diff options
Diffstat (limited to 'old/66348-h/66348-h.htm')
| -rw-r--r-- | old/66348-h/66348-h.htm | 7809 |
1 files changed, 0 insertions, 7809 deletions
diff --git a/old/66348-h/66348-h.htm b/old/66348-h/66348-h.htm deleted file mode 100644 index 1e1c3fe..0000000 --- a/old/66348-h/66348-h.htm +++ /dev/null @@ -1,7809 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet by Gyula -Krúdy</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - -<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet, by Gyula Krúdy</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: A podolini kisértet</p> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Gyula Krúdy</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: September 20, 2021 [eBook #66348]</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div> - -<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Internet Archive</div> - -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p class="center"><span class="caption-150">KRÚDY GYULA</span></p> -<h1>A PODOLINI KISÉRTET</h1> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST,</span></p> -<p class="center"><span class="caption">Rákosi Jenő Budapesti -Hirlap Ujságvállalata</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">M DCCCC VI</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span></p> -<h2>VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.</h2> -<p>Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi -városkának voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a -határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és -vasutnak hire-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis -utjába esett annak a nagy országutnak, a mely keresztül vezet a -határon és igy nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos -szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, a mely -még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok -megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a Rókában, a hol az ivó -sötét falain százesztendős felirások hirdetik, hogy itt valamikor -lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba -vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz -esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. -Lengyel urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a -népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak -számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> következő -polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyarvilágbéli -pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették -el teljesen és fájó szivvel gondoltak a messzi hazára, mint a -számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patriciusok -Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák -akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a -debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a -szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem -váltja őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok -birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény -szepesi városok. Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az -idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a -lengyel királynak a városok váltságdija fejében és a városok, -közöttük Podolin is ujra a magyar haza tartozékai lettek…</p> -<p>A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. -Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, -gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk -városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, -hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka őrizetére, a kik -megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost -magas kőfal vette körül és a falakon négy kapu nyilott a négy -égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a -Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü Zsigmond: a Poprád is -kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon, -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> -nagy magasságban járja be meredek utját; minden természeti törvény -ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A pirospötyös -pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen folyó -folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád -örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe -minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.</p> -<p>A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, -mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia -idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszu álmukból, -megdörzsölték a szemüket:</p> -<p>– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony -azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.</p> -<p>A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, -csakhogy husz esztendő helyett századokat aludt. A városka -ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében, -mint a mikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen -téglát sem azóta, – talán még az emberek is ugyanazok voltak. A -lengyel kulturát, müveltséget nem vették be, megmaradtak tehát -Zsigmond király korában. Ugyanazok a divatok, szokások uralkodtak; -Corinini ezredes, a nagy királynő kiküldött biztosa a maga egyszerü -katona eszével csudálkozva irja meg jelentését a városokban talált -állapotokról.</p> -<p>– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a -ki bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a -magas trónuson. <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span> Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi -ház uralkodik a birodalomban – Isten szent akaratából.</p> -<p>A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a -kapukon, különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek -befujdogálni. A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, -fejlődni kezdett. Igen ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az -átaludott száz esztendőkkel? A dolgok természetes rendje szerint -azt a lemulott időt nem lehetett elsemmizni. Olyon varázscsizmát -még Mária Terézia sem huzhatott a visszaváltott városkák lábára, a -mely csizmákkal száz esztendőket lehetne egyszerre ugrani. Azokat -az elaludt századokat végig kellett élni, végig kellett csinálni. -Andrássy János, Szepes vármegye akkori alispánja, a ki hires volt -nagy eszéről, bölcseségéről, maga is elcsodálkozott a városok -középkorias állapotain.</p> -<p>– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi -városokban még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak -az időtől és talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – -mondta a bölcs alispán és látszólag igaza volt.</p> -<p>A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták -Zsigmond király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes -idők jártak, az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a -legelső gondja volt, a hosszu századokon át megrongált várfalakat, -bástyákat kijavitani, megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget -rendeltek, a mely ügyelte az utazókat, vándorlókat, kereskedőket. -Éjjel becsukták a kapukat és a városra középkori <span class= -"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> csendesség -borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a Rókában busult -néhány utazó idegen, a mig a városi darabontok aludni nem zavarták -őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét -erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra -vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is -elsikkasztani?</p> -<p>De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket -itt-ott épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. -Lobumirszky hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, -arcképét megföstették a városháza számára… És abban az időben, a -mikor én a városka lakója voltam, a városi tanács mindenféle -elavult jogoknak alapján örökös számüzetésre itélt egy asszonyt, -bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen éppen ezt akarom elmondani.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_10" id= -"Page_10">-10-</a></span></p> -<h2>ELSŐ FEJEZET.<br /> -<i>Egy különc ember története.</i></h2> -<p>A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a -piacteret négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a -legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán -abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt -beföstve. A tulajdonos hiusága tette talán, vagy valami véletlen -viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról soha sem mosta le -teljesen a föstéket az idő. Igy aztán bizonyos tekintélyre tett -szert e ház a többiek között, a melyeket talán Zsigmond király óta -sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké -általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy -valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és -kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az -ablakokon, mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, -őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a -határon <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span> valamely ellenséges sereg; aztán az -ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe akad. A -sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal -bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej -emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak -hivták a házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky -Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.</p> -<p>Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, -ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se -ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek -nagy birtoka van valahol Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben -volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora -tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket -a majorságokba.</p> -<p>Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a -hegyek között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a -gazdagságát: Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló -egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást a juhokat nyirná. -Riminszky pedig otthon kényelmes házában egyebet sem tenne, mint -olvasgatna csendesen:</p> -<p>– Egy, kettő, három…</p> -<p>A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy -birkát kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló -alá, a mely egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a -juhászok elkapnák a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma -annyi volna, hogy a majorosok se tudnák már számon tartani, -<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> a gyapju olyan garmadává nőne, hogy -magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna -és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy -olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a -birkáknak.</p> -<p>Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a -végtelen számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak -azt mondták, hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt -gondolom, hogy Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén -fogatlan eb, a mely már semmiben sem találja gyönyörüségét. -Agglegény volt, senkinek nem volt tudomása arról, hogy a szerelem -valamikor megkörnyékezte volna a gazdag ember szivét. Pedig lányok, -menyecskék teremtek ezen a vidéken is, nem szebbek, sem csunyábbak, -mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy másfelé se igen kereste -Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de Podolinban -semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta magát -a városban. Néha még el is szólta magát:</p> -<p>– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel -királyságot és én visszakapom családi méltóságomat és -birtokomat.</p> -<p>Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek -Podolinba költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik -valamikor vajdák voltak ott, a határon tul levő országban és -fejedelmekkel voltak atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a -Riminszkyekre, a családi hagyományokat mindig egyforma gonddal -ápolták. Egyszer valamelyik Riminszkyt <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> éppen -polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a városka vénei -és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen nevetett -fel:</p> -<p>– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék -Lengyelországban és mert nem akarok, azért podolini polgármester -legyek? Nem, urak, nem. Ne nézzenek egész bolondnak.</p> -<p>A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, -ha valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az -Podolinban polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket -semmiféle hivatalnak az elfogadására. Habár az idők során akadt -olyan is közöttük, a kire bizony ráfért volna valami hivatalocska, -de nem vállalta. Büszkén nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek -az apja – a kinek annyi tenger birkája volt – annyira -elszegényedett, hogy már nem rejtegethette a nyomoruságát. A -csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli urak már azt -várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi hajdunak. -De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről. A -podolini urak gunyosan mondogatták:</p> -<p>– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?</p> -<p>Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt -róla, a mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. -Egyiket a másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból -kitellet volna egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga -mellé ültette a szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a -hegyek közé <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span> A kisfiu még alig látszott ki a földből, -már ugy értette az apja mesterségét, hogy az öreg majd kibujt -örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott káromkodni és -ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat, juhászgazdákat. -Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában félesztendeig -lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett, nyirta, -fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat -küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. -A mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap -teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap -alatt végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár -szóban terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:</p> -<p>– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak -azt szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a -birkahus ára.</p> -<p>Kázmér levágta a fejét.</p> -<p>– Mást nem mondott?</p> -<p>– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a -felét sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi -papirosok a nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az -utolsó percig nem hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik -olyan erős emberrel, mint a milyen ő volt.</p> -<p>Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak -szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat -eladta a lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül -egész hegyeket vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az -ő idejében keletkezett <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span> a legenda a nagy ollóról és a tömérdek -birkáról. Ősei szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. -Átutazó vásárosok beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez -hasonló embert idegen, messzi városokban megfordulni, a hol duhaj -kedvében verekedett, táncolt, közben pedig marékszámra szórta az -aranyat. De meglehet, hogy ez is csak amolyan legenda volt, a -milyent messzi földről jött emberek kitalálni szoktak. Riminszky -Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen távol van a -fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha valami -utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a hegyek -között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja volt, -téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló -farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles -vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre -nézne.</p> -<p>– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – -mondogatták a rossznyelvü podoliniak.</p> -<p>Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem -hagyott heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból -néha hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, -ócska vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy -Marcinkánénak, figyelmeztetőleg mondta:</p> -<p>– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.</p> -<p>Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy -ez csak amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha -kutya szaladt előtte keresztül <span class="pagenum"><a name= -"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> az uton, megfordult, az öreg -asszonyokat csak hátulról szerette látni. Rossz kedvében még saját -gazdasszonyára, özvegy Marcinkánéra is ráförmedt.</p> -<p>– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat -látni.</p> -<p>Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem -sóhajtani:</p> -<p>– Pedig már megszokhatta volna az urfi.</p> -<p>Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében -került a házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha -megkivánt egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát -ki nem elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében -néha nevetve mondogatta:</p> -<p>– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli -ebédekkel. Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az -asztalnál ülök, a mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan -eledelekkel traktálnak, a melyeket a világ semmiféle szakácsnője -nem tud megfőzni. Az éjjel éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy -véka aranyat adnék annak, a ki nekem olyan juhhusos kását tudna -főzni, a milyet álmomban ettem, a melynek ize még mindig a számban -van.</p> -<p>Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; -az öreg Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem -sokszor megismételte:</p> -<p>– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, -Riminszky.</p> -<p>Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire -mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását -ismerik. A véka <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span> arany izgatta a fantáziákat. Akadtak -olyanok is, a kik látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. -Oda volt téve az asztal közepére. És azé lészen, a ki a legjobb -juhturós kását főzi.</p> -<p>Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól -Lublóig, de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem -főztek mást, mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky -vendégségbe, hátha éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán -elvitték Riminszkyhez a kását nagy cseréptálakban és aggódva -lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a puffadt, szőrös ember, -hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja nyelvével, végre -rosszkedvüen dünnyögi:</p> -<p>– Eh, ez sem az igazi.</p> -<p>Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka -aranyért. A maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit -vittek az ország egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu -trakta, lakodalom vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az -ujhelyi főzőasszonyt. Főzött a Dunántul, főzött az Alföldön, -Erdélyben, mindig szekéren volt és örökké utban. Vagy az is -meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a ki egyszerre -többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky juhhusos -kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a -mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a -kásának.</p> -<p>– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy -önteltséggel, – olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában -sem evett.</p> -<p>De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, -mint a többire: <span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span></p> -<p>– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…</p> -<p>Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem -Podolinnak.</p> -<p>A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a -versengési kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos -kását megfőzni, akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná -főzni. Pedig hát volt, volt. A minthogy mindenféle asszony van a -világon. Még olyan is akadt, a ki a Riminszky juhhusos kásáját meg -tudta főzni. Ez az asszony pedig senki más nem volt, mint egy -Marcinka nevü juhászgazdának a felesége. Marcinka János odakünn -volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. Éppen olyan -juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se volt, a -felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. Fehér -bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj -után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a -juhászoknak, – persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap -paprikásan, másik nap tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok -sohase panaszkodtak a koszt miatt.</p> -<p>Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott -vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan -ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt -az idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még -messzire volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, -a mély hegyi utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, -egyszerre megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt: -<span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span></p> -<p>– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának -illatát érzem.</p> -<p>Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint -sietésre nógatta fáradt lábait.</p> -<p>Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A -tisztás szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst -kanyargott a tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a -remek illatot a Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok -ebédjét.</p> -<p>Riminszky a földre dobta a kalapját.</p> -<p>– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.</p> -<p>Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. -Riminszky pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni -tudott. Akkor felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába -nézett.</p> -<p>– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte -megfontolva.</p> -<p>A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a -tekintete.</p> -<p>– Egy pár uj bocskort vennék magamnak…</p> -<p>– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék -bocskort küldök neked. Elhordhatod életed végéig.</p> -<p>Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a -juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor -is nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, -valahányszor csak gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára -viszi. Riminszky pedig valahányszor jött, jóllakott és mindig hat -uj pár bocskort küldött a juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, -messzi vidéken nem volt gazdagabb, boldogabb asszony a juhásznénál. -<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek -között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a -bocskorokkal…</p> -<p>Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek -között, mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek -közül. Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a -farkasok és a derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a -tüszője. Azt nem birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor -ennek hirét vette, nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő -gazdasszonya. Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a -hires kását az ő gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. -Marczinkánénak annyi bocskora volt az idők folyamán, hogy már nem -tudott velük mit csinálni. Ha hébe-korba meglátogatta valamelyik -atyafia, nyomban bocskort ajándékozott neki. Tellett; volt elég a -kamarában. Még öregasszony korában is mindég ugyanazokat a -bocskorokat hordta, a melyeket a megboldogult Riminszky -ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, uj volt a -bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga sem -volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha -rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, -vagy talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? -Néha napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a -közelébe. Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, -pihenés nélkül, mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, -ujra éjszaka lett; a rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az -emeleten. <span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span> A vén ház korhadt padlózata recsegett, -ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen sétákról tartotta -a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor látogatja meg -a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten tudja micsoda -nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán néhány nap -mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még komorabban, mint -azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A kucsmáját a fülére -huzta; közben nem nézett senkire.</p> -<h2>II. FEJEZET.<br /> -<i>Galamb a varjufészekben.</i></h2> -<p>Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót -asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a -sorsuk, hogy meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem -gondolta azt, hogy örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő -halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a -sirásók fejszével ásták meg a sirt a hegyoldali kis temetőben.</p> -<p>– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első -éjszaka csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.</p> -<p>De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. -Az ő jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol -köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen -nyomoruság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból -erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a <span class= -"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> szeme ott -a toporci temető akácfái között egy uj siron, a melyre egy didergő, -vékonyka növendék-leány sirva borult. S ha fájt valami ebben a -percben az eltávozott léleknek, csupán az fájhatott, hogy azt a -leánykát nem vihette magával oda, a másik országba.</p> -<p>Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván -csak egy kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél -közepén. Az apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik -esztendeje valahová Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. -Beleveszett valami bányába, vagy másképpen szólitották el a -világból, bizony azt nem igen lehetett sohasem megtudni. Korinszki, -a falubeli vén kovács, a ki háromszor is megjárta Amerikát, néha, -ha éppen nem volt részeg, megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü -arcát:</p> -<p>– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, -négylovon és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény -tótokról, a kik milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat -is ama szegény tótok közül választotta az uristen?</p> -<p>Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay -György sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint -három öreg tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay -uram, hogy Ancsurka egyszeri látásra megismert minden nyomtatott -betüt, azonkivül ő volt az, a ki legszebben énekelt a -templomban.)</p> -<p>A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:</p> -<p>– Nem lehet az, hogy az én édes apám <span class= -"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> éljen. -Nostyek Péter, Szalan György meg Jánoska, a kik egyszerre indultak -vele Amerikába, annyi dollárt küldtek azóta haza, hogy tehénkét -vásároltak az itthon maradottak. Az én édes apám pedig egy dollárt -sem küldött.</p> -<p>Korinszki a fejét csóválta:</p> -<p>– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. -Furfangos, ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar -hazatoppanni, egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját -gazdaggá tenni. De az is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a -hajójegyet. Azzal, hogy menjetek utána…</p> -<p>– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az -anyjához.</p> -<p>Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az -elhagyottak közé, ha a világot járt Korinszki nem volt éppen -részeg. De az esztendők multak, muladoztak, odakintről még mindig -nem jött a várvavárt hajójegy, a kovács is többet volt részeg, mint -józan s igy történhetett, hogy a szegény Prihodáné megunta várni a -szegény tótocskából lett gazdag tótot. Megcsókolta Ancsurkát:</p> -<p>– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. -Addig is vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. -Ha pedig el találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg -nénikédhez, Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj -bocskorra valahol a padláson, ha takarékosan bánt vele.</p> -<p>Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a -temetés után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, -melengette fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki -<span class="pagenum"><a name="Page_24" id= -"Page_24">-24-</a></span> azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb -lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap tizenöt esztendős, -kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta szakadatlan munkában -van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta magában, hogy -bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba kötötte a -holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá. A -batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a -falusi dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az -ut szélén, rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez -fordulhatott volna máshoz tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt -állott? Leoldozta a batyut a nyakából és oda térdepelt a hóra a -feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó és a nagy hidegben -dideregni látszottak a megfeszitett mezitelen tagjai. Valami -jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos, szinehagyott kendőt -felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos -kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei -lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt -nézte, vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az -elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott -fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán -Ancsurka mellett.</p> -<p>– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, -nagybundás ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy -talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a -fehérbajuszu ur hátrafordult:</p> -<p>– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> berekedt -hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?</p> -<p>Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem -nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és -megpillantotta ott saját vánnyadt, ócska bocskorait.</p> -<p>– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová -igyekszel?</p> -<p>– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.</p> -<p>– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – -No ülj föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány -batyuját.</p> -<p>A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát -meg a butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon -szégyenkezett, alig merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem -sokat törődött vele. Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, -megindultak a remek lovak a könnyü szánnal. Csak ugy porzott a hó a -nyomukba.</p> -<p>Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun -nyargalt be a szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték -sarkaikról, de a várfalak még megvoltak.)</p> -<p>– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, -egy pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a -szán már tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó -oldalán, a merre az országut kifelé visz a városból.</p> -<p>Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. -Sokat hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó -uraságról. A boldogult Prihodáné <span class="pagenum"><a name= -"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> nagyban tartotta az -atyafiságot Marczinkánéval, sürün meglátogatta, már csak az uj -bocskorok miatt is. Egy darabig tanácstalanul állott a kapu alatt, -a mely kovácsolt vasból való eresztékeivel, hatalmas zárjával némán -és sötéten állott előtte. Egypárszor megpróbálta a kilincset -megnyomni, de mivel a kapu csak sehogy sem akart kinyilni, -kénytelen volt nagy fohászkodások között ahhoz a karikához nyulni, -a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki. Meghuzta a karikát és -odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás hallatszott. A -kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten lapult a -falhoz.</p> -<p>Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent -a kulcs a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.</p> -<p>A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki -bozontos szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. -Nagyszakállu, igen nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a -kapunyitó. Ancsurka szorongva nézett a törpére.</p> -<p>– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.</p> -<p>Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:</p> -<p>– Öreg nénikémhez jöttem.</p> -<p>A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.</p> -<p>– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e -bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.</p> -<p>Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.</p> -<p>A leányka belépett a sötét kapualjba, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> törpe -megforditotta a kulcsot a zárban, aztán megfogta a leányka -kezét.</p> -<p>– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan -harapósak, mint a hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes -Riminszky ur nem szeretjük a lármát, kiabálást, verekedést. Csak -ennyi az egész, te kis bogár. Erre fordulj, a konyha felé.</p> -<p>A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.</p> -<p>– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, -honnan jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, -hogy: mondd csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az -öreg Mik, mikor még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak -csöngetni, mert mi nem szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes -Riminszky ur.</p> -<p>A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben -a percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem -jelenik. Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg -asszony.</p> -<p>– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg -van! Be régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a -bocskorod.</p> -<p>Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett -minden mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy -szemrehányással:</p> -<p>– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a -dolgod, rongyos bocskorban nem lehet járni télen.</p> -<p>Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt -meg:</p> -<p>– Öreg Mik. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span></p> -<p>A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.</p> -<p>– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén -iramodott fel a kőlépcsőn.</p> -<p>Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a -Riminszky feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre -pislogott. Azon a kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami -kiváncsiság tükröződött vissza a kis parasztleány láttára. Aztán -sietve bezáródott a szinesüvegü ablak. Marczinkáné betuszkolta -Annát a konyhába. Süketek szokása szerint igen hangosan -beszélt:</p> -<p>– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok -ujat. Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle -lehet, a milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a -tájon lakott.</p> -<p>Megsimogatta a leányka arcát:</p> -<p>– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, -a mikor te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is -hasonlitanál te ahhoz a Máriához?</p> -<p>Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:</p> -<p>– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.</p> -<p>Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a -tekintetét, mintha nem értette volna meg annak a szájnak a -mozgásából az Ancsurka szavait:</p> -<p>– Meghalt, – ismételte hangosan.</p> -<p>Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán -nem is annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint -kedvére kisirhatja magát.</p> -<p>– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a <span class= -"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> nagy hóban -olyan keveset tud az ember a világ folyásáról! Bizony, már azt is -elfelejtettem, hogy Toporc a világon van. Mik se igen jár ki a -kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg embernek legjobb is már -odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.</p> -<p>Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó -rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan -hatalmas rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király -udvarán se volt nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. -Riminszky jókedvében a vármegyét befüthette volna, akkor is maradt -volna elég fa az erdeiben. De Riminszkynek nem volt olyan jókedve -sohasem.</p> -<p>Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, -a mit az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon, -gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában -egy óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A -vasrészeket megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki -tudja, mikor jártak ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán -még hercegkorukban? (Azóta gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán -inkább tellenék kocsira, mint hercegségükben!) Prihoda Anna a maga -kisleányos eszével arra gondolt, hogy be jó volna egyszer ebbe a -batárba beleülni.</p> -<p>Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis -jószágok voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb -bocskort még ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt -a bőre, piros bársonynyal, csillogó <span class="pagenum"><a name= -"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> aranynyal kihányva, mintha -tündérkezek varrták volna.</p> -<p>– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az -arca.</p> -<p>Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok -láttára.</p> -<p>– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt -nekem az öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. -Hat pár volt belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom -nem tartott ki a bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a -bocskorok. Most már viseld te egészséggel.</p> -<p>Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.</p> -<p>– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte -meg. – Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy -kisasszonykának a lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely -kisasszonyka rejtegeti most a harisnya alatt.</p> -<p>– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.</p> -<p>Marczinkáné megcsóvála a fejét:</p> -<p>– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, -Ancsurka?</p> -<p>A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve -nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü -holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos -bocskorokat viselt volna.</p> -<p>Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe -fürgén gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy -percig a bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő -még soha sem látott. A hitelesség kedvéért <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> kész lett -volna akármikor megesküdni erre. Aztán hizelkedve simogatta meg az -Ancsurka arcát.</p> -<p>– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi -egyebet nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a -kapun csönditett. Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes -Riminszky ur mit fog kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön -zavarba soha. Soha, leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól -magának. Mik nem lop, nem káromkodik és nem iszik…</p> -<p>– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat -jár a szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen -ugyis tud mindent, neki hiába hazudozol…</p> -<p>A törpe elvörösödött.</p> -<p>– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.</p> -<p>Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:</p> -<p>– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj -hozzá.</p> -<p>Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, -mintha ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen -leányzót arról, hogy ő nem közönséges ember.</p> -<p>Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, -sietve tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván -nézett utána, aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A -nagyujjával az emelet felé bökött.</p> -<p>– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky -ur, a legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az -asztalra üt. Akkor pusztuljon <span class="pagenum"><a name= -"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> előle mindenki. Minden -teremtett lélek. Egyszer – s ekkor felvillant a Mik szeme – egy -öles juhászgazdát – Zakálnak hivták, Zakál Pálnak, lelkecském – ugy -megütött, hogy egész életére megsiketült az ütéstől. Tudja azt -mindenki az én uramról, hogy vele nem jó kikezdeni. Legalább is -olyannak nem jó, a ki félti az életét.</p> -<p>Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen -érzett valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden -erőlködése mellett sem látszott rossz törpének. Ott állott az -ablaknál ódivatu, kopott zöld bársonyzekében, nagy csizmában, a -mely csizma magas szárával mintha arra lett volna jó, hogy velük -kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e magas száru csizma -nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő ellenkező irányba. -A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott fityegett valami -maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban most egy nagy -kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, mert a keze -néha odatévedt.</p> -<p>Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka -tudomására hozni.</p> -<p>– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, -nagyon sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy -szüksége van az én uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az -ördögnek jutna mindig eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a -kapu? Ki olajozná meg a zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az -ajtókat, ablakokat? Én kovács is voltam valamikor, – én minden -voltam. Lakatos és még minden… Nincsen olyan furfangos zár, a mit -én föl ne tudnék <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> nyitni. De még a lakatokhoz is értek. -Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy lakatot. -Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak -arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt -hozzám:</p> -<p>– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? -Hadd lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd -le a vitézi próbát.</p> -<p>Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek -több őse volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, -forgatom jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, -nyitogatom… Hát nem nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, -azok értenek mindenféle furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a -lakat, sehogy sem nyilt. Öreg Mik, mondom magamban, ha ördögök -fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki kell nyitni azt a -lakatot…</p> -<p>Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A -törpe csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és -elfordult.</p> -<p>– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – -Éjjel-nappal fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig -tudhatnád, hogy az Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…</p> -<p>Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.</p> -<p>– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél -Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és -elgondolkozva nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt -parancsolta, hogy fogadjalak szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved -van hozzá. Az ur azt mondta, minek <span class="pagenum"><a name= -"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> csavarogna az a szegény -Ancsurka az országuton? Vajjon minek?</p> -<p>A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:</p> -<p>– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, -hová mennél?</p> -<p>A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén -megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:</p> -<p>– Hová mennél, he?</p> -<p>Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis -szivébe fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü -arca. A Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis -meghallgatta fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is -róla, hogy el ne tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből -eddig Ancsurka csupán annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni -engedtek. A nagy hegyen tul vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna -eszébe azon gondolkozni, a mikor a kályhában lobog a rőzseláng és -az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy tavaszig eltart? Ha egy utszéli -szalmakunyhóban kinálták volna meg szállással Prihoda Annát, nem-e -hálatelt szivvel kellene gondolni a jó Istenre? Ez pedig nem -szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó Marczinkánéval és -Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat históriáját, -hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, hogy -ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az -Uristennek is tudomása van.</p> -<p>És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán -vissza kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra -esett a tekintete s a két szeme megtelt könynyel. <span class= -"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> -<p>Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:</p> -<p>– Hová csavarognál, he?</p> -<p>… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini -Riminszky-házba, mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva -varjufészekbe.</p> -<h2>III. FEJEZET.<br /> -<i>Egy igazi embergyülölőről.</i></h2> -<p>Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon -le kell rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – -de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor -lehet. A bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha -csak akkor tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös -várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tünniök az ország -mappájáról és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a -hegytetőkön egymásután omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak -födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a -régi élethez képest, a midőn a nagyurak saját ágyuikon hirdették a -várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyuk -olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak éppen haragos kedvük -támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az -ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a -hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon -katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott. -<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span></p> -<p>A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert -a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek -jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette -magát oly mélán a várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a -midőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak -örökösen mellbeteg külsejü kisasszonyok után a maguk idejében, -hanem bizonynyal pipázgattak, idogáltak, dalolgattak eleget ők is, -a mint rendes uriemberekhez illik. A várakban találódtak megtermett -menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik nagyszerüen főztek, sütöttek, -versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez -való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok -gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak -lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a -sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó -és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, -hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről -és háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos -télben és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás -edényekre, mint a lantoló ritterekre.</p> -<p>De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek -van igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a -régi várak omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, -rettenetes kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a -képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és -baromfiak között a várur gyerekei <span class="pagenum"><a name= -"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> szaladoznak együtt a -parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony számon tartja kedves -tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes kedélyességével -vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.</p> -<p>A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható -teljes bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak -nem mind pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak -egyet-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a -törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a -Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból -megmaradott vár. Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak -amolyan sasfészek, a milyennek valamikor a cseh rablók megrakták a -felsőmagyarországi hegycsucsokat. Bástyái, tornyai nem igen voltak -Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épitett falai.</p> -<p>Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a -története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem -tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, -magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu – egy nagyon -rongyos kis tót falucska, – a hazáé volt és az odavaló tótokat a -lublói szolgabiró huzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a -lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a -gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére épitették -volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját uri -passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség -elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a <span class= -"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> sasfészek -sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott -benne valami sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek -nyelvén érttette meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem -tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem, -hagyjanak tehát neki békét.</p> -<p>A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen -másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a -Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen -szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy -daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja és az öreg emberek -meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták -föl egymást, soha sem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó -kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.</p> -<p>S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer -egy bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – -nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában -hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember -volt, – hogy a hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a -földesurnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem -százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur -tehát megugrott a hadak elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen -idő alatt Salamon is kifujta mérgét és a háboruból semmi sem -lett…</p> -<p>A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint -általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király -<span class="pagenum"><a name="Page_39" id= -"Page_39">-39-</a></span> törvénye, de antul jobban megviselte az -idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem örökkévalóság -egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze -összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. -Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban -huzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak -a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy -vihar mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak -még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy -kissé különös lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott -romnak, – igaz, éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való -volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak -felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni, -hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozik, – Sámuel. -Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran -adhatna plébániát a szepesi püspök.</p> -<p>Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a -plébániákat, – azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. -Elég az hozzá, hogy a nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy -élő ember még nem látta soha szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A -legendák, a melyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat -tóditanak, vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek -mind igazak a legendák, mert akkor nem is volnának olyan szépek. De -hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl a történelem és igy -azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a legendák -mondanak. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span></p> -<p>Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt -az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.</p> -<p>Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a -legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök -a vár folyosóin, a hol olajban, aranyrámába zárva élték második -életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, -keményitették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen -sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már -megházasodott volna is, amugy bolondjában, vajjon mi lett volna a -vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó -vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tisztaeszü ember. -Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az életét. A -nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A -muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy -fogadta fel egyik-másik vendégét.</p> -<p>Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. -Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, -a melyeket hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a -nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a -várur hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha -elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények -ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után, -mintha legalább is vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt -asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte, feltálalta volna. -Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay -<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span> Gyurka, az északi részek utolsó -ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán -megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell -annak tudni, a ki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a -sorstól rája szabott esztendőket; legalább is kell annyi tudomány -hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát Borocskay Gyurka fehér -kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár -konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte utjuk, nem is -annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után. -Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet -kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek felé, -de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak. -Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint -végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok -volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, -éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, -folyt az néha patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve -kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég -hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemestenek -szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky -egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely ilyenkor kedves nótáját -fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky -keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen eszébe jutott, -mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráorditott a -cselédjeire:</p> -<p>– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a -melyik hamarább <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span> elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor -a jutalma.</p> -<p>A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a -vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi -várnak, hogy elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra -veszitett az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes -történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette -felhuzott sárkányu pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A -szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre -neki is elég volt és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől, -a melyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre -szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, a kik lándzsát -szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az -asztalfiából és a kántort megcélozta:</p> -<p>– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.</p> -<p>Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem -rogyott. Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta -néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az -országutra.</p> -<p>– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.</p> -<p>Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy -akármennyit ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég -részeg volt (Ugy jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de -tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a -bor. A nehéz lengyel pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből -való takarókban szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt -neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte. -<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span> Csak az arca lett nagyon fehér -hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu, -feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt -ott helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A -rezesbandának akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb -tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan -lélek:</p> -<p>– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen -egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan -folytassam én most ezt az álmot?</p> -<p>A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az -arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, -de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu -sarkantyus lábával elrugta maga elől az asztalt:</p> -<p>– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem -hagytátok, hogy legalább álmomban bosszut állhattam volna az -őseimért.</p> -<p>Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy -Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott -agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig -fej nélküli emberekkel társalkodott.</p> -<p>– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó -végem. A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda -volna, ha békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.</p> -<p>A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky -agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az -asztalához.</p> -<p>– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha <span class= -"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> – pedig -mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.</p> -<p>Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét -vettek észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a -váron kivül kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – -a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig -az ebrudon dobatta ki őket végezetül.</p> -<p>A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. -Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A -cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő -zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi -finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül -maradni…</p> -<p>… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira -megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a -helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal -vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg -legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin -kivül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem -élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.</p> -<p>A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem -voltak cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen -karácsony estéje volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és -egymásután üritgette a boros kupákat. Valami bolond gondolat -motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. A mig a vak trombitás -meg-megpihent, hogy kifujja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele. -<span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span></p> -<p>– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is -volna senki, a ki eltemetne.</p> -<p>A vak ember megnyugtatta:</p> -<p>– Hát a szolgabiró mire való?</p> -<p>Kavaczky lehajtotta a fejét:</p> -<p>– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát -tovább…</p> -<p>Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky -eszébe:</p> -<p>– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?</p> -<p>– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.</p> -<p>Kavaczky beleegyezőleg bólintott:</p> -<p>– Ezzel is rendben volnánk.</p> -<p>Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz -ördögök dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. -Kavaczky egy ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult -a vak muzsikushoz:</p> -<p>– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? -Kire hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a -várat?</p> -<p>Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a -hangszerszámát. Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. -Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem -tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky -titkolózva hajolt előre.</p> -<p>– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi -történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még -egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a -szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter -bácsi. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span></p> -<p>Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást -váltották fel a különböző indulatok.</p> -<p>– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én -meghalok, – dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még -az éjjel.</p> -<p>Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, -a ki egykedvüen billegtette szerszámját.</p> -<p>– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki -minden ok nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a -hogy a mécsest elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?</p> -<p>– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, -hogy valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és -nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az -ifju asszonyt.</p> -<p>– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. -– Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne -szeressem őket, hogy ne állhassam őket…</p> -<p>– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – -Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya -asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság -kivánja a mellem…</p> -<p>Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.</p> -<p>– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most -már az sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. -Hallgass, hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem -elől, te vén szoknyakergető. <span class="pagenum"><a name= -"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p> -<p>Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén -ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, -hogy öt perc mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar -oszlopai alatt és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz -lépések döngését.</p> -<p>Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. -Farasbőrbunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva -nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a -vár tornyai felett lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. -Behuzta az ajtót maga után.</p> -<p>– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties -időben?</p> -<p>– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig -valakit nem találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem -sokára meghalok.</p> -<p>Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt -utána. A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu -döngése.</p> -<p>A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. -Arra tért magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:</p> -<p>– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy -beleszakadj.</p> -<p>A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek -sajátságos ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van -a szobában. Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély -medvehangján dudolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán -megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás -fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p> -<p>A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy -Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a -mig aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még -sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? -Az ördög bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig -hangosabb lett és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a -kinek a kupájához hozzáütötte a magáét.</p> -<p>– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem -győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az -ördög vagy, a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.</p> -<p>Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte -meg az asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky -kedvet kapott ettől a döngetéstől:</p> -<p>– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az -ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a -sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem -lehet mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb -azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most -már tudom, hogy egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki -eljött az utolsó Kavaczkyért.</p> -<p>Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már -szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson -valamit az idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az -idegen hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó -muzsikusra: <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span></p> -<p>– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög -az utolsó Kavaczkyt.</p> -<p>A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig -fujta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak -igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, -hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval. -Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha -elkeseredve kiáltott fel:</p> -<p>– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy -letörök, beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg -aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. -Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst -között visszamégy oda, a honnan jöttél, a pokolba.</p> -<p>Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.</p> -<p>A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, -fujta még álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.</p> -<p>– Végem van, hörögte.</p> -<p>Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:</p> -<p>– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.</p> -<p>A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. -A cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül -senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni -vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha -valaki odarejtőzött volna előlük.</p> -<p>Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. <span class= -"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> A cselédek -fölemelték és a medvebőr pamlagra fektették.</p> -<p>– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka -János, az udvaros.</p> -<p>Kavaczky révedezve nézett maga elé.</p> -<p>– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. -Nekem nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb -magamnak. De azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok -Korubányt is, a birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.</p> -<p>A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár -tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok -között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:</p> -<p>– Most hal meg az utolsó Kavaczky.</p> -<p>Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért -tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy -miért rendeli őket maga elé a várur. De ha nem is tudták volna a -hirnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő -lélekharangtól. Azt szakadatlanul huzták a Kavaczky -rendeletére.</p> -<p>– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a -csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó -Kavaczky.</p> -<p>A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár -Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem -nyilott…</p> -<p>A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, -mint a parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, -Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.</p> -<p>– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> percem van -már csupán. Abban a fali szekrényben van papiros, ténta. Korubány, -ird, a mit mondok.</p> -<p>Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik -János, a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta -fel a bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy -Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.</p> -<p>– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…</p> -<p>A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón -kandikált be néhány bátor ember.</p> -<p>Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen -valószinü, hogy itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben -kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz -mosolygás ült az arcára:</p> -<p>– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de -most hagyjuk ezt. Hol van a biró?</p> -<p>A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap -becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.</p> -<p>– Irjad!</p> -<p>A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt -hangon, ünnepélyesen diktálta:</p> -<p>– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó -sarjadéka a nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel -végakaratomként rendelem…</p> -<p>Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a -szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.</p> -<p>– Rendelem – ismételte. <span class="pagenum"><a name="Page_52" -id="Page_52">-52-</a></span></p> -<p>A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik -János valami imádságot mormogott magában.</p> -<p>A haldokló folytatta:</p> -<p>– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram -örökségben szálljon egyetlen örökösömre…</p> -<p>A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:</p> -<p>– Pogrányi Sámuelre.</p> -<p>A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a -bezárt ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, -borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.</p> -<p>– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.</p> -<p>Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:</p> -<p>– Irjátok alá a neveteket.</p> -<p>Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel -kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte -a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt -is.</p> -<p>A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy -pecsétgyürüjét. A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. -Kavaczky odanyomta a pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és -nekivetette a papirosnak. A toll fröcscsögött, karmolta, tépte a -papirost, de a haldokló nem engedte, a mig dülöngöző betükből össze -nem állitotta a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.</p> -<p>– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik -tisztelendő ur.</p> -<p>Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd -szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta -<span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> azt. Kitárta a szárnyas ajtót és -benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott nyomába.</p> -<p>A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, -butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap -felvette és megforgatta a kezében.</p> -<p>A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró -berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan -nyult el a szoba keményfa padlózatán.</p> -<p>Kavaczky mozdulatlanul feküdt.</p> -<p>A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal -hallgatódzott.</p> -<p>– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a -cselédek hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. -Péter bácsi elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a -Rákóczi-indulót.</p> -<p>Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. -Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett -volna, hogy őt még megsiratják.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még -egy darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán -senki sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok -százesztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a -hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott -tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött véle.</p> -<p>De hát a legendának vége lett.</p> -<p>Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális <span class= -"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> egyszer -bejelenti a telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a -helyeken, a hol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a -nizsderi várnak végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos -Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a -dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek -kifogása, a nizsderi várral és környékével nem igen volt kedve -törődni senkinek. Az uj gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába. -Beköltözött és többé hir sem hallatszott felőle.</p> -<p>A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben -is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva -maradtak, nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a -rezesbanda elfujván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur -ezüst huszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli -urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők -(egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a -nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba. -A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort -hordtak a pincéből és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk -módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a -jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky -halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint -azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst -levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi -várban esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan -cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a -<span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span> melylyel a sötét hosszu folyosókat -világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak -egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak -trombitás, a ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi -teendőkkel megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül -neki volt szabad belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az -ételt, ő közvetitette a várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik -– és ez jellemző a legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur -a réginek. A mig az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se -engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a -nizsderi vár uj birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is -valahonnan az alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A -vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy Komárominé, helyre alföldi -menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a görbe országot, a hová -a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban -lejött a várból és a szamarak ugyancsak emelték a lábukat a takaros -asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az -uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel. -Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a melyen a jeles -asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben, csizmában ült és -cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi -tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak. -Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt -ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a -tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál <span class= -"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> is nagyobb -ur volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a -veszekedő házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és -köszönetet nem fogadott el érte:</p> -<p>– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.</p> -<p>A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a -legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János -fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében -megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett. -Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost -előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, -ingyenélői, – tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt -minden nizsderi lakos) – és ezek a régi cselédek tartották magukat -a váruri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott -és Veszelka Jánost elitélte:</p> -<p>– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.</p> -<p>Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a -huszonötöt, akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras -kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval -kijelentette:</p> -<p>– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.</p> -<p>A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok -alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.</p> -<p>Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü -földmives abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé -<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span> uj eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a -Krumpli György különben is gyanus ember volt. Megjárta Amerikát, -csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi -egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a -világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.</p> -<p>Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a -pirosszoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar -összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok -tiszteletteljesen kérdezgették:</p> -<p>– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?</p> -<p>Komárominé kihirdette a várur parancsát:</p> -<p>– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság -ellen.</p> -<p>Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt -rajta és a szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette -magát az asszony-biró elé.</p> -<p>– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, -hogy ki parancsol nekem.</p> -<p>– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a -porcióját!</p> -<p>Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a -tiz körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a -bizonyos spanyol nádvessző.</p> -<p>A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga -a kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János -is.) Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.</p> -<p>– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> Megyek a -szolgabiróhoz. Egy csapat polgárt nem szabad bántani.</p> -<p>Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre -megállott.</p> -<p>– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.</p> -<p>Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már -magánkivül volt a dühtől, fájdalomtól.</p> -<p>– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy -ki vagyok én?…</p> -<p>Komárominé egykedvüen vont vállat.</p> -<p>– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a -szamarakat.</p> -<p>Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik -ennek a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a -nizsderi várur saját külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. -Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az -itéleteket, a melyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan -ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi -kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, a melyről a nizsderi -várur másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a -boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, a mely tálnak a -tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze vidéken történt. -Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó Kavaczky -idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen akadt -józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa -is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, -Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban -szólott a <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> rezesbanda – már pedig az mindig szólott -– boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapravert hordóból. A vár -körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az -ablakból.</p> -<p>– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta -nagyvidáman.</p> -<p>Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky -György lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a -megmaradt bort egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj -tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a -kutra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszu -szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon – Kavaczky már meghalt, a -nizsderi várban tejet ittak és sohasem muzsikáltak.</p> -<p>De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj -szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?</p> -<p>A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. -Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy -földalatti, rejtett ut vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen -az uton járt ki a várur a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy -pálinkát ne igyanak.</p> -<p>A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a -bérüket. Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert -senki sem volt kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával -mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan -lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal és a -harangkonditásra siető léptekkel indult a régi tölgyfaajtónak, a -mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen -<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= -"Page_60">-60-</a></span> volt… A várba olyan csendesség költözött, -mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…</p> -<p>Néha azonban vendég is jött a várba.</p> -<p>Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában -mulatoztak a nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton -vagy kocsin. Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései -döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt. Özvegy -Komárominé, a ki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából és -felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.</p> -<p>– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.</p> -<p>Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a -bort és az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a -pókhálós üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott -el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur -megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:</p> -<p>– Paprikás csirkét főzzetek!</p> -<p>Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal -lett volna.</p> -<p>Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, -zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik -ablakában megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali -szürkületben mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a -hegyoldal bokrai között.</p> -<p>Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat -szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt -a kranyókai korcsmában:</p> -<p>– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok -vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől <span class= -"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> olyan -nehezen bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult -éjjel a vár alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében -toppan egy magas, karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén -világitott, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A -vadász rámnéz, – nagy fekete szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta -az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én még utána -kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az üres levegőnek beszéltem, a -vadász ur eltünt.</p> -<p>– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a -falusiak.</p> -<p>Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó -alakjában a fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe -bámult.</p> -<p>– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se -bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A -lábát is ugy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, -nem férfi.</p> -<p>– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai -biró. – Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is -járhat?</p> -<p>Krumpli György fölhorkant:</p> -<p>– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt -szeretném tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?</p> -<p>A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai -ostobaságán. De Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen -elbánni, a mit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert -különben nagyon keménynyaku ember volt. Még arra sem ijedt meg, a -mikor negyednapra a <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= -"Page_62">-62-</a></span> korcsmai beszélgetés után begurult -Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon -mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:</p> -<p>– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot -beszéltél már megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a -szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.</p> -<p>Az amerikai vállat vont:</p> -<p>– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?</p> -<p>Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit -felelni. Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi -várurnak. Vagy ha tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a -szamarait és kordéján elgurult. Az amerikai csufondáros nevetéssel -nézett a termetes asszonyság után:</p> -<p>– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.</p> -<p>A tótok a fejüket csóválták:</p> -<p>– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan -kisüti, hogy a nizsderi várban asszony lakik.</p> -<p>– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.</p> -<p>Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a -várur.</p> -<p>Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott -egy nagy erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt -a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát -lophatott, a mennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli -Györgyöt ezzel a hivatallal kinálta meg a teljhatalmu -Komárominé.</p> -<p>– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.</p> -<p>Gyurikám a fejét vakarta: <span class="pagenum"><a name= -"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span></p> -<p>– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.</p> -<p>– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.</p> -<p>– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.</p> -<p>– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.</p> -<p>Az amerikai még mindig ellenkezett.</p> -<p>– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé -Krumpli György.</p> -<p>Komárominé erre már kijött a sodrából:</p> -<p>– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.</p> -<p>Az amerikai elnevette magát:</p> -<p>– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok -valakinek.</p> -<p>Komárominé megrázta a kezét:</p> -<p>– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. -Adok neked ajándékot előre.</p> -<p>S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.</p> -<p>– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.</p> -<p>A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek -többé a nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a -környék szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a -tájon. Sőt, a mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a -kranyókai házaló zsidó levelet irt az Uristenhez, a választ erre a -levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó -fölkiáltott:</p> -<p>– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul -többször fölkeresem.</p> -<p>S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi -vár utján. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span></p> -<h2>IV. FEJEZET.<br /> -<i>Ancsurka cipőt kap.</i></h2> -<p>Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda -Anna, az anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket -talált, még pedig olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a -kályhában, sőt ennivaló is akadt bőven.</p> -<p>Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, -arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és -Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, -összetanult, hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy -harmadiknak. De meg mintha vén, összeszáradt szivükbe valami -napsugár utján különös gyöngédség lopódzott volna, a mely -gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket. -Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az Uristen küldte volna -ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a földeritésére. -Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, hogy -szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami -hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz -farkasbőr bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg -Mik, a ki ebben az időben valamely furfangos lakattal -foglalatoskodott a kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, -szájtátva bámulta a leányka cselekedetét. Aztán a haragtól -kivörösödve dobta el szerszámjait.</p> -<p>– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, -Ancsurka!</p> -<p>– A tekintetes ur bundáját teregetem.</p> -<p>– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek <span class= -"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> már az -öreg Miket? Hol van az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs -a világon? He?</p> -<p>Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin -különböző sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, -felboritott egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy -elmondotta mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és -terjedelmesen a következőket adta elő az udvar közepéről:</p> -<p>– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához -csak nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se -Marczinkánénak, se másnak nem szabad még csak a csizmáját se -megérinteni. Azért vagyok itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky -urnak, udvarmestere, lakatosa, kovácsa és a többi. Én vigyázok a -zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én vágom a dohányt, én -szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat, és -ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt. -Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná -kérdezni, hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis -csirke? Felelj, beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky -ur bundájához.</p> -<p>Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta -meg nagy szakállát.</p> -<p>– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius -tizenharmadika, a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a -Szaturnusz bolygó látható az égen. A százesztendős jövendőmondó -szerint, mielőtt a nap lenyugszik, hózivatar lészen. Ezt felelné az -öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes Riminszky urnak eszébe jutna -kérdést <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= -"Page_66">-66-</a></span> intézni hozzá. Ti persze asszonyfélék a -csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy csütörtök -vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én gazdám, -ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen -semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!</p> -<p>A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, -olyan iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár -bevételére indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy -kiabálásra még Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy -pillanatra megakadt a tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez -fordult:</p> -<p>– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?</p> -<p>Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és -magyarázni kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a -kezével:</p> -<p>– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.</p> -<p>A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes -bocskorokra. Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta -miért. Riminszkynek összeráncolódott a homloka.</p> -<p>– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – -Bizonyosan ez is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos -bocskorokból.</p> -<p>Mik tiszteletteljesen szólt közbe:</p> -<p>– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.</p> -<p>– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. -Vegyen neki cipőt Marczinkáné.</p> -<p>Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót <span class= -"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> maga -mögött. Az öreg Miknek szinte tátva maradt a szája a -csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra nézett, hol az Ancsurka -bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres szakállát, aztán -megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.</p> -<p>– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát -miben járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?</p> -<p>Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással -fordult a leánykahoz:</p> -<p>– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur -bundájánál. Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen -akarsz.</p> -<p>Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.</p> -<p>De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü -bocskorokat, a milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor -még a királynék is bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak -minden rábeszélése, hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a -podolini suszter, a kit a leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan -volt a bocskorok miatt. Fintor Mátyás megsértődvén önérzetében, az -ő kezemunkájának a lebecsülését látta a leányka szomoruságában.</p> -<p>– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak -hadd varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem -kell többé a Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… -Vagy talán bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A -Riminszkyeknek az a bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is -annak, a kit szeretnek.</p> -<p>A sánta suszter csak akkor vette észre, <span class= -"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> hogy mit -mondott, a mikor már kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. -Marczinkáné egykedvüen hámozott almát a konyha sarkában, mert ő -süket volt. De az öreg Mik elkeseredve vetette hátát az -ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, mintha igazat adott volna -Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette mindjárt a dolgot, de hát -leány volt és lassan-lassan mégis csak megértette a Fintor uram -szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös lett, mint a bibor. Még -fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp jelent meg hosszu -szempilláin.</p> -<p>– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.</p> -<p>A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.</p> -<p>– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem -dolgozom ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur -kisasszonylányainak, a postamesternének, a patikárusnénak, kezét -csókolom…</p> -<p>Ancsurka erre még pirosabb lett.</p> -<p>A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában. -Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani -akart volna, de meggondolta magát.</p> -<p>– Elmegyek, Mik, – dörmögte.</p> -<p>A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. -Ancsurka, a mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, -megrázkódott és hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös -érzés járta át.</p> -<p>– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.</p> -<p>A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt: -<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= -"Page_69">-69-</a></span></p> -<p>– Szép lesz, kisasszonyka.</p> -<p>Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka -felpróbálta. Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a -kecsegéé, a sarka magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár -leányzó, mint a nád a szélben.</p> -<p>– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.</p> -<p>Fintor uram kedvetlen arcot vágott.</p> -<p>– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt -rendelte, hogy kisasszony legyen belőled, hát kisasszony -leszel.</p> -<p>Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.</p> -<p>– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.</p> -<p>Aztán sóhajtva tette hozzá:</p> -<p>– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…</p> -<p>Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, -a ki Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, -mint akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn -Ancsurka egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta -a Fintor uram gombos cipellői helyett.</p> -<p>– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az -utcáról, mint talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky -ur parancsainak, te béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. -Nagyon kérlek, ne görbitsd el a szájadat!…</p> -<p>Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy -Prihoda Anna egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan -sétálgatott a bocskorokban a nagy házban, mintha bucsuzott volna -valamitől, <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span> mintha kedves halottja volna… Tudja -isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy többé -bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt -ágyából és megtapogatta a bocskorokat.</p> -<p>– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre -kedves álmai voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. -Egyszer még a toporci kovács is megjelent álmában, a részeges -Korinszky. Ekkor nagyon józan volt Korinszky, – álomban mindenféle -bolondságokat lát az ember, – s igy szólt hozzá:</p> -<p>– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj -világban. Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált -valamit.</p> -<p>Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott -bőrkötényében, a mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a -hegyeken tavaszi virágok nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a -réteken; az égen bárányfelhők uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott -csattant a Riminszky-házban.</p> -<p>Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli -hajnal volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt -a régi ház zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő -lépések hallatszottak.</p> -<p>Riminszky mély hangja hallatszott:</p> -<p>– Megvarrták a cipőt?</p> -<p>Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:</p> -<p>– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester -városunkban. Magam voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam -igy hozzá: Szép legyen a cipő, <span class="pagenum"><a name= -"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> Fintor, mert Riminszky ur -ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a bőrt.</p> -<p>– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát -aztán?</p> -<p>– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg -szolga milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi -kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a -cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.</p> -<p>– Hát a leány?</p> -<p>– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.</p> -<p>Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz -lépései sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a -szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: -Korinszky, a kovács, végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben -mindenféle más képek vonultak el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a -mint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és -végül Riminszky, a mint komoran néz alá a folyosóról. Igy kergették -egymást a képek szundikálásában, a mig végre eszébe jutott az a -fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a Riminszky-ház -udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott és -kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a -szinben. Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul -ejtette, reáboritván a kötényét.</p> -<p>A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se -volt ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte -Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta -<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span> valamikor az édesanyja, a mikor még -nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az -öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház -lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa -szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készit neki -egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De -Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és Anci igyen -továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt sétálgatott -urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.</p> -<p>– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta -Prihoda Anna a macska fülébe.</p> -<p>Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet -teljes bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon -odasimult az Ancsurka kebeléhez.</p> -<p>– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az -Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd -csókoljalak meg!</p> -<p>Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától -hallotta egyszer:</p> -<p>– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, -elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön -vissza.</p> -<p>A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő -erre a rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini -háztetőkről tudott volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem -volt ismerős.</p> -<p>– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen <span class= -"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> Ancsurka, -– te vagy az én gyermekem.</p> -<p>Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se -harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az -öreg Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a -melyet Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy -szólott:</p> -<p>– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már -macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.</p> -<p>Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.</p> -<p>– A leány is bejöhet a macskájával.</p> -<p>Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.</p> -<p>– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett -volna az őrmestere.</p> -<p>Riminszky tunyán intett.</p> -<p>– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok -itt.</p> -<p>Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett -körül a komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon -ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:</p> -<p>– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a -macskád? Nos?</p> -<p>Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:</p> -<p>– Az én gyerekem…</p> -<p>Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki -nincs megelégedve a mutatványnyal.</p> -<p>– No és tovább? – szólt kemény hangon.</p> -<p>Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> Nagyon -fáradtnak, szenvedőnek látszott.</p> -<p>– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem -akarlak látni.</p> -<p>Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta -a föld. Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta -neki, hogy rosszul hallott.</p> -<p>Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy -meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta -senki. Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan -zörgést müvelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon -akarta volna kivégezni.</p> -<p>Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek -sokáig csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. -Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami -rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és -fölnyitotta lezárt szemét.</p> -<p>– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!</p> -<p>Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta -a macskát és Riminszky felé vitte.</p> -<p>– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.</p> -<p>Riminszky ránézett:</p> -<p>– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz -vele mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. -Megengedem.</p> -<p>Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a -nagy tenyerével.</p> -<p>– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz. -<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span></p> -<p>Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik -minden tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a -mindenféle teákat:</p> -<p>– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – -dörmögte elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, -mit csináljak?</p> -<p>Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában -még Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.</p> -<p>– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása -szerint tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg -sintérelni tudtok. Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn -egy beteg csontot nem tudtok meggyógyitani.</p> -<p>Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a -kinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére -és vitázott velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen -tudtak hozzászólani a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük -Rocskay.</p> -<p>Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta -kövérkés kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése -bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De -filozófus létére könnyen segitett magán: visszategezte -Riminszkyt.</p> -<p>– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? -Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt -hiába trémázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, -sirunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért -legjobb férfiasan viselni a bajt, a melybe keveredtünk. A -gonosztevők <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span> közül is mindig az a szimpátikus, a -melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró -büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az -egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a -legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid -vannak, Riminszky.</p> -<p>Riminszky dühében az asztalra csapott:</p> -<p>– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, -hogy én tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod -rólam?</p> -<p>Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:</p> -<p>– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, -mit akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. -Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás -megkérdezni erről. Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót -vagy magadért, Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint -egyet és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden -attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a -többi tótok.</p> -<p>Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. -Összefonta a karját és a doktor elé állott:</p> -<p>– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.</p> -<p>Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:</p> -<p>– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok -tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de -azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. -<span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span> Gondolhatod, nem szivesen. Magamfajta -tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra -nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. -Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, -Riminszky…</p> -<p>– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már -nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.</p> -<p>A doktor komoly arcot vágott:</p> -<p>– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, -hogy egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot -kellene fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy -ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet -tudnék ujjáteremteni, kicserélni az emberi testből, akkor meg volna -oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, -esetleg elmulaszszam a fájdalmait.</p> -<p>Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.</p> -<p>Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen -ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból -álmélkodva hallgatta a doktort:</p> -<p>– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.</p> -<p>Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A -doktor fejcsóválva jött vissza.</p> -<p>– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell -halnia, – dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont -botjával.</p> -<p>– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki -mellette ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra. -<span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span></p> -<p>A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres -szakállát.</p> -<p>– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett -vagy már.</p> -<p>Benyitott Riminszkyhez:</p> -<p>– No, mit akar még az ur? – kérdezte.</p> -<p>– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.</p> -<p>Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem -fordult elő, hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna -őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy -Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet -elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy -olyan bátran mer beszélni Riminszky urral. Az öreg Mik se volt -rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és odanyomta a fülét -a kulcslyukra.</p> -<p>Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:</p> -<p>– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az -emberrel. Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy -ötvenesztendős ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy -házasságának gyümölcse legyen?</p> -<p>A doktor krákogott</p> -<p>– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves -embertől. De ha olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak -harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a -felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, -ez sem biztos dolog.</p> -<p>Riminszky hümmögött valamit, olyan <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> mély -hangon, mint mikor a medve haragszik.</p> -<p>A doktor az ajtóból felelt:</p> -<p>– Ámbátor minden lehetséges…</p> -<p>Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig -csak a doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy -hallgatódzott:</p> -<p>– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte -csufolódva.</p> -<p>Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a -patikába küldte a recepttel.</p> -<p>– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – -Azt a leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.</p> -<p>Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.</p> -<p>– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! -Szörnyű! Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy -macskát?…</p> -<p>Bekiáltott a konyhába:</p> -<p>– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.</p> -<p>Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett -keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.</p> -<p>– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.</p> -<p>A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta -a kék szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. -Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, -hogy kedvesen látott vendég.</p> -<p>A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott -keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda -volt dobva egy nagy <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= -"Page_80">-80-</a></span> medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? -Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.</p> -<p>Riminszky a medvebőrre mutatott:</p> -<p>– No, üljetek oda és játszatok.</p> -<p>Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan -kérdezgette a macskát:</p> -<p>– Te vagy az én gyerekem?</p> -<p>Mindjárt felelt is a macska helyett:</p> -<p>– Én vagyok a te gyereked.</p> -<p>– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?</p> -<p>– A kemencén aludtam, édesanyám.</p> -<p>– A háztetőn voltál-e?</p> -<p>– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam -ki a padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg -van.</p> -<p>– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?</p> -<p>– Ma nem torkoskodtam.</p> -<p>– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.</p> -<p>Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, -Riminszky ur már ott ült a kanapén és nevetett.</p> -<p>– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.</p> -<p>Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:</p> -<p>– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök -kuglizzanak a fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. -Becsületemre, kitünő macska.</p> -<p>Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:</p> -<p>– Hát ki a te gyereked?</p> -<p>– A macskám, – felelt Ancsurka.</p> -<p>– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.</p> -<p>Ancsurka behunyta a szemét: <span class="pagenum"><a name= -"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p> -<p>– Senkié. Én árva vagyok.</p> -<p>– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… -Az az ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.</p> -<p>– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant -is az orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.</p> -<p>Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, -az bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt -teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás -lakatjai között és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy -belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta -volna:</p> -<p>A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját -vette föl, egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. -Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat -képviselte, mig egy vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem -a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a -legutóbbi országos vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt -külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.</p> -<p>Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor -végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és -másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács -alatt.</p> -<p>Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a -kalapácscsal a lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.</p> -<p>Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját -öltötte magára ezen a gondolat-teljes délutánon. <span class= -"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span></p> -<h2>V. FEJEZET.<br /> -<i>Ki is volt hát a nizsderi várur?</i></h2> -<p>Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi -sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:</p> -<p>Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes -órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.</p> -<p>Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az -nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy -müvész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy -mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e -regénynek irója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének -akkor, a midőn kis emeletes házikót vásárolt és benne családi -fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü leányzót vezetett az -oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak ennek az örömére és -egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az órás kis -emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kis -leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek -keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. -Utóvégre nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester -leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju -csöppség és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a -csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban, -lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk -zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a felettünk -kiismerhetetlen sors rendelkezéséből <span class="pagenum"><a name= -"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> Wart Sámuelné belefáradt a -háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek -felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús -szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az -idevalósiaktól, férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, -valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, -ábrándosabb világba, mint Heidelberga, a hol utóvégre is nem -dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az utcasoron. Elment s a rugók -tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek, -mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése nem szokott -földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék! -Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig -nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos -kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. -Igy multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában -vénebbek lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek -éjjelenkint, mint valamikor énekeltek.</p> -<p>S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg -órás estebéd idején igy szólt Lizihez:</p> -<p>– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy -ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, -a hol fáradt szemem megpihentetem.</p> -<p>– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.</p> -<p>Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:</p> -<p>– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek -szert azzal, <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= -"Page_84">-84-</a></span> hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, -Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind -nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb -karácsonykor téved vevő boltomba. Próbáljunk megélni ugy, mint a -heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot -veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.</p> -<p>Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak -a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine -van, mint a hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. -Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, -hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a -diákokra?</p> -<p>Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és -rendes magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. -A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy -tagbaszakadt, egészséges arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben -semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja -szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt -valamiképpen másféle, mint a milyent Heidelbergában láttak. Lompos, -fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.</p> -<p>Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót -nyitott a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:</p> -<p class="center"><i>Kavaczky de Nizsder.</i></p> -<p>A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A -lompos komondorra mutatott: <span class="pagenum"><a name="Page_85" -id="Page_85">-85-</a></span></p> -<p>– Ez majd szerez lakótársat!</p> -<p>Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, -megnézte az embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de -Nizsder lehetett igen tisztességes férfiu, de a kutyája az -semmiesetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos, -ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva dugta be az orrát a -házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.</p> -<p>Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki -Nizsderről jött:</p> -<p>– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat -szerez önnek?</p> -<p>Kavaczky furcsán mosolygott.</p> -<p>– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi -komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. -Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a -hol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat -ehhez a lakáshoz.</p> -<p>Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen -kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a -kutyás embernek a földszinti szobákat, a melyeket diákoknak -rendezett be az órásmester.</p> -<p>Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok, -bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.</p> -<p>– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – -mondta.</p> -<p>Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.</p> -<p>– És hol lakott eddig az uraság?</p> -<p>– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az -apám, de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> onnan. Az -öregur ugyanis nem egészen tisztaeszü ember.</p> -<p>Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:</p> -<p>– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?</p> -<p>Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét -simogatta és annak a mocskos bundáját nézte.</p> -<p>– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára -mutatva. – Mit kérnek a lakásért?</p> -<p>Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem -tehet, fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a -lakás dolgában.</p> -<p>Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.</p> -<p>– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – -mondta csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, -szép kisasszony.</p> -<p>Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a -juhászkutyát, a melynek Kavaczky füttyentett.</p> -<p>– Poprád! – mondta.</p> -<p>És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.</p> -<p>Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi -elmondta tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. -Sámuel mester komoly arccal hallgatta.</p> -<p>– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. -Igen furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem -szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.</p> -<p>– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi. -<span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<p>Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.</p> -<p>– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény -ember ugy rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.</p> -<p>Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy -midőn Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a -kapu-csengetyüt, az utálatos kutya társaságában, Lizi nem -utasitotta őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában, -a mint jóravaló, rendes lányhoz illik.</p> -<p>Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a -mikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó -aranypénzt markolt ki zsebéből.</p> -<p>– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.</p> -<p>Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán -megfordult és megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.</p> -<p>– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy -hozzá hasonló emberhez szólott volna.</p> -<p>Kavaczkynak igaza volt.</p> -<p>Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a -lakótársat, még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan -barangolt a heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos -sugarai enyhe fényt árasztottak a szük, kacskaringós utcácska -kövezetére. Kavaczky a diványon heverészett és éppen azon -elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész -élet, a mikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról. -<span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> Jelezte, hogy ő is a világon van. Két -első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, -odaadással vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett -barangolásában.</p> -<p>Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett -lebeszélni az égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga -nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az -éjszakai ábrándozást, a mely ábrándozás különös hangokat csalt ki -belőle.</p> -<p>Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő -férfiu volt, – megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott -fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, -hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.</p> -<p>Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a -szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén -ugatott és kaparta a falat.</p> -<p>Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A -holdvilágos éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak -előtt és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya -ugatását.</p> -<p>Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az -éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább -megy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni -kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a -kutyának.</p> -<p>Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette -szeliden vagy szigoruan:</p> -<p>– Poprád! Csiba te, Poprád!</p> -<p>A Poprád ugatott, mintha fizették volna <span class= -"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> érte. -Ugatott torkaszakadtából és legjobban szeretett volna kirohanni az -utcára, és lábszárába kapni az idegennek.</p> -<p>Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a -diványról és néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az -ablaktól.</p> -<p>– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.</p> -<p>Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:</p> -<p>– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva -tenyeréből.</p> -<p>Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.</p> -<p>– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és -már nyitotta is az ablakszárnyat.</p> -<p>– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.</p> -<p>A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn -volt az ablakon, aztán kiugrott az utcára.</p> -<p>Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen -komolyan fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy -fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől -egyszerre megjuhászodott a dühös eb. Farkát lába közé huzva -odalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint a ki teljesen -bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé -bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szükölve -hátrált.</p> -<p>Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.</p> -<p>– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen -dög.</p> -<p>De Poprádnak mondhatott már akármit. <span class= -"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> A kutyát -tejesen megbüvölte az idegen különös magaviseletével. A Poprád -szeliden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató -talpraállott, hizelkedő farkcsóválással közeledett feléje.</p> -<p>– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett -a kutyának és halkan mondta:</p> -<p>– Poprád!</p> -<p>A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen -követte.</p> -<p>Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem -engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.</p> -<p>Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul -kezdte magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca -kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; -valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, -bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált -senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S e végből -elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt és -nyugtalanul aludt.</p> -<p>– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.</p> -<p>– Poprád! – sóhajtotta.</p> -<p>Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!</p> -<p>Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy -elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon -a kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen -Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> szemmel -közeledett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szive.</p> -<p>– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért -csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?</p> -<p>Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett -csak a lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt -mondogatta volna, nagy hizelkedve:</p> -<p>– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.</p> -<p>Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett -lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, -hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett -Kavaczky, a mennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. -Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csudálkozott -volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.</p> -<p>Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta -magát.</p> -<p>Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya -orrát forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, -szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér -kosárkával kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis -kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli -napsugárban és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:</p> -<p>– Jó reggelt, Lizi kisasszony!</p> -<p>Lizi mosolygott:</p> -<p>– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők. -<span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span></p> -<p>(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)</p> -<p>A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:</p> -<p>– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.</p> -<p>Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. -Kavaczky de Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, -hogy kakas-madár lehetett volna, pocakjával és vékony -lábszárával.</p> -<p>Kavaczky nagyot szivott pipájából:</p> -<p>– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével -hunyoritott Lizi kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De -Poprád hűséges volt és szépen hazajött, mire megvirradt.</p> -<p>Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka -volt, – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az -éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép -fejét:</p> -<p>– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.</p> -<p>S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten -nézett utána egy pillanatig.</p> -<p>– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, -kutyájára engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette -tovább az utcai járókelőket, a mig a házból harangcsöndités -jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.</p> -<p>Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az -első ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester -lépett be rajta.</p> -<p>Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy -csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> urat, a ki -szarvasagancsos kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és -mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában -ábrándozni szoktak a magyar diákok.</p> -<p>Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett -az asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:</p> -<p>– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a -sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen -meg, Kavaczky ur.</p> -<p>Kavaczky nagyott szivott a pipájából:</p> -<p>– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt -egykedvüen, – de mi lesz a kutyámmal?</p> -<p>Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles -hátát:</p> -<p>– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. -Leányom is nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel -odafönn.</p> -<p>Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet.</p> -<p>– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az -órásbácsinak! Szereted-e a kendermagot?</p> -<p>Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai -közeléből.</p> -<p>– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot -szereti.</p> -<p>Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege -alatt.</p> -<p>– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen -szerencsém. Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur -nem tisztelné meg asztalunkat.</p> -<p>Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste <span class= -"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> a legjobb -kabátját, a tükör előtt néhányszor megcsavarta a bajuszát.</p> -<p>– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – -habár nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.</p> -<p>Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky -urat a kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, -hogy néki tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és -végül, a midőn az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi -rézmetszetekben mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak -szögeiken és az ablak mellett nagy zöld kalitkában három -elkeseredett madárka ugrándozott és gubbasztott, a napfényről -álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta a számára kijelölt -széket és többé semmi mondanivalója nem volt. Szórakozottan evett -és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a földszintről. -Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér kötény -volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket fölbontotta, -Kavaczky megnyugodva szólalt meg:</p> -<p>– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!</p> -<p>Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. -De ez a kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki -ebéd ideje alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében -járni, végre felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és -illatában már régóta gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már -régen vár elmondani valójával:</p> -<p>– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg -Wartot és házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; -<span class="pagenum"><a name="Page_95" id= -"Page_95">-95-</a></span> mi familiáris emberek vagyunk; mi azt -szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont találna nálunk. Ugy-e -bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja magában, hogy otthon -van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel nagyon kéri -öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…</p> -<p>Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást, -megengedte magának a következő kijelentést:</p> -<p>– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és -a kutyám ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.</p> -<p>Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most -találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó -szemmel nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:</p> -<p>– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a -melyeket a diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?</p> -<p>Kavaczky álmosan hunyoritott:</p> -<p>– Nem hallottam dalolni.</p> -<p>Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül -tipeg a pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe -és nekifesziti az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy -örömet látta a tunya Kavaczky, nem röstelkedett többé még a -következőkre is kiterjeszkedni:</p> -<p>– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit -kedvelek, a kecskeduda.</p> -<p>Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós -palackkal, a melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, -mintha időközben haladékot nyert <span class="pagenum"><a name= -"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> volna Wart uramtól, -érintetlen állapotban vándorolt vissza a pohárszék sarkába. Ott -megállott mozdulatlanul, mint valamely pincebeli kis szellem, a ki -az örök sötétségből napvilágra kerülve, idegenkedve látja maga -körül a földfeletti élet zajgását.</p> -<p>Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu -bársonymellénye zsebébe.</p> -<p>– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni -szokott esténkint.</p> -<p>Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, -ennyit jegyzett meg:</p> -<p>– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.</p> -<p>Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes -mozdulatot tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu -ujjaival, de az arca borus maradt. Majd szégyenkezve, félig -elfordulva kérdezte:</p> -<p>– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet -néha fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?</p> -<p>Kavaczky összeráncolta a homlokát.</p> -<p>– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta -habozva.</p> -<p>Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.</p> -<p>– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az -oboának van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak -meg…</p> -<p>Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt -fiókját és onnan sebesen elővette különös hangszerét. <span class= -"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> Néhányszor -belefujt, majd valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben -szemét lehunyta.</p> -<p>Kavaczky beleegyezőleg bólintott:</p> -<p>– Jeles szerszám – mondta.</p> -<p>– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. -– Az oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a -csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén -falakat. És még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. -Ön sem fog panaszkodni, doktor ur.</p> -<p>A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére -és a dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós -szelleme ott vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek -alatt, a melyek barna rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. -Egy nagy álló óra komolyan beszélgetett magában a sarokban és -ingáját olykor megvillantotta kis házikójában. Az ablak melletti -kalitkában néha halkan füttyentett valamelyik rabmadár, mintha -csupán arról akart volna meggyőződni, hogy még nem felejtette el a -zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten ütött a toronyóra. Az -óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett és a zsebében -lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló nagy -órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint -órának.</p> -<p>– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a -heidelbergi órák nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…</p> -<p>Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan -előhalászott egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el -kopogni az öreg órás kezében, mintha <span class="pagenum"><a name= -"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> már a világ kezdete óta -egyebet sem tett volna, mint mindig-mindig kopogott volna. -Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen régi fekete kalap, amely -mintha csak abban a percben kezdte volna magát igazán jól érezni, a -mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen elhelyezkedett… -S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a régi -kalapot.</p> -<p>Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem -látott mást, mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy -sarokban. Ott ült a szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az -ördög igazodna el a férfiak észjárásán – egyszerre mindenféle régen -látott képek merültek fel a lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék -jutottak hirtelen eszébe, a hol a mesebeli leányok éppen igy ülnek -mozdulatlanul az elátkozott várban és várják megmentőjüket.</p> -<p>Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó -nélkül kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, -a mikor odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája -társaságában. Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a -gondolatai mindenféle kocogó vén botocskák körül kalandoztak. -Mintha a vén, rejtett ingáju órát is hallotta volna valahol, mint a -hogyan a nagyanyó kötőtűinek zörgését halljuk a szomszéd szobából. -S mikor már tulesett gondolataiban az öreg órásmester fején -kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, valamint a furfangosan -eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor eszébe jutott a -sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.</p> -<p>S akkor haragosan rugta meg Poprádot, <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> bár az -semmi okot sem adott a rugásra:</p> -<p>– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék -játszani.</p> -<p>És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte -sokáig a sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:</p> -<p>– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!</p> -<p>S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, -a mint az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen -felnyitotta az ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:</p> -<p>– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni -fogunk.</p> -<p>Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a -nélkül, hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen -akalommal gondolkozás nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart -Sámuel kezét:</p> -<p>– Imádom a zenét – mondta hevesen.</p> -<p>Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára -esett a tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette -volna rá szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:</p> -<p>– El ne szökj a háztól! – mondta.</p> -<p>Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon -ebédlőjében.</p> -<p>Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan -komolyan hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony -hárfakiséret mellett énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi -teljes szivvel és lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. -Csinos althangja volt és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét -sarokban, még pipáján is csupán azért szivott néha egyet-kettőt, -hogy a pipa el <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> ne aludjon. Wart Sámuel ur, az öreg -órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky urra. -Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn -az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai -mintha egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék -között olyan zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely -óránál szokott előfordulni.</p> -<p>Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely -elmult álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az -ódon ebédlőben és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart -ur észrevétlenül ugy tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa -azon saját érzeményeit. Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a -melyeket fujdogálni szokott és éppen ez volt annak is okozója, hogy -már sok esztendő előtt kilépett a városi polgár-zenekarból, a hol -sehogyan sem akarták méltányolni, hogy Wart uram saját műveinek -hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely más zeneszerző -utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb -pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és -minden zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely -hangokra a jámbor polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden -csöpp vér és a vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, -hogy vágja hatalmas hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, -gyülölködések és torzsalkodások magvát hordta magában az oboa -gyakori megfeledkezése, mig elkövetkezett az az idő is, hogy Wart -Sámuel urat legjobb barátja, a földsüket helikonista is elhagyta. -<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<p>– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki -foglalkozására nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a -mikor Cornelius mester, a városi karmester az oboa feletti -boszuságában végképpen összezilálta hosszu fürteit – a mi nem megy, -az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint polgártársunkat, de a -zenét már csak bizd másra.</p> -<p>Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:</p> -<p>– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?</p> -<p>Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét -a városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek -ugyan fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S -mintha az oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is -felderült volna, csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg -Wartot végképpen elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna -boltját, ha meg tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg -órák nélkül. Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes -órákat, hogy később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem -volt ideje unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a -mely minden heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény -volt, hogy a győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a -leánya kezét.</p> -<p>Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, -majd makacsul megrázta a fejét:</p> -<p>– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a -dologról!… Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a <span class= -"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> városi -zenekarban, ebben a botfülü zenei bolondok gyülekezetében.</p> -<p>Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. -Hogy Lizi mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte -senki. De mégis szóba került egyszer az ügy, még pedig azon -esztendőnek végső napján, havas Szilveszter éjszakáján, midőn -visszagondolt az elmult év eseményeire, az eladott órákra, az -órákhoz tartozó emberekre, üzleti barátaira és ellenfeleire. Ekkor -jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz Péter.</p> -<p>– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani, -hogy tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.</p> -<p>Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a -milyen volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca -fehérebb lészen a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy -szót sem beszéltek. Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis -megérezte valahogyan: igazi nagy szeretettel csupán a romlott órák -csüngenek rajta, a melyeknek beteg csontjait ujakkal pótolja és -tüdejüket kicseréli. A vén kopogó botocskához is jobban -ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette otthon, mint -azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az öreg -botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely -láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem -lehetett hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent -elkövetett ujbóli meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett -és az öreg Wart néha elkeseredve sóhajtott fel:</p> -<p>– S még hozzá egy olyan ember miatt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> a ki -annyit se ért az oboához, mint egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek -eleinte szokása volt sértődötten felállani és kimenni a -szobából.</p> -<p>Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy -talán Wart uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban -az időben, a mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a -régi ebédlő sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint -a török a Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi -kisasszony és az öreg órás kibékültek és megegyeztek a zenei -élvezetekben. Mig Lizi hárfázott és a hárfa mellé kellemes hangján -bús ónémet románcokat énekelt, Wart Sámuel hajtotta két tenyerébe -fejét. A románcok után az oboa komoly hangulatai töltötték el a -csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan nyugalommal bámultak a -falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai Lizi kisasszonyt -kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és gondolkozzon, -elgondolkozzon.</p> -<p>A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges -volt akár Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. -Ábrándozott Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen -elgondolkozott, hogy csak nagy későre vette észre, hogy az -ólomkarikás ablakokon a hold szelid fénye lopózott a szobába. Ez a -holdsugár egyszerre uj irányt adott gondolatainak:</p> -<p>– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen és -fölemelkedett.</p> -<p>Wart uram szelid szóval csillapitotta:</p> -<p>– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek – -szólt és elfujta a szonátát.</p> -<p>Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de <span class= -"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> -Nizsder, bajos volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy nagyon -látszott hallgatózni, de a figyelmes szemlélő azt is észrevette -volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira hallgat, hanem valamely -más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem hallott. Már percek -óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében kialudt. S -végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan -ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott -a kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé -Kavaczky.</p> -<p>A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott -feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt. -Illetőleg helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy -az asztal közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta. -Csak a Poprád hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett, -eltünt, mintha a föld nyelte volna el.</p> -<p>Kavaczky elkeseredve dörmögte:</p> -<p>– Azok az átkozott románcok és ez az átkozott kutya!</p> -<p>Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra -haragudjon-e inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül -elhagyta. Néhányszor még keservesen füttyentett, – hátha csak meg -akarja tréfálni egy ármányos kutya, de Poprádnak hiába -füttyentett.</p> -<p>Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott -volna vele – az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád -lompos, fehér bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje -az utca végéről. Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No -lesz most ne mulass! De minden rossz szándékának egyszerre -<span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span> vége lett, a mikor Poprád a maga -alamuszi modorában ránevetett.</p> -<p>– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol -töltötted ismét az éjszakát, te sehonnai?</p> -<p>Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha -csak azt mondta volna:</p> -<p>– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok.</p> -<p>Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a -mondást. És csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel -vette körül gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az -alattomos eb kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére -mégis csak lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér -bundáját.</p> -<p>De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:</p> -<p>– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat.</p> -<p>Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap -és még délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha -vidám emlékek jutottak volna az eszébe.</p> -<p>Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.</p> -<p>– No megállj! – mormogta sötéten.</p> -<p>Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett -a kezébe és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett -ezen az éjen. A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen -elhangzott a sötét mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután -eddig a jókedvü korhelyek bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a -kapuk alatt, most már nyugodt biztossággal <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> -kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. Közel, távol -semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak kibujt a -teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház padlásán -lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden Heidelbergában. -Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid világosságot -gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek, a kik -szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a -Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat -csaholt. Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.</p> -<p>Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. -Az akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat -a bő Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, -tollaskalapoknak, a mely ruházatban éjjeli időben még a -heidelbergai polgármestert is könnyen össze lehetett volna -téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan fütyörészve -közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja is -nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték -az éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha -meggyorsitotta volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre -fölismerte benne a mult éjszakai férfiut.</p> -<p>Itt a zsivány – gondolta magában.</p> -<p>Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve -kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha -vakkantott boldogságában.</p> -<p>A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan -nézett fel az emeleti ablakra.</p> -<p>Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> a -zsivány talán még az öreg órást is meg akarja lopni.</p> -<p>Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya -elhallgattatása után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A -köpenyeges levette kalapját és csendesen integetett, – lassan -indult vissza, arra, a merről jött, csakhogy Poprádot ez a -körülmény végtelenül kihozta sodrából. Dühösen kezdett ugatni és -kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.</p> -<p>A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. -Poprád kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.</p> -<p>Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva -ugrott elő a kapu alól:</p> -<p>– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett -forgatta.</p> -<p>Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme -veszedelmesen szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a -karja a köpenyeg alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan -ugatott.</p> -<p>– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell -a kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok -nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.</p> -<p>Kavaczky dühösen nevetett:</p> -<p>– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az -utcákon, mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul -szólott, különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. -Poprád! – kiáltott szigoruan a kutyára.</p> -<p>Az idegen halkan nevetett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p> -<p>A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, -mit csináljon.</p> -<p>– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.</p> -<p>A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, -aztán megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.</p> -<p>– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a -köpenyeges férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. -Gyermekkorom óta egy magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint -versenyt ugattak a komondorok. Ezt a régen nélkülözött -komondor-ugatást hallottam meg a minap erre jártamban s azóta nekem -ugat Poprád éjjelenkint.</p> -<p>Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd -hirtelen elkeseredéssel kiáltott fel:</p> -<p>– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a -kutyát, a melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt -látta, Popráddal nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam -magam, hogy golyót küldök a hűtlen eb koponyájába.</p> -<p>– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi -példánya azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal -szoktak birkózni és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.</p> -<p>– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky.</p> -<p>Az idegen ekkor közelebb lépett.</p> -<p>– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra -Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. -Igérem, nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha -<span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span> hallgassam jóizü ugatását, a mely -gyermekkoromra emlékeztet.</p> -<p>Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a -tenyerét. Az idegen belecsapott.</p> -<p>– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen.</p> -<p>– <i>Kvaczk</i> – felelt a másik, szokása szerint elharapva -nevének néhány betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!</p> -<p>Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád -lesunyt fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt -látszott kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a -csizmasarkával. De Kavaczky méltóságos volt, nem akart ilyen -könnyedén megbocsátani kutyájának. De talán nem is tudott volna -megbocsátani, még ha akart volna is.</p> -<p>Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját, -köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. -Lángoló nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe -minden asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon -beszélt és Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte -érezni, mintha már nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig -bizonyos volt benne, hogy soha sem találkozott vele addig.</p> -<p>– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva -töltöm az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan -otthon járnak a gondolataim.</p> -<p>Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az -édes apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is -bejárta a német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap -lenne. <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= -"Page_110">-110-</a></span></p> -<p>– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky.</p> -<p>– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha -harminckettő leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám -óhajtásának. Hiába, nem szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, -hogy tulajdonképpen melyik pályához volna kedvem. Ha meggondolom, -egyikhez sem. Egész nap álmodozva fekszem kis szobácskámban és -estére sem keresem a bursok léha, zajos társaságát. A mi a bursokat -mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak találom. A sört nem -szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a folyóparton sétálgatni és -nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.</p> -<p>Kavaczky a pipája füstjébe bámult.</p> -<p>– Akár csak a költők – dünnyögte.</p> -<p>Az ifju hátrasimitotta hullámos haját:</p> -<p>– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el -bennem. Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, -mindig ábrándozok…</p> -<p>– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy?</p> -<p>Pogrányi sóhajtott és nem felelt.</p> -<p>Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára:</p> -<p>– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer -is elszöktetted szerelmed tárgyát!</p> -<p>Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:</p> -<p>– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, -a másé…</p> -<p>Kavaczky vállat vont.</p> -<p>– Sajnálom, az enyém.</p> -<p>Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen -önteni akart belőle.</p> -<p>– Igaz, most jut eszembe, hogy bort <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> sohasem -iszol. No, de a kedvemért megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az -idejét se tudom, mikor multam el huszonkét esztendős. De engem soha -se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No mindjárt elmondom.</p> -<p>Koccintott fiatal barátjával.</p> -<p>– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert -nemrégiben mindenáron meg akartam házasodni. Valami -asszonyszemélybe botlottam és apám, a várur, szörnyen -megharagudott. Előbb lecsukatott a vár pincéjébe, aztán pedig -elküldött ide.</p> -<p>Pogrányi felsóhajtott:</p> -<p>– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb -pincébe, hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra -gondolnék, a kit szeretek s a ki engem nem szeret.</p> -<p>Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is -elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi -közben mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis -órásmester, a nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női -konty.</p> -<p>– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta.</p> -<p>És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:</p> -<p>– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas -a nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a -szerelem örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.</p> -<p>Mondta és megelégedetten hörpintett poharából.</p> -<p>Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke -szemmel pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon -<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span> hazafelé kopogtak és valahol egy távoli -toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában egy kis -harang.</p> -<p>– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.</p> -<p>Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak:</p> -<p>– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen -mozdulok sehová. Mindig itthon találsz.</p> -<p>Majd az ajtóban más jutott eszébe:</p> -<p>– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik -ahhoz, hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál -és az öreg ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, -mint egy diák. A lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, -pajtás.</p> -<p>Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát -egy pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes -szónoklatért. Nem is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi -elragadtatásában e hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. -Pogrányi pedig mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.</p> -<p>– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a -lakás?</p> -<p>– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta -Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart -kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?</p> -<p>Kavaczky legyintett:</p> -<p>– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi -igen mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem -számitanak.</p> -<p>Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy -Pogrányi már <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span> aznap elköltözik régi lakásáról -Kavaczkyhoz.</p> -<p>Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával.</p> -<p>– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte -magában és jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben -a percben.</p> -<p>Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé -kopogni az öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:</p> -<p>– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, -megmondhatja Lizi kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám -fogta, a mint igértem.</p> -<p>– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen -gyorsan mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel -tipegett a vén kalap és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a -hol a pontatlan heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, -tipegett, mintha sok száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető -kezét, pedig rossz órához már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a -mellénye zsebében ketyegő rézórából kiemelt valamely kis csavart -csavart.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj -lakó költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban -következtek egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. -Azzal a sarokkal szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder -pipázott, természetszerüleg volt egy másik sarok, a hol a fiatal -Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és az oboa felváltva andalitották -a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád is ugatott odalenn a -földszinten a zenei szünetekben, a <span class="pagenum"><a name= -"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> mely ugatásról Kavaczky -megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is csak -olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa -legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol -Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, -a melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált -süket fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál -inkább méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva -hallgatta az öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem -kerülte el a figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel -hallgatta Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.</p> -<p>Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes -egyetértésben élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi -képviselte a lelkes, rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, -csendes elemet alkotta. Az öreg Wart ur lassan-lassan nem találta -olyan pontatlannak a heidelbergi órákat és a botocska sem kopogott -oly nyugtalansággal többé, mint azelőtt. A dugóhuzó soha sem -habozott, ha arról volt szó, hogy vérét vegye egy-egy pincebeli kis -pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött a hosszu -bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy szép -tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka -váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan -éldegélni. A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz -otthon várt az oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és -elismerést szerzett minden megreperált óránál. <span class= -"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> -<p>Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom -volt; Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, -mert időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó -sarkában egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi -néha-napján már friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a -ki egyikőjüket sem látszott különösebben kitüntetni szeretetével. -Éppen olyan szivesen mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a -Pogrányi ábrándos sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva -néha Wart ur távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen -botorkáljon le a pincébe, a hol a Wart urral közös borokat -tartotta. Pogrányi pedig egész délutánokat elkalandozott Lizi -kisasszonynyal a heidelbergai kertekben, a hol virágot szedtek. -Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában, Pogrányi szép verset -faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi kisasszony -könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében Lizi -kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az -ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos -naivitással ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven -ellátta.</p> -<p>Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott -magában:</p> -<p>– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a -tótok nem hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.</p> -<p>Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy -akkor szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a -virágokból bokrétát <span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span> köthessen egy szőke, halavány és -kékszemü leány…</p> -<p>Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv -érzelmeiről, akkor talán még előtte sem maradt volna sokáig -titokban az a sok mindenféle változás, a mely a házban található -fiatal és ódon szivek világában megesett. Az öreg Wart Sámuel fia -gyanánt kezdte szeretni a csöndes és komoly Kavaczkyt, Lizi -kisasszony is neki kedveskedett a legjobb falatokkal, Kavaczky -pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a melybe a véletlen -folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek dolgában, -arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők érzelmei -az időjárással együtt változnak.</p> -<p>S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely -egy csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a -hárfa, oboa már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között -lefolyt:</p> -<p>– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli -mécsesét, a melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt -menendő s csupán egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami -eszébe jutott, – a mikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a -régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába, -a melyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam és a hol ötven -év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az -időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg… -Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott a sötét -utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta, <span class= -"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> -előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében -és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott -harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején -volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy -kalapom volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására -fölcseréltem ebben az esztendőben másikkal.</p> -<p>Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én -mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam -lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem -látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül -láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem -ittam, fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, -világosabb lett volna, mint egyébkor.</p> -<p>Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára -is tettem az álmot.</p> -<p>Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a -pillanatban.</p> -<p>Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult.</p> -<p>Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre -azt vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy -nagyon öreg ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, -az orcája beesett, szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett -rám egy pillanatig, aztán panaszosan megszólalt:</p> -<p>– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már -hozzá.</p> -<p>Szomoru méla hangja még most is fülembe <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> cseng -és a legkülönösebb, hogy ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a -hol előbb állott s észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a -falban, a mely ajtócskán a hagyomány szerint valamikor az elhalt -barátok koporsóit eresztették le a kriptába. Sokáig álltam ott, -gondolkoztam és mire elindultam ismét, már tudtam, hogy nemsokára -meghalok.</p> -<p>Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott -érdekelni, megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:</p> -<p>– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam.</p> -<p>Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:</p> -<p>– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, -mikor egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem -jutott sohasem eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem -fogok többé oboázni itt a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, -a melyeket még eddig nem raktam el, más fogja betenni megillető -helyükre.</p> -<p>Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé:</p> -<p>– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára -elmegyek oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. -Vajjon mi lesz veled akkor, Lizi?</p> -<p>Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak -se jutott eszébe semmi.</p> -<p>Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag -szemüvege alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az -ábrándos Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky -<span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span> ugy bámult bele a füstbe, mint mindig -azelőtt.</p> -<p>Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve -tette le az oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és -olyan pillantást vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre -szándékozik lemondani az oboázásról.</p> -<p>A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba -állitva a hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg -Wart ur a pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett -fel, a melyet hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány -pohárral felhajtott a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi -vállára tette a kezét:</p> -<p>– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt -valami történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem -igen hagyományozhatnék neked egyebet.</p> -<p>Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét:</p> -<p>– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza -jöjj, délben és estve.</p> -<p>– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de -nem tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene -számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… -Mit szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?</p> -<p>Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy -egyszer nem kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az -oboa hangtalanul, némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát -lehet, minden lehetséges. És ennek a mindennek <span class= -"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> a -lehetősége inditotta arra Lizit, hogy azt az öreg keskeny kezet el -ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.</p> -<p>Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen -olyan rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint -bármikor. A falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb -érdeklődéssel, és a sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a -lepergő perceket, mint talán száz esztendő óta.</p> -<p>– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy -Kavaczky ur ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása -szerint? Menj, Lizi, és kopogtass ajtaján.</p> -<p>Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint -megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve -felállott és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan -pislákoló mécses társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:</p> -<p>– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral -beszélni.</p> -<p>Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte -el aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket -felkölteni. Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors -léptekkel ment föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel -világitott.</p> -<p>Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig -fekvő helyzetben és az arca hamuszürke volt.</p> -<p>– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a -szobába lépve.</p> -<p>De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és -nem ismételte, bár feleletet nem kapott rá. <span class= -"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span></p> -<p>Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett -hangon sugta a fülébe:</p> -<p>– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt -ne mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.</p> -<p>Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:</p> -<p>– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, -hogy miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.</p> -<p>– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… -Éppen ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves -fiam.</p> -<p>Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, -ünnepélyes arcot vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett -megnyugtatni Kavaczkyt:</p> -<p>– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak -fel kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a -polgári zene-egyesületből kiléptem.</p> -<p>Kavaczky nagyot lélekzett.</p> -<p>– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom -őket holnap – tette hozzá gyors elhatározással.</p> -<p>Wart uram kinyujtotta reszkető kezét:</p> -<p>– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is -mindig.</p> -<p>Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán -azért, mert Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy -az óráknak, csupán Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon -fontos.</p> -<p>Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló <span class= -"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> öreg -ur, ezért bizonyos türelmetlenséggel vágott közbe:</p> -<p>– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart -ur. Éppen olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. -Igérem, – mondta bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb -heidelbergai óra ottan a sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő -méricskélését.</p> -<p>– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már -szeretem a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány -esztendeig hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, -leghüségesebb barátom, társam, mindenem volt. Mert nincs ám -hüségesebb barát egy jól járó órácskánál. Tapasztalni fogja ezt -kedves fiam és hálásan gondol majd az öreg Wartra.</p> -<p>Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette.</p> -<p>A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig -hallgatott és Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan -emelkedését. Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a -helyzet magaslatára emelkedve, komoly arccal igy szólott:</p> -<p>– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán -megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a -szomszédból.</p> -<p>Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta -Kavaczky halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével -tiltakozó mozdulatot tett.</p> -<p>– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. -Csak annak örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj -közelebb. <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= -"Page_123">-123-</a></span></p> -<p>Lizi könyes arccal közeledett.</p> -<p>– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a -melylyel nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled -elégedve. Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg -haldokló atyádnak.</p> -<p>Lizi térdre ereszkedett:</p> -<p>– Igérem – zokogta.</p> -<p>Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében -ketyegett és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot -látott. Hirtelen előrelépett.</p> -<p>– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi -kisasszonyt.</p> -<p>Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a -Wart Sámuel kezét.</p> -<p>– Apám, édesapám – zokogta.</p> -<p>De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán -már nem akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig -mozgott, ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett -ketyegni. Egyszerre megállott.</p> -<p>– Apám – sikoltott Lizi.</p> -<p>– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky.</p> -<p>A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt -ketyegni. Az óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé -meginditani tudta volna.</p> -<p>… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi -rossz órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy -szőkekontyos, fehérarcu kisasszonyhoz.</p> -<p>A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol -nincsen sem jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai -<span class="pagenum"><a name="Page_124" id= -"Page_124">-124-</a></span> órák ezután is tovább jártak. Különösen -azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak az öreg -órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt töltött -a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan ketyegett -tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy fiókban -volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes -hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó -a sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a -milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak -bőséges figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan -közeledett mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen -nagy zavar volna máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az -órások és királyok összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét -veendő, szorgalmasan huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.</p> -<p>– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült -munkájával.</p> -<p>S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a -mennyit lehetett.</p> -<p>Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg -oboázni gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az -öreg urat és az utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:</p> -<p>– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt -hittük már felőle.</p> -<p>De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.</p> -<p>Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely -akadályok mutatkoztak, <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span> mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem -talált a Wart Sámuel hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában -napközben a templomokat járta, este pedig ugy eltünt kis -szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette egészen a dolgot. -Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol annyi kedves zene -hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a legsajátságosabb -füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a rézmetszetek -felé – nem zavarta meg senki.</p> -<p>A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha -csak az öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig -vissza a rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi -gonosz ördög jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a -Poprád kutya társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig -sárosan, porosan, hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. -Pogrányi korhely bursok társaságába keveredett, a kikkel reggelig -nótázott és akkor Poprád mindenféle rossz szokásokat tanult meg. -Néha csak reggel felé és ugy tudott hazatalálni az azelőtti szelid -költő, hogy a kutya belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, -vezette hazafelé a jól ismert uton.</p> -<p>Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. -Az nem volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a -Pogrányi dolga sehogy se ment a fejébe.</p> -<p>– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel -felelni nem tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.</p> -<p>Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy -Pogrányi egy rossz <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span> gitár mellett mindenféle költeményeket -szaval az utca közepén és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, -keservesen vonitott hozzá, bár Pogrányinak szemmel láthatólag nem -igen tetszett ez a kiséret.</p> -<p>Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli -bakterekkel és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha -verekedésre nem került a dolog.</p> -<p>Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor -oldalba döfte a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és -ezzel rendben lett volna a dolog.</p> -<p>Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára:</p> -<p>– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy -összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett -volna.</p> -<p>Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan -jelentette ki:</p> -<p>– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked.</p> -<p>Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive -itt megszakad…</p> -<p>Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:</p> -<p>– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még -sem kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, -de azért már mégis öreg ember volt.</p> -<p>Pogrányi tétován bámult a barátjára.</p> -<p>– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett -volna.</p> -<p>Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer -csuromvizesen hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol -legsebesebb az ár. Sehogy se akart <span class="pagenum"><a name= -"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> beleegyezni abba, hogy -onnan kihuzzák. Meg akart halni.</p> -<p>Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:</p> -<p>– Megbolondultál, te kölyök?</p> -<p>A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit.</p> -<p>Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:</p> -<p>– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit -keresnék már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?</p> -<p>Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy -tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a -diákra:</p> -<p>– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.</p> -<p>A diák csendesen folytatta:</p> -<p>– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi -pedig elunja a várakozást.</p> -<p>Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem -megfeledkezett a dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. -De hát Lizikével jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt -volna vele?</p> -<p>– Én elköltözöm, – mondta a diák.</p> -<p>– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig -együtt voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?</p> -<p>A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött -vissza. Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky -hiába hivogatta. Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A -hüséges kutya azonban mégis elcsavargott mindennap arra felé, a -melyre Pogrányi lakott. Mintha hireket, üzeneteket hordott volna a -háztól. <span class="pagenum"><a name="Page_128" id= -"Page_128">-128-</a></span></p> -<p>Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat -hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, -szomoruan felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit -kérdezni. De Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.</p> -<p>Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy -hirtelen felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.</p> -<p>– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a -bolondságaival.</p> -<p>Lizi felemelte az arcát:</p> -<p>– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen.</p> -<p>De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas -megfontolás után a fejébe vett.</p> -<p>– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt -közöttünk? – dörmögte.</p> -<p>– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony.</p> -<p>Kavaczky vállat vont.</p> -<p>– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi -kifogása, meg aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok -meglenni nélküle.</p> -<p>Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát -és hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.</p> -<p>Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a -midőn Kavaczky belépett.</p> -<p>– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk.</p> -<p>A költő csöndesen ingatta a fejét.</p> -<p>– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy -viszlek! <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= -"Page_129">-129-</a></span></p> -<p>Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte.</p> -<p>– Egy-kettő, menjünk.</p> -<p>Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint -hárman ültek és Lizi pengette a hárfát.</p> -<p>A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg -Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a -nizsderi uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi -barátja.</p> -<p>– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán -nem volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további -szerződést az uradalomra nézvést.</p> -<p>– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való?</p> -<p>– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi -várból. Megirtam levélben.</p> -<p>Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott -az apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz -jutni.</p> -<p>– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz -Riminszky.</p> -<p>– Becsületemre, láttam kiteritve.</p> -<p>– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa -ideája, mint annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné -látni a temetését. Mi történik azután, hogy ő meghalt?</p> -<p>– Láttam letenni a kriptába.</p> -<p>– Onnan kijöhetett.</p> -<p>– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon -harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az -orosz hadsereg. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span></p> -<p>Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.</p> -<p>– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg -ujra lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?</p> -<p>Riminszky fölkacagott.</p> -<p>– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?</p> -<p>Kavaczky komolyan bólintott.</p> -<p>– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. -Most komoly a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges -fehérszemély, hanem tisztességes urihölgy.</p> -<p>Riminszkynek tetszett a dolog.</p> -<p>– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled -sok minden kitelik.</p> -<p>– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az -uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. -Azonban a várban magam akarok lakni a feleségemmel.</p> -<p>– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky.</p> -<p>– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak.</p> -<p>Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott -magában, hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be -Kavaczky és szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt -meglátta. Oldalba döfte Kavaczkyt:</p> -<p>– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!</p> -<p>De Kavaczky már benne volt:</p> -<p>– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt -Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta -szemét. Igy az utolsó <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span> akadály is elmult, a mely -boldogságunkat gátolhatná. A nizsderi vár urnőjét várja.</p> -<p>Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant -keresztül.</p> -<p>– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.</p> -<p>– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással.</p> -<p>– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az -ut, akkor is megmaradna elhatározása mellett?</p> -<p>– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül.</p> -<p>Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.</p> -<p>– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.</p> -<p>– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg -nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól -végezd el a rádbizottakat.</p> -<p>Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a -szobából, a mig Riminszky érte ment.</p> -<p>– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél -magyarul, mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.</p> -<p>– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. -– Most pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk -az esküvői előkészületekhez.</p> -<p>Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.</p> -<p>– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek -teljesen rendben.</p> -<p>– Pénzért mindent meg lehet kapni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> -Remélem, hoztál magaddal pénzt, Riminszky?</p> -<p>Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető -gyorsasággal intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi -hasznát venni, az Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen -került haza.</p> -<p>– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer -Riminszky ur Kavaczkynak.</p> -<p>– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után.</p> -<p>– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után?</p> -<p>Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is -felelhetett volna ilyen bolondságra?</p> -<p>Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő -dolgozott a Lizi fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. -Kavaczky váltig biztatta őket:</p> -<p>– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. -Ugy-e, Riminszky, még nem loptad el az egészet?</p> -<p>Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz -aranytekercseket izzadt ki Riminszky a tarsolyából.</p> -<p>– Elég lesz már, – mondogatta.</p> -<p>De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.</p> -<p>Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen -egyszer sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott -volna az arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott -meg semmit. Sem a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. -Isten tudja, hol jártak a gondolatai?</p> -<p>Isten tudja, hogy min gondolkozott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> Mindig -csak gondolkozott és vidámság nem szállott arcára.</p> -<p>Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a -vidámságot, minél több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen -emlegette:</p> -<p>– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi -mondás. Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta -mulna. Olyan furcsa dolog is az a házasság!</p> -<p>Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett -leginkább elbeszélgetni.)</p> -<p>– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, -nőtelen ember?</p> -<p>– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg -gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval -ellát. Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De -azért gondolkozom rajta magam is.</p> -<p>– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi.</p> -<p>Riminszky erősen a leány szemébe nézett.</p> -<p>– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős -hangon.</p> -<p>Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa -Riminszky beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:</p> -<p>– Nos, mit tenne a helyében?</p> -<p>Riminszky fölállott helyéről:</p> -<p>– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán.</p> -<p>S már ajánlotta is magát.</p> -<p>Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban -szerette volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. -<span class="pagenum"><a name="Page_134" id= -"Page_134">-134-</a></span> Éreztette is vele ezután eleget az -ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer, a mikor -Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:</p> -<p>– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a -szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.</p> -<p>Riminszky vállat vont:</p> -<p>– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky -fülig szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta -fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.</p> -<p>Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a -szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, -tüzesebb lett Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket -küldött a menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:</p> -<p>– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene -megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.</p> -<p>Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon -is megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt -rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a -mely bőven ki volt hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot -és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy -örült, mint egy gyerek, a mikor először fölpróbálta a diszruhát. -Tetszelegve nézegette magát a tükörben:</p> -<p>– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta -megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal -valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt -ősömnek a kardját.</p> -<p>Riminszky hunyoritott a szemével. <span class="pagenum"><a name= -"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> -<p>– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek -a kard a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy -Krucsay nevü alispán addig hordott kardot a házasságában, mig -megkivánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.</p> -<p>– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le -a feleségem nyakát?</p> -<p>– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.</p> -<p>Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a -leghiresebb főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky -napokon át tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma -ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett -Riminszkynek.</p> -<p>– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! -Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!</p> -<p>Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky -ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza -Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón -akar utazni, hajduval. Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment -férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a -fiatal házaspárt.</p> -<p>Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.</p> -<p>– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság -hintón?</p> -<p>– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet -szereti, a kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A -hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is. -<span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<p>Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.</p> -<p>– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, -ha az valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet -ráfogni, hogy valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár -százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.</p> -<p>Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem -érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy -erőszakos, nyakas öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, -mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet. -Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiu a -nevetségességig.</p> -<p>– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek -valahol van egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.</p> -<p>– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.</p> -<p>Kavaczky elgondolkodott:</p> -<p>– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha -váram nem volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, -Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én -gyermekkoromban volt vagy száz…</p> -<p>– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az -is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján -elpukkanjanak, ha Korenyák János is ugy akarja.</p> -<p>– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a -Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.</p> -<p>– Korenyák egy odavaló tót ember és <span class= -"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> egész -Szepes vármegyében egyedül ő reszkirozza meg az életét, hogy a -nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.</p> -<p>Kavaczkynak tetszett a dolog:</p> -<p>– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó -szolgálatomba fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak -kedve jön majd valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök -kedvre – leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a -tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várurnak -vagy várasszonynak jó kedve van.</p> -<p>Riminszky bólintgatott a fejével:</p> -<p>– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, -hogy a tarackok durrognak?</p> -<p>Kavaczky elgondolkozott.</p> -<p>– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg -azután igy faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. -Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig -mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak -az emberek.</p> -<p>– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen -egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja -benned. Száz lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis -vetőmagnak.</p> -<p>– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az -a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz -kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat -odahaza.</p> -<p>Riminszky csendesen köhintett.</p> -<p>– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi <span class= -"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> lélek, -a ki jóváteszi majd mindazt, a mit te vétesz.</p> -<p>Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy -szekér virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat -feldiszitették. Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a -kacskaringós szuette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. -Virágbokréta került a füstös rézmetszetek alá a széles asztalra és -egy nagy csokrot kapott a sarokban álló inga-óra, a mely éppen -olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az -öreg Wart ur.</p> -<p>Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a -menyasszonyt öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, -igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. -Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a -barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is -az ismeretes buzavirágszinü diszruhában. Széles kard az oldalán, -sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, -megelégedetten ballagott nyomában.</p> -<p>Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel -vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már -várta a szobájában.</p> -<p>– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell -mennünk.</p> -<p>A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.</p> -<p>– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa. -Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.</p> -<p>Riminszky nyujtózkodva ásitott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p> -<p>– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény -véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem -egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a -világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak -szeszélyeibe avatkozni.</p> -<p>Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal -fordult Riminszky felé:</p> -<p>– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára -megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?</p> -<p>Riminszky vállat vont.</p> -<p>– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a -tiz ujját megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére -feleségül veszi.</p> -<p>– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.</p> -<p>Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy -percig sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó -figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György -nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. -Igy aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom -nem volt valami megvetendő bérlet.</p> -<p>– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat -filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ -még sem dőlt össze. Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a -felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a szándékát békés uton -valósitja meg. Kétszáz esztendővel <span class="pagenum"><a name= -"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> ezelőtt még fegyveres -erővel jött volna érte.</p> -<p>A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment -Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky -kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi -valamelyik korcsmába. (Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen -alkoholista volt.)</p> -<p>A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház -földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan -voltak azok az ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra -meghivott. Ott ültek, pipáztak és végnélkül fujták azt a régi -diák-nótát, a mely századok óta hangzik, különböző -változatokban:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">… Búcsúzik a vén diák: -Tovább…<br /></span> <span class="i0">Isten veletek, cimborák! -Tovább…<br /></span> <span class="i0">Az út hazámba vissza -visz,<br /></span> <span class="i0">Filiszter leszek magam -is.<br /></span> <span class="i0">Tovább…<br /></span> <span class= -"i0">Tovább, tovább, tovább…<br /></span> <span class="i0">Fel, -búcsúcsókra, cimborák!<br /></span></div> -</div> -<p>A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház -földszintjén. Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a -diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok -között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn a -heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját -foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog – hanem egy valóságos -középkori várba vonul. Azonkivül még az is roppant tetszett a -diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek“ dünnyögte -Riminszky), hogy <span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span> Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok -véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut -mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky -aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az -esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a -bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely -ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.</p> -<p>Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a -mely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja -volt természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint -csupán annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A -Pannoniának voltak a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések -napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész -korcsmahelyiséget. A Pannonia volt az, a mely szakitva az összes -heidelbergai hagyományokkal, a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, -kevésbbé veszélyes slégert, a mely karddal vagdossák össze -évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannoniában görbe -magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a párbajok -sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli -diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott -el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy -diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.</p> -<p>Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem -igen kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte -személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték -a diákok <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span> a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték -most és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt, -mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték a -Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy kijutott része az -ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.</p> -<p>– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap -vár.</p> -<p>Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut -venni a kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.</p> -<p>Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:</p> -<p>– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el -sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!</p> -<p>Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.</p> -<p>Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az -az izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken -pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire -pattogó rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki -szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból -gyakran a trágár tréfa sem.</p> -<p>Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen -mormogta a Riminszky fülébe:</p> -<p>– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most -szétveretném az egész csürhét.</p> -<p>A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky -haragosan dörmögte:</p> -<p>– Az ördög bujjon a szokásaitokba. <span class= -"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> -Utóvégre, ha már szokás, állj fel és mondj valamit.</p> -<p>– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.</p> -<p>Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.</p> -<p>– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk -hirtelenében.</p> -<p>Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.</p> -<p>– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt -el az ivás elől?</p> -<p>– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét -tudom könyv nélkül.</p> -<p>– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már -várnak.</p> -<p>Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:</p> -<p>– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a -szerelmi vallomás.</p> -<p>Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a -holdvilágos éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt -szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:</p> -<p>– Plágium! Gyalázatos plágium!</p> -<p>Kavaczky megdöbbenve nézett körül.</p> -<p>A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy -ragyásképü alacsony diák.</p> -<p>– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk -verseiből idéz a nizsderi várur.</p> -<p>– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte -folytatni. Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.</p> -<p>– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> -Fontosabb dolgok várnak rád.</p> -<p>Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit -legelsőnek talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, -hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.</p> -<p>Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott -egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába -rohant.</p> -<p>Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü -szobalányok futkostak fel s alá.</p> -<p>– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.</p> -<p>– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.</p> -<p>Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után -kapkodott és nehéz hörgés tört elő melléből.</p> -<p>Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást -vetett maga körül, hogy ijedten tisztultak előle.</p> -<p>Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, -aztán megrázta a Kavaczky vállát:</p> -<p>– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a -megbénult férfiu fülébe.</p> -<p>Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet -látna maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. -Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, -hogy messze jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky -tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, -harcsabajusza alatt már mosolyog <span class="pagenum"><a name= -"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> is. Csak meg akarta -ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…</p> -<p>Riminszky azonban nem látszott tréfálni.</p> -<p>– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj -talpra! Hisz férfi vagy!</p> -<p>Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a -menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy -pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz -álom. – A szobában szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és -fátylak; a ki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal, -hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy -álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy -kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy -a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó orcáját. Látott -ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy másik -kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán -vele a pokol előtornácáig.</p> -<p>Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. -Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, -ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt -virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy -virágkoszoruba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi -kezét, lerántja vele a virágot is.</p> -<p>A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. -Fujják végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig -arra gondol, hogy ez a dal neki szól. <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p> -<p>Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes -utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak -a vén háztetők felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a -kedves napon.</p> -<p>Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel -bandukol. Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a -vendégfogadót, a mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky -már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy -delizsánc, a melyet Kavaczky megbizásából bérelt. A fogadós -megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.</p> -<p>– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.</p> -<p>Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a -rendeletet, hogy vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két -nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron. -Egy törpe, nagyszakállu emberke tartja a lovak kantárát.</p> -<p>– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá -Riminszky.</p> -<p>A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:</p> -<p>– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami -lakatokról volt éppen szó…</p> -<p>Riminszky ur nyeregbe zökkent.</p> -<p>– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. -Ha itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem -erről a helyről. Megértetted?</p> -<p>Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem -volt olyan fehér, <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span> – összeráncolt homlokával a fejbőrét -mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, igy hozza -gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.</p> -<p>Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.</p> -<p>– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.</p> -<p>– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar -lóra, Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, -Kavaczky!</p> -<p>Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva -a nyeregbe akarja segiteni.</p> -<p>– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a -hűtelen után futni?</p> -<p>– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a -szökős kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. -Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?</p> -<p>Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, -hevesen kiabált:</p> -<p>– Lóra! Lóra!</p> -<p>Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem -neveti-e valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.</p> -<p>– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.</p> -<p>A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az -almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a -visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, -az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, -nagycsizmás, vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, <span class= -"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> a ki -egy utszéli cölöp nyugalmával állott helyén.</p> -<p>A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld -mezők között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. -Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák -köszöntöttek rájuk…</p> -<p>Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a -melyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat -szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle -emberrel. Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. -Később utszéli korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. -Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.</p> -<p>– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon -legnagyobb öröm érné ebben a pilanatban.</p> -<p>A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok -foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit -utközben.</p> -<p>Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma -udvarára.</p> -<p>– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.</p> -<p>A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek -sétálni. Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az -erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja -karját. Halk, de határozott hangon mondta:</p> -<p>– Meg fogom ölni!</p> -<p>Riminszky bólintott.</p> -<p>– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.</p> -<p>A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni <span class= -"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> a -megszököttek után. Lizi kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett -kalappal előtte hevert a fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül -nézték a közeledőket, mintha lopva összemosolyogtak volna. -Szerelmesen, boldogan.</p> -<p>Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky -megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:</p> -<p>– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!</p> -<p>A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami -kellemes hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman -mosolygott reá.</p> -<p>– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. -Jöjj, kedves…</p> -<p>Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány -leugrott a fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog -léptekkel indult vele a korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen -suttogtak és sürün egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal -követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.</p> -<p>A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky -utánuk nézett és ezt mormogta magában:</p> -<p>– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.</p> -<p>Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s -egy lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma -ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy -hegyesszakállu, intelligens arcu, nyomban megnyerte tetszését. -Félrehivta és beszélgetett vele. Valami elzüllött irnok volt a -vándor, a ki városról-városra kóborolt, mert <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> egy -helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe botjához -és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller -Szigfriednek…</p> -<p>– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött -Riminszky.</p> -<p>A vándorlónak felcsillant a szeme.</p> -<p>– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, -kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a -verset!</p> -<p>Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem -mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos -papirosról, a mely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy -kóborló lovagról…</p> -<p>– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers -végére ért.</p> -<p>– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. -– Éppen lovagi szolgálatról van szó.</p> -<p>Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta -tarka kabátját:</p> -<p>– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben -vettem részt vitézi tornákon.</p> -<p>A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.</p> -<p>– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…</p> -<p>Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor -lovagot a diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a -szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan -érintette meg kezével.</p> -<p>– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky -hidegen.</p> -<p>– Minden jól van – felelt a diák és <span class= -"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> -mosolyogva nézett vissza a korcsmaudvarra, midőn onnan -kilépett.</p> -<p>Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, -pedig a diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg -akarná ölelni.</p> -<p>Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két -hosszu csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy -érdeklődéssel figyelte a dolgokat.</p> -<p>– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön -a pisztolyhoz?</p> -<p>Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész -életében pisztolylyal foglalkozott volna.</p> -<p>Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót -ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:</p> -<p>– Valódi?</p> -<p>– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte -tovább a dolgokat.</p> -<p>A pisztolyok már töltve.</p> -<p>– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte -Riminszky szekundáns társától.</p> -<p>– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.</p> -<p>Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak -felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.</p> -<p>Egy másodperc még és erősen tapsolt.</p> -<p>A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. -Valami kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a -szeméből.</p> -<p>Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan <span class= -"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> -felemelte pisztolyát. Valami erőszakos megrándulást érzett egész -testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A -pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és a diák még mindig -rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy -pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra -dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem -mozdult.</p> -<p>Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried -halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt -lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be -az erdőbe.</p> -<p>A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy -bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.</p> -<p>Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, -szivethasitó éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a -halott mellé és őrjöngve ráborult.</p> -<p>– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész -testében.</p> -<p>Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és -elváltozott hangon sikoltott reá:</p> -<p>– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…</p> -<p>Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni -mindenfelől. Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.</p> -<p class="center">*</p> -<p>És elmult tizenhat esztendő…</p> -<p>A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig -nem találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog -volt egyetlen percig. Karácsonyi <span class="pagenum"><a name= -"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> estéken gondolt reá -valaki a nagyvilágban és jelt adott magáról. Néha Pétervárról, -máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy -postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyü ólomgolyó. -Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos -küldeményt.</p> -<p>– Tehát még él – mondta.</p> -<p>És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint -valami ereklyéket.</p> -<p>A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás -leányát abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, -valószinütlen és rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a -csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa -egyik leghiresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A -legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolózás -homályával vette magát körül. Nappal soha sem látta senki. A -legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni -házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a ki -a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart -Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a -legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, -majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. -Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját -és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a -közönségnek. Jéghidegen köszön és kiséret nélkül hagyja el a -cirkuszt. Az artista-ujságok mesés dolgokat tudnak lovaglásáról, a -kartársai pedig <span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span> regényeket mondanak azokról a temérdek -reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő utjába megakadtak. -Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet nem is igen -kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen körülmény e -mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit gondolkozás -nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott -utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban. -Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a -müvésznőnek:</p> -<p>– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz -a feleségem.</p> -<p>Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren -főbelőtte magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek -meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a -paripája félreugrott és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő -aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbevágta a nemes -mént.</p> -<p>Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a -kit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a -jégkeblü hölgynek.</p> -<p>Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy -találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart -róla. Riminszky kémeket fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a -művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi -várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a -pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az -érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg -<span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span> többé a fáradozást? Ki tudott volna -eligazodni Riminszky eszejárásán?</p> -<p>Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden -barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a -rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig -egyszer a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte -egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi -éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda -költözött.</p> -<h2>VI. FEJEZET.<br /> -<i>Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?</i></h2> -<p>A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A -házigazda meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a -sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik -tovább foglalkozott lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi -esztendő óta mindig, szorgamasan dolgozott a kis konyhában, -Ancsurka pedig a macskájával naphosszant bolyongott a nagy házban. -Az öreg Mik szivesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A -kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat és mindegyikről -tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is -igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondta, hogy -egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete. Voltak -furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> Az öreg -Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban -található volt, majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.</p> -<p>– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s -igen jól esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.</p> -<p>– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még -Riminszky ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma -velük.</p> -<p>Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:</p> -<p>– Most már csak a macskákat szereti.</p> -<p>A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy -mielőtt betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz -igaz, a mi igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy -Podolinban, a kik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok -lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik -szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a -harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz kis fehér macska révén -még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész -vármegyében sem.</p> -<p>A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a -macska megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg -volt pecsételve.</p> -<p>Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram -jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát -kezére, mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott -a szinben lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska -viselte <span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span> magát, a ki valamiképpen elszökött -Ancsurka karjából és a háztetőre menekült. Onnan nézte nyivákolva -az udvart és az udvarban történteket.</p> -<p>– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és -öreg barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos -szelencéjét.</p> -<p>Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt -hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki -Riminszky ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban -kilépett a szinből és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.</p> -<p>– Ott van a leány, tisztelendő ur!</p> -<p>A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát.</p> -<p>– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy -valami kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy -rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és -nagy betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre -megtanitsalak.</p> -<p>– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.</p> -<p>A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett -meg a haja – szeliden legyintett.</p> -<p>– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a -dolog.</p> -<p>A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette -utját.</p> -<p>– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, -mint téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon -fiatal is vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor -megismerkedtem az öreg Á-val. <span class="pagenum"><a name= -"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p> -<p>Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, -előre sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman -pattogott a tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta -rotyogott. A barát szakértő pillantást vetett a fazekakba.</p> -<p>– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, -ha az ur is idehaza van!</p> -<p>Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos -ládába és a konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő -állást foglalt.</p> -<p>– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája -zsebéből egy darab krétát huzott elő.</p> -<p>A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett -vetnie a különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a -betüket, a melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék -megtévesztésére. Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl -az ajtóra, János tisztelendő megelégedetten bólintott:</p> -<p>– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a -számokkal hogy vagyunk?</p> -<p>A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné -a sütő ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült -malacka alakja tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.</p> -<p>– Kutya-kutyánszki! Malac is van?</p> -<p>A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli -harangszó.</p> -<p>– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – -szólt alázatosan Marczinkáné.</p> -<p>Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és -félreismerhetetlen <span class="pagenum"><a name="Page_159" id= -"Page_159">-159-</a></span> bámulattal nézte az Ancsurka -betüvetését, most nagyot szusszantva előlépett:</p> -<p>– A pincekulcs is nálam van, – mondta.</p> -<p>Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival -gyorsan megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az -asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:</p> -<p>– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – -Az ördög bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…</p> -<p>A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot -vont elő.</p> -<p>– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül.</p> -<p>Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott -vissza az előbbi sarokba, csakhogy most háttal.</p> -<p>A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg -nagy, kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő -fazekakat. Késével néha rábökött egyik-másik fazékra:</p> -<p>– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és -toll nem irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt -valami gyomornak kellemetes.</p> -<p>A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét -a tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor -száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu -alatt. Mik talpra ugrott.</p> -<p>– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult -karikalábán a sarokból.</p> -<p>A fráter megtörölte a száját. Leverte a <span class= -"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> -csuhájáról a kenyérmorzsát és komoly arculatot öltött.</p> -<p>– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő -volt.</p> -<p>Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky -utibundában állott a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy -vadászcsizmában topogott.</p> -<p>– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a -hol jobb helye lesz, mint itt volt.</p> -<p>– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter.</p> -<p>De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig -parancsát teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két -hórihorgas kanca.</p> -<p>Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg -Mik sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is -a nyakába akasztotta volna, de nem lehetett.</p> -<p>– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol -urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.</p> -<p>Ancsurka már az udvaron állott.</p> -<p>– A macskám, – szólt pityeregve.</p> -<p>– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky.</p> -<p>A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és -szomoruan nyávogott.</p> -<p>– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky -ur.</p> -<p>Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát -támasztott a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint -egy mókus. A következő percben már hozta nagy diadallal a fehér -cicát.</p> -<p>– Megfogtam, mint egy vasszöget, – <span class= -"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> mondta -és átnyujtotta Ancsurkának a macskát.</p> -<p>Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt.</p> -<p>Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, -hogy gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán -csettintett a nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a -csörgő szánnal.</p> -<p>János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg -vállára ütött, a ki tátott szájjal bámult a szán után.</p> -<p>– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket?</p> -<p>Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik -vizsgájából semmi sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek -találtattak.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek -le. Egy darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a -fehér téli szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót -falucskákon vágtattak keresztül. Riminszky hallgatott, mintha -befagyott volna a szája. Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a -kendő alatt a fehér cicát.</p> -<p>Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők -jelentek meg, havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak -a hegyek, halottak az erdők, a mélységes csöndben csak a szán -csengőinek csörgése hallik.</p> -<p>Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak -kezdtek bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még -vissza-vissza pislogott és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu -hidakat raktak <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span> a hóra. Most már igazán elaludtak az -erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, a rongyos kis -falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag hótakaró alá -bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült, a lovak -nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt és -a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.</p> -<p>Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a -rendes országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka -fölnyitotta a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok -szegélyezték az utat és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat -csalékony világosságában nagyranőtten emelkedett egy régi vár. -Riminszky ekkor hátrafordult és az ostorral a tetőre mutatott:</p> -<p>– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó -dolgod lesz.</p> -<p>Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A -toporci szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott -mindenféle tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek -előtte. Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő -meséiben mindig elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, -mig az elátkozott várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal -emelkedtek a mesében is és nagy fenyőfák állták el a tót leány -utját.</p> -<p>– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők.</p> -<p>A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A -várkapu előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A -félhomályban fáklyafény lobogott odabenn, <span class= -"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> a -fáklya alatt egy hatalmas termetü asszonyság állott:</p> -<p>– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a -Riminszky kezét.</p> -<p>– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur.</p> -<p>De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka -kikászolódik a pokrócokból, megfogta és a földre emelte.</p> -<p>– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.</p> -<p>– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka.</p> -<p>Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában -hosszukat lépett a kisleány mellett.</p> -<p>– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem -rólad és macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged -a macskáddal. Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.</p> -<p>– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.</p> -<p>– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány.</p> -<p>Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – -az első szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a -szőrtakarón. Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már -nem tudott. Csak a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan -simogatta meg kopott hátát.</p> -<p>– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta.</p> -<p>Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, -nagyon fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta -és kis papucsai kicsusztak ruhája <span class="pagenum"><a name= -"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> alól. Riminszky a kis -leányra mutatott és kedélyes nevetéssel kiáltott föl:</p> -<p>– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.</p> -<p>A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt -meg:</p> -<p>– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám.</p> -<p>Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét:</p> -<p>– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a -nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!</p> -<p>Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A -kisasszony megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy -igen finom fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.</p> -<p>– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a -macskádat hogy hivják?</p> -<p>De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett -és egy ezüstharangot megkonditott.</p> -<p>Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy -meggörnyedt vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban -meglátta rajta, hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, -majd mozdulatlanul megállott.</p> -<p>– Parancsolatot várok! – dünnyögte.</p> -<p>– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély -hangon.</p> -<p>Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a -Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan -bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott -tehát a vak embernek?</p> -<p>A vak ember megfordult, kicsoszogott <span class= -"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> az -ajtón. A szőke kisasszony a kandalló mellé ereszkedett egy mély -karosszékbe és hidegfényü szemével tetőtől-talpig végignézte -Ancsurkát:</p> -<p>– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd -megtanitalak mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni -dolgod.</p> -<p>– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka.</p> -<p>– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.</p> -<p>– Nem látok semmit.</p> -<p>– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a -mit megengedek.</p> -<p>– Süket leszek, kisasszonyom.</p> -<p>– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat -kulcsa nálam van.</p> -<p>Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.</p> -<p>A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba -ajtaját.</p> -<p>– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad -kimozdulnod. Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad -megtépem, még akkor se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a -karját!</p> -<p>Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a -másik szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, -antik edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban -ragyogó fény égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü -holmikat. Igen, itt van a mesebeli tündérpalotában, csak a -boszorkányt nem látja sehol. Vajjon hol van a boszorkány az -ördöngős orsójával, a melyből a boldogtalanság fonalát szövi? -<span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span></p> -<p>A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, -vastag szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is -mintha zizegő selyembe süppedt volna a láb.</p> -<p>A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához:</p> -<p>– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért -előlem. Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón -kopognak.</p> -<p>A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott -derékmagasságban. Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska -felől. Ancsurka sietve nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély -üreg volt, a hol hófehér abroszon, ezüsttálban valamely sült -párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a kiüritett tálakat, -tányérokat.</p> -<p>A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven -szólt Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal -evett tovább. Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.</p> -<p>– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – -Eddig nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. -Riminszky ur se gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen -tanulhatta maga befonni a haját.</p> -<p>Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak -varázsolódtak a hófehér abroszra. Később azt is észrevette -Ancsurka, hogy mielőtt a tálak megjelennének, a szőke kisasszony -megnyom egy fekete gombot az asztal közepén. Az ő kis leányeszével -nagyrészt boszorkányosnak látta mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a -ragyogó fényü lámpákat és pompás butorokat. <span class= -"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span></p> -<p>– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.</p> -<p>A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton -szürődött a szobákba.</p> -<p>Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen -kipillantott az ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt -tele az éjszaka az égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.</p> -<p>– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha -legalább az öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt -senki.</p> -<p>Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött -és ott hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen -öreg kutya is bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a -részeg embereké. Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, -bár az nyomban hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és -csendesen sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.</p> -<p>Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát:</p> -<p>– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult -kinlódás. Nagyon vén lehet már a Poprád.</p> -<p>– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én -állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem -tetszett. Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és -dolgozott magas iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis -pesztra itt.</p> -<p>Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen -nyelvre forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és -olykor megcsillanó szemmel <span class="pagenum"><a name="Page_168" -id="Page_168">-168-</a></span> mondott neki valamit, nyilván valami -kedveset.</p> -<p>A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő -ruhaujjából egy kis gyémánt órát vont el.</p> -<p>– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad -maradnia.</p> -<p>– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy -megesznek a farkasok?</p> -<p>– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a -várkisasszony.</p> -<p>(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra -mögött azt gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy -Riminszky urat, mint a hogy Riminszky ur óhajtaná.)</p> -<p>Riminszky ur komoran mondta:</p> -<p>– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!</p> -<p>A szőke hölgy összerezzent:</p> -<p>– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden -elcsendesedne, ha már megnyugodnék…</p> -<p>Riminszky ur fölállott az asztaltól:</p> -<p>– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok -beszélni.</p> -<p>(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az -asztalra.)</p> -<p>– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, -– adjon egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.</p> -<p>Riminszky fanyarul mosolygott.</p> -<p>– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. -Tele van a vár pincéje, Erzsébet.</p> -<p>A kisasszony makacsul csóválta a fejét:</p> -<p>– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az <span class= -"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> én -jelenlétemben nem lehet inni. Meglássa, megutálom, Riminszky.</p> -<p>– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. – -Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan -jobb a mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.</p> -<p>A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott.</p> -<p>– Riminszky ostobát beszél.</p> -<p>Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen -hátba vágta a bundás Riminszkyt:</p> -<p>– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert -keressék mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a -farkas.</p> -<p>Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a -hegyek között. Kissé gunyolódva felelt:</p> -<p>– Ne féltsen, Erzsébet.</p> -<p>– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a -kisasszony.</p> -<p>Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta -az Ancsurka arcát:</p> -<p>– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, -csupán jót szeretnék rólad hallani.</p> -<p>Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó.</p> -<p>A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón -visszhangzó lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, -miközben ruhája ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor -készüle utrakelni. Egy pillanatig ujját ajkára tapasztva, -hallgatózva figyelt ki a havas éjszakába, aztán csendesen -fölnyitotta az ablakot. A következő pillanatban <span class= -"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> -hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a -száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt -az ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló -száncsörgést…</p> -<p>Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére -szoritotta a kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.</p> -<p>A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.</p> -<p>– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon.</p> -<p>Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek -mulva tért vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és -sajátkezüleg csukott be minden ajtót.</p> -<p>– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó -csukva legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek -Riminszkyhez.</p> -<p>Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra -tenne szert a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek -legnagyobb szenvedélye a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még -se mert erről szólani, mert a várkisasszony lehangoltnak és -szomorunak látszott.</p> -<p>Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis -ezüstcsengő domborodott ki:</p> -<p>– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem -szabad háborgatni.</p> -<p>A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult -szobából.</p> -<p>Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a -vetkőzéshez látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén -<span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span> át odakivülről bevilágitott a fehér -éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen természetes volt, hogy -Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig nézte a hópelyhes -éjjelt.</p> -<p>Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: -bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha -a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, -minél több hóért. Pedig imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, -krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Uristen meghallgatná -a tótok imáját és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre. -Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer pajkosságból kioldaná -valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a -száját, a melyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet -ott!…</p> -<p>Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a -sürü hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel -szokás: Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és -az öreg Mik, a kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor -megajándékozta, még mindig a zsebében volt. S mikor mindezen -végiggondolt, akkor megállapitotta magában, hogy sorsa akkor -fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos piros bocskorokat -Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli, mindenkitől -elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.</p> -<p>Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a -mikor egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. -Eszébe jutott urnője parancsa <span class="pagenum"><a name= -"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> és találomra nyitott fel -egy ajtót, utána egy másikat és urnője hálószobájába ért.</p> -<p>Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, -a mely este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és -beteges sápadtság tükröződött arcáról:</p> -<p>– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.</p> -<p>Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.</p> -<p>– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét -Erzsébet. – Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a -lépések zaja, hogy alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. -Pedig ismerem valamennyinek a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és -melegitsd a kezem, Ancsurka.</p> -<p>A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett -háromlábu kis asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és -poharak állottak. Egy karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még -látszott valamely tündöklő zöld folyadék, a milyen a tengerszem -vize.</p> -<p>Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze -reszketett az Ancsurka kezében.</p> -<p>– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – -Majdnem minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes -és kékfrakkos öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját -mindig hallom kopogni, akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy -már itt van a szomszéd szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, -Ancsurka, hogy ki az az öreg ur? Senki más, mint <span class= -"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> az én -apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már tudod, ugy-e, -Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.</p> -<p>A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha -igy akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe -kapaszkodik és hallgatózni látszik.</p> -<p>– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és -bizonyosan tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen -báránybundásan, zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a -lengyel vojvodák viseltek valamikor – áll ennek a várnak az ura. -Biztosan tudom, hogy minden éjjel kijön a kriptából és mindent -körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem figyel, mindig reám -mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.</p> -<p>Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka -megrázkódott. Egy ember állott a szobában piros arccal, kifent -bajuszszal, a fején zöld kalpag, a derekán aranyos kard, mig a -lábán zöld sarkantyus csizma. Ancsurka nem tudta levenni róla a -tekintetét…</p> -<p>– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és -a vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői -ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.</p> -<p>Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma -alatt.</p> -<p>– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz -engem napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. -Mert, fájdalom, megszólalni nem tud.</p> -<p>A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.</p> -<p>– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> Azért, -hogy már olyan öreg és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy -udvarlót. Ha a várurat eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a -másik udvarlómat. Ők kerülik egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, -nem találkozhatnak soha. És ezt tudják ők is, azért nyugodtan -időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. Fordulj meg, -Ancsurka.</p> -<p>Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki -kabátkában, vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében -szalmakalapját tartva egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha -egy lépést tett volna előre a várkisasszony felé, de Ancsurka -csakhamar rájött, hogy a csinos és kedves ifju éppen olyan -mozdulatlan, mint társa volt a zöld csizmában.</p> -<p>A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője -hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre -csendesen magához tért. Megtörölte az arcát.</p> -<p>– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az -életben… Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.</p> -<p>Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. -Valahol mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali -harangszó.</p> -<p>– Hajnalodik! – kiáltott fel.</p> -<p>– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn -kékes-halovány szinü hópelyhek hullottak.</p> -<p>– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – -mormogta zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell -lennie. De <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> hát mért nem értesitett szokás szerint? -Mi baja történhetett?</p> -<p>Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját -felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és -a várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a -szekrény előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.</p> -<p>– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta -magában. – Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már -négyre Podolinban kell lennie.</p> -<p>Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos -hajnalba. Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt -magán uralkodni és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst -harangot.</p> -<p>Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a -vak ember lépett.</p> -<p>– Parancs!</p> -<p>Az esteli mély hang ismét megszólalt:</p> -<p>– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár -alatt a mogyorós mögött.</p> -<p>A vak ember szótlanul megfordult.</p> -<p>Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan -dobta le ruháját.</p> -<p>– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van -Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig -öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.</p> -<p>Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem -kapott. Akkor aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy -lovaglócsizmás, rövidbundás fiatalember állott <span class= -"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> előtte -s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely esetleg fegyver is -lehetett. A mély hang mondta:</p> -<p>– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le.</p> -<p>Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás -hallatszott mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt -a szobában.</p> -<p>Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, -ezt sugta a fülébe:</p> -<p>– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a -boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. -Nem hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…</p> -<p>És nagyon magához szoritotta a macskáját.</p> -<h2>VII. FEJEZET.<br /> -<i>A zöldkalapos bábu.</i></h2> -<p>Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a -melyek vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, -ment: senki sem tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De -nem is igen kereste senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az -első nap megbarátkozott, midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta -trombitáját, a melyet a poros szekrényben tartott a folyosó végén -és a szomoru hangu hangszeren szomoruan és csendesen fujta el azt -az egy zeneszámot, a mely emlékezetében megmaradott: a -Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is tetszett és megveregette -a trombitás vállát:</p> -<p>– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p> -<p>Péter zenész fölsóhajtott:</p> -<p>– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő -az, hogy igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A -macska tudja: ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem -valaki másnak, a ki a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, -hallgatja a nótát, éppen ugy, mint régen hallgatta, mindig csak -hallgatta.</p> -<p>Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány -és a vén trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a -szobába, – soha sem lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor -Péter ellágyulva fujta hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve -hallgatta, miközben macskáját simogatta. A kisasszonyt nagy haragra -lobbantotta ez a jelenet. Aranygombos lovaglóvesszőjével -végigvágott a trombitán, hogy kihullott a Péter kezéből. Szikrázott -a szeme.</p> -<p>– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd -adok én nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis -béka, ráncbaszedlek…</p> -<p>Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. -Hátat forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki -a szobából, mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, -mint a milyen a macskája volt.</p> -<p>Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is -valami, arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy -Péter zenész megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak -akkor mert bejönni a folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka -pedig egész <span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span> nap cicájával játszott, ha éppen -takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen rosszul -kezdte magát érezni.</p> -<p>Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók -akkoráknak látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami -csodálatos bizalommal várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy -Riminszky eljön egyszer és nyomban megváltozik minden. Néha még azt -is remélte, hogy elviszi innen kérésére vissza a podolini házba, a -hol az öreg Mik olyan vidáman zörget lakatjaival és Marczinkáné -csöndesen, de vidáman mozog a barátságos konyhában. De Riminszky ur -nem jött.</p> -<p>Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami -változás történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt -valami, hogy Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba -került. A kisasszony egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és -Ancsurka erre sirva fakadt. A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy -pillanatig ugy látszott, hogy nagy örömet okoz neki a leány sirása, -aztán azt szerette volna, ha még jobban kesereg. Már készült is ezt -elősegiteni, a mikor valami eszébe jutott:</p> -<p>– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább -megajándékozlak.</p> -<p>Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett -egy ruhát. Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor -lovarnő korában viselhetett.</p> -<p>– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.</p> -<p>Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga -ruha egy kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka -boldogan sétálgatott benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó -uszályon volt. <span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span> A kis macska nyomában ugrándozott és -karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta mindig elfogni.</p> -<p>– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és -futva menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor -a külső szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.</p> -<p>Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és -Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.</p> -<p>– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, -mióta nem láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!</p> -<p>Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de -ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen -védekezett a kézcsók ellen.)</p> -<p>– Urnőd itthon van?</p> -<p>Ancsurka furcsán nevetett:</p> -<p>– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött.</p> -<p>Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás -üres volt, ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!</p> -<p>Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha -eddig még nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná -először, hogy milyen is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és -kék szeme ragyogott. Még a frizuráját is valamiképpen másnak látta -és fehér homlokát megcsodálta. A lovaglóruhában kedves -ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a ruha alól. -Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy kifejlett -nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak. -<span class="pagenum"><a name="Page_180" id= -"Page_180">-180-</a></span></p> -<p>– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét.</p> -<p>Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem -volt elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda -Anna, a toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga -bársonyruhájában senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket -Riminszky Kázmér eddig ismert. Valami különös melegség szaladgált -az ereiben, a fejétől a lábáig, és igy szólt a leányhoz:</p> -<p>– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem -láttuk egymást?</p> -<p>Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt:</p> -<p>– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire -és…</p> -<p>– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva.</p> -<p>– És a lakatokra</p> -<p>Riminszky elnevette magát:</p> -<p>– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor -gondolni fogsz a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon -megörül neki.</p> -<p>Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan -kérdezte:</p> -<p>– Hát mit csinálnak otthon?</p> -<p>– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?</p> -<p>– Dehogy. Podolinban.</p> -<p>Riminszky erre ujra nevetett:</p> -<p>– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén -házban szokás. Az öreg Mik…</p> -<p>– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.</p> -<p>Riminszky vigan bólintott:</p> -<p>– Marczinkáné… <span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span></p> -<p>– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka.</p> -<p>– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. -Nagyon megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra -költözött.</p> -<p>Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra -meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.</p> -<p>– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett…</p> -<p>– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit -csináljak veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, -Ancsurka?</p> -<p>A leány némán csóválta a fejét.</p> -<p>– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.</p> -<p>Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. -Egy nagy olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, -csöndesen visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott -a várkisasszony rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. -Sötétpiros volt az arca és acélszürke szeme, mint éles penge -szegeződött Riminszkyre és a leányra. Szótlanul állott egy -másodpercig.</p> -<p>– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.</p> -<p>Riminszky megzavarodva emelkedett föl.</p> -<p>Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit -mondott a fogai között:</p> -<p>– Kotródj!</p> -<p>A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen -támadt Riminszkyre:</p> -<p>– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és -majd elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke -<span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span> és a pesztonkával mulat távollétemben. -Ugyan, Riminszky…</p> -<p>Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló -hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a -férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső -fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe -Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.</p> -<p>– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan -lehetne féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta -szépségével és művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? -Arra a senki gyermekére?</p> -<p>Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott -abban. De erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:</p> -<p>– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges -nő vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat -hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, -hogy éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. -Egy gombot kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, -mint Kavaczky vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga -nem egészen viaszbábu…</p> -<p>– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott -egészen viaszbábunak.</p> -<p>Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a -honnan átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is -és letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:</p> -<p>– Először is arra feleljen nekem, hol <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> járt -annyi ideig? Hol a pokolba kószált? Merre korhelykedett, merre -csalt meg?</p> -<p>Riminszky csöndesen nevetett:</p> -<p>– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én -már nem vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha -letelepedhetek egy kedves asszony mellé és annak illatát -élvezhetem.</p> -<p>A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:</p> -<p>– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal -foglalkozott?</p> -<p>Riminszky elkomolyodott:</p> -<p>– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, -a mely vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi -félreértés ne legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő -előtt került a házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt -madárkát sem hagynák elveszni és az árva gyereket sem küldték az -országutra. A leányka ott maradt a házamban, nem igen láttam, nem -igen törődtem vele, hisz önnek sem szóltam felőle soha. De egyszer -valami betegség fogott elő és napokig szenvedtem magányosan, -elkeseredve, addig a mig eszembe nem jutott a leány. -Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól elmulattatott a -macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az árva -gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira. -Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon -betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…</p> -<p>A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes -beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon. -<span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span></p> -<p>– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs -senkije és csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a -sötét erdőkben, vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen -ismerjük már egymást és eddig soha sem adott okot arra, hogy -kételkedjem önben. Mától fogva nem hiszek. Hiába mond akármit, nem -hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.</p> -<p>Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.</p> -<p>– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha -arra gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. -Emlékszik Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először -megláttam, megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém -lett volna. De a másé volt, mindig a másé.</p> -<p>Erzsébet sötéten nézett maga elé.</p> -<p>– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok -elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden -szárad a maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a -világra, más lett volna az én életem. Maga ölette meg azt az -embert, a kit egyedül szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta -a kezébe annak a félbolond Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az -én szegény szerelmemet kivégezte. És még nem fizetett meg -semmiért.</p> -<p>Riminszky vállat vont.</p> -<p>– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk -másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett -halni, mert el akarta rabolni tőlünk.</p> -<p>– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. <span class= -"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> – Talán -bizony arra számitott, hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is -leszek?…</p> -<p>Riminszky elvörösödött.</p> -<p>– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, -hogy ha a diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert -szerettem akkor, a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a -multat, Erzsébet. Hisz soha se beszélgettünk egyébről, mint a -multról.</p> -<p>– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? -Vénasszony leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… -Mikor Pétervárott eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést -semmiféle cirkuszhoz, ön eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. -Jöjjek és legyek a nizsderi vár asszonya. Én eljöttem és mikor -kocsim az est sötétségében a vár felé közeledett, Kavaczkyval -találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem volt beszámitható -állapotban. A szervezete tönkrement a vad dorbézolásban, lelke -egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként kopogtatott nála. -A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral kinált és le -akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte mulattatott a -dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni meg a -máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult -elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy -elhagyhassam őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én -megjelenésem. Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az -elborult lelkü emberek kegyetlenségével annak a megholt -<span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span> fiunak az alakját. Hallucinált és -rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt -szerelemnek az alakjával.</p> -<p>Riminszky fölsóhajtott:</p> -<p>– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.</p> -<p>– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, -szenvedett, mint talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve -térdelt elém, hogy később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a -fegyvert a kezéből és a divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a -bosszu érzete hozott ide először. Bosszut akartam állani életem -megrontóján. Azon gondolkoztam, hogy végzek vele és elmegyek. Soha -se tudta volna meg senki, hogyan halt meg a nizsderi várur. Sokáig -gondolkoztam, nem tudtam elhatározni magamat. Végre az az ördögi -terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt rábeszélem az -öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes kezemet, -miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen -letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni -vele, hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor -jóvá teszi egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett -szemmel hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe -adtam a pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten -nézett rám: „Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – -feleltem, – egyebet nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy -pillanatig azt hittem, hogy végez magával – vagy velem… Aztán -eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, – még van <span class= -"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> időm. -Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már csaknem azon a -ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor a vak -trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A trombitás -szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt kellett -vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével csapkodta -az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha Riminszky -is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy harmadikat, -– azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni a -dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem, -hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. -Valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, -magamnak és mindenkinek. Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő -mindig vidámabb lett. A kemény, kegyetlen szavak jól estek lelkének -és már éppen megnyugodni látszott, a mikor én végső -kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy megcsókolhat, -ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a -borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett -más halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget -hordtam magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem -arcképével együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte -magát.</p> -<p>Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált -arccal mondta ezt a történetet.</p> -<p>– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész -testében. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span></p> -<p>Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy -elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a -zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a -bábuhoz és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy -medvebőrre… Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen -lépésekkel osont kifelé. A külső szobában találta Ancsurkát, a mint -a macskáját ölébe tartotta. A leány fülébe sugta:</p> -<p>– Nemsokára elviszlek innen.</p> -<p>Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. -Odabentről a várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása -hallatszott.</p> -<h2>VIII. FEJEZET.<br /> -<i>Prihoda Anna naplója.</i></h2> -<p>Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel -ezeket a sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:</p> -<p>Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos -volt.</p> -<p>Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett -mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.</p> -<p>Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt -hozzám:</p> -<p>– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni, -mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem -találni?</p> -<p>– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> -valamikor éppen olyan érző volt, mint a többi, hogy kőkemény -legyen, mint a szikla?</p> -<p>– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi -boldogságot, örömet nem szerez, csak fájdalmat?</p> -<p>– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki -sem hallotta?</p> -<p>– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki -sem lát, senki föl nem csókol?</p> -<p>Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen -értettem, hogy mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, -hogy alig tudtam magamhoz térni, aztán ellökött magától. -Kikergetett és most itt ülök magamban Ancival s hallgatom a -lépéseit, a melyek onnan belülről hangzanak.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét -szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. -Vajjon mit csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?</p> -<p>A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. -Azt hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.</p> -<p>Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!</p> -<p>Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám -ellenségesen morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem -tud.</p> -<p>Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn -urnőm?…</p> -<p>Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön <span class= -"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> és -elvisz innen, de szánkójának csörgését nem hallom.</p> -<p>Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott -várban? Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha -legalább az udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De -Péter bácsi elzárta az ajtót.</p> -<p>– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és -csöndesen betuszkolt.</p> -<p>– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna -magába odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen -fölnyitottam és figyelve hallgatóztam.</p> -<p>A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur -ült. Sokáig néztem a szán után, a mig az eltünt egy -hegykanyarulatnál.</p> -<p>Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán -messzire mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én -szivesen elmennék velük akár a világ végére is.</p> -<p>… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.</p> -<p>A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem -lehet egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, -ereszek, a melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, -csakhogy Ancinak nem szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és -szomorkodunk.</p> -<p>Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt -mindenfélét összefirkálok.</p> -<p>– Most már igazán kisasszony vagy, <span class= -"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> Anci, – -mondja a macskám. – Szép ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz -papirra, mint a kisasszonyok.</p> -<p>– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a -macskám.</p> -<p>– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki -kiváncsi lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott -várban, a mikor a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a -Prihoda Ancsurka? Vig volt-e vagy szomoru?</p> -<p>Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a -tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a -lidérc-naptárban.</p> -<p>Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros -után.</p> -<p>– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is -Prihoda Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, -hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki -lakatjai.</p> -<p>– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis -kiváncsi lesz valaki?</p> -<p>Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig -csöndesebb, csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény -kutya nagyon bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. -És talán a bánat siettette halálát.</p> -<p>Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp -élet sem volt benne.</p> -<p>Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az -ebet és elvitte. <span class="pagenum"><a name="Page_192" id= -"Page_192">-192-</a></span></p> -<p>– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.</p> -<p>És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.</p> -<p>Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.</p> -<p>– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi -esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.</p> -<p>Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő -délután feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A -térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis -szánon a Poprád hullája feküdt.</p> -<p>A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle -ékességekkel, a melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából -azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.</p> -<p>Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom -pedig piros, mint a nyiló rózsa.</p> -<p>(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek -tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)</p> -<p>A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és -munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és -a mit kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a -szél.</p> -<p>Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.</p> -<p>A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval -bekaparta.</p> -<p>Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…</p> -<p>Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a -Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a -<span class="pagenum"><a name="Page_193" id= -"Page_193">-193-</a></span> mikor urnőm szobájából hangos beszéd és -sirás hallatszott.</p> -<p>Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására -valamelyik földalatti folyosón.</p> -<p>A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.</p> -<p>Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, -hogy Riminszky ur velem találkozzon.</p> -<p>Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. -Hátha mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem -Podolinba visszahivni?</p> -<p>De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és -én magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az -öreg Mik fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.</p> -<p>És ezen nagyon elszomorodtam.</p> -<p>Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal -lépett ki:</p> -<p>– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.</p> -<p>Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan -meg ne fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt -Riminszki urhoz:</p> -<p>– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd -megbolondulok néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, -mig a leány itt van.</p> -<p>Riminszky ur habozva pillantott rám:</p> -<p>– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon -szenvedélyes, Erzsébet.</p> -<p>Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem -tőle félni, halkan igy felelt: <span class="pagenum"><a name= -"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p> -<p>– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.</p> -<p>Riminszky ur még mindig habozni látszott.</p> -<p>Óh, be szerettem volna fölkiáltani:</p> -<p>– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, -a boszorkány hatalmából.</p> -<p>De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott -hideg szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.</p> -<p>Riminszky ur vállat vont:</p> -<p>– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a -mióta nincs asszony-cselédem.</p> -<p>Igy szólt és megsimogatta az arcom.</p> -<p>Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, -mint egy menekvő madár…</p> -<p>Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:</p> -<p>– Aztán jól viseld magad.</p> -<p>Nem tudtam felelni.</p> -<p>Csak némán intettem a fejemmel.</p> -<p>Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a -várból.</p> -<p>Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel -látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.</p> -<p>A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – -csengetés hallatszott; urnőm hivott.</p> -<p>Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan -szegeződik reám.</p> -<p>Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és -pohárkákkal. <span class="pagenum"><a name="Page_195" id= -"Page_195">-195-</a></span></p> -<p>A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü -folyadékok.</p> -<p>Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm -boszorkánykonyhája.</p> -<p>Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok -szokták.</p> -<p>Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős -pálinkák voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve -iszogatott.</p> -<p>– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor -meglátott.</p> -<p>A fejére nyomta a tenyerét.</p> -<p>– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely -idegszál, a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót -elszakad valahol a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely -eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre -eltávolódik egymástól…</p> -<p>– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet -telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a -valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok -arról, hogy élek.</p> -<p>– De te ezt nem érted, te béka.</p> -<p>– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az -elcsavarásához.</p> -<p>– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt -rajtam kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?</p> -<p>Urnőm szenvedélyesen nézett rám.</p> -<p>A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények -kavarogtak volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, -a ki beléjük néz.</p> -<p>– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.</p> -<p>Egész lényében reszketett és halotthalványan <span class= -"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> nézte a -kezét, a melyet jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.</p> -<p>Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett -volna.</p> -<p>– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. -Igen rosszat álmodtam véled.</p> -<p>Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici -libácskák, kacsák ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld -füvet.</p> -<p>A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a -fákhoz, a melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.</p> -<p>Mentem, mendegéltem a mezőn.</p> -<p>A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb -jöttek, – és én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.</p> -<p>Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, -hiányzott a hárfakiséret.</p> -<h2>IX. FEJEZET.<br /> -<i>Merre jár Riminszky?</i></h2> -<p>Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi -várban, akkor, a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.</p> -<p>Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.</p> -<p>Hová lett, merre ment – senki sem tudta.</p> -<p>A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról -tudakozódott.</p> -<p>– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak -mulatságok.</p> -<p>Riminszky csóválta a fejét.</p> -<p>– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, <span class= -"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> – -mormogta magában. – Nem is hittem, hogy valamikor meg fogom -kérdezni, hová lett Ancsurka?</p> -<p>Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.</p> -<p>– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint -a mit hangosan mond.</p> -<p>A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába -kapcsolta, mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi -lelkéből.</p> -<p>– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka -olyan nagyon érdekelné.</p> -<p>Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen -fölsóhajtott:</p> -<p>– Kutya mája! Szerettem a macskáját.</p> -<p>Erzsébet elnevette magát.</p> -<p>– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája -volt… De hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a -várnak.</p> -<p>Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó -tudja, igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.</p> -<p>Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és -gyorsan sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között -langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába -öltözködtek és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a -rügyek.</p> -<p>Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig -soha sem vette észre az évszakok változását. Télen rövid -macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a -hegyoldalakban <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= -"Page_198">-198-</a></span> a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye -szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust evett és hozzá bort -ivott.</p> -<p>Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a -kis bokrok szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat -ébresztették lelkében. Igy például arra gondolt, hogy halottak -feküsznek a föld alatt, a kik már nem látják az évszak változását. -Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél -elsuhan fölöttük és talán azt sem tudják, hogy fölöttük a földön -gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csöndességben nem -járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a -bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol messze, egy -német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az, -hogy ők már meghaltak s innen elmentek.</p> -<p>Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova -hátán, addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig -mélységesen elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a -legtöbb ember ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem -mozogtak. Még csak a korcsmába se ment el senki, miután a lábát -kinyujtotta és a föld alól semmi hir nem érkezett azokról, a kik -ottan bekvártélyozták magukat.</p> -<p>Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy -juh-nyájait nem viheti magával.</p> -<p>Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, -erre nem gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem -fog tudni semmit. <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= -"Page_199">-199-</a></span></p> -<p>Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.</p> -<p>A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek -között kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. -A barátok, a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, -mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a -lengyel királyok szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon -fölhalmozódott a puskaporuk, – a saját szakállukra kezdtek valami -háborut a szepesi gróffal, vagy valamelyik lengyel vajdával. A -kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, a mióta a pápa külön -brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai -klastromban.</p> -<p>A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és -a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a -hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel -és a magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal -támadtak a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték -el a zord falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan -és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a -kapualjban két lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A -kapu alatt a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, -– mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort -meg szokták látogatni.</p> -<p>A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester -szobájába.</p> -<p>Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett -a kolostorba. <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= -"Page_200">-200-</a></span></p> -<p>Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését -jelentette, a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát -csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet -vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak -a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül -Riminszky urnak, a ki ezen a környéken a legelső földesuraság volt. -Talán még az országut is Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték -az uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat -szakértelemmel kezelte.</p> -<p>Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován -bekanyarodott a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték -a szemüket.</p> -<p>– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a -kapus fráter alázatosan.</p> -<p>A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez -koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb -lakatkulcsokat kereste elő.</p> -<p>Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken -szoktak használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok -voltak, a mely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és -jómagaviseletű kolostornak.</p> -<p>Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre -valamennyien fölébredtek.</p> -<p>Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred -katonaság is bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és -komoly férfiu gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen -délre járt az idő.</p> -<p>De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel -sohasem lustálkodtak <span class="pagenum"><a name="Page_201" id= -"Page_201">-201-</a></span> akkor, ha a kolostorban háromszor -csöngettek.</p> -<p>A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és -tiszteletteljesen mormogta:</p> -<p>– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort -Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.</p> -<p>A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig -kigombolta macskabőr bekecsét.</p> -<p>– Tokajban, – mondták csendesen.</p> -<p>A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból -– a mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az -állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok -százesztendő óta és ez állványról még sohasem került le addig -hordó, a mig benne egy csöppecske folyadék vala.</p> -<p>A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – -hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra -tette.</p> -<p>A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott -félméteres csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt -olyan kicsinyke csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás -hordócskába illett.</p> -<p>A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a -hordóba illesztette.</p> -<p>A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott -a hordócskából a kristálypohárba.</p> -<p>A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a -ki ez idő szerint perjele volt a kolostornak.</p> -<p>Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját -behavazta az idő, de <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span> arca rózsaszinü volt, mert mindig bort -ivott és nem vizet.</p> -<p>A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és -szakértő szemmel vizsgálta.</p> -<p>A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a -fölirást:</p> -<p>– A Kállay-donációból…</p> -<p>A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett -belőle. Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett -nyelvével:</p> -<p>– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a -hegyalján, – mondta.</p> -<p>És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.</p> -<p>Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.</p> -<p>– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a -juhászgazdám a kolostor udvarára.</p> -<p>Az atyák ismét bólintottak.</p> -<p>Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a -poharakat.</p> -<p>– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink -története foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.</p> -<p>Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól -és midőn visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott -magával.</p> -<p>Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, -csendes, imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:</p> -<p>– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.</p> -<p>Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay -János. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span></p> -<p>Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy -tartóztatta, de küldte:</p> -<p>– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.</p> -<p>Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami -mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb -kucsmájukat nyomták a fejükbe.</p> -<p>Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha -megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte -el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja -magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az -agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az -agarakkal.</p> -<p>– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé -levelében az urától.</p> -<p>De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött -feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a -levéliráshoz. Csak azért nem, mert röstelte bevallani a felesége -előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a vig, tétlen udvari életet -választotta.</p> -<p>Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el -sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre -levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny -bucsut vett a kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem -parancsára Párisba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…</p> -<p>A menyecske megcsóválta a fejét:</p> -<p>– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta -magában, de <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span> azért a szive összeszorult a -fájdalomtól, szomoruságtól.</p> -<p>Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti -vén udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél -jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör -előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat -rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hir sem -érkezett.</p> -<p>– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – -gondolta sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol -találjam én föl a türelemnek a forrását?</p> -<p>Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:</p> -<p>– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a -nagy idegenben. Busulhatunk érte!</p> -<p>A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára -megunta őket.</p> -<p>– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a -pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.</p> -<p>Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris -akkortájt se volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. -Ha a véletlen nem jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a -cipellője sarkát kopogtatja a fel s alá való sétálgatásban a -kuriában. De a véletlen jó barát. Egy vén kuruc barát került a -környékre, a ki anekdotával és imádsággal tartotta a kedvet a kuruc -seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond golyó. Ott kellett -hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter -Homolainak.</p> -<p>Homolai fráter ne tudta volna, hol van <span class= -"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> Páris? -A barátok abban az időben többet tudtak, mint manapság a püspökök. -Hisz bejárták az egész világot hajdanában…</p> -<p>Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta -rőfös szakállát:</p> -<p>– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat -a föld alól is.</p> -<p>Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó -nyárfáktól s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott -nyomába.</p> -<p>Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett -volna, akkor is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen -városba és elkezdte keresni az urát.</p> -<p>A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a -szállásra, azt mondta:</p> -<p>– Megvan ám ő kelme!</p> -<p>Kállayné fölugrott:</p> -<p>– Hol van?</p> -<p>A barát csóválta a fejét:</p> -<p>– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia -király gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.</p> -<p>Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét</p> -<p>– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.</p> -<p>Homolai csak a fejét rázta:</p> -<p>– Nehéz lesz az!</p> -<p>De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. -Aztán hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul -maradt.</p> -<p>Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem -mesél a <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= -"Page_206">-206-</a></span> régi irás, csak annyi bizonyos, hogy -Kállay János uram csakhamar otthagyta a francia király udvarát. -Haza költözött Tiszahátra és késő öregségében derülten mesélte -pipaszó mellet:</p> -<p>– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó -volna holnap vadászni menni…</p> -<p>A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében -is.</p> -<p>És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó -asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter -öregségében elvonult…</p> -<p>Eddig tartott a történet.</p> -<p>Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.</p> -<p>A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:</p> -<p>– Fráter Homolai emlékezetére!</p> -<p>Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk -csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.</p> -<p>Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.</p> -<p>– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – -mondta.</p> -<p>Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett -belé a finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, -hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan -kihuzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik -mezitelen karjával az asztalra könyökölt.</p> -<p>Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. -Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok -árnyékai szálltak keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más -figurák. <span class="pagenum"><a name="Page_207" id= -"Page_207">-207-</a></span></p> -<p>És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét -diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe -csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.</p> -<p>De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a -hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a -kezek ökölbe szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta -a csapot a hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.</p> -<p>Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a -falak visszhangozták a tárogató hangját.</p> -<p>– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.</p> -<p>A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi -Ferenc járt erre.</p> -<p>Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.</p> -<p>Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, -Magyarország és Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli -kolostor kapuján.</p> -<p>A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a -vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok -ilyen kérdéssel fordultak hozzá:</p> -<p>– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy -Magyarországból?</p> -<p>– Magyarföldről, – felelt a vándor.</p> -<p>– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?</p> -<p>– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a -vándorló.</p> -<p>A barátok megcsóválták a fejüket.</p> -<p>– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él -és Rákóczi <span class="pagenum"><a name="Page_208" id= -"Page_208">-208-</a></span> Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és -Erdélyországokban.</p> -<p>A vándorló erre elnevette magát.</p> -<p>– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi -Ferenc.</p> -<p>A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a -beszédnek.</p> -<p>Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett -a fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik -menekülésközben valahol Késmárk táján verekedtek -labanc-katonákkal.</p> -<p>Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony -kis bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten -lobogott.</p> -<p>A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot -kezelte.</p> -<p>Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé -mellett, a melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni -kezdte…</p> -<p>Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a -kolostorban, a mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább -mentek.</p> -<p>Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a -vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a -barátok békésen elfogyasztottak.</p> -<p>Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta -szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül -másféle zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.</p> -<p>Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor -szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek -felragyogtak. <span class="pagenum"><a name="Page_209" id= -"Page_209">-209-</a></span></p> -<p>– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a -muzsikával.</p> -<p>Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most -öklével az asztalra csapott:</p> -<p>– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, -megérdemlitek.</p> -<p>A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen -alkalmakkor el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut -eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?</p> -<p>Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a -melyek az ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem -vetette meg ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy -talált szólani:</p> -<p>– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt -Lipovnicán, de az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a -környéken történik.</p> -<p>– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.</p> -<p>A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.</p> -<p>– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal -horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide -veled…</p> -<p>Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg -bólintott.</p> -<p>– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy -madárka röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban -éppen Ave Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és -az országut néptelen és elhagyott volt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span></p> -<p>Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.</p> -<p>A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét -bizony már csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a -hová az kifolyt.</p> -<p>Csettintett a nyelvével s igy folytatta:</p> -<p>– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette -belső részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele -e szent kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton -közeledett. Sárga vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte -kezével, a mint sietve lépegetett.</p> -<p>– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.</p> -<p>– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel -urak hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy -lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még -mondtam is neki: hushagyó messze van, galambom.</p> -<p>Riminszky türelmetlenül intett:</p> -<p>– Mindegy az.</p> -<p>– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. -Szuhinka, a lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor -előtt, ugy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. -Mert különben igen takaros fehércseléd volt.</p> -<p>– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.</p> -<p>De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:</p> -<p>– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre -ment az aranycipős kisasszony?</p> -<p>– Bizony az nem messzire ment, csak <span class= -"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> a -kőpadig, a mely a kolostor előtt van, ott fáradtan leroskadt, -mintha messzi utról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe -eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nem igen -volt akkor.</p> -<p>– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás -kisasszonytól.</p> -<p>– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.</p> -<p>Szuhinka uram csóválta a fejét.</p> -<p>– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?</p> -<p>– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy -szerette.</p> -<p>– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.</p> -<p>– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.</p> -<p>– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.</p> -<p>– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára -teritett egy vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem -magamban, hogy aranysarku cipőben volt szolgálatban a -kisasszony.</p> -<p>Riminszky elgondolkozott.</p> -<p>– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak, -menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.</p> -<p>Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már -szivesen, csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és -lovára ült.</p> -<p>Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.</p> -<p>Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere -erre járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt <span class= -"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> leány. -Szuhinka szokás szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát -evett, hozzá pálinkát ivott.</p> -<p>Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.</p> -<p>– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – -Nagyon ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre -babákat csinálnak.</p> -<p>Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.</p> -<p>Mizsonyai tovább évődött.</p> -<p>– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt -a kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?</p> -<p>Szuhinka lustán vállat vont.</p> -<p>– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?</p> -<p>Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége -van.</p> -<p>Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska -tudja, miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei -gyolcsos eltörte közben a lábát.</p> -<p>Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. -Szuhinka mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka -volt, de fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a -napokban erre felé látták csavarogni Jánosikot, a havasi -rablót.</p> -<p>– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a -portékámat, se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.</p> -<p>A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a -szekerén maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. -Mondják, hogy álmában éppen <span class="pagenum"><a name= -"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> ugy fütyült, mint ébren. -Igy nem igen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes -kalmár.</p> -<p>Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai -mély hegyi uton.</p> -<p>A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut -keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. -Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. -Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár -feneke sürün kopogott az ivó asztalán.</p> -<p>Szuhinkának nagyon megörültek.</p> -<p>A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos -bolondság a tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák -között és meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül -ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, -mint a hires Jánosik, vásárosok fosztogatója.</p> -<p>Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell -hosszadalmasan elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon -megörültek egymásnak. Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy -Susákné, a fogadó tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, -egymásután hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A -szinben szalma volt a földre szórva, odafektette az ital -legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.</p> -<p>Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de -a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.</p> -<p>Riminszky izgatottan hallgatta a történetet: <span class= -"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span></p> -<p>– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz -Susákné?</p> -<p>Susákné a Riminszky arcába nézett:</p> -<p>– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy -a ki után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky -ur, annak bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.</p> -<p>– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény -vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, -hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem -bánod meg, hogy hová lehetett az a kisasszonyka?</p> -<p>A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.</p> -<p>– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én -valamennyinek a szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz -szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. -Igen értékes kék szeme volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább -is annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.</p> -<p>Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.</p> -<p>Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy -kezében maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.</p> -<p>Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről -az eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:</p> -<p>– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a -kilincs. Még pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le -nem törheted.</p> -<p>Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös -ellágyulással nézte az <span class="pagenum"><a name="Page_215" id= -"Page_215">-215-</a></span> öreg szolgát, a ki csizmájába -kapaszkodott.</p> -<p>– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! -Ellopták a kis Ancsurkát.</p> -<p>Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.</p> -<p>– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy -megilletődéssel. – Ugyan kinek fájt rá a foga?</p> -<p>– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, -hogy nyoma veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, -mint hajdanában?</p> -<p>– Hogyne, uram, hogyne.</p> -<p>– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az -utat. Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála -nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. -Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a -vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a -szeme.</p> -<p>Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:</p> -<p>– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos -ellopni, elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. -Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez -történt volna a mi Ancsurkánkkal is?</p> -<p>– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, -hever elég rozsdás sarkantyu a kamarában.</p> -<p>Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…</p> -<p class="center">*</p> -<p>Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon. -<span class="pagenum"><a name="Page_216" id= -"Page_216">-216-</a></span></p> -<p>Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és -felnyitotta azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a -fehérszakállu Mik és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu -uszályos ruhája lobogott utána és aranyos cipőjén megreszketett a -holdsugár.</p> -<p>Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két -karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott -mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.</p> -<p>Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal -jelentette:</p> -<p>– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam -mindjárt magammal hozni.</p> -<p>Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.</p> -<p>– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? -– kérdezte Riminszky ur.</p> -<p>Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán -csendesen mondotta:</p> -<p>– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már -ujakkal felcserélni a régi holmikat.</p> -<p>– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor -akarod.</p> -<p>– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.</p> -<p>– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha -sem engedlek el magamtól.</p> -<p>Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a -mely széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott -oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán -<span class="pagenum"><a name="Page_217" id= -"Page_217">-217-</a></span> lengyel vojvodák ültek, nem pedig -elveszett és megtalált tót leánykák.</p> -<p>– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl -innen. Annyi szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te -parancsolhatsz.</p> -<p>Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.</p> -<p>– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. -Mindent megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod -mindig.</p> -<p>Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon -megcsipte a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…</p> -<p>Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett -Ancsurka a gyolcsos szekérről.</p> -<p>– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és -gyalog folytattam utamat Toporc felé.</p> -<p>– És nem bántott senki utközben?</p> -<p>– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek -reám, mint egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a -kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a -házába. Be furcsa maskara vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem -nagyon tetszett a ruhám.</p> -<p>Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a -nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon -kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az -Ancsurka kezét.</p> -<p>A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca. <span class= -"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p> -<h2>X. FEJEZET.<br /> -<i>A kisértet megjelen.</i></h2> -<p>A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak -elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az -ódon háznak nyomát kereste.</p> -<p>Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol -hajdanában a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel -várakozván az időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon -visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az -egyik Riminszky – valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami -lázadás-félét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe -fojtották, némely békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky -állitólag igy szólott volna akkor:</p> -<p>– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát -talán győzedelmeskedik az igazság.</p> -<p>Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a -másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják -az efféle részlet-dolgokat.</p> -<p>Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy -mosolygó, vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a -falak megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. -Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről -leverték a mohos zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt -raktak. Az uj kapun rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu -öreg ember sürün fényesitett. És az ablakokból a zordon -<span class="pagenum"><a name="Page_219" id= -"Page_219">-219-</a></span> vasrácsok helyett vidámságot jelentő -világos függönyök nevettek ki.</p> -<p>A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt -tétlenül.</p> -<p>Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig -ismerték meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és -az arca piros, mint a rózsa.</p> -<p>– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány -esztendőt eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha -szüksége lesz rá.</p> -<p>Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan -hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott -volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a -megtakaritott ifjuságot.</p> -<p>Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat -bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő -módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába -és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.</p> -<p>– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még -Riminszkynél is több báránya van – mondták a podoliniak.</p> -<p>Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:</p> -<p>– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van -gyapja.</p> -<p>A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi -egyházmegyét.</p> -<p>Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban, -kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan -van-e Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán -<span class="pagenum"><a name="Page_220" id= -"Page_220">-220-</a></span> és minden lépésénél finoman muzsikál az -ezüstsarkantyu? De még zöld mentét, aranynyal gazdagon kihányva, -kócsagtollas föveget se hord minden ember.</p> -<p>A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok -lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, -vagy legalább is annak a helytartója.</p> -<p>A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve -magyarázták:</p> -<p>– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda -Anna. A Szüz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a -kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának -az édesanyjára. Mária azt mondta neki: „Eregy pihenni te szegény -tótasszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az -árvádra.“ És a kire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.</p> -<p>Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.</p> -<p>– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki -Prihoda Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége -lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd -eldobja… A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz -akkor Riminszky uj bocskort?</p> -<p>De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta -üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön -mindenütt sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok -dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a -virágokkal.</p> -<p>A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, <span class= -"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> hogy -olyan igen nagy ur éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan -asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van annak a Riminszkynek. Tudja, -hogy a lőcsei leányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a -három tulajdonság közül csak egyik is ráragad a kis menyasszonyra, -– már pedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt -szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog ember -lehet.</p> -<p>Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes -láda volt csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék -Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte -Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát -annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be -belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett be volna, egész -nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a -sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky ur – -mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki – három -varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig -egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A -varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az -öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor -a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész -nap a karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és -nagyokat sóhajtott:</p> -<p>– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky -bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok -<span class="pagenum"><a name="Page_222" id= -"Page_222">-222-</a></span> én? Hittem volna valaha, hogy olyan -szép vagyok?</p> -<p>Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu – -megsimogatta a vénasszonyka kezét:</p> -<p>– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak -várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.</p> -<p>Marczinkáné nevetett:</p> -<p>– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, -bársonyban meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.</p> -<p>Majd elgondolkozva tette hozzá:</p> -<p>– De lehet, hogy négy is akadna…</p> -<p>Ancsurka megsimogatta a néni arcát:</p> -<p>– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj -férjhez.</p> -<p>Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a -bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna -az Ancsurka hangja.</p> -<p>Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a -podolini határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a -huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.</p> -<p>A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most -pedig rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen -meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.</p> -<p>Riminszky megdörzsölte a szemét.</p> -<p>A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.</p> -<p>– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.</p> -<p>A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és -kedvetlenül dörmögött: <span class="pagenum"><a name="Page_223" id= -"Page_223">-223-</a></span></p> -<p>– Valami lelket láttak a lovak.</p> -<p>Az ostorával a mezők felé mutatott:</p> -<p>– Ahun megy ni. A füzesek alatt.</p> -<p>Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé -haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös -ködből és felhőből – és öleseket lépett.</p> -<p>– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle -babonaság?</p> -<p>Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló -tovaragadta és csakhamar hazáig vitte.</p> -<p>A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás -közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott -éppen valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.</p> -<p>Riminszky kiugrott a hintóból.</p> -<p>– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik -lelkendezve. – Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…</p> -<p>Riminszkynek megborzongott a háta.</p> -<p>– Nos? – kérdezte tétovázva.</p> -<p>– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun -bejött valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a -házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések -kopognak az emeleten, a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy -vasrudat, – no mert zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn -megtántorodtam, mert egy fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. -Kiáltásomra ide gyültek ezek a jó emberek.</p> -<p>Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.</p> -<p>– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu -csendesen felnyilt és <span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span> fehér árnyék suhant ki a házból. -Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése -nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.</p> -<p>Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul -nézett körül:</p> -<p>– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga -megnyugtatására.</p> -<p>Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr -butykosa nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.</p> -<p>– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!</p> -<p>– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.</p> -<p>Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:</p> -<p>– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.</p> -<p>Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd -megcsóválta a fejét:</p> -<p>– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.</p> -<p>Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett -körül.</p> -<p>– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.</p> -<p>Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.</p> -<p>Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky -felnyitotta a levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és -ujra a levélbe nézett.</p> -<p>Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden -tudósitotta benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a -temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.</p> -<p>– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta <span class= -"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> -Riminszky. – Még ki sem hült, már elindult kóborló utjára!</p> -<p>Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.</p> -<p>Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, -most a hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót -faluba és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső -földesurasága előtt.</p> -<p>A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor -Riminszky éppen elhaladt a kolostor előtt.</p> -<p>– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában -Riminszky.</p> -<p>Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó -vén frátert.</p> -<p>– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.</p> -<p>A kapusfráter vállat vont.</p> -<p>– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem -volt és a koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót -hozatott, a melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három -hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betüket, -figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapálást. Mikor -mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak -Pétert, a vak zenészt türte meg maga mellett.</p> -<p>Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, -ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.</p> -<p>Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.</p> -<p>– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?</p> -<p>A fráter a vállát vonogatta: <span class="pagenum"><a name= -"Page_226" id="Page_226">-226-</a></span></p> -<p>– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem -igen eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott -csupán. Az a hóbortos se mondott többet:</p> -<p>– Örökké nem élhet senki.</p> -<p>Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?</p> -<p>– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?</p> -<p>– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a -kolostor rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a -halott.</p> -<p>Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a -völgyből, mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki -akkoriban sem. A nagy kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve -gördült be az udvarra.</p> -<p>Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak -reggel óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.</p> -<p>Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:</p> -<p>– Ki hitte volna, nagyságos uram?</p> -<p>– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.</p> -<p>Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A -lipovnicai barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas -gyertyák, fáklyák világitották meg a kápolnát, de ha háromszor -ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a földalatti -terem. A barátok sürü rácscsal elkeritett részben, csinos -bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva -mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.</p> -<p>Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, <span class= -"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span> a mikor -lassu léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.</p> -<p>És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat -meglobogtatta volna a gyertyákat és meglebbentette volna a -szemfödőt.</p> -<p>Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.</p> -<p>Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. -Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros -középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél -volt a melle felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt -mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és -szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a -fején és hosszu sarkantyus szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt -ott, mint egy középkori ifju király. Az arca semmit sem változott -halálában, csak mintha valami kemény, szigoru vonás rajzolódott -volna az ajka mellé.</p> -<p>– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan -özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna -ideállitani, a hogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem -azért, mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.</p> -<p>– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi -legényt állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. -Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt -mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan -pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki -belépni a kápolnába. Főtisztelendő <span class="pagenum"><a name= -"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> Timóteusz atya volt az -első, a ki szentelt vizzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz -atya is megcsóválta a fejét.</p> -<p>– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott -visszakivánkozik a földre.</p> -<p>Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. -Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának -azt a bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha -megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak -egy nyaka volt.</p> -<p>A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba -botlott. Megkapta a doktor vállát:</p> -<p>– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.</p> -<p>Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az -ujjával a szívére bökött:</p> -<p>– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen -tőlem a halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.</p> -<p>Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az -egyenesen a kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a -barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor -bezárta a kápolna kapuját és a kulcsot hosszu kabátjába -rejtette.</p> -<p>Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt -annyira otthon volt.</p> -<p>Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek -valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. -A mikor megkérdezte, <span class="pagenum"><a name="Page_229" id= -"Page_229">-229-</a></span> hogy kinek az intézkedésére történt ez, -azt a választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. -Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban és hüséges embereitől -sorjában elbucsuzott. A mikor a kőmivesek berakták az ajtókat, -ablakokat, a várur magához intette a vak trombitást.</p> -<p>– Huzd meg a harangot, – mondta neki.</p> -<p>A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi -várur.</p> -<p>– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos -asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.</p> -<p>Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb -tömegben lepte el a környék népe.</p> -<p>Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az -excentrikus várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, -mások pedig azt állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a -mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a -szeretett várur és temetése nagy látványossággal van -összekötve.</p> -<p>A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön -apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a -környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur -rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül -már rakták a máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a -köznépnek. A pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat -a pincemesterek és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy -óriási oszlop <span class="pagenum"><a name="Page_230" id= -"Page_230">-230-</a></span> tartott, a szolgálók végtelen -abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tüz, mint tán a -pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a -levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik jóllakva -indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a kiknek -gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb -temetés-látogatóé.</p> -<p>A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. -Elmondtak mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen -piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.</p> -<p>Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei -honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a -temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a -jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.</p> -<p>Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. -Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:</p> -<p>– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a -Riminszky eszén.</p> -<p>A halott arca meg se mozdult.</p> -<p>– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi -voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem -tehetsz bolonddá.</p> -<p>A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.</p> -<p>Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat -markos ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu -fedelét.</p> -<p>Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a -levegőbe. Rajta <span class="pagenum"><a name="Page_231" id= -"Page_231">-231-</a></span> márványból faragott vitézi sisak, -páncél és kard.</p> -<p>Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik -az élők elől a nizsderi várur.</p> -<p>Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó -felindulását.</p> -<p>Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott -feje feküdt biborpárnán.</p> -<p>– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.</p> -<p>Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a -halott arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. -A következő percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, -örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyultak -szerszámaikhoz és kalapálva zárták le karvastagságu csavarokkal a -koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, a ki odabenn -rekedt.</p> -<p>A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, -fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki -szabadulni.</p> -<p>Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A -köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig -csak messziről szemlélték az ökörsütést.</p> -<p>A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay -Teofilusz doktor.</p> -<p>A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább -eltávolodtak, aztán neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal -dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt -ideje letörülni a verejtéket. <span class="pagenum"><a name= -"Page_232" id="Page_232">-232-</a></span></p> -<p>A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a -következménye, hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó -nyilott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszu -sarkantyu, majd a hozzája tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is -megjelent.</p> -<p>Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt -és ép minden porcikája.</p> -<p>– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam -volna már odabenn egy negyedóráig sem.</p> -<p>A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett -visszaállitani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem -igen birt vele, felkiáltott végtére:</p> -<p>– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!</p> -<p>Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor -hiába próbálkozott.</p> -<p>Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök -álmára készülne benne valaki.</p> -<p>Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna -felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna -hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.</p> -<p>Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, -megszökött a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.</p> -<p>A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az -ajtó felé.</p> -<p>– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj -itt velem!</p> -<p>– Dolgom van, – felelt Rocskay. <span class="pagenum"><a name= -"Page_233" id="Page_233">-233-</a></span></p> -<p>– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg. -Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros, -irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.</p> -<p>A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta -meg Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.</p> -<p>– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. -Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb -gyomorrontó csemegéktől.</p> -<p>Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:</p> -<p>– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok -megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg.</p> -<p>– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És -az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná -reperálni, ha elromlott.</p> -<p>Riminszky begombolta a kabátját.</p> -<p>– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a -pokolba az ur az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.</p> -<p>Rocskay csúfondárosan nevetett:</p> -<p>– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint -tizenkét medvétől.</p> -<h2>XI. FEJEZET.<br /> -<i>Merre jár a kisértet.</i></h2> -<p>Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a -nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor. -<span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span></p> -<p>A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek -fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj -ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a -sütést-főzést.</p> -<p>Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, -vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most -egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, -mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata -sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák -magukat még Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt -volt.</p> -<p>Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, -Lukai, az eperjesi légátus tartották legtovább a tort.</p> -<p>A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek -aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a -derekukat.</p> -<p>Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös -nesz üti meg az ivók fülét.</p> -<p>A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan -kéz:</p> -<p>– Menjenek kendtek már a pokolba!</p> -<p>Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:</p> -<p>– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd -elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.</p> -<p>A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész -lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.</p> -<p>– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet <span class= -"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span> -magaslatára emelkedve, – az eszme enyém volt, én hozom a -tömjént.</p> -<p>És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a -várat.</p> -<p>Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.</p> -<p>A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott -Rocskay Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár -haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – -boldogtalan nők alapitványa.</p> -<p>Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan -kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit -is emlegettek volna rajta oly sokat!</p> -<p>De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett -belőle, mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, -a mikor senki sem várta.</p> -<p>Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az -országuton jámbor tót emberek.</p> -<p>Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a -kezében hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. -Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, -holott életében igen nyájasan bánt velük.</p> -<p>Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai -között.</p> -<p>A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. -Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem -jön velük szembe a szogabiró kocsija.</p> -<p>De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a -dolgot. <span class="pagenum"><a name="Page_236" id= -"Page_236">-236-</a></span></p> -<p>Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta -meg tótjait.</p> -<p>Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:</p> -<p>– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, -szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a -jámborok állitják.</p> -<p>– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – -kérdezte a tótok felé fordulva.</p> -<p>– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a -tótok.</p> -<p>A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé -is feltünedezett.</p> -<p>Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, -mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak -vele. Igen jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.</p> -<p>Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert -személyesen nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész -dolgon.</p> -<p>– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy -foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a -szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, -másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, -nagyon jó helyen vannak.</p> -<p>Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a -dolgot.</p> -<p>Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos -kisértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén -éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, -faragtak a podolini <span class="pagenum"><a name="Page_237" id= -"Page_237">-237-</a></span> házban is. Az öreg Mik fényes uj -lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat gyönyörködött a különös -závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott gazdája -nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat, -meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert -lakatnál.</p> -<p>A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky -megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni -egyiknek előbb, másiknak később.</p> -<p>A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt -pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit -tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól -fogva, hogy a Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban -piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az -elmondhatója, a ki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt -az egyszerü tót leányka, a mikor az első pár cipőhöz mértéket vett -a lábáról.</p> -<p>– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.</p> -<p>Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és -szénaillattal meg juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – -Riminszky Lőcséről jövet, megpihent a toporci határcsárdánál. Talán -eszébe sem jut neki megállitani büszke hintaját, ha észre nem -veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság volt és -valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok -mögött.</p> -<p>Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a -rongyos <span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span> csárda borából, bár otthon aszut -ihatott volna; megkivánt egy rongyos vándor muzsikást és főként -szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a -csárda füstös mestergerendáját.</p> -<p>Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – -otthon ülök feleségem szoknyáján.</p> -<p>(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla -senki sem tételezte volna fel.)</p> -<p>A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A -huszár leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja -tokjával megzörgette a korcsma ajtaját.</p> -<p>– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták -neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.</p> -<p>Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a -bajuszát.</p> -<p>– Csak keményen, Peti fiam.</p> -<p>A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor -zsidóember volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott -megmaradni, hogy mind a tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. -Különben rég elfujta volna valami szél a hegyről – vagy pedig -elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét hajolt, a mikor a hintós -uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság -odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta volna, ha Riminszky -éppen azt parancsolja.</p> -<p>– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, -hogy tilos éjszakának idején devernyálni?</p> -<p>A zsidó kezét-lábát mozgatta:</p> -<p>– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> vak -muzsikus iszik magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. -Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért -ereszteném tovább a jámbor muzsikust, a mikor máshol is csak -találna csárdát.</p> -<p>– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz -ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.</p> -<p>Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy -árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér -ember ült, a lábánál fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky -nyomban megismerte:</p> -<p>– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi -szél vetett ide?</p> -<p>A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:</p> -<p>– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, -mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.</p> -<p>– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?</p> -<p>A vak ember megvakarta a fejét.</p> -<p>– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok -az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert -tudd meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó -pénz nyomott a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem -volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság -nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…</p> -<p>A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy -kis italt veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> tolvajt -kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! kiáltozta -legharsányabban! Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa -aranypénz volt.</p> -<p>Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé -jó. Neki az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki -azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.</p> -<p>De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam -megpihenni. Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, -zsiványnak tartottak.</p> -<p>Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, -hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak -koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy -se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.</p> -<p>– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan -helyre vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az -utszéli árkokat, meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért -tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. -Ez a kutya, a mit neked adok, eddig csak ugyis kárára volt a -mesterségemnek.</p> -<p>Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt -nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az -aranypénz valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna -belőle.</p> -<p>Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a -tragikomikus történetnek a hallatára. <span class= -"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p> -<p>– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették -tőled?</p> -<p>– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – -Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy -aranypénzt; a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor -van fizetni való, korcsmáros?</p> -<p>– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a -csárdás.</p> -<p>– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya -kimászott az asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó -keményre vert pádimentumára.</p> -<p>A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a -visszaadott pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.</p> -<p>Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó -kedve volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen -elhallgatott.</p> -<p>– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva -székét a trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy -legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a -kutyádat is, Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a -mikor még Kavaczky ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg -a pádimentumhoz!</p> -<p>– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.</p> -<p>A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. -Mintha a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami -láthatatlan verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a -Rákóczi dallamai tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, -Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_242" id="Page_242">-242-</a></span></p> -<p>– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta -elhallgatott.</p> -<p>Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon -az asztalra csapott:</p> -<p>– Egy hordó bort ide, korcsmáros.</p> -<p>Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky -előparancsolta a legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában -voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, -a másikból maga ivott.</p> -<p>– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.</p> -<p>A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a -mig egy korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget -és egy csepp sem jött ki belőle.</p> -<p>Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás -példáját.</p> -<p>– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.</p> -<p>Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben -sem maradt egy csöpp bor sem.</p> -<p>A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami -rendkivüli öröm szállott volna.</p> -<p>– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének -legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam -is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy -azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?</p> -<p>Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt -mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel.</p> -<p>– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer <span class= -"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> -Riminszky, megtörülve verejtékező homlokát. – Másféle ember a -helyedben már régen az asztal alatt ülne.</p> -<p>– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!</p> -<p>Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, -a szeme vérben forgott.</p> -<p>– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra -vagyunk. A kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, -azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész -világ!</p> -<p>Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.</p> -<p>– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – -Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.</p> -<p>A csapláros alázatosan mosolygott.</p> -<p>– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt -felejtettek.</p> -<p>– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van -tüz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset -álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. -Középut nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.</p> -<p>A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:</p> -<p>– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.</p> -<p>– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól -tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal -szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról -álmodik az ember.</p> -<p>– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt -nincs asszony. <span class="pagenum"><a name="Page_244" id= -"Page_244">-244-</a></span></p> -<p>A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt -az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy -pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.</p> -<p>Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen -ment neki.</p> -<p>– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a -vak ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni -mindenféle italt.</p> -<p>– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel -Riminszky.</p> -<p>A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de -lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár -Riminszky uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és -olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalább is az -öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a -szónoklatot és bizonyára felelt is volna rája valamit, ha felelni -tudott volna.</p> -<p>Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje -annak az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.</p> -<p>– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. -Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is -voltam, meg kend is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.</p> -<p>– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az -arcodra még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad -volt. Nagy, bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a -medvéé. Jól mondtam-e?</p> -<p>– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal -öregebb. A <span class="pagenum"><a name="Page_245" id= -"Page_245">-245-</a></span> macska tudja, valahogy takarékoskodtam -az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, a kit földhöz ne -vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne kacsintanék, ha -akarnék.</p> -<p>– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen -tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.</p> -<p>– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent -tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi -várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, -vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…</p> -<p>Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot -hallgatott.</p> -<p>– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.</p> -<p>– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még -valahol a nizsderi várur?</p> -<p>A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott -a szoba hátterébe:</p> -<p>– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.</p> -<p>Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, -mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.</p> -<p>– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.</p> -<p>Az alak pedig mozdulatlanul állt.</p> -<p>Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és -könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely -olyan volt, mint a régi hóhéroké.</p> -<p>Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette -szürke, jéghideg szemét. <span class="pagenum"><a name="Page_246" -id="Page_246">-246-</a></span></p> -<p>– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő -hangon.</p> -<p>Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, -vacogott a foga.</p> -<p>A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál -fogva, a mely a kutyája nyakában volt.</p> -<p>– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom -nekem?</p> -<p>Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, -mint egy gyerek.</p> -<p>– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és -megcsaltál, elhagytál.</p> -<p>– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három -férfinak a bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak -te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.</p> -<p>– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem -szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. -Mivel fizettél ezért?</p> -<p>– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt -szivemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak -véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.</p> -<p>– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy -többé ne szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy -inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. -Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – -az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé -vissza ne jöjj.</p> -<p>– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az -életemről, a mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a -kedvesemet, <span class="pagenum"><a name="Page_247" id= -"Page_247">-247-</a></span> elvetted a vőlegényemet, nyomomban -voltál, akármerre bujdostam előled. Végül elhoztál a sziklavárba és -ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.</p> -<p>– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ -kedves, rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel -néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha -sem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa -voltál.</p> -<p>– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze -akartál zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A -gyémánttal nem birtál…</p> -<p>– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.</p> -<p>– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg -itt?</p> -<p>Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára -tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett -körül.</p> -<p>– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.</p> -<p>A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.</p> -<p>– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is -félsz te tulajdonképpen.</p> -<p>– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.</p> -<p>– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis -nyavalyás macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az -élete.</p> -<p>Riminszky ijedt mozdulatot tett.</p> -<p>– Ne bántsd az ártatlant. <span class="pagenum"><a name= -"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p> -<p>A pallos nagyot koppant a földön.</p> -<p>– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és -szeretetreméltó és te megölted őt?</p> -<p>– Kavaczky ölte meg.</p> -<p>– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld -meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot -te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel -szembe állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette -le őt, szegényt.</p> -<p>Riminszky felhorkant</p> -<p>– Nem igaz, nem igaz…</p> -<p>A kisértet toppantott a lábával.</p> -<p>– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó -vásári költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a -mely röhejjel kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a -neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a -gyilkosságnak…</p> -<p>Riminszky megtörten mormogta:</p> -<p>– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…</p> -<p>– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, -eldobsz, elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit -szenvedek! Jer ide és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és -csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy…</p> -<p>Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.</p> -<p>A kisértet kitárta karját.</p> -<p>– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.</p> -<p>A férfi már ott állott a kisértet előtt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_249" id="Page_249">-249-</a></span> Annak -vészes, őrjitő tüz lángolt a szemében.</p> -<p>– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal -bukott a földre.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. -Benne Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal -fölébredt a hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték -fejüket. Repült a fogat, benne a négy fehér lóval. És benn -mozdulatlanul ült a diszruhás férfi.</p> -<p>A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a -kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az -udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.</p> -<p>– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.</p> -<p>De Riminszky nem mozdul.</p> -<p>Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn -nem mozdul Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött -haza a menyasszonyától.</p> -<h2>XII. FEJEZET.<br /> -<i>Ancsurka.</i></h2> -<p>Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes -szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira -regény, mint némely embereknek a bolondos élettörténete.</p> -<p>Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a -költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A -legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették -egymást… <span class="pagenum"><a name="Page_250" id= -"Page_250">-250-</a></span></p> -<p>Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky -urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi -számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet -visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat -és a sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; -más nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit -siratni régi gazdáján.</p> -<p>Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld -alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt -minden.</p> -<p>… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.</p> -<p>Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban -hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor -hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem -nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot -letépnek.</p> -<p>Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a -szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt. -Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…</p> -<p>Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult -és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a -Riminszky ur váratlan halálának.</p> -<p>Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér -alakjában… el az egész Szepességről!</p> -<p>És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb -fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági <span class= -"pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251">-251-</a></span> helyét, -– történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után -életében vágyakozott.</p> -<p>A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a -Poprád rohanó vizében.</p> -<p>Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják -le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál -fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, -Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik -és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.</p> -<p>És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, -pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig -az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.</p> -<p>– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a -dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen -csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok -megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a -nizsderieknek szerencséjük van!</p> -<p>A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben -alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, -a mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha -örökkön-örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.</p> -<p>Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a -hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi -háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan -<span class="pagenum"><a name="Page_252" id= -"Page_252">-252-</a></span> hallgatja az égi dördüléseket, -belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.</p> -<p>Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, -mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen -országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek -országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s -szemét az égre veti.</p> -<p>A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is -mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a -kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a -hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen -ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi, -gondolják a tótok.</p> -<p>A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár -megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a -régi helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe -belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már -sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. -Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra -oktatni a köveket.</p> -<p>S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha -a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, -ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély -szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott -volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik -odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok -előtt fölcipeltek. <span class="pagenum"><a name="Page_253" id= -"Page_253">-253-</a></span></p> -<p>Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a -kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek -hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák -álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak -tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul -az ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.</p> -<p>Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt -is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat -lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet -észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld -nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt -kisértet!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél -süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, -azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy -bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely -egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember -elveszitette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha -egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.</p> -<p>Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával -beszélgetett:</p> -<p>– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos -kisértetet? Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét -hallottuk a nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és -elindultunk. Jöttünk, jöttünk…</p> -<p>Filkó letelepedett az ut közepére és ez <span class= -"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> annyit -jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.</p> -<p>Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.</p> -<p>– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még -nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember -szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik -nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda -ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral -csókolózni, Filkó, öreg Filkó.</p> -<p>Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:</p> -<p>– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek -vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a -mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg -azóta alszunk bőven, öreg Filkó.</p> -<p>A kutya megindult és a vak ember nyomában.</p> -<p>– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, -Filkó, – sóhajtotta.</p> -<p>– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a -mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, -vén Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, -mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a -ki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem -hallottunk volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó? -Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a -nizsderi várurra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, -Filkó, hogy a nizsderi várur még kisértetkorában <span class= -"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> sem -feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád ujból -azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, Filkó?</p> -<p>Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.</p> -<p>Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a -vak ember hallgatózva állott mögötte.</p> -<p>– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket -hallott volna.</p> -<p>De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak -között.</p> -<p>Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem -érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját -simogatva, halkan beszélt hozzá:</p> -<p>– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg -Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt -éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru -napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk -valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.</p> -<p>– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis -itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a -kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. -Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, -csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter -bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. -Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő maradt itt -legtovább…</p> -<p>A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a -fejét. Egyszerre <span class="pagenum"><a name="Page_256" id= -"Page_256">-256-</a></span> összerázkódott. Hideg kéz érintette meg -s érezte, hogy valaki megállott előtte:</p> -<p>– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél -ide?</p> -<p>Péter kinyujtotta a karját:</p> -<p>– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol -nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de -mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.</p> -<p>A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz -megszoritotta a Péter kezét.</p> -<p>– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. -Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.</p> -<p>A vak ember felelt:</p> -<p>– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. -Itt állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci -határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky -ur most nincs itt.</p> -<p>– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint -velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem -mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, -karja összefonva és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül -vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy -sem lelheted föl máshol a helyed.</p> -<p>Péter intett galambősz fejével:</p> -<p>– Itt maradok.</p> -<p>A kéz megszoritotta a kezét:</p> -<p>– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen -volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy -jó urakról fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter -<span class="pagenum"><a name="Page_257" id= -"Page_257">-257-</a></span> bátyó, hogy néha megszólaltassad -trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon?</p> -<p>– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.</p> -<p>A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a -rejtett uton.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és -földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából -tizenöt esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a -tengeren tulról. Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén -tót ember. Mister Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött -az uj világban. Fényes csizmát hordott és mindennap borotválkozott. -Előkelőbb férfiu nem igen akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek -Riminszky ur föltalált végrendeletében egész vagyonát -hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A podolini -házban ott maradt az öreg Mik és hozzá költözött Marczinkáné, mig -Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel nagyobb utazást tett, hogy -elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi -szomoruságot.</p> -<p>Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg -az előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak -a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az -amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele. -(Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy -elesett azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, -hogy jóslata beteljesedett.)</p> -<p>Utazott Ancsurka virágok között rózsás <span class= -"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> tavaszi -tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék -szemét és szőke fejét, a mely fölé a sors áldólag terjesztette -karjait. Utazott messze országokba és sokáig nem hallatszott felőle -hir.</p> -<p>Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a -Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy -Gábor nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka -kezével boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt -az, a ki sok esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette -az elárvult, világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a -szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár -elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét -nyujtotta azon kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót -nyelven vallott neki szerelmet.</p> -<p>Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg -barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés -érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak -hosszu szekereiken és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is -eljött néhány uriember, mint a hogy a nevezetes névnapokra, -temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.</p> -<p>Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, -gratulálását:</p> -<p>– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem -van a leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad -Amerikából.</p> -<p>A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán -és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre -furakodott a tömegben és a <span class="pagenum"><a name="Page_259" -id="Page_259">-259-</a></span> templomajtónál elébe is került a -boldog párnak.</p> -<p>– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is -eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.</p> -<p>– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.</p> -<p>– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – -mormogta Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.</p> -<p>Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.</p> -<p>Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet -ujján viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.</p> -<p>– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi -halottakat.</p> -<p>Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták -megtalálni a vak embert.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból -már gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig -ujabb és ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét -éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kisértetet -üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhában és szemét -figyelve függesztette a Riminszky-házra. Néha rátörtek a buzgó -éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de napok mulva ujra -visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltünő és -visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy a -kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De -hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna -eligazodni a legendákon?</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td> -<td>elkapnáka juhokat</td> -<td>elkapnák a juhokat</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_14">14</a></td> -<td>juhszgazdákat</td> -<td>juhászgazdákat</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_14">14</a></td> -<td>vetttük</td> -<td>vettük</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td> -<td>Káz mértól</td> -<td>Kázmértól</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_18">18</a></td> -<td>miattt</td> -<td>miatt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_22">22</a></td> -<td>lehtett</td> -<td>lehetett</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_24">24</a></td> -<td>hilegben</td> -<td>hidegben</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_25">25</a></td> -<td>szégyenkeztt</td> -<td>szégyenkezett</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_34">34</a></td> -<td>eddig Anlsurka</td> -<td>eddig Ancsurka</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_37">37</a></td> -<td>mási kihalt</td> -<td>másik kihalt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_40">40</a></td> -<td>asszonyfelé</td> -<td>asszonyféle</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_47">47</a></td> -<td>Kaviczky mindig</td> -<td>Kavaczky mindig</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_49">49</a></td> -<td>rejtelyés</td> -<td>rejtélyes</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_52">52</a></td> -<td>haldoló</td> -<td>haldokló</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td> -<td>parancsábl</td> -<td>parancsából</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_57">57</a></td> -<td>örgebb</td> -<td>öregebb</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_66">66</a></td> -<td>rá Rininszky</td> -<td>rá Riminszky</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_79">79</a></td> -<td>mondt Riminszky</td> -<td>mondta Riminszky</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_87">87</a></td> -<td>eső holdvilágos</td> -<td>első holdvilágos</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_95">95</a></td> -<td>ám. Wart uram,</td> -<td>ám, Wart uram.</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_97">97</a></td> -<td>összehasorlitotta</td> -<td>összehasonlitotta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td> -<td>Kavaczy már</td> -<td>Kavaczky már</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td> -<td>szándákának</td> -<td>szándékának</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_106">106</a></td> -<td>emelti ablakra</td> -<td>emeleti ablakra</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_109">109</a></td> -<td>Kellemtes</td> -<td>Kellemetes</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_126">126</a></td> -<td>csizmasárkával</td> -<td>csizmasarkával</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_131">131</a></td> -<td>véső akaratának</td> -<td>végső akaratának</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_132">132</a></td> -<td>rézmeteszetek</td> -<td>rézmetszetek</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td> -<td>Sitve</td> -<td>Sietve</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_168">168</a></td> -<td>Sessünk</td> -<td>Siessünk</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_171">171</a></td> -<td>eblak mellett</td> -<td>ablak mellett</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_179">179</a></td> -<td>aakrt csókolni</td> -<td>akart csókolni</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_184">184</a></td> -<td>emebrt</td> -<td>embert</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_208">208</a></td> -<td>lipovnioai</td> -<td>lipovnicai</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_211">211</a></td> -<td>Riminszy</td> -<td>Riminszky</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_217">217</a></td> -<td>keved tartja</td> -<td>kedved tartja</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_217">217</a></td> -<td>higy álmodik</td> -<td>hogy álmodik</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_222">222</a></td> -<td>nyugtalnkodva</td> -<td>nyugtalankodva</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_224">224</a></td> -<td>nyugtalanul nézettt</td> -<td>nyugtalanul nézett</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_241">241</a></td> -<td>fekte kutya</td> -<td>fekete kutya</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_243">243</a></td> -<td>nekünak</td> -<td>nekünk</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_250">250</a></td> -<td>komádiáztak</td> -<td>komédiáztak</td> -</tr> -</table> -</div> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> - -</body> -</html> |