diff options
Diffstat (limited to 'old/66370-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/66370-0.txt | 7815 |
1 files changed, 0 insertions, 7815 deletions
diff --git a/old/66370-0.txt b/old/66370-0.txt deleted file mode 100644 index f545a44..0000000 --- a/old/66370-0.txt +++ /dev/null @@ -1,7815 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A régi ház, by Cécile Tormay - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A régi ház - Regény - -Author: Cécile Tormay - -Illustrator: Gyula Batthyány - -Release Date: September 23, 2021 [eBook #66370] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A RÉGI HÁZ *** - -A Magyar Tudományos Akadémia Péczely-dijával koszorúzott regény. - -TORMAY CÉCILE - -A RÉGI HÁZ - -REGÉNY - -BATTHYÁNY GYULA GRÓF RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -1917 - -4. KIADÁS 12–14. EZER - -Minden jogot fenntartunk. - -Copyright by Singer & Wolfner, Budapest. - -Budapesti Hirlap nyomdája. – 15321. - -Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék -jöttek a kocsi elé. Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan -síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok, -háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg. - -Éjszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két -hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát -csinált a kezéből. Egy álmos hang felelt és az őrházikók sötét üregében -mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpafény -bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába. - -Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt, felső fele sötétzöld, -az alsó rész és a kerekek citromsárgák. Fönn, a keskeny bak mellett -kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok -teste füstölt a hidegben. - -Az őr fölemelte a kézilámpáját. A fény nyers érintésétől összerezzent a -kocsiablak és elmerült. Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej -tolódott. Két mozdulatlan, nyugodt szem nézett a sorompóőr szeme közé. -Az ember meghátrált. Válla alázatosan görbült előre. - -– Az Ulwing-kocsi!… Félrehúzta a sorompót. A két faköpönyeg alatt -fegyverrel tisztelgett a városi polgárőrség. - -– Mehet… - -Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy -elhagyott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan -házak ültek a gödrök között; lezárt szemmel ültek és hallgattak a -sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a -Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban. -Kezében rúdra akasztott vaslámpát lóbált. Alabárdjának az árnyéka, mint -valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon. - -A városháza tornyáról egy kopott hang kiáltott bele a csendes éjszakába: - -– Dicsértessék az Úr Jézus!… Fenn a magasban a tűzőr jelezte, hogy ébren -van. - -Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén -tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén, -gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek, -zegzúgos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról -fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva -imádkoznék a templom előtt a sötétben. - -A sarokházon vaskampóról egy magányos lámpa lógott bele az utcába. Lánca -csendesen csikorgott, valahányszor a szél meglóbálta és a fénye úgy -összezsugorodott a falon, hogy egy gyermeknek a markában is elfért -volna. Az Ujvásár-piac közepén még egy árva lámpa. Füstös világa -fönnakadt a sűrű havazásban; nem tudott leesni a földre. - -Ulwing Kristóf beletámasztotta állát hatgalléros köpönyegébe. A -naptárban ma holdtölte van. Ilyenkor a magisztrátus megtakarítja a -lámpaolajat, arról pedig ki tehet, hogy az ég nem igazodik a kalendárium -szerint és sötétben hagyja a várost. Békés polgárembernek ilyen órában -úgyis otthon a helye. - -Két lámpa… És még ez is hiábavaló. - -Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan -úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő -virrasztana ebben a városban. - -Fölemelte a fejét: már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló -kövezet megszünt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A -Duna felől szél kapott a lovak sörényébe. - -Egyszerre szép, szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, -a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a -nagy folyó. - -Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík -térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan -állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívták új -háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponkint kirándultak -hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket -rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester -oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsővárosi -szép, szűk utcákban. De ő ment a maga útján és csak még annál jobban -szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából -lett: az övé volt egészen. Pedig valamikor… - -Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében -közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi -Ulwingokra gondolt, akik a nagy, sötét német erdőkben éltek. Favágók -voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy kicsiny -német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek. -Tölgyfával és vassal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak -lettek hozzá. Becsületes, erős emberek váltak belőlük. Aztán akadt -közöttük egy, aki Magyarországba vándorolt; Pozsonyban telepedett meg és -az ötvösművesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal -dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már -művész volt… Ulwing Kristóf reá gondolt: az édes atyjára. Ketten -maradtak utána, ő meg Sebastián testvére. És mikor üressé lett a szülői -ház, valami őket is hívni kezdte ép úgy, mint azokat, akik előttük -éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefelé, szegényen, -árván. - -Azóta sok év múlt el. Sok minden megváltozott. - -Ulwing Kristóf elővette burnótszelencéjét. Atyja munkája volt és az ő -egyedüli öröksége. Két ujjával gyöngén rákoppantott. Mialatt -visszasülyesztette zsebébe, az ablakhoz hajolt. - -Már tisztán látszott a ház: a meredek, kettős tető, az emeletes, zömök -homlokzat, az apró kockára osztott ablakok és a sárga falban a nyomott -tölgykapu, melynek félkörívét, mint egy őszbecsavarodó kőszemöldök, -hajlított párkány követte. A párkány végén két urna állt és két -oszlopember lenn a kapu mellett. Minden mélyedés, minden kiugrás puha és -fehér volt a házon. - -Odabenn észrevették a kocsit. Az emeleti ablakok sebesen, egymásután -kivilágosodtak és elsötétültek. Valaki gyertyával futott végig a -szobákon. A nagy tölgykapu föltárult. A kerekek zökkentek, az utazóláda -a kocsi farához ütődött és az oszlopemberek hirtelen benéztek a kocsiba. -A patkók és kerekek zaja, mint a mennydörgés visszhangzott a -kapuboltozat alatt. - -A szolga leeresztette a kocsihágcsót. - -Fenn, a lépcső torkolatánál egy fiatal férfi állt. Magasra emelve, -gyertyát tartott kezében. A világosság egyenesen ömlött le sűrű, szőke -hajára. Az arca árnyékban volt. - -– Jó estét, János Hubert! – kiáltotta Ulwing Kristóf a fiának. Hangja -mélyen, röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra. – -Hogy vannak a gyerekek? – Sebesen hátrafordult. Mozdulatától meglebbent -válla fölött a dohányszínű kabát sok gallérja. - -– Flórián! Hívd ide Fügert. Hamar! - -A szolga jóindulatú, széles képe előbújt a homályból. - -– A könyvelő úr sokáig várt… - -Ulwing összeráncolta a homlokát: - -– Hát mindenki alszik ebben a városban? - -– Dehogy alszom, dehogy alszom, – és Füger Ágoston már sebesen jött -fölfelé a lépcsőn. Mindég sietett, a lélegzete rövid volt, kopasz kis -fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék. - -Ulwing Kristóf a vállára ütött. - -– Sajnálom, Füger. Nekem addig tart a nap, amíg dolgom van. - -János Hubert eléjük jött. Palackzöld kabátot viselt. Mellénye és nanking -pantallója szalmasárga volt. Túlzottan magas gallérján kifogástalanul -állt a kétszeresen fölcsavart nyakkendő. Tiszteletteljesen lehajolt és -megcsókolta az atyja kezét. Hasonlított hozzá, bár alakra kisebb volt, a -szeme világosabb, az arca puhább. - -Mögöttük egy szoknya surolódott a sötét folyosó négyszögletes kőlapjain. - -Ulwing Kristóf hátra sem nézett. – Jó estét, mamzell. Nem vagyok éhes. – -Kabátját egy székre dobta és bement a szobájába. - -Tini mamzell feszült, hosszú arca, a fülére lapuló fekete hajpárnák -közül, csalódottan tekintett az építőmester után: hiába várta -vacsorával. Kulcsos kosarát egyik karjáról a másikra lódította és -haragosan vitorlázott vissza a folyosó sötétjébe. - -Ulwing Kristóf szobája boltíves, alacsony szoba volt. Két barlangos -ablakán szétfogott mullfüggöny fehérlett. A kerek asztalon gyertya -égett, faggyúból volt, de ezüsttartóban állt. Világa lassan tántorgott -körben a zömök karszékek csíkbafénylő vászonhuzatán. - -– Üljön le, Füger. Te is, – mondotta Ulwing a fiának, de ő maga azért -állva maradt. - -– A Palatinus úr rám bízta a kastély restaurálását. Az erdőre is -megkötöttem az alkut. – Fölvett egy levelet a sokfiókos íróasztalról. -Keze ingadozás nélkül, kíméletlenül markolt meg mindent, amire szüksége -volt. Közben rövid, biztos utasításokat adott a könyvelőnek. - -Füger sietve irkált sárgafedelű jegyzőkönyvébe. Mindég magánál hordta, -még ha misére ment is, kilátszott a zsebéből. - -János Hubert kényelmetlenül ült a dudorosan párnázott karosszékben. -Tekintete üresen kerengett a szobában. A divány felett Fischer von -Erlach és Mansard építőművészeknek az arcképe függött. Finom, régi kis -metszetek. Ismerte ezt a két arcot, de nem érdekelték őt. A zöld -papirkárpit mintáját kezdte nézni. Apró csíkok. Zöld koszorúk. -Mindegyiket megnézte külön. Közben egészen elálmosodott. Többször -egymásután kihúzta a nagyfejű gombostűt, mely a butorvédő horgolást a -karosszékhez tűzte és pontosan megint visszaszúrta a helyére. Aztán -köhögött, pedig ásítani akart volna. - -Füger még mindig jegyzett. Csak akkor szólalt meg, mikor az építőmester -elhallgatott: - -– Münster úr itt járt nálunk. A hitelezői csődbe kergetik… - -Ulwing Kristóf tekintete merev lett. - -– Hát ezt miért nem mondta előbb? - -Füger fölvonta félvállát. - -– Hiszen eddig nem jutottam szóhoz… - -Az építőmester mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szeme összehúzódott, -mintha nagy távolságba nézne. - -Münster Márton György, a hatalmas vállalkozó, a diplomás műépítész, -tönkre ment. Az utolsó vetélytárs, a nagy ellenség, aki annyiszor állta -el az útját, nem számít többé. Ulwing Kristófnak megaláztatások, lihegő -kemény küzdelmek jutottak eszébe és az a sok ember, akinek tönkre -kellett mennie, hogy eléjük kerülhessen. Legyőzte őket. Most már igazán -legelöl van. - -Nagy tenyerével elégedetten fordított egyet a szép fehér hatoson, mely -ősz hajából csavarodott a halántékán. - -Füger figyelmesen nézte őt. A gyertyafény ebben a pillanatban -megvilágította a csontos, beretvált arcot, melyet a téli szél vörösre -cserzett. A haja és a szemöldöke fehérebbnek, a szeme kékebbnek -látszott, mint különben. Kissé ferde álla keményen illeszkedett a -kihajló fehér gallérba és sajátságosan makacs kifejezést adott neki. - -„Ez az ember nem öregszik“, gondolta a kis könyvvivő és várt, amíg -kérdezik. - -– Münster úrnak háromszázezer rhénes forintja veszett oda. Ezt már nem -bírta. - -Ulwing Kristóf bólintott. Közben számolt hidegen, szánalom nélkül. - -– Látnom kell a Münster cég könyveit és a mérlegét. – Mialatt beszélt, -arra gondolt, hogy most már elég gazdag ahhoz, hogy szíve is legyen. A -szív nagy súly, akadályozza az embert a mozgásban. Amíg fölfele ment, -félre kellett tennie. Elmult ez is. Felért a tetőre. - -– Segíteni fogok Münster Márton Györgyön, – mondotta csendesen, – talpra -állítom, de úgy, hogy ezentúl mellettem álljon. - -Füger a pápaszeme üvegje alatt sebesen, meghatottan pislogott, mintha -szempilláival tapsolna a főnökének. - -Ulwing Kristóf ezzel elintézte a dolgot. Lekoppantotta a gyertya -kanócát. A fiához fordult: - -– Voltál a városházán? - -János Hubertra úgy hatott az atyja hangja, mintha annak a hangnak marka -lett volna, mely megrázta a vállát. - -– Atyám uram nem fáradt? – Mint végső védelem tódult ez a kérdés a -szájába. Hátha megszabadul és holnapra marad az egész. De az atyja -feleletre sem méltatta. - -– Beszéltél? - -– Igen… János Hubert hangja lágy volt és habozó. Mindég úgy ejtette ki a -szavakat, hogy utóbb könnyü legyen őket visszavenni. – Elmondtam, amit -rám bízott, de azt hiszem, nem volt érdemes… - -– Azt hiszed? – Egy pillanatra ravasz fény csillant meg Ulwing Kristóf -szemében, aztán fölényesen mosolygott: – Igaz. A magunk fajtájának -tennie kell… Gondolkozni is szabad, de csak akkor, ha nagyúrral mondatja -ki az ember, amit gondol. Mégis azt akarom, hogy beszélj. Majd csinálok -belőled urat, hogy meg is hallgassanak. - -Füger bólintott. János Hubert panaszkodni kezdett. - -– Mikor azt javasoltam, hogy sorfákat ültessünk a városban, valamelyik -választott polgár megkérdezte, hogy kertész lettem-e? Az utcák -világítására azt mondták, hogy a részeg emberek a házak falába is -megfogózhatnak. Egyébre úgysem kell a lámpa. - -– Majd lesz ez másként is! – Az építőmester hangja meleg volt a nagy, -erős bizástól. - -A fiatal Ulwing szintelenül folytatta: - -– Az új téglavetőnket is bejelentettem, meg hogy ezentúl közvetítő -nélkül, kicsinyben is adunk téglát, a külvárosi népnek. Ez sem tetszett. -A magisztrátus urai összesugtak. - -– Mit mondtak? – kérdezte Ulwing Kristóf hidegen. - -János Hubert a földre nézett. - -– Hát azt, hogy a nagy ács mindég a mások nyomoruságából csinál magának -aranyat. A nagy ács! Igy hívják atyám uramat maguk között. Pedig tavaly, -diszpolgárnak választották… - -Ulwing kicsinylően legyintett. - -– Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották -rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén. - -– És lophassanak békén, – mondotta Füger, mialatt kezével furcsa, ivelt -mozdulatot tett a zsebe felé. - -– Ne bántsa őket, – dörmögte az építőmester, – van ott sok becsületes -ember. - -A könyvelő előre nyujtotta a nyakát, mintha feszülten hallgatóznék, -aztán ünnepélyesen meghajolt és kiment a szobából. - -Ulwing Kristóf, mikor egyedül maradt a fiával, hirtelen feléje fordult. - -– Mit mondtál még a városházán? - -János Hubert csodálkozó, szelid szemét az atyjára emelte: - -– Hiszen egyebet nem bízott rám… - -– De hát valamit mégis csak kellett mondanod? Valamit, ami magadtól -jutott az eszedbe. - -Csend lett. - -A fiatal Ulwing úgy érezte, hogy egy szörnyű igazságtalanság történik -vele. Hiszen az atyja felelős mindenért! Ő csinált belőle embert. És -most nincs megelégedve azzal, amit csinált… Egy pillanat alatt, mintegy -villanásban, eszébe jutott minden. Gyerekkora, a technikus rajziskola -évei; sok félénk vergődés, szótalan keserűség, gyáva megalkuvás. És azok -az idők, mikor még akarni akart: az atyja megtiltotta. Mikor szeretni és -választani akart: az atyja mást választott. Egy szegény varróleány nem -kellett Ulwing építőmesternek. A Jörg Ulrich leánya kellett neki. Az jó -volt. Az gazdag volt. Rövid ideig tartott. Jörg Krisztina meghalt. De -még ekkor sem gondolhatott új asszonyra, új életre. „A gyerekek“, -mondotta az atyja és ő belenyugodott, mert Ulwing Kristóf volt az -erősebb és hangosabban tudta mondani, hogy neki van igaza. - -Szokatlan dac szállt a fejébe. Egy pillanatra vádolón egyenesedett ki. -Az álla kissé elferdült. Az öreg ember önmagát látta meg benne. -Feszülten nézte őt, mintha a tekintetével akarná tartóztatni fia -szemében azt a makacs erőt, melyről nem tudta, miért nem volt ott mindég -és miért volt ott most. - -De János Hubert tekintetében lassan megint kialudt minden. Ulwing -Kristóf lehorgasztotta a fejét. - -– Eredj! – mondotta kíméletlenül, – most már igazán fáradt vagyok. – És -ebben a percben olyan volt, mint egy fáradt, öreg favágó. A szeme félig -lecsukódott, nagy, csontos keze súlyosan csüngött ki a kabátja ujjából. - -Kinn a folyosón egy ajtó zárult, halk, szaggatott nyikorgással. Ulwing -építőmester jobb szerette volna, ha becsapják. De az ő fia ilyen -óvatosan tett be minden ajtót. Az ő fia, aki más volt, mint ahogy -szerette volna. Hogy miért, arra nem tudott felelni. „Mi lesz, ha majd -nem állok mellette?“ Összerezzent. Olyan elhasználatlan volt benne az -élet, hogy a halál fogalma mindég idegenül és ellenségesen hatott reá. -„Mi lesz?“ Már elhalkult a kérdés, már nem gondolt vele. A szomszéd -szoba irányába nézett… Az unokái! Ők majd folytatják, amit a nagy ács -elkezdett. Ők erős emberek lesznek. Kinyitotta az ajtót. Átment az -ebédlőn. Kenyér- és almaszag érzett a sötétben. Aztán még egy szoba, -azon túl voltak a gyerekek. - -A levegő langyos volt. A háromfiókos szekrényen mécses égett. Tini -leányasszony ültében elaludt mellette, kopott imádságos könyvével a -térdén. Éjjeli fejkötőjének az árnyéka, mint egy sötét meszelő szállt és -emelkedett a falon. A fehér cserépkályha barlangos üregében, kék -kancsóban, víz melegedett. A rácsos ágyacskák felől apró gyereklélegzés -hallatszott. - -Ulwing óvatosan hajolt az egyik ágy fölé. Ott aludt a fiú. Kicsiny teste -összehúzódott a takaró alatt, mintha álmában valami elől bujnék, ami az -éjszakával jött és körülállta az ágyát. - -Az öreg ember lehajolt, megcsókolta a homlokát. A fiú felnyögött, egy -pillanatig rémülten meredt a levegőbe, aztán remegve bujt a párnájába. - -Tini mamzell fölébredt, de nem mert megmozdulni. Az építőmester úr oly -alázatosan állt a gyerek előtt, hogy fizetett személynek nem illett -ilyesmit látnia. Elfordította a fejét és így hallgatta a gazdája -hangját. - -– Hiszen nem akartam. No, ne félj, kis Kristóf. Én vagyok. - -A gyermek már aludt. - -Ulwing építőmester a másik ágyhoz lépett. Megcsókolta Annát is. A kis -leány nem ijedt föl. Szőke haja, mint a szétszóródott ezüst, megmozdult -feje körül a párnán. Apró karját a nagyatyja nyaka köré fonta és -visszaadta a csókját. - -Mikor Ulwing Kristóf lábujjhegyen kiment a szobából, Tini leányasszony -utána nézett. Arra gondolt, hogy mégis csak jó emberek ezek az Ulwingok. - -Az ablakon át vakító, fehér világosság jött be a szobába. Odakinn tél -lett egy éjszaka alatt és a két gyerek összedugta a fejét. Tavaly óta -elfelejtették, hogy milyen a tél. - -Lenn hidegen, zölden csúszott a nagy víz a fehér partok között. És fehér -volt szemközt a várhegy is. A bástyák pereme, a tetők széle, a tornyok -csúcsa, minden, ami éles és hegyes volt, tompa lett: letört a hóban. - -A Boldogasszony templomtornya Annáé volt. A helyőrségi templom a kis -Kristófé. Régen megosztoztak rajtuk, onnan a gyerekszoba ablakából és, -mert Kristóf toporzékolt, Anna neki adta a budai városház zsindelyes -tornyát is és a csillagvizsgálót a Gellérthegyen. Csak a -Jezsuita-lépcsőt tartotta meg magának. - -– De az is az enyém, – mondotta a fiú telhetetlenül, – különben -megmondom Tininek, hogy mikor fodrászt játszottunk, lenyírtad a -kendőjéről a rojtot. - -– Én pedig megmondom, hogy beleköptél az irnok poharába. Nem, nem adom! -– Anna olyan erősen megrázta fejét, hogy szőke haja össze-vissza -keveredett a szeme előtt. A Jezsuita-lépcsőt semmiért sem adta volna -oda. Azon kapaszkodott föl az út a várba, Sebastián bácsihoz. És ő -sokszor átnézett hozzá a gyerekszoba ablakából. Reggel, mikor fölébredt, -két kezével integetett a túlsó partra. Esténként faggyúgyertyát tett az -ablakdeszkára: hadd lássa Sebastián bácsi, hogy gondol reá. - -Ulwing Sebestyén ilyenkor a túl oldalról felelt. Meggyújtott egy kis -szalmát a vár bástyafalán és a sűrű sötétségen át a két lángocska jó -éjszakát kívánt egymásnak a Duna fölött. - -– A Jezsuita-lépcső az enyém, – mondotta Anna elszántan és átment a -szomszéd szobába. - -A kis fiú duzzogott egy ideig, aztán lábujjhegyen utána indult. Az -ajtóban nyugtalanul pillantott körül. Félt ettől a szobától, pedig -barátságosabb volt a többinél és Anna nap-szobának hívta. A sárgacsíkos -papirkárpit sugarasnak tetszett és a cseresznyefa-bútorok még borús -időben is úgy néztek ki, mintha a nap sütött volna fölöttük. A székek -lába hegyesen állt a súrolt deszkapadlón, a támlányuk olyan volt, mint -egy lant. Ez a szoba a mamáé volt. Nem lakott benne, mert az égbe ment -és eddig még nem jött haza, de azért minden úgy maradt, mint azelőtt. -Képe a sokvirágos divány fölött függött, varróasztala is ott állt az -ablakmélyedésben. A zongora is az övé volt és a gyerekeknek -megtiltották, hogy hozzá nyúljanak. Pedig Kristóf egészen bizonyosan -tudta, hogy ott benn élnek a zongoraegerek és éjjel, mikor mindenki -alszik, ezüstcipővel szaladgálnak és a levegő cseng a futásuktól. - -– Menjünk innen, – mondotta szepegve, – de eredj előre te… - -A nagypapa szobájában nem volt senki. Csak a kályha felől hallatszott -finom ropogás. Csak az oszlopos alabástromóra ketyegett az íróasztalon. - -A kis Kristóf egyszerre bátrabb lett. Odaszaladt a kályhához. A kályha -ezüstszürke zömök cseréposzlop volt. Tetején urna állt, melyből fehér -porcellán-lángok csaptak ki: mozdulatlan, fehér porcellán-lángok. És ez -szép volt és megfoghatatlan és Kristóf szerette nézni. - -A sárgaréz ajtóra mutatott. Szelelőjén át látni lehetett, hogy mi -történik a kályhában. - -– Most táncolnak a kályhatündérek odabenn… - -Anna hiába lesett be a szelelő nyíláson, ő nem látta a tündéreket. A -kályhában közönséges lángok billegtek a parázs fölött. A füst lassan -csavarodott bele a kéménylyukba. - -– Ugy-e szépek? Vörös ruhájuk van és dúdolnak, – mondotta a fiú. - -A kis leány únottan elfordult. - -– Én csak az óra ketyegését hallom. – Egyszerre lábujjhegyen állt. -Mosolygott. Ilyenkor szemének és szájának a szeglete kissé fölhúzódott. -Ő is akart valami furcsát kitalálni: - -– Tik-tak… Egy kis törpe jár sántikálva a szobában. Hallod? Tik-tak… - -Kristóf szeme kitágult a boldogságtól. - -– Hallom… És ugy-e a törpe sohasem áll meg? - -– Nem áll meg, – mondotta Anna meggyőzően, pedig éppen nem volt bizonyos -abban, amit mond, – sohasem áll meg, de a nagyoknak nem szabad erről -beszélned. - -Kristóf áhitatosan ismételte: - -– A nagyoknak nem szabad tudniok semmit… És ugy-e, ez igazán igaz? -Ugy-e, a nagypapa is mondta? - -Annának eszébe jutott, hogy a nagypapa soha se mesélt törpékről és -tündérekről… - -– Igen, a nagypapa mondta, – erősítette most már maga a fiú. - -Anna fejében összezavarodott az egész. És ettől a pillanattól kezdve -megdönthetetlenül hitték mind a ketten, hogy a nagypapa mondta és hogy -csakugyan a törpe az, aki a szobában jár, sántikálva, apró lépéssel, -szüntelen. Tik-tak… - -– Hallod? - -A zárt folyosó világos, nyugodt csendjében visszhangzott az óra -ketyegése. Lehallatszott még a lépcsőházba is, mely barlangosan sülyedt -a folyosóból a kapualjig. - -Egyszerre eltünt a törpe a gyerekek fejéből. - -Az udvar fehér volt és a háztető olyan, mint egy havas domboldal. A -vízöntő bádogsárkánynál fordult a ház, belső szárnya földszintesen nyúlt -a mély udvarba. Ottan lakott Füger Ágoston úr a feleségével és Ottó -fiával. - -Füger Ágostonné, Henrietta asszonyság mindég az ablakban ült és varrt. -Most is látszott nagy fejkötője, mint egy fehér macska az ablakdeszkán. -Szerencsére nem nézett ki. Az udvarkert egészen a gyerekeké volt. A -félkarú húzós kút is az övék volt, az almafa törzse körül a kerek pad -is. Az ő birodalmuk… Télen kicsinynek tetszett a kert, de nyáron, mikor -lombjuk volt a fáknak és az orgonabokrok eltakarták a titkos helyeket, -óriási lett. Magas falán át egy ajtó vezetett a világ végére; egy rácsos -ajtó, melyet csak a nagyoknak volt szabad kinyitniok. - -Anna és Kristóf olykor órákhosszant leselkedett át sóvárogva a rácsok -között. A szertár teteje látszott, a kátrányforraló és sok mindenféle -fadarab: gerendák, pallók, cölöpök. Az ember lecsúszhatott volna róluk, -ha odaengedik. - -Ezt a gyönyörű rendetlen helyet, hol bőrkötényes, nagy goromba emberek -dolgoztak a fával, ácspiacnak hívták az öregek. De ez nem tetszett a -gyerekeknek. Ők akkor szerették igazán a világ végét, mikor nyárban, -vasárnaponkint csendes volt minden és a sok napsütötte gerendának a -szaga beáradt az udvarba, még a házba is. Ilyenkor el lehetett hinni azt -a titkot, melyet Kristóf tudott. Nem ácspiac az. A nagyoknak semmi közük -hozzá. Hiszen látnivaló, hogy az óriásgyerekek borították oda az -építőfa-játékukat. - -– És mikor én alszom, akkor játszanak vele, – suttogta a fiú. - -– Ezt most nem lehet elhinni, – felelte Anna komolyan, – most minden -világosan látszik odaát… - -Kristóf leverten ballagott mögötte a hóban. Csak a kapualjában álltak -meg egy ajtó előtt, melyen fölírásos tábla lógott: „Canzelei“… Ez a szó -olyan volt, mint egy trüsszentés. Csiklandozta a gyerekek száját. -Nevetni kellett tőle. - -Anna és Kristóf egymásnak dült. - -– Canzelei… Canzelei… - -Kinyilt az ajtó. Az irnok állt a küszöbön. Éhes arcú, vézna emberke -volt, hosszú lüszterkabátot viselt; a térde összeverődött, mikor járt. -Anna tudott róla valamit. A nagyapa mondta, mikor haragudott: Feuerlein -úr ostoba volt! Az egyetlen a nagyok között, akiről bizonyosan lehetett -tudni ilyesmit. - -A gyerekek egymásra néztek, kicsiny arcuk kidagadt a belső kacagástól; -aztán, mint a gyíkok, besurrantak az iroda nyitott ajtaján. - -– Ő ostoba, pedig nagy, – súgta Anna a fiú fülébe. - -– Én pedig beleköptem a poharába! – Most már szabadon, diadalmasan -nevettek össze. - -Egyszerre abbamaradt a nevetés. - -Gemming úr, a rajzoló, lecsapta háromszögű vonalzóját és morogni -kezdett. Füger Ágoston följebb rántotta jobb karján a ruhavédő -vászonujjat, melyet hivatalos órák alatt viselt. - -– Ne dohogjon, Gemming. Hiszen valamikor ő is cégfőnök lesz… Ugy-e, kis -Kristóf? És mindég ott benn fogsz ülni az íróasztalnál? - -Kristóf ijedten nézett az ajtó felé, mely a nagyatyja irodájába vitt. -Ott benn? Mindég? Csendesen, okosan? Még akkor is, ha játszani szeretne -a cinkkatonákkal?… Borzadva nyargalt végig a szobán. Nem, inkább soha -sem jön többé ide. Csúnya, tintaszagú hely. - -Az ajtó, melytől menekült, fölnyílt. Ulwing építőmester egy idegen urat -kísért át a szobán. - -A kis könyvelő hirtelen írni kezdett. Gemming belemártotta a ceruzát a -tintatartóba. A szomszéd szobában lázasan sercegtek a tollak és a két -gyerek a falhoz lapult. Az idegen úr megállt. Anna tisztán látta az -arcát, kövér és sápadt volt. Nagy, kettős álla alatt egészen lekonyult a -vitorlaszerű gallér. - -– Köszönöm, – mondotta az idegen úr és mintha szégyenelte volna magát -valamiért, a földre nézett. Hájas, fehér kezét Ulwing Kristóf felé -nyújtotta. A keze remegett. A szája is remegett. - -– Nincs mit, Münster úr. Csak üzlet… - -Ezt az építőmester már kinn a kapualjában mondta, de azért az irodában -is meghallották. - -Gemming rázni kezdte a tintába mártott ceruza hegyét. Füger sebesen -pislogott. Mind a ketten olyasfélét éreztek, hogy ezentúl Münster Márton -György már nem nagyobb úr náluknál. Ulwing-alkalmazott ő is… - -Mikor az építőmester visszajött, ferde álla elégedetten illeszkedett a -széthajló gallér nyílásába. Egyszerre meglátta a két gyereket. - -– Hát ti mit kerestek itt? – Le szeretett volna ülni melléjük a halomba -rakott irodakönyvekre. Csak egy percre, csak míg a kezük végigsimítja az -arcát. Kivette a zsebéből az ütőórát. - -– Nem lehet. - -Még sok emberrel kellett végeznie. Vállalkozók, fakereskedők, pallérok, -fuvarosgazdák… mind ott várakoztak a farács előtt, az udvarra nyíló nagy -szobában. És János Hubert már kétszer kidugta fejét az ajtón, mintha -hívni akarná. Odébb ment. De a küszöbről mégis visszanézett. - -– Délután Sebastián bácsihoz megyünk. Elbúcsúzunk tőle télire, mielőtt -fölszedik a hajóhídat. - -A két gyerek arca széles lett az örömtől. - -– Ugy-e, kocsin megyünk? – kérdezte a fiú. - -– Gyalog, – felelte Ulwing szárazon, – a lovak fát fuvaroznak! – és -ezzel hirtelen becsapta maga mögött az ajtót. - -– Gyalog… – ismételte Kristóf csalódottan, – óh, ez nem szép. És én nem -is megyek. És fáj is a lábam. - -Sántítani kezdett. Vállával a falat súrolta és szórakozottan jajgatott. -Anna pedig tudta, hogy hazudik. - -Az öreg ember és a kicsi leány lassan lépegetett lefelé a folyó partján. -A ház kockás ablakai sokáig néztek utánuk és a kapu mellől a két -oszlopember is. - -Friss, havas szél fújt a fehér hegyek felől. A Dunán vizimalmok úsztak. -A várhegy tövében egymás elé fogott lovak egy hajót vontattak és az -árban apró, sötét sajkák eveztek mindenütt, mintha a tél előtt Pest és -Buda búcsúzni indult volna egymáshoz a folyó fölött. - -A parton hajóácsok dolgoztak. Mikor Ulwing Kristófot észrevették, -félbehagyták a munkát és tiszteletteljesen köszöntek. Egy úr jött -szemközt; az is köszönt. A Játékszin-piac előtt urak és asszonyságok -sétáltak. Mindenki köszönt Ulwing építőmesternek. - -Anna büszke volt. Egészen belepirult az arca. - -– Ugye, mindenki köszön nekünk?… Ugy-e, sokan laknak itt? - -– Sokan, – mondotta a nagyatyja és másra gondolt. - -– Hányan? - -– Nem lehet tudni, a nemesek nem engedik megszámlálni magukat. - -– És gyerekek is sokan vannak itt? - -Az építőmester nem felelt. - -– De ugy-e, a nagypapa sohase volt gyerek? - -– Voltam, csakhogy nem itt. - -– Hát a nagypapa nem volt mindig a mi házunkban? – kérdezte Anna -fáradhatatlanul. - -Ulwing mosolygott. - -– Messziről jöttünk mi ide Sebastián bácsival. Postakocsin, amíg a -pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak, -mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándoroltunk… - -Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett -messzire: Pestvár!… Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy -vén kapu alatt jött be ide. - -– Reggel volt és harangoztak, – mondotta elgondolkozva. - -Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő -öreg-öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban -háromszögletű kalappal, fehérparókás polgárok jártak. Láncos szekerek. -Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize -jobban csillogott, partja hajós népséggel volt tele. - -Sebastián testvér lement a vízhez. Ő maga megállt és nézte a cifrás szép -hajót, melyre két pallón zsákokat hordtak le emberek. Egyiken mentek, -másikon jöttek. A disponens a parton állt és egy darab fára rovást -vágott minden zsák után. A félmeztelen zsákhordó legények ragyogtak az -izzadságtól. Vállukon vitték a terhet, épp úgy, mint apáik, sok száz -esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk -alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember“, és Ulwing Kristófra -nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint egy tűszúrás, -valami belevillant a szemébe: egy szekerce csillogott a napban. -Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze -vályuba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész -szállítmányt.“ - -Lenn a parton Sebastián testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda -felé mutatott. Hívta a bátyját integetett neki. - -„Itt maradok!“ kiáltotta ő erősen és fölkapta a szekercét a homokból. - -A disponens figyelmesen nézett rá, aztán beleegyezően bólintott. Néhány -perc mulva már sebesen csúsztak a zsákok a favályuban és a hajó, mint -egy falánk viziállat, beszívta őket a gyomrába. - -A sajka és Sebastián testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén -úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás, vitték az életét a -tulsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap már a hajóbérlő -irodájában dolgozott. Aztán egy ácspiacra került. Aztán tovább. Előre. -Fölfelé. És a város nőtt vele, mintha a sorsuk egy lett volna. - -Anna hiába kérdezett ezer apró kérdést, a nagyatyja nem felelt. Messze -járt önmaga mögött. - -A hajóhídra értek. Itt is köszöntek az emberek. A vámszedő nem kért -pénzt. A hídfőnél tisztelgett a katona-őrszem. - -– Miért? – Ezt Anna, valahányszor kicsiny életében átment a hídon, -mindég megkérdezte. - -– Ismernek, – felelte az építőmester egyszerűen. Minek azt tudniok a -gyerekeknek, hogy az övé a híd, ő bérli az útjogot a folyón át; az övé -az a sok úszó tutaj is a Dunán és a partnak a földje ott messze fenn. - -A híd egyenletesen remegett. A víz rázta a sajkákat. Tajtékzott, -locsogott, mint ha nagy, szomjas állatok nyelve verdeste volna a sok, -leláncolt kis hajó testét. A korlát mellett lámpák álltak. Középütt -színes folt a folyó fölött: a híd védőszentje, Nepomuki Szent János -szobra. Alatta kalaplevéve jöttek-mentek az emberek. - -Anna a Szentre mutatott: - -– Neki is köszönnek, még többen, mint a nagypapának, – és egy kicsit -írigy volt. - -Mire fölértek a várba, a kis leány panaszkodni kezdett: - -– Éhes vagyok… - -Az építőmester nagy léptei alatt sebesebben kopogott a keskeny járó -havas kövezete. - -Körülöttük mállott házak. Sárgák, szürkék, zöldek. Az apró boltok fölött -kacskaringósra kovácsolt vaskarokon aranyozott perecek, óriási kulcsok, -csizmák és patkók lógtak be a szűk utcákba. - -Sebastián bácsi boltja fölött egy nagy óra függött. Anna messziről -megismerte számlapján a mozdulatlan arany mutatókat. A -Boldogasszony-templomtornyának az árnyéka ép odáig ért. Mint egy fekete -kopja, bemutatott az utcába. A ház maga talán vénebb volt a többinél. -Emelete kijebb állt, mint a földszintje és szúette könyökfák -támasztották a járda fölé. A mezitelen falon, épen a nagy cégéróránál, -furfangosan csavaró fölírás látszott. - -Sebastian Ulwing - -Bürgerlicher Uhrmacher - -A boltban sokan voltak. Szomszédok, várbeli polgárok, akik ide jártak -melegedni minden délután. Sebastián bácsi a kis órásasztal előtt ült. -Hallgatott. Homlokából símán hátrafésült hófehér haja violaszínű -frakkjának széles hajtókájára ért. Az alakja szikár és görnyedt volt. -Régi divat szerint térdnadrágot viselt. Otromba cipőjén kissé rozsdás -volt a csatt, fölötte vastag, fehér harisnya ráncolódott. Mikor Annát -meglátta, nevetni kezdett. Két karjába kapta és fölemelte magasra. - -– Hát a kis Kristóf? - -– A lába fáj, – felelte az építőmester, mialatt a többieknek köszönt. - -Anna jelentősen húzta össze az orrát. Sebastián bácsit a gyerekek nem -számították egészen a nagyok közé. Ő sok mindent megértett, amihez a -nagypapa nem tudott. Összebólintottak titkosan, egyetértően. Anna -ingatni kezdte két kis lábát a levegőben és mézeskalácsot kért. Aztán -körüljárta a boltot. - -A bolt mélyében, egy félköríves ablak nézett ki az udvarba. Az ablak -előtt füles bőrkarosszék állt és egy hosszú, kecskelábú asztal. Az -asztalon temérdek régi holmi. A polcok is tele voltak lommal. A füstös -falakon órák függtek. - -A kecskelábú asztalnál egy asszonyság kalapácsolt ezüst-billikomot akart -eladni. Mikor Ulwing Kristófot meglátta, mélyen bókolt. - -– Engedelmével, Csik Amália vagyok, a Halász-bástyáról. – Borító kosár -formájú kalapot viselt. Szinehagyott és avult volt rajta minden. Anna -érezte, hogy mikor mozdul, öreg szaga van a ruhájának. - -De a boltban senki sem csodálkozott ezen. A többiek is másként voltak -öltözve, mint ő meg a nagyatyja. - -– Már ez a kicsiny gyermek is a módi szerint megyen, – mondotta az -asszonyság rosszalóan. – Persze, Pesten minden másként van, mint Budán. -Nyugtalankodás, fényűzés… Mi, itt a várban, hál’ Istennek megmaradunk a -régiben. Ugy-e tisztelendő úr? - -A várkapellánus sárga, madárszemű fejével többször egymásután bólintott. - -– Azt hallom, – mondotta az asszonyság, – most már módi-journalt is -nyomtatnak Pesten. - -– Még pedig ugyanolyan betűkkel, mint az imádságos könyveket, – dörmögte -a várkapellánus. - -Az asszonyság nagyot sóhajtott: - -– Pedig a módi-journaloknak az ördög a szerkesztőjük. - -– Mindenféle journalnak, – mondotta a kályha mellől a Helytartótanács -hites cenzora. - -Ulwing Kristóf gúnyosan fölhúzta az egyik szemöldökét. - -– És ezt a cenzor úr mondja? - -– Én, – felelte a másik, olyan hangon, mintha ezzel a szóval egy -tekintélyes súlyt dobott volna a levegőbe. - -– Pesten a literátus embereknek más a véleményük, – dörmögte az -építőmester. - -– Kérem, ne méltóztassék rájuk hivatkozni. Mint cenzor, én is a -literaturához tartozom… - -Az építőmester minden pillanattal türelmetlenebb lett. A cenzor a -várkapellánushoz hajolt. - -– Az írott szónak nem az egyén ideálját, hanem az állam és az egyház -céljait kell szolgálnia. - -Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. Egy kis friss levegőt szeretett volna -bebocsátani. Egyszerre ingerülten fordult vissza. - -– Hát akkor az uraknak csak az jó, ami középszerű? - -– Nagyon helyesen mondja, építőmester úr. Az állam szerkezetére nézve -csak a középszerűség hasznos. Ami fölötte és alatta van, az kényelmetlen -rendetlenséget okoz. - -Ulwing Kristóf maga sem tudta hogyan, hirtelen a Jörg Ulrich -könyvkereskedésére gondolt, odaát Pesten. Eszébe jutottak a fiatal írók, -akik odajártak; a terveik, a kézirataik, melyek mind megakadtak a -cenzorok szürőin. Sok erős reménység és új álom és ébredő gondolat, ami -fiatalabb volt, mint ő, amit nem értett egészen, de mégis szeretett épen -úgy, mint az unokáit. - -Dühösen fordított hátat a cenzornak és bement a szoba mélyébe, mert -érezte, hogy goromba lesz, ha beszél. - -A várkapellánus leverten mondotta: - -– Ezek a pestiek mind ilyen rebellisek… - -Ulwing Sebestyén jóindulatúan mosolygott, Anna pedig integetett neki, -hogy küldje már el a sok unalmas embert. - -Az asszonyság egyszerre elkiáltotta magát: - -– Ott jön a helytartósági tanácsosné! Az ezüstlakodalmi kalapja van a -fején. - -Mind az ajtóhoz sereglettek. A bolt egy pillanatra egészen elsötétedett, -mikor a kövér tanácsosné elhaladt mellette. A kapellánus és a többiek -fogták a kalapjukat és mentek utána, hadd higyjék az ablakokban, hogy -vele sétálnak. - -Csődület lett Budán: legalább hat ember ment lefelé a Tárnok-utcán. A -nagykalapos asszonyságnak is sürgős lett a dolga. Hirtelen megkötötte az -alkut a billikomra, bókolt, sietett a többi után. - -Ulwing Kristóf előbbre került. - -– Milyen hivatalnoklevegő van itt Budán. Jobb szeretem azokat a -barátaidat, akik boltzárás után jönnek: a sánta fametszőt, meg az öreg -optikust. Azok, ha nem is viszik előbbre a világot, legalább nem akarják -hátratólni. - -Ulwing Sebestyén nevetett: - -– Jó emberek ezek is, csak mások, mint ti odaát. Mi ráérünk, ti siettek. -Nektek mindig az kell, ami újmódi. A kapellánusnak mondta valaki, aki -ujságot olvas, hogy a fiad beszélt a városházán. Már meg sorfákat, -lámpákat, meg téglaházakat akartok. Hová jutunk… - -Az építőmester mélyen és nyugodtan nézett az öccse szemébe. - -– Sebastián testvér, át kell alakulni, különben legyőz az idő. - -Az órás zavarba jött. - -– De mikor olyan jó a régi, a megszokott… - -Ulwing Kristóf a billikomra mutatott. - -– Ez is régi, de ennek szabad lennie, mert szép. Emlékszel, az atyánk is -csinált ilyeneket? Ezért még sok pénzt kaphatsz egyszer. Én is -megvenném. - -Sebestyén szinte ijedten nézett a bátyjára. - -– Vagy ezt sem adod el? – Az építőmester megint türelmetlen lett. – -Azért vásárolsz, hogy üzletet csinálj és mikor rá kerül a sor… - -Az órás kezébe vette a billikomot. Szépen, melegen tartotta, mint egy -élő madarat. Aztán megrázta a fejét. - -– Nem lehet. Még nem. Majd később eladom. - -– Dehát miért később? - -– Mert egy kicsikét még szeretném nézegetni, – mondotta halkan -Sebestyén, mintha szégyenelné magát. - -– Igy aztán szegény is marad az ember. Mindent megtartani, ami öreg, -mindent elkerülni, ami fiatal. Tudod-e, Sebastián, te egészen olyan -vagy, mint Buda… - -– Te pedig olyan vagy, mint Pest, – felelte Ulwing Sebestyén szerényen. - -Csendesen mosolyogtak egymásra. - -Anna ezalatt a szerszámos asztalkán babrált és egyenként belecsúsztatta -az olajos üvegbe a kis órakerekeket és rúgókat. - -Sebastián bácsi nem merte a kedvét rontani, de azért nyugtalanul követte -minden mozdulatát. Mikor a gyerek észrevette, hogy figyelik, hátrakapta -a kezét. Ártatlanul nézett a levegőbe. - -– Unom magam, – mondotta szomorúan, – nagyon únom magam. Mesélj valamit. - -– Ma nem tudok, – felelte Sebastián bácsi. - -– Te mindig tudsz, hiszen annyi sokat olvassz… És közben óvatosan -kihúzott Sebastián bácsi frakkjának zsebéből egy kopott, zöld -könyvecskét. - -„Democritos vagy: Egy nevető philosophus hátrahagyott iratai.“ Ez volt -Ulwing Sebestyén legkedvesebb könyve. - -– Itt van! – kiáltotta Anna és győzelmesen lobogtatta a zsákmányt. – Hát -csak mesélj. - -Az órás megrázta a fejét. Még mindég arra gondolt, hogy ő meg az -építőmester sohasem tudnák megérteni egymást. Büszke volt a bátyjára. -Érezte benne az akaratot és az erőt, de más egyebet aztán nem is tudott -róla. Örült-e, szenvedett-e életében? Szeretett-e valaha, vagy nem -szeretett senkit?… Ulwing Sebestyén Borbála asszonyra gondolt, a bátyja -elhalt feleségére, akit ő előle vitt oltárhoz Kristóf testvér, mert nem -értette meg, hogy ő már régen, csendesen szerette. Homlokán fölhúzódott -a sok barázda… Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról -semmit. - -Anna megfogta a kezét és lassan hintázta. - -– Mesélj, mesélj… - -Benn, a félköríves udvarablak előtt az építőmester egy régi könyvet -lapozott. - -Sebastián bácsi leült és ölébe emelte Annát. Közben a bátyja arcára -nézett és mintha arról olvasott volna, megadóan mesélni kezdett. - -– Hát bizony régen történt, régebben, mint én vagyok; még a török basák -előtt. Víg város volt akkoriban ez a Buda. Minden utcában álarcosbolt -nyílott és sok népek kereskedtek maskarás ruhákkal. Farsang idején -dalolva jártak az emberek a várutcákban; vének, fiatalok, cifra -maskarában, kicsiny vaslámpákkal, mint egy bolond processzió. - -Csak hamvazó szerda virradóján lett vége a mulatozásnak. Minden -álarcosboltot belakatoltak… Mindet belakatolták, csak a Fortuna-utcában -maradt nyitva egy még hamvazó szerda után is. Egész éven át… - -Egyenkint, titokban mentek oda a népek, éjjel, mikor már becsukták a -várkapukat és a tüzek kialudtak az utcák szegletén. - -A vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Hát ezek -aztán alázatos álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelidet -vettek, a hitetlen népek istenfélőt, az ostobák okosat, az okosak -bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető -álarcot vásároltak… Úgy volt. Bizonyosan úgy volt, – dünnyögte Sebastián -bácsi, – és az is bizonyos, hogy akik föltették a lárvát, nem vették le -többé soha. Csak olykor esett le róluk, sötét éjjel, mikor egyedül -maradtak, vagy mikor szerettek, vagy mikor pénzt láttak… - -Megint a bátyja arcára nézett és egészen halkan folytatta: - -– Az üzlet fölvirágzott. Fejedelmek, királyfiak, szép -hercegkisasszonyok, papok, katonák, polgárok, mindenki, még a városi -tanácsurak is eljártak a boltba. Már lenn az alsó városokban is híre -ment a dolognak. A Dunántúlról is jöttek a sok népek. Lassankint -álarcban járt az egész világ. Senki sem beszélt róla, mindenki hordta és -az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk. -Senki sem tudja többé. Senki sem… - -Sebastián bácsi nem mesélt tovább és a nagy csendben hangos lett az órák -ketyegése. - -– Ez nem volt szép, – mondotta Anna, – mesélj valamit rossz gyermekekről -és tündérekről. Az szebb… - -Az órás talán nem is fogta fel a kis leány hangját. Úgy ült ott alacsony -székén, mintha valakinek a léptét hallgatná, valakiét, aki elment. A -meséje után hallgatózott és a bátyjára gondolt és Borbála asszonyra és -önmagára… - -Az építőmester becsukta a könyvet. Felállt. - -– Menjünk. Későn van. - -És a két Ulwing elbúcsúzott egymástól télire. - -A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban -csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán -ott hagyta őket. Feketén ment odébb a Szent Gellért sziklái felé. A -sötétben csak nagy, lucskos tömegének a hidege érzett. - -A hó megint hullani kezdett. A parti házak ablakában elvétve világ -gyúlt. A Dunán tülkölés hallatszott. - -A hídon Anna egyszerre meglátta az édes atyját. A fiatal Ulwing egy -leánnyal jött a lámpák alatt. Egészen közel hajoltak egymáshoz. Mikor az -építőmestert a gyerekkel észrevették, sebesen szétváltak és a leány -futva ment át a híd tulsó oldalára. - -Ulwing Kristóf rákiáltott a fiára. - -János Hubert a korlátnak dülve várta be őket: ő mindig támaszkodott -valamihez. Mikor melléje értek, megfogta a kis leány szabad kezét, -mintha önmaga és az atyja közé akarta volna őt állítani. - -Anna félni kezdett. Úgy érezte, hogy a csendben történik valami a feje -fölött. Összehúzta a vállát. A két ember sokáig nem szólt egymáshoz. -Mentek egyenlőtlen, szinte ellenséges léptekkel és vitték maguk között a -szepegő gyereket. - -Ulwing Kristóf törte meg a csendet. Ingerülten kiáltott föl: - -– Megigérted, hogy nem mégy hozzája, amíg élek! Még a szavadban se -bízhatom. - -– De atyám uram, a gyerek is itt van. - -– Úgy sem érti, – mondotta az építőmester nyersen. - -Anna egészen tisztán értette a szavakat, de nem érdekelte az, amit -hallott. Más foglalta el. Világosan érezte, hogy két oldalt két -ellentétes kéz szorítja a kezét és hogy valaminő közösség támadt az édes -atyja meg közötte. Mind a ketten féltek valakitől, aki erősebb volt -náluk. - -– Atyám uramék elé indúltam, – dörmögte János Hubert, – véletlenül -találkoztam vele itt a hídon. - -Ulwing Kristóf hirtelen megállt. - -– Igazat beszélsz? - -– Soha sem hazudtam. – A fiatal Ulwing hangja becsületes és szomorú -volt. Úgy hangzott, mintha tartana rá, amit mond, mert nagy árat -fizetett érte. - -Az építőmester haragosan rántotta elő burnótszelencéjét. Erősen ráütött -és kinyitotta. - -A szelencében régi időtől fogva élt egy furcsa öreg dal. Az ütésre -felébredt: a szelence muzsikálni kezdett. - -– Sapperlott! – kiáltotta Ulwing Kristóf és még egyszer ráütött, hogy -elnémítsa, de a szelence tovább muzsikált. - -A két férfi, mintha valaki nevetségesen megindító érveléssel vágott -volna a szavukba, hirtelen elhallgatott. Az építőmester -visszasülyesztette zsebébe a szelencét. Anna pedig közel hajtotta a -fejét nagyatyja köpenyegéhez. Ott benn a zsebben úgy hangzott, mintha a -kis Kristóf cinkkatonáinak zenekara játszott volna szépen, finoman, -messze, messze. - -Félig lehúnyta a szemét. - -Flórián egy kézilámpással várt a pesti hídfőnél. Az utcák sötétjében sok -kis lámpa mozgott a csendes havazáson át. - -Anna most már egészen rátámasztotta fáradt fejecskéjét nagyatyja -zsebére. - -– Még… – mondogatta halkan és úgy szívta magába a burnótszelencéből -kiáradó zenét, mint a Tini mamzell imádságos könyvéből a -lavendulaillatot. - -Sokszor volt tél. Sokszor volt nyár. A gyerekek nem számlálták. Közben -egy vasláncos állóhíd nőtt össze a két part felől a Dunán. Jégzajláskor -sem szedték föl, szép volt és ott maradt egész éven át. Az Országúton -sorfákat ültetett a magisztrátus. Esténkint olajlámpák égtek az utcákban -és az Ulwing-ház nem állt már magányosan a parton. A nagy ács telkeinek -felszökött az ára. Falak bújtak ki a homokból. Utcák kezdődtek a puszta -térségen, félben maradtak, odébb folytatódtak. Munka, élet, házak: -téglaházak mindenütt. - -Minden más lett, csak Ulwing építőmester nem változott. Okos szeme éles -és tiszta maradt. Egyenesen járt az épületállványokon, az irodában és az -ácspiacon. Egy fejjel volt magasabb mindenkinél. A városházán féltek -tőle, a vállalkozók gyűlölték. Ő pedig csak vásárolt és épített és -lassankint babona lett az a hit, hogy amihez a nagy ács hozzányúl, az -arannyá válik. - -Odabenn, a ház nyugodt, biztos jólétében, egyhanguan ketyegett tovább az -oszlopos óra, de a gyerekek nem hitték többé, hogy a törpe az, aki -sántikálva jár a szobákban. Kristóf már azt is tudta régen, hogy -nincsenek tündérek. A nagyatyja mondta meg neki. Rákiáltott és erősen -megrázta a vállát. - -– Hallod-e, nincsenek tündérek és nem segítenek rajtunk. Csak a gyönge -emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát. - -A kis Kristóf sokszor visszagondolt arra a percre, melyben nagyatyja -megölte az ő tündéreit. Egy félelmes, felsőbb lényt látott benne. Sírni -szeretett volna és eltöprengett, hogy hát akkor mi van a sötétségben, a -kút vízében, a lángok között, ha nincsenek tündérek? Mi van? És mialatt -szorongva nézett körül, tekintetében volt valami a vízbefulók kapkodó -kézmozdulatából. - -Aztán beletörődött ebbe is és ácspiacnak hívta a világ végét épp úgy, -mint a nagyok. Világos szeme, a ritkán mozduló pillák alatt, közömbösen -nézett ilyenkor a levegőbe. Csak a hangjában volt valaminő fáradt -kiábrándultság, ha az öregeket utánozta és az ő nyelvükön beszélt régi, -kedves dolgairól. - -Elmúltak az évek és a bűvös barlangból, az udvar fala alatt, gödör lett; -a félelmes vaskapuból padlásajtó, a kályhatündérekből közönséges lángok. -A zongoraegereknek is végük volt. Ha olykor éjjel elpattant egy-egy húr -a zongorában, Kristóf tágranyitotta a szemét és soká nézte a sötétséget, -mely számára üressé lett. - -– Anna, alszol? - -– Igen, már régen… - -– Olyan furcsát álmodtam… egy leányról. A karját emelgette és -hátrahajlott. - -– Aludj… - -Kristóf szeme előtt megfoghatatlanul benépesült a sötétség, melyet -üresen hagytak a törpék és tündérek, mióta nem hitt bennük. Meglátta a -leányt, akiről álmodott, az arcát is, a testét is. Magas és karcsú volt, -a melle megfeszült, két karját emelve tartotta és a haját, mint egy -fekete sörényt csavarta össze a feje felett. Ép úgy, mint Hosszú Gábor -testvérnénje a tükör előtt, mikor múlt vasárnap belesett hozzá a -kulcslyukon. - -– Anna… - -A fiú nyitott szájjal hallgatódzott. Minden csendes volt a házban. -Hirtelen fejére húzta a takarót. Mesélni kezdett magának. Azt mesélte, -hogy király, aranykoronát visel és egy magas, fehér várban lakik, fenn a -hegyen. A várban soha sincs sötétség, faggyúgyertyák égnek egész éjjel. -Az ágyát rabszolgák őrzik, ők végzik helyette a leckéket is és egy -sötétszemű hercegnőt hoznak neki. A hercegnőn láncok csörögnek. -„Vegyétek le“, parancsolja ő. „Szabad vagy!“ A hercegnő térdre borúl -előtte, kérdi, hogy mit adjon kegyéért? „Bontsd le a hajadat és csavard -fel megint“. Ezt mondja, egész egyszerüen mondja és mosolyog. És a -hercegnő sokszor lebontja a haját és sokszor felcsavarja… Már aludt. Még -mindég mosolygott. - -Ezentúl gyakran mesélt magának hasonló meséket. Ha ilyenkor szóltak -hozzá, összerezzent, elpirult, mintha tiltott dolgon kapták volna rajta. -Gyorsan elővette iskolakönyveit és tanúlni akart. Egyszeri olvasás elég -volt neki, de nem tudott oda figyelni. Várkastélyokat, leányokat és -nagyfülü macskákat rajzolt az irka szélére. Közben kényelmetlenül érezte -mozogni lelkiismeretében a Duna mellékfolyóit és III. Béla királyt. -Verejtékes lett a homloka. Félt, de azért nem tanult, pedig holnap -bizonyosan felhívják az iskolában. Mindenki lefelelt már az U betűig. - -Felhivták, nem tudott. Egy légy dongott a levegőben. Úgy érezte, az ő -fejében dong. Az osztály nevetett; Hosszú Gábor hangosan súgott; Walter -Ádám odatartotta a könyvét; a tanító kiabált. De azért Ulwing -építőmester unokáját év végén mégse merte megbuktatni senki. - -Kristóf láthatatlan védelmet kezdett érezni maga körül minden oldalról. -A tanító megmondta, mit fog tőle kérdezni a vizsgán. Hosszú Gábor színes -golyókért súgott a latinból. A kis pupos Gál két krajcárért megcsinálta -a számtani gyakorlatát. - -„Valahogy csak lesz“, gondolta Kristóf, mikor nagyon félt az iskolától -és tanulás helyett macskákat és leányokat rajzolt, mértani rajzok -helyett agyagembereket gyúrt a kert végében. - -– Mindenhez ért ez a gyerek, – mondotta Ulwing építőmester elégedetten -és gondosan elzárta a sokfiókos íróasztalba a kis Kristóf rajzait. - -Kristóf megijedt. Mit akarnak vele a nagyok? Elment a kedve a -rajzolástól és agyagembereket sem gyúrt többé az udvar végében. -Irigyelni kezdte Annát. Neki keveset kellett tanúlnia és senki sem várt -tőle semmit. - -Anna ebben az időben egyedül érezte magát. A szeme nyugtalan lett, -mintha mindég kérdezni akarna valamit. Kicsiny teste megnyúlt, -ezüstszőke haja megsötétedett, mintha valahonnan árnyék esett volna -rája. - -Fügerné feltólta pápaszemét fejkötője kikeményített fodrai közé és -figyelmesen nézett rá az ablakból. - -– Most ép úgy tartottad a fejedet, mint az édes anyád. Szegény jó -Krisztina asszony!… - -Anna az udvar közepén állt és még inkább félre hajtotta a fejét, de -azért nem bírta megérteni, hogyan hasonlíthat valaki, aki gyerek, -valakihez, aki már olyan öreg volt, hogy az égbe ment. - -Fügerné sajátságosan mosolygott. És mialatt a kisleány nagy fiatalságán -át nézve, emléktelen gondolataiban végtelen öregnek képzelte el az -anyját, akit nem ismert, az asszony öreg fejében végtelenül fiatalnak -rémlett az, aki meghalt és mindég fiatal maradt. - -– Krisztina asszony tizenhat éves volt, mikor a fiatal Ulwing úr Jörg -Ulrichéktól megkérte a kezét. Tizenhat éves és magával hozta a -viaszbabáit. A férjével Federballt akart játszani az udvaron. Este pedig -mindég besurrant hozzám, hogy históriákat mondjak neki. - -Anna, mintha hívták volna, átugrotta Henrietta asszony küszöbét. Odabenn -frissen súrolt deszkapadló szaga érzett. A nagy szekrényen sok -befőttes-üveg állt. Összeszáradó hártyaborításuk olykor pattogott a -csendben. Anna lekuporodott a zsámolyra és körülnézett. Tele volt -kézimunkával a szoba. A kulcstartóra német írással volt ráhímezve: -„Kulcsok“, a diványpárnára: „Aludj jól“, egy zsákra: „Kefék“. - -„Fügerék feledékeny emberek lehetnek“, gondolta a kis leány, „mindenen -meglátszik, hogy mire való, mégis ráírják“. - -Henrietta asszony felsóhajtott. Leverően tudott sóhajtani. Orrlukai -kitágultak ilyenkor és a szemét lehunyta. - -– Hányszor ült itt Krisztina asszony és nekem kísértetekről kellett -mesélnem. Szeretett félni… mint a gyerekek. Mindentől félt: az éjjeli -lepkéktől, a bútorropogástól, az építőmester úr hangjától, a visszajáró -lelkektől. Aztán este nem mert egyedül átmenni az udvaron, Leopoldin -kísérte és fogta a kezét. - -– Leopoldin? Hát az ki volt? - -– A leányom, – Fügerné felpillantott egy képre, mely az ablakmélyedés -falán függött. Hajból csinált szomorúfűzes sír látszott rajta és -körülötte gyöngyből himzett fölirás: „Ewige Liebe“. - -– Ő is az égbe ment? - -– Nem. Soha se beszélj róla. Füger megtiltotta. - -– Miért? - -– Nem való gyerekeknek. - -– A mamzell is mindég ezt feleli és azt mondja, a jó Isten majd -megsúgja, amit tudnom illik. De az Isten nem súg semmit. - -– Krisztina asszony épen így beszélt. Ő is tudni akart volna mindent. -Mikor gyertyát öntöttek a cselédleányok, mindég hallgatódzott a -beszédjükre. Aztán elpirult és nevetett, énekelt és zongorázott hozzá. -És az ácspiacon abbahagyták a legények a munkát. - -Anna felhúzta a térdét az álláig. - -– Énekelni is tudott? - -Fügerné elragadtatással bólintott. - -– Az volt az élete. Úgy is jött be ide, mint egy dal, úgy is ment ki. -Áthangzott a házon, még fel sem fogtuk, hogy itt van, már vége volt. - -A kis leány nem hallotta többé az öreg asszony szavát. Kiment az ajtón. -Egyszerre az anyja szobájában állt. Feltérdelt a kis diványra. Ott -függött a falon az arckép, melyet mindég látott, melyet mégis most -nézett meg először. Gyöngéd kis vízfestmény és akit ábrázolt, szinte -gyermeknek látszott. A tekintete kedves és ijedt volt. Gesztenyeszínű -haja fénylett a választéknál és mintha selyemszalag lenne, egy nagy fésű -csokorba fogta a fejetetején, míg arcát kétoldalt, kicsiny -halántékfürtök árnyékolták. A válla vonala fejletlenül hajlott bele a -kivágott ruhaderékba. Kezében egy rózsát tartott fárasztó, bájos -mozdulattal. - -Anna úgy érezte, hogy ha visszajönne, vele sok mindenről lehetne -beszélni, amihez a mamzell nem tud és nem tudnak a többiek sem. Eszébe -jutottak a Müller apothecarius leányai, Jörgék, Hosszúék, a kis pupos -Gál, a Walter vászon-nagykereskedőék fia, a Münster gyerekek. Mindnek -volt anyja. Mindnek… csak neki nem volt. - -És ekkor, mint valami segélyhívás, egy szó tódult a szájába, de olyan -halkan, hogy nem hallotta, inkább csak érezte a formáját, az ajka -között. Aztán közel hajolt a képhez és most már hallotta a csendben a -saját fátyolozott kis hangját; azt a szót, melynél kétszer megcsókolja -az ember az ajkát, mikor kimondja: - -– Mama… - -Hirtelen hátrafordult. Szinte szégyelte, hogy hangosan beszél, mikor -senki sincs a szobában, csak a napfény, ott a zongorán. - -Anna lecsúszott a diványról és kinyitotta a zongorát. Poros volt. -Kicsiny újját végighúzta az egyik billentyűn. A zongorából váratlan hang -csapott ki. Meleg, világos hang. Mintha egy mécses lobbant volna fel. -Hirtelen megint kialudt. Egy másik billentyűt ütött le: ismét egy mécs. -Sok billentyűn húzta végig a kezét: sok mécs. Egy egész sor. - -Hátraeresztette a fejét és a levegőbe nézett, mintha látná a hangok -fellobbanó, kilobbanó kicsiny lángocskáit. - -Valaki megsimogatta az arcát. Az atyja volt. - -– Szeretnél zongorázni tanúlni? - -Nem felelt. Tanulás nélkül szeretett volna zongorázni és énekelni hozzá -olyan szépen, hogy még az ácspiacon is abbahagyják a legények a munkát. - -János Hubert elgondolkozott. - -– A Jörgök mind szerették a muzsikát. Az anyádnak is a zene volt az -élete. - -Anna zöldfényű, kék szeme nagy és komoly lett. - -– Igen, mondotta elszántan, – tanulni akarok. - -Másnap egy ünnepélyes külsejű úr jött a házba: Sztaviarszky Kázmérnak -hívták. Akkoriban ő volt a legdivatosabb tánc- és zenemester a városban. -Szénfekete parókát hordott; lábujjhegyen járt, a csípőjét mozgatta és -harminc pengő krajcárt kapott egy óráért. Gyakran emlegette, hogy -lengyel királyoktól származik. Ha haragudott, lengyelül beszélt. - -Óra végén Anna sok mindent megtudott tőle. Sztaviarszky mesélt neki -Chopinről és a pesti polgári dalárdáról, Mozartról és Jörg nagyapáról, -aki szépen gordonkázott és vasárnaponként eljárt orgonázni a ferencrendi -barátok templomába. - -A kis leány egyszerre érdeklődni kezdett Jörg nagyapa iránt, akivel -eddig nem sokat törődött. Ő más volt, mint az Ulwingok. A gyerekek -furcsának találták és sokszor összenéztek a háta mögött, mikor -könyvesboltjában, kezét dörzsölve, apró mozdulatokkal hajlongott a gyér -vevők előtt. - -Anna ilyenkor elpirult. Nem szerette ezt látni és hirtelen Ulwing -nagyatyjára tekintett. Ő nem hajlongott senki előtt. - -Jörg Ulrich könyvkereskedése a Kigyó-utca szegletén volt. A bejárat -mellett egy lóca állt a házfalánál, az utca közepében egy vén almafa, -melyet nagy lármával kerülgettek az elvétve járó kocsik. - -Anna bedugta fejét az ajtón. Ulwing építőmester levette szélesperemű, -szürke cilinderét. - -Az egész bolt tele volt az almafavirág illatával és Jörg nagyapa apró -mozdulataival mosolyogva jött elő a mennyezetig érő könyvespolc mögül, -mely az üzlethelyiséget széltében osztotta két részre. A polc előtt -vásároltak a vevők. A polc mögött, hová az utcáról nem lehetett belátni, -egy faggyúgyertya mellett, többnyire magyarviseletű urak ültek a -diványon és fojtottan, sietve beszéltek egymással. - -Aznap többen voltak, mint különben. Középütt az íróasztal szélén egy -dolmányos, sovány fiatalember ült. A nyaka csupaszan nyúlt előre -kihajló, puha inggallérjából. A haja fésületlen volt, de a szeme -csodálatosan nagy és égő. - -Annának először tünt föl életében, hogy milyen szép tud lenni az emberi -szem. De aztán észrevette, hogy a fiatal ember beszéd közben, ferdére -taposott csizmájával, Jörg nagyapa íróasztalának a rézvereteit rugdossa -és szertelen mozdulataival mindent feldönt maga körül. Tiszteletlennek -találta őt. Visszament hát a polc elé és tovább olvasott abból a -könyvből, melyet nagyatyja választott ki neki. Egy skóciai fiúról szólt, -akit Robinson Crusoenek hívtak. - -Mások érkeztek a boltba. Senki sem vett könyvet. És az öregek is úgy -néztek ki, mintha fiatalok lettek volna. - -A polc mögött pedig még egyre beszélt az a lázas, félszeg ember és -időnként hallatszott, amint a csizmája sarka a rézveretekhez ütődött. -Anna nem figyelte, hogy mit mond. Érdekelte a könyv. Egy szó azonban, -onnan bennről mégis többször a füléhez ért. De a szó nem szívódott föl -az öntudatába. Megismétlődő hangzás maradt. - -A bolt közepén egy úr állt meg. A képe csontos volt és csak az álla -alatt viselt szakállt. Szűk nadrágja zsebéből sallangos dohányzacskó -lógott ki. - -A szomszédja meglökte. - -– Beszélhetsz. Magunk között vagyunk. - -A csontos képű egy írást mutatott. - -– Hiába járok reggel óta. Az emberek féltik a bőrüket. Nincs -nyomtatóintézet Pesten, amely ezt a proclamátiót kiszedné. - -Mikor Jörg Ulrich az írás fölé hajlott, kopasz fején megcsillant a -világosság és a sárgásan ősz hajkoszorú mulatságosan mozgott a füle -körül. - -– Ez nem proclamátió, – súgta valaki, – ez revolutió. - -Jörg Ulrich előre nyújtotta a kezét. - -– Az én nyomtatóintézetem vállalja a kiáltványt, – olyan igénytelenül -mondta ezt, hogy Anna nem értette, mért tódulnak az urak egyszerre mind -köréje. De mikor ránézett, nem találta őt többé furcsának. Apró szeme -fénylett az ősz pillák alatt és az arca a kis biblia Szent-Péteréhez -hasonlított. - -Két suhanc futott el az ajtó előtt. - -– Szabadság!… – rikácsolták élesen. - -Anna ráismert arra a szóra, melyet az előbb a polc mögül hallott. Ezek -is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság! -Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki, -hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz… Egyszerre eszébe -jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme. - -A városháza felől futó alakok jöttek lefelé az utcán: mesterlegények, -asszonyok, diákok, cselédek. A német színház komédiásai is közöttük -voltak. Anna megismerte a rablólovagot és a királynét. A királyné -szoknyája rongyos volt. - -– Éljen a sajtószabadság! Le a cenzorokkal! - -Ulwing építőmester, aki eddig szinte részvétlennek látszott, bólintott -egyet. A budai cenzorra gondolt, aztán mosolygnia kellett önmaga felett: -milyen kicsiny szegletből nézi az ember a világot, amely pedig olyan -nagy. - -Az utca kövezete sok lépéstől kopogott megint. Mások jöttek. Azok is -futottak, szétvetett tagokkal, egymásnak ütődve. Egyszerre, onnan -kinnről egy hang hallatszott mely, mintha a nagy tavaszból szakadt volna -ki, mindenhatóan áradt szét a levegőben. - -Valaki beszélt… - -A könyvesboltban csend lett. Az emberek felálltak. Értük jött a hang. -Szemközt kinyíltak a házak ablakai. A hang betódult a német -polgárlakásokba. Betöltötte a dohos szobákat, az ósdi üzleteket, az -utcákat és amihez hozzáért, az tüzet fogott tőle. Ez a hang a láng -zenéje volt. - -Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. De a küszöbön megállt. Mögötte -megmozdult az egész bolt. Kitódultak mellette az emberek. Jörg Ulrich -apró, gyors lépésekkel szaladt a nagyfejű boltosinas mellett. Mind -futottak. Az építőmester is futni kezdett ellenállhatatlanul. - -Az utcából kiáltott vissza Annára: - -– Te itt maradsz! - -A könyvesbolt egészen üres lett és a kis leány szorongva nézett körül, -aztán, mintha zenét hallgatna, az ajtófélfának támasztotta a fejét. Nem -láthatta azt, aki beszélt, messze volt tőle. Csak a hang lelke jutott el -a füléhez, mégis érezni kezdte, hogy idegenül új az, ami történik vele. -Szép borzongás gyöngyözött végig a hátán. A hang szédítette és ringatta, -vonta és elvitte. Nem állt ellent, oda engedte magát és a kis Ulwing -Anna öntudatlanul beleolvadt abba a nagy magyar tavaszba, mely most -beszélt először hozzá. - -Mikor a láthatatlanban elnémult a hang, felrivalgott a tömeg. - -A bolt előtt egy deák teletorokkal kezdett énekelni. Egyszerre az egész -utcában feltört az a dal, melyet Anna később sokszor hallott. A deák -sebesen felmászott az almafára és vadul lengette a kalapját. Az arca -tüzelt; a gallyak mozogtak alatta: csupa fehér virág lett a kövezet. - -Anna is szerette volna a zsebkendőjét lobogtatni. Énekelni is szeretett -volna, mint a deák. A levegőben egységes, végtelen öröm úszott. Az -emberek összeölelkeztek és futottak. - -– Szabadság! - -Egy sajátos alak közeledett az utca végéről. A házak fala mellett jött, -óvatos, ingó léptekkel. Minduntalan megállt és bizalmatlanul tekintett -körül. Violaszín frakkja furcsán lebegett, fehér harisnyája vastag -ráncokat vetett csattos cipője felett. - -Anna zavaros ijedtséget érzett. Soha sem látta még Sebastián bácsit így -kinn az utcán, Pesten. Szinte akarata ellenére meglapult az ajtó mögött. -„Talán nem lát meg. Talán odébb megy…“ És közben eszébe jutott a két -lázas szem és az a szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: -ifjúság. És a hang… és a dal… Sebastián bácsi olyan öreg és olyan messze -volt. - -Anna lesütötte a szemét míg a kövezeten lassan mozgott feléje két -otromba cipő rozsdás csattja. - -A deák hangosan nevetett fenn a fán: - -– Hát ez micsoda madárijesztő? Miféle régi idők sétálnak itt? - -Anna szomorú lett és a szeme könnybelábadt. Most tudta meg, hogy -mennyire szereti Sebastián bácsit. - -– Ő az enyém! – kiáltotta kétségbeesetten és kitárta a karját az öreg -ember felé. - -Sebastián bácsi semmit sem vett észre az egészből. Leült a lócára a -könyves bolt elé, kalapját letette a földre és egy hatalmas, tarka -zsebkendővel soká törülgette a homlokát. - -– Épen jókor kerültem ide. Micsoda felfordulás. Hová jutunk! Hová -jutunk!… - -Anna megint távol érezte magát tőle, de azért egészen közel húzódott -hozzá, hadd lássák az emberek, akik kinevették Sebastián bácsit, hogy ők -ketten összetartoznak. - -A kigyó-utcai könyvesbolt elől elvitte a szél a tavaszt az almafáról. -Elmult a nyár is. - -Anna az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Odakinnről úgy hangzott, -mintha a föld alatt doboltak volna. A gyalogjárón egyenletesen kopogott -az új nemzetőrség nehéz lépése. A ház is hallotta és megismételte a -kapuboltozata alatt. - -Ekkoriban sokszor lehetett az ablakból katonákat látni és amikor Annát -Tini mamzell az Angol-kisasszonyok klastromiskolájába kisérte, -telenyomtatott papirosok voltak a házak falára ragasztva. Az emberek -csoportokba verődtek. A nyakukat nyújtogatták. Anna is szeretett volna -megállni, de Tini leányasszony egy világért sem engedte meg. - -– Tiszteletreméltó personának nem illik az utcasarkon ácsorognia. - -A járda szélén egy fiú állt. - -– Mi van azokon a papirosokon? – kérdezte tőle Anna elmenőben. - -– Háborús hírek, – és a fiú fütyörészni kezdett. A túlsó szegleten egy -öreg anyóka ballagott. A köténye szélével törülgette a szemét. - -„Háborús hírek“… Anna az öreg asszonyra bámult és gondolatában egyszerre -szomorú hangzása lett annak a két szónak. - -Ebéd alatt figyelmesen nézte a nagyatyját és az atyját. Üzleti dolgokról -beszéltek, közben egészen nyugodtak voltak és jóizűen ettek. - -„Mindenki olyan, mint máskor“, gondolta Anna, „a háborús hírek talán nem -is igazak“. – Hirtelen kiment az egész a fejéből. Az atyja épen arról -beszélt, hogy a gyerekek táncolni fognak tanulni, minden vasárnap -délután, a Geramb nevelőintézetben. - -– Előkelő hely, – mondotta János Hubert, – a Szepesy bárókisasszonyok is -odajárnak, Bajmóczy septemvir leányai is. – A Bajmóczy-nevet lassan és -tisztelettel ejtette ki, aztán körülnézett, mintha a hatást várná. - -Vasárnap Anna még mise alatt is a tánciskolára gondolt. Felállt, -letérdelt, de azért nem tudott semmiről. Ujjával szórakozottan kezdte -utána rajzolgatni a pad támlányába vésett betűket: „Ulwing-család…“ És -ebbe a padba csak nekik volt szabad beleülniök, pedig ez volt -legközelebb az oltárhoz. - -Gál borkereskedő és a felesége ott állt a szószék alatt. Walter úrnak, a -bálvány-utcai vászon-nagykereskedőnek sem volt padja. Még Hosszúék is -hátrább ültek, mint ők, pedig vizimalmaik voltak és a dunai molnárok -köszöntek nekik. - -Anna a padok szerint osztályozta a városnegyedben az embereket. Épen -Úrfelmutatáskor, mialatt kis öklével erősen verte a mellét, elhatározta, -hogy az ő nagyatyja előbbre való mindenkinél. - -Ulwing Kristóf ezalatt lehajtotta a fejét és alázatosan imádkozott. - -Mikor Anna felpillantott, valami furcsát vett észre. A kis Kristóf, bár -az oltár felé fordult, mégis oldalvást nézett. Követte a tekintetét: -Hosszú Zsófin akadt meg a pillantása. Zsófi összekulcsolt kezére -támasztotta a homlokát. Csak szép arcéle látszott. Félig lehúnyt szeme -felett árnyékban úsztak a hosszú, sötét pillák… Kristóf ekkor már -lesütött szemmel, mereven ült a padban. Anna nevetni szeretett volna. - -Azután lassúakká váltak az órák, sokáig tartott, míg délután lett. A -gyerekek nyugtalankodtak. Anna szemrehányóan szólt a cselédleányra, -mikor a bőrtopánkáit vette elő a faliszekrényből: - -– Óh Netti, hát nem tudod? Hiszen ma az új prunelle-stifletteket szabad -felvennem. - -Almazöld cachemire-ruhája az ablakkilincsen függött. A fekete -bársonyköpenyke szétterítve feküdt a zongorán. Anna tavaly óta Krisztina -asszony egykori szobájában lakott. A régi gyerekszoba egészen a fiúé -lett. Kristóf is a tükör előtt állt. Elválasztotta a halántékán fehér -fényű, szőke haját, mely olyan lágyan ugrott szét a füle felett, mintha -a szél fújta volna féloldalra. Tetszett magának és mialatt puha -ingallérját kihajtotta a vállára, fütyörészni kezdett. Egyszeri hallásra -észben tartott minden melódiát. Olyan szépen fütyült, mint egy madár. - -A kapualjában visszhangzott a kerekek zaja. A két oszlopember benézett a -kocsi iramodó ablakán. - -Geramb bárónő nevelőintézete előtt, a Sebestyén-tér szegletén, már három -fogat állt. Egyiknek a bakján libériás inas ült a kocsis mellett. Ez -felemelően hatott Kristófra. Az jutott eszébe, hogy jövő vasárnap -Flóriánt is el kellene hozni. - -– Aztán kezet csókoljatok az asszonyságoknak, – mondta János Hubert, -mialatt egy homályos helyiségen áthaladtak. A magas, fehér üvegajtó -szigorú, kopár szobába vezetett. A szekrények tetején elgörbült, -faggyúgyertyák égtek. Barátságtalan fényükben krinolinos kis leányok és -fehér galléros fiúk előtt Sztaviarszky lépkedett lábujjhegyen. - -A szomszédszoba ajtajának két kitárt szárnya között, merev székeken urak -és asszonyságok ültek. Nyeles szemüvegen át nézték egymás gyermekeit. - -Kristóf egyszerre meglátta Hosszú Zsófit a nagyok között. Gábortól -tudta, hogy itt lesz, de azért mégis összerezzent. - -– Csókolj kezet, – súgta János Hubert. A fiú olyan buzgón hajolt előre, -hogy beleütötte az orrát Geramb bárónő elefántcsontszerű kezébe. A többi -dámának is kezet csókolt. Mikor Zsófi elé ért, egy pillanatig -gyámoltalanul bámult a fiatal leányra. Zsófi elkapta előle a kezét és -hangosan nevetett. - -– Mais Sophie,… mondotta Geramb bárónő elhaló hangján és sárga kis arca -mellett meginogtak a halántékfürtök. Nem volt megelégedve egykori -növendékével. Kristóf megbotlott egy abroncsos szoknyában, zavarba jött -és sírni szeretett volna. - -A másik szobában Sztaviarszky felemelve tartotta lüszter-frakkjának két -szárnyát. Az egyik Bajmóczy kisasszonynak mutatta, hogyan kell -meghajolni. - -– Demoiselle Bertha, figyeljen kérem, – közben lengyelül mormogott -valamit. - -Az ajtóban mozgolódás támadt. Bajmóczy septemvirné a leányához ment. -Selyemruhája suhogva surolódott a padlón. Nagy és kövér volt, fejét -hátraszegve tartotta és mindég lefelé nézett. - -Ez még jobban ingerelte Sztaviarszkyt. Beszívta az ajkát, keresően -pillantott körül. - -– Demoiselle Ulwing… Mutassa meg, hogyan kell meghajolni. - -– De hiszen én nem tudom még… Anna ezt nagyon halkan mondta és úgy -érezte, mintha a talpát megfogta volna a padló. Csak lassan, -lábujjhegyen bírt előre jutni. Fejét oldalt hajtotta, halántékfürtöcskéi -a vállához értek. Keze megfogódzott kis cachemire-szoknyájába. A -csendben Sztaviarszky hangja recsegett: - -– Egy… kettő… complimentum. - -János Hubert ezalatt ünnepélyesen ült a magas, kényelmetlen széken és -szokása ellenére nem támaszkodott hátra egyetlen egyszer sem. Annának -úgy rémlett, mintha elégedetten bólintott volna. Mindenki bólintott. -Milyen jók hozzá valamennyien… és már indult, hogy Bajmóczy Berthához -menjen. De a lengyel intett. A lecke tovább folyt. - -Hétközben rosszul ment az iskolai tanulás. Kristóf kétszer kapott -büntetési feladványt. - -Vasárnapok multak… A Geramb nevelőintézet hideg, szigorú szalonjában már -a gavotteot kezdték tanulni a gyerekek. - -A lecke vége felé járt. A görbe faggyúgyertyák majdnem tövig égtek a -szekrény tetején. Sztaviarszky lengyelül morgott. Bajmóczy Bertha -akármerre lépett, a saját lábában botlott meg. Egyszerre sírni kezdett. -A Szepesy bárókisasszonyok hozzá futottak; Illey Mártha a szoba közepén -állt és vásottan nevetett; Annának is nevetnie kellett. A fiúk is -nevettek. - -– Mes enfants… Silence! – Geramb bárónő hangja elhaló volt, az arca -szigorú. - -Csend lett. Bertha mérgesen törölte a szemét. Pillantása Annára tévedt. - -– Mióta ő ide jár, azóta megy rosszúl minden. - -Szepesy Clemence bólintott és felhúzta vékony orrát. De Anna ezt nem -látta. Tekintete csodálkozva akadt meg az atyján. Hosszú Zsófi mellett -állt, a magas, fehér ajtószárnynak dülve. Egyik kezét apróvirágos -gurgurán-mellénye nyílásában tartotta, a másikkal beszéd közben többször -visszasimította sűrű, szőke haját, mely szép hajlással nőtt bele a -homlokába. Mosolygott. Anna eddig soha sem vette észre, hogy az atyja -még fiatal. - -A táncleckének vége volt. Mikor Anna a gyéren világított lépcsőn lement, -beszédet hallott maga mögött. A csigalépcső épen fordult. Akik fennről -jöttek, nem láthatták őt. - -– A nagyatyja közönséges ácslegény volt, – mondotta Szepesy Clemence. - -– Par exemple, mi az, hogy ácslegény? - -– Hát az, – hangzott ismét onnan felülről, – aki nálunk tavaly a -padlásgerendákon dolgozott. - -– Igazán nem valók nemes családok közé az ilyen népek… Ez Bertha hangja -volt. - -Anna első pillanatban nem fogta fel, hogy kiről van szó… csak azután. Az -ő nagyatyjáról mernek így beszélni? Ulwing építőmesterről? Aki az első -padban ül a templomban, aki előtt még a magisztrátus urai is levett -kalappal állnak… - -Hirtelen megfordult. A fennről jövők szembe kerültek vele. Egyszerre a -vaskorláthoz lapultak mindannyian. Anna zsibbadtan nézett rájuk, aztán -ijedt és szomorú lett a tekintete. Meglátott valamit, ami csúnya és -veszedelmes volt, amit eltitkoltak előle azok, akik őt szerették. -Kicsiny életében először találkozott az emberi rosszasággal: mostanig -azt hitte, hogy mindenki jó… És valami hátrálni kezdett a lelkében, ami -eddig válogatás nélkül, kitárt karral ment az emberek elé. - -Hazamenet szótlanul ült a kocsiban. Az atyja Bajmóczy septemvirékről -beszélt. Most is hangsúlyozva és tisztelettel ejtette ki a nevüket. Anna -szinte indulatosan nézett rá. De csak egy pillanatig fájt neki, hogy az -atyja is, Kristóf is olyan elégedettek. Összeharapta a fogát, már nem -tudta volna nekik elmondani, amit a lépcsőn hallott. Jobban kezdte őket -szánni önmagánál és kicsiny asszonyi lelkének ezzel az öntudatlan -irgalmával először vette fejletlen vállára a hallgatás élő súlyát, -melytől emberi nyugalmak és boldogságok függenek. - -Vasárnap volt megint. Kristóf egyedül ment atyjával a Geramb -nevelőintézetbe. - -– Itthon szeretnék maradni, – mondotta Anna fátyolos kis hangjával. -Tekintete olyan könyörgő volt, hogy békében hagyták. - -Délután, a rendes órában megszólalt a húzócsengő a kapu alatt. Sebastián -bácsi állt az oszlopemberek között. - -Anna eléje futott. Az építőmester az iróasztala mellől bólintott feléje. - -– Üljetek le, – közben egy vászonkötésü könyvbe sűrű, apró számokat írt. -Csak akkor tette le a tollat, mikor Netti behozta a papagályos tálcán a -kávét. A gyertya fényén sárgán szállt át a tejeskanna gőze. A kávé szaga -szétterjedt a szobában. A két öreg ember régi időkről kezdett beszélni. - -– Jobb volt akkor, – dünnyögte Sebastián bácsi minden mondása végén, -anélkül, hogy csak egyszer is megindokolta volna az állítását. Közben -nagy, fehér kenyérdarabokat aprított a kávéjába. A morzsákat összeszedte -a tenyerébe és a mellényzsebébe dugta a madaraknak. - -Annának feltünt, hogy a nagyatyja nem úgy beszél Sebastián bácsival, -mint a felnőttekkel, hanem inkább olyanformán, mint vele meg Kristóffal. -Eleinte elnézőnek tetszett, aztán türelmetlen lett. - -– Hát jobb volt akkor? – és valamilyen nemes úrról kezdett mesélni, aki -félholtra korbácsoltatta a jobbágyát, mert a kastélya ablaka alatt -merészkedett virágot szedni a menyasszonyának. A leány szép volt. Az úr -megnézte őt, aztán besoroztatta a jobbágyot Bonaparte ellen -grenadérosnak életfogytiglan. - -– Mostanában a nemes urak maguk mennek háboruba és erre mifelénk még a -földjüket is megosztják a régi jobbágyaikkal. Érted-e Sebastián? -Kényszer nélkül, csak úgy a maguk akaratából. - -– Mi is nemesek vagyunk? – kérdezte Anna a csíkos divány szegletéből. - -A két öreg egymásra nézett. Kedélyesen nevetni kezdtek. Az építőmester -felállt és egy elnyűtt, kicsiny könyvet vett elő az íróasztalából. A -könyv borítékán kétfejű sas tartotta karmai közt a magyar cimert. - -– Ez az én nemesi levelem. Se magamat, se mást nem adtam el érte. - -Anna kinyitotta a könyvet és lassan betűzni kezdte a megmunkált, ósdi -írást: - -… Pozsony. Anno Domini 1797… Ulwing Kristóf. Tizenhat éves. Növése: -magas. Arca: hosszukás. Haja: szőke. Szeme: kék. Foglalkozása: polgári -ácslegény. - -Anna elpirult. - -– Én voltam ez, – és az építőmester a vándorkönyvre tette a kezét. Aztán -sajátságos önérzettel nézett szét a szobában, mintha szemével mutatna rá -arra, amit szerzett. Anna most értette meg először nagyatyjának ezt a -gyakran látott tekintetét. - -– Szabad polgár vagyok! – mondotta Ulwing Kristóf. Rövidcsengésű hangja -széppé és erőssé tette ezt a szót. És Anna kicsiny fejével öntudatlanul -követte az öreg ember emelt fejtartását. - -Ulwing Sebestyén gondolata lassabban mozgott. Megakadt a vándorkönyvnél. - -– Emlékezel?… Ez a szó megint vitte az öregeket vissza az évek fölött. A -postakocsiról beszéltek: fölborult a Hatvani kapunál. A bécsi -lovasstafétáról: leitatták a Háromrózsa-vendégfogadóban. - -– A fegyverkovács, a kirurgus meg a többi markos kézműves fogta a -stafétát és a harangöntő levágta a copfját, pedig még drót is volt -benne, hogy felkunkorodjék a hátán. - -Az építőmester elunta ezt a tárgyat. Komoly lett. - -– Copf volt akkor minden. Az emberek az agyvelejüket is hordták. Mégis -csak jobb most… - -Ulwing Sebestyén csökönyösen rázta a fejét. Egyszerre felderült az arca, -mintha megtalálta volna minden állításának az okát. - -– Akkor fiatalok voltunk, – szerényen mondotta ezt és mosolygott. – -Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted. -Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak -szédülnél, ha most oda küldenének. - -Anna mozdulatlanul nézte, maga mellett az asztalon, a nagyatyja kezét. -Mikor pihent még akkor is ökölbe szorult. És mintha neki kellene -jóvátennie, amit azok az idegen leányok vétettek, ráhajolt, megcsókolta. - -– Mi az? – Ulwing Kristóf szórakozottan rántotta el a kezét. - -Anna lesütötte a szemét, mert olyasfélét érzett, hogy valamit elmondott, -amit nem értettek meg. Aztán észrevétlenül kiosont az ajtón… A -nap-szobában, a kottás szekrényen egy füzet feküdt. Moirirozott zöld -selyemkötésébe koszoru volt préselve, benne egy szó: „Gyermekdalok.“ Az -első oldalon elsárgult irás: „Jörg Krisztina, anno 1822.“ Anna a -zongorához ült. Kis ujjai egy darabig tétováztak a billentyűkön. Halkan -énekelni kezdte az egyik dalt: - - Zwei Wanderbursche zogen - Hinaus in’s ferne Land… - -Félénken, iskolázatlanul szállt a kis dal. De a hangja, mely mindég -fátyolozott volt, ének közben tisztán, csengőn tódult a melléből. Ő maga -is észrevette és ekkor úgy tünt föl neki, hogy eddig egész életén át -hallgatott. Csak most kezdett el beszélni, most: mikor énekelt. Új és -gyönyörü volt érezni, hogy így mindent el lehet mondani és a többiek nem -nevethetik ki érte és a nagyatyja nem ránthatja vissza a kezét. - - … Zwei Wanderbursche zogen - Hinaus in’s ferne Land. - -Sebastián bácsi fölkelt a diványról és óvatosan kinyitotta az ebédlő -ajtaját. A két öreg ember sokáig hallgatott. - -Kristóf a tánciskolából jött haza. Nagy zajjal rontott be Annához. A -szeme ártatlanul ragyogott. Egy fonnyadt virág volt a gomblyukába tűzve. -Keze minduntalan a virághoz kapott. Beszélt, beszélt és a zongorára -könyökölt. Anna meglepetve nézte őt: csinosnak találta. Leányosan -hullámos haja eltakarta a félarcát. Rövid orrának kissé fölfelé hajló -vonala magával húzta a felsőajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott -neki, mely nem volt meg egyetlen Ulwingnak az arcában sem. Anna -önkénytelenül az anyja képére tekintett… - -Este, mikor lefekvésre került a sor, Kristóf türelmetlenül kereste -rendetlen szekrényében az imakönyvét. Nem tudta megtalálni. A párnája -alá dugta a virágot. - -Soká feküdt nyitott szemmel a sötétben. „Kis Kristó… viszontlátásra“, -mondotta egyszerre halkan önmagában és közben Zsófi hanglejtését -igyekezett utánozni. Aztán végig húzta kezét a fején, lassan, -szórakozottan, úgy, mint Zsófi tette, mialatt az atyjával beszélt. - -Csendes elragadtatást érzett. Mégegyszer megismételte a simogatást, a -szót: „Kis Kristó…“ Sokszor megismételte, olyan sokszor, hogy -elkoptatta. Most már csak a saját hangját hallotta, a saját kezét -érezte. Már nem rezzent össze tőle és fáradtan elaludt a Zsófi virágja -fölött. - -Jóformán sötét reggel volt még, mikor másnap Ulwing épitőmester az -ebédlőbe ment. Mindég korán kelt; magányosan szeretett reggelizni. Az -asztal közepén gyertya égett, lángja töredezett villanásokkal táncolt az -üvegszekrény tükrében, a porcellánok között. A széktámlák árnyéka -fölhajlott a falra. - -Ulwing Kristóf hirtelen átolvasta az ujságot. „Ostobaság“, gondolta, -„Bécsből teljhatalmú császári komiszáriust küldenek. Mire való ez?“ Az -apró betűkkel sűrűn telenyomtatott ujságban különben semminő új hír sem -volt. Mintha cenzorok dolgoznának megint. - -Kezébe vitte le a gyertyát az irodába. Nagy csomó papiros feküdt az -asztalon. János Hubert egyenletes, pontos irása látszott valamennyin. Az -építőmester munkája fölé hajlott, tolla szakadozottan, szinte rohamokban -sercegett. - -Szemközt ezalatt egyre világosabb lett Pest-Buda szines térképe az -aranyozott keretben. A szoba meszelt falán tervrajzok függtek. A kályha -mellett egy divány állt, az is tele volt írással. - -Kinn lépések kopogtak a reggeli csendben. Az elmenő alakok fejének az -árnyéka időnként bevetődött az alacsony ablakon és ilyenkor Ulwing -Kristóf tolla alatt kicsiny, kerek felhők úsztak a papiroson. Mások -jöttek. Megint eltüntek. Az idő mult. Egyszerre sok, dühös lépés kezdett -futni a Duna irányába. Feltűzött kaszapengék villantak a napban. - -A cselédek kiszaladtak a kapu elé. - -– Mi történt? - -Egy hang visszakiáltott: - -– A bécsi komiszáriust felkötötték egy lámpavasra! - -– Dehogy… szétszaggatták… - -– Leszúrták a hajóhídon! - -– Meghalt? – kérdezte egy hátuljövő. - -Az építőmester letette a tollat. Úgy nézett az ablakra, mintha azon át -valószínűtlenül, kínosan bevigyorgott volna hozzá egy ijesztő arc. -Hónapok óta jött ez. Most hát itt van… Minden ok nélkül többször -fölemelte és letette megint az írásokat… Meg kell szokni ezt is. Ferde -álla keményen illeszkedett bele a kihajló gallérba és mégegyszer -összeadta a számokat, melyek hosszú oszlopokban húzódtak végig a -papirlapon. - -Kinn, valahol azt a dalt énekelték, melyet Anna a Jörg nagyapa boltjából -hallott először. Netti a konyhában ütemesen verte a habot. És este, mint -minden más napon, kigyultak a lámpák a hajóhídon; az is, mely alatt ma -egy ember meghalt. Fénye épen olyan nyugodt volt, mint a többié. Az -utcák már hallgattak arról, ami történt. A Duna pedig mosta a sötétben a -város véres kezét. - -Szombaton este levelet hoztak Geramb bárónőtől. Nem lesz több táncóra. - -Kristóf ritkán mozduló szemhéja, mintha elhalt volna egy pillanatra a -szeme fölött. - -– Dehát miért? – és fájdalmasan lógatta előre a fejét. - -– Nem illik táncolni, mikor háború van. - -„Hát igaz? Hát háború van“, gondolta Anna, de azért most is valótlannak -és távolnak érezte a háborut. Mintha egy könyvben olvasott volna róla az -ember. Egy könyvben, melynek lapjait egyenként, következetesen -ragasztották ki minden reggel a házak falára. - -Karácsony után volt. A Duna nem látszott. Sűrű, enyves köd rágta az -ablakok üvegét. Kristóf fázósan szaladt ki a derengő reggelbe. Mint -rendesen, most is megkésett, a reggelijét otthagyta, az utcán ette a -vajaskenyerét és fogalma sem volt a leckéjéről. Flórián egy kézilámpával -ment mögötte. Téli reggeleken mindég világított neki odáig, ahol a -kövezett utcák kezdődtek. - -A belvárosban egy görbelábú kis öreg került a járdán Kristóf elé. Nagy -csomó nyirkos papirost vitt az egyik karján, a másikon csirizes veder -himbálódzott. Az emberek hallgatag csoportokban várták az utcák -szegletén és, akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan -mentek odébb. - -– Mi történik? Mit akarnak velünk? – már nem értettek semmit. - -A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt -tolongott a nép. Katonák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki -sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne. - -Annának épen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy, -fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak -a zászlók. - -– Vége a szabadságnak, – mondta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott. - -– Szabadság? – Anna két lázas szemre gondolt. – Hát a szabadságért van a -háború? – Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a -császári tisztek beszállásoltak hozzájuk. - -Megállt a lépcső kerek ablakánál. - -A vörösképű serezsán nyers hagymát evett az udvar közepén. A -granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták -a bokrokat, összegázoltak mindent. Egy hóembert csináltak a kút előtt, -olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák -viseltek és puskával lövöldöztek bele. - -Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az -udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig -meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke -szappanhabot. - -Hirtelenül egy szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás. -Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban -ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok. -Nyargaltak ők is a többi után és nem jöttek vissza többé. - -Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel fele -úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az -ablaküvegnek, marokkal… sok borsó-szemet. Aztán, mintha láthatatlan -testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak. - -– Be kell tenni a fatáblákat! – kiáltotta a kapualjából az építőmester. - -Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn. - -– Bezárták az iskolát! – A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt dugott -egyszerre a szájába. - -János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett. -Szép, ápolt haja a homlokába csüngött, gallérján ferdére csúszott a -kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga -mögött a nagy kaput. - -Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya -égett. János Hubert, szokása ellenére, most az egyszer nem várta, hogy -üléssel kínálják meg: tagjai puhán estek a karosszékbe. - -– Csakhogy mind itt vagytok, – kezével gyönge mozdulatot tett a -levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. – A Dunaparton jöttem, – -mondotta rekedten, – sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a -bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát -evett. Egészen nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve -maradt egy darabig és minden véres lett… Iszonyodva szorította kezét a -szemére. - -– Hát akkor bomba volt az, ami a Kis-Híd-utcában a cukrászboltba repült? -– mondotta Kristóf, mialatt árpacukrot dugott a szájába. – Az egész -járda tele lett cukorral, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen -tömte meg az osztály a zsebét. - -Az építőmester nevetni kezdett. A belakatolt kapu mögött tovább élt az -élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha -egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett -sápadt. Eltólta magától a tányért. - -Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők -fölött. Mögötte a várakozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak. -A csend megüvegesedett és törékenyen rezgett a levegőben. - -– Döglött volt az ágyúgolyó… Megint számoltak tehetetlen, állati -félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik -vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint -a nyershús. - -Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat -lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az -élete adta magából ezt az utolsó meleget. - -Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli -irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta -ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra -nézett. - -– Erős a ház, – szólt le az építőmester Fügernéhez a pinceablakán, – jól -megépítettem a falakat. - -Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot -csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Álltóhelyében -megtántorodott a ház. - -A pincéből ijedt jajveszékeléssel bujtak elő az emberek. A kis Kristóf -krétafehér ajka elgörbült. Az építőmester összeráncolta a homlokát, mint -mikor valami járatlan ember ellent mond neki. Nagy léptekkel ment a -kapuhoz. - -– Nem, nem! – sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg -Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót. - -Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat -feküdt alatta és a ház falában egy nyilás tátongott. Az ágyúgolyó nem -robbant szét; megakadt a téglák között. - -Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen, és -kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas -ablakokra. - -Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen -a Duna felé fordult. A hajóhíd égett: az ő hídja! Átnézett a szegény kis -Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen -Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények -és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg. - -Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában. - -Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt -boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint a -halálraitéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak -voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak -magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő -tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti -templomban harangoztak. - -Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól mialatt -elnézett a kormos, omladozó házak fölött. Hányat épített közülök. -Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta önmagát… - -Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a -kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában -megvonaglottak az izmok, az agyvelejében érezte a vonaglásukat. Ha kell, -előlről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet. - -A napok múltak. Az ágyúzás szünetelt. Riadt alakok bújtak elő a -pincékből. A házak falához lapulva nézték a tüzet és hirtelen szaladtak -át az utcák közén. - -A város várt és visszafojtotta a lélegzetét. Az Ulwing-házban nyomasztó -lett az aggodalom. - -Kristóf egész héten át nem kelt föl az ágyából. A beteges ijedtség az -arcán maradt. Nappal szótlanul feküdt az iroda szegletében. Éjjel nem -bírt aludni a félelemtől és az ablakhoz lopódzott. - -Kinn, az udvarkertben komoran álltak a fekete, gesztenyefák. Néha vörös -lett a koronájuk valami lebegő, távol visszfénytől. Leveleik, mint -lapos, vérző újjak mozogtak az ég irányába. A bokrok között is mozogni -kezdett valami. A húzóskút vicsorgott. Egyszerre egy istállólámpa állt a -földön. Fényén emberek léptek át és dézsákban cipeltek vizet a padlásra. -Az építőmester is ott volt, ingújjban húzta a kutat; fölváltva János -Hubert is húzta, de ő feszes kabátot viselt és fehér gallérja világított -a sötétben. Aztán elmentek pihenni mind. Az udvar üres lett. - -Kristóf ismét félni kezdett. A nyakához kapott. Úgy érezte, mintha ott -benn vékony fonalak remegtek volna és ez azóta tartott így, mióta a nagy -csattanás meglökte a házat. Szüntelenül megismétlődött az akkori kép a -homloka mögött. El akarta tólni magától, de valami belenyult az -agyvelejébe és visszatólta. - -Be szeretett volna menni Annához, hogy ezt elmondja neki. Hátha nem -értené meg? Most nem bírta volna elviselni, hogy kinevessék. Levetette -magát az ágyra és két tenyerébe szorította a fejét: miért is nem -lehetett ő olyan, mint a többiek? Miért kellett neki mindég olyasmit -gondolnia, amit mások nem értettek meg? - -A szomszéd irodaszobában Anna sem bírt aludni. Mióta az ágyúzáskor, a -gyalogkapun át kilátott egy percre a Boldogasszony templomtornyára, -mindég Sebastián bácsi járt a fejében, aki fönn volt a várban. Régóta -nem tudtak egymásról semmit és ő úgy szerette volna neki megmondani, -hogy gondol reá. - -Hirtelen elszánta magát. Lecsúszott az ágyról, kiemelte a tartóból a -gyertyavéget, gyufát is vett elő. Lábújjhegyen ment át a kapualján. A -lépcsők hidegek voltak mezitelen talpa alatt, a kilincsek finoman -nyikorogtak a csendben. Az ebédlőben egy székbe ütődött. Zsibbadt -rémülettel gondolt a nagyatyjára. Ha meghallotta volna? Ő soha sem -engedné meg, pedig meg kellett tennie, akárhogy is fél, akárhogy remeg. - -A zongorához ért. Még egyszer hallgatódzott, aztán meggyújtotta a -gyertyát, de körülnézni nem mert. Foga szánalmas kis nesszel verődött -össze, mikor kinyitotta a fatáblát. Az ablak be volt törve. Ha a szél el -találná oltani a gyertyát?… De a májusi éjszaka mély és nyugodt volt. - -Anna két karjában érezni kezdte annak a régi mozdulatnak az emlékét, -mellyel kicsi korában átintett Sebastián bácsihoz a Duna fölött. -Felemelte a kezét és a világos ablak mögött behajtotta a fatáblákat. - -A kicsukott gyertya fénye sárgán áradt az éjszakában, mintha indulni -akarna a folyó fölött oda, ahová küldték… - -A lágy, testetlen sötétben tömör, kemény sötétség volt a vár. Meredek -utcáiban nem égtek a lámpák. A házak hallgattak és féltek. - -Ulwing Sebestyén napok óta nem bújt elő a boltjából. Nem beszélt -senkivel, nem tudott semmiről. Kenyéren élt és „Democritost“ olvasta. -Olykor fáklyafény vetődött be az ajtórepedésen. A fénycsík mereven -megkerülte a boltot, aztán kiszaladt. Az utcában nehéz katonalépések -jártak. Olykor ágyúzás hallatszott és a ház remegett. - -Az nap este várakozó csendben volt minden. Tíz óra felé járt az idő. -Ulwing Sebestyénnek egyszerre úgy rémlett, mintha bezörgettek volna az -ajtaján. - -Mi történik? A szíve zavarosan kezdett verni és hirtelen az Ulwing-házra -kellett gondolnia. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, fogta a -kalapját, de a küszöbről mégis visszafordult és mint minden este, ma is -körüljárta a boltot. Föhúzta valamennyi órát, közben úgy nézett rájuk, -mintha enni adna nekik. Aztán ingó, félszeg lépteivel kiosont az utcába. - -A néptelen vár tele volt májussal. Az órás sietni kezdett. A -Boldogasszony temploma előtt megemelte a kalapját. Kifordult a -Halász-bástyára. - -Túl a falon, lenn a mélyben fekete volt a pesti part. - -Ulwing Sebestyén erőltette a szemét, hogy az Ulwing-ház irányát -megtalálja. Halkan felkiáltott. A part hosszú vonalában egy világos -ablak… Tudta, hogy neki szól. Öreg szive meleg lett a hálától. - -Nem gondolkozott, mikor lehajolt és összekotorta lába körül a szanaszét -heverő szemetet. Fölhalmozta a bástyafalon, aztán gyöngéden, vigyázva -kitépte „De mocritos, vagy: Egy nevető philosophus“ cimlapját. Gyufát -vett elő. Meg akarta köszönni Annának a jelt. A papiros meggyulladt, -tüzet fogott tőle a szemét és a láng világos lobogással kapott a -magasba. - -Ebben a pillanatban valami hátbalökte az órást. Lövést hallott és térdre -bukott a bástya mellett. Az állát fölhorzsolta a falon. Bosszankodva -nyúlt oda. A gyomra felémelyedett egy kissé. Csak ekkor jutott eszébe, -hogy maga mögé nézzen… Senki sem volt a közelben. Az egyik háznak -zörgött az ablaka. A templom alatt világos, osztrák egyenruha távolodott -a sötétben. - -Mikor nem hallatszott többé semmi, Ulwing Sebestyén megkapaszkodott a -kövekben és fölállt. A templom előtt megint levette a kalapját. -Valahogyan nem tudta visszatenni a fejére: kiejtette a kezéből. -Szomorúan nézett utána, de nem hajolt le érte. Egy pillanatra nekidült a -Szentháromság-szobornak. Mintha a szobor egy szeg lett volna, mely -középen leszegezte a teret, csak az a darab föld volt mozdulatlan, a -többi lassan, émelyitően forgott körülötte. - -„Szédülök“, gondolta és undorodva köpött egyet. Sietni akart, mert már -nagyon sok lépést tett és még mindég a téren volt. Egészen úgy érezte -magát, mint mikor az ember álmában előre akar jutni és kinlódva egy -helyben marad. - -A Tárnok-utca sötétjében világos egyenruhákat látott. Ez a kép, mint -valami rossz emlék, előre lökte. Válla a házakat súrolta, egyszerre -bebotlott a boltba. Kezében a gyufa fegyelmezetlen rándulásokkal -kerülgette a gyertya kanócát. - -Ulwing Sebestyén beleesett a karosszékbe. Lehunyta a szemét. Mikor újból -fölpillantott, homályosan látott mindent. - -„Mostanában rosszabb gyertyákat öntenek, mint régen“, gondolta, aztán -hirtelen félelem lepte meg. Szomjas volt. Ablakot nyitni. Valakit hívni. -Csak félig birta fölemelni a testét. Visszaesett a karosszékbe. Homloka -verejtékes lett a kimerültségtől. - -Valahol mintha megint ágyúzni kezdtek volna. De ő már ezzel nem -törődött. Távol és idegen volt számára mindaz, ami másokat illetett. - -Imádkozni… Egy gyerekimádság jutott eszébe. Visszagondolt, ez is -fárasztotta, mintha a fejét kellene hátrafordítania. Az élete olyan jó -és egyszerü volt… Hogy Borbála Kristóf testvérnek lett a felesége, az is -úgy volt rendén… - -Kínos zavar kavargott a homloka mögött. Minden átmenet nélkül arra -gondolt, hogy a péknél két kenyér árával adós maradt. Aggódni kezdett: a -vargánál nemrég egy pár új cipőt rendelt magának. „Fényes csatt legyen -rajta“. Ezt mondta. És most ki fogja azt megvenni? Ekkor ötlött először -eszébe, hogy olyan cipőt már senki sem viselt. A szeme könnybelábadt. -Akarata ellenére hajlott előre a teste. Milyen nagyon rozsdásak voltak a -csattok a cipőjén… És a baloldali minden pillanattal rozsdásabb lett. A -rozsda szinte folyt rajta, vörösen, sűrűn. Átterjedt a fehér harisnyára… -szétömlött a padlódeszkán. - -A gyertya tövig égett. A láng még egyszer fölágaskodott. Körülnézett. -Kilobbant. Olvadt, nehéz faggyúszag terjedt szét a boltban és Sebastián -bácsi feje egyre mélyebben sülyedt a bőrkarosszéknek két nagy füle közé… - -Oda kinn, a virradatban minden pillanattal erősebb lett az ágyúzás. De -ez a vad dörgés nem Pestnek szólt. A budai magaslatokról a vörössipkás -katonák ágyúzták a várat. A császáriak kétségbeesetten feleltek. - -A reggel hamuszürke volt és reszketett. - -Az Ulwing-ház zárt kapuja mögé semminő hír sem jutott be. - -A pincében Fügerné asszonyság tépést csinált, közben leverően -sóhajtozott. A kis könyvelő egy hordó tetején ült és fejét ferdén -tartotta, mintha hallgatódznék. Lába minden dördüléskor a hordóhoz -ütődött. - -A fia olyan mereven nézte őt, hogy rövidlátó szeme összehuzódott a -megerőltetéstől. Fáradtan ásított. Az öreg Füger lába most már mind -nagyobb időközökkel verődött a hordó oldalához. Erről vette észre a fiú, -hogy az ágyúzás ritkulni kezd: lassanként megszünik. Aztán még egyszer -megremegett a ház. Egy utolsó robbanás ketté harapta az ijedt csendet és -az ablakokból csörömpölve lódultak ki a törött üvegcserepek. - -– Ez a közelben volt! - -Az építőmester nem bírta tovább. Tudni akarta, hogy mi történik. -Fölrohant a lépcsőn. A zöld szobában nyers mozdulattal felrántotta a -fatáblát. - -Szemközt füstölögve égett a királyi vár és a bástyán a császáriak -kicsiny, fehér zászlója mellett háromszínű lobogót bontogottak a -levegőben. - -– Győztek! – kiáltotta Ulwing Kristóf. Rövid csengésű hangja, mint egy -kalapácsütés végig csapott a házon. - -Anna nevetni kezdett: - -– Hallod Kristóf, győztünk! - -Fenn a bástyán a májusi napban, mint egy adakozó kéz, kinyilt a zászló -szövete a vár felett és kiáradt belőle az ünnep. Pesten és Budán a -zászló szinei visszhangzottak. Háromszínű lobogók feleltek a házak -ablakából, a padlásnyilásokból, a tetőkről. - -A nép énekelve rohant a Lánchíd felé és az emberi lábak szabálytalan -dobogása összekeveredett. Az ár vitte Ulwing épitőmestert is. Ment a -testvéréhez. Mennyit fog mesélni? Mennyit fog kérdezni? - -Szemközt futva jöttek a budaiak. A két város egymás karjába szaladt a -Duna hídján. - -A hegy alatt tolongás támadt. Nehéz szekér kanyarodott az útra. Sárga -arcú, vézna ember ült a bakon. A bajusza két oldalt fekete karikában -lógott a szája mellett. A szekér ponyvával volt leterítve. A ponyván -piszkos, vörös foltok látszottak. A saraglyából emberi lábszárak és -karok lógtak elő és gyámoltalanul rángatóztak a kocsi mozgása szerint. - -A tömeg már nem énekelt. A férfiak levették a kalapjukat. Az elől állók -iszonyodva kiabáltak a kocsisra. - -A rázástól lassan csúszott ki a ponyva alól egy holttest. A sárga arcú -kocsis közömbösen csapott a lovak közé és a szekér gyorsabban kezdet -görögni. A halott feje már a földhöz ért. Beleütődött az út kiálló -köveibe; zökkenve ugrott föl, merev nyitott szemével esett vissza a -porba. - -Hangtalanul ment tovább a tömeg. - -Saraglyákon sebesülteket hoztak. Az üszkös házak udvarában vörös sipkák, -szuronyok… Az utca kövezetén egy döglött ló fölött kék fényű legyek -rajzottak. A kanális-árokból két csizmatalp meredt elő. És ponyvával -letakart szekerek mindenütt. Élettelen terhük lassan himbálódzott a -napban. - -Ulwing Kristóf befordult a Szentháromság-tér szögletén. Az órásbolt -előtt emberek álltak. A ház kiugró emelete mély árnyékot vetett az éles, -fehér világosságba. - -Az épitőmester megismerte Sebastián testvér barátait. A sánta fametsző a -falnak dült és a szemét törülte. A cenzor is ott volt. Arcához -szorította a kezét, mintha a foga fájna. A hátulsók ágaskodtak és -előretólták az állukat. Mikor őt meglátták, mindannyian köszöntek. - -A várkapellánus hegyes madárarca az ajtónyilásba furódott. Jelentős -lépéssel indult az épitőmester elé. Sokáig beszélt, kenetteljesen -többször az égre mutatott és fejét oldalvást ingatta. - -Ulwing Kristóf nagy, csontos keze, mint két elgörbült kapocs, összeakadt -a mellén. - -– De hát hogyan történt?… - -Most már körülötte álltak mind és egyszerre beszéltek valamennyien. Egy -furcsa régimódis asszonyság hirtelen bókot csinált az utca közepén. - -– Engedelmével, Csik Amália vagyok. Engem illet a szó. Ők is csak tőlem -hallották. Tetszik tudni a Halász-bástyán lakom. Ma éjjel elszédült a -férjem, mert a pincébe bújtunk. Rossz volt a levegő. Fölmentem hát -orvosságért a lakásba. - -Az épitőmester kínosan fordult a boltajtó felé. Az emberek elállták az -útját. - -– Csak röviden, – súgta a várkapellánus. Az asszonyság gyorsabban -folytatta. - -– Méltóztassék elképzelni, az ablakomból láttam. Valaki tüzet gyujtott a -bástyán. Mindjárt megismertem: az órás úr volt. Láttam az arcát; a láng -épen belevilágított. Aztán egy lövést hallottam. És az órás úr lebukott -a falnál. - -Ulwing Kristóf szíve összeszorult. A szeme vörös lett, mintha füst marta -volna. „Szegény Sebastián testvér…“ és egyszerre Annára kellett -gondolnia. - -Az asszonyság nagyot sóhajtott: - -– Tetszik tudni, nagyon megijedtem. Futottam vissza a pincébe. Csak a -férjem magyarázta meg az egészet. A tisztelendő kapellánus úr is tudja, -a többiek is: ők törték be a boltajtót az ostrom után. - -Az épitőmester megint a bolt felé indult. - -A várkapellánus intett, hogy álljon meg. Ismét az égre mutatott. A -hazáról beszélt. A hősökről… Átszellemülten emelte föl hegyes -madárarcát. - -– És mind között ő volt a legönfeláldozóbb… - -– Miért mondja ezt? – Az épitőmester elviselhetetlenek találta a pap -hangját. - -A várkapellánus egyre lelkesebben szónokolt: - -– Ulwing Sebestyén neve mindég élni fog emlékezetünkben. A hálás Buda -megőrzi hős vértanuinak emlékét. - -Az épitőmester összerezzent. Szólni akart, de a pap apostoli mozdulattal -tárta ki karját az egybesereglett nép felé. - -– És ti akiket a hős iránti pietás ide hozott, mondjátok el -gyermekeiteknek és majdan unokáitoknak, hogy egy igénytelen, istenfélő -órásmester volt az, aki a fölmentő magyar seregeket, tűzjelekkel hívta -be a várba, amiért derék szívét halálos golyóbissal némitotta el az -ellenség. - -Ellágyult a saját beszédje fölött. Az épitőmester elképedve nézett -körül. Nagy, tarka zsebkendők kerültek elő. Az emberek hangosan fújták -az orrukat. Csik Amália asszonyság a kör közepén állt. Igen fontosnak -érezte magát. Minden új jövevénynek előlről kezdte elmondani a -történteket: - -– Ugyanis tetszik tudni… - -– Ő az igazi hős, a mi utcánk hőse, – hagyta helyben a szomszédházbeli -mézesbábos. A pék is bólintott és a két kenyérre gondolt, melynek az -árával Ulwing Sebestyén adósa maradt. - -Az épitőmester egy pillanatig zsibbadtan meredt a pap madárarcába. -Megijedt attól, amit hallott. Megijedt saját magától, mintha -hallgatásával tisztességtelenül, egy hamis tételt könyvelt volna el. -Végig húzta kezét a homlokán. - -– Tisztelendő várkapellánus úr, engedje meg… Szegény Sebastián öcsém -békés polgár volt. Ő sohasem foglalkozott a szabadságharc ideáival. -Távol állt minden revoluciós mozgalomtól… - -A pap elutasítóan taszította bele tenyerét a levegőbe. - -– Ulwing épitőmester, még a humilitas christiana is megengedi, hogy -nagynevü testvérjének kegyeletes magasztalását emelt fővel fogadja. - -– Hallgassanak meg, – mondotta Ulwing Kristóf szinte kétségbeesetten. – -Szerencsétlenség volt. Higyjenek nekem. Tévednek… - -Az emberek ellenségesen vágtak a szavába. A hátulsók morogtak. Csik -Amália asszonyság félteni kezdte jelentős szerepét. Haragosan tüzelte a -körülállókat, mintha becsületüktől akarná őket megfosztani a pesti -idegen. - -– Olyan gazdag, mégis szegényen hagyta az öccsét. Soha sem adott neki -semmit. Most még az emlékezetét is el akarja venni. - -– Ne engedjük! – kiáltotta az úri-utcai varga és elhatározta magában, -hogy nem kéri meg az építőmestertől Ulwing Sebestyén csattos cipőjének -az árát. - -A várkapellánus szigorúan fedte meg az épitőmestert: - -– Ne irigyelje senki a mi hősünktől a tiszteletet. - -Ulwing Kristóf becsületes arca megadó kifejezést öltött. Kezével nagy, -lemondó mozdulatot tett a levegőben. Ebben a percben fölfogta, hogy itt -mások könyveltek el egy tételt, amely nem volt az övé, amely fölött már -nem rendelkezett. Különben… olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember. -Azért-e, mert katonáknak, vagy mert egy kis lánynak ad jelt? Olyan -mindegy minden a halállal szemben. - -– Köszönöm, – mondotta alig hallhatóan. Levette a kalapját és kissé -görnyedten bement a boltba. Kinn a cégérórán Sebastián testvér verebei -várakoztak a morzsákra. Benn két gyertya égett. A nagy csendben, mint -sok apró szív dobogása hallatszott az órák ketyegése. Még annak a keze -húzta föl őket, akinek a szíve nem vert többé… - -Esteledett a boltban, mikor az épitőmester leindult a várból. - -– Visszajövök éjszakára, – mondotta az opticusnak és a sánta -fametszőnek, akik öreg barátjuknál akartak virrasztani. Aztán gyorsan -lépett és erőltetetten egyenesen tartotta a fejét, de a szeme üresen -nézett az emberekre. Úgy járt, mintha senki se léteznék, mintha egyedül -lenne. Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül -volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire -sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez -az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az -anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága… kivüle senki sincs többé, -akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a multtal, az -fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta föl, mi az, mikor -mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: Emlékezel? - -Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok. -Szélről doboltak. Két oldalt kisérte őket a tömeg. Az egész út énekelt. - -A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők. - -Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár -mögött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy -fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam -ömlött át Pest felé… szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem -volt arcuk az árnyékban. - -Anna kihajolt az ablakon. - -Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A -vörösdolmányos. A vezér… Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna -őt önmaga fölött. - -A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle -erősen, tisztán világosodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az -üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben. - -– Látod őket! – kiáltotta Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett -neki, mintha az ő arcában egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban -jövőknek, – az egész győztes seregnek az arcát. - -Lenn, csendesen nyitotta ki Ulwing építőmester a gyalogkaput. - -Mikor Kristóf megtudta, hogy Sebastián bácsi meghalt, sírni kezdett. -Zokogása kihallatszott a folyosóra. Anna könnytelenül, dermedten nézett -maga elé. - -– Hát nem fogom őt soha többé látni? - -– Soha… - -Kis arca megvonaglott. Egy pillanatig lehunyta a szemét. Egyedül -szeretett volna lenni. - -Ulwing Kristóf szánakozva simogatta meg a fiú fejét. - -– Imádkozzatok érte. Ő nagyon szeretett titeket. Egy kissé csodálkozott, -hogy Anna nem sír. „Nincs sok szíve“, gondolta, „de ránézve talán jobb -így“. És kiment a szobából. Anna fájdalmasan tekintett utána. Nem -értette, miért vigasztalja mindenki Kristófot és miért nem törődik vele -senki, mikor pedig olyan végtelenül boldogtalan. - -A folyón Fügerék alkalmi arckifejezéssel várakoztak. Az építőmester -szótlanul bólintott feléjük. Lement a lépcsőn. Egyedül akart lenni. - -A kapualjában hirtelen megállt. Kivülről sajátságos zaj hallatszott, -mely olyan átható erővel ömlött szét a levegőben, mintha a dolgok és -életek legmélyéről, a város gyökerei közül tört volna föl. Ráismert. Az -öröm és a fájdalom morajlása volt: a város lélegzete és Ulwing Kristóf, -mialatt hallgatta, érezni kezdte, hogy most már elválaszthatatlanul vele -lélegzik. A várossal ünnepel. A várossal sirat… Belsejében egyszerre -alakot öltött a gyülölet azok iránt, akik az övét bántották: a testvért, -a házat, a hajóhídat és annyi munkát… - -Mintha ellenséggel állna szemben, kihivóan fölemelte a fejét. Tekintete -megakadt a kis táblán, mely szemközt az ajtón függött: - -CANZELEI - -Álla elferdült. Keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és -letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy -pillanatig gondolkozott: t-vel irják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős -betükkel odairta az ajtóra: - -IRODA - -Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház -kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki se -mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak. Ez -az óra a Sebastián bácsi órája volt. - -Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a -görbelábú kis öreg és nesztelenül közömbösen kiragasztotta a pesti házak -szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is. - -Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt. - -– Hát vége… - -Szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem -ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tólt eléje. Egy -nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de -még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban. Fű nőtt -mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két -lázas szem lassan lecsukódott. - -Hát vége… - -Egy estén azután elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok -között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik -szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról. Anna olyasmit -hallott, hogy Jörg nagyapa valaminő proclamátiót nyomatott ki; ezért -került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták a -katonák, az almafát kivágták a Kigyó-utca szegletén és a -könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, -hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe. - -Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és -kicsiny lett. - -A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az -emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és -feketeruhás, csendes asszonyok… Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. -Egyedül az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember. - -János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget. - -– Pedig így marad, – dörmögte az építőmester. Hogy miért, arról sohase -beszélt. - -Egyszer két kis deák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. „Ezen a régi -házon is van egy honvéd“, mondotta az egyik fiú, „ez is háborúban volt“. - -Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az -ő házát? - -Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a -futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt -volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, -mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz kezébe -és amit voltaképen nem is akar megnézni. - -Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami -emlékeztette rá. Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat -építeni: az annyi, mint életet építeni. Terveket rajzolni; hajlékot az -életnek. Jövőt csinálni. Ettől megfiatalodik az ember. - -De a város megállt. - -Ulwing építőmester behívta magához az unokáit. Amit azelőtt nem tett, -figyelmesen hallgatta őket. - -Ekkor tünt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként -beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, -hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az -erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz? - -Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba -zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. -És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a -jövendőket. - -Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi -házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát is. És míg ő -erősebbnek látszott, mint valaha, körülötte az üzletemberek buktak és -panaszkodtak. - -– El kell adni a telket, ilyen időben nem lehet tartani semmit, – -mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. „Mit gondol -a nagy ács?“ De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf -csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt. - -Este sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger -Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben és a szegletben -alázatosan, leselkedőn már ott ült a fiatal Füger Ottó is. - -– Rossz idők járnak, – sóhajtotta a kis könyvelő, – csak csődről hall az -ember. - -– Egyik le, másik fel, – dörmögte az építőmester, – nem kell -kétségbeesni. - -– A forradalom alatt még várhatott jót az ember, – mondotta János -Hubert, – de a mostani idők… - -Az atyja a szavába vágott: - -– Ezeknek a dolgoknak is végük lesz. - -– Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk? - -– Velem és a várossal nem! – mondotta az építőmester. – Hallja-e Füger, -ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell -venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év -alatt rendbe hozom az egészet. - -„Öt év…“ János Hubert az atyjára nézett: „Nem látszik meg rajta az idő.“ - -Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A -szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve. - -– Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel. - -– Ird bele a nevedet, – mondotta János Hubert. Hát a dátum hol maradt? -Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét. - -– Üzletember? – Siváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan -nézett maga elé és szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta -az ágyúgolyó a házhoz csapódott. - -Mikor senki se figyelt rá, otthagyta a könyvet. Gálékhoz ment. Még -mindig a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. -Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin fordításra gondolt. - -Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A -nagyatyja választotta az intézetet. Az atyja helybenhagyta, mert csakis -előkelő nevű fiúkat vettek fel. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa -nemes embernek a gyermeke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel -Müller apothekárius fia irigységre izgatta az osztályt, nem kellettek -volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott szines képek és -tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebéből kerültek elő, nem -érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és -vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a városba. - -Azért Kristóf vasárnaponként, mint régen, most is Hosszúékhoz járt, -Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor -szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, -hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva -felpillantson a Hosszúék ablakára. - -Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra felé menni. -Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. -A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt. - -János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban. - -Váratlanul értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Egyszer elmenőben ott -felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már -futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a -kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a -teste hajlékony. - -Ezentúl még gyakrabban járt el a Hosszú-házba. Hosszúné két rőfös -fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi -halkan beszélt János Huberttel, sietve kiment a szobából. Néha nagyon -sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be. -Mindannyiszor kérdően nézett a leányára. - -„Miért néz így?“ gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát. - -Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett. - -Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan -könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és -gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra. - -Mialatt János Hubert hallgatta, egészen megfeledkezett arról, hogy az -öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették az üzleti -világban. - -Hosszúnak vizimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most -mégis úgy beszélt, mintha a vizimalmok ideje csak ezután következnék. -Tüzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy -sörház. Egy papirmalom… - -– Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék. - -János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az -a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. -Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor -elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét. - -Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. -Zsófi elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott -tőle, mint különben. - -Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a -piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú -Simon gyönyörü terveit. Nem értette mi történt. Most, hogy a saját -eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. -Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett -elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte. - -Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában, cégekről, -vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját. - -Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel, figyelmesen nézett a -fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester -arcáról eltünt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében. - -– Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette hitelét, – mintha -véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: – kuriozus, minket eddig még -megkimélt. Nem tudom, micsoda célja lehet? - -János Hubertnak egy pillanat alatt eszébe jutott Hoszúné, aki köt és nem -néz fel, és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a -fülében maradt: „Miféle céljuk lehet?…“ És Zsófi? Nem, ő nem játszik a -többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon -kedves neki. - -Hálószobája a gyerekekén túl volt. A szobában épen olyan rendesen állt -minden, mint a gallérján a nyakkendő. Az öltözőasztalon nagyság szerint -kefék és fésűk, üvegek, tégelyek; minden nagyság szerint. - -János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Beletette az egészet egy -talpas alabástromtálba. A gyönggyel himzett szivartárcát is melléje -tette. Mialatt a kis kulcsot pontosan forgatta a zsebórájában, -elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki -előbbre segíteni az időt, és a kis kulcs állva maradt az órában. - -Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy -semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kivánást -érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánságát, melybe az elmulás -félelme vegyült, melynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után -vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, -aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. -Mennyire szerette, amiért uralkodhatott felette és… Zsófi képe egyszerre -összefolyt annak a szegény, egyszerü leánynak az elmosódott képével. - -János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. „Jó anyjuk -volna-e Zsófi?“ Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hoszúné, a -törlő, Hosszú Simon rosszhangzásu üzleti neve, homályos tervei, -veszedelmes rábeszélő képessége… Megijedt ettől a befolyástól és tisztán -érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásnak: az építőmester -akarata és a saját józan esze. - -Zsófi árnyékos, szép szeme reá nézett az emlékezetén át. Szomorúan, -vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. -János Huberten egy éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. -Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le -kellett igáznia magában. - -A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint -régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely -az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt. - -Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az -idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett -számára. Szemközt, a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon -arca. - -A belsővárosban a Szentháromság-gyógyszertár száz éves fennállásának az -ünnepére készültek. A többi városnegyed előkelő polgársága is hivatalos -volt. - -A Szervita-téren, Müller apothekárius háza előtt, emberek álltak és -benéztek az érkező kocsikba. - -A házban gyönge orvosságszag érzett mindenütt. A lépcsőre szőnyeg volt -terítve. Ez ünnepélyesen hatott a vendégekre. Gál borkereskedő és a -felesége, akik nagyon rosszul éltek egymással, a szőnyeg hatása alatt -karonfogva mentek fel a lépcsőn. Az Ulwing-kocsi ép akkor állt meg a -kapu előtt. - -Az apothekárius hajlongva fogadta az ajtóban a vendégeit. - -A szalonban újmódis, felhúzós olajlámpák álltak a tükrös consoleokon. A -sok krinolintól szűk volt a szoba. Az emberek arca kissé kivörösödött. -Halkan, ünnepélyesen beszélgettek egymással. - -A polgármesterné asszonyság erős lavendulaszagot terjesztett a divány -körül. Sztaviarszky elnyűtt parókája zöld volt az olajlámpa fényében. - -Hosszúék érkeztek. Zsófi megsoványodott és három év előtti ruháját -viselte. Kristóf ráismert a ruhára. Maga se tudta miért, szomorú lett. -Erőlködve elfordította a fejét. Nem nézett Zsófira, csak érezte, hogy -ott van, és még ez is olyan jó volt. - -Az ajtón, nagyság szerint, a három Münster kisasszony lépegetett be. -Kövérek és sápadtak voltak. Münster Márton Györgyné asszony fejkötőjén -széles, lila szalagok lebegtek. Utolsónak Walter vászon-nagykereskedőék -jöttek. Egy pillanatra csend lett. A szép Walternét csak szűk körbe -szokták meghívni, mert a vászon-nagykereskedő színpadról vitte tisztes -polgári házába. Valamikor énekesnő volt a német komédiában és ezt még -sem lehetett elfelejteni. - -Anna szomszédja a vacsora alatt a fiatal Walter Ádám volt. A zsúfolt -ebédlőt megülte az ételszagú meleg. Az asztalon a hagyományos -croque-enbouché torta állt. - -Anna tekintete Kristófra tévedt. Feltünően sápadtnak látszott a -kihevült, nehéz arcok között. Az asztal végén egészen némán, összeesve -ült Zsófi. Már kétszer emelte szájához a poharat. Nem vette észre, hogy -üres. Hold Ignác, a Szentháromság-gyógyszertár első laboránsa tolakodón -hajolt feléje. - -Walter Ádám ezalatt szótlanul, kiváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek -találta a környezetben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi -nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának színe, a -meleg, árnyékos arany, szétáradna a bőre alatt, lefutna megindítóan -ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok -megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan -emelte fel az ajka szegletét. - -A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott. - -– Mire gondol? – kérdezte önkénytelenül. - -A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és -nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles, -halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem -beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt -egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt. - -– Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol? - -– A bátor ember igen, – mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok -mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk -tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant -mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és -anyja ne tett volna. - -Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett. - -– Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak -hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben -a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok -taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az -előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az -Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És -Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket -biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos vásári muzsika -az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy -csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom, -nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam… - -Abbahagyta. A levegőbe bámult. - -„Túloz“, gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart -szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a -fiatal ember?… A szava ledönti azt, amihez hozzáér. - -– Túloz, – mondotta fennhangon, – engem arra tanítottak, hogy tisztelni -kell a kort és azokat, akik voltak. - -– Nem igaz! – Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. – Gyülölök minden -előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami -lesz, az szárny. Repülni akarok. - -Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit -hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban -volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha -engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent -kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten. - -Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba. -Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát. - -– Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják. -Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat -kell teremteni!… Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben… -menjünk vászonkereskedőknek. - -Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott -két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták -volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé -fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel -alacsony homlokát. - -– Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy -énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az -atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk -polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet -megmérni. Úgy fáj az ilyesmi. - -Aggodalmasan pillantott fel: - -– Mondot valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a -hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt. - -Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt. - -Walter hirtelen kérdezte: - -– Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden -tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz? - -A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a -kérdést. - -– De hát miért nem? – Walter Ádám hangja levert volt. - -Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki -mindég kiközösítve élt a többiek között. - -– Értem, – mondotta a fiatal ember gúnyosan, – a maga elnézése csak a -mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt. - -Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad. -Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi -dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje. - -Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál. -Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és -nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig -lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna. - -Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a -Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A -saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az -üvegszekrénybe zárt játékokat. - -Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája -elferdült. A vacsorának vége volt. - -A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két -gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a -zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a -rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak. - -– Milyen charmant figyelem… - -Az apothekárius szeme könybelábadt. Családjának tisztelői és a -gyógyszertár alkalmazottai egy új cégtáblával lepték meg. Ott ragyogott -a két aranyozott évszám. Közöttük egy század. Alattuk nagy, fehér -Aesculap-fej, mely Müller Ferdinánd apothekárius arcvonásait viselte -magán. A pofaszakálla is rajta volt és a balképén a szemölcs is. Csak a -szemüvege hiányzott. - -Anna és Walter Ádám összenézett. Leküzdhetetlen nevetési vágyat éreztek -mind a ketten és az emberek feje felett barátok lettek. - -Sztaviarszky egyre gyorsabban játszotta az indulót. A krinolinok forogni -kezdtek. Lebegő, fodros tarlatan-kerekek: rózsaszínek, sárgák, kékek. A -zongora körül már táncoltak. - -Zsófi egy pillanatra a falhoz szorult János Hubert mellett. Ránézett -nagy, árnyékos szemével, mintha kérdezne. De János Hubert tekintetében -valami hideg és végleges volt. A leány elfordult. Pillantása Kristófon -akadt meg. - -A csinos, magasranőtt fiúnak úgy rémlett, hogy Zsófi a szobán keresztül -megsimogatja az arcát. Erősebben odanézett. A leány megint szívtelenül -közömbösnek látszott. Kristóf fáradtan kifordult az ajtón. Egy zöld -asztal körül öreg urak és fejkötős asszonyságok L’Hombret játszottak. -Átment Müller apothekárius dolgozó-szobáján is. Aztán, egy csendes kis -szoba. Itt nem volt senki. A moderateur olajlámpa tejfehér üveggolyója -megismétlődött a tükörben. - -Belevetette magát az egyik karosszékbe. Két kezébe temette az arcát. A -zongora hangja éles darabokban ütődött a homlokához. Eleinte fájdalmat -okozott neki. Aztán eszébe jutott, hogy ez a keringő hozzáért Zsófihoz. -A hajához, az ajkához, a melléhez. Átsuhant felette. Tőle jött lengő, -hármas ritmusával, melyben rejtélyesen benne van a szerelem ritmusa. -Tőle jött és hozott belőle valamit. - -Kristóf feje előrehajolt, mintha rá akarná támasztani száját a zenére, -hogy megcsókolja. Igen, ilyen kerengő zenét érzett ő végtelen -vágyódásában. Ilyen nagy, hármas lüktetés volt a belsejében, ha -elképzelte, hogy Zsófi jön az éjszakán át és szeretni akarja őt. A -lépése hallszik. A lehellete meleg. A melle száll és emelkedik, és mikor -emelkedik, mindig az ő arcához ér. - -Nem mert megmozdulni. Félt, hogy szétesik minden, ha kinyitja a szemét. - -„Kis Kristó…“ úgy, mint régen, egészen úgy. „Most álmodom. Nem szabad -lélegzeni, mert akkor vége.“ A képzelete megint megsimogatta. - -– Kis Kristó… - -Összerázkódott. Ez valóság volt. A Zsófi hangja. A lehellete… És a melle -élt és az arcához ért. - -– Még mindég szeret? – kérdezte a leány. - -Kristóf bágyadt szemében kétségbeesés tükröződött. Hát tudja? Hát tudta -mindég, amit ő annyi kín között rejtegetett? De hát akkor miért nem volt -jobb hozzá? Miért hagyta annyit szenvedni? - -– Szeret?… - -– Mindég szerettem, – mondotta halkan a fiú és hangja veszedelmesen -hasonlított a zokogáshoz. - -Zsófi megsimogatta, mint egy gyereket, akit vigasztalni akarna. - -– Szegény kis Kristó… és ilyen szegények vagyunk mi mind. - -Egyszerre megállt a keze a fiú homlokán, ott, ahol a haja, mint az -édesatyjáé, szép hajlással nőtt bele a homlokába. Hátranyomta a fejét és -ő szinte leányos odaengedéssel hagyta, hogy történjék vele, amit Zsófi -akar. A leány föléje hajolt. Soká, szomorúan nézte, mintha búcsúznék, -aztán… megcsókolta a száját. - -Egy másnak szánt, régen visszatartott csók. És mégis egy egész -gyermekélet feloldozása. - -A fiú felnyögött, mintha megsebesült volna és két karjának első férfias -mozdulatával magához ragadta a leányt. Zsófi tiltakozva tólta el, de -azért a küszöbről visszapillantott rá nagy, árnyékos szemével. Aztán nem -volt ott többé. Kristófnak az az érzése támadt, hogy magával vitte az -életét. - -Utána ment. A L’Hombre játékosok asztala mellett hirtelen kihúzta magát, -hogy még magasabbnak és férfiasabbnak lássék. Mosolyognia kellett: ők -nem tudnak semmit. Senki se tud semmit. Egyedül van Zsófival a tudásban -és ez épen olyan, mintha átölelve tartanák egymást az emberek között, -akik nem látnak. - -A szalonban még mindég táncoltak. Zsófi Hold Ignáccal táncolt. Kristóf -nem egészen értette, hogyan bírja ezt most tenni. És közben úgy néz ki, -mintha mindent elfelejtett volna. És az arcán semmi se látszik, semmi. -Kedves komédiások az asszonyok… - -Hold laboránsra nézett. Közönséges kicsiny körben forgott a leánnyal. -Apró, gömbölyű orra fénylett. A száján keresztül vett lélegzetet. A -cipője hegye felhajlott. A mellényén nagy carneol-lófej himbálódzott ép -ott, hol egy gomb erősen feszült. „Ezt bizonyosan kigombolja az -asztalkendő alatt“. Kristóf nevetni szeretett volna. Aztán hirtelen -másra gondolt: beszédet hallott a háta mögött. Figyelni kezdett. - -– Én is odaadnám neki a leányomat, – mondotta Müller Ferdinánd, – -vagyonos és istenfélő férfi. Szerencséjük van Hosszúéknak. Hiszen -egészen tönkrementek. Sophie kisasszony pedig már nem fiatal. - -Kristóf megvetően, büszkén mosolygott. Ezek nem tudnak semmit. Zsófi -tekintetét kereste: az összefüggést, az egymáshoz tartozást, melyből a -többiek ki voltak zárva. - -De a leány már nem volt a táncolók között. Egyszerre minden elvesztette -az értelmét. A csendes kis szobára kellett gondolnia. „A mi szobánk…“ és -megindult arra felé. A küszöbön megakadt a lépte. - -Zsófi most is ott állt, ahol az előbb, egészen ott. És előtte a -laboráns. Kristóf világosan látta. A feszülő gombot is, a lófejet is -látta a hasán. Mégis úgy hatott rá, mint egy rettenetes hazugság. A -lófej meghimbálódzott és Zsófihoz ért. Hold Ignác lábujjhegyre -ágaskodott. Megcsókolta a leány száját. - -Kristóf agyában megbillent valami. Kiáltani akart, de a hangja -nevetséges fuldoklás maradt. A padló egy kissé besüppedt és hirtelen -lökéssel fölemelkedett. Émelygést érzett, mintha ököllel ütöttek volna a -gyomrába. Merev, töredezett lépéssel ment át a szobákon. Tekintetében -volt valami a vizbefuló kapkodó kézmozdulatából. A szalonban kissé -elferdült szájjal mosolygott. Aztán fáradt volt. - -– A fejem fáj, – mondotta Müller apothekáriusnak az előszobában. - -Mikor az utcára ért, futni kezdett. A Dunához akart kijutni. Ösztönösen -rohant végig egy szűk sikátoron. A szegletlámpa alatt beleütődött -valamibe: egy puha, meleg testnek szaladt neki. A kalapja leesett. - -– Te vagy? – rikácsolta egy női hang és szitkozódni kezdett. - -– Kinek tart? – Kristóf kínosan érezte a puha test közelségét. -Visszalépett és felemelte a kalapját. - -A leány arcátlanul kezdett nevetni. Egy ideig kiváncsian vizsgálta -Kristófot. A fiú ruhája drága szövetből volt. A gallérja tiszta. A -nyakkendője fehér. Egyszerre finomnak akart látszani ő is. - -– A bátyámra vártam, – mondotta félhangon. – Itt lakom a Hal-piacnál. -Talán haza kisérne a fiatal úr? - -– Hát a bátyja? - -A leány vállat vont. Már egymás mellett mentek a szűk sikátorban. Az -elvétett lámpák alatt kiemelkedtek, mintha dombos világosságokra -kapaszkodtak volna fel. Aztán megint visszasülyedtek a sötétbe. A -háztetők között felfordult kék mélység volt a keskeny ég és a fenekén -csillagok. Az ablakokban itt-ott idegenül, közömbösen hunyorgatott -valami kis világ. Ép úgy, mint ahogy az emberek néznek jó, biztos falak -közül a kizártakra. - -Kristóf végtelenül egyedül érezte magát. Még a leány lépésének a -kopogása sem tartozott hozzá. A sötétség egészen üres volt. Minden -hazugság az ablakok és az ajtók mögött: a tisztaság, a finom hajlongás, -a csókok… Könnyek folytak végig az arcán. - -A leány megállt egy alacsony ház kapuja előtt. Tompa állatszemével -egyenesen belenézett Kristóf szemébe. Látta, hogy sír. Ismerte ezt. -„Eleinte sírnak és alázatosak, mint a kutyák. Később minden más lesz.“ - -Lassan ringatni kezdte a csipőjét és hozzásímult. - -– Gyere be… A hangja sűrű volt és mint egy ragadozó, hirtelen a fiú -szájára szorította nedves ajkát. - -Kristóf undorodva lökte el magától. A leány a kapunak esett; a feje -koppant. De a fiú nem törődött vele. Kétségbeesetten kapott a szájához. -Ott… épen ott, ahol az előbb Zsófi csókját érezte. Most már nem maradt -belőle semmi. Az ajkán is elmúlt. Valami más jött a helyébe… Rohanni -kezdett a Duna felé. Futtában a házak falához súrolta a kezét, mintha le -akarta volna törölni róla a puha melegséget, mely a tenyeréhez ragadt. - -A szegletlámpa alatt hirtelen megállt. Megint az eszébe tódult minden. -Felordított és visszaszaladt. Mégegyszer meg akarta ütni a leányt, -erősen, az undorodás bosszújával. Hihetetlen durvaságok jutottak eszébe, -melyekről eddig nem tudta, hogy tudja őket; tisztátalan szavak, melyeket -közönséges férfiak kiabáltak az utcán. Szavak! Ezek is ütések voltak; -ütések valamennyi asszonyra. - -A leány még mindég a kapunál állt. Felsőteste hátrahajlott. Két karját -emelve tartotta és lustán csavarta össze a lökéstől lebomlott haját. - -Kristóf tágranyitott, őrült szemmel nézett rá. A mozdulatát nézte, mint -egy halottat, amely megelevenült és visszajött… Hogy kifeszül a melle az -emelt karok alatt… Tántorogni kezdett és nyöszörögve nyújtotta ki kezét -a levegőbe. - -A leány megragadta a kinyújtott kezet. Húzta be Kristófot a kapun. A fiú -csak annyit érzett, hogy valami elkapta a szabad akaratát. Valami, -amiből nincs menekülés. - -A szennyes, hosszú udvarban, kétoldalt sok alacsony ajtó sötétlett. Az -egyik mögül darabos, ijesztő nevetés hallotszott. Egy repedésen -vörhenyes világosság szűrődött át. - -Kristóf járása bizonytalan volt a kiálló köveken. Belelépett a bűzös, -nyitott csatornába. Összerázkódott. Bensejében rettentő várakozás volt -minden és feszült félelem, és könnyek és kimondhatatlan fájdalom. - -A leány nem eresztette el többé a kezét. Vonszolta, mint egy zsákmányt. -Az udvar legvégében nyikorgott az ajtó. És egy fülledt szoba sötétje -felszívta őket magába. - -A városban soha sem alszik el az éjszaka egészen. Mindég virraszt. -Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik, -mint egy ásítás. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és -elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki. - -A nagy folyó hüvösen, mélyen lélegzett. A csillagok elfogytak az égen. -Kristóf kifordult a Hal-piacról a Duna-sorra. A lépése olykor megakadt, -aztán fáradtan, egyenlőtlenül kongott az alvó házak alatt. Visszagondolt -és megvetést érzett. „Hát csak ennyi az egész? Hát csak ebből áll a -felnőtt emberek titka?“ Egyszerre a szemére húzta a kalapját. Nem -szerette volna, ha valaki belenéz. - -Flórián akkor nyitotta ki a kaput. Söprűje egyenletes, ívelt hangzással -surolódott a gyalogjáró köveihez. Mikor a szolga elkészült és bement a -házba, Kristóf észrevétlenül osont be a gyalogkapun. - -Ijedten nézett egy pillanatig a lépcső felé. Fennről gyertyavilág esett -le egyik fokról a másikra. Nem fogta fel mindjárt, hogy mi történik. -Csak a veszedelmet érezte és hirtelen elbujt a pincelejáró -falmélyedésébe. - -Nehéz, biztos lépések jöttek lefelé. Feltarthatlanul jöttek és neki úgy -rémlett, hogy a hangzásuk rátapos. Remegve kuporodott össze. Meglátta a -nagyatyját. Dolgozni ment. Kezében gyertyát vitt. Árnyéka emberfelettien -nagy volt a fehér falon. És ő maga is emberfelettien nagynak látszott a -meglapuló fiú előtt. A kapualjában elnyult az árnyék. Kiért az udvarba. -Áthajlott a falon. A házakon is át kellett érnie, át az egész városon. -Kristóf utána nézett; nem látta a végét és a sötét falmélyedésben -kimondhatatlanul kicsinynek és nyomorultnak érezte magát a nagy árnyék -mellett. - -A kimerültségtől ingadozva osont fel a lépcsőn. Lábujjhegyen. Végig a -folyosón. Az egyik nagy kőlap mozgott. Régen tudta. Elkerülte, mint egy -árulkodót. - -Anna ajtaja előtt megállt egy pillanatra. A tiszta nyugalomban úgy -érezte, mintha szenny volna az arcán, a kezén, az egész testén: nehéz, -gyalázatos szenny. - -Aztán, mint régen, gyerekkorában, sokáig feküdt nyitott szemmel a -sötétben. A sötétség olyan üres volt, mint a szíve. Ami után vágyódott, -elmult. Csak émelygés és fáradtság maradt a vérében. - -Arra ébredt fel, hogy nehéz fuvaroskocsik dörömbölnek végig a kapualján. -Munkáslépések mennek az ácspiac felé. - -Ulwing építőmester nemcsak telkeket és házakat vett magának. Most minden -olcsó volt. Anyagot is vásárolt a tönkrejutott vállalkozóktól. Rengeteg -épületfát, hogy a cég készen legyen, ha megjön a munka. - -Kristófot ez nem érdekelte. Ebben az időben semmivel sem törődött. Még -azt is közömbösen vette, hogy Hosszú Zsófi Hold Ignác menyasszonya lett. -A carneol-lófej jutott eszébe, mely himbálódzik és Zsófihoz ér. - -Egy hét telt el. Kristóf jóformán senkihez sem szólt a házban, de -valahányszor Anna beszélni kezdett, gúnyosan fintorgatta az arcát, -mintha rajta akarná kitölteni megvetését minden iránt, ami asszonyi. -Soha még ilyen erősnek és szabadnak nem érezte magát. - -Aztán… egy éjjel, mint valami éles vágás, belenyilallott egy -léleknélküli emlékezés. Csak teste volt az emlékezésnek. Asszonyi teste. - -Az éjszaka feketesége benépesült. Alakok jöttek, többen, egyre többen. A -sötétségből lassankint egy óriás katlan lett, melyben csupasz karok -nyüzsögtek, puha vonalak, fehér vállak, közönséges női arcok. - -A következő napon Kristóf a Hal-piac irányába indult. Megismerte a -házat. Bezörgetett. És mikor kijött a leánytól, már tudta, hogy ezentúl -pénzre lesz szüksége. - -A nagyatyjára gondolt, az atyjára. Mindég dolgozni látta őket és soha se -költekeztek. Hová teszik a pénzt? Sok lehet. Idegen emberek mondták -neki. Még az az állatszemű leány is tudta és a többiek is, a kifestett -arcúak, akik úgy intenek a szemükkel, hogy csak ő lássa meg. Miről -ismernek rá? Mit akarnak? Miért bújnak elő a piszkos házakból, mikor ő -arra megy? Miért várnak rá az utcák szegletén? Várnak és kinálják -magukat és csökönyösen követik. Jönnek. Éjjel, mikor aludni akar, akkor -a képük jön. Megtelik a szoba. Az ágyára ülnek. Fojtogatják, hogy -fizessen nekik. De hát honnan vegye a pénzt? - -Egyszerre maga előtt látta a nagyatyját, úgy, mint a pincelejárat -falmélyedéséből látta. A nagy árnyék a korai reggelben. Összekuporodott. -Szégyelte minden nyomorult gondolatát. Piszok volt az egész. Ő is -dolgozni fog, erősen, becsületesen, mint az öregek. Jó lesz mindenkihez. -Annához is jó lesz. És az állatszemű leányhoz nem megy el többé soha. - -De mikor eljött az óra, megint nyugtalan lett. Hogy tartóztassa magát, -gondolata elővette a nagyatyja képét, mikor dolgozni ment. A kép -megfakult, erőtlenné vált. Az ijesztő, csúnya kényszer húzni kezdte -megint és a lépcsőn már tudta, hogy hiába ellenkeznék önmagával: mennie -kellett a Hal-piac felé. - -Lenn, a kapualjában egészen váratlanul elébe került Anna és az -édesatyja. Annának egy csokor fuchsia volt a kezében. - -– Jer velünk a temetőbe, Sebastián bácsihoz, – mondotta a leány, mialatt -a kocsiba szállt. - -Kristófnak csak az utcán jutott eszébe, hogy nem felelt. Utánuk nézett. - -A kocsi már távolodott a Duna irányába. - -A Lánchíd faburkolatán hirtelen puha lett a kerekek zaja. A híd lágyan, -egyöntetüen ringatta össze a folyóval, mintha a víz elemeiből kövült -volna a Duna fölé és emlékeznék eredetére. Annának úgy rémlett, hogy a -híd, a folyó csak egy és a kocsi úszik. Szeme előtt, a láncba foglalt -vasrúdakon, mint óriási hárfahúrokon játszott a nap. Az ég magas és kék -volt a várhegy felett. Túl rajta a Vérmezőn, a sok nagy halálból, mély -fű nőtt. Az akácfák mögött kétablakos polgárházikók. Ivelt zöld kapuk, -összeérő bubos tetők. - -– Milyen kicsiny itt minden… - -János Hubert felpillantott: - -– Itt is lehet még város. Ekkora se volt Pest, mikor a nagyatyád -letelepedett. - -A kocsi előtt gágogva rebbentek szét a libák. Kutyák ugattak. Az -Ördög-árok partján egy pásztorember furulyázott. - -Anna idegenül nézett körül, közben egy régi játékára gondolt. A játék -egy majorság volt. A gazdasszony nagyobb volt, mint az istálló és kerek -talpon állt. A fáknak, a libáknak és a pásztornak is kerek volt a talpa. -Önkéntelenül visszanézett a furulyázó ember lábára és nevetni kezdett. -Valószinűtlennek találta az egész környezetet. - -Odébb szétváltak a krisztina-városi házak. Magányosan ültek a zöldséges -kertek között, szélesen tarkán, mint a parasztasszonyok. - -A Város-majornál megállt a kocsi. Ulwingék gyalog mentek tovább a -katonatemető felé. A budai polgárok oda temették Sebastián bácsit. - -– Miért? – kérdezte Anna, – hiszen ő nem volt katona… - -– De hős volt, – felete János Hubert, bár soha se tudta egészen -megérteni Ulwing Sebestyén halálát. Az atyja hallgatott a részletekről. -A várbeli polgárok pedig szép, zavaros dolgokat meséltek. Szerette -hinni, amit mondtak, hizelgett neki. És valahányszor az órás emlékezete -szóba került, szerényen, de önérzetesen jegyezte meg, hogy a hős közeli -rokona volt. Beleélte magát a ráháramló tisztességbe. Emelt fővel -viselte, mint a magas gallérokat. - -Annának eszébe jutott valami. A nagyatyja mondta neki, vagy három év -előtt és közben erősen a szeme közé nézett: „A vérbeli polgárok hősnek -tartják Sebastián bácsit. Ők talán tévednek. Te vagy az egyetlen, aki -nem tévedsz, ha annak tartod“… Emlékezett rá. Ennyi volt. És azontúl -hősnek tartotta ő is azt, akit addig egyszerűen csak szeretett. - -Köröskörül, mint egy erdő, álltak a fák a hantok között, egy erdő, -amelyben temettek. Itt nem a fák igazodtak a sírok szerint, a sírok -igazodtak úgy, ahogy az erdő akarta. És az élet buja erőt szívott a -gazdag halálból. Néhol megdültek a kőkeresztek, elmerültek a gazos -mohában. Az egyik kriptára szomorúfűz hajlott. Ráborult, mint egy erdei -asszony, kinek lecsüngő zöld haja eltakarja az arcát, mely bizonyosan -sír az árnyék alatt. - -Anna sokáig imádkozott Sebastián bácsi fejfájánál. Szótlanul mentek -odébb. A sírok körül alacsony vasrácsok aranyozott dárdái villantak ki a -fű közül. Kerítések, határok még a holtak körül is, hogy elválasszák -egymástól azokat, akiket szerettek és azokat, akiket senki sem -szeretett. Annának mégis az jutott eszébe, hogy a halottak lenn a -földben talán kezet nyújtanak egymásnak a rácsok alatt. - -A hantok lelapultak a hegyoldalon. A halál megállt, kimaradt a fák -közül, csak az élet jött velük. Csak az erdő kisérte lépésüket a nyári -csenden át. - -Egy kis tisztás szélén szalmakalap feküdt a fűben. Meglepetve néztek -fel. A tisztáson fedetlen fővel egy fiatal férfi állt és arcát a nap -felé tartotta. A közeledő léptekre figyelmessé lett. A szeme barna volt. -A tekintete sötétebbnek tetszett a szeménél. Haragosnak látszott. Ekkor -vette észre Annát. A kicsiny leányarc komoly akart maradni, de a szeme -már gúnyosan nevetett és az ajka is közel volt hozzá. Az idegen zavarba -jött. - -Ulwing János Hubert megemelte az ágak közt felborzolódott cilinderét. A -városi major ösvénye felől kérdezősködött. - -A fiatal ember irányt mutatott. Férfias szép keze előkelően keskeny -volt. Egy zöldkövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Néhány lépést tett -Ulwingék mellett. Mikor az ösvényhez értek, szótlanul meghajolt. - -Anna bólintott. Puha florentini pásztor-kalapjának a hullámzása egy -pillanatra árnyékot vetett a szemébe. Szinte sajnálta, hogy az ösvény -ilyen közel volt. Mögötte már távolodtak a lépések. Lehajolt és letépett -egy virágot. Most vette észre, hogy mennyi virág van az erdőben. - -Kalapját a karjára akasztotta. Még egy, még egy… és bokréta nőtt a -kezében. Egy harangvirág gyökerestől odaadta magát. A gyökerek, mint -végtelenül finom kis madárkarmok nedves földet fogtak markolva. Anna -először érezte meg a föld szagát. És mikor a két oszlopember között -behajolt a kocsi, eszébe jutott, hogy ma jöttek először vadvirágok a -régi házba… - -A lépcsőn Kristóffal találkozott. A bátyja mereven tartotta a fejét, -hallgatódzni látszott. Most már ő is meghallotta a nagyatyja hangját. A -hang messziről jött, az ácspiac irányából. - -A régen száradó, felhalmozott fa között az egyik ács pipára gyújtott. Az -építőmester ép akkor járta be a telepet. Egyszerre meglátta a kékes kis -füstfelhőt a levegőben. A vér a fejébe tódult. Ököllel fenyegette meg az -embert. Az ács rémülten verte ki a pipát és eltaposta az égő dohányt. -Mellette egy legény, ijedtében ferdére kezdte bárdolni a szép, nagy -tölgygerendát. - -Az öreg Ulwing arca sötétvörös lett a haragtól. Félrelökte a legényt és -kikapta kezéből a szekercét. - -– Ide nézz! – kiáltotta olyan hangon, hogy körülötte mindenki abbahagyta -a munkát. Aztán, mint egy fogoly acélmadár, lendülve emelkedett markában -a szekerce. Szilánkok repültek. A tölgyfa urára ismert és hasadt a -biztos akarat szerint. - -Ulwing Kristóf elfelejtett mindent. Melle lihegve szívta fel a tölgy -szagát. Az átöröklött ősi ösztönök és mozdulatok, fiatalságának széles -ereje, melyet félretólt a megfeszített szellemi munka és feleslegessé -tett a jólét, elemien ébredt fel benne. Csak a tölgynek a fája, csak ő -volt a világon. És az emberek egy pillanatra újra látták a nagy ácsot, -akinek a régi erejéről az öreg mesterek növekvő meséket mondtak a -fiataloknak. - -Egy pillanatig látták, aztán valami történt. A felemelt szekerce -kifordult a hatalmas kézből, gyámoltalanul billent át a levegőben. A -földre esett. Az építőmester a homlokához kapott, mintha a szekerce -odacsapódott volna és tántorogni kezdett lassan, rettentően, úgy, mint -mikor egy vén torony álltóhelyében meginog. - -Senki se mert hozzányúlni. Az összefutó munkások bénultan néztek rá. - -Füger volt az első, aki magához tért. Odatartotta a vállát a főnökének. - -János Hubert halálsápadtan szaladt át az udvaron. - -Két izmos ácslegény között, egyenlőtlen ingadozással jött az -építőmester. Karja begörbülten fogta körül a legények nyakát. A könyöke -magasabban volt, mint a válla. Az erőlködéstől vörös, fiatal munkásarcok -mellett fakó és lárvaszerű volt az aggastyán arca. - -– Nem oda, – mondotta alig hallhatóan, mikor hálószobájában az ágy -irányába akarták terelni a testét. Az ablak felé intett az állával. -Karosszéket tóltak elébe. - -Aztán megjelent Gárdos protomedicus aszott, barna képe az ajtóban. Mikor -kiment a szobából, azt a mindent elejtő, alázatos mozdulatot tette, -melyet csak papok és orvosok tudnak. A papok, ha Isten előtt állnak az -oltárnál, az orvosok, ha a halállal kerülnek szembe. - -– A gyerekek… Az építőmester erőlködve visszafordult. Akadozó pillantása -lassan járt körül a szobában. - -Kristóf remegve fogódzott meg az asztal szélében. Érezte, hogy ha az a -nagy, kereső tekintet megtalálná őt, ép a szemhéjához nyúlna és befelé -nyomná a szemét. Minden összehúzódott benne. A teste el akart bújni a -térben. - -Hát ilyen a halál! Eddig nem látta soha. Pedig most már sejtette, hogy -ott van minden mögött és belesúgja a félelmet az emberek fülébe. Neki is -ő súgta, mikor gyerek volt és el kellett bújnia a paplan alá. És futnia -kellett a szobából, ha kialudt a gyertya. Akkor még nem értette a súgást -és a félelme eltévedt és rémek ellen fordult, mély csendek, sötétségek -ellen. Pedig minden a halál volt. - -Homályosan látta a többieket maga körül. Az atyját, Fügert, Gemminget és -Feuerleint. Tini feszült, hosszú arca is ott volt. Valószinűtlenül -pontosan mozgott a mosdótál és karosszék között. Jött és ment. A kezében -vizes kendő. Kinn a folyosón az ácsok. Eltompított, nehéz lépések. -Váltakozó, ijedt arcok az ajtónyilásban. Egyik nyomja a másikat és a -szemük olyan, mintha verembe néznének. - -Egyszerre meglátta Annát. Milyen sápadt. De azért ő is rendesen mozog. -Most letérdel a karosszék mellett és két viaszkéz között van az arca. -Egy galambősz fej föléje hajlik és nézi őt soká, elviselhetetlenül soká. -Ha nem eresztené el többé? Ha magával vinné? - -Kristóf felzokogott. Valaki meglökte és tólta előre. Már ő is ott -térdelt a karosszéknél. Most, most… A kialvó szem tekintete megtalálta -őt. Két viaszkéz tapogatózva nyúlt bele a levegőbe, begörbült, valamit -meg akart fogni. - -A fiú hangtalanul esett végig a padlón. Aztán nem tudta, hogy kiviszik. - -Lassanként besötétedett a szobában. A pap lépései ünnepélyes csendben -kongtak a folyosón. A lépések jöttek és újra elmentek. Tömjénszag érzett -a kapualjában. A sekrestyésfiú végig csengetett az utcán. Úgy -csengetett, mintha labdáznék a hangokkal és ezalatt egyik ház a másiknak -mondta el a hírt: - -„Ulwing építőmester haldoklik“… - -A lépcső alján tolongás támadt. Az építőmester nehéz, kettős lélegzete -kihallatszott a folyosóra. Fenn, az udvari szobában szorongó, kisírt -arcok hajoltak a karszék fölé. - -Mióta a pap elment, Ulwing Kristóf nem nyitotta ki a szemét. Hallgatott -és a csendben agya kétségbeesetten küzdött a megsemmisüléssel. Korán -jött. Még nem volt készen. Fellázadt ellene. Annyi terv… Valamit mondani -akart. Szavakat keresett, de nem talált egyet sem: elvesztek az utak az -emberekhez… - -Szeme és a lezárt pillák közé egyszerre színek kerültek, kemény -szín-szilánkok, melyek beleestek és nyomták a szemgolyót. Sárga foltok. -Fekete karikák. Vörös cikázások… Aztán jó, pihentető erőtlenséget -érzett, mint nagyon régen, mikor gyerek volt és az anyja karjában vitte -az ágy felé. És Sebastián testvér… és ők vándorolnak ketten, fáradság -nélkül, csendesen. Egy város látszik. Templomtornyok, házak, sok üres -telek, melyekre ő fog építeni. Reggel van és harangoznak… - -János Hubert lehajolt az atyjához. Még lélegzett. Mintha a szája mozgott -volna. - -– Reggel van! – Olyan erősen mondta ezt az építőmester, hogy mindannyian -az ablakra néztek. - -Az ácspiac túlsó szeglete felett csodálatos derengés látszott. Füger -kivette az óráját: még éjfél sem volt. - -A derengés minden pillanattal jobban terjedt. Vörös por és villanások; -eleinte csak egy-kettő, aztán mindég több. - -A kis könyvelő izzadni kezdett. Hirtelen egy bőrkötényes embert látott -meg a gondolatában. Kiveri a pipáját és rátapos az égő dohányra. Most -már világosan emlékezett a nagy munkáscsizmára a fürészpor között. -Önvádoló kétségbeeséssel arra is emlékezett, hogy azután nem nézett -többé oda… - -Az udvaron egy ember szaladt át. - -– Tüz van!… - -A kiáltás megismétlődött: a ház minden szeglete mondta. A meredek tető -alatt narancssárgák lettek a falak. Az ablakok üvegjén természetellenes -vörösség terjedt. A szobákban hirtelen világosságok hullámzottak. - -– Tűz van!… - -Most már az utcák is kiáltották, makacsul, élesen. Lépések nyargaltak. -Lajtoskocsik dörömböltek a Duna felé. - -János Hubert az ajtóhoz rohant. A küszöbön úgy látszott, mintha elesnék. -Tántorgott és visszafordult. Verejtékes ijedséggel számolni kezdett. -Görcsösen, zavarosan számolt az agya. A veszteség óriási volt. A -temérdek épületfa és anyag. A cég meginoghat ettől… Gyámoltalanul meredt -az atyjára. De a karosszékben csak egy kisérteties aggastyán ült, aki -lárvaszerűen mosolygott bele a tűzfénybe. Tőle már nem várhatott semmit. -A térde remegni kezdett. - -Anna zsibbadtan nézett az ablak irányába. Nem merte megmozdítani a -fejét. Valami össze akart esni a homloka mögött. - -Az udvar falán fekete alakok bukkantak fel. Rocskával lódították a vizet -a tűzre. A szemközti házak tetején is emberek álltak. - -A kátrányolvasztók táján kormos rémek tántorogtak a levegőben. Fojtós, -égett szag tódult be az ablakon. A tűz rettenetes erővel terjedt. -Nyargalt az udvarfal felé. - -A ház!… Anna szíve egy lökésben eszmélt fel. Félteni kezdte a házat, -vonagló fájdalmas félelemmel úgy, mint egy élő teremtést, akivel -összetartozik. - -Kinn az ácspiacon egy lángoló farakás omlott le. - -A szobák vészes világosságában, Tini és a cselédleányok, fejveszetten -kapkodtak a nyitott szekrények előtt. - -Anna a falnak dült: „El akarják hagyni a házat. Menekülni akarnak“. - -– Mentsék meg!… Mentsék meg! – kiáltotta vértelen arccal. - -Füger Ágoston lihegve botlott be az ajtón. Hireket hozott; megint ment, -megint ott volt. - -Már a szertár teteje is égett. A levegő remegett a forróságtól. Rekedt -reccsenés, sustorgó sziszegés, sokhangú emberi kiáltás hangzott… - -Az építőmester félig leesett pillái ritkán mozdultak. Nem hallott, nem -látott semmit, ami kívüle történt. Rejtélyesen távol volt mindentől. - -Az ablak alatt száraz csörgéssel zsugorodtak össze a hőségben pörkölődő -levelek. Az udvarban egyenletesen sivalkodott a húzóskút. Egy szivattyú -locsolni kezdte az átmelegedett falakat. - -Ebben a pillanatban egy nehéz, rövid hang esett le a magasból: mint egy -kerek érccsepp. Utána több jött, kongva, baljóslatún. - -Ulwing Kristóf arcán valami átsuhant. - -– Harangoznak… Reggel van és harangoznak. - -Feszült rémülettel néztek rá mindannyian. Az építőmester keze -megfogódzott a karosszékben. Felállt. János Hubert és Flórián kétoldalt -tartották. - -– Eresszetek! – Ez a régi hangjának az árnyéka volt. Nem tudta, hogy már -senki sem engedelmeskedik. - -– Építeni… építeni… Álla egészen elferdült és a teste ijesztő -erőfeszítéssel kiegyenesedett. A haldokló Ulwing Kristóf egy egész -fejjel volt nagyobb az élőknél… - -Aztán, mintha belülről valaminő erő megcsavarta volna, félig megfordult -önmaga körül. János Hubert és a szolga összegörnyedt a súlya alatt. -Karjaik között halott volt az építőmester. Állva halt meg és megtört -szemében benne maradt a tölgyek égő fájának a fénye. - -Lenn új lajtos-kocsik érkeztek. Trombiták rikoltoztak végig az utcákon. -Létrák ágaskodtak bele a vörös levegőbe. - -Hosszú, lihegő kígyók kezdtek dolgozni: a szivattyúk repülő vizet köptek -a lángok közé. De a tűz nehezen hátrált… sisteregve, lassan esett össze -önmagában. - -A lipótvárosi templom vészharangja jajgatva kiáltozott tovább: -segítséget kért, hívott, panaszkodott. Valamennyi városnegyed felelt. -Egész Pest felriadt. A félrevert harangok kongásában szállt a kormos -perje. A füst belepte a sárga falakat. A szivattyú vize végig csorgott -az ablakok üvegjén. - -Azon az éjszakán megöregedett a régi ház. - -Ulwing építőmestert kivitték a régi házból és az oszlopemberek benéztek -a halottaskocsiba. Mögötte az infulás apát… viaszgyertyák lángja. A -papság énekelt. A polgármester, a magisztrátus, a céhek zászlói, az -egyletek: lassan mozgó, nagy, sötét tömeg a nyári ég alatt. - -Ulwing Kristófot levett kalappal kisérte az egész város és amerre utolsó -útjában elment, zúgott valamennyi templom harangja. Aztán becsukódott a -ház kapuja. A nagy űr, a nagy csend belül maradt. - -A temetés utáni reggelen történt, hogy az Ulwing cég új főnöke először -foglalta el atyja helyét a rácsos, földszinti ablak előtt, az -íróasztalnál. A tűz kihült füstje, a tömjén és erjedt virágok szaga még -érzett a házban. - -A korai órában senki sem mozdult. János Hubert egészen egyedül volt. -Felesleges mozdulatával többször a nyakkendőjéhez nyúlt, aztán, mintha -meglökték volna, ráborult az asztalra és hangtalanul, sokáig sírt. Csak -akkor egyenesedett fel, mikor a szomszéd irodában lépéseket hallott. -Mialatt a szemét törölte, észrevette, hogy a porcellán tintatartó nem -áll a helyén. A porzót is az ellenkező oldalra tették. Erőltette az -emlékezetét és pontosan visszahelyezett mindent úgy, mint az atyja -idejéből megszokta. - -Az ajtón kopogtak. Hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ajtó, melyen -évtizedek óta alázatosan, meghajolva, sápadtan, kérve jöttek be az -emberek a hatalmas Ulwing Kristófhoz, most ő hozzá vezet. Önérzetesen -felemelte a fejét, de csak egy pillanatra aztán, mintha megijedt volna -attól, amit tőle vár az élet, újból összegörnyedt. - -Füger Ágoston állt előtte. Egy csomó írás volt a hóna alatt. - -Ulwing János Hubert tétovázott. Most neki kellett határoznia, segítség -nélkül, egészen egyedül. - -– Ezeket az ügyeket még a boldogult építőmester úr parancsából intéztem -el így, – mondotta a kis könyvelő és ráncos arcában lehúzódott a szája, -mint egy gyereké, aki sírni készül. - -János Hubert gondolkozás nélkül aláírta a nevét. Megtörölte a tollat, -beleszúrta a sörétes pohárba, ép úgy, mint az atyja tette. - -És ezentúl így ment minden tovább. Az üzlet élt a régi nyomon, a régi -mozdulatokkal, pedig köröskörül lassanként megváltozott a világ. Új -emberek, új cégek támadtak. - -Az Ulwing-ház feje nem változtatott semmin és külsőleg még az élete is -olyanná lett, mint az atyjáé volt. Ő maga napról-napra öregebbnek -látszott. A szemét lehúnyta, ha pihent. - -A tűzkár, a rossz üzletévek súlyosan nehezedtek a vállára. Az atyja -nagyarányú vásárlásai, terhek, régi vállalkozások, törlesztések és sok -más egyéb, aminek a lebonyolítása világosan, egyszerűen körvonalozódott -az építőmester előtt, mint megannyi rejtély maradt reá. A megfejtés -örökre elveszett az építőmester ridegen, biztosan számító elméjével. -Csontos, kíméletlen kezével lehanyatlott az Ulwing-ház ereje. - -János Hubert minden bajon takarékossággal akart segíteni. Csak ennyi -volt, ami az ő egyéniségéből az üzletbe áradt. Ócska szerszámok. Ócska -eszközök. Megszorította még a háztartást is és Tini mamzell -konyhakönyvét ő maga nézte át minden vasárnap délután. Aztán behívta a -fiát a zöld szobába; takarékosságról beszélt neki. - -Kristóf bágyadt szemmel, unottan ült a karosszékben és nem figyelt oda. -Szórakozottan kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból, -közben elfelejtette, hogy honnan tévedt a kezébe, ledobta a divány alá. - -Netti behozta a papagályos tálcán a kávét és meggyújtotta a moderateur -olajlámpát. Kristóf egyszerre nem volt ott többé. - -Hosszú Gáborral már nem törődött ekkoriban, a kis Gállal sem. A -technikus főiskolára járt. Egy szinésznővel volt viszonya és azok a -falusi nemes fiúk voltak a barátai, kikkel még a magánintézetben -ismerkedett meg. Cinikusan beszélt velük az asszonyokról. A -Vadászkürt-vendéglő egyik hátulsó szobájában órákon át nézte őket, mikor -kártyáztak. - -Egyszer ő is megkísérelte. Vesztett… Vissza akarta nyerni a pénzét. A -zsebe üres volt, csak dohányszelencéje akadt a kezébe. Hirtelen -eleresztette. A nagyatyja még burnótot tartott benne. Szégyelte, amit -egy pillanatig gondolt. - -Egy fanyar szájú ember rászólt az asztal túlsó oldaláról: - -– Mi lesz?… - -Kristóf megint a zsebébe nyúlt. „Visszanyerek mindent, aztán nem játszom -tovább.“ Kirántotta a szelencét és az asztalra csapta. Az ütéstől -felébredt a szelence. Öregesen, cincogva elmondta a kis dalt, melyre -Ulwing ötvösmester vagy száz év előtt tanította. Egészen úgy mondta el, -mintha kéregetne, de senki se figyelt rá. Mire a muzsikának vége volt, -Kristóf elvesztette a játszmát. - -A keserű szivarfüstben nehéz lett a lélegzete. Hangok. Undorító, -borszagú meleg. Egy hosszú, szürke kéz elvette az asztalról az ezüst -szelencét. - -Kristóf felállt. Még hallotta, hogy valaki azt mondta a háta mögött: -„Úgy játszik, mint egy nagyúr.“ Zsibbadtan ment el az asztalok mellett. -Közömbösnek látszott. Csak kinn az utcán fogta fel, hogy mi történt és -szíve összeszorult egy belső fájdalomtól. Önmaga felett érezte-e ezt a -fájdalmat, vagy a kis burnótszelence felett? Nem tudta. A nagyatyjáé -volt és most már egy idegené… Pedig hányszor látta a csontos öreg -kézben, mely talán meg akarta őt áldani, mikor a halál órájában feléje -nyúlt. - -Borzongás futott rajta végig, kín és félelem. „Nyomorult vagyok“, – -mondotta sokszor egymásután, hogy lealázza magát. Aztán megesküdött, -hogy nem nyúl többé kártyához. Soha, soha… Ez valamennyire megnyugtatta -őt. - -Mikor másnap a zsebéből kihúzott egy új bőrtárcát, észrevette, hogy Anna -tekintete követi a mozgását. Többször észrevette ezt. Türelmetlen harag -szállt fel benne. - -Az atyja kiment a szobából. Anna feléje fordult. - -– Elvesztetted? - -– Persze, hogy elvesztettem! – Kristóf most már hálás volt, amiért -beszélhetett. Megkönnyebbült. Jóformán nem érzett többé felelősséget. - -Anna lehorgasztotta a fejét. - -– Tudod, hogy hol vesztetted el?… Igen! – A szeme felragyogott. – Hát ha -igérnél valamit annak, aki megtalálja? - -– Ahhoz pénz kell, – mondotta Kristóf leverten. - -Anna a szekrényhez szaladt. Egy kis dobozt vett elő a fehérneműje alól. - -– Nem sok, csak amit kaptam. Összegyült lassan, régen, – és a bátyja -tenyerébe fordította a pénzt. – Kis Kristó, eredj gyorsan. Nincs baj. -Igérd oda az egészet. - -Kristóf örült is, szégyelte is magát. Anna keze után nyúlt. De a fiatal -leány hátra kapta. Felágaskodott a nagy fiúhoz és odatartotta az arcát. -Kristóf megcsókolta és elszaladt. - -Anna utána nézett. Hogy szerette a bátyját! És most talán megértette -Kristóf azt, amit ő nem tud megmondani. Mindég férfiak között élt és a -férfiak szégyenlik a gyöngédséget. Fütyörésznek, hogy eltitkolják és -kinéznek az ablakon. Őt is így nevelték. Megtanították rá, hogy a -gyöngédség csak addig mély és nagy, amíg mozdulatlanul hallgat és -egyszerre kicsiny és nevetséges lesz, mikor beszélni kezd; olyan -szánalmasan kicsiny, hogy az ember elpirul és kiszalad a szobából. Nem -lehet megmutatni. A többiek se mutatják, senki a házban, csak régen, -régen Sebastián bácsi. Pedig olykor mennyire vágyódott valaki után, aki -magához öleli. - -Az anyja képére tévedt a szeme. Ha kiejtené kezéből azt a festett -rózsát! Ha megsimogatná őt! Csak egyszer, egyetlen egyszer, mikor -magányosan van a szobában… olyan egyedül… mindég egyedül. Mióta Walter -Ádám is elment, senkije se maradt, akivel beszélni lehet. Egy új dal, -egy új könyv: ez jött tőle messze Weimarból. Aztán megint csend volt -heteken át. - -Anna céltalanul ment le a lépcsőn, az udvarkerten át a nagy falig. A tűz -óta a város végére került az ácspiac. Most már csak puszta telkek -húzódtak ott a palánkok között, hol régen bőrkötényes nagy, goromba -emberek dolgoztak a fával. - -Lassan, ködösen, majd repülve, elevenen jöttek fiatal életének az -emlékei. - -Vasárnapi délutánok. Mesék és Sebastián bácsi. Frissen bárdolt -tölgygerendák illata és a nagyatyja. És zene és álmok és az anyja -arcképe. Ennyi volt. Évek… Gyermekévek. - -Leült az almafa kerek lócájára és megtámasztotta fejét a fa törzsén. - -Az ég kék volt a lombok között. Az almafa virágzott. Egyszerre Jörg -nagyapa boltja jutott eszébe. És egy hang és egy dal. Milyen zavaros -volt az egész. Hirtelen két lázas szemre gondolt, de valahogyan Walter -Ádám arcában látta őket. Aztán Walterné… a Bajmóczy Bertha hangja és -kerítések az emberek körül. Kicsiny vasrácsok még a temetőben is. A -hegyoldalon elmaradnak. Egy tisztás van a fák között. Arra szeretett -hazajönni. A tisztáson az ember a nap felé fordíthatja az arcát. És az -erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen visszanézni, -minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll a tisztáson… - -Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán: a bokrok között Füger -Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet. -Mindenütt ott volt; az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor -még este is, kinn az ablak alatt. - -A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna -le szerette volna dobni magáról. Bólintott és bement a házba. - -Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjszaka hosszabb volt -a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott. - -Másnap Kristóf megvallotta a hugának, hogy kártyázott és vesztett. És -Anna azt is megtudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja -viszontlátni többé soha. - -Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén, -mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete. - -Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a -sziget irányába, fölfelé a Duna mentén. Kristóf kisérte és mint -rendesen, az nap is elkésett. A társaság, melyhez csatlakozni akartak, -már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton; egy ideig tanácskoztak, -aztán intettek a sziget révészének. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy -csolnak mozdult és lassan evezett át a folyón. - -A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat -hallott. Valaki a nevét mondta; valaki csodálkozva ismételte meg: - -– Ulwing Anna… - -Önkéntelenül visszafordult. Kristóf köszönt. - -A szürke gáton egy fiús arcú, nyulánk leány jött feléjük. - -– Nem ismersz meg? – kérdezte Annától. – Igaz, hogy régen találkoztunk. -Emlékezel? - -Most már emlékezett: Illey Mártha volt. - -– A táncórák… - -Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Mártha -hirtelen oldalt pillantott. - -– Tamás! – és bemutatta a bátyját. - -Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi -pecsétgyűrűt viselt. Fölpillantott, de a férfi arca egészen idegennek -rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos -gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint egy felhő -szállt át a szemén. Már elmúlt… Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az -ajka szegletét… - -Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A -vízről fölverődő nap mozogva himbálódzott a szemében. Kristófhoz -fordult. - -– A hugod meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor -egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg -földet. Akkor is kinevetett… - -Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csolnak a -sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő -könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is -aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy -ragyogáson át. - -Illey Mártha megszólalt: - -– Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk. -Épen úgy zúg, mint az illei erdők. - -– Én is szeretem a Dunát, – mondotta Anna fátyolozott hangján. – -Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből… - -Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a hugát, -hogy ne mondjon többet. - -Anna elmosolyodott. - -– Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket… -Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: – Sohasem -hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég -ugyanazt és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére. - -Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon hol lakik -a szabója? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát. -Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is -utánozni kellene. Biztos és előkelő volt. - -Illey elnézett a víz fölött, mialatt beszélt: - -– Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne, -hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldes-sárga tőle… Áthajolt a kis -hajó peremén; alulról locsogva verte a víz a csolnak orrát. – Maguk -erdőzúgásra meg zenére gondolnak, – mondotta mosolyogva, – látják, nekem -úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik? - -– A gulya?… Annának nevetnie kellett. - -A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csolnak feneke -csikorogva csúszott föl a kavicsos partra. - -A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és -egy levél fehér fogai között maradt. - -A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves, zöld csendbe léptek. A fű -magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban, -szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint egy kicsiny, zümmögő aranyharang, -egy vad méh szállt föl a magasba. - -– Meg kellene keresnünk a többieket, – mondotta Anna a bátyjának. -Egyszerre kedvetlen lett. - -Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelte őket. - -– Maradjunk együtt, – mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta; a -hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná. -Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül -süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és -csapódtak össze mögöttük. - -– Mintha egy zöld tó fenekén járnánk… - -– Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz. - -– Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni. - -– Sokáig! De most már itt van. - -– Itt van… Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett -Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tünt föl neki. -Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey -Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének. - -A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját. -A nap az arcába sütött. - -Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel -és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem -értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey -Tamást. Hiszen ő volt… egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét -haja fénylett. Úri formáju feje finom vonallal hajlott bele a nyakába, -mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem -az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán soha se -hordtak terhet az illei urak. - -Megtalálta amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás -oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő, boldog nevetés áradna -szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe. - -A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást. -Hiszen annyi mondani valójuk van… - -Illey Tamás is beszélni kezdett. - -Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek; hogy lenn, délnek, a Duna -mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi -házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az -ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben a vadászkürtök is. A -szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei -jobbágyok: mintha minden a barázdából nőtt volna ki… - -Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját. -Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt, -szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha igaz lenne! Ha -igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte: - -– De ugy-e azért vissza jön onnan megint? - -– Vissza? – A férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény. -– Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk. - -Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el, -hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan -mosolygott. Ezt észrevette a leány. - -– Mi baja? Semmi… Hogy miért kérdezem? Csak úgy; azt hittem, megütötte a -visszacsapódó gally. - -– Nem bántanak engem a fák. - -Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott álltak a ház előtt. Ha fújt a -szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna -megérteni a gyerekek ép úgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul -beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a -szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig -egy cserfa volt, hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya -kérgébe, később is, mindég megmaradt a nyomuk. - -Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett. - -– Ott, ahol először találkoztunk, a kis tisztáson, ott is van egy cser -és hasonlít a hintafához. Itt is van egy. - -Botjával egy fára mutatott. - -Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnának járni ott is, -ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez -értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor -vették észre, hogy egyedül vannak. - -A sziget, mintegy igézetben hallgatott körülöttük. És az igézetben két -tekintet félénken összekulcsolódott. - -A pillanat megállt, aztán elrepült. - -Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy bokréta vadvirágot -emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki és olyan szépen tette egymás -mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben. - -Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló -csipkegallérjára, a mellére: oda tűzte volna, haza vitte volna… de Illey -Tamás nem adott neki virágot. - -Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett, -lépcsőkhöz ért és eltünt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a -bozótos mélyedésben szelid, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek -között. Megzöldült, kihült templomfalak: Szent-Margit ódon monostora. - -A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A -vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták -volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak. - -Anna megismerte Müller apothekariusné csokoládészínű napernyőjét. A -napernyő rugóra járt és most félre volt billenve, mint egy kerek -legyező. Gárdos protomedicus régi divatú cilindere látszott. Gálné -nagykockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejtses kalapja. - -– Hiszen ott mennek, – mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és -visszarántotta. - -Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve nekihevülten, -mintha dolgoznának. - -Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult. -Csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme. - -Kristóf sokáig nézett utána. - -Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd -úr a camomillatermésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító -borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak -annyit, mint régen. - -– Nekem részeg emberek kellenek! – kiáltotta és nevetett hozzá. - -Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak -ki belőle. - -Anna Illey Tamásra nézett. Feltünt neki, hogy az alakja milyen magas és -arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje -vonta. - -– Utánuk megyünk, – mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta -volna megnyugtatni. - -– Majd aztán… Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult. -Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy -képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában -kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is -festene. Fenn a hegyen, nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű, -fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna, mint egy -zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozartról. Ügyesen a -felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte -fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt, -bár soha sem utazott; építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és -közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetésével. - -Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni, -ha akar és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke -fejével, kissé beteges arcával. - -Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó -hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny, -kavicsos föld ketté hasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott -le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget -fölvonta horgonyát… A hajó megindul és viszi őket messze a végtelen -felé, melynek nincsenek partjai. - -A nap lesülyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent és utána nézett. - -– Elmegy… - -A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója. - -Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül -papirdarabok és hosszúnyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen. - -A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt, -megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért, -ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem -hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta, -hogy Tamás tegezte őt, úgy, mint a casinobeli barátait. - -Mióta csolnakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és -holnap hétköznap lesz megint… Világos mosolya kialudt az ajkán. -Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és -lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a -kezén. - -Illey a hajó peremére dült és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány -ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy -saphir: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta -lemosni a leány ujjairól. - -– Hogy húz az ár, – mondotta Anna. - -Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna, a messze német -városok és nagy magyar földek végzetének közös folyója, úgy tett egy -pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket. - -A csolnak partot ért. - -Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az -udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és -lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kiváncsian nézett meg mindent, -mintha most látta volna először a butorokat, a képeket, mintha új -szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni. -„Viszontlátásra…“ hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton. - -Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig soha sem sétált annyit Tini -mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindég menni -akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az -eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint -tévedett. Egy nyulánk alak az utca fordulójánál; mire közelebb ért, -egészen idegen volt. - -A napok forróak lettek, melegek voltak az éjszakák… - -Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A -homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán -terjedt a napfény, mintha egy borostyánkő-ablakon sütött volna -keresztül. - -Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor -visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött -át a Dunán a pesti part felé. - -Lépések közeledtek: kopogó csizmák, csattogó mezitelen lábak. A -szögleten háromemeletes ház épült. Egy ismeretlen vállalkozónak a -táblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás… A túlsó oldalon is egy -új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de lassan haladt. Sok ház… A -vidékről özönlött a munkás nép a városba. Az utcákban falusi magyar -beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha -elfogytak volna. - -Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíves legény ment el az -ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy -férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. „Ezeknek jó: együtt maradnak“. -Hirtelen önmagára kellet gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett -fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt. - -Álmában idegen utcában járt egészen egyedül. Ez szokatlan volt és -megijesztette őt. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki. -Megismerte előkelően hanyag járásáról. Utána eredt, egyre gyorsabban -lépett, de a távolság nem fogyott közöttük. - -Az utca nyúlni kezdett, hosszabb és hosszabb lett. - -És az a valaki egészen kicsinynek látszott messze, messze. Nem bírta -elérni, pedig már lélekszakadva futott. Kiáltani akart, hogy álljon meg -és a két karját kinyújtotta utána. - -Fölébredt. Az álom eltünt, de a mellében láthatatlanul ott maradt -kinyújtott karjának vágyó, végtelen mozdulata. - -Az anyja képére nézett. Az anyja már nem volt idősebb nála; egykorúak -lettek ő, meg az a kedves, ijedt tekintetü gyermekasszony. Már utólérte -az anyja éveit. Ha itt volna… Nem, erről még vele sem tudna beszélni, -senkivel, soha. - -Levetette magát a diványra, tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt -pillákkal nézte a sokvirágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte. -Már nem is volt szövet, rét lett belőle, egy virágos rét és a tulsó -végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis -tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét. -Új volt minden, új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna, -kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el -fiatal mellében. - -Énekelni… De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó… egyedül lenni. Két -keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. „Szeretem…“ Halkan -mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát -elénekelte volna. - -Lenn csendesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza. -Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az -építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan -elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten -könyökölt az íróasztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek -látszott. - -Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett -tartásán. A szája gyámoltalanul elferdült. - -– Mi történt? – kérdezte a fiatal Füger. - -Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek -felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a -nyomorúságát. Beszélnie kellett valakivel… attól minden könnyebb lesz. - -Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme -kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel -vesztett, az sok volt. Túl sok… Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát. -Mindent tudni akart. - -– Hát csak ez a baj? - -Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki, -az megalázta és megnyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség -súlyát. - -Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot -rögtönzött. - -– Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná… - -Igen, ennél lesújtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt. - -– Ne higyje,… nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul -szerencsétlen. - -A fiatal Füger fel-alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig -tudta, hogy mit fog mondani. - -Kristóf szeme kínos merevséggel követte minden mozdulatát. - -– Segítsen rajtam, – mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. – -Segítsen, az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot. - -Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a -főnöke fia előtt. - -– Jó az Ulwing-név, – mondotta halkan, – a Paternoster-utcában adnak rá, -amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elitélendő dolog, – tette hozzá -sebesen, – nagyon elitélendő, de hát most az egyszer. - -– A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? – Kristóf kissé -fölegyenesedett. – És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe. -Hát oda menjek? - -Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és -mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az -íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatós papírosra. Eleinte -kigyóvonalakat rajzolt, aztán U betű lett belőle… Ulwing & Társa. Ezt -írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már -nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett -az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cselédtermészet, aki megöregszik -az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére. - -Kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal -mellől. Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan -intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szempilláit. „Milyen öreg a -keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká“. És azzal a fojtott -lassú gyűlölettel nézett utána, mellyel csak azok a szegények bírnak -nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák. - -„Nem viheti soká. És a másik?…“ Megint írni kezdett az itatósra. Ulwing -& Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint. - -Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek -egy ezüstözött Szent-Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a -cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jókedvűen fütyörészett. - -A paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta, -hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak -semmi mást. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a -bagolyképü kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem figyelt -erre. - -Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi maradt meg neki -azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Az óráját is -visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja -ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Egy karperecet is -igért egy leánynak. Nagyobb öszegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi -tartozás, melyről megfeledkezett. Már nem fütyült. Igyekezett eltólni -magától a kényelmetlen gondolatokat, semmi értelmük, hiszen sok pénz van -a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem -vesz többé a kezébe. - -Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem -bizott abban, amit saját magának igért. Annyiszor igérte, annyiszor -megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?… - -Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dülve nézett le a kapualjába. -Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett. - -– Mit csinálsz itt? – kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét. -Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán -már nem lesz ereje hozzá. - -– Anna… - -A fiatal leány feléje fordult, de a pillantása túl nézett rajta. - -– Valaki jött, – mondotta Anna, – csengettek a kapu alatt. – Ebben a -percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a -másik élet hangtalan segélyhívását. - -Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet. -Már elmult az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem -kötötte le magát kényelmetlen igéretekkel. Szabad maradt. - -Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton. -Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos, -várakozó kifejezést nyert. - -És aznap csakugyan eljött az, akire Anna várt. - -A napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt -abroncs lett volna a földön. - -Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy -érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küzködve lélegzik és a vér -minduntalan az arcába száll. - -Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a -mozdulatai fegyelmezettek, mintha valaki más cselekednék helyette. -Megnyugodott; fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey -Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés. - -Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítani az arcát. -Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így, -aztán valaminő erőfeszítés látszott a férfi vonásain és mintha hirtelen, -gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes -melegség, szinte elbújt a többiek elől. - -De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából, -Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki épen olyan ünnepélyesen -ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő -szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán. - -A városról beszéltek. Új vasútvonalakról. Dunai gőzösökről. -Építkezésről. Politikáról. - -Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak -annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy -akadálynak nézték; míg Illeynél mintha önmagáért való cél lett volna. - -Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált. - -Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak, – mondotta és a tekintete kemény -lett. – A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból -jöttünk. Nem lehet elfelejteni… - -Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a -félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani -boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, mely valamikor -szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, melyet nem értett. Most úgy -tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért sok -mindent, amit gyerekkorában átélt. - -János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja -jutott eszébe, Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt -Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon -hogyan lehetséges ez? - -Józanul mosolygott. „Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész -országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának, -többet érnének el.“ Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis -szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai -reátámaszkodhattak erre az erőre. - -– Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha -minálunk? – János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében. -Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról. - -Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf -idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba. - -Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console -irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem -látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a -pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül -marad. - -Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná -őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy. - -– Igen, énekelj Anna, – mondotta Mártha. - -– Énekelj! – kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az -atyját. - -Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A -tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy -érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még -nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje. - -Sei mir gegrüsst… Sei mir geküsst… - -Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az -arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér -szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja -tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek -voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének -öntudatlan, gyönyörű vallomása. - -Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan, -okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik, -és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk. - -„Milyen szép, mikor énekel“, gondolta Illey Tamás. - -Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra. -Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett -neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt. -Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt. - -Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt. - -Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna -lénye. Zölden-kék szeme hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke -mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az -arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte -volna. - -A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését. -Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt. - -Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba. -Egyedül jött, Mártha falura ment. - -– A vőlegénye anyjához, – mondotta Illey. – Régi mátkaság. Ősszel lesz -az esküvő. Ez a gond is elmulik. - -Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Anna sem beszélt -sokat, de azért derüs és boldog volt közöttük a csend. - -Tini kötőtűi sebesen verődtek össze a lámpaernyő alatt és feszült, -hosszú arcának olyan kifejezése volt, mint mikor öregedő emberek ablakon -át a tavaszba néznek. - -Anna olykor megrezzent, mintha a férfi tekintete a nevén szólította -volna. A himzőkeret fölött Tamásra mosolygott, aztán megint lehajtotta a -fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben, -ahogy a selyemszálat a magasba húzta. - -János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a -gombolyagba. Fölállt. Lépései elhangzottak a folyosón és János Hubert -megint az üzletről, a városról, az építkezésről kezdett beszélni. - -Anna ilyenkor mindég meghallotta az óraketyegést. Ha egyedül lehetne -Illey Tamással, odamenne az órához és visszatólná a mutatóját és ez -mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők soha sem voltak -egyedül. Csak akkor, csak úgy bírt Tamásnak valamit mondani, ha énekelt. - -Megértette-e? Szerette-e hallani? Nem tudta. Illey más volt, mint -mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben, -egészen közel érezte magát hozzá. Mikor beszéltek egymással, úgy rémlett -neki, messze-messze vannak és nagy távolságokon kell áthatnia a -hangjuknak és útközben egészen kihülnek a szavak. - -Anna szeretni kezdte a hallgatást. Ezt betölthette a szíve melegével. - -Közben elmult a nyár. - -Illey Tamás mindég gyakrabban jött, mindég hosszasabban maradt. János -Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini a legszebb -csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. Flórián gyorsan -futott kaput nyitni. - -A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a kályhában. - -Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt. - -Tini elejtette a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen -Annához fordult és nagyon halkan mondotta: - -– Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék. - -A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi -szorgalmasan ütődtek egymáshoz. - -Anna keze lesiklott a himzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha az -egész fénye megolvadt volna. - -– Elmegy?… A hangja nagyon fátyolos volt. - -– Mit mondtál? – kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt -féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket. - -Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját, -közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. - -– Mártha esküvőjére megyek. Egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök -vissza. - -Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve, -fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is -magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja egyedül többé -soha. - -– Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, – mondotta Illey -hirtelen. A hangja szinte érdes és parancsoló volt. – A gátnál -találkozunk, – aztán lágyabban folytatta: – Énekeljen valamit… Ezt úgy -mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből szavainak ott maradt, -kemény rezgését. - -– Igazán, akarja? – Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy -hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd -erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan -asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Elpirult, aztán elfogódva -kérdezte: - -– Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt? - -– Ulwing Anna hangját, – felelte Illey egyszerűen és a szeme közé -nézett. - -Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt. - -– Viszontlátásra, – mondotta Anna és keze, mint egy kis madár a -fészkében, szinte megbujt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe. -Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt. -Visszaszaladt a zongorához. - -Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekisérje a -lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz. - -Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már -égtek. Valaki állt a túlsó oldalon. Anna jobban előre hajlott. Füger -Ottó volt. - -A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította -a fejét, amerre Illey Tamás elment. - -Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing -építőmester egykori dolgozó-szobájában meggyújtották a zöldernyős -lámpát. - -János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve -ült és szintelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. Keze, mint -valami élettelen dolog feküdt egy csomó papiroson, melyet aláírásra -beadtak hozzá. - -Nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd -irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis -könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a -helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az -Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert -levette főnöke válláról az elhatározás kínját. - -„Vajjon hol lehet?“ gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az -üres szobába nézett. - -Megint visszaült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára -meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje, -mintha fel akarná rázni homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, mely -nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Lehúnyta a -szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje, -zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra -gondolt. - -Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a -szájaszéle merev és egyenes volt. Mire a lámpa fénykörébe ért, -mosolygott. - -János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát: - -– Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött -beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a -szót. Nem értem, – aggodalmasan pillantott a fiatal Fügerre: – Tud -valamit? - -Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt -mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a -gőgös Illeyért, aki mindég elnézett a feje felett. Úgy rémlett előtte, -most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak -egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába -töri magát. Közben alázatos tekintettel nézett a földre és úgy tett, -mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell. - -– Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindég -visszatartottam, mindég könyörögtem neki. - -– De hát mi történik a hátam mögött? – János Hubert hangja sűrűn -bugyborékolt elfehéredett ajka között. - -Aztán megtudott mindent és kínlódva ismételte: - -– Kártyázik… Az egész város tudja… Veszít… Váltók?… Iszonyodva kérdezte: -– de hát mennyi az összeg? - -– Száznyolcvanezer forint… - -János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan, -ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas gallér tartotta fenn -meglazult, viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett -belőle. - -Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről -olvasta le, hogy mit kell mondania. - -– Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék, -istenfélő fiatal ember. Csak a rossz társaság tette. Mindég mondtam -neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag -Ulwing pénzét. De ne büntesse őt főnök úr. Inkább viselem én a haragját, -úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam. - -Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna. - -– Jó ember maga, Ottó, – sóhajtotta János Hubert ellágyulva. - -– Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! – mondta a fiatal Füger -ünnepélyesen, – Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni -a megrontóktól. Talán külföldre… - -– Külföldre küldeni? Igen, – János Hubert egyszerre határozott lett. – -Valamikor boldogult édes atyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot -tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt. - -A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb -lett. - -– Kisigényű, munkás emberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik. -Azalatt Anna kisasszonynak talán valami jó eszű üzletembert tetszik -férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök -úr válláról. - -Ez egy új reménység volt. János Hubert megigazitotta a nyakkendőjét. -„Egy komoly üzletember Kristóf oldalán. Valaki aki a családhoz tartozik. -Az Anna férje“… Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott a gondolatai -közé. „Meg kell akadályozni, hogy ezentúl találkozzanak.“ Olyan sokat -követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni. -Mindég kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a -többiekkel szemben is. - -– Igen, ez megszabadítana minden gondtól, – mormogta, mintha önmagával -tanácskoznék. – Az Anna férje… Dehát ki legyen az? - -Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az -üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez. - -János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt. -Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van… - -Megveregette Füger Ottó vállát: - -– Köszönöm! - -A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt. - -Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn, a dunai gáton hiába -várta Annát Illey Tamás. - -Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat. - -Az eső meggyűlt az ereszcsatorna torkában és olyan reménytelen hangot -adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt. - -Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A napszoba ablakának az üvegjén -úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó, szürke -arcon. - -A régi gyerekszobában üres volt a csend. Mióta Kristóf elutazott, Anna -nagyon egyedül maradt. Délutánonként sokszor felállt a varróasztala -mellől és halkan az ajtóhoz ment. Hirtelen kinyitotta: senki sem volt -ott. Lenézett a lépcső mélyedésébe. A ház hallgatott… Százig számol, -aztán nem vár tovább. Még egyszer számolt százig és a küszöbről is -visszanézett. - -Este, mikor Netti meggyújtotta a lámpát és Flórián becsukta a nagy -kaput, Annának nem egyszer könnybelábadt a szeme. Fogolynak érezte -magát. Az élet kívül maradt. Megint elmúlt egy hiábavaló nap, pedig -mikor megvirradt, olyan bőkezűen igért meg mindent. Aztán ravaszul -kínozta őt, elosont és nem váltott be semmit. - -Illey Tamás nem jött többé. - -Anna kicsiny arca egészen halvány és keskeny lett. Félni kezdett. Talán -valaki máshoz jár most Illey, vagy talán haragszik? Olyan komolyan -mondta neki, mikor utolszor látta, hogy másnap ott legyen a dunai -gátnál. És ő nem lehetett ott, nem is üzenhetett, írni sem tudott. -Kristófnak el kellett utaznia és az atyjuk nagyon szigorú volt -mindkettőjükhöz. - -„Miért nem jön? Hol marad?“ Az ablaküvegnek szorította az arcát. -Valahányszor megszólalt a kapucsengő, szívében összeszaladt a vér. Várt, -aztán csüggedten hanyatlott le a feje. - -A napszobában sugdosódni kezdtek a butorok. A falak is emlékeztek. Az -ajtókilincs is ismerte Tamás kezét. Az ernyőslámpa, az üvegburás óra, -mind azt mondták, hogy sokszor látták őt. - -Anna elfordította az arcát. Az emlékek sebet ütöttek benne. -Összekulcsolta a kezét, hogy kegyelmet kérjen attól, ami kínozza. - -Órák multak: Tini bejött és kártyát kezdett vetni a lámpa alatt: - -– Minden bánatod elmúlik, kis galambom, – mondotta, mikor a kártyavetés -végére ért. - -– Nekem nincs bánatom, – felete a leány és igyekezett magasan tartani a -fejét. - -János Hubert hangja hallatszott: - -– Anna, vendég van! - -Az utóbbi időben Münster Károly gyakran járt a házhoz. Esténkint -kényelmesen ült a zöld szobában, mindenben igazat adott János Hubertnek -és, ha semmi sem jutott eszébe, szelíden malmozott nagy, vörös kezével. - -Az a két kéz ingerelte Annát. Zavarba tudtak jönni, mint az emberi -arcok, vörösek lettek kínlódtak, míg Münster Károly maga mindég nyugodt -és unalmas volt túl hosszú vasárnapi kabátjában. - -„Vajjon miért jön?“ gondolta Anna fáradtan, mialatt szemben ült vele. - -Egy napon aztán megtudta ezt is. Münster Károly megkérte atyjától a -kezét. - -– Megtisztelő ajánlat és igen előnyös, – mondotta János Hubert a -leányának. – A Münster-cég jóhangzású és komoly cég. A fiatalember -értelmes, tőkéje is van. - -Anna hüledezve nézett rá, aztán az arcába szökött a vér. Egész életében -azért küzdött, hogy elnyomja magában az akaratot, mindig -engedelmeskedett, de amit most kívántak tőle, az ellen fellázadt. - -– Nem, soha! – a hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot -ejtenek az acélra. - -János Hubert összerezzent. Ez Ulwing építőmester hangja volt. - -„Korán szóltam“, gondolta kedvetlenül, „még várni kellett volna“. - -Aztán várt. Kinn már hullott a hó. - -Anna arca még átlátszóbb lett az utóbbi hetekben. Éjjente nem aludt. Nem -énekelt többé, nem nevetett és a hosszú estéken át, mialatt atyja a -sokfiókos íróasztalnál dolgozott, szótlanul üldögélt a zöld szobában. - -János Hubert ekkoriban már pápaszemmel olvasott. Feltólta homlokára és -lopva Annára nézett. Lassú félelem fogta el. A saját életére gondolt. -Sohasem volt boldog, sohasem tett boldoggá senkit. - -– Beteg vagy? – kérdezte hirtelen. - -– Nem… - -– Fáj valamid? - -Anna nem felelt, de a szemének olyan kifejezése volt, mintha azt -kérdezné, hogy miért kínozzák. János Hubert háta meggörbült. Tovább -lapozott az üzleti könyvben. Anna hallotta gondtelt sóhajtását. - -– Kristóftól jött rossz hír? – kérdezte, mialatt az íróasztalhoz ment. – -Nem? Hát akkor az üzlet?… Beszélj róla velem, hiszen én is Ulwing -vagyok. - -János Hubert becsukta a könyvet, melyben számolt. - -– Úgy sem értenéd. - -– De hiszen megtanulhatnám… - -– Te csak hímezz és énekelj. Nem kell az üzlethez tudnod. Nem asszonynak -való az. Másra teremtett benneteket az Isten. – Ettől a mondattól -megmozdult a lelkiismerete. Zavarba jött. - -– Még mindig nem felejtetted el Illey Tamást? – kérdezte félhangon és a -földre nézett. - -– Nem felejtettem el. - -Néhány nap mulva egy estén Jörg nagyapa eljött Annáért, hogy -hangversenyre vigye. A kocsiban az öreg úr Münster Károlyt kezdte -emlegetni. - -„Hát ő is a többiekkel tart?“, gondolta a leány és szomorúan nézett a -nagyatyjára. Valamikor börtönben volt, mert megértette a mások -szabadságát, most mégis az unokája szabadsága ellen beszél. - -A hangverseny-teremben már szorongott a tömeg. Az aranyozott -facsillárokban temérdek gyertya égett. Lángjuk nyugodt, sárgás -világosságot szőtt bele a levegőbe. Az emelvényen nyitva állott a -zongora. Az orchestrumból hangszerhangolás hallatszott, mintha -hegyescsőrű madarak csipkedték volna a húrokat. - -A fal mellett néhány ujság-recenzens állt. Anna hallotta, hogy előre -megegyeztek abban, mit fognak a holnapi lapokban mondani. A széksorokban -ismerős belvárosi kereskedők, gazdag polgárasszonyok, egyenruhás -tisztek, öreg papok és legelől, óriási krinolinokban ékszeres dámák, -magyar dolmányos előkelő urak. - -Müller apothekáriusék integettek. A Münster kisasszonyok is ott voltak. -Hátul székeket tologattak az érkezők. Néhányan köhögtek és a torkukat -reszelték és a fejek, mintha rugóra jártak volna, hirtelen az emelvény -irányába fordultak. Aztán csend lett. - -Anna tekintete végigsiklott az arcokon. A sok ember úgy hatott rá, mint -egy üres medence, mely a zongora felé tátong és várja, hogy hangokkal és -érzésekkel töltsék meg. Az ő szíve tele volt magányos, fiatal -fájdalommal és szinte félt, hogy az első hangra a szeméből csordul ki -minden fájdalom. - -Egyszerre megfoghatatlanul nyugtalan lett. Mintha valaki a távolból -megérintette volna. Sebesen oldalt pillantott. Ereiben összerezzent a -vér: pillantása találkozott Illey Tamás sötét, szomorú szemével. És a -két tekintet egymásbavonaglott a távolságon át. - -Körülöttük hullámzott a terem. Nagy, kiáltó éljen tört fel. A taps zaja, -mint a zivatar csapkodta a falakat. - -Az emelvényen ott állt, magasan a többiek felett, a nagy művész. Hosszú, -fehér haja, puhán lendült meg márványfeje körül. Szikár alakja meghajolt -a hódolat előtt. - -Aztán felzúgott keze alatt a zongora. És a hangok zengtek, sírtak, -dühöngve viharzottak, zsongva enyelegtek, feloldozóan mosolyogtak át a -levegőn. A márványfejű művész előbűvölte a zongorából azokat a hangokat, -melyek nem voltak előtte és nem lesznek utána. - -A tömeg visszafojtott lélegzettel, igézetten hallgatott. És a zene zord -erővel áradt tovább. Aztán gyöngéd lett, mint egy haldokló visszhang. -Fenséges hatalommal tört elő megint. Tűzben hajlított hangok törtek elő -és akik hallották, azok előtt megelevenedtek Beethoven, Bach Sebestyén -és Weber alkotó percei. Ezeket a perceket bírta újból izzóvá tenni a -művész, akinek a játéka mindég Istenek születése volt. - -Ulwing Anna lelkét nagy, fénylő szárnyakon Beethoven Apassionatája vitte -Tamáshoz az emberek feje felett. Úgy tetszett neki, a zene hullámjárása -összesodorja őket és ők elmerülnek egy végtelen, csillogó fátyolban. - -A terem megint tombolt. Az emberek felálltak. Néhányan az emelvényhez -rohantak és ott tapsoltak tovább. - -A művész saját szerzeményét kezdte játszani. És ekkor, mintha a -márványarcban láng gyulladt volna, tűz világított át a homlokán, tűz -áradt ki a két szeméből és az alkotó művész eltávolodott és magányossá -vált. - -Anna a zongora felé fordult. Ez más volt, mint amit valaha hallott. Régi -szavak mozdultak az emlékezetében… „Teremteni kell, úgy mint az Isten. -Még agyagot is újat kell teremteni.“ - -Ismét tapsoltak, de a taps, mintha egyszerre tartózkodóbb lett volna. A -virtuóznak szólt, nem az alkotónak. - -„Nem értik“, gondolta Anna leverten. „Ezt a zenét még nem lehet -biztonságban bámulni. Korán jött…“ és megint Walter Ádám szavai jutottak -eszébe. - -Aztán elfelejtett mindent. Tekintete Tamást kereste a kifelé tóduló -tömegben. A ruhatár porszagú melegében egymást taszigálták az emberek. A -kapu alatt a fogatok ajtaja csattant. Egy rekedt hang a kocsisok nevét -kiáltozta. - -Anna meglátta Flóriánt és intett neki. Jörg Ulrich ekkor már a -kocsijában ült. - -– Gyalog szeretnék menni, – mondotta a leány sebesen. Az öreg úr álmos -volt. A mögötte jövő fogat lovai nem akartak állni a hidegben. A -kocsiajtó becsattant. Anna szabadnak érezte magát. - -– Menjünk… - -Flórián jó, széles arca egy pillanatig csodálkozva fordult feléje. Aztán -engedelmesen indult el mögötte a hóban. - -Az utca szegletén valaki mozdulatlanul állt egy lámpa alatt és keresően -nézett be az elrobogó kocsik ablakán. Egyszerre nem nézett többé a -kocsik felé. Annára nézett sötét, szomorú szemével. A kalapját mélyen -levéve tartotta, a hó sovány arcába esett. - -Erősen fogták egymás kezét és lelkükben olyan volt a csend, mint az az -örülni nem merő, zsibbadt pillanat, melyben egy kínzó testi fájdalom -hirtelen megszűnik. - -Az utcákon távolodón gurult szét a kocsik puha zaja. A tompuló emberi -hangok közül kicsattant még egy-egy messze nevetés. Aztán csak a hó -hullott csillagos, lassú pelyhekben. És a nagy fehérségen át, ők ketten, -szótlan megegyezéssel indultak el egymás oldalán. - -Anna nem érezte a hideget. Csupasz vállán megcsúszott a prém, kicsiny -cipői elmerültek a hóban; mégsem fázott. Ment véghetetlen boldogságban. -Illey elragadtatva nézte őt, aztán erőt vett magán. Nyugodtnak akart -látszani, de a hangja idegenszerűen elváltozott volt. - -– Mikor a hangverseny hirdetéseit láttam, reménykedni kezdtem, hogy -találkozunk. Csodálatosabban jött minden, mint ahogy várni lehetett -volna. - -Anna is erőt vett magán. - -– Hát igazán nem a zenéért ment ma oda? – kérdezte félhangon és -mosolygott. - -– Soha se járok hangversenyre, – mondotta Illey Tamás őszintén. – Nem -értem én a magas zenét. - -Anna szinte ijedten fordult feléje. - -– Hát akkor azt sem értette meg, amit én magának énekeltem? - -– Nem a zenéjét értettem meg, hanem azt, amiből az a zene lett. - -Anna gondolatai összezavarodtak. Eddig azt hitte, hogy ők ketten -találkoznak, együtt vannak a zenében… És Tamás most azt mondja, hogy nem -érti meg az egyedüli nyelvet, melyen az ő lelke is, a vére is beszélni -tud… Mindegy, minden mindegy, csakhogy itt van, csakhogy mellette lehet. - -A nyaka kissé hátracsuklott és félig lezárt pillákkal olyan vágyóan -nézett Illey vállára, mintha kis fejének ott, azon a vállon akart volna -fészket rakni a tekintetével. - -Tamás feltűnően lassan kezdett lépni. Egyszerre Anna is észrevette a -befúvott lámpát az Ulwing-ház előtt. - -– Régen kerestem ezt a mai órát, – mondotta Illey sebesen, – akkor a -szigeten is ezt kerestem, mikor olyan soká vártam magára. A csillagok is -feljöttek, a révész is tüzet rakott. Másnap megint ott jártam. A kapujuk -csengőjét is meghúztam sokszor. Láttam az arcát az ablakon át, -zongorázni is hallottam, mégis azt mondták, senki sincs otthon. Flórián -a földre nézett, mikor mondta. Megértettem, nem akarták, hogy jőjjek. - -– Pedig én mindég vártam… Annyi szenvedés volt az Anna fátyolos -hangjában, hogy Illey előtt egyszerre világos lett minden. - -Ebben a pillanatban meglátták a házat. Már olyan lassan léptek, hogy -szinte egy helyben maradtak, mégis fogyott a távolság. A kapu kimozdul a -falból és eléjük jön sötéten, sietve a nagy fehérségen át. A két -oszlopember is vele jön. Egészen kihajolnak a kőpárkány alól és lenéznek -rájuk. - -A kapu mint egy zökkenésben megállt. Az út végére értek. Anna szíve -megbénult az ijedtségtől. Még egy perc, aztán nem fogják látni egymást. - -Flórián elejtette a kapukulcsot. Lassan, nagyon lassan turkált kezével a -hóban és közben egyetlen egyszer sem pillantott fel. - -Illey Tamás Annához hajolt: - -– Már nem tudunk mi egymás nélkül élni, – és megcsókolta a leány kezét. - -A hó csendesen hullott és ők ketten, a havas fehér fátyolon át, -szótlanul néztek egymás szemébe. - -Mikor Anna felment a lépcsőn, levette ajkával Tamás csókját a tulajdon -kezéről. - -Másnap mindent elmondott az édes atyjának, és mikor délután megszólalt a -kapucsengő, Flórián széles, nevető arccal nyitott kaput Illey Tamásnak. - -Anna hallotta a lépéseit. A lépések elmentek az ajtaja előtt, végig a -folyosón, a zöld szoba felé. - -Illey Tamás keveset beszélt. A szava komoly és határozott volt. János -Hubert állva hallgatta, csak azután kinálta meg üléssel a vendégét. - -– Megtisztelő ajánlat… Hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanezeket a -szavakat használta Münster Károlylyal szemben is. Köhögött, aztán -lelkiismeretesen és pontosan elmondott mindent, úgy amint előre -elhatározta. Beszélt a tűzkárról, a rossz üzletévekről, Anna -hozományáról. A hangja kissé elhalkult: - -– Nagyon sajnálatos, de nem vonhatok el tőkét a cégtől. A vagyonnak -együtt kell maradnia. Még boldogult atyám határozta így. Ettől nem -térhetek el. - -Illey udvariasan elutasító mozdulatot tett. - -– Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érintik. - -János Hubert leküzdhetetlen csodálattal pillantott feléje. A régi Illey -névnek a varázsa megint hatni kezdett rá: már nem dűlt a karosszék -támlájának. Ünnepélyesen, mereven ült és bántotta, hogy eddig olyan -üzleti hangon beszélt. - -– De hát az illei birtok, – óvatosan kereste a szavakat, – úgy tudom, -sajnos, idegen kézen van… - -Illey kissé elfordította a tekintetét. Érezte, hogy az előbb parádézott -a másik előtt és szégyelte magát. Ez a szelíd szemű, jó öreg üzletember -eszébe juttatta azt, ami legelőször Annához vonta. Hiába tagadná le, -akkoriban sokszor gondolt arra, hogy az Ulwingok gazdagok, és hogy az -ősi illei birtok talán megint az övé lehetne. A föld utáni vágyódásában -keresett most mentséget önmaga előtt azért, amit régen gondolt. Egy -reménység volt. Eltólta magától. - -János Hubert várakozóan nézett rá: - -– És Illey úr igazán nem gondolna a birtok visszaváltására? - -Illeynek sok büszke és önzetlen szó jutott az eszébe. Felülemelkedni -mindenen, még önmagán is. Semmit se kérni, csak Annát, akit szeretett. -Uri, keskeny arcát János Hubert felé fordította. Nyiltan a szemébe -nézett, mintha igéretet tenne: - -– Már nem gondolok Ille visszaváltására. - -János Hubert udvariasan kérdezősködött a családjáról. - -Tamás lassan forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. Az atyjáról kezdett -beszélni. Korán elvitte egy szívbaj. Az anyja utána ment. Aztán dobra -került a birtok. Csak egy mocsaras erdő maradt, az nem kellett senkinek. -És egy kevés pénz. Meg akart tanulni dolgozni, azért jött ide a városba. -A saját erejéből akarta visszavenni a földjét. Hiszen a nevüket adta, -vagy ők adták neki a nevét, akárhogyan is volt, de az illei föld meg az -Illeyek majd ezer év óta összetartoztak. - -Tamás leverten nézett maga elé. Arra gondolt, hogy őt is utólérte az -alispánok unokáinak a végzete. - -– Jogász lettem, – mondotta csendesen, – ép úgy, mint a többiek, elnyelt -a politika és pénzért dolgozni nem tanultam meg. A vérünkben van ez. A -magyar nemesség csak akkor nem tartja szégyennek a munkát, ha ingyenbe -megy. Aki közülünk pénzért adta magát, az rossz ember volt; a jók pedig -tönkrementek. - -János Hubert szórakozottan bólintott. Egészen megnyugodott, mióta -bizonyos lett, hogy Illey Tamás nem akarja kivenni a cégből Anna -hozományát. Feléje nyújtotta a kezét. - -– Rendben van. Ille visszavételére nem gondol. A cég ügyeibe nem -avatkozik. Most megnézhetjük az üzleti könyveket és a mérleget. - -Tamás mosolygott. Ő csak Annát akarta látni és János Hubert kinyitotta -előtte a napszoba ajtaját: odabenn meleg és világos volt minden. - -Mire az új tavaszban a föld és az ég is meleg és világos lett a régi ház -körül, Tini mamzell koszorús fátyolt tűzött Anna hajába. Aztán, mint egy -fehér felhő, végigúszott a fátyol a jó öreg szobákon, hozzáért az -ajtókhoz, a falakhoz és Anna megcsókolta az atyját. - -– Köszönöm, – mondotta a leány, – olyan boldog vagyok. - -János Hubertnek ennél többet nem adott az élet… Könnybelábadt a szeme. - -A folyosón az öreg Fügerék álltak, Henrietta asszonyság kikeményített -fejkötőben, Gemming úr és a kis Feuerlein, aki meghatottan törölgette a -szemét. Illey Tamás előtt, valamennyiök közül Füger Ottó hajolt meg -legalázatosabban. - -Fenn, magasan a tetők felett, bongva beszélt a lipótvárosi templom -harangja, mely annyiszor mondott már valamit az Ulwingok végzetéről. És -a kapu mellől a két oszlopember benézett a fehér-virágos kocsiba. - -A kapuboltozat még egyszer megismételte magában, amit a kerekek mondtak, -aztán elhallgatott a ház. Anna elvitte nászútjára halk kis nevetését. -Csendes lett minden, az ember, a napok. - -János Hubert egészen egyedül volt. Egy levél Kristóftól, egy másik -Annától. Sokszor elolvasta mind a kettőt, mosolygott és behunyta a -szemét. Mostanában mindég álmos volt. Az órára nézett. Korán lenne még -aludni menni. Fel-alá kezdett járni a csendes szobákban. - -A zöld szobából beért a lámpa világa az ebédlőbe. A nap-szobába feljött -az utcalámpa fénye és szétszóródott a mennyezeten. A régi gyerekszoba -egészen sötét volt. - -János Hubert összetette hátán a kezét és lassan ment át a -világosságokon, sötétségeken. Az életére gondolt. Ott is épen így volt, -csak hogy most, mikor visszanézett arra, ami elmúlt, egyre többnek -látszott benne a sötétség. - -Nem értette, miért kellett épen máma ilyesmikre gondolnia, mikor úgy is -nehéz a feje. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy elküld a -protomedicusért. Fáradt volt erre is. - -Mialatt az órájában lassan forgatta a kulcsot, elszédült, de azért mégis -pontosan belerakta az alabástrom tálba mindazt, amit a zsebében hordott. -Kulcsait, tollkését és a gyönggyel himzett szivartárcát. Ezt -megszokásból hordta magánál, csak úgy üresen, mert az utóbbi években -letett a dohányzásról is. - -Másnap vasárnap volt. Nem kelt fel az ágyból. Tini időnként bejött és -megkérdezte, akar-e valamit? Felnyitotta a szemét, bólintott, de nem -mondott semmit. - -Gárdos protomedicus megnyugtatta: - -– El fog mulni; egy kis fáradság az egész – és nuxvomicát rendelt. - -– Nem, nem kell a gyerekeknek írni… - -János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt, ott -jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát -mégis volt valaki a világon, aki neki köszöni a boldogságát… -Megigazította a takaróját, a fal felé fordúlt. - -Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott; az ágy is forgott, a -szoba is, és ő nehezen lélegzett. Ki akarta a nyakán gombolni a -hálóingét, de nem bírta. Hirtelen felült és felesleges mozdulatával -néhányszor odanyúlt még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani. -Aztán visszaesett és nem mozdult többé. - -Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül, -úgy ahogy élt. - -A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó -sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra -ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját. - -Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított -útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra. - -Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Szép, leányos félelmek. Aztán -beleszokott a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az -álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más -jött. - -Eljött az élet és elmúlt az első év. - -A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már -félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba, -mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem -jöttek többé vissza. - -Megint elmúlt egy év. - -A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás -rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé. - -A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház -mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik. - -Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanúlta őket -soha, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső -ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, mely -szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet a karja titokban régen -tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az -emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a -föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó -gyermeknél fog bevégződni. - -– Mama, – dadogta a kis György. Anna halkan utána mondta a szót, amelyet -kapott, amelyet ő az anyjának soha sem adhatott és Krisztina asszony -halványuló képe felé nézett… Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt -oda lenn. Lépések jöttek a folyosón… - -– Tamás, úgy vártalak! – többet, melegebbet akart volna neki mondani. -Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és -fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna. - -Illey nem vette észre, másra gondolt. Olvasni kezdett egy levelet. - -– Otthonról jött… - -– Otthonról?… Hát ez nem a te otthonod? – Anna odaadón oldalt hajló feje -lassan kiegyenesedett. - -Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A -régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános, mindenki hozzá fordult, -aki bajban volt, mintha még mindég ő lenne az illei földesúr. És ő -eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt. - -Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés, -melytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy -rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van valahol másutt. - -– Tamás,… mondotta halkan, mintha vissza akarná hívni magához. - -Illey szórakozottan mosolygott. Még mindég a levelet olvasta. Anna arca -komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, mely az előbb még jóformán -ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott -vissza a szívébe. Elfordult. - -– Nem, ne menj el. Jer ide. Olvasd csak… - -De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett -odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt. - -– Hagyd el, Tamás, – és a hangjába ellenszenv vegyült, – úgy sem ismerem -azokat a te embereidet. - -– Miért mondod ezt így? – a férfi szemrehányóan fordult feléje. Anna -hangja ismét feldöntötte lelkében azt a reménységet, mellyel Illére -gondolt, mely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte… Ha -megmondana neki mindent, ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik, -az a szívéhez van nőve, hogy vágyódik a földje után… Vajjon megértené-e? -A szavak olyan erővel formálódtak az agyában, szinte hallotta a -hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy -nem tudná őket kimondani soha. - -Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét. - -– Miért haragszol, Tamás? – szeme az illei levélre tévedt, – hát nem -érted? Hiszen csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem. - -– Igazad van! – Illey kurtán, neheztelőn nevetett. Egyszerre világosan -érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a -vérében. Idegen és talán az is akar maradni. - -A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek volna, -pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki -elfordult. Anna utána nézett. - -Az első időben, ha nem értették egymást, elfelejtették egy ölelésben. -Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában, -hogy minden kimenjen a fejükből és egymás mellett szaladjanak és a -küszöbön már fogják egymás kezét. - -Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegek voltak Anna -emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt. -Szórakozottan játszott a kis fiával. Tétovázva babrált a varróasztala -fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára -akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen -közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan. - -De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld -szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az -ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott, -parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról. - -Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a -földmívelési osztályban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a -mellékszobában az intenzivebb gazdasági üzemről mond valamit. - -Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még -mindig nehéz és szomorú volt. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a -csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett, mintha megbántották -volna… - -Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni. -Falusi birtokos barátai hívták. Oda lenn Illén, az ő mocsaras erdejében -is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment. -Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza. - -A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, hol Ulwing -építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött, Fischer -von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép -függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az -oszlopos óra előtt egy remekbe művelt vadászkés feküdt. - -Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a -zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem. - -– Nézd csak Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a -kövér polgárasszonyok a piacon. A csipőjükre támasztják a tenyerüket és -majd szétpattannak a jóléttől. - -Csendesen nevetett: - -– Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy -ilyen karosszék a gyerekszobában. Frau Mäyernek hivtuk és kosarat -akasztottunk a karjára. - -Anna kissé elpirult és zavartan símitotta végig kezével a csíkos -vászonhuzatot. - -– Bántanak minket, – mondotta, mintha a karosszékhez szólna, – pedig mi -ketten összetartozunk… Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott eszébe, -Bajmóczy Bertha… a régi sértés… a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja -szava csendült volna meg az emlékezetében. „Szabad polgár vagyok“… - -Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra. - -– Milyen szép vagy így, – mondotta Tamás és a hangja elváltozott. - -Az asszony válla megrezdült. Ez az a régi hang volt, mely úgy nyúlt -hozzá, mint egy érintés. Egymásra néztek és Tamás elborította őt az -ölelésével. - -Anna úgy érezte, a férje karja között elmúlik minden gondolata és -elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával, -hanem azzal az ősi asszonymozdulattal, melyben benne van a legyőzött -győzelme. - -– Szerelmem… - -Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka -találkozások nagy csendje volt közöttük. Mire elmúlt a csend, elmúlt a -találkozás is és mindenikük visszatért önmagába. - -Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm volt -a hangjában: - -– Kristóftól jött! - -– Most is Baden-Badenban van? – kérdezte Tamás gúnyosan. - -– Este érkezik. - -– Ideje is már… - -Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Tamás hangjában mindég valaminő -ingerültség érzett, ha Kristófról beszélt és ez fájdalmat okozott neki. -Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó -mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott. - -Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi -deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget -húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas -szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna -annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett. -De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő -kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért -tartózkodott mindentől? - -Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az -Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő -közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég -visszautasítóan hallgatott. - -Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát, -megelőzte őt. - -– Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. – -Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna -kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a -karját és a térdére vonta az asszonyt. - -– Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap. - -Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna, -nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott -valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott. - -– Tudod milyen nap lesz holnap? - -Tamásnak egyszerre jó kedve lett. - -– Hogyne, vasárnap… Vadászni mehetek. - -– Az esküvőnk harmadik évfordulója, – mondotta Anna halkan. - -– Igazán, holnap? – Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és -erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a -térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A -hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle… - -„Nem mondja, hogy itthon marad“, gondolta Anna „nem mond soha semmit“. -Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég -csak ez… nem kell“. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a -haját. - -Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan -nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme, -nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke. - -– Hány órakor indul a vonatod? – kérdezte Anna és elfáradt az -erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék. - -Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat. -Eltól magától“, az arca egyszerre ellenséges és sötét lett a megalázott -kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Visszatette, anélkül, hogy -megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A -töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A -bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla -felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában, -messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt. - -Anna szótlanul ment ki az ajtón. - -Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt… Mióta lett -ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem -vette észre. - -A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő -után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt, -csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná. - -Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett. - -Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi -időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja -megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák -nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett. - -És Tamás? Úgy,… vadászaton van? - -– Beteg voltál? – kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az -ebédlőasztalnál. - -– Miért gondolod? Nem, csekélység volt, – Kristóf sebesen evett, közben -szinte kapkodva beszélt. – Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig -szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam. -Idegek kellenek hozzá. - -Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa. - -– Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették -a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik -velük. – A szája kissé elferdült. – Mondd csak Anna, te is érzed azt -néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agyvelődig? - -– Nem, én nem érzem ezt, – felelte Anna és mereven nézett rá. - -Kristóf zavartan nevetett: - -– Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod… az -idegek. - -Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca -azért egészen nyugodtnak látszott. - -– Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát. - -Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt. - -– Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon -kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott? -És a tűz… Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős -volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még -melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy. - -– Hát maradj mellettem mindég Kristóf. - -– Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem -igen lehet ilyesmit kérdezni… És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül -vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz. - -Anna dermedten nézett a bátyja szemébe. - -– De hiszen ezek őrültségek… - -– Kályhatündérek és zongoraegerek, – mondotta Kristóf és bágyadtan -mosolygott a zöld szoba felé. – Hát a kis György? – erőltetett vígsággal -nevetett föl: – hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy -lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán -szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!… - -Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi -tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után -szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor -lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem -bírt megnyugodni. - -Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két -szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a -központi üzlet összezsugorodott. - -A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen. -Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli -szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak -meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe, -hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt -alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül -vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd -össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami -most jött, azt nem szerette. - -El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak, -visszajöttek és megszúrták. - -És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti -jelentések az utazó-bőröndjében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig -olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt -gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad -megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!… - -Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy -darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden -ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első -szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok, -akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és -követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok -pénz bírta érdekelni, mely szüntelenül folyik az emberek keze között, -mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon. - -Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja. -Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz… - -Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres. - -A pénz!… Ez a mindenki igazsága… És vágyódni kezdett utána, mint hajdan -az asszonyok után. - -A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett. - -Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már -jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja -nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt -ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül. - -Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott. -Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte. - -Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az -asztal mellett. - -– A fundusoknak nagy áruk van mostanában, – mialatt beszélt, szivarra -gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, – soha sem lesz így -többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb -tőkebefektetést tudok. - -Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent -úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt. - -– A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, – -mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. – Nem értesz hozzá, -kedvesem. - -Anna felsóhajtott: - -– Igazad van. Beszélj Tamással. - -– Velem? – Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes -lett az arca. – Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz. -Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az -emberek, mikor kitörik a nyakukat. - -– Hidegvér kell hozzá, semmi más, – dünnyögte Kristóf, – nem szabad -megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a -telekeladásról? - -Tamás felvonta a vállát. - -– Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. – Érezte, hogy dölyfös -tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje. -Még sem bírt másként tenni. - -Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el -kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést. -Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger -Ottó ügyes közvetítő. - -Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította. -Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem -értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni -tanították. - -Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell -tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is -meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehetnek egészen boldogok. -Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen -később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell, -amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul -nyújtaná oda. - -De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el. -Tavasszal megszületett a második fiú és László, Tamás, János, Kristófnak -keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templomában. - -Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, mely -azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala -ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett. - -Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt. - -Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át -olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna -Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette -a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett, -vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már -elmult az az idő… Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát. - -Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy -bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem, -nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez. - -De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi -falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses -tarlók… és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint -régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult. - -Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő -sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és -az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött. -Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a -zongoráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze -megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e, -becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás -asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem -beszélt. - -És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban. -Nem mondták ki, láthatatlanul még is ott volt kettőjük között. - -Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és -elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte, -egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, melyből nincsen -kivezető út. - -– Tamás, – mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, – miért -nem tudunk mi egymással beszélni? - -Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát. - -– Már megint a hallgatásomért vádolsz? - -Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában. - -– Hiszen nem úgy értettem, – az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki -nyersen a szájára szorította volna a kezét. - -A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás -arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott -zokogást hallott volna… Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége -nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a -divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az -ajtót. - -Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába -költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se -tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig -szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a -kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga. - -A ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák. - -Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a -lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje. -Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a -színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli -erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül -a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában -lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes -kínjával. Hívás… felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?… - -Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes -csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen -úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt -és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor -megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem -termett sehol. - -Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú -ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab, -aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös -égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen -és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt. - -Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna -tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem -egyszer visszautasította a vágyódását. - -Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág -könnyen odaadta magát, nedves és üde volt… - -Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a -fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő -kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi -jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis -tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és -úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni -is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják… - -Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett -neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek -a lába alatt. Átöröklött férfi-gondolkodásában nem vádolta magát érte. -Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a -leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire -tartana valamit. - -Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az -erdők felett… Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt, -cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a -hegedű. - -Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik… - -A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná -azt az ajtót, a karjába vetné magát, de… a lépések odébb mentek. - -Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt. -Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy -álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember. -Tamás… és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd, -Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni… - -A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát -ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna -minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni -fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit? - -Összerázkódott, mintha fáznék. - -Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen -csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás -hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradtak mind. Az Illey -rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a -régi földesurak utódai között. - -Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy -férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a -hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje. - -Walter Ádám volt. - -– Ennyi idő után… És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma -jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak -érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy -tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit -megszépített a távolság. - -Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz -emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón -követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyújtson. -Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát. - -„Szenvedett, mióta nem láttam“, gondolta Walter Ádám, „és szebb lett -tőle“. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében -valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a -fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott, -mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a -pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette. - -Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A -láng fellobbant. - -– Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek. - -– Ezt nem kellett volna mondania, – Anna régi fiatal mosolyával -mosolygott, – vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut? -Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cégtábla, a fehér Aesculapfej? -Mennyit nevettünk… - -– Akkor még minden másként volt, – felelte Walter szárazon. - -Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése“, és az -asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette. - -Walter Ádám hangja gúnyos lett: - -– Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy. -Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek… -– s most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a -nemzeti zenedében, – élettelenül nevetett: – de talán így van ez -rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább -segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár -akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle. - -Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét -kinyújtotta? Hát senki sem éri el?“ - -– Mind forradalmárok voltunk valamikor, – mondotta Walter, – hiszen a -fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy -álomért és… valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez -bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek -önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a -többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen -gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy -a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a -nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap lenyugszik, már -egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a -hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő. - -Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a -szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a -megalkuvásra. - -Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett: - -– Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind -lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre -szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet. - -– Óh Walter, milyen szomorú ez… - -– Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A -szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek -meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla, -hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit -mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most -már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott, -mindenkit, aki felébredt. - -Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze -egymásba kulcsolódott a térde körül. - -– Elszomorítottam? – kérdezte Walter vontatottan. - -Az asszony megrázta a fejét: - -– Megérttette velem a saját életemet is… - -„Ő sem boldog“, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő -ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán -szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá, -hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről. - -– Énekeljen valamit… - -Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta -ezt neki senki se. - -Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik -voltak a fiatalságuk elmult vasárnapjain. - -– Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, – mondotta Anna, -mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról -egyikük se beszélt. - -Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes -udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott -Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna -figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz -cipőjére. - -Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a -napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés, -mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és -megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín; -könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke -kisérte csendes estéken át. - -Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a -vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az ujságokban, -halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már -megint kinn hangzottak a folyosón. - -Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a -fejében. Megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni, -szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte -megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították -a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az -árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje -hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég -vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették. -Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a -nyerés vágya. - -A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a -kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa. - -Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az -átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg -azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart, -hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek -nyugtalanságában. - -Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú -üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt, -ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit. -Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta -maga mögött az ajtókat. - -Szép májusi reggel volt. - -A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök -alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban -álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú -öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az -ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában. -Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét. - -A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona. - -A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább -szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek -a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha -kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek -mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők -azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott, -bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva -taszigálták egymást. - -Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult. -Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre -szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az elmenők beleütődtek, a -csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele. - -– Veszek… - -– Adok!… innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás. - -Valakinek leesett a kalapja… rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat -lobogtatott. - -– Adok!… – hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre -ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapirok olcsóbbak lettek. - -„Most… venni kell“, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása -belesivított az üvöltésbe. - -– Pesti Népbank… kilencvenkettő… - -– Nyolcvan! – bőgött egy állati hang. - -– Hetvenhat… - -Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok. - -– Kézmívesbank… - -– Hitelegylet! - -– Negyvenöt… negyvenkettő… - -Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A -teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott -voltak és szétgurultak. - -Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az -árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét. - -– Veszek… - -Megint jöttek az ellenőrízetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem -örvénylett, mintha megkeverték volna. Senki se tudta, mi történik. -Távirati lapok repültek. Öklök csapódtak a levegőbe… Minden fölfordult. - -Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe. - -Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout… Az -árfolyamok hanyatthomlok zuhantak. - -Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége… -pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek -a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok, -akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék -dolgozott keményen, verejtékesen. - -Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az -ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója -csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte, -mialatt tönkrement. - -Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy -óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt. - -A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang… - -Kristóf csak dadogni bírt, Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is -otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével. - -Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A -levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev -és üveges lett. Arcok… idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak: -ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a -város, az ország. - -És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde -kapuján az új emberek között. - -Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak. -A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára. -Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába -is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt eltagadott -mindent. - -Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni, -fenntartani, amíg lehet… küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó -olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az -ajtóra. - -– Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap… Ma nem lehet. - -Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a -nyakán. Időt nyerni, perceket legalább… Egy perc is sok idő, mikor az -ember ragaszkodik az életéhez. - -Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok -rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül -is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó -reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé. - -A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas -hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká -kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz. - -Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott -tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy -milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben -aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta -az egész épületet. Bankház lett belőle. - -Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerü, hájas fején. -Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst, -aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai -megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a -karosszékben. - -Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely -döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem -üvegje fölött. - -– Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen… hogyne, hogyne, ismerem a céget. -Fiatalkori összeköttetés… Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing -Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember, -kiváló ember volt. - -– A nagyatyám… - -Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot. - -– Mivel szolgálhatok? - -Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt. -Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet. -Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz -semmi sem. - -A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely -aggasztóan mélyedt húsos halántékába. - -– Parancsoljon velem, – mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára -pillantott. - -Kristóf erőt vett magán. - -– Kölcsönre volna szükségem. - -Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett. - -– Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert -tönkre tett. - -– Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is… - -– Tudom, – mondotta az igazgató szárazon. - -Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott. - -– Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne… - -– Milyen fedezetet kinál?… Az Ulwing nevet? – a bagolyképü mosolygott, – -ez sajnos már nem elég… - -– A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, – dadogta Kristóf. -Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja, -csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan -beszél és azért mégis beszél. - -Az igazgató hidegen pillantott a szemébe. - -– A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről. - -Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája -gyámoltalanul ferdült el. - -– Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn… – folytatta a -bagolyképü. – Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most -nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a -telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a -betáblázást. - -Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem -felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a -tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag -kezét a térdére. - -– A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot. - -Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi -ereje, hogy ne abba fulladjon bele. Már nem küzdött magával. Érezte, -hogy a házhoz soha se tudna hozzányúlni. Legalább az maradjon meg -tisztán Annának. A ház, a jó régi ház… - -Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az -ajtóig. - -– Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az -unokáját nem szolgálhatom ki. Majd máskor, – mormogta olyan hangon, -mintha nem hinné, amit mond. - -Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még -kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a -szájaszélébe és húzta lefelé, féloldalt. - -Nem tudta, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan -rákiáltott: - -– Nem tud vigyázni, fiatal ember! - -Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán -fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála. - -Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt -elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a -verejték. - -Mikor fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta, hol -van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban, -hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint valami beteg állat, amely -nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a -küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken -kopogtatott be a napszoba ajtaján. - -– Anna, alszol? - -– Igen, már régen, – felelte a húga odabenn. Az ajtó kinyilt. Anna -vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt. - -– Emlékezel Kristóf, régen hányszor kérdezted ezt a rácsos kis ágyadból? - -– Akkor is így feleltél. Akkor is féltem… - -Anna a szeme közé nézett. – Hogy érted ezt? - -Kristóf sajátságosan nevetett: - -– Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz -ilyen későn? – Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és -számadási könyvek hevertek. - -– Ezt is megtanultam, – mondotta Anna fáradtan, – annyi számla gyűlt -össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az -irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? – hirtelen -elhallgatott, már másra gondolt: – Hallottad?… és futni kezdett a -gyerekszoba felé. - -Kristóf vontatott lépéssel indult el utána. - -A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos -mélyedésében, egy kancsóban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé -hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét: - -– Itt vagyok… - -Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden -volt. Valamikor, ugyanott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt -és félt, de az anyja hangja sohase mondta: „Itt vagyok“. Sohase ismert -egy könnyü, hűvös kezet, mely csak a símogatásért símogat, két meleg -asszonyi kart, mely tisztán ölel és azt a világos, átlátszó mosolyt, -melynek nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent -megbocsájt és mikor az ember nyomorult, egészen halkan mondja: „Itt -vagyok“… Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete. - -– Jó nekik, – mormogta Kristóf, mikor visszament a napszobába. Anna, -mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott -papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg -erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt -és a kis László fölijedt tőle. - -– Meg kellene igazíttatni ezt is… - -Kristóf szótlanul ült a sokvirágos divány szögletében. Nem figyelt oda. -Tekintete, ritkán mozduló pillái alatt, kimerülten járt körül a -szobában. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól? -Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen -közömbös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a -gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe -irtózott belenézni. - -– Anna, mesélj valamit. - -Az asszony fölpillantott a kis fiókból, melybe a számláit elzárta. – -Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek, – -elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét. - -– Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt -egy asszony, aki soha sem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel -korán fölkeltette… - -Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt. - -– Igazad van, hát akkor menjünk aludni… Lehajolt és megcsókolta a húga -kezét. – Jó éjszakát Anna, és… Valamit mondani akart, aztán erőszakosan -elfordította a tekintetét; kiment az ajtón. - -A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta… Most is mozgott. Az -oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn. - -Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a -szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy, fehér folt -megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az -ágyát, holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken… Nem bírta -ezt nézni. Holnap… A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom -ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult. - -A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf -odament, a kályhára támasztotta a kezét és benézett az ajtó szelelő -nyílásán. A hasábok fölött apró lángok billegtek. Egy darabig -megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán sóhajtva felegyenesedett. - -Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben -hitt, mindég rájött, hogy hazugság volt épúgy, mint a kályhatündérek. -Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört, -hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való lenne? Az emberek -is, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és -elvitték és eldobták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol -keresse össze önmagát?… Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy -tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna -iránt… semmi más. - -Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem -érdemes… - -Az iróasztalhoz ment. Aztán szinte undorodva tólta el magától a -papirost. A küszöbről visszafordult. Egy csomó levelet a tűzbe dobott. -Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt -nála. - -Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben -valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a -gyalogkapun… csak a két oszlopember nézett utána. - -„Mint egy tolvaj, épen úgy.“ Ebben a pillanatban maga se tudta hogyan, a -nagyatyja temetése jutott eszébe. A polgármester, a városi tanács-urak, -a céhek zászlói és a papság énekelt és a harangok zúgtak… -Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel. - -Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mintha szürke, -zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a -levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is. -Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját. - -A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán -leült a legalsó parti lépcsőre, két karjával átfogta a lábaszárát és -fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni. -Csak egészen rövid ideig. - -Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmult minden, amire várni -lehet. - -A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna… lágy, fekete emelkedéssel -közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a -keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben. - -Egyszerre elmult ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák -fénye ingó tűzlépcsőket merített a mélybe. A folyó már nem volt -ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni -kezdte őt is, mint a régi Ulwingokat. - -Kristóf fáradt lelke utána indult a hivásnak és a teste követte a -lelkét. - -Aztán nem jött vissza soha. - -A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan, -fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta -többé vissza az utolsó Ulwingot. - -Anna mindent megtudott… Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott, -mielőtt valaki a nap felé emelte volna az aranyát. Soha se csillogott az -a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen -nagy lehetett, mikor a romjait látták. - -Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot. -Irtózott a szavaktól, melyeket ki kellett mondania, félt, hogy összetöri -velük az asszony lelkét. - -Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan -sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme. - -– Régen sejtettem, hogy így fog történni, – mondotta egész halkan és egy -nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna -a szemébe nézni. Egyszerre még magasabbnak látszott, mint különben. A -tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala dacosan -határozott. - -– Ne kimélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. – Aztán még csak -annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar -mocskot az Ulwing-néven. - -Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna épen olyan fölényes -akarattal viselte a balvégzetü pusztulást, mint aminő fölényes akarattal -valamikor Ulwing építőmester a szerencséjét megteremtette. És Illey -Tamás meglátott Annában valamit, amit eddig nem ismert. Egy -megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb -tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar. - -Soha se hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, soha se -látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg, árnyékos -aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény. - -Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe. -Szabadságot kért a hivatalában és az építőmester egykori irodájának -rácsos földszinti ablaka előtt kínos, nehéz munkájával dolgozott az -ügyvédjével, az idegen, zavaros tömegek között. Aztán kiegyezett a -hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte, – -megszünt. - -A kis táblát leakasztották az irodaajtóról. Az alkalmazottak -végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül már csak az öreg -Gemming és Feuerlein úr. Az irnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor -Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is -megállt; összeverődő térddel körüljárta az udvarkertet és egy fehér -kavicsot vitt emlékül magával. - -Mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig. -Tamás becsengette őt magához. Fölvilágosítást kért. Kibúvó mentegetődzés -volt a válasz. - -„Úgy sem ért hozzá“, gondolta Füger Ottó és türemetlenül várta az órát, -melyben szabadulhat. - -Illey maga mindég nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a -fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a -zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsuzott tőle. - -Aztán feltünően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt, -nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindég az kínozta, hogy annak a -vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a -legyőzhetetlen sóvárgástól, mellyel egész elmult fiatalságán át az illei -földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor -Annával szembe került. - -Az asszony fölnézett rá: - -– Fáradt vagy, Tamás? - -Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére -szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami. - -Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha -Tamás évek előtt elszánta volna magát arra a munkára, melyet most -végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is. - -Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten, -hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett -hozzányúlni. - -Néhány nap mulva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti -könyveket és bereteszeltette a fatáblákat Ulwing építőmester egykori -dolgozó szobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak -az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger -Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá. - -Az egykori főkönyvelő zavarba jött. - -– Szomorú munka volt, – dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel -tartva a szeméhez sebesen törölgette. - -– Gazember, – mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal, – ügyesen -lopott. - -Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája -kinyílt, tiltakozni akart. - -Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott: - -– Pusztuljon! – aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az -erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A földre esett -szemüveget, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni -a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre. - -Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában: - -– Becsületsértés… Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé -viszem… - -Soha se tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt. - -A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti -irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori -lakásából és az istállóból, egy borkereskedő raktárakat csinált. -Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról -töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A -cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki -hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit. - -Az utóbbi években a ház környéke is egészen megváltozott. A hajdani -ácspiac telkén nagy, idegen bérházak épültek és kormos tűzfalaik -csúnyán, tolakodón néztek be az udvarkertbe. Az Ulwing-ház és a Duna -közé négyemeletes épületeivel egy keskeny utca állt. Anna nem láthatta -többé ablakából a szép, nagy folyót, a várhegyet, a tornyokat és a -Jezsuita-lépcsőt, melyen valamikor Sebastián bácsihoz kapaszkodott föl -az út. A szobákban későbben lett reggel, mint azelőtt. A szemközti házak -bele öntötték árnyékukat az ablakokba. A nap már sohase sütött be és az -este korábban jött el, mint régen. - -Annának gyakran eszébe jutott, hogy ha a nagyatyja visszatérne, nem -ismerné ki magát az ő kedves városában, nem találna már haza. - -Gyorsan nőtt és fejlődött a város és gyorsan multak az évek. Minden -gyorsabb lett, mint régen volt. Anna emlékezett: a gyermekkorában -szélesen, nyugodtan telt az idő, most szinte rohant, mintha lejtőre ért -volna. - -Tamásnak befolyásos, nagy állása volt a hivatalában. A két fiú már régen -iskolába járt és Anna, mikor kikérdezte a leckéjüket, sok mindent -megtanult, amiről addig nem tudott. - -Az udvarkertben kinyíltak a virágok, eljött a szünidő. Aztán hirtelen -megint csak tél lett… - -Karácsonyeste volt. - -Nem az a hajdani gyerekkarácsony, amikor még miden gyönyörű csoda és a -fenyőfát földöntúli erdőkből, égő gyertyákkal angyal hozza el a havas -háztetők fölött. Ez már felnőtteknek való, józan karácsonyeste volt. - -A fiúk mosolyogtak a mesén. Előtte való éjjelen ők maguk diszítették föl -a fát. Vacsora után aztán álmosak voltak mind a ketten és csendesen -szedték össze a napszobában az ajándékokat. - -György egy zsebórát kapott és könyveket és egy igazi puskát az atyjától. -A kis Lászlónak építőköveket vett édesanyja. - -– Siessetek. Későn van, – mondotta Tamás. - -Egyszerre kiment az álom a fiúk szeméből. - -– Jövő karácsonyra hídjátékot kérek, – határozta el a kisebbik őszinte -gyermeki telhetetlenséggel. - -György fölvonta a vállát. - -– A helyedben olyan lovakat kérnék, mint aminőket a Váci-utcában láttunk -a kirakatban. Mikor én kicsi voltam, nem csináltak még ilyen szép -játékokat. - -– Te mindig csak lovakra gondolsz, – vetette oda a kisebbik, – én pedig -hídat akarok építeni. Mire nagy leszek, a Dunán építek hídat és sok -vámot szedek mindenkitől. - -– Ostobaságokat beszélsz, – mondotta a bátyja, – hiszen a lovakon is -meggazdagodhatik az ember. - -Tamás elmosolyodott és a feleségéhez fordult: - -– Ezekben benne van a nagyatyád jó vére is. - -Anna a fiúk után nézett. A kisebbik szőke volt és kékszemű, mint az -Ulwingok. Csontos kis ökle hasonlított a dédatyja hatalmas kezéhez és ha -haragudott, ferdén tartotta az állát és a szeme egészen hideg lett. - -– De az alakjuk, a mozdulatuk a tied, a fejük formája is, – mondotta az -asszony és, amit régóta nem tett, végigsimította Tamás fejét ott, ahol -olyan nemes, finom vonallal hajlott bele a nyakába. Hálából tette, mert -szerette az ő vérét a fiaiban. Aztán átsiklott a keze a férje vállára és -egyszerre mérhetetlen vágyódás fogta el, hogy oda támassza a homlokát. -De vajjon mit gondolna Tamás? Ennyi idő után? Talán csodálkoznék, talán -félremagyarázná… Halványan elpirult és kiegyenesedett. Eszébe jutott, -hogy valahányszor puszta gyöngédséget kért, Tamás mindég mást adott -neki. A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára -kérnek tőlük valamit. - -Anna egy pillanatig még elgondolkozva állt a férje mellett, aztán, -mintha túláradt volna benne az, amit nem lehet kimondani, -ellenállhatatlanul a zongorájához ment. - -– Énekelni akarsz? – kérdezte Tamás és egyszerre kedvetlen lett. – -Hiszen Walter Ádám megigérte, hogy eljön. Zenélhettek még eleget. - -Anna megállt és a válla fölött visszanézett rá. Szemének és ajkának a -szeglete lassan, szomorúan húzódott fölfelé. - -– Jer inkább ide mellém, – mondotta Tamás, – jer, beszélgessünk. - -– Beszélgessünk… Anna ajkán mint egy élettelen visszhang, ismétlődött -meg ez a szó, amely nem szó, hanem egy név, valakinek a neve, aki sohase -jön, ha hívják. - -Egymásra pillantottak röviden, kérdőn. Aztán lemondó lett a csend. Annyi -kicsiny szó és annyi nagy hallgatás volt már közöttük, melyben nem -egymás felé mentek, hanem el egymástól, távolodón, ki-ki vissza a saját -lelkébe, hogy most előlről kellene kezdeni mindent, ha beszélni -akarnának. Fájdalmasan előlről és… ma karácsony este van. - -Illey egyszerre fölkapta a fejét. - -– Hallod? - -Anna összerezzent és fázósan nézett a sötét szobák felé. - -A nesz finoman, makacsul ismétlődött, mint egy parányi fúrószerszám -hangja, mely a dolgok mélyében munkálkodik. Újra és újra kezdődött. Egy -pillanatig a mennyezet vakolata alól hangzott, aztán a padlóból jött -föl, az ablaktokból a szemöldökfából, mindenünnen. - -– Hallod? – kérdezte Tamás és keze megállt a levegőben a mozdulat -közepén. - -– Én már régóta hallom, – Anna szája remegett, mikor mosolyogni próbált. -Megint elnémultak mind a ketten és a szú tovább dolgozott a régi házban. - -Tamás szinte fellélegzett, mikor Walter Ádám lépései behangzottak a -folyosóról. Elébe ment és kivette kezéből a hegedűtokot. - -– Isten hozta, kedves troubadour, – aztán, mintha maga is észrevette -volna ellenőrizetlen iróniáját, hirtelen tette hozzá. – Foglaljon helyet -tanár úr, – és szivarral kínálta meg a vendéget. - -– Vagy igaz, maguk zenélni akarnak. A feleségem már egy óra előtt -szellőztetni kezdte a zongorát, – halkan nevetett és közben kissé -gúnyosan nézte Walter nyakkendőjének a nyelvét, mely fehér gallérja -mellett a levegőbe meredt. - -– Mi ujság a városban? - -– Én csakis zenészek közé járok, – mondotta Walter jóakaratú -művész-leereszkedéssel, – ott most Wagner Richárd Parsifal partiturája -fölött áll a harc. A muzsikusok ökölre mennek. - -Illey egy kissé hátra vetette a fejét. - -– Mondja, tanár úr, maguk igazán komolyan veszik ezeket a dolgokat? És a -művészetet is egészen komolyan veszik? - -Walter Ádám fölhúzta alacsony homlokát. Gúnyos elnézéssel mosolygott. - -Anna úgy nézett rá, mintha kérné, ne folytassa ezt a tárgyat. Mindég -kínosan érintette, ha a férje ezekről a dolgokról beszélt. Szinte -ellenszenvesen következetlennek, dacosan tagadónak találta őt ilyenkor: -nem szerette így látni. - -– Tudom, hogy haragszol, ha mondom, – folytatta Tamás könnyedén, – de az -én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a -művészetet. Nincs szükségünk rá, hogy művészek álljanak közénk és az élő -természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász -is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét. - -Walter elfordította az arcát, mintha szabadulni szeretne Anna lenyügözőn -kérő tekintetétől. Felelni akart, mert felelnie kellett: - -– Én csak a zenéhez értek, csak arról beszélhetek. Az nem a természet -magyarázó utánzata, az az embernek egyetlen, önmagában élő, önmagától -való művészeti alkotása. - -– Én is azt hiszem, – mondotta Anna halkan, – minden művészet létezőt -másol, a zene nemlétezőt teremt. - -„Hogy egyetértenek“, gondolta Tamás kelletlenül. Szinte félvállról -kérdezte: - -– Hát vajjon a zenészek nem a nádastól, az égzengéstől, a széltől, a -madártól tanulnak-e? - -– A természet csak harmóniát és disharmóniát ismer, – felelte Walter -Ádám, – a melódiát az ember teremtette. Melódia nincs a természetben. - -– Ne mondja, tanár úr, hát sohasem járt kinn az erdőn? Sohasem aludt el -egy patak mellett a mohában? - -Walter Ádám megrázta a fejét. - -– Úgy látszik, nem értjük egymást. - -– Lehetetlen is, – mondotta Illey, – maguk azok közé tartoznak, akik -komolyabban veszik a festett képet, mint az igazi tájat. Én nem az -illatszeres üvegben szeretem szagolni az ibolyát, hanem az erdő alján. - -Walter hirtelen Annára pillantott, aztán mintegy összehasonlítóan -Tamáshoz fordult: - -– Illey úr úgy hat rám, mint a cigány-muzsika. - -– Cigány-muzsika… ismételte Anna elgondolkozva, – és én… mi vagyok én? - -– Egy Schubert-dal, – felelte a zenész. - -Tamás kurtán nevetett. - -– A kettő nem illik egészen együvé… Gyujtson rá, tanár úr. Vagy igaz, -maguk zenélni akarnak. - -De Walter Ádám az nap nem vette elő a hegedűjét a tokból. Egy kis -bokréta volt benne. Annának szánta, azt sem vette elő. Elvitte magával, -ki a hóba, vissza a fehér, karácsonyi éjszakába. - -Mikor újra eljött, egy nagyobb bokrétát hozott. Ujságpapirba csavart, -szegény, ügyetlen bokréta volt. Félszegen tette le Anna mellé a -zongorára és mindinkább zavarba jött. - -– Kérem, ne köszönje, szót se érdemel. Egészen véletlenül jutott -eszembe. - -Anna arcán egyszerre átrezzent valami, ami hasonlított a fájdalomhoz. -Már nem hallotta Walter hangját, már nem tudta, hogy virágot hozott, -egyedül csak azt tudta, hogy Tamás soha, sohasem adott neki virágot. - -„Miért?“… és keze sejtelmes, álomszerű accordokat ébresztett fel a -zongorán. Gyöngéden beesett arca öntudatlanul tragikussá vált. Énekelni -kezdett… Egy mély kérdés énekelt a hangjában. Egy egész asszonyélet sírt -föl benne, panaszkodott és könyörgött. Szívszaggatón könyörögte az -elérhetetlent, az elmúlt fiatalság igéretét, az álmot, a beteljesülést. - -Walter Ádámot birtokába vette az elragadó asszonyi hang. Az ajtóhoz -ment, szinte féltékenyen betette, aztán mozdulatlanul támaszkodott a -falhoz… Igézetten állt ott még akkor is, mikor az utolsó dal elhangzott. -Nem volt ideje nyugodtra keményíteni a vonásait és, mert Anna ebben a -pillanatban maga is szenvedett, megértette Walter tekintetét. Egy -szomorúan hálás mosolyban vette át a gyöngédséget, mely szótlanul áradt -feléje… Igy maradtak egy pillanatig. Anna volt az első, aki felrezzent. -És mintha föl akarta volna ébreszteni a másikat is, az ajtó irányába -fordította a fejét. - -– Azért csuktam be, – mondotta Walter alázatosan, – hogy a hangja ne -legyen ma másé, csak az enyém… - -Aztán elment és az asszony sokáig nézett bele a növekvő homályba. Az az -érzés, melynek a melege megérintette, föllobbantotta az ő saját, -kihültnek hitt érzéseit. - -Tamás nyitott be az ajtón. Annának ekkor jutott eszébe, hogy a férje -vadászatra megy, bizonyosan búcsúzni jön tőle. - -– Hát elment a troubadour? – Illey körülnézett a szobában. Egyszerre -meglátta a bokrétát a zongorán. – Most már virágot is hoz neked? - -Anna ráemelte a szemét. - -– Tudod-e, Tamás, az jutott eszembe, hogy te sohasem adtál nekem -virágot. - -– Csak nem adok neked olyan virágot, amely a más földjén termett! – -Illey kurtán fölnevetett és egy csók, egy búcsúszó nélkül kiment a -szobából. - -Igy még soha se váltak el egymástól. Anna csodálkozó pillantással nézett -utána. - -– Mulass jól! – kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és -közömbös tudott lenni. - -Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Egy -szomorú dallam áradt szét a házban… Olyan ellenségesen csapta be maga -mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A -bérkocsiból fölpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen -mindég utána nézett az ablakból. Régen, valamikor… „Most talán örül, -hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal.“ -Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni -reá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő -kifosztottnak érezte magát. - -A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a napszoba homályában ketté tört a -zene. Annát fojtogatni kezdte az égető keserűség, mellyel a férjére -gondolt. Hát nem látja Tamás? Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy -hazugsága a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak -álarc az egész? Álarc… ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le -akart volna tépni róla valamit… - -És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében -bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy -régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képét látta: a kis órásboltot, -a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a -violaszínű frakkot, a csattos cipőket. Ujra hallotta a hangját. -Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe, a szívéhez -értek, egyszerre világos lett. - -Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk… -Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az -első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy -megkövezik… - -Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait: -„Mindenki álarcban jár, mindenki…“ És talán azok az irgalmasak, az -önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik. - -– Tamás, – hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, a szerelmük -kezdetén. Szinte az az érzése támadt, mintha egy lámpát talált volna, -amellyel a sötét úton belevilágíthat a férje igazi arcába. Várni kezdte -őt, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos -órákon át várta. Várta másnap is. - -Újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűtokban megint hozott -virágot. - -Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok ismét csak Tamást -juttatták eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg -tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra -találni. - -Anna, mialatt a hangjegyeket olvasta, egyre kifelé hallgatódzott. Lenn a -kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. Önkénytelenül -felállt és kinyújtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani, -aki elhalad… Odakinn csend lett, a karja csüggedten hanyatlott le. - -Walter Ádám figyelmesen nézte őt és az alatt szinte kegyetlenül, -kíváncsian nézett bele önmagába. Hát most érzi ő is azt, amit annyi -ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gondolt arra a másikra, -akit vártak, aki odébb ment… Az arcán reménytelen kifejezés suhant át. -Aztán, mintha saját maga felett gúnyolódnék, felhúzta alacsony homlokát -és félretette a hegedűt. - -Az asszony felrezzent és kérdően pillantott rá. - -– Ma nem tudok, – Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a -szeme végtelenül szomorú volt. - -Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Fellélegzett, nem kellett -többé lenyügöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje -ajtaja felé. - -Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett. - -– Hát már be se jössz hozzám? – kérdezte az asszony és melegség volt a -szemrehányásában. - -– Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni. - -Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor -tette volna. Tamás fel-alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja -bololdali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét. -Egyszerre megállt Anna előtt. - -– Köszönöm, hogy itt maradtál, – mondotta izgatottan, – beszélnem kell -veled. - -Anna ijedten nézett rá. – Valami baj történt? - -– Nem, semmi. Hallgass ide… Ille eladó… - -Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltünően gyorsan -lélegzett. Elmondta, hogy a mocsaras erdejében vadászott. Az egyik -hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok. -Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta -megállni, és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Egy öreg béres -ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy, mint régen, pedig már őszül a -haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház -tetejét, a szabad Dunát, a szérűst és a hinta-fát, melynek kérgén most -is megvan a kötelek forradásos nyoma. - -– Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott -célja lenne az életemnek. Tudod, a fiúkért… Csak az a család marad meg, -amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a -magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári-családok csak házak, a -legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld. A föld túléli a -házakat… Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne. - -Anna szeméből eltünt a csodálkozás, mondhatatlan rémület tükröződött az -arcán. - -– És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk! - -– Ne ijedj meg, – mondotta Tamás hidegen, – nem kívánom, hogy elhagyjad -miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most se kell. De én nem -bírom ezt tovább. - -Mindenik szó megsebezte Annát. - -– Miért bántasz, Tamás? - -– Hát velem jönnél? – a férfi hitetlenül, fürkészően nézett rá. – -Lehetséges-e? Velem jönnél, oda én hozzám, most, mikor már megöregedtem -és a szerelmed elmúlt? - -Anna fájdalmasan mosolygott. - -– Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős, -mint a szerelem? - -A férfi megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen -lecsúsztatta a csípőjén, mintha véletlen lenne. - -Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi -időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt. - -– Mi bajod van? De hát mi lelt? – sebesen visszahajtotta a lámpa fodros -selyemernyőjét. - -Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást… Hol vált -el útjuk? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük -sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az -életen. - -Anna Tamás fölé hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembe kerültek a -sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba, -amelyet sohasem értett. - -– Te is szenvedtél, Tamás… és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két -kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen símogatta -őszülő haját, a barázdákat: meg akarta engesztelni a szomorú meg nem -értések nyomát. Minden simogatástól ledült kettőjük között valami abból, -amitől olyan régen nem láthatták egymást. - -– Nem voltam jó hozzád, – mondotta a férfi tompán, – elmentem melletted, -mert mindég csak a földem után vágyódtam. - -– És én egészen mást hittem, – felelte Anna szinte suttogva. – Te -hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak. -Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már -tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem, -miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, mikor -még gazdagok voltunk? - -Tamás elfogta az asszony kezét és megcsókolta. - -– Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és… még nem késő. - -– De hát miből vehetnők meg Illét? – kérdezte az asszony nyugtalanul. - -– Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre? Régen senkinek se kellett, -most jó árat kínálnak érte. Ebből jutna valamennyi és a terheket is -átvenném. - -Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a -terhek. - -– Dolgozni fogok, – folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott, -– letörlesztem az adósságokat. - -– Adósságok, – ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől fölébredt -benne Ulwing építőmester reális polgárvére. - -– Nem, Tamás, adósságokra nem építünk! – Olyan erővel mondta ezt, mint -ahogy életében sohase mondott semmit a férjének. - -Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt -össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha -eldobna valamit magától. - -Annának a szívébe nyilallott ez a mozdulat. Kétségbeesésében még egyszer -küzdeni akart utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan -keresték a megoldást, szeme öntudatlanul követte a férje tekintetét, az -ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő -bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető. - -Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két -akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak. - -Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá, -amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindég viselni fog, mindég, -ameddig él. Aztán föltekintett. - -– El kell adni a házat. - -És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszült húr, nagy -láthatatlan kínban elszakadt. - -Idegen lépések jártak a házban, közönyös, kiméletlen lépések. Végig -mentek a folyosón, fel még a padlásra is. Lenn az udvaron sivár üzleti -hangok alkudtak és lebecsültek mindent. Azt mondták, csak a teleknek van -értéke. Arról lehet beszélni; az épület nem számít. Hasznavehetetlen -régi dolog, az új igényeknek nem felel meg többé. - -Anna úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a ház meghallja ezt. -Kiáltani szeretett volna: menjenek innen az ügynökök és soha se merjenek -visszajönni. Az öreg Flórián csukja be gyorsan a kaput. És legyenek a -napok megint olyan biztosak, mint azelőtt, mikor még nem kellett félnie, -hogy elszakadnak itt a házban és másutt fognak folytatódni… - -A zöld szobában egy ügynök megkopogtatta a falat és nevetett. - -– Erős, mint egy várkastély. Dolga lesz a csákánynak a sok öreg -téglával. - -Anna nem bírta ezt hallgatni. A legtávolabbi szobába menekült, elbújt, -hogy Tamás ne nézhessen a szemébe. Minek rombolná le a férje -boldogságát? Ő olyan elégedett és hálás volt. Dolgozott, tervelt, -tárgyalt, alkudott. Az árverésen övé maradt az illei birtok és a szeme -csodálatosan fénylett, mikor erről beszélt. - -– Nemsokára rendbe jön otthon a ház, meg a gazdaság. Minden a régi -helyére kerül: a bútorok, a képek, a cselédek, a tiszttartó, a kasznár, -még az öreg kulcsárné is. A termés jónak igérkezik… Örülsz-e, Anna? -Ugy-e, velem örülsz? Nekünk terem a föld. - -Szinte lázas, beteges sietség érzett a hangjából, a cselekvéséből. Anna -fáradt és lassú volt; soká tartott, míg egyik szobából a másikba ért; -útközben annyi néznivalója akadt… - -Tamás viszontlátásra készült, türelmetlenül számlálta a napokat. Anna -búcsúzott és félve ébredt fel minden reggel. - -„Még nem történt semmi“, körülnézett és mert egyedül volt, hangosan -megismételte ezt, hogy a falak is hallják… Megint összeijedt. „Talán -ma,… talán estére…“ - -Aztán eljött az a nap is. - -Egy idegen úr járta be Tamással az udvarkertet. Rálépett a virágágyakra -és többször a ház felé fordította a fejét. Anna látta bagolyszerű arcát -a lépcső ablakából, szorongva figyelte mozdulatait. Ez is alkudott és -lebecsült mindent. Reménykedni kezdett: talán elmegy, mint a többiek és -az élet a régiben marad és nem alakul ki az a nap, amely végleges lesz. - -A bagolyszerü arc egyszerre emelkedni kezdett felfelé a lépcsőboltozat -alatt és mosolygott. Benézett a napszobába. Anna hasztalan menekült -előle, a zöld szobában megint szembe került vele. - -Az idegen ekkor már szinte otthonosan támaszkodott a sokfiókos -íróasztalhoz és mondott valamit Tamásnak. - -Anna nem értette tisztán a szavakat, mégis úgy érezte, mintha egy -száraz, rövid ütés érte volna a homlokát. Elzsibbadt tőle az agya. Tamás -hangja is zavarosan hatott a fülébe, csak azt látta kétségtelen -bizonyossággal, hogy a férje tekintete egészen világos lett. - -Mikor egy óra múlva a paternoster-utcai bankház igazgatója elment, már -az övé volt a régi ház. - -Anna homloka mögött napokon át nem szünt meg a fásult zsibbadás. Minden, -ami körülötte történt, valószínűtlennek tetszett előtte, az is, hogy a -földszinti lakókat hirtelen kiköltöztették, az is, hogy az egész házban -csomagoltak. - -Az átadási határidő rövid volt. Sietni kellett. - -A régi butorok kimozdultak a helyükből, olyan nehézkesen, szenvedőn, -ahogy az öreg emberek mozdulnak megszokott szegletükből. Lenn, a ház -előtt, időnként dörömbölő szállítókocsik álltak meg. - -Anna kihajolt az ablakon. Mezítlábos, izzadt emberek kivitték a kapun a -zongorát. A járda kövezetén az utcai nép között, halomra rakva álltak az -elkényeztetett butorok. A kottás-szekrényen egy napszámos ült. Kristóf -régi tanulóasztala megfordítva feküdt a három-fiókos szekrényen, egészen -úgy, mint egy holt állat, mely a levegőbe mereszti a lábát. - -Tamás ezekben a napokban minduntalan elutazott, ő maga akarta -elhelyeztetni az illei curiában a régi ház butorait. A fiúkat hangossá -tette az új, az ismeretlen utáni vágy. Úgy beszéltek Illéről, mintha -ottan egy mese lenne valósággá… Az atyjuk meséje. - -„Nem ragaszkodnak a házhoz“, gondolta Anna és elhagyatottnak érezte -magát. Legjobban szerette, ha egyedül maradhatott. Ilyenkor képzelete a -kifosztott szobákban visszaállíthatott mindent úgy, ahogy azelőtt volt. -A papírkárpiton meglátszott a butorok formája. Az elárvult szegek, mint -kampós kis újjak nyúltak ki a falból és akartak valamit. Krisztina -asszony arcképe helyén egy hullámos árnyék elmosódottan emlékezett. - -Megint eltünt egy butor és megint egy… - -A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna -egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis -kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett -rá, valamikor a nagyatyjának hímezte őket. Aztán ügyetlen, régi rajzok -akadtak a kezébe, furcsa várkastélyok, leányok, nagyfülű macskák és két -összekötött, ezüstszőke gyermek-hajfürt egy papírban; alattuk elmúlt, -messze évszám, a nagyatyja elsárgult írása. - -Valahányszor az óra ütött, felrezzent és a homlokához kapott, mintha -épen odaütött volna, hogy siettesse. - -Egy másik fiókban Pest szabad királyi város díszpolgári oklevele feküdt -és egy elnyűtt, kicsiny könyv. Borítékán kétfejü sas tartotta karmai -között Magyarország címerét. - -… Pozsony a. D. 1797. Ulwing Kristóf… polgári ácslegény… - -Mialatt lapozta, kissé dohos, avult szag legyintette meg az arcát. Az -emlékezete tétovázva kezdett keresgélni: - - … Zwei Wanderbursche zogen - Hinaus in’s ferne Land. - -Egyszerre szétesett agyában a zsibbadás. Öntudatában kérlelhetetlenül -alakot öltött a valóság. El kell mennie innen és minden másként lesz… Az -arcán feltarthatatlanul folytak végig a könnyek. - -Nem volt bátorsága, hogy becsomagolja a fiókok tartalmát, ahhoz sem volt -bátorsága, hogy a nyitva álló ládákat leszegeztesse. Irtózott mindentől, -ami végleges volt. - -Valahol egy ajtó nyilt. Anna tudatára ébredt a tétlenségének. Úgy tett, -mintha sietne és erőltette magát, hogy elrejtse a bensejét azok előtt, -akiket szeretett. - -A fiúk vizsgára készültek, Tamás pedig nem vett észre semmit. A saját -örömének az önzésével vakon ment el Anna bújkáló, szótlan kínja mellett. -Mindennel meg volt elégedve, egyedül a felesége lassúsága -kedvetlenítette. - -Annát egy félig kihúzott fiók, egy üres szekrény hosszasan meg bírta -állítani. Szegény elkínzott agyában már csak az emlékeknek volt helyük. -Még fenn a padláson is csak elfeledett emléket talált. - -Sebastián bácsi nagyfülü, rozzant karosszéke; Fischer von Erlach és -Mansard füstös metszete; Pest-Buda elvénült színes térképe… A -padlásablak világosságába vitte a térképet. Sokáig nézegette a kurta, -görbe utcák vonalát, a kékre festett Dunát, a Hajóhid apró sajkáit, a -kicsi templomokat, a temérdek üres házhelyet. - -Nem ismerte ki magát a rajzon. Gyermekemlékei felett egy új, nagy város -épült, mely fejlődésében elnyelte az egykori utcákat, eltólta a régi -piacokat, szétterült, túl nőtt az elavult terven, túl még azon is, amit -Ulwing építőmester valamikor merész bízással elképzelt. - -Anna fáradtan ment le a lépcsőn és az este megint tétlenül találta egy -nyitott szekrény előtt. A földön ült, térdén egy laposra vénült, -gyönggyel hímzett szivartárca hevert… - -A szomszéd szobából lépések közeledtek. Figyelmes lett és igazán sietni -akart, de megfeledkezett arról, hogy a nyitott ládába kellene rakni a -holmit és gyors mozdulatokkal, ösztönösen megint visszatett mindent -megszokott helyére, a szekrénybe. - -Tamás megállt mellette. - -– Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged? - -– Még nagyon sok tennivaló van, – felelte Anna védekezve. Hogy mi, azt -nem tudta volna megmondani. - -– Egy hét múlva át kell adni a házat, – mormogta a férje izgatottan. - -Anna felpillantott rá. - -A lámpafény megvilágította Tamás arcát. Milyen öregek és elhasználtak -voltak a vonásai. Szép formáju feje szánalmasan száraznak tetszett és a -csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek. - -Anna azt hitte, hogy rosszul lát és felállt. - -Tamás a melléhez kapott és megint azt a sajátságos mozdulatot tette a -kezével, melyet az asszony régen ismert. Anna ebben a pillanatban nem -bírta többé elhinni, hogy véletlen volt. Mintha szorongó aggodalma elől -menekülne, a férje karjába bújt és a mellére szorította a fejét. - -Tamás úgy állt egy helyben, mintha nem tudna magáról. Nehezen lélegzett -és tekintete zavarosan meredt az asszony kis feje felett a levegőbe. A -szíve erőtlen, gyors futással vert, aztán megbotlott és egy pillanatra -ijesztő, hideg csend lett a mellében. - -Anna lélegzetvesztve hallgatódzott. Feje alatt újra kezdődött a gyors, -botladozó dobogás. - -Tamás, mintha csak most vette volna észre az asszony közelségét, -kiegyenesedett és türelmetlenül eltólta őt magától. Anna hirtelen -visszaemlékezett: ez nem először történt. Rettenetes világosság támadt -az agyában. - -– Semmi, – mondta a férfi és erőlködve nevetni próbált, de a nevetése -elfulladt Anna siralmas tekintete alatt. - -– Tamás, de hát mióta? - -– Régóta. - -– Az Istenért, miért nem szóltál? - -– Azt hittem, Illén ez is elmúlik… Nyisd ki az ablakot. Ma rossz… Az -arca hamuszürke lett, a szeme segítséget kért. Egyetlen rántással -feltépte a gallérját. - -Anna végigfutott a szobákon. - -– Orvost hívjanak! Orvost… - -Az egész házban hallatszott, mikor Flórián becsapta maga mögött a kaput. - -Órák jöttek és mentek és nyomokat hagytak az arcokon. Tamás már az -ágyban feküdt. A barlangos lépcső-lejárón Anna soká beszélt az öreg -protomedicus fiával, a fiatal Gárdos doctorral. - -Az orvos hangja fojtott volt, a szavai alig értek el Annáig és azért -mégis elpusztítottak körülötte jóformán mindent. Hát még nem vesztett el -eleget? Hát nincsen irgalom a számára? - -Gárdos doctor szánakozva nézett rá. - -– Történhetnek csodák… - -Anna szemének a szeglete lassan felhúzódott és a tekintete olyan lett, -mintha valami iszonyút látna meg. Összerázkódott, aztán sajátságos, -feszes lépéssel indult vissza a folyosón. Mikor Tamás félálomban a keze -után nyúlt, összezúzott szegény mosolyával hajolt föléje. - -Lassan virradt meg a reggel és soká tartott, míg újra este lett. A -házban nem változott semmi, csak a világosság nyitotta ki és csukta le a -szemét. - -Tamás mozdulatlanul feküdt az ágyán. Anna feszülten leste minden -lélegzetét és az órákra gondolt, melyek múltak és az átadás napjára, -mely fenyegetően egyre közelebb jött. - -Halasztást kért. Nem kapott. El kellett hát fogadni a fiatal Gárdos -doctor tanácsát. - -Az az üres kis lakás a szemközti házban… nincs más választás, oda kell -átköltözni. Összehúzzák magukat, megférnek benne pár napig. Hiszen az -orvos mondta, egészen higgadtan mondta, hogy csak rövid időről van szó. - -„Hát mégis vannak csodák“, gondolta Anna. „Igen, rövid időről van szó, -aztán… még minden jóra fordul“. Fellélegzett és így múlt el a házban az -utolsó nap. - -Este lett. A két fiú Tinivel már átment a szemközti lakásba. Tamás -aludt, Anna és az öreg szolga virrasztott mellette, de egymásra nézni -nem mertek. - -Az ablakok nyitva voltak, a folyosón a fal mellett, a földön ketyegett -az oszlopos óra. Csak ez maradt még az üres házban. Flórián maga akarta -átvinni az új lakásba. - -Anna számlálta az óra ütéseit. „Három óra múlva… két óra múlva…“ -Nesztelenül felállt és végig osont a folyosón, le a lépcsőn. Az -udvarkertben, a nagy, idétlen tűzfalak között még helyükön álltak az -öreg gesztenyefák, a félkarú húzóskút, a bokrok… és az almafa kerek -lócáján meg lehetett pihenni. Minden úgy volt, mint régen, még az öreg -óra ketyegése is lejött a kis kertbe. - -Anna megtámasztotta fejét a fa törzsén és bár nem vette le szemét Tamás -ablakáról, mégis elbúcsúzott mindentől, ami körülötte volt. - -Egyszerre mintha valaminek a szava szakadt volna ebben a búcsúzásban, -csend lett… Az óra elnémúlt. - -Anna felszaladt a lépcsőn. Most már eszébe jutott. Tegnap este -megfeledkezett az óráról és a pillangós inga, melyet mindég élőn látott, -holtan függött az apró alabástrom oszlopok között. Fáradtan húzta végig -kezét a homlokán. Hát a kis törpe is elment már? Az idő is elment már a -házból? - -Kinyitotta a zöld szoba ajtaját. A gyertyavilág himbálózva úszott -körülötte. Lépései szaggatottan kongtak a puszta falak között. A magas, -fehér üveges ajtók előtt megállt. Az egyiken emelkedő rovások -látszottak. Mikor gyerekek voltak, Kristóf és ő, évről-évre ott jelölte -meg az atyjuk, mennyit nőttek. Tovább ment, óvatosan próbálta végig a -kilincseket. Némelyik néma és engedelmes volt, némelyik ellenkezve -nyöszörgött. Ismerte őket… sokszor beleszóltak az életbe. Mindennek -ismerte a házban a hangját. Az ablakok is beszéltek hozzá, ha nyíltak, a -küszöb deszkája is mondott valamit a lépése alatt, mindég ugyanazt, -régtől fogva, de ez hozzátartozott a végzetéhez. - -A falak mentén osont odébb. Kezét végighúzta a színehagyott -papírkárpiton, a szürke cserépkályhán, még az ablakdeszkán is. -Odaállította a gyertyát és kinézett az apró üvegkockákon a Duna felé, ép -úgy, mint régen, de a szemközti ház homlokzata visszalökte a tekintetét. - -Egy kocsi robogott végig az utcán: úgy hangzott, mint egy ostorcsapás. -Anna a falhoz tapadt és a nagy, szinte testies közelségben, az -összeszövődő némaság alatt egyszerre bizonyossággá lett benne valami, -ami talán mindégtől fogva homályosan, szavak nélkül élt öntudatlan -énjében. Ebben a pillanatban megérezte az összetartozást önmaga és a -halálraitélt öreg ház között. A téglák a vakolat alatt, a gerendák, a -boltívek, ugyanegy erőből származott minden, ő is egy volt velük, mintha -a falak közül jött volna ki, mintha csak részük lenne, mely mozog és -fennhangon tudja elmondani, ami nekik szótlanul fáj. - -Gondolatában elmúlt életek mozdultak, melyek ő benne folytatódtak, aki -túl élt mindenkit. Rejtélyes emlékek vonaglottak át rajta, melyeknek a -valóságát sohase látta, melyekre ő benne emlékezett az Ulwingok háza. - -Amióta az óra megállt, Anna számára megszünt az idő. Saját testének -kínzó remegésére eszmélt fel. Az egész ház vele remegett. Odalenn a kapu -alatt megrázták a csengőt. - -Anna bénult szívében összetorlódott a vér. A térde megcsuklott, mikor -visszaindult a szobákon át. Egymás után, lassan tette be maga mögött az -ajtókat és mindég újra körülnézett. A gyerekszoba ajtaja mellett egy -darab összehajtogatott papiros feküdt a földön. Felvette és óvatosan az -üveges szárnyak közé szorította úgy, mint ahogy megszokta, hogy ne -zörögjenek, ha lenn kocsi jár. - -Csak akkor fogta fel, hogy mit tett, mikor a kilincs visszaugrott a -helyére, mikor bezárult az ajtó, melynek zörgése nem fog többé soha -senkit felébreszteni. Anna felzokogott a siralmas, üres falak között. A -szobák megismételték a zokogást, egyik a másik után, halkan, mindég -halkabban… - -Lenn kinyilt a kapu. A lépcsőről a fiatal Gárdos doctor rendelkező -hangja hallatszott. Két ember jött a nyomában, vállukon hordágyat -hoztak. A folyosón Anna szembe került velük. Megtántorodott, mintha -mellbe lökték volna, aztán már megint egészen nyugodtnak látszott. -Benyitott az ajtón és szeliden ébresztette fel a férjét. - -A kora virradatban mint egy keskeny, kékes vizen úszott át a hordágy -Tamással az utca közén. Az egyik, a megszokott part, a régi ház volt, a -másik az ismeretlen sötét ház és az ismeretlen új élet, melyben úgy -érezte Anna, nincs többé gyökere. - -Lehajtott fejjel, sebesen ment ki a kapun. Csak az utca közepén -ingadozott a lépése. Hirtelen visszanézett. - -A két oszlopember kihajolt a párkány urnái alól. Kőszemük feléje -fordult, mintha vádolóan, egyenesen ő reá merednének és kérdeznének -valamit, amire nem lehet felelni. - -Flórián lassan fordította meg a zárban a nagy, öreg kulcsot. Utólszor, -legutólszor… - -Az idegen, kicsiny lakás új lakói ellenségesen sivárnak láttak maguk -körül mindent. - -A keskeny előszobában egy nyitott gázláng fütyült. Az elhanyagolt ajtók -kopottak voltak és a sötét szobák olyanokra emlékeztek, akik nem -szerették őket, akik mindég odébb mentek. - -Elmult az első hét. Anna nem mozdult el Tamás ágya mellől és még mindig -nem mert az ablakhoz menni. Pedig a lelke két életet élt: az egyik -Tamásé volt, a másik a házé. - -Egy átvirrasztott éjszaka után nem bírta tovább. Nesztelenül az ablakhoz -lopódzott és gyáván, habozva hajolt előre. - -Megkönnyebbült, kinn a szürkületben még érintetlenül állt a régi ház… -Csak most vette észre, hogy sárga fala kijebb lép a sorban, szűkebbé -teszi az utcát. Azt is most vette észre először, hogy a ház milyen öreg -a nagy, meredek tető alatt, melynek árnyékából a megvakult szemek -szomorúságával fordultak feléje az ablakok. - -Mialatt sorra megnézte mindegyiket, szüntelenül hátra figyelt. -Egyszerre, mintha elhalkult volna a Tamás lélegzete. Remegve osont -vissza hozzá… - -És ezentúl ez lett az egyedüli út, amelyen Anna járt. Az út rövid volt -és mégis átfogta az egész életét. - -Néhány nap mulva, egy reggelen különös zaj riasztotta fel a kimerültség -félálmából. A szobában csend volt; a zaj odakinnről jött be hozzá. -Felállt a karosszékből, melyben virrasztott és lábujjhegyen az ablakhoz -ment. - -A régi ház előtt munkások álltak. Néhány napszámos kátrányos szálfákat -görgetett le egy szekérről. A kapu tárva volt, mintha rettenetes -halálkiáltásra tárult volna fel. A padláson rés tátongott a cserepek -között és emberek jártak a tetőn. - -Anna elfedte a szemét… Hát ezt is át kell élnie? És nem futhat el. És -mindent látni fog… - -Tamás felriadt nyugtalan álmából. - -– Mi az?… Mi történik? - -Nem volt szó, amellyel meg lehetett mondani azt, ami odakinn történik, -vagy ha volt, Anna nem bírta megtalálni. Némán ment vissza az ágyhoz és -mint egy fátyolt, az arcára vonta régi szép mosolyát. Sietett, -erőszakosan bánt vele,… a fátyol elszakadt és nem takart többé. - -Tamás a keze után nyúlt. Ebben a pillanatban egész nagyságban átérezte -Anna áldozatát. Azelőtt bízott magában, azt hitte, hozzá bírja kötni az -asszony lelkét ahhoz, amit ő szeret. A betegség kicsavart kezéből -mindent és szégyelte magát, a büszkesége szenvedett, amiért Anna soha -meg nem szünő áldozatának ő volt az oka. - -Kialvó szeme komoly, végtelen szeretettel nézte őt. Anna háttal fordult -a világosságnak és mialatt Tamás kezét simogatta. Illéről beszélt. -Tervezett… - -Másnap a posta egy kis zacskót hozott. Búza volt benne… aranysárga, -nehéz illei búza. Tamás lassan, elgondolkozva szűrte át az ujjai között -és mialatt az élet nagy ellentétben átfolyt kisérteties, sovány kezén, -megtelt a szeme könnyel. - -Ezekben a percekben, ezekben a napokban az elhasznált, szakadozó mosoly -alatt, megöregedett Anna arca. - -Kinn már eltünt a tető a régi házról és az épületállványok között, mint -egy szegény, öreg fogoly, szomorúan várakozott a holtan sárga homlokzat. -Anna azt képzelte, hogy a ház panaszkodik a nagy faváz alatt és tudja, -hogy azért kerítették be, mert meg akarják ölni. - -A csákány dolgozni kezdett. Egy vályuban vonítva csúsztak le a téglák az -emeletről. Az állványon napszámosok, tótleányok jártak és saraglyákon ők -is téglát hordtak. - -Minden nappal, amely elmúlt, kisebb lett a ház. A napszámosok -barlangokat vágtak a falakba, aztán hagyták, hogy a fal leomoljék. Igy -hamarabb ment. - -Csontig hatolt az a tompa zaj és Anna szívében mindannyiszor összedült -valami. Úgy tetszett neki, mintha minden zuhanás után gyöngébbé válnék, -mintha nemzedékek erőfeszítése dülne össze a lelkében, nagy, régi -erőfeszítés, mellyel a legelső Ulwingok, az elmultak, az ismeretlenek, a -sötétek, mind-mind téglát hordtak az építőmesternek… téglát a házhoz. - -Az atyjára gondolt. Ő még fenntartotta a falakat. És Kristóf… ő kezdte -bontani az épületet és most már vége. - -A rés ijesztően elharapózott a sárga falon. Lassanként rés lett az egész -homlokzatból. Be lehetett látni a szobákba. Az utcáról is benéztek az -emberek és Annára úgy hatott ez, mintha zárkózott életének a multjába -néznének tolakodó, kiváncsi idegenek. - -A zöld papirkárpit itt-ott még szivósan kapaszkodott a romokra. A -szegletben egy kerek, fekete lyuk tátongott, melyből kiméletlenül -kitépték a kályhacsövet: Kristóf tündéreinek az alagútját. Helyenként -felszaggatott padlódarabok csüngtek a levegőben és a felhasított -kémények sötét üregjei is meglátszottak még, mintha valaki nagy, kormos -ujját végighúzta volna a falakon. - -Túl már előbukkant a folyosó félköríves ablaksora. Az udvarkertben -ágaskodtak a fák és kinéztek az utcára. Aztán egy napon nem álltak többé -ott. Mikor a nagy szekér zökkenve jött ki velük a tátongó kapun, Anna -megismerte mindegyiket külön-külön. A szekér tetején egy csonka törzs -feküdt és a kerek pad hasadozott deszkái szilánkokban meredeztek rajta. - -Hirtelen ment minden, már a két oszlopember is hanyatt feküdt, lenn az -utca kövezetén. Mikor este lett és a munkások elmentek, Anna egy kendőt -kapott magára és leszaladt a lépcsőn. El akart búcsuzni az -oszlopemberektől. Lehajolt hozzájuk és az arcukba nézett. Az utcalámpa -fénye, mely hajdan mindég bejött a nap-szobába, megvilágította a két -kőembert. Olyanok voltak, mintha meghaltak volna. - -A szeglet felől lépések közeledtek. Anna hátrahúzódott az egykori -kapunyílásba. Két férfi jött lefelé az utcán. Az öregebbik megállt; -tisztán hallatszott a hangja: - -– Ez valamikor Ulwing építőmester háza volt. - -A fiatalabbik közömbösen lépett át az oszlopember feje felett. - -– Ulwing építőmester? – egyszerre érdeklődve nézett a csonka falakra, – -Ulwing?… a budai órásnak valami rokona? - -– A testvérbátyja. - -– Sohase hallottam, hogy más is létezett ebből a családból. Ulwing -Sebestyén, – dünnyögte a fiatalabbik elmenőben, – az sokat tett a -hazáért. - -Anna utánuk nézett. Hát csak ennyi élte túl az Ulwing nevet? A munkájuk -emléke már elveszett? Csak Sebastián bácsi hősies halála, csak egy -homályos mese maradt meg? - -Emberek jöttek megint. Kocsik, élet, a város zaja. - -Anna megindult vissza, az utca túlsó partjára, az idegen ház felé. - -Azon az éjszakán Tamás nagyon nyugtalan volt. Hánykolódott és többször -kérdezte Annától, hogy ott van-e? Nem látta, pedig az ágya szélén ült és -a kezét fogta. Az asszony egészen bátran tartotta a fejét; nem volt -könny a szemében. Nem akarta, hogy Tamás a halálát az ő arcáról olvassa -le. - -Reggel felé Anna egy gyönge szorítást érzett a kezén. - -– Itt vagy? – kérdezte a beteg, – mindég vártam, hogy itt légy. - -Tamás arca néhány pillanat alatt csodálatosan elváltozott. Egy árnyék -esett rá és Anna hiába nézett körül, nem bírta megtalálni, honnan -vetődött oda. Csak ott volt és egyre mélyebb lett a szeme gödrében, a -szája mellett. - -– Most már elmegyek, – mondotta Tamás, – ne rázd a fejedet. Tudom… - -Az asszony nem bírt felelni és a könnyeit sem bírta többé visszatartani. - -– Sírj Anna, ez jó és bocsáss meg, ha tudsz. Nem értettelek, ezért volt -olyan nehéz mellettem az életed… Lehunyta a szemét és soká feküdt -mozdulatlanul, csak az arca vonaglott meg olykor, mintha bensejében sírt -volna valami. Aztán a szívére vonta Anna fejét. - -– Ide,… közel, egész közel. Ez a tied volt, egyedül a tied… Anna… Anna, -– mondotta a hangja sokszor, távolodón, – Anna… - -Ez volt az utolsó, mintha egész életéből csak ezt akarta volna magával -vinni az idegen, magányos útra. - -Mire este lett, Illey Tamás halott volt. - -Anna két halott között virrasztotta át az éjszakát. A férje… és a régi -ház között. - -Reggelfelé valaki bejött a szobába és erősen átölelte őt. A fia volt, a -Tamás fia. - -Az ő karjára támaszkodva ment ki Anna az idegen házból Tamás koporsója -mögött. És a kisebbik, a szőke, a kékszemű hozzásimult és nagy -összetartozásban, szorosan fogta a kezét. - -Tamást elvitték. Ő akarta, hogy Illén temessék el. Anna és a két fiú -kocsin ment át a városon a pályaudvarra. - -Meleg nyári este volt. A gázlámpák már égtek. Az elvétett villanygömbök, -mint izzó kékezüst cseppek lógtak a vassodronyokon. Kivilágított boltok, -kirakatok, nagy, fénylő ablakú kávéházak. A Szervita-tér, a -Gránátos-utca… és az egykori Grassalkovich-szeglet tájékán egy villanyos -óra mutatta az időt. - -A kocsi fordult, két oldalt a gyalogjárón lökdösődve mozgott az esti -tömeg. Omnibuszok, kocsik, zsibongás, kivilágított hirdetések és -emberek. Sok ember mindenütt. - -Odébb torlódás támadt. Az épülő házak állványai kikönyököltek a -gyalogjáróra. Nedves mészszag áradt a felkavart nyári porba. Az -épületállványok alatt felvont vállú, siető alakok. Kiabálás hallatszott… -egy vizsugár nagy kévében locsolni kezdte a tikkadt kövezetet. - -A lovasrendőr felemelte fehérkeztyűs kezét. Egy pillanatra minden -megállt, aztán szétbonyolódott a zűr-zavar és hömpölyögve megint odébb -folyt. - -Anna tekintete üresen siklott el a boltok cégtáblái felett. Egyetlen -ismerős nevet sem talált. A Jörgök, a Münsterek, a Walterek nem voltak -sehol. Más nevek, más emberek. És az Ulwingok? - -Egy ott feledett régi szegletlámpa, egy lábon maradt öreg fa az utcák -fiatal fáinak a sorában, egy halálra szánt vén, furcsa ház, félszeg -ijedtséggel a hatalmas új házak között… Ezek talán még tudtak valamit -Ulwing építőmesterről, de az emberek, azok már nem tudtak semmit. - -A kocsi az út végére ért. Megállt az indóház előtt. - -A füstös előcsarnokban Flórián és Tini mamzell ült a podgyászokon. -Valahol egy csengőt ráztak és egy hang ismeretlen helyek nevét -kiáltotta, ahová emberek mentek, ahol emberek laktak. - -Anna a perronról látta, mikor a vonathoz egy sötét teherkocsit -csatoltak. Soká tartott,… az indulás késett. Az emberek siettek. Csak az -nem sietett többé, akit abban a teherkocsiban Illére vittek. - -Megint nyelvelni kezdett a mérges csengő. - -Anna mégegyszer kihajolt a vasúti kocsi ablakán, pedig nem akart már -semmit se megnézni, hiszen minden elmúlt, minden messze volt. Kimerült, -céltalan tekintete egyszerre mégis megakadt. - -Valaki jött feléje, abból jött, ami már elmúlt… ami messze volt… - -Walter Ádám megállt a vasúti kocsi ablaka előtt és szótlanul levette a -kalapját. Még akkor is ott állt a sinek mellett, mikor a vonat elment. -Soká, mozdulatlanul nézett a füst után. - -A sötét nagy éjszakából reggel lett és földek és fák… - -Időnként, mintha valami fehéret rántottak volna el a vonat iramodó -ablakai mellett, sebesen tüntek az apró őrházak. Sorompórudak szálltak, -mint emelkedő karok. Nyargaló távirópóznák… ezüstvillanású huzalok. A -lombok meginogtak a mozdony szelétől és a füst árnyéka szélesen úszott a -napfényes, termő földeken. - -Aztán meglódult minden. A vonat megállt. - -A kicsiny illei állomáson régen várakoztak az emberek. Kék foltok, tarka -parasztszoknyák, vakító fehér ingvállak. Egyszerre leszálltak a kerek -ünneplő kalapok, mint egy raj fekete madár. - -Fedetlen fővel, némán állt az illei nép Illey Tamásné előtt. Kérges, -barna kezek nyúltak ki eléje és a sok könnyes szem úgy nézett rá, mintha -régen ismerné őt. - -– Az Isten hozta haza mihozzánk… Egy barázdás arcú vén paraszt hajolt a -keze fölé. - -A hátulsók közrefogták a fiúkat. Az egyik parasztasszony megsimogatta a -fiatal Illey György karját. - -– Olyan a lelkem, mint az édesatyja. - -Anna tévelygő tekintettel pillantott körül. Valami idegenül újat érzett. -Az a föld, amelyen állt, illei föld volt, a fák is belőle nőttek, az -emberek is, minden hozzátartozott, a fiai is, Tamás emléke is… - -Egy mély parasztos hang lassan mondotta: - -– Hazajött a mi jó urunk. - -Az emberek útat nyitottak az érckoporsó előtt, négy szálas legény vitte -a vállán a szekérig. Feltették a temérdek tölgyfa-gally közé, aztán -elindultak mögötte valamennyien. A keresztútnál a kápolnadombnak -kanyarodott a szekér. A hintó a jegenye-fasorba fordult. - -Anna utána nézett a szekérnek. A kerekek nem látszottak a lehajló, -gazdag lomb alatt. Ingó, zöld élet vitte a halált. Vitte a tölgy -koronája Illey Tamást, ment vele a fa a temető felé. - -A kápolna harangja csendesen beszélt az égnek. Megszólaltak egymás után -a messzeségben is a falusi templomok. Egyik mondta a másiknak, mondták -végig a nagy földön, hogy hazajött az illei úr. - -Az út mentén két oldalt, régi hagyományaikkal, mint a csatlósok, álltak -végig a jegenyék. A kocsi megint kanyarodott, a kerekek felverték a -kavicsot. És a tölgyek között ott várt az ősi curia és a fehérre meszelt -hűvös tornác-szobában kongott a lépés a régi illei urak arcképe alatt. - -Anna fáradtan indult el, aztán egyszerre, szinte iszonyodva hátrált. -Mintha boldog ünnepre készült volna a ház… minden tele volt virággal. -Fájt a szeme tőlük, tarka, kiáltó világosságok voltak és a fojtott kín -felnyögött a mellében. Odakapott mind a két kezével… megsebezték a -virágok. - -– Miért tették, miért? Épen most… - -Az öreg kulcsárné kilépett az asszonycselédek közül. - -– A mi jó urunk parancsa volt. Ő akarta, hogy minden virágot leszedjünk, -ha az asszonyunk hazajön. - -Anna átlátszó, halvány arcában lassú fájdalommal emelkedett a szeme és -az ajka szeglete. Mintha egy rejtélyes mélységbe nézne, melyről eddig -nem tudott. Most látott bele a Tamás lelkébe, most mikor ideadott neki -minden virágot, ami nem a más földjén termett. Holtan adta, mégis -ideadta… - -Ha vissza lehetne szólni azokhoz, akik elmentek; ha beszélni lehetne, -mikor már nem lehet… - -Anna magára maradt egy boltíves kis szobában. A sokvirágos divány felett -Krisztina asszony arcképe függött. Ott volt a zongora és a kicsiny -varróasztal is, minden úgy állt, mint hajdan a napszobában. - -Az ablakrácsnak támasztotta a homlokát és régi butorai közül kinézett az -idegen világba. A nagy kert zöld lélegzete az arcához ért. A fák idegen -dolgokról suttogtak maguk között. - -Anna a hinta-fára gondolt és mintha keresné, elindult a kertben a -tekintete. Valami beszélni kezdett hozzá. Most már tisztán hallotta. A -fákon túlról csendes, távol nesszel egy meghitt hang beszélt: a Duna,… -az Ulwingok végzete. Beszélt a mult. Csak az maradt meg a számára, semmi -több… - -Ebben a pillanatban erős fiatal lépések tiportak bele a multba. A -kavicsos úton, a nyári napsütésben az ő két szép fia járt. - -Utánuk nézett és lassan felemelte a fejét. - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -44 |közel hahojt |közel hajolt - -73 |Ulming |Ulwing - -75 |kétségbesetten |kétségbeesetten - -78 |Átszelelmülten |Átszellemülten - -81 |izzdat |izzadt - -135 |Ulming-ház |Ulwing-ház - -161 |Megtiszelő |Megtisztelő - -176 |gyetyát |gyertyát - -184 |messzebb-meszebb |messzebb-messzebb - -198 |hát akkar |hát akkor - -201 |Tudni akasok |Tudni akarok - -202 |Szabaságot |Szabadságot - -211 |vomásait |vonásait - -220 |kottás-szekényen |kottás-szekrényen - -227 |szobákan át |szobákon át] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A RÉGI HÁZ *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |