1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
4629
4630
4631
4632
4633
4634
4635
4636
4637
4638
4639
4640
4641
4642
4643
4644
4645
4646
4647
4648
4649
4650
4651
4652
4653
4654
4655
4656
4657
4658
4659
4660
4661
4662
4663
4664
4665
4666
4667
4668
4669
4670
4671
4672
4673
4674
4675
4676
4677
4678
4679
4680
4681
4682
4683
4684
4685
4686
4687
4688
4689
4690
4691
4692
4693
4694
4695
4696
4697
4698
4699
4700
4701
4702
4703
4704
4705
4706
4707
4708
4709
4710
4711
4712
4713
4714
4715
4716
4717
4718
4719
4720
4721
4722
4723
4724
4725
4726
4727
4728
4729
4730
4731
4732
4733
4734
4735
4736
4737
4738
4739
4740
4741
4742
4743
4744
4745
4746
4747
4748
4749
4750
4751
4752
4753
4754
4755
4756
4757
4758
4759
4760
4761
4762
4763
4764
4765
4766
4767
4768
4769
4770
4771
4772
4773
4774
4775
4776
4777
4778
4779
4780
4781
4782
4783
4784
4785
4786
4787
4788
4789
4790
4791
4792
4793
4794
4795
4796
4797
4798
4799
4800
4801
4802
4803
4804
4805
4806
4807
4808
4809
4810
4811
4812
4813
4814
4815
4816
4817
4818
4819
4820
4821
4822
4823
4824
4825
4826
4827
4828
4829
4830
4831
4832
4833
4834
4835
4836
4837
4838
4839
4840
4841
4842
4843
4844
4845
4846
4847
4848
4849
4850
4851
4852
4853
4854
4855
4856
4857
4858
4859
4860
4861
4862
4863
4864
4865
4866
4867
4868
4869
4870
4871
4872
4873
4874
4875
4876
4877
4878
4879
4880
4881
4882
4883
4884
4885
4886
4887
4888
4889
4890
4891
4892
4893
4894
4895
4896
4897
4898
4899
4900
4901
4902
4903
4904
4905
4906
4907
4908
4909
4910
4911
4912
4913
4914
4915
4916
4917
4918
4919
4920
4921
4922
4923
4924
4925
4926
4927
4928
4929
4930
4931
4932
4933
4934
4935
4936
4937
4938
4939
4940
4941
4942
4943
4944
4945
4946
4947
4948
4949
4950
4951
4952
4953
4954
4955
4956
4957
4958
4959
4960
4961
4962
4963
4964
4965
4966
4967
4968
4969
4970
4971
4972
4973
4974
4975
4976
4977
4978
4979
4980
4981
4982
4983
4984
4985
4986
4987
4988
4989
4990
4991
4992
4993
4994
4995
4996
4997
4998
4999
5000
5001
5002
5003
5004
5005
5006
5007
5008
5009
5010
5011
5012
5013
5014
5015
5016
5017
5018
5019
5020
5021
5022
5023
5024
5025
5026
5027
5028
5029
5030
5031
5032
5033
5034
5035
5036
5037
5038
5039
5040
5041
5042
5043
5044
5045
5046
5047
5048
5049
5050
5051
5052
5053
5054
5055
5056
5057
5058
5059
5060
5061
5062
5063
5064
5065
5066
5067
5068
5069
5070
5071
5072
5073
5074
5075
5076
5077
5078
5079
5080
5081
5082
5083
5084
5085
5086
5087
5088
5089
5090
5091
5092
5093
5094
5095
5096
5097
5098
5099
5100
5101
5102
5103
5104
5105
5106
5107
5108
5109
5110
5111
5112
5113
5114
5115
5116
5117
5118
5119
5120
5121
5122
5123
5124
5125
5126
5127
5128
5129
5130
5131
5132
5133
5134
5135
5136
5137
5138
5139
5140
5141
5142
5143
5144
5145
5146
5147
5148
5149
5150
5151
5152
5153
5154
5155
5156
5157
5158
5159
5160
5161
5162
5163
5164
5165
5166
5167
5168
5169
5170
5171
5172
5173
5174
5175
5176
5177
5178
5179
5180
5181
5182
5183
5184
5185
5186
5187
5188
5189
5190
5191
5192
5193
5194
5195
5196
5197
5198
5199
5200
5201
5202
5203
5204
5205
5206
5207
5208
5209
5210
5211
5212
5213
5214
5215
5216
5217
5218
5219
5220
5221
5222
5223
5224
5225
5226
5227
5228
5229
5230
5231
5232
5233
5234
5235
5236
5237
5238
5239
5240
5241
5242
5243
5244
5245
5246
5247
5248
5249
5250
5251
5252
5253
5254
5255
5256
5257
5258
5259
5260
5261
5262
5263
5264
5265
5266
5267
5268
5269
5270
5271
5272
5273
5274
5275
5276
5277
5278
5279
5280
5281
5282
5283
5284
5285
5286
5287
5288
5289
5290
5291
5292
5293
5294
5295
5296
5297
5298
5299
5300
5301
5302
5303
5304
5305
5306
5307
5308
5309
5310
5311
5312
5313
5314
5315
5316
5317
5318
5319
5320
5321
5322
5323
5324
5325
5326
5327
5328
5329
5330
5331
5332
5333
5334
5335
5336
5337
5338
5339
5340
5341
5342
5343
5344
5345
5346
5347
5348
5349
5350
5351
5352
5353
5354
5355
5356
5357
5358
5359
5360
5361
5362
5363
5364
5365
5366
5367
5368
5369
5370
5371
5372
5373
5374
5375
5376
5377
5378
5379
5380
5381
5382
5383
5384
5385
5386
5387
5388
5389
5390
5391
5392
5393
5394
5395
5396
5397
5398
5399
5400
5401
5402
5403
5404
5405
5406
5407
5408
5409
5410
5411
5412
5413
5414
5415
5416
5417
5418
5419
5420
5421
5422
5423
5424
5425
5426
5427
5428
5429
5430
5431
5432
5433
5434
5435
5436
5437
5438
5439
5440
5441
5442
5443
5444
5445
5446
5447
5448
5449
5450
5451
5452
5453
5454
5455
5456
5457
5458
5459
5460
5461
5462
5463
5464
5465
5466
5467
5468
5469
5470
5471
5472
5473
5474
5475
5476
5477
5478
5479
5480
5481
5482
5483
5484
5485
5486
5487
5488
5489
5490
5491
5492
5493
5494
5495
5496
5497
5498
5499
5500
5501
5502
5503
5504
5505
5506
5507
5508
5509
5510
5511
5512
5513
5514
5515
5516
5517
5518
5519
5520
5521
5522
5523
5524
5525
5526
5527
5528
5529
5530
5531
5532
5533
5534
5535
5536
5537
5538
5539
5540
5541
5542
5543
5544
5545
5546
5547
5548
5549
5550
5551
5552
5553
5554
5555
5556
5557
5558
5559
5560
5561
5562
5563
5564
5565
5566
5567
5568
5569
5570
5571
5572
5573
5574
5575
5576
5577
5578
5579
5580
5581
5582
5583
5584
5585
5586
5587
5588
5589
5590
5591
5592
5593
5594
5595
5596
5597
5598
5599
5600
5601
5602
5603
5604
5605
5606
5607
5608
5609
5610
5611
5612
5613
5614
5615
5616
5617
5618
5619
5620
5621
5622
5623
5624
5625
5626
5627
5628
5629
5630
5631
5632
5633
5634
5635
5636
5637
5638
5639
5640
5641
5642
5643
5644
5645
5646
5647
5648
5649
5650
5651
5652
5653
5654
5655
5656
5657
5658
5659
5660
5661
5662
5663
5664
5665
5666
5667
5668
5669
5670
5671
5672
5673
5674
5675
5676
5677
5678
5679
5680
5681
5682
5683
5684
5685
5686
5687
5688
5689
5690
5691
5692
5693
5694
5695
5696
5697
5698
5699
5700
5701
5702
5703
5704
5705
5706
5707
5708
5709
5710
5711
5712
5713
5714
5715
5716
5717
5718
5719
5720
5721
5722
5723
5724
5725
5726
5727
5728
5729
5730
5731
5732
5733
5734
5735
5736
5737
5738
5739
5740
5741
5742
5743
5744
5745
5746
5747
5748
5749
5750
5751
5752
5753
5754
5755
5756
5757
5758
5759
5760
5761
5762
5763
5764
5765
5766
5767
5768
5769
5770
5771
5772
5773
5774
5775
5776
5777
5778
5779
5780
5781
5782
5783
5784
5785
5786
5787
5788
5789
5790
5791
5792
5793
5794
5795
5796
5797
5798
5799
5800
5801
5802
5803
5804
5805
5806
5807
5808
5809
5810
5811
5812
5813
5814
5815
5816
5817
5818
5819
5820
5821
5822
5823
5824
5825
5826
5827
5828
5829
5830
5831
5832
5833
5834
5835
5836
5837
5838
5839
5840
5841
5842
5843
5844
5845
5846
5847
5848
5849
5850
5851
5852
5853
5854
5855
5856
5857
5858
5859
5860
5861
5862
5863
5864
5865
5866
5867
5868
5869
5870
5871
5872
5873
5874
5875
5876
5877
5878
5879
5880
5881
5882
5883
5884
5885
5886
5887
5888
5889
5890
5891
5892
5893
5894
5895
5896
5897
5898
5899
5900
5901
5902
5903
5904
5905
5906
5907
5908
5909
5910
5911
5912
5913
5914
5915
5916
5917
5918
5919
5920
5921
5922
5923
5924
5925
5926
5927
5928
5929
5930
5931
5932
5933
5934
5935
5936
5937
5938
5939
5940
5941
5942
5943
5944
5945
5946
5947
5948
5949
5950
5951
5952
5953
5954
5955
5956
5957
5958
5959
5960
5961
5962
5963
5964
5965
5966
5967
5968
5969
5970
5971
5972
5973
5974
5975
5976
5977
5978
5979
5980
5981
5982
5983
5984
5985
5986
5987
5988
5989
5990
5991
5992
5993
5994
5995
5996
5997
5998
5999
6000
6001
6002
6003
6004
6005
6006
6007
6008
6009
6010
6011
6012
6013
6014
6015
6016
6017
6018
6019
6020
6021
6022
6023
6024
6025
6026
6027
6028
6029
6030
6031
6032
6033
6034
6035
6036
6037
6038
6039
6040
6041
6042
6043
6044
6045
6046
6047
6048
6049
6050
6051
6052
6053
6054
6055
6056
6057
6058
6059
6060
6061
6062
6063
6064
6065
6066
6067
6068
6069
6070
6071
6072
6073
6074
6075
6076
6077
6078
6079
6080
6081
6082
6083
6084
6085
6086
6087
6088
6089
6090
6091
6092
6093
6094
6095
6096
6097
6098
6099
6100
6101
6102
6103
6104
6105
6106
6107
6108
6109
6110
6111
6112
6113
6114
6115
6116
6117
6118
6119
6120
6121
6122
6123
6124
6125
6126
6127
6128
6129
6130
6131
6132
6133
6134
6135
6136
6137
6138
6139
6140
6141
6142
6143
6144
6145
6146
6147
6148
6149
6150
6151
6152
6153
6154
6155
6156
6157
6158
6159
6160
6161
6162
6163
6164
6165
6166
6167
6168
6169
6170
6171
6172
6173
6174
6175
6176
6177
6178
6179
6180
6181
6182
6183
6184
6185
6186
6187
6188
6189
6190
6191
6192
6193
6194
6195
6196
6197
6198
6199
6200
6201
6202
6203
6204
6205
6206
6207
6208
6209
6210
6211
6212
6213
6214
6215
6216
6217
6218
6219
6220
6221
6222
6223
6224
6225
6226
6227
6228
6229
6230
6231
6232
6233
6234
6235
6236
6237
6238
6239
6240
6241
6242
6243
6244
6245
6246
6247
6248
6249
6250
6251
6252
6253
6254
6255
6256
6257
6258
6259
6260
6261
6262
6263
6264
6265
6266
6267
6268
6269
6270
6271
6272
6273
6274
6275
6276
6277
6278
6279
6280
6281
6282
6283
6284
6285
6286
6287
6288
6289
6290
6291
6292
6293
6294
6295
6296
6297
6298
6299
6300
6301
6302
6303
6304
6305
6306
6307
6308
6309
6310
6311
6312
6313
6314
6315
6316
6317
6318
6319
6320
6321
6322
6323
6324
6325
6326
6327
6328
6329
6330
6331
6332
6333
6334
6335
6336
6337
6338
6339
6340
6341
6342
6343
6344
6345
6346
6347
6348
6349
6350
6351
6352
6353
6354
6355
6356
6357
6358
6359
6360
6361
6362
6363
6364
6365
6366
6367
6368
6369
6370
6371
6372
6373
6374
6375
6376
6377
6378
6379
6380
6381
6382
6383
6384
6385
6386
6387
6388
6389
6390
6391
6392
6393
6394
6395
6396
6397
6398
6399
6400
6401
6402
6403
6404
6405
6406
6407
6408
6409
6410
6411
6412
6413
6414
6415
6416
6417
6418
6419
6420
6421
6422
6423
6424
6425
6426
6427
6428
6429
6430
6431
6432
6433
6434
6435
6436
6437
6438
6439
6440
6441
6442
6443
6444
6445
6446
6447
6448
6449
6450
6451
6452
6453
6454
6455
6456
6457
6458
6459
6460
6461
6462
6463
6464
6465
6466
6467
6468
6469
6470
6471
6472
6473
6474
6475
6476
6477
6478
6479
6480
6481
6482
6483
6484
6485
6486
6487
6488
6489
6490
6491
6492
6493
6494
6495
6496
6497
6498
6499
6500
6501
6502
6503
6504
6505
6506
6507
6508
6509
6510
6511
6512
6513
6514
6515
6516
6517
6518
6519
6520
6521
6522
6523
6524
6525
6526
6527
6528
6529
6530
6531
6532
6533
6534
6535
6536
6537
6538
6539
6540
6541
6542
6543
6544
6545
6546
6547
6548
6549
6550
6551
6552
6553
6554
6555
6556
6557
6558
6559
6560
6561
6562
6563
6564
6565
6566
6567
6568
6569
6570
6571
6572
6573
6574
6575
6576
6577
6578
6579
6580
6581
6582
6583
6584
6585
6586
6587
6588
6589
6590
6591
6592
6593
6594
6595
6596
6597
6598
6599
6600
6601
6602
6603
6604
6605
6606
6607
6608
6609
6610
6611
6612
6613
6614
6615
6616
6617
6618
6619
6620
6621
6622
6623
6624
6625
6626
6627
6628
6629
6630
6631
6632
6633
6634
6635
6636
6637
6638
6639
6640
6641
6642
6643
6644
6645
6646
6647
6648
6649
6650
6651
6652
6653
6654
6655
6656
6657
6658
6659
6660
6661
6662
6663
6664
6665
6666
6667
6668
6669
6670
6671
6672
6673
6674
6675
6676
6677
6678
6679
6680
6681
6682
6683
6684
6685
6686
6687
6688
6689
6690
6691
6692
6693
6694
6695
6696
6697
6698
6699
6700
6701
6702
6703
6704
6705
6706
6707
6708
6709
6710
6711
6712
6713
6714
6715
6716
6717
6718
6719
6720
6721
6722
6723
6724
6725
6726
6727
6728
6729
6730
6731
6732
6733
6734
6735
6736
6737
6738
6739
6740
6741
6742
6743
6744
6745
6746
6747
6748
6749
6750
6751
6752
6753
6754
6755
6756
6757
6758
6759
6760
6761
6762
6763
6764
6765
6766
6767
6768
6769
6770
6771
6772
6773
6774
6775
6776
6777
6778
6779
6780
6781
6782
6783
6784
6785
6786
6787
6788
6789
6790
6791
6792
6793
6794
6795
6796
6797
6798
6799
6800
6801
6802
6803
6804
6805
6806
6807
6808
6809
6810
6811
6812
6813
6814
6815
6816
6817
6818
6819
6820
6821
6822
6823
6824
6825
6826
6827
6828
6829
6830
6831
6832
6833
6834
6835
6836
6837
6838
6839
6840
6841
6842
6843
6844
6845
6846
6847
6848
6849
6850
6851
6852
6853
6854
6855
6856
6857
6858
6859
6860
6861
6862
6863
6864
6865
6866
6867
6868
6869
6870
6871
6872
6873
6874
6875
6876
6877
6878
6879
6880
6881
6882
6883
6884
6885
6886
6887
6888
6889
6890
6891
6892
6893
6894
6895
6896
6897
6898
6899
6900
6901
6902
6903
6904
6905
6906
6907
6908
6909
6910
6911
6912
6913
6914
6915
6916
6917
6918
6919
6920
6921
6922
6923
6924
6925
6926
6927
6928
6929
6930
6931
6932
6933
6934
6935
6936
6937
6938
6939
6940
6941
6942
6943
6944
6945
6946
6947
6948
6949
6950
6951
6952
6953
6954
6955
6956
6957
6958
6959
6960
6961
6962
6963
6964
6965
6966
6967
6968
6969
6970
6971
6972
6973
6974
6975
6976
6977
6978
6979
6980
6981
6982
6983
6984
6985
6986
6987
6988
6989
6990
6991
6992
6993
6994
6995
6996
6997
6998
6999
7000
7001
7002
7003
7004
7005
7006
7007
7008
7009
7010
7011
7012
7013
7014
7015
7016
7017
7018
7019
7020
7021
7022
7023
7024
7025
7026
7027
7028
7029
7030
7031
7032
7033
7034
7035
7036
7037
7038
7039
7040
7041
7042
7043
7044
7045
7046
7047
7048
7049
7050
7051
7052
7053
7054
7055
7056
7057
7058
7059
7060
7061
7062
7063
7064
7065
7066
7067
7068
7069
7070
7071
7072
7073
7074
7075
7076
7077
7078
7079
7080
7081
7082
7083
7084
7085
7086
7087
7088
7089
7090
7091
7092
7093
7094
7095
7096
7097
7098
7099
7100
7101
7102
7103
7104
7105
7106
7107
7108
7109
7110
7111
7112
7113
7114
7115
7116
7117
7118
7119
7120
7121
7122
7123
7124
7125
7126
7127
7128
7129
7130
7131
7132
7133
7134
7135
7136
7137
7138
7139
7140
7141
7142
7143
7144
7145
7146
7147
7148
7149
7150
7151
7152
7153
7154
7155
7156
7157
7158
7159
7160
7161
7162
7163
7164
7165
7166
7167
7168
7169
7170
7171
7172
7173
7174
7175
7176
7177
7178
7179
7180
7181
7182
7183
7184
7185
7186
7187
7188
7189
7190
7191
7192
7193
7194
7195
7196
7197
7198
7199
7200
7201
7202
7203
7204
7205
7206
7207
7208
7209
7210
7211
7212
7213
7214
7215
7216
7217
7218
7219
7220
7221
7222
7223
7224
7225
7226
7227
7228
7229
7230
7231
7232
7233
7234
7235
7236
7237
7238
7239
7240
7241
7242
7243
7244
7245
7246
7247
7248
7249
7250
7251
7252
7253
7254
7255
7256
7257
7258
7259
7260
7261
7262
7263
7264
7265
7266
7267
7268
7269
7270
7271
7272
7273
7274
7275
7276
7277
7278
7279
7280
7281
7282
7283
7284
7285
7286
7287
7288
7289
7290
7291
7292
7293
7294
7295
7296
7297
7298
7299
7300
7301
7302
7303
7304
7305
7306
7307
7308
7309
7310
7311
7312
7313
7314
7315
7316
7317
7318
7319
7320
7321
7322
7323
7324
7325
7326
7327
7328
7329
7330
7331
7332
7333
7334
7335
7336
7337
7338
7339
7340
7341
7342
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=UTF-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet by Gyula
Krúdy</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2 {
text-align: center;
clear: both;
line-height: 200%;
}
h2 {
margin-top: 2em;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
hr.tb {width: 25%;}
table {
margin-left: auto;
margin-right: auto;
}
td {
padding-left: 1em;
padding-right: 1em;
}
.pagenum {
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent:0;
}
.tdr {text-align: right;}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
.poem {
font-size: 0.9em;
display: table;
margin: auto;
text-align: left;
}
.poem .stanza {
margin: 1em 0em 1em 0em;
}
.poem span.i0 {
display: block;
margin-left: 0em;
padding-left: 3em;
text-indent: -3em;
}
.transnote {
background-color: #E6E6FA;
color: black;
padding: 0.5em;
font-family: sans-serif, serif;
font-size: 0.9em;
}
.transnote p {
text-align: center;
text-indent: 1.5em;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66348 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p class="center"><span class="caption-150">KRÚDY GYULA</span></p>
<h1>A PODOLINI KISÉRTET</h1>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST,</span></p>
<p class="center"><span class="caption">Rákosi Jenő Budapesti
Hirlap Ujságvállalata</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">M DCCCC VI</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP
NYOMDÁJA.</span></p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
"Page_5">-5-</a></span></p>
<h2>VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.</h2>
<p>Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi
városkának voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a
határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és
vasutnak hire-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis
utjába esett annak a nagy országutnak, a mely keresztül vezet a
határon és igy nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos
szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, a mely
még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok
megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a Rókában, a hol az ivó
sötét falain százesztendős felirások hirdetik, hogy itt valamikor
lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba
vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz
esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város.
Lengyel urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a
népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak
számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után <span class=
"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> következő
polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyarvilágbéli
pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették
el teljesen és fájó szivvel gondoltak a messzi hazára, mint a
számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patriciusok
Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák
akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a
debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a
szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem
váltja őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok
birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény
szepesi városok. Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az
idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a
lengyel királynak a városok váltságdija fejében és a városok,
közöttük Podolin is ujra a magyar haza tartozékai lettek…</p>
<p>A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára.
Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk,
gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk
városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek,
hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka őrizetére, a kik
megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost
magas kőfal vette körül és a falakon négy kapu nyilott a négy
égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a
Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü Zsigmond: a Poprád is
kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon,
<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span>
nagy magasságban járja be meredek utját; minden természeti törvény
ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A pirospötyös
pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen folyó
folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád
örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe
minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.</p>
<p>A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett,
mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia
idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszu álmukból,
megdörzsölték a szemüket:</p>
<p>– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony
azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.</p>
<p>A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben,
csakhogy husz esztendő helyett századokat aludt. A városka
ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében,
mint a mikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen
téglát sem azóta, – talán még az emberek is ugyanazok voltak. A
lengyel kulturát, müveltséget nem vették be, megmaradtak tehát
Zsigmond király korában. Ugyanazok a divatok, szokások uralkodtak;
Corinini ezredes, a nagy királynő kiküldött biztosa a maga egyszerü
katona eszével csudálkozva irja meg jelentését a városokban talált
állapotokról.</p>
<p>– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a
ki bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a
magas trónuson. <span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
"Page_8">-8-</a></span> Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi
ház uralkodik a birodalomban – Isten szent akaratából.</p>
<p>A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a
kapukon, különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek
befujdogálni. A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni,
fejlődni kezdett. Igen ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az
átaludott száz esztendőkkel? A dolgok természetes rendje szerint
azt a lemulott időt nem lehetett elsemmizni. Olyon varázscsizmát
még Mária Terézia sem huzhatott a visszaváltott városkák lábára, a
mely csizmákkal száz esztendőket lehetne egyszerre ugrani. Azokat
az elaludt századokat végig kellett élni, végig kellett csinálni.
Andrássy János, Szepes vármegye akkori alispánja, a ki hires volt
nagy eszéről, bölcseségéről, maga is elcsodálkozott a városok
középkorias állapotain.</p>
<p>– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi
városokban még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak
az időtől és talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt –
mondta a bölcs alispán és látszólag igaza volt.</p>
<p>A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták
Zsigmond király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes
idők jártak, az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a
legelső gondja volt, a hosszu századokon át megrongált várfalakat,
bástyákat kijavitani, megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget
rendeltek, a mely ügyelte az utazókat, vándorlókat, kereskedőket.
Éjjel becsukták a kapukat és a városra középkori <span class=
"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> csendesség
borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a Rókában busult
néhány utazó idegen, a mig a városi darabontok aludni nem zavarták
őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét
erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra
vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is
elsikkasztani?</p>
<p>De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket
itt-ott épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők.
Lobumirszky hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett,
arcképét megföstették a városháza számára… És abban az időben, a
mikor én a városka lakója voltam, a városi tanács mindenféle
elavult jogoknak alapján örökös számüzetésre itélt egy asszonyt,
bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen éppen ezt akarom elmondani.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
"Page_10">-10-</a></span></p>
<h2>ELSŐ FEJEZET.<br />
<i>Egy különc ember története.</i></h2>
<p>A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a
piacteret négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a
legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán
abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt
beföstve. A tulajdonos hiusága tette talán, vagy valami véletlen
viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról soha sem mosta le
teljesen a föstéket az idő. Igy aztán bizonyos tekintélyre tett
szert e ház a többiek között, a melyeket talán Zsigmond király óta
sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké
általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy
valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és
kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az
ablakokon, mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába,
őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a
határon <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
"Page_11">-11-</a></span> valamely ellenséges sereg; aztán az
ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe akad. A
sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal
bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej
emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak
hivták a házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky
Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.</p>
<p>Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban,
ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se
ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek
nagy birtoka van valahol Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben
volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora
tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket
a majorságokba.</p>
<p>Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a
hegyek között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a
gazdagságát: Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló
egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást a juhokat nyirná.
Riminszky pedig otthon kényelmes házában egyebet sem tenne, mint
olvasgatna csendesen:</p>
<p>– Egy, kettő, három…</p>
<p>A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy
birkát kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló
alá, a mely egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a
juhászok elkapnák a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma
annyi volna, hogy a majorosok se tudnák már számon tartani,
<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
"Page_12">-12-</a></span> a gyapju olyan garmadává nőne, hogy
magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna
és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy
olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a
birkáknak.</p>
<p>Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a
végtelen számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak
azt mondták, hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt
gondolom, hogy Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén
fogatlan eb, a mely már semmiben sem találja gyönyörüségét.
Agglegény volt, senkinek nem volt tudomása arról, hogy a szerelem
valamikor megkörnyékezte volna a gazdag ember szivét. Pedig lányok,
menyecskék teremtek ezen a vidéken is, nem szebbek, sem csunyábbak,
mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy másfelé se igen kereste
Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de Podolinban
semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta magát
a városban. Néha még el is szólta magát:</p>
<p>– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel
királyságot és én visszakapom családi méltóságomat és
birtokomat.</p>
<p>Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek
Podolinba költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik
valamikor vajdák voltak ott, a határon tul levő országban és
fejedelmekkel voltak atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a
Riminszkyekre, a családi hagyományokat mindig egyforma gonddal
ápolták. Egyszer valamelyik Riminszkyt <span class=
"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> éppen
polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a városka vénei
és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen nevetett
fel:</p>
<p>– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék
Lengyelországban és mert nem akarok, azért podolini polgármester
legyek? Nem, urak, nem. Ne nézzenek egész bolondnak.</p>
<p>A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze,
ha valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az
Podolinban polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket
semmiféle hivatalnak az elfogadására. Habár az idők során akadt
olyan is közöttük, a kire bizony ráfért volna valami hivatalocska,
de nem vállalta. Büszkén nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek
az apja – a kinek annyi tenger birkája volt – annyira
elszegényedett, hogy már nem rejtegethette a nyomoruságát. A
csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli urak már azt
várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi hajdunak.
De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről. A
podolini urak gunyosan mondogatták:</p>
<p>– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?</p>
<p>Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt
róla, a mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni.
Egyiket a másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból
kitellet volna egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga
mellé ültette a szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a
hegyek közé <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
"Page_14">-14-</a></span> A kisfiu még alig látszott ki a földből,
már ugy értette az apja mesterségét, hogy az öreg majd kibujt
örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott káromkodni és
ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat, juhászgazdákat.
Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában félesztendeig
lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett, nyirta,
fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat
küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni.
A mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap
teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap
alatt végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár
szóban terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:</p>
<p>– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak
azt szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a
birkahus ára.</p>
<p>Kázmér levágta a fejét.</p>
<p>– Mást nem mondott?</p>
<p>– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a
felét sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi
papirosok a nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az
utolsó percig nem hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik
olyan erős emberrel, mint a milyen ő volt.</p>
<p>Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak
szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat
eladta a lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül
egész hegyeket vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az
ő idejében keletkezett <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
"Page_15">-15-</a></span> a legenda a nagy ollóról és a tömérdek
birkáról. Ősei szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt.
Átutazó vásárosok beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez
hasonló embert idegen, messzi városokban megfordulni, a hol duhaj
kedvében verekedett, táncolt, közben pedig marékszámra szórta az
aranyat. De meglehet, hogy ez is csak amolyan legenda volt, a
milyent messzi földről jött emberek kitalálni szoktak. Riminszky
Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen távol van a
fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha valami
utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a hegyek
között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja volt,
téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló
farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles
vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre
nézne.</p>
<p>– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, –
mondogatták a rossznyelvü podoliniak.</p>
<p>Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem
hagyott heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból
néha hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót,
ócska vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy
Marcinkánénak, figyelmeztetőleg mondta:</p>
<p>– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.</p>
<p>Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy
ez csak amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha
kutya szaladt előtte keresztül <span class="pagenum"><a name=
"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> az uton, megfordult, az öreg
asszonyokat csak hátulról szerette látni. Rossz kedvében még saját
gazdasszonyára, özvegy Marcinkánéra is ráförmedt.</p>
<p>– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat
látni.</p>
<p>Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem
sóhajtani:</p>
<p>– Pedig már megszokhatta volna az urfi.</p>
<p>Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében
került a házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha
megkivánt egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát
ki nem elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében
néha nevetve mondogatta:</p>
<p>– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli
ebédekkel. Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az
asztalnál ülök, a mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan
eledelekkel traktálnak, a melyeket a világ semmiféle szakácsnője
nem tud megfőzni. Az éjjel éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy
véka aranyat adnék annak, a ki nekem olyan juhhusos kását tudna
főzni, a milyet álmomban ettem, a melynek ize még mindig a számban
van.</p>
<p>Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban;
az öreg Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem
sokszor megismételte:</p>
<p>– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom,
Riminszky.</p>
<p>Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire
mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását
ismerik. A véka <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
"Page_17">-17-</a></span> arany izgatta a fantáziákat. Akadtak
olyanok is, a kik látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában.
Oda volt téve az asztal közepére. És azé lészen, a ki a legjobb
juhturós kását főzi.</p>
<p>Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól
Lublóig, de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem
főztek mást, mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky
vendégségbe, hátha éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán
elvitték Riminszkyhez a kását nagy cseréptálakban és aggódva
lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a puffadt, szőrös ember,
hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja nyelvével, végre
rosszkedvüen dünnyögi:</p>
<p>– Eh, ez sem az igazi.</p>
<p>Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka
aranyért. A maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit
vittek az ország egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu
trakta, lakodalom vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az
ujhelyi főzőasszonyt. Főzött a Dunántul, főzött az Alföldön,
Erdélyben, mindig szekéren volt és örökké utban. Vagy az is
meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a ki egyszerre
többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky juhhusos
kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a
mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a
kásának.</p>
<p>– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy
önteltséggel, – olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában
sem evett.</p>
<p>De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet,
mint a többire: <span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
"Page_18">-18-</a></span></p>
<p>– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…</p>
<p>Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem
Podolinnak.</p>
<p>A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a
versengési kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos
kását megfőzni, akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná
főzni. Pedig hát volt, volt. A minthogy mindenféle asszony van a
világon. Még olyan is akadt, a ki a Riminszky juhhusos kásáját meg
tudta főzni. Ez az asszony pedig senki más nem volt, mint egy
Marcinka nevü juhászgazdának a felesége. Marcinka János odakünn
volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. Éppen olyan
juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se volt, a
felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. Fehér
bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj
után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a
juhászoknak, – persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap
paprikásan, másik nap tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok
sohase panaszkodtak a koszt miatt.</p>
<p>Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott
vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan
ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt
az idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még
messzire volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt,
a mély hegyi utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott,
egyszerre megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:
<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
"Page_19">-19-</a></span></p>
<p>– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának
illatát érzem.</p>
<p>Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint
sietésre nógatta fáradt lábait.</p>
<p>Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A
tisztás szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst
kanyargott a tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a
remek illatot a Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok
ebédjét.</p>
<p>Riminszky a földre dobta a kalapját.</p>
<p>– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.</p>
<p>Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának.
Riminszky pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni
tudott. Akkor felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába
nézett.</p>
<p>– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte
megfontolva.</p>
<p>A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a
tekintete.</p>
<p>– Egy pár uj bocskort vennék magamnak…</p>
<p>– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék
bocskort küldök neked. Elhordhatod életed végéig.</p>
<p>Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a
juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor
is nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását,
valahányszor csak gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára
viszi. Riminszky pedig valahányszor jött, jóllakott és mindig hat
uj pár bocskort küldött a juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok,
messzi vidéken nem volt gazdagabb, boldogabb asszony a juhásznénál.
<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
"Page_20">-20-</a></span> Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek
között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a
bocskorokkal…</p>
<p>Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek
között, mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek
közül. Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a
farkasok és a derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a
tüszője. Azt nem birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor
ennek hirét vette, nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő
gazdasszonya. Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a
hires kását az ő gazdájának. A bocskorok mindig kijártak.
Marczinkánénak annyi bocskora volt az idők folyamán, hogy már nem
tudott velük mit csinálni. Ha hébe-korba meglátogatta valamelyik
atyafia, nyomban bocskort ajándékozott neki. Tellett; volt elég a
kamarában. Még öregasszony korában is mindég ugyanazokat a
bocskorokat hordta, a melyeket a megboldogult Riminszky
ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, uj volt a
bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga sem
volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha
rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal,
vagy talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra?
Néha napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a
közelébe. Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül,
pihenés nélkül, mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett,
ujra éjszaka lett; a rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az
emeleten. <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
"Page_21">-21-</a></span> A vén ház korhadt padlózata recsegett,
ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen sétákról tartotta
a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor látogatja meg
a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten tudja micsoda
nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán néhány nap
mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még komorabban, mint
azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A kucsmáját a fülére
huzta; közben nem nézett senkire.</p>
<h2>II. FEJEZET.<br />
<i>Galamb a varjufészekben.</i></h2>
<p>Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót
asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a
sorsuk, hogy meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem
gondolta azt, hogy örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő
halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a
sirásók fejszével ásták meg a sirt a hegyoldali kis temetőben.</p>
<p>– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első
éjszaka csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.</p>
<p>De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel.
Az ő jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol
köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen
nyomoruság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból
erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a <span class=
"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> szeme ott
a toporci temető akácfái között egy uj siron, a melyre egy didergő,
vékonyka növendék-leány sirva borult. S ha fájt valami ebben a
percben az eltávozott léleknek, csupán az fájhatott, hogy azt a
leánykát nem vihette magával oda, a másik országba.</p>
<p>Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván
csak egy kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél
közepén. Az apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik
esztendeje valahová Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir.
Beleveszett valami bányába, vagy másképpen szólitották el a
világból, bizony azt nem igen lehetett sohasem megtudni. Korinszki,
a falubeli vén kovács, a ki háromszor is megjárta Amerikát, néha,
ha éppen nem volt részeg, megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü
arcát:</p>
<p>– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni,
négylovon és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény
tótokról, a kik milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat
is ama szegény tótok közül választotta az uristen?</p>
<p>Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay
György sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint
három öreg tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay
uram, hogy Ancsurka egyszeri látásra megismert minden nyomtatott
betüt, azonkivül ő volt az, a ki legszebben énekelt a
templomban.)</p>
<p>A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:</p>
<p>– Nem lehet az, hogy az én édes apám <span class=
"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> éljen.
Nostyek Péter, Szalan György meg Jánoska, a kik egyszerre indultak
vele Amerikába, annyi dollárt küldtek azóta haza, hogy tehénkét
vásároltak az itthon maradottak. Az én édes apám pedig egy dollárt
sem küldött.</p>
<p>Korinszki a fejét csóválta:</p>
<p>– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát.
Furfangos, ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar
hazatoppanni, egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját
gazdaggá tenni. De az is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a
hajójegyet. Azzal, hogy menjetek utána…</p>
<p>– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az
anyjához.</p>
<p>Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az
elhagyottak közé, ha a világot járt Korinszki nem volt éppen
részeg. De az esztendők multak, muladoztak, odakintről még mindig
nem jött a várvavárt hajójegy, a kovács is többet volt részeg, mint
józan s igy történhetett, hogy a szegény Prihodáné megunta várni a
szegény tótocskából lett gazdag tótot. Megcsókolta Ancsurkát:</p>
<p>– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm.
Addig is vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről.
Ha pedig el találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg
nénikédhez, Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj
bocskorra valahol a padláson, ha takarékosan bánt vele.</p>
<p>Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a
temetés után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált,
melengette fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki
<span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
"Page_24">-24-</a></span> azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb
lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap tizenöt esztendős,
kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta szakadatlan munkában
van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta magában, hogy
bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba kötötte a
holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá. A
batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a
falusi dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az
ut szélén, rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez
fordulhatott volna máshoz tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt
állott? Leoldozta a batyut a nyakából és oda térdepelt a hóra a
feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó és a nagy hidegben
dideregni látszottak a megfeszitett mezitelen tagjai. Valami
jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos, szinehagyott kendőt
felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos
kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei
lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt
nézte, vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az
elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott
fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán
Ancsurka mellett.</p>
<p>– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás,
nagybundás ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy
talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a
fehérbajuszu ur hátrafordult:</p>
<p>– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta <span class=
"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> berekedt
hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?</p>
<p>Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem
nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és
megpillantotta ott saját vánnyadt, ócska bocskorait.</p>
<p>– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová
igyekszel?</p>
<p>– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.</p>
<p>– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. –
No ülj föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány
batyuját.</p>
<p>A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát
meg a butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon
szégyenkezett, alig merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem
sokat törődött vele. Csettintett a nyelvével, aztán hajrá,
megindultak a remek lovak a könnyü szánnal. Csak ugy porzott a hó a
nyomukba.</p>
<p>Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun
nyargalt be a szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték
sarkaikról, de a várfalak még megvoltak.)</p>
<p>– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur,
egy pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a
szán már tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó
oldalán, a merre az országut kifelé visz a városból.</p>
<p>Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett.
Sokat hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó
uraságról. A boldogult Prihodáné <span class="pagenum"><a name=
"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> nagyban tartotta az
atyafiságot Marczinkánéval, sürün meglátogatta, már csak az uj
bocskorok miatt is. Egy darabig tanácstalanul állott a kapu alatt,
a mely kovácsolt vasból való eresztékeivel, hatalmas zárjával némán
és sötéten állott előtte. Egypárszor megpróbálta a kilincset
megnyomni, de mivel a kapu csak sehogy sem akart kinyilni,
kénytelen volt nagy fohászkodások között ahhoz a karikához nyulni,
a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki. Meghuzta a karikát és
odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás hallatszott. A
kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten lapult a
falhoz.</p>
<p>Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent
a kulcs a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.</p>
<p>A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki
bozontos szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára.
Nagyszakállu, igen nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a
kapunyitó. Ancsurka szorongva nézett a törpére.</p>
<p>– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.</p>
<p>Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:</p>
<p>– Öreg nénikémhez jöttem.</p>
<p>A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.</p>
<p>– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e
bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.</p>
<p>Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.</p>
<p>A leányka belépett a sötét kapualjba, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> törpe
megforditotta a kulcsot a zárban, aztán megfogta a leányka
kezét.</p>
<p>– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan
harapósak, mint a hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes
Riminszky ur nem szeretjük a lármát, kiabálást, verekedést. Csak
ennyi az egész, te kis bogár. Erre fordulj, a konyha felé.</p>
<p>A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.</p>
<p>– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy,
honnan jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni,
hogy: mondd csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az
öreg Mik, mikor még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak
csöngetni, mert mi nem szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes
Riminszky ur.</p>
<p>A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben
a percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem
jelenik. Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg
asszony.</p>
<p>– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg
van! Be régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a
bocskorod.</p>
<p>Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett
minden mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy
szemrehányással:</p>
<p>– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a
dolgod, rongyos bocskorban nem lehet járni télen.</p>
<p>Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt
meg:</p>
<p>– Öreg Mik. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
"Page_28">-28-</a></span></p>
<p>A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.</p>
<p>– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén
iramodott fel a kőlépcsőn.</p>
<p>Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a
Riminszky feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre
pislogott. Azon a kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami
kiváncsiság tükröződött vissza a kis parasztleány láttára. Aztán
sietve bezáródott a szinesüvegü ablak. Marczinkáné betuszkolta
Annát a konyhába. Süketek szokása szerint igen hangosan
beszélt:</p>
<p>– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok
ujat. Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle
lehet, a milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a
tájon lakott.</p>
<p>Megsimogatta a leányka arcát:</p>
<p>– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban,
a mikor te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is
hasonlitanál te ahhoz a Máriához?</p>
<p>Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:</p>
<p>– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.</p>
<p>Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a
tekintetét, mintha nem értette volna meg annak a szájnak a
mozgásából az Ancsurka szavait:</p>
<p>– Meghalt, – ismételte hangosan.</p>
<p>Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán
nem is annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint
kedvére kisirhatja magát.</p>
<p>– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a <span class=
"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> nagy hóban
olyan keveset tud az ember a világ folyásáról! Bizony, már azt is
elfelejtettem, hogy Toporc a világon van. Mik se igen jár ki a
kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg embernek legjobb is már
odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.</p>
<p>Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó
rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan
hatalmas rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király
udvarán se volt nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből.
Riminszky jókedvében a vármegyét befüthette volna, akkor is maradt
volna elég fa az erdeiben. De Riminszkynek nem volt olyan jókedve
sohasem.</p>
<p>Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba,
a mit az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon,
gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában
egy óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A
vasrészeket megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki
tudja, mikor jártak ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán
még hercegkorukban? (Azóta gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán
inkább tellenék kocsira, mint hercegségükben!) Prihoda Anna a maga
kisleányos eszével arra gondolt, hogy be jó volna egyszer ebbe a
batárba beleülni.</p>
<p>Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis
jószágok voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb
bocskort még ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt
a bőre, piros bársonynyal, csillogó <span class="pagenum"><a name=
"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> aranynyal kihányva, mintha
tündérkezek varrták volna.</p>
<p>– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az
arca.</p>
<p>Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok
láttára.</p>
<p>– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt
nekem az öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur.
Hat pár volt belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom
nem tartott ki a bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a
bocskorok. Most már viseld te egészséggel.</p>
<p>Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.</p>
<p>– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte
meg. – Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy
kisasszonykának a lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely
kisasszonyka rejtegeti most a harisnya alatt.</p>
<p>– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.</p>
<p>Marczinkáné megcsóvála a fejét:</p>
<p>– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet,
Ancsurka?</p>
<p>A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve
nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü
holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos
bocskorokat viselt volna.</p>
<p>Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe
fürgén gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy
percig a bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő
még soha sem látott. A hitelesség kedvéért <span class=
"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> kész lett
volna akármikor megesküdni erre. Aztán hizelkedve simogatta meg az
Ancsurka arcát.</p>
<p>– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi
egyebet nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a
kapun csönditett. Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes
Riminszky ur mit fog kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön
zavarba soha. Soha, leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól
magának. Mik nem lop, nem káromkodik és nem iszik…</p>
<p>– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat
jár a szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen
ugyis tud mindent, neki hiába hazudozol…</p>
<p>A törpe elvörösödött.</p>
<p>– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.</p>
<p>Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:</p>
<p>– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj
hozzá.</p>
<p>Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára,
mintha ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen
leányzót arról, hogy ő nem közönséges ember.</p>
<p>Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól,
sietve tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván
nézett utána, aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A
nagyujjával az emelet felé bökött.</p>
<p>– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky
ur, a legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az
asztalra üt. Akkor pusztuljon <span class="pagenum"><a name=
"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> előle mindenki. Minden
teremtett lélek. Egyszer – s ekkor felvillant a Mik szeme – egy
öles juhászgazdát – Zakálnak hivták, Zakál Pálnak, lelkecském – ugy
megütött, hogy egész életére megsiketült az ütéstől. Tudja azt
mindenki az én uramról, hogy vele nem jó kikezdeni. Legalább is
olyannak nem jó, a ki félti az életét.</p>
<p>Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen
érzett valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden
erőlködése mellett sem látszott rossz törpének. Ott állott az
ablaknál ódivatu, kopott zöld bársonyzekében, nagy csizmában, a
mely csizma magas szárával mintha arra lett volna jó, hogy velük
kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e magas száru csizma
nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő ellenkező irányba.
A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott fityegett valami
maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban most egy nagy
kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, mert a keze
néha odatévedt.</p>
<p>Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka
tudomására hozni.</p>
<p>– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom,
nagyon sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy
szüksége van az én uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az
ördögnek jutna mindig eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a
kapu? Ki olajozná meg a zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az
ajtókat, ablakokat? Én kovács is voltam valamikor, – én minden
voltam. Lakatos és még minden… Nincsen olyan furfangos zár, a mit
én föl ne tudnék <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
"Page_33">-33-</a></span> nyitni. De még a lakatokhoz is értek.
Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy lakatot.
Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak
arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt
hozzám:</p>
<p>– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz?
Hadd lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd
le a vitézi próbát.</p>
<p>Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek
több őse volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot,
forgatom jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom,
nyitogatom… Hát nem nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták,
azok értenek mindenféle furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a
lakat, sehogy sem nyilt. Öreg Mik, mondom magamban, ha ördögök
fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki kell nyitni azt a
lakatot…</p>
<p>Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A
törpe csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és
elfordult.</p>
<p>– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. –
Éjjel-nappal fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig
tudhatnád, hogy az Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…</p>
<p>Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.</p>
<p>– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél
Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és
elgondolkozva nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt
parancsolta, hogy fogadjalak szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved
van hozzá. Az ur azt mondta, minek <span class="pagenum"><a name=
"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> csavarogna az a szegény
Ancsurka az országuton? Vajjon minek?</p>
<p>A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:</p>
<p>– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád,
hová mennél?</p>
<p>A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén
megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:</p>
<p>– Hová mennél, he?</p>
<p>Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis
szivébe fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü
arca. A Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis
meghallgatta fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is
róla, hogy el ne tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből
eddig Ancsurka csupán annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni
engedtek. A nagy hegyen tul vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna
eszébe azon gondolkozni, a mikor a kályhában lobog a rőzseláng és
az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy tavaszig eltart? Ha egy utszéli
szalmakunyhóban kinálták volna meg szállással Prihoda Annát, nem-e
hálatelt szivvel kellene gondolni a jó Istenre? Ez pedig nem
szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó Marczinkánéval és
Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat históriáját,
hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, hogy
ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az
Uristennek is tudomása van.</p>
<p>És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán
vissza kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra
esett a tekintete s a két szeme megtelt könynyel. <span class=
"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p>
<p>Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:</p>
<p>– Hová csavarognál, he?</p>
<p>… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini
Riminszky-házba, mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva
varjufészekbe.</p>
<h2>III. FEJEZET.<br />
<i>Egy igazi embergyülölőről.</i></h2>
<p>Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon
le kell rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, –
de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor
lehet. A bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha
csak akkor tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös
várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tünniök az ország
mappájáról és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a
hegytetőkön egymásután omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak
födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a
régi élethez képest, a midőn a nagyurak saját ágyuikon hirdették a
várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyuk
olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak éppen haragos kedvük
támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az
ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a
hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon
katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.
<span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span></p>
<p>A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert
a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek
jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette
magát oly mélán a várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a
midőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak
örökösen mellbeteg külsejü kisasszonyok után a maguk idejében,
hanem bizonynyal pipázgattak, idogáltak, dalolgattak eleget ők is,
a mint rendes uriemberekhez illik. A várakban találódtak megtermett
menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik nagyszerüen főztek, sütöttek,
versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez
való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok
gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak
lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a
sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó
és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné,
hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről
és háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos
télben és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás
edényekre, mint a lantoló ritterekre.</p>
<p>De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek
van igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a
régi várak omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák,
rettenetes kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a
képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és
baromfiak között a várur gyerekei <span class="pagenum"><a name=
"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> szaladoznak együtt a
parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony számon tartja kedves
tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes kedélyességével
vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.</p>
<p>A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható
teljes bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak
nem mind pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak
egyet-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a
törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a
Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból
megmaradott vár. Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak
amolyan sasfészek, a milyennek valamikor a cseh rablók megrakták a
felsőmagyarországi hegycsucsokat. Bástyái, tornyai nem igen voltak
Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épitett falai.</p>
<p>Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a
története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem
tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár,
magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu – egy nagyon
rongyos kis tót falucska, – a hazáé volt és az odavaló tótokat a
lublói szolgabiró huzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a
lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a
gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére épitették
volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját uri
passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség
elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a <span class=
"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> sasfészek
sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott
benne valami sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek
nyelvén érttette meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem
tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem,
hagyjanak tehát neki békét.</p>
<p>A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen
másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a
Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen
szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy
daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja és az öreg emberek
meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták
föl egymást, soha sem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó
kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.</p>
<p>S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer
egy bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, –
nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában
hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember
volt, – hogy a hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a
földesurnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem
százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur
tehát megugrott a hadak elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen
idő alatt Salamon is kifujta mérgét és a háboruból semmi sem
lett…</p>
<p>A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint
általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király
<span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span> törvénye, de antul jobban megviselte az
idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem örökkévalóság
egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze
összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar.
Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban
huzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak
a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy
vihar mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak
még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy
kissé különös lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott
romnak, – igaz, éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való
volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak
felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni,
hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozik, – Sámuel.
Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran
adhatna plébániát a szepesi püspök.</p>
<p>Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a
plébániákat, – azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe.
Elég az hozzá, hogy a nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy
élő ember még nem látta soha szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A
legendák, a melyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat
tóditanak, vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek
mind igazak a legendák, mert akkor nem is volnának olyan szépek. De
hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl a történelem és igy
azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a legendák
mondanak. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
"Page_40">-40-</a></span></p>
<p>Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt
az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.</p>
<p>Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a
legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök
a vár folyosóin, a hol olajban, aranyrámába zárva élték második
életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat,
keményitették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen
sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már
megházasodott volna is, amugy bolondjában, vajjon mi lett volna a
vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó
vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tisztaeszü ember.
Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az életét. A
nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A
muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy
fogadta fel egyik-másik vendégét.</p>
<p>Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok.
Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat,
a melyeket hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a
nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a
várur hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha
elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények
ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után,
mintha legalább is vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt
asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte, feltálalta volna.
Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay
<span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
"Page_41">-41-</a></span> Gyurka, az északi részek utolsó
ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán
megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell
annak tudni, a ki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a
sorstól rája szabott esztendőket; legalább is kell annyi tudomány
hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát Borocskay Gyurka fehér
kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár
konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte utjuk, nem is
annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után.
Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet
kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek felé,
de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak.
Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint
végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok
volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott,
éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből,
folyt az néha patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve
kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég
hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemestenek
szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky
egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely ilyenkor kedves nótáját
fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky
keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen eszébe jutott,
mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráorditott a
cselédjeire:</p>
<p>– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a
melyik hamarább <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span> elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor
a jutalma.</p>
<p>A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a
vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi
várnak, hogy elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra
veszitett az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes
történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette
felhuzott sárkányu pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A
szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre
neki is elég volt és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől,
a melyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre
szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, a kik lándzsát
szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az
asztalfiából és a kántort megcélozta:</p>
<p>– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.</p>
<p>Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem
rogyott. Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta
néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az
országutra.</p>
<p>– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.</p>
<p>Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy
akármennyit ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég
részeg volt (Ugy jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de
tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a
bor. A nehéz lengyel pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből
való takarókban szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt
neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte.
<span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
"Page_43">-43-</a></span> Csak az arca lett nagyon fehér
hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu,
feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt
ott helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A
rezesbandának akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb
tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan
lélek:</p>
<p>– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen
egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan
folytassam én most ezt az álmot?</p>
<p>A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az
arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását,
de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu
sarkantyus lábával elrugta maga elől az asztalt:</p>
<p>– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem
hagytátok, hogy legalább álmomban bosszut állhattam volna az
őseimért.</p>
<p>Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy
Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott
agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig
fej nélküli emberekkel társalkodott.</p>
<p>– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó
végem. A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda
volna, ha békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.</p>
<p>A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky
agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az
asztalához.</p>
<p>– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha <span class=
"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> – pedig
mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.</p>
<p>Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét
vettek észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a
váron kivül kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad –
a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig
az ebrudon dobatta ki őket végezetül.</p>
<p>A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett.
Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A
cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő
zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi
finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül
maradni…</p>
<p>… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira
megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a
helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal
vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg
legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin
kivül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem
élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.</p>
<p>A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem
voltak cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen
karácsony estéje volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és
egymásután üritgette a boros kupákat. Valami bolond gondolat
motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. A mig a vak trombitás
meg-megpihent, hogy kifujja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele.
<span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
"Page_45">-45-</a></span></p>
<p>– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is
volna senki, a ki eltemetne.</p>
<p>A vak ember megnyugtatta:</p>
<p>– Hát a szolgabiró mire való?</p>
<p>Kavaczky lehajtotta a fejét:</p>
<p>– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát
tovább…</p>
<p>Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky
eszébe:</p>
<p>– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?</p>
<p>– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.</p>
<p>Kavaczky beleegyezőleg bólintott:</p>
<p>– Ezzel is rendben volnánk.</p>
<p>Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz
ördögök dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek.
Kavaczky egy ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult
a vak muzsikushoz:</p>
<p>– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral?
Kire hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a
várat?</p>
<p>Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a
hangszerszámát. Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé.
Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem
tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky
titkolózva hajolt előre.</p>
<p>– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi
történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még
egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a
szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter
bácsi. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
"Page_46">-46-</a></span></p>
<p>Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást
váltották fel a különböző indulatok.</p>
<p>– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én
meghalok, – dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még
az éjjel.</p>
<p>Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra,
a ki egykedvüen billegtette szerszámját.</p>
<p>– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki
minden ok nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a
hogy a mécsest elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?</p>
<p>– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam,
hogy valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és
nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az
ifju asszonyt.</p>
<p>– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky.
– Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne
szeressem őket, hogy ne állhassam őket…</p>
<p>– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. –
Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya
asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság
kivánja a mellem…</p>
<p>Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.</p>
<p>– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most
már az sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is.
Hallgass, hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem
elől, te vén szoknyakergető. <span class="pagenum"><a name=
"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
<p>Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén
ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta,
hogy öt perc mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar
oszlopai alatt és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz
lépések döngését.</p>
<p>Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg.
Farasbőrbunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva
nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a
vár tornyai felett lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat.
Behuzta az ajtót maga után.</p>
<p>– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties
időben?</p>
<p>– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig
valakit nem találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem
sokára meghalok.</p>
<p>Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt
utána. A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu
döngése.</p>
<p>A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt.
Arra tért magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:</p>
<p>– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy
beleszakadj.</p>
<p>A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek
sajátságos ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van
a szobában. Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély
medvehangján dudolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán
megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás
fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett. <span class=
"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>
<p>A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy
Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a
mig aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még
sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky?
Az ördög bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig
hangosabb lett és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a
kinek a kupájához hozzáütötte a magáét.</p>
<p>– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem
győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az
ördög vagy, a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.</p>
<p>Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte
meg az asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky
kedvet kapott ettől a döngetéstől:</p>
<p>– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az
ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a
sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem
lehet mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb
azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most
már tudom, hogy egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki
eljött az utolsó Kavaczkyért.</p>
<p>Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már
szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson
valamit az idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az
idegen hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó
muzsikusra: <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
"Page_49">-49-</a></span></p>
<p>– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög
az utolsó Kavaczkyt.</p>
<p>A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig
fujta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak
igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá,
hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval.
Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha
elkeseredve kiáltott fel:</p>
<p>– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy
letörök, beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg
aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes.
Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst
között visszamégy oda, a honnan jöttél, a pokolba.</p>
<p>Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.</p>
<p>A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta,
fujta még álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.</p>
<p>– Végem van, hörögte.</p>
<p>Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:</p>
<p>– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.</p>
<p>A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába.
A cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül
senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni
vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha
valaki odarejtőzött volna előlük.</p>
<p>Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. <span class=
"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> A cselédek
fölemelték és a medvebőr pamlagra fektették.</p>
<p>– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka
János, az udvaros.</p>
<p>Kavaczky révedezve nézett maga elé.</p>
<p>– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék.
Nekem nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb
magamnak. De azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok
Korubányt is, a birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.</p>
<p>A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár
tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok
között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:</p>
<p>– Most hal meg az utolsó Kavaczky.</p>
<p>Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért
tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy
miért rendeli őket maga elé a várur. De ha nem is tudták volna a
hirnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő
lélekharangtól. Azt szakadatlanul huzták a Kavaczky
rendeletére.</p>
<p>– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a
csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó
Kavaczky.</p>
<p>A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár
Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem
nyilott…</p>
<p>A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett,
mint a parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat,
Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.</p>
<p>– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két <span class=
"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> percem van
már csupán. Abban a fali szekrényben van papiros, ténta. Korubány,
ird, a mit mondok.</p>
<p>Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik
János, a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta
fel a bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy
Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.</p>
<p>– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…</p>
<p>A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón
kandikált be néhány bátor ember.</p>
<p>Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen
valószinü, hogy itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben
kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz
mosolygás ült az arcára:</p>
<p>– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de
most hagyjuk ezt. Hol van a biró?</p>
<p>A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap
becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.</p>
<p>– Irjad!</p>
<p>A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt
hangon, ünnepélyesen diktálta:</p>
<p>– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó
sarjadéka a nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel
végakaratomként rendelem…</p>
<p>Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a
szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.</p>
<p>– Rendelem – ismételte. <span class="pagenum"><a name="Page_52"
id="Page_52">-52-</a></span></p>
<p>A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik
János valami imádságot mormogott magában.</p>
<p>A haldokló folytatta:</p>
<p>– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram
örökségben szálljon egyetlen örökösömre…</p>
<p>A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:</p>
<p>– Pogrányi Sámuelre.</p>
<p>A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a
bezárt ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy,
borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.</p>
<p>– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.</p>
<p>Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:</p>
<p>– Irjátok alá a neveteket.</p>
<p>Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel
kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte
a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt
is.</p>
<p>A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy
pecsétgyürüjét. A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál.
Kavaczky odanyomta a pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és
nekivetette a papirosnak. A toll fröcscsögött, karmolta, tépte a
papirost, de a haldokló nem engedte, a mig dülöngöző betükből össze
nem állitotta a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.</p>
<p>– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik
tisztelendő ur.</p>
<p>Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd
szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta
<span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
"Page_53">-53-</a></span> azt. Kitárta a szárnyas ajtót és
benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott nyomába.</p>
<p>A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres,
butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap
felvette és megforgatta a kezében.</p>
<p>A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró
berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan
nyult el a szoba keményfa padlózatán.</p>
<p>Kavaczky mozdulatlanul feküdt.</p>
<p>A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal
hallgatódzott.</p>
<p>– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a
cselédek hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat.
Péter bácsi elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a
Rákóczi-indulót.</p>
<p>Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén.
Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett
volna, hogy őt még megsiratják.</p>
<p class="center">*</p>
<p>A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még
egy darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán
senki sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok
százesztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a
hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott
tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött véle.</p>
<p>De hát a legendának vége lett.</p>
<p>Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális <span class=
"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> egyszer
bejelenti a telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a
helyeken, a hol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a
nizsderi várnak végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos
Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a
dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek
kifogása, a nizsderi várral és környékével nem igen volt kedve
törődni senkinek. Az uj gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába.
Beköltözött és többé hir sem hallatszott felőle.</p>
<p>A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben
is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva
maradtak, nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a
rezesbanda elfujván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur
ezüst huszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli
urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők
(egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a
nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba.
A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort
hordtak a pincéből és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk
módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a
jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky
halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint
azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst
levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi
várban esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan
cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a
<span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
"Page_55">-55-</a></span> melylyel a sötét hosszu folyosókat
világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak
egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak
trombitás, a ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi
teendőkkel megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül
neki volt szabad belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az
ételt, ő közvetitette a várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik
– és ez jellemző a legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur
a réginek. A mig az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se
engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a
nizsderi vár uj birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is
valahonnan az alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A
vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy Komárominé, helyre alföldi
menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a görbe országot, a hová
a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban
lejött a várból és a szamarak ugyancsak emelték a lábukat a takaros
asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az
uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel.
Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a melyen a jeles
asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben, csizmában ült és
cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi
tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak.
Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt
ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a
tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál <span class=
"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> is nagyobb
ur volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a
veszekedő házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és
köszönetet nem fogadott el érte:</p>
<p>– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.</p>
<p>A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a
legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János
fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében
megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett.
Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost
előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei,
ingyenélői, – tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt
minden nizsderi lakos) – és ezek a régi cselédek tartották magukat
a váruri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott
és Veszelka Jánost elitélte:</p>
<p>– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.</p>
<p>Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a
huszonötöt, akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras
kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval
kijelentette:</p>
<p>– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.</p>
<p>A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok
alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.</p>
<p>Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü
földmives abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé
<span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
"Page_57">-57-</a></span> uj eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a
Krumpli György különben is gyanus ember volt. Megjárta Amerikát,
csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi
egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a
világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.</p>
<p>Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a
pirosszoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar
összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok
tiszteletteljesen kérdezgették:</p>
<p>– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?</p>
<p>Komárominé kihirdette a várur parancsát:</p>
<p>– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság
ellen.</p>
<p>Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt
rajta és a szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette
magát az asszony-biró elé.</p>
<p>– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni,
hogy ki parancsol nekem.</p>
<p>– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a
porcióját!</p>
<p>Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a
tiz körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a
bizonyos spanyol nádvessző.</p>
<p>A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga
a kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János
is.) Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.</p>
<p>– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> Megyek a
szolgabiróhoz. Egy csapat polgárt nem szabad bántani.</p>
<p>Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre
megállott.</p>
<p>– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.</p>
<p>Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már
magánkivül volt a dühtől, fájdalomtól.</p>
<p>– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy
ki vagyok én?…</p>
<p>Komárominé egykedvüen vont vállat.</p>
<p>– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a
szamarakat.</p>
<p>Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik
ennek a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a
nizsderi várur saját külön szolgabirójának veszedelmes hire volt.
Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az
itéleteket, a melyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan
ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi
kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, a melyről a nizsderi
várur másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a
boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, a mely tálnak a
tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze vidéken történt.
Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó Kavaczky
idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen akadt
józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa
is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak,
Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban
szólott a <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
"Page_59">-59-</a></span> rezesbanda – már pedig az mindig szólott
– boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapravert hordóból. A vár
körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az
ablakból.</p>
<p>– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta
nagyvidáman.</p>
<p>Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky
György lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a
megmaradt bort egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj
tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a
kutra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszu
szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon – Kavaczky már meghalt, a
nizsderi várban tejet ittak és sohasem muzsikáltak.</p>
<p>De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj
szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?</p>
<p>A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak.
Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy
földalatti, rejtett ut vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen
az uton járt ki a várur a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy
pálinkát ne igyanak.</p>
<p>A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a
bérüket. Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert
senki sem volt kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával
mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan
lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal és a
harangkonditásra siető léptekkel indult a régi tölgyfaajtónak, a
mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen
<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
"Page_60">-60-</a></span> volt… A várba olyan csendesség költözött,
mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…</p>
<p>Néha azonban vendég is jött a várba.</p>
<p>Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában
mulatoztak a nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton
vagy kocsin. Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései
döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt. Özvegy
Komárominé, a ki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából és
felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.</p>
<p>– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.</p>
<p>Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a
bort és az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a
pókhálós üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott
el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur
megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:</p>
<p>– Paprikás csirkét főzzetek!</p>
<p>Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal
lett volna.</p>
<p>Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök,
zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik
ablakában megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali
szürkületben mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a
hegyoldal bokrai között.</p>
<p>Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat
szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt
a kranyókai korcsmában:</p>
<p>– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok
vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől <span class=
"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> olyan
nehezen bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult
éjjel a vár alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében
toppan egy magas, karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén
világitott, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A
vadász rámnéz, – nagy fekete szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta
az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én még utána
kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az üres levegőnek beszéltem, a
vadász ur eltünt.</p>
<p>– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a
falusiak.</p>
<p>Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó
alakjában a fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe
bámult.</p>
<p>– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se
bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A
lábát is ugy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna,
nem férfi.</p>
<p>– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai
biró. – Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is
járhat?</p>
<p>Krumpli György fölhorkant:</p>
<p>– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt
szeretném tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?</p>
<p>A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai
ostobaságán. De Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen
elbánni, a mit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert
különben nagyon keménynyaku ember volt. Még arra sem ijedt meg, a
mikor negyednapra a <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
"Page_62">-62-</a></span> korcsmai beszélgetés után begurult
Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon
mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:</p>
<p>– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot
beszéltél már megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a
szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.</p>
<p>Az amerikai vállat vont:</p>
<p>– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?</p>
<p>Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit
felelni. Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi
várurnak. Vagy ha tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a
szamarait és kordéján elgurult. Az amerikai csufondáros nevetéssel
nézett a termetes asszonyság után:</p>
<p>– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.</p>
<p>A tótok a fejüket csóválták:</p>
<p>– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan
kisüti, hogy a nizsderi várban asszony lakik.</p>
<p>– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.</p>
<p>Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a
várur.</p>
<p>Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott
egy nagy erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt
a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát
lophatott, a mennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli
Györgyöt ezzel a hivatallal kinálta meg a teljhatalmu
Komárominé.</p>
<p>– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.</p>
<p>Gyurikám a fejét vakarta: <span class="pagenum"><a name=
"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span></p>
<p>– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.</p>
<p>– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.</p>
<p>– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.</p>
<p>– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.</p>
<p>Az amerikai még mindig ellenkezett.</p>
<p>– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé
Krumpli György.</p>
<p>Komárominé erre már kijött a sodrából:</p>
<p>– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.</p>
<p>Az amerikai elnevette magát:</p>
<p>– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok
valakinek.</p>
<p>Komárominé megrázta a kezét:</p>
<p>– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád.
Adok neked ajándékot előre.</p>
<p>S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.</p>
<p>– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.</p>
<p>A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek
többé a nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a
környék szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a
tájon. Sőt, a mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a
kranyókai házaló zsidó levelet irt az Uristenhez, a választ erre a
levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó
fölkiáltott:</p>
<p>– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul
többször fölkeresem.</p>
<p>S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi
vár utján. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
"Page_64">-64-</a></span></p>
<h2>IV. FEJEZET.<br />
<i>Ancsurka cipőt kap.</i></h2>
<p>Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda
Anna, az anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket
talált, még pedig olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a
kályhában, sőt ennivaló is akadt bőven.</p>
<p>Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka,
arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és
Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott,
összetanult, hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy
harmadiknak. De meg mintha vén, összeszáradt szivükbe valami
napsugár utján különös gyöngédség lopódzott volna, a mely
gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket.
Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az Uristen küldte volna
ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a földeritésére.
Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, hogy
szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami
hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz
farkasbőr bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg
Mik, a ki ebben az időben valamely furfangos lakattal
foglalatoskodott a kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte,
szájtátva bámulta a leányka cselekedetét. Aztán a haragtól
kivörösödve dobta el szerszámjait.</p>
<p>– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott,
Ancsurka!</p>
<p>– A tekintetes ur bundáját teregetem.</p>
<p>– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek <span class=
"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> már az
öreg Miket? Hol van az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs
a világon? He?</p>
<p>Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin
különböző sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot,
felboritott egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy
elmondotta mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és
terjedelmesen a következőket adta elő az udvar közepéről:</p>
<p>– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához
csak nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se
Marczinkánénak, se másnak nem szabad még csak a csizmáját se
megérinteni. Azért vagyok itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky
urnak, udvarmestere, lakatosa, kovácsa és a többi. Én vigyázok a
zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én vágom a dohányt, én
szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat, és
ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt.
Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná
kérdezni, hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis
csirke? Felelj, beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky
ur bundájához.</p>
<p>Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta
meg nagy szakállát.</p>
<p>– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius
tizenharmadika, a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a
Szaturnusz bolygó látható az égen. A százesztendős jövendőmondó
szerint, mielőtt a nap lenyugszik, hózivatar lészen. Ezt felelné az
öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes Riminszky urnak eszébe jutna
kérdést <span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
"Page_66">-66-</a></span> intézni hozzá. Ti persze asszonyfélék a
csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy csütörtök
vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én gazdám,
ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen
semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!</p>
<p>A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén,
olyan iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár
bevételére indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy
kiabálásra még Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy
pillanatra megakadt a tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez
fordult:</p>
<p>– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?</p>
<p>Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és
magyarázni kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a
kezével:</p>
<p>– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.</p>
<p>A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes
bocskorokra. Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta
miért. Riminszkynek összeráncolódott a homloka.</p>
<p>– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. –
Bizonyosan ez is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos
bocskorokból.</p>
<p>Mik tiszteletteljesen szólt közbe:</p>
<p>– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.</p>
<p>– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben.
Vegyen neki cipőt Marczinkáné.</p>
<p>Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót <span class=
"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> maga
mögött. Az öreg Miknek szinte tátva maradt a szája a
csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra nézett, hol az Ancsurka
bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres szakállát, aztán
megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.</p>
<p>– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát
miben járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?</p>
<p>Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással
fordult a leánykahoz:</p>
<p>– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur
bundájánál. Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen
akarsz.</p>
<p>Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.</p>
<p>De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü
bocskorokat, a milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor
még a királynék is bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak
minden rábeszélése, hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a
podolini suszter, a kit a leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan
volt a bocskorok miatt. Fintor Mátyás megsértődvén önérzetében, az
ő kezemunkájának a lebecsülését látta a leányka szomoruságában.</p>
<p>– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak
hadd varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem
kell többé a Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!…
Vagy talán bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A
Riminszkyeknek az a bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is
annak, a kit szeretnek.</p>
<p>A sánta suszter csak akkor vette észre, <span class=
"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> hogy mit
mondott, a mikor már kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett.
Marczinkáné egykedvüen hámozott almát a konyha sarkában, mert ő
süket volt. De az öreg Mik elkeseredve vetette hátát az
ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, mintha igazat adott volna
Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette mindjárt a dolgot, de hát
leány volt és lassan-lassan mégis csak megértette a Fintor uram
szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös lett, mint a bibor. Még
fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp jelent meg hosszu
szempilláin.</p>
<p>– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.</p>
<p>A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.</p>
<p>– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem
dolgozom ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur
kisasszonylányainak, a postamesternének, a patikárusnénak, kezét
csókolom…</p>
<p>Ancsurka erre még pirosabb lett.</p>
<p>A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában.
Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani
akart volna, de meggondolta magát.</p>
<p>– Elmegyek, Mik, – dörmögte.</p>
<p>A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni.
Ancsurka, a mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni,
megrázkódott és hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös
érzés járta át.</p>
<p>– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.</p>
<p>A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt:
<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
"Page_69">-69-</a></span></p>
<p>– Szép lesz, kisasszonyka.</p>
<p>Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka
felpróbálta. Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a
kecsegéé, a sarka magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár
leányzó, mint a nád a szélben.</p>
<p>– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.</p>
<p>Fintor uram kedvetlen arcot vágott.</p>
<p>– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt
rendelte, hogy kisasszony legyen belőled, hát kisasszony
leszel.</p>
<p>Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.</p>
<p>– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.</p>
<p>Aztán sóhajtva tette hozzá:</p>
<p>– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…</p>
<p>Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik,
a ki Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre,
mint akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn
Ancsurka egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta
a Fintor uram gombos cipellői helyett.</p>
<p>– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az
utcáról, mint talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky
ur parancsainak, te béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat.
Nagyon kérlek, ne görbitsd el a szájadat!…</p>
<p>Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy
Prihoda Anna egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan
sétálgatott a bocskorokban a nagy házban, mintha bucsuzott volna
valamitől, <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
"Page_70">-70-</a></span> mintha kedves halottja volna… Tudja
isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy többé
bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt
ágyából és megtapogatta a bocskorokat.</p>
<p>– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre
kedves álmai voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette.
Egyszer még a toporci kovács is megjelent álmában, a részeges
Korinszky. Ekkor nagyon józan volt Korinszky, – álomban mindenféle
bolondságokat lát az ember, – s igy szólt hozzá:</p>
<p>– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj
világban. Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált
valamit.</p>
<p>Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott
bőrkötényében, a mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a
hegyeken tavaszi virágok nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a
réteken; az égen bárányfelhők uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott
csattant a Riminszky-házban.</p>
<p>Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli
hajnal volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt
a régi ház zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő
lépések hallatszottak.</p>
<p>Riminszky mély hangja hallatszott:</p>
<p>– Megvarrták a cipőt?</p>
<p>Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:</p>
<p>– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester
városunkban. Magam voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam
igy hozzá: Szép legyen a cipő, <span class="pagenum"><a name=
"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> Fintor, mert Riminszky ur
ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a bőrt.</p>
<p>– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát
aztán?</p>
<p>– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg
szolga milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi
kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a
cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.</p>
<p>– Hát a leány?</p>
<p>– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.</p>
<p>Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz
lépései sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a
szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta:
Korinszky, a kovács, végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben
mindenféle más képek vonultak el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a
mint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és
végül Riminszky, a mint komoran néz alá a folyosóról. Igy kergették
egymást a képek szundikálásában, a mig végre eszébe jutott az a
fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a Riminszky-ház
udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott és
kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a
szinben. Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul
ejtette, reáboritván a kötényét.</p>
<p>A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se
volt ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte
Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta
<span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
"Page_72">-72-</a></span> valamikor az édesanyja, a mikor még
nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az
öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház
lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa
szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készit neki
egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De
Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és Anci igyen
továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt sétálgatott
urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.</p>
<p>– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta
Prihoda Anna a macska fülébe.</p>
<p>Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet
teljes bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon
odasimult az Ancsurka kebeléhez.</p>
<p>– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az
Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd
csókoljalak meg!</p>
<p>Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától
hallotta egyszer:</p>
<p>– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment,
elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön
vissza.</p>
<p>A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő
erre a rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini
háztetőkről tudott volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem
volt ismerős.</p>
<p>– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen <span class=
"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> Ancsurka,
– te vagy az én gyermekem.</p>
<p>Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se
harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az
öreg Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a
melyet Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy
szólott:</p>
<p>– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már
macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.</p>
<p>Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.</p>
<p>– A leány is bejöhet a macskájával.</p>
<p>Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.</p>
<p>– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett
volna az őrmestere.</p>
<p>Riminszky tunyán intett.</p>
<p>– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok
itt.</p>
<p>Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett
körül a komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon
ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:</p>
<p>– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a
macskád? Nos?</p>
<p>Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:</p>
<p>– Az én gyerekem…</p>
<p>Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki
nincs megelégedve a mutatványnyal.</p>
<p>– No és tovább? – szólt kemény hangon.</p>
<p>Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. <span class=
"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> Nagyon
fáradtnak, szenvedőnek látszott.</p>
<p>– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem
akarlak látni.</p>
<p>Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta
a föld. Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta
neki, hogy rosszul hallott.</p>
<p>Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy
meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta
senki. Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan
zörgést müvelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon
akarta volna kivégezni.</p>
<p>Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek
sokáig csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek.
Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami
rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és
fölnyitotta lezárt szemét.</p>
<p>– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!</p>
<p>Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta
a macskát és Riminszky felé vitte.</p>
<p>– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.</p>
<p>Riminszky ránézett:</p>
<p>– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz
vele mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja.
Megengedem.</p>
<p>Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a
nagy tenyerével.</p>
<p>– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.
<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span></p>
<p>Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik
minden tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a
mindenféle teákat:</p>
<p>– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, –
dörmögte elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat,
mit csináljak?</p>
<p>Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában
még Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.</p>
<p>– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása
szerint tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg
sintérelni tudtok. Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn
egy beteg csontot nem tudtok meggyógyitani.</p>
<p>Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a
kinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére
és vitázott velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen
tudtak hozzászólani a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük
Rocskay.</p>
<p>Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta
kövérkés kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése
bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De
filozófus létére könnyen segitett magán: visszategezte
Riminszkyt.</p>
<p>– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz?
Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt
hiába trémázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk,
sirunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért
legjobb férfiasan viselni a bajt, a melybe keveredtünk. A
gonosztevők <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
"Page_76">-76-</a></span> közül is mindig az a szimpátikus, a
melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró
büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az
egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a
legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid
vannak, Riminszky.</p>
<p>Riminszky dühében az asztalra csapott:</p>
<p>– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel,
hogy én tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod
rólam?</p>
<p>Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:</p>
<p>– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre,
mit akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni.
Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás
megkérdezni erről. Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót
vagy magadért, Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint
egyet és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden
attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a
többi tótok.</p>
<p>Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd.
Összefonta a karját és a doktor elé állott:</p>
<p>– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.</p>
<p>Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:</p>
<p>– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok
tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de
azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok.
<span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
"Page_77">-77-</a></span> Gondolhatod, nem szivesen. Magamfajta
tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra
nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik.
Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre,
Riminszky…</p>
<p>– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már
nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.</p>
<p>A doktor komoly arcot vágott:</p>
<p>– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról,
hogy egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot
kellene fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy
ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet
tudnék ujjáteremteni, kicserélni az emberi testből, akkor meg volna
oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem,
esetleg elmulaszszam a fájdalmait.</p>
<p>Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.</p>
<p>Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen
ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból
álmélkodva hallgatta a doktort:</p>
<p>– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.</p>
<p>Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A
doktor fejcsóválva jött vissza.</p>
<p>– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell
halnia, – dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont
botjával.</p>
<p>– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki
mellette ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.
<span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
"Page_78">-78-</a></span></p>
<p>A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres
szakállát.</p>
<p>– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett
vagy már.</p>
<p>Benyitott Riminszkyhez:</p>
<p>– No, mit akar még az ur? – kérdezte.</p>
<p>– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.</p>
<p>Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem
fordult elő, hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna
őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy
Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet
elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy
olyan bátran mer beszélni Riminszky urral. Az öreg Mik se volt
rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és odanyomta a fülét
a kulcslyukra.</p>
<p>Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:</p>
<p>– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az
emberrel. Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy
ötvenesztendős ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy
házasságának gyümölcse legyen?</p>
<p>A doktor krákogott</p>
<p>– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves
embertől. De ha olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak
harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a
felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram,
ez sem biztos dolog.</p>
<p>Riminszky hümmögött valamit, olyan <span class=
"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> mély
hangon, mint mikor a medve haragszik.</p>
<p>A doktor az ajtóból felelt:</p>
<p>– Ámbátor minden lehetséges…</p>
<p>Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig
csak a doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy
hallgatódzott:</p>
<p>– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte
csufolódva.</p>
<p>Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a
patikába küldte a recepttel.</p>
<p>– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. –
Azt a leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.</p>
<p>Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.</p>
<p>– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja!
Szörnyű! Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy
macskát?…</p>
<p>Bekiáltott a konyhába:</p>
<p>– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.</p>
<p>Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett
keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.</p>
<p>– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.</p>
<p>A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta
a kék szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát.
Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja,
hogy kedvesen látott vendég.</p>
<p>A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott
keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda
volt dobva egy nagy <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
"Page_80">-80-</a></span> medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre?
Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.</p>
<p>Riminszky a medvebőrre mutatott:</p>
<p>– No, üljetek oda és játszatok.</p>
<p>Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan
kérdezgette a macskát:</p>
<p>– Te vagy az én gyerekem?</p>
<p>Mindjárt felelt is a macska helyett:</p>
<p>– Én vagyok a te gyereked.</p>
<p>– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?</p>
<p>– A kemencén aludtam, édesanyám.</p>
<p>– A háztetőn voltál-e?</p>
<p>– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam
ki a padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg
van.</p>
<p>– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?</p>
<p>– Ma nem torkoskodtam.</p>
<p>– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.</p>
<p>Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal,
Riminszky ur már ott ült a kanapén és nevetett.</p>
<p>– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.</p>
<p>Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:</p>
<p>– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök
kuglizzanak a fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát.
Becsületemre, kitünő macska.</p>
<p>Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:</p>
<p>– Hát ki a te gyereked?</p>
<p>– A macskám, – felelt Ancsurka.</p>
<p>– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.</p>
<p>Ancsurka behunyta a szemét: <span class="pagenum"><a name=
"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>
<p>– Senkié. Én árva vagyok.</p>
<p>– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok…
Az az ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.</p>
<p>– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant
is az orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.</p>
<p>Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ,
az bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt
teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás
lakatjai között és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy
belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta
volna:</p>
<p>A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját
vette föl, egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét.
Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat
képviselte, mig egy vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem
a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a
legutóbbi országos vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt
külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.</p>
<p>Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor
végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és
másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács
alatt.</p>
<p>Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a
kalapácscsal a lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.</p>
<p>Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját
öltötte magára ezen a gondolat-teljes délutánon. <span class=
"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span></p>
<h2>V. FEJEZET.<br />
<i>Ki is volt hát a nizsderi várur?</i></h2>
<p>Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi
sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:</p>
<p>Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes
órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.</p>
<p>Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az
nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy
müvész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy
mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e
regénynek irója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének
akkor, a midőn kis emeletes házikót vásárolt és benne családi
fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü leányzót vezetett az
oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak ennek az örömére és
egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az órás kis
emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kis
leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek
keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik.
Utóvégre nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester
leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju
csöppség és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a
csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban,
lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk
zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a felettünk
kiismerhetetlen sors rendelkezéséből <span class="pagenum"><a name=
"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> Wart Sámuelné belefáradt a
háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek
felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús
szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az
idevalósiaktól, férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől,
valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb,
ábrándosabb világba, mint Heidelberga, a hol utóvégre is nem
dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az utcasoron. Elment s a rugók
tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek,
mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése nem szokott
földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék!
Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig
nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos
kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt.
Igy multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában
vénebbek lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek
éjjelenkint, mint valamikor énekeltek.</p>
<p>S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg
órás estebéd idején igy szólt Lizihez:</p>
<p>– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy
ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is,
a hol fáradt szemem megpihentetem.</p>
<p>– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.</p>
<p>Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:</p>
<p>– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek
szert azzal, <span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
"Page_84">-84-</a></span> hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd,
Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind
nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb
karácsonykor téved vevő boltomba. Próbáljunk megélni ugy, mint a
heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot
veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.</p>
<p>Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak
a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine
van, mint a hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett.
Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron,
hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a
diákokra?</p>
<p>Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és
rendes magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni.
A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy
tagbaszakadt, egészséges arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben
semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja
szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt
valamiképpen másféle, mint a milyent Heidelbergában láttak. Lompos,
fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.</p>
<p>Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót
nyitott a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:</p>
<p class="center"><i>Kavaczky de Nizsder.</i></p>
<p>A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A
lompos komondorra mutatott: <span class="pagenum"><a name="Page_85"
id="Page_85">-85-</a></span></p>
<p>– Ez majd szerez lakótársat!</p>
<p>Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát,
megnézte az embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de
Nizsder lehetett igen tisztességes férfiu, de a kutyája az
semmiesetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos,
ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva dugta be az orrát a
házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.</p>
<p>Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki
Nizsderről jött:</p>
<p>– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat
szerez önnek?</p>
<p>Kavaczky furcsán mosolygott.</p>
<p>– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi
komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember.
Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a
hol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat
ehhez a lakáshoz.</p>
<p>Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen
kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a
kutyás embernek a földszinti szobákat, a melyeket diákoknak
rendezett be az órásmester.</p>
<p>Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok,
bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.</p>
<p>– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, –
mondta.</p>
<p>Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.</p>
<p>– És hol lakott eddig az uraság?</p>
<p>– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az
apám, de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem <span class=
"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> onnan. Az
öregur ugyanis nem egészen tisztaeszü ember.</p>
<p>Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:</p>
<p>– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?</p>
<p>Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét
simogatta és annak a mocskos bundáját nézte.</p>
<p>– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára
mutatva. – Mit kérnek a lakásért?</p>
<p>Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem
tehet, fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a
lakás dolgában.</p>
<p>Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.</p>
<p>– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, –
mondta csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is,
szép kisasszony.</p>
<p>Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a
juhászkutyát, a melynek Kavaczky füttyentett.</p>
<p>– Poprád! – mondta.</p>
<p>És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.</p>
<p>Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi
elmondta tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett.
Sámuel mester komoly arccal hallgatta.</p>
<p>– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok.
Igen furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem
szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.</p>
<p>– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.
<span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
"Page_87">-87-</a></span></p>
<p>Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.</p>
<p>– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény
ember ugy rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.</p>
<p>Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy
midőn Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a
kapu-csengetyüt, az utálatos kutya társaságában, Lizi nem
utasitotta őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában,
a mint jóravaló, rendes lányhoz illik.</p>
<p>Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a
mikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó
aranypénzt markolt ki zsebéből.</p>
<p>– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.</p>
<p>Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán
megfordult és megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.</p>
<p>– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy
hozzá hasonló emberhez szólott volna.</p>
<p>Kavaczkynak igaza volt.</p>
<p>Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a
lakótársat, még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan
barangolt a heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos
sugarai enyhe fényt árasztottak a szük, kacskaringós utcácska
kövezetére. Kavaczky a diványon heverészett és éppen azon
elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész
élet, a mikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról.
<span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
"Page_88">-88-</a></span> Jelezte, hogy ő is a világon van. Két
első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel,
odaadással vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett
barangolásában.</p>
<p>Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett
lebeszélni az égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga
nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az
éjszakai ábrándozást, a mely ábrándozás különös hangokat csalt ki
belőle.</p>
<p>Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő
férfiu volt, – megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott
fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött,
hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.</p>
<p>Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a
szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén
ugatott és kaparta a falat.</p>
<p>Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A
holdvilágos éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak
előtt és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya
ugatását.</p>
<p>Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az
éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább
megy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni
kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a
kutyának.</p>
<p>Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette
szeliden vagy szigoruan:</p>
<p>– Poprád! Csiba te, Poprád!</p>
<p>A Poprád ugatott, mintha fizették volna <span class=
"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> érte.
Ugatott torkaszakadtából és legjobban szeretett volna kirohanni az
utcára, és lábszárába kapni az idegennek.</p>
<p>Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a
diványról és néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az
ablaktól.</p>
<p>– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.</p>
<p>Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:</p>
<p>– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva
tenyeréből.</p>
<p>Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.</p>
<p>– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és
már nyitotta is az ablakszárnyat.</p>
<p>– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.</p>
<p>A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn
volt az ablakon, aztán kiugrott az utcára.</p>
<p>Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen
komolyan fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy
fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől
egyszerre megjuhászodott a dühös eb. Farkát lába közé huzva
odalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint a ki teljesen
bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé
bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szükölve
hátrált.</p>
<p>Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.</p>
<p>– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen
dög.</p>
<p>De Poprádnak mondhatott már akármit. <span class=
"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> A kutyát
tejesen megbüvölte az idegen különös magaviseletével. A Poprád
szeliden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató
talpraállott, hizelkedő farkcsóválással közeledett feléje.</p>
<p>– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett
a kutyának és halkan mondta:</p>
<p>– Poprád!</p>
<p>A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen
követte.</p>
<p>Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem
engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.</p>
<p>Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul
kezdte magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca
kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában;
valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat,
bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált
senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S e végből
elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt és
nyugtalanul aludt.</p>
<p>– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.</p>
<p>– Poprád! – sóhajtotta.</p>
<p>Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!</p>
<p>Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy
elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon
a kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen
Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó <span class=
"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> szemmel
közeledett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szive.</p>
<p>– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért
csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?</p>
<p>Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett
csak a lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt
mondogatta volna, nagy hizelkedve:</p>
<p>– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.</p>
<p>Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett
lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt,
hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett
Kavaczky, a mennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet.
Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csudálkozott
volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.</p>
<p>Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta
magát.</p>
<p>Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya
orrát forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem,
szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér
kosárkával kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis
kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli
napsugárban és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:</p>
<p>– Jó reggelt, Lizi kisasszony!</p>
<p>Lizi mosolygott:</p>
<p>– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők.
<span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span></p>
<p>(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)</p>
<p>A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:</p>
<p>– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.</p>
<p>Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra.
Kavaczky de Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz,
hogy kakas-madár lehetett volna, pocakjával és vékony
lábszárával.</p>
<p>Kavaczky nagyot szivott pipájából:</p>
<p>– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével
hunyoritott Lizi kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De
Poprád hűséges volt és szépen hazajött, mire megvirradt.</p>
<p>Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka
volt, – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az
éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép
fejét:</p>
<p>– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.</p>
<p>S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten
nézett utána egy pillanatig.</p>
<p>– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette,
kutyájára engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette
tovább az utcai járókelőket, a mig a házból harangcsöndités
jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.</p>
<p>Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az
első ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester
lépett be rajta.</p>
<p>Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy
csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky <span class=
"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> urat, a ki
szarvasagancsos kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és
mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában
ábrándozni szoktak a magyar diákok.</p>
<p>Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett
az asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:</p>
<p>– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a
sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen
meg, Kavaczky ur.</p>
<p>Kavaczky nagyott szivott a pipájából:</p>
<p>– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt
egykedvüen, – de mi lesz a kutyámmal?</p>
<p>Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles
hátát:</p>
<p>– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik.
Leányom is nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel
odafönn.</p>
<p>Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet.</p>
<p>– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az
órásbácsinak! Szereted-e a kendermagot?</p>
<p>Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai
közeléből.</p>
<p>– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot
szereti.</p>
<p>Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege
alatt.</p>
<p>– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen
szerencsém. Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur
nem tisztelné meg asztalunkat.</p>
<p>Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste <span class=
"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> a legjobb
kabátját, a tükör előtt néhányszor megcsavarta a bajuszát.</p>
<p>– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, –
habár nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.</p>
<p>Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky
urat a kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni,
hogy néki tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és
végül, a midőn az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi
rézmetszetekben mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak
szögeiken és az ablak mellett nagy zöld kalitkában három
elkeseredett madárka ugrándozott és gubbasztott, a napfényről
álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta a számára kijelölt
széket és többé semmi mondanivalója nem volt. Szórakozottan evett
és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a földszintről.
Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér kötény
volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket fölbontotta,
Kavaczky megnyugodva szólalt meg:</p>
<p>– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!</p>
<p>Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni.
De ez a kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki
ebéd ideje alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében
járni, végre felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és
illatában már régóta gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már
régen vár elmondani valójával:</p>
<p>– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg
Wartot és házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk;
<span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
"Page_95">-95-</a></span> mi familiáris emberek vagyunk; mi azt
szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont találna nálunk. Ugy-e
bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja magában, hogy otthon
van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel nagyon kéri
öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…</p>
<p>Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást,
megengedte magának a következő kijelentést:</p>
<p>– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és
a kutyám ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.</p>
<p>Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most
találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó
szemmel nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:</p>
<p>– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a
melyeket a diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?</p>
<p>Kavaczky álmosan hunyoritott:</p>
<p>– Nem hallottam dalolni.</p>
<p>Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül
tipeg a pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe
és nekifesziti az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy
örömet látta a tunya Kavaczky, nem röstelkedett többé még a
következőkre is kiterjeszkedni:</p>
<p>– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit
kedvelek, a kecskeduda.</p>
<p>Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós
palackkal, a melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack,
mintha időközben haladékot nyert <span class="pagenum"><a name=
"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> volna Wart uramtól,
érintetlen állapotban vándorolt vissza a pohárszék sarkába. Ott
megállott mozdulatlanul, mint valamely pincebeli kis szellem, a ki
az örök sötétségből napvilágra kerülve, idegenkedve látja maga
körül a földfeletti élet zajgását.</p>
<p>Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu
bársonymellénye zsebébe.</p>
<p>– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni
szokott esténkint.</p>
<p>Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését,
ennyit jegyzett meg:</p>
<p>– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.</p>
<p>Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes
mozdulatot tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu
ujjaival, de az arca borus maradt. Majd szégyenkezve, félig
elfordulva kérdezte:</p>
<p>– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet
néha fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?</p>
<p>Kavaczky összeráncolta a homlokát.</p>
<p>– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta
habozva.</p>
<p>Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.</p>
<p>– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az
oboának van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak
meg…</p>
<p>Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt
fiókját és onnan sebesen elővette különös hangszerét. <span class=
"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> Néhányszor
belefujt, majd valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben
szemét lehunyta.</p>
<p>Kavaczky beleegyezőleg bólintott:</p>
<p>– Jeles szerszám – mondta.</p>
<p>– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester.
– Az oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a
csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén
falakat. És még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem.
Ön sem fog panaszkodni, doktor ur.</p>
<p>A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére
és a dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós
szelleme ott vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek
alatt, a melyek barna rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon.
Egy nagy álló óra komolyan beszélgetett magában a sarokban és
ingáját olykor megvillantotta kis házikójában. Az ablak melletti
kalitkában néha halkan füttyentett valamelyik rabmadár, mintha
csupán arról akart volna meggyőződni, hogy még nem felejtette el a
zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten ütött a toronyóra. Az
óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett és a zsebében
lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló nagy
órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint
órának.</p>
<p>– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a
heidelbergi órák nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…</p>
<p>Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan
előhalászott egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el
kopogni az öreg órás kezében, mintha <span class="pagenum"><a name=
"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> már a világ kezdete óta
egyebet sem tett volna, mint mindig-mindig kopogott volna.
Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen régi fekete kalap, amely
mintha csak abban a percben kezdte volna magát igazán jól érezni, a
mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen elhelyezkedett…
S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a régi
kalapot.</p>
<p>Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem
látott mást, mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy
sarokban. Ott ült a szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az
ördög igazodna el a férfiak észjárásán – egyszerre mindenféle régen
látott képek merültek fel a lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék
jutottak hirtelen eszébe, a hol a mesebeli leányok éppen igy ülnek
mozdulatlanul az elátkozott várban és várják megmentőjüket.</p>
<p>Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó
nélkül kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni,
a mikor odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája
társaságában. Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a
gondolatai mindenféle kocogó vén botocskák körül kalandoztak.
Mintha a vén, rejtett ingáju órát is hallotta volna valahol, mint a
hogyan a nagyanyó kötőtűinek zörgését halljuk a szomszéd szobából.
S mikor már tulesett gondolataiban az öreg órásmester fején
kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, valamint a furfangosan
eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor eszébe jutott a
sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.</p>
<p>S akkor haragosan rugta meg Poprádot, <span class=
"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> bár az
semmi okot sem adott a rugásra:</p>
<p>– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék
játszani.</p>
<p>És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte
sokáig a sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:</p>
<p>– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!</p>
<p>S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását,
a mint az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen
felnyitotta az ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:</p>
<p>– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni
fogunk.</p>
<p>Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a
nélkül, hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen
akalommal gondolkozás nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart
Sámuel kezét:</p>
<p>– Imádom a zenét – mondta hevesen.</p>
<p>Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára
esett a tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette
volna rá szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:</p>
<p>– El ne szökj a háztól! – mondta.</p>
<p>Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon
ebédlőjében.</p>
<p>Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan
komolyan hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony
hárfakiséret mellett énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi
teljes szivvel és lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat.
Csinos althangja volt és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét
sarokban, még pipáján is csupán azért szivott néha egyet-kettőt,
hogy a pipa el <span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
"Page_100">-100-</a></span> ne aludjon. Wart Sámuel ur, az öreg
órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky urra.
Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn
az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai
mintha egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék
között olyan zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely
óránál szokott előfordulni.</p>
<p>Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely
elmult álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az
ódon ebédlőben és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart
ur észrevétlenül ugy tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa
azon saját érzeményeit. Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a
melyeket fujdogálni szokott és éppen ez volt annak is okozója, hogy
már sok esztendő előtt kilépett a városi polgár-zenekarból, a hol
sehogyan sem akarták méltányolni, hogy Wart uram saját műveinek
hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely más zeneszerző
utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb
pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és
minden zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely
hangokra a jámbor polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden
csöpp vér és a vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát,
hogy vágja hatalmas hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások,
gyülölködések és torzsalkodások magvát hordta magában az oboa
gyakori megfeledkezése, mig elkövetkezett az az idő is, hogy Wart
Sámuel urat legjobb barátja, a földsüket helikonista is elhagyta.
<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
"Page_101">-101-</a></span></p>
<p>– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki
foglalkozására nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a
mikor Cornelius mester, a városi karmester az oboa feletti
boszuságában végképpen összezilálta hosszu fürteit – a mi nem megy,
az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint polgártársunkat, de a
zenét már csak bizd másra.</p>
<p>Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:</p>
<p>– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?</p>
<p>Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét
a városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek
ugyan fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S
mintha az oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is
felderült volna, csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg
Wartot végképpen elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna
boltját, ha meg tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg
órák nélkül. Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes
órákat, hogy később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem
volt ideje unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a
mely minden heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény
volt, hogy a győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a
leánya kezét.</p>
<p>Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését,
majd makacsul megrázta a fejét:</p>
<p>– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a
dologról!… Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a <span class=
"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> városi
zenekarban, ebben a botfülü zenei bolondok gyülekezetében.</p>
<p>Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott.
Hogy Lizi mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte
senki. De mégis szóba került egyszer az ügy, még pedig azon
esztendőnek végső napján, havas Szilveszter éjszakáján, midőn
visszagondolt az elmult év eseményeire, az eladott órákra, az
órákhoz tartozó emberekre, üzleti barátaira és ellenfeleire. Ekkor
jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz Péter.</p>
<p>– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani,
hogy tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.</p>
<p>Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a
milyen volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca
fehérebb lészen a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy
szót sem beszéltek. Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis
megérezte valahogyan: igazi nagy szeretettel csupán a romlott órák
csüngenek rajta, a melyeknek beteg csontjait ujakkal pótolja és
tüdejüket kicseréli. A vén kopogó botocskához is jobban
ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette otthon, mint
azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az öreg
botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely
láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem
lehetett hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent
elkövetett ujbóli meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett
és az öreg Wart néha elkeseredve sóhajtott fel:</p>
<p>– S még hozzá egy olyan ember miatt, <span class=
"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> a ki
annyit se ért az oboához, mint egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek
eleinte szokása volt sértődötten felállani és kimenni a
szobából.</p>
<p>Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy
talán Wart uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban
az időben, a mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a
régi ebédlő sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint
a török a Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi
kisasszony és az öreg órás kibékültek és megegyeztek a zenei
élvezetekben. Mig Lizi hárfázott és a hárfa mellé kellemes hangján
bús ónémet románcokat énekelt, Wart Sámuel hajtotta két tenyerébe
fejét. A románcok után az oboa komoly hangulatai töltötték el a
csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan nyugalommal bámultak a
falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai Lizi kisasszonyt
kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és gondolkozzon,
elgondolkozzon.</p>
<p>A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges
volt akár Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén.
Ábrándozott Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen
elgondolkozott, hogy csak nagy későre vette észre, hogy az
ólomkarikás ablakokon a hold szelid fénye lopózott a szobába. Ez a
holdsugár egyszerre uj irányt adott gondolatainak:</p>
<p>– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen és
fölemelkedett.</p>
<p>Wart uram szelid szóval csillapitotta:</p>
<p>– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek –
szólt és elfujta a szonátát.</p>
<p>Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de <span class=
"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span>
Nizsder, bajos volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy nagyon
látszott hallgatózni, de a figyelmes szemlélő azt is észrevette
volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira hallgat, hanem valamely
más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem hallott. Már percek
óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében kialudt. S
végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan
ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott
a kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé
Kavaczky.</p>
<p>A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott
feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt.
Illetőleg helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy
az asztal közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta.
Csak a Poprád hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett,
eltünt, mintha a föld nyelte volna el.</p>
<p>Kavaczky elkeseredve dörmögte:</p>
<p>– Azok az átkozott románcok és ez az átkozott kutya!</p>
<p>Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra
haragudjon-e inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül
elhagyta. Néhányszor még keservesen füttyentett, – hátha csak meg
akarja tréfálni egy ármányos kutya, de Poprádnak hiába
füttyentett.</p>
<p>Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott
volna vele – az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád
lompos, fehér bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje
az utca végéről. Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No
lesz most ne mulass! De minden rossz szándékának egyszerre
<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
"Page_105">-105-</a></span> vége lett, a mikor Poprád a maga
alamuszi modorában ránevetett.</p>
<p>– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol
töltötted ismét az éjszakát, te sehonnai?</p>
<p>Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha
csak azt mondta volna:</p>
<p>– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok.</p>
<p>Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a
mondást. És csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel
vette körül gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az
alattomos eb kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére
mégis csak lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér
bundáját.</p>
<p>De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:</p>
<p>– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat.</p>
<p>Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap
és még délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha
vidám emlékek jutottak volna az eszébe.</p>
<p>Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.</p>
<p>– No megállj! – mormogta sötéten.</p>
<p>Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett
a kezébe és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett
ezen az éjen. A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen
elhangzott a sötét mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután
eddig a jókedvü korhelyek bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a
kapuk alatt, most már nyugodt biztossággal <span class=
"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span>
kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. Közel, távol
semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak kibujt a
teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház padlásán
lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden Heidelbergában.
Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid világosságot
gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek, a kik
szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a
Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat
csaholt. Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.</p>
<p>Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak.
Az akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat
a bő Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju,
tollaskalapoknak, a mely ruházatban éjjeli időben még a
heidelbergai polgármestert is könnyen össze lehetett volna
téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan fütyörészve
közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja is
nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték
az éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha
meggyorsitotta volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre
fölismerte benne a mult éjszakai férfiut.</p>
<p>Itt a zsivány – gondolta magában.</p>
<p>Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve
kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha
vakkantott boldogságában.</p>
<p>A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan
nézett fel az emeleti ablakra.</p>
<p>Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez <span class=
"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> a
zsivány talán még az öreg órást is meg akarja lopni.</p>
<p>Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya
elhallgattatása után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A
köpenyeges levette kalapját és csendesen integetett, – lassan
indult vissza, arra, a merről jött, csakhogy Poprádot ez a
körülmény végtelenül kihozta sodrából. Dühösen kezdett ugatni és
kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.</p>
<p>A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta.
Poprád kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.</p>
<p>Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva
ugrott elő a kapu alól:</p>
<p>– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett
forgatta.</p>
<p>Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme
veszedelmesen szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a
karja a köpenyeg alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan
ugatott.</p>
<p>– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell
a kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok
nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.</p>
<p>Kavaczky dühösen nevetett:</p>
<p>– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az
utcákon, mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul
szólott, különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását.
Poprád! – kiáltott szigoruan a kutyára.</p>
<p>Az idegen halkan nevetett. <span class="pagenum"><a name=
"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p>
<p>A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta,
mit csináljon.</p>
<p>– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.</p>
<p>A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre,
aztán megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.</p>
<p>– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a
köpenyeges férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája.
Gyermekkorom óta egy magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint
versenyt ugattak a komondorok. Ezt a régen nélkülözött
komondor-ugatást hallottam meg a minap erre jártamban s azóta nekem
ugat Poprád éjjelenkint.</p>
<p>Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd
hirtelen elkeseredéssel kiáltott fel:</p>
<p>– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a
kutyát, a melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt
látta, Popráddal nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam
magam, hogy golyót küldök a hűtlen eb koponyájába.</p>
<p>– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi
példánya azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal
szoktak birkózni és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.</p>
<p>– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky.</p>
<p>Az idegen ekkor közelebb lépett.</p>
<p>– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra
Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki.
Igérem, nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha
<span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
"Page_109">-109-</a></span> hallgassam jóizü ugatását, a mely
gyermekkoromra emlékeztet.</p>
<p>Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a
tenyerét. Az idegen belecsapott.</p>
<p>– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen.</p>
<p>– <i>Kvaczk</i> – felelt a másik, szokása szerint elharapva
nevének néhány betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!</p>
<p>Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád
lesunyt fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt
látszott kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a
csizmasarkával. De Kavaczky méltóságos volt, nem akart ilyen
könnyedén megbocsátani kutyájának. De talán nem is tudott volna
megbocsátani, még ha akart volna is.</p>
<p>Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját,
köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt.
Lángoló nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe
minden asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon
beszélt és Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte
érezni, mintha már nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig
bizonyos volt benne, hogy soha sem találkozott vele addig.</p>
<p>– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva
töltöm az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan
otthon járnak a gondolataim.</p>
<p>Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az
édes apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is
bejárta a német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap
lenne. <span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
"Page_110">-110-</a></span></p>
<p>– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky.</p>
<p>– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha
harminckettő leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám
óhajtásának. Hiába, nem szeretem a papi pályát. Magam sem tudom,
hogy tulajdonképpen melyik pályához volna kedvem. Ha meggondolom,
egyikhez sem. Egész nap álmodozva fekszem kis szobácskámban és
estére sem keresem a bursok léha, zajos társaságát. A mi a bursokat
mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak találom. A sört nem
szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a folyóparton sétálgatni és
nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.</p>
<p>Kavaczky a pipája füstjébe bámult.</p>
<p>– Akár csak a költők – dünnyögte.</p>
<p>Az ifju hátrasimitotta hullámos haját:</p>
<p>– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el
bennem. Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok,
mindig ábrándozok…</p>
<p>– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy?</p>
<p>Pogrányi sóhajtott és nem felelt.</p>
<p>Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára:</p>
<p>– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer
is elszöktetted szerelmed tárgyát!</p>
<p>Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:</p>
<p>– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem,
a másé…</p>
<p>Kavaczky vállat vont.</p>
<p>– Sajnálom, az enyém.</p>
<p>Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen
önteni akart belőle.</p>
<p>– Igaz, most jut eszembe, hogy bort <span class=
"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> sohasem
iszol. No, de a kedvemért megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az
idejét se tudom, mikor multam el huszonkét esztendős. De engem soha
se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No mindjárt elmondom.</p>
<p>Koccintott fiatal barátjával.</p>
<p>– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert
nemrégiben mindenáron meg akartam házasodni. Valami
asszonyszemélybe botlottam és apám, a várur, szörnyen
megharagudott. Előbb lecsukatott a vár pincéjébe, aztán pedig
elküldött ide.</p>
<p>Pogrányi felsóhajtott:</p>
<p>– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb
pincébe, hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra
gondolnék, a kit szeretek s a ki engem nem szeret.</p>
<p>Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is
elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi
közben mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis
órásmester, a nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női
konty.</p>
<p>– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta.</p>
<p>És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:</p>
<p>– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas
a nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a
szerelem örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.</p>
<p>Mondta és megelégedetten hörpintett poharából.</p>
<p>Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke
szemmel pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon
<span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
"Page_112">-112-</a></span> hazafelé kopogtak és valahol egy távoli
toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában egy kis
harang.</p>
<p>– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.</p>
<p>Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak:</p>
<p>– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen
mozdulok sehová. Mindig itthon találsz.</p>
<p>Majd az ajtóban más jutott eszébe:</p>
<p>– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik
ahhoz, hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál
és az öreg ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák,
mint egy diák. A lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide,
pajtás.</p>
<p>Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát
egy pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes
szónoklatért. Nem is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi
elragadtatásában e hosszu beszédért legalább kezet csókol neki.
Pogrányi pedig mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.</p>
<p>– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a
lakás?</p>
<p>– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta
Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart
kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?</p>
<p>Kavaczky legyintett:</p>
<p>– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi
igen mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem
számitanak.</p>
<p>Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy
Pogrányi már <span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
"Page_113">-113-</a></span> aznap elköltözik régi lakásáról
Kavaczkyhoz.</p>
<p>Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával.</p>
<p>– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte
magában és jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben
a percben.</p>
<p>Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé
kopogni az öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:</p>
<p>– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog,
megmondhatja Lizi kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám
fogta, a mint igértem.</p>
<p>– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen
gyorsan mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel
tipegett a vén kalap és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a
hol a pontatlan heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett,
tipegett, mintha sok száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető
kezét, pedig rossz órához már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a
mellénye zsebében ketyegő rézórából kiemelt valamely kis csavart
csavart.</p>
<p class="center">*</p>
<p>A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj
lakó költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban
következtek egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett.
Azzal a sarokkal szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder
pipázott, természetszerüleg volt egy másik sarok, a hol a fiatal
Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és az oboa felváltva andalitották
a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád is ugatott odalenn a
földszinten a zenei szünetekben, a <span class="pagenum"><a name=
"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> mely ugatásról Kavaczky
megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is csak
olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa
legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol
Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia,
a melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált
süket fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál
inkább méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva
hallgatta az öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem
kerülte el a figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel
hallgatta Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.</p>
<p>Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes
egyetértésben élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi
képviselte a lelkes, rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly,
csendes elemet alkotta. Az öreg Wart ur lassan-lassan nem találta
olyan pontatlannak a heidelbergi órákat és a botocska sem kopogott
oly nyugtalansággal többé, mint azelőtt. A dugóhuzó soha sem
habozott, ha arról volt szó, hogy vérét vegye egy-egy pincebeli kis
pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött a hosszu
bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy szép
tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka
váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan
éldegélni. A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz
otthon várt az oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és
elismerést szerzett minden megreperált óránál. <span class=
"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p>
<p>Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom
volt; Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra,
mert időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó
sarkában egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi
néha-napján már friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a
ki egyikőjüket sem látszott különösebben kitüntetni szeretetével.
Éppen olyan szivesen mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a
Pogrányi ábrándos sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva
néha Wart ur távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen
botorkáljon le a pincébe, a hol a Wart urral közös borokat
tartotta. Pogrányi pedig egész délutánokat elkalandozott Lizi
kisasszonynyal a heidelbergai kertekben, a hol virágot szedtek.
Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában, Pogrányi szép verset
faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi kisasszony
könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében Lizi
kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az
ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos
naivitással ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven
ellátta.</p>
<p>Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott
magában:</p>
<p>– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a
tótok nem hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.</p>
<p>Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy
akkor szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a
virágokból bokrétát <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
"Page_116">-116-</a></span> köthessen egy szőke, halavány és
kékszemü leány…</p>
<p>Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv
érzelmeiről, akkor talán még előtte sem maradt volna sokáig
titokban az a sok mindenféle változás, a mely a házban található
fiatal és ódon szivek világában megesett. Az öreg Wart Sámuel fia
gyanánt kezdte szeretni a csöndes és komoly Kavaczkyt, Lizi
kisasszony is neki kedveskedett a legjobb falatokkal, Kavaczky
pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a melybe a véletlen
folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek dolgában,
arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők érzelmei
az időjárással együtt változnak.</p>
<p>S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely
egy csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a
hárfa, oboa már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között
lefolyt:</p>
<p>– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli
mécsesét, a melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt
menendő s csupán egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami
eszébe jutott, – a mikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a
régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába,
a melyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam és a hol ötven
év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az
időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg…
Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott a sötét
utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta, <span class=
"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span>
előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében
és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott
harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején
volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy
kalapom volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására
fölcseréltem ebben az esztendőben másikkal.</p>
<p>Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én
mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam
lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem
látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül
láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem
ittam, fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább,
világosabb lett volna, mint egyébkor.</p>
<p>Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára
is tettem az álmot.</p>
<p>Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a
pillanatban.</p>
<p>Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult.</p>
<p>Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre
azt vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy
nagyon öreg ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér,
az orcája beesett, szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett
rám egy pillanatig, aztán panaszosan megszólalt:</p>
<p>– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már
hozzá.</p>
<p>Szomoru méla hangja még most is fülembe <span class=
"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> cseng
és a legkülönösebb, hogy ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a
hol előbb állott s észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a
falban, a mely ajtócskán a hagyomány szerint valamikor az elhalt
barátok koporsóit eresztették le a kriptába. Sokáig álltam ott,
gondolkoztam és mire elindultam ismét, már tudtam, hogy nemsokára
meghalok.</p>
<p>Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott
érdekelni, megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:</p>
<p>– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam.</p>
<p>Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:</p>
<p>– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák,
mikor egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem
jutott sohasem eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem
fogok többé oboázni itt a csöndes házban és azokat a kerekecskéket,
a melyeket még eddig nem raktam el, más fogja betenni megillető
helyükre.</p>
<p>Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé:</p>
<p>– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára
elmegyek oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe.
Vajjon mi lesz veled akkor, Lizi?</p>
<p>Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak
se jutott eszébe semmi.</p>
<p>Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag
szemüvege alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az
ábrándos Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky
<span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
"Page_119">-119-</a></span> ugy bámult bele a füstbe, mint mindig
azelőtt.</p>
<p>Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve
tette le az oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és
olyan pillantást vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre
szándékozik lemondani az oboázásról.</p>
<p>A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba
állitva a hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg
Wart ur a pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett
fel, a melyet hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány
pohárral felhajtott a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi
vállára tette a kezét:</p>
<p>– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt
valami történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem
igen hagyományozhatnék neked egyebet.</p>
<p>Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét:</p>
<p>– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza
jöjj, délben és estve.</p>
<p>– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de
nem tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene
számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?…
Mit szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?</p>
<p>Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy
egyszer nem kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az
oboa hangtalanul, némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát
lehet, minden lehetséges. És ennek a mindennek <span class=
"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> a
lehetősége inditotta arra Lizit, hogy azt az öreg keskeny kezet el
ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.</p>
<p>Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen
olyan rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint
bármikor. A falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb
érdeklődéssel, és a sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a
lepergő perceket, mint talán száz esztendő óta.</p>
<p>– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy
Kavaczky ur ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása
szerint? Menj, Lizi, és kopogtass ajtaján.</p>
<p>Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint
megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve
felállott és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan
pislákoló mécses társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:</p>
<p>– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral
beszélni.</p>
<p>Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte
el aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket
felkölteni. Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors
léptekkel ment föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel
világitott.</p>
<p>Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig
fekvő helyzetben és az arca hamuszürke volt.</p>
<p>– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a
szobába lépve.</p>
<p>De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és
nem ismételte, bár feleletet nem kapott rá. <span class=
"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span></p>
<p>Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett
hangon sugta a fülébe:</p>
<p>– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt
ne mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.</p>
<p>Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:</p>
<p>– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta,
hogy miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.</p>
<p>– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve…
Éppen ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves
fiam.</p>
<p>Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly,
ünnepélyes arcot vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett
megnyugtatni Kavaczkyt:</p>
<p>– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak
fel kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a
polgári zene-egyesületből kiléptem.</p>
<p>Kavaczky nagyot lélekzett.</p>
<p>– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom
őket holnap – tette hozzá gyors elhatározással.</p>
<p>Wart uram kinyujtotta reszkető kezét:</p>
<p>– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is
mindig.</p>
<p>Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán
azért, mert Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy
az óráknak, csupán Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon
fontos.</p>
<p>Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló <span class=
"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> öreg
ur, ezért bizonyos türelmetlenséggel vágott közbe:</p>
<p>– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart
ur. Éppen olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket.
Igérem, – mondta bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb
heidelbergai óra ottan a sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő
méricskélését.</p>
<p>– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már
szeretem a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány
esztendeig hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el,
leghüségesebb barátom, társam, mindenem volt. Mert nincs ám
hüségesebb barát egy jól járó órácskánál. Tapasztalni fogja ezt
kedves fiam és hálásan gondol majd az öreg Wartra.</p>
<p>Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette.</p>
<p>A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig
hallgatott és Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan
emelkedését. Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a
helyzet magaslatára emelkedve, komoly arccal igy szólott:</p>
<p>– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán
megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a
szomszédból.</p>
<p>Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta
Kavaczky halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével
tiltakozó mozdulatot tett.</p>
<p>– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná.
Csak annak örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj
közelebb. <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
"Page_123">-123-</a></span></p>
<p>Lizi könyes arccal közeledett.</p>
<p>– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a
melylyel nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled
elégedve. Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg
haldokló atyádnak.</p>
<p>Lizi térdre ereszkedett:</p>
<p>– Igérem – zokogta.</p>
<p>Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében
ketyegett és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot
látott. Hirtelen előrelépett.</p>
<p>– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi
kisasszonyt.</p>
<p>Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a
Wart Sámuel kezét.</p>
<p>– Apám, édesapám – zokogta.</p>
<p>De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán
már nem akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig
mozgott, ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett
ketyegni. Egyszerre megállott.</p>
<p>– Apám – sikoltott Lizi.</p>
<p>– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky.</p>
<p>A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt
ketyegni. Az óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé
meginditani tudta volna.</p>
<p>… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi
rossz órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy
szőkekontyos, fehérarcu kisasszonyhoz.</p>
<p>A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol
nincsen sem jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai
<span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
"Page_124">-124-</a></span> órák ezután is tovább jártak. Különösen
azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak az öreg
órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt töltött
a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan ketyegett
tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy fiókban
volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes
hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó
a sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a
milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak
bőséges figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan
közeledett mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen
nagy zavar volna máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az
órások és királyok összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét
veendő, szorgalmasan huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.</p>
<p>– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült
munkájával.</p>
<p>S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a
mennyit lehetett.</p>
<p>Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg
oboázni gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az
öreg urat és az utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:</p>
<p>– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt
hittük már felőle.</p>
<p>De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.</p>
<p>Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely
akadályok mutatkoztak, <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
"Page_125">-125-</a></span> mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem
talált a Wart Sámuel hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában
napközben a templomokat járta, este pedig ugy eltünt kis
szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette egészen a dolgot.
Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol annyi kedves zene
hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a legsajátságosabb
füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a rézmetszetek
felé – nem zavarta meg senki.</p>
<p>A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha
csak az öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig
vissza a rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi
gonosz ördög jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a
Poprád kutya társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig
sárosan, porosan, hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában.
Pogrányi korhely bursok társaságába keveredett, a kikkel reggelig
nótázott és akkor Poprád mindenféle rossz szokásokat tanult meg.
Néha csak reggel felé és ugy tudott hazatalálni az azelőtti szelid
költő, hogy a kutya belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte,
vezette hazafelé a jól ismert uton.</p>
<p>Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás.
Az nem volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a
Pogrányi dolga sehogy se ment a fejébe.</p>
<p>– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel
felelni nem tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.</p>
<p>Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy
Pogrányi egy rossz <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
"Page_126">-126-</a></span> gitár mellett mindenféle költeményeket
szaval az utca közepén és Poprád, hogy ő se maradjon hátra,
keservesen vonitott hozzá, bár Pogrányinak szemmel láthatólag nem
igen tetszett ez a kiséret.</p>
<p>Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli
bakterekkel és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha
verekedésre nem került a dolog.</p>
<p>Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor
oldalba döfte a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és
ezzel rendben lett volna a dolog.</p>
<p>Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára:</p>
<p>– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy
összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett
volna.</p>
<p>Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan
jelentette ki:</p>
<p>– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked.</p>
<p>Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive
itt megszakad…</p>
<p>Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:</p>
<p>– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még
sem kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt,
de azért már mégis öreg ember volt.</p>
<p>Pogrányi tétován bámult a barátjára.</p>
<p>– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett
volna.</p>
<p>Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer
csuromvizesen hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol
legsebesebb az ár. Sehogy se akart <span class="pagenum"><a name=
"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> beleegyezni abba, hogy
onnan kihuzzák. Meg akart halni.</p>
<p>Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:</p>
<p>– Megbolondultál, te kölyök?</p>
<p>A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit.</p>
<p>Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:</p>
<p>– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit
keresnék már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?</p>
<p>Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy
tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a
diákra:</p>
<p>– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.</p>
<p>A diák csendesen folytatta:</p>
<p>– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi
pedig elunja a várakozást.</p>
<p>Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem
megfeledkezett a dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá.
De hát Lizikével jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt
volna vele?</p>
<p>– Én elköltözöm, – mondta a diák.</p>
<p>– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig
együtt voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?</p>
<p>A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött
vissza. Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky
hiába hivogatta. Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A
hüséges kutya azonban mégis elcsavargott mindennap arra felé, a
melyre Pogrányi lakott. Mintha hireket, üzeneteket hordott volna a
háztól. <span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
"Page_128">-128-</a></span></p>
<p>Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat
hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden,
szomoruan felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit
kérdezni. De Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.</p>
<p>Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy
hirtelen felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.</p>
<p>– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a
bolondságaival.</p>
<p>Lizi felemelte az arcát:</p>
<p>– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen.</p>
<p>De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas
megfontolás után a fejébe vett.</p>
<p>– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt
közöttünk? – dörmögte.</p>
<p>– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony.</p>
<p>Kavaczky vállat vont.</p>
<p>– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi
kifogása, meg aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok
meglenni nélküle.</p>
<p>Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát
és hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.</p>
<p>Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a
midőn Kavaczky belépett.</p>
<p>– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk.</p>
<p>A költő csöndesen ingatta a fejét.</p>
<p>– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy
viszlek! <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
"Page_129">-129-</a></span></p>
<p>Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte.</p>
<p>– Egy-kettő, menjünk.</p>
<p>Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint
hárman ültek és Lizi pengette a hárfát.</p>
<p>A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg
Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a
nizsderi uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi
barátja.</p>
<p>– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán
nem volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további
szerződést az uradalomra nézvést.</p>
<p>– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való?</p>
<p>– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi
várból. Megirtam levélben.</p>
<p>Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott
az apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz
jutni.</p>
<p>– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz
Riminszky.</p>
<p>– Becsületemre, láttam kiteritve.</p>
<p>– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa
ideája, mint annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné
látni a temetését. Mi történik azután, hogy ő meghalt?</p>
<p>– Láttam letenni a kriptába.</p>
<p>– Onnan kijöhetett.</p>
<p>– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon
harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az
orosz hadsereg. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
"Page_130">-130-</a></span></p>
<p>Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.</p>
<p>– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg
ujra lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?</p>
<p>Riminszky fölkacagott.</p>
<p>– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?</p>
<p>Kavaczky komolyan bólintott.</p>
<p>– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára.
Most komoly a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges
fehérszemély, hanem tisztességes urihölgy.</p>
<p>Riminszkynek tetszett a dolog.</p>
<p>– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled
sok minden kitelik.</p>
<p>– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az
uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek.
Azonban a várban magam akarok lakni a feleségemmel.</p>
<p>– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky.</p>
<p>– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak.</p>
<p>Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott
magában, hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be
Kavaczky és szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt
meglátta. Oldalba döfte Kavaczkyt:</p>
<p>– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!</p>
<p>De Kavaczky már benne volt:</p>
<p>– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt
Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta
szemét. Igy az utolsó <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span> akadály is elmult, a mely
boldogságunkat gátolhatná. A nizsderi vár urnőjét várja.</p>
<p>Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant
keresztül.</p>
<p>– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.</p>
<p>– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással.</p>
<p>– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az
ut, akkor is megmaradna elhatározása mellett?</p>
<p>– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül.</p>
<p>Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.</p>
<p>– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.</p>
<p>– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg
nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól
végezd el a rádbizottakat.</p>
<p>Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a
szobából, a mig Riminszky érte ment.</p>
<p>– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél
magyarul, mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.</p>
<p>– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky.
– Most pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk
az esküvői előkészületekhez.</p>
<p>Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.</p>
<p>– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek
teljesen rendben.</p>
<p>– Pénzért mindent meg lehet kapni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span>
Remélem, hoztál magaddal pénzt, Riminszky?</p>
<p>Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető
gyorsasággal intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi
hasznát venni, az Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen
került haza.</p>
<p>– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer
Riminszky ur Kavaczkynak.</p>
<p>– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után.</p>
<p>– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után?</p>
<p>Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is
felelhetett volna ilyen bolondságra?</p>
<p>Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő
dolgozott a Lizi fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt.
Kavaczky váltig biztatta őket:</p>
<p>– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból.
Ugy-e, Riminszky, még nem loptad el az egészet?</p>
<p>Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz
aranytekercseket izzadt ki Riminszky a tarsolyából.</p>
<p>– Elég lesz már, – mondogatta.</p>
<p>De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.</p>
<p>Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen
egyszer sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott
volna az arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott
meg semmit. Sem a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt.
Isten tudja, hol jártak a gondolatai?</p>
<p>Isten tudja, hogy min gondolkozott. <span class=
"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> Mindig
csak gondolkozott és vidámság nem szállott arcára.</p>
<p>Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a
vidámságot, minél több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen
emlegette:</p>
<p>– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi
mondás. Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta
mulna. Olyan furcsa dolog is az a házasság!</p>
<p>Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett
leginkább elbeszélgetni.)</p>
<p>– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint,
nőtelen ember?</p>
<p>– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg
gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval
ellát. Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De
azért gondolkozom rajta magam is.</p>
<p>– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi.</p>
<p>Riminszky erősen a leány szemébe nézett.</p>
<p>– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős
hangon.</p>
<p>Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa
Riminszky beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:</p>
<p>– Nos, mit tenne a helyében?</p>
<p>Riminszky fölállott helyéről:</p>
<p>– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán.</p>
<p>S már ajánlotta is magát.</p>
<p>Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban
szerette volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába.
<span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
"Page_134">-134-</a></span> Éreztette is vele ezután eleget az
ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer, a mikor
Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:</p>
<p>– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a
szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.</p>
<p>Riminszky vállat vont:</p>
<p>– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky
fülig szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta
fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.</p>
<p>Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a
szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb,
tüzesebb lett Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket
küldött a menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:</p>
<p>– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene
megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.</p>
<p>Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon
is megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt
rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a
mely bőven ki volt hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot
és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy
örült, mint egy gyerek, a mikor először fölpróbálta a diszruhát.
Tetszelegve nézegette magát a tükörben:</p>
<p>– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta
megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal
valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt
ősömnek a kardját.</p>
<p>Riminszky hunyoritott a szemével. <span class="pagenum"><a name=
"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p>
<p>– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek
a kard a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy
Krucsay nevü alispán addig hordott kardot a házasságában, mig
megkivánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.</p>
<p>– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le
a feleségem nyakát?</p>
<p>– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.</p>
<p>Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a
leghiresebb főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky
napokon át tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma
ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett
Riminszkynek.</p>
<p>– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban!
Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!</p>
<p>Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky
ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza
Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón
akar utazni, hajduval. Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment
férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a
fiatal házaspárt.</p>
<p>Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.</p>
<p>– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság
hintón?</p>
<p>– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet
szereti, a kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A
hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.
<span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
"Page_136">-136-</a></span></p>
<p>Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.</p>
<p>– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném,
ha az valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet
ráfogni, hogy valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár
százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.</p>
<p>Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem
érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy
erőszakos, nyakas öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát,
mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet.
Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiu a
nevetségességig.</p>
<p>– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek
valahol van egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.</p>
<p>– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.</p>
<p>Kavaczky elgondolkodott:</p>
<p>– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha
váram nem volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd,
Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én
gyermekkoromban volt vagy száz…</p>
<p>– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az
is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján
elpukkanjanak, ha Korenyák János is ugy akarja.</p>
<p>– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a
Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.</p>
<p>– Korenyák egy odavaló tót ember és <span class=
"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> egész
Szepes vármegyében egyedül ő reszkirozza meg az életét, hogy a
nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.</p>
<p>Kavaczkynak tetszett a dolog:</p>
<p>– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó
szolgálatomba fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak
kedve jön majd valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök
kedvre – leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a
tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várurnak
vagy várasszonynak jó kedve van.</p>
<p>Riminszky bólintgatott a fejével:</p>
<p>– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból,
hogy a tarackok durrognak?</p>
<p>Kavaczky elgondolkozott.</p>
<p>– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg
azután igy faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt.
Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig
mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak
az emberek.</p>
<p>– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen
egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja
benned. Száz lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis
vetőmagnak.</p>
<p>– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az
a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz
kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat
odahaza.</p>
<p>Riminszky csendesen köhintett.</p>
<p>– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi <span class=
"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> lélek,
a ki jóváteszi majd mindazt, a mit te vétesz.</p>
<p>Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy
szekér virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat
feldiszitették. Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a
kacskaringós szuette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak.
Virágbokréta került a füstös rézmetszetek alá a széles asztalra és
egy nagy csokrot kapott a sarokban álló inga-óra, a mely éppen
olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az
öreg Wart ur.</p>
<p>Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a
menyasszonyt öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték,
igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé.
Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a
barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is
az ismeretes buzavirágszinü diszruhában. Széles kard az oldalán,
sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte,
megelégedetten ballagott nyomában.</p>
<p>Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel
vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már
várta a szobájában.</p>
<p>– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell
mennünk.</p>
<p>A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.</p>
<p>– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa.
Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.</p>
<p>Riminszky nyujtózkodva ásitott. <span class="pagenum"><a name=
"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p>
<p>– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény
véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem
egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a
világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak
szeszélyeibe avatkozni.</p>
<p>Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal
fordult Riminszky felé:</p>
<p>– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára
megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?</p>
<p>Riminszky vállat vont.</p>
<p>– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a
tiz ujját megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére
feleségül veszi.</p>
<p>– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.</p>
<p>Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy
percig sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó
figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György
nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához.
Igy aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom
nem volt valami megvetendő bérlet.</p>
<p>– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat
filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ
még sem dőlt össze. Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a
felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a szándékát békés uton
valósitja meg. Kétszáz esztendővel <span class="pagenum"><a name=
"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> ezelőtt még fegyveres
erővel jött volna érte.</p>
<p>A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment
Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky
kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi
valamelyik korcsmába. (Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen
alkoholista volt.)</p>
<p>A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház
földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan
voltak azok az ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra
meghivott. Ott ültek, pipáztak és végnélkül fujták azt a régi
diák-nótát, a mely századok óta hangzik, különböző
változatokban:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">… Búcsúzik a vén diák:
Tovább…<br /></span> <span class="i0">Isten veletek, cimborák!
Tovább…<br /></span> <span class="i0">Az út hazámba vissza
visz,<br /></span> <span class="i0">Filiszter leszek magam
is.<br /></span> <span class="i0">Tovább…<br /></span> <span class=
"i0">Tovább, tovább, tovább…<br /></span> <span class="i0">Fel,
búcsúcsókra, cimborák!<br /></span></div>
</div>
<p>A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház
földszintjén. Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a
diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok
között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn a
heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját
foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog – hanem egy valóságos
középkori várba vonul. Azonkivül még az is roppant tetszett a
diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek“ dünnyögte
Riminszky), hogy <span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span> Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok
véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut
mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky
aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az
esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a
bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely
ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.</p>
<p>Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a
mely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja
volt természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint
csupán annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A
Pannoniának voltak a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések
napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész
korcsmahelyiséget. A Pannonia volt az, a mely szakitva az összes
heidelbergai hagyományokkal, a menzurákból kiküszöbölte a hosszu,
kevésbbé veszélyes slégert, a mely karddal vagdossák össze
évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannoniában görbe
magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a párbajok
sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli
diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott
el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy
diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.</p>
<p>Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem
igen kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte
személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték
a diákok <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
"Page_142">-142-</a></span> a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték
most és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt,
mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték a
Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy kijutott része az
ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.</p>
<p>– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap
vár.</p>
<p>Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut
venni a kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.</p>
<p>Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:</p>
<p>– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el
sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!</p>
<p>Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.</p>
<p>Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az
az izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken
pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire
pattogó rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki
szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból
gyakran a trágár tréfa sem.</p>
<p>Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen
mormogta a Riminszky fülébe:</p>
<p>– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most
szétveretném az egész csürhét.</p>
<p>A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky
haragosan dörmögte:</p>
<p>– Az ördög bujjon a szokásaitokba. <span class=
"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span>
Utóvégre, ha már szokás, állj fel és mondj valamit.</p>
<p>– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.</p>
<p>Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.</p>
<p>– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk
hirtelenében.</p>
<p>Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.</p>
<p>– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt
el az ivás elől?</p>
<p>– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét
tudom könyv nélkül.</p>
<p>– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már
várnak.</p>
<p>Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:</p>
<p>– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a
szerelmi vallomás.</p>
<p>Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a
holdvilágos éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt
szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:</p>
<p>– Plágium! Gyalázatos plágium!</p>
<p>Kavaczky megdöbbenve nézett körül.</p>
<p>A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy
ragyásképü alacsony diák.</p>
<p>– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk
verseiből idéz a nizsderi várur.</p>
<p>– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte
folytatni. Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.</p>
<p>– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. <span class=
"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span>
Fontosabb dolgok várnak rád.</p>
<p>Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit
legelsőnek talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre,
hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.</p>
<p>Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott
egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába
rohant.</p>
<p>Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü
szobalányok futkostak fel s alá.</p>
<p>– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.</p>
<p>– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.</p>
<p>Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után
kapkodott és nehéz hörgés tört elő melléből.</p>
<p>Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást
vetett maga körül, hogy ijedten tisztultak előle.</p>
<p>Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában,
aztán megrázta a Kavaczky vállát:</p>
<p>– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a
megbénult férfiu fülébe.</p>
<p>Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet
látna maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész.
Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt,
hogy messze jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky
tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló,
harcsabajusza alatt már mosolyog <span class="pagenum"><a name=
"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> is. Csak meg akarta
ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…</p>
<p>Riminszky azonban nem látszott tréfálni.</p>
<p>– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj
talpra! Hisz férfi vagy!</p>
<p>Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a
menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy
pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz
álom. – A szobában szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és
fátylak; a ki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal,
hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy
álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy
kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy
a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó orcáját. Látott
ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy másik
kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán
vele a pokol előtornácáig.</p>
<p>Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör.
Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit,
ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt
virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy
virágkoszoruba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi
kezét, lerántja vele a virágot is.</p>
<p>A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke.
Fujják végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig
arra gondol, hogy ez a dal neki szól. <span class=
"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p>
<p>Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes
utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak
a vén háztetők felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a
kedves napon.</p>
<p>Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel
bandukol. Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a
vendégfogadót, a mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky
már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy
delizsánc, a melyet Kavaczky megbizásából bérelt. A fogadós
megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.</p>
<p>– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.</p>
<p>Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a
rendeletet, hogy vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két
nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron.
Egy törpe, nagyszakállu emberke tartja a lovak kantárát.</p>
<p>– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá
Riminszky.</p>
<p>A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:</p>
<p>– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami
lakatokról volt éppen szó…</p>
<p>Riminszky ur nyeregbe zökkent.</p>
<p>– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk.
Ha itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem
erről a helyről. Megértetted?</p>
<p>Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem
volt olyan fehér, <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
"Page_147">-147-</a></span> – összeráncolt homlokával a fejbőrét
mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, igy hozza
gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.</p>
<p>Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.</p>
<p>– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.</p>
<p>– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar
lóra, Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra,
Kavaczky!</p>
<p>Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva
a nyeregbe akarja segiteni.</p>
<p>– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a
hűtelen után futni?</p>
<p>– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a
szökős kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később.
Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?</p>
<p>Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül,
hevesen kiabált:</p>
<p>– Lóra! Lóra!</p>
<p>Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem
neveti-e valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.</p>
<p>– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.</p>
<p>A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az
almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a
visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk,
az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle,
nagycsizmás, vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, <span class=
"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> a ki
egy utszéli cölöp nyugalmával állott helyén.</p>
<p>A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld
mezők között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja.
Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák
köszöntöttek rájuk…</p>
<p>Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a
melyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat
szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle
emberrel. Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon.
Később utszéli korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén.
Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.</p>
<p>– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon
legnagyobb öröm érné ebben a pilanatban.</p>
<p>A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok
foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit
utközben.</p>
<p>Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma
udvarára.</p>
<p>– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.</p>
<p>A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek
sétálni. Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az
erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja
karját. Halk, de határozott hangon mondta:</p>
<p>– Meg fogom ölni!</p>
<p>Riminszky bólintott.</p>
<p>– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.</p>
<p>A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni <span class=
"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> a
megszököttek után. Lizi kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett
kalappal előtte hevert a fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül
nézték a közeledőket, mintha lopva összemosolyogtak volna.
Szerelmesen, boldogan.</p>
<p>Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky
megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:</p>
<p>– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!</p>
<p>A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami
kellemes hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman
mosolygott reá.</p>
<p>– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok.
Jöjj, kedves…</p>
<p>Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány
leugrott a fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog
léptekkel indult vele a korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen
suttogtak és sürün egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal
követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.</p>
<p>A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky
utánuk nézett és ezt mormogta magában:</p>
<p>– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.</p>
<p>Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s
egy lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma
ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy
hegyesszakállu, intelligens arcu, nyomban megnyerte tetszését.
Félrehivta és beszélgetett vele. Valami elzüllött irnok volt a
vándor, a ki városról-városra kóborolt, mert <span class=
"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> egy
helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe botjához
és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller
Szigfriednek…</p>
<p>– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött
Riminszky.</p>
<p>A vándorlónak felcsillant a szeme.</p>
<p>– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze,
kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a
verset!</p>
<p>Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem
mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos
papirosról, a mely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy
kóborló lovagról…</p>
<p>– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers
végére ért.</p>
<p>– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét.
– Éppen lovagi szolgálatról van szó.</p>
<p>Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta
tarka kabátját:</p>
<p>– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben
vettem részt vitézi tornákon.</p>
<p>A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.</p>
<p>– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…</p>
<p>Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor
lovagot a diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a
szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan
érintette meg kezével.</p>
<p>– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky
hidegen.</p>
<p>– Minden jól van – felelt a diák és <span class=
"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span>
mosolyogva nézett vissza a korcsmaudvarra, midőn onnan
kilépett.</p>
<p>Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét,
pedig a diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg
akarná ölelni.</p>
<p>Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két
hosszu csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy
érdeklődéssel figyelte a dolgokat.</p>
<p>– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön
a pisztolyhoz?</p>
<p>Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész
életében pisztolylyal foglalkozott volna.</p>
<p>Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót
ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:</p>
<p>– Valódi?</p>
<p>– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte
tovább a dolgokat.</p>
<p>A pisztolyok már töltve.</p>
<p>– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte
Riminszky szekundáns társától.</p>
<p>– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.</p>
<p>Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak
felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.</p>
<p>Egy másodperc még és erősen tapsolt.</p>
<p>A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca.
Valami kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a
szeméből.</p>
<p>Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan <span class=
"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span>
felemelte pisztolyát. Valami erőszakos megrándulást érzett egész
testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A
pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és a diák még mindig
rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy
pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra
dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem
mozdult.</p>
<p>Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried
halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt
lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be
az erdőbe.</p>
<p>A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy
bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.</p>
<p>Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó,
szivethasitó éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a
halott mellé és őrjöngve ráborult.</p>
<p>– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész
testében.</p>
<p>Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és
elváltozott hangon sikoltott reá:</p>
<p>– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…</p>
<p>Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni
mindenfelől. Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.</p>
<p class="center">*</p>
<p>És elmult tizenhat esztendő…</p>
<p>A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig
nem találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog
volt egyetlen percig. Karácsonyi <span class="pagenum"><a name=
"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> estéken gondolt reá
valaki a nagyvilágban és jelt adott magáról. Néha Pétervárról,
máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy
postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyü ólomgolyó.
Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos
küldeményt.</p>
<p>– Tehát még él – mondta.</p>
<p>És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint
valami ereklyéket.</p>
<p>A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás
leányát abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás,
valószinütlen és rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a
csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa
egyik leghiresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A
legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolózás
homályával vette magát körül. Nappal soha sem látta senki. A
legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni
házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a ki
a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart
Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a
legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre,
majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában.
Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját
és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a
közönségnek. Jéghidegen köszön és kiséret nélkül hagyja el a
cirkuszt. Az artista-ujságok mesés dolgokat tudnak lovaglásáról, a
kartársai pedig <span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
"Page_154">-154-</a></span> regényeket mondanak azokról a temérdek
reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő utjába megakadtak.
Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet nem is igen
kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen körülmény e
mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit gondolkozás
nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott
utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban.
Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a
müvésznőnek:</p>
<p>– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz
a feleségem.</p>
<p>Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren
főbelőtte magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek
meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a
paripája félreugrott és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő
aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbevágta a nemes
mént.</p>
<p>Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a
kit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a
jégkeblü hölgynek.</p>
<p>Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy
találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart
róla. Riminszky kémeket fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a
művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi
várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a
pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az
érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg
<span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
"Page_155">-155-</a></span> többé a fáradozást? Ki tudott volna
eligazodni Riminszky eszejárásán?</p>
<p>Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden
barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a
rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig
egyszer a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte
egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi
éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda
költözött.</p>
<h2>VI. FEJEZET.<br />
<i>Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?</i></h2>
<p>A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A
házigazda meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a
sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik
tovább foglalkozott lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi
esztendő óta mindig, szorgamasan dolgozott a kis konyhában,
Ancsurka pedig a macskájával naphosszant bolyongott a nagy házban.
Az öreg Mik szivesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A
kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat és mindegyikről
tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is
igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondta, hogy
egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete. Voltak
furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. <span class=
"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> Az öreg
Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban
található volt, majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.</p>
<p>– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s
igen jól esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.</p>
<p>– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még
Riminszky ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma
velük.</p>
<p>Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:</p>
<p>– Most már csak a macskákat szereti.</p>
<p>A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy
mielőtt betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz
igaz, a mi igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy
Podolinban, a kik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok
lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik
szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a
harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz kis fehér macska révén
még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész
vármegyében sem.</p>
<p>A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a
macska megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg
volt pecsételve.</p>
<p>Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram
jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát
kezére, mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott
a szinben lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska
viselte <span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
"Page_157">-157-</a></span> magát, a ki valamiképpen elszökött
Ancsurka karjából és a háztetőre menekült. Onnan nézte nyivákolva
az udvart és az udvarban történteket.</p>
<p>– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és
öreg barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos
szelencéjét.</p>
<p>Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt
hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki
Riminszky ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban
kilépett a szinből és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.</p>
<p>– Ott van a leány, tisztelendő ur!</p>
<p>A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát.</p>
<p>– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy
valami kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy
rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és
nagy betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre
megtanitsalak.</p>
<p>– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.</p>
<p>A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett
meg a haja – szeliden legyintett.</p>
<p>– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a
dolog.</p>
<p>A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette
utját.</p>
<p>– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne,
mint téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon
fiatal is vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor
megismerkedtem az öreg Á-val. <span class="pagenum"><a name=
"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p>
<p>Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait,
előre sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman
pattogott a tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta
rotyogott. A barát szakértő pillantást vetett a fazekakba.</p>
<p>– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor,
ha az ur is idehaza van!</p>
<p>Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos
ládába és a konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő
állást foglalt.</p>
<p>– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája
zsebéből egy darab krétát huzott elő.</p>
<p>A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett
vetnie a különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a
betüket, a melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék
megtévesztésére. Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl
az ajtóra, János tisztelendő megelégedetten bólintott:</p>
<p>– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a
számokkal hogy vagyunk?</p>
<p>A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné
a sütő ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült
malacka alakja tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.</p>
<p>– Kutya-kutyánszki! Malac is van?</p>
<p>A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli
harangszó.</p>
<p>– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, –
szólt alázatosan Marczinkáné.</p>
<p>Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és
félreismerhetetlen <span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
"Page_159">-159-</a></span> bámulattal nézte az Ancsurka
betüvetését, most nagyot szusszantva előlépett:</p>
<p>– A pincekulcs is nálam van, – mondta.</p>
<p>Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival
gyorsan megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az
asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:</p>
<p>– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. –
Az ördög bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…</p>
<p>A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot
vont elő.</p>
<p>– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül.</p>
<p>Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott
vissza az előbbi sarokba, csakhogy most háttal.</p>
<p>A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg
nagy, kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő
fazekakat. Késével néha rábökött egyik-másik fazékra:</p>
<p>– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és
toll nem irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt
valami gyomornak kellemetes.</p>
<p>A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét
a tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor
száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu
alatt. Mik talpra ugrott.</p>
<p>– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult
karikalábán a sarokból.</p>
<p>A fráter megtörölte a száját. Leverte a <span class=
"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span>
csuhájáról a kenyérmorzsát és komoly arculatot öltött.</p>
<p>– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő
volt.</p>
<p>Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky
utibundában állott a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy
vadászcsizmában topogott.</p>
<p>– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a
hol jobb helye lesz, mint itt volt.</p>
<p>– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter.</p>
<p>De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig
parancsát teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két
hórihorgas kanca.</p>
<p>Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg
Mik sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is
a nyakába akasztotta volna, de nem lehetett.</p>
<p>– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol
urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.</p>
<p>Ancsurka már az udvaron állott.</p>
<p>– A macskám, – szólt pityeregve.</p>
<p>– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky.</p>
<p>A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és
szomoruan nyávogott.</p>
<p>– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky
ur.</p>
<p>Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát
támasztott a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint
egy mókus. A következő percben már hozta nagy diadallal a fehér
cicát.</p>
<p>– Megfogtam, mint egy vasszöget, – <span class=
"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> mondta
és átnyujtotta Ancsurkának a macskát.</p>
<p>Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt.</p>
<p>Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt,
hogy gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán
csettintett a nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a
csörgő szánnal.</p>
<p>János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg
vállára ütött, a ki tátott szájjal bámult a szán után.</p>
<p>– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket?</p>
<p>Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik
vizsgájából semmi sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek
találtattak.</p>
<p class="center">*</p>
<p>A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek
le. Egy darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a
fehér téli szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót
falucskákon vágtattak keresztül. Riminszky hallgatott, mintha
befagyott volna a szája. Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a
kendő alatt a fehér cicát.</p>
<p>Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők
jelentek meg, havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak
a hegyek, halottak az erdők, a mélységes csöndben csak a szán
csengőinek csörgése hallik.</p>
<p>Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak
kezdtek bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még
vissza-vissza pislogott és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu
hidakat raktak <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
"Page_162">-162-</a></span> a hóra. Most már igazán elaludtak az
erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, a rongyos kis
falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag hótakaró alá
bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült, a lovak
nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt és
a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.</p>
<p>Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a
rendes országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka
fölnyitotta a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok
szegélyezték az utat és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat
csalékony világosságában nagyranőtten emelkedett egy régi vár.
Riminszky ekkor hátrafordult és az ostorral a tetőre mutatott:</p>
<p>– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó
dolgod lesz.</p>
<p>Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A
toporci szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott
mindenféle tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek
előtte. Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő
meséiben mindig elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt,
mig az elátkozott várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal
emelkedtek a mesében is és nagy fenyőfák állták el a tót leány
utját.</p>
<p>– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők.</p>
<p>A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A
várkapu előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A
félhomályban fáklyafény lobogott odabenn, <span class=
"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> a
fáklya alatt egy hatalmas termetü asszonyság állott:</p>
<p>– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a
Riminszky kezét.</p>
<p>– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur.</p>
<p>De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka
kikászolódik a pokrócokból, megfogta és a földre emelte.</p>
<p>– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.</p>
<p>– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka.</p>
<p>Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában
hosszukat lépett a kisleány mellett.</p>
<p>– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem
rólad és macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged
a macskáddal. Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.</p>
<p>– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.</p>
<p>– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány.</p>
<p>Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! –
az első szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a
szőrtakarón. Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már
nem tudott. Csak a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan
simogatta meg kopott hátát.</p>
<p>– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta.</p>
<p>Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü,
nagyon fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta
és kis papucsai kicsusztak ruhája <span class="pagenum"><a name=
"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> alól. Riminszky a kis
leányra mutatott és kedélyes nevetéssel kiáltott föl:</p>
<p>– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.</p>
<p>A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt
meg:</p>
<p>– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám.</p>
<p>Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét:</p>
<p>– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a
nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!</p>
<p>Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A
kisasszony megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy
igen finom fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.</p>
<p>– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a
macskádat hogy hivják?</p>
<p>De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett
és egy ezüstharangot megkonditott.</p>
<p>Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy
meggörnyedt vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban
meglátta rajta, hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott,
majd mozdulatlanul megállott.</p>
<p>– Parancsolatot várok! – dünnyögte.</p>
<p>– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély
hangon.</p>
<p>Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a
Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan
bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott
tehát a vak embernek?</p>
<p>A vak ember megfordult, kicsoszogott <span class=
"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> az
ajtón. A szőke kisasszony a kandalló mellé ereszkedett egy mély
karosszékbe és hidegfényü szemével tetőtől-talpig végignézte
Ancsurkát:</p>
<p>– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd
megtanitalak mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni
dolgod.</p>
<p>– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka.</p>
<p>– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.</p>
<p>– Nem látok semmit.</p>
<p>– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a
mit megengedek.</p>
<p>– Süket leszek, kisasszonyom.</p>
<p>– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat
kulcsa nálam van.</p>
<p>Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.</p>
<p>A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba
ajtaját.</p>
<p>– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad
kimozdulnod. Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad
megtépem, még akkor se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a
karját!</p>
<p>Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a
másik szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok,
antik edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban
ragyogó fény égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü
holmikat. Igen, itt van a mesebeli tündérpalotában, csak a
boszorkányt nem látja sehol. Vajjon hol van a boszorkány az
ördöngős orsójával, a melyből a boldogtalanság fonalát szövi?
<span class="pagenum"><a name="Page_166" id=
"Page_166">-166-</a></span></p>
<p>A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz,
vastag szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is
mintha zizegő selyembe süppedt volna a láb.</p>
<p>A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához:</p>
<p>– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért
előlem. Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón
kopognak.</p>
<p>A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott
derékmagasságban. Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska
felől. Ancsurka sietve nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély
üreg volt, a hol hófehér abroszon, ezüsttálban valamely sült
párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a kiüritett tálakat,
tányérokat.</p>
<p>A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven
szólt Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal
evett tovább. Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.</p>
<p>– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. –
Eddig nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra.
Riminszky ur se gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen
tanulhatta maga befonni a haját.</p>
<p>Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak
varázsolódtak a hófehér abroszra. Később azt is észrevette
Ancsurka, hogy mielőtt a tálak megjelennének, a szőke kisasszony
megnyom egy fekete gombot az asztal közepén. Az ő kis leányeszével
nagyrészt boszorkányosnak látta mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a
ragyogó fényü lámpákat és pompás butorokat. <span class=
"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span></p>
<p>– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.</p>
<p>A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton
szürődött a szobákba.</p>
<p>Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen
kipillantott az ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt
tele az éjszaka az égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.</p>
<p>– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha
legalább az öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt
senki.</p>
<p>Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött
és ott hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen
öreg kutya is bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a
részeg embereké. Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira,
bár az nyomban hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és
csendesen sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.</p>
<p>Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát:</p>
<p>– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult
kinlódás. Nagyon vén lehet már a Poprád.</p>
<p>– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én
állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem
tetszett. Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és
dolgozott magas iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis
pesztra itt.</p>
<p>Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen
nyelvre forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és
olykor megcsillanó szemmel <span class="pagenum"><a name="Page_168"
id="Page_168">-168-</a></span> mondott neki valamit, nyilván valami
kedveset.</p>
<p>A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő
ruhaujjából egy kis gyémánt órát vont el.</p>
<p>– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad
maradnia.</p>
<p>– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy
megesznek a farkasok?</p>
<p>– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a
várkisasszony.</p>
<p>(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra
mögött azt gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy
Riminszky urat, mint a hogy Riminszky ur óhajtaná.)</p>
<p>Riminszky ur komoran mondta:</p>
<p>– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!</p>
<p>A szőke hölgy összerezzent:</p>
<p>– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden
elcsendesedne, ha már megnyugodnék…</p>
<p>Riminszky ur fölállott az asztaltól:</p>
<p>– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok
beszélni.</p>
<p>(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az
asztalra.)</p>
<p>– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony,
– adjon egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.</p>
<p>Riminszky fanyarul mosolygott.</p>
<p>– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort.
Tele van a vár pincéje, Erzsébet.</p>
<p>A kisasszony makacsul csóválta a fejét:</p>
<p>– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az <span class=
"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> én
jelenlétemben nem lehet inni. Meglássa, megutálom, Riminszky.</p>
<p>– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. –
Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan
jobb a mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.</p>
<p>A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott.</p>
<p>– Riminszky ostobát beszél.</p>
<p>Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen
hátba vágta a bundás Riminszkyt:</p>
<p>– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert
keressék mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a
farkas.</p>
<p>Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a
hegyek között. Kissé gunyolódva felelt:</p>
<p>– Ne féltsen, Erzsébet.</p>
<p>– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a
kisasszony.</p>
<p>Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta
az Ancsurka arcát:</p>
<p>– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök,
csupán jót szeretnék rólad hallani.</p>
<p>Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó.</p>
<p>A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón
visszhangzó lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz,
miközben ruhája ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor
készüle utrakelni. Egy pillanatig ujját ajkára tapasztva,
hallgatózva figyelt ki a havas éjszakába, aztán csendesen
fölnyitotta az ablakot. A következő pillanatban <span class=
"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span>
hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a
száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt
az ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló
száncsörgést…</p>
<p>Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére
szoritotta a kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.</p>
<p>A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.</p>
<p>– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon.</p>
<p>Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek
mulva tért vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és
sajátkezüleg csukott be minden ajtót.</p>
<p>– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó
csukva legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek
Riminszkyhez.</p>
<p>Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra
tenne szert a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek
legnagyobb szenvedélye a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még
se mert erről szólani, mert a várkisasszony lehangoltnak és
szomorunak látszott.</p>
<p>Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis
ezüstcsengő domborodott ki:</p>
<p>– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem
szabad háborgatni.</p>
<p>A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult
szobából.</p>
<p>Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a
vetkőzéshez látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén
<span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
"Page_171">-171-</a></span> át odakivülről bevilágitott a fehér
éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen természetes volt, hogy
Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig nézte a hópelyhes
éjjelt.</p>
<p>Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott:
bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha
a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért,
minél több hóért. Pedig imádkoznak ők egyébért is, teszem azt,
krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Uristen meghallgatná
a tótok imáját és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre.
Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer pajkosságból kioldaná
valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a
száját, a melyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet
ott!…</p>
<p>Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a
sürü hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel
szokás: Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és
az öreg Mik, a kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor
megajándékozta, még mindig a zsebében volt. S mikor mindezen
végiggondolt, akkor megállapitotta magában, hogy sorsa akkor
fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos piros bocskorokat
Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli, mindenkitől
elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.</p>
<p>Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a
mikor egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre.
Eszébe jutott urnője parancsa <span class="pagenum"><a name=
"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> és találomra nyitott fel
egy ajtót, utána egy másikat és urnője hálószobájába ért.</p>
<p>Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában,
a mely este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és
beteges sápadtság tükröződött arcáról:</p>
<p>– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.</p>
<p>Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.</p>
<p>– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét
Erzsébet. – Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a
lépések zaja, hogy alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni.
Pedig ismerem valamennyinek a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és
melegitsd a kezem, Ancsurka.</p>
<p>A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett
háromlábu kis asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és
poharak állottak. Egy karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még
látszott valamely tündöklő zöld folyadék, a milyen a tengerszem
vize.</p>
<p>Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze
reszketett az Ancsurka kezében.</p>
<p>– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. –
Majdnem minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes
és kékfrakkos öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját
mindig hallom kopogni, akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy
már itt van a szomszéd szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e,
Ancsurka, hogy ki az az öreg ur? Senki más, mint <span class=
"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> az én
apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már tudod, ugy-e,
Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.</p>
<p>A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha
igy akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe
kapaszkodik és hallgatózni látszik.</p>
<p>– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és
bizonyosan tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen
báránybundásan, zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a
lengyel vojvodák viseltek valamikor – áll ennek a várnak az ura.
Biztosan tudom, hogy minden éjjel kijön a kriptából és mindent
körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem figyel, mindig reám
mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.</p>
<p>Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka
megrázkódott. Egy ember állott a szobában piros arccal, kifent
bajuszszal, a fején zöld kalpag, a derekán aranyos kard, mig a
lábán zöld sarkantyus csizma. Ancsurka nem tudta levenni róla a
tekintetét…</p>
<p>– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és
a vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői
ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.</p>
<p>Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma
alatt.</p>
<p>– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz
engem napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette.
Mert, fájdalom, megszólalni nem tud.</p>
<p>A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.</p>
<p>– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. <span class=
"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> Azért,
hogy már olyan öreg és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy
udvarlót. Ha a várurat eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a
másik udvarlómat. Ők kerülik egymást, egyszerre sohasem jöhetnek,
nem találkozhatnak soha. És ezt tudják ők is, azért nyugodtan
időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. Fordulj meg,
Ancsurka.</p>
<p>Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki
kabátkában, vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében
szalmakalapját tartva egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha
egy lépést tett volna előre a várkisasszony felé, de Ancsurka
csakhamar rájött, hogy a csinos és kedves ifju éppen olyan
mozdulatlan, mint társa volt a zöld csizmában.</p>
<p>A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője
hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre
csendesen magához tért. Megtörölte az arcát.</p>
<p>– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az
életben… Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.</p>
<p>Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett.
Valahol mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali
harangszó.</p>
<p>– Hajnalodik! – kiáltott fel.</p>
<p>– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn
kékes-halovány szinü hópelyhek hullottak.</p>
<p>– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… –
mormogta zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell
lennie. De <span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
"Page_175">-175-</a></span> hát mért nem értesitett szokás szerint?
Mi baja történhetett?</p>
<p>Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját
felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és
a várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a
szekrény előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.</p>
<p>– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta
magában. – Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már
négyre Podolinban kell lennie.</p>
<p>Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos
hajnalba. Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt
magán uralkodni és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst
harangot.</p>
<p>Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a
vak ember lépett.</p>
<p>– Parancs!</p>
<p>Az esteli mély hang ismét megszólalt:</p>
<p>– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár
alatt a mogyorós mögött.</p>
<p>A vak ember szótlanul megfordult.</p>
<p>Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan
dobta le ruháját.</p>
<p>– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van
Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig
öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.</p>
<p>Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem
kapott. Akkor aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy
lovaglócsizmás, rövidbundás fiatalember állott <span class=
"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> előtte
s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely esetleg fegyver is
lehetett. A mély hang mondta:</p>
<p>– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le.</p>
<p>Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás
hallatszott mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt
a szobában.</p>
<p>Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva,
ezt sugta a fülébe:</p>
<p>– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a
boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk.
Nem hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…</p>
<p>És nagyon magához szoritotta a macskáját.</p>
<h2>VII. FEJEZET.<br />
<i>A zöldkalapos bábu.</i></h2>
<p>Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a
melyek vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött,
ment: senki sem tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De
nem is igen kereste senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az
első nap megbarátkozott, midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta
trombitáját, a melyet a poros szekrényben tartott a folyosó végén
és a szomoru hangu hangszeren szomoruan és csendesen fujta el azt
az egy zeneszámot, a mely emlékezetében megmaradott: a
Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is tetszett és megveregette
a trombitás vállát:</p>
<p>– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta. <span class=
"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>
<p>Péter zenész fölsóhajtott:</p>
<p>– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő
az, hogy igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A
macska tudja: ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem
valaki másnak, a ki a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja,
hallgatja a nótát, éppen ugy, mint régen hallgatta, mindig csak
hallgatta.</p>
<p>Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány
és a vén trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a
szobába, – soha sem lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor
Péter ellágyulva fujta hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve
hallgatta, miközben macskáját simogatta. A kisasszonyt nagy haragra
lobbantotta ez a jelenet. Aranygombos lovaglóvesszőjével
végigvágott a trombitán, hogy kihullott a Péter kezéből. Szikrázott
a szeme.</p>
<p>– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd
adok én nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis
béka, ráncbaszedlek…</p>
<p>Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát.
Hátat forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki
a szobából, mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze,
mint a milyen a macskája volt.</p>
<p>Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is
valami, arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy
Péter zenész megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak
akkor mert bejönni a folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka
pedig egész <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
"Page_178">-178-</a></span> nap cicájával játszott, ha éppen
takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen rosszul
kezdte magát érezni.</p>
<p>Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók
akkoráknak látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami
csodálatos bizalommal várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy
Riminszky eljön egyszer és nyomban megváltozik minden. Néha még azt
is remélte, hogy elviszi innen kérésére vissza a podolini házba, a
hol az öreg Mik olyan vidáman zörget lakatjaival és Marczinkáné
csöndesen, de vidáman mozog a barátságos konyhában. De Riminszky ur
nem jött.</p>
<p>Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami
változás történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt
valami, hogy Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba
került. A kisasszony egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és
Ancsurka erre sirva fakadt. A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy
pillanatig ugy látszott, hogy nagy örömet okoz neki a leány sirása,
aztán azt szerette volna, ha még jobban kesereg. Már készült is ezt
elősegiteni, a mikor valami eszébe jutott:</p>
<p>– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább
megajándékozlak.</p>
<p>Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett
egy ruhát. Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor
lovarnő korában viselhetett.</p>
<p>– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.</p>
<p>Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga
ruha egy kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka
boldogan sétálgatott benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó
uszályon volt. <span class="pagenum"><a name="Page_179" id=
"Page_179">-179-</a></span> A kis macska nyomában ugrándozott és
karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta mindig elfogni.</p>
<p>– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és
futva menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor
a külső szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.</p>
<p>Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és
Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.</p>
<p>– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka,
mióta nem láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!</p>
<p>Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de
ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen
védekezett a kézcsók ellen.)</p>
<p>– Urnőd itthon van?</p>
<p>Ancsurka furcsán nevetett:</p>
<p>– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött.</p>
<p>Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás
üres volt, ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!</p>
<p>Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha
eddig még nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná
először, hogy milyen is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és
kék szeme ragyogott. Még a frizuráját is valamiképpen másnak látta
és fehér homlokát megcsodálta. A lovaglóruhában kedves
ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a ruha alól.
Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy kifejlett
nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak.
<span class="pagenum"><a name="Page_180" id=
"Page_180">-180-</a></span></p>
<p>– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét.</p>
<p>Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem
volt elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda
Anna, a toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga
bársonyruhájában senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket
Riminszky Kázmér eddig ismert. Valami különös melegség szaladgált
az ereiben, a fejétől a lábáig, és igy szólt a leányhoz:</p>
<p>– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem
láttuk egymást?</p>
<p>Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt:</p>
<p>– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire
és…</p>
<p>– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva.</p>
<p>– És a lakatokra</p>
<p>Riminszky elnevette magát:</p>
<p>– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor
gondolni fogsz a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon
megörül neki.</p>
<p>Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan
kérdezte:</p>
<p>– Hát mit csinálnak otthon?</p>
<p>– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?</p>
<p>– Dehogy. Podolinban.</p>
<p>Riminszky erre ujra nevetett:</p>
<p>– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén
házban szokás. Az öreg Mik…</p>
<p>– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.</p>
<p>Riminszky vigan bólintott:</p>
<p>– Marczinkáné… <span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
"Page_181">-181-</a></span></p>
<p>– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka.</p>
<p>– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem.
Nagyon megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra
költözött.</p>
<p>Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra
meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.</p>
<p>– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett…</p>
<p>– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit
csináljak veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni,
Ancsurka?</p>
<p>A leány némán csóválta a fejét.</p>
<p>– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.</p>
<p>Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében.
Egy nagy olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton,
csöndesen visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott
a várkisasszony rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában.
Sötétpiros volt az arca és acélszürke szeme, mint éles penge
szegeződött Riminszkyre és a leányra. Szótlanul állott egy
másodpercig.</p>
<p>– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.</p>
<p>Riminszky megzavarodva emelkedett föl.</p>
<p>Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit
mondott a fogai között:</p>
<p>– Kotródj!</p>
<p>A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen
támadt Riminszkyre:</p>
<p>– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és
majd elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke
<span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
"Page_182">-182-</a></span> és a pesztonkával mulat távollétemben.
Ugyan, Riminszky…</p>
<p>Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló
hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a
férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső
fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe
Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.</p>
<p>– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan
lehetne féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta
szépségével és művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny?
Arra a senki gyermekére?</p>
<p>Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott
abban. De erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:</p>
<p>– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges
nő vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat
hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem,
hogy éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött.
Egy gombot kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra,
mint Kavaczky vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga
nem egészen viaszbábu…</p>
<p>– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott
egészen viaszbábunak.</p>
<p>Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a
honnan átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is
és letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:</p>
<p>– Először is arra feleljen nekem, hol <span class=
"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> járt
annyi ideig? Hol a pokolba kószált? Merre korhelykedett, merre
csalt meg?</p>
<p>Riminszky csöndesen nevetett:</p>
<p>– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én
már nem vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha
letelepedhetek egy kedves asszony mellé és annak illatát
élvezhetem.</p>
<p>A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:</p>
<p>– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal
foglalkozott?</p>
<p>Riminszky elkomolyodott:</p>
<p>– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással,
a mely vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi
félreértés ne legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő
előtt került a házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt
madárkát sem hagynák elveszni és az árva gyereket sem küldték az
országutra. A leányka ott maradt a házamban, nem igen láttam, nem
igen törődtem vele, hisz önnek sem szóltam felőle soha. De egyszer
valami betegség fogott elő és napokig szenvedtem magányosan,
elkeseredve, addig a mig eszembe nem jutott a leány.
Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól elmulattatott a
macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az árva
gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira.
Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon
betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…</p>
<p>A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes
beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon.
<span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
"Page_184">-184-</a></span></p>
<p>– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs
senkije és csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a
sötét erdőkben, vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen
ismerjük már egymást és eddig soha sem adott okot arra, hogy
kételkedjem önben. Mától fogva nem hiszek. Hiába mond akármit, nem
hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.</p>
<p>Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.</p>
<p>– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha
arra gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát.
Emlékszik Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először
megláttam, megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém
lett volna. De a másé volt, mindig a másé.</p>
<p>Erzsébet sötéten nézett maga elé.</p>
<p>– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok
elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden
szárad a maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a
világra, más lett volna az én életem. Maga ölette meg azt az
embert, a kit egyedül szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta
a kezébe annak a félbolond Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az
én szegény szerelmemet kivégezte. És még nem fizetett meg
semmiért.</p>
<p>Riminszky vállat vont.</p>
<p>– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk
másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett
halni, mert el akarta rabolni tőlünk.</p>
<p>– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. <span class=
"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> – Talán
bizony arra számitott, hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is
leszek?…</p>
<p>Riminszky elvörösödött.</p>
<p>– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban,
hogy ha a diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert
szerettem akkor, a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a
multat, Erzsébet. Hisz soha se beszélgettünk egyébről, mint a
multról.</p>
<p>– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről?
Vénasszony leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van…
Mikor Pétervárott eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést
semmiféle cirkuszhoz, ön eljött és Kavaczky nevében fölkeresett.
Jöjjek és legyek a nizsderi vár asszonya. Én eljöttem és mikor
kocsim az est sötétségében a vár felé közeledett, Kavaczkyval
találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem volt beszámitható
állapotban. A szervezete tönkrement a vad dorbézolásban, lelke
egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként kopogtatott nála.
A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral kinált és le
akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte mulattatott a
dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni meg a
máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult
elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy
elhagyhassam őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én
megjelenésem. Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az
elborult lelkü emberek kegyetlenségével annak a megholt
<span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
"Page_186">-186-</a></span> fiunak az alakját. Hallucinált és
rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt
szerelemnek az alakjával.</p>
<p>Riminszky fölsóhajtott:</p>
<p>– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.</p>
<p>– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke,
szenvedett, mint talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve
térdelt elém, hogy később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a
fegyvert a kezéből és a divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a
bosszu érzete hozott ide először. Bosszut akartam állani életem
megrontóján. Azon gondolkoztam, hogy végzek vele és elmegyek. Soha
se tudta volna meg senki, hogyan halt meg a nizsderi várur. Sokáig
gondolkoztam, nem tudtam elhatározni magamat. Végre az az ördögi
terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt rábeszélem az
öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes kezemet,
miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen
letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni
vele, hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor
jóvá teszi egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett
szemmel hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe
adtam a pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten
nézett rám: „Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, –
feleltem, – egyebet nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy
pillanatig azt hittem, hogy végez magával – vagy velem… Aztán
eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, – még van <span class=
"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> időm.
Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már csaknem azon a
ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor a vak
trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A trombitás
szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt kellett
vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével csapkodta
az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha Riminszky
is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy harmadikat,
– azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni a
dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem,
hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra.
Valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki,
magamnak és mindenkinek. Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő
mindig vidámabb lett. A kemény, kegyetlen szavak jól estek lelkének
és már éppen megnyugodni látszott, a mikor én végső
kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy megcsókolhat,
ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a
borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett
más halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget
hordtam magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem
arcképével együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte
magát.</p>
<p>Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált
arccal mondta ezt a történetet.</p>
<p>– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész
testében. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
"Page_188">-188-</a></span></p>
<p>Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy
elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a
zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a
bábuhoz és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy
medvebőrre… Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen
lépésekkel osont kifelé. A külső szobában találta Ancsurkát, a mint
a macskáját ölébe tartotta. A leány fülébe sugta:</p>
<p>– Nemsokára elviszlek innen.</p>
<p>Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után.
Odabentről a várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása
hallatszott.</p>
<h2>VIII. FEJEZET.<br />
<i>Prihoda Anna naplója.</i></h2>
<p>Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel
ezeket a sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:</p>
<p>Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos
volt.</p>
<p>Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett
mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.</p>
<p>Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt
hozzám:</p>
<p>– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni,
mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem
találni?</p>
<p>– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely <span class=
"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span>
valamikor éppen olyan érző volt, mint a többi, hogy kőkemény
legyen, mint a szikla?</p>
<p>– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi
boldogságot, örömet nem szerez, csak fájdalmat?</p>
<p>– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki
sem hallotta?</p>
<p>– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki
sem lát, senki föl nem csókol?</p>
<p>Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen
értettem, hogy mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott,
hogy alig tudtam magamhoz térni, aztán ellökött magától.
Kikergetett és most itt ülök magamban Ancival s hallgatom a
lépéseit, a melyek onnan belülről hangzanak.</p>
<hr class="tb" />
<p>Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét
szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából.
Vajjon mit csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?</p>
<p>A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász.
Azt hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.</p>
<p>Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!</p>
<p>Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám
ellenségesen morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem
tud.</p>
<p>Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn
urnőm?…</p>
<p>Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön <span class=
"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> és
elvisz innen, de szánkójának csörgését nem hallom.</p>
<p>Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott
várban? Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha
legalább az udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De
Péter bácsi elzárta az ajtót.</p>
<p>– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és
csöndesen betuszkolt.</p>
<p>– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna
magába odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.</p>
<hr class="tb" />
<p>Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen
fölnyitottam és figyelve hallgatóztam.</p>
<p>A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur
ült. Sokáig néztem a szán után, a mig az eltünt egy
hegykanyarulatnál.</p>
<p>Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán
messzire mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én
szivesen elmennék velük akár a világ végére is.</p>
<p>… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.</p>
<p>A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem
lehet egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők,
ereszek, a melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden,
csakhogy Ancinak nem szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és
szomorkodunk.</p>
<p>Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt
mindenfélét összefirkálok.</p>
<p>– Most már igazán kisasszony vagy, <span class=
"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> Anci, –
mondja a macskám. – Szép ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz
papirra, mint a kisasszonyok.</p>
<p>– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a
macskám.</p>
<p>– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki
kiváncsi lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott
várban, a mikor a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a
Prihoda Ancsurka? Vig volt-e vagy szomoru?</p>
<p>Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a
tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a
lidérc-naptárban.</p>
<p>Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros
után.</p>
<p>– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is
Prihoda Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette,
hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki
lakatjai.</p>
<p>– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis
kiváncsi lesz valaki?</p>
<p>Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.</p>
<hr class="tb" />
<p>Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig
csöndesebb, csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény
kutya nagyon bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte.
És talán a bánat siettette halálát.</p>
<p>Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp
élet sem volt benne.</p>
<p>Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az
ebet és elvitte. <span class="pagenum"><a name="Page_192" id=
"Page_192">-192-</a></span></p>
<p>– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.</p>
<p>És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.</p>
<p>Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.</p>
<p>– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi
esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.</p>
<p>Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő
délután feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A
térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis
szánon a Poprád hullája feküdt.</p>
<p>A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle
ékességekkel, a melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából
azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.</p>
<p>Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom
pedig piros, mint a nyiló rózsa.</p>
<p>(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek
tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)</p>
<p>A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és
munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és
a mit kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a
szél.</p>
<p>Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.</p>
<p>A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval
bekaparta.</p>
<p>Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…</p>
<p>Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a
Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a
<span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
"Page_193">-193-</a></span> mikor urnőm szobájából hangos beszéd és
sirás hallatszott.</p>
<p>Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására
valamelyik földalatti folyosón.</p>
<p>A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.</p>
<p>Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta,
hogy Riminszky ur velem találkozzon.</p>
<p>Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam.
Hátha mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem
Podolinba visszahivni?</p>
<p>De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és
én magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az
öreg Mik fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.</p>
<p>És ezen nagyon elszomorodtam.</p>
<p>Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal
lépett ki:</p>
<p>– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.</p>
<p>Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan
meg ne fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt
Riminszki urhoz:</p>
<p>– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd
megbolondulok néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül,
mig a leány itt van.</p>
<p>Riminszky ur habozva pillantott rám:</p>
<p>– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon
szenvedélyes, Erzsébet.</p>
<p>Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem
tőle félni, halkan igy felelt: <span class="pagenum"><a name=
"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p>
<p>– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.</p>
<p>Riminszky ur még mindig habozni látszott.</p>
<p>Óh, be szerettem volna fölkiáltani:</p>
<p>– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból,
a boszorkány hatalmából.</p>
<p>De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott
hideg szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.</p>
<p>Riminszky ur vállat vont:</p>
<p>– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a
mióta nincs asszony-cselédem.</p>
<p>Igy szólt és megsimogatta az arcom.</p>
<p>Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom,
mint egy menekvő madár…</p>
<p>Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:</p>
<p>– Aztán jól viseld magad.</p>
<p>Nem tudtam felelni.</p>
<p>Csak némán intettem a fejemmel.</p>
<p>Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a
várból.</p>
<p>Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel
látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.</p>
<p>A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.</p>
<hr class="tb" />
<p>Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint –
csengetés hallatszott; urnőm hivott.</p>
<p>Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan
szegeződik reám.</p>
<p>Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és
pohárkákkal. <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
"Page_195">-195-</a></span></p>
<p>A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü
folyadékok.</p>
<p>Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm
boszorkánykonyhája.</p>
<p>Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok
szokták.</p>
<p>Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős
pálinkák voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve
iszogatott.</p>
<p>– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor
meglátott.</p>
<p>A fejére nyomta a tenyerét.</p>
<p>– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely
idegszál, a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót
elszakad valahol a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely
eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre
eltávolódik egymástól…</p>
<p>– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet
telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a
valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok
arról, hogy élek.</p>
<p>– De te ezt nem érted, te béka.</p>
<p>– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az
elcsavarásához.</p>
<p>– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt
rajtam kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?</p>
<p>Urnőm szenvedélyesen nézett rám.</p>
<p>A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények
kavarogtak volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt,
a ki beléjük néz.</p>
<p>– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.</p>
<p>Egész lényében reszketett és halotthalványan <span class=
"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> nézte a
kezét, a melyet jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.</p>
<p>Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett
volna.</p>
<p>– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka.
Igen rosszat álmodtam véled.</p>
<p>Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici
libácskák, kacsák ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld
füvet.</p>
<p>A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a
fákhoz, a melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.</p>
<p>Mentem, mendegéltem a mezőn.</p>
<p>A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb
jöttek, – és én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.</p>
<p>Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos,
hiányzott a hárfakiséret.</p>
<h2>IX. FEJEZET.<br />
<i>Merre jár Riminszky?</i></h2>
<p>Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi
várban, akkor, a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.</p>
<p>Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.</p>
<p>Hová lett, merre ment – senki sem tudta.</p>
<p>A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról
tudakozódott.</p>
<p>– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak
mulatságok.</p>
<p>Riminszky csóválta a fejét.</p>
<p>– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, <span class=
"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> –
mormogta magában. – Nem is hittem, hogy valamikor meg fogom
kérdezni, hová lett Ancsurka?</p>
<p>Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.</p>
<p>– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint
a mit hangosan mond.</p>
<p>A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába
kapcsolta, mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi
lelkéből.</p>
<p>– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka
olyan nagyon érdekelné.</p>
<p>Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen
fölsóhajtott:</p>
<p>– Kutya mája! Szerettem a macskáját.</p>
<p>Erzsébet elnevette magát.</p>
<p>– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája
volt… De hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a
várnak.</p>
<p>Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó
tudja, igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.</p>
<p>Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és
gyorsan sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között
langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába
öltözködtek és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a
rügyek.</p>
<p>Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig
soha sem vette észre az évszakok változását. Télen rövid
macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a
hegyoldalakban <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
"Page_198">-198-</a></span> a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye
szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust evett és hozzá bort
ivott.</p>
<p>Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a
kis bokrok szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat
ébresztették lelkében. Igy például arra gondolt, hogy halottak
feküsznek a föld alatt, a kik már nem látják az évszak változását.
Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél
elsuhan fölöttük és talán azt sem tudják, hogy fölöttük a földön
gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csöndességben nem
járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a
bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol messze, egy
német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az,
hogy ők már meghaltak s innen elmentek.</p>
<p>Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova
hátán, addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig
mélységesen elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a
legtöbb ember ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem
mozogtak. Még csak a korcsmába se ment el senki, miután a lábát
kinyujtotta és a föld alól semmi hir nem érkezett azokról, a kik
ottan bekvártélyozták magukat.</p>
<p>Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy
juh-nyájait nem viheti magával.</p>
<p>Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon,
erre nem gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem
fog tudni semmit. <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
"Page_199">-199-</a></span></p>
<p>Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.</p>
<p>A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek
között kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival.
A barátok, a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot,
mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a
lengyel királyok szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon
fölhalmozódott a puskaporuk, – a saját szakállukra kezdtek valami
háborut a szepesi gróffal, vagy valamelyik lengyel vajdával. A
kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, a mióta a pápa külön
brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai
klastromban.</p>
<p>A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és
a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a
hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel
és a magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal
támadtak a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték
el a zord falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan
és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a
kapualjban két lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A
kapu alatt a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot,
– mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort
meg szokták látogatni.</p>
<p>A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester
szobájába.</p>
<p>Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett
a kolostorba. <span class="pagenum"><a name="Page_200" id=
"Page_200">-200-</a></span></p>
<p>Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését
jelentette, a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát
csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet
vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak
a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül
Riminszky urnak, a ki ezen a környéken a legelső földesuraság volt.
Talán még az országut is Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték
az uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat
szakértelemmel kezelte.</p>
<p>Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován
bekanyarodott a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték
a szemüket.</p>
<p>– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a
kapus fráter alázatosan.</p>
<p>A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez
koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb
lakatkulcsokat kereste elő.</p>
<p>Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken
szoktak használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok
voltak, a mely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és
jómagaviseletű kolostornak.</p>
<p>Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre
valamennyien fölébredtek.</p>
<p>Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred
katonaság is bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és
komoly férfiu gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen
délre járt az idő.</p>
<p>De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel
sohasem lustálkodtak <span class="pagenum"><a name="Page_201" id=
"Page_201">-201-</a></span> akkor, ha a kolostorban háromszor
csöngettek.</p>
<p>A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és
tiszteletteljesen mormogta:</p>
<p>– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort
Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.</p>
<p>A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig
kigombolta macskabőr bekecsét.</p>
<p>– Tokajban, – mondták csendesen.</p>
<p>A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból
– a mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az
állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok
százesztendő óta és ez állványról még sohasem került le addig
hordó, a mig benne egy csöppecske folyadék vala.</p>
<p>A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester –
hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra
tette.</p>
<p>A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott
félméteres csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt
olyan kicsinyke csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás
hordócskába illett.</p>
<p>A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a
hordóba illesztette.</p>
<p>A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott
a hordócskából a kristálypohárba.</p>
<p>A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a
ki ez idő szerint perjele volt a kolostornak.</p>
<p>Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját
behavazta az idő, de <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
"Page_202">-202-</a></span> arca rózsaszinü volt, mert mindig bort
ivott és nem vizet.</p>
<p>A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és
szakértő szemmel vizsgálta.</p>
<p>A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a
fölirást:</p>
<p>– A Kállay-donációból…</p>
<p>A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett
belőle. Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett
nyelvével:</p>
<p>– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a
hegyalján, – mondta.</p>
<p>És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.</p>
<p>Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.</p>
<p>– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a
juhászgazdám a kolostor udvarára.</p>
<p>Az atyák ismét bólintottak.</p>
<p>Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a
poharakat.</p>
<p>– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink
története foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.</p>
<p>Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól
és midőn visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott
magával.</p>
<p>Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték,
csendes, imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:</p>
<p>– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.</p>
<p>Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay
János. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id=
"Page_203">-203-</a></span></p>
<p>Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy
tartóztatta, de küldte:</p>
<p>– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.</p>
<p>Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami
mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb
kucsmájukat nyomták a fejükbe.</p>
<p>Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha
megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte
el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja
magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az
agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az
agarakkal.</p>
<p>– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé
levelében az urától.</p>
<p>De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött
feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a
levéliráshoz. Csak azért nem, mert röstelte bevallani a felesége
előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a vig, tétlen udvari életet
választotta.</p>
<p>Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el
sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre
levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny
bucsut vett a kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem
parancsára Párisba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…</p>
<p>A menyecske megcsóválta a fejét:</p>
<p>– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta
magában, de <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
"Page_204">-204-</a></span> azért a szive összeszorult a
fájdalomtól, szomoruságtól.</p>
<p>Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti
vén udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél
jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör
előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat
rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hir sem
érkezett.</p>
<p>– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, –
gondolta sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol
találjam én föl a türelemnek a forrását?</p>
<p>Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:</p>
<p>– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a
nagy idegenben. Busulhatunk érte!</p>
<p>A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára
megunta őket.</p>
<p>– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a
pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.</p>
<p>Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris
akkortájt se volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem.
Ha a véletlen nem jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a
cipellője sarkát kopogtatja a fel s alá való sétálgatásban a
kuriában. De a véletlen jó barát. Egy vén kuruc barát került a
környékre, a ki anekdotával és imádsággal tartotta a kedvet a kuruc
seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond golyó. Ott kellett
hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter
Homolainak.</p>
<p>Homolai fráter ne tudta volna, hol van <span class=
"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> Páris?
A barátok abban az időben többet tudtak, mint manapság a püspökök.
Hisz bejárták az egész világot hajdanában…</p>
<p>Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta
rőfös szakállát:</p>
<p>– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat
a föld alól is.</p>
<p>Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó
nyárfáktól s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott
nyomába.</p>
<p>Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett
volna, akkor is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen
városba és elkezdte keresni az urát.</p>
<p>A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a
szállásra, azt mondta:</p>
<p>– Megvan ám ő kelme!</p>
<p>Kállayné fölugrott:</p>
<p>– Hol van?</p>
<p>A barát csóválta a fejét:</p>
<p>– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia
király gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.</p>
<p>Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét</p>
<p>– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.</p>
<p>Homolai csak a fejét rázta:</p>
<p>– Nehéz lesz az!</p>
<p>De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására.
Aztán hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul
maradt.</p>
<p>Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem
mesél a <span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
"Page_206">-206-</a></span> régi irás, csak annyi bizonyos, hogy
Kállay János uram csakhamar otthagyta a francia király udvarát.
Haza költözött Tiszahátra és késő öregségében derülten mesélte
pipaszó mellet:</p>
<p>– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó
volna holnap vadászni menni…</p>
<p>A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében
is.</p>
<p>És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó
asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter
öregségében elvonult…</p>
<p>Eddig tartott a történet.</p>
<p>Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.</p>
<p>A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:</p>
<p>– Fráter Homolai emlékezetére!</p>
<p>Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk
csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.</p>
<p>Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.</p>
<p>– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába –
mondta.</p>
<p>Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett
belé a finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne,
hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan
kihuzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik
mezitelen karjával az asztalra könyökölt.</p>
<p>Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort.
Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok
árnyékai szálltak keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más
figurák. <span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
"Page_207">-207-</a></span></p>
<p>És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét
diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe
csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.</p>
<p>De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a
hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a
kezek ökölbe szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta
a csapot a hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.</p>
<p>Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a
falak visszhangozták a tárogató hangját.</p>
<p>– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.</p>
<p>A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi
Ferenc járt erre.</p>
<p>Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.</p>
<p>Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc,
Magyarország és Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli
kolostor kapuján.</p>
<p>A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a
vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok
ilyen kérdéssel fordultak hozzá:</p>
<p>– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy
Magyarországból?</p>
<p>– Magyarföldről, – felelt a vándor.</p>
<p>– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?</p>
<p>– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a
vándorló.</p>
<p>A barátok megcsóválták a fejüket.</p>
<p>– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él
és Rákóczi <span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
"Page_208">-208-</a></span> Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és
Erdélyországokban.</p>
<p>A vándorló erre elnevette magát.</p>
<p>– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi
Ferenc.</p>
<p>A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a
beszédnek.</p>
<p>Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett
a fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik
menekülésközben valahol Késmárk táján verekedtek
labanc-katonákkal.</p>
<p>Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony
kis bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten
lobogott.</p>
<p>A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot
kezelte.</p>
<p>Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé
mellett, a melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni
kezdte…</p>
<p>Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a
kolostorban, a mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább
mentek.</p>
<p>Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a
vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a
barátok békésen elfogyasztottak.</p>
<p>Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta
szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül
másféle zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.</p>
<p>Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor
szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek
felragyogtak. <span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
"Page_209">-209-</a></span></p>
<p>– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a
muzsikával.</p>
<p>Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most
öklével az asztalra csapott:</p>
<p>– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre,
megérdemlitek.</p>
<p>A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen
alkalmakkor el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut
eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?</p>
<p>Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a
melyek az ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem
vetette meg ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy
talált szólani:</p>
<p>– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt
Lipovnicán, de az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a
környéken történik.</p>
<p>– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.</p>
<p>A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.</p>
<p>– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal
horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide
veled…</p>
<p>Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg
bólintott.</p>
<p>– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy
madárka röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban
éppen Ave Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és
az országut néptelen és elhagyott volt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span></p>
<p>Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.</p>
<p>A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét
bizony már csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a
hová az kifolyt.</p>
<p>Csettintett a nyelvével s igy folytatta:</p>
<p>– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette
belső részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele
e szent kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton
közeledett. Sárga vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte
kezével, a mint sietve lépegetett.</p>
<p>– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.</p>
<p>– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel
urak hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy
lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még
mondtam is neki: hushagyó messze van, galambom.</p>
<p>Riminszky türelmetlenül intett:</p>
<p>– Mindegy az.</p>
<p>– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő.
Szuhinka, a lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor
előtt, ugy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme.
Mert különben igen takaros fehércseléd volt.</p>
<p>– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.</p>
<p>De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:</p>
<p>– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre
ment az aranycipős kisasszony?</p>
<p>– Bizony az nem messzire ment, csak <span class=
"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> a
kőpadig, a mely a kolostor előtt van, ott fáradtan leroskadt,
mintha messzi utról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe
eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nem igen
volt akkor.</p>
<p>– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás
kisasszonytól.</p>
<p>– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.</p>
<p>Szuhinka uram csóválta a fejét.</p>
<p>– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?</p>
<p>– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy
szerette.</p>
<p>– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.</p>
<p>– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.</p>
<p>– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.</p>
<p>– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára
teritett egy vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem
magamban, hogy aranysarku cipőben volt szolgálatban a
kisasszony.</p>
<p>Riminszky elgondolkozott.</p>
<p>– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak,
menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.</p>
<p>Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már
szivesen, csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és
lovára ült.</p>
<p>Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.</p>
<p>Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere
erre járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt <span class=
"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> leány.
Szuhinka szokás szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát
evett, hozzá pálinkát ivott.</p>
<p>Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.</p>
<p>– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. –
Nagyon ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre
babákat csinálnak.</p>
<p>Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.</p>
<p>Mizsonyai tovább évődött.</p>
<p>– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt
a kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?</p>
<p>Szuhinka lustán vállat vont.</p>
<p>– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?</p>
<p>Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége
van.</p>
<p>Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska
tudja, miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei
gyolcsos eltörte közben a lábát.</p>
<p>Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta.
Szuhinka mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka
volt, de fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a
napokban erre felé látták csavarogni Jánosikot, a havasi
rablót.</p>
<p>– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a
portékámat, se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.</p>
<p>A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a
szekerén maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett.
Mondják, hogy álmában éppen <span class="pagenum"><a name=
"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> ugy fütyült, mint ébren.
Igy nem igen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes
kalmár.</p>
<p>Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai
mély hegyi uton.</p>
<p>A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut
keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével.
Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban.
Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár
feneke sürün kopogott az ivó asztalán.</p>
<p>Szuhinkának nagyon megörültek.</p>
<p>A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos
bolondság a tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák
között és meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül
ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más,
mint a hires Jánosik, vásárosok fosztogatója.</p>
<p>Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell
hosszadalmasan elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon
megörültek egymásnak. Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy
Susákné, a fogadó tulajdonosa egy öles termetü asszonyság,
egymásután hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A
szinben szalma volt a földre szórva, odafektette az ital
legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.</p>
<p>Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de
a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.</p>
<p>Riminszky izgatottan hallgatta a történetet: <span class=
"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span></p>
<p>– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz
Susákné?</p>
<p>Susákné a Riminszky arcába nézett:</p>
<p>– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy
a ki után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky
ur, annak bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.</p>
<p>– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény
vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek,
hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem
bánod meg, hogy hová lehetett az a kisasszonyka?</p>
<p>A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.</p>
<p>– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én
valamennyinek a szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz
szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt.
Igen értékes kék szeme volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább
is annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.</p>
<p>Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.</p>
<p>Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy
kezében maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.</p>
<p>Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről
az eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:</p>
<p>– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a
kilincs. Még pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le
nem törheted.</p>
<p>Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös
ellágyulással nézte az <span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
"Page_215">-215-</a></span> öreg szolgát, a ki csizmájába
kapaszkodott.</p>
<p>– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg!
Ellopták a kis Ancsurkát.</p>
<p>Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.</p>
<p>– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy
megilletődéssel. – Ugyan kinek fájt rá a foga?</p>
<p>– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos,
hogy nyoma veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni,
mint hajdanában?</p>
<p>– Hogyne, uram, hogyne.</p>
<p>– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az
utat. Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála
nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett.
Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a
vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a
szeme.</p>
<p>Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:</p>
<p>– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos
ellopni, elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket.
Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez
történt volna a mi Ancsurkánkkal is?</p>
<p>– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra,
hever elég rozsdás sarkantyu a kamarában.</p>
<p>Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…</p>
<p class="center">*</p>
<p>Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.
<span class="pagenum"><a name="Page_216" id=
"Page_216">-216-</a></span></p>
<p>Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és
felnyitotta azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a
fehérszakállu Mik és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu
uszályos ruhája lobogott utána és aranyos cipőjén megreszketett a
holdsugár.</p>
<p>Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két
karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott
mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.</p>
<p>Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal
jelentette:</p>
<p>– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam
mindjárt magammal hozni.</p>
<p>Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.</p>
<p>– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet?
– kérdezte Riminszky ur.</p>
<p>Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán
csendesen mondotta:</p>
<p>– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már
ujakkal felcserélni a régi holmikat.</p>
<p>– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor
akarod.</p>
<p>– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.</p>
<p>– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha
sem engedlek el magamtól.</p>
<p>Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a
mely széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott
oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán
<span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
"Page_217">-217-</a></span> lengyel vojvodák ültek, nem pedig
elveszett és megtalált tót leánykák.</p>
<p>– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl
innen. Annyi szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te
parancsolhatsz.</p>
<p>Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.</p>
<p>– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod.
Mindent megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod
mindig.</p>
<p>Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon
megcsipte a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…</p>
<p>Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett
Ancsurka a gyolcsos szekérről.</p>
<p>– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és
gyalog folytattam utamat Toporc felé.</p>
<p>– És nem bántott senki utközben?</p>
<p>– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek
reám, mint egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a
kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a
házába. Be furcsa maskara vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem
nagyon tetszett a ruhám.</p>
<p>Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a
nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon
kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az
Ancsurka kezét.</p>
<p>A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca. <span class=
"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p>
<h2>X. FEJEZET.<br />
<i>A kisértet megjelen.</i></h2>
<p>A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak
elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az
ódon háznak nyomát kereste.</p>
<p>Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol
hajdanában a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel
várakozván az időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon
visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az
egyik Riminszky – valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami
lázadás-félét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe
fojtották, némely békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky
állitólag igy szólott volna akkor:</p>
<p>– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát
talán győzedelmeskedik az igazság.</p>
<p>Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a
másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják
az efféle részlet-dolgokat.</p>
<p>Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy
mosolygó, vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a
falak megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással.
Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről
leverték a mohos zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt
raktak. Az uj kapun rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu
öreg ember sürün fényesitett. És az ablakokból a zordon
<span class="pagenum"><a name="Page_219" id=
"Page_219">-219-</a></span> vasrácsok helyett vidámságot jelentő
világos függönyök nevettek ki.</p>
<p>A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt
tétlenül.</p>
<p>Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig
ismerték meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és
az arca piros, mint a rózsa.</p>
<p>– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány
esztendőt eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha
szüksége lesz rá.</p>
<p>Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan
hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott
volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a
megtakaritott ifjuságot.</p>
<p>Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat
bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő
módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába
és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.</p>
<p>– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még
Riminszkynél is több báránya van – mondták a podoliniak.</p>
<p>Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:</p>
<p>– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van
gyapja.</p>
<p>A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi
egyházmegyét.</p>
<p>Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban,
kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan
van-e Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán
<span class="pagenum"><a name="Page_220" id=
"Page_220">-220-</a></span> és minden lépésénél finoman muzsikál az
ezüstsarkantyu? De még zöld mentét, aranynyal gazdagon kihányva,
kócsagtollas föveget se hord minden ember.</p>
<p>A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok
lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük,
vagy legalább is annak a helytartója.</p>
<p>A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve
magyarázták:</p>
<p>– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda
Anna. A Szüz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a
kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának
az édesanyjára. Mária azt mondta neki: „Eregy pihenni te szegény
tótasszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az
árvádra.“ És a kire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.</p>
<p>Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.</p>
<p>– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki
Prihoda Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége
lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd
eldobja… A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz
akkor Riminszky uj bocskort?</p>
<p>De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta
üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön
mindenütt sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok
dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a
virágokkal.</p>
<p>A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, <span class=
"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> hogy
olyan igen nagy ur éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan
asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van annak a Riminszkynek. Tudja,
hogy a lőcsei leányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a
három tulajdonság közül csak egyik is ráragad a kis menyasszonyra,
– már pedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt
szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog ember
lehet.</p>
<p>Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes
láda volt csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék
Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte
Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát
annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be
belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett be volna, egész
nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a
sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky ur –
mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki – három
varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig
egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A
varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az
öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor
a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész
nap a karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és
nagyokat sóhajtott:</p>
<p>– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky
bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok
<span class="pagenum"><a name="Page_222" id=
"Page_222">-222-</a></span> én? Hittem volna valaha, hogy olyan
szép vagyok?</p>
<p>Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu –
megsimogatta a vénasszonyka kezét:</p>
<p>– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak
várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.</p>
<p>Marczinkáné nevetett:</p>
<p>– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben,
bársonyban meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.</p>
<p>Majd elgondolkozva tette hozzá:</p>
<p>– De lehet, hogy négy is akadna…</p>
<p>Ancsurka megsimogatta a néni arcát:</p>
<p>– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj
férjhez.</p>
<p>Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a
bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna
az Ancsurka hangja.</p>
<p>Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a
podolini határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a
huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.</p>
<p>A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most
pedig rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen
meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.</p>
<p>Riminszky megdörzsölte a szemét.</p>
<p>A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.</p>
<p>– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.</p>
<p>A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és
kedvetlenül dörmögött: <span class="pagenum"><a name="Page_223" id=
"Page_223">-223-</a></span></p>
<p>– Valami lelket láttak a lovak.</p>
<p>Az ostorával a mezők felé mutatott:</p>
<p>– Ahun megy ni. A füzesek alatt.</p>
<p>Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé
haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös
ködből és felhőből – és öleseket lépett.</p>
<p>– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle
babonaság?</p>
<p>Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló
tovaragadta és csakhamar hazáig vitte.</p>
<p>A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás
közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott
éppen valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.</p>
<p>Riminszky kiugrott a hintóból.</p>
<p>– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik
lelkendezve. – Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…</p>
<p>Riminszkynek megborzongott a háta.</p>
<p>– Nos? – kérdezte tétovázva.</p>
<p>– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun
bejött valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a
házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések
kopognak az emeleten, a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy
vasrudat, – no mert zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn
megtántorodtam, mert egy fehérruhás nőszemély a mellembe vágott.
Kiáltásomra ide gyültek ezek a jó emberek.</p>
<p>Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.</p>
<p>– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu
csendesen felnyilt és <span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
"Page_224">-224-</a></span> fehér árnyék suhant ki a házból.
Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése
nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.</p>
<p>Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul
nézett körül:</p>
<p>– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga
megnyugtatására.</p>
<p>Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr
butykosa nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.</p>
<p>– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!</p>
<p>– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.</p>
<p>Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:</p>
<p>– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.</p>
<p>Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd
megcsóválta a fejét:</p>
<p>– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.</p>
<p>Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett
körül.</p>
<p>– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.</p>
<p>Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.</p>
<p>Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky
felnyitotta a levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és
ujra a levélbe nézett.</p>
<p>Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden
tudósitotta benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a
temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.</p>
<p>– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta <span class=
"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span>
Riminszky. – Még ki sem hült, már elindult kóborló utjára!</p>
<p>Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.</p>
<p>Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat,
most a hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót
faluba és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső
földesurasága előtt.</p>
<p>A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor
Riminszky éppen elhaladt a kolostor előtt.</p>
<p>– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában
Riminszky.</p>
<p>Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó
vén frátert.</p>
<p>– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.</p>
<p>A kapusfráter vállat vont.</p>
<p>– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem
volt és a koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót
hozatott, a melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három
hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betüket,
figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapálást. Mikor
mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak
Pétert, a vak zenészt türte meg maga mellett.</p>
<p>Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban,
ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.</p>
<p>Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.</p>
<p>– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?</p>
<p>A fráter a vállát vonogatta: <span class="pagenum"><a name=
"Page_226" id="Page_226">-226-</a></span></p>
<p>– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem
igen eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott
csupán. Az a hóbortos se mondott többet:</p>
<p>– Örökké nem élhet senki.</p>
<p>Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?</p>
<p>– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?</p>
<p>– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a
kolostor rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a
halott.</p>
<p>Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a
völgyből, mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki
akkoriban sem. A nagy kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve
gördült be az udvarra.</p>
<p>Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak
reggel óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.</p>
<p>Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:</p>
<p>– Ki hitte volna, nagyságos uram?</p>
<p>– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.</p>
<p>Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A
lipovnicai barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas
gyertyák, fáklyák világitották meg a kápolnát, de ha háromszor
ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a földalatti
terem. A barátok sürü rácscsal elkeritett részben, csinos
bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva
mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.</p>
<p>Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, <span class=
"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span> a mikor
lassu léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.</p>
<p>És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat
meglobogtatta volna a gyertyákat és meglebbentette volna a
szemfödőt.</p>
<p>Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.</p>
<p>Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna.
Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros
középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél
volt a melle felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt
mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és
szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a
fején és hosszu sarkantyus szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt
ott, mint egy középkori ifju király. Az arca semmit sem változott
halálában, csak mintha valami kemény, szigoru vonás rajzolódott
volna az ajka mellé.</p>
<p>– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan
özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna
ideállitani, a hogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem
azért, mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.</p>
<p>– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi
legényt állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz.
Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt
mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan
pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki
belépni a kápolnába. Főtisztelendő <span class="pagenum"><a name=
"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> Timóteusz atya volt az
első, a ki szentelt vizzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz
atya is megcsóválta a fejét.</p>
<p>– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott
visszakivánkozik a földre.</p>
<p>Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet.
Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának
azt a bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha
megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak
egy nyaka volt.</p>
<p>A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba
botlott. Megkapta a doktor vállát:</p>
<p>– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.</p>
<p>Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az
ujjával a szívére bökött:</p>
<p>– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen
tőlem a halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.</p>
<p>Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az
egyenesen a kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a
barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor
bezárta a kápolna kapuját és a kulcsot hosszu kabátjába
rejtette.</p>
<p>Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt
annyira otthon volt.</p>
<p>Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek
valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva.
A mikor megkérdezte, <span class="pagenum"><a name="Page_229" id=
"Page_229">-229-</a></span> hogy kinek az intézkedésére történt ez,
azt a választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak.
Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban és hüséges embereitől
sorjában elbucsuzott. A mikor a kőmivesek berakták az ajtókat,
ablakokat, a várur magához intette a vak trombitást.</p>
<p>– Huzd meg a harangot, – mondta neki.</p>
<p>A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi
várur.</p>
<p>– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos
asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.</p>
<p>Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb
tömegben lepte el a környék népe.</p>
<p>Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az
excentrikus várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt,
mások pedig azt állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a
mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a
szeretett várur és temetése nagy látványossággal van
összekötve.</p>
<p>A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön
apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a
környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur
rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül
már rakták a máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a
köznépnek. A pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat
a pincemesterek és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy
óriási oszlop <span class="pagenum"><a name="Page_230" id=
"Page_230">-230-</a></span> tartott, a szolgálók végtelen
abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tüz, mint tán a
pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a
levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik jóllakva
indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a kiknek
gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb
temetés-látogatóé.</p>
<p>A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig.
Elmondtak mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen
piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.</p>
<p>Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei
honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a
temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a
jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.</p>
<p>Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte.
Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:</p>
<p>– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a
Riminszky eszén.</p>
<p>A halott arca meg se mozdult.</p>
<p>– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi
voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem
tehetsz bolonddá.</p>
<p>A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.</p>
<p>Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat
markos ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu
fedelét.</p>
<p>Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a
levegőbe. Rajta <span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
"Page_231">-231-</a></span> márványból faragott vitézi sisak,
páncél és kard.</p>
<p>Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik
az élők elől a nizsderi várur.</p>
<p>Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó
felindulását.</p>
<p>Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott
feje feküdt biborpárnán.</p>
<p>– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.</p>
<p>Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a
halott arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása.
A következő percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele,
örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyultak
szerszámaikhoz és kalapálva zárták le karvastagságu csavarokkal a
koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, a ki odabenn
rekedt.</p>
<p>A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák,
fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki
szabadulni.</p>
<p>Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A
köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig
csak messziről szemlélték az ökörsütést.</p>
<p>A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay
Teofilusz doktor.</p>
<p>A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább
eltávolodtak, aztán neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal
dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt
ideje letörülni a verejtéket. <span class="pagenum"><a name=
"Page_232" id="Page_232">-232-</a></span></p>
<p>A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a
következménye, hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó
nyilott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszu
sarkantyu, majd a hozzája tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is
megjelent.</p>
<p>Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt
és ép minden porcikája.</p>
<p>– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam
volna már odabenn egy negyedóráig sem.</p>
<p>A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett
visszaállitani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem
igen birt vele, felkiáltott végtére:</p>
<p>– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!</p>
<p>Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor
hiába próbálkozott.</p>
<p>Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök
álmára készülne benne valaki.</p>
<p>Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna
felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna
hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.</p>
<p>Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt,
megszökött a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.</p>
<p>A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az
ajtó felé.</p>
<p>– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj
itt velem!</p>
<p>– Dolgom van, – felelt Rocskay. <span class="pagenum"><a name=
"Page_233" id="Page_233">-233-</a></span></p>
<p>– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg.
Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros,
irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.</p>
<p>A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta
meg Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.</p>
<p>– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik.
Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb
gyomorrontó csemegéktől.</p>
<p>Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:</p>
<p>– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok
megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg.</p>
<p>– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És
az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná
reperálni, ha elromlott.</p>
<p>Riminszky begombolta a kabátját.</p>
<p>– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a
pokolba az ur az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.</p>
<p>Rocskay csúfondárosan nevetett:</p>
<p>– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint
tizenkét medvétől.</p>
<h2>XI. FEJEZET.<br />
<i>Merre jár a kisértet.</i></h2>
<p>Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a
nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.
<span class="pagenum"><a name="Page_234" id=
"Page_234">-234-</a></span></p>
<p>A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek
fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj
ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a
sütést-főzést.</p>
<p>Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár,
vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most
egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom,
mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata
sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák
magukat még Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt
volt.</p>
<p>Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból,
Lukai, az eperjesi légátus tartották legtovább a tort.</p>
<p>A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek
aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a
derekukat.</p>
<p>Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös
nesz üti meg az ivók fülét.</p>
<p>A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan
kéz:</p>
<p>– Menjenek kendtek már a pokolba!</p>
<p>Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:</p>
<p>– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd
elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.</p>
<p>A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész
lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.</p>
<p>– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet <span class=
"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span>
magaslatára emelkedve, – az eszme enyém volt, én hozom a
tömjént.</p>
<p>És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a
várat.</p>
<p>Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.</p>
<p>A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott
Rocskay Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár
haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapitványé legyen, –
boldogtalan nők alapitványa.</p>
<p>Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan
kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit
is emlegettek volna rajta oly sokat!</p>
<p>De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett
belőle, mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött,
a mikor senki sem várta.</p>
<p>Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az
országuton jámbor tót emberek.</p>
<p>Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a
kezében hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé.
Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését,
holott életében igen nyájasan bánt velük.</p>
<p>Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai
között.</p>
<p>A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek.
Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem
jön velük szembe a szogabiró kocsija.</p>
<p>De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a
dolgot. <span class="pagenum"><a name="Page_236" id=
"Page_236">-236-</a></span></p>
<p>Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta
meg tótjait.</p>
<p>Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:</p>
<p>– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly,
szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a
jámborok állitják.</p>
<p>– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? –
kérdezte a tótok felé fordulva.</p>
<p>– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a
tótok.</p>
<p>A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé
is feltünedezett.</p>
<p>Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle,
mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak
vele. Igen jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.</p>
<p>Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert
személyesen nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész
dolgon.</p>
<p>– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy
foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a
szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban,
másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak,
nagyon jó helyen vannak.</p>
<p>Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a
dolgot.</p>
<p>Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos
kisértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén
éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak,
faragtak a podolini <span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
"Page_237">-237-</a></span> házban is. Az öreg Mik fényes uj
lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat gyönyörködött a különös
závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott gazdája
nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat,
meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert
lakatnál.</p>
<p>A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky
megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni
egyiknek előbb, másiknak később.</p>
<p>A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt
pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit
tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól
fogva, hogy a Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban
piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az
elmondhatója, a ki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt
az egyszerü tót leányka, a mikor az első pár cipőhöz mértéket vett
a lábáról.</p>
<p>– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.</p>
<p>Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és
szénaillattal meg juhturószaggal volt tele az egész Szepesség –
Riminszky Lőcséről jövet, megpihent a toporci határcsárdánál. Talán
eszébe sem jut neki megállitani büszke hintaját, ha észre nem
veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság volt és
valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok
mögött.</p>
<p>Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a
rongyos <span class="pagenum"><a name="Page_238" id=
"Page_238">-238-</a></span> csárda borából, bár otthon aszut
ihatott volna; megkivánt egy rongyos vándor muzsikást és főként
szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a
csárda füstös mestergerendáját.</p>
<p>Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, –
otthon ülök feleségem szoknyáján.</p>
<p>(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla
senki sem tételezte volna fel.)</p>
<p>A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A
huszár leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja
tokjával megzörgette a korcsma ajtaját.</p>
<p>– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták
neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.</p>
<p>Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a
bajuszát.</p>
<p>– Csak keményen, Peti fiam.</p>
<p>A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor
zsidóember volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott
megmaradni, hogy mind a tiz körmével a rögökbe kapaszkodott.
Különben rég elfujta volna valami szél a hegyről – vagy pedig
elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét hajolt, a mikor a hintós
uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság
odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta volna, ha Riminszky
éppen azt parancsolja.</p>
<p>– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod,
hogy tilos éjszakának idején devernyálni?</p>
<p>A zsidó kezét-lábát mozgatta:</p>
<p>– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy <span class=
"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> vak
muzsikus iszik magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal.
Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért
ereszteném tovább a jámbor muzsikust, a mikor máshol is csak
találna csárdát.</p>
<p>– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz
ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.</p>
<p>Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy
árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér
ember ült, a lábánál fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky
nyomban megismerte:</p>
<p>– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi
szél vetett ide?</p>
<p>A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:</p>
<p>– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide,
mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.</p>
<p>– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?</p>
<p>A vak ember megvakarta a fejét.</p>
<p>– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok
az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert
tudd meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó
pénz nyomott a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem
volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság
nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…</p>
<p>A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy
kis italt veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, <span class=
"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> tolvajt
kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! kiáltozta
legharsányabban! Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa
aranypénz volt.</p>
<p>Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé
jó. Neki az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki
azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.</p>
<p>De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam
megpihenni. Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak,
zsiványnak tartottak.</p>
<p>Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott,
hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak
koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy
se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.</p>
<p>– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan
helyre vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az
utszéli árkokat, meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért
tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni.
Ez a kutya, a mit neked adok, eddig csak ugyis kárára volt a
mesterségemnek.</p>
<p>Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt
nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az
aranypénz valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna
belőle.</p>
<p>Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a
tragikomikus történetnek a hallatára. <span class=
"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p>
<p>– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették
tőled?</p>
<p>– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. –
Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy
aranypénzt; a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor
van fizetni való, korcsmáros?</p>
<p>– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a
csárdás.</p>
<p>– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya
kimászott az asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó
keményre vert pádimentumára.</p>
<p>A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a
visszaadott pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.</p>
<p>Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó
kedve volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen
elhallgatott.</p>
<p>– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva
székét a trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy
legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a
kutyádat is, Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a
mikor még Kavaczky ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg
a pádimentumhoz!</p>
<p>– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.</p>
<p>A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte.
Mintha a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami
láthatatlan verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a
Rákóczi dallamai tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal,
Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta. <span class=
"pagenum"><a name="Page_242" id="Page_242">-242-</a></span></p>
<p>– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta
elhallgatott.</p>
<p>Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon
az asztalra csapott:</p>
<p>– Egy hordó bort ide, korcsmáros.</p>
<p>Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky
előparancsolta a legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában
voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta,
a másikból maga ivott.</p>
<p>– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.</p>
<p>A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a
mig egy korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget
és egy csepp sem jött ki belőle.</p>
<p>Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás
példáját.</p>
<p>– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.</p>
<p>Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben
sem maradt egy csöpp bor sem.</p>
<p>A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami
rendkivüli öröm szállott volna.</p>
<p>– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének
legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam
is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy
azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?</p>
<p>Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt
mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel.</p>
<p>– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer <span class=
"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span>
Riminszky, megtörülve verejtékező homlokát. – Másféle ember a
helyedben már régen az asztal alatt ülne.</p>
<p>– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!</p>
<p>Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt,
a szeme vérben forgott.</p>
<p>– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra
vagyunk. A kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat,
azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész
világ!</p>
<p>Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.</p>
<p>– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. –
Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.</p>
<p>A csapláros alázatosan mosolygott.</p>
<p>– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt
felejtettek.</p>
<p>– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van
tüz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset
álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző.
Középut nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.</p>
<p>A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:</p>
<p>– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.</p>
<p>– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól
tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal
szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról
álmodik az ember.</p>
<p>– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt
nincs asszony. <span class="pagenum"><a name="Page_244" id=
"Page_244">-244-</a></span></p>
<p>A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt
az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy
pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.</p>
<p>Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen
ment neki.</p>
<p>– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a
vak ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni
mindenféle italt.</p>
<p>– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel
Riminszky.</p>
<p>A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de
lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár
Riminszky uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és
olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalább is az
öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a
szónoklatot és bizonyára felelt is volna rája valamit, ha felelni
tudott volna.</p>
<p>Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje
annak az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.</p>
<p>– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást.
Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is
voltam, meg kend is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.</p>
<p>– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az
arcodra még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad
volt. Nagy, bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a
medvéé. Jól mondtam-e?</p>
<p>– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal
öregebb. A <span class="pagenum"><a name="Page_245" id=
"Page_245">-245-</a></span> macska tudja, valahogy takarékoskodtam
az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, a kit földhöz ne
vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne kacsintanék, ha
akarnék.</p>
<p>– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen
tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.</p>
<p>– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent
tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi
várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk,
vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…</p>
<p>Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot
hallgatott.</p>
<p>– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.</p>
<p>– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még
valahol a nizsderi várur?</p>
<p>A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott
a szoba hátterébe:</p>
<p>– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.</p>
<p>Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten,
mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.</p>
<p>– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.</p>
<p>Az alak pedig mozdulatlanul állt.</p>
<p>Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és
könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely
olyan volt, mint a régi hóhéroké.</p>
<p>Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette
szürke, jéghideg szemét. <span class="pagenum"><a name="Page_246"
id="Page_246">-246-</a></span></p>
<p>– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő
hangon.</p>
<p>Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna,
vacogott a foga.</p>
<p>A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál
fogva, a mely a kutyája nyakában volt.</p>
<p>– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom
nekem?</p>
<p>Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban,
mint egy gyerek.</p>
<p>– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és
megcsaltál, elhagytál.</p>
<p>– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három
férfinak a bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak
te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.</p>
<p>– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem
szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam.
Mivel fizettél ezért?</p>
<p>– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt
szivemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak
véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.</p>
<p>– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy
többé ne szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy
inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna.
Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, –
az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé
vissza ne jöjj.</p>
<p>– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az
életemről, a mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a
kedvesemet, <span class="pagenum"><a name="Page_247" id=
"Page_247">-247-</a></span> elvetted a vőlegényemet, nyomomban
voltál, akármerre bujdostam előled. Végül elhoztál a sziklavárba és
ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.</p>
<p>– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“
kedves, rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel
néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha
sem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa
voltál.</p>
<p>– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze
akartál zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A
gyémánttal nem birtál…</p>
<p>– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.</p>
<p>– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg
itt?</p>
<p>Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára
tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett
körül.</p>
<p>– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.</p>
<p>A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.</p>
<p>– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is
félsz te tulajdonképpen.</p>
<p>– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.</p>
<p>– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis
nyavalyás macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az
élete.</p>
<p>Riminszky ijedt mozdulatot tett.</p>
<p>– Ne bántsd az ártatlant. <span class="pagenum"><a name=
"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p>
<p>A pallos nagyot koppant a földön.</p>
<p>– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és
szeretetreméltó és te megölted őt?</p>
<p>– Kavaczky ölte meg.</p>
<p>– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld
meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot
te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel
szembe állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette
le őt, szegényt.</p>
<p>Riminszky felhorkant</p>
<p>– Nem igaz, nem igaz…</p>
<p>A kisértet toppantott a lábával.</p>
<p>– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó
vásári költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a
mely röhejjel kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a
neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a
gyilkosságnak…</p>
<p>Riminszky megtörten mormogta:</p>
<p>– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…</p>
<p>– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz,
eldobsz, elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit
szenvedek! Jer ide és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és
csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy…</p>
<p>Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.</p>
<p>A kisértet kitárta karját.</p>
<p>– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.</p>
<p>A férfi már ott állott a kisértet előtt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_249" id="Page_249">-249-</a></span> Annak
vészes, őrjitő tüz lángolt a szemében.</p>
<p>– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal
bukott a földre.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval.
Benne Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal
fölébredt a hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték
fejüket. Repült a fogat, benne a négy fehér lóval. És benn
mozdulatlanul ült a diszruhás férfi.</p>
<p>A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a
kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az
udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.</p>
<p>– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.</p>
<p>De Riminszky nem mozdul.</p>
<p>Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn
nem mozdul Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött
haza a menyasszonyától.</p>
<h2>XII. FEJEZET.<br />
<i>Ancsurka.</i></h2>
<p>Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes
szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira
regény, mint némely embereknek a bolondos élettörténete.</p>
<p>Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a
költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A
legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették
egymást… <span class="pagenum"><a name="Page_250" id=
"Page_250">-250-</a></span></p>
<p>Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky
urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi
számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet
visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat
és a sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették;
más nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit
siratni régi gazdáján.</p>
<p>Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld
alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt
minden.</p>
<p>… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.</p>
<p>Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban
hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor
hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem
nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot
letépnek.</p>
<p>Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a
szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt.
Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…</p>
<p>Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult
és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a
Riminszky ur váratlan halálának.</p>
<p>Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér
alakjában… el az egész Szepességről!</p>
<p>És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb
fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági <span class=
"pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251">-251-</a></span> helyét,
– történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után
életében vágyakozott.</p>
<p>A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a
Poprád rohanó vizében.</p>
<p>Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják
le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál
fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki,
Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik
és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.</p>
<p>És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon,
pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig
az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.</p>
<p>– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a
dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen
csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok
megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a
nizsderieknek szerencséjük van!</p>
<p>A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben
alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel,
a mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha
örökkön-örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.</p>
<p>Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a
hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi
háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan
<span class="pagenum"><a name="Page_252" id=
"Page_252">-252-</a></span> hallgatja az égi dördüléseket,
belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.</p>
<p>Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt,
mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen
országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek
országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s
szemét az égre veti.</p>
<p>A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is
mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a
kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a
hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen
ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi,
gondolják a tótok.</p>
<p>A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár
megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a
régi helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe
belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már
sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe.
Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra
oktatni a köveket.</p>
<p>S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha
a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül,
ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély
szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott
volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik
odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok
előtt fölcipeltek. <span class="pagenum"><a name="Page_253" id=
"Page_253">-253-</a></span></p>
<p>Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a
kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek
hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák
álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak
tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul
az ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.</p>
<p>Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt
is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat
lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet
észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld
nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt
kisértet!</p>
<hr class="tb" />
<p>Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél
süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal,
azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy
bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely
egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember
elveszitette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha
egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.</p>
<p>Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával
beszélgetett:</p>
<p>– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos
kisértetet? Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét
hallottuk a nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és
elindultunk. Jöttünk, jöttünk…</p>
<p>Filkó letelepedett az ut közepére és ez <span class=
"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> annyit
jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.</p>
<p>Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.</p>
<p>– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még
nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember
szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik
nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda
ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral
csókolózni, Filkó, öreg Filkó.</p>
<p>Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:</p>
<p>– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek
vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a
mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg
azóta alszunk bőven, öreg Filkó.</p>
<p>A kutya megindult és a vak ember nyomában.</p>
<p>– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására,
Filkó, – sóhajtotta.</p>
<p>– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a
mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket,
vén Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig,
mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a
ki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem
hallottunk volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó?
Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a
nizsderi várurra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad,
Filkó, hogy a nizsderi várur még kisértetkorában <span class=
"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> sem
feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád ujból
azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, Filkó?</p>
<p>Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.</p>
<p>Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a
vak ember hallgatózva állott mögötte.</p>
<p>– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket
hallott volna.</p>
<p>De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak
között.</p>
<p>Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem
érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját
simogatva, halkan beszélt hozzá:</p>
<p>– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg
Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt
éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru
napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk
valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.</p>
<p>– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis
itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a
kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs.
Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak,
csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter
bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb.
Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő maradt itt
legtovább…</p>
<p>A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a
fejét. Egyszerre <span class="pagenum"><a name="Page_256" id=
"Page_256">-256-</a></span> összerázkódott. Hideg kéz érintette meg
s érezte, hogy valaki megállott előtte:</p>
<p>– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél
ide?</p>
<p>Péter kinyujtotta a karját:</p>
<p>– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol
nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de
mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.</p>
<p>A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz
megszoritotta a Péter kezét.</p>
<p>– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban.
Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.</p>
<p>A vak ember felelt:</p>
<p>– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed.
Itt állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci
határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky
ur most nincs itt.</p>
<p>– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint
velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem
mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt,
karja összefonva és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül
vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy
sem lelheted föl máshol a helyed.</p>
<p>Péter intett galambősz fejével:</p>
<p>– Itt maradok.</p>
<p>A kéz megszoritotta a kezét:</p>
<p>– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen
volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy
jó urakról fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter
<span class="pagenum"><a name="Page_257" id=
"Page_257">-257-</a></span> bátyó, hogy néha megszólaltassad
trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon?</p>
<p>– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.</p>
<p>A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a
rejtett uton.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és
földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából
tizenöt esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a
tengeren tulról. Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén
tót ember. Mister Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött
az uj világban. Fényes csizmát hordott és mindennap borotválkozott.
Előkelőbb férfiu nem igen akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek
Riminszky ur föltalált végrendeletében egész vagyonát
hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A podolini
házban ott maradt az öreg Mik és hozzá költözött Marczinkáné, mig
Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel nagyobb utazást tett, hogy
elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi
szomoruságot.</p>
<p>Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg
az előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak
a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az
amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele.
(Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy
elesett azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna,
hogy jóslata beteljesedett.)</p>
<p>Utazott Ancsurka virágok között rózsás <span class=
"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> tavaszi
tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék
szemét és szőke fejét, a mely fölé a sors áldólag terjesztette
karjait. Utazott messze országokba és sokáig nem hallatszott felőle
hir.</p>
<p>Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a
Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy
Gábor nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka
kezével boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt
az, a ki sok esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette
az elárvult, világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a
szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár
elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét
nyujtotta azon kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót
nyelven vallott neki szerelmet.</p>
<p>Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg
barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés
érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak
hosszu szekereiken és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is
eljött néhány uriember, mint a hogy a nevezetes névnapokra,
temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.</p>
<p>Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését,
gratulálását:</p>
<p>– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem
van a leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad
Amerikából.</p>
<p>A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán
és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre
furakodott a tömegben és a <span class="pagenum"><a name="Page_259"
id="Page_259">-259-</a></span> templomajtónál elébe is került a
boldog párnak.</p>
<p>– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is
eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.</p>
<p>– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.</p>
<p>– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, –
mormogta Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.</p>
<p>Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.</p>
<p>Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet
ujján viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.</p>
<p>– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi
halottakat.</p>
<p>Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták
megtalálni a vak embert.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból
már gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig
ujabb és ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét
éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kisértetet
üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhában és szemét
figyelve függesztette a Riminszky-házra. Néha rátörtek a buzgó
éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de napok mulva ujra
visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltünő és
visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy a
kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De
hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna
eligazodni a legendákon?</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table summary="Javítások">
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>
<td>elkapnáka juhokat</td>
<td>elkapnák a juhokat</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_14">14</a></td>
<td>juhszgazdákat</td>
<td>juhászgazdákat</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_14">14</a></td>
<td>vetttük</td>
<td>vettük</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td>
<td>Káz mértól</td>
<td>Kázmértól</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_18">18</a></td>
<td>miattt</td>
<td>miatt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_22">22</a></td>
<td>lehtett</td>
<td>lehetett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_24">24</a></td>
<td>hilegben</td>
<td>hidegben</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_25">25</a></td>
<td>szégyenkeztt</td>
<td>szégyenkezett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_34">34</a></td>
<td>eddig Anlsurka</td>
<td>eddig Ancsurka</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_37">37</a></td>
<td>mási kihalt</td>
<td>másik kihalt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_40">40</a></td>
<td>asszonyfelé</td>
<td>asszonyféle</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_47">47</a></td>
<td>Kaviczky mindig</td>
<td>Kavaczky mindig</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_49">49</a></td>
<td>rejtelyés</td>
<td>rejtélyes</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_52">52</a></td>
<td>haldoló</td>
<td>haldokló</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>
<td>parancsábl</td>
<td>parancsából</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_57">57</a></td>
<td>örgebb</td>
<td>öregebb</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_66">66</a></td>
<td>rá Rininszky</td>
<td>rá Riminszky</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_79">79</a></td>
<td>mondt Riminszky</td>
<td>mondta Riminszky</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_87">87</a></td>
<td>eső holdvilágos</td>
<td>első holdvilágos</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_95">95</a></td>
<td>ám. Wart uram,</td>
<td>ám, Wart uram.</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_97">97</a></td>
<td>összehasorlitotta</td>
<td>összehasonlitotta</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td>
<td>Kavaczy már</td>
<td>Kavaczky már</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td>
<td>szándákának</td>
<td>szándékának</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_106">106</a></td>
<td>emelti ablakra</td>
<td>emeleti ablakra</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_109">109</a></td>
<td>Kellemtes</td>
<td>Kellemetes</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_126">126</a></td>
<td>csizmasárkával</td>
<td>csizmasarkával</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_131">131</a></td>
<td>véső akaratának</td>
<td>végső akaratának</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_132">132</a></td>
<td>rézmeteszetek</td>
<td>rézmetszetek</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td>
<td>Sitve</td>
<td>Sietve</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_168">168</a></td>
<td>Sessünk</td>
<td>Siessünk</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_171">171</a></td>
<td>eblak mellett</td>
<td>ablak mellett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_179">179</a></td>
<td>aakrt csókolni</td>
<td>akart csókolni</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_184">184</a></td>
<td>emebrt</td>
<td>embert</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_208">208</a></td>
<td>lipovnioai</td>
<td>lipovnicai</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_211">211</a></td>
<td>Riminszy</td>
<td>Riminszky</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_217">217</a></td>
<td>keved tartja</td>
<td>kedved tartja</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_217">217</a></td>
<td>higy álmodik</td>
<td>hogy álmodik</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_222">222</a></td>
<td>nyugtalnkodva</td>
<td>nyugtalankodva</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_224">224</a></td>
<td>nyugtalanul nézettt</td>
<td>nyugtalanul nézett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_241">241</a></td>
<td>fekte kutya</td>
<td>fekete kutya</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_243">243</a></td>
<td>nekünak</td>
<td>nekünk</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_250">250</a></td>
<td>komádiáztak</td>
<td>komédiáztak</td>
</tr>
</table>
</div>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66348 ***</div>
</body>
</html>
|
