! A legveszedelmesebb párbajhős lettél: réme stenkereknek, -bálványa ifjasszonyoknak és leányoknak. Legendák keringenek rólad, hogy -üres óráidban kukoricaszemeket dobálsz a levegőbe s ugy lövöd el őket. -Ej, ej, Andorkám, ha te ennek se örülsz, akkor te blazirt vagy! - -Erre már nem tudott viccet találni Andor, hát megharagudott. - -– Mit gunyolódsz, kérlek? Tapasztalhattad, hogy mindent nem türök el. -Ismét belém akarsz kötni? - -– A világért se. Most már félek ám tőled – a lecke után. No ne -berzenkedj, jer, szálljunk egy szakaszba… - -Igy esett meg, hogy együtt utazott a két álbarát Lasnak felé. Mindegyik -tisztában volt a másik szándéka felől, hát nem is kérdezték ki egymást; -– másról beszélgettek. - -Eleinte közönyös dolgokról folyt a szó, de miután Sipiczky -szarkazmus-méreggel eresztette föl a szóbeszédet, még a közönyös dolgok -is fölzaklatták a kis bácskainak különben elsőrendü máját. - -– Hát azt a bőröndöt miért nem adtad föl teherpodgyásznak? Még -megbirságol a konduktor! Nem tudod, hogy egy méter hosszu tárgyakat már -nem szabad becipelni a kupéba? Uj szabály! - -– A szivartárcámat érted? - -– Ja, csak szivartárca? Pardon, azt hittem, hogy a magyar diszruhád -tokja. - -– Az nincs ilyen nagy, – elménckedik Kertész, – azt a mellényem zsebében -szoktam hordani. - -– Tehát van diszruhád? Az esküvőre ujat kell ám csináltatnod. Tudod-e te -azt, hogy egy gentleman esküvője napján először is megfürdik, aztán -vadonatuj fehérnemüt, ugyanolyan csizmát és ruhát vesz magára, de előbb -megberetválkozik szépen… - -– Ugyan kérlek! - -– Nem hiszed? Hát fogadjunk! - -– Nem fogadok! Nem csináltatok uj ruhát. - -– Meg se fürdöl, se meg nem borotválkozol? Meg fognak szólni, Andor… - -– Átülök egy más szakaszba, ha szekirozol. - -– Hó, akkor inkább te szekirozz engem. Látod, én meg attól csak jobban -itt maradok. - -– Különös az izlésed. - -– Miért? Hogy szeretem, ha mulattatnak? - -– No, – gondolta a kis Kertész, – megállj; hát majd megmulattatlak én, -ugy, hogy sirni fogsz tőle, ha csak az kell. Kezdi is azonnal: - -– Alfréd, te Lengyelországban születtél, ugy-e? – kérdé sunyin -mosolyogva. - -– Nem én, hanem Petymegen, – volt rá a válasz. - -– Akkor az apád született ott. - -– Ő sem ott, hanem szintén Petymegen. - -– Hát nem vagy lengyel? - -– De az, hanem Petymegre jártunk születni. - -– A nagyapád is? - -– Az is. Miért kérded? - -– Mert szeretnék tőled valamit megtudni a lengyel viszonyok felől. - -– Parancsolj. - -– Igaz az, hogy a lengyel nemesek között a legujabb is ezeréves -családból való? - -– Igaz. Ha az összes lengyel családoknak származása korát összeadod, a -káoszig kell eljutnod a számjaiddal. Nem tudod te azt? - -– Hát hány ezer éves birodalom Lengyelország? - -– Hja, barátom, a lengyel urak nemessége nem Lengyelországból datálódik -ám. Két család még a Noé bárkájában kapott nemességet magától Noétól -(mert hogy dicsőn az asztal alá itták az öreg borapostolt); kettő -Herkulestől, annak a fejében, hogy segitettek neki megnyuzni a farnezi -bikát s a neméai oroszlánt (ezt a tényt igazolja cimerük is); ismét -ketten Homérosztól szereztek kutyabőrt a nagy eszükért. (Az egyik család -őse ugyanis az Odysszeát, a másiké az Iliaszt vágta be könyv nélkül.) -Azután – - -– Köszönöm, elég. A te családodra vagyok kiváncsi. - -– Engedj meg, a szerénységem tiltja. - -– Hát szégyen az ansziennitás? Végre is kisül, hogy te csak egy rongyos -lengyel királytól szerezted kutyabőrödet, – ingerkedik a kis bácskai. - -– Oh nem, barátom, – szólt alig birva a saját elmésségén való nevetését -elfojtani Sipiczky, – az én kutyabőröm annak a kutyának a hátáról van -lenyuzva, a mely kutya Évát őrizte volt a paradicsomban, hogy el ne -lopják az Ádámjától. - -A kis Kertész, bár hatalmasan felsült a bosszantásával, elnevette magát. -Nem tudott haragudni, ha ennyi bolondságot hallott. De különben is -nagyon szeretett nevetni és ha csak tehette, nem irta a gunyt a saját -rovására. De miután föltette magában, hogy megbosszantja Sipiczkyt, más -oldalról fogott a támadáshoz. - -Elkezdett neki azokról a lengyel fiukról mesélni, a kik vele jártak -iskolába a Teréziánumban. Solnisky és Krajewsky voltak közöttük a -legjelesebbek, bár a többi is erős volt a lapitásban. - -„Ugy Solnisky, mint Krajewsky természetesen királyi rokonokkal -dicsekedtek s ezt szemben mindegyikük elismerte a másikáról. De egymás -háta mögött megvetőleg nyilatkoztak az egymás családjáról: A Solnisky -nagyapja birkás volt a Krajewsky nagybátyjánál, a Krajewsky nagyapja -ellenben házizsidója volt a Solnisky szépatyjának. És midőn rájövén -egymás turpisságára, kérdőre vonták egymást: százszor is megesküdött -mind a kettő, hogy olyat nem állitott a másik családjáról, sőt…“ - -„Egyszer nagyon elszomorodott Solnisky. Olyan arcot vágott, mintha jeges -vizbe mártogatták volna télviz idején. – Mi bajod, kedves barátom? – -kérdi tőle egyik iskolatársa. – Hej, pajtáskám, lelkem, – válaszolt a -bus lengyel, – nagy az én szomoruságom: atyám elverte a jussomat. (Ohó!) -– Na, – folytatá Solnisky, – most képzelj el engem szegény embernek! -Hogy fogok én három millióból megélni? Nyomoruság az élet. (Hogyan?!) -Három rongyos milliót birtak csak megmenteni. Oh!…“ - -„Egy másszor meg Krajewsky szoarét adott barátjainak. Ennivaló nem volt -sok, de az ezüst, az remek volt. Dicsérték a fiuk az ezüstöt: remek, -fejedelmi! S ez a dicséret könyeket fakaszt Krajewsky szeméből: igazi, -nagy, potyogó könyeket. – Mit sirsz, lengyel pajtás? – kérdik a -cimborák. – Ah, hagyjátok, ne is emlitsétek. Szegény, megboldogult jó -anyám jut mindig az eszembe, valahányszor az ezüstöt látom… Az ő -hagyatéka. – Másnap megjelent az intézetben a Munsch-szálloda -bérszolgája s egy zöld halinába jól elpakkolván az anyai hagyatékot, -visszaszállitá a gazdájához: Munsch urhoz. Ergo, kisült, hogy Krajewsky -árendálta az anyai hagyatékot és kegyeletkönyekkel pótolta a hiányzó -hagyatéki jelleget, mert érezte, hogy másképp nem hinnének benne. - -„Krajewsky birtokán különben a mezei utak aszfalt-burkolattal voltak -ellátva. - -„A Solnisky-féle istállókat ellenben karrarai márványlapok burkolták -kivül-belül…“ - -Ilyes dolgokat beszélt Kertész a jó lengyelekről s a végén, látva -Sipiczky közönyös arcát, még egy fulánkot is eresztett a meséi után. - -– Dicső nemzeti vonása a lengyeleknek, hogy véletlenségből se mondanak -igazat. Nem csoda, hogy elpusztult ez a nemzet. A természet rendje -szerint el kellett pusztulnia. - -Ez a féligazság maga nem bántotta Sipiczkyt. Azon is inkább -elcsudálkozott, mintsem bosszankodott, hogy egy mégis művelt társaságba -járó embernek szellemi arzenáljában olyan piszkos fegyverek is akadnak, -mint a milyeneket Kertész ellene használt. (Igazi telivér paraszt! Az -apját szidja az embernek, hogy megharagitsa!) Gondolta Sipiczky, -kiragadja Kertész kezéből a saját fegyverét. - -– A hazugság rut dolog, de ártatlan. Ellenben az uzsora és a kapzsiság -már vétek s a komiszabb fajtából való, – vágott vissza a bácskai -tőrével. - -Fülig pirult Kertész – mert az ő atyja kapzsi is volt meg uzsorás is – -de hiába! Nem vághatott vissza. Elnyelte hát a mérget s olyan arcot -csinát hozzá, mintha mézet nyelt volna. - -– Biz az komisz fajta vétek: az uzsora, mindegy az… Abba nemzetek még -nem pusztultak el… - -– Abba nem, az igaz. E tekintetben a bácskaiaknak nemzeti politikája – -beismerem – különb, mint a lengyeleké. A lengyel bőkezü és hazudik, hát -tönkre megy. A bácskai kapzsi és igazat mond, hát prosperál… - -– Nem minden bácskai kapzsi… - -– Nem minden lengyel hazug… - -Egyszóval az lett a vers vége, hogy Kertésznek nem sikerült kifogni -Sipiczkyn. Valahányszor, mindig beleesett a saját hálójába. Ugy, hogy -mire befordult kocsijuk a lasnaki kastély udvarára, már egészen ki volt -merülve a kis ember ugy a hidegtől, mint a keserüségtől. - - - - -XXII. Mizériák. - -Hát még mikor meglátta szobáját: egy sötétes, komor boltozatu, penészes -kinézésü helyiséget: a kék dutyit és összehasonlitotta a Kalvyl és -Sipiczky közös, barátságosan világos, sárga szobájával! Az édes -tésztákon fölhizott kis ember erre végkép kijött a sodrából, csak az, a -ki saját szokásainak rabszolgája, tudja megitélni, hogy mi az, ha valaki -ruganyos derékaljhoz van szokva és zöldfű zsákon kénytelen hálni; hogy -mi az, ha valaki széles divánon szokott heverészni és háromrét görbe, -keskeny kanapéra van utalva. - -A sárga szobában megvolt minden európai kényelem. A kék dutyi kisázsiai -állapotokat tüntetett föl. - -Kertész nem tudta megérteni, hogy ő, mint vőlegény, miért nem első -személy a háznál. (Hiszen a vőlegényből van a legtöbb haszon!) Mérgesen -kötötte föl bajuszkötőjét, aztán fényesre pomádézta haját szagos -pomádéval. A nyelvét is lekaparta, fülét is kipiszkálta, de már kezét és -nyakát nem mosta meg. Ki nem állhatta a hideg vizet, meleget meg nem -adtak Kisázsiában. - -Mire fényesen megépitett látogatóruhájában kifenekedve megjelent kis -Kertész a szalonban: már ott találta az egész családot, sőt a vendégeket -is. - -A mama ujongva és hopkázó léptekkel ment elébe: ugy üdvözölte; Inci -szivesen, de fagyosan. Az öreg ur már megérkezésekor beneventálta, hát -most csak a hátát püfölgette: ugy kinálta helylyel. - -Rossz helyet jelöltek ki neki nagyon: egy ajtó s egy ablak között. Ilyen -helyen pedig mindig van légvonat, akár igazi, akár képzelt, de van. - -Kertész sehogysem érezte magát. Az igaz, hogy az egész társaság fölött -bizonyos feszültség uralkodott. - -A kis Inci halvány lett ujra s alig mosolygott már. Letüntek az ő szép -napjai, a szerelem fénysugarait elhomályositotta a kötelességszerü -tettetés szürkesége. Az a kis ember volt a memento mori. Feltünése ugy -hatott reá, mint a halál fagyos lehellete. - -Kalvyl nem volt szomoru. Inkább dac villant meg szemében, mint bánat. És -ha Incire nézett, gyülölség fakadt szivében Kertész ellen. Szinte -szerette volna arcul ütni. Ez a gyülölet csak most forrott ki benne, -hogy egy hatalmas érzületté váljék. - -De legkevésbbé volt elemében Sipiczky. Először is az zavarta őt, hogy -tekintete mindig találkozott az Inci szomoruan mosolygó szemeivel s -Kalvyl hálát és szeretetet sugárzó tekintetével. Mintha beszélt volna -vele az a négy szem. (Mindent tudunk, te jó ember. Az Isten áldjon meg -érte!) De az Inci két szeme ezenfelül még azt is mondta, hogy: Látod, -testvérkém, nem tudsz rajtunk segiteni. Elejtett már a sors bennünket! A -Kalvylé meg azt, hogy: Segits! Látod, én már mindenre el vagyok szánva. - -Aztán az is feszélyezte Sipiczkyt, hogy Kertészszel szemben udvariasnak -és kimértnek kellett lennie. Ezt természetellenesnek találta a -szatirikus lengyel. - -Az öregeket meg az alterálta, hogy a helyzet ujsága folytán sehogysem -tudták eltalálni a volt ellenfelek irányában alkalmazandó tónust. -(Kertész ugyanis megirta nekik a párbaja történetét. Hogyne!) Szerettek -volna a párbajról hallani valamit, hogy tul kerülnének egyszer s -mindenkorra e kínos kérdésen. Tudni szerették volna, hogy őszinte-e az -ilyen kibékülés, avagy formaszerü udvariasság csupán. Utóbbi esetben -kínosnak hitték vendégeik helyzetét. Csodálkoztak is rajta, hogy együtt -jöttek. (Miért nem tért vissza Sipiczky valami ürügy alatt, miért nem -ment máshová, ha már utközben találkoztak?) - -Dobayné még csak-csak találta magát, de az öreg ur olyan zavart volt, -mint egy iskolás diák. Tapintata azt sugta, hogy Sipiczkyvel kellene -többet foglalkoznia, de leendő vejét meg nem mellőzhette, hát egyikhez -se szólt egy szót sem. - -Dobayné már határozottabb volt. Ugy gondolta, hogy a vőlegény egy adott -dolog. Vele foglalkozzék Inci, vagy ő foglalkozzék Incivel; Sipiczky -ellenben az ő kegyeire van utalva. Ki is tüntette őt, mindig vele -foglalkozott. De szivesen is tette, mert tetszett neki a csontos, -vállas, arisztokratikus arcélü, sápadt ember. - -És mintha Sipiczky is szivesen szórakozott volna az érett szép -asszonynyal!… Végre is ők melegitették föl a társaságot. Más alig -beszélt. - -Sipiczky ha nem is volt vénájában, mindig érdekes társalkodó tudott -lenni. Beszédje sohase volt zamat nélkül való; társalgásának olyan -fordulatai voltak, a melyeket eszes nő mindig könnyen kihasználhatott -szellemereje kimutatására. S az ilyen modor nagyon tetszik a nőknek. -Mert a nők épp ugy szeretik csillogtatni szellemi kincseiket, mint egyéb -ékszerüket. - -Dobayné kezdett igen jól mulatni. Ugy nevetett Sipiczky egy pár -aperçuején, s a saját szellemességein is, hogy csak ugy -rengett-háborgott csipkébe foglalt izmos kebele. Lábait szinte nem volt -képes nyugodtan tartani, asszonyos, de merész mozdulattal, hol egyiket, -hol másikat vetette keresztbe. Majd azzal is fölhagyott és teljesen -elhagyva magát, szélesen ülte meg a sárga zsöllyeszéket. Akkor már ki is -volt piruva és megnedvesedtek üde ajkai. Lassankint ellustult -szellemessége, a teste pedig megreszketett néha, mintha fáznék… - -Sipiczky merően és merészen cirógatta végig tekintetével az asszony -termetét, a keblét, a vállát, a lábait… Ő is megszünt már csevegni; -másoknak adta át a szót. Szarkasztikus mosoly vonult el ajkán, de -vigyázott, hogy a szép asszony ezt észre ne vegye. Ugy akarta, hogy az -asszony csak vele foglalkozzék és másra ne is gondoljon, csak ő reá. - -Sipiczky nem volt elbizakodott, de emberismerő volt. Belátott Dobayné -lelkébe, ismerte vérmérsékletét, érzékiségét. Tudta, hogy ezekre lehet -támaszkodni és _tervet épiteni_. - -A vacsoránál már öreg Dobaynak is megeredt a nyelve. Nem létezett olyan -fatalitás, a mely az ő étvágyát képes lett volna még csak gyöngiteni is. -Már pedig, a ki jól eszik, az nem szomorkodik. Az ősz mókásgyerek lett -ujra, a ki szereti a bolondságokat… Kertészt összeszidta, hogy -megpiszkálta s otthagyta a kolbászt, a lasnaki konyha büszkeségét. - -– Talán nagyon zsiros, gyermekem, azért nem eszed. Mustkolbász kellene -neked inkább, ugy-e? Feleség, hozass Andorkának egy pár mustkolbászt, de -torma nélkül, – cukorkával. - -Sipiczky elkacagta magát. (Kertészt szekirozza az apósa! A jelszó ki van -adva.) Nosza, fölszabaditotta az illem által leláncolt humorát és -reázuditotta szegény Kertész fejére, hogy csak ugy zugott bele. - -Zugott bele, de azért aprókat és sokat nevetett a kis bácskai – ugy adta -a helyzet. - -Éhesen kelt föl a vacsorától Kertész: azt is ugy adta a helyzet. -Fricassékhoz és süteményekhez szoktatott gyomra undorodott a kemény, -zsiros magyar koszttól, hát csak birsalmasajtot és gorgonzolasajtot -evett; szomoruan gondolva a gentrykaszinó konyhájára, a hol most fogast -ehetnék vajjal és tejszinhab-parfét piskótával. (Na, tea csak lesz -legalább, – vigasztalta magát, – majd jóllakik teasüteménynyel.) - -Csakugyan föladták a teát és a teasüteményt! Ez egy nagy tálban -szalvétával volt letakarva és finom csemegevajat is hoztak hozzá -üvegbura alatt. Aztán tányérkát, kis kést és villát tettek minden -emberfia mellé. Ettől már megijedt a kis bácskai. – Elvégre is, nem -teasütemény lesz a tálban! Mi az ördög lehet? Ime párolog is, – -találgatta Kertész, mig egyszer csak kisült, hogy a szalvéta pirosra -sült ropogós héju krumplit tartalmazott. - -– Itt éhen kell vesznem, – szörnyülködött a kis bácskai, a krumplitól -való veleszületett ellenszenvének szinte hangosan adva kifejezést. - -Miután azonban mégis kellett ennie valamit, bemajszolt két nagy karéj -vajaskenyeret és részletekben, – hogy észre ne vegyék, – kilenc darab -cukrot csusztatott teájába. Aztán ki lévén némileg elégitve éhvágya, -fecsegősre vált a természete: a vaskapuról tartott egy előadást. - -– Ki kovácsolta a vaskaput? – kérdi Sipiczky, komolyságot tettetve. - -– Te nem tudod, hogy mi a vaskapu? – kérdé fitymálva Kertész. - -– Dehogy nem. A vaskapu egy olyan kapu, a mi nem fából van, hanem -vasból. - -Öreg Dobay elkacagta magát. Igen szerette az élceket. A rossz élceket -jobban, mint a jókat. De azért intett Sipiczkynek a szemével, hogy -hagyjon békét a kis embernek: féltette a veje tekintélyét. - -A kis ember zavartalanul folytatta hát az előadást. Senki sem hallgatta. -A mama Sipiczkyben gyönyörködött, le sem vette róla lángoló szemét. Ugy, -hogy észre sem vette, mint hajlik leánya a lengyelhez, halk, suttogó -hangon üdvözölve őt. (– Isten hozta, jó testvérkém. Köszönöm, hogy -eljött.) Azt sem vette észre, hogy Kalvyl székét közelebb vonta -leányához, ugy beszélget vele szemével és lelkével. (Ők már ugy is -értették egymást!) - -Kalvyl szeme azt mondta Incinek, a mit már annyiszor mondott: Imádlak, -angyalom! - -Az Incié meg azt felelte most is: Szeretlek édes, a tied vagyok! - -Az öreg urnak az jutott eszébe, hogy mégis csak tulkövér az a Kertész -vőlegénynek. (– Kalvyl különb fiu, okosabb is. Csudálatos a nők izlése -némelykor…) - -Kertész befejezte mondókáját. De már erre kellett valami megjegyzést -tenni. De mit, mikor nem hallgattak rája. - -A mama azt mondta hát, hogy: „nagyszerü, igen érdekes!“ És egy nőtől -elég is ennyi. De az öreg ur valami megnyugtatóbb, kielégitőbb -megjegyzésre érezte magát kötelezve, hát azt mondta: „Hej, ménykő nagy -dolog is az a vaskapu!“ - -Kertész meg volt elégedve sikerével. (És elvégre is, ez a fő.) A -sikertől aztán nekibódorodott a beszédnek: mulattatni akarta -menyasszonyát. - -– Ugy-e, Inci, majd elmegyünk oda kettecskén és megcsudáljuk a természet -eme remekét? - -Inci nem válaszolt, csak intett, – olyan határozott fejmozdulattal, a mi -éppen ugy jelenthetett igent, mint nemet. - -– Szereti a természetet? – kérdi Kertész. - -– Nagyon szeretem a természetet… - -Mindenki a párbeszédre figyelt, de legjobban élvezte azt Sipiczky. Ő -tudta, hogy csupa szellem és lélek a leány: hogy sikerrel fogja -megállani kényelmetlen, kritikus helyzetét. - -– Szerencsétlennek vallhatja magát az a halandó, a ki nem leli örömét -Isten magasztos alkotásaiban. Annak egyszerüen nincs szive, – szavalja -Kertész. - -– Annak nincs szive, – én is azt tartom. - -– Igazolja e tényt, hogy mennél több érzelem lakik egy szivben, annál -nagyobb, annál intenzivebb annak a természet iránti fogékonysága. - -– Kár, hogy nincs tavasz, ugy-e, vagy csöndes nyári éj? – kérdi Inci és -lopva Kalvylra néz. - -– Szereti a holdvilágot, Inci, és a fülemile énekét? - -– Szeretem a holdvilágot és szeretem a fülemile csattogását. De szeretem -a szélvészt, a zivatart is. Hogy mit szeretünk, az teljesen attól függ, -hogy kivel szeretjük. A holdvilág is lehet gyülöletes nekem, ha -bánatomat világitja meg; a hózivatar is fölmelegit, ha közelebb hoz -ahhoz, kit szeretek. - -Dobayné kiegyenesedett. Valami szatirikus árnyalatot vett észre leánya -hangjában és szavaiban. De Kertész nem volt olyan jó megfigyelő. Neki -végtelenül tetszett az Inci felelete. Összeszedte minden udvarló -tehetségét. Ugy találta, hogy a kedves leány kegyeit neki most -okvetetlenül költői szárnyalással kell honorálnia. Megfeszitette hát -gyalogjáró eszét, de jobbat nem tudott kisütni ennél: - -– A szivek harmóniája kiegyenlit minden diszharmóniát a természetben. A -zivatart is langy szellőnek érzi az, a ki igazán szeret. - -Sipiczky ajkát harapta, ugy szeretett volna nevetni. Inci azonban -komolyan válaszolt: - -– Diszharmónia nincs a természetben. Ezt a fogalmat emberek csinálták. - -– A rossz emberek. - -– Nemcsak: az elbizakodottak is, az önzők is. - -– Hogy lehet valaki elbizakodott és önző? - -– Különösen, ha szeret. - -– Téved Inci: a szerelem nagyon önző. - -– Nem, nem tévedek… a szeretet a legnagyobb áldozatokra képes, mig az -önző ember csak önmagát szereti. – Igy szólt Inci gyorsan és -határozottan, jelentős pillantást vetve Sipiczkyre, arra az emberre, a -ki ezen állitásának élő tanubizonysága. - -Sipiczky önkénytelenül elpirult. (Már tudott pirulni is.) Kertész meg -hozzálátott állitása bizonyitásához: - -– Lássa, Inci, ha most én a maga kis kezéről lemondanék, – csupa -önzetlenségből, – egy más ember javára, – igazi szeretet volna az? - -Dobayné leányára szegezte szuró tekintetét, mintha félt volna tőle, hogy -felelete megdöbbenést fog kelteni. De Inci nyugodtan válaszolt: - -– Ha tudná, ha meggyőződnék róla, hogy én nem szeretem magát, Andor, és -csak kényszeritő körülmények nyomása alatt áldozom föl boldogságomat; ha -e tudatban is ragaszkodnék abbeli kivánságához, hogy nőül menjek -magához: akkor már nem szeretne igazán, akkor már nem képes szeretni -egyáltalán. Mert akkor önzés a szeretete, kegyetlen a szive vagy üres… -Hát el tudna venni egy olyan leányt, a ki magát nem szereti, s a ki azt -nyiltan kijelentené? – kérdezte lángoló arccal a leány. - -Kalvyl lélegzetét is visszatartotta. Ugy leste Kertész feleletét, mintha -a boldogsága függne tőle. Sipiczky nyugodtan ült helyén; ő tudta, hogy -mi lesz a felelet. - -– Igen…! - -A leányka csak most fogta föl anyja szuró tekintetét, nem szólt semmit, -csak a fejét hajtotta meg. Kertész pedig tovább indokolt: - -– Van bennem annyi férfiasság, annyi önérzet és remény, a mennyi képessé -tesz arra, hogy rövid időn megnyerjek egy női szivet. A férfi hóditani -való. - -Sipiczkyt kihozta türelméből ez a bárdolatlan, elbizakodott beszéd. -Megvetéssel szólt oda Kertésznek: - -– Ez a felelet méltó hozzád, te igazi férfiu! - -Dobayné érezte, hogy elfojtott indulatokkal van tele a szoba levegője: -végét szakitotta a társalgásnak. - -– Urak, menjünk talán lepihenni, fáradtak lesznek bizonyára. - -A társaság jó éjt kivánt egymásnak… - -Sipiczky gyöngéden megszoritotta a szép asszony kezét és egy pillanatig -a magáéban tartotta. - -Az öntudatlanul viszonozta a gyöngéd nyomást és – nem vonta vissza -kezét. Csak a mikor vére kezdett lázadni szivében ettől a szoritástól, -vette magát észre. És ekkor hirtelen, szinte durván lökte el magától azt -a szentségtelen kezet, – dühében, hogy megfeledkezett magáról. Most -először életében! A büszkeségét látta megalázva. Felbőszült a férfi -merészségén. Ugy ment aludni, hogy gyülöli őt… - - - - -XXIII. A kiket az álom kerül. - -Csakhogy nem tudott aludni Dobayné. Nem hagyta forró vére. Ilyenkor -hideg borogatást szokott a nyakára tenni. Megpróbálta most is. Nem -használt. Forró teste fölszáritotta a nedves vászondarabot és még -lázasabb lett tőle. Citromlevet készitett magának és azt itta. Mind -hiába! Mint a láva: olyan forrónak érezte a hideg folyadékot, a mint -torkán leszaladt. És miért? Hogy Sipiczky gyöngéden megszoritotta kezét? -Nem. Azért, hogy _visszaadta_ azt a kézszoritást? Nem értette, hogyan -történhetett ez meg vele… Százszor visszaidézte emlékébe azt a -helyzetet, a melyben igy megfeledkezett magáról. Mert a helyzetet -okolta, nem magát… Csak nagysokára hagyott alább a büszkesége… Ugy -alkudott meg vele, hogy ennek igy kellett történnie – és hogy Sipiczky -az ő _végzete_. És ez a gondolat, a mig egyrészről megborzongatta, -másrészről eddig előtte ismeretlen gyönyöröket keltett föl benne. - -Mert szenvedélyes érzéki asszony volt Dobayné – a végtelenségig. Ha -férfit látott, nem arcát nézte, hanem termetét. Gyönyörködött az -izmokban és az erőben. - -És, – csudálatos! – minden érzékisége dacára sem bukott el Dobayné. Nem -a női szeméremérzet, sem valláserkölcsi elvek mentették meg, hanem -büszkesége és jóizlése. Ha nem járt volna megalázkodással, minden -lelkiismeretbeli furdalás nélkül dobta volna magát egy neki tetsző férfi -karjaiba… Ha biztosan tudja, hogy az a férfi el nem dicsekszik vele, -hogy hű marad hozzá, s meg nem unja soha. De igy!… - -… Egész éjszakán nem tudott menekülni a Sipiczky képétől. Bárhogy -erőlködött, nem birta elüzni. Folyton maga előtt látta villogó szemét, -csontos termetét. És ez nem hagyta aludni. - -Hajnal felé mégis elaludt végre, de álma is csak folytatása volt -izgatott gondolatainak. - -Azt álmodta… - -Az álma beteljesedett. - -* - -A két jóbarát nyugodtan és mélyen aludt a sárga szobában. - -Sipiczky lefekvéskor örömtől sugárzó arccal biztositotta barátját, hogy -jól megy a dolog, hogy egy hét alatt talán már rendben is lehet. - -Kalvyl nem kért bővebb magyarázatot. Már hitt és remélt. Boldogan aludt -el. - -A kék dutyi ezalatt szörnyü kétségbeesés szinterévé lett. Szegény -Kertész egy nagy és mély vackot fedezett föl derekalja közepén, – olyan -vackot, hogy egész nyulcsalád elfért volna benne. Ugy kifeküdték az -ágyat a fiskálisok. A mióta eszét tudja Kertész, nem feküdt ilyen -hullámos felületü ágyon. - -Elkényeztetett lomha testén hideg borzongás futott végig. Egy ránc a -lepedőn elég volt ahhoz, hogy el ne tudjon aludni és ime: egy lyuk, egy -óriási üreg! - -– Segiteni kell a dolgon, ugy, a hogy lehet, – mormogá és alkalmas -töltelékről gondoskodott. - -Nem került egyébb keze ügyébe, mint a téli takarója. Ezt beletömte a -lyukba… Ámde ezzel csak domboruságot csinált a homoruság helyébe. -Tulnagy volt a takaró. - -– Letaposom, – gondolá a kis bácskai és akként tevé, a miként gondolá. -Fölhágott ágyára és hozzáfogott a taposáshoz. Ugy járta, hogy szinte -beleizzadt, de a domboruság csak nem akart eltünni. Maga alá kapta hát -lábait: ugy ugrált az ágyon. De már ezt a nyaggatást nem állotta a -fiskálisok ágya sem, – beadta a kulcsot, letört, csődöt mondott. Még -szerencse, hogy Kertész épen menekült a katasztrófától, nem a nemesebb -testrészeire esett. - -(Már most mit csináljon?) Nem volt más mód, mint a kanapén hálni. Kétrét -hajolva kucorgott a keskeny butordarabon és megátkozta a falut és -mezőket. Aludni természetesen nem volt képes. - -Rágyujtott hát és füstkarikákat eregetett a levegőbe. Ezek rémes -felhőkké nőttek a falon. Egynémely füstgomoly ugy nézett ki, mint valami -antediluviális szörnyeteg. Egyszóval kellemetlen benyomást keltettek a -füstfelhők… Eldobta cigarettáját. És ime: az eldobott cigaretta – -szörnyüség elgondolni is! – négy lábra kapott és vágtatva rohant a -csengetyüzsinórhoz, azon szélsebességgel fölkuszott egész a boltozatig; -onnan nézett le, két apró szemét szemtelenül nekimeresztve a kis -bácskainak. - -– Hát csak egy patkány volt! – vigasztalódott Kertész. – Azt hittem már, -hogy szellemek üznek velem rémes játékot. - -De mit ért ez a vigasz szegény Kertésznek! Hiszen a patkány nem -kisértet: az igaz, de mégis csak rémes állat. - -– Óh, micsoda helyzet ez! – jajgatott a szerencsétlen fiu, – a mikor az -ember annak is örül már, ha csak patkánynyal kell egy szobában hálnia! A -csengetyüzsinóron azonban még sem maradhat a szemtelen szuró szemeivel. -Le kell onnan kergetnem. - -Botja nem volt, a mivel lepiszkálhatná, hát a sapkáját vágta a -patkányhoz Kertész. Nem talált. Ujra hozzávágta. Ujra nem talált. (És -mintha vigyorogna a bestia!) Kertész dühbe jött. Fölkapta félcipőjét, -azzal célozta meg a patkányt. Az egyszer sikeresen: egyet nyekkent a -féreg és élettelenül hullott a földre. - -A kis ember ujra visszakuporodott fekvőhelyére és elkezdett egészen -szabályszerüen jajgatni. (A természetben nem volt vesztes, csak ő!) Majd -eszébe jutott, hogy abban a nagy fali szekrényben az ágya mellett egész -kényelemmel elférhet egy haramjavezér. Fölkelt hát és átkutatta a -szekrényt. Egereknek cincogó hada üdvözölte, de – hál’ Istennek! – ember -nem volt benne. - -Egy füst alatt aztán fölkutatta Kertész az egész szobát. Gyertyával a -butor alá világitott. Minden veszedelemtől tiszta volt a határ. (A -patkány is hulla már.) - -Lefeküdt és el is aludt végre. De rémesek voltak álmai… A patkány -mammut-nagyságuvá nőtt meg, – éppen be akarta uzsonnázni a kis bácskait, -a mikor – fölébredt. (Hála Istennek!…) - -János bácsi dörömbölt az ajtón. Mert be volt ám zárva az ajtó. Ki is -kapott érte a vitéz. - -– A nagyságos ur félni szokott magában? Igen? Mitől? Nincsenek -kisértetek. A harámbasa fia pedig ügyet sem vet nagyságodra: az nemesebb -prédára leselkedik… Különben már tizenegy óra, – ha netalán föl akar -kelni. Mi kell reggelire: szalonna, piritós, szalámi, teával vagy -snapszszal? - -Kertész először is órája után kapott. Csakugyan tizenegy óra volt. -Elröstelte magát; fölugrott, hogy majd felöltözködik és kijelentette, -hogy csak teázni fog. - -Ekkor eszmél csak János bácsi, hogy hiszen a vendég a kanapéra került -valahogyan az ágyából. (Mi lehet az oka?) Megvizsgálja az ágyat. Az most -romhalmazként borult a saját fejfájára. - -– Letört az ágy a nagyságos ur alatt? Hát hány mázsa a nagyságos ur? -Mert a pándi tiszttartóról tudom, hogy két mázsát nyom és az alatt még -meg se nyekkent ez az ágy. - -Most már tudta Kertész, hogy kitől származott az üreg a derékaljban. A -pándi tiszttartó két mázsája volt a szülőanyja… - -Jancsi bácsi – miután nem akartak vele barátságos diskurzusba elegyedni -– kiment. Kertész pedig azon töprengett, hogy ki a manó lehet az a -harámbasa fiók, a ki nálánál nemesebb prédára vágyik. - - - - -XXIV. Az álom teljesedik. - -Sipiczky és Dobayné még reggeli előtt találkoztak egymással. Még akkor -mindenki aludt. Ők keltek föl legkorábban. Egyedül voltak az ebédlőben. -Üdvözölték egymást. Azaz Dobayné nem is üdvözölte Sipiczkyt, csak nézte -őt. Kék karikába foglalt nedves szemeivel ugy méregette a csontos -embert, mintha erejét becsülgetné. - -A lengyel ismételte üdvözletét: - -– Kisztihand, jó reggelt kivánok! - -Semmi válasz. - -– Haragszik?… Azért? - -– Hogyan érti? Miért?… - -Tudni akarta a buja asszony, hogyan fogja föl Sipiczky azt a tegnapi -kézszoritást. És a lengyel ugy gondolta, hogy izgatni fogja őt -válaszával. Ő nem félt attól, hogy kudarcot vall. Mosolyogva felelte: - -– Azért, hogy tegnap oly merészségre vetemedtem magával szemben. - -– Azt nem is türöm: jegyezze meg! - -– De mikor a vérem!… Nézze kérem, a hogy maga tegnap ott ült, azon a -zsöllyén, testéhez feszülő ruhájában, nyughatatlanul, mint a higany, -nyitott ajakkal: meg kellett magamról feledkeznem, – elbüvölt a látvány -csábos varázsa, az a sziréni mosoly… - -– Az a csábos varázs? - -– Igen. Maga egy csábos, egy kivánatos asszony. - -– Megtiltom… - -– Ne tiltson meg, kérem, semmit, – szakitotta félbe a lengyel, – ugyis -tudom, hogy már nem neheztel reám; még azt is tudom, hogy velem -álmodott. - -– Szemtelen! - -– Igen. Álmában én öleltem magát, csókoltam ajakát, gyötörtem felséges… - -– Sipiczky!… - -– Igen és ön küzködött, harapott, karmolt. De mindez nem használt -semmit, én lettem a győztes, összeroskadt testi erőm alatt. És én -szerettem magát, Ida és maga is nagyon szeretett már akkor… - -Dobayné kővé meredten bámulta ezt a határtalan merészséget. Ha mindazt -megteszi, a mit beszélt, még hagyján, – a tett enyhébb beszámitás alá -esik az ő fölfogásában, mint a beszéd, – de!… Azon is bámult Dobayné, -hogy álmát ugy eltalálta a lengyel, hogy ugy olvasott az ő könyvében. -Szinte elfelejtett haragudni: annyira csudálkozott rajta. - -És Sipiczky válaszolt bámész tekintetére: - -– Ugy-e eltaláltam? Ugy-e vágyott utánam? Vagy egyáltalán egy erős férfi -után? – szólt és átkulcsolta kezeivel az asszony csuklóit. - -– Ereszszen! - -– Nem eresztem. - -– Én kiáltok. - -– Azt nem teszi. - -– Esküszöm… - -– Ne esküdjék, – tiltakozik Sipiczky és merészen átkapja a szép asszony -derekát. - -Az fölszabadult kezével tolta magától a férfit, de hiába. Erős volt a -lengyel. Mint vaskapocs karolta át és szoritotta magához a nőt, hogy -csak ugy kapkodott levegőért. De azt sem tehette, csak egy pillanatig. A -férfi szájára tapasztotta ajakát és csókolta szenvedélylyel, igazi -szenvedélylyel, hogy szinte megfojtotta a nőt ez az ölelkezés. - -Az asszonyban nagy volt az ellentálló erő. Büszkesége fölébe kerekedett -vérének. Összes erejének megfeszitésével igyekezett kibontakozni a -merénylő karjaiból. - -Az nem bocsátotta el. Nevetett. - -– Ha akarom, az enyém vagy. Akkor vagy az enyém, a mikor én akarom. -Szeretlek, te gyönyörü asszony!… És most eleresztlek, ha megcsókolsz. -Még most nem kérek tőled egyebet… Csókolj meg, Ida, – lihegte Sipiczky. - -– Megfojt. Ereszszen, – kérte a remegő asszony. - -– Csókolj meg először. Látom, hogy oda vagy; látom, hogy szeretsz. - -– Utálom… - -– Nem igaz. Az enyim vagy. - -– Bejönnek. - -– Nem bánom. Mig meg nem csókolsz, el nem bocsájtalak, történjék bármi, -– esküszöm. - -Az asszony ugy lihegett a gyönyörtől és az erőlködéstől, mintha utolsó -lehelletét adná ki testéből… Fáradt volt már. Ellentállása gyöngült: a -testi is, lelki is. A teste odatapadt a férfi kebelére, csak fejét -tartotta még vissza. Azt meg megfogta Sipiczky és szeliden – nem kellett -már hozzá erőszak – a vállára hajtotta. Majd lassacskán lefejtette az -asszony derekáról másik kezét is. Az teljesen fölszabadult ezzel – -elfuthatott volna… És – nem futott el. Ott maradt, ott hagyta forró -testét, csináljon vele, a mit akar. Sipiczky két kézre fogta a -meggyötört nő felhevült arcát és megcsókolta mind a két szemét. - -És az asszony, a megtört büszke asszony ezzel most már nem elégedett -meg: ajakát nyujtotta neki oda. Egy konvulziv csókban, egy őrjöngő -csókban egyesültek ajkaik. A nő nyögött. A férfi zihált… - -És görcsösen körülfogta Dobayné a férfi nyakát, ugy rebegte szinte -elhalón: - -– Az uram vagy, a parancsolóm. Imádlak! Tied mindenem. - -– Igen, az enyim leszel, – mondta Sipiczky, – mert ugy akarom. – Ezzel -otthagyta az asszonyt. - -Ez meg – mihelyst eltávozott a csábitó, szivéhez kapott, kacagott, -ujongott – alig zabolázhatta örömét. Most már tudta, hogy el fog bukni, -s hogy méltón fog elbukni. Annak örült olyan nagyon. - -Sipiczky pedig kiment a szabad levegőre. Melege volt, le akarta magát -hüteni. Kisétált az udvarra és szarkasztikusan mosolygott maga elé. (A -terv jó. A dolog jól megy.) De lassacskán csak elül mefisztói -gunyorossága, más, szelidebb érzelmek kerekednek felül benne, a mint -visszaidézi őrült ölelkezésének egyes részleteit. - -(Hogy küzdött vele az az asszony! És hogy dobta oda magát neki, a mikor -látta, hogy hiábavaló az erőlködése!… Mily szenvedélyes volt a csókja, -mily forró az ölelése, és hogy remegett egész teste! És milyen test! -Ruganyos, üde, mint egy husz éves leányé. Érezte kemény, izmos idomait – -a ruhán keresztül.) - -Sipiczkyt elfogta a mámor. Soha, még jogászkorában sem lelkesült annyira -a szerelemért. Bevallotta magának, hogy vágyott ez után az asszony után, -a kit csak azért akart elcsábitani, hogy kihasználhassa. Elgondolta, -hogy ennek az asszonynak – kit játékszerévé akart tenni – könnyen -válhatik játékszerévé maga és akkor csak salakja marad ennek az ő -bünének, mentsége, célja nem… - -Kiegyenesedett a lengyel és megdöngette mellét. Fogadást tett: - -– Soha! Erős leszek!… Addig, a meddig boldoggá nem tettem őket… Csak -addig? (Keserüen elkacagja magát). No hát egy nyomorult gazfickó vagyok -és maradok – hiába! – Szegény öreg!… - -Sipiczky ezután Incit kereste föl. Ott sürgött szegényke a reggeli -asztal körül. Szomoru volt, de azért kitörő örömmel üdvözölte barátját. -Az nem is viszonozta; üdvözlet helyett csak annyit sugott neki: - -– Alighanem elmarad már a jegyváltás is, testvérkém. Holnaputánig ügyünk -rendben. Csak bizalom! - -Inci mosolygott és – nem hitt. (Hisz az nem lehet; annyi boldogság nem -fér el a földön!) - -… A reggelinél fáradtnak és sápadtnak nézett ki Dobayné. Az izgalom, a -félig-meddig kielégitett vágy, lágy, odaadó, nőies jelleget kölcsönzött -lényének. A bujaság elült arcáról: – ugy nézett ki, mint egy szerelmes, -szelid asszony, ki nagyon boldogan él az urával. Igy még szebb volt, -mert nőiesebb volt. - -Sipiczky szivéből gyönyörködött benne. Az ő müvének, bár szentségtörő -müvének hatását látva, föltámadt benne az önbizalom, sőt bizonyos -elbizakodottság. Képesnek érezte, hitte magát arra, hogy megváltoztassa -a szerelmes asszony egész jellemét – gyökerestől még most is, hiába -harminchat éves. (Igen, képes lenne a bachansnőből szelid hitvest -formálni.) - -Dobayné nem nézett csábitójára: nem mert. Valami különös érzés tiltotta -ezt neki. Már nem büszkesége (az nem pirul), valami más, előtte eddig -ismeretlen érzelem pirulásra késztette őt legyőzője előtt. - -… Még aznap többször megcsókolták egymást a házasságtörők. De már csak -szeliden, nem a vad gyönyör érzetével, – csak ugy, mint az igazi -szerelmesek, a kik tisztelik egymást. Az asszony mindannyiszor -átkulcsolta karjaival a férfi nyakát és azt sugta neki, hogy: -„Egyetlenem!“ A férfinak még durvább volt a szerelme, – igy válaszolt: -„Az enyém vagy, szeretlek!“ - -Az asszony már szerelmes volt, – szerette kedvesét nagyon, mert első -szerelmével szerette. A férfi még nem szeretett, csak vágyott inkább -asszonya után. – De nagyon vágyott utána. - -… Délután, a mikor egy félórára magukra maradtak, azt kérdi Sipiczky -kedvesétől: - -– Mikor leszel egészen az enyém, Ida? - -És az asszony azt felelte pirulva: - -– A mikor parancsolod, nincs akaratom. - -Sipiczky kapott a szón. - -– És ha én most egyebet kérnék tőled? Ha mást akarnék? Értsd meg… - -– Értelek; mindent megteszek neked, mert imádlak. Mondtam, hogy veled -szemben nincs akaratom. - -– Elválnál a férjedtől? - -– El, – válaszolt mohón az asszony. - -– Megosztanád velem a nyomort? - -– Meg, ezer örömmel! - -– Hát azt nem kivánom… - -– Miért? Kivánd, parancsold, ha szeretsz. - -Sipiczky komolyan, rendreutasitólag feddte az asszonyt: - -– Volna lelked azt a becsületes, ősz embert megölni?! - -Dobayné elpirult és sóhajtott. Sipiczky folytatta: - -– Ha nem volna férjed, vagy rossz férjed volna, elvinnélek és te -követnél, ha ugy akarnám. - -– Igen, igen. - -– Mert szeretsz. - -– Mert szeretlek, mert imádlak… - -Sipiczky lehajtotta fejét, – gondolkozott. Lázas szerelmi vallomásaik -közepette a tervére, kötelességére gondolt. Azt mérlegelte, hogy elég -érett-e már ez a terv ahhoz, hogy legalább megkisérthesse -megvalósitását. Ugy találta, hogy igen. - -– Itt maradsz, Ida, hogy boldoggá tehesd leányodat, – mondta szinte -durván Sipiczky – miután elhatározta, hogy a döntő cselekvés terére lép. - -Az asszony összerezzent. - -– Ő boldog. - -– Nem igaz! Hazudsz, asszony! Mindent tudok. - -Dobayné elképedt. - -– Mit tudsz? – kérdi hebegve. - -– Azt tudom, hogy eladtad leányodat annak a gazdag, üresszivü majomnak, -holott tudod, hogy Kalvylt szereti; azt tudom, hogy terrolizálod azt a -szegény, ártatlan teremtést, a ki – mert nem mer neked ellenszegülni, – -inkább meghal, mintsem hogy Kertészé legyen… Hogy micsoda ördögi -hatalmad van fölötte, azt már nem tudom, azt meg nem foghatom. -Megvarázsoltad-e, mint a szemüveges kigyó a galambot, vagy kínozod-e -mint egy inkvizitor?!… - -Dobayné sirásra fakadt e kegyetlen szavak hallatára. Már nem leánya -sorsa, hanem saját boldogsága lebegett szemei előtt, azt védte: - -– Az Istenért, Alfréd, te nem szeretsz, te gyülölsz! - -– Szeretlek érzékeimmel, – esküszöm – és a szivemmel, lelkemmel is -szeretni foglak, ha teljesited akaratomat. - -– Oh, ha csak attól függ a szerelmed, – akkor az nem elég nekem, a mikor -én téged szivem utolsó csepp vérével is szeretlek. - -– Imádni foglak, ha megváltozol. Pedig megváltozhatol. Im, itt az első -lépés… - -– És ha nem teszem meg? – próbálkozott mégis az asszony, de már nem -daccal, csak félénken habozva. - -– Akkor itt hagylak és még csak egyszer teszem be házadba lábamat: itt -leszek az Inci temetésén, hogy soha többé ne lássalak. - -– És ha megteszem, nagyon fogsz szeretni? Hű maradsz hozzám? El nem -hagysz soha? – kérdi szenvedélylyel az asszony, kedvesét. - -– Imádni foglak és el nem hagylak soha. - -Elfelejtett erre Dobayné mindent és mindenkit: Incit, Kertészt, Kalvylt, -csak ezeket a szavakat hallotta: „Imádni foglak és el nem hagylak soha“. -Fölugrott és Sipiczky karjaiba omlott, ugy ölelte őt szenvedélyesen. - -– A tiéd vagyok, rendelkezz velem… Intézd el… Rád bizom… Mondd meg -nekik… Incinek is… Nem élhetek nélküled… Nem tehetek róla… Megváltozom… -Hitvesed leszek Isten előtt… Megjavulok… Te légy az Inci apja, – rebegte -az asszony szakadozottan, fuldokolva. - -Ujongva zárta karjaiba Sipiczky és csókolta, a hol érte: haját, szemét, -száját és minden csókja után ismételte: „Szeretlek, szeretlek, soha -senkit igy nem szerettem.“ - -És igazat mondott a lengyel, még csak nem is képzelődött. – Ugy még nem -szeretett senkit, mint azt az érett szép asszonyt. Abban az ő -ujongásában nemcsak sikerén érzett kitörő öröme visszhangzott: nagy -részben a szerelem diadalkiáltása, volt az… - -Hát ez volt Sipiczky terve. Jól számitott, bevált emberismerete, -megmentette Incit. Hogy milyen eszközökkel és mily módon: azzal most nem -gondolt… Kirohant, hogy hirdesse diadalát. De előbb még utjába akadt -Kertész. Annak csak ennyit mondott: - -– Passz! Eins brennen! – s azzal szaladt tovább, hogy fölkeresse -gyámoltjait. - -Kertész utána mordult: - -– Ez a fráter megőrült! - - - - -XXVI. Sipiczky terve. - -Nemsokára megtalálta az őrült fráter a szerelmeseket: a kocsiszinben -voltak. De miután az öreg Dobay is velük volt, természetesen csak -kezével és arcával rángatózott az öreg ur háta mögött – mint egy néma -bolond – ugy magyarázta volna az eseményeket. - -Természetesen ezt nem lehetett megérteni. Pedig sugni se lehetett, mert -a papa éppen a kocsikat magyarázta, hát oda kellett figyelni -mindenkinek. - -– Csak meg ne pukkadjak, – gondolá Sipiczky, – mig végére ér az öreg. -Addig, mit volt tennie, ő is beállt a hallgatóság sorába. - -– Látjátok, gyerekek, ez a „táltos“. Azért neveztem el igy, mert két -első kereke jóval nagyobb, mint a hátulsók. Nincs ilyen több a -kontinensen. Egy őrült kocsigyártó csinálta, illetve alakitotta át -ilyenre azzal a megokolással, hogy lejtnek lefelé nem kell majd a -kereket megkötni: az edénye vizszintes marad, hát orra nem bukhatik az -ember benne… Ez a „köpőláda“. Egyszer kiröpültem belőle, azóta penzióban -van. Különben pompás kis kocsi volna, ha föl nem dülne mindig… Ez az -„erdei lak“, ez a cséza. Még a nagyapám vette ezelőtt százkilenc -esztendővel, azért lóg szijjon. Ma már ló nem birja megmozditani, de hat -ökör igen. No látjátok: ebben szoktam én lakni cséplés idején, a mikor -is a tanyáról nem járok éjjelre haza. Kivontatom egyszerüen ezt a kocsit -az erdő szélére és belekvártélyozom magamat. Azért neveztem el „erdei -lak“-nak. Különben fájn szerszám ez; pompás lakás esik benne. Nézzétek: -kidobattam belőle az üléseket s egy vaságyat tétettem helyébe, meg egy -mosdóasztalt… Ez a „várkastély“, ezt már magyaráztam. - -Az öreg végre elkészült a kocsikkal, mert befelé terelte vendégeit: - -– Sötét van, gyerekek. De meg az uzsonna ideje is itt lenne már, vagy -mi. Gyerünk be. - -Mialatt Dobay feldörömbölte Jancsi bácsit, azalatt Sipiczky megsughatta -Incinek: - -– Nem váltunk jegyet, Incikém. El van intézve. - -A leányka csudálkozó tekintete folytán kétszer becsületszavát adta és -háromszor megesküdött Sipiczky. És mikor az se használt, szivére tette -kezét, ugy mondta: - -– Kérdezze meg a mamától, ha nekem nem hisz. - -Inci fölsikoltott. Ugy elfutott, mint a nyílvessző, be, egyenesen az -anyjához. - -– Hova szalad a gyerek? Inci! – hivta az apja, de miután nem jött, maga -ment utána, majd egyet gondolt, visszatért a küszöbről, eszébe jutott -valami dolga. - -– Mit mondtál neki? – kérdé Kalvyl barátját. - -– Mit, te fülesbagoly, te őrült köszörüs?! És nem találod ki? Hát -ügyetek rendben van: azt mondtam neki. Nincs jegyváltás! Nem hallod, te -siket, te vak, te pupos! – lármázott a lengyel és megragadva jóbarátját, -erővel megpolkáztatta, hogy csak ugy lihegett belé. - -– Hogy csináltad? – kérdi Kalvyl, a mint lélegzethez birt jutni a nagy -örömtől. – Te drága, te egyetlen barátom? - -– Komiszsággal, de az mindegy: a cél szentesiti az eszközt… Különben nem -mondhatom meg az eszközöket. Soha se is kérdezd, hallod? Inci se -kérdezze soha: mondd meg neki. Sikerült – vége! (Hát nem is kérdezte -Inci, de nem is sejtette soha.) – És most legott megrendeled a gyürüket, -érted? – hadarta örömében a lengyel. - -– Értem, – felelte a festő egyszerüen és boldogan. - -– Kertésznek nem szólsz semmit, a mamának sem. A magatartásod olyan, -mint eddig. A továbbiak felől még gondolkoznom kell, még egyszer meg -kell beszélnem a mamával az ügyet. Kertész most biztosan a szobájában -lesz, Inci meg az anyjánál. Ezeket szétrebbentem és ideterelem az -Incidet. Örüljetek egymásnak. Jó? – beszélt összefüggés nélkül Sipiczky, -aztán elszelelt, magában hagyva Kalvylt. - -De csak egy pillanatra maradt magában a festő, a másik pillanatban már -ott volt Inci is mellette, azaz nem is mellette: ott csüngött a nyakán -és sirt, zokogott a boldogságtól. - -S az ifju átkarolta a leányka vállát és egy csókot lehelt fehér -homlokára… - -* - -… A mikor Inci berontott anyjához, – mint egy nyári forgószél, – az -éppen imádkozott. Legalább ugy nézett ki, mintha imádkoznék, mert össze -voltak kulcsolva a kezei. - -Dobayné csakugyan imádkozott – a boldogságáért. Bensőséggel kért -Istentől bünbocsánatot; azt kérte tőle, hogy szentesitse bünét: a -házasságtörést! Még nem volt ép erkölcsi érzéke, hogy ilyet mert kérni -az egek urától. Csak azt érezte, hogy ő most jobb, tisztább lelkü, mint -volt büne előtt. Ez a tudat tévesztette meg. - -A leányka meglátva anyját, – ahogy még sohase látta, – leborult előtte, -mint egy szent előtt s átkulcsolta térdeit: ugy kérdezte tőle, onnan a -földről, – nem szavakkal, csak a szemével, – hogy igaz-e a mit Sipiczky -mondott? - -Az anya lehajlott leányához és fölemelte őt. Csókolgatta is, simogatta -is, aztán azt mondta neki: - -– Szeresd Sipiczkyt, neki köszönhetsz mindent. - -Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Sipiczky, hogy a festőhöz -„terelje“ Incit. Csak ennyit mondott a leánykának: - -– Az ebédlőben van. - -Inci megértette. Kezet csókolt anyjának hálás szeretettel és kiszaladt – -jegyeséhez. - -Sipiczky pedig átkarolta a mamáját és megcsókolta forrón, hosszasan. -Aztán mélyen a szemébe nézett és igaz szeretettel sugta: - -– Oh, hogy szeretlek én! Minden órával csak nő szerelmem… Miért hogy nem -lehetsz az én feleségem?! Miért kellett egy bün árán szivedhez jutnom?! -Hát már én örökké csak a bün kenyerén éljek? A jót is bün árán -gyakorolhassam csupán?! - -Most – hogy már boldognak érezte magát Sipiczky – kezdett csak igazán -ébredni a lelkiismerete. Már átlátta tettének aljasságát, már alig -mentegette magát annak motivumával. Keserü önvád kínozta. - -Az asszonyt nem. Neki más volt a – még nem tisztult – fölfogása. - -– A bün sulyát én nem érzem, Alfréd, – mondotta, – nem vétkezünk mi – én -nem hiszem. Sőt ugy érzem, hogy csak most ébredt föl bennem a nőiesség; -érzem, hogy jobb vagyok, ugy mint nő, ugy mint anya. Anyává tettél. -Anyává tett a szerelem. Megnemesitett a szerelem… Nem lehet az bün, -Alfréd! - -– De az: nagy bün. Ám viseld sulyát. Én is viselem, igen, viselem. - -– Boldogtalan, boldogtalan leszel, ha igy gondolkozol, – aggódott a -szerelmes asszony. – Ne feledd el a bünt! Ne lásd, csak a szerelmünket! -Kérlek! Oh, légy boldog! Mit tegyek, hogy boldog légy? - -Sipiczkyt meghatotta ez a nagy, igaz részvét. - -– Az vagyok, – mondta, – igazán. Hogy árnya van a boldogságomnak, az még -nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Éretted vétkezem: ez a tudat -már magában boldogit és talán majd teljesen elfelejteti velem idővel, -hogy – hogy igy bántunk azzal a jó öreg emberrel… Igy kellett annak -megesnie, – zárta be szavait bánatosan. - -– Igen, másképp nem lehetett, édes szerelmem, drága mindenségem… - -Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét és behunyta szemeit. Az meg -cirógatta a szép arcát. Nem volt forró, már nem ütött ki rajta a démoni -láng. A bün révén tisztult ez a nő… - -Sokáig tartották átölelve egymást, boldogan, szelid gyönyörben. Érzéki -vágy most már egyikükben sem ébredt. Az igazi, tiszta szerelem lángja -megtisztitotta vérüket a salaktól. Igen, Sipiczky most már biztosan -tudta, hogy szeret, a mint – mindenről megfeledkezve – nézte azt a -bágyadtan, de nőies bájjal mosolygó arcot a kebelén. Mint egy szerelmes -leány, olyan volt a harmincöt éves asszony. Sipiczky összes érzékeivel -élvezte szépségeit, csak nézte, nézte… Nem is hallották, nem látták, -hogy hirtelen nyilik az ajtó s egy ősz, pirosképü alak jelenik meg annak -küszöbén: ugy el voltak egymásba merülve. - -Egy pirosképü alak jelent meg az ajtóban, de egyszeribe fehér alak lett -belőle. Avagy csak egy szellem volt talán? Hiszen oly hirtelen eltünt -ujra, óvatosan téve be az ajtót maga mögött. - -… Nem szellem volt… - -Alfrédnak csak jó későn jutott eszébe, hogy a másik szerelmes pár ügyét -is el kell intéznie kedvesével. - -– Mit csináljunk Kertészszel, édesem? – kérdezte tőle. - -– Elhalasztjuk a jegyváltást valami ürügy alatt s aztán levélben adunk -neki bővebb magyarázatot. Elvégre is, nem lehet vele kiméletlenül -bánnom. Ismerd be, szerelmem és egyezz bele. - -– Jó. Minden marad a réginél, forma tekintetében. A halasztást pedig te -adod tudtára. - -– Igen, a hogy parancsolod. - -– És beavassuk az öreg urat? - -– Talán egyelőre nem. Zavart csinálhatna. - -– Helyes… Körülbelül igy informáltam én is a fiatalokat. - -– A fiatalokat!? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Mi az öregek -vagyunk! Hány éves vagy te, kedves? - -– Harmincöt. - -– Olyan idős, mint én. - -– De te szép vagy és üde, mint egy fiatal leányka, én meg már kopasz -vagyok… - -Az asszony keblére vonta kedvese kopasz fejét s ott csókolta meg, a hol -a legkopaszabb volt. - - - - -XXVII. A magyar nemes. - -A vacsoránál feltünt az öreg ur kinézése. Egészséges, piros-pozsgás -arcáról eltüntek a rózsák: halvány volt egészen és mintha megnyult -volna, mintha a ráncok mélyebben ültek volna rajta, mint máskor. A haja -se volt rendben: kuszán meredtek gyér hajfürtei az égnek. A kedve -azonban jó volt s azért szokatlan kinézése nem okozott nagyobb -aggodalmat. - -– Biztosan sokat ettél, öregem, attól van változásod. Ne egyél ma -többet, ha szeretsz, – kérte a felesége. - -– Szeretlek, édes, hát nem eszem és rendben lesz holnap minden, -biztositalak, – válaszolt az öreg ur bonhomiával. - -Mert azt nem vette észre senki, csak Sipiczky, mint esett le álla e -szavak után és mint meredt az égnek üres szemeivel, hogy ugy nézett ki, -mint egy halotti álarc. Nem is nagyon vehette ezt más észre, mint az -éles megfigyelő Sipiczky, mert csak egy pillanatig tartott. A másik -pillanatban már megint a tréfás öreg ur lett belőle. Csak az volt -különös, hogy néha összeszoritotta fogait, mintha attól félne, hogy alsó -álkapcsa leválik fejéről. - -Az asztalnál különben emelkedett volt a kedv. Hogyne! Négy szerelemittas -fiatal sziv boldogsága pecsételtetett meg a mai napon. Az igaz, hogy -kettő közülök bünös volt, de büne sulyát azok közül sem érezte csak az -egyik igazában. A másik meg elüzte magától a sötét felhőt. A -lelkiismeret a magányban s a sötétben végzi tisztitó munkáját… - -Incire gyönyörüség volt nézni is. Hol dévaj mosoly játszott ajkán, hol -szemei nedvesedtek meg s akkor az ég felé nézett, mint egy szent -Cecilia. - -Csak Kertészke volt csöndes. Busult egy kissé, mert kétszer szólitotta -meg menyasszonyát és kétszer kapott tőle olyan választ, a mi a kérdésre -nem volt felelet. Ez bosszantotta a kis embert. - -– Miért olyan szórakozott ma Inci? Miért olyan figyelmetlen vőlegénye -iránt? Semmi se bánthatja, hiszen vig, mint a madár, sőt ki is van -pirulva… Mitől pirulhatott ki? – kutatgatta a kis vőlegény, de nem -sokáig törte rajt’ a fejét, neki az nem volt szokása. Hát megnyugodott -abban, hogy az egész csak női szeszély, majd másképp lesz holnap. -Kertész egyáltalában igen könnyen nyugtatta meg magát, különben is. -Sohase csinált magának fölösleges skrupulusokat. – Minek a’? – szokta -mondani. – Elég, ha akkor kezd a fejem fájni, mikor kisül a -kellemetlenség. – Nem fájlalta hát a fejét, hanem derekasan nekilátott a -gyümölcsös rizsnek. Ez volt szerinte az egyedüli európai étel, a mi -idáig ebben a házban asztalra került. - -Az öreg ur iránt való tekintetből – a kit lefekvésre nógattak – különben -hamar föloszlott a kis társaság. - -Szegény Dobay nem is nagyon kérette magát. Ugy látszik, fogyóban volt a -lelki ereje. De azért nem mulasztotta el, hogy bekopogtasson felesége -hálószobájába: ott megcsókolta szép asszonyát, de nem az arcán, mint -rendesen szokta, hanem a homlokán… Ő tudta, miért. Nemsokára el is -bucsuzott tőle. Akkor már kezet csókolt feleségének és nem ugy bucsuzott -el tőle, hogy: „Jó éjt!“, hanem igy: „Az Isten legyen veled!“ - -Nem volt ebben semmi feltünő – hát nem is tünt föl a bünös asszonynak. -Ennek különben is másutt járt a gondolata. De azért megsimogatta ura -arcát s kézcsókját visszaadta neki. - -Tény, hogy szépen bánt vén urával a fiatal menyecske. Ritkán keseritette -meg és mindig tisztelettel közeledett hozzája. Talán szerette is – -addig, a meddig – a maga módja szerint. Már a régi módja szerint, mert -ez az uj szerelme már igazi nagy szerelem volt; ugy a férjét sohase -szerette. - -Még leányától is elbucsuzott Dobay. Melegen átkarolta gyönyörü magzatját -és azt kérdezte tőle, hogy boldog-e nagyon. - -A leányka lelkesen válaszolt: - -– Nagyon, kimondhatatlanul boldog vagyok. - -– Ugy jó, lelkecském. Légy örökké boldog és sohase csalatkozzál… - -Szobájába már csak vánszorogva jutott el Dobay. A térdei remegtek -nagyon. De azért tartotta magát. Segitség nélkül vetkőzött le és feküdt -az ágyába. Ott imádkozott vagy egy félóráig, csak ugy fekve, mert ülni -vagy térdelni nem volt ereje. Egy mély fohászszal fejezte be imáját. -Aztán gondolatokba merült. - -S a mint gondolkozott, néha még egy-egy mosoly is szökött ajakára: a -napnak egy visszaröppenő sugára. Mert fényes nap volt az ő élete, -különösen, mióta megházasodott. Imádta feleségét és gyermekét. Amannak -csak jó tulajdonait látta és érezte, emennek meg nem voltak rossz -tulajdonságai. Büszke volt reájuk. - -… Elgondolta, hogy mily gyermekes örömmel jött házába a fiatal, tizenhét -éves asszonya; mily őszinte, odaadó bizalommal csüngött rajta, az öreg, -ötvenkét éves emberen… Csak a hála és szeretet emlékei merültek föl -Dobay lelki szemei előtt, az árnyképek elmosódtak emlékében. Ő nem -tudott haragot tartani, még megharagudni is alig. - -… A mint tovább füzi gondolatait: eljut a mai délután szörnyü emlékéhez -is. (Mert ő volt az, a ki meglepte feleségét Sipiczkyvel.) Ekkor fejéhez -kapott és melléhez, mintha valami ólomsulyu lidércet akarna onnan -elüzni. El is üzte. - -(– Mindenek dacára csak hálával és szeretettel tartozom neki azért a -boldogságért, a miben részesitett. Még mindig én vagyok adósa. Ő fiatal, -joga van az élethez; én egy fölösleges aggastyán vagyok, mindenki -utjában, az ő utjában is. Kitérek előle, hadd legyen a Sipiczkyé… Csak -boldog legyen!) – Igy beszélt a nagy lelke belőle. - -Arra nem gondolt – sokkal tisztább, naivabb volt annál – hogy Sipiczky -ott is hagyhatja az asszonyt. (Szeretik egymást, hát egyesüljenek.) - -Majd kis leánya férjhezmenetelére tért át és akkor már csakugyan -mosolygott: olyan volt az arca, mint egy átszellemült leányé. Szeretett -volna Kertész lelkébe látni… - -… Éjfélt ütött a toronyban az óra, mire Dobay befejezte elmélkedéseit. -Ekkor fölkelt ágyából és mintha uj életre kapott volna, teljesen -szilárd, nyugodt léptekkel egy faliszekrényhez tartott s abból egy kis -orvosságos üveget vett elő. Kidugaszolta s a szájához emelte, hogy -kiigya. De csak mást gondolt és még nem itta ki. - -Levette a feszületet ágya fejéről és megcsókolta. Azután visszatette -szépen a helyére. Majd letérdelt és imádkozott. Először feleségeért és -gyermeke boldogságáért, azután a saját lelki üdvéért imádkozott. - -– Legyetek boldogok és ne felejtsetek, – voltak utolsó szavai. - -Ekkor fölkelt térdelő helyzetéből, fenékig kiitta az orvosságos üveg -tartalmát és éjjeli szekrényére tette az üres üveget… Aztán lefeküdt és -elaludt… - -… Ugy elaludt, hogy sohase kelt föl többé. Megtért őseihez, magával -vivén azt a másik nemeslevelet, a mit maga állitott ki magának s a mi -fényesebb volt az elsőnél, a mit csak egy király kegyelme juttatott -dédatyjának. - -… Jancsi bácsi vette észre másnap először, hogy milyen csöndes ember -lett az ő kedves gazdájából. Csak ránézett, már tudta, hogy halott. Sok -ilyet látott ő már kilencvennégy esztendő alatt; volt benne gyakorlata. - -Pedig az öreg ur alig nézett ki holt embernek, olyan boldog, elégedett -arca volt itt maradt testének… Talán igy rendelkezett akaratával a hős -ember, hogy övéinek ezzel is kisebb legyen a miatta való bánkódásuk. - -… Jancsi bácsi nem költötte fel a ház népét, mert még csak hat óra volt. -(Elég ideje lesz, – gondolta, – megtudniok a nagy szomoruságot akkor is, -ha maguktól fölkelnek. Addig azonban elküldött egy kocsit orvosért és, – -nehogy mulasztással vádolhassa magát, bár tudta, hogy nem csal a szeme, -– megtette a szokásos élesztési kisérleteket. - -Hát bizony csak mozdulatlan maradt az ő jó gazdája… - -Az aggastyán a halott ágya szélére ült, megcsókolta kezét és nem -eresztette el: a magáéban tartotta. Nem sirt, – mert ilyen öreg embernek -már rég nincsenek könyei, – se nem jajgatott. A jajszót olybá vette ő, -mint Isten akarata ellen való panaszt és lázadást… Az ilyen -aggastyánoknak különös a világnézetük. - -Az orvosok konstatálták, hogy a halál morfiummérgezés folytán állott be. -(Tulnagy adagot vett be a megboldogult ebből az álomitalból.) - -Azt azonban, hogy miért vett be Dobay egy oly nagy adagot, hogy miért -volt neki szüksége olyan igen hosszu, örök álomra: már nem tudta -konstatálni senki. Az öreg ur ugy rendezte el, hogy senki az ő halálát -lelkére ne vehesse. - -Mindössze csak egy ember akadt, a ki sejtette a halál okát. Az, a ki -meglátta, mint esett le egy pillanatra az öreg állkapcsa és mint -üvegesedtek meg élénk szemei: Sipiczky. - -Ez is csak sejtelem volt, de ez a sejtelem ott borongott egész életén át -az ifju ember homlokán. És nyomta szivét, furdalta lelkét az azon való -lélektisztitó fájdalom. - -Hej, és nem volt szabad könnyitenie rajta! Minek osztaná meg ezt a -terhet másokkal? (Őt illeti egyedül.) - -… Eltemették a jó földesurat. Az asszonya tiszta szivből siratta… -Incinek csak nagy sokára jöttek meg a könyei. Az ő fájdalma erősebb volt -testénél, nem tudott rajta könyekkel könnyiteni. A falu népe teljes -számmal jelent meg a gyászon. Az ölbevaló gyermekét is elhozta az anyja. -(Mert soha sem lesz többé nekik ilyen jó uruk!) - -Különben fényes téli nap volt a temetés napja. Mosolygott a természet… -Miért ne? Hiszen csak egy magyar nemessel lett szegényebb a föld s ez a -fajta ugyis kifogyóban. - -A bölényeket hiába őrizteti, eteti a minden oroszok cárja – a -bölényeknek ki kell veszniök. Ugy határozta el a cárnál is nagyobb ur: a -természet rendelkező hatalma… - - - - -XXVIII. Tiz év mulva. - -Forró augusztusi nap. A természet néma, mint a sir. Nem mozdul falevél a -fákon. Csak az ember zajos: pöngeti kaszáját és szidja a forróságot. - -Egy könnyü kocsi fordul be a lasnaki kastély udvarára. A kocsison kivül -négyen ültek benne. - -A hátulsó ülésen egy tündöklő szép asszony, leánynak is beillett volna, -olyan egyenesen és szendén ült a helyén. Még mindig karcsu volt, mint a -nádszál, csak arca telt meg egy kissé, ugy hogy gödröcskék képződtek -benne. - -Mellette egy fehér muszelin-ruhába öltözött kilenc éves leányka: csupa -öröm és ragyogás az arca. Nem volt olyan szép, mint anyja, de -rendkivülien bájos az ő sötét, bámész szemeivel. - -A kis ülésen egy férfi ült: egy szikár, boldogképü ember és mellette egy -virgonc öt éves fiucska, a kire nagyon kellett vigyázni; először azért, -hogy ki ne essék a kocsiból, másodszor meg, hogy ki ne üsse ostorával -valamelyiküknek a szemét. - -Bizony egy kissé neveletlen volt az a kis fickó. Nagyon kényeztette az -apja, mert szakasztott az anyja mása volt. - -Kalvylék voltak. János Incijével és gyermekeik. Látogatóba jöttek két -hónapra – a „mamáékhoz“. - -A mamáék a kapuban várták őket. Már ott megállitották a fogatot, – nem -győztek egy másodpercig várni, – leszedték tartalmát és jól össze-vissza -nyaggatták csókjaikkal és ölelésükkel. - -Ifjabb Kalvyl megsokalta a dolgot s a maltretirozás ellen ostorával -védekezett. De annál szivesebben vette Inci. Alig birt leszakadni az -édes jó anya kebléről. Igy volt vele éppen Kalvyl is. Az egy kopasz -alakot fojtogatott és nem akarta, nem birta elereszteni. A mama férje -volt ez a kopasz alak: a „kis apa“. Ugy hivták, hogy gróf Sipiczky -Alfréd. - -A gyermekek ügyet se vetettek – mert unták már – a nagy ölelkezésre, -hanem azonmód hozzáfogtak mind a hatan a nemes „bujócska“ játékhoz. - -Igaz is! A hat közül négygyel nem számoltam még be. Pedig szép gyermekek -voltak a kis Sipiczky-fiuk: egyenesek, mint a fenyő, tekintetük villogó, -merész! De jól is voltak nevelve. Ha hazudni mertek, irgalmatlanul -elverte az apjuk. - -Sipiczky tiz év alatt olyan talpas lett, mint a medve. Magas, csontos, -de szikár alakja valahogyan dús idomzatra és husfélékre tett szert. -Fehér, halvány arca meg ugy megbarnult, mint egy cigányé. - -– Hja, szorgalmatos gazda ám az én jó férjecském. De kell is a -gyermekekről gondoskodnunk. Aztán a teher is sok. Mert tudjátok, hogy -megvettük a szomszéd négyezer holdas birtokot, még pedig csaknem egészen -adósságra. Hát ezt akarja Alfrédem kitisztázni… Azért sült le ilyen -feketére, mert reggeltől estig bujja a mezőket, – magyarázta Sipiczkyné -a gyermekeknek, s azalatt annyi szeretettel, annyi bensőséggel nézett -férjére, hogy szinte lehetetlen volt benne a régi Dobaynét fölismerni. - -Csak szép arcéle maradt a régi. Termete elhizott egy kissé, hiszen négy -bimbót fakasztott azóta a szép, termékeny rózsatő, – hát nem csoda. De -csoda, ahogy az arckifejezése megváltozott. Szilaj, akaratos, parancsoló -tekintete megszelidült, ellágyult; ajakának élveteg vonalai teljesen -elsimultak, nyugodt mosolygássá enyhültek. Az anya és hitves volt immár: -a nőiességnek igazi tipusa. - -Ilyen csodás transzszubsztanciációkat visz végbe az emberben Isten örök -költészete: a szerelem. - -… A szerető nő Isten legnemesebb teremtménye. S az a nő, a kinek szive -nincs, vagy föl nem ébredt: torzképe annak az emberiségnek, a melyet -Isten saját képére teremtett. A nő-tigrisek a legvadabb, a legvérengzőbb -emberi állatok… - -Hát Sipiczkyné megtanult szeretni. Imádta családját. Nagy, férjes -leányától számtalanszor kért bocsánatot a multért. - -– Nem tudhattam, mit csinálok. Nem értem, hogy követhettem én el azt a -vétket te ellenedben, a ki édes, jó gyermekem vagy és voltál mindig! - -… Apró gyermekeit nagyon kényeztette a mama. Sipiczky alig győzte -helyrehozni, a mit felesége a fiain rontott. - -Már ő szigoru volt hozzájuk nagyon. Féltek is tőle a kis oroszlánfiókok. -És ha valaki azt kérdezte, hogy miért oly tulszigoru fiaihoz, igy felelt -Sipiczky: - -– Nem akarom, hogy olyan bitangokká nőjjenek föl, mint a milyen az apjuk -volt harminchat esztendeig. Ehhez pedig szigor kell. Ismerem a fajtámat… -Ezek legények lesznek, arról jótállok! – És büszkén megvillant a jó -lengyel szeme, a mint végignézett a négy szép fián. - -Inci „apácskának“ hivta Sipiczkyt és nem engedte el magának soha, hogy -valahányszor üdvözölte, meg ne csókolja az „apácska“ kezét. Hiába -haragudott érte az „öreg“, csak elkapta kezét: észre se vette és rajta -volt a csók. - -– Tudod, Incikém, hogy nem szeretem. Nekem kellene a te kezedet -csókolnom. - -– Oh nem! – mondta ilyenkor komolyan a szép menyecske, – az életemet -adtad vissza, általad születtem ujjá, nem mostohaatyám vagy te nekem, – -a második atyám vagy. - -Hiába dühösködött Sipiczky. (Hogy képzelődés az ő érdeme, hogy egy szó -sem igaz az egészből!) Inci iránta való háláját nem birta magába -fojtani. - -… Kalvyl elismert festő lett a „Viszontlátás“ óta. Keveset festett már, -mert érezte, hogy sokat ismétli képein magát, illetve Incijét; de mint -mély tudományu művésznek nagy volt a hire és sokan voltak a tanitványai. -Különben, a milyen komolylyá lett a szeles Sipiczky, olyan viggá, -jókedvüvé lett az azelőtt komoly, sőt szomoru Kalvyl. - -Mintha szerepet cseréltek volna. Azaz nem egészen, mert a Sipiczky -komolyságába nem vegyült világfájdalom, csak gond és kötelességérzet. A -gyermekekért dolgoznia kellett. A munka volt fő élvezete. És ha jól -kifáradva, pihenni tért egyszerü, sőt rideg hálószobájába, derült -humorral igy szólott a pipájához: - -– Na, most már csakugyan nem állithatom magam se, hogy nem vagyok -becsületes ember… Hej, de jó dolog is a becsület!… De azért még nem -akarok megőszülni benne, mert mit szólna hozzá a szép, fiatal -menyecském?! - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -19 |hivatalaos |hivatalos - -95 |mererdtség |meredtség - -178 |kecegva |kacagva - -179 |Sipczky kacagott |Sipiczky kacagott - -191 |Kavyl Jánosnak |Kalvyl Jánosnak - -225 |szekirozz engen |szekirozz engem - -235 |emeberismerő volt |emberismerő volt - -250 |könyvébeen |könyvében - -270 |magánek |magának] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A DOBAY-HÁZ *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |