diff options
Diffstat (limited to 'old/66263-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/66263-0.txt | 18989 |
1 files changed, 0 insertions, 18989 deletions
diff --git a/old/66263-0.txt b/old/66263-0.txt deleted file mode 100644 index d0d33c1..0000000 --- a/old/66263-0.txt +++ /dev/null @@ -1,18989 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Don Quijote de la Mancha, by Miguel de -Cervantes Saavedra - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Don Quijote de la Mancha - -Author: Miguel de Cervantes Saavedra - -Translator: Vilmos Győry - -Release Date: September 10, 2021 [eBook #66263] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DON QUIJOTE DE LA MANCHA *** - -[Illustration] - -DON QUIJOTE - -DE LA MANCHA. - -IRTA - -MIGUEL DE CERVANTES SAAVEDRA. - -A SPANYOL EREDETIBŐL KÉSZÜLT FORDÍTÁSA UTÁN - -AZ IFJUSÁG SZÁMÁRA ÁTDOLGOZTA - -GYŐRY VILMOS. - -BUDAPEST. - -LÉGRÁDY TESTVÉREK. - -1875. - - - - -TARTALOM. - -ELSŐ RÉSZ. - -I. Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval megismerkedik 6 - -II. A nemes Don Quijote első kirándulása 11 - -III. Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét 17 - -IV. Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott 22 - -V. Nevezetes események a lovag házában 30 - -VI. Ujabb utrakészülések 33 - -VII. Don Quijote harcza a hosszu karú óriásokkal, miket Sancho Panza -szélmalmoknak nézett 38 - -VIII. Szörnyü harcz a nagyszemű varázslókkal s nagy diadal az elrablott -herczegasszony lovagján 42 - -XI. Milyen nagyszerü beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál -48 - -X. A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante -szokatlan elevensége volt az előidézője 53 - -XI. Egy elbűvölt mór kísért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. -Sancho Panza repűlni tanúl 58 - -XII. Két ellenséges hadsereg találkozik egymással 69 - -XIII. A mit a holtak adhatnak az élőknek 77 - -XIV. Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha -szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál 83 - -XV. Mambrin sisakjának meghódítása 91 - -XVI. Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, -a kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak 95 - -XVII. Don Quijote a vadonban 101 - -XVIII. Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza 109 - -XIX. Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt -113 - -XX. Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben 129 - -XXI. Don Quijote harcza a Pandafilando óriással 138 - -XXII. Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanúl nagyon meggyűlik a -bajok 142 - -XXIII. Hogyan bűvölték el Don Quijotét 147 - -XXIV. Don Quijote elbűvölten utazik haza felé 151 - -MÁSODIK RÉSZ. - -I. Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől 168 - -II. Ujabb tervezések újabb kirándulásra 175 - -III. A szándék megvalósúl 181 - -IV. Don Quijote Toboso városába jut 188 - -V. Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát? 194 - -VI. Különös kaland a Halál udvarának szekerével 200 - -VII. Don Quijote egy másik igazi kóbor lovaggal találkozik 205 - -VIII. A két fegyvernök beszélgetése 209 - -IX. A két lovag társalgása 215 - -X. Hogyan lett a Búsképü lovag Oroszlán-lovaggá 225 - -XI. A Montesinos barlangjában 236 - -XII. Don Quijote nagyszerü látományai a Montesinos barlangjában 240 - -XIII. A szamárordítás története és a jós majom 248 - -XIV. Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen 256 - -XV. Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik -hadseregben 262 - -XVI. Sancho Panza megunja a kalandkeresést 267 - -XVII. Utazás a bűvös sajkán a vizi várhoz 271 - -XVIII. Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik 276 - -XIX. Az igazi várkastélyban 281 - -XX. Milyen nagy szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól -feloldja 286 - -XXI. A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet -keresik 294 - -XXII. Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben 304 - -XXIII. Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló -Sancho Panzát 312 - -XXIV. Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak 317 - -XXV. Az örömbe üröm vegyül 322 - -XXVI. A kormányzó első körutja a szigeten 327 - -XXVII. Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései 332 - -XXVIII. Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának 340 - -XXIX. Sanchoval is kalandok kezdődnek 346 - -XXX. Sancho kalandja igen veszedelmesé fokozódik 350 - -XXXI. Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel 354 - -XXXII. Ujra a kalandok ösvényén 358 - -XXXIII. A selyemruhás pásztortársaság 363 - -XXXIV. A ki sokat igér keveset ád 368 - -XXXV. Roque Guinart 373 - -XXXVI. Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába -379 - -XXXVII. Nagy fontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával 382 - -XXXVIII. A legyőzetés után 388 - -XXXIX. Háromezer ütés pattog Sancho Panza vállára 395 - -XL. Milyen jeleket látott Don Quijote falujába érkeztekor 400 - -XLI. Mi hiúsította meg a tervezett pásztoréletet 403 - - - - -TÁJÉKOZÁSUL. - -Hogy az ifju olvasó e művet – mint a mai kor szépirodalmi termékeitől -sok tekintetben eltérőt – helyesen felfoghassa, s a világhírű regényt -ezen átdolgozásban élvezhesse, néhány ismertető szóra van szükség, a mit -mind a mű szerzőjéről, mind pedig e nevezetes munkájának czéljáról, -irányáról e rövid s tájékozásul nyujtott előszóban kivánunk mondani. - -Miguel de Cervantes Saavedra, a roppant termékenységű spanyol -irodalomnak egyik legismertebb nevü művelője, az 1547-dik év október -havának elején született Spanyolország Alcaláde-Henares nevű városában. -Első gyermekkorát szülővárosában tölté, s ugyanitt végzé első -tanulmányait is, a mennyiben a Ximenes bibornok által 50 évvel azelőtt e -városkában alapított egyetem az ő gyermek- és ifjukorában érte el -virágzásának tetőpontját. Tanulói pályáját tovább részint Madridban, -részint a salamancai egyetemen folytatta, s mindenütt oly szorgalommal -és fényes sükerrel, hogy tanárai, különösen egy Lope de Hoyos nevű, -Cervantesről mindig csak úgy emlékezett meg, mint az ő: „drága és -különösen szeretett tanítványáról“. - -Tanulói pályája bevégeztével Aquaviva bibornok házához jutott kamarási -minőségben, kit aztán rendes lakóhelyére, Rómába követett. Egy évvel -utóbb azonban ezen tisztséget más pályával, nevezetesen a katonaival -cserélte fel, mely pályáért mindig rajongott, melyen azonban sohasem -láthatta érdemeit, bátorságát, teljes odaadását eléggé megjutalmazva. - -Élete folytában különösen nevezetes fordulópontot képez a törökök ellen -az 1571. október 7-dikén küzdött lepantoi tengeri ütközet, melyben -Cervantes is részt vett, s épen a csata folytában őt gyötrő lázbetegség -daczára is oly hőslelkűleg viselte magát s annyira kitette személyét a -veszedelemnek, hogy ez egyetlen csatában három lövést kapott, kettőt -mellébe, egyet bal karjába, mely aztán teljes életére -kigyógyíthatatlanúl csonka és béna maradt. - -Katonai pályájának ezen gyászos emlékére nemsokára még egy másik s talán -amannál szomorúbb esemény is következett, nevezetesen az, hogy a midőn a -földközi tengeren, a messinai kórházból kikerült s még egyszer a -hadseregbe lépett Cervantes, – vég elbocsátását megnyerve, az „El Sol“ -nevű hajón rég nem látott hazája, Spanyolország felé hajózott: az -1575-dik év szeptember havában, az algiri partok irányában tengeri -rablók hatalmába került, s egy bizonyos Dali Mami nevű rablófőnöknek, -utóbb pedig Algir kormányzójának Hasszan agának esett rabszolgájává. - -Sorsa itt majdnem elviselhetetlenűl nehéz, valóban iszonyú volt, mert -azon hallatlan kegyetlenség, melylyel különösen az utóbbi bánt -rabszolgáival, még azok nyugalmát is teljesen elvette, a kikkel, -szívtelenségét nem éreztette is. Hasszán aga kegyetlenségéről maga -Cervantes jegyzi meg: „Bárha bennünket folytonosan éhség s a -nélkülözések minden neme gyötört is, mind ez semmi volt azon hallatlan -kegyetlenségek elborzasztó látományához képest, miket az alkirály a -keresztyéneken elkövetett. Alig mult nap, hogy valakit karóba ne húztak -vagy fel ne akasztottak volna, vagy legalább is füleit vágták le -valamelyiknek s mindezt gyakran a legkisebb ok nélkül, úgy hogy magok a -törökök is bevallották, hogy az alkirály csupa gyülöletből és -vérszomjasságból cselekszi“. - -A hazáját imádó, a szabadságért rajongó nemes spanyolnak tehát -sokszorosan gyötrelmes volt e kínos rabszolgaság s minden áron -szabadulni szeretett volna belőle s először is szökés által, bárha az -igen könnyen életébe kerülhet vala. A szökést csakugyan több izben meg -is kisérlé, de mindig eredménytelenül. Néha az algiriak nagy figyelmű -őrködésén, másszor alávaló emberek haszonleső árulásán szenvedtek -hajótörést, gyakran igen merész tervei, melyek sükertelensége aztán nem -hogy a szabadságot adta volna vissza, sőt ellenkezőleg a már is kínos -rabságot tette csak még súlyosabbá. Így a többi között egy izben 2000 -botütésre lőn elitélve, a mi természetesen egy lett volna a legiszonyúbb -halálra kinzással; ezen szörnyű büntetést azonban rajta még sem -hajtották végre. - -Bátor, hős lelkét mind e veszedelmek nem hogy csüggesztették volna, sőt -ellenkezőleg ujabb meg ujabb kisérletekre serkentették, sőt egy izben -oly rendkivüli, majdnem hihetetlen vakmerőségre, hogy az Algirban lévő -40000 rabszolgát akarta fellázítani s a várost a spanyol király számára, -a mohamedánoktól elfoglalni. S fel van jegyezve, ha ezen tervnek is nem -akad megint árulója, meglehet, hogy a képtelenségnek látszó terv -kivitele mégis sikerült volna Cervantes lángeszének, rendíthetetlen -szilárdságának s bátorságának. - -Szabadságát végre az 1580-dik év szeptember 19-dikén nyerte vissza 500 -arany váltságdíjért, melyet Spanyolországban maradt családja, testvérei -tettek le érette, a kik az ő viszonyaikhoz képest ezen igen nagy -összegnek nemeslelkű feláldozása által egészen elszegényültek. - -Cervantes visszaérkezvén hazájába, részint hivataloskodással, részint -irodalmi foglalkozásából tartotta fen életét; anyagi helyzete azonban -soha sem volt oly kedvező, a milyet nemes szíve és lángelméje valóban -megérdemlettek volna. - -Irt színdarabokat, költeményeket s regényeket, de minden munkáját messze -messze túlszárnyalja, szatirikus gúnyoros regénye: „Az elmés nemes Don -Quijote de la Mancha“. - -Ezen művében a középkori kóbor lovagságot, mint többé az ujabb -társadalomba bele nem illő elavult intézményt teszi nevetségessé, s -megadja a halálos döfést azon lovagregényeknek, melyek ártalmas, -kártékony olvasása, még Cervantes korában is széltében divatozott -Spanyolországban. Ezen regények legnagyobb része a féktelen -képzelőtehetség szülötte telisded-tele hihetetlen kalandokkal, -bűbájosságokkal, varázslatokkal, melyek az olvasók lelkét csakugyan -megmételyezték, az erkölcsöt megrontották, az ifjúságot nyeglévé, -czivakodóvá, versengővé tették s elvonták minden nemesebb és komolyabb -pályától s foglalkozástól. - -Cervantes, lángeszével belátva e nagy veszedelmet, melynek meggátlására -egyébiránt a spanyol országgyülés két izben is felirt a királyhoz, hogy -tiltsa el az ilyes erkölcsrontó művek kiadhatását, – Cervantes, -ismételjük, a leghatalmasabb fegyverrel, a gúnynak, a nevetségessé -tételnek fegyverével küzdött e visszaélés ellen, s nyert is rajta olyan -diadalmat, a milyet kivülötte kevés iró: czélját annyira elérte, hogy -Cervantes e művének megjelenése után az előbbi modorban lovagregényt -írni senki többé nem merészelt. - -Természetes, hogy a Don Quijote által elkövetett bohóságok egy egész -serege még a valószínüséget is nélkülözi; de épen így nélkülözték a -valószínüséget azon komolyaknak látszani akaró lovagregények is, melyek -csakugyan igazakúl akarják elhitetni a varázslók létezését, a fellegeken -való repülést, a falovon történt nyargalást, – s mindazt a többi -bohóságot, melyet a szegény, nemeslelkü manchai lovagnak is mind meg -kell tennie, hogy a többieket a gúny s nevetség tárgyaivá tegye. - -Cervantes elérte czélját, s e remek-művével, melyről méltán elmondhatá: -„a gyermekek kezökbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik s az -öregek méltányolják,“ csakugyan kivívta magának azon dicsőséget, hogy -olyan irónak kell tartanunk s tisztelnünk, ki az emberiség művelődését -előbbre segítette. - -Cervantes életének utolsó napjáig folytonosan a munkának élve, a -gondokkal küzdve s lelke derültségét egész halála órájáig megtartva, az -1616-dik év ápril 23-án halt meg, 68 éves korában. Emléket, -elévülhetetlent, s örök időkre szólót, saját maga emelt magának -műveiben. - -Még azon megjegyzéssel tartozunk, hogy a „Don Quijote“ ezen ujabb -átdolgozása az eredetiből készült fordítás nyomán készűlt, s a mennyire -csak lehetett, ahhoz is van szabva; eltérés, rövidítés pedig csupán ott -történt, a hol e nélkülözhetetlen módosítást az ifjuság számára való -átdolgozás tette szükségessé. - -Az átdolgozó. - - - - -ELSŐ RÉSZ. - - -I. FEJEZET. - -Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval[1] megismerkedik. - -Spanyolország La Mancha[2] nevű részének egyik falujában, melynek nevére -nem emlékszem bizonyosan, élt nem rég egy olyan nemes ember, a milyen -még mai napság is van akárhány, s a kiknek majd minden vagyona egy -fogason függő dárdából, régi paizsból, vézna paripából és egy-két futós -agárból szokott állani. A mi derék nemes emberünknek valamivel -többecskéje is volt ugyan, kivált addig, a mig birtokának nagy részét rá -nem pazarolta arra a hóbortos szenvedélyére, melyről alább mindjárt -említést akarunk tenni. Jövedelmének háromnegyed részét fölemésztette a -háztartás, pedig bizony nem élt valami fényesen, a mennyiben -hétről-hétre leginkább juhhús, pénteken lencse, szombaton rántotta, -vasárnap meg legfölebb valami vadgalamb-sült került az asztalára; a -negyedik rész meg a ruházatra kellett, a mi azonban szintén meglehetősen -szegényes volt, ugyanis hétköznapokra rendesen gyapjúszövet, s csak -ünnepi alkalmakra jutott egy-egy bársonynadrág. - -Házánál egy gazdaasszonyt tartott, a ki a negyvenet már túlhaladta; egy -unokahúgát, a ki nem volt még egészen húsz éves, és egy fiatal sihedert, -a kire csakugyan ráillett a mindenes nevezet, mert a mi munka a háznál -előfordult, szegény fejének ennek kellett azt mind elvégezni, ez -nyergelte meg a paripát, de még a füvet is ő kaszálta a ló számára. - -Nemesünk életkora közel járt az ötvenhez; testalkata izmos, termete -szikár, arcza csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt s a -vadászatot különösen kedvelte. Vannak, a kik azt állitják, hogy -vezetékneve Quijada vagy Quesada lett volna; mások meg azt, hogy -családját Quijánonak hívták; ez azonban mind nem tartozik a dologhoz. -Sokkal fontosabb a mi lovagunk életében az a körülmény, hogy ő, -valahányszor csak üres órái valának (s az egész esztendő nála -legnagyobbrészt ilyenekből állt, mert valami komoly, hasznos dolognak -nem igen törte a tollát) majd mindig a lovagregényeket olvasta, még -pedig oly mohó vágygyal s annyi gyönyörűséggel, hogy miattok először is -gazdaságát, de utóbb még a vadászatot is teljesen elhanyagolta. - -Az olvasás igen szép dolog, de csak akkor, ha igazán hasznos vagy -nemesen mulattató könyvekkel foglalkozunk; olyanokkal, melyek által -ismereteink gyarapodnak, szivünk nemesbül, jellemünk szilárdul. De ha -olyas olvasmányoknak adjuk neki magunkat, melyek minden haszon nélkül, -csupán képzelő tehetségünket foglalkoztatják, s soha meg nem történt s -meg nem történhető kalandokat hordanak össze rakásra lelkünkben, ilyen -könyvek olvasása valóságos veszteséggel jár, sőt romlásunkká lehet; -haszontalanul lopják el drága időnket, elvonnak a szükséges munkától, -megmérgezhetik erkölcsünket, s egészen elbolondíthatnak. - -A mi – máskülönben igen derék – lovagunknál épen ez volt az eset. -Annyira belemerült ezen hóbortos könyvek olvasásába, hogy éjet-napot -azok mellett töltött, s holdat hold után adogatott el szántóföldéből, -csakhogy újabb meg újabb olvasni való regényeket vehessen. Össze is -hordott házához annyit, hogy egész könyvtárrá szaporodtak fel, de -fájdalom, mennél jobban gyarapodott a könyvek száma, annál inkább -fogyott a mi jó nemes emberünk eszének józan gondolkozása. - -Mennél hihetetlenebb dolgokat tartalmazott valamely könyv, ő annál -jobban kapott rajta, s mennél czifrább, czikornyásabb kifejezéseket -talált, annál jobban megnyerték tetszését, úgy hogy utoljára ő maga is -egészen úgy gondolkozott, sőt még beszélt is, a mint ezek az összeábdált -könyvek az ő soha nem élt hőseiket gondolkoztatták és beszéltették. - -Értelmes tanult ember a kis falucskában persze nem igen akadt, s -mindössze is két férfiú látogatta Don Quijote házát gyakrabban, a kikkel -legszívesebben társalkodott. Az egyik a helybeli lelkész volt, egy igen -értelmes, tudományosan képzett férfiú, a ki Don Quijote iránt a -legőszintébb barátsággal s a legjobb indulattal viseltetett, a másik -pedig Miklós mester, a ki egyszerű falusi borbély létére, világlátott, -józan gondolkozásu s nagyon társaságba való ember volt. - -Ez a két látogató egy idő óta folytonosan növekvő aggodalommal szemlélte -közös barátjukat, Don Quijotét. S aggodalmuk nem is volt alaptalan. A -nemes házigazda ugyanis egy idő óta semmi egyébről sem akart már -beszélni, mint folytonosan és örökké csak a kóbor lovagságról, azokról a -rendkivüli – de persze soha meg nem történt – hőstettekről, a miket a -lovagregényekben a kóbor lovagok véghez vittek, hogy egymagok egy szál -karddal hogyan vertek szélylyel százezerekből álló hadseregeket, hogyan -küzdöttek meg iszonyú óriásokkal, sárkánykigyókkal, bűbájosokkal, hogyan -szabadítottak meg irtózatos börtönökből ártatlanúl elzárt férfiakat és -nőket, s hogyan lettek, milyen könnyü szerrel királyokká, császárokká. S -a milyen lelkesedéssel Don Quijote mindezen képzelhetetlen -ostobaságokról beszélt, világosan azt lehetett következtetni belőle, -hogy ő csakugyan szóról szóra és betűről betűre igaznak hiszi ama -költött történetek mese-beszédeit, de fájdalom azt is lehetett sejteni, -hogy értelmének józanságát, legalább ebben az egyben, elvesztette. - -Mihelyest ezt a jó barátok észrevették, azonnal elkövettek mindent, hogy -Don Quijotét eszére térítsék. Elmondták előtte százszor meg százszor, -hogy az a sok bolondság soha meg nem történhetett, hogy azok a lovagok, -a kikért ő annyira lelkesűl, s a kiket a világ legnagyobb jóltévőinek -tart, soha még csak nem is éltek: szóval felhoztak mindent a mit csak -fel tudtak hozni kijózanítására: de az bizony mind falrahányt borsó -maradt, s a nemes Don Quijote jobban hitt elbolondító könyveinek, mint -józaneszű s jóakaró barátainak. - -Silány olvasmányai annyira megkeverték az eszét, hogy végtére olyan -különös gondolata támadt, milyennél bohóbb senkinek a világon. Ez pedig -az vala, hogy ő illendőnek és szükségesnek látta mind saját dicsősége -növelésére, mind a közjó érdekében: kóbor lovagnak beállani s lóháton és -fegyveresen szertejárni a világban, kalandokat keresni s véghez vinni -mindazt, a mit olvasmányai szerint kóbor lovagok véghez vittenek, -úgymint: boszút állani mindenféle sérelemért, belerohanni minden -előforduló veszedelembe, megküzdeni óriásokkal, sárkánykigyókkal, -varázslókkal, a mi ha szerencsésen sikerül, szegény feje már előre is -arról álmodott, hogy a világ örök háláján kivül még azt is eléri, hogy -legalább is trapezunti császárrá teszik. S annyira beleszeretett ebbe a -hóbortos gondolatba, hogy semmi sem verhette ki többé a fejéből, hanem -erősen elhatározta magában, hogy a legnagyobb titokban végrehajtja -feltett szándékát. - -Azon kezdte most már a dolgot legelőször is, hogy megtisztogatta -valamelyik déd-ősének egynémely darab rozzant fegyverét, melyek -porlepetten s rozsdamarttan századok óta hevertek valamely elfelejtett -szögletben. Kifényesítette s kézhez igazítá ezeket úgy, a hogy tudta; -hanem egy igen nagy bökkenő volt a dologban, tudniillik, hogy az egész -lom között sem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán egy egyszerű, -rostélytalan vas süvegre. E bajon azonban leleményessége akképen -segített, hogy vastag lemezpapirból olyas félsisak formát készíte, a -mely a vassüveghez hozzátoldva, ezt egészen rostélyozott sisakká -változtatta. Meg is próbálta nyomban, elég erős-e s kiállaná-e valjon a -kardvágást. Fogta tehát szablyáját, vágott rá vagy kettőt, de már az -első ütéssel egy pillanat alatt összerombolta mindazt, a mi egy heti -fáradságába került. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyű szerrel -darabokra lehetett szaggatni; hogy magát jövőre ilyes megeshető -veszedelem ellen biztositsa, újra összeigazgatá s belűlről egy pár -vassodronyt alkalmazott, igy aztán egészen megbizott tartósságában s nem -is akarván újabb kisérletet tenni, úgy találta és itélte, hogy ez a -lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak. - -Mikor a fegyverzet rendben volt, azonnal paripájára fordítá figyelmét. -Hanem ez a paripa ez ugyan szilaj egy állat volt! Olyan sovány mint az -agár, de azért olyan lassu mint a csiga; nem volt szegénynek csak a -csontja meg a bőre, ugy hogy tiz lépésnyiről is meg lehetett számlálni -minden oldalbordáját. Csontos lába pókos volt, hórihorgas nyaka meg oly -magasra fölmeredt a csupa soványságtól mint a kút-gém. De azért mert -volna csak valaki Don Quijote előtt roszat mondani az ő kedves -paripájáról! tudom nem vitte volna el szárazon. Mert Don Quijote oly -remek állatnak képzelte a lovat, hogy az ő szemében ehez képest még a -nagy Sándor Bucefalusa, vagy a Cid[3] Babiecája is csak kis macska volt. - -Don Quijote úgy olvasta könyveiben, hogy a régi hires lovagok -paripájának mindegyiknek meg volt a neve: hogyan maradhatott volna tehát -az ő remek lova név nélkül! De milyen nevet adjon neki? Négy napi -fejtörésébe került, a mig kieszelte, hogy Rocinantenak[4] fogja hívni, a -mi elég szépen hangzik, de még azt is jelenti, hogy nála nincsen különb -paripa a világon! - -S minthogy már lovának nevet, még pedig ily nagy megelégedésére szolgáló -szép nevet adott, adni akart most magának is, a mi megint egy egész -ujabb heti fejtörésbe került. De hát nem volt neki elég tisztességes, -becsületes neve? volt bizony, csakhogy ő azzal nem érte be. A -lovagregényekben ugyanis azt olvasta, hogy minden régi hős lovag, ha -épen meg nem változtatta is a nevét, legalább hozzátoldotta azon -országét vagy tartományét, a honnan származott. Igy a nagyhírű Amadis -lovag – a kit Don Quijote különösen szeretett – az sem elégedett meg -azzal, hogy csak úgy szárazon Amadisnak nevezzék, hanem Galliából -származván, régiesen Amadis de Gaula-nak hivatta magát; kapta magát -tehát s ő is odabiggyesztette a magáéhoz szülőföldje nevét, s -elkeresztelte magát Don Quijote de la Manchanak, a mi más szóval azt -teszi, a máncsai don Quijote. Igy már most ország-világ ráismerhet -családjára, s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, ha -nevét attól kölcsönzi. - -Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet tiszta volt, a süvegből sisak lett, -lova s maga nevet kaptak, azt gondolta, most már egészen rendin a -szénája! Tyüh! de még csak ekkor jutott valami eszébe! Neki még nem volt -menyasszonya! Már pedig menyasszony nélkül a kóbor lovag olyan, mint a -fa levél nélkül, a test lélek nélkül. Minden régi lovagnak meg volt a -maga szíve választottja, ő sem maradhat a nélkül. - -– Mert – így szóla ezen töprenkedése közben magában – ha a jó szerencse -kedvez, s valami óriással találkozom, a mi a kóbor lovagoknál minden nap -megesik, s az első összecsapásnál földre terítem, vagy derékon ketté -vágom s összeaprítom mint a répát, – szóval leverem és legyőzöm: valjon -nem szükség-e hogy legyen a kihez elküldhessem, s hogy a legyőzött -ellenség odalépjen drága menyasszonyom elé, térdre boruljon előtte s a -hódolat és alázatosság szavával így szóljon: „Én, kegyelmes asszonyom, -az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, a kit a -diadalmas lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolá -keményen, hogy idejőjjek nagyságod elé, hogy velem tetszése szerint -rendelkezzék.“ - -Oh, hogyan örült a mi jó lovagunk, midőn e beszédet tartotta s még -inkább akkor, midőn olyat is talált, a kit szíve választottjának nevével -felruházhatott. - -Hamarjában az jutott eszébe, hogy hallott egyszer beszélni egy -szomszédfalubeli parasztleányról, a kit Lorenzo Aldonzának hívtak. Maga -azt a leánykát talán soha életében sem látta, a leánynak pedig kisebb -gondja is nagyobb volt annál, hogy van-e vagy nincs a világon Don -Quijote de la Mancha nevezetű úri ember. A mi lovagunk azonban nem törte -tovább a fejét, hanem egyszer csak megbökte az ujja hegyével a homlokát -s azt mondta: - -– Ez lesz az én menyasszonyom! - -Hozzá menne-e a leány vagy sem, kicsoda és milyen, ő mindazzal nem -törődött; ő csak úgy képzelte, hogy az az ő menyasszonya s neki ez elég -volt. Sokkal nagyobb gondot adott azonban szegény fejének az, hogy a -parasztos Aldonza név helyett milyen nevet adjon az ő szive -választottjának, a mi olyan szép név legyen, hogy menyasszonyától még a -herczegasszonyok is irígyeljék. Végre nagysokára azt is kitalálta s -elkeresztelte: Dulcinea del Tobosonak[5], mert hát Tobosoban született. - -Mikor ezt a kedvére való nevet is megteremtette, oly boldognak érezte -magát, hogy ki sem tudta mondani, s már most csak az alkalmas pillanatra -várt, hogy kalandos utazására hazulról eltávozhassék. - - -II. FEJEZET. - -A nemes Don Quijote első kirándulása. - -A mit az ember nagyon óhajt, azt – ha csak lehetséges – siettetni is -szokta. Szakasztott így volt utrakelésével Don Quijote is. Mihelyt a -szükséges előkészületeket megtette, bizony nem volt ő neki többé -maradása, hanem julius havának egyik legforróbb napján, még a nap -felkölte előtt összeszedte minden sátorfáját, fejére nyomta -toldott-foldott sisakját, pánczélját, kardját felcsatolta, dárdáját, -pajzsát karjára fűzte, s hogy senki észre ne vegye nagy csendesen -odalopódzott Rocinantehoz, megnyergelte maga, kivezette az istállóból -egy hátulsó kis baromfi-udvarra, ott felpattant a paripa hátára, s a kis -ajtón nagy ügygyel-bajjal kimenekült a mezőre, mert ő maga is elég -szálas ember levén, a lova is a milyen sovány, olyan magas, bizony -egészen két-rét kellett hajolnia, hogy az alacsony kis ajtó -szemöldök-fája valahogy le ne marasztalja a nyeregből. - -Mihelyest künn volt a szabadban, szíve örömtől dobogott fel, részint -azért, hogy az ajtón észrevétlenül kimenekülhetett, részint azért, hogy -tervezett diadal-utját valahára csakugyan megkezdhette. - -Azonban alig koczogott előre egy darabra a nyílt mezőn, imé egy rémítő -gondolat ragadta meg s pedig oly erővel, hogy kevésbe múlt, hogy lova -kantárát vissza nem fordította, s ujra be nem bujt dárdástúl, -mindenestül a baromfi-udvar kis ajtaján. Az jutott eszébe, hogy ő nincs -lovaggá ütve; vagyis más szavakkal, semmiféle igazi lovag előtt nem -térdelt le még, a ki aztán kivont karddal gyengén vállára ütött volna, -annak jeléül, hogy mostantól kezdve föl van véve a lovagrendbe s -fölszabadítva a lovagok minden kötelességének gyakorlására s minden -jogának élvezésére. Igy még nem szabad semmiféle lovag ellen fegyverre -kelnie, s mint ujoncz lovagnak egészen tündöklő fényes fegyverzetet -kellene hordania, már pedig az övé, mi tűrés tagadás, minden surolás és -csiszolás daczára még most is szinte piroslott a rozsdától. - -De az okos ember megtalálja a jó tanácsot. Eszébe jutott, van arról szó -az ő kitűnő könyveiben, hogy egyik-másik nagyhírű lovag, a kiből utóbb a -lovagság dicsősége vált ha a szükség úgy hozta magával, azzal üttette -magát lovaggá, a ki épen legelőször keze ügyébe esett. Ha azoknak szabad -volt, ki tilthatná meg ő neki?! Megnyugodott tehát abban a gondolatban, -hogy a legelső emberrel, a kivel találkozik, ugy lovaggá ütteti magát, -hogy csakúgy ropog; a mi pedig fegyverzetének fényességét illeti, -mihelyt alkalma nyílik, úgy kikeni-feni minden darabját, hogy fehérebb -lesz a cseppentett tejnél és vakitóbb fényű a ma esett hónál. - -Ezen elhatározásával eloszlatá aggodalmát, s már most vigan folytatta -tovább utját, de hogy merre, azt egészen lova akaratára s tetszésére -bízta, mert bölcs könyveiből azt tanulta meg, hogy a lovaknak sokszor -több eszök volt, mint a rajtok ülő gazdáiknak. - -Ekképen teljesen megnyugtatva a lovaggá ütés felől, eleven képzelő -tehetsége egyszerre azt a dicsőséges jövendőt festette a legfényesebb -színekben lelke elé, a mi majd rá várakozik, mikor hős tetteit arra is -méltónak találják, hogy épen ugy megirják könyvben, a mint a többi kóbor -lovagokét. Ekkor a nagy dicsőség boldogító érzelmétől elragadtatva igy -kiálta fel: - -– Semmi kétség, hogy jövőben, ha majd nagyhirü tetteimnek igaz története -napvilágot látand: az a tudós, a ki megirja, igy fog szólani midőn e -korán reggel történt első távozásomat elbeszéli: - -„A rózsás arczú hajnal alig teríté még szélylyel szépséges hajának arany -szálait a téres és tágas föld ábrázatára, s a kisded tarka madárkák -zengzetes nyelvük elbájoló és mézédes hangicsálásával még alig -üdvözölték csicseregve a nappal érkezését: midőn a nagyhirű lovag, Don -Quijote de la Mancha, megválván a tétlenség puha ágyától, hires lovára -Rocinantera felpattant és büszke várlakának tágas kapujából kirobogva, -utazását a rég időktől fogva nevezetes Montiel sikságán, nagy merészen -megkezdette.“ Azután hozzá tevé: - -– Boldog kor és szerencsés század, melyben e nagyhirű én hőstetteim -világot látnak, hőstettek, méltók arra, hogy érczbe öntsék, márványba -kifaragják, vászonra fessék, – örök emlékezetűl a jövendő századoknak! -Oh te bölcs férfiú, a ki e történetet majd megirod, csak arra kérlek, ne -feledkezzél meg én mellettem az én jó Rocinantemról se; e büszke -paripáról, mely madár könnyüségével repül át a legmagasabb szirtormokon, -s merész szökései közben majd a csillagokat érinti lobogó sörényével! - -Az ármányos sors úgy akarta, hogy a mint Don Quijote e nagy dicsérettel -halmozta el büszke paripáját, a szegény gebe akkorát botlott egy fris -vakand-turásban, hogy majd a derekát törte magának is, de még gazdájának -is. Isten csodája volt, hogy Don Quijote a nagy zöttyenés daczára rajta -tudott maradni a csillagokat rugó büszke paripán, s a könyveiből tanult -szóáradozás közben a nyelvét el nem harapta. Sem az egyik, sem a másik -szerencsétlenség nem történt meg rajta, s igy aztán összeszedvén magát, -nemsokára megint folytatta fellengző szószaporítását, szakasztott olyan -válogatott, czikornyás kifejezésekben, mint hóbortos könyveiben olvasta. - -Igy a jövendő dicsőséggel eltelve, minden megállapodás nélkül folytatta -utját, mi közben a nap az égre emelkedék s oly forró sugarakat lövelt -alá a földre, hogy a kemény vas süveg alatt ugyancsak volt a lovag -fejének mit szenvednie. Ő azonban csüggedetlenül haladott mind tovább, s -egyre nézte, egyre vizsgálta, nem akad-e valami rendkivüli kaland, nem -jön-e még szembe véle valami nagyfejü óriás. De, – egy madár, vagy egy -szunyog kevés, – s egész estig még csak az se repült a levegőben. Hanem -azért jött egy hatalmas ellenség, nem kivülről, hanem belülről; jött az -éhség, s a jó lovag oly kegyetlenül megéhezett az egész napi hosszú, -fárasztó és lankasztó utazás közben, hogy majd leszédült már lováról. - -Most már nem is kalandokat, nem is óriásokat keresgélt többé, hanem -jobbra balra széttekingetett, nem pillanthatna-e meg valami várkastélyt, -vagy legalább egy pásztorgunyhót, a hol kissé megpihenhessen s egy-két -falattal az éhség óriását lekenyerezhesse. - -Végre egy hajlék tünt fel az ut mellett a távolban. - -Lehetetlen azt az örömet leirni, a mit Don Quijote ez épület -megpillantásakor érzett. - -– Ott a várkastély! – kiálta föl büszkén és boldogan, s a mennyire -fáradt dereka engedé, fölegyenesedett a nyeregben, Rocinantet pedig -sebesebb koczogásra sarkantyuzta, – hiába! - -Szegény Don Quijote várkastélynak nézte azt az épületet, a mi pedig egy -mákszemnyivel sem volt nagyobb, sem egyéb, egy egészen közönséges, -útszélre épített vendégfogadónál. De hiszen merte volna csak valaki azt -mondani neki, hogy ez nem várkastély, hanem fogadó! - -A milyen gyorsaság Rocinantetól kitelhetett, Don Quijote oly sietve -folytatá utját a ház felé, de az idő már jóformán bealkonyult mire -odaérkezék. - -A fogadó kapujában két szolgálóleány állt, a kik épen most végezték az -udvaron valami házi teendőjöket, de a kapun kitekintve az érkező Don -Quijotét megpillantották messziről s azonnal kisiettek a szokatlan -fegyveres alak csodájára. - -– Bizonyosan a várur két leánya lesz – mondá magában Don Quijote – a kik -elém sietnek, hogy udvariasan fogadjanak. Csakugyan velem is minden úgy -történik, mint a könyveimben megirt lovagokkal történt. - -S a fogadót most már képzelődésében még sokkal inkább várkastélynak -gondolta, mint az imént. Hát még a mikor ugyan ebben a pillanatban a -fogadón túl fekvő tarlón egy ott legeltető kanász a tülökbe fujt, hogy -ez ismeretes hangra az egész csürhét összeterelje; most már Don Quijote -szentűl elhitte, hogy valamely nagy úr várához érkezett, mert ime a -toronyőr is a kürtjébe fú, hogy a várbeliek az érkező lovag elfogadására -siessenek. Most már kétszeresen összeszedte minden délczegségét, hogy -egészen lovagosan rugtasson oda a szép kisasszonyok elé. - -Mikor azonban ezek közelíteni látták ezt a csoda-alakot, szinte -megijedtek hosszú dárdájától, ijesztő sisakjától s futni, menekülni -akartak a kapun befelé. A mit Don Quijote látva, sisakjának -papirrostélyát fölemelé, s porlepett sovány arczát fölfedvén, udvarias -modorban s illedelmesen igy szóla hozzájok: - -– Ne fussanak nagyságtok s ne tartsanak semmi bántódástól, mert az a -lovagrend, melyhez én tartozom, a legtávolabbról sem akar senkit ís -megsérteni, legkevésbbé pedig az ily előkelő kisasszonyokat, a -milyeneket nagyságtokban van szerencsém tisztelhetni. - -A leányok rá bámultak s szemeikkel arczát kezdék keresni, melyet a -toldozott sisakrostély félig még födve tartott; de a mint azt hallották, -hogy szolgálólétökre előkelő kisasszonyoknak czimezi, meg nem állhatták, -hogy hangosan fel ne kaczagjanak, még pedig oly erősen, hogy Don Quijote -egészen megsértődve s haragra lobbanva igy szóla: - -– A szépséghez szendeség illik, mig csekély dolgokon szerfölött kaczagni -valóságos esztelenség; ezt azonban nem azért mondom, mintha talán -sértegetni akarnék, sőt ellenkezőleg az én hivatásom épen az, hogy a -sérelmeket megorvosoljam. - -Ez a szokatlan beszédmód a leányokat még nagyobb nevetésre, ezek -illetlensége meg a lovagot még nagyobb haragra ingerelte, s bizony nem -lehetetlen, hogy boszujában a hosszú dárdával még meg is egyengeti őket, -ha mindnyájok szerencséjére a fogadós oda nem vetődik, ki a versenygőket -egymással végre mégis kibékítette. Ez ugyanis maga is megszeppent a -tetőtől talpig fegyverben álló lovagtól, s jónak látta inkább udvariasan -fordúlni hozzá, a miért is igy szólott: - -– Ha kegyelmességed, lovag ur, szálló helyet keres, egészen jó helyen -kopogtat, mert mi a legteljesebb készséggel elfogjuk látni mindennel a -világon, a mit csak a kényelem követel. Igaz ugyan, hogy külön szobát -nem adhatunk, meg ágyunk sincs, a miben az éjszakára lefekhetnék; de -azonkivül mindent, a mi szükséges, a legnagyobb bőségben feltalálhat -nálunk. - -Don Quijote meg sem álmodta, hogy ez az alázatos ember vendégfogadós -legyen: ő szentül hitte, hogy ez maga a vár ura vagy legalább is annak -első főtiszte, a várnagy. Ilyen értelemben felelt is aztán szavaira: - -– Én tisztelt várnagy úr, akármivel is beérem, mert az én tagjaim meg -vannak edzve s nem szoktak puha párnákhoz. Nekem „ékesség a fegyver, -nékem nyugovás a harcz!“ - -Don Quijote ez utóbbi szavakat egy régi vitézi énekből vette, a mely -éneket a fogadós is könyv nélkül tudott, miért is mindjárt a lovag által -felhozottakra következő sorokkal felelt, s igy szóla: - -– Akkor tehát nagyságodnak „Ágya kemény szikla s alvása a virasztás!“ s -már ha igy van, bizvást leszállhat lováról, mert ebben a mi házikónkban -akár egész esztendőn át mindig ébren maradhat, ha kedve tartja. - -E szavai után odament a most már teljesen kibékült Don Quijotéhoz, hogy -kengyelszíját tartsa a leszállásnál. Don Quijote nagy nehezen le is -szállt a magas gebéről, mely az egész napi lovaglás alatt egészen -megtörte. - -Alig tudta volna megmondani, az éhség gyötri-e inkább vagy pedig a -szomjuság? Mindazáltal igaz lovaghoz illőleg először hű paripájáról -akart gondoskodni, a miért is szörnyen szivére kötötte a fogadósnak, -hogy úgy ellássák ezt a dicső paripát, a mint valaha hires jó lovat -elláttak a világon, mert ennél kitünőbb állat még nem volt ezen várnak -istállójában. A fogadós szemre-fejre vette az egekig magasztalt paripát, -de sehogysem tudta magával elhitetni, hogy gazdájának szava igaz legyen. -A könnyen haragra lobbanó lovaggal azonban nem akarván feleselni, -szörnyen kötötte az ebet a karóhoz, hogy e dicső harczi ménre jobban fog -vigyázni, mint a tulajdon két szeme fényére, s azzal kantárszáron -mindjárt vezetni is kezdé az istálló felé, Rocinante pedig ugyancsak nem -kérette magát, hanem mint a bárány olyan szeliden követte a fogadóst, s -alig hogy az istállóba értek, a csupa merő kifáradás folytán egyszerre -úgy elterűlt a szalmán, hogy a fogadós majd halálra ijedt, mert azt -hitte, a világ e legdicsőbb paripája ebben a nyomban mindjárt kileheli -páráját. Ez azonban az egész ház szerencséjére még sem történt. - -Mig a fogadós a fáradt gebével vesződött, addig a két szolgáló Don -Quijote fegyvereit szedte el s még a sisakot is le akarták venni -fejéről, a mi azonban nem sikerült, mert az zöld szalagocskákkal volt -odakötözve a lovag nyakához, a mik úgy össze valának csomózva, hogy -lehetetlen volt felbontani, hacsak ollóval darabonként s szálanként el -nem vagdalják. Ebbe azonban a lovag semmi szin alatt sem akart -beleegyezni, minek következtében a sisak egész este a fején maradt, a mi -aztán különösen vacsorálását olyan furcsává tette, hogy a ki csak látta -ezt az étkezést, majd megpukkadt nevettében. - -Nemsokára a fogadós is visszajött az istállóból s szokott -alázatosságával kérdezé a lovagtól: mivel szolgálhatna neki vacsorára. - -– Megeszem akármit – viszonzá Don Quijote – mert nem tagadhatom, úgy -érzem, hogy meglehetős éhes vagyok, az éhség pedig nem szokott válogatni -az eledelekben. - -A fogadós sem neheztelt egy cseppet se azért, hogy a lovag ily kevéssé -válogatós, mert a szegényes vendéglőben aranyért se lehetett volna e -napon egyebet találni egy pár sovány keszegnél. Ezeket azonban úgy -eldicsérte, hogy a lovag már a puszta szóbeszédre is sűrűn nyelte a -száraz kortyokat, és sürgetve kérte a fogadóst, csak hozzák mentül -hamarább azokat a pompás keszegeket. - -Mig a fogadós odajárt aztán az eledelért, a két szolgáló ott terített -asztalt Don Quijote számára a fogadó ajtaja előtt, a hol a levegő -frisebb volt, mint a nehéz szagu ivóban. Nemsokára a sovány keszegek is -elékerültek, a mik mellé tett a fogadós az asztalra olyan penészes -fekete kenyeret, hogy annál csak a lovag fegyverzete lehetett -penészesebb. - -Soha olyan nevetséges evést, mint e dőre manchai lovagé! A sisak fen -volt a fején, mintha csak a nyakához lett volna odanőve; rostélyát két -kézzel kellett feltartania, máskülönben – egy falat kevés – de annyit -sem vihetett volna szájához. Az egyik szolgáló könyörült tehát rajta, s -a világ leghősibb lovagját az a leány etette falatonként, mint valami -kis gyermeket. Megitatni azonban még ez sem tudta, mert az ügyetlen -sisak miatt semmiféle ivó-edény sem fért ajkaihoz. A fogadós -leleményessége segített tehát e nagy bajon; az lyukasztott ki egy -nádszálat, melynek egyik végét beletették a lovag szájába, másikat meg -egy boros kupába, s a hős lovag a bizony kissé már megnyarasodott bort -igy lopózta fel magába. De mindezt kész szívvel elviselte, csakhogy a -sisak kötelékeit meg ne kelljen rongálni. - -Történetesen ekkor vetődött a fogadó tájára valami rongyszedő, a ki -jövet ötször-hatszor belefujt tilinkójába; már erre Don Quijote -tökéletesen elhitte, hogy ő valósággal valami hires várban van, a hol -tiszteletére íme most már a zene is megzendűlt. - -A keszeget pompás, ízes kecsegének tartotta, a kenyeret kalácsnak, a -fogadóst várnagynak, a szolgálókat úri kisasszonyoknak, a rongyszedő -tilinkóját zenének: s így tehát útrakelésével s annak első sükerével -teljesen meg volt elégedve. - -A mi azonban még mindig bántotta, az vala, hogy még most sincs lovaggá -ütve. Már pedig – hiába! – a mig a lovagrendbe annak rendje módja -szerint föl nem vették, addig jogosan semminemű kalandba sem -bocsátkozhatik. - - -III. FEJEZET. - -Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét. - -S minthogy ez a gondolat folytonosan bántotta, nem időzött sokáig -kocsmai sovány vacsorájánál, hanem alighogy elköltötte, azonnal -félrehívta a fogadóst s vele együtt az istállóba zárkozván, térdre esék -előtte s így szólott: - -– Nem látsz addig felkelni e helyről, hős lovag, a mig kegyességed azon -jótéteményben nem részesít, melyért esedezni szándékozom, s mely mind -reád, mind az egész emberi nemre dicsőséget árasztand. - -A fogadós alig tudott hová lenni ijedtében s meglepetésében. Csakhogy -megszabaduljon tőle mentül előbb, talán még azt is megigérte volna neki, -hogy egy álló helyéből egy ugrással fen terem a padláson. - -– Csak tessék parancsolni – viszonzá – megteszek én mindent, a mit csak -megtehetek! - -– Nem is vártam kevesebbet igazi nagylelkűségedtől, drága uram – -viszonzá Don Quijote – s íme kimondom, hogy azon nagy kegyesség, a -melyre kérni akarlak, s melyre most már adott szavad lekötelez, nem -egyéb mint az, hogy holnap reggel lovaggá üss engemet. Én pedig ez -éjjel, az újoncz-lovagok kötelessége szerint, itt várad kápolnájában -megtartom a fegyverőrzést, s holnap reggel – a mint mondám – be fog -teljesülni, a mit oly forróan óhajtok, s ha egyszer lovaggá ütöttek, -mehetek aztán, a mint illő, a világ négy tájára, kalandokat keresni, -segíteni a gyámoltalanokat, jót tenni a szükségben szenvedőkkel, a mire -oly nagy hajlandóságot érzek magamban. - -A fogadósnak egész nagy malomkő esett le a szivéről. Ezt a kivánságot -ugyan könnyü lesz teljesíteni. De a furfangos ember most már igen jól -belátta, kivel van dolga, s a házbelieket is részesíteni kivánta abban a -mulatságos tréfában, a mit e különös vitéznek bohósága fog mindnyájoknak -nyujtani. - -Komolyságot tettetve azt mondá tehát: bizony szép és nemes szándék, a -mit a lovag úr feltett magában s a szenvedő világnak csakugyan semmire -sincs nagyobb szüksége annál, hogy a már-már egészen elhanyagolt -kóborlovagságot valami lelkes ember megint újra felállítsa a maga régi -épségében. Ő tehát szives készséggel lovaggá üti, mihelyt hajnalodik; de -a mi a fegyverőrzést illeti, erre nézve csak az a baj, hogy az ő várában -mostanság nincsen kápolna, mert épen tegnap végezték el lebontását, hogy -holnap újra kezdjék építeni. De ha tudta volna, hogy kihez lesz -szerencséje, le nem bontatta volna azt a kápolnát, ha dőledező fala -minden iastul-fiastul ott nyomta volna is, – vagy ha már lebontották: a -fél ország kőművesét összecsődítte volna, hogy a lovag úr eljöveteléig -fölépítsék. No de sebaj! ha nincs, hát nincs, – s azt a fegyverőrzést ez -éjszaka meg lehet tartani az isten szabad ege alatt is az udvaron, a hol -a fényes csillagok lesznek tanúi az újoncz lovag hűségének. Mihelyt -pedig hajnalodik: úgy lovaggá üti ő, hogy tudja igaz lelkére, soha -senkit még jobban lovaggá nem ütöttek a világon. - -Kérdezte aztán van-e pénze? - -Don Quijotet ez a kérdés egészen meglepte. - -– Nem hordok én magamnál egy garast se! – viszonzá ép oly büszkén a mily -őszintén. - -– Öreg hiba – jegyzé meg rá a vendéglős – akkor ugyan sokszor nagy -zavarba jöhet nagyságod. - -– Soha sem olvastam egyetlen egy regényben sem – felelt a lovag – hogy -akármelyik kóborlovagnak valaha pénze lett volna. - -– Csalódik nagyságod – mondá amaz – mert ha a regényirók nem mondják, -bizonyosan azért nem mondják, mert úgy is fölteszik minden okos -emberről, kiki el tudja gondolni, hogy pénz nélkül s fehér ruha és más -egyéb ilyes szükséges holmi nélkül a kóbor lovagok el nem lehettek. S ha -talán nem ők magok czipelték is magokkal, volt mindegyiknek -fegyverhordozója, a ki egy takaros tarisznyát akasztott a hátára, s -abban hordozta mind azt, a mire gazdájának szüksége lehetett. Tépést, -flastromot a sebek bekötésére, s valami csoda-balzsamot, a mi a -legsulyosabb kardvágásokat vagy dárdadöféseket is egy szempillantás -alatt meggyógyította. Csodálom is, hogy nagyságod csak így egyedűl -kalandozik, s nem gondoskodott valami derék fegyverhordozóról. Kérem ne -mulaszsza el ezt, mert a nélkül a kóborlovag nem is igazi lovag. - -Don Quijote megköszönte a jó tanácsot, s megigérte leendő lovagi -keresztatyjának, az lesz jövendőre első gondja hogy mindazt beszerezze, -s vele magát ellássa, a mit a várnagy ím tanácsolt. - -Most azonban azt kellett legelőször is elhatározni, hol tartsa meg a -lovag az első fegyver-őrzést. Ugyanis bevett szokás volt a lovagoknál, -hogy az ujoncz, a lovaggá-üttetés napját megelőző éjszakán fegyvereit -egy halomba rakja, s mellettök egész hajnalig őrt álljon. Ezzel -bátorságát akarták kipróbálni, hogy szembe mer-e szállni azzal, a ki -netalán vakmerő lenne ezen alkalommal fegyvereihez hozzányúlni. - -Abban állapodtak meg a furfangos fogadós csintalan tanácsára, hogy a -lovag ott őrizze fegyvereit a vendéglő tőszomszédságában fekvő -baromfiudvarban. Don Quijote kész szívvel beleegyezett; összes -fegyverzetét azonnal rakásra hordá a kút melletti vályura s pajzsát -karjára öltvén, dárdáját felragadta s méltósággal teljes magatartással -kezde fel s alá járni a vályu előtt. Midőn ez az őrséta megkezdődött, -épen akkor fordult az idő éjszakára. - -A fogadós magára hagyta, bement s a házbelieknek tüstént elmondotta, -milyen furcsa bogara van ennek az ő úri vendégöknek, s milyen jó tréfára -nyílik kilátás holnap reggelre. Persze hogy azok meg rögtön kisiettek a -fogadó tornáczára mindnyájan, s onnan nézték az oszlopok mögül a szép, -fényes holdvilágnál, milyen peczkesen strázsálja Don Quijote a vályura -rakott nyergét, kantárát és fegyvereit. - -Hanem ez a csendes őrállás nem tarthatott igy nagyon sokáig. - -Öszvérhajtsárok is szálltak meg ez éjszakára a fogadóban, s ezek közül -az egyik épen most akarta barmait megitatni, s mindegyik kezében egy-egy -vödörrel tartott egyenesen a kútnak a melynek váluját Don Quijote -foglalta el a rárakott limmel-lommal. - -Alighogy a lovag a félhomályban meglátta ezt az alakot közelíteni, -mindjárt azt hitte, hogy valami ellenséges érzelmü ember, a ki próbára -akarja tenni az ő bátorságát. - -Rá is kiáltott azonnal nagy harsányan: - -– Ne közelíts fegyvereimhez, vakmerő, mert a ki azokat csak kis ujjal -illeti is, halál fia! - -De az öszvérhajcsár rá se hederített a lovag tiltakozó és fenyegető -szavára, hanem szemügyre véve az akadékoskodó holmit, megkapott belőle -egy szíjat, s az egész rakást egy rántással földre teremtette. - -Ki tudná leirni azt a rettenetes elkeseredést, a mely e pillanatban Don -Quijote szívét megszállotta! Igy meggyalázni az ő fegyvereit! - -Szemét az égre mereszté előbb, s azután egy keserves sóhajtással -felkiálta: - -– Páratlan szépségü Dulcinea del Toboso, szivem drága menyasszonya, légy -segítségül a te hű lovagodnak, hogy diadalmasan megállhasson e -rettenetes küzdelemben! - -S e felkiáltás után két marokra fogva hosszú dárdáját, előre rontott s -akkorát huzott az öszvérhajcsár vállára, hogy annak még a szeme is -szikrázott. - -– Segítség! gyilkos! segítség! – lármázott a megtámadott fuvaros, s a -kezében levő vödrökkel védte magát s támadott a mint lehetett. A nagy -kiáltozásra az öszvérhajcsár czimborái is előrohantak az istállókból, s -ki bottal, ki villával rontott neki Don Quijoténak, ki azonban meg nem -rettent egy morzsányit se, hanem szurkált, döfködött, suhogtatta a nagy -dárdanyelet, s úgy döntögette az embereket mint a megriasztott macska a -tejes köcsögöket. Annyi bizonyos, hogy bátorság dolgában ritkította -párját. - -A néző sereg által gúnyos megjegyzésekkel kisért fegyverőrzés tehát -csakhamar igen komoly csetépatévá fajult, úgy hogy a fogadós is -lélekszakadva rohant oda a viaskodókhoz s kéréssel könyörgéssel csitítá -majd az egyik, majd a másik felet, s bizony nagy erőmegfeszítésébe -került a míg le tudta őket csendesíteni, hogy az öszvérhajcsárok végre -mégis csak visszavonúltak az istállóban. - -Elég volt ebből az egy sütésből egy kalács, s a fogadós elhatározta -magában, hogy bizony be sem várja ő a hajnal hasadtát, hanem lovaggá üti -ezt a hóbortos embert kivánsága szerint azonnal, hogy annál hamarább -megszabaduljanak veszedelmes szomszédságától. - -– Igen, igen, tegye meg várnagy úr – sürgeté Don Quijote – s én fogadom -az élő istenre, mihelyt nagyságod lovaggá ütött, megöldösök minden -embert, a kinek csak nagyságod halálát kivánja! - -– Nem kivánom én, uram, egyiknek se! – szabadkozék a vendéglős – én csak -azt kivánom, hogy nagyságodnak adott szavamat beválthassam, s -megajándékozhassam a világot két olyan hős karral, melyek úgy tudják a -dárdát pörgetni, forgatni, hogy az embernek még a haja szála is mind -égnek áll láttára. - -Don Quijote hiúságának nem kevéssé hizelkedett a várnagy ez elismerő -nyilatkozata, s még csak ezután kezdett igazán lecsillapodni, hogy a -lovaggá ütést illő nyugalommal elfogadhassa. - -A vendéglős pedig csakugyan egy pillanatig sem késett ezt a furcsa -czerimoniát végrehajtani. Persze hogy nem volt neki semmije a mi a -szertartáshoz igazán kellett volna; hanem furfangossága segített azért a -bajon. Megkérte Don Quijotet, várjon itt rá csöndesen, s mindjárt itt -lesznek égő gyertyával, imádságos könyvvel, s azokkal az úri -kisasszonyokkal, a kik derekára a kardot, lábára meg a sarkantyút -illendő módon egész ünnepélyességgel felkötik. - -Don Quijote hálás szívvel mélyen meghajolt a várnagy előtt s azután -várakozott. - -Nemsokára megjelent az ünnepélyes díszmenet. Mindössze négy tagból állt. -Elől jött egy mezítlábos siheder, a ki kezében egy szál égő faggyú -gyertyát tartott. Utána maga a vendéglős nagy könyvvel a kezében, melybe -a fuvarosok számára kiszolgáltatott szénát meg abrakot szokta ügyetlen -irással felkörmölni: ő utána pedig az a két szolgáló, a kik Don Quijote -vacsorálásakor segítséget nyujtottak. - -Mikor odaértek a rájok várakozó lovaghoz, akkor a fogadós megparancsolá -Don Quijotenak, térdeljen le, a mit az rögtön híven teljesített. Erre a -furfangos csaplár kinyitotta az abrakos lajstromot, s lassú hangon -mormogott valamit mintha imádkoznék. Don Quijote a legnagyobb áhitattal -hallgatta, míg a leányok alig tudták visszatartóztatni a nevetést. A -mormogás egyszerre megszűnt egy pillanatra, s ekkor a fogadós jól képen -legyintette sulyos tenyerével a sovány lovagot, – ezután megfogta annak -kardját, kivonta hüvelyéből s miután megint mormogott egy-két szót, a -rozsdás karddal kissé megütötte Don Quijote vállát, – s ezzel végbe ment -az a szertartás, a mit a manchai hős oly rendkivül fontosnak tartott, -hogy addig boldogtalannak érezte magát, míg a lovaggá ütés e -szerencséjében nem részesült. - -Most már egyéb sem maradt hátra mint az, hogy az egyik szolgáló -felkötötte a lovag oldalára a kardot, a másik meg nem csekélyebb -ünnepélyességgel lábára a sarkantyút, miközben a boldog vitéz a -legudvariasabb szavakban rebegett mindegyre ujabb meg ujabb köszönetet e -rendkivüli kegyességért s igérte, fogadta mindenre a mi szent, hogy e -nagy jóságért hálával fog tartozni mind halálig. - -Midőn így futtában, s a legnagyobb gyorsasággal véget ért e páratlan -ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta bevárni a pillanatot, hogy -most már mint felütött lovag pattanhasson lovára, s induljon kalandok -keresésére. - -S csakugyan alig szűrkült még a hajnal, már is felzavarta szegény -Rocinanteját édes nyugalmából, megnyergelte s kivezette az udvarra. Házi -gazdáját, a várnagy urat kéreté azután magához, hogy tőle illendőkép -elbucsuzzék. Megölelte kétszer háromszor, vége hossza nem volt a -czifránál czifrább hálálkodásnak, mit a furfangos fogadós hasonló -czikornyás szavakban viszonzott, s csakhogy egyszer a vendéglőn kivűl -tudja már ezt a furcsa embert, se a szállásért, se a fogyasztásért egy -fillért se követelve, kaput nyittatott a lóra pattant vitéz előtt és -menni hagyta Isten hirével. - - -IV. FEJEZET. - -Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott. - -Nem volt ezen nap reggelén boldogabb ember a kerek világon, mint a mi -hős manchai bajnokunk, a kinek szive legforróbb óhajtása teljesűlt, s ki -amaz ünnepélyes szertartás által ime annak rendje s módja szerint fel -volt tehát véve a kóbor lovagok sorába. - -[Illustration] - -Hova menjen, merre tartson, mibe kezdjen legelőször is: ezek voltak most -már azon kérdések, a melyek keresztűl-kasul jártak fejében. Eszébe -jutott, a mit a várnagy tanácsolt. Eszébe jutott az, hogy neki nincs -fegyvernöke! S pedig a várnagynak e tekintetben csakugyan igaza volt, -mert hiszen lám a lovagregényekben is ugy van megirva, hogy minden -jelesebb lovag szolgálatában csakugyan állt egy egy derék, hű és -ragaszkodó fegyverhordozó. Neki sem szabad a nélkül maradnia! - -Igen, – de hol vegye, kit tegyen azzá, a ki az ő küzdelmes élete minden -fáradságát készséges szívvel meg fogja osztani? - -– Megvan! – kiáltott fel egyszerre nagy örömmel – megvan! Haza megyek, s -azt fogom felszólítani! Ha elvállalja, olyan hatalmas fegyverhordozó -válik abból, hogy maga a gaulai Amadis is irigy szemmel nézhetne rám -érette. - -S ki volt az a jeles férfiú, a kire Don Quijote ily örömmel számított? -Egy alacsony, tömzsi, meglehetősen dologtalan paraszt ember, a ki ott -lakott a nemes úr szomszédságában, s a ki számos tagból álló családját -csak ajjal-bajjal tudta fentartani, mert olyan szegény volt az Isten -adta mint a templom egere. Sancho Panzának hivták[6], s korára nézve -bizony az sem volt már mai gyerek. Erre a derék férfiura fordította -tehát figyelmét a mi jó lovagunk, s hogy vele mentől előbb -találkozhassék, egyenesen faluja irányába fordította lova kantárát, s a -nemes paripa talán a múlt éjjel kapott abraktól, vagy azért, mert -megsejtette hogy haza mennek, olyan vidáman indult neki az utnak, hogy -nyargaló vágtatása – csendes koczogásnak is beillett volna. - -– A mily gyorsan jó Rocinantem repűl – jegyzé meg magában Don Quijote – -dél tájban ma otthon leszünk. - -Ezt gondolá, – azonban: ember tervez, Isten végez. Haza jutott ugyan, de -nem egészen úgy, a hogy ő sejtette. - -Nehogy azonban egyik szavunkat a másikba öltsük, azon kell kezdenünk, -hogy nem haladt még valami nagyon messzire, midőn egyszerre olyasmit vőn -észre, mintha jobb kéz felől, az ott terülő pagony sűrűjéből, gyenge -hangon jajkiáltások törnének elé. Alig hallá meg a neszt, igy szóla -magában: - -– Hálát kell adnom az égnek azon kegyért, melyben részesít, hogy ily -rögtön alkalmat nyujt, lovagi tisztem teljesítésére. E hangok bizonyára -valamely szükségben szenvedő embertársamnak hangjai, a ki az én -védelmemre szorúlt, s a kin segíteni szent kötelességem. - -Azzal Rocinante kantárát megrántva, egyenesen arra tartott, a merről a -zaj hallatszék. - -S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy -odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött -fiut, a ki lehetett valami tizenöt éves, s kinek válláról a felső ruha -le volt huzva. A jajkiáltás ennek ajkairól hangzott s pedig nem ok -nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, a ki egy mogyorófa -suhogóval ugyancsak husángolta, s minden rá-ráhuzásnál egy-egy pirongató -vagy figyelmeztető szóval toldotta meg kemény fenyítését, ilyen formán: - -– Semmirevaló vigyázatlan gyerek te… (sutty!)… fogd be a szádat… -(sutty!)… nyisd ki máskor a szemedet… (sutty!) - -A fiú keservesen kiáltozott: - -– Uram, soha se teszem többé! A Krisztus kinszenvedésére mondom, soha se -teszem többé! Ugy vigyázok eztán a nyájra, mint a két szemem világára! - -Don Quijote látva a történteket, odarobbant s haragvó hangon rákiálta a -paraszt emberre: - -– Udvariatlan lovag, mily illetlen dolog megtámadni azt, a ki magát nem -védelmezheti. Ülj lovadra, fogd a dárdát (a paraszt ember ugyanis hosszú -pásztorbottal jött oda, s ez volt a fához támasztva) kelj párviadalra -velem, s majd megmutatom én mi az emberség! - -A paraszt látva háta mögött ezt a tetőtől talpig fegyverbe öltözött -lovagot, hogyan forgatja egyre dárdáját az ő szeme előtt, halál fiának -hitte már magát, s azért egyszerre nagyon megjuhászodva, alázatos hangon -szóla: - -– Ez a fiú, nagyságos uram, juhász bojtárom, s azért kell megfenyítenem, -mert vagy elalszik vagy ellopatja rá bizott nyájam birkáit, de annyi -bizonyos, hogy egy-egy birkával a nyáj mindennap kevesebb. A mi sok az -sok, s ha a szép szó nem használt, én bizony mi türés-tagadás, most már -a másik huron hegedűltem. - -– Dehogy veszett el mindennap a nyájból – szóla közbe most a fenyített, -úgy látszék vérszemet kapva a maga mentegetésére minthogy a lovagban -védelmezője akadt – csakhogy gazduram olyan, a ki minden kicsinységet -fölvesz, s még a kákán is csomót keres, csakhogy aztán lehuzhasson a -béremből. - -A fiú ezen vádja olyan méregbe hozta a különben is indulatos paraszt -embert, hogy a lovagról majdnem megfeledkezve, kevésbe múlt, hogy újra -hozzá nem látott ahoz a másik huron való hegedüléshez. Most azonban úgy -fújta ki mérgét, hogy Don Quijote felé fordulva így szóla: - -– Hallotta nagyságod ezt az akasztófavirágot? Egy szava se igaz! -Hazudik! - -– Hazudik?! – kiálta fel Don Quijote még nagyobb haragra gyuladva – ez a -szelíd, ártatlan fiu hazudnék? S ezt nekem mered szemembe mondani, -neveletlen, durva ember! A napra esküszöm, mely felettünk tündököl, -mindjárt izzé-porrá zuzlak e dárdával. Kifizesd neki mindjárt egy -fillérig a mivel tartozol, különben a pokolba taszítom fekete lelkedet! -Oldozd fel kötelékét azonnal! - -A paraszt ujra megszeppent s látva, hogy több kettőnél, kénytelen -kelletlen feloldotta a fa derekától a bojtár gyereket. Ettől aztán a -lovag megkérdezte mennyivel tartozik neki még gazdája. - -– Kerek számmal harmincz forinttal – viszonzá a fiú. - -– Öt forint híjján – igazítá ki a gazda, a mit egy pár elszaggatott -csizmádért, meg betegkorodban két érvágásért fizettem helyetted. - -– Ez nem huz le a tartozásból semmit – mondá ki az itéletet Don Quijote -nagy igazságosan – mert ha ez a fiucska elszaggatá a csizma bőrét, a -miért kend fizetett, kend meg elszaggatta a fiú bőrét; s ha vérét -betegségében vette a borbély pénzért, most meg kend vette vérét -egészséges korában ingyért, így tehát a fiú semmivel se tartozik. Csak -fizesse ki azonnal azt a harmincz forintot. - -– Nagyságod parancsolatára bizony tüstént megtenném – viszonzá a paraszt -ember – de nincs én nálam uram egy kis krajczár se. Jőjjön velem András -haza, s otthon megkapja tőlem az egészet az utolsó fillérig. - -– Már, hogy én menjek haza kegyelmeddel? – kérdé a fiú feleselve – van -jó dolgom! Nem ettem bolondgombát. Tudom isten, ha magunkra maradnánk, -úgy megnyuzna kegyelmed, mint valami szent Bertalant. - -– Azt nem fogja, azt nem meri tenni, gyermek! – mondá Don Quijote -büszkén fölegyenesedve nyergében. Nézz meg jól engemet. Tudod-e ki -vagyok én? Kóbor lovag. S tudod-e mi a kóbor lovag? Az ártatlanok -védelme és gonoszok ostora! Görbítse meg csak ez az ember egy -hajszáladat: keress föl engemet, panaszold el sérelmedet, s én -visszajövök ujra, felkutatom a szószegő embert, ha úgy elrejtőzött volna -is, mint a gyík, s olyan boszut állok rajta az új sérelemért, hogy holta -napjáig megemlegeti! Bízzál benne, s bizzál különösen én bennem. - -– Bennem is bizhatik – mondá a paraszt ember – megfizetek én ő neki. - -– Hallottad a mit mondott – szóla Don Quijote – én is hallottam s igy -nyugodt lehetsz. Menj vele bátran, s ha mégis csalódnál, itt van az én -karom, a mely majd igazságot szolgáltat. - -Ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet s rövid idő mulva eltünt -szemök elől. - -A paraszt egy darabig követé tekintetével; de midőn tapasztalta, hogy az -erdő sűrüjén túl van már s olyan messze járhat, hogy többé a kiáltozás -sem hallatszik el hozzája, ezen szavakkal fordult ismét a -bojtárgyerekhez: - -– Gyere csak fiam, hadd fizessem meg a mivel tartozom, mint a sérelmek -ama megtorlója parancsolta. - -– No úgy is legyen – mondá a bojtár – beteljesítse kegyelmed ennek a jó -lovag úrnak parancsolatát; mert ha csak egy fillért lehuz is kegyelmed a -béremből, majd utána megyek s ide hívom. - -– Dehogy huzok le, dehogy – felelt a gazda galléron csipve a sihedert, – -sőt inkább – mivel nagyon szeretlek, gyarapítani akarom az adósságot, -hogy annál több legyen a fizetés. - -S ezzel – akármint szabadkozott is a vásott fiú – csak odakötötte azt -megint a tölgyfához, s másodszor is úgy meg-megrakta, hogy alig maradt -benne egy porczika eleven. Mikor aztán kitöltötte rajta eléggé boszuját, -akkor feloldozta, szárnyára ereszté egy krajczár fizetés nélkül s még ő -adta neki azt az utasítást, menjen felkeresni biráját, hadd -szolgáltasson számára igazságot. - -András kedvetlenül kerekedett utra, váltig azzal fenyegetőzve, hogy -bizony fel is keresi a bátor Don Quijote de la Manchat, elmondja neki -pontról-pontra a mi történt, s majd megadja ennek ő kegyelme az árát! -Mindamellett sírva ríva távozott biz ő, míg gazdája meg utána nevetett. - -Ilyen módon torolta meg a sérelmet a hős Don Quijote. - -Ez pedig úgy találván, hogy lovag élete a legszerencsésebben és -legnemesebben kezdődik, mind önmagával, mind a történtekkel teljesen -megelégedve, faluja felé folytatá már utját, miközben félig fenhangon -igy szóla: - -– Minden élők, vagy a földön lévő minden szépek legboldogabbjának -mondhatod magadat méltán, oh szép Dulcinea del Toboso, kinek a kegyes -sors megengedé, hogy minden te akaratod és kivánságod hódoló -alattvalójául oly hős, oly hirneves lovagot nyerj mint Don Quijote de la -Mancha, a kit – mint az egész világ tudja – még csak tegnap, vagy úgy -szólván még csak ma ütöttek lovaggá, s ime már is megtorolta a -legnagyobb sérelmet és gonoszságot, melyet a jogtalanság valaha -tervezett és a kegyetlenség végrehajtott. Ma ragadtam ki a korbácsot ama -kegyelmet nem ismerő ellenség kezéből, a ki oly ok nélkül fenyítette azt -a gyenge gyermeket! - -E közben olyan helyre érkezék, hol az út négy ágra szakadt. Tüstént azok -a keresztutak jutottak eszébe, melyeknél a kóbor lovagok fontolóra -szokták venni, melyikre térjenek. Ezek példája szerint tehát néhány -pillanatra ő is megállt, s miután a dolgot jól meghányta vetette -magában, elereszté Rocinante kantárát, s annak akaratára bizta, ám -menjen a merre kedve tartja. Persze, hogy a nemes paripa egyenesen -hazafelé tartott, a merre ösztöne az istállót érezte. - -Don Quijote erre folytatta tehát útját, s már mintegy két mérföldnyire -haladt, midőn egyszer csak nagyobb csoport embert vőn észre, kik – mint -utóbb kitűnt – toledoi kereskedők valának s Murciába igyekeztek selymet -vásárolni. Számszerint hatan voltak, mindnyájan napernyőkkel; az urakon -kívül négy szolga lóháton s még három öszvérhajcsár-fiú gyalog. - -Alighogy őket Don Quijote észrevette, már is azt képzelé, megint új -kaland van keletkezőben. S minthogy mindent úgy szeretett volna -utánozni, a hogy regényes könyveiben olvasta, ő is ama költött lovagok -módjára, bátor, urias magatartással szilárdan elhelyezkedett -kengyelében, lábát jó erősen megvetette, dárdát szegzett, pajzsával -mellét elfödé s az út közepét elállva, bevárta mig a kóbor lovagok (mert -az érkező kereskedőket azoknak tartotta) közelibe jutottak. Mikor aztán -ezek már odaértek, a honnan megláthatták és hallhatták, Don Quijote -harsány hangon és parancsoló szóval rájok kiálta: - -– Álljon meg az egész világ, ha mind a világ nem vallja, hogy a világon -nincs több olyan szép kisasszony, mint la Mancha császárnője, a páratlan -Dulcinea del Toboso! - -E szavak hallatára s láttára az ezeket hangoztató különös alaknak, a -kereskedők megálltak, s mind maga az alak, mind meg az a sok világ, a -mit feléjök kiabált, tüstént világossá tették előttök, hogy a ki e -szavakat kiejtette, az eszelős. Azonban bővebben is meg akarván tudni, -mi végre kivánja tőlük e vallomást, egyikök – a ki nagyon elmés s kissé -csintalan volt – igy szóla: - -– Mink, lovag úr nem ismerjük azt a nemes kisasszonyt, a kit nagyságod -említett. Kérjük tehát, mutassa meg, s ha valóban oly szép, a milyennek -állítja, részünkről kész örömmel s minden vonakodás nélkül be fogjuk -vallani azon igazságot, melynek megerősítését tőlünk ily hatalmasan -követelik. - -– Mutassam meg az ő szépségét? – veté ellen Don Quijote. S ugyan mi -érdemetek lenne akkor, ha egy olyan általánosan ismert igazságot -vallanátok be? A dolognak épen az a veleje, hogy látatlanúl is higyétek, -valljátok, erősítsétek, esküdjetek rá és bizonyítsátok; mert ha nem, -velem gyülik meg bajotok, fenhéjázó, büszke népség! - -– Lovag úr – viszonzá a kereskedő – kérem nagyságodat, mind ez itt lévő -herczegek nevében, ne kényszerítsen bennünket olyasminek bevallására, a -mit eddigelé soha se láttunk. Mutassa meg ama kisasszonynak képét, ha -csak akkorában is, mint egy buzaszem: s mi a világ legszebb hölgyének -fogjuk mondani, ha elől-hátul pupos és mind a két szemére kancsal is. - -– Nem pupos, nem kancsal! – kiáltá föl Don Quijote minden képzelmet -felűlmuló lángharaggal, – de te megadod az árát e káromlásnak! - -S ezt mondván, keményen hóna alá szorított dárdájával úgy neki rontott a -kötekedő kereskedőnek, hogy ez bizony rosszul járt volna, ha -szerencséjére Rocinante a nagy megiramodásban meg nem botlik s földre -nem henteredik. Rocinante azonban elbotlott, gazdáját pedig jó messzire -vetette magától, ki váltig fel akart volna kelni, de a dárda, a pajzs, a -sarkantyúk, a sisak s a nehéz régi rozsdás pánczél annyira -akadályoztatták, hogy jóformán meg se tudott mocczanni. De a milyen -mozdulatlanok keze és lábai valának, annál szabadabban neki eresztette -nyelvét s úgy szidta az ellenséges csoportot mint a jégeső. - -A sok szidalmazást az egyik öszvérhajcsár végre mégis csak megsokallta, -s maga is mérges ember lévén, odarohant a földön keczmergő lovaghoz, -kicsavarta kezéből dárdáját, s előbb darabokra törve, egy ilyen -forgácscsal úgy elpáholta Don Quijotet, hogy a vaspánczél daczára is -egészen puhává porhanyította. Gazdái rá is kiáltottak, hagyjon békét már -neki, mert bizony kárt tesz benne, de a ficzkó rájuk se hederített, s -folytatta a lazsnakolást a míg bele nem fáradt. - -Végre aztán maga is megsokallta, vagy legalább megelégelte a páholást, -ott hagyta a szegény lovagot a földön s ment már jó távolra eléhaladott -társai után, a kiknek, ha útja két olyan messze lett volna is, még akkor -is elég tárgyat szolgáltat vala beszélgetésökre az a különös alak, a -kivel ez alkalommal találkoztak. - -Don Quijotét tehát, mi tűrés-tagadás, a lovaggá ütés után nemsokára -bizony derekasan megnáspángolták, még pedig mi több, a tulajdon maga -fegyverével. A vereséget maga is kénytelen volt beismerni, mert hiszen -minden tagja annyira érezte, hogy jó darabig meg sem tudott mocczanni -helyéből. De azért mégis volt a mivel magát vigasztalja. Nem ő volt a -hibás, nem bátorsága vagy ügyessége hiányának lett ő áldozata: hanem -azon rendkivüli hevességnek, melylyel a gyors Rocinante a tusába rohant. -Szegény gyors Rocinante! Azt is annyira megviselte a nagy zökkenés -esésében, hogy bárha őt csak egy kis ujjal se illette senki, mindazáltal -ép oly mozdulatlanúl feküdt, mint gazdája, s mintha az erre zúdult fele -ütés az ő sovány bordáit zúzta-törte volna. - -S ki tudja a szegény megvert lovag s a szegény veretlen paripa meddig -maradtak volna ott a földön fekve mozdulatlanul, ha esetleg egy -parasztember nem vetődik arra, ki szintén a Don Quijote falujába való -volt, s valami szomszéd faluban tett látogatásból épen most tért megint -haza szamarán. - -A mint ez a jó ember azon az úton mentiben ott a porban látta eviczkélni -azt a különös pánczélos, sisakos alakot és nyögdécselését meghallotta -nem igen messze tőle meg egészen mozdulatlanúl feküdni a felnyergelt -paripát, a mely oly csendes volt, mintha a pára is kiment volna belőle: -először megijedt, s alig tudta magát rátökélni, közelebb menjen-e -hozzájok, vagy inkább oldalba nyomja a szamarat s úgy odább álljon, -mintha soha erre nem járt volna. - -Végre mégis győzött szivében a felebaráti szeretetnek jobb és nemesebb -érzelme, odalépett a nyöszörgő lovaghoz, leszállt szamaráról s felemelte -a vassüvegnek papirosból készült sisakrostélyát, s ki irja le -csodálkozását, midőn a lovag arczáról az ő falujabeli nemes urat, a -señor Quijadát ismerte fel. - -– Señor Quijada! – kiáltá fel meglepetten, mitsem tudva még arról, hogy -a nemes úr állást és nevet cserélt – mit keres itt nagyságod ilyen -maskara öltözetben! És, teremtő szent atyám, ki rakta meg ily rútúl -nagyságodat? - -A lovag azonban semmit sem válaszolt egyenes szavakban e kérdésekre, -hanem a régi lovagtörténetekből s hősökről szóló versekből hordott össze -mindenféle zavart badarságot, úgy hogy a parasztembernek majd belekábult -a feje s szentűl hitte, ez a szerencsétlen nemes ember csakugyan meg van -háborodva. Mentűl előbb övéinek gondviselésére akarta tehát bizni, a -miért is a lovagot nagy nehezen feltámasztotta, s gondolván, hogy e -törődött testnek jobb lesz a csendesebb léptű szamáron folytatnia útját, -felültette a maga szamarára, melyről Don Quijote hosszú lábszárai majd -egész a földig értek. Még nagyobb fáradsággal csülökre szuszakolta -Rocinantet is, s a lovag összes lecsatolható fegyverneműit -egybenyalábolván, összekötötte s felveté Rocinante nyergére, mire aztán -szamarát kötőféken fogva, a csillagokat rúgó paripát pedig kantárszáron -vezetve, ő maga gyalog előttük megindult Don Quijote faluja és háza -felé. - - -V. FEJEZET. - -Nevezetes események a lovag házában. - -Ott pedig, már tudniillik a nemes lovag hajlékában, már ekkor javában -állt a sírás, rívás, kesergés, panaszkodás, bátorítás, vigasztalás és -tanácskozás. - -Don Quijote leghívebb emberei, a gazdaasszony, az unokahúgocska, a -lelkész meg a borbély mind együtt voltak, amazok sírva keseregve, emezek -töprenkedve ugyan, de azért a gyengébbeket vigasztalva. - -A házbeliek már az első nap is észrevették – természetesen, – hogy a -gazda nincsen odahaza. De még ekkor fel sem igen vevék, hiszen -megtörtént az másszor is, hogy szótalanúl távozott korán reggel vadászni -s oda maradt délig vagy estelig is. Azt gondolták most is ez az eset. -Hanem mikor még éjszakára, sőt még másnap délre sem tért haza, már ekkor -oda lett minden reménységük s vígasztalódásuk, búnak ereszték fejöket, s -küldték a mindenest paphoz, borbélyhoz, kérje őket az isten szent -szerelmére, jőjjenek ide mindjárt, adjanak jó tanácsot, nyujtsanak -vigasztalást, mert máskülönben ők maguk se tudják, mire vetemednek -kétségbeesésökben. - -A ház két jó barátja nagy ijedten sietett oda azonnal, kikérdezték, -vallatták a fehér cselédeket mindenről, mit tett, hogy tett a házigazda -egyet s mást a lemúlt legközelebbi napokban: s mikor a lelkész a -paizsról, sisakról értesült, – mindjárt eltalálta, hol a bibe, s azt -mondá a siránkozóknak: - -– A baj bizony elég nagy, mert én úgy sejtem, hogy a mi tisztelt -barátunk addig olvasta, addig bújta a lovagregényeket, hogy most már -maga is beállt kóborlovagnak s eddig ungon berken odacsatangol kalandok -után. - -No hiszen ennél sem kellett több az asszonyoknak! Nem volt abban a -száz-százhúsz nagy könyvben annyi betű, mint a hány átkot, szitkot -szórtak ama regények ellen, melyek itt tönkre tették La Mancha -legfényesebb elméjét. - -– Már úgy van, már bizonyosan úgy van, a hogy a tisztelendő úr mondja – -nyögött a gazdaasszony kezeit tördelve – s most már jut eszembe, hogy a -mikor maga-magával beszélgetett, akárhányszor hallottam tőle, hogy kóbor -lovaggá akar lenni s világgá megy kalandozni! De ki hitte volna, hogy -megteszi? Olyan okos ember ilyen bolondságot! Oh, hogy a sátán fűtené a -poklot ezekkel az átkozott regényekkel! - -Az unokahúgocska sem állhatta meg szó nélkül s igy fakadt ki a -borbélyhoz fordulva: - -– Tudja, Miklós mester, akárhányszor megtörtént ám szegény, áldott jó -nagybátyámmal, hogy ezeket az istentelen, bűbájos könyveket kétszer -huszonnégy óráig folytonosan olvasta éjjel-nappal; mig aztán az -olvasmányt eldobta, kardot ragadt s neki ment a falnak, össze meg össze -szurkálta a szoba mind a négy falát s mikor erre teljesen kifáradt, azt -mondá, hogy most olyan négy óriást ölt meg, mint ugyanannyi bika, az -izzadtságról pedig mely a nagy erőlködés folytán rajta végigcsorgott, -azt, hogy ez ama sebektől ömlő vér, melyeket a csatában kapott. Aztán -rögtön egy korsó fris vizet ivott s azt állítá, hogy az nem viz volt, -hanem a legeslegdrágább bájital, melyet a bölcs Esquife, egy igen hires -varázsló, s neki nagy barátja küldött az ő számára. De nem szánnám -fejemet a falba verni, miért hogy hamarább el nem mondtam mindent; -kegyetek talán idejekorán ki tudták volna még gyógyítani -háborodottságából. S régen el kellett volna égetnünk azokat az -eszeveszett rosz könyveket (s pedig hány meg hány van neki e fajta!) -melyek épen úgy megérdemlenék, hogy a tűzbe vessék, mintha maga az -ördögök ördöge irta volna! - -S még folyt ez a keserves panaszkodás, midőn egyszerre hangosan verték -odalent a ház kapuját. Erre mind az ablakhoz szaladtak, s a mennyire az -esthomályban ki lehetett venni, úgy látták, hogy a kalandok után járó s -újra meg újra megsiratott lovag van odalent, összegörnyedve a szamár -hátán. - -A mennyire előbb a kesergésnek, oly túlságosan neki adták most magokat a -hirtelen visszatért örömnek, boldogságnak. Futott, a ki csak futhatott, -s az érezte magát szerencsésebbnek, a ki előbb szoríthatta szivére a -visszatértet. - -De az édes öröm poharába nagyon keserű csöppet pottyantott azon siralmas -állapotnak szemlélete, melyben a lovagot visszatérni látták. - -Száz kérdést is intéztek hozzá is, meg a vele jött parasztemberhez is, -de a lovagtól egyéb feleletet sem nyertek annál: - -– Lovam volt az oka, fektessetek ágyba, s hívjátok a bölcs Urgandát, az -vizsgálja meg és az kötözze be sebeimet. - -Most még jobban megijedtek, a mint sebekről hallották beszélni. Ágyba is -fektették, meg is vizsgálták, de semmi egyéb sebek helyét nem találták -rajta azoknál a kék-zöld foltoknál, a miket tulajdon dárdája -szilánkjaival ütögettek rája. - -A forró nap hevében pánczélosan tett hosszú útazás, a nagy kimerűltség s -a felmérgelődött szolga dorongolása egyenként és összevéve úgy -ellankasztották a lovagot, hogy őt bizony ringatni se kellett, mégis -azonnal elaludt, mihelyt kényelmes ágyába fektették. Aludt az egész -éjjel, sőt másnap is oly bágyadt volt még, hogy fel sem kelt, épen így -harmadnap is. Ágyban költötte el ebédjét, vacsoráját, s minden -ébredésekor mindig csak a lovagság dolgairól hadart összevissza -mindenféle zagyvalékot, s azután megint befordúlt a fal felé s aludt -csendesen tovább. - -Hej! pedig ha tudta volna, hogy mi történik ez alatt az ő háza -legkedvesebb szobájában, legszokottabb mulatóhelyén, az ő könyvtárában! -Ha tudta volna! Bizony még félholtan is fölkel vala ágyából, hogy szóval -és karddal megvédelmezze azokat az ő drága kincseit, melyek fölött ott -épen ezen órákban mondották ki, de sőt hajtották is végre a legkeményebb -itéletet. - -S mik voltak e kincsek? Az ő drága, nagyrabecsűlt lovagregényei! Azok a -poczkos, vaskos, majd termetes könyvek, melyek állványaikon a szoba majd -mind a négy falát elfoglalták; azok a kedves barátok, melyek -társaságában ő annyi időt töltött, melyekért ő annyit áldozott s melyek -hála fejében aztán a becsületes, jóindulatú nemes embernek az eszét is -elvették egészen. S kik voltak az itélő birák? A lelkész, a borbély, a -gazdaasszony és a nemes úrnak unokahugocskája. Ezek vizsgáltak végig -minden könyvet, itéltek halálra sokat, s megkegyelmezni csak igen kevés -érdemesnek kegyelmeztek. És miből állott az itélet? Bizony nem -kevesebből mint abból: hogy a mely könyvet pusztulásra méltónak -találtak, azt levetették az ablakon át a baromfiudvarra, hogy ha majd -mind az egész sereg odalent lesz, akkor alájok gyujtsanak, hogy az -emésztő tűz égesse őket porrá, hamuvá. És ezt a szigorú itéletet menten -végre is hajtották, s nem volt se irgalom, se kegyelem, repűlt a sok -lovagregény ki az ablakon, le az udvarra, s mikor valamennyi egy rakáson -volt, a gazdaasszony lesietett, s alájok gyújtott s egy pár pillanat -múlva a levegőbe kavargó füst, mindjárt nyomban rá a magasra csapódó -láng tettek bizonyságot a felől, hogy Don Quijote bolondítói a -tűzhalálnak estek martalékáúl. - -De a szigorú itélőbírák még ezzel sem érték be. Alig hogy a könyveket -elemésztették, el akarták pusztítani magát a könyvtár-szobát is. Ez -azonban máskülönben nem eshetett meg, mint hogy ajtaját, ablakait mentől -hamarább befalaztassák. Még az nap kőművest is hivattak, az serényen -hozzá látott munkájához, s mire a lovag az utolsó párbaj után – a mint a -szolga döngetését nevezte – másodszor hajtotta le fejét otthon éjjeli -álmára, már akkor nem volt házában többé se könyv, se könyvtár. - - -VI. FEJEZET. - -Újabb útra-készülések. - -Akármilyen nagy volt is a kimerültség, melylyel a mi nemes lovagunk első -kirándulása végződött, s akármilyen kegyetlen is a bánásmód, melylyel -szegény fejét az a neveletlen, durva lovag helybenhagyta: útójára mégis -csak kiheverte ő amaz első utazás fáradalmait s töredelmeit, s negyed- -vagy ötödnapra megint talpra állt már teljesen. - -Igazszívű barátai s jóakarói kimondhatatlanúl megörűltek fölépülésének; -de jaj, rövid ideig tartott ez örömük! Mert alig hogy a lovag -tökéletesen magához jött, első dolga is az volt, hogy drága kincseit, -kedves mulattatóit, az ő nagybecsű lovagregényeit felkeresse. - -Ment tehát a szokott úton, a szokott helyre: de ki irhatná le -csodálkozását, a mint az ajtó előbbi helyéhez érkezve, szemei azt -semmiképen föl nem lelheték. A fal igen ügyesen be volt rakva s -meszelve, úgy hogy az új építésnek csak nyoma se látszék. Don Quijote -megállt; a falat megtapogatta tenyerével, megkopogatta újjával, -hallgatódzott, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudott ő semmit -kinézni. - -Végre megsokalta a bizonytalanságot s azt a kérdést intézé a lépteit -figyelemmel kisérő s már az adandó feleletre betanított gazdaasszonyhoz: -hol van az ő könyvtárszobája? - -– Hm, a könyvtárszobát keresi nagyságod? – viszonzá a gazdaasszony – a -könyvtárszobát? Isten mentsen meg olyan eseménytől minden jó -keresztényt! - -Ha valami, ez a váratlan válasz még jobban fokozta Don Quijote -bizonytalanságát. - -– Micsoda esemény? – kérdé – mi köze az én könyvtáramnak a szerencsétlen -eseményekhez? - -– Az a köze, jó uram – felelt a gazdaasszony mélyen felsóhajtva s a -milyen jó lelkű asszony volt, egészen belehalaványúlva most a hazugságba -– az a köze, hogy a könyvtárszobát elvitte mindenestől az ördög! - -– Hogy értsem ezt? – mondá a lovag a csodálkozás legszemmelláthatóbb -kifejezésével. - -– Úgy értse, kedves bácsikám – vette át most a szót a gazdaaszonytól a -csalafinta felelésre szinte betanított leányka – hogy a mikor a kedves -bácsi innen hazulról eltávozott: éjszakának idején egyszerre csak -iszonyu dörgés morgás ébresztett fel bennünket álmunkból. Réműlve -futottunk az ablakhoz: s íme mit kell látnunk?! Hát ott jön a levegőben -egy szárnyas kígyó, melynek hátán egy varázsló ül; leszállnak a tetőre, -a varázsló bemegy a könyvtár ablakán, s én nem tudom mit mit nem csinált -ott, – egy-két szempillanatig, vagy tarthatott biz az egy fertály óráig -is, (nekem legalább ijedtemben egy egész évszázadnak látszott) valamit -kaczatolt, csötönözött, egyszer csak iszonyú hangon elkiáltotta magát: -„Gyűlölöm e ház urát, s elpusztítom legdrágább kincseit! Hahaha!“ S -átkozott nevetését rémítő dörgés, csattogás követé megint, szörnyű füst -borította el az egész házat, s mire a fojtó kénkőszag eloszlott, már -akkor hűlt helye volt varázslónak, de még a könyvtárszobának is! - -– S ez mind mind igy történt, a hogy mondod? – kiáltá Don Quijote -villogó szemekkel. - -– Így bizony! Mind egy szálig! – erősíté a két fehércseléd, a kik majd a -föld alá sülyedtek szégyenletökben, hogy ekkorát kellett hazudniok. - -– Hah! kiáltá a lovag lelkesűlten – most merjétek tehát mondani, a mit -oly sokszor mondtatok, hogy nincsenek varázslók, a kik felhőkön és -szárnyas kígyókon nyargalnak?! Most merje tagadni valaki, hogy a kóbor -lovagságra van-e hát szükség e világon?! Ki küzdene meg az emberiség -amaz átkozott ellenségeivel, ha az emberiség leghívebb barátai, a dicső -kóbor lovagok nem! Vesztes vagyok, mert kincseimet elrabolták, de azért -nyertes, nagyon nyertes, mert az általam vallott és hirdetett igazságot -juttaták diadalra. - -S azzal a fehér népeket ott hagyva a faképnél, visszasietett -hálószobájába, s a mint látszott, inkább örömre, semmint szomorúságra -gerjedve a szenvedett veszteségen. - -A két nő szótalanúl nézett egymásra, meglepetésökben alig tudtak hová -lenni. Akármit vártak volna inkább a világon, csak ezt az egyet nem. -Elvetették a sulykot, de el is sózták nagyon a levest. Gyógyítani -akartak, s még betegebbé tették gazdájokat. Belátták, hogy a hazugság, -akármilyen jóakaratú legyen is, mégis csak hazugság, és így olyan vétek, -a mi jóra nem vezethet. Meg is bánták keservesen, hogy ilyen mesét -penderítettek, de most már késő volt jóvá tenni. - -Mi fog most történni? Kérdeni tudták, de felelni rá nem tudtak, minden -feleletök abból állt: - -– Isten annak a megmondhatója! - -Történni pedig az történt, hogy jövő terveiről Don Quijote nem szólt -senkinek egy hangot se, hanem magában annál határozottabban készült az -újabb elutazásra. Tervezésének irányt a lovaggá ütő várnagynak vagy más -szavakkal a vendégfogadósnak tanácsa adott, ki ama nevezetes éjszakán -azt kötötte szivére, hogy mindenesetre fogadjon szolgálatába egy -fegyvernököt, azonkivül pedig lássa el magát pénzzel s egyéb szükséges -utravalóval. - -Legfőbb törekvése az volt tehát most, hogy mindezt megszerezze. - -A mint már fönebb említettük, még első hazatérte alkalmával, útközben -jutott neki eszébe egy szomszéd paraszt ember, a kit ő a fegyvernöki -szolgálatra igen alkalmasnak tartott. - -Sancho Panzának hivták ezt a nevezetes férfiút. Nem volt utolsó ember, -csakhogy a dolognak és munkának ő kegyelme bizony soha se törte valami -nagyon a tollát, s így a pihenéssel kináló, szerteszélylyel barangoló -kalandos életre, kivált olyan igéretek mellett, a milyeneket Don Quijote -tett neki, sokkal hamarább meg lehetett nyerni, mint az ember maga is -gondolta volna. - -Don Quijote ez utóbbi napokban Sancho Panzát gyakrabban áthivatta -magához, bezárkozott vele szobájába, s akkor aztán vége-hossza nem volt -a sok beszédnek, tervezésnek, a lovag-élet szépségei festésének s -különösen az igéretek bőséges elésorolásának. - -– Térül-fordúl – így szokta a lovag szavait végezni – a mint a kóbor -lovagoknál rendesen történni szokott, én császárrá vagy királylyá -leszek, országomhoz több sziget is fog tartozni, s a kóbor lovagok ilyen -esetben a szigetek kormányzójává mindig fegyvernöküket szokták tenni, -hogy ezen magas méltósággal jutalmazzák meg a hű cseléd szolgálatát. - -– S én kormányzóvá lennék, de igazi kormányzóvá? – kérdé Sancho Panza, -hitelt adva is nem is e rendkivül fényes igéretnek. - -– Olyan igazi kormányzóvá – viszonzá Don Quijote – hogy százak, meg -ezerek fogják lesve lesni és várva várni Sancho Panza úr ő nagyságának -intését, hogy akaratát és parancsolatát teljesítsék. - -A paraszt embernek, kiről megjegyeztük már, hogy meglehetősen kapzsi -volt, még a szeme is szikrázott e szavak hallatára. Gyanus volt előtte a -dolog; nagyon hihetetlennek látszott, de azért utójára mégis csak -elhitte, mert szerette hinni. - -– Üsse part hát! én felcsapok! – mondá végre Sancho – s beállok -nagyságodhoz kormányzónak. - -– Azaz hogy előbb csak fegyverhordozónak – jegyzé meg Don Quijote -mosolyogva – mert azon magas méltóság elnyerésére érdemeket is kell -szerezni. - -– Beállok hát fegyverhordozónak – viszonzá Sancho Panza – s tudom Isten, -hűségem ellen soha sem lesz oka nagyságodnak panaszra. - -Ezzel tehát a közös megegyezés legfőbb pontján szerencsésen átestek. -Most már csak az egyes apróbb részleteket kellett megbeszélni, mikor, -hogyan és merre induljanak. Ezek között azonban merűlt fel még egy, a mi -Don Quijotenak nagy szeget ütött a fejébe, úgy hogy hamarjában azt se -tudta mit válaszoljon. Ez pedig az volt, hogy Sancho egészen nyiltan -bevallotta, neki bizony a gyaloglás nem kenyere, a miért is el van -határozva, hogy ő magával viszi az ő kedves vizhordó szamarát, s azon -ülve követi majd gazdáját. - -– Sza-ma-rat? – kérdé Don Quijote majdnem ijedten, s meglepetésében -tagonként sillabizálta ki a szót – sza-ma-rat? - -– Olyan szamarat, uram – válaszolá Sancho egészen neki lelkesülve – a -mely úgy a lelkemhez van nőve, mintha testvérek volnánk! Ugy szeretem -mint a szemem világát; de meg is érdemli. Nincs is a világnak az a -kincse, a miért megválnék tőle; csak az egy halál választ el egymástól -bennünket. - -Don Quijote elnémult, elgondolkozott. Végig, végig jártatta eszét száz -meg száz lovagregényen, nem volt-e azok valamelyikében szó arról, hogy a -kóbor lovagot fegyvernöke szamárháton kisérte volna; de bizony csak nem -talált rá esetet. Minthogy azonban látta, hogy Sancho Panza oly nagyon -erősködik a szamara mellett: végre tehát, Isten neki, fakereszt! – -beleegyezett ebbe is, de csakis azon utógondolattal, hogy a legelső -párbaj alkalmával az ellenséges lovagot legyőzvén, annak lovát és -fegyverzetét hadi zsákmányúl elfoglalja s a hosszu fülű paripa helyett -majd ezt az igazit adja fegyverhordozója alá. - -Mikor tehát ez az akadály is szerencsésen el volt gördítve, Don Quijote -pénz után látott, beszerezte mindazon szükséges holmikat, a mikre a -lovaggá ütő várnagy-korcsmáros figyelmeztette, Sancho Panzának pedig a -lelkére kötötte, el ne felejtsen tarisznyát hozni magával, a mely -intésre az viszont azzal válaszolt: a tarisznya gondját ő nagysága bizza -csak rá, nem fogja ő azt elfelejteni, de sőt még kulacsot is visz -magával, mert a példabeszéd azt tartja a ki eszik, iszik is, – az ördög -pedig úgy ölte meg a feleségét, hogy ennie adott, de innia nem. - -Meghatározták végre a napot és az órát is, melyben majd utra kerekednek. -Ezt pedig annyira titokban tartották, hogy sem a lovag, sem fegyvernöke -nemcsak szóval nem, sőt még csak semminémű jellel sem árulták el házok -népe előtt, hogy miben törik a fejöket. Nem is tudta meg senki. - -Mikor tehát a kitűzött pillanat elérkezett: Don Quijote megint -fölfegyverkezett, minekutána már előbb az ő magán elforgácsolt dárda -helyett újjal látta el magát, – Rocinantet felnyergelte s az éj -homályában zajtalanúl odavezette ismét a kis ajtóhoz. Hallgatózott. A -falon kivül egyszer csak csendes dobogás hangzott a földön. Valaki -közelített. A dobogás egyre közeledett, egyszerre megszűnt, s akkor a -falon kivül megállott éji látogató háromszor elköhintette magát. - -– Te vagy Sancho? – kérdé Don Quijote halkan. - -– Én vagyok uram, – szamarastúl, tarisznyástúl, kulacsostól. - -– Ember vagy! – viszonzá a lovag, mihelyt a kis ajtón kinoszogatta -paripáját – derék, szavadtartó ember! E csillagos égre fogadom, senki se -veszi el tőled a kormányzóságot. - -Azzal lovára pattant, nyelvével csettentett egyet Rocinantenak, s előbb -lassabban, utóbb gyorsabban neki kerekedtek az utazásnak, s még ez éjjel -csakugyan akkora darab utat tettek, hogy a mire hajnalodott, már akkor -nyugodtak lehettek a felől, hogy meg nem találják őket többé, ha mindent -tűvé tesznek is érettök. - - -VII. FEJEZET. - -Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza -szélmalmoknak nézett. - -Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes -síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól. - -Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A -lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt -azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis -tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve -hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más -mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már -feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel, -varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi -koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a -kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most -indúltak elibe. - -A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe, -a ki így kiálta föl nagy lelkesen: - -– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít! - -Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a -gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami -elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán -egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság. - -De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a -harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az -utakon elpotyogatni. - -Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó -erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá -szorítá. - -– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés -láttára. - -– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a -harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s -megküzdök velök életre halálra. - -Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól, -mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak -pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével -mutatott. - -– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál -lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját, -a mit ez óriásoktól nyerünk! - -– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony -bizony meghallják. De micsoda óriások? - -– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú, -hogy van a kié két egész mértföldnyi. - -Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen -felvidámulva azt mondá: - -– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám, -hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod -karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a -szél forgat s a malomkövet hajtják. - -– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját -azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait – -látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások -azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök -én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom. - -S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a -szélmalmoknak. - -Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg -sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de -látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni -készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált -torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy -azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök -kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy -kiáltozott: - -– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános -lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek! - -E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének -forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a -szélmalmokra: - -– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarú Briareus, én -mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok! - -Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével -drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes -harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik -szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e -közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot -lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly -alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a -felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent. - -A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly -gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű -fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s -mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után -kissé megint eszmélni. - -– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e -nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek -szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a -fejében. - -– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem -értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi -sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi -történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én -élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz -bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az -fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna -valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte -dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy -a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog -van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni, -nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se! - -– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár -esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva, -mindig cseppentett szélmalmok voltak. - -S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé -Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő -csontja kiment a helyéből. - -Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta -Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint -– okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak, -minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni. - -Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második -dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem -lehet. - -– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam -egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a -csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal, -dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai -nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a -legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik -dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe -annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára. - -– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha -nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a -lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon. - -– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert -annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül. - -– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét -csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb -enyhitő szere. - -– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote -nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény. - -– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor -fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha -nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha -nyúznának. - -Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne -mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a -mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik. - -Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára -aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a -falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi -azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az -evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben -elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó -távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott -egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is -irigy szemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után -nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn -jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal -és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen -kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon. - -Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú, -sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes -vasvéget rá alkalmazta. - -Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva, -hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig -ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó -képein merengve. - -Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a -következő fejezetben. - - -VIII. FEJEZET. - -Szörnyű harcz a nagyszemű varázslókkal, s nagy diadal az elrablott -herczegasszony lovagján. - -Don Quijote reggelizni sem akart, mert hiszen evés, ivás olyan silány -szükség, a mire az igazi kóbor lovagnak csak a végső esetben szabad -rászorulnia. Nem így Sancho Panza; ez bizony a tegnap kapott engedelmet -úgy fogta fel, hogy kiterjeszkedik az még a mai napra is, minélfogva -alighogy a szemét felnyitotta, csakhamar megint a tarisznyában -kotorászott, meg a kulacsot kotyogatta meg, s ha volt a mi szívét kissé -elszomorította, az vala, hogy a kulacs ma már sokkal könnyebb volt mint -tegnap ilyenkor, pedig a kalandos vidékből azt nézte ki, hogy itt -óriások meg varázslók lehetnek ugyan, hanem olyan korcsmaféle nem igen -akad, a hol a kulacs baján segíteni lehetne. - -Tovább folytatták utjokat, s Don Quijote most is arra használta a -kinálkozó alkalmat, hogy a míg egyébbel elfoglalva nincsenek, Sanchot -tanítgassa, oktatgassa fegyvernöki tisztére s a lovagság viselt -dolgaira. - -A többi között így szóla hozzája: - -– Nem sokára a Puerta Lapice nevű hegyszoroshoz érünk, a hol egész -könyökig vájkálhatunk az ugynevezett kalandokban. Azért mondom ezt újra, -hogy egyszersmind arra figyelmeztesselek, habár azt látnád is, hogy én a -világ legnagyobb veszedelmébe jutottam: te az én segedelmemre kardot ne -merj rántani semmikép. Mert látod, a lovagság törvénye azt parancsolja, -hogy csak lovag küzdhet lovag ellen, míg a fegyvernöknek lovaggal kardra -kelni határozottan tiltva van. - -– Már ez igazán okos törvény – viszonzá Sancho Panza egészen neki vidúlt -ábrázattal – becsülöm azt az embert, a ki ez okos törvényt alkotta. Ne -féljen nagyságos uram, ezt a parancsolatot úgy megtartom, mint a -vasárnapot. - -– Ha azonban látnád – folytatá Don Quijote – hogy az ellenséges lovagok -körül ellenséges fegyvernökök is vannak, azokkal meg néked kötelességed -megküzdeni, még ha százan volnának is. - -De már ez a toldalék egyszerre elsavanyította Sancho ábrázatán azt az -édes, vidám mosolygást. Nem is felelt rá egy kukkot se, hanem hagyta -urát tovább beszélni, a ki talán napestig is folytatta volna oktatását, -ha egyszerre olyan tünemény nem ötlik szemébe, mely egészen más tárgyra -irányzá figyelmét a legnagyobb hirtelenséggel. - -Ez a tünemény pedig nem volt egyéb, mint két külön útitársaság, a kik -esetleg épen egy úton jöttek a lovaggal szemközt, s a kik csakugyan meg -sem álmodták volna egy-két pillanattal ezelőtt, hogy csakhamar milyen -jelenetnek lesznek majd tanúivá. - -Az utasok két elseje, két benedek-rendi szerzetes barát volt, a kik -akkora öszvéreken ültek mint valami dromedár. A por ellen nagy, szürke -szemüveget viseltek, a melegtől pedig fejök fölé tartott napernyővel -akarták óvni magokat. - -Mögöttük húsz-huszonöt lépésnyire egy hintó jött, négy vagy öt lovas s -két gyalog öszvérhajcsár kiséretében. A kocsiban – mint utóbb kiderült – -egy vizcayi úri asszonyság ült, a ki épen Sevillába utazott férjéhez, ki -valami nagyon megtisztelő küldetésben készült Indiákra. A barátok -épenséggel nem tartoztak e társasághoz, s csak nem régen kerülték el -sebesebben futó öszvéreikkel a nehezebben mozgó úri kocsit. - -Don Quijote azonban mindezzel semmit nem törődött, ő a nagyszemü -embereket pillantá meg először, nyomban utánok a hintót, a benne ülő úri -asszonysággal s a körülötte jövő lovasokkal, s ez elég volt arra, hogy -fontoskodó ábrázattal így szóljon fegyvernökéhez: - -– Vagy igen csalódom, vagy a világ legbámulatosabb kalandja áll előttem. -Látod Sancho, az a nagy szemű két fekete alak két varázsló, s a mögöttük -jövő hintóban egy elrablott herczegasszonyt visznek magokkal. Most kell -a hősnek megmutatnia bátorságát, most van itt a pillanat, hogy ez -istentelen erőszakoskodást példásan megtoroljam. - -– No ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz – jegyzé meg Sancho – -hiszen nézze csak, uram, ez a két első utas itt benediktinus barát, a -hintó pedig vagy tartozik hozzájok vagy se. - -– Nem értesz hozá – hallgattatá el Don Quijote szárazon, s azonnal előre -rugtatva, odaállt az út közepére, merről a barátok jöttek, s mikor ezek -már oly közel jutottak, hogy szavait meghallhatták, nagy hangon rájok -kiálta: - -– Ördöngös és erőszakos fajzat! Rögtön szabadon bocsássátok a magas -herczegnőket, kiket ama hintóban magatokkal visztek erőszakosan, mert ha -nem: legyetek elkészülve, hogy tüstént halál fiai lesztek, gonosz -tetteitek méltó büntetéséül. - -A barátok majd lefordúltak ijedtökben és meglepetésökben öszvéreikről. -Soha se láttak ilyen csodát, de még szavakat sem hallottak ezeknél -csodálatosabbakat. Az egyik, a ki mégis előbb össze tudta magát szedni -valamennyire, illedelmesen s alázatosan, de azért elég határozottan így -felelt: - -– Engedjen meg lovag úr, de mi csakugyan sem ördöngösök, sem erőszakosak -nem vagyunk. Mi a szent Benedek szerzetéhez tartozunk s megyünk a magunk -útján; azt pedig hogy a hintóban ki s mi utazik, mi se nem tudjuk, se -nem kutatjuk. - -– Mézes-mázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek -benneteket, könyvtárt pusztító, aljas csőcselék! - -S e dörgő hangon kiejtett szavak után előre szegzett dárdával oly dühvel -és hevességgel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le -nem veti magát öszvéréről, bizony csunyáúl a földre lökik, sőt talán -halálra is sebesítik. - -A másik barát látván mi történik társával, nem vette tréfára a dolgot, -hanem bokáját jól belevágta öszvére oldalába, és úgy neki iramlott a -mezőnek, hogy a szél is alig ért nyomába. - -Sancho Panza látta, hogy a varázsló a földre terült s szentül meg volt -győződve róla, hogy ez már le van verve, így tehát szabad a vásár, s a -győztes fél jogosan szedheti a maga zsákmányát. Nagy könnyen leugrott -szamaráról, odasietett a leterítetthez s azonnal fosztogatni kezdé -ruháit. De csakhamar ott termett mellette a szerzetesek eddig észre sem -vett két szolgalegénye, a kik mérgesen rárivaltak, hogy meri az ő -gazdájukat vetkőztetni. - -– Mint győztes fél a legyőzöttet! – viszonzá Sancho nagy hetykén – a ki -birja, a marja. - -A legényeknek sem kellett több ennél, neki estek a gömbölyü Sanchonak, s -úgy meggyűrték, gyomrozták, hogy majd egészen simává lapították. -Rugdalt, kapálódzott a mennyire csak keze lába ért, de bizony mind nem -használt a semmit; a két markos legény úgy eldöngette puszta ököllel, s -úgy hagyták a porban elterűlve, hogy alig szuszogott. Késő volt már -megbánnia kapzsiságát. - -Az egészen halálnak vált barát pedig ez alatt talpra szökött, hirtelen -felkapott paripájára s nyargalt a másik társa után, a ki jó távolast -megállva nézte-leste mire fordúl a támadás. De nem várták be a dolog -végét, hanem mikor megint egymás mellett voltak, neki eresztették -paripáikat, s egy pár pillanat mulva csakugyan úgy eltűntek szem elől, -mintha igazi varázslók lettek volna. - -Sancho Panza veszedelmét Don Quijote nem látta, vagy legalább nem -méltatta figyelmére. Az egyik nagyszemű varázsló meg lévén szalasztva, a -másik földre terítve ő már most diadala érzetében büszkén odaléptetett a -hintóhoz, hogy az uri asszonysággal szóba ereszkedjék. - -A csodálatos alak láttára a hintó is megállt s Don Quijote ekkor ily -szavakat intéze a bennülőhez: - -– Szépséged, magas úrnő, egészen szabadon folytathatja immár utazását, -mert elrablóinak kevélységét le a porba sujták hatalmas karjaim. S -nehogy hosszas gyötrődésébe kerűljön szabadítója nevének megtudása: az -én nevem Don Quijote de la Mancha, ki rabja vagyok a páratlan szépségű -Doña Dulcinea del Tobosonak. S viszonzásáúl azon jótéteménynek, melyet -véled tettem, magas asszonyom, nem kérek egyebet csupán azt, menj el -Tobosoba, köszöntsd nevemben drága menyasszonyomat, s mondd el néki, mit -cselekedtem megszabadításodért. - -Az úri asszonyság kiséretéhez egy vízcayi lovász is tartozott, a ki igen -heves, indulatos természetű ember volt, s mint a vizcayiak általában, -nagyon roszúl beszélte a spanyol nyelvet. Ez is meghallotta a lovag -szavait, meg is értette s olyan bolondos embernek tartotta a manchai hős -vitézt, a kinek szavára nem érdemes még csak rá hederíteni sem, kivált -mikor olyan esztelenséget követel, hogy ők – a kiknek sietős az utjok – -forduljanak meg Toboso felé s egészen más irányban haladjanak mint a -merre kitűzött czéljuk vezeté. Ez a heves ember oda lépett tehát Don -Quijotehoz, s dárdáját megragadván furcsa kiejtésével rárivallt: - -– Menni, menni lovag; máskép kutya-macska megette, ha kocsi nem menni -hagyni, én megölsz tégedet, oly igazán, mint én vizcayi lenni. - -Don Quijote jól érté mit akar mondani s egészen nyugodtan viszonzá: - -– Hát ez is a gonoszok czimborája?! Ha lovag volnál, a mi nem vagy, már -eddig megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű -aljas teremtmény! - -– Én nem lovag? – kiáltá a vizcayi, a ki nagyon sértve érezte magát Don -Quijote becsmérlő szavai által – dobja dárdát, huzja kardot, mindjárt -meglátsz ki fojtja vízbe macskácskát. Vizcayi a földön, úr a tengeren, -úr az ördögbennél is, s te csuf hazudni, ha mást mondszani. - -– Tüstént meglátod! – viszonzá Don Quijote – s dárdáját a földre lökvén, -kardját ragadá s pajzsát maga elé tartva rárohant a vizcayira, azzal a -határozott szándékkal, hogy a csunya, illetlen szavakért a -legkeményebben megfenyíti. - -A mint a vizcayi látta, hogyan ront rá a pánczélos ellenség: szeretett -volna hirtelen leugrani öszvéréről, mely csak bérbe vett állat lévén, -igen sílány volt s nem lehetett benne megbízni. Erre azonban nem volt -már idő, s mindössze sem tehetett egyebet, mint hogy egyik kezével -kardot rántott, a másikkal pedig kikapta hirtelen az egyik -hintó-vánkost, s ezt tartotta maga elé pajzs gyanánt. - -A váratlan jelenet láttára az úri asszonyság és a hintóban ülő két -komornája sikongtak-rikongtak, a többiek is kiáltoztak s a mérges -ellenségeket minden áron ki akarták volna békéltetni egymással: de a -vízcayi mindenek szavát túlkiáltva azt mondá: senki bele ne vegyüljön -küzdelmökbe, s hagyják őt magára, mert ha nem engedik viadalát -bevégezni, rakásra öldösi asszonyostól valamennyijöket. - -Az asszonyság halálra réműlve azt parancsolá kocsisának: hajtson kissé -előbbre, de egészen eltávozni sem mert, mert a vasba öltözött embertől -hű cselédjét is féltette. Ezer aggodalommal várták s lesték tehát a -szemlélők mind, a tusakodás lefolyását. - -A viadal mind a két részről hevesen folyt, s a vakmerő vizcayi egyszer -oly hatalmas vágást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, hogy ha -kardja élét a pánczél föl nem tartóztatja, csakugyan két darabra vágta -volna a lovagot. Don Quijote érzé a csapás sulyát, hiszen az elvitte a -sisakja felét, de ráadásúl még a füle egy darabját is, úgy hogy a vér -abban a nyomban az egész vállát elborította. - -Ki irhatná le azt a haragot, melyre a mi nemes lovagunk ekkor lobbant! -Neki keseredésében felemelkedett a kengyelben s kardját két marokra -szorítva akkora csapást zuhantott alá a vizcayira, hogy az hiába védte -magát a kocsivánkossal, feje még azon keresztül is megérezte a lovag -karja sulyát; úgy hogy orrán száján egyszerre eleredt a vér, s kardját -is kiejtette mindjárt a kezéből. Maga is leesett volna öszvéréről, ha -ennek nyakában meg nem kapaszkodik, mi által teste előre hanyatlott, -lába pedig hátrafelé egészen ki csuszott a kengyelvasból, a mire a -silány öszvér is megugrott, neki iramlott a mezőnek, azonban egy pár -ugrás után a földre terült gazdástúl. - -Don Quijote már ezt teljes nyugalommal szemlélte. Mikor pedig látta, -hogy ellensége leesett: ő maga is leszállt lováról, nagy könnyedén -odasietett amahhoz s kardja hegyét egészen a vizcayinak szeme bogarához -tartva, azt követelé tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi. - -A vízcayi annyira meg volt zavarodva a kábulás miatt, hogy egy szó -kevés, de annyit sem tudott kiejteni, s Don Quijote felgerjedésétől -csakugyan pórúl is járhatott volna, ha a hintóbeli hölgyek oda nem -rohannak hozzá, s mennyre földre nem kérik, legyen oly irgalmas és -könyörületes s kegyelmezzen meg a lovász életének. - -Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal viszonzá: - -– Meg lehetnek győződve, szép hölgyeim, kész örömmel teljesítem -kivánságukat, de csak azon egy feltétel alatt, ha e lovag megigéri, hogy -elmegy Tobosoba s magát a páratlan Dulcineának bemutatja s elmondja -hűségesen, hogyan kellett e párviadalban Don Quijote de la Mancha előtt -meghajolnia. - -A megréműlt asszonyok igértek, fogadtak a lovász nevében mindent, pedig -azt se tudták, volt-e, van-e Dulcinea a világon. - -– Ezen igéret folytán kegyelem legyen tehát e vakmerő ifjoncz életének, -bárha bizonyomra, a legszigorúbb megfenyítésre volna érdemes. - - -IX. FEJEZET. - -Milyen nagyszerű beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál. - -A kimondott szavak után Don Quijote illedelmesen meghajtotta magát a -hintóbeli uri asszonyság előtt s tőle ezzel búcsút vevén, visszasietett -Rocinantehoz, mely hozzá illő szokott nyugalmával csendesen egy helyen -állva várta be gazdáját. - -Már akkorra azonban Sancho Panza is magához jött a legények ütlegei -által okozott kimerültségből, sőt szemlélője is volt azon -rettenthetetlen bátorságnak, melylyel a hős lovag a párviadalt végig -küzdötte. Látva most, hogy gazdája lóra kiván ülni, fegyvernöki tiszte -szerint odasietett a paripához, a kengyelszíjat tartani. Mielőtt azonban -Don Quijote felült volna, Sancho térdre borult előtte, megragadva kezét, -csókot ejte rá s mély hódolattal igy szóla: - -– Kivánságunk beteljesült; kérésünket meghallgatta az ég, győztünk! -Váltsa be hát kegyes igéretét nagyságod is, s nevezzen ki most azon -sziget kormányzójává, melyet e diadalmas ütközetben elfoglalt. - -Don Quijote nem mosolygott a nevetséges kérésen. Jószivűsége türelmes -volt az együgyűség iránt, s ennélfogva egészen komolyan így szólott: - -– Elfeledtem mondani, édes fiam, s igy nem is veszem rosz néven, ha nem -tudod, hogy nem minden kaland szigetszerző kaland. Vannak különféle -kalandok: országút-kalandok, gyalogut-kalandok, erdei kalandok; szóval -különfélék, melyek mellett egy-egy levágott fül vagy orr árán az ember -nem szigetet, nem országot szerez, hanem csupán örök hirt és dicsőséget, -a mi többet ér egy egész országnál. Ez a mostani is ilyen fülvesztő, -hirszerző kaland volt; de tűrj békén, lesz nekünk még szigetnyerő -kalandunk is. A mit én igértem, arra bizton számolhatsz. - -Sancho azt is megköszönte; másodszor is megcsókolta ura kezét, majd -felsegíté Rocinantera, maga pedig szamarára ült s nyomban útnak eredtek -egymás mellett. - -Nem haladtak azonban nagyon meszszire, midőn Don Quijote azt mondá -Sanchonak: nem bánná, ha a tarisznyából valami tépést vagy tapaszt -keresne elé, hogy megsebesített fülét bekötözzék, mert jobban fáj, mint -maga is szeretné. - -Megálltak s Sancho a kenyér és sajt között kotorászott a tarisznyában. -Mig a kivánt sebkötőt elékészítette, addig Don Quijote igy szóla: - -– Oh én, én meggondolatlan kóbor lovag! Hogy is felejthettem el, hogy -nem készítettem egy üvegecskére valót Fierabras csodabalzsamából? - -– Miféle balzsam az? – kérdé Sancho Panza. - -– Az olyan balzsam – viszonzá Don Quijote – s pedig készítési módját -könyv nélkül is tudom, hiszen százszor meg százszor olvastam -könyveimben, hogy a kinél az van, nincs annak a haláltól mit félnie s -nyugodt lehet még ha halálra sebesítenék is! S azért, ha majd -elkészítettem, és neked átadom s megtörténik, hogy valami csatában két -külön darabbá vágták szét testemet, a mi a kóbor lovagoknál nem -ritkaság: ha te ezt látod, Sancho, ne tégy semmi egyebet, mint illeszd -össze óvatosan testem darabjait, s mielőtt a vér kihülne, csöppents -egy-két csöppet a balzsamból ajkaimra, s abban a pillanatban épebb -leszek a legépebb almánál. - -– S nagyságod tudja ennek a csodabalzsamnak reczeptjét? – kérdé Sancho -nagy élénkséggel. - -– Könyv nélkül, fiam. - -– De nagyon sokba kerül ugy-e bár? - -– Dehogy kerül! Tiz-tizenöt garasért akár három pintet készíthetünk -belőle. - -– Uram s én istenem! – kiáltá fel Sancho – adja nekem ezt a receptet -nagyságod, s örökre lemondok minden kormányzóságról! Aranyával mérem -cseppenkint mint az igazi rózsaolajat s gazdagabb leszek a világ -leggazdagabb emberénél! - -– Szivesen megtanítlak rá, Sancho, de most ne kotyogj olyan sokat, hanem -kösd be a fülemet, mert igazán mondhatom, nagyon sajog. - -A bekötés műtétele végett a sisakot le kellett venni a lovag fejéről. -Don Quijote még csak ekkor látta meg, hogy a vizcayi gonosz vágása mily -csúffá tette az ő pompás sisakját. Majd a fele hiányzott. - -Éktelen haragra lobbant a nagy veszteség láttára. Haragjában még -fájdalmát is elfelejté, s égre-földre esküdött, hogy addig terített -asztalról nem eszik, tető alatt nem hál, emberrel szóba nem ered, mint a -hogy a sértett lovagok szoktak esküdözni, a mig azt a vizcayit ujra fel -nem keresi s rettenetes boszút nem áll sisakjáért. - -– Ugyan ne esküdözzék nagyságod mint a pogány – csitítá Sancho – mire -való az?! Csak a lelkünket vesztjük vele. Aztán meg épen az imént -bocsátott meg a vizcayinak, hát ilyen hamar megszegné adott szavát? - -– Igazad van, derék Sancho, – mondá Don Quijote lecsillapúlva – én tehát -ezennel ünnepélyesen visszavonom minden most tett esküvésemet és -fogadásomat. De azt az egyet újra megfogadom: nem nyugszom addig, mig -elroncsolt sisakom helyébe a Mambrin sisakját meg nem szerzem számomra. - -S ezt a fogadását, a mint annak idejében majd elmondjuk, csakugyan híven -meg is tartotta s a régi hős lovagnak, Mambrinnak sisakját, egy hatalmas -párviadalban meg is szerezte. - -Miután a sebet bekötözték, útjokat barátságos beszélgetés közben tovább -folytatták, úgy hogy egyszer csak azon vették észre magokat, hogy az -árnyak hoszszabbodnak, az alkony beállott. Sanchonak ez meglehetősen -kedvét szegte, mert attól tartott, hogy a mai napon minden fogadástétel -nélkül is úgy járnak, hogy sem terített asztalról nem esznek, sem pedig -tető alatt nem hálnak, már pedig ebben a mulatságban a mult éjjel is -volt részök, csakhogy akkor a kulacs még nem kongott olyan üresen, mint -már a mostani pillanatban. - -Szerencséjökre azonban még az éj teljes sötétének beállta előtt apró -kunyhókat pillantottak meg, melyekben kecskepásztorok tanyáztak, -éjszakára ezek karámjaiba hajtva nyájaikat. - -Lovag és fegyvernöke rögtön e kunyhók felé tartottak, remélve, hogy a -szives pásztornép nem tagadja meg tőlük az éjiszállást. E reménységökben -nem is csalatkoztak, mert a kecskepásztorok őszinte szivességgel -fogadták az utasokat s nemcsak kunyhójukat ajánlák fel hálásra, hanem -még vacsorájukhoz is meghívták őket vendégekül, a minek Sancho Panza -ugyancsak nem mondott ellent, minthogy az ilyen meghívást -visszaútasitani soha életében sem volt szokása. - -Rocinantenak s a szamárnak olyan jó helyet csinált, a milyet épen -lehetett, de azután mindjárt odatartott a tűz fölött csüggő bogrács -felé, melyből kellemes pörkölthús illata csapódott orrába. - -A tűz közelébe a pásztorok egy pár báránybőrt terítettek le a földre s -ezzel a mezei asztal meg volt terítve. Don Quijote számára egy vödröt -borítottak a földre szájával lefelé s a lovagot ezen kínálták meg -üléssel; ők magok pedig körben a földre települtek, mire az egyik -levette a tűzről a bográcsot s az egész társaság csakhamar a legjobb izű -falatozáshoz látott. Italban sem volt hiány, a mennyiben két boros tömlő -volt a szomszéd nagy tölgyfára felakasztva, melyek egyike csakhamar -kiürült. Igazat mondunk, ha azt állitjuk, hogy Sancho nyerte a -legtestesebb falatokat s ő kortyantott a pohár gyanánt szolgáló szarvból -legnagyobbakat. - -Don Quijote vacsora közben is a lovagság viselt dolgairól beszélt, a -melyhez persze a jó kecskepásztorok annyit értettek, mint a tyúk az -ábéczéhez. De azért hallgatták nagy ámulattal. - -Mikor a bográcsos hús elfogyott, a báránybőrre egy jó darab sajtot -tettek le, mely azonban oly kemény volt, mintha kősziklából vágták -volna: azonkivül nagy rakás pörkölt törött makkot öntöttek oda, minek -láttára Don Quijote szive egészen ellágyult s szemei majdnem könybe -lábadtak. Fölfogott egy tele marék makkot, lelkesülten felállt a -vödör-trónusról s egészen megindult hangon igy kezde szólani: - -– Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán -aranykornak neveztek, de nem azért, mintha azokban az arany, mely e mi -vaskorunkban valóságos imádásban részesül, talán uton-utfélen hevert -volna: hanem azért, mert a kik akkor éltek, az „enyim“ s „tied“ között -nem tettek még semmi különbséget. Ama szent időkben mínden közös volt; s -hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett csak kezét -nyujtotta ki, s szedte ama terepélyes tölgyekről, melyek bőkezűen -kínálták a makkot, ezen egyszerű de édes és izletes gyümölcsöket. A -tiszta források és csörgő patakok dúsgazdag bőséggel nyujtották zamatos -és átlátszó vizöket. Sziklahasadékokban s fa-odukban alapíták meg -köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék s bármely kéznek, egészen -ingyen szolgálának legédesebb munkájok bőséges termésével. A hatalmas -paratölgyek önmagoktól hámlították le minden külső kényszer nélkül, -csupa jószántukból széles és könnyed kérgöket, melyből faragatlan -czölöpökre alkalmazott házfedelet készitének az emberek, legfölebb -azért, hogy magokat a levegő égnek minden zordonsága ellen védelmezzék. -Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés; -még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája nem merészkedék szaggatni és -hasogatni a földnek, ez ős anyánknak kegyteljes bensejét, mely minden -erőszak nélkül, maga jószántából nyujtá termékeny és tág öléből mindazt, -a mivel akkori gyermekeit táplálhatá, fentarthatá és megörvendeztetheté. -Akkor az emberek nem kivánkoztak annyi fényre, annyi pompára és annyi -kényelemre, de nem is voltak oly önzők, haszonlesők és pénzszomjasak -mint e mi mostani szomorú napjainkban. Akkor a sziv nemes érzelme -nélkülözhetővé tett minden biráskodást, minden itélet hozatalt; nem volt -bünös, nem kellett büntetés. Bátran végig mehetett az egész országon egy -egy kis gyermek is, még ha egész zsák aranyat vitt volna is magával, -semmi rabló utját nem állotta, vadállatok nem bántották, legfölebb a -szelíd kis báránykák szaladtak utána, hogy ártatlan kezecskéit -nyaldossák. Oh mennyire megváltoztak az idők azóta! Ma a gonoszság még a -zárt ajtókon is betör, s kész volna még a templomoknak is elragadozni -kincseit. Az ily kártévő, vakmerő gonoszságnak ostoráúl állították fel -nemes lelkű hős lovagok a kóbor lovagság áldott rendjét, hogy ennek -tagjai gyámolítsák az árvákat, mentsék a sanyargatottakat, segítsék a -szűkölködőket s szolgáltassanak igazságot az ártatlanúl -megkárosítottaknak. Ezen rendhez tartozom én magam is, kecskepásztor -testvéreim, kiknek ezennel hálát mondok azon szíves fogadásért és -ellátásért, melyben engem fegyverhordozómmal részesítettetek. Mert ámbár -a természet törvénye szerint minden élő léleknek tartozó kötelessége, -hogy a kóbor lovagnak kedvezzen de mindazáltal elgondolva, hogy ti e -kötelezettség tudta és ismerése nélkül is befogadtatok és -megvendégeltetek engemet: illő, hogy én a tőlem telhető legjobb -akarattal háláljam meg a tieteket. - -Ezt az egész hosszú beszédet (melytől bízvást megkimélhette volna magát -és környezetét is) a mi derék lovagunk annak folytán tartá, minthogy az -eléje öntött makk az aranykort juttatá eszébe s így lelkesült fel arra, -hogy a kecskepásztorok előtt ezen elmefuttatást tartsa, kik az egész -előadásból édes keveset értettek, s majdnem elájultak már pásztor -létökre, a mint a véget nem érő szavakat minden erejöket kimerítő -feszült figyelemmel hallgaták. - -Maga Sancho is egészen odáig volt már, s nyelte a makkot, de utóbb aztán -kétszer háromszor is oda látogatott a másik tömlőhez s úgy látatlanul -hatalmas kortyokat húzott belőle. - -A pásztorok még azt is megtették vendégeik tiszteletére, hogy a vacsora -végivel énekeltek is, s Don Quijote talán hajnalig se sokallta volna meg -az egyszerű mulatságot, ha Sancho Panza nem figyelmezteti urát, hogy az -idő már későre jár, s mind ők ketten, mind kivált a pásztorok a napi -fáradalom után sokkal jobban el vannak törődve, semhogy szükségök ne -volna a pihenésre. - -Don Quijote nem vette rosz néven a figyelmeztetést s így nem sokára az -egész társaság csakugyan a legédesebb álomra szenderült. - - -X. FEJEZET. - -A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante -szokatlan elevensége volt az eléidézője. - -Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a -zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem -töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető -kecskepásztoroknál. - -Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart, -mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen -védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék? - -Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga -ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a -pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak; -merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után. - -Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az -elmondásra. - -Kora hajnaltól, majd egész délig barangoltak hegyen völgyön, -ungon-berken keresztül, s még mindekkorig sem vettek észre semmi -ellenséget, annak az egynek kívételével, a melyet forróságnak neveznek, -s mely a nap heves sugáraitól származván, ez ellen küzdeni nem lehet, -legfölebb megfutni, vagy félrevonulni előle valami terepélyes fának -hűvös árnyéka alá. Szerencséjökre találtak ilyen menedékhelyet, egy -gyönyörű völgynek ölében, a hol ezüst patakocska vágta ketté a körülötte -terjedő bársonyzöld rétséget, melyet a hegy szeliden aláhajló oldalán, -nagy, terepélyes, árnyékos fák szegélyeztek. A hely olyan volt, hogy -pihenésre embernek állatnak egyaránt alkalmasabbat keresve sem lehetett -volna találni. - -Mindketten leszálltak s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapván a -gyönyörű gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: elévették a -tarisznyát s minden teketória nélkül, barátságos megegyezésben s egymás -társaságában úr és szolga együtt falatoztak a mit épen találtak. -Sanchonak esze ágába se jutott, hogy Rocinantét talán még meg is kellene -nyügözni; hiszen ő olyan jámbor párának ismerte egész utazásuk alatt, -hogy az még akkor se nyargalóznék, ha gazdája sarkantyúval, s -korbácscsal parancsolná is. - -De imé mi történt? - -Szamár és paripa jó messzíre el-legeltek már a pompás rétségen, mikor -egyszerre Rocinante fölemelte a fejét s füleit kezdé hegyezni. - -A völgység tulsó részéről valami dobogás hangzott. Rocinante körül -nézett s egyszer csak a hang irányában el kezdett csendesen koczogni. - -A következő pillanatban egy egész ménes lepte el a másik oldalról a -völgységet, s Rocinante, mint a lovaknak szokásuk, közelről is meg -akarta látni a maga fajtájabeli állatokat. Ficzkándozó kis csikók -nyargalóztak a ménes körül, ezek azonban a hórihorgas gebétől annyira -megijedtek, hogy nagy nyerítéssel rohantak vissza a ménes közé, mely egy -pillanat alatt annyira megzavarodott, hogy a csikósok alig tudtak hová -lenni haragjukban. - -– Hajtsátok el azt a gabanczot! – kiálta az egyik csikós – bizony még -megszalasztja az egész ménesünket. - -Három négy legény csakugyan szót is fogadott, s ki karikással, ki -doronggal, de csak inkább ijesztésül mint rosz szándékkal, feléje mentek -Rocinantenak. Ebbe azonban szegénybe, mintha csak a gazdája büszkesége -szállt volna bele vesztére, egyszerre olyan makacsság szorúlt, hogy nem -akart tágítani semmi áron, hanem még közelebb törekedett a méneshez. - -Most már a csikósok se vették tréfára a dolgot, s a somfa hájjal jól -megkenegették Rocinante ösztövér oldalát, ugy hogy az a nagy -simogatásra, czirógatásra akaratlanul is a földre terült s messziről, -ugy látszott, eddig talán ki is adta már a páráját. - -Don Quijote és Sancho Panza pedig mesziről látták az egész jelenetet, s -habár a bajt sejtve, azonnal felkerekedtek, hogy Rocinante segítségére -siessenek, de még fele utján se voltak, midőn látniok kelle, hogy a -nemes állat hogyan rogyik össze, s hogyan hanyatlik a földre, mint -valami magas mezei virágszál, a mít a pajkos gyermek egy botütéssel -derékon ketté tört. - -– Megölték páratlan dicső lovamat! – kiáltá Don Quijote, azonnal kardot -rántva – halál érte mindnyájokra, ha ezeren volnának is. - -S azzal rohant előre; Sancho is utána zötyögött, de nem annyira azért, -hogy küzdeni akart volna, hanem inkább hogy urát a veszedelemtől -visszatartóztassa, mert egyre azt kiáltozta: - -– Megálljon, nagyságod! Huszan is vannak, mi meg ketten, bizony paczallá -aprítanak! - -– Én magam száz vagyok! – kiáltá vissza Don Quijote – de lovamat -boszulatlan nem hagyom! - -A csikósok le akarták csitítani a haragos embert, s oda kiáltottak -feléje: - -– Nem döglött meg, szuszog még! - -De az a durva goromba beszéd, hogy Rocinantéról igy szóljanak, ez csak -olaj volt a tűzre, s alig hogy Don Quijote az első csikósnak közelibe -jutott, se nem kérdve, s nem hallva semmit, oly hatalmas vágást intézett -feléje kardjával, hogy ha szerencséjére ideje-korán el nem kapja a -fejét, egy helyett kettő lesz belőle. Igy azonban a kard csak a bő -bekecset hasította ketté, úgy hogy a gyapjas része egész hosszában -mindjárt kibuggyant. - -A csikósok látták, hogy ez már csakugyan több kettőnél, s ez a hóbortos -ember igazán megöldösné valamennyiöket, botra keltek s egyszerre négy-öt -is odakoppantott a vaspánczélra. – – Fegyverre Sancho! – kiáltá Don -Quijote – ezek nem lovagok, ezeket te is vághatod! - -Már hogy akarta-e Sancho vágni őket, vagy sem, azt nem tudom megmondani; -hanem annyi szent, hogy vágni csakugyan nem tudta őket, mert alig hogy -oda érkezett, abban a pillanatban ugy oda sóztak a nyaka közé, hogy -ijedtiben-e, fájdalmában-e, de mindjárt a földre terült. Don Quijote is -oda gurúlt Rocinante mellé, azonban még ekkor is mindegyre szurkálván -ellenségei felé s halált kiáltozva rájok: a botok bizony oda is követték -őket, s addig tartott a csépelés, mig aztán kar is nyelv is -mozdulatlanokká válltak. - -Ekkor azonban magok a csikósok is megszeppentek, hogy talán tul is -mentek a határon s többet ártottak mint a mennyi szabad lett volna: -szükségesnek s czélszerűnek látták tehát, hogy kereket oldjanak s mentül -előbb odább álljanak. A mily gyorsan csak lehetett, összeterelték a -ménest s nagy dobogással elhajtották, mely zajnak lecsendesültével -megint az az ünnepélyes csönd lett uralkodóvá a völgységen, mely e kies -tájat a pórúl járt két kalandorral ideérkeztükkor oly nagyon -megkedvelteté. - -Ez ünnepélyes csöndet azonban nem sokára fájdalmas nyöszörgés zavarta -meg. E nyöszörgés pedig Sanchotól származott, ki is, mihelyt kábulásából -magához tért s fejét valamennyire forgatni tudta, látva hogy ott van -gazdája közelében, igy szóla hozzá: - -– Señor Don Quijote, ah señor Don Quijote! - -– Mi kell, fiam? – válaszolt a lovag ép oly nyögdelő hangon mint -megporhanyított fegyvernöke. - -– Arra kérném, a Krisztus szerelmére – felelé Sancho – adjon nagyságod -egy-két kortyot annak a Fura-Blas-nak italából ha ugyan itt van -nagyságod keze ügyében; hátha épen ugy használna az eltörött csontokról -is, a hogy a sebekről használ. - -– Bár itt volna, oh én szerencsétlen! – viszonzá Don Quijote – mi bajunk -lenne akkor?! De lovagemberségemre mondom néked, Sancho Panza, hogy – ha -csak a sors másként nem rendeli – kétszer huszonnégy óra eltelte előtt, -csinálok belőle egy pintet, vagy meg ne tudjam mozdítani a kezemet. - -– De hát arról mit gondol nagyságod, hogy a lábunkat mennyi idő alatt -tudjuk megmozdítani? - -– A mi engem illet – nyögé a lovag – azt a napot magamra nézve csakugyan -nem tudom megmondani. De magam vagyok az oka, mert nem lett volna szabad -kardot rántanom olyan emberek ellen, a kik nem voltak hozzám hasonló -lovagok; s igy az a meggyőződésem, a hadak istene azért bocsátá rám e -büntetést, mert megszegém a lovagrend törvényeit. A miért is Sancho -barátom, jól megjegyezd a mit most mondok: ha valaha látod, hogy ilyen -csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, hanem -te ránts fegyvert azonnal, s szabdald, aprítsd kényed kedved szerint. Ha -aztán netalán lovagok jönnek segítségökre, akkor majd én állok eléjök, s -megvédelmezlek egymagam száz ellen is, mert ugy hiszem ezer meg ezer -esetből volt alkalmad immár megyőződhetni a felől, mily messze terjed -ezen én hatalmas karomnak hősisége. - -Ezt mondta nyögve, ott azon a helyen, hová egy két csikósbojtár fütyköse -terítette le szegényt; ily elbizakodottá tette a bátor vizcayin nyert -diadala. - -Sancho Panza azonban nem fogadta valami nagy tetszéssel urának e -figyelmeztetését, s meg nem állhatá hogy ne azt felelje rá: - -– Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas s el tudok -tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, a kiket el kell -tartanom s fölnevelnem. Azért tehát jusson nagyságodnak is tudomására, -minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én bizony semmi esetben sem fogok -kardot rántani sem paraszt sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve, -fogadom istenemre, megbocsátok minden sérelmet melyet ellenem valaha -elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, – szóval, én nem verekszem, nem -veszekszem senkivel a világon. - -Gazdája, ezen szavak hallatára igy felelt: - -– Hiszen, bárcsak lélekzetet tudnék venni, hogy könnyebben beszélhessek -s hegyiről-tövire elmondhassam, bebizonyíthassam, milyen téves -gondolkozás ez a te gondolkozásod. Belőled nem a békeszeretet, hanem a -gyávaság beszél. A gyáva fegyvernök pedig nem méltó arra, hogy jutalom -üsse a markát. - -– De hát a tarkóját, uram, meg a nyakát? – kérdé Sancho – ha arra méltó? -Mert az enyimet ugyancsak ütötte. És kérem is nagyságodat, legyen szives -megmondani, gyakran szokott-e az ilyen ne-mulass eléfordulni, vagy csak -ugy bizonyos, meghatározott időben mint a hold-ujság? Mert én a mondó -vagyok, ha még kétszer így megtánczoltatnak, harmadszor akár ne is -fáradjanak, mert mi ugyan el nem járjuk, ha csak az irgalmas Isten -kegyelme, csodamódon fel nem támaszt bennünket. - -Lovag és fegyvernöke még tovább is folytatták ezt a kedélyes párbeszédet -ama kényelmes helyzetben, mozdulatlanul, odaterítve a rét gyepére. - -Végre Don Quijote mégis csak megsokalta ezt a dicsőséget s megparancsolá -Sanchonak, vegyen erőt magán, álljon talpra és segítse őt is felállani. - -Sanchoban az akarat nem hiányzott, de annál inkább a tehetség. Próbálta -jobb lábbal, próbálta bal lábbal, csak nem ment az egy ideig. Végre -aztán harmincz jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen olyan – -adtával az ellen, a ki ide hozta, mégis csak feltápászkodott s ki akart -egyenesedni. De már itt cserben hagyta minden erőlködése; megállni csak -megállt szegény, hanem olyan görbén mint valami török kard. Így -biczegett oda Rocinantehez, s legelőször csülökre állítá azt, de meg nem -állhatta, hogy a felnoszolás közben öklével egyet-kettőt ő is ne döfjön -a sovány bordákon, s fogai között azt ne mormogja: - -– Bár a cserző varga áztatta volna hamvasába a ránczos bőrödet huszonöt -esztendővel ezelőtt! Ha te nem lettél volna, minket se raktak volna meg -ilyen kegyetlenül. - -Azután szamarát hítta, s az engedelmes, okos állat (ebben az esetben -legalább mind a négyök között csakugyan a legokosabb) szépen -odakoczogott gazdájához. Sancho Panza most nagynehezen erre a szürkére -emelte fel Don Quijotét, Rocinantet csatló szíjra fűzte, szamarát pedig -kötőféken fogva útnak indúlt először arra, a hol olyan békén falatoztak, -s itt hagyott minden holmijukat összeszedte; azután, csak úgy találomra, -arra felé, a merre az országútat sejtette. - -Mielőtt azonban a szép, kies völgységből végkép eltávoztak volna, meg -nem állhatá, hogy vissza ne fordúljon, mérges szemmel haragos tekintetet -ne vessen a völgyre s azt ne mondja: - -– No nem hiába siralom-völgyének nevezik ezt a mulandó világot! Tudom, -itt járt ebben a völgyben az is, a ki legelőször annak nevezte! - - -XI. FEJEZET. - -Egy elbűvölt mór kisért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. Sancho -Panza repűlni tanúl. - -A jó szerencse úgy akarta, hogy a Sancho által vezetett különös menet -alig haladt félmértföldnyire, s az országútra már is rá akadtak, melynek -mentében egy-két óra mulva, még az alkonyat beállta előtt, egy útszéli -vendégfogadót pillantottak meg, melyet Don Quijote, Sanchonak kínjára, -magának pedig örömére, várkastélynak nézett. - -Sancho váltig állította, hogy vendégfogadó; gazdája meg azt, hogy -várkastély; s a vitatkozás addig tartott, hogy előbb végit érték az -útnak mint a vitának. S így Sancho a nélkül, hogy bizonyosan tudta -volna, melyiköknek van tehát valóban igaza, bevonult egész csapatostul. - -A fogadós elég előzékenységgel elibök sietett, s alighogy meglátta a -szamáron keresztbe fektetett Don Quijotét, mindjárt azt kérdezte -Sanchotól: mi baja ennek a pánczélos lovagnak? - -Sancho nagy határozottan azt felelte, semmi egyéb, csak egy szikláról -zuhant alá s kissé összezúzta a bordáit. - -A fogadósné is mindjárt kisietett, a ki igen jószívű asszony volt, s -megpillantva a szenvedő vendéget, mindjárt kiáltott lányának, -szolgálójának s megparancsolta, vessenek ágyat a megsérültnek. - -A szerencsétlenség sohasem szokott egyedül járni; társáúl most is az a -körülmény szegődött, hogy a szűkecske fogadó minden szobája tele volt -vendéggel, úgy hogy Don Quijote számára csak egy padláskamrában jutott -már hely, a hol a két leány vetett neki ágyat, de kegyetlent. Ebben a -kamrában, mely az első pillanatra elárúlta, hogy csak is ilyen -rendkívüli alkalmakkor használják vendégszobának, egyébkor pedig -szénapadlás gyanánt szolgál: volt már egy vetett ágy mélyen bent a -falnál; öszvérek nyereg-szerszámából s pokróczaiból vetette magának egy -jó módú asturiai öszvér-hajcsár, a ki szinte itt szállt meg a -vendéglőben s czimboráival együtt odabent borozott most az ivóban. - -Don Quijote ágya, a leányok minden gondossága daczára sem lett olyan -kényelmessé, mint az a beljebb lévő, mert a vendéglőben sem ágy, sem -ágynemű nem volt oly fölös számmal, hogy még ide is kényelmes és -tisztességes kerűlt volna. Két biczegő kecskelábra rátettek három-négy -szál gyalulatlan deszkát, ezekre meg egy matraczot, csakhogy az olyan -vékony volt, hogy paplannak látszott, s teli görcsös csomókkal, mikre az -ember bizvást rájok foghatta volna keménységök után, hogy mindmegannyi -kőkavics, ha ugyan a matracz héjnak hasadásai azt nem árulják el, hogy -összekóczolódott lószőrpamatok. Erre aztán két lepedő lett terítve, de -olyan kérges, hogy bőrpaizst lehetett volna készíteni belőlök, s végre -egy takaró, melynek minden szálát egyenkint kényelmesen meg lehetett -volna számlálni, a nélkül hogy a szem csak egyetlen-egyet is -eltéveszszen. - -Ebbe az átkozott ágyba feküdt le tehát Don Quijote, s a fogadósné a -házbeliek segítségével mindjárt hozzá fogott a flastrom felrakásához. -Hanem, a mint a kötözés alkalmával azt vette észre, hogy a lovag vállán -s karjain imitt amott kékesvörös daganat hurkák keltek, a miknek magvát -somfapálczákkal szokás vetegetni, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja: -neki úgy látszik, hogy ezeket talán nem is ütődések, hanem ütlegek -okozták. - -– Dehogy ütlegek, dehogy! – viszonzá Sancho – hanem hát a szikla nagyon -csúcsos-éles volt, s minden csúcsa ott hagyta a maga szenyjét. A -flastromos rongyokkal meg úgy gazdálkodjék, fogadósné asszony, hogy -jusson is, maradjon is, mert gondolom, kerűl itt még más ember is, a -kire a maradékot felraggathatja. Példáúl nekem jó magamnak is fáj egy -kissé a keresztcsontom. - -– Ugyanúgy-e? – kérdé a fogadósné – hát kegyelmed is leesett? - -– Esni ugyan nem estem – mondá Sancho – hanem mikor uramat lezuhanni -láttam, ijedtemben olyan fájás állt minden tagomba, mintha nekem is jól -a nyakam közé raktak volna. - -– S mi a neve a lovagnak? – kérdé a fogadósné. - -– Don Quijote de la Mancha – válaszolt Sancho Panza büszkén – kalandor -lovag, még pedig a javából, a milyet a világ régidőktől fogva nem -látott. - -– S mi az a kalandor lovag? – szólt közbe a szolgáló. - -Sancho Panza félvállról nézett rajta végig begyesen. - -– De buta vagy húgám, ha még azt se tudod. Tudd meg tehát, hogy a -kalandor lovag olyan isten-teremtése, a kit előbb mint az ember ötig -számlál, vagy elvernek vagy császárrá tesznek: ma a föld kerekségének -legszerencsétlenebb s legnyavalyásabb teremtménye, holnap pedig -két-három ország koronájának ura, melyeket fegyverhordozójának -ajándékozhat. - -– Ha a dolog így áll – mondá a fogadósné – hogyan lehetséges, hogy -kegyelmed, a ki ily jeles urat szolgál, a mint látszik, még csak -grófságot sem kapott? - -– Még az igen hamar volna – viszonzá Sancho – mert hiszen mindössze is -alig több nehány napjánál, hogy kalandok után járunk. Azóta pedig mindig -csak olyan bordaütő kalandjaink voltak, de szigetnyerő egy se. Hanem -gyógyúljon ki csak az én kedves gazdám ezekből az ütlegekből, akarom -mondani ütődésekből, s én magam is zöttyenjek helyre ijedtségemből: lesz -még akkor Jakabnap, s puszta reménységemet se adnám oda Spanyolország -akármelyik főméltóságáért. - -Don Quijote – behunyott szemmel bár – de azért a legnagyobb figyelemmel -hallgatta ezt az egész párbeszédet. Sancho bizalmával nagyon meg volt -elégedve, s hogy a kóbor lovagság jó hírének érdekében ő is tegyen -valamit, nagynehezen felült most az ágyba, megfogta a vendéglősné kezét -s így szóla: - -– Higye meg kegyes úrnő, nagy szerencséjének tarthatja, hogy várába az -én úri személyemet fogadta be, kinek hős tetteiről, hiszem az istent, -nem sokára az egész világ hirt fog hallani. Kegyed viszont legyen -meggyőződve arról, hogy azon jótétemények emlékét, melyekben e palotában -részesülök, siromiglan szívemben fogom hordani. - -Mikor a fogadósné „kegyes úrnő“-nek hallá magát neveztetni, a fogadót -pedig „várnak“ meg „palotának“, alig tudta hová legyen csodájában. -Viszont ő is arról biztosította a lovagot, hogy a mi tőlük telik, -szivesen szolgálnak embernek, baromnak mindennel, most azonban csak arra -legyen gondja a lovagnak, hogy felépüljön s erejét összeszedje, a mi -pedig legkönnyebben úgy történhetik meg, ha kipiheni magát, a miért is -nem akarnak körülötte tovább alkalmatlankodni, hanem kivánnak neki -csendes jó éjszakát. - -S csakugyan el is távoztak s a lovagot magára hagyták fegyvernökével. -Minthogy a gyertyát magokkal vítték, a különben is sötét padláskamra a -késő esti homályban sehonnan sem kapott most világosságot, legfölebb -attól az egy-két csillagtól, mely a háztető repedésein keresztül -alámosolygott a hanyatt fekvő lovagra. - -Sancho is ott vetett magának ágyat uráé mellett, mely azonban mindössze -is egy egy gyékényből s egy szál pokróczból állott s ez is olyan, mintha -nem is szőrből, hanem valóságos kenderkóczból lett volna szőve. De hát a -fáradt, törődött embert ilyenen is meglepi az álom, s Sancho el is -szunyadt volna talán azonnal, ha ura el nem kezd ébren álmodozni, s nem -beszél azokról a rémekről, kisértetekről, elbüvölt mórokról, a kik az -ilyen magánosan álló várakban éjfél táján meg szoktak jelenni. Sancho -Panzát annyira elrémiték a sötétben kimondott s hallgatott e szavak, -hogy még a foga is vaczogott félelmében, s kérve-könyörögve rimánkodott -urának, ne beszéljen tovább ezekről a szörnyü dolgokról, mert ő úgy -megőszül még ez éjszaka, hogy holnap reggelre kelve, a tulajdon gazdája -sem ismer rá fegyvernökére. S azzal, a mennyire csak lehetett, -odahúzódott gazdája ágya mellé, úgy hogy a két fekvő, az egész kamrának -szűk járását teljesen elfoglalta. - -– Hallgatok hát, te kislelkü – nyugtatá meg Don Quijote – te pedig -alugyál nyugton, alhatol bizton, hiszen Don Quijote de la Mancha viraszt -álmaid fölött, a ki nem csak egy rémtől, de a világ minden elbűvölt -mórjától is képes lenne megvédelmezni. - -Sancho tehát végre csakugyan el is aludt, sőt utoljára maga Don Quijote -is elszunnyadt. Szunnyadásából csak egy zaj ébreszté fel, a kakasok -kukorékoltak. - -– Éjfél van, a rémek órája – mondá félálomban – ám jőjjenek, ha -bajnokkal akarnak találkozni. - -S ime, mintha varázsigéket mondott volna ki, melyek a szellemeket -fölidézik sírjokból, a padláskamra felé zummogó, dongáshoz hasonló -éneklés s annak nyomában léptek zaja közelíte. Don Quijote felfigyelt, s -nem kevéssé lőn maga is meglepetve, midőn a kamra ajtaján egy sötét alak -lépett be s tartott egyenesen ágya felé. A jó lovag persze nem tudta, -hogy ez az éjjeli rém senki egyéb, mint az az öszvérhajcsár, a kinek -ágya ugyancsak e kamrában volt megvetve s a ki most meglehetősen -mámoros, boros fővel botorkált be a kamrába lefeküdni. - -A lovag ágya oly közel állt az ajtóhoz, hogy egy-két lépéssel oda -lehetett jutni, s ily módon az öszvérhajcsár is egészen az ágy végénél -volt már, midőn a hosszú lovag hirtelen felült ágyában, s csontos -öklével hatalmas ütést koppantott az érkező orrára ezzel a kiáltással: - -– Vissza, kisértet! - -– Gyilkos! – orditá a megrémült öszvérhajcsár, a ki szinte nem tudta, -hogy az ő kamrájában hálótársak is vannak, – s ezen kiáltása után -ijedtében, de meg kábultában is összerogyott, s rá egyenesen a gazdája -ágya mellett alvó Sanchora. - -A két rémkiáltás, s a hatalmas zuhanás egy és ugyanazon pillanatban -történtek s ébreszték fel Sanchot első, édes álmábul. - -– Kisértet, gyilkos! – viszhangoztatá ő is torka szakadtából, – jaj a -boszorkány nyom, jaj rajtam nyargalnak! S azzal, mint a vizbehaló, el -kezdett kezével lábával rugdalózni. - -De nem hogy kiszabadúlt volna a veszedelemből, sőt még csak most jött -igazán a hadd el hadd. A földön dulakodó két ember egy másodpercz alatt -oda gördűlt a lovag ágyát tartó kecskelábakhoz, melyeket – a mint -mondani szokták – úgy is csak az imádság tartott, így tehát csak egy -billentés kellett, hogy az egyik jobbra, a másik balra dőljön, s a -szegény lovagot deszkástól, matraczostól, paplanostól és flastromostól -odatálalják a két viaskodó fölé. - -Irgalmas isten, milyen tusakodás, öklözés, gyomrozás, kiáltozás támadt -itt ekkor a sötétben! Lett olyan dörömbölés a padláson, mintha ezer éhes -macska kergetett volna üres ládák között egy egeret. - -A pokoli zajra egy pillanat alatt felébredt az egész vendégfogadó, az -egyik „tüzet“ kiáltott, a másik „vizet“, egy poroszló pedig a ki szinte -a fogadóban volt szállva, egyre azt lármázta: - -– Csendesség, a törvény nevében! A király nevében csendesség! – s épen -maga ütötte a legnagyobb zajt mindeneket túlharsogó lármájával. - -Végre a felriasztottak annyira eszükre tértek, hogy nem a pinczében, nem -az istállóban keresték a bajt, a hol persze semmise volt, hanem a hang -iránt mentek a padláskamra felé, a hol ugyancsak elkelt a segítség. - -Hol van az a toll, a mely azt a zűrzavart le tudná írni, mely e három -dulakodó között uralkodott! A pokoli sötétségben nem csak egyik a -másikat, hanem püfölte, öklözte mindegyik még tulajdon magát is, úgy -hogy mire a segítség megérkezett, akkorra mind a hárman alig szuszogtak -már a csupa kimerűltségtől. - -Beletelt majd egy órába, a míg a kecskelábat, deszkát, ágyneműt, mindent -ujra össze tudtak szedni s ágygyá vetni, továbbá a míg mind a három -harczost le tudták megint fektetni, a kikre a poroszló keményen rájok -parancsolt, hogy meg ne merjenek most már mocczanni, mert ha még csak -egyet píszszennek is, olyan kóterbe záratja őket, a honnan csak az egy -halál fogja kiszabadítani. - -Kevésbe múlt, hogy a törvény szolgájának e hatalmaskodó fenhéjázása -ujabb zavart elő nem idézett, mert ezt meg Don Quijote utasította -vissza, még majdnem félholtan is egész határozottsággal, váltig azt -lármázva, hogy ő kóbor lovag, s kikéri magának, hogy neki akárki fia is -parancsolgasson. Erre meg a poroszló duzta fel az orrát, hogy ő nem -akárki fia, hanem a törvény őre és szolgája, s van annyi hatalma, hogy a -világ minden kóbor lovagjának is parancsolhat. S bizony ujabban is -kitört volna a harcz és háború, ha a fogadós, fogadósné s a házbeliek -mind közbe nem vetik magokat s kit kéréssel, kit fenyegetéssel le nem -csillapítanak. - -Végre tehát a nagy zűrzavar lecsillapúlt, kiki elment a maga vaczkára, s -mikor utójára a fogadós is távozni készült, Don Quijote inkább nyögve, -semmint beszélve így szóla hozzája: - -– Maradjon uram, egy szóra, egy nagy kérésem van nagyságodhoz. - -A fogadós maradt. - -Don Quijote pedig elég hosszasan és körülményesen elő adta, hogy neki -mindenekelőtt egy fazékra, azután meg egy butykosra, végül pedig két -marék rozmarinra, egy marék sóra, egy-két icze borra s annyi forma -olajra lenne szüksége. - -– Adok én mindent, csak békesség legyen! – viszonzá a fogadós, s be se -várva, hogy Don Quijote miért kéri e keveréket, maga sietett és hozta is -az egészet nemsokára. - -Míg a vendéglős odajárt a kivánt czikkekért, Don Quijote így szóla -Sanchohoz: - -– Hogy érzed magad, Sancho fiam? - -– Hogy én hogy érzem magamat? – nyöszörgé Sancho – azt csak a hátam -tudná megmondani, ha száz nyelve volna. - -– Micsoda? – kérdé Don Quijote – hát téged is elvertek? - -– Ha elvertek-e! – fakadt ki Sancho keservesen – el engemet úgy, a ki se -kóbor, se lovag nem vagyok, hogy ennek a bűvös mórnak a döngetéséhez -képest a furkósbotok csépelése csupa merő czukorsütemény és mézeskalács -volt. - -– Légy nyugodt, Sancho barátom – felelé Don Quijote – tüstént elkészítem -ama híres, bölcs városló Fierabras balzsamát, – igyunk csak egy kortyot -abból s egy szemhunyorítás alatt azt is elfelejtjük hogy életünkben -valaha fájdalmat éreztünk! - -Alig végezték el e párbeszédet s a fogadós csakugyan visszatért és hozta -magával mindazt, a mit tőle Don Quijote kért: a fazekat, egy régi olajos -butykost, melynek avas szagát három lépésnyi távolból is alig lehetett -kiállani, s a többi kivánt szereket. - -Don Quijote alig tudott elegendő udvarias szót találni hálája -kifejezésére; midőn azonban a köszönetnek mégis végirejutott, -haladéktalanúl hozzáfogott az életmentő csodabalzsam készítéséhez. Fogta -a fazekat, s egy-egy bűvös imádság elmormogása mellett egyenkint bele -öntögette a bort, a sót, az olajat, a rozmarint: azután úgy karélta mint -a hogy a rostával szokás karajozni, s jó sokáig zürte-zavarta a -förtelmes kotyvadékot. Végre fülét is odahajtotta a fazék szájához, s -hallá, hogy a keverék hogyan pezseg az edényben. - -Ekkor meg volt elégedve nagy művével, s a drága cseppeket a jövőben -eshető bajok orvoslására nagy gonddal beletöltötte a butykosba. - -Sancho és a fogadós az egész bűvös jelenet alatt olyan kiváncsi szemeket -meresztettek a lovagra, hogy majd elnyelték. - -Mikor az óvatos áttöltés is megtörtént, Don Quijote haladéktalanúl -próbát akart tenni tulajdon magán a gyógyitallal, s így azonnal szájához -emelé a fazékbeli maradékot, a mi szinte tehetett még egy jó icczére -való. De alig ment le belőle még csak egy két korty a torkán, s a -csömörletes zagyvalék úgy felháborította egyszerre a gyomrát, hogy a -hányás szörnyű mértékben erőt vett rajta. A korcsmárosnak se kellett -több, tisztult onnét, mintha az ördög kergette volna. - -Mikor Don Quijote a gyötrelemnek vastagján átesett, mely azonban úgy -megkínozta hogy, borsónyi verejtékcseppek pöröglek alá mind a két -halántékán: arra kérte Sanchot: takarja be jól s azután hagyja aludni. - -Sancho hűségesen megtette s a kivűl belől megkinzott szegény lovag a -csupa kimerűltségtől mintegy három óra folyásig tartó olyan mély álomba -szenderűlt, hogy akár a ház tetejét lebonthatták volna a feje fölül. - -Mihelyt ez üdítő álomból felébredt, oly könnyűnek érezé egész testét -mint a pehely. Nagy könnyeden felűlt az ágyban sőt talpra is szökött és -gyorsan öltözéshez fogott. - -– Hát csakugyon meggyógyúlt nagyságod? – kérdé Sancho, alig tudva hová -lenni bámultában. - -– Nem ittam-e balzsamot? – viszonzá Don Quijote büszkén. – Fierabrasnak -áldott bűvös italát? - -Szentül meg volt győződve a felől, hogy enyhűlését egyedűl a -kotyvadéknak köszönheté. - -Sancho, a ki a bűvös mórtól való féltében, de meg a döngetés okozta -fájdalmak miatt a szemét se tudta lehunyni, s ura elalvása óta két térde -között mindig a csodabalzsamos bögrét szorongatta, arra kérte most -gazdáját, engedje meg neki hadd ürítse ki ő is azt a fazékban lévő -maradékot, mert neki is ugyancsak nagy szüksége van a gyógyulásra. - -– Ürítsd, fiam, ürítsd! – biztatá Don Quijote nagylelkűen – nem vagyok -én fukar a jótéteményben. - -A derék csatlós hálás tekintetet vetett nemes szívű gazdájára, aztán -neki fohászkodott a csodaitalnak, két kézzel szájához emelé a fazekat, s -még elég bő tartalmát söprüstől magába löttyentette. - -De jaj! irgalomnak és kegyelemnek szentséges istene! Milyen kín, milyen -gyötrelem állt bele a szegény Sancho Panzának minden tagjába! Az ő -természete sokkal keményebb volt mint gazdájáé, s a bevett kotyvadéktól -sokkal nehezebben tudott megszabadulni mint Don Quijote. Egyik ájulásból -a másikba esett, most olyan hideggé dermedt, mintha az egész ember -jégből volna, majd meg olyan forróvá lett, mintha feje bubjától lába -körméig csupa merő parázs lenne, – feje szédült, agya kábult, gyomra -émelygett, s az ízzadság úgy szakadt róla mintha a vízből húzták volna -ki. Szentül hitte, hogy végső órája ütött, s kinjában, félelmében, -mihelyest szóhoz jutott, átkot átokra szórt minden csodabalzsam ellen, -de még arra is, a ki vele ezt a pokolbeli mérget megitatta. - -Don Quijote meglepetve s fejcsóválva szemlélte vergődését. - -– Azon gondolkozom – mondá aztán pillanatra sem vesztve el nyugalmát – s -bizonyosan jól tapogatok, ha azt hiszem hogy a te egész bajod onnan -származik, hogy nem vagy lovaggá ütve; s az a meggyőződésem – a mit -egyébiránt előbb is sejtettem – hogy ez az ital nem használhat azoknak, -a kik nem lovagok. - -– Ha tudta nagyságod, miért nem mondta – viszonzá Sancho – jaj énnekem -minden iastúl-fiastul, mért engedte hát hogy megigyam? - -Minthogy azonban nincs az a kin, mely örökké tartson, a csodabalzsam -utoljára Sancho Panzánál is elkezdett működni, még rettenetesebben mint -gazdájánál mi közben csapott is a boldogtalan fegyvernök olyan lármát, -nyögést, jajgatást, hogy ma talán még a verebeket se a kelő hajnal -világossága, hanem Sancho Panza jajveszékelése ébresztette fel éjjeli -álmukból. - -A kelő hajnal első sugarai Don Quijotét már sürgés-forgás közben -találták az udvaron. Lesietett, Rocinantét, sőt még a szürkét is maga -nyergelte meg tulajdon kezével s mihelyt a paripákkal s a maga -fegyverkezésével elkészűlt, felkiáltott fegyvernökének, siessen, itt a -hajnal, az idő drága s a kóbor lovagnak oly rendkivül sok a teendője. - -Sancho Panza nagy nehezen feltápászkodott kínlódásai ágyáról, minden -lépten nyomon összerogyni készülő kurta kis lábaival lebiczegett a -padlásról, de a mig egy lépést tett, fohászkodott hármat és nyögött -tizenhármat. - -Végre az udvarra ért, s alighogy megpillantotta szamarát, örömében, -boldogságában úgy elfacsarodott a szive, hogy a könnyei csorogtak alá -szeméből. - -– Jaj, szürkém, édes szürkém, szamaraknak gyöngyvirága! – kiálta fel -egészen meghatva – de csak soha se hittem egy órával ezelőtt, hogy -meglássalak még valaha! - -S azzal ráborúlt a csacsira s a két hosszú füle között igazán -megcsókolta. A mi Don Quijotenak a csodabalzsam, az volt Sancho Panzának -a szamár meglátása, a szamár megérintésére ő is egyszerre olyan jól -érezte magát, mintha nem is ő lett volna az az ember, a kinek homlokáról -egy két óranegyeddel ezelőtt a halál vize gyöngyözött. - -Szokott könnyüségével felvetette magát szamara nyergére, s vissza se -tekintve a kinos éji szállást adó megboszorkányozott padláskamrára, -indúlni akart indúlni készülő gazdája után. - -De a csillagokban más volt megirva, semhogy Sancho Panza oly könnyű -szerrel megszabadúljon ez elbűvölt várkastélyból. - -Mikor ugyanis immár mindketten nyeregben ültek, s a fogadó egész népsége -künn állt a tornáczon csodájokra, Don Quijote oda szólítá a nyitott -kapuhoz a vendéglőst s ünnepélyes magatartással így szóla hozzá: - -– Mind száma, mind mértéke igen nagy azon jótéteményeknek, várparancsnok -úr, melyekben kegyelmességed várában részesűltem, s halálom órájáig örök -hálára leszek értök lekötelezve. Ha valaha e sok jóságot azzal -viszonozhatom, hogy boszút álljak valamely elbizakodotton a ki -nagyságodat valamivel megsértette, csak tudassa velem s én a legnagyobb -örömmel teljesítem kivánságát. - -Mire a fogadós hasonló nyugalommal ekképen válaszolt: - -– Nincsen én nekem semmi szükségem arra, lovag úr, hogy nagyságod a -rajtam elkövetett akármily sérelemért boszút álljon; tudok én tetszésem -szerint magam is állani, ha valaki megsértett. Nekem csak az a -kivánságom, fizesse meg nagyságod az éjjeli szállást, meg az elhasznált -ágyneműt és a vacsorát, meg az abrakot. - -– Tehát fogadó ez? – kérdé Don Quijote. - -– Még pedig nagyon tisztességes – viszonzá a vendéglős. - -– Akkor én csalódtam – felelé a lovag megütközve. De még ebben az -esetben is elegendő fizetés a hála nyilvánítása, mert fogadós úr jól -tudhatja, hogy a lovagrendet mindenki tisztelni tartozik s díjtalanúl -köteles ellátni mindennel. - -– Már tegye a ki akarja – feleselt a vendéglős – de én bizony követelem, -hogy a ki nálam evett, ivott, megszállott, fizesse meg, a mivel -tartozik. Törődöm is én a világ akármilyen éhenkórász, kóbor lovagával. - -– Otromba, neveletlen korcsmáros te! – fakadt ki Don Quijote mérgesen, s -tovább egy szóra sem méltatva a vendéglőst, lovát megsarkantyuzta s -előre szegzett dárdával robogott ki az udvarból, haragjában még arra se -figyelve, vajjon fegyvernöke jön-e utána vagy se. - -E becsmérlő szavakra meg a fogadós fortyant fel kegyetlenül, s megfogta -Sancho szamara kötőfékét s azt mondá neki, el nem ereszti addig, a mig -mind a maga, mind gazdája tartozását meg nem fizeti. - -– Azt ugyan várhatja – viszonzá Sancho Panza ép oly büszkén, mintha csak -a gazdája lelke szorúlt volna beléje – a kóbor fegyvernököknek is az a -törvényök, a mi a lovagoké, ők sem fizetnek sehol, senkinek, annál -kevésbé ilyen pipotya borkeresztelőnek. - -S azzal ő is oldalba ütötte a szamarát két sarkával s utána akart -iramodni gazdájának. De bizony csak nem eresztette a fogadós, hanem úgy -megfogta zablatövön a szamarat, hogy meg se tudott mocczanni. - -A mint mondani szokták: a kis csupor hamar felforr; ez volt az eset -Sanchonál is. Olyan keményen elkezdett pittegni-pattogni, hogy utóljára -a fogadóbeliek is megsokalták. Volt a beszállott vendégek közt négy -szegoviai posztónyírő is, ármányos, furfangos legények, a kik szerettek -tréfát űzni mindenből, a miből csak lehetett. Ezek most összenéztek, egy -szemhunyorítással megértették egymást, az egyik beszaladt egy lepedőért, -a másik három meg odasietett a fogadós segítségére. Egyik a kaput zárta -be, kettejök pedig egy pillantás alatt lependerítették a lármás kis -embert szamaráról. Mire Sancho magához tért bámultából, meglepetéséből: -már akkor benne volt a lepedőben, melynek négy sarkát a négy ízmos, -markos legény tartotta. - -– A ki olyan fenhangon tud beszélni – mondá az egyik – annak az is -elkel, ha megtanúl repűlni! Repűljön hát! - -S azzal meglóditották a lepedőt egyszer jobbra, egyszer balra, egy adott -jelre aztán mind a négyen hirtelen erősen megrántották, úgy hogy a kis -gömbölyű ember a puha hintáról magasan felpattant a levegőbe, s úgy -esett megint vissza a lepedőre, mint a mesebeli tekenősbéka, a mely arra -kérte a sast, hogy tanítsa meg repűlni. - -Ezt a gonosz tréfát, a mi egyébiránt inkább kellemetlen volt a -megtréfálnak semmint fájdalmas, egy pár szempillantás mulva ujra meg -ujra ismételték, rettenetes kaczagása mellett a tornáczon állóknak, a -kik a bohó látványon majd megpukkadtak nevettökben. A hahotát még az is -szította, hogy Sancho éktelen lármát csapott, s majd jajveszékelt, majd -meg fenyegetőzött azok ellen, a kik ilyen gonoszságra vetemedtek. - -A fegyverhordozó kiáltozása egész gazdájáig elhatott, a ki első -pillanatra azt gondolá, valami új kaland van készülőben s valami -sanyargatott szenvedő kiáltoz segítségért. - -Megfordúlt; s az volt első meglepetése, hogy fegyvernökét nem látja maga -mögött; a második még nagyobb meglepetés meg az, hogy most még igenis -meglátta, de odafent röptiben a levegőben. - -– Ki meri bántani az én fegyvernökömet? – kiáltá lángoló haraggal, -legyen ember, legyen szellem, szörnyű boszút állok gonoszságáért! - -S a mint Rocinantetól kitelt, oly sebességgel nyargalt vissza a fogadó -felé. De a kapu zárva lévén, be nem ronthatott, így tehát körülnyargalta -a fogadó kőkerítését s valahányszor Sanchot a levegőben egy -szempillantásra meglátta, mindig igy bátorítá: - -– Ne hagyd magad, Sancho! Mindjárt nálad termek. - -De bizony csak nem termett ő ott, mert a fal mindenütt oly magas volt, -hogy csak alig tudott a tetején átlátni. A falon kívül azonban egy -helyen volt valami dombocska, ide nyargalt fel a lovag, innen ő is -beláthatott az udvarra, s onnan belűl is kiláthattak ő reá. - -Innen szemtanúja lehetett az udvaron történteknek. Ott pedig ez történt. -Az eleinte oly nagyon fenhéjázó Sancho Panza végtére kérésre, -könyörgésre fogta a dolgot, s rimánkodott az isten szent szerelmére, -hagyjanak már békét neki, mert még azt a kis lelkit is kirázzák, a mit -még a balzsam benne hagyott. - -A legények is belefáradtak már a tréfába, de meg túlságba se akarták -vinni, nehogy valami bajt okozzanak, s így tehát a himbálást és levegőbe -röpitést abba hagyták. - -Alighogy Sancho talpra állt, könyörögve fordúlt a körülállókhoz, adjanak -neki egy ital vizet. A szolgáló ment is mindjárt a kútra s hozott neki -egy egész kantával. - -Don Quijote a dombról meglátta, hogy Sancho vizet akar inni. Harsány -szavával menten bekiáltott rá: - -– Fiam, Sancho, ne igyál vizet! Ne igyál egy csöppet se, mert halált -iszol! Nézd, itt az áldott balzsam, (és oda mutatta neki a magával vitt -olajos butykosban lévő kotyvadékot) igyál csak egy kortyot ebbűl, -mindjárt meggyógyulsz tőle! - -Sancho félvállról odatekinte rá, s még hangosabban visszakiáltá: - -– Igya ám meg az ördög, a ki olyannal él! Hát nem tudja nagyságod, hogy -én nem vagyok lovag? Tartsa meg az italát, s hagyjon békét nekem azzal -az átkozott moslékkal! - -E szavai után nagyot húzott a vizes kantából, aztán oldalba ütötte -szamarát, melyre a legények a meghimbálás után ismét ráültették, s azt -se mondván befellegzett, kinyargalt a kitárt kapun gazdájához. - -– De azért még se fizettem egy fillért se! – mondá magában, mikor a -házon kívül volt. - -Ez volt vigasztalása. S pedig ezen vigasztalása is hiúnak bizonyúlt be -nemsokára, a mikor nagy szomorúságára azt kellett észrevenni, hogy az az -ármányos fogadós úgy vette meg rajtok az adósságot, hogy a Sancho -tarisznyáját akasztotta le a szamárról s azt fogta ott fizetés fejében. - - -XII. FEJEZET. - -Két ellenséges nagy hadsereg találkozik egymással. - -Alighogy Sancho gazdájához érkezék, Don Quijote e szavakat intézé hozzá: - -– Most már csakugyan igazán hiszem, kedves Sanchom, hogy az a vár, vagy -fogadó kétségkívül meg van babonázva, mert olyan vakmerő játékot, a -milyet véled űztek, valóban egyedűl a légben röpködő szellemek űzhetnek. - -– Ha lepedő van kezökben – mormogá Sancho mérgesen – a mit a négy -sarknál fogva tartanak. De hagyjuk ezt! Elmúlt esőnek nem kell köpönyeg. - -Don Quijote e szavakra megrántotta lova kantárát s a fogadó felé készült -visszafordulni. - -– Tehát te valóban azt hiszed, hogy közönséges emberek voltak? – kiálta -fel a fegyvernök szemébe nézve merően. Akkor jer, forduljunk vissza, s -rettenetes boszut állok rajtok, ha százezeren volnának is! - -Sancho majd halálra ijedt ura e szándékának hallatára. Szinte érezte -már, hogy az elbűvölt mór megint ujfent hogyan püföli, azok az ép-kézláb -szellemek pedig hogyan röpitgetik ismét a levegőbe; s nehogy ez az -aggodalma valósággá váljon, ura lecsendesítésére igy válaszolt annak -kérdésére: - -– Jaj, dehogy voltak azok közönséges emberek, dehogy voltak! Olyan erős -volt mindegyik, mint egy egy bika, s nem is hiszem, hogy nem a -szarvukkal lökdöstek fel a levegőbe. - -– Akkor hát mégis nekem van igazam – mondá Don Quijote, Sancho -kimondhatatlan örömére megint elfordítva lovát a vendéglő felől, – s ez -egy elbűvölt, megbabonázott hely, a melyben szellemek űzik ármányos -mesterségöket. Azért nem tudtam én a falon áttörni hozzád, hogy -segítségedre siessek, – nem hiába: a szellemek varázsa ellen még a kóbor -lovagnak sincs mindig elegendő hatalma. - -– Már ugy látszik – toldá meg Sancho, szamarával ura mellett ballagva – -s a mint én tapasztaltam, ilyen elbűvölt szellem több van a világon mint -élő ember, s azért az én rövid eszem felfogása szerint, jobb is lenne -nekünk visszatérnünk a mi falunkba, mikor épen most áll javában a -takarás s a mi kicsink van, az után néznénk a helyett, hogy – a mint -mondani szokás – Pontiustól Pilatushoz barangoljunk s a cseberből -vederbe jussunk. - -– Nem értesz hozzá! – mondá Don Quijote. – Hallgass és türj békén, s -lesz még idő mikor tulajdon szemeddel látod meg, mily dicsőséges a kóbor -lovagság kalandozása. Avagy monddsza csak: lehet-e a világon nagyobb -boldogság, s vajjon mi ér föl azzal az örömmel, midőn az ember valami -csatát megnyer vagy ellenségén diadalmaskodik? Semmi, kétségkivül semmi! - -– Meglehet, hogy úgy van – felelt Sancho – ámbár én bizony nem tudom, -csak azt tudom, hogy mióta kóbor lovagokká lettünk, vagyis jobban mondva -nagyságod lett azzá (minthogy engemet nem lehet ezen tisztes rendhez -számítani) mi ugyan soha se nyertünk csatát, kivéve azt az egyet a -vizcayi ellen; de nagyságod még abból is félfüllel meg fél sisakkal -kevesebbet hozott el, mint a mennyit belevitt. - -– Épen ez az, a mi engem annyira bánt! – zörrent fel Don Quijote – s jól -emlékezhetel, hogy még akkor megfogadtam, nem nyugszom addig, a mig -megrongált sisakom helyébe olyant nem szerzek diadalmas csatában, a -melyet a világ leghíresebb kóbor lovagja is irígyelni fog tőlem. Ezt -fogadom, ezt beváltom, s mig be nem teljesül, addig senki nekem a -hazatérésről szólni se merészeljen. - -Sancho vette észre, hogy gazdája kissé fel van indulva, s azért -czélszerűnek látta, legalább egyidejig, szótalanúl folytatni mellette -haladását. - -A múlt éjjeli álmatlanság s törödelem sokkal inkább az álmot tették -kivánatossá mindkettejöknél, semmint a falatozást, a miért is alighogy a -déli nap heve ellen árnyékba vonultak, Rocinantét és a szamarat kicsapva -a legelőre, lovag és fegyvernöke szép csendesen elszunnyadtak. - -Frissitő álmuk jó sokáig tartott, mert a mire fölébredtek, a nap már -nyugat felé folytatta pályáját. Ők is utra keltek azonnal, de alig -haladtak egy órafolyásig, Don Quijote egyszerre felfigyelt, s észre -vevé, hogy az uton, a melyen mentek, nagy és sűrű porfelleg jő szembe -vélök. Mihelyt ezt megpillantá, szokott hevességével s élénkségével igy -szóla Sanchohoz: - -– Ez a nap az, oh Sancho, melyen nyilvánvalóvá kell lennie, minő -szerencsét tartogat a sors az én számomra. Ez a nap az, ismétlem, melyen -– mint eddig minden esetben – ki fog tűnni karomnak hősisége, s melyen -oly tetteket fogok véghezvinni, melyek méltók lesznek arra, hogy a -jövendő századok csodájára, a hir könyvébe följegyeztessenek. Látod, -Sancho, azt az előttünk emelkedő porfelleget? Roppant hadsereg verte föl -azt, különféle és megszámlálhatatlan nemzetségek hadai, melyek ott -merészen elényomulnak. - -Sancho akkorára kimeresztette mind a két szemét, a mekkorára csak bírta, -de semmi hadsereget sem tudott észrevenni, csupán két nagy porfelleget, -mely a nap hevétől hamuvá égetett országuton felgomolygott. - -– Akkor hát két olyan hadsereg van itt – mondá Sancho – mert ime az -ellenkező oldalon hasonló porfelleg emelkedik. - -Don Quijote arra fordult, hogy a valóságról meggyőződjék. S ime látta, -hogy csakugyan úgy van, s rendkivüli örömre gerjedett, mert valóban azt -képzelte hóbortos könyvei által megmételyezett agyában, hogy a mint azok -irják, ugy jön itt is szemközt egymással két hadsereg, melyek ott -akarnak találkozni s megütközni a téres mezőségen. - -Pedig azt a porfelleget, a melyet látott, két igazán nagy juhnyáj verte -föl, melyek egy és ugyanazon uton jöttek egymással szemközt, s melyeket -a felkavart por miatt nem lehete mindaddig tisztán kivenni, a mig -egészen közel nem jutottak. Az irtózatos porfellegből egy egy pillanatra -szamárháton ülő juhászok, vagy gyalog terelő bojtárok alakja tűnt elé s -ezek fel-felhangzó kurjongatása vegyült a nagy nyájak fejkábító -szakadatlan bégetése közé. A zaj, a kilátszó és eltűnő alakok, s egy-egy -vasas végű pásztorbotnak néha néha megcsillanása szentűl azt hitették el -a képzelgő lovaggal, hogy itt csakugyan mindjárt rettenetes harcz lesz -kítörőben. Ezt olyan határozottsággal állította, hogy Sancho maga is -elhitte, miért is megszeppenve odasugta gazdájának: - -– Mit tegyünk most, uram? Nem legjobb lenne tisztességesen eloldalogni a -míg észre nem vesznek? - -– Micsoda – förmedt rá Don Quijote – megfutni a veszély elől?! Megszökni -a szerencse marokkal szórt áldásai elől?! Hát azt fogjuk tenni a mit -illik, odacsatlakozunk a csekélyebb számúakhoz és segítségére megyünk a -gyengébbeknek. S tudnod kell, Sancho, hogy azt a hadat, mely szemközt jő -velünk, Alifanfaron, ama hatalmas császár hozza és vezérli, a nagy -Trapobana sziget uralkodója. Ezt a másikat pedig, a mely hátunk mögött -nyomúl előre, az ő ellensége a Garamanták királya, a felgyürkőzött -Pentapolin, ki e nevet onnan nyerte, mert mindig felgyűrt ingújjal s -meztelen karral ront a csatába. - -– S miért haragszik ez a két főúr oly nagyon egymásra? – kérdé Sancho. - -– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez a Alifanfaron egy dühös pogány, -a ki nőül akarná venni Pentapolin leányát, ki igen szép s rendkivül -kedves kisasszony és keresztyén; atyja azonban nem akarja oda adni a -pogány királynak, mig ez előbb le nem mond az ő hamis prófétája Mohammed -vallásáról s a leány hitére át nem tér s meg nem keresztelkedik. - -– Szakálomra mondom – kiálta fel Sancho Panza – ez a Pentapolin egészen -emberem! No már e mellé magam is odaszegődöm, s legyűrök érte -egyet-kettőt az ellenségéből. - -– Ugy épen azt fogod cselekedni, a mit tenned illő, kell és szabad is – -viszonzá Don Quijote – mert az ilyen nagy csatákba való vegyülés -alkalmával, nem nélkülözhetetlenül szükség, hogy valaki épen felütött -lovag legyen. - -– Nagyon meghiszem – mondá Sancho. De hová tegyük addig ezt a szegény -szamarat, hogy azután megint egészen biztosan rátaláljunk, ha a -csetepaténak vége lesz? Mert ilyen paripa hátán, azt tartom, csakugyan -senki fia sem ment még eddig háboruba. - -– Az igaz – mondá Don Quijote – s legjobb lesz, ha saját sorsára bizod. -Ha odavesz, az se nagy baj, mert ha győztesek maradunk, lesz itt annyi -ló, hogy bizony nem tudom én, még Rocinantet is nem cserélem-e fel -másikkal. Most azonban vigyázz rám figyelmesen, mert azonnal elsorolom -előtted mind azon főbb lovagokat, kik e két hadseregben szolgálnak. S -hogy őket annál jobban megláthasd és megjegyezhesd magadnak: jer -vonuljunk félre ama dombocskára, mely amott emelkedik s a honnét a -hadseregeket áttekinthetjük. - -Igy is cselekedtek s ott foglalának helyet egy halmon, honnan igen jól -meg lehetett volna látni a két nyájat, melyeket Don Quijote -hadseregeknek tartott, ha a felvert porfelleg nem gátolá s akadályoztatá -vala szemöket. A lovag azonban szokása szerint képzeletben látva azt, -mit a valóságban sem nem látott sem nem láthatott, emelt hangon így -kezde szólani: - -– Az a lovag, kit amott látsz a sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy -kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel czimerül, az a hős -Laurocalco, az ezüst hid örökös ura; az a másik, az arany virágokkal, -kinek pajzsán három ezüst korona van kék mezőben, az a félelem gerjesztő -Micocolembo, Quirocia nagyherczege; az a másik, óriás tagjaival, az -előbbitől jobb kézre, az a soha meg nem rettenő Brandabarbaran de -Boliche, a három Arabia ura, a ki kigyóbőrbe van öltözve s pajzs gyanánt -egy ajtót hord, mely hir szerint ama templom ajtainak egyike, melyet -Sámson dönte romba, midőn saját halála árán vett boszút ellenségein. -Most azonban fordítsd tekintetedet im e másik oldalra, s ott fogod látni -azon hadsereg élén a mindig győztes és soha le nem győzetett Timonel de -Carcajonát, az Uj-Vizcaya herczegét, kinek pánczélöltönye négy színből -áll, kékből, zöldből, fehérből és sárgából, pajzsán pedig a biborszín -mezőben aranymacskát visel ezen felirással: „Miu.“ a mi kedves nejének -kezdő szótagja, ki – a mint mondják – a páratlan jóságú Miulina, Algarbe -herczegének, Alfeñiquennek leánya. Amaz, ki azon hatalmas mén hátára -nehezül s a ki a hó fehérségéhez hasonló fegyverzetet visel, s fehér -pajzst, czimertelent: az, ujoncz- lovag, franczia származású s neve -Pierres Papin, az Utrique báróságok tulajdonosa. Az a másik, ki ama -csíkos könnyed zebrának oldalait veri vassarkantyuval s égszín kék -öltönyt visel, az Nervia hatalmas herczege, Espartafilardo del Bosque, a -ki pajzsán jelvénye gyanánt egy csirágot hord ezen spanyol felirattal -„Szerencsém hajt!“ - -Ily módon számtalan lovagot nevezett mind az egyik, mind a másik -hadseregből, mindnyáját úgy képzelve maga elé s valamennyinek maga -rögtönzött fegyverzetet, színeket, czímereket és jeligéket, a mit mind, -de mind a maga tulajdon elcsavart eszéből meríte. Félbenszakasztás -nélkül így folytatá: - -– Ez a szemben álló hadsereg különféle nemzeteknek népeiből áll: imitt -azok foglalnak helyet, kik a nagyhirű Xanthus édes vizét iszszák; amott -azok, kik Boldog-Arábiában a legfinomabb és legdrágább aranyat mossák. -Ott a numidiaiak, a kiknek csak kötve lehet hinni, ott a persák, kik -íveikről és nyilaikról híresek, a partusok és médek, kik -visszafutamlással harczolnak; távolabb a sátorverő arábok, azután az ép -oly fehér mint kegyetlen szittyák, az átfúrt ajkú éthiopok, s más -számtalan nemzetbéliek, kiknek arczát látom és felismerem ugyan, azonban -nevökre nem emlékezem. Ebben a másik hadseregben pedig itt jönnek azok, -kik az olajfás Bétis kristálytiszta forrásait iszszák, és azok, kik -arczukat a mindig gazdag és aranyos Tajó nedvével simítják és -fényesítik; s azok, kik a fenséges Jenilnek hasznos habjait élvezik, s -azok, – ott, ott azok az aranykalászokkal koszorúzott gazdag manchaiak, -a gót vér régi maradványai, kik a hullámos Pisuergábán fürdenek, mely a -világ első folyam-fürdeje lenne, csak oly sokszor ki ne száradna, s csak -ajjal-bajjal felfogott vizében olyan átkozott rosz szagú kendert ne -áztatnának! - -Teremtő szent Istenem! De hány meg hány országot említett, hány meg hány -nemzetet sorolt elé még ezeken kivül, s valamennyi nevét oly gyorsan -pergette le nyelvén, hogy Sancho kábultában majd ledőlt a szamaráról. -Jobbra balra nyujtogatta a nyakát, szeme szája nyitva volt a nagy -nézésben, mig utóljára megint csak szokott kételkedése vett erőt rajta s -e szavakban fakadt ki: - -– Most mindjárt az ördög vigyen el engemet, ha mindazon emberek, vagy -óriások, vagy lovagok közül, a kiket nagyságod felsorolt, csak egyetlen -egynek a kis körme mutatkozik is ezen az egész tájékon. Én legalább -csakugyan egyet se látok, s tartok tőle, hogy az egész megint olyan -varázslat lesz, mint a múlt éjszakai kisértetek. - -– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltá fel Don Quijote – avagy nem hallod-e a -lovak nyerítését, a trombiták harsogását, s a dobok pörgését? - -– Nem hallok én semmi mást – viszonzá Sancho – mint juhok és birkák -töméntelen bégetését. - -S ez valóban így ís volt, mert a két nyáj már egészen közelökbe -érkezett. - -– A félelem az oka, hogy se látsz, se hallasz – jegyzé meg Don Quijote -kicsinylőleg. – Vonulj félre, s hagyj magamra engemet, vagyok én -egymagam is elegendő arra, hogy győzelmet szerezzek azon félnek a -melyhez csatlakozom. - -S e szavak kimondása után tüstént sarkantyuba kapta Rocinantét, s az -előre szegzett dárdával, a lovától kitelhető legnagyobb sebességgel -száguldott alá a dombocskáról. - -Sancho utána kiabált: - -– Forduljon vissza, señor Don Quijote! Megálljon! Látok már, tudom már! -A nagyapám szakállára esküszöm: semmi egyebet mint juhokat és birkákat -készül megtámadni! Megálljon! Hiszen csak a vak nem látja, hogy nincs -itt se óriás, se lovag, se oroszlán se macska, se fegyver, se paizs, se -égszinkék, se pokolfekete. Mit akar hát cselekedni, Isten legyen -irgalmas bűnös lelkemnek! - -Don Quijote azonban csak nem tért vissza, hanem a helyett inkább -fenszóval kiálta: - -– Rajta vitézek, kik a neki gyürkőzött karu bátor Pentapolin császár -lobogóit követitek s azok alatt harczoltok, utánam, csak utánam -valamennyien, s meglátjátok mily könnyű szerrel állok boszút az -ellenségen, Alifanfaron de la Trapobanán! - -Ezeket mondván közibe rontott a juhnyáj seregnek s oly bátorsággal és -hevességgel kezdé az állatokat felnyársalgatni, mintha valósággal -halálos ellenségeit öldösné. - -A pásztorok és bojtárok, kik a nyájat hajtották, rákiabáltak hagyjon fel -vele, azonban látván, hogy ez mind nem használ, leoldották parittyáikat -s füleit hatalmas kavicsokkal és kövekkel köszönték. - -Don Quijote föl se vette a köveket, hanem majd ide majd oda ugratva -felkiálta: - -– Hol vagy, kevély Alifanfaron? Jer szembe velem ki, egyes magános lovag -vagyok, ki szemtől szembe akarok erőddel megmérkőzni s életedet venni -annak büntetéseül mit a garamantai hős Pentapolin ellen elkövetsz. - -Minthogy ő mindegyre folytatta a szurkálást dárdájával, utoljára a -pásztorok sem vették tréfára a dolgot, hanem ugyancsak sűrűen zúdították -a köveket, s nem igen nézték feje mellett repülnek-é el vagy fejét is -találják. A sok kőcsapásra a szerencsétlen lovag végre leszédült a -nyeregből. A pásztorok erre odasiettek, látták mozdulatlanúl feküdni a -földön, s magok is egészen halálnak válltak, mert azt gondolák, hogy -megölték; azért tehát a legnagyobb sietséggel összeterelték a nyájat, -felnyalábolták a leszúrt birkákat s aztán nagy sietve odább állottak. - -Sancho ezen idő alatt a magaslatról nézte urának bolond cselekedeteit és -szakállát tépte s átkozta az órát és pillanatot melyben vele, -szerencsétlenségére, megismerkedék. Mikor azonban, látta, hogy a földre -rogyott, a pásztorok pedig távoztak már: lement a dombról, odasietett -hozzája s így szóla: - -– Hát nem megmondtam-e, señor Don Quijote, térjen vissza, hiszen csak a -vak nem látta, hogy ezek nem hadseregek, hanem juhnyájak. - -– Oh, hogy az az én gonosz ellenségem, az az átkozott varázsló ezt is -így el tudta bűvölni és bájolni! Tudd meg, Sancho, ezeknek igen könnyü -azt láttatniok velünk a mit akarnak; s az az átkozott, a ki engemet -üldöz, megirígyelvén a dicsőséget, melyet – a mint tudta – e csatában -nyernem kell vala: az ellenséges hadseregeket juhnyájakká varázsolá! -Hanem az ég szerelmére kérlek, tégy meg egyet, hogy csalódásodból -kijózanodjál s belásd, hogy igazat mondok: ülj fel szamaradra, menj -utánok szép csöndesen s majd meglátod, mihelyt kissé távolabb lesznek, -azonnal felöltik előbbi alakjokat s a birkákból megint emberekké válnak, -szakasztott azokká, a kiknek őket én festettem. Most azonban mégis, ne -menj, mert szükségem van segítségedre. Segíts felemelni, mert -kegyetlenül megütögettek, s úgy látszik egy pár zápfogammal is kevesebb -van a számban mint azelőtt. - -És ez így is volt. Sancho fölemelte gazdáját, de a hű csatlósnak oly -rosz kedve volt, hogy valóságos szomorúságnak is beillett. Don Quijote -észrevette, s meg nem állhatá, hogy azt ne mondja: - -– Talán dicsőségemet irígyled? Talán az szomorít el annyira, hogy azon -szerencsétlenségekből, melyek engem értek, te néked semmi sem jutott. - -– Nekem nem jutott? – viszonzá Sancho – hát valjon az, a kit tegnap a -levegőbe lódítottak, a komám vagy a szomszédom volt talán nem én magam? -S az a tarisznya, melyet elvesztettem minden holmimmal együtt, másé volt -talán s nem az enyim? - -– Te a tarisznyádat vesztetted el, Sancho? – kérdé Don Quijote. - -– Persze hogy elvesztettem – viszonzá amaz. - -– Akkor hát ma nincs mit ennünk! – mondá Don Quijote, meglepőleg -lehangolva. - -– Dehogy nincs! – felelt Sancho csipősen – hát azok a jóféle fűvek itt a -rétségen, a miket nagyságod olyan jól ismer, s a mikből a kóbor lovagok -olyan jóízűen szoktak falatozni. - -– Az igaz – viszonzá Don Quijote – de most az egyszer, úgy érzem, egy -darab kenyér meg valami hús- vagy sajtféle, mégis csak jobban esnék mint -a rétség minden füve. Egyébiránt, az úr gondot visel. - -Ezen vigasztalással tovább folytatták utjokat. - - -XIII. FEJEZET. - -A mit a holtak adhatnak az élőknek. - -Don Quijote reménysége jódarabig nem látszék teljesülni. Sem hajlékot -nem találtak, a hol az éjen át megpihenhessenek, – sem semmiféle -eleséget, a mivel éhségöket csillapíthatták volna. - -Már jóformán besötétedett, de azért útjokat tovább folytatták, mert -Sancho azt gondolá, az út mentén előbb-utóbb mégis csak kell valami -vendéglőfélére akadniok. Most az egyszer azonban egészen más, és sokkal -érdekesebb kaland volt megírva felőlök a sors könyvében. Ugyanis a mint -még jó darabig haladtak, s mindenütt egy hivogató, barátságos fénynek, -valami vendéglő megvilágított ablakának megcsillanását lesték: az egy -helyett egyszer csak számos fénypont villant fel, de sőt közelített -feléjök mint megannyi mozgó csillagok. - -Sancho egészen elhült rémültében a mint ezeket látta, sőt maga Don -Quijote is megdöbbent. Amaz megrántá szamarának kötőfékét, emez lova -kantárszíját, megálltak s a szemök is kidűlledt, úgy nézték, mi lehet az -a világosság. - -S ime látták, hogy a fénypontok mindegyre közelebb jönnek feléjök, s -mennél közelebb jönnek, annál nagyobbakká lesznek, mely látományra -Sancho úgy remegett mint a kocsonya, Don Quijotenak pedig minden -hajaszála égnek állt; utóbb aztán mégis neki bátorodva, így szóla: - -– Ez, Sancho, minden kétségen kivül a legnagyobb és legveszedelmesebb -kaland lesz, melyben szükség, hogy teljes erőmet és bátorságomat -összeszedjem. - -– Jaj nekem boldogtalannak, – mondá Sancho – ha ebben a kalandban megint -kisértetekkel gyűlik meg a bajunk, már pedig úgy lesz: hol kapok én -annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem? - -– S legyenek bár kisértetek – szólt Don Quijote – nem fogom tűrni, hogy -csak ruhádnak szegélyét is megérintsék. Mert ha a múlt alkalommal oly -gonosz játékot űztek veled, ez azért volt, mert a kerités falán át nem -mászhattam; most azonban sík mezőn vagyunk, a hol kardomat úgy -villogtathatom a hogy akarom. - -– Igen ám, de ha megint úgy megbabonázzák, eréjét veszik mint a multkor -tették – mondá Sancho – mit ér akkor, akár nyílt mezőn legyünk akár sem. - -– Mind a mellett bátorság, Sancho – szóla Don Quijote – csak bátorság! -Majd meglátod, hogy az nálam nem hiányzik. - -– Nálam se, csak legalább egy mértföldnyire volnánk innen! – tevé hozzá -Sancho s azzal mindketten meghuzódtak az út szélén s folyton azt -vizsgálták, mik lehetnek ama közelítő fényvilágok? - -Nem sokára számos fehér inges alak merűlt fel előttök, kiknek ijesztő -külseje annyira megrémíté Sancho Panza szívét, hogy a foga úgy vaczogott -bele, mint a kit a negyed napos hideg ráz, s ez a szívdobogás és -fogvaczogás még erősebben eléfogta őket, mikor az egész dologgal -tisztába jöttek. - -Mert ime valami húsz fehér ingbe öltözött alakot vőnek észre, a kik mind -lóháton voltak, kezökben égő fáklyával. Ezek mögött fekete, gyászszal -bevont lovas függő hintó tűnt elé, ennek nyomában pedig hat lovas ember, -gyászszal borítva egész az öszvérek lábáig, mert nyugodt menetelökből -csakhamar világosan ki lehetett venni, hogy nem lovon ülnek. - -A fehér ingesek halk, siralmas hangon folytonosan mormogtak valamit -magokban. - -Ez a különös látomány ily késő éji órán e magános pusztaságon, teljesen -elegendő volt arra, hogy nemcsak Sancho szívét, de még gazdájáét is -egészen elrémítse s igy, a midőn ez utóbbi még csak megdöbbent, amannak -már egészen az inába szállt a bátorsága. - -Hanem a lovag egyszerre egészen más emberré lett, mert képzelő tehetsége -a legnagyobb elevenséggel, abban a nyomban könyveinek valamelyik -kalandját idézte föl lelkében. Azt képzelé, hogy a függő hintó holttest -vivő, melyben valami halálra sebzett vagy élte fosztott lovagot visznek, -a kiért boszut állani egyes-egyedül az ő kötelessége. Igy tehát minden -szó nélkül dárdarudját támadásra feszíté, a nyeregben feszesen helyet -foglalt s urias fenkölt magatartással odaállt az útnak kellő közepére, a -merre a fehér ingeseknek okvetetlenűl el kelle vonulniok. Midőn ezek -egészen közel érkeztek már hozzá, emelt hangon rájok kiálta: - -– Megálljatok, lovagok, bár kik legyetek, s adjatok számot nekem arrúl: -kik vagytok, honnan jöttök, hová mentek s mit visztek ama ravatalon? -Mert a mint látszik, vagy ti követtettek el vagy ellenetek követett el -más, valami gonoszságot, melyről nekem illő és szükséges értesülnöm, -hogy vagy titeket büntesselek azon gonoszért a mit tettetek, vagy -értetek álljak boszút azon sérelemért, a mit rajtatok elkövettek. - -– Utunk igen sietős – mondá a fehér ingesek egyike – mert a fogadó -messze van még s nem időzhetünk oly sokáig, hogy ennyi kérdésre -megfeleljünk. - -S azzal öszvérét megsarkantyuzva tovább haladt. - -Ez a válasz mélyen sérté Don Quijotet s nem volt rest, hanem megkapta az -öszvért zablatövön s harsányon felkiáltá: - -– Megállj és légy udvariasabb s adj számot mindarról, a miről -kérdeztelek, mert ha nem: párbajra velem mind valamennyien! - -Az öszvér ijedős volt s midőn kantárát megragadták, úgy megbokrosodott, -hogy két hátulsó lábára ágaskodva gazdáját hanyatt vágta a földre. - -Az egyik gyalog szolga látván a fehér ingesnek esését szidalmazni kezdé -Don Quijotét, ennek pedig – ki már különben is lángolt a haragtól – több -se kellett s a szögzett lándzsa rúddal neki rontott az egyik -gyászruhásnak, s egy hatalmas lökéssel kivetette a nyeregből; majd meg a -többinek esvén, érdemes volt látni, mily gyorsasággal támadá meg s -kergette szélylyel őket. A fehér ingesek mind félénk s fegyvertelen nép -valának, így tehát könnyü szerrel megszalaszthatók a tusában; lobogó -fáklyáikkal csakhamar neki is iramodtak a mezőnek s úgy -lótottak-futottak, mint a kik egészen meg vannak keveredve. A -gyászruhába öltözöttek azonban hosszú ruháikba egészen tetőtől talpig be -lévén burkolva, meg sem mocczanhattak, úgy hogy Don Quijote kénye-kedve -szerint összeszurkálhatta valamennyit, s végre is kényszeríté őket, hogy -helyöket elhagyják, mi közben mindnyájan azt hitték, hogy ez nem is -ember, hanem maga az elszabadúlt ördög, a ki azért jött, hogy elragadja -tőlök a holttestet, melyet a függő hintón magokkal hoztak. - -Sancho látta mindezt s urának bátorságán csodálkozva, ekkép szóla -magában: - -– De már csakugyan kétségtelen, ez az én gazdám igazán is oly bátor és -hatalmas, mint a hogy magáról állítja. - -Egy égő fáklya feküdt a földön az első lovag mellett, kit az öszvér -levetett a nyeregből; ennek világánál meglátta Don Quijote a földre -terültet s a rúd hegyét arczának tartva, azt mondá neki: adja meg magát -különben halálfia. - -A földön fekvő erre így válaszolt: - -– Már is megadtam magamat egészen úgy, hogy mocczanni sem tudok, mert az -egyik bokám kificzamodott. Esdekelve kérem nagyságodat, ha keresztény -lovag ne bántson, mert különben nagy szentségtörést fog elkövetni, -minthogy én immár felszentelt pap vagyok. - -– De ki az ördög hozta hát ide önt – kérdé Don Quijote – ha egyházi -férfiu? - -– Ki hozott ide, señor? – viszonzá a földön fekvő – tulajdon -szerencsétlenségem. - -– S pedig még nagyobb is fenyegeti – mondá Don Quijote – ha meg nem -felel mindazon kérdéseimre, melyeket az imént intéztem. - -– Könnyü lesz mindazokra válaszolnom nagyságodnak – viszonzá a földre -terített – s először is azon kezdem, hogy az én nevem Alonzo Lopez, -szülőföldem Alconbendas, Baeza városából jövünk más tizenegy pappal, kik -amott szaladnak az égő fáklyákkal. Segovia városába törekszünk s ama -függő hintóban egy halottat viszünk, ki életében lovag volt s ott halt -meg Baezában, a hol el is temették, most azonban, a mint már említém, -porhüvelyét családi sírboltjába viszszük, mely az ő szülőföldén van -Segoviában. - -– S ki okozta halálát? – kérdé Don Quijote. - -– A súlyos betegség, mely másfél esztendeig gyötörte – hangzék a válasz -– míg isten kegyelme végre feloldozta szenvedéséből. - -– Ily módon – viszonzá a lovag – istenem fölment azon teendőtől, hogy az -elköltözöttért bosszút álljak, a mit pedig meg kellett volna -cselekednem, ha más okozta volna halálát. S minthogy tisztelendőséged -most már udvariasan megmondá nevét, hasonlóval tartozom én is; tudja meg -tehát, hogy én manchai lovag vagyok s nevem Don Quijote; tisztem és -foglalkozásom pedig az, hogy szerte járok a világban s eligazítom a -ferdeségeket s jóvá teszem a sértéseket. - -– Nem tudom, mit jelenthet az: a ferdeségeket eligazítani; – mondá a pap -– legalább a mi bennem egyenes volt, azt ferdévé tette, minthogy az -egyik lábamat eltörte, a mely teljes egész életemben se lesz többé -egyenes; a sértés pedig, melyet nálam jóvá tett, az vala, hogy nekem -olyan sérelmet okozott, mely sérülés marad mindörökre, s bizony -vesztemre történt találkozásom nagyságoddal, ki kalandokat szokott -keresni. - -– Minden bajnak megvan a maga oka – mondá Don Quijote – az önöké pedig -az volt, señor Alonzo Lopez, hogy úgy jöttek, a mint jöttek, éjnek -idején, beburkolózva, égő fáklyával, imádságot mormolva, gyászszal -borítva, ugy hogy az egész olyannak látszott, mintha valami gonosz, -túlvilági mesterség volna. Én tehát el nem mulaszthatám kötelességem -teljesítését s meg kelle önöket támadnom, de meg is támadtam volna, bár -a pokol valóságos ördögeinek tudjam, a kiknek csakugyan tartottam és -gondoltam is. - -– Ha már a sors úgy akarta – mondá a földön fekvő – esdekelve kérem -nagyságodat, kóbor lovag úr, ki ennyire tönkre tett: segítsen fel -legalább ez az öszvér alól, mert az egyik lábam a kengyelvas és a nyereg -közé szorúlt. - -– Én bizony egész reggelig elbeszélgettem volna – mondá Don Quijote – -miért előbb nem szólt bajáról? - -Akkor rögtön odakiáltotta Sancho Panzát; de bizony ennek kisebb gondja -is nagyobb volt a sietésnél, mert kedvire azzal foglalkozott, hogy egy -jól megtermett s élelmi szerekkel dúsan megterhelt izmos öszvért -fosztogatott kí, melyet a tisztelendő urak magokkal hoztak. Sancho -hamarjában zsákká hurkolta a szürét, s valamit csak talált és kaphatott, -ebbe bele rakta, rávetette szamarára s csak azután sietett urához és -segített neki a szegény megsebzettet az öszvér terhe alól kíszabadítani. -Miután feltette barmára, kezébe adta fáklyáját, Don Quijote pedig azt -mondá neki, menjen többi társa után, s jelentse részéről azoknak is -bocsánatkérését az elkövetett sérelemért, melyet semmi áron sem volt -szabad elmulasztania. Sancho pedig még ezt tevé hozzá: - -– S ha talán azon urak tudni akarják, ki volt ama hős, ki őket így -megtámadta: mondja meg nekik atyaságod, hogy az a hírneves Don Quijote -de la Mancha volt, más nevén pedig a „Búsképü lovag.“ - -Ezzel a pap eltávozott; Don Quijote pedig először is azt kérdé igen nagy -érdekeltséggel Sanchotól: mi indította arra, hogy a mi eddigelé soha se -történt, a „Búsképü lovagnak“ nevezze? - -– Megmondom nagyságodnak – viszonzá Sancho – erre bizony az indított, -hogy a mint ama pórúl járt egyházi ember fáklyájának világánál néztem: -nagyságod igazán olyan bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha -életemben nem láttam. Nem tudom, az volt-e az oka, hogy nagyságod ezen -viaskodásban már nagyon kimerűlt, vagy az, hogy metsző és zápfogai -kipotyogtak. - -– Nem ez az oka – viszonzá Don Quijote fontos képpel – hanem bizonyára -az, hogy azon bölcs, a ki tetteimet megírni hivatva lesz, az látta -jónak, hogy válaszszak én is valami melléknevet, a mint minden régi -lovag is cselekedett. Így az egyik a „Lángkardú lovag“-nak nevezte -magát, a másik az „Egyszarvnak“; ez a „Phönix-madár“ lovagja volt, amaz -meg a „Halál lovagja,“ szóval: ilyen nevek alatt valának ismeretesek a -föld egész kerekségén. Kell is a kóbor lovagnak valami nevezetes -eseményről vett ilyen melléknevének lenni, s azért mondom, ama már -említett bölcs adta a te nyelvedre, juttatá néked eszedbe most, hogy -engem a Bús-képü lovagnak nevezz el, a mint a mai naptól kezdve ezután -valóban hivatni is akarom magamat. S hogy ezen név annál jobban illjék -hozzám: mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot -festetek. - -– Erre ugyan kár lesz időt és pénzt vesztegetni – mondá Sancho – csak -annyit kellene tennie nagyságodnak, hogy mutassa meg a saját képét, s -aki csak látja, minden egyéb kép és czímer nélkül is a Bús-képü lovagnak -fogja nevezni. - -Don Quijote elnevette magát Sancho ez ármányos megjegyzésén; mindazáltal -csakugyan elhatározá, hogy felveszi ezen melléknevet, valamint előbbi -feltett szándéka szerint, a képet is ráfesteti pajzsára. Azután így -szóla: - -– Nézzük már most a holttestet. - -Ebbe azonban Sancho semmi szín alatt bele nem egyezett. - -– Uram – mondá – nagyságod ezen veszedelmes kalandot sokkal -szerencsésebben fejezte be akármelyiknél azok közül, melyeknek eddigelé -tanúja voltam. Nem lehetetlen, hogy ennek a csapatnak, a mely ugyan le -van győzve és szélylyel van szórva, egyszer csak eszébe jut, hogy -egyetlen ember győzte le őket s erre aztán haragra lobbannak, s -megszégyenűlten visszatérnek, felkeresnek bennünket s úgy elvernek, hogy -megemlegetjük. A szamár olyan sorban van, hogy jobb se kell, a hegység -közel, az éhség gyötör: nem tehetünk okosabbat, mint szépcsendesen -kereket oldani, s aztán mint a példabeszéd tartja: halott menjen sírba, -eleven meg torba. - -S azzal, szamarával előre rugtatva kérte urát induljon el utána; ez -pedig látván, hogy Sanchonak csakugyan igaza van, hajtott az okos szóra -s minden feleselés nélkül követé. - -Rövid haladás után két kisebbecske hegy között téres és rejtett völgybe -jutottanak, a hol le is szálltak, Sancho pedig terhétől megkönnyebbíté -szamarát s a zöld fűre letelepűlvén, az éhségnek fűszerével a reggelit, -ebédet és vacsorát egy füst alatt költék el, s mind a ketten igen -jóízűen lakoztak a hadi törvények szerint – legalább a mint azokat ők -magyarázták – egészen jogosan ejtett zsákmányból. - -Mindazáltal a szerencsétlenség most is csak üldözte őket, a mi fölött -kivált Sancho kesergett legjobban: ugyanis nem volt egy csöpp boruk, de -még csak egy korty vizök se, a mibe ajkokat belemárthatták volna. -Sanchot tehát szörnyen gyötörte a szomjuság s mihelyest meglátta, hogy -azt a rétet, melyre letelepültek, dúsgazdag zöld fű borítja, rögtön ily -szavakra fakadt, mint a következő fejezetben azonnal elmondjuk: - - -XIV. FEJEZET. - -Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha -szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál. - -– Már akárki mit mondjon is, uram, ez a zöld fű annak a jele, hogy itt -valahol a közelségben forrásnak vagy pataknak kell lenni, mely ezt a -gyepet nedvesíti; s igy igen jó lesz ha kissé elébbre megyünk, hogy -találjunk valamit, a mivel ezen rémítő szomjuságot olthassuk, mely -bennünket tikkaszt s a mely kinosabb magánál az éhségnél is. - -Don Quijote helyeslé a tanácsot s Rocinantet kantáron fogva, Sancho -pedig szamarát kötőféken, minekutána erre a vacsora maradékát -felvetették, a rétségen előbbre nyomultak, de csak tapogatózva, mert -olyan setét volt, hogy teljességgel nem láttak. - -Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülökbe olyan hang -csapódott, mint a hogy valamely magas szikláról leomló zuhatag szokott -morajlani. - -Ezen zajnak kimondhatatlanúl megörültek; de midőn hallgatózni kezdének -merről hangzik fel: időnként más neszt is vettek észre, mely a viz -közelsége fölötti örömüket megzavarta, kivált Sanchoét, a kinek igen -hamar inába szállt a bátorsága. - -Időről időre folytonosan ismétlődő csapások hangzottak feléjök s -közbe-közbe vasak és lánczok zörgése, mi a viznek rohamos zúgásával -egyben bizony megdöbentette volna akárki fiát is, hacsak nem oly bátor -mint Don Quijote. - -Az éj, a mint már említettük, sötét volt, ők pedig véletlenűl néhány -magas fa alá jutottak, melyeknek enyhe szél lengette levelei döbbentő -halk rezgéssel susogának. Igy tehát a magány a környék, az éjhomály, a -vizzúgás és levélsusogás mind rettegést s félelmet gerjeszte annyival -inkább, mivel azt kelle tapasztalniok, hogy se az ütések nem szűnnek -meg, se a szél nem csillapúl, se a hajnal nem érkezik, a mihez még az is -járult, hogy semmikép sem tudhatták hol vannak. - -Don Quijote azonban, kit rettenthetetlen szíve nem hagyott el, -Rocinantera pattant, karjára ölté pajzsát, a dárdarudat előre szögzé s -igy szóla: - -– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végezésére s nagy -diadalok kiküzdésére születtem. Ime, hű és derék fegyvernök, jól -láthatod ez éj áthathatatlan sötétségét, rendkivüli némaságát, e fák -tompa és zürzavart susogását, ama viznek rémület gerjesztő morajlását, -melynek felkeresésére indultunk, s ama szünet nélküli ütéseket, melyek -fülünket sértik és sebzik. Mindezek együtt véve vagy egyenként, -elegendők volnának félelmet, megrémülést s elszörnyedést gerjeszteni, -magának a harczok istenének, Marsnak kebelében; mennyivel inkább tehát -az olyanban, a mely nem szokott hozzá hasonló eseményekhez és -kalandokhoz. Mindazonáltal mindezek, a miket előtted lefestettem, az én -lelkemet csak inkább ébresztik és lángra keltik elannyira, hogy szívem -már is ég a vágytól, belebocsátkozni e kalandba, lássék az bármily -rettenetesnek. Igy tehát szorítsd meg kissé Rocinante terhellőjét és -aztán Isten veled! Várj itt reám három napig, de ne tovább, mert ha -azalatt itt nem leszek, akkor bátran visszatérhetsz falunkba, onnan -pedig, – ha oly jó akarsz lenni hozzám, megteszed azt a szívességet, – -menj el Tobosoba, s mondd meg a páratlan tökéletességü Dulcineának, hogy -rabjává lett lovagja halált szenvedett, mert oly hős tettekre -ragadtatott, melyek méltóvá tevék, hogy Dulcinea lovagjának nevezzék. - -Mikor Sancho urának e szavait hallá, sírva fakadt mint senki még -keservesebben a világon, s így szóla: - -– Ugyan miért is akar nagyságod ebbe a rettenetes kalandba keveredni? -Ime éjszaka van, nem lát bennünket senki, bízvást utra kerekedhetünk, s -elkerülhetjük a veszedelmet, ha három napig nem iszunk is. S minthogy -senki sincs, a ki látna, senki se nevezhet bennünket gyáváknak. De nem -is jó az Istent kisérteni! Elég csoda már az is, a mit az ég -nagyságoddal tett, hogy ment maradt a levegőbe lódítástól, a mi engemet -ért, s győztesen, szabadon és sértetlenül távozott annyi ellenség közül, -a hány azt a holttestet környezé. S ha mind ez meg nem indítja s el nem -lágyítja még e kemény szivet: indítsa meg az a gondolat, hogy mihelyest -nagyságod ismét eltávozik, én félelmemben mindjárt rögtön szörnyet -halok. Eljöttem onnan hazulról, elhagytam feleségemet, családomat hogy, -nagyságodat szolgáljam, mert azt gondoltam állapotom majd jobbra s nem -roszabbra fordúl. Hanem, valamint a kapzsiság kirepeszti a zsákot, nekem -csakugyan tönkre tette minden reményemet, mert a mikor legelevenebben -képzeltem már, hogy enyim az az átkozott pokolsziget, melyet nagyságod -oly sokszor igért: most azt kell látnom, hogy ennek fejében és díja -gyanánt nagyságod magamra hagy ebben az ember nem lakta pusztaságban. -Mindenre kérem, a mi szent, kedves gazdám, ne tegyen ily -szerencsétlenné; s ha már semmikép se akar elállni azon szándékától, -hogy e dolgot elköveti, halaszsza legalább reggelre, mert a mint pásztor -koromból tudom, nekem úgy látszik két-három óra mulva hajnalodik már, -mert a kis medve szája feje fölött áll, mig éjfélkor még a bal karja -irányában szokott lenni. - -– Hogyan láthatod te azt, Sancho, – mondá Don Quijote – hogy a kis medve -feje, lába merre fekszik, hiszen az éj egészen korom setét s az egész -égboltozaton egyetlen csillag se látható. - -– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a félelemnek sok a szeme, s ha még azt -is meglátja, a mi a föld alatt van, hogy ne látná meg azt, a mi az égen -van? Egyébiránt azt az ember különben is kitalálhatja, hogy nemsokára -okvetetlenűl hajnalodik. - -– Hajnalodjék vagy se – folytatá a feleselést Don Quijote – soha ne -mondhassa senki én rólam, hogy könnyek és esdeklések eltántorítottak -attól, a mit mint lovag, cselekedni tartozom. Igy tehát kérlek Sancho, -hallgass; – az Úr majd gondot visel mind a kettőnkre. Most pedig -szorítsd meg jól Rocinante terhellőjét s maradj aztán itt, majd meglátsz -engem vagy élve vagy halva nemsokára. - -Sancho látván gazdájának teljes elhatározottságát, valamint azt is, hogy -könnyei, tanácsai és esedezése mind csak falra hányt borsó: olyan -cselhez kivánt folyamodni, a melylyel talán sükerülhetett gazdáját egész -reggelig visszatartóztatni. Igy tehát, midőn a paripának terhelőjét -megszorítá, szamara kötőfékével Rocinante két lábát egészen csendesen és -észrevétlenül megnyügözé, ugy hogy a midőn Don Quijote indulni akart, -nem tudott, mert a paripa csak ugrálva volt képes megmozdulni. - -Sancho Panza látván, hogy a furfangosság jól sült el, igy szóla: - -– Lám, señor, nem hiába sírtam-ríttam, az ég könyörült rajtam, s az -akarja, hogy Rocinante meg se tudjon mocczanni; s ha nagyságod fel nem -hagy azzal, hogy a lovat még tovább is üsse, verje, majd magára -haragítja a sorsot, vagy is, a mint mondani szokták: neki rúg a -tövisnek. - -Don Quijote majdnem kétségbe volt esve, mert mennél jobban sarkantyuzta -a lovat, annál kevésbé mozdúlt, s így a nélkül, hogy nyomára jutott -volna a nyűgözésnek, kénytelenségből megadta magát s kész lőn bevárni, -mig kihajnalodik vagy Rocinante képes lesz megmozdúlni, mert szentül -hitte, hogy az akadálynak sokkal magasabb hatalom az oka, semmint Sancho -furfangossága. Így tehát ekkép szóla: - -– Ha már így van, Sancho, hogy Rocinante nem tud megmozdúlni: isten -neki, bevárom hát nyugodtan a mig megvirrad, habár szívemből meg tudnám -síratni, hogy a hajnal még oly messze van! - -– Azt ugyan kár volna tenni – mondá Sancho – majd elmulattatom én -nagyságodat s mesélek akár reggelig, ha ugyan nagyságod nem akar talán -leszállani s kissé leheveredni a zöld gyepre s aludni egyet, mint a -kóbor lovagok szoktak, hogy annál pihentebbek legyenek, ha majd a -veszedelembe bele kell rohanni. - -– Leszállani s aludni én? – kérdé Don Quijote – avagy olyan lovagnak -gondolsz-e engemet, a ki pihenni tudna a veszély idején? Ám aludjál te, -a ki alvásra vagy teremtve, vagy tedd a mit akarsz, én azonban azt fogom -cselekedni, a mit állásomhoz legillőbnek látok. - -Ne gerjedjen haragra, nagyságos uram, – mondá Sancho – nem rosz -szándékból mondottam. - -S azzal odamenvén hozzája, egyik kezét rátette a nyeregkápára, másikat a -nyereg hátuljára, ugy, hogy urának lábát egészen átkarolta, mert egy -hajszálnyira se merészelt volna eltávozni tőle, annyira borsózott a háta -amaz ütésektől, melyek szakadatlanúl még mindig felhangzottak. - -Don Quijote felszólítá, hogy ám beszéljen tehát valami mulattatót, a -mint igérte, mire Sancho viszonzá: megtenné szivesen, csakhogy ettől a -szűnni nem akaró átkozott zajtól annyira meg van rőkönyödve, hogy a -nyelve se forog a szájában. - -– De azért majd csak összeszedem minden erőmet – tevé hozzá – s mesélek -egyet, és ha senki félbe nem szakaszt, a mig a végére érek: mondhatom, -hogy helyre egy mese lesz. Vigyázzon hát nagyságod, kezdődik már: Hol -volt, hol nem volt, volt egyszer Estremadura egyik falujában egy -kecskepásztor, akarom mondani olyan ember, a ki kecskéket őrzött, mely -nyájőrt vagy kecspásztort, mint mesémben ezután nevezem, Lope Ruiznak -hívták, s ennek a Lope Ruiznak, a kecskéket őrző pásztornak, de -egyszersmind nyájtulajdonosnak… - -– Ne szaporítsd a szót annyira! – kiálta fel Don Quijote már Sancho -meséjének elején is majdnem kétségbeesve az elbeszélő hosszadalmasságán -– ha tovább is így folytatod elbeszélésedet, hogy minden szavadat -kétszer ismétled, el nem végzed holnaputánig se. Mondd egy folytában, -mint értelmes emberhez illik, ha pedig ugy nem tudod, akkor inkább -hallgass. - -– Az én szülőföldemen – mondá Sancho – így szokás mesélni, a hogy én -kezdtem; én máshogyan nem tudok, az pedig nincs rendén, ha nagyságod azt -követeli tőlem, hogy egészen új szokást kezdjek. - -– Mondd tehát a mint akarod – szóla Don Quijote – mert ha már egyszer -úgy is arra vagyok kárhoztatva hogy téged hallgassalak, akkor hát csak -folytasd. - -– Nos tehát, a mint mondám, kedves lelkem uram – folytatá a fegyvernök, -ki még szavainak vontatott kiejtésével is húzni akarta az időt – volt -ennek a Lope Ruiznak háromezerháromszázharminczhárom kecskéje. -Minekutána ez a tenger kecske igen hamar lelegelt egy-egy mezőt, a -másikra kellett őket áthajtani, s így ért az a bizonyos Ruiz, a -kecskepásztor és tulajdonos, egy folyócskához, melyen a kecskéket át -akarta hajtani. Ez a folyócska pedig olyan folyócska volt, hogy nyáron -át majdnem mindig egészen kiszáradt, úgy hogy száraz lábbal is át -lehetett menni rajta, vagy legalább is könnyü szerrel meglábolni. A -pásztor azt gondolta most is úgy lesz, s egész bátorsággal odahajtotta a -háromezerháromszázharminczhárom kecskét egy átkelőhez, a merre rendesen -gyalogok és lábas jószág a folyón át szoktak kelni. De ime mit s mit nem -kell látnia? azt látja, hogy az átkelőnek se híre se hamva, mert a múlt -napi esőktől a víz úgy megdagadt, hogy majd egy volt a partjával. Mit -tegyen, hova legyen a sok kecskéjével, vissza nem hajthatja, bele sem -ugrathatja, – hát lelkem adta, meglát a nagy töprenkedés közben a túlsó -parton egy halász embert, a ki egy kis lélekvesztőn lubiczkol a viz -színén. No e lesz az én emberem, mondá Lope Ruiz, ez majd átviszi az én -háromezerháromszázharminczhárom kecskémet valamennyit. Meg is -szólította, meg is egyeztek, de hát kincsem adta, a halász bárkája olyan -iczunka-piczunka volt, hogy a gazdáján kívül egyetlen egy kecskénél több -bele nem fért volna egy arany almáért se, de még ez ís csak úgy fért -bele, hogy az árnyékát künn kellett hagynia. A halász hát egyenkint -szállította a túlsó partra a kecskéket; de most vigyázzon nagyságos -uram, s el ne téveszsze, hogy hányat vitt át, mert az ám a fő ebben a -csali-mesében, hogy számon tudjuk tartani az átvitt kecskéket; mert ha a -hallgató ezekből csak egyet is elvét, vége lesz a mesének s én egy -kukkot se tudok aztán mondani. Vitt egyet, oda ért, letette: visszajött, -vitt egy mást, oda ért, kitette; meg visszajött, vitte, – meg oda ért, -letette, meg vissza, meg oda, még egyszer, meg egyszer… de még azt is -meg kell ám mondanom, hogy ez az ide oda menés nem volt ám valami nagyon -könnyü, mert a túlsó part igen meredek és csúszós volt, s minden kecskét -ölben kellett felvinni rajt. De azért a halász ujra átjött, megint -elvitt egyet, aztán megint… - -– A Krisztus szerelmére! – kiáltá fel Don Quijote – mondd ki hát egy -szóval hogy átvitte valamennyit, mert ha te is így evezgetsz egyenként -ide meg oda azzal a háromezerháromszázharminczhárom kecskével, el nem -végzed harminczhárom esztendeig! - -– Hány ment át már eddig? – kérdé Sancho. - -– Az ördög jobban tudja! – felelt a lovag türelmetlenül. - -– No hát akkor az ördög mondja tovább – viszonzá Sancho – mert én előre -megmondtam, hogy mihelyt nagyságod elvéti a kecskék számát, az én -mesémnek is azonnal vége lesz. - -– No az igaz, hogy ostoba egy mese – jegyzé meg Don Quijote – de hiszen -a te eszedtől nem is lehetett mást várni. Azonban az is meglehet, hogy -félelmed szakasztotta el meséd szálát, mert az ütések csakugyan nem -akartak szűnni, s így alkalmasint azok zavarták meg elmédet. - -– Az is meglehet – viszonzá Sancho – annyit azonban tudok, hogy az én -történetemből nincs több elmondani való, mert annak ott van a vége, a -hol az átvitt kecskék számának eltévesztése kezdődik. - -Sancho Panza ezzel a sületlen csali mesével mégis csak czélját érte. -Kihúzta vele az időt a hajnal hasadásáig. Ekkor Rocinante lábairól -levette a nyügöt, úgy hogy a nemes paripa már szabadabban tudta mozgatni -nyargaláshoz nem igen szoktatott lábait. - -Don Quijote látván, hogy Rocinante megszabadúlt már a varázs alól, ezt a -legjobb jelnek tekinté s egyszersmind azt hitte, itt is az ideje, hogy -ama rémítő kalandba belebocsátkozzék. - -Most már a tárgyakat is világosan ki lehete venni, s Don Quijote úgy -látta, hogy több magas gesztenyefa környezi őket, s ezek okozták amaz -áthathatatlan sötétséget. Azonban azt is tapasztalá, hogy a csapdosás -még most se szűnik, de annak okát világosan ki nem tudhatá; s nem levén -képes magát tovább visszatartóztatni, még egyszer búcsút vett Sanchotól, -s meghagyta neki, várjon itt rá legfölebb három napig, s ha – mint már -előbb mondá – még ekkor sem látja visszatérni: bizonyosnak tarthatja, -isten úgy akará, hogy életének e rettenetes kalandban legyen vége. - -Sancho ujra sírva fakadt az érzékeny szavakra, a mi viszont gazdáját is -meghatotta, azonban attól mégis tartózkodott, hogy valami gyengeséget -árúljon el, sőt inkább a mennyire lehetett szilárdságot színlelve, útnak -eredt azon irányban, honnét a vizzuhogás és ütés-zaj felhangzottak. - -Sancho gyalog követte, szamarát – jó- és balsorsában rendületlen -kisérőjét – szokása szerint kötőféken vezetve. S midőn ekkép jó darabig -mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére -érkezének, mely magas szirtek lábainál terűlt, melyekről hatalmas -vizesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható, -inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama -szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök. - -Rocinantet nyughatatlanná tette a viz- és ütés-zuhogás, Don Quijote -azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben -magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére -e rettenetes utban és vállalatban. - -Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak -tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül -kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet -okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál -egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a -borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át -rettegésben tartá szívöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy -kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj -származott. - -A mint ezt Don Quijote meglátta, elállt a szava s az egész ember oda -lett. Sancho ránézett, s látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha -restelné a dolgot. - -Don Quijote hasonlókép Sanchora tekintett s észrevette, hogy a két arcza -majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, mit alig tudott már -elfojtani; s ő maga bármennyire elkomolyodott is, meg nem állhatá, hogy -Sancho láttára fel ne kaczagjon. Sanchonak se kellett több; már erre -elröhögte magát ő is, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania -mind a két vékonyát, nehogy nevettében megpukkadjon. Négyszer hagyta -abba s még ötödször is ujra rá kezdé ugyanoly rohamosan mint legelőször, -mit aztán végre Don Quijote még is megsokalt s vitette az ördöggel, -kivált midőn amaz – mintegy gúnyolódva – igy szóla: - -– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végzésére s nagy -diadalok kiküzdésére születtem – s ily módon ismétlé Don Quijote minden -vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, mikor a -félelemgerjesztő ütéseket legelőször meghallották. - -Látván, hogy Sancho gúnyt űz belőle, Don Quijote oly méregbe jött s -annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele -Sancho vállára de akkorát, hogyha e két ütéssel nem vállba, hanem fejbe -kólintja: bérét akár meg se adja néki, ha csak örököseinek nem. - -Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt, -hogy a dolog még komolyabbá is lehet, a minek elkerülése végett tehát -így szóla: - -– Csillapuljon, nagyságos uram, Isten a tanuságom, csak tréfáltam! - -– Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok – viszonzá Don Quijote – s ám -mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis, -hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi -bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e -nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon -kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez -lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam, -míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt -születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat -kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy -egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám -űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint. - -– Hagyjuk ezt, jó uram, – viszonzá Sancho – én pedig bevallom, hogy -tréfámmal túl mentem a határon, de mivel már kibékültünk, szabad talán -azt kérdenem, csak ebben marad-e ez az egész dolog? - -Don Quijote nem értette hová czéloz. - -– Mindig azt hallottam – folytatá Sancho – a kit az úr szeret, azt -megdorgálja. Azt is tudom, hogy a nagy urak egy-egy feddő szó után -egy-egy nadrágot szoktak adni szolgáiknak; hanem azt már nem tudom, hogy -egy-egy hátba vágás után mit szoktak adni, ha csak a kóbor lovagok -szárazföldön lévő szigeteket vagy holmi fia-királyságokat nem adnak. - -– A koczka úgy fordulhat – mondá Don Quijote – hogy mindaz a mit -említettél megvalósúl. Bocsásd meg azért a mi történt, van eszed s tudni -fogod, hogy az első felgerjedés fölött nincs az embernek hatalma. -Mostantól fogva pedig tartsd meg azt az egyet, hogy ezentúl mérsékeld -magadat s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt -olvastam s pedig számát sem tudom, egyetlen egyben sem találtam azt, -hogy fegyvernök annyit beszélgetett volna urával mint te a tieddel, s -nem tagadhatom, hogy ezt mind neked, mind nekem magamnak hibáúl kell -felrónom; neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom -tekintélyemet eléggé fentartani. Ennek tehát a mai naptól kezdve vége -legyen. Nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk s nem szabad -egymást gúnyolnunk, mert ha én valamikép még egyszer megharagszom rád, -meg lehet, hogy a korsónak nyaka törik. - -Sancho, kinek vállán az előbbi ütés még most is sajgott, elhitte ezt a -fenyegetést, s azért azt tartotta legnagyobb bölcseségnek, hogy szép -csendesen hallgatott. - - -XV. FEJEZET. - -Mambrin sisakjának meghódítása. - -E közben az eső cseperegni kezdett és Sancho szerette volna, hogy a -kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a megesett tréfa után -annyira haragudott az egész épületre, hogy még csak a tájára se akart -nézni; így tehát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladának -tovább, mint a merről tegnap jöttek. - -Nem nagyon sokára ezután Don Quijote egy lovas embert vőn észre, ki a -fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündökölt mintha aranyból -volna. Alig pillantá meg ezt, s Sanchohoz fordúlva rögtön így szóla: - -– Ugy látszik énnekem, Sancho, csakugyan nincs oly példabeszéd, mely -igaz ne volna, mert valahány ilyes mondat csak köz szájon forog, az mind -a tapasztalásból van merítve. Ily igaz főleg az, mely azt mondja: „Ha -egy ajtó zárúl, másik ajtó tárúl.“ Ezt pedig azért mondom, mert ha a -múlt éjjel a sors elzárta amaz általunk keresett kaland ajtaját s -kijátszott a kallómalommal: most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét -oly tágasan kitárja előttünk, hogy ha be nem lépnék, a legnagyobb hibát -követném el, melyet aztán sem a kallómalom fel nem ismerésével sem az éj -sötétségével nem menthetnék. Ime, ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe -vélünk, kinek fején a Mambrin sísakja van, melyről a mint tudod, -megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem. - -– Jól vigyázzon nagyságos uram, mit mond, de még jobban arra, mit akar – -mondá Sancho – mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, a mik -kezünket egészen összekallanák. - -– Vigyen a manó, ember, – viszonzá Don Quijote – mi köze e sisaknak a -kótisokhoz? - -– Én nem tudom – felelt Sancho – hanem ha szabad volna annyit beszélnem, -a mennyit azelőtt szóltam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, a mivel -bebizonyíthatnám, hogy nagyságod megint csalódik. - -– Én csalódnám, te sehonnai kétkedő! – kérdé Don Quijote ingerűlten – -hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, ki almás szürke ménen -közelít felénk s fején arany sisakot visel? - -– Én mindössze is csak annyit látok – viszonzá Sancho – hogy egy ember -tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron mint az enyim s valami -fényeset visz a fején. - -– Épen ez a Mambrin sisakja – mondá Don Quijote – eredj félre s hagyj -magamra vele, majd meglátod, hogy időkimélés végett minden szó nélkül, -míly gyorsan bevégzem e kalandot, melyben enyimmé lesz az a sisak, -melyre oly nagyon vágyakoztam. - -– Van eszem, hogy félrevonúljak – mondá Sancho – de még egyszer is azt -mondom, hogy széna legyen s ne szalma. - -S azzal Sancho csakugyan félrevonult, mig Don Quijote meg egész erővel -támadásra készült. - -A mi pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illette, -az egész dologban ennyi volt az igaz: két falu állt a környéken, de az -egyik oly kicsiny, hogy sem gyógyszertárt, sem külön borbélyt el nem -tarthatott, mig a szomszédságban levő másik faluban meg volt mindakettő -s igy a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbet is, ha eret -kellett vágni valamely betegen, vagy meg kellett valakit borotválni. A -borbély most is ily járatban volt s természetesen magával vitte -réztányérját is. Az eső azonban épen jöttekor eredvén meg, a borbély -kimélni akarta új kalapját s fejére tette esernyő gyanánt a réztányért, -mely a milyen fényes volt, csillogása felmértföldnyire is ellátszott. -Szürke szamáron jött, s ez volt az, a mit Don Quijote almásszürke -paripának, lovagnak és aranysisaknak tartott, a mint általában szokása -vala mindent a mit látott meggondolatlanúl annak keresztelni el, a minek -hóbortos lovagoskodása és kificzamodott eszejárása képzelték. - -[Illustration] - -Mikor tehát a szegény lovag egészen közelökbe ért: Don Quijote se szólt, -se beszélt, hanem a Rocinantétól kitelhető egész sebességgel dárdaszegve -neki rontott azon szándékkal, hogy keresztülszúrja. Mikor azonban odaért -hozzá, nyargalása hevességét meg nem szakasztva, rákiáltott: - -– Védd magad, gyáva teremtés, vagy add ide önként, a mi jogosan engem -illet! - -A borbély, ki ily váratlanul látta magára rontani e kisértetet, nem -menekülhetett másként a dárdanyél szúrásától, minthogy egyszerűen -levetette magát szamaráról. Azonban alig érte a földet, rögtön talpra -szökött s könnyebben akármi szarvasnál, ugy neki iramodott a síkságnak, -hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön, a minél -Don Quijote nem is kivánt egyebet s kalandjával teljesen meg volt -elégedve. - -Megparancsolá Sanchonak, vegye föl a földről a pogány által elejtett -sisakot. Sancho odament, fölvette s igy szóla: - -– Bizony isten, takaros egy réztányér; testvérek között is megér ugy egy -tallért mint annak a rendje. - -Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette s ide-oda forgatta, a -sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, igy szóla: - -– Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, a kinek számára e híres -érczsüveget először kovácsolák, bizonyára igen nagy feje lehetett; a -legsajnosabb azonban az, hogy a fele hiányzik. - -Mikor Sancho hallá, hogy a réztányért érczsüvegnek nevezik, nem tudta -megállani a nevetést; azonban urának haragja jutván az eszébe, azonnal -félbeszakasztá kaczagását. - -– Mit nevetsz? kérdé Don Quijote. - -– Hogy ne nevetnék – viszonzá amaz – ha elképzelem, milyen nagyfejű -lehetett az a pogány, a kié ez a sisak volt, mely szakasztott olyan, -mint valami borbély réztányér. - -– Tudod mi az én nézetem, Sancho? Ama bűvös sisak e jeles darabja -esetleg bizonyosan olyan ember kezébe jutott, a ki becsét sem -felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg sem gondolva mit -cselekszik; látván, hogy szinaranyból van, a másik felét bizonyosan -összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt -készíté, mely, a mint mondod, csakugyan borbélytányérnak látszik. -Egyébiránt bármint legyen is, engemet, a ki becsét ismerem, ez mind nem -zavar; a legelső faluban, a hol kovácsot találunk, átalakíttatom, még -pedig úgy, hogy ritkítani fogja párját a világon. Addig pedig úgy -viselem, a mint van, mert jobb valami a semminél s ez már magában is -elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen. - -A mig Don Quijote a réztányért illegette fejére, addig azonban Sancho -szeme is megakadt valamin! Ez pedig nem volt csekélyebb, mint a borbély -szamarának ujdonatúj sallangós nyeregszerszáma, a mibe Sancho Panza mód -nélkül beleszeretett. - -A szamarát, azt nem adta volna oda a borbélyéért, de arra a czifra, -takaros új szerszámra úgy fájt a foga, hogy majd a szíve szakadt meg -érette. Meg is kérdezte Don Quijotétól, szabad-e ezt az ő avult, kopott -nyeregszerszámával fölcserélnie? Don Quijote a párbaj törvényeinek -értelmében azonnal fölszabadítá rá, s így az özvegyek és árvák e -védelmezői, a szükségben lévők gyámolítói, az elnyomottak e támaszai, -egy ártatlan becsületes borbélyt ilyen módon, oly szépségesen -kifosztának igaz tulajdonából, hogy a lovag a réztányért vette el tőle -majdnem élte árán, semmiért; a fegyvernök meg a szamár új -nyeregszerszámát egy olyan kopottért, hogy a kettő között ég és föld -volt a különbség. Ezen zsákmánynyal aztán boldogan tovább vonúltak, Don -Quijote örömre gerjesztve Mambrin sisakjának birhatása, Sancho Panza meg -a sallangos gyönyörű szerszám által, melyről nagysokáig még a szemét sem -tudta levenni. - -A kalandot csak a szegény borbély átkozta egyedül, a ki úgy elinalt, -hogy még talán a saját falujában sem mert volna megállani, ha mások meg -nem állítják. Ide szépen haza ballagott aztán a szamár is magától, s -beállt szokott helyére az istálóba. Gazdája észrevette csakhamar a -szerszámcserét s a mennyire sajnálta veszteségét, annyira szidta és -átkozta is a gonosz rablókat, kik ezt a sok istentelenséget elkövették. - - -XVI. FEJEZET. - -Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a -kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak. - -Don Quijote még egyre a nagy szerencsén jártatá eszét, hogy a Mambrin -sisakját megkerítheté, s hogy mennyire elősegíti ez most már -legyőzhetetlenségét, mikor egyszerre felvetvén szemeit, azt látta, hogy -azon az úton, a merre ők mennek, mintegy tizenkét ember jött gyalog, -nyakukon egy hosszú lánczczal oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami -olvasó szemei s mindnyájan kézbilincscsel valának terhelve. Kiséret -gyanánt két férfiu jött velök lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok -fegyvere kard volt, az egyik gyalogé puska, a másiké dárda. - -Mikor Sancho Panza e csoportot megpillantá, igy szóla: - -– Ezek bizonyosan gályarabok, kiket a király kényszermunkára itélt s -viszik őket a gályákra. - -– Kényszermunkára? – kérdé Don Quijote – s szabad-e a királynak valakit -munkára kényszeríteni? - -– Azt nem kutatom – mondá Sancho – hanem ezeket az embereket gonosz -tetteikért arra itélték, hogy a gályákon akarva nem akarva szolgáljanak. - -– Már akárhogy s mint legyen, de ezen embereket erőszakosan viszik s nem -mennek szabad tetszésök szerint! - -– De nem ám! – viszonzá Sancho – hajtják őket s még pedig oda, a hová -ugyan senki sem kivánkozik. - -– Igy tehát, – folytatá gazdája – itt a legkinálkozóbb alkalom tárul fel -előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem s a -nyomorultakat segítsem és gyámolítsam. - -– Az Isten mentsen meg! – kiáltá fel Sancho megrémülve – csak nem akar -nagyságod a büntető igazsággal szembeszállani? - -De már ekkor a gályarabok csoportja oda érkezék s Don Quijote udvarias -szavakkal kérte fel a kisérőket, mondanák meg és értesítenék őt azon ok -vagy okok felől, miért viszik ez embereket s miért ily módon magokkal? - -A lovas őrök egyike azt felelte: ezek gályarabok, kik a király hatalmába -jutottak, kiket most büntetésül a gályákra visznek, kik felől azonban ő -egyebet sem nem akar, sem nem is tud mondani. - -– Én azonban – viszonzá Don Quijote – mindegyiktől magátol szeretném -hallani részletesen, mi okozta ezen szerencsétlenségöket? - -A mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat csatolt, hogy a másik -lovas őr végre igy válaszolt: - -– Akkor hát lépjen közelebb nagyságod, s kérdezze meg őket magokat, ők -majd elmondják ha akarják; egyébiránt hiszem, hogy megteszik, mert az -ilyen csőcselék ép oly kész a gonoszságot elkövetni mint el is beszélni. - -Don Quijote csakugyan fel is használta ezen engedelmet. Odalépett a -rabokhoz s elkérdezte tőlök sorsukat, azok pedig annyi szemtelenséggel -mesélték el történetüket, a mi legnagyobb részt lopásról meg pénz -sikkasztásról szólt, mintha mindnyája ki tudja minő jeles dolgokat -cselekedtek volna, a mikért most ártatlanul szenvednek. - -Legvégül, valamennyi után egy körülbelől harmincz éves ember -következett, a ki oly kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra -nézett. Bilincsei tetemesen különböztek a többiekétől, sokkal sulyosabb -lánczot viselt kezén, lábán mint társai. Don Quijotenak azonnal feltűnt -e körülmény s mindjárt meg is kérdezte miért van ez az ember ily nagyon -is meglánczolva. Az egyik őr erre azt válaszolá: azért mert ennek egy -magának több a bűne mint a többieké összevéve, s ez oly vakmerő, ügyes, -találékony eszű gonosztévő, hogy bárha igy viszik is fogva, tartanak -tőle, hogy mégis megszökik. - -– Mily bűnt követett el tehát? – kérdé Don Quijote – hogy még sem -bűnhödik egyébbel mint a gályarabsággal? - -– Tíz évre megy oda – viszonzá az őr – a mi annyi, mint polgári halál. -Szükségtelen egyebet tudni róla mint hogy ez a jó ember az a hires Gines -de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla. - -– Biztos úr – vágott közbe a semmirekellő, mintha sértve érezte volna -magát – kikérem magamnak a tulajdon és keresztnevek elcsufitását. Az én -nevem Gines, nem pedig Ginesillo, családomé meg Pasamonte s nem -Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza -előtt, az is elég dolgot ád. - -– Csak ne oly fenhangon, országos gazember! – förmedt rá a biztos – mert -majd akarata ellenére is elhallgattatom. - -– Ugy látszik – viszonzá a gályarab – az ember csakugyan kénytelen -odamenni, a hová az isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki, -valjon engemet Ginesillo de Parapillanak hívnak-e vagy sem? - -– S hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? – kérdé az őr. - -– Igen, annak hívnak – viszonzá a fegyencz – hanem lesz rá gondom, hogy -ne hívjanak annak, akárhogy történjék is. Most pedig lovag úr, ha -valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide s azután menjen isten -hírivel, mert valóban unalmas már, hogy ennyit füteti más emberek élete -történetét. Ha pedig az enyimet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Gines -de Pasamonte vagyok, a ki saját kezemmel megírtam életemet. - -– Az igaz – mondá a biztos – csakugyan leirta életrajzát úgy, hogy -jobban sem kell, s elzálogosította a börtönben kétszáz tallérért. - -– S ki is szándékozik váltani – mondá Gines – ha kétszáz aranyért volna -is elzálogosítva – s ki is fogja adni nyomtatásban. - -– S reményli, hogy lesz olvasója? – kérdé Don Quijote. - -– Zsiványtörténetnek, meg lovag-regénynek mindig akad elég bolondja – -vágott közbe a biztos, a ki úgy látszék eléggé művelt s olvasott ember -volt. - -E szavai azonban olajat töltöttek a tűzre. Don Quijote a harag neheztelő -pillantását lövelte rá, majd a lánczra füzöttekhez fordúlva így szólt: - -– Mind abból, a mit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki, -hogy ámbár bűneitekért fenyítenek: azon büntetést, melyet ki kell -állnotok nem szívesen szenveditek s igen kedvetlenül és akaratotok -ellenére mentek oda, a hová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy ha más -körülmények között születtetek volna, talán ti is egészen másokká -lesztek. Minden oly világosan áll immár lelkem előtt, hogy azt sugallja, -arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanusítandó példa -által bizonyítsam be, mi végre küldött engem a menny e világra s miért -álltam én azon lovagrendbe, melynek történetei talán nem is oly -silányak, mint némely emberek gondolják. Minthogy azonban tudom, az -okosságnak az az egyik szabálya, hogy a mit jó móddal el lehet érni, ne -akarjuk elérni gonosz módon: én kérni szándékozom ezen őrző és biztos -urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és hagyjanak -menni békével. A király nem fog hiányt látni olyanokban, a kik készebbek -szolgálatába állani, azt pedig nagy keménységnek tartom, hogy rabokká -tegyük azokat, kiket isten és természet szabadokká alkottak. S mi több, -tisztelt őrizők – tevé hozzá ezekhez fordúlva – ezek a szegény emberek -ti ellenetek semmi roszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga -bűnéért. Van isten a menyben, a ki nem hagyja a roszat büntetlenűl, a -jót jutalmazatlanúl, az pedig épen nem illik, hogy tisztességes emberek -hóhérai legyenek más oly felebarátaiknak, kik ő ellenök semmit nem -vétettek. Ezt egész tisztelettel és szelidséggel kérem, s hogy – ha -beteljesítitek – legyen miért köszönetet mondhatnom. Ha azonban jó -szántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ezen kard, karomnak -hatalmával, erőszakkal fog rá kényszeríteni benneteket. - -– Csókolni való ostobaság! – viszonzá a biztos – igazán jó tréfa, -melylyel uraságod fecsegése végződik, azt kivánni, hogy a király -fegyenczeit szabadon bocsássuk. Mintha bizony hatalmunkban állna -elbocsátani őket, vagy hatalmában önnek, hogy nekünk ezt parancsolja. -Menjen az úr isten hirével a maga utján, igazítsa helyre fején ezt a -borbély-tányért és ne keresse a háromlábu kacska-macskát. - -– Te magad vagy a kacska meg a macska, te csacska! – kiálta fel Don -Quijote, s a szót nyomban tett követte, a mennyiben oly gyorsasággal -rohanta meg amazt, hogy mielőtt a megtámadottnak ideje lett volna -védelmi állásba helyezkedni, már akkor Don Quijote, gonosz sebet ejtve -rajta, dárdájával a földre taszította. - -Szerencséjére egészen jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt az, ki -puskát hozott magával. A többi őrök alig tudtak hová lenni -meglepetésökben e váratlan támadásra; mikor azonban magokhoz jöttek, a -lovasok kardot rántának, a gyalog dárdát szögezett s rárohantak Don -Quijotera, ki teljesen nyugodtan várta be őket s bizonyára nagyon pórúl -jár vala, ha a gályarabok, látva a szabadulásra kinálkozó alkalmat, ezt -meg nem ragadják s tördelni nem kezdik bilincseiket. A nagy zűrzavarban -az őrök majd a fegyenczekhez szaladtak, kik lánczaikat oldozák, majd Don -Quijotéra rohantak, ki őket ostromlá, s igy aztán a czéltalan -kapkodásban semmi sükerest nem végezhettek. - -Sancho, ura példáját követve, Gines de Pasamontenek segített az -oldozkodásban, ki aztán a legelső is volt, ki szabadon és minden akadály -nélkül állt a mezőn s azonnal rárohanva a földre terített biztosra, -ettől elvette kardját és puskáját, mely utóbbit majd az egyik, majd a -másik őrre emelve, azonban egyikre sem sütve el, a térséget csakhamar -megtisztította az őröktől, kik futamodásban kerestek menedéket, részint -Pasamonte puskája, részint azon kőzápor elől, melyet a már szabadokká -lett gályarabok feléjök zúdítottak. - -Sanchot nagyon elszomorítá ez a dolog, mert úgy vélte, hogy a -megfutamodottak azonnal feljelentik az esetet a Santa-Hermandad-nak,[7] -mely a félrevert harangok jeladására, azonnal keresésére kél majd a -fegyenczeknek. Közölte is urával ezen aggodalmát s kérve kérte, álljanak -ismét rögtön odább s rejtőzzenek el a közel lévő hegyes vadon sürűjébe. - -– Jó, jó – mondá Don Quijote – de én tudom, hogy most mit kell -cselekednem. - -S ezzel magához hívta a gályarabokat valamennyit, kik már szerteszét -csapongtak, miután a biztost egész bőrig kifosztották. Most azonban -visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, megtudni mi a kivánsága. - -Ez pedig igy szólott: - -– Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek az elvett -jótéteményekért, míg a hálátlanság azon bűnök egyike, melyek istent -leginkább sértik. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel -tapasztalhatátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjáúl azt kivánom, -sőt azt rendelem: vegyétek föl e lánczokat, melyektől nyakatokat -megszabadítám s induljatok rögtön Toboso városába s jelentkezzetek ott -Dulcinea del Toboso kisasszony előtt s mondjátok meg néki, hogy az ő -lovagja, a Bús-képü köszönti. Azután pontról pontra beszéljetek el -mindent a mi e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón -óhajtott szabadságot visszanyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán -mehettek, a merre kedvetek tartja. - -A gályarabok nevében Gines de Pasamonte felelt ekképen: - -– A mit nekünk nagyságod, a mi urunk és szabadítónk parancsol, azt -teljes és tökéletes lehetetlenség betölteni, mert mi csoportosan nem -járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, s akkor is kiki -arra, a merre néki legczélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a -földnek gyomrába, hogy a Santa-Hermandad meg ne találja, mely -kétségkivül azonnal utnak ered a mi keresésünkre. A mit nagyságod -cselekedhetik s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, ez az, hogy ama -hódolatot és megjelenést Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt fordítsa át -egy bizonyos számú áldás és jó kivánságra a mit nagyságodra mondanunk -kelljen, s a mit el lehet végezni mind éjjel, mind nappal, futva vagy -pihenve békében mint háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek -leszünk visszatérni az egyptomi húsos fazekakhoz, vagyis más szavakkal, -lánczainkat felvéve Toboso felé utra kelni: ez annyi volna mint azt -hinni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még reggeli tiz óra, s ezt -kérni tőlünk annyi, mint körtvélyt kivánni a szilfától. - -– Akkor hát esküszöm – kiálta fel Don Quijote haragra lobbanva – te -silány ficzkó, Don Ginesillo de Parapillo, vagy mi neved, hogy te magad -fogsz menni, még pedig kezeden, lábadon és nyakadon minden lánczoddal. - -A különben sem valami türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már -előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mint a ki képes -volt oly balgaságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) ily sérelmes -módon támadtatván meg, egyet kacsintott társaira, mire ezek szanaszét -oszolva oly kőzáport zúdítának Don Quijotera, hogy ha még annyi keze -volt volna is, nem vala képes magát pajzsával eléggé védelmezni; a -szegény Rocinante pedig oly keveset hederíte a sarkantyúra, mintha -valóságos érczből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonúlt s ezzel -védte magát a kőzápor ellen, mely mindkettejökre aláomlott. - -Don Quijote sehogyse tudta magát úgy elpajzsozni, hogy isten a -megmondhatója hány meg hány kavics ne üsse oldalba s pedig oly erősen, -hogy végre is földre terült. Alighogy leesett, az egyik gonosztévő -mindjárt ott termett nála, lekapta fejéről a réztányért s három négyszer -jól hátba vágta vele, ugyanannyiszor a földre is odacsapkodta, minek -folytán majdnem darabokká tört. - -Megfosztották felöltőjétől, melyet a pánczél fölött szokott viselni, de -lehuzták volna még az alatta lévő ruháját is, ha a pánczél nem -akadályoztatja. - -Sancho szürét elvették s kifosztották mindenéből, jó szerencse, hogy még -a szamarát meghagyták. Utóbb azonban ez is odalett. Mikor a hadi -zsákmányt egymás közt felosztották, ment kiki a maga utján, sokkal -nagyobb gondja lévén arra hogyan rejtőzhetik el a rettegett -Santa-Hermandad elől, semmint arra, hogy lánczaikat felvegyék s Dulcinea -del Toboso kisasszony elé menjenek tisztelkedni. - -Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradtak ott a -harczmezőn; a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva s néha -egyet-egyet legyintve fülével, mintha úgy vélné, hogy még most sincs -vége a kőviharnak, mely előbb fülei körül süvöltött, Rocinante ura -mellett feküdt elnyulva, minthogy az egyik kőcsapás őt is földre -terítette; Sancho egy ingben, a Santa-Hermandadtúl remegve; Don Quijote -pedig magán kivül a harag miatt, hogy épen azok bántak vele ily rútúl, -kiket oly nagy jótéteményben részesített. - - -XVII. FEJEZET. - -Don Quijote a vadonban. - -Annak láttára, hogy a hálátlan gonoszok mily rútúl bántak vele, Don -Quijote ezen szavakkal fordúlt fegyvernökéhez: - -– Mindig azt hallottam, Sancho, hogy a ki a csőcselékkel jót tesz, -mintha csak vizet hordana a tengerbe. Ha szavaidnak hiszek, megkimélem -magamat e keserűségtől. Most azonban megtörtént már; tűrjük békével, -ezentúl pedig legyünk óvatosabbak. - -– Akkor lesz nagyságod óvatosabbá mikor én törökké – mondá Sancho. De -minthogy az imént azt mondta, ha nekem hisz, megkímélte volna magát e -veszedelemtől: higyen nekem most és még nagyobb veszedelemtől fog -megmenekülni. Mert azt bizonyomra mondhatom, hogy a Santa-Hermandad-val -nem lehet ám lovagoskodni, mert az nem ád egy batkát sem a világon lévő -minden kóbor lovagért, s nekem már is úgy látszik mintha nyilai itt -süvöltöznének fülem körül. - -– Mert gyáva még a lelked is, Sancho – mondá Don Quijote. Nehogy azonban -azt mondd, hogy én makacs vagyok és sohase követem tanácsodat: most az -egyszer elfogadom s elkerülöm azon veszedelmet a melytől, oly nagyon -szepegsz. De csak is azon egy feltétel alatt, hogy sem életedben, sem -halálodban soha senkinek ne mondd, mintha én talán féltemben, nem pedig -a te rimánkodásodra vonultam volna vissza s kerültem volna ki e -veszedelmet; ha mást mondasz, rútúl hazudsz s én egyszer mindenkorra -kijelentem, hogy hazudsz, vagy hazudni fogsz valahányszor csak azt -mondod vagy gondolod. Most pedig egy szóval se mondj ellent, mert ha -csak gondolatban képzeled is, hogy én akármely veszély elől, főleg pedig -a mostani elől, melyben csakugyan lehet az ijesztésnek némi árnyéka, -félelemből menekszem: akkor meg sem mocczanok innen, hanem bevárom -egyesegyedűl nemcsak a Santa-Hermandad-t, hanem Israel tizenkét -törzsökének minden testvéreit, és a hét Makkabäust és Castort és -Polluxot s a világ valamennyi testvéreit és társulatait. - -– Señor – viszonzá Sancho – a visszavonulás nem megfutás, sem a bevárás -nem okosság, ha a veszedelem nagyobb semhogy a menekvést reményleni -lehetne; a bölcs ember ma gondoskodik a holnapról s nem tesz mindent -egyszerre koczkára. S tudja nagyságod, hogy bárha én csak egyszerű -paraszt ember vagyok belém is szorúlt ám valami abból, a mit természetes -észnek neveznek. Azért tehát ne bánja, hogy tanácsomat elfogadta, hanem -üljön fel nagyságod Rocinantera ha tud, ha pedig nem tud, én majd -felsegítem s aztán kövessen engemet, mert az én eszem azt sugja nekem, -hogy ez idő szerint nagyobb szükségünk lesz lábunkra mint kezünkre. - -Don Quijote lóra ült minden felelet nélkül, Sancho pedig szamarára -kapván elől ment s így léptek a közelökben fekvő Sierra Morena hegység -egyik vadon-erdős ágába, Sanchonak az levén a terve, hogy az egész -hegységen átvonuljanak Viso vagy Almodovar del Campo felé s néhány napig -e vadonban rejtőzzenek, hogy senki rájok ne találhasson, ha a -Santa-Hermandad keresésökre indul. - -Sancho Panza azt hitte, hogy hatalmas menekvési tervet koholt; de jaj, -meg sem álmodta hogy mi minden fog vélök e zordon, vad magányban -történni! Pedig történt, s mi több, legelőször is véle magával. Meg nem -állhatjuk, hogy a nevezetes eseményt azonnal el ne mondjuk. - -Sancho annyira félt a Santa-Hermandad üldözésétől, hogy azon az egész -napon meg sem álltak, hanem késő estig mindig mentek a sziklás, hegyes -vidék úttalan útain. Igen óvatosan kellett léptetniök s így sem nagyon -messzire nem haladhattak, sem arra sem értek rá, hogy nagyon gyakran -visszatekingessenek. Nem is vették észre, hogy valaki utánok lopódzik. -Gines de Pasamonte volt az. Mikor aztán az esthomály beállt a hegyek -között, egy szikláktól környezett völgyecske mélyén elvonúlt a két -menekvő lovag, kiket, bárha reggel óta mit sem ettek, most az egyszer -inkább bántott az álom mint az éhség. - -– Aludnunk kell, hogy utunkat mennél hamarább tovább folytathassuk – -mondá Sancho – de aludnunk csak a nyeregben szabad. Gonosz vidék ez -uram, s ha leszállunk paripáinkról, annyi mint bizonyos, hogy bárha a -legmagasabb tölgyfa koronájára kötjük is fel, holnap reggelre még onnan -is lelopják. De ha a nyeregben maradunk, szeretném látni, ki tud és ki -mer hozzánk közelíteni. - -S csakugyan így is tettek. Don Quijote beleszúrta dárdáját a földbe s -nyelét két kezével erősen megmarkolva, arra támaszkodott, Sancho Panza -meg ráhajtotta fejét az ujdonatúj, kényelmes nyereg magas kápájára, s -nemsokára oly édesen elaludtak, mintha a legjobb vetett ágyon -pihennének. - -Milyen álmuk lehetett e szokatlan helyzetben s a nap kiállott fáradalmai -és aggodalmai után, nem tudom megmondani, de annyi bizonyos, hogy Don -Quijote egyszer csak rémítő sírásra és jajgatásra riadt fel álmából, s -hallá, hogy Sancho az, a ki kesereg, s hallá, hogy szóról szóra ezt -kesergi: - -– Oh te, szívem legdrágábbja, saját házamnak szülöttje, gyermekeim -játszótársa, feleségem szemefénye, szomszédaim irígysége, terheim -megkönnyítője, életemnek fentartója! Hova vittek, hova legyek! Ki lopott -el, ki rabolt el?! Jaj nekem boldogtalannak, jaj énnekem nyomorúltnak! - -Don Quijote tüstént sejté, bizonyosan a szamarat lopták el, s ez az a -veszteség, a mely fölött Sancho oly jajgatva kesereg. Meg nem foghatta, -ki volt a tolvaj s hogyan vitte véghez gonoszságát. - -– Hogy ki volt, azt nem tudom – jajgatott Sancho – de, hogy nagy zsivány -lehetett, az bizonyos. - -– Letaszított szamaradról? – kérdé Don Quijote – s úgy rabolta el? - -– Jaj dehogy taszított, dehogy taszított! – viszonzá amaz – hanem -alólam, tulajdon két térdem, és a magam két sarka közül lopta ki édes -kedves szürkémet. - -Hogy lehet az?! – kiálta fel Don Quijote csodálkozva, – de az eset oly -nevetségesnek látszott, hogy majd elmosolyodott kérdésekor. - -Sancho egyebet sem tudott mondani mint azt, hogy a mikor hajnaltájban -felébredt, szokása szerint nagyot akart nyujtózkodni, de abban a -pillanatban recscsent s megingott alatta a nyereg, s ő azzal együtt -szépségesen a földre zuhant. - -– S hol volt a szamár? – kérdé Don Quijote. - -– Se híre se hamva! – felelé Sancho panaszos hangon. - -– Igen, de hát mi tartotta fen a nyerget? - -– Négy karó – viszonzá a megkárosúlt – a mivel furfangosan fel volt -póczkolva. - -Don Quijote most már megértette az egész csalfaságot. Az ügyes tolvaj -négy erős karót hozott magával az erdőből, s ezeket alkalmazá egymásután -a nyereg négy sarka alá, úgy hogy Sancho űlve maradt a nyeregben, s még -magasabban mint előbb, a szamarat aztán könnyü volt a karók közül -kivezetni. Ennyit tehát megtudtak, de az még jó darabig titok maradt -előttük, hogy a ki a furfangos csint végrehajtotta, az nem volt senki -más, mint a gonosz Gines de Pasamonte, a kit Don Quijote mentett meg a -gályarabságtól s a kinek lánczait leoldani épen maga Sancho segítette -legjobban. - -A szamarát vesztett fegyvernök szomorúságát lehetetlen eléggé leirni; -oly szomorú volt, hogy még enni sem tudott. Don Quijote azonban utóbb -mégis megvigasztalá, azt mondva neki, csak legyen nyugton, majd ád ő -neki egy írást, a mit váltónak neveznek, arról, hogy Don Quijote otthon -maradt öt szamarából, három szamárcsikót szolgáltassanak ki Sanchonak az -egy ellopott helyébe. Így aztán a szegény vesztes mégis csak -megvigasztalódott, letörlé könyjeit, félbe szakasztá zokogását s -megköszönte Don Quijote nagylelkűségét. - -Ezen váratlan veszteség kétszeresen nehézzé tette Sanchora nézve a -sziklás, hegyi útakon való barangolást. Még az egyenes, sima földön sem -volt valami híres gyalogoló, mennyivel kevésbé itt, a hol majd le-, majd -felfelé kellett haladnia, sőt még a szamár nehéz nyergét is magával -czipelnie, a mitől semmi áron sem akart megválni. A másik baj pedig az -éhség volt. A rablók ugyanis, a mint említettük, elvették tőle zsákká -kötött szűrét a belé rakott eleséggel együtt, s így, ha egyszer másszor -kecskepásztorokra nem akadnak, a kiktől tejet, sajtot túrót, s egy-egy -darab kenyeret is lehet vásárolni, bizony arra szorúltak volna, a mit -egykor Don Quijote említett, az erdei gyümölcsökre s a mezei gyökerekre, -a mik pedig az étkes Sanchot ugyancsak kevéssé tudták volna kielégíteni. - -Harmadnapja barangoltak már czéltalanúl a vad országban, midőn Don -Quijote egyszerre homlokára ütött tenyerével s nagy fenszóval felkiálta: - -– Dicső, szerencsés gondolat, teljesen méltó Don Quijote de la -Manchá-hoz! - -Sancho Panza bámúlva is, meglepetve is tekintett fel urára. - -– Nos? – kérdé Don Quijote – nem mondod, nem gondolod legalább magadban, -hogy talán az esze ment el gazdádnak és uradnak? - -– Az igazat megvallva, körülbelől csakugyan azt gondoltam – viszonzá -Sancho őszintén. - -– S akkor igen jól gondoltad és igazat gondoltál Sancho – felelt Don -Quijote – mert gazdádnak valóban el fog menni az esze, s épen ez a -legalkalmasabb hely arra, hogy elmenjen, hogy megbolondúljak, hogy -őrjöngjek. - -Sancho most már még nagyobb csodálkozással s még sokkal ijedtebben -tekintett a lovagra. Már ezt teljességgel nem értette. Don Quijote -azonban megmagyarázta: - -– Tudnod kell, Sancho – mondá – hogy a legnevezetesebb kóbor lovagok -egy-egy időre mindig megőrültek. Elvonúltak a magányba, sanyargatták -testöket, nem ettek gyökereknél egyebet, forrásviznél semmi mást nem -ittak, s őrjöngésökben vagy szakadatlanúl imádkoztak valamely remete -barlangjában, vagy neki neki rohantak fejjel valami kemény kősziklának, -de sokszor olyan komolyan, hogy majd ketté repedt a koponyájok. - -– De hisz ez valóságos őrültség, eszeveszettség! – kiálta fel Sancho -fejét rázva. - -– Persze hogy az – viszonzá Don Quijote – s épen annak is kell lenni! - -– De hát mí az ördögért bolondulna meg az ember, a kinek máskülönben -helyén van az esze? – kérdé Sancho. - -– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez által is nevelkedik híre, neve, -érdekessége. Az ilyen őrjöngő lovagnak fegyvernöke elmegy sietve a lovag -barátaihoz, ismerőseihez, jegyeséhez, elpanaszolja előtte keserves -szavakban a lovag szomorú állapotát, vagy talán levelet is visz tőle, a -mit akkor irt, mikor józanságától elbúcsúzott. Azok aztán megsajnálják, -jajgatnak, siránkoznak fölötte; elmennek, fölkeresik, megtalálják -széttépett ruhában, borzas hajjal, kiéhezve, elsatnyulva; nyakába -borúlnak, kérik térjen vissza közibök, a lovag nem akar hajtani -szavukra, végre nagysokára mégis enged, visszamegy, s akkor van nagy -öröm, nagy boldogság és mindenek fölött nagy dicsőség, mert -megőrülésének annyira híre ment, hogy még az utczai gyerekek is újjal -mutatnak rá s azt mondják: ime, nézzétek csak, ez az a jeles ember, a ki -megbolondúlt. - -Sancho a fejét rázta; sehogysem ment az eszébe, hogy még az is -dicsőségére válhasson valakinek, ha megbolondúl. - -Don Quijote azonban annyira beleszeretett ebbe a sületlen gondolatba s -az ő főmintaképének a gaulai Amadisnak példájába, ki a lovagregényben -hasonló módon tart vezeklést a szegénység szikláján, hogy Sancho hiába -hozott föl terve ellen akármit is, ő rendületlenűl megmaradt -szándékánál. Nem is halasztotta soká kivitelét, mert egyszer csak így -szólott szokott áradozó, mesterkélt modorában: - -– Ez az a hely, oh egek, melyet kiszemeltem és kiválasztottam, hogy itt -sirassam azon boldogtalanságot, melybe ti magatok taszítottatok! Ez az a -hely, hol szememnek zápora e kis patakocska vizét meg fogja árasztani és -szűnni nem akaró sóhajaim folytonosan lengetendik e vad fák leveleit, -tanújeléűl azon fájdalomnak, mely elkeseredett szívemet kínozza. Oh, bár -kik legyetek is ti, e ligetek istenei, kik e lakatlan tájakat -választátok hajlékotok helyéűl: halljátok meg azon boldogtalan lovag -panaszát, kit ádáz sorsának üldözése arra kényszerít, hogy ily rideg -magányban jajgasson és keseregjen! Oh ti magános fák, kik mától fogva -egyedüliségemben társaságomat képezitek, adjátok jelét ágaitok gyengéd -lengedezésével, hogy tinektek az én jelenlétem nem alkalmatlan. Oh te én -fegyverhordozóm, jó és balsorsomban szeretetreméltó útitársam, jól -bevésd emlékezetedbe mindazt, a mit jelenleg tőlem látsz, hogy -elbeszélhesd minden barátaimnak s ismerősimnek, hogy sirassák -boldogtalan barátjokat! - -E szavak után leszállt Rocinantéról, egy pillanat alatt levette zabláját -és nyergét s egyet ütvén hátára, igy szóla hozzá: - -– Szabadságot ad az, ki maga szabadság nélkül marad, oh paripa, te épen -oly hires viselt dolgaid, mint a mily boldogtalan sorsod által! Menj, a -merre akarsz; el a völgyön, át a bérczeken, semmi sem gátolja immár -futásodat, nyargalhatsz bátran, versenyt futva a szelekkel! - -Hanem azt ugyan hiába szabadította fel erre a nagy szaladásra; nem -kivánt e szabadságával élni s a mit tett, mindössze is csak az volt, -hogy ott egy álló helyben lehajtotta a fejét, s elkezdte a rét jóizű -füvét porczogatni. - -Sancho pedig igy szólott: - -– Már hiszen, Búsképű lovag úr, ha csakugyan azt követeli a kóbor -lovagság törvénye, hogy nagyságod megbolondúljon én meg erről levelet -vigyek s hirt adjak ismerőseinek: akkor igazán nem kellene Rocinantét -szabadon ereszteni, hanem inkább megint megnyergelni, hadd pótolná -szegény áldott szürkémnek hiányát. Akármilyen görhes is, mégis csak négy -lába van, s rajta hamarább megtenném az utat, mint gyalogszerrel, mert a -mint már több izben is mondtam: nekem bízony a gyalogolás nem kenyerem. - -– Nem bánom, Sancho – viszonzá Don Quijote – tégy, a mit akarsz, -szándékod úgy látszik, nem rosz; azért óhajtásom csak az, hogy mától -számítandó három nap mulva indúlj, addig pedig kivánom, lásd meg -őrjöngésem minden cselekedetét, hogy majd mindenfelé elbeszélhesd. - -– De hát mi egyebet szükség még látnom – mondá a furfangos Sancho – hogy -akár megesküdjem rá, hogy nagyságod igazán megbolondúlt. - -– Mi egyebet? – kérdé Don Quijote – hát azt, hogy majd letépem ruháimat, -szétszórom fegyvereimet, neki rohanok fejjel a kőszikláknak… - -– Az Isten szerelméért, csak azt ne tegye! – szakasztá félbe Sancho – az -már a bolondságnál is több. Anélkül el lehet nagyságod. Üsse fejét a -vizbe, vagy valami olyas puhába, mint a pamut, a többit aztán bízza rám -nagyságod, majd mondok én uraknak, asszonyságoknak olyan dolgokat, hogy -szemök-szájuk eláll bele. - -– Köszönöm jó szándékodat, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – de -nem szabad feledned, hogy a mit én cselekszem, az nem tréfa dolog, hanem -nagyon is komoly valóság, máskülönben megszegném a lovagrend törvényeit, -melyek a kicsapás terhe alatt parancsolják, hogy semminemű hazugságot ki -ne merjünk ejteni ajkainkon! Igy tehát az én fejjel való -nekirohanásomnak igaznak, keménynek és tisztességesnek kell lennie -menten minden nyegleségtől és szineskedéstől. - -– No, de hát legalább a három napot engedje el nagyságod – alkudozék -Sancho – irja meg a levelet mentől előbb, vele együtt a szamár-váltót -is, hadd menjek aztán haza meg Tobosoba s hadd hozzam el az óhajtott -feleletet. - -Don Quijote végre ráállt a Sancho kivánságára s egy kis jegyzékes -könyvecskét vonva elé kebeléből, abba a következő levelet irta irónnal: - -– Fenséges és legmagasb úrnő! A távollét keserűségétől megkeserítve, -kivánok neked méznél is édesebb üdvöt, óh, legédesebb Dulcinea del -Toboso. Hogy bebizonyítsam, mily kész vagyok a legsanyarúbb fáradalmakat -is elviselni, visszavonúltam a legzordonabb vadonba s itt küzdök a -levegő ég zordonságával, hideggel, meleggel, itt kínzom, itt gyötröm -magamat mindaddig, mig kegyelmességedtől határozott parancsolatot nem -kapok, hogy színe előtt megjelenjek. Sancho, az én hű fegyvernököm majd -elmondja körülményesen, mily szörnyű dolgokat végzek én e magányban, s -mindent csak azért, hogy örök hirűvé s dicsőségűvé tegyem Dulcinea del -Tobosót, - -kinek vagyok, mig élek - -alázatos szolgája Búsképű lovag. - -– Legvénebb kecském szakállára mondom – kiáltá fel Sancho, mikor a -levelet végighallgatá – soha ennél remekebbet nem hallottam. -Lánczos-lobogós adta, milyen szépen kikanyarította nagyságod ezt a -levelet! S hogyan odaillik aláirásnak az a Búsképű lovag! Igazán, -nagyságod maga a megtestesült ördög, és nincs olyan dolog, a mihez ne -értene. - -– Lovagi tisztem teszi kötelességemmé – mondá Don Quijote – hogy -mindenhez értsek, a lópatkolástól kezdve egész a csillagvizsgálásig. - -– Most még arra a másik levélre irjon, kérem, egy-két rend irást a három -szamárcsikóról, de már az alá a maga becses nevét tessék odakörmölni, -hogy mindenki ráismerjen. - -– Odairni, Sancho, nem odakörmölni – jegyzé meg Don Quijote – bizony -illendő lenne, ha a szavakat kissé jobban megválogatnád. - -– Legyen tehát irni, nem körmölni – viszonzá Sancho – a mi egyébiránt -mindegy kutya. - -Don Quijote most a könyvecske egy másik lapjára ezt a váltót irta: - -„Fizessen kegyed, kedves unokahúgom, ezen első szamárcsikó-váltómra, -Sancho Panza fegyvernökömnek hármat azon öt közül, melyek kegyed -gondjára bízva otthon maradtak; mely három szamárcsikónak kifizetését és -átadását, ugyanannyi átvettnek fejében rendelem, s a melyek ezen váltóm -előmutatójának hiánytalanúl átadandók. Kelt a Sierra-Morena bensejében, -a folyó évi augusztus havának 22-én. Don Quijote.“ - -– Most már megnyergelem Rocinantét – mondá Sancho – s aztán indulok. - -– De még előbb egy tuczat őrjöngést be kell várnod! – szóla Don Quijote. - -– Láttam én már nagyságodtól eleget – ismétlé Sancho előbbi állítását, – -hanem nagyobb az annál, hogy ez a hely, a hol nagyságodat magára hagyom, -ugy el van rejtve, hogy alig leszek képes újra ráakadni, ha visszatérek. - -– Jegyezd meg magadnak jól a tájékoztató jeleket – mondá Don Quijote – -abban pedig bizonyos lehetsz, hogy én e vidékről el nem távozom. S lesz -gondom arra is, hogy felmenjek a legmagasabb sziklára, s onnan nézek -majd szélylyel, hogy visszatértedkor megpillanthassalak. Azonkivül -nehogy eltévedj és nyomot veszíts, az lesz a legbiztosabb, ha ezekből az -itt bőven tenyésző rekettyékből letörsz egy csomót s imitt-amott -elejtegeted, mig a tisztásra érsz; ezek aztán határkarókul és -útmutatókul szolgálnak majd, melyek hozzám vezetnek, ha visszatérsz. - -– Ugy teszek – viszonzá Sancho – s miután jó nyaláb rekettyét levágott, -urának áldását kérte, majd mindkettőjöknek nem csekély sírása közben -elbúcsúzott tőle. - -Felült azután Rocinantera, melyre nézve Don Quijote meghagyta neki, hogy -úgy vigyázzon rá, mint a szemevilágára. Majd útnak indult a síkság felé, -időről időre egy-egy rekettye-ágat hullatott a földre, a mint gazdája -tanácsolá. Ment tehát, habár gazdája egyre kiáltozott, hogy legalább -csak egyet-kettőt nézzen meg őrjöngő cselekedeteiből. - -A nagy kiáltozásra, valami száz lépésnyi távolságról csakugyan -megfordúlt s oda kiáltá: - -– Igaza volt nagyságodnak, hogy szükséges lesz legalább egy bolondságát -látnom, ha lelkiismereti furdalások nélkül meg akarok esküdni. - -– Ugy-e mondtam? – kiáltá Don Quijote örömmel, – várj egykissé, Sancho, -meg lesz egy miatyánk alatt. - -S azzal pánczélját, sisakját félrelökve, nekiszaladt, két bakugrást tett -a levegőbe, utána bukfenczet vetett, hogy a föld csak úgy döngött bele, -azután meg ugy hányta a czigány kereket, mint a szélmalom vitorlái. - -Sanchonak elég volt ebből ennyi. Megfordítá Rocinante kantárját, most -már teljesen megnyugtatva afelől, bú nélkül megesküdhetik rá, hogy -gazdája csakugyan megbolondúlt. - - -XVIII. FEJEZET. - -Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza. - -A levélvivő fegyvernök sok botorkálás s kalandozás után végre valahára -kijutott a Sierra Morena rengetegéből, s a mint a síkra ért, megindult -valamerre Toboso felé. Másodnap azonban ismerős tájék merűlt fel szemei -előtt. Vendéglő, magas kőfallal kerítve; nézte, nézte mindegyre jobban, -végre ráismert, hogy ez ugyanaz a balzsamos fogadó, a hol ama nevezetes -éjen oly hatalmasan megrakták őket s őt még ráadásul a levegőbe is -fellódítgatták. - -Éhes volt kegyetlenül; napok óta nem evett egy falat főtt ételt. Bemenni -se mert, félve attól, hogy ráismernek s talán megint megtapogatják az -oldalát ott, a hol a multkor még elmulasztották. Ezen kétségekkel -tusakodott magában, bemenjen-e vagy ne menjen, midőn egy egészen -váratlan esemény szakasztotta egyszerre ketté bizonytalansága tovább -szövődését. - -Két férfiú lépett ki ugyanis a fogadóból, a kik a tájékon szerteszét -tekintettek, mintha az utat kémlelnék. A mint a magas, hosszú lovon a -gömbölyü, potrohos kis csatlóst megpillantották: látszék, hogy szóltak -egymásnak valamit, majd még jobban szemügyre vették, s aztán az egyik -mindjárt oda kiálta: - -– Holla, Sancho Panza, hová atyafi? - -Sancho úgy megijedt neve hallatára, hogy majd hanyatt esett -Rocinanteról. Képzeletében már a lepedőt is látta, a melybe majd ismét -belefektetik, hogy aztán ujra röpitsék szárny nélkül. Ebben azonban ez -alkalommal nagyon csalódott, mert épen nem roszakaratú ellenséggel, -hanem gazdája legjobb indulatú két jó barátjával, a falubeli lelkészszel -és Miklós mesterrel, a borbélylyal áll szemközt. Ezen örvendetes esemény -láttára nagyobb teher esett le a szivéről, mint az egész Sierra Morena -kőszirtjeinek súlya összevéve. Mihelyt ezen sejtelem valóságáról -meggyőződött, tüstént odarugtatott hozzájok, leugrott Rocinantérol s -örömében, majdhogy sirva nem fakadva ezt kérdezé: - -– De hát mit keres itt tisztelendő atyaságod, meg Miklós mester ezen a -vidéken? - -– Két szökevényt – viszonzá a lelkész jóindulatú mosolygással, – a kik -egyikét Don Quijotenak, másikát meg Sancho Panzának hivják. Az egyiket -hálaistennek ime megtaláltuk, de hát a másik hol van? - -Sancho Panza erre hegyiről tövire elmondta Don Quijote utóbb viselt -dolgait, a mik a Sierra Morenába való elvonulást tették tanácsossá, hol -azonban ura a lovagrend törvénye szerint egy időre kissé megbolondult, s -ott kell nekie őrjöngenie míg Señora Dulcinea del Toboso meg nem engedi, -sőt meg nem parancsolja, hogy megint eszére térjen. - -A két férfiúnak – a kik csakugyan Don Quijote keresésére indultak, – -szemök, szájok elállt ezen tenger ostobaság hallatára. Alig tudták -magokat összeszedni, s alig tudtak Sanchotól mit kérdezni. - -– Tehát Señora Dulcinea del Tobosot kéri – mondá végre a lelkész – az -parancsolja meg, hogy eszére térjen? - -– Igen bizony – viszonzá Sancho Panza – s én viszem hozzá ezt a levelet. - -S azzal kebelébe nyult, hogy a könyvecskét elékeresse; de nem találta s -nem is találhatá még ha mind a mai napig keresné is, mert a -jegyzékkönyvecske a nagy készülődés közepette szépségesen ott maradt Don -Quijotenál. - -Látva már most Sancho, hogy semmikép se tudja megtalálni, ábrázata -egészen halálnak vált, s jobbra-balra forgott nagy gyorsasággal, -folytonosan keresgélve; arról kelle azonban végre is meggyőződnie, hogy -a könyv csakugyan elveszett. Ekkor aztán mind a tiz körmével neki esett -a szakállának, tépte, marta magát s közbe-közbe öklével nagyokat ütött -homlokára. - -– Mi baja az istenért? – kiálta fel a borbély – talán a kóbor -fegyverhordozóknak is az a kötelességök, hogy megbolonduljanak? - -– Mi a bajom? – kiáltá viszont Sancho is majd nem kétségbeesve – hát az -a bajom, hogy egy szuszszal elvesztettem három olyan szamárcsikót, -melyek közül egy-egy többet ért egy várkastélynál! - -– Hogyan értsük ezt? – kérdé a borbély. - -– Elvesztettem azt a jegyzékkönyvet – viszonzá Sancho, – melybe a -Dulcineanak szóló levél bele volt irva, de bele volt irva uramnak még -egy sokkal fontosabb váltója is, melyben unokahugának meghagyja, hogy -nekem három szamárcsikót szolgáltasson át abból a négy vagy ötből, -melyek nála otthon vannak. - -S ezzel elmondá, hogyan vesztette el szürkéjét. - -A lelkész megvigasztalá, azt mondván neki, mihelyest urát megtalálják, ő -magára vállalja, hogy azzal ujra kiállíttassa a váltót, még pedig olyan -papiroson, a mint illik és szokás, mert a jegyzékkönyvecskékbe irt -váltók nem érvényesek és az ilyeneket nem kötelesség kifizetni. - -Ezen aztán Sancho megnyugodott s azt modá, ha ez igy van: akkor nem -sokat törődik azzal, hogy a Dulcineának szóló levelet elvesztette, úgy -is majdnem szóról-szóra tudja könyvnélkül s ekkép leirathatja, a hol és -a mikor csak akarja. - -– Mondja el tehát, Sancho barátom – szólt a borbély – hadd irjuk le -rögtön. - -Sancho elkezdte a fejét vakarni, hogy a levél szavait eszébe juttassa; -majd egyik lábára állt, majd a másikra; most a földre nézett, aztán meg -föl az égre s már ujja bötykének majd felét elrágta, míg a szavaira -várakozók már-már türelmöket veszték; végre, nagy sokára ezt nyögte ki: - -– Isten engem, tisztelendő lelkész úr, vigye az ördög azt a levelet, ha -én eszembe tudom juttatni; annyit tudok hogy így kezdődött: - -„Nagyságos és vénséges Señora.“ - -– Nem vénséges – jegyzé meg a borbély, – ki az ördög irna olyan -bolondot? Bizonyosan fenséges vagy felséges. - -– Az az, hogy a part üsse meg! – viszonzá Sancho – azután pedig -össze-vissza zagyvált benne heted–havat a sok jó egészségről és -betegségről, a mit neki kivánt s a mivel az egész levél tele volt, míg -utoljára is azzal fejezte be: alázatos szegény szolgája a Búsképű lovag. - -Sancho Panzának kitűnő emlékező tehetségén a két utas nem kevéssé -mulatott, dicsérték is nagyon ügyességét, s a levelet még -kétszer-háromszor elmondatták vele, hogy ők is megtanulhassák könyv -nélkül s majd annak idejében papirra tehessék. Sancho el is mondta -készségesen, csakhogy persze minden ujabb alkalommal új meg új -sületlenségeket toldott hozzá, a mik azonban a magok furcsaságánál -fogva, kétségkívűl igen mulatságosak voltak. - -Sancho elbeszéléséből egyébiránt azt is megértették, hogy Don Quijote -micsoda bohó igérettel, a sziget kormányzóságának kecsegtető reményével -birta rá Sanchot a kalandozásra, de kivették egyszersmind azt is, hogy -Sancho ezt egészen komolynak, igaznak s lehetségesnek tartja. Látva ezt, -fárasztani sem akarták magokat most azzal, hogy e badar igéret -lehetetlenségét szavakkal bebizonyítsák előtte; első teendőjöknek azt -tartották, hogy Don Quijotét tudják valami módon kicsalni utóbb még -igazán veszedelmessé válható helyzetéből, a melybe hóbortossága sodorta. - -– Uramat a hegységből kicsalni? – kérdé Sancho, – de hiszen abból -semmisem lesz! Nem megy az egy tapodtat se onnét, míg én Tobosoból -választ nem hozok! - -– Dehogy is nem – viszonzá a borbély, – jőjjön be velünk a fogadóba -Sancho; falatozzunk együtt s majd evésközben kitaláljuk valahogyan -módját, hogyan csaljuk ki a rengetegből. - -– Ments isten, hogy én ide bemenjek! – mondá Sancho – a kóbor lovagok -fegyvernökeinek rettenetesen tiltva van, hogy vendéglőkbe szálljanak, ha -levelet visznek. Csak arra kérem uraságtokat, küldjenek ki ide a mezőre -valami kis ebédet, mert mi türés-tagadás, nálam bizony már nagyon delet -harangoznak. - -A gonosz csont nem akarta bevallani, miért vonakodik annyira e -fogadótól. - -– Sajnálom, hogy Sancho be nem jön – jegyzé meg erre a borbély nagyon -komolyan – no de, ő tudja mi a kötelessége. Mindenesetre rögtön küldünk -ki ebédet; mi pedig odabent bebocsátást kérünk Micomicona -herczegkisasszonyhoz, a ki bizonyosan be is bocsát bennünket, ha -meghallja mily jó hirt hoztunk. - -Ezen szavakra nem csak Sancho Panza tátotta el szemit száját -csodálkozásában, hanem még a lelkész is olyan bámuló arczkifejezéssel -nézett Miklós mesterre, melyből világosan ki lehetett venni, ő sem érti -szavait. Valami különös furfangosság lehetett azokban. Nehogy pedig e -furfangosságot a netalán nyomban hozzá intézendő kérdések elárulják s -lappangó tervét s szándékát meghiúsítsák: a borbély illedelmesen -karonfogta a lelkészt, szemével hallgatást intett neki, s azután befelé -vezeté a vendéglőbe. - -– Hm – mondá Sancho Panza, mikor egyedűl maradt – Micomicona -herczegkisasszony? Ki lehet az a Micomicona herczegkisasszony? - -A lelkész talán ugyan e pillanatban épen ezen kérdést intézte már a -kapun belől a borbélyhoz e szavakban: - -– Mondhatom, kedves komám uram, nagyon kiváncsivá tett ama -nyilatkozatával. Kicsoda az a Micomicona herczegkisasszony? - -– Egy terv villant meg az agyamban, tisztelendő komám uram – viszonzá -Miklós mester – a melytől igen sok jót várok szándékunk szerencsés -kivitelére. Jerünk szobánkba, azonnal elmondom. - -– Igazán kiváncsi vagyok hallani – mondá a lelkész. - -Először Sanchonak rendeltek s küldettek ki valami ebédet, azután -elvonultak a vendégszobába, melyben elszállásolva voltak, s ott főzték -ki azon tervet, melynek sükeréről a következő fejezetben akarunk -szólani. - - -XIX. FEJEZET. - -Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt. - -– Ha már a mi szerencsétlen barátunk ennyire megháborodott – kezdé a -borbély – csakugyan alig hiszem, hogy balgatag vezeklése helyéről -egyenes uton ki lehessen hozni. Nekünk magunknak is a lovagság -ostobaságaihoz kell folyamodnunk. - -– Osztozom nézetében, komám uram, – de a kérdés csak az: hogyan? - -– Épen arra akarok felelni. Ugy-e tetszik emlékezni, hogy a mikor tegnap -este ide a vendéglőbe megérkeztünk, milyen szeretetre méltó -utitársaságot találtunk együtt a nagy szobában, a kikkel aztán egy -asztalnál együtt is vacsoráltunk. - -– Nos? – kérdé a lelkész – tudom, hogy az az utitársaság még ma is itt -van, de hát mi köze Don Fernandonak és bájos nejének Dorottyának a mi -lovagunkhoz? - -– Mi köze? – folytatá a borbély – csak egy kevés türelmet kérek. Tetszik -úgy-e arra is emlékezni, hogy mind Don Fernando, mind igazán méltán -bájosnak mondott neje, Dorottya, mily szivesen kérdezősködtek utunk -szándékáról, czéljáról? - -– Hogy ne emlékezném, hiszen csak tegnap este történt. - -– S tetszik emlékezni arra is, hogy e szép és nemeslelkű asszonyság mily -igazi részvéttel sajnálkozott a mi közös szerencsétlen barátunk fölött, -s mily jártasságot tanúsított a lovagság dolgaiban, abban a fellengzős, -czikornyás kikacskaringózott beszédmódban, a mi a lovagregényekben oly -gyakran eléfordúl s a melyet szegény Don Quijote barátunk is annyira -elsajátított, hogy majdnem mindig olyan válogatott, czifra szavakban -beszél? - -– Mindenre, mindenre jól emlékszem, Miklós mester – mondá a lelkész -türelmetlenül – de még ebből mind nem tudom mi közük azoknak mi hozzánk. - -– Mindjárt megtudja, tisztelendő komám uram. Csak egy pillanatnyi -türelmet kérek. Tetszik ugy-e végre arra is emlékezni, hogy az a kedves -asszony, mily szíve szerint sajnálta az elbódítottat, s mily melegen -mondá, hogy a mit csak megtehetne kigyógyítására, örömmel és készséggel -megtenné. - -– Emlékszem; ugy volt; hiszen e szeretetteljes nyilatkozatáért még én -mondtam neki hasonló melegen kifejezett köszönetet. - -– No már most – folytatá a borbély – van tehát itt a közelünkben egy -igazán előkelő, nemes gazdag, bájos és mindenek fölött jó szivű fiatal -urnő, a ki oly jártas a lovagregényekben, hogy akár maga is irhatna, a -mitől ugyan Isten mentse meg mind őt, mind a világot. Én tehát átmegyek -hozzájok; megkérem férjét, engedje meg – s megkérem az asszonyságot -magát, tegye meg azt: keresse fel magányában Don Quijote urat; adja ki -magát előtte Micomicona, vagy akármi manó királyi herczegkisasszonynak, -a kit országából az óriások elűztek, kérje fel a lovag urat, hogy -szálljon síkra azon óriással vagy óriásokkal az ő szent és igaz ügye -érdekében: s ha Dorottya ő nagysága ilyen módon megkéri: itt a nyakam, -ezt is elhagyom metszeni, ha Don Quijote úr rögtön lóra nem pattan s ugy -ki nem repül a vadonságból mint a pinty! - -– Ördöge van komám uramnak, ezt jól eltalálta! – mondá a lelkész – ki a -manó is gondolta volna, hogy ez a terv süljön ki abból az imént említett -Micomicona névből. Ha valami, csakugyan ez lesz a legjóbb mód -szerencsétlen barátunkat elcsalni. - -Első dolgunk tehát, hogy Don Fernando urat és kedves nejét e furfangos -tervnek megnyerjük. - -– Kérelmünkkel pedig ne is késsünk – jegyzé meg a borbély – jerünk oda -rögtön. - -Ugy is tettek. Átmentek mind a ketten azon vendégszobába, a hol Don -Fernando volt szállva nejével, s eléadták kérelmüket. - -– Mindössze is néhány napi késedelmünkkel jár – mondá Don Fernando a -hozzá intézett kérésre – minthogy azonban úgy is csak mulatság és -szórakozás végett utazunk, e kis késedelem semmi komolyabb ügyben nem -fog bennünket akadályoztatni. Ha kedves nőm rááll a tréfára, én szivesen -beleegyezem. - -– Hogy ne állnék – mondá Dorottya két kis kezével tapsolva örömében – ki -ne örülne királykisasszonynyá lehetni, – és tevé hozzá komolyabban – egy -nemes szivű emberen ily csekély szolgálattal talán még segíthetni is. - -Miután ekképpen Don Fernandónak és nejének beleegyezése meg volt nyerve, -ujabb tervezés kezdődött, hogy a szándékolt tervet hogyan lesz -legczélszerűbb életbe léptetni. Először is abban állapodtak meg, hogy -Sancho Panzát fogják megnyerni magoknak, mint a ki nélkül semmire sem -mehetnének, mivel egyedül az tudja, hogy Don Quijote jelenleg hol -tartózkodik a hegységben. Ezt a borbély vállalta magára s a mint azonnal -meglátjuk, szerencsésen ki is vitte. Don Fernando megigérte, hogy ő lesz -nejének, vagy is jobban mondva, e mostani kalandban Micomicona királyi -herczegkisasszonynak udvarmestere. A borbély meg a lelkész is elkisérik -őket egy darabig, s azután majd csak utközben találkoznak velök, mintha -éppen véletlenűl találkoznának. Ők azután majd utvezetőkül ajánlkoznak, -s Micomicon királyságba arra vezetik Don Quijotét az ő szülőfaluja és -lakóhelye felé, ahol aztán lesz gondjok rá, hogy a kalandor lovag szépen -otthon csöppenjen. - -Dorottya azonnal kész volt hozzáfogni az átöltözéshez. Igen díszes ruhát -öltött magára, felrakta ragyogó ékszereit, s igazán oly szép, oly -fejedelmi alak volt, hogy valósággal is beillett volna -királykisasszonynak. Ekkor átüzent a borbélyhoz, hogy most már hívhatja -Sancho Panzát, ő királyi herczegsége kész a kóbor lovag fegyvernökét -elfogadni. A borbély tehát rögtön kiment Sancho Panzához, a ki a -kiküldött izletes ebéd végeztével a fogadó körüli árnyas fák hűvesében -tartotta délutáni pihenőjét. - -– Megbocsásson, barátom, hogy pihenésében zavarom – kezdé hozzá intézett -szavait a borbély – de nagy dolgok vannak készülőben. Micomicona -herczegkisasszony akar beszélni Sancho Panzával, Don Quijote de la -Mancha kóbor lovag úr fegyvernökével. - -– Velem? – kérdé Sancho nagy szemeket meresztve – s ugyan mi lehet a -kivánsága? - -– Bizonyosan nem tudom megmondani – viszonzá a borbély – csak annyit -tudok, hogy az ügy igen fontos lehet, mert alig hogy arról értesült ő -királyi fensége, hogy mi Don Quijote urat ismerjük, azonnal hozzánk -küldé udvarmesterét azon üzenettel: kérve kér a nagy egekre, vezessük őt -e jeles lovag elé. Mi azt feleltük, igen szivesen megtennők, de magunk -sem tudunk felőle többet, mint azt, hogy valahol a Sierra-Morena -vadonában tartózkodik; ámde hol és merre, arról csak fegyvernöke, a -szerencsénkre épen itt időző Sancho Panza tudna felvilágosítást -nyujtani. Ujra átizent tehát hozzánk: kérjük meg azt a derék -fegyvernököt, mert neki igen fontos beszéde van mind véle, mind főleg -gazdájával. Én magamra vállaltam, hogy kegyelmedet azonnal tudósítom; -jöttem is tehát s ezennel szívből kérem, jőjjön velem azonnal a királyi -herczegkisasszony elé. - -Sancho Panza egy ideig gondolkozott. Mindazon igéretek, csodás meseszerű -történetek, nagy kitűntetések, gazdag megjutalmazások a miket előtte -gazdája oly gyakran emlegetett barangolások közben: mindazok egyszerre -megelevenedtek lelke előtt s mindazok egyhangulag azt tanácsolták, azt -javasolták neki: „Menj, hátha most ragyog föl szerencséd fényes -csillaga!“ - -S követte intésöket, és vele ment a borbélylyal; Rocinantet bátran ott -hagyta magára a legelőn, tudva, hogy sem el nem szökik, sem senki el nem -lopja még csak a bőriért sem. - -Don Fernando, mintegy őrt állva, sétált fel s alá Micomicona -herczegkisasszony szobája ajtaja előtt. - -– Ez az a fegyverhordozó, udvarmester úr – mondá a borbély odaérve hozzá -Sanchoval – a kivel ő királyi fensége szólni óhajt. - -– Igen örvendek a szerencsének, testvér – viszonzá Don Fernando; -barátságosan kezet szorítva a fegyvernökkel – azonnal jelenteni fogom -asszonyomnak. - -S tüstént bement Dorottyához. - -– A cselédje igen becsülettudó – jegyzé meg Sancho e nyájas -fogadtatásra, – a milyen az úr, olyan a szolgája; ha ez megfordítva is -áll, akkor a herczegkisasszony nyájassága ellen sem lesz kifogásom. - -– Magam is azt hiszem – mondá a borbély – mert eddig mindig csak a -legjobbat hallottuk felőle. - -Alighogy e szavakat mondá, Don Fernando, a helyettes udvarmester ujra -megjelent, s belépésre kérte föl Sancho Panzát. - -Sancho Panzán kívűl csak Don Fernando lépett be ismét, de a borbély, -nagy kiváncsisággal, az ajtó előtt várta be a fegyverhordó visszajöttét. - -Sancho majd egy óranegyedig időzött a herczegkisasszonynál. Mi történt -ezen idő alatt odabent s mi nem, milyen igéretek s ajánlatok tétettek: -nem tudjuk megmondani. De annyi bizonyos, hogy a mint Sancho Panza a -szobából kilépett, arcza úgy csillogott, úgy ragyogott az örömtől, hogy -egy puskalövésnyiről észre lehetett volna venni rajt, hogy szíve -boldogságban uszik. Odaugrott a borbélyhoz, átölelte, megcsókolta, -azután meg a bokáját ütötte össze örömében s oly fenhangon, hogy -alkalmasint a szobában is meghallották, igy szóla: - -– Eb megy már most Tobosoba, várhat én rám Dulcinea! Oda se nézek neki, -a mióta herczegkisasszonyok szorúlnak segítségemre. - -– No’s, no’s? – kérdé a borbély hatalmasan tettetve a csodálkozást – mi -dolog történt Sancho? - -– Jó! – viszonzá a kérdezett s egy teli erszényt csörgetett meg a -borbély előtt – ez a pecsétje, hogy jó dolog történt, s hogy jó -emberekre akadtunk. - -– Hát a királykisasszony ő felsége? - -– Olyan jó az, a szentem, mint a falat kenyér! Szépnek meg olyan szép, -mint a mennybéli angyalok! Ejnye de csak is takaros egy fehércseléd! - -S azzal szó nélkül indult kifelé. - -– Hová, hová ily sietve, atyafi? – szólítá meg most Sanchot a lelkész, a -ki a félig nyitott ajtó megől hallgatá Sancho szavait. - -– Nyergelni, tisztelendő atyám – viszonzá a fegyverhordozó – megyünk, -indulunk, repülünk mindjárt gazdámhoz. - -– Hogyan? – kérdé az előbbi – hát a tobosoi ut? A levél? Meg a felelet? - -– Az az én gondom! – felelt Sancho hamis szemhunyorítással – azt csak -tessék rám bizni! - -S azzal elsietett Rocinantehoz. - -Félóra mulva uton voltak mindnyájan a Sierra-Morena felé. Sancho volt a -vezető, Dorottya lovagolt nyomában, Don Fernando e mellett, a lelkész és -a borbély meg csekély távolságban nyomukban, mintha nem is hozzájok -tartoznának, hanem csak esetleg ők is azon az uton mennének. - -Az első éjszakát ott töltötték egy völgyi kis falucska igen tiszta -házikójában, a hol az egyszerű hegylakók, a legőszintébb s szivesebb -vendégszeretettel látták az utitársaságot. Don Fernando megkérte Sancho -Panzát, hogy utközben senkinek se említse a királykisasszony nevét és -magas méltóságát, mert az ilyen előkelő uraságok sokszor egészen -ismeretlenűl szeretnek utazni. S jó volt Sanchot erre figyelmeztetni, -mert bizony majd kifurta az oldalát még igy is, ki az, a ki az ő -társaságában utazik. - -Másnap aztán jó reggel megint utnak indultak s még e nap dele táján -odaérkeztek, a hol a Sancho által elpotyogatott rekettyék kezdődtek. - -– Most már egészen jó nyomon vagyunk – mondá Sancho – s nem sokára -czélnál leszünk. - -Itt tehát a lelkész meg a borbély egészen elmaradtak a társaságtól s -csak messziről kisérték szemmel az előttök haladókat. - -Valami háromnegyed mérföldnyire nyomultak még előre, mikor aztán Don -Quijotet csakugyan megpillantották a szirtes, sziklás, zordon -vadonságban. - -– Ott van, ő az! Sugár alakjáról is ráismerhet fenséged – mondá Sancho, -mutató ujját Don Quijote felé tartva. - -Mihelyest Dorottya a lovagot megpillantotta, rögtön megcsapkodta -paripáját, a miben férje is követte példáját, úgy hogy nemsokára egészen -ott voltak a lovag előtt. - -Don Quijote ámult-bámult érkezésökön, de még jobban azon, hogy a mint -odarobbantak eléje, az udvarmester leugrott paripájáról. Dorottyát -leemelte, a ki nagy illedelmesen leszállt s oda térdelt Don Quijote -lábaihoz. - -A lovag minden áron fel akarta emelni, a királyleány azonban folyton -térden állva ekkép szóla hozzája: - -– Nem kelek föl előbb, oh bátor és nagyhatalmu lovag, míg jóságod és -udvariasságod egy olyan kegyben nem részesít, mely saját személyed -dicsőségére és becsületére, valamint más részről javára fog válni azon -hajadonnak, kinél szorongatottabb és megkeserítettebb nincs a nap alatt! -És ha a te hős karodnak ereje csakugyan oly hatalmas mint halhatatlan -hired hangja hirdeti: nem fogod elutasítani magadtól azon szerencsétlen -hölgyet, kit oly nagy messze földről vonzott ide dicsőséges neved -illatárja s ki balsorsának te nálad keresi vigasztalását. - -Ez már olyan beszéd volt, a mi Don Quijote szivét, fülét egyaránt a -legeslegteljesebben gyönyörködteté. - -– Egy szó kevés – viszonzá a lovag – de én annyit sem fogok mondani, -szépséges urnő, sem panaszodból többet meghallgatni mindaddig, a míg a -földről fel nem kelsz. - -– Nem fogok fölkelni, señor – felelt a királykisasszony – míg a te -udvariasságod meg nem igéri azt a jotéteményt, a melyért esedezem. - -– Megigérem és megfogadom – viszonzá Don Quijote – azon feltétel alatt, -ha beteljesítése nem válik kárára és ártalmára királyomnak, -szülőházamnak és azon hölgynek, a ki szívem és szabadságom kulcsát -tartja kezében. - -A míg ezen hosszadalmas udvariaskodások és illedelmeskedések folytak, -ezalatt Sancho Panza is odaérkezett, leszállt Rocinanteról s urához -lépve, tiszteletteljesen kezet csókolt; egyszersmind azt susogta: - -– Én is megjöttem, jó hirrel. A mi pedig azt a kérelmet illeti, bátran -megigérheti nagyságod, a miért ez a kisasszony könyörög, mert az egész -csak gyerekség. Mindössze is egy silány óriást kell a lábáról leütni, s -a ki ezt kéri, az a magas Micomicona herczegkisasszony, az étiopiai nagy -Micomicon birodalomnak királynője. - -– Bárki legyen is – viszonzá Don Quijote – megteszem a mi kötelességem s -a mit lovagtisztem megenged vagy parancsol. - -S ezzel a királyleányhoz fordulva így szóla: - -– Keljen fel bájoló szépséged, mert ime én kész vagyok megtenni mindazt, -a mit tőlem kérni méltóztatik. - -– Azért esedezem tehát – mondá a királykisasszony, – nagylelkű személyed -jöjjön velem azonnal oda, a hová vezetendem, de egyszersmind igérje meg, -hogy mindaddig semmi más kalandba, sem kérés teljesítésébe nem -bocsátkozik, míg boszut nem áll helyettem azon árulón, a ki minden -isteni és emberi jog megvetésével, álnokúl bitorolja királyságomat. - -– Ugy legyen, kész vagyok e kivánságot teljesíteni – viszonzá Don -Quijote – s e pillanattól kezdve, señora, bátran elűzheted leverő -busongásodat s új örömre és erőre keltheted hervadó reményedet, mert -Isten és az én karom segítségével nem sokára vissza lészsz helyezve -királyi birodalmadba s elfogadhatod ujra ősi és terjedelmes királyságod -trónusát, daczára és megszégyenülésére mind azon gazoknak, a kik csak -egy szóval is ellenmondani akarnának. Most pedig rajta! Dologra, mert a -mint mondani szokás, – késedelem veszedelem. - -A megvigasztalt királykisasszony váltig tusakodott, hogy kezet csókol -neki; azonban Don Quijote, a ki csakugyan illedelmes és udvarias lovag -volt, ebbe semmi áron bele nem egyezett s a helyett fölemelte a hölgyet, -odavezette paripájához, majd urias hangon megparancsolá Sanchonak, hogy -abban a nyomban nyergelje meg Rocinantet s szolgáltassa kezéhez -fegyvereit. - -Sancho levette a fegyvereket, melyek diadal-jelvények gyanánt az egyik -fára voltak akasztva, azután megszorítá Rocinante terhellőjét, nyomban -reá fölfegyverezte gazdáját, ki is, mihelyt fegyverben állt, azonnal így -szóla: - -– Isten nevében előre tehát, hogy e nagy urnő baján segíthessünk. - -Azzal felpattant Rocinantera, valamint Don Fernando is, ki mindeddig -némán, szótlanul, de azért igen jól játszotta a részvevő udvarmester -szerepét, – s csak a szegény Sancho maradt gyalog, a ki most ujra -keservesen megbánta, hogy a szürke oda van, melynek újfent nagyon érezte -hiányát. - -Mindazáltal csakhamar kiverte fejéből a szomorúságot, a mikor arra -gondolt, hogy ura már útban van, de sőt talán már a markában is tartja a -császári méltóságot, mert még csak el se képzelhette, hogy a majd -diadalmas lovag nőül ne vegye ezt a királyi herczegasszonyt s legalább -is Micomicon királyává ne legyen. Csupán egy dolog ütött szeget a -fejébe, nevezetesen az, hogy az az ország a szerecsenek földén fekszik, -s így tehát mindazok, a kik jobbágyai gyanánt esnek, bizonyára mind -feketék lesznek. Azonban a mily találékony elméjü volt, csakhamar -kieszelte hogyan lesz legjobb ezen a bajon segíteni, s így szóla -magában: - -– Törődöm is én azzal, ha az én alattvalóim mind csupa merő szerecsenek -is! összenyaláboltatom az egész csomót s áthozatom minden pereputtyostól -Spanyolországba s itt eladom; megveszik készpénzen s árukon olyan -tisztességes birtokot vagy hivatalt vásárlok, hogy bú nélkül megélek -holtom napjáig. Nem vagyok én sült bolond, sem pedig olyan tökkel ütött -fejü, hogy el ne tudnék adni egy füttyre tiz-tizenkét ezer alattvalót; -istenemre mondom, öregit apraját úgy tovaröpítem mint a pinty s ha olyan -feketék is mint maga az ördög, majd tudok én csinálni belőlök fehér -tallérokat, sárga aranyokat. Csak ide velök, már is viszket a tenyerem! - -Igy aztán annyira belemerűlt a gondolkozásba s a boldog megelégedésbe, -hogy föl se vette a gyaloglás kellemetlenségét. - -A lelkész és a borbély – jó távolról bár – holmi sűrű bokrok megől -szemlélték mindezt, míg végre szükségesnek látták, hogy ők is -elélépjenek s a társasághoz csatlakozzanak. - -– Igen ám – mondá a lelkész – de nem lesz-e Don Quijote úrnak feltűnő s -nem ád-e okot valami gyanura ha minket is egyszerre itt lát, mintha az -égből cseppentünk volna ide. - -– Bizza ezt rám, tisztelendő komám uram! – mondá a furfangos borbély – -tudok én az ő nyelvén! - -S azzal ők is előre rugtattak. - -Alighogy aztán egymást az uton megpillantották, a borbély mindjárt teli -torokkal elkiáltá magát: - -– Oh hála, hála a nagy égnek, csakhogy megint elméjén van a nemes, a hős -lovag, a mi tisztelt barátunk Don Quijote de la Mancha! - -Don Quijotet rendkivül meglepte kedves barátainak e váratlan -megjelenése. Odasietett hozzájok, megölelte őket s nagy csodálkozással -kérdé mi hozta ide őket e rengetegbe? - -– Hát Sancho Panza nem mondta meg nagyságodnak? – kérdé a borbély -tettetést szinlelve. - -– Sancho ép az imént érkezett e helyre – viszonzá Don Quijote – -megérkezte óta pedig annyi rendkivüli esemény történt itt, hogy azóta rá -sem értem vele a magam ügyeiről beszélni. - -– Nagyságod fegyvernöke – folytatá most a borbély, a ki megigérte -Sanchonak, hogy tisztára mossa gazdája előtt a tobosói út -megszakasztásáért – Sancho Panza Tobosoba vitt valamely fontos levelet. -Utközbe beszólott hozzánk is s szívreható előadásából értesültünk mind -arról, hogy távozása óta mennyi hőstettet vitt nagyságod végbe, mind -arról, hogy igazi lovaghoz méltón, most mennyire elment az esze, hogyan -őrjöng e vadonban s milyen szörnyüséges bukfenczeket hány, bolondsága -nagyobb bizonysága okáért. Meghallani e rém-híreket, nagyságodat -szívünkből megszánni, s azonnal elhatározni, hogy kerüljön életünkbe -bár, mi felkeressük nagyságodat s ha csak lehet megvígasztaljuk s maga -kimélésére kérjük: ez mind egy pillanat műve volt, a mit aztán rögtön -végre is hajtottunk. Jöttünk Sancho Panza utasítása nyomán s Istennek -hála, hogy jövetelünk nem történt hiába, hanem csakugyan megláthattuk -nagyságodat, még pedig sokkal épebben, semmint reménylettük. - -– És sokkal fontosabb utban, semmint még csak tegnap akár én magam is -gondolni mertem volna – jegyzé meg Don Quijote. Fogadják, uraim, szíves -részvétökért forró köszönetemet, s azon kijelentésemet, hogy én is -kimondhatatlanul örvendek, hogy utunknak legalább azon részén, melyen -együtt haladunk, önök kedves társaságát élvezhetem. - -S azzal néhány szóban, de igen büszke magatartással elmondta, hogy ő -jelenleg Micomiconba készül, a hová ezen magasságos úrnő vezeti. - -– Oh, hisz akkor egész hazáig együtt megyünk! – kiáltá fel a lelkész -örömmel. - -– Mert ugy-e a mi falunkon kell magosságodnak átmennie – vette át a szót -a borbély – s onnan aztán Carthagena felé folytatja útját, a hol -kinálkozó alkalommal hajóra szállhat s ha a szél kedvező lesz, a tenger -csendes és vihartalan, nem sokkal kevesebb mint kilencz esztendő alatt -ott lehet a nagy Meona, akarom mondani Meotis tavánál, a mely mintegy -száz napi járó földre van az említett országtól. - -– Uraságod csalódik – viszonzá Dorottya királykisasszony – mert nincs -még két esztendeje sem, hogy hazulról eltávoztam, s igazán mondhatom az -idő sohasem kedvezett, mindazáltal még is elértem azt, a mit annyira -óhajtottam látni, tudniillik señor Don Quijote de la Manchát, a kinek -hírét azonnal meghallottam mihelyt a spanyol földre léptem s ez a hír -arra össztönzött, hogy nyomban fölkeressem s magamat udvariasságába -ajánljam s az ő győzhetetlen karjának hősiségére bízzam igazságos -ügyemet. - -– Ne tovább, ne tovább, fenséges herczegné! – szóla közbe Don Quijote – -én ellensége vagyok minden hízelgésnek. S bárha ez az elismerés nem -hízelgés is, mégis csak sérti az én füleimet, én egyedül annyit -mondhatok s igérhetek, kegyes úrnő, hogy akár legyen bátorságom akár se, -azt, a mi megvan kész vagyok egész éltem szakadtáig magasságod -szolgálatára felajánlani. Ezzel tartozom a szükségben szenvedőnek, ezt -követeli s parancsolja lovag tisztem, mely épen azt rendeli, hogy a -sanyargatottakat gyámolítsam s a gonosztévőket üldözzem, sőt irtsam a -földszinéről. - -– Ejnye, be kár tehát, – mondá most a borbély, a ki leczkét akart -tartani Don Quijotenak – hogy azt a bolondot ki nem kergette nagyságod -legalább ebből az országból, a ki a mi utazásunkat olyan bizonytalanná s -olyan aggodalmassá tette. - -– S ki volt az? – kérdé Don Quijote lovagias felgerjedéssel. - -– Valami eszeveszett kóborló – folytatá a ravasz támadó – a ki elég -balgatag volt egy csoport gályára kisért fegyenczet, czégéres -gazembereket méltán reájok vert lánczaikból felszabadítani. Bizonyosan -czimboraságban állt velök, máskülönben ilyen gonoszságot nem lehetett -volna végrehajtani. Ezek a rablók azóta itt csatangolnak a vidéken, -különösen valami Gines de Pasamonte egészen járhatatlanokká teszi az -utakat, mert kifoszt, megrabol mindenkit, a kivel uton-utfélen szembe -találkozik. Egész utunkon rettegnünk kellett tőle, s mi tagadás, pokolra -kivántuk azt a hóbortos bolondot, a ki ezt az akasztófavirágot -megérdemlett büntetése alól felszabadította s általa annyi ártatlan és -becsületes ember nyugodalmát elrabolta. - -A lovag minden szónál mássá meg mássá változott szinében. Egy világért -sem merte volna bevallani, hogy azoknak a derék ficzkóknak ő volt a -szabadítója. - -Sancho Panza azonban, mihelyt a Gines de Pasamonte nevét említeni hallá, -ugyanazon fájdalmat érzé egész erővel megujulni szívében, mely akkor -hatotta át kebelét, mikor szamarának veszteségét észrevette, mely -szomorú esemény felől azt sugta neki valami, hogy abba is a nevezett -rabló van belekeveredve; nem is állhatta meg, hogy haragja és fájdalma -megujuló rohamában igy ne szóljon: - -– Ne fakadjon ki azon szabadító ellen oly keservesen, Miklós mester, -mert az bizony senki más nem volt, mint az én tisztelt gazdám, Don -Quijote de la Mancha. Eleget mondtam neki, jól meggondolja mit -cselekszik, s hogy öreg hiba lesz azokat szabadítani meg, a kiket -semmirevaló gazságok juttatott a gályára. - -– Te oktondi! – förmedt rá Don Quijote – szabad is a kóbor lovagnak -azzal törődnie, hogy előbb fütesse-kutassa, valjon azok a -szorongatottak, lánczra vertek és elnyomottak, a kikkel útközben -találkozik, hibáik vagy szerencsétlenségök folytán jutottak-e ilyen -állapotra? Neki csak az a kötelessége, hogy gyámolításukra siessen mint -szükségben szenvedőknek s figyelmét kinaikra fordítsa, nem pedig -gonoszságukra. Én elégedetlen és boldogtalan emberek egész csapatával -találkoztam, s azt tettem velök, a mit a lovagrend törvényei követelnek. -A ki pedig ezen cselekedetemet roszallaná, annak azt mondom, hogy a -lovagság dolgához semmit sem ért, s hazudik mint valami sehonnai bitang, -a mit kardommal is kész vagyok a lehető legérthetőbben bizonyítani. - -S a mint ezt kimondta, lábát feszesen megveté a kengyelben, a vas -süveget arczába nyomta, mert a borbélytányért a gályarabokkal való -veszedelmes találkozás óta a nyeregkápára akasztva hordta, s dárdáját -egyszerre támadásra feszíté hóna alatt. - -Dorottya még valami kellemetlen összeütközéstől tartott a csintalan -borbély s a tréfát nem értő szenvedélyes lovag közt, miért is a baj -elhárítására azonnal így szólott: - -– Ne feledje lovag úr a nekem tett igéretet, a mely szerint az én ügyem -végezése előtt tilalmas egyéb kalandba keverednie, bármily sürgős legyen -is az. Azért tehát csillapítsa le nagyságod e felgerjedést, mert ha ezen -tisztelt utitársunk tudja, hogy ez a hatalmas kar volt az, mely a -gályarabokat megszabadította, bizonynyal inkább háromszor a szájára üt s -ugyanannyiszor a nyelvébe harap vala, semhogy csak egyetlen egy olyan -szócskát is kiejtsen, mely nagyságodat annyira felharagíthatá. - -– Akár megesküdjem rá – mondá a borbély – készebb lettem volna leharapni -a fele bajuszomat. - -– Lecsendesülök, kegyelmes asszonyom, – szólt Don Quijote – és elfojtom -méltó haragomat, mely szívemben már-már felviharzott s nyugodtan és -békén folytatom utamat, míg adott szavamat be nem váltottam. Hanem ezen -engedelmes feltételem viszonzásáúl szabad-e azért esedeznem, mondja el -nagyságod, ha nagyon terhére nem esik: milyen bánat keseríti; hányan -vannak, kik és mik azok, a kiken kegyelmességedért nekem jogos, -kielégitő és teljes boszút kell állanom? - -– A legnagyobb készséggel megteszem – felelt Dorottya – ha panaszom és -keservem nagyságodat nem untatják. - -– Semmi esetre sem, kegyelmes asszonyom – bizonyítá Don Quijote; – mire -aztán Dorottya így válaszolt: - -– Akkor tehát kérem önöket, figyeljenek. - -Mind oda tolakodtak közelébe, Dorottya pedig kényelmesen elhelyezkedvén -a nyeregben, egyet-kettőt köhintett, s egyéb ilyes előkészületek után, -igen sok ügyességgel így fogott hozzá az elbeszéléshez. - -– Mindenek előtt azt kell megtudniok, uraim, hogy nevem… Itt azonban -elakadt egy-két pillanatra, mert hirtelenében elfelejtette, hogy milyen -névre is van ő elbérmálva. - -Don Fernando mindjárt sejté a dolog bibéjét s nem is késett a hibát e -szavakkal ütni helyre: - -– Nem is lehet csodálni, kegyelmes asszonyom, hogy balsorsa -elbeszélésinél magasságod megzavarodjék és kiessék sodrából, mert az -ilyen szerencsétlenség rendesen olyan, hogy akár hány esetben még -emlékező tehetségétől is megfosztja azt, a kire alásujtott, annyira, -hogy az ember még a saját nevét is elfelejti. Ugyan ez esett meg -felségeden is, a kinek alig jut eszébe, hogy Micomicona -herczegasszonynak hívják, és törvényes örököse a nagy Micomicona -birodalomnak. Ezzel a kis utbaigazitással most már könnyü szerrel -visszaidézheti nagyságod megbántott emlékező tehetségébe mind azt, a mit -előttünk feltárni szándékozik. - -– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz -többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom -mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs -Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s -tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla -királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána -nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan -árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja -annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy -roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura, -kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja, -hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is -mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból -tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint – -atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról -értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit, -még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan, -hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá -nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám -beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen -igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár -ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is. -Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy -Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se -készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként -az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes -megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen -lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal -utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim -orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az -egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek. -Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a -nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most -már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől. -Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy -követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem, -mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt -meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriás jogtalanúl -bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó -atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg -irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom -olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem -nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá -törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben -juttassam az ő kezeibe. - -– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don -Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már -ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk? - -– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene -kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni -ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el -annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a -fejedelmi uraságba! - -S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját -összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját, -megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte, -engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja -asszonyának s királynőjének. - -Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr -hóbortosságán s a szolga együgyűségén? - -Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy -urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt -ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban -mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben. - -– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még -csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet -hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen -hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi -mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart -közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk -csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én -egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában -imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna, -tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem -megjegyezte, hogy a folytonos és rendkivüli viszontagságok még emlékező -tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen. - -– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges -urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem -látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra -megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész -vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével -szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és -saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét -levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem: -teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága -szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen -örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem -lehetséges! - -Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta -kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó -szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott -rá urára: - -– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak -csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy -pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi -herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem -ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a -toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak -még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az -enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el, -vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s -fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha -királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben -elviheti az ördög az egész mesterséget! - -Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája -ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se -szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt -terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet, -kétségkivül azonnal életét vette volna. - -– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora – -otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet, -te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt -ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt -merészléd rágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem -tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó, -ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz -óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá -veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a -ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és -bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány -rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a -porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal -illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted! - -Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne -hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott, -odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának: - -– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni -ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg -ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a -semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából? -Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a -mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint -hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal -a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam. - -Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a -meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája -szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak -látszott Sanchonak megbocsátani. - -– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda -urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva -legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso -kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs -szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok. -Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása, -melyből herczegi módon meg ne élhetne. - -Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes -komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig -megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá -neki, menjenek kissé előbbre, mert egy pár kérdést akarna intézni hozzá -s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni. - -Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva, -valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott: - -– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy -körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a -felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a -beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék. - -– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi -igaz s a mi kötelességem. - - -XX. FEJEZET. - -Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben. - -– Mindenek előtt azt mondd el nekem tehát – kérdé Don Quijote – hogyan s -mikép találtad Dulcineát? Nem beteg e, bebocsátottak-e hozzája, -beszélhettél-e vele sokáig? - -Sancho azonban a helyett, hogy e sok kérdésre akár egyszerre, akár -egymásután megfelelt volna, egy darabig nagymerően nézett maga elé egy -az út mellett álló sűrű bokorra, de oly szúró tekintettel, mintha -szemével minden egyes levelkét keresztül akart volna nyársalni. Így -tartott ez a merő nézés nehány pillanatig, ekkor aztán inaszakadtából -rohanni s torkaszakadtából ordítani kezdett: - -– Hej akasztófára való Ginesillo! Ide az én igaz jószágommal, add vissza -életemet! Ne vidd el nyugalmamat, ide szamarammal, ide örömemmel! - -Don Quijote nem tudta mire vélni ezt a nagy kiáltozást; néhány pillanat -mulva azonban látta, hogy a Sancho Panza által előbb oly merőn nézett -bokor megől egy ember ugrik le egy szamárról, s villámgyorsan tünik el a -sűrűségben, Sancho Panza pedig a bokor mögé kerül, ráborúl szamarára, -öleli, csókolja váltig, ezt mondogatva neki: - -– Hogy vagy kincsem, szememfénye, édes szürkém, kedves útitársam! -Csakhogy újra az enyim vagy, csakhogy újra ölelhetlek! Ásó-kapa -válaszszon el ezentúl egymástól bennünket! - -Mire Don Quijote Rocinanteval odaért, már akkorra Sancho is kivezette a -szamarat az útra, s hátára pattant. - -– No most már mind a vizig szárazon! – kiálta Sancho hetykén – csakhogy -megint paripámon ülhetek, nem bánom már, ha a világ végeig eltart is -vándorlásunk! - -– Hogy jutottál ujra szürkédhez? – kérdé Don Quijote igazi részvéttel. - -– Jaj, kedves nagy jó uram – viszonzá Sancho alig tudva hová lenni a -boldogságtól – a mióta ezt a drága kincset elvesztettem, azóta -éjjel-nappal, ébren, álmomban, földön, égen mindig ezt lestem, csak ezt -kerestem. Nem tudtam még csak elképzelni se, hogy én örökre elmaradjak -szamaramtól! Minden bokorban, minden fa mögött azt néztem, őt sejtettem, -s ime most csakugyan meg is találtam. Az az akasztófára való Ginesillo -bizonyosan valami útasra lesett ezen rejtekben, vagy a mi neszünk elől -bújt a sűrűség mögé, s azt hitte, elrejtőzhetik. Úgy közikbe is nyomult -az ágaknak, hogy a mint hirtelen fordúlni akart, nem tudott, s kénytelen -volt levetni magát a lopott jószágról s gyalog menekülni. - -Már ekkor a társaság többi tagjai is odaérkeztek s szerencsét kivántak -neki mindnyájan, hogy a szamár ujra megkerült, Don Quijote pedig azzal -tette boldognál boldogabbá a hű fegyvernököt, hogy azt mondta neki: ez a -szerencsés körülmény egyáltalában nem teszi azért a három szamár -csikórul szóló váltót érvénytelenné. Sancho hálás köszönetet mondott -érette. - -Ezután megint az előbbi két csoportra oszoltak, s Don Quijote elől ment -Sanchoval, hogy a várva várt tudósítást meghallhassa. Igy szóla tehát -fegyvernökéhez: - -– A mint a te örömed teljessé lett, hadd legyen azzá az enyém is, s -mondd el most, Sancho, hol, hogyan és mikor láttad Dulcineát? mivel -foglalkozott? mit mondtál neki s mit felelt ő, mikor levelemet olvasta? -Ki tisztázta le útközben a könyvecskéből a levelet? Szóval, mondd el -mindazt, a mit a jelen esetben érdemesnek látsz az elmondásra, a -közlésre és a hírül adásra; de semmit hozzá ne tégy s ne füllents, hogy -talán nekem örömet szerezz: de el se hallgass semmit, hogy megfoszsz az -örömtől. - -– Uram – viszonzá Sancho – ha az igazat meg kell vallanom, azt a levelet -a könyvecskéből bizony senki le nem tisztázta énnekem, mert én a -jegyzékkönyvecskét elvesztettem. - -– Ez megnyugtat a felől, hogy nem hazudsz – mondá Don Quijote mosolyogva -– mert azt a könyvecskét, a melybe a levelet beleirtam, távozásod után -másnap megtaláltam magamnál s nem tagadhatom, hogy eleget is búsúltam -miatta, mert el sem tudtam képzelni, mi tévő lészsz te, ha majd -észreveszed, hogy a levél nincs nálad. S váltig azt hittem, hogy tüstént -visszafordúlsz, akárhol légy is már, mihelyt a hiányt észreveszed. - -– Úgy is tettem volna – viszonzá Sancho – csakhogy megtanúltam ám könyv -nélkül egy hallásra, mikor nagyságod előttem elolvasta. Így aztán -tollába tudtam mondani egy jó ismerősömnek, a ki úgy levakarintotta, -hogy még a királyné is elolvashatta volna. - -– A te fejedből mondtad el? – kérdé Don Quijote megdöbbenve – az ugyan -szép levél lehetett aztán! Ugyan elmondanád könyv nélkül nekem is? - -– Most már nem tudom, uram – viszonzá Sancho – mert a mikor már egyszer -elmondtam, leirattam s láttam, hogy ott van a papiroson: gondoltam -magamban, erre nekem úgy se lesz többé szükségem az eszemben, jobbnak -találtam hát elfelejteni; úgy is van az embernek elég más észtörödelme. - -– Tehát leirattad – folytatá Don Quijote – jól tetted; s aztán? -Megérkeztél; mondd csak, mivel foglalkozott a szépség ama királynéja? -Úgy e épen gyöngyfűzésnél találtad, avagy talán aranyszálakkal valami -czímert hímzett ezen ő fogoly lovagja számára? - -– Nem a mellett találtam bíz én – viszonzá Sancho – hanem épen két mérő -búzát rostált az udvaron. - -– De legalább mondd azt tehát – jegyzé meg a lovag – hogy e búzának -minden szeme csupa gyöngygyé vált kezének érintésitől. S nem vetted -szemügyre, barátom, tiszta búza volt az vagy kétszeres? - -– Csupa rozsos – felelt Sancho. - -– Hanem azért biztosítlak – mondá Don Quijote – hogy az ő kezének -rostálása után olyan fehér czipó sül belőle, mint a hab. De tovább; -mikor átadtad neki levelemet, úgy-e az én drága menyasszonyom -megcsókolta, vagy homlokához emelte tisztelete jeléül? - -– Nem emelte bíz az – viszonzá Sancho – mert a mikor át akartam adni, -épen javában benne volt a karajozásban, s jó csomó szem volt a rostán, a -miért is azt mondá: „Tegye csak oda kegyelmed a levelet arra a zsákra, -mert most nem érek rá olvasni addig, a míg ezt mind ki nem rostáltam.“ - -– Lám az eszes leányka! – mondá Don Quijote – bizonyosan azért tette, -hogy aztán majd annál nyugodtabban olvashassa s annál jobban -örvendhessen neki. Tovább Sancho; s a míg ezen foglalkozása tartott, -milyen párbeszédet folytattatok egymással? mit kérdezett felőlem s te -mit feleltél? Folytasd, beszélj el mindent s el ne hagyj belőle egy -mákszemnyit se. - -– Ő maga nem kérdezett semmit – viszonzá Sancho – hanem én elbeszéltem -neki, hogy nagyságod hogyan kínlódik itt érette, hogyan gyötri, marja -magát, s úgy él ebben a rengetegben mint valami vadember; a csupasz -földön hál, terített asztalról nem eszik, nem fésülködik, csak sír és -átkozza nyavalyás életét. - -– Hogy ezt átkoznám, azt roszúl mondtad – szóla Don Quijote – sőt -ellenkezőleg áldom és éltem egész folyásában áldani is fogom a sorsot, -hogy oly dicső, oly magas úrhölgynek lehetek lovagja mint Dulcinea del -Toboso. - -– Már az igaz, hogy magas – jegyzé meg Sancho – mert akár megesküdjem -rá, nagyobb nálam fél fejjel. - -– Hogyan, Sancho – kérdé Don Quijote – s te összemérköztél vele? - -– Össze biz én annyiban – viszonzá Sancho – a mennyiben egy zsák buzát -segítettem neki a szamárra föltenni, s ekkor olyan közel álltunk -egymáshoz, hogy tökéletesen megláthattam, magasabb nálam jó öt -ujjnyival. - -– No és? – folytatá Don Quijote – mikor aztán elvégezte a rostálást s a -búzát a malomba küldte, mit tett akkor, mikor a levelet elolvasta? - -– A levelet? – mondá Sancho – azt bizony nem olvasta el, mert azt -mondta, hogy ő se írni se olvasni nem tud, hanem a helyett fogta és -diribbé-darabbá tépte s azt mondta, mással se akarja elolvastatni, mert -ő az ő titkait nem szeretné a faluban senkinek is az orrára kötni. Azt -mondta, beéri ő azzal is, a mit én élő szóval mondtam el nagyságod -bolondságairól, melyekre nézve azt üzeni, hogy bizony jobban tenné -nagyságod, ha tisztességes ember módjára a talpán járna, semmint a -vásott gyerekek példája szerint, czigány kereket hányjon meg a feje -tetejire álljon. Nagyot nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nagyságod a -Búsképű lovagnak hivatja magát; megkérdeztem azt is, hogy az a minap -legyőzött vizcayi megjelent-e nála? Azt felelte, hogy igenis megjelent, -de azt bizony kár volt odafárasztani, mert egy darab kenyerébe meg egy -korsó borába került; kérdezősködtem aztán a gályarabok felől is; hanem -erre azt felelte, hogy ezek közül nem látott egy szálat se. - -– Még eddig minden igen jól megy – mondá Don Quijote – ámde mondd csak, -mikor elbocsátott magától, milyen drága ajándékkal jutalmazott meg? Mert -régi és általános szokás a kóbor lovagoknál és kóbor kisasszonyoknál, -hogy azon apródoknak, komornáknak vagy törpéknek, a kik ismerőseiktől, -rokoniktól vagy barátaiktól levelet vagy felőlök csak puszta hireket -visznek is: valami drága ékszert adnak ajándékúl s hála fejében -fáradságukért. - -– Meglehet, hogy ez így szokás – mondá Sancho – s én igazán jó szokásnak -is tartom; hanem ez alkalmasint csak a régi korban lehetett divatban, -mig most már legfölebb egy darab sajtot meg egy karaj kenyeret adnak az -embernek; nekem legalább Dulcinea kisasszony a kerítésen át ezt nyomta a -markomba mikor tőle bucsut vettem; s hogy még pontosabban elmondjam, az -is juhsajt volt. - -– Ő rendkivül bőkezű – jegyzé meg Don Quijote – s ha nem arany ékszert -adott, annak kétségkivül az lehetett az oka, hogy ilyes hamarjában nem -volt épen a keze ügyiben; egyébiránt jól esik a kalács még husvét után -is. Mihelyt ujra találkozunk vele, bőven ki fog ő mindent pótolni. Hanem -tudod-e Sancho min csodálkozom rendkivül? Azt kell hinnem, hogy te -jövet-menet csakugyan úgy repűltél, mert három nap alatt megjártad -Tobosot, a mi pedig harmincz mérföldre van innét. Ebből azt -következtetem, hogy az a bölcs varázsló, a ki nekem pártomat fogja s jó -barátom, bizonyosan az mozdította elé utazásodat a nélkül, hogy te csak -álmodtad volna is. Mert vannak olyan bölcs varázslók, a kik aludtában -kiemelik a lovagot ágyából, s ez a nélkül, hogy tudná hogyan s mikép: -azon veszi magát észre, hogy másnap ezer mérföldnyi távolban ébred fel -azon helytől, a hol az előtte való este lefeküdt. Mert ha nem igy volna, -akkor a kóbor lovagok nem is jöhetnének egymás segítségére, ha baj van, -már pedig ők minden lépten nyomon segítenek egymáson. Igy történik -aztán, hogy az egyik Armenia hegyein küzd valami sárkánynyal vagy -szörnyeteggel, vagy egy másik lovaggal s a hadi szerencse úgy ellene -fordul, hogy már már a végit járja; egyszerre, köd-előttem, köd-utánam, -valami felhőn vagy tüzes szekéren ott terem mellette egy másik lovag, az -ő barátja, a ki kevéssel ezelőtt még Angolországban volt – ez -segítségére siet, megmenti a halálból s még az nap este ujra odahaza van -s kedve szerint vacsorál, habár jötte-mente felrug vagy három ezer -mérföldre. Az ilyet pedig egyes-egyedűl a bölcs varázslók segítségének -és gyámolításának lehet köszönni, a kik pártúl fogják e bátor lovagokat. -S ennélfogva, Sancho barátom, még sem csodálkozom most már oly -szerfölött, hogy ily rövid idő alatt megjártad az utat Tobosoig meg -vissza, mert a mint már mondottam, bizonyosan valami bölcs varázsló vitt -magával röptiben, a nélkül, hogy te csak sejtetted volna. - -– Már bizonyosan úgy kellett lenni – mondá Sancho – mert igaz lelkemre -mondom, Rocinante csakugyan úgy ment, mint a czigány szamara ha kénesőt -töltenek a fülibe. - -– Igen, kénesőt – mondá Don Quijote – s azonkivül, mint ha egy sereg -ördög ragadta volna, mert az ilyes had szerte barangol és -fáradhatatlanúl magával visz mindent, a mi csak utjába esik. Most -azonban hagyjuk ezt; hanem arra felelj nekem, Sancho, mit gondolsz, mit -kellene nékem tennem, minthogy Dulcinea azt parancsolja hagyjunk fel a -vezekléssel s látogassam meg. Belátom én, tartozó kötelességem lenne az -ő parancsolatát beteljesíteni, de másrészről meg a velünk jövő -herczegnének adott szavam lehetetlenné teszi s a lovagság törvénye arra -kényszerít, hogy adott szavamat beváltsam. Ugy-e legjobb lesz tehát, ha -a mily gyorsan csak lehet, egyenesen odasietek, a hol az óriással szembe -szállhatok, s ott teremve fejét levágom, a herczegnét visszahelyezem -országa békés birtokába, akkor aztán tüstént megfordulunk és rohanok -Tobosoba. - -– Jaj hogy nagyságodnak még mindig ez a bogara! – kiálta fel Sancho – -ugyan mondja csak, jó uram, egészen hiába akarja hát megtenni ezt a -hosszu utat s nem sajnálja, ha füstbe megy ez a pompás, gyönyörű -házasság, a mely olyan országot csöppentene a markába, melynek – mint -hallám – húsz ezer mérföldnél is nagyobb a határa s bőviben van mind -annak, mi az ember élete fentartására szükséges, és nagyobb mint -Portugal és Spanyolország összevéve? Hallgasson az isten szent -szerelmére kérem vagy vonja inkább vissza a mit mondott. Fogadja el az -én tanácsomat, engedjen nékem s keljen egybe ezzel a -herczegkisasszonynyal a legelső faluban, a hol papot találunk; de igaz, -ni! még odáig se kell fáradnunk; itt van velünk a mi papunk, ugy -megesketi az nagyságtokat mint a pinty! Gondolja meg, hogy benőtt már a -fejem lágya s meg lehet hallgatni a tanácsomat; s hogy ez, a mit most -adok, olyan jó, a milyennél már jobb se lehet, mert jobb ma egy veréb -mint holnap egy tuzok, aztán meg mindig a jobbhoz tartsd magad, késő -bánat ebgondolat. - -– Látod Sancho – felelt erre Don Quijote – ha te különösen azért -buzdítasz e házasságra, hogy az óriás leküzdése után én mindjárt -királylyá legyek s igy módomban álljon mindazt megadnom néked a mit -igértem: erre csak annyit jegyzek meg, hogy ezen kivánságodat én a -házasság nélkül is nagyon könnyen beteljesíthetem, mert még előbb -semmint a párbajba bocsátkoznám, előre kikötöm magamnak, hogy győzelmem -esetére ha a herczegasszonyt nőül nem veszem is, az ország egy darabjára -számot tartok, még pedig úgy, hogy annak adhassam, a kinek akarom. S ha -ezt megkapom, ugyan mit gondolsz, kinek adnám másnak mint tenéked? - -– Ezt már értem – viszonzá Sancho – csakhogy arra kérem nagyságodat, -intézkedjék ugy, hogy a tengerparti rész jusson nekem, hogy ha aztán nem -tetszik ott az élet, hajóra rakhassam az én fekete alattvalóimat s azt -tehessem velök, a miről már magamban gondolkoztam. Csak azzal ne -törődjék most nagyságod, hogy Dulcinea kisasszonyt meglátogassa, hanem -menjen, aprítsa össze azt az óriást s vessünk véget az egész dolognak, -mert isten az atyám, azt sugja valami – s itt a Dorottyától kapott -erszényt tapintotta meg, e mellett már van kilátás pénzre is meg -posztóra is. - -Még bizonyosan tovább is tartott volna már is elég hosszura nyult -beszélgetésök, ha Miklós mester e pillanatban oda nem kiált hozzájok, -álljanak meg kissé, mert az utitársaság egy arra csergedező patakból -szomját akarná oltani. Don Quijote megállt, nem csekély örömére -Sanchonak, a ki már egészen belefáradt a sok hazudozásba s attól -tartott, hogy ura utóbb is rajtakapja, mert bárha tudta, hogy Dulcinea -tobosoi parasztleány, de látni soha életében nem látta. - -A forrásnál mind leszálltak paripáikról s nagy éhességöket annyira a -mennyire lecsíllapíták azzal a kevés eleséggel, mit az előrelátó lelkész -még a vendéglőből hozott magával. - -Még ott ültek s falatoztak, midőn egy gyalog jövő fiatal sihedert -látának közelíteni. Amint ez észrevette a forrásnál helyet foglaltakat, -mind figyelmesebben nézte, nézte őket, egyszerre csak nagy gyorsan oda -iramodott Don Quijotehoz, átkarolta lábait s nagy sírással-rivással igy -szóla hozzá: - -– Jaj, kegyelmes jó uram, hát nem ismer nagyságod? Nézzen meg csak jól, -én vagyok az az András bojtár, a kit nagyságod oldoztatott fel a -tölgyfától, a melyhez hozzákötöttek. - -Don Quijote ráismert, s azzal megfogva karon, a jelenlévőkhez fordult, s -igy szóla: - -– Hogy kegyetek mindnyájan belássák, mily nagy fontosságú intézmény e -világon a kóbor lovagság, mely kiegyenlíti s megorvosolja mindazon -ferdeségeket és sérelmeket, miket az erőszakos és gonosz lelkű emberek -elkövetnek: el kell mondanom nagyságtoknak, hogy a minap, egy erdőn való -átmentemben jajkiáltásokat s keserves panaszos hangokat hallottam, -melyek valami bántalmazott és szükségben szenvedő egyéntől származtak. -Lovagi tisztem által ösztönöztetve, nyomban odasiettem, a honnan e -szavak hangzának s ime ez itt levő fiucskát találtam egy tölgy derekához -odakötve s szívemből örülök, hogy ő most itt van, legalább tanuságot fog -szolgáltatni, hogy egyetlen egy szavam se tér el az igazságtól. Ő, a -mint említém, oda volt kötözve a tölgyfához, még pedig fejétől egész -derekáig meztelenen, s bőrét egy durva paraszt, kiről utóbb megtudtam, -hogy gazdája, kantárszíjjal hasogatta. A mint én ezt megláttam, mindjárt -számon kértem tőle mi az oka e kegyetlen fenyítésnek? A goromba ficzkó -azt felelte, azért üti, mert szolgája s mert némi hanyagságot tapasztalt -nála, a mit inkább gonoszságának, semmint együgyüségének lehet felróni; -mire a gyermek azt mondá: „Csupán azért ver, uram, mert a béremet kérem -tőle.“ A gazda, mit tudom én mit s mit nem hozott fel mentségül és -kifogás gyanánt, a mit én meghallgattam ugyan, de el nem fogadhattam. -Végre megparancsoltam neki, oldozza fel azonnal, s esküvel is fogadja -meg, hogy haza viszi s kifizeti bérét az utolsó fillérig, még pedig -kamatostúl. Nem úgy volt-e mind egy betűig, András fiam? Ugy-e láttad -milyen határozottan adtam ki a parancsot s ugy-e milyen alázatosan -fogadta meg, hogy mindent beteljesít a mit rendeltem, kivántam és -követeltem? Felelj; ne jöjj zavarba, szólj bátran, mondd el ezen magas -uraságoknak mind azt, a mi történt, hogy belássák s meg legyenek -győződve a felől, mily szükséges, hogy az útakon kóbor lovagok járjanak. - -– A mit nagyságod mondott, az mind szent igaz – viszonzá a siheder – -hanem az ostor vége egészen másként csattant, mint a hogy nagyságod -gondolja. - -– Másként? – kérdé Don Quijote elcsodálkozva, a paraszt talán nem -fizette ki béredet? - -– Nem csak hogy ki nem fizette – felelt a fiú – hanem alig hogy -nagyságod hátat fordított az erdőnek s mi magunkra maradtunk, ujra -odakötött ugyanazon tölgyfához s másodszor is ugy megrakott, hogy -olyanná vert mint valami szent Bertalant. Aztán minden ütésnél olyan egy -egy átkot, szitkot szórt reám s úgy kicsufolta nagyságodat, hogy -nevetnem kellett volna ha kisebb kínt szenvedék. Utoljára is úgy -összetört, hogy azóta mind a mai napig ispotályban gyógyítattam magamat, -s csak így épültem ki valahogy ama nagy bajból, mit az a gonosz paraszt -ember okozott. Ennek pedig mind nagyságod az oka, mert ha szépen tovább -ment volna a maga utján, s oda nem jön a hol találkoztunk s más emberek -bajába bele nem keveredik: uram is beérte volna egy két tuczat ütéssel s -aztán kifizette volna a mivel tartozott. De mivel nagyságod olyan ok -nélkül leszidta s úgy lepocskolta, ő is felütötte az orrát s minthogy -nagyságodon nem tudott boszut állni, – alig hogy egyedűl maradt – rajtam -fujta ki a mérgét, de úgy, hogy akár megesküdjem rá, nem lesz belőlem -többet ép ember holtom napjáig. - -– A baj csak az, – mondá Don Quijote – hogy oly hamar eltávoztam; ott -kellett volna maradnom mindaddig, a mig nem láttam, hogy kifizetett, -hiszen jól tudhattam volna, számos ízben szerzett tapasztalásból, hogy a -paraszt nem tartja meg adott szavát, mihelyt nincs a ki tőle számon -kérje. Hanem ugy-e emlékezel, András öcsém, hogy megfogadtam neki -esküvéssel, ha meg nem fizet, felkeresem ujra, de meg is találom, -czethal gyomrába rejtőzzék bár előlem! - -– Az igaz, – mondá András – csakhogy az már mind nem használ semmit. - -– Majd meglátod, hogy nem használ-e? – pattant fel Don Quijote – s nagy -gyorsan felkelt s megparancsolta Sanchonak, kantározza fel tüstént -Rocinantet, mely az ő falatozások közben szinte a gyepen legelészett. - -Dorottya azonban kérdést intézett hozzá, mit szándékozik cselekedni? Azt -felelte, fel fogja keresni a parasztot, megbünteti szószegését, -kifizetteti Andrást a legutolsó fityingig, ha a világ minden parasztja -állna és támadna is ellene! Erre aztán megint Dorottya felelt, illetőleg -figyelmeztette, hogy ezt nem szabad tennie, minthogy már neki azt az -igéretet tette, hogy mindaddig semmi kalandba sem bocsátkozik, míg az ő -baját el nem igazítja; ezen igéretet Don Quijote jobban tudja mint -akárki más, azért tehát csendesítse le addig haragját míg Micomicon -országból vissza nem tér. - -– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s így Andrásnak türelemmel kell -lennie mindaddig, a míg onnan vissza nem térek, mint kegyelmességed -említette; de én ujra esküszöm és fogadom, nem nyugszom addig, míg -boszút nem álltam s a fiut ki nem fizettettem. - -– Nem adok én ezekre az esküdözésekre semmit! – mondá András, – s a -világ minden boszuállásánál jobb szeretném, ha kapnék valamit, a mivel -legalább Sevilláig elutazhatnék. Adjon, ha adhat valami enni valót, s -aztán hadd menjek. Nagyságodat pedig áldja meg az isten valamennyi kóbor -lovaggal együtt, a kik úgy kóboroljanak a magok javára, mint nagyságod -az enyimre. - -Sancho egy darab kenyeret meg egy darab sajtot vett elé visszakerült -zsákjából s ezen szavakkal adta oda a sihedernek: - -– Nesze, András öcsém, lásd nekünk mindnyájunknak van részünk a te -szerencsétlenségedben. - -– Ugyan mi része lehet abban kegyelmednek? – kérdé András. - -– Hát ez a sajt meg ez a kenyér, a mit neked adok – felelt Sancho – mert -az isten a megmondhatója nem szorúlnék e még rá magam is valamikor. Mert -tudd meg öcsém, hogy az ilyen magamféle kóbor fegyvernök sokszor ki van -ám téve nagy éhségnek s szerencsétlenségnek és több más olyan bajnak a -mit az ember jobban érez semmint elmondani tudná. - -András fogta a kenyeret meg a sajtot s látván, hogy senkitől se kap -egyebet: a mint mondani szokás eleredt az orra vére s aztán elindult -világgá. Mielőtt azonban még nagyon messze távozott volna, ezen -szavakkal fordult oda Don Quijotehez: - -– Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer -találkozunk s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, oda ne -jőjjön segítségemre, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet az -akkorává, a mekkorává nagyságod segítsége tenné, kit az isten -sülyeszszen el minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a -világon! - -De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa, csakhogy a ficzkó meg -úgy neki iramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni. - -Don Quijote majd megpukkadt mérgiben András szavai fölött s a többieknek -ugyancsak tartóztatni kellett magokat, hogy föl ne kaczagjanak s teljes -tökéletesen ki ne hozzák a sodrából. - - -XXI. FEJEZET. - -Don Quijote harcza a mord-nézésű Pandafilando óriással. - -Mihelyest kissé megkapattak, nyomban felültek s a nélkül, hogy valami -említésre méltó történt volna velök, elértek másnap a fogadóba, melytől -Sancho Panza már messziről fázott és remegett. Sokért nem adta volna, ha -be nem kell vala mennie, de már így mégis csak lehetetlen volt -elkerülni. - -A fogadós, fogadósné, leányuk és szolgálójok látván Don Quijote és -Sancho érkezését, nagy vidáman siettek eléjök; ő azonban komoly és -nyugodt méltósággal fogadta őket s meghagyta, hogy ez alkalommal jobb -ágyat vessenek neki mint a minap; mire a fogadósné azt jegyzé meg, hogy -ha a lovag ur is jobban fizet mint a multkor, ugy herczegi ágyat vetnek -a számára. Don Quijote megigérte, hogy megfizet, mire aztán türhető -ágyat készítettek neki ugyancsak a multkori kamrában s ő csakugyan le is -feküdt, mert a vadonban töltött sanyarú élet igen elgyengítette, az út -pedig most egyhuzomban egész a fogadóig nagyon álmossá és törődötté -tette. - -Nem így az útitársaság. Ezeknek a különös férfiú magaviselete, -életmódja, bogarai annyi, de annyi beszélni valót nyujtottak, hogy a -beszédtárgyból ki sem tudtak fogyni, bár közel járt már éjfélhez. De nem -lehetetlen, hogy még a kelő hajnal is beszélgetés közben találja őket, -ha egyszer csak Sancho Panza egészen elréműlt ábrázattal be nem rohan -azon kamra felől, a hol Don Quijote aludt, s torkaszakadtából nem -kiáltozza: - -– Segítség, uraim, jöjjenek segitségére úri gazdámnak, a ki olyan véres -és rettenetes tusakodásba van keveredve, hogy soha szörnyebbet nem -láttam! Isten a tanuságom, hogy a Micomicona herczeg kisasszony óriás -ellenségének fejét úgy lekanyaritá egy csapásra tőből, mintha répából -lett volna. - -– Mit mondasz, atyámfia? – kérdé a lelkész alig tudva hová lenni a -Sancho ostobasága fölötti bámulatában, – hogy a manóba lehetne ez igaz, -mikor az az óriás két ezer mérföldnyire van innen! - -E pillanatban nagy dörömbölés hangzott ki a kamrából, Don Quijote -harsány kiáltásával egyben: - -– Megállj, zsivány, gazember, semmirekellő! Csakhogy körmeim közé -kaparíthattalak! Nem veszed te hasznát hosszu fegyverednek! - -S úgy látszott hatalmasan vagdalja a ház falát. - -Sancho pedig igy szólott: - -– Ugyan ne vesztegessék itt az időt hallgatózással, hanem menjenek s -válaszszák el őket, vagy segítsenek az uramnak, a mire egyébiránt talán -már szükség sem lesz, mert az óriásnak eddig bizonyosan vége van s isten -kéri számon tőle eddig eltöltött gonosz életét; hiszen még a vérit is -láttam a mint szétfutott a földön, de még a levágott fejet is, a mint -odaesett a sarokba; volt legalább is akkora, mint valami nagy boros -tömlő. - -– Akármi legyek! – kiálta fel erre a fogadós, – ha ez a Don Quijote vagy -az ördög maga nem azokat a vörös boros tömlőket szurkálta meg, a melyek -egészen teli ott álltak fejtől s a szerte ömlött bor volt az, a mit ez a -boldogtalan fatuskó vérnek nézett! - -S ezzel besietett a kamrába, a többiek is utána s ott találták Don -Quijotet a képzelhető legkülönösebb helyzetben. - -Egy ingben álla előttük, mely alól hosszú, vézna lábaszára kilátszott, -fejére valami silány hálósipka volt nyomva, balkarjára valami piros -ágyterítőt vagy takarót vetett rá, jobbjában pedig egy kivont kard, -melylyel jobbra-balra mindegyre vagdalkozott, miközben olyan szavakat -ejtett ki, mintha csakugyan valamely óriással viaskodnék. S a mi a -legderekabb, még a szemét sem nyitotta ki, mert aludt s csak úgy -álmodta, hogy az óriással tusakodik. Képzelő tehetségét annyira -elfoglalta az a majd kiküzdendő kaland, hogy álmában úgy tetszett neki, -már odaérkezett a Micomicon királyságba s már harczba is elegyedett -ellenségével. S annyira megszabdalta az óriásnak gondolt tömlőket, hogy -a bor az egész kamrát elöntötte. A fogadósnak sem kellett több, hanem -rettenetes haragra gerjedve neki rontott Don Quijotenak s úgy -megöklözte, hogy ha a lelkész meg a borbély közbe nem vetik magokat, ő -lett volna az az óriás, a ki a harczot befejezi. - -A szegény lovag azonban még sem ocsudott föl egészen álmából, míg a -borbély egy jó nagy vödör fris vízet nem hozott a kutról, melylyel -tetőtől talpig végig öntötte, a mire Don Quijote mégis csak kinyitotta -szemeit és ámulva, bámulva nézett maga körül. Sancho minden zeget-zugot -összetapogatott s mindenütt az óriás fejét kereste, s minthogy sehol se -találta, ily szavakra fakadt: - -– De már csakugyan igaz, hogy ez az egész ház meg van babonázva; mert a -minap is ugyancsak ezen a helyen vertek agyba-főbe, a hol most állok s -maig sem tudom, hogy ki cselekedte; most pedig sehol se találom azt a -fejet, pedig tulajdon két szememmel láttam, a mint levágták, a vér meg -patakként ömlött testéből. - -– Micsoda vért, micsoda patakot emlegetsz, te istentől elrugaszkodott -boldogtalan?! – kérdé a fogadós – hát nem látod, akasztani való, hogy az -a vér, meg az a patak semmi más, mint ezek az át meg átlyuggatott boros -tömlők s az a vörös bor, melyben az egész szoba uszik. Bár csak a lelkét -láthatnám a pokolban uszkálni annak, a ki ezeket átlyukgatta. - -– Mit törődöm én azzal, – viszonzá Sancho, – de azzal igenis törődöm, -hogy én leszek a világon a legboldogtalanabb ember, ha ezt a fejet meg -nem találom, mert akkor úgy elolvad az én grófságom, mint a só a vízben. - -[Illustration] - -Sancho imetten is bohóbb volt, mint gazdája alva, annyira elvették az -eszét urának igéretei. - -A fogadóst majdnem kétségbeejté a lovász vizeszűsége s a gazdája által -okozott kártétel; s meg is fogadta, nem úgy lesz most mint a multkor, a -mikor olyan könnyű szerrel odább állhattak, mert most szó se legyen -semmiféle lovagi kiváltságról, szabadalomról, hanem megfizettet velök -mindent az utolsó darab bőrig, a mivel az elszakadt tömlőket -megfoltoztatja. - -A lelkész kezén fogva tartá a még mindig kábult Don Quijotét, ki -határozottan azt hitte, hogy az óriás Pandafilandóval a kalandot -szerencsésen s diadalmasan befejezte, s most a Micomicona -herczegkisasszony előtt áll, térdre borult a lelkész előtt s ily -szavakra fakadt: - -– Mától fogva nyugodt lehet felséged, oh magas és szépséges kisasszony, -mert ez a nyomorult teremtmény nem fog többé semmi bajt okozni; mától -fogva viszont én is fel vagyok oldva adott szavamtól, minthogy a magamra -vállalt kalandot, isten és Dulcinea segedelmével szerencsésen -kiküzdöttem. - -– Nem megmondtam e? – mondá Sancho e szavak hallatára, – úgy e hogy nem -voltam ittas? Tessék-lássék, nem savanyította-e hát be uram azt az -óriást? Markomban tartom már azt a grófságot! - -Ki ne nevetett volna mind a gazda, mind a szolga esztelenségén! - -Nevettek is valamennyien, az egy fogadós kivételével, a ki az ördöggel -vitette mind a kettőt. Végre azonban a borbély, Don Fernando és a -lelkész – igaz ugyan, hogy nem csekély fáradsággal – ágyba fektették Don -Quijotet, a ki szemmel látható kimerűltséggel tovább aludt aztán ujolag. -Hagyták tehát aludni s kimentek a fogadó kapujába Sancho Panza -vigasztalására, hogy az óriás fejét nem tudta megtalálni; azonban még -több fáradságba került a fogadóst megbékéltetni, a ki majdnem kétségbe -volt esve tömlőinek ily váratlan elpusztulásán; a fogadósné pedig -ugyancsak keményen pattogott: - -– Bár ez a kóborgó lovag soha még csak a lábát se tette volna át a házam -küszöbén. Mennyi, de mennyi kárt okozott! A multkor is adós maradt a -vacsora, az ágy, meg az abrak és a széna árával a maga meg az inasa, -lova meg a szamara számára, csak azért, mert ő kóbor lovag, hogy az -isten kergesse meg minden kódorgó társával együtt valahány csak van e -világon! S mindössze is az a mentsége, hogy ő semmiért se tartozik -fizetni, mert ez így van megírva a kóbor lovagság rendszabályaiban. Most -meg aztán ráadás fejében kilyuggatják a tömlőimet, elfolyatják a -boromat! Hogy az ő véröknek így látnám elfolyását! De ne is gondolja ám -az a lovag, hogy meg ne fizettessek mindent az utolsó fityingig, oly -igazán, a mint az a nevem a mi s az vagyok, a ki vagyok! - -Ilyen s ezekhez hasonló szavakban fakadt ki nagy haraggal a fogadósné, -hű cselédje Maritornes pedig ugyancsak együtt szapult vele. - -Leánya hallgatott s néha néha mosolyra vonta ajakát. - -A lelkész mindnyájokat lecsendesítette s megigérte, hogy az egész kárt -úgy megtéríti a mint csak illik, s eleget tesz mind a borért, mind a -tömlőkért, a mikért oly nagyon keseregnek. Dorottya meg Sancho Panzát -vigasztalta meg, mondván, mihelyt bizonyossá lesz a felől, hogy Don -Quijote csakugyan levágta az óriás fejét, ő meg háborítatlanul birhatja -országát: neki ajándékozza a legjobb grófságot, mely az egész -birodalomban található. Sancho ebbe aztán belenyugodott, de viszont ő is -biztositá a herczegasszonyt, elhíheti, hogy igazán látta az óriás fejét, -a ki nagyobb igazság okáért, övig érő szakállt viselt; s ha most nem -lehetett is ráakadni, az az oka, hogy ebben a házban minden meg van -babonázva, a mint ő már a multkor is tapasztalta mikor itt háltak meg -éjszakára. Dorottya azt mondta, ő bizony elhiszi s azért ne is aggódjék -semmiről, olyan jól fog menni minden mint a kivánat. - -Igy azután a mord-nézésü Pandafilandóval történt rettenetes párbaj után, -melynek néhány tömlő veres bor lőn az áldozata, a szívek lassanként -lecsillapulván, nemsokára a szemek is lezáródtak és néma csend -uralkodott a fogadóban. - - -XXII. FEJEZET. - -Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanul nagyon meggyülik a bajok. - -Másnap reggelre volt az indulás elhatározva, Micomiconország felé. - -Az utitársaság fölkelt s fel is öltözött már, sőt Sancho épen az -istállóba ment, hogy a nagy utra Rocinantet és a maga kedves szamarát -fölnyergelje, midőn az ellenséges sors úgy akarta, hogy ép e perczben -vetődjék oda a fogadóba az a borbély, a kitől Don Quijote a Mambrin -sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el, -melyet aztán a magáénak odaadásával akart némileg kárpótolni. A mint ez -a megkárosított borbély az ő szürkéjét az istállóba vezette, -megpillantotta Sancho Panzát, a ki épen a szamár-nyerget ígazítgatta. -Mihelyt meglátta azonnal ráismert s abban a nyomban nagy hatalmasan -rátámadt e szavakkal: - -– Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide -vele mindennel, a mit elraboltál! - -A mint Sanchonak azt kellett tapasztalnia, hogy ilyen váratlanúl -megtámadják, s hallania, milyen szidalmakat szórnak ellene: egyik -kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen -teremtette a borbélyt, hogy egyszerre eleredt az orravére. Hanem azért a -borbély csak nem eresztette el a zsákmányt, melyet a nyeregben ejtett, -sőt ellenkezőleg oly lármát csapott, hogy a fogadó összes népsége, -házbeliek és vendégek mind oda futottak a nagy tusa és viaskodás -csodájára. - -– Ide, ide, a király és a törvény nevében! – kiáltá a borbély – én -vissza akarom venni a mi az enyim, s ez a rabló, ez az útonálló még -életemtől is megfosztana! - -– Hazudsz! – viszonzá Sancho – nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt -az én gazdám Don Quijote becsületes harczban ejtette. - -Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily -derekasan helyt áll az ő fegyvernöke védelemben és támadásban egyaránt; -ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette -magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal mindjárt lovaggá üti, mert -meg volt győződve róla, nem válik a lovagrendnek szégyenére. - -A borbély a tusakodás folytában egyebek közt ezt is mondotta: - -– Olyan igaz, uraim, hogy ez a nyereg az enyim, mint hogy most reggel -van s nem éjszaka; úgy ismerem, mintha tulajdon magam készítettem volna, -s itt a szamaram az istállóban, az legyen a bizonyságom, hogy nem -hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll -rajta, mintha csak ráöntötték volna! S mi több, ugyanaz nap, mikor ettől -megfosztottak, elvették még egy ujdonatúj réztányéromat is, a melyből -még soha sem szappanoztam s a mely egy talléromba került. - -De már erre Don Quijote sem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon, a miért -is a két versenygő közé lépvén, őket egymástól elválasztotta, a nyerget -a földre lökte, hogy szem előtt legyen, mig az igazság kiderül, s ily -szavakra nyitotta ajkait: - -– Hogy nagyságtok tisztán és világosan beláthassák, mennyire téved ez a -jó fegyvernök, mikor réztányérnak mondja azt, a mi volt, és most is és -mindörökre Mambrin sisakja lesz, melyet én becsületes párbajban vettem -el tőle, s ez által jogos és törvényes módon tettem tulajdonommá. A -nyereg ügyébe nem avatkozom, erről csak annyit tudok mondani, hogy -fegyvernököm Sancho engedelmet kért rá, hogy e legyőzött pulyának -nyeregszerszámát elvehesse s azzal tulajdon barmát ékesítse; ezt én -megengedtem neki, ő tehát a kivánt tárgyat el is vette; hanem hogy a -lószerszám hogyan változott szamárnyereggé, arra egyéb okot nem tudok -felhozni annál, hogy az ilyen átváltozás igen gyakori szokott lenni a -kóbor lovagság életében. Nagyobb bizonyság okáért tehát szaladj, fiam -Sancho, s hozd ide frissen azt a sisakot, melyet ez a jó ember -réztányérnak állít. - -– No már uram, – viszonzá Sancho inkább súgva, mint fenszóval – ha a mi -igazságunk mellett nem tudunk egyebet felhozni, mint azt a Mambrin -sisakját, akkor csakugyan rosz lábon áll a szénánk! - -– Tedd, a mit parancsoltam, – felelt Don Quijote – talán csak nem lesz -ebben a várban minden tárgy varázslat által elváltoztatva? - -Sancho tehát elment a borbélytányérért, oda hozta s mihelyt Don Quijote -megpillantá, azonnal átvette tőle s igy szóla: - -– Itéljenek nagyságtok magok, milyen vakmerőség kell ahhoz, hogy ez a -ficzkó tányérnak állítsa ezt, nem pedig sisaknak, a mint én mondom. S -esküszöm azon lovagrend törvényeire, a melyhez tartozom, ez volt az a -sisak, melyet tőle elhódítottam, s azóta sem hozzá nem toldottam semmit, -sem belőle semmit el nem vettem. - -– Szent igaz, – erősíté Sancho is – mert azóta, mikor uram elnyerte, -mind e mai napig mindössze csak egyetlen egy küzdelemben használta, -tudniillik akkor, a mikor azokat a szerencsétlen rabokat -megszabadította; s ha akkor ez a tányérsisak nincs, ugyancsak pórul -járhatott volna, mert annál a komediánál úgy húllott a kő, mint a -jégeső. - -– Nos, uraim, – mondá a borbély – mit mondanak nagyságtok ahhoz, hogy -ezek a tisztes férfiak még mindegyre azt erősítik, hogy ez sisak, nem -pedig réztányér? - -– S a ki ellenkezőt állít – pattant fel Don Quijote – annak, ha lovag, -megmutatom, hogy hazudik, és ha szolga, meg, hogy hazudik ezerszer is! - -A mi borbélyunk, a ki szemtanuja volt az egész jelenetnek, jól ismervén -Don Quijote bogarát s tartva attól, ha nem a lovagnak adnak igazat, -hevességében igen komolylyá teheti az összeütközést, Don Quijote javára -akarta a vitát eldönteni, a miért is igy szóla a másik borbélyhoz: - -– Tisztelt borbély úr, vagy nem is tudom, kihez van szerencsém, -mindenekelőtt azt kell tudatnom önnel, hogy én is uraságod mesterségét -folytatom s több húsz esztendejénél, mióta a chirurgiából a vizsgálatot -letettem; ismerem is a borbélymesterség minden eszközét egyetlen egy -szálig. Hanem ifjú koromban katona is voltam s igen jól tudom, mi a -sisak, mi a vassüveg és mi a rostélyzott sisak, s ismerek sok más egyéb, -a katonaság körébe eső dolgot, főleg a mi a fegyverzethez tartozik. -Ennek folytán, bárha tisztelet annak, a ki jobban tudja, s kész leszek -mindig meghajolni előtte, de most az egyszer bátor vagyok azt állítani, -hogy ez az előttünk levő tárgy, melyet ezen úr kezében tart, nemcsak -hogy nem borbélytányér, de attól annyira különbözik, mint fekete a -fehértől, mint az ég a földtől; mindamellett azt is bevallom, hogy bárha -sisaknak tartom is, nem tarthatom egész sisaknak. - -– Igaz is, hogy nem egész – szólt közbe Don Quijote – mert a fele -hiányzik, tudniillik az állazója. - -– Ugy van, – erősíté a lelkész, a ki már sejté, hová czéloz az ő borbély -komája. Don Fernando és a többiek is mellette bizonyítottak. - -– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel erre a megtréfált borbély – de hát -lehetséges-e, hogy ennyi tisztes ember mind azt mondja, hogy ez nem -borbélytányér, hanem sisak? Megállna rajt’ az esze egy egész -universitásnak, akármilyen tudós volna is. Ez szörnyűség, ez -szemtelenség, ez összebeszélés, ez alávalóság! - -Az elkeseredett borbély e kifakadása még azokat is sértette, a kik -máskülönben tréfának vették volna az egészet. - -– Ki vele, az ilyen sértegető nem tisztességes emberek közé való! – -hangzék minden oldalról, s a borbély bizony pórul járhatott volna, ha e -pillanatban újabb alakok nem jelennek meg a fogadó kapuján. - -Rendőrök voltak, a Santa-Hermandad tagjai. - -Ezek megjelenése egy pillanatra lecsillapította a zajongó társaságot. - -– Tisztelet a Santa-Hermandadnak! – kiáltá az egyik rendőr meglehetős -borizű hangon s igen vörös, borvirágos orral – micsoda zaj, minő lárma -ez itt? - -S a mint körültekintett, szemei egyszerre Don Quijotén akadtak és álltak -meg. - -– Nagy dolog, nagy szerencse! – kiáltá el magát egyszerre a rendőr – itt -van az a rabló, az a haramia, a kit keresünk! Itt van az, a ki a -gályarabokat kiszabadította! Előre legények, fogjátok meg! - -– Micsoda?! – kiáltá fel Don Quijote olyan harsány hangon, hogy az egész -fogadó csak úgy rengett bele, a három szál poroszló pedig vezetőstől -együtt úgy remegett, mint a nyárfalevél, – ti neveztek engem rablónak és -haramiának? Haramiának, Spanyolország és la Mancha első kóbor lovagját?! -Hát rablás az, ha a tisztakezű ember a bilincsre verteknek visszaadja -szabadságukat, feloldja a foglyokat, segít a nyomorúltakon, felemeli az -elesteket és gyámolítja a szükségben szenvedőket? Oh, alávaló söpredék! -alacsony és fertelmes gondolkozás módotok megérdemli, hogy az ég soha se -is adja tudtotokra, mennyi dicsőséget foglal a kóbor lovagság magában s -föl se is világosítson, milyen bűnben és tudatlanságban leledzetek, -midőn a kóborlovagoknak nemcsak valóságát, de még árnyékát sem tudjátok -méltókép tisztelni. Jöszte hát, ti orozók, de nem poroszlók, ti, a -Santa-Hermandad engedelmével legyen mondva, útonállók! Ám mondjátok meg, -ki volt az a tudatlan, a ki elfogató parancsot adott ki egy olyan -kóborlovag ellen, a milyen én vagyok? Ki volt az, a ki nem tudja, hogy a -kóbor lovagok fel vannak mentve minden törvényhatóság alól, hogy az ő -törvényök a kard, az ő itéletök az erő s az ő szabályuk saját akaratuk? -– Ki volt ismétlem az a híg eszű, a ki nem tudja, hogy egyetlen egy -nemesnek sincs annyi kiváltsága és szabadalma, mint a mennyire a kóbor -lovag szert tesz abban az órában, a melyben lovaggá ütik s magára -vállalja a lovagság terhes foglalkozását? Fizetett-e a kóbor lovag -valaha adót, százalékot, füstpénzt, dézsmát, vámot vagy révet? Van-e -szabó, a ki számlát nyujtson be nála a számára készített ruhákért? -Volt-e várúr, a ki, ha kastélyába befogadta, szállásbért követelt volna -valaha? Van-e király, a ki asztalához ne ültetné? Van-e szenvedő, a ki -magát védelmére ne bízná? Végre volt-e vagy lesz-e valaha olyan kóbor -lovag e világon, a kinek ne volna annyi bátorsága, hogy egymaga négyszáz -botot ne adjon négyszász poroszlónak, ha fel merik tartóztatni utjában? - -A mig Don Quijote ekképen pattogott, addig a lelkész egyre azzal -csitította a poroszlót, láthatják, Don Quijote minden tettéből, -vettéből, hogy nincs helyén az esze; ne is üzzék-fűzzék tovább a dolgot, -mert ha elfogják és bekisérik is, úgy is csak kieresztik megint mint -afféle bolondot. Azonban az a rendőr, kinél az elfogató rendelet volt, -azt felelte rá: neki semmi köze Don Quijote bolondságához; neki csak az -a kötelessége, hogy főnöke rendeletét foganatosítsa s ha egyszer -elfogta, bánja is ő, ha aztán háromszor szabadon eresztik is. - -– Mind elhiszem – jegyzé meg a lelkész – hanem azért most még se -erőltesse; de meg a mint én ismerem, ő maga sem fogja engedni. - -S végre is a lelkész annyira szívökre tudott beszélni, Don Quijote pedig -annyi esztelenséget követett el, hogy a poroszlók még nála is -bolondabbak lettek volna, ha be nem látják, hogy Don Quijotenak -csakugyan nincs helyén az esze. Igy tehát végre lecsillapultak, sőt -utóbb még a békéltetők szerepére is vállalkoztak a borbély és Sancho -Panza között, a kik még mindegyre szörnyen fujtak egymás ellen. S mint -az igazság szolgái, a kiknek ugyan magoknak is ütötte valami kis jutalom -a markukat, végtére is oly szerencsés közbenjárók voltak s a pört úgy -döntötték el, hogy ha bár mind a két fél teljesen kielégítve nem volt -is, legalább annyira a mennyire belenyugodott az itéletbe. Kicserélték -egymás között a szamárnyergeket, de a terhellőt meg a kötőféket nem; a -mi pedig a Mambrin sisakját illeté, erre nézve a lelkész úgy kéz alatt, -s a nélkül, hogy Don Quijote tudná, nyolcz reált adott a réztányérért, a -miről a borbély nyugtát állított ki, azt is megérintvén benne, hogy a -rászedésről hallgatni fog mindörökkön örökké. - - -XXIII. FEJEZET. - -Hogyan bűvölték el Don Quijotét. - -A mint Don Quijote látta, hogy kibontakoztak és megszabadultak immár a -sok tusakodásból, melybe mind ő, mind fegyvernöke keveredtek, -elérkezettnek vélte az időt, hogy újra útra keljenek s végét vessék azon -nagy kalandnak, a melyre őt elhívták és kiválasztották. Gyors -elhatározással odament tehát Dorottyához s térdre borúlt előtte, a ki -viszont semmikép se engedte meg, hogy addig csak egy szót szóljon is a -míg a földről fel nem kél; mire az engedelmes lovag talpra állván így -szóla: - -– A példabeszéd azt tartja, fenséges herczegasszony, hogy a jó -szerencsének serénység az anyja, s csakugyan sok fontos ügyben azt is -mutatta a tapasztalás, hogy a ki serényen látott hozzá, még a kétes -dolgokban is sükeresen végzett. Ez az igazság azonban semmiben sem -valósúl meg inkább mint a hadviselésben, a hol a gyorsaság és fürgeség -megelőzi az ellenség intézkedését s hamarább megszerzi a győzelmet, -semmint védelmére az ellenfél még csak gondolna is. Ezt pedig azért -mondom kegyelmes és fenséges asszonyom, mert úgy látom, hogy a mi itt -időzésünk e várban immár teljesen fölösleges, sőt oly káros lehet, hogy -valamikor még nagyon megkeserülhetjük. Mert ki tudja, hogy fenséged -ellensége, amaz óriás nem fürkészte-e ki már is titkos kémek és -megbizottak által, hogy én indulok az ő megsemmisítésére s nem -nyujtunk-e neki az idővesztegetés által alkalmat arra, hogy valami -bevehetetlen várba vagy erősségbe sánczolja el magát, a mely ellen -keveset ér minden én szorgalmatosságom és fáradhatatlan karomnak -hősisége. Azért tehát, fenséges asszonyom, serénységünk által előzzük -meg minden cselvetéseit s keljünk azonnal útra szerencse-keresni, a mely -fenséged óhajtása szerint csak úgy lesz a mienk, ha én nem késedelmezem -ellenségeivel szembeszállni. - -Itt elhallgatott s nem is szólt egyebet aztán Don Quijote, hanem nagy -nyugodtan várta a trónörökös feleletét, a ki fejedelmi magatartással s -egészen a Don Quijote modorában ekkép válaszolt: - -– Hálás köszönettel fogadom azon buzgalmát, lovag úr, mely nagy -bánatomat enyhíteni törekszik, a mint illő is a hős lovaghoz, kinek az a -rendeltetése és kötelessége, hogy az árvákat és szükségben szenvedőket -gyámolítsa. Adja az ég, hogy mindkettőnk óhajtása teljesüljön, s hiszem -be fogom bizonyíthatni, hogy van még háladatos szív a világon. A mi -pedig utrakelésünket illeti, ám történjék azonnal, mert én csak azt -akarom, a mit ön akar. Rendelkezzék velem, lovag úr, saját belátása és -tetszése szerint, mert a ki egyszer a maga személye védelmét nagyságodra -bízta, és birodalma visszavívását kegyed kezeibe tette le, az nem -ellenkezhetik semmiben sem azzal, a mit nagyságod bölcs belátása -parancsol. - -– Isten velünk tehát! – kiálta fel Don Quijote – ha egy úrhölgy magát -előttem így megalázza, nem szabad elhalasztanom az alkalmat, hogy fel ne -magasztaljam s örökségül esett trónjára ne emeljem. Induljunk rögtön, -vágyam útrakelésre sarkantyúz, mert a mint mondani szokták, a késedelem -veszedelem! S minthogy sem az ég nem teremtett, sem a pokol nem látott -még olyast, a mi engem megrettentene vagy megfélemlítene: nyergeld föl, -Sancho, Rocinantet, igazgasd össze szamaradat és a királyné paripáját, -azután vegyünk bucsút e vártól s e díszes társaságtól s távozzunk innen -haladéktalanúl. - -– Lehetetlen – mondá ekkor Don Fernando nagy titokban, súgva Don -Quijotehoz – igen fontos hireket vettem épen e pillanatban. Mihelyt -alkalmam lesz rá, négyszem között azonnal elmondom. De most csitt! -Nyilvánosan nem szabad egyebet mondanunk, mint hogy a már is beállott -rekkenő hőségben nem indulhatunk, s be kell várnunk a holnapi nap hüvös -hajnalát. - -Don Quijote nagy meglepetéssel hallotta az udvarmesternek képzelt Don -Fernando e titkos tudósítását. Rendkivül szerette volna azonnal megtudni -mi az az akadály, melyet a többieknek nem szabad meghallaniok? Rablók -állják-e el az utakat? Hiszen ő azokat elriasztaná. Ellenségeket -vettek-e észre valahol? Hiszen ő egymaga el tudna űzni egy egész -hadsereget. Mi lehet tehát, a mi utazásukat gátolja? - -Don Fernando e titok fölleplezésével csakugyan örökre adós maradt. Ugy -tudta intézni a dolgot, hogy egész késő estig soha se lehetett egyedül -Don Quijoteval, s valahányszor ez titokteljes kérdő tekintetet vetett az -udvarmesterre, ez épen olyan titokteljes ábrázattal tiltakozott a -feleletadás ellen. Nehéz is lett volna, különösen hazugság nélkül, -hireket közölni, a miket Don Fernando senkitől se hallott. Egészen más -volt a dologban. Mind a Don Quijote utitársai belátták, hogy ha a -lovagot így szabadon viszik tovább, az, mint már a vendéglőben is -történt, igen könnyen össze fog tűzni minden lépten-nyomon mindenkivel; -a poroszlók pedig azt állították, hogy Don Quijote ellen csakugyan ki -lévén adva vidékszerte az elfogatási parancs, igen sok kellemetlenségnek -tehetnék ki magokat a vele együtt lévő férfiak is, annál inkább a nő, a -kit ettől megkimélni, tartozó szent kötelességök. Valami más módot -kellene tehát kigondolni, a mi részint biztos lenne arra nézve, hogy Don -Quijote meg nem szökhetik, részint arra nézve is, hogy ha a -Santa-Hermandad ujabb csapataival fognának találkozni, már a lovag tova -szállításának külső formája is arról tanuskodjék, hogy a kit így -visznek, annak egészen józan esze nem lehet. - -A míg Don Quijote a készülődés sürgetését ama hosszú, czikornyás -szavakból álló beszédében javasolta, Don Fernando és a többiek -hamarjában ez elmondottakban állapodtak meg, s első az volt, hogy Don -Quijotet legalább még egy éjjel tartóztassák itt a vendéglőben. Don -Fernando vállalta magára – s a mint láttuk – elég sükeresen e szerepet. - -A terv többi részét azután utóbb koholták ki, s végre abban állapodtak -meg, hogy egy épen arra vetődött ökrös szekér tulajdonosát megfogadták, -szállítsa el ő Don Quijotét, még pedig ilyen módon: összeüttettek -hamarjában egy nagy ketreczet rácscsá tűzdözött rudakból, de akkorát, -hogy a lovag egészen kényelmesen elfért benne. Ekkor aztán a vendéglőben -lévő egész férfitársaság, még a poroszlók is, nagy titokban, hogy se Don -Quijote, se Sancho Panza észre ne vegyék, úgy bepatyókálták arczukat, s -magukat úgy kicsereberélték, az egyik így a másik amugy, hogy Don -Quijote csakugyan egészen más népnek tarthatta őket mint a melyet e -várban még csak e most lemuló napon is látott. Mikor mindezen -előkészületek megtörténtek, az átöltözöttek a legnagyobb csendben -beléptek oda abba a szobába, a hol Don Quijote aludt s a nem rég kiállt -fáradalmakat kipihente. Körülfogták, s mikor épen legjavában nyugodott, -nem is tartva, nem is félve semminémü támadástól. Egyszerre egész erővel -megragadták, s kezét-lábát úgy megkötözték, hogy a mikor nagy ijedten -fölébredt, meg sem tudott mocczanni, sem egyebet tenni, csak ámult -bámult az előtte álló merőben idegen arczokon. Mindig éber és találékony -képzelődése azonban csakhamar azt kápráztatta lelke elé, hogy mindezen -alakok a bűvös várbeli kisértetek, s hogy ő már minden kétségkivül meg -van bűvölve, mert se nem mozdúlhat, se nem védelmezheti magát; pontról -pontra úgy képzelte tehát, a mint a tréfa intézői sejtették. - -Odavitték e kisértetek most a ketreczhez, bele zárták s a léczeket úgy -beszögezték, hogy azokat egykönnyen ugyancsak nem lehetett volna -lefeszegetni. Erre aztán vállaikra kapták, s a mint a háló kamrából -kivitték, egy olyan ijesztő hang vala hallható a milyen ijesztővé Miklós -mester, a borbély csak tenni tudta a hangját, s mely ezt zúgta: - -– Oh Bús-képü lovag, ne akadj fen azon, hogy e fogságba jutottál; így -kellett ennek történnie, hogy annál hamarább befejezhessed ama kalandot, -a melybe nagy hősiséged bonyolított. Tudod, hogy varázslók vitték el -Amadist, Belianist és mind a többi lovagtársaidat s látszólagos -lassusággal, szörnyű gyorsan haladtak; így fogunk elszállítani tégedet -is, oda, a hol rendeltetésed helye van, s ahol mindörökre halhatatlan -dicsőségedet kiküzdended! Légy csendes, tűrj és bizzál! - -E pillanatban rémült jajgatással szaladt oda Sancho Panza is az -istállóból, de ijedtében alig tudott megállni a lábain. - -– Te meg, oh legnemesebb s legengedelmesebb fegyverhordozó! – folytatá a -rejtélyes hang az éj sötét homályában – leghivebb szolga mindazok -között, a kiknek oldalán valaha kard függött, s keblében bátor szív -dobogott: el ne csüggedj, hogy ekképen viszik előtted a kóbor lovagság -virágát. Mert ha a világ alkotójának úgy tetszik, te csakhamar oly magas -és előkelő állásra jutsz, hogy önmagad se ismersz magadra, s jó uradnak -egyetlen igérete sem marad beteljesítetlen. Még a felől is -megnyugtatlak, hogy béred annak rendje szerint ki fog járni, s a három -szamárcsikót senki el nem veszi tetőled. Csak kövesd a bátor és elbűvölt -lovagot nyomról nyomra, a varázs tud a te szamaradnak is olyan -gyorsaságot kölcsönözni, hogy meg se gondolnád magad sem. Minthogy pedig -nékem nem szabad immár egyebet mondanom: Isten légyen hát veletek, s köd -előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson! - -A titokszerü beszéd vége felé hangját kissé fölemelte, azután meg olyan -elhalóvá tette, hogy még azok is majdnem igaznak hitték távozását, a kik -tudtak a tréfáról. - -Don Quijote egészen megvigasztalódott a jövendölés hallatára, mely néki -az örök dicsőség kiküzdését s megnyerését igérte. Mélyen felsóhajtott -tehát a kalitkában, s így válaszolt: - -– Oh bárki légy is, a ki nékem ily fényes sorsot jövendöltél, esedezem, -kérd meg nevemben azt a bölcs varázslót, a ki ügyeimet ily csodamódon -intézi, s mondd, ne hagyjon elsenyvednem e börtönben a melybe vetettek, -a mig beteljesűlve nem látom szép igéretidet. Mert ha ez ily módon -csakugyan beteljesül, akkor dicsőségnek tartom börtönöm gyötrelmeit, -örömnek a rám vetett rablánczokat s nem kemény harczmezőnek e vaczkot, a -melyre fektettek, hanem puha ágynak és mennyezetes nyoszolyának. A mi -pedig a Sancho Panzához, fegyvernökömhez intézett vigasztalást illeti, -én megbizom hűségében és jó indulatában, hogy sem jó, sem balsorsomban -el nem hágy. Most ha akár az ő, akár az én bal szerencsém úgy hozná is -magával, hogy meg nem adhatnám neki az igért szigetet vagy más valamit, -a mi ezzel fölér: az ő bére legalább nem fog veszendőbe menni, mert -végrendeletemben a melyet már elkészítettem, világosan kifejeztem, mit -hagyok rá örökül, nem ugyan az ő számos, hasznos szolgálatának mértéke -hanem a magam csekély tehetsége szerint. - -Sancho Panza, a ki lassanként fölbátorodva egész a ketreczig nyomúlt, e -nyájas, jóakaratú szavakra odahajolt a léczek fölé, és megcsókolta -urának összekötött két kezét. - -Ekkor a kisértetek rögtön felkapták vállokra a ketreczet s vitték -egyenesen az ökrös szekérre. - - -XXIV. FEJEZET. - -Don Quijote elbűvölten utazik haza felé. - -A mint Don Quijote látta, hogy ketreczbe van zárva s fen a szekéren, így -szóla: - -– Igen sok és nevezetes történetet olvastam a kóbor lovagokról; de azt -nem olvastam soha, se nem láttam, se nem hallottam, hogy az elbűvölt -lovagokat ekképen vigyék, s főleg olyan lassusággal, a milyen e lomha és -késedelmes állatoktól várható. Mert szokás szerint a levegőben ragadják -el őket rendkivüli gyorsasággal, valami szürke, sötét felhőbe burkolva, -vagy valami tüzes szekéren, vagy valami szárnyas lovon vagy más egyéb -ily csodaszörnyetegen; de hogy engemet most ökrös szekéren szállítanak -el, – istenemre mondom – zavarba hoz. Egyébiránt meglehet, hogy a mi -korunkbeli lovagságnak és varázslatoknak más nyomon kell járniok mint a -milyenen hajdanta jártak; s aztán meg az is meglehet, hogy mivel én -egészen új lovag vagyok e világon s az első, ki a kalandor lovagság -már-már feledésbe merült rendét újra feltámasztottam, épen ezért talán -egészen új fajta varázslatok lőnek kitalálva s egészen új módok a -megbűvöltek elszállítására. Mit mondasz hozzá, Sancho fiam? - -Sancho, a ki az első ijedtségből már magához tért, s fontolóra tudta -kissé venni már a dolgot, így felelt: - -– Bizony nem tudom én, mit szóljak, nagyságos uram, minthogy nem vagyok -olyan járatos a kóbor-iratokban mint nagyságod. Hanem mind a mellett -fogadni mernék, de még esküt is tudnék tenni rá, hogy a kik most itt ezt -a mesterséget űzik, mind valamennyien keresztyén katholikus kisértetek. - -– Katholikus kisértetek? – kiálta fel Don Quijote elszörnyedve. Teremtő -szent atyám! Hogyan lehetnének keresztyének, mikor mind megannyi -démonok, a kik azért öltöttek káprázatos testet, hogy körülvegyenek s -engem ezen állapotba helyezzenek. S ha meg akarsz győződni állításom -valóságáról, ám érintsd meg csak, tapogasd meg csak őket, s meglátod, -hogy testök puszta légből áll, s hogy merő káprázatok. - -– De uram – viszonzá Sancho – megtapintottam én már őket! S ez az ördög, -a ki itt sürög forog, elég izmos tagú s egészen más a tulajdonsága mint -a mit én az ördögökről hallottam. Mert a mint mondják, az ördögön -kénkő-szag meg egyéb ilyes bűz érezhető, mig ezen meg az igazi jó -illatot, hajkenőcsöt, szagos vizet, egy puskalövésnyiről is meg lehet -érezni. - -Sancho ezt Don Fernandoról mondotta, a ki mint afféle nagy úr csakugyan -olyan illatokkal kendőzhette magát mint Sancho állítá. - -– Ezt ne csodáld, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – mert nem -szabad feledned, hogy az ördögök sok mindenhez értenek, hátha ez is csak -azért kente-fente be magát ilyenekkel, hogy eltitkolja ördög voltát; de -ha jobban szemügyre veszed, majd másnak látod. - -Úr és szolga, a többiek utrakészülődése közben, ekkép beszélgettek -egymással. Don Fernando, a ki egy két hangot ellesett okoskodásaikból, -tartott tőle, hogy Sancho végre is keresztűl lát a szitán, melynek már -is kérgét kerülgette. Megmondta ezt a többieknek, mire rögtön -elhatározták, hogy az indulással nem várnak egy perczig sem, hanem -mennek, mihelyt csak lehetséges. Félre inték ennek folytán a fogadóst s -meghagyták neki, nyergelje meg Rocinantet és Sancho szamarát is, mit az -csakhamar teljesített. Ez alatt a lelkész rábirta a poroszlókat, hogy -nagyobb biztosság okáért, kisérjék el a lovagot egész hazáig s -fáradságuk nem esik hiába. Don Fernando, Rocinante nyeregkápájára egyik -felől a pajzsot, másik felől a borbélytányért akasztá fel, s aztán jelek -által azt adta tudtára Sanchonak, üljön fel szamarára s vezesse -kantárszáron Rocinantet; a két ökrös szekér oldala mellé pedig két-két -poroszlót állított. Azonban előbb hogysem elindultak volna, oda jött a -fogadósné, meg a leánya és Maritornes hogy búcsut vegyenek Don -Quijotetól s tettették magokat, mintha még oly keservesen siratnák -szerencsétlenségét. Don Quijote ily szavakat intéze hozzájok: - -– Ne siránkozzanak, drága hölgyeim! Hiszen az ilyes szerencsétlenség -közös sorsa az én állásombeli férfiaknak. S ha ilyen balszerencse nem -érne, nem is tartanám magamat igazán híres kóbor lovagnak, mert az olyas -apró cseprő lovagocskákkal ilyesmi nem is szokott történni, mert senki -még csak nem is hederít reájok. Hanem a bátrakkal már igenis történik, -mert hősiségökért és erényökért sok fejedelem s egyéb lovag irigykedik -rájok, a kik gonosz módon meg akarják a jókat rontani. Mindezáltal az -erény oly hatalmas, hogy egyedül a maga erejéből, minden bűbájossággal -szemben, a mennyit csak a boszorkányság első mestere Zoroaster tudott, -diadalt nyer minden veszedelmen s fényét úgy árasztja majd szét a -földön, mint a nap az égen. Bocsássanak meg, bájos hölgyeim, ha netalán -akaratlanúl valamivel megsértettem, mert szántszándékosan és tudva, -bizonyára soha senkit nem bántottam. Kérjék istent, szabadítson ki e -bűbájos fogságból mentől előbb és szerencsésen, s ha valaha -megszabadúlok, nem fogom elfelejteni, hogy azon jótéteményeket melyekben -e várban részesültem, meg kell még hálálnom, szolgálnom és viszonoznom -érdemök szerint. - -A mig a várbeli urnők és Don Quijote között ezen jelenet folyt, addig a -lelkész és a borbély búcsút vettek Don Fernandotól, még egyszer is -forrón megköszönve azon jóságokat, melyet szerencsétlen barátjok iránt -áldozatkészséggel is tanúsítottak. A házastársak viszont megkérték a -lelkészt, írja meg nekik, mire mentek Don Quijoteval, s mind a ketten -igen szives, meleg szavakban biztosíták a felől, semminek se örülnének -jobban, mintha az igazán szánalomra méltó derék lovag felől mennél jobb -hírt hallhatnának. - -A lelkész megigérte, hogy e kivánatát a leggyorsabban fogja teljesíteni, -s ezután ujra kezet szorítottak s elváltak egymástól, majd mind a ketten -lóra ültek, de mind a lelkész, mind a borbély fentarták álarczukat, hogy -Don Quijote rögtön rájok ne ismerjen, s így eredtek útnak, a már -tova-nyikorgó szekér nyomába. - -Az elbűvölt lovagot kisérő társaság pedig a következő rendben folytatta -utazását: elől ment a szekér, melyet gazdája hajtott; két oldalt, a mint -már említettük, a fegyveres poroszlók; nyomban utánok Sancho Panza -szamáron, Rocinantet kantáron fogva; végre a sort a lelkész és a borbély -zárták be hatalmas öszvéreiken s a mint már mondva volt, álarczosan, -csendes, nyugodt magatartással, s cseppet se sietve jobban, mint a -mennyire az ökrök lassú lépkedése megengedé. Don Quijote ben ült a -ketreczben, keze összekötözve, lába kinyújtva, háttal oda támaszkodva a -ketrecz falához; s ült oly csendesen, olyan nyugodtan, mintha nem is élő -ember, hanem valóságos kőszobor volna. - -S ilyen csendben, ilyen lassan mintegy két mértföldnyire haladtak már, -mikor egy völgyhez jutottak, a hol az ökrös gazdának úgy látszott, jó -lenne pihenőt tartani s az ökröket kicsapni a legelőre. Szólt is a -lelkésznek, hanem a borbélynak az volt a megjegyzése, jobb lesz, ha még -egy darabig mennek, mert ő ismeri a tájékot s tudja, hogy az odalátszó -halom mögött egy még fűvesebb völgy terűl, a hol még sokkal jobb lesz -megállapodniok. Elfogadták a borbély tanácsát s így aztán megint tovább -folyt az utazás. - -Hanem, a mint a lelkész egyszer visszanéz, látja, hogy mögöttük hat vagy -hét igen jól öltözött, tisztességes külsejű ember jön lóháton. Ezek -csakhamar utólértek őket, mert nem olyan csigamódra haladtak mint az -ökrök, hanem olyan gyorsasággal, a mint csak a legjobban abrakolt -öszvérek mehetnek, melyeket a rajtok ülők még azon szándékkal is -sarkalnak, hogy a jó távolacska vendéglőt mentől előbb elérhessék. - -A sebes futók oda értek a lustán menőkhez s udvariasan köszöntek. Az -érkezettek egyike, kiről utóbb kisült hogy toledoi kanonok s a többi -véle jövők ura, látván azt a kipéczézett szekeres menetet, a -poroszlókat, Sanchot, Rocinantet, a lelkészt és a borbélyt, de mindenek -fölött a ketreczbe zárt Don Quijotet: meg nem állhatta, hogy kérdést ne -tegyen, mi oknál fogva viszik ezt az embert ilyen módon magokkal; ámbár, -látva a poroszlók ismertető jeleit, magától is gondolta, bizonyosan -valami kötni való gazember vagy más gonosztévő, a ki a Santa-Hermandad -kezébe esett. - -Az egyik poroszló, kihez a kérdés intézve volt, így felelt: - -– Hogy ezt a lovagot miért viszszük ekképen: arra, ám ő maga feleljen -uram, mert mi csakugyan nem tudjuk. - -Don Quijote meghallotta a párbeszédet s közbeszólt: - -– Jártasak önök, uraim, nagyságos lovag urak, a kóbor lovagság viselt -dolgaiban? Mert ha igen: akkor elmondom balesetemet; de ha nem jártasak, -akkor nincs miért fárasztanom magamat, hogy önökkel közöljem. - -Már ekkor a lelkész és a borbély is ott voltak, mivel látták, hogy az -utasok szóba ereszkedtek Don Quijote de la Manchával s ők akartak -felelni, hogy tervök meg ne hiusúljon. - -– Az igazat megvallva, barátom – viszonzá a kanonok, kihez Don Quijote a -kérdést intézé – én bizony magam is bolondja voltam ifjúkoromban a -lovagregényeknek, s annyit össze-vissza olvastam, hogy tudom a lovagélet -minden csinját-binját, a mint ama könyvek elbeszélik. - -– Akkor tehát emberemre akadtam – mondá Don Quijote – s akkor -elmondhatom bátran, hogy én elbűvölt állapotban folytatom utamat e -ketreczben, melybe a végre zárt a varázslat, hogy dicsőséges czélomat -csoda módon elérhessem. Kóbor lovag vagyok én, de nem afféle, a kiknek -nevét a hír sohasem említé, hogy őket megörökítse, hanem igenis azok -közül való, a kik Persia minden mágusa, India minden brahmanja s -Ethiopia minden bűbájosa irígységének daczára és ellenére be fogják -vésni nevöket a halhatatlanságnak templomába, hogy a jövendő századokban -példa és tükör legyen, melyből a kóbor lovagok megláthassák, milyen -nyomon kell haladniok, ha el akarják érni a fegyverviselés tetőpontját -és dicsőséges netovábbját. - -– Señor Don Quijote de la Mancha igazat mondott – szólt közbe a borbély -– mert ő csakugyan bűvölés utján jutott a szekérre, nagy és üdvös czélok -elérése végett. Ez, uram, a Búsképü lovag, ha ugyan hallotta hírét -valaha, a kinek hős tetteit és hatalmas cselekedeteit kemény érczbe és -örökké tartó márványba fogják egykor bevésni, akármennyire törekedjék is -az irígység, hogy elhomályosítsa, és a gonoszság, hogy elrejtse. - -Mikor a kanonok látta, hogy beszéd dolgában a szabad meg a fogoly -annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy az egyik tizenkilencz, a másik egy -híjján húsz: majd hogy keresztet nem vetett magára bámúltában s nem -tudott az egészből kiokosodni sem ő, sem azok, a kik vele jöttek. - -E közben Sancho Panza is odafurakodott a beszélgetés kihallgatása -végett; s hogy az egésznek még csak ő adja meg isten-igazába, így szóla: - -– Már, uraim, ha jó néven veszik is, ha nem is, de ki kell mondanom -kereken, Don Quijote úr épen úgy van megbabonázva, mint akár én magam. -Tökéletesen magánál van, eszik, iszik, beszél, kérdez s megfelel minden -kérdésre, jobban mint akárki fia. S ha már ez így van, hogyan akarják -akkor elhitetni velem, hogy meg van babonázva? Nem egy embertől -hallottam, hogy a kiket megbűvöltek, azok se nem esznek, se nem -alusznak, se nem beszélnek, míg az én gazdám, hagyják csak a maga -szabadjára, többet beszél harmincz prókátornál. - -Azután a lelkész felé fordúlva így szóla: - -– Ejnye, ejnye tisztelendő úr! Azt gondolja, nem ismerem atyaságát, s -azt gondolja nem sejtem, nem találom el a nyítját, mi czélja van ennek -az új varázslásnak? Ismerem én atyaságát, ha még úgy elpatyókálja is az -ábrázatát s keresztűl látok a szitán, akárhogy takargassa is -csalfaságát. Bizony roszúl cselekedtek velünk! Ha nem találkozunk: az én -uram eddig elvette volna Micomicona herczegasszonyt, én meg legalább is -gróf lennék már, mert kevesebbet várni se lehetne uramnak, a Búsképünek -jóságától, sem az én szolgálataim nagyságától. De már látom, csakugyan -úgy van, a mint a példabeszéd tartja, hogy a szerencse kereke gyorsabban -forog mint a malomkerék; s ki tegnap még fen fityegett, róla ma már -porba esett. Csak a cselédeimet meg a feleségemet sajnálom, mert a -helyett, hogy atyjok valami sziget vagy tartomány kormányzója vagy -viczekirálya gyanánt tartaná bevonulását kapuján keresztül, most már -csak úgy tér majd haza hozzájok, mint afféle lovászlegény. - -A kanonok mindegyre jobban ámult bámult minden ujabb szó hallatára, a mi -e különös társaság körében felmerült. Nem igen tudott tisztába jönni az -egészszel, csak annyit sejtett, hogy itt annyi bohó emberrel van dolga, -a mennyivel egyszerre életében még sohasem volt. - -A lelkész sejtette ezt a kanonok bámuló arczából, miért is megkérte, -haladjanak előbbre valami kevéssel s majd szolgál neki ő -felvilágosítással. A kanonok előbbre haladt, s most a lelkész röviden s -értelmesen elmondta neki Don Quijote megháborodása okát és kezdetét, -cselekedetei további folyását egész addig, a mig e ketreczbe zárták, mit -a végre tettek, hogy annál bizonyosabban hazavihessék s ha csak lehet, -kigyógyítsák bolondságából. A kanonok csodálkozással hallgatta végig e -különös tartalmú elbeszélést, melynek mikor vége szakadt, ő maga így -szóla: - -– Igazán, tisztelendő lelkész úr, én magam is azt tartom, hogy az ilyen -sületlen lovagregények csakugyan nagy ártalmára vannak az emberi -társadalomnak. Haszontalan, időrabló történetek ezek, a melyek csupán -mulattatni, szórakoztatni akarnak, de nincs bennök semmi tanuság. Minden -olyan olvasmány valóságos időpazarlás, a mely mellett sem a szív, sem az -értelem nem lesz gazdagabbá. Lehetnek ilyen regényes dolgok is kedves és -érdemes olvasmányok, de csak úgy, ha az értelmet fejlesztik vagy a -jellemet nemesítik. Mig ezekben a lovagregényekben ugyan micsoda szív- -vagy értelemképző lehet, holott teli vannak annyi haszontalan sületlen -mesével, ostoba képzelődéssel, hogy az ember alig tudja min csodálkozzék -inkább, azon-e, hogy volt olyan bolond ember, a ki megírja, vagy azon, -hogy van olyan bolond, a ki elolvassa, sőt még el is higye, mint ez a -szegény szerencsétlen la manchai. S pedig hány meg hány ilyen -hihetetlenség fordúl elé bennök! Az egyikben egy tizenhat éves ifjoncz -neki vág egy toronymagasságú óriásnak s úgy ketté szeli, mintha -árpaczukor volna? Hát még a mikor valami csatát akarnak festeni előttünk -melyről előre megmondták, hogy az ellenség száma egy millióra rug. S -ime, a regény hőse szembe száll velök, s nekünk akár akarjuk akár se, el -kell hinnünk, hogy ez a lovag egymaga legyőzte valamennyit az ő hős -karjának erejével. Hát még az a sok varázsló, bűbájos, felhőn hajózó, -sárkány kigyón nyargaló boszorkánymester? Meg azok az elbűvölt lovagok, -a kik ma még itt vannak, holnap meg három ezer mérföldnyi távolságban? -Ugyan ki adna hitelt józan észszel az ily ostobaságoknak s ki tudna -gyönyörködni az olyan költeményben, melyben sem erkölcsi tanuság -nincsen, sem semmi valószinűség. Olvasmányáról is ép ugy meglehet -ismerni az embert mint barátjáról; a kificzamodott értelem kificzamodott -olvasmányt szeret, a mi aztán, hogy mivé teheti a különben még elég sok -jó tulajdonnal felruházott embert is, elég szomorúan bizonyítja e -ketreczbe zárt szegény lovag példája. - -A lelkész igen nagy figyelemmel hallgatta a kanonokot, s igen örült -neki, hogy véleményök e tárgyban teljesen megegyezik egymással. El is -beszélte rögtön, milyen itéletet tartottak egykor Don Quijote -lovagregényei fölött, s hogyan röpítették le őket az ablakon a -baromfiudvarra, hogy ott a tűz emészsze meg azt a sok sületlenséget, a -mit a józan értelem csakugyan nem tudna megemészteni. - -A kanonok és a lelkész beszélgetésöknek épen e pontjáig jutottak, midőn -a borbély odalépett hozzájok, s így szóla a lelkészhez: - -– Épen itt az a hely, tisztelendő komám, a melyet említettem, hogy jó -lesz kissé kapatnunk s az ökrök is bőségesen legelhetnek. - -– Magam is azt tartom, – viszonzá a lelkész, s azonnal közlé a -kanonokkal, mi a szándékuk, ez pedig szintén hajlandó volt a velök -maradásra, a mire az előttük terülő szép völgység fekvése is felhívta. - -Igy tehát részint hogy ezt, részint meg, hogy a lelkész társaságát -élvezhesse, a kit már egészen megszeretett, valamint a végett is, hogy -Don Quijoteval még közelebbről megismerkedhessék, egy pár cselédjét be -akarta küldeni a közel fekvő vendéglőbe, hogy hozzanak onnan mindnyájok -számára ennivalót, mert ő a délutáni pihenőt e helyen akarja megtartani. -Az egyik szolga azonban azt jegyezte meg, hogy az eleség-hordó öszvéren, -a mely eddig már bizonyosan ott van a fogadóban, lesz annyi ennivaló, -hogy a vendéglőből legfölebb csak abrakra lesz szükségök. - -– Akkor hát vezessétek be a paripákat mind – parancsolá a kanonok – s -hozzátok ide az öszvért. - -A cselédek elvitték a paripákat, a szekeres is odaért, kifogta az -ökröket a járomból s magok szabadjára eresztette a kellemes zöld mezőn, -melynek viránya hivogatólag intett nem csak az olyan elbűvölt egyének -felé, a milyen Don Quijote volt, hanem még a körülötte lévő józanok és -okosok felé is. A kanonok maga kérte meg a lelkészt, hogy oldoztassa fel -a szegény lovagot s bocsássa ki ketreczéből, ha lovag szavára megigéri, -hogy csendesen viseli magát és el nem illan. - -– Igérem – viszonzá Don Quijote, a ki a nyájas kérelmet szinte -meghallotta – igérem, hogy engedelmök nélkül egy tapodtat se távozom, -annyival is inkább igérhetem pedig, mert hiszen a ki úgy meg van bűvölve -mint én, az nem szabad a maga személyével, mert elvarázslója megteheti, -hogy három századig se mocczanjon meg egy álló helyéből s ha megszöknék -is, visszahozná röpülve. S minthogy a dolog igy áll, bátran -kiereszthetik azt, a ki fölött ily mindenható a hatalmuk. - -A kanonok erre kezet fogott vele, bárha a lovagé még most is meg volt -kötve mind a kettő, s azzal aztán becsületszavára kieresztették a -ketreczből, a minek ő véghetetlenül megörült s boldog volt, hogy a -rekesz alól kiszabadult. - -Első dolga is az vala, hogy nagyot nyújtozott, de aztán mindjárt oda -ment Rocinantehez, megveregette nyakát s így szóla: - -– Hiszem az istent és a malaszttal teljes szent szüzet, virágja és tükre -te a lovaknak, hogy nem sokára megint ott leszünk mind a ketten a hol -akarunk, te gazdáddal hátadon, én meg te rajtad s folytatjuk azt a -tisztet, melynek betöltésére Isten e világra küldött engemet. - -A kanonok csak nézte s nem fogyott csodája e nagy bolondság láttára, -holott minden szava és felelete meg arról tanúskodott, hogy esze egészen -helyén van s csak akkor zöttyen ki a nyeregből, mikor – amint már -említettük – a beszéd a lovagságra tér. S így mind nagyobb részvétre -gerjedvén iránta, mikor mindnyájan leültek már a zöld fűbe, a kanonok -így szóla: - -– Lehetséges-e, lovag úr, hogy nagyságod elméjét annyira elcsavarta a -lovagregények boldogtalan és mihaszna olvasása, hogy azt higye más -hasonló balgaságokkal együtt, hogy el van bűvölve? S ugyan, hogy lehet -emberi ész, a mely azt képzelje, hogy csakugyan létezett e világon az a -töméntelen sok Amadis, meg az az egész sereg nagy hírű kóbor lovag, a -sok trapezunti császár, a sok Felixmarte de Hircania, a sok kóbor -kisasszony a sok kígyó, a sok óriás, a sok szörnyeteg sárkány, a sok -hallatlan kaland, a sok mindenféle elbűvölés, a sok háború, a sok -boldogtalan összecsapás, a sok díszruha, a sok gróffá lett fegyvernök, a -sok elmés törpe, egy szóval az a tenger ostobaság, melylyel a -lovagregények telisded teli vannak? Ugyan señor Don Quijote, szánja meg -tulajdon magát és térjen eszére; fordítsa okosabbra azt a szép -tehetséget, melylyel az ég kiváló kegyelme felruházta s válaszszon olyan -olvasmányokat, melyek lelke épülésére s tisztessége gyarapodására -szolgálnak. Ha azonban természetes hajlama oly könyveket óhajt olvasni, -melyekben lovagokról szóló hőstettek foglaltatnak: olvassa el a Szent -Irásban a Bírák könyvét, talál abban nagyszerü igazságokat s lélekemelő -hős történeteket. Minden országnak s így a mi hazánknak is, meg voltak -igaz hősei, miért nem ezek történetét olvassa nagyságod inkább, a mi -szép elméjéhez sokkal méltóbb olvasmány lenne, mert abból ismerni -tanulná nem a költött hanem az igaz történelmet, megszeretné az erényt, -gyarapulna a jóságban, tökéletesebbé lenne erkölcsében, bátorrá -vakmerőség nélkül, merészszé gyávaság nélkül s mindezt Istennek -dicsőségére, a maga hasznára s La Mancha jó hírének javára, a honnét a -mint hallottam, nagyságod eredetét és származását veszi. - -Don Quijote csupa szem-fül volt, a mig a kanonok szavait hallgatta; s -mikor aztán észrevette, hogy ez elvégezte mondókáját, jo darabig -szótlanúl nézett rá, végre így szólott: - -– Ugy látszik, nemes uram, nagyságod beszéde oda volt irányozva, hogy -azt adja értésemre hogy e világon nem voltak kóbor lovagok s hogy minden -lovag-történet hamis, hazug, ártalmas és haszontalan az emberi -társaságra nézve s hogy roszúl cselekedtem olvasásuk, még roszabbúl -elhivésök, s legeslegroszabbúl utánzások által, midőn a kóbor lovagság -azon szigorú tisztének betöltésére vállalkoztam, melyre ezek tanítanak; -nagyságod tagadja, hogy e világon valaha éltek volna gaulai vagy -graeciai Amadisok, vagy más egyéb lovagok, kikről ez iratok szólanak? - -– Betűről-betűre úgy van, a mint nagyságod mondja, – jegyzé meg e -szavaknál a kanonok. - -Mire Don Quijote így válaszolt: - -– Nagyságod még azt is hozzátette, hogy ezek a könyvek nekem igen sok -kárt okoztak, mert eszemet elcsavarták s ketreczbe juttattak, s jobban -tenném, ha czélszerűbb és hasznosabb olvasmányokat választanék, olyan -műveket, melyek igazabbak s a melyek mulattatóbbak és tanúlságosabbak. - -– Ugy van! – viszonzá a kanonok. - -– Én pedig – vágta vissza Don Quijote – kereken kimondom, hogy nagyságod -az, a kinek nincs esze s a ki el van bűvölve, minthogy vakmerő volt -kigyót-békát kiáltani egy olyan ügyre, melyet az egész világ igaznak -ismer; s a ki ezt tagadja, és azt állítja, hogy Amadis soha sem volt e -világon, sem a többi kalandor lovag, sem a kikről e történetek szólnak: -az egy lenne azzal, mintha azt akarná elhitetni valakivel, hogy a nap -nem világít, a jég nem hideg s a föld nem táplál. S ugyan van-e ember a -világon, a ki be tudná bizonyítani, hogy a Floripes és Burgundi Guy -története nem igaz történet, vagy Fierabrasé sem az a Mantible kútnál, a -mi Nagy Károly császár korában történt? Esküszöm, hogy ez mind oly igaz -volt, mint hogy most nappal van; s ha ez hazugság, úgy az is az, hogy -Hector valaha volt, meg Achilles, meg a trójai háború, meg -Francziaország tizenkét pairje, meg angolországi Artus király, ki pedig -hollóvá lett s még ma is él, a mint hogy országában minden pillanatban -várják visszatértét. - -– Mind meglehet, – viszonzá a kanonok – de azt még csak gondolni is -különös, hogy egy olyan férfiú, mint nagyságod, ki oly tiszteletreméltó -jeles tulajdonokkal ékeskedik, ki oly szép értelemmel van megáldva: azt -hihesse, hogy az az egész sereg képtelen ostobaság, mind igaz legyen, a -mi e sületlen lovagregényekben foglaltatik. - -– Ez nem rosz! – viszonzá Don Quijote. Hát ama könyvek, melyek királyi -engedélylyel nyomattak, melyeket az egész világ, nagyok úgy mint -kicsinyek, szegények úgy mint gazdagok, tudósok úgy mint tudatlanok, -szóval minden rangú és rendű ember élvezettel olvas és magasztal, hát ez -mind hazugság legyen, holott annyira magokon hordják a valóság jellegét, -hogy még azt is elmondják, ki volt az atyja, anyja, melyik a hazája, kik -rokonai, melyik a születési helye ezen, vagy ama lovagnak vagy -lovagoknak, s el pontról-pontra és napról-napra mit hogyan s mikép -cselekedtek? Hallgasson nagyságod, ne szóljon káromlást s higyen -szavamnak; ha pedig nem hisz, ám olvassa el e műveket, s majd meglátja, -milyen élvezetet fognak szerezni. Avagy mondja csak, lehet-e valami -gyönyörködtetőbb, mint, ha – mondjuk – egy nagy szurok-tavat látnánk itt -magunk előtt, a mely egyre forr és kavarog s a melyen keresztűl-kasul -kigyók, gyikok s más egyéb rettenetes és vad szörnyetegek úszkálnak, de -a tó közepéről egyszerre mélabús hang zendűl, a mely ezt mondja: „Oh, -nemes lovag, bárki légy is, a ki e borzalmas tó szemlélésébe merültél, -ha tieddé akarod tenni azt a kincset, mely e sötét víz mélyén rejlik, -mutasd meg szilárd kebled bátorságát, s vesd magad e sötét, égő árba: -mert ha meg nem teszed, nem lészsz méltó megláthatni ama bámulásra -gerjesztő csodadolgokat, miket a tündér hét palotája magába zár és -foglal, mik e sötétlő hullámok alján fekszenek. S a lovag ki sem -hallgatva e mélabús hangot egészen, anélkül hogy fontolgatásba -bocsátkoznék, s átgondolná mily veszedelembe kell rohannia, sőt még csak -nehéz fegyverzetét sem vetve el magától, belérohan a forró szuroktóba s -a mikor meg sem álmodná, hogyan s mikép: egyszerre csak olyan mosolygó -virányon áll, melyhez még az elyseumi mezők sem foghatók. Itt, úgy -látszik, az ég átlátszóbb, s a nap egészen új varázsfénynyel tündököl; -szemei előtt kies berek terül, oly zöld és dús lombú fákból, hogy -zöldjük maga felvidítja a tekintetet, a füleket pedig azon számtalan -apró tarka madárkák édes és mesterkéletlen éneke gyönyörködteti, melyek -a sűrű ágak között fel- s alászökdécselnek. Itt patak csörgedez, melynek -üde habjai ömleteg kristály gyanánt lejtenek a finom fövény és fehér -kavicsok fölött, a mik szinaranyhoz és igazgyöngyhöz hasonlítanak. Amott -mesterséges kút látszik, tarka jáspisból és sima márványból készítve; -itt egy másik apró kagylókból és fehér meg sárga csigahéjakból rakva -össze, melyek közé csillogó kristálydarabok és utánzott smaragdok vannak -alkalmazva, melyek vakító és szemkápráztató fénynyel csillognak. Amott -távolabb egészen váratlanúl erős vár vagy gyönyörü alcazár tárul fel -előtte, melynek falai színaranyból, ormai gyémántból, kapui jáczintból -vannak, egy szóval oly csodálatos alkotvány, hogy bárha az anyag, a -melyből rakták, nem csekélyebb mint gyémánt, karbunkulus, rubin, -igazgyöngy, arany és smaragd: az építkezés munkája még ennél is többre -becsülhető. De a mit eddig látott, az még nem minden, mert ime a kastély -kapujából nagy számú fényes sereg lép elé, urak, hölgyek, olyan pompás -öltözetekben, hogy ha én csillogó díszöket úgy le akarnám festeni most a -hogy e regények lefestik, soha végét nem érném. Majd azután az egész -sereg legelőkelőbb férfia, egy hosszú szakálú tisztes ősz megfogja a -vakmerő lovag kezét, ki a lángoló tóba ugrott, bevezeti a fényes -kastélyba, leülteti aranynyal himzett bibor karszékbe s csapnak számára -és tiszteletére olyan lakomát, hogy földi szem hasonlót még nem látott, -– szóval olyat, a mi az ő rendkívüli bátorságának egyedül méltó jutalma. -Hány meg hány ilyen kitűntetést tudnék felhozni! Most azonban nem akarok -e tárgyról bővebben szólani, mert már ez eddigiből is látható, hogy bár -hol üssük is fel valamely kóbor lovag történetét, élvezetre s bámulatra -fog az gerjeszteni akármely olvasót. Nagyságod pedig higyen szavamnak s -a mint már említettem, olvassa el a legnagyobb figyelemmel e könyveket, -s majd meglátja, hogyan felvidítják, ha búskomor találna lenni s hogyan -meghozzák jó kedvét, ha netalán elvesztette volna. Magamról tudom, hogy -a mióta kóbor lovaggá lettem, azóta vagyok bátor, udvarias, bőkezű, -nemes lelkü, illedelmes, vakmerő, gyengéd, türelmes, munkabiró s azóta -találom bele magamat fogságba és elbűvölésbe. S bárha – nem rég óta – -azt tapasztalom is, hogy ketreczbe zártak mint valami bolondot, azt -gondolom, ha az ég kedvez és a szerencse nem lesz ellenséges: karomnak -ereje által nemsokára valamely ország királyává leszek, mikor aztán -bebizonyíthatom, milyen háladatosság és bőkezűség lakozik kebelemben. -Mert becsületszavamra mondom, uram, a szegény teljesen képtelen arra, -hogy bárki iránt is bőkezűnek mutatkozhassék, bármennyire hajlandó volna -is rá; az a háladatosság pedig, mely a puszta jóakaratnál egyébben nem -tud nyilvánulni, nem olyan, a milyen háladatosságot én szeretnék -tanusítani. Ezért óhajtanám, nyujtana bár a szerencse alkalmat mentül -előbb s tenne császárrá hogy bebizonyíthassam mennyire szívemen fekszik, -hogy barátaimmal jót tegyek, főleg ezzel a szegény Sancho Panzával, -fegyvernökömmel, a kinek hűségre nézve nincs párja a világon, a kit -gróffá szeretnék tenni, vagy valami sziget kormányzójává, a mint a kóbor -lovagok hű cselédjeiket rendesen meg szokták jutalmazni. - -Igy folyt a társalgás tovább, sajnálkozással vegyes mulatságára a -kanonoknak, a ki nem győzte eléggé bámúlni Don Quijote valóságos -ékesszólását, sem pedig eléggé sajnálni, hogy ilyen lelkes, ihlett -szavakra ilyen silány, haszontalan tárgy tudja gerjeszteni. - -E közben az élelmi szerekkel megrakott öszvér is megérkezett, a társaság -jó ízűen falatozott, talán az egy Don Quijote kivételével, a ki annyira -bele melegedett ismét a kóbor lovagság védelmébe, hogy lelkesedésében -még az evést is elfelejtette. Az ízes falatoktól, s az élénk hangon -folytatott beszélgetés folyton folyó tárgyáról, azonban egyszerre egy -egészen váratlanul bekövetkezett esemény fordítá el az együtt lévők -figyelmét. - -A körülöttök levő halmok egyike megől szomorú, kesergő trombitaszó -hangzott feléjök, mely valami fájdalmas, panaszos gyászdalt zengedezett. -A zenehangba csakhamar emberi énekhang is vegyűlt, majd egészen különös -öltözetü emberek csoportja tűnt fel a dombtetőn, a kik közül négyen egy -magasra emelt s mozdulatlan nő alakot hoztak vállukon. A nő alak -fátyollal volt arczán, fején leborítva, de azért vonásait közelebbről -jól ki lehetett venni s tegyük hozzá, azonnal meglátni hogy nem élő -lény, hanem faragott Mária-szobor volt. Mert az egész menet nem vala -egyéb, mint bucsusok csoportja, a kik processioban mentek a völgység -egyik remete lakához, a hol az esztendő ezen napján áhítatosságokat -rendesen végezni szokták. - -Don Quijotenak az élénk vita által most különösen felhevűlt eleven -képzelőtehetsége azonban egészen másnak festette ki maga előtt e képet -egyetlen egy pillanat alatt. A szobor nem lehetett egyéb, mint valami -előkelő kisasszony, a kit ezek a gyáva, silány gonosztévők erőszakkal -visznek magokkal, s azért trombitálnak és énekelnek körülötte, hogy -segedelemkiáltását túlharsogják és elnémítsák. - -Alighogy ez a gondolat eszébe ötlött, felpattant ülőhelyéről, nagy -könyen egyszerre ott termett a legelésző Rocinantenál, a nyeregkápáról -lekapta a kantárt és pajzsát s a lovat egy pillanat alatt felkantározta. -Az ebédelő társaság alig vette észre e gyors kantározást, czélját még -pedig nem is álmodta! Akkor ijedtek meg csak igazán, midőn Don Quijote -már dárdáját is felragadta s Rocinantera felvetvén magát, odakiáltott -hozzájok: - -– Most fog kitűnni, szükséges-e hát vagy sem, a kóborlovagság? Tegyen -tanuságot majd az az elrablott herczegkisasszony, a kit hóhérai kezéből -e nyomban kiszabadítok! - -S e szavakkal oldalba nyomta Rocinantét bokájával, mert sarkantyúja -felcsatolására most nem volt ideje, s a mennyi sebesség csak kitelt a -hórihorgás paripától, annyival rontott nekik a búcsusoknak. A kanonok, a -lelkész, a borbély, mind felugráltak, utána kiáltottak, Sancho meg a -hogy csak a lába bírta, még szaladt is utána s egyre kiabálta: - -– Hová megy señor Don Quijote? Mit akar az Istenért! Micsoda ördög bújt -a szívébe, hogy ilyen bűnös cselekedetre csábítsa?! Nem látja-e, a -mennykőbe is, hogy processio, meg búcsusok, az a kisasszony pedig, a kit -a vállukon visznek, a boldogságos szűz Máriának képmása. Gondolja meg, -mit cselekszik! Megálljon! vakon rohan a veszedelembe. - -De hiszen kiabálhattak annak! Se látott, se hallott az, s meg nem állt -volna, még ha maga a király parancsolja is. Oda ért a processiohoz, lova -kantárát visszarántá s ingerűlt nyers hangon rivalt az emberekre: - -– Bizonyosan azért burkoltátok be arczotokat, mert gonoszságon töritek -fejeteket; megálljatok és hallgassátok meg a mit mondani szándékozom. - -Legelőször is azok álltak meg, a kik a szobrot vitték. A mint Don -Quijote különös öltözetét, Rocinante véznaságát s a sok egyéb nevetséges -körülményt meglátták, az egyik így szóla: - -– Kedves atyámfia, ha valamit mondani akar mondja hamar, mert a mint -látja, jó csomó ember van hátunk mögött, a kik fontos dologban jönnek, s -a kiket minden dib dábságért feltartóztatni nem lehet. - -– Dib-dábságért? – kérdé Don Quijote szemmel látható nehezteléssel – jó -lesz a szavakat megválogatni, uracskám! Én nem szoktam dib-dábságokkal -foglalkozni. Hanem igen is foglalkozom azzal, hogy a sérelmeket -megtoroljam s a szükségben lévőknek segítségökre siessek. Szóval kóbor -lovag vagyok, a ki igazságtalanságot nem tűrök, nem tűrhetek! Ép ezért -kereken kimondom tehát, bocsássátok tüstént szabadon ezt a szép -kisasszonyt, kinek könyjei és szomoru arcza eléggé bizonyítják, hogy -akarata ellen hurczoljátok magatokkal s valami főben járó gonoszságot -követtetek el ellene. - -Ezen szavak hallatára a körülállók mind tudták hányat ütött az óra s -hogy Don Quijote bizonyosan meg van bolondúlva, úgy hogy azonnal -hangosan fel is kaczagtak. Nevetésök azonban olaj volt Don Quijote -haragjának tüzére, a ki csakugyan egy szót se szólt többet, hanem kardot -rántott és neki rontott az állványnak. A vivő ezt látva, hirtelen egy -mellette álló embert intett oda a maga helyére, ő pedig azzal a -doronggal, melyre pihenés vagy megállás alkalmával az állványt -támasztották, azzal szegült ellene Don Quijotenak, s azzal fogta fel a -csakugyan kegyetlen, mérges csapást, mely a dorongból egy jó darabot -lehasított. De már erre aztán a bucsús sem vette tréfára a dolgot, hanem -a markában maradt jó súlyos darabbal olyan derekas ütést teremtett oda -Don Quijote jobb vállára, hogy nem csak a kard esett ki a lovag kezéből, -hanem maga a lovag is abban a nyomban leszédűlt a nyeregből. A búcsus -maga is úgy megijedt, hogy rémültében elkiáltotta magát. - -– Uram bocsáss, embert öltem! – s azzal dorongját messze elhajítva, úgy -neki iramlott a mezőnek, hogy a szél se ért nyomába. Szentűl hitte, hogy -agyoncsapta. - -De még maga Sancho is ezen nézetben volt, mert a midőn lélekszakadva oda -érkezett, s urát oly mozdulatlanul látta mint számos veresége után még -soha sem: szive egyszerre elfacsarodott s nagy jajgatás és sirásrívás -között ily szavakban adott kifejezést keserves fájdalmának: - -– Oh te virága a lovagságnak, hogy egyetlen egy dorongütés vetett véget -munkásságban töltött életed pályájának! Nemednek büszkesége, dísze és -dicsősége te az egész la Manchának, de még az egész világnak is, a mely -a te távoztoddal tele lesz már ezután gonosztévőkkel, s mindenféle -kötnivaló gazemberrel, a kiknek nem kell többé tartaniok attól, hogy -gaztetteikért valaki megbüntesse! Oh bőkezűbb te a világ minden -királyánál, a ki csak mindössze nyolcz hónapi szolgálatomért három -szamárcsikóval akartad már is megjutalmazni fáradozásaimat, s ráadásul -még a legeslegszebb szigettel, a mi csak a szárazföldön található! Oh te -alázatos a kevélyek közt, kevély az alázatosok közt, bátor a -veszedelemben, veszedelmes a bátorságban, megtorló a sérelmekben, -sérelmes a megtorlásban, te a jók utánzója, a rosszak ostora, a -gonoszoknak pedig cséplője, egyszóval te kóbor lovag, királynak és -császárnak nevelkedő hatalmasság! mivé lettél, mivé lettem! Oldalba -ütöttek egy doronggal, s veled együtt porba sujtották örökre az én -szigetkormányzóságom reménységét. - -Már ekkorra a Don Quijotehoz tartozó társaság is oda érkezett, s mig a -lelkész meg a kanonok a bucsusokat csitították le, addig Miklós mester a -földre roskadt lovagot vette ápolása és gondviselése alá s a halántékára -hintett frís vizzel ájulásából magához térítette. Don Quijote még ekkor -sem tudta hogy mind elbűvölője, mind a halálból feltámasztója az ő -kedves komája Miklós mester volt. - -– Mikor Don Quijote magához tért, még szemeit is alig nyitotta fel, s -ajkai már is e töredelmes vallomást tették: - -– Oh én bűnöm, én nagy bűnöm! - -– Ugy-e mondtam, – jegyzé meg a mellette térdelő Sancho – ugy-é mondtam, -hogy bűn lesz a bucsúsokat megtámadni. - -– Nem bucsúsok ezek, Sancho – nyögdelé a lovag – s nem az az én bűnöm. -Bűnöm az, hogy elbűvölt létemre, s kivált hogy szavamat is adtam rá, -hogy el nem távozom s szabadságommal vissza nem élek, mégis elhagytam -magamat ragadtatni, s új harczba bocsátkoztam, mielőtt a bűbájosok a -varázs alól feloldottak. Czélom szent volt ugyan, hogy ez elrablott -herczegasszonyt megszabadítsam, de még azért sem lett volna szabad -megszegnem adott szavamat! - -A kanonok egészen meg volt hatva ily nagy bohóság mellett ezt a -tiszteletreméltó becsületességet láthatni. - -– Keljen fel hát, nagyságod, – mondá Sancho, a ki persze egészen más -bűnbánatot várt és gondolt ura fönnebbi nyilatkozában. - -De nem tudok ám – viszonzá Don Quijote. – Segíts föl barátom, az -elbűvölt szekérre, mert az az ütés úgy lesujtott, mintha egy egész felhő -villámostul szakadt volna le reám. - -– Szívesen, kedves jó uram – felelt Sancho – s jerünk haza a mi falunkba -e jó urak társaságában, a kik nagyságod javát akarják. Ott aztán majd -kieszeljük, hogyan induljunk utra harmadszor is, hogy nagyobb sükerrel -és szerencsével járhassunk. - -– Jól mondod, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s jobb is lesz ha -bevárjuk, mig a csillagzatok azon káros, ártalmas befolyása eloszlik, a -mely fölöttünk most uralkodik. - -Mind a kanonok, mind a lelkész, de még a borbély is nagyon helyeselték e -szavait s miután jól mulattak Sancho Panza együgyüségén, Don Quijotét -megint feltették a szekérre azon módon a mint előbb jött. A búcsusok -rendbe szedték magokat s tovább folytatták utjokat. Don Quijote fen -lévén a szekéren, s olyan állapotban, hogy elillanásáról most már -csakugyan nem lehetett többé aggódni, a poroszlók is fölöslegesnek -tartották tovább kisérni, a miért is megkérték a lelkészt, hogy igérete -szerint jutalmazza meg fáradságukat s aztán hagyja őket menni Isten -hirével. A lelkész meg is tette, s az igazság szolgái el is távoztak -rögtön, valamint eltávozott a maga utján a kanonok is, a kit különösen -Sancho Panza kisért bús tekintettel, a mig csak láthatta; tulajdonkép -nem is őt magát, hanem azt a hatalmas öszvért, mely a jó izű falatokat -vitte a hátán. Egyszóval eloszoltak mindnyájan s távoztak úgy, hogy csak -a lelkész, a borbély, Don Quijote és Sancho Panza maradtak már a -tetthelyen, meg a jó Rocinante, a mely mindannak, a mi körülötte -történt, ép oly türelmes szemlélője volt mind gazdája. - -A szekeres befogta ökreit, egy pár csomó szénát adott Don Quijote alá, s -aztán a megszokott lassusággal indult utnak arrafelé, a merre a lelkész -parancsolta. Hatod napra szerencsésen meg is érkeztek Don Quijote -falujába, hová épen déltájban vonultak be s esetleg épen vasárnap, mikor -az egész lakosság ott volt a piaczon, melynek kellő közepén kellett a -Don Quijote szekerének áthaladnia. Minden lélek odatódúlt csodájára, mit -hoznak ezen a szekéren s mikor ráismertek földijökre, alig tudtak hová -lenni bámultokban; egy fiatal gyerkőcz pedig tüstént haza szaladt hírt -adni a gazdaasszonynak, meg a lovag unokahugának, hogy nagybátyját és -gazdáját hozzák sápadtan és halaványan egy oldalköz szénára fektetve -ökrös szekéren. - -Szörnyűség volt még csak hallani is, milyen keserves jajgatásra fakadt -ez a két jó lélek, s hogyan átkozták újfent azokat a kárhozatos -lovagregényeket, a mi aztán megint ismétlődött, mikor Don Quijotet a -kapun át bevonulni látták. - -Hazajöttök hirére Sancho Panza felesége is odasietett, a ki tudta már, -hogy férje a lovaggal együtt ment el fegyverhordozója gyanánt. Alighogy -meglátta Sanchot, első kérdése is az volt, nem történt-e valami baja a -szamárnak? Sancho azt felelte, jobb bőrben van mint a gazdája maga. - -– Hála a jóságos Istennek, hogy ilyen irgalmas, kegyelmes volt hozzánk! -– mondá az asszony. – Hanem hát, mondja csak kegyelmed, lelkem uram, mit -takarított meg a fegyvernöki szolgálatból? Milyen szoknyát hozott nékem? -Hát a gyerekeknek milyen czipőcskét? - -– Nem hoztam én semmi ilyest, édes feleségem – viszonzá Sancho – hanem -hoztam olyasmit, a mi sokkal becsesebb és értékesebb. Királyné adta -ajándékba! - -– Annak igazán lelkemből örülök – jegyzé meg az asszony. De hát mutassa -meg már, hadd lássuk mi az a sokkal becsesebb meg értékesebb. Úgy -szeretném már látni, hadd viduljon fel a szivem, úgy is olyan szomorú, -úgy is olyan vigasztalhatatlan voltam azon az egész örök életen -keresztül a mig kegyelmed odajárt. - -– Oda haza majd megmutatom – viszonzá Sancho – mert hogy senki el ne -csenje tőlem, jó mélyen elrejtettem a körülkötőmben. Most pedig maradj -veszteg, s ha Isten is úgy akarja, hogy még egyszer utra keljünk kaland -keresni, nemsokára azon veszed magad észre, hogy én gróffá lettem, te -meg olyan grófnévá, hogy a záporeső se mossa el a méltóságodat. - -– Adja Isten! – mondá Sancho felesége – de hát micsoda királynétól -kapott kegyelmed ajándékot? Mi uton gondolja, hogy – – - -– Csitt! – szakasztá félbe szavait a férj – ne akarj egyszerre mindent -megtudni! Várj sorára, odahaza majd elmondom hegyiről tövire. Előre csak -annyit, hogy olyasmiket hallasz majd asszony, hogy szemed szád eláll -bele! - -Sancho Panza feleségét majd megölte a kiváncsiság, s alig várta, hogy -férje haza menjen. Ez is megtörtént nem sokára, tudniillik akkor, -mihelyt Don Quijotet a kocsiról levették s lefektették szokott ágyába. - -A lovag nagy szemeket meresztett rájok, de folytontartó kábultságában -nem tudta magát tájékozni hol van. A lelkész nagyon szivére kötötte a -leánykának, hogy a mint csak Isten tudniok adta úgy viseljék gondját s -folytonosan szemmel kisérjék, hogy ujra el ne illanjon, s nagyobb -igazság okáért elmondta, hogy mennyi fáradságukba került a mig haza -hozhatták. Erre aztán a két nő megint ujra rákezdte a jajveszéklést, -szidták megint a lovagregényeket s kérve kérték az eget, taszítsa a -pokol fenekére mind azokat, a kik ennyi hazugságot és ostobaságot -összefirkáltak. - -Attól féltek és rettegtek, mihelyest bátyjok és gazdájok jobban lesz, -egyszer majd megint csak kereket old, – a mi egyébiránt valóban úgy is -történt, a hogy képzelték. - - - - -MÁSODIK RÉSZ. - - -I. FEJEZET. - -Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől. - -A lelkész meg a borbély majd egy álló hónapig nem látogatták meg a -lovagot, nehogy újra fölelevenítsék lelke előtt az elmúlt dolgokat; e -mellett azonban nem mulasztották el, hogy be ne szóljanak unokahugához -és gazdaasszonyához, a kiknek szívökre kötötték, viseljenek rá gondot -hűségesen s adjanak neki erősítő eledeleket, a mik testet-lelket -táplálnak, élesztenek, mivel az ő meggyőződésök szerint a lovag minden -szerencsétlensége épen onnan vette eredetét, hogy mind testileg, mind -különösen lelkileg, igen silányúl táplálkozott. A fehércselédek azt -felelték, megtettek eddig is s megtesznek ezután is mindent a -legszívesebben s olyan gondossággal ápolják, a mint csak Isten tudniok -adta, mert már is tapasztalták, hogy gazdájok egyszer-másszor úgy viseli -magát, mintha tökéletesen eszén volna. Minek hallatára a két jó barát -nagyon megörült s úgy hitték igen derekasan eltalálták, hogy Don -Quijotet elbűvölten haza hozzák az ökrös szekéren. - -Utóbb elhatározták, hogy meglátogatják s meggyőződést szereznek -javulásáról, a mit egyébiránt majdnem lehetetlennek tartottak. -Megegyeztek egyszersmind abban is, hogy a kóbor lovagságot a -legtávolabbról sem fogják érinteni, attól való féltükben, nehogy az alig -behegedt sebeket megint ujra felszaggassák. - -Végre tehát csakugyan elmentek hozzá látogatóba s ott találták az ágyon -ülve, zöld flanell ujasban, toledoi tarka sipkával a fején, de az egész -ember úgy elszáradt s úgy összeaszott mint a valóságos mumia. Igen -szívesen fogadta a látogatókat, a kik elkérdezték, hogy és mint szolgál -egészsége, mire ő a legértelmesebb s a legválogatottab szavakban -válaszolt. - -Társalgásuk folyamában a mint mondani szokás, egyszer csak elkezdték az -ország dolgát dönteni, mit hogyan kellene intézni, s ekkor majd ezt a -hibát zöttyentették helyre, majd amazt itélték el, most egyik szokáson -igazítottak, majd a másikon adtak túl, s fejenként mind a három egy-egy -új törvényhozóvá, mái Lykurgussá, újdonsült Solonná lett, s úgy -teremtették újjá az egész álladalmat, mintha valami kohóba dugták volna, -melyből egészen más alakban jött ujra elé mint a milyenben beletették. A -mi pedig Don Quijotet illeti, ez minden felmerülő tárgyhoz olyan okosan -szólt hozzá, hogy a két kérdezősködő minden kétségen kivül hitte, hogy -ép és józan esze megjött immár teljesen. - -Az unokahugocska és a gazdaasszony is tanui voltak a beszélgetésnek s -azt se tudták, hogyan adjanak elég hálát az Istennek, hogy gazdájokat -ilyen józan értelműnek tapasztalják. Azonban a lelkész, megváltoztatva -előbbi föltett szándékát, hogy a lovagdolgokat meg nem érinti, egész -bizonyossággal szerette volna megtudni, valjon csakugyan lehetne-e hát -építeni Don Quijote kigyógyulására vagy sem? Lassankint szóba hozott egy -s más hírt a fővárosból, egyebek közt azt is: széltiben erősítik, hogy a -török hatalmas hajóhaddal közelít, csakhogy mindeddig nem lehet tudni mi -a szándéka s hol készül lecsapni a fenyegető zivatar. S ez az aggodalom, -mely majdnem minden évben fegyverre szólít, talpra kelté az egész -kereszténységet s ő felsége már is megerősité Nápoly és Sziczilia -partjait, úgy szintén Malta szigetét. - -Mire Don Quijote ekképen válaszolt: - -– Ő felsége úgy járt el a mint a legelőreláthatóbb harczoshoz illik, ha -országát idejekorán megerősíti, hogy az ellenség készületlenűl ne -találja. Azonban, ha az én tanácsomat fogadná el, tudnék én neki olyan -védekezést ajánlani, a milyenről ő felsége mostanság jóformán még csak -nem is álmodik. - -Alig hallotta meg a lelkész e szavakat, mindjárt így szóla magában: - -– Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, úgy látszik te most -is, és megint csak a régi vagy. - -A borbély, a kinek ugyanaz ötlött elméjébe a mi a lelkésznek, -megkérdezte Don Quijotet, miben állana ez az óvatossági rendszabály, -melyet ő olyan kitünőnek tart? - -– A mennykőbe is! kiáltá fel Don Quijote lelkesülten – mi egyébre -lehetne szüksége ő felségének, mint hogy nyilvánosan kihirdettesse, hogy -egy meghatározott napon jelenjen meg az udvarnál minden kóbor lovag a ki -csak szerte barangol Spanyolországban; s ha csak egy féltuczat verődik -is össze, akadhat közöttök olyan, a ki egy maga is elégséges, hogy a -török egész hatalmát tönkre verje. Figyeljenek rám, uraim, s hallgassák -meg a mit mondok. Avagy soha meg nem történt dolog-e talán, hogy -egyetlen kóbor lovag úgy lekaszaboljon egy kétszázezer emberből álló -hadsereget, mintha valamennyinek egy gégéje volna, vagy mindnyájan -árpaczukorból volnának? S ha nem, ugyan mondják meg, kérem, hány meg -hány történet van teli ilyes csodatételekkel? Élne csak mai napság a -hirneves Don Belianis, vagy egyetlen tagja Amadis de Gaula számtalan -nemzetségének, élne csak egy ezek közül, s akármi legyek, de nem -szeretnék részt venni abban, a mit a török kapna, ha ez egymaga rajt -ütne. Egyébiránt gondot visel az Isten az ő népéről s majd támaszt más -valakit, a ki, ha nem lesz is oly hatalmas mint a hajdani kóbor lovagok, -bátorság dolgában legalább bizonyosan nem lesz nálok alábbvaló; az Isten -tudja mit gondolok, egyebet nem mondok. - -– Jaj! – kiáltá fel e szavakra unokahuga – akármibe mernék fogadni, hogy -a bácsi megint föl akar csapni kóbor lovagnak! - -Mire Don Quijote igy válaszolt: - -– Az leszek mind halálig! S ám jőjjön a török éjszakról vagy keletről, a -mikor csak akar s a mily erővel csak jöhet: még egyszer is azt mondom, -az Isten tudja mit gondolok. - -Most a borbély vágott közbe ily szavakkal: - -– Esedezem, engedjék meg nagyságtok, hadd mondjak el egy rövid -történetet, a mely Sevillában esett meg, s melyet igen nagy kedvem volna -elmondani, minthogy egészen ideillik. - -Don Quijote megengedte, a lelkész s mind a többiek meg figyelmesen -hallgatták a mint következőkép fogott hozzá elbeszéléséhez: - -– Volt Sevillában, az őrültek házában egy ember, a kit rokonai a miatt -adtak be oda, mivel meg volt tébolyodva. Osunában végezte az egyházi -pályára vezető tanulmányokat, de ha Salamancában végezte volna is, – a -mint sokan tartották – bizony még akkor is csak bolond lett volna. Ez az -elmebeteg egy két esztendei visszavonultság után egyszer azt képzeli -magáról, hogy bajából kigyógyúlt s esze tökéletesen helyre jött. Ekkor -tehát kapja magát s ír az érseknek, kérve könyörögve s igen értelmes -szavakban: szabadítsa ki e mostani nyomorúságából, minthogy Isten -különös kegyelméből teljesen visszanyerte már eszméletét, s csupán -rokonai azok, a kik itt tartják, hogy az ő vagyonában dúskálkodhassanak, -s az igazsággal merőben ellenkezőn azt akarnák, hogy ő holtig bolond -legyen. A sok józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy egyik -káplánját oda utasította, kérdezősködjék a tébolyda igazgatójától, ugy -áll-e dolog, a hogy ama bizonyos ember írja; beszéljen aztán magával a -tébolyodottal is s ha csakugyan arról győződik meg, hogy eszén van, -akkor mentse ki onnét s helyezze szabad lábra. A káplán el is járt -megbizásában s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember bizony -még mindig tébolyodott; s ha egyszer másszor egészen ugy beszél is, mint -a legértelmesebb ember, utoljára megint csak annyi értetlenséget hadar -össze, hogy az nagyon sokkal túltesz előbbi okos beszédén; egyébiránt ám -beszéljen vele magával, így legjobban meggyőzödhetik az igazságról. A -káplán csakugyan hajlandó is volt erre, s mikor a tébolyodottal -összehozták, beszélt vele tovább egy óra folyásánál, a mely egész idő -alatt az őrült egyetlen egy bántó vagy értelmetlen szót sem ejtett ki, -sőt ellenkezőleg oly józanúl beszélt, hogy a káplán kénytelen volt -hinni, hogy a tébolyodott már helyre jött. Az őrűlt a többi közt azt is -mondá, az igazgató azért néz rá ferde szemmel, mert nem szeretné -elveszteni azt a jutalmat, a mely a rokonságtól üti a markát s ezért -állítja őt még most is tébolyodottnak, habár néha vannak is tisztább -pillanatai; szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert -hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kigyót békát kiáltanak s kételkednek -azon kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta, mikor értelmét -megint visszaadta. Szóval úgy beszélt, hogy az igazgatót egészen gyanúba -keverte, rokonait szivtelen fukaroknak tüntette fel s a káplán abban -állapodott meg, hogy magával viszi, bemutatja az érseknek s ám az hozzon -végleges itéletet. A becsületes káplán e jó hiszemben megkérte az -igazgatót, adassa rá a volt tébolyodottra azt a ruhát, a miben a -tébolydába hozták. Az igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja mit -akar, mert az az ember minden kétség kivül még mindig tébolyodott. - -De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó volt a -káplán előtt, a ki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás -szándékával; az igazgató végre engedett az érsek határozott rendeletének -s a betegre ráadták a maga újdonatúj takaros ruháját. Mikor ez látta, -hogy az épeszű emberek öltözetében van s a bolondokétól megszabadult, -megkérte a káplánt, legyen oly szives és engedje meg, hadd vegyen bucsút -társaitól. A káplán azt mondá, ő is vele megy és sorra nézi a házban -ápolt örülteket. Csakugyan fel is kerekedtek s velök együtt még egypáran -az ott lévők közül. A mint a szabaduló egy ketreczhez érkezett, melyben -egy őrjöngő volt zárva, ki ugyan most nyugodt és csendes vala épen, igy -szóla hozzá: - -– Nem üzen valamit, barátom? Mert én már haza megyek, mivel hála a -jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából s a nékül, hogy -megérdemlettem volna, én már viszanyertem eszméletemet. Már én kiépültem -s eszemen vagyok, a mint hogy Istennél semmi sincs lehetetlen. -Viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s valamint engemet -visszahelyzett előbbi állapotomba, önt is visszahelyezi ha bízik benne. -Lesz rá gondom, hogy tápláló eledeleket küldjenek önnek; azokat aztán -minden esetre egye meg, mert nem akarom eltitkolni az én nézetem az, ki -e bajokon magam is átmentem, hogy minden őrültség onnan ered, ha az -ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, -bátorság! mert szerencsétlenségünkben a kétségbeesés fogyasztja az -egészséget és sietteti a halált. - -A távozni készülő e szavait egy másik bolond is meghallotta, ki egy -másik ketreczben volt, szemben az örjöngőével; felemelkedett a kopott -gyékényről, melyen nyomorúlt rongyaiban heverészett s nagy fenszóval -kérdezé, ki az, a ki felépült és okosan akar távozni? - -– Én vagyok az, barátom – viszonzá a kérdezett – én távozom, a kinek -semmi szükségem többé, hogy itt maradjak, a miért nem is tudok elegendő -hálát adni a nagy égnek, hogy olyan nagy kegyelemre méltatott. - -– Vigyázzon szavaira, meg ne csalja az ördög! – mondá az őrűlt – ne -menjen, maradjon nyugton hajlékában. Akkor nem kell megint visszaternie. - -– De én tudom, hogy kigyógyultam – felelt amaz – és semmi szükségem rá, -hogy ide ujra visszavándoroljak. - -– Kigyógyúlt? – kérdé a tébolyodott. – Jó, jó, majd elválik. Isten -áldja. De én esküszöm Jupiterre, a kinek fenséges képét a földön én -viselem, hogy egyedűl ezért az egy bűnért, a melyet Sevilla ma elkövet, -midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan büntetést -bocsátok e városra, hogy megemlegeti mind örökkön örökké! Hát nem tudod -te, egyűgyü ficzkó, hogy én a mennydörgő Jupiter vagyok, a ki kezemben -tartom a gyujtó villámokat, melyekkel tudom és szoktam fenyegetni és -összerombolni a világot. Most azonban csak egy módon akarom megbüntetni -e tudatlan várost, ugymint azzal, hogy sem benne, sem teljes egész -környéken eső nem lesz három hosszú esztendeig azon napságtól számítva, -melyen a fenyegetés felhangzott. Te szabad légy-e, te ép, te okos? Én -meg bolond, én meg beteg, én meg ide bilincselve? Ugy segéljen! -akaszszanak fel ha esőt adok! - -A körülállók figyelmesen hallgatták a tébolyodottnak szavait; a -szabaduló félben lévő pedig a káplánhoz fordulva megragadta kezét s így -szóla: - -– Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, a mit ez a bolond mondott, -mert ha ő Jupiter létére nem akar esőt adni: én, a ki a vizek atyja, és -istene, Neptun vagyok, majd megáztatom a földet, a mikor csak kedvem -tartja s valahányszor szükséges. - -Mire a káplán ekképen válaszolt: - -– Még sem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, Jupiter urat haragra -gerjeszteni, most csak maradjon kegyed itthonn, majd eljövök én -uraságodért máskor, mikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz. - -Az igazgató s a körülállók elnevették magokat, a mi a káplánnak kissé -zokon is esett; a licentiatust megint levetköztették, szépen ott maradt -s ezzel – vége az elbeszélésnek“. - -Pillanatnyi szünet állt be a borbély szavai után. - -– Ez tehát az az elbeszélés, borbély ur – kérdé Don Quijote – a mit -minden áron el akart mondani, mert oly nagyon ideillőnek tartotta? Lám, -lám, tisztelt kosz-vakaró úr, hát azt hiszi, hogy az ember oly vak s nem -lát a szitán keresztül? Én, borbély úr, nem vagyok Neptun, a vizek -istene s nem törődöm vele, okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok -az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg -hiba, ha elmulasztja feleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a -kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyúlt korunk nem is méltó, -hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azon századok élveztek, -melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra és hordozták azt a súlyos -terhet, hogy az országokat védelmezzék, az árvákat és kiskorúakat -gyámolítsák, a kevélyeket büntessék s az alázatosokat jutalmazzák. A mai -kor lovagjai legtöbbjén inkább a selyem meg a bársony suhog s más egyébb -drága szövetek, a mikbe öltöznek, semmint a pánczél csörrenne, a -melylyel övezkedniök kellene. Ma már nincs olyan lovag, a ki a mezőn -hálna, a levegőég minden zordonságának kitéve, tetőtől talpig -fegyverben, ma már nincsen, a ki lábát ki sem véve a kengyelből, -lándzsájára támaszkodva legfőbb gondjának ismerje, a mint mondani -szokás, meglopni az álmot, mint a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma -már nincsen egyetlen egy se, a ki egyik erdőből ki, a másik vadonba meg -berontana, onnan megint a majd mindig viharzó és háborgó tenger kopár és -elhagyott partjára sietne, a hol kis csónakot talál, evezők, vitorla, -árbocz és minden kötélzet nélkül; azonban rendületlen bátorsággal mégis -bele ugrik, s oda veti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak, -melyek majd az égig hajítják, majd a feneketlen mélyre sűlyesztik alá; ő -azonban, neki feszítve mellét a legyőzhetetlen viharnak, a mikor meg sem -álmodná, már három ezer mértföldnyire van onnét a hol hajóra szállt, s a -távol, ismeretlen földön partra szökellve, olyas dolgok történnek vele, -melyek méltók, hogy feljegyeztessenek, nem pergamenre, hanem -érczlapokra! De mai napság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a -tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fenhéjázás a bátorságon, az -elmélet a gyakorlaton, melyek mind csupán az arany korban és a kóbor -lovagokban ragyogtanak. S ha nem így van, ugyan mondják meg, ki volt -becsületesebb és bátrabb a nagyhírű gaulai Amadisnál? ki elmésebb -angolországi Palmerinnél? kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér -Tirantenál? ki lovagiasabb a graeciai Lisuartenál? ki megszabdaltabb és -szabdalóbb Don Belianisnál? kicsoda rendíthetetlenebb gaulai Perionnál? -ki vakmerőbb a veszélyekben Felismarte de Hircaniánál? avagy kicsoda -őszintébb Esplandiannál? ki merészebb a traciai Don Cirongilionál? ki -okosabb Sobrino királynál? ki vitézebb Reinaldosnál? ki győzhetetlennebb -Roldannál s ki vidámabb és előzékenyebb Rugeronál kitől – Turpin érsek -halhatatlan érdemű munkái tanusága szerint, – a mái ferrarai herczegek -származnak? Mindezen lovagok, tisztelendő lelkész úr, s még egy egész -sereg, a kiket felhozhatnék, ezek mind kóbor lovagok valának, a lovagság -dísze és virága. Ezek és a hozzájok hasonlók lennének az én szívem -szerint való férfiak, s ha ő felsége ilyeneket kaphatna, az lenne az -igazi védelem, nem is kerülne annyiba, a török meg ugyan szálanként -kitéphetné a szakállát! Egyébiránt én itthon maradok, minthogy a káplán -úr nem akar magával vinni; s ha Jupiter, a mint a borbély mondá, nem -akar esőt adni, itt vagyok én, a ki majd megáztatom a földet mihelyt -kedvem tartja; ezt pedig azért mondom, hogy a habaró ur tudja, hogy -elértettem. - -– Igaz lelkemre mondom, señor Don Quijote, – jegyzé meg a borbély – nem -akartam sérteni és Isten a tanuságom, hogy szándékom jó volt, s kérem -nagyságodat, ne nehezteljen. - -– Nehezteljek-e vagy sem – viszonzá Don Quijote – azt én tudom. - -Mire a lelkész így vágott közbe: - -– Igaz ugyan, hogy eddig jó szerén egy árva szót se szóltam, mindazáltal -Don Quijote úr előadása folytán egy kétségem támad, melylyel igazán -szeretnék tisztába jönni. - -– Parancsoljon – mondá Don Quijote szokott illedelmes, udvarias hangján -– szerencsémnek fogom tartani, ha valamiben felvilágosítással -szolgálhatok. - -– Kegyes engedelmével kimondom tehát – felelt a lelkész – én csakugyan -Tamás vagyok abban és semmi módon sem tudom elhinni, hogy az az egész -sereg kóbor lovag a kiket nagyságod említett, testestűl lelkestűl igazán -és valósággal éltek volna valaha e világon. Inkább úgy képzelem: ez merő -koholmány, mesebeszéd, hazugság, csupa álom a minek nem lehet hitelt -adni. - -– Ez megint olyan tévedés – viszonzá Don Quijote – a melybe már sokan -estek, a kik nem hiszik, hogy e lovagok voltak valaha e világon; s én -nem egyszer, majd egy, majd más alkalommal s különféle emberekkel -szemközt megkisérlettem már földeríteni ezt a majdnem általános -csalódást; szándékom néha nem sikerűlt, máskor azonban igen, a mikor az -igazságnak vállaira állítottam. Ez az igazság annyira bizonyos, hogy -majdnem azt merném mondani, én a tulajdon magam szemével láttam Amadis -de Gaulát, a ki magas termetü, fehér arczu, fekete – de jól rendben -tartott – szakálú férfiu volt, késedelmes a haragra, s mindig kész a -megbocsátásra. S a mint Amadist lerajzoltam, úgy vélem, hasonló hűséggel -le tudnám írni s festeni a világ minden kóbor lovagját, mert az a -meggyőződésem, hogy olyanok voltak, a milyeneknek a történetek mondják, -s hős tetteikből, melyeket véghez vittek, jellemökből, melyet -tanusítottak, helyes gondolkozás után biztos következtetést lehet vonni -arczuk vonására, színére és termetökre. - -S meglehet, hogy a mennyire megint bele volt lelkesűlve a lovagság -dolgaiba, talán csakugyan mind végig rajzolta volna a világ minden kóbor -lovagját, ha e pillanatban a leányka meg a gazdasszony – kik a -társaságból már előbb eltávoztak – nagy fenszóval kiáltozni nem kezdenek -az udvaron. - -E zajra tehát odasiettek az ajtóhoz a szobában lévők is mindnyájan. - - -II. FEJEZET. - -Ujabb tervezések, ujabb kirándulásra. - -Az udvaron csakugyan nagyban állt a tusakodás. A házbeli nők néztek -keményen farkasszemet Sancho Panzával, ki erőnek-erejével be akart menni -Don Quijotehoz, míg az asszonynép meg utját állotta. S mint az ilyen -heves szóváltásoknál szokás, egyik fél sem igen maradt adósa a másiknak. - -– Mit akar ez a sehonnai e házban? Elhordja kend magát, úgy is egyedűl -kend az s nem más, a ki az én uramat elcsábítja, elcsalja s -hegyen-völgyön kóboroltatja. - -– Sátánnak gazdasszonya – viszonzá erre Sancho – az az elcsábított, -elcsalt, az a hegyen-völgyön megkóboroltatott én vagyok, én, nem pedig a -te gazdád; ő hurczolt meg a világon engemet, ő huzott-vont az orromnál -fogva mindenféle hitegetésekkel s ő igérte azt a szigetet, a melynek még -ma se láttam se hirét, se hamvát! - -– Ha százszor úgy van is – pattogott tovább a gazdasszony – ide azért -ugyan még se jutsz be, telhetetlen papzsák, ördög pozdorjája! Eredj -haza, ott kormányozd a magad házát, meg a tücski-hajcskit, minket pedig -ne gyötörj többé se szigettel, se ligettel! - -Nagy mulatságot szerzett a lelkésznek meg a borbélynak e három ember -koczódása. Don Quijote azonban attól tartva, hogy Sanchonak mindjárt -megered a nyelve s olyan ármányos dolgokat tálal ki elibök s -megpendíthet olyasmit is, a mi a lovag tekintélyén csorbát ejthet, nevén -szólítá Sanchot, a fehér népre pedig rákiáltott, hogy hallgassanak s -ereszszék be a kivánkozót. - -Sancho belépett s ekkor a lelkész meg a borbély bucsút vettek Don -Quijotetól, egészen kétségbeesve kiépülése felől, minthogy látták, -mennyire rabja még mindig bogarainak s hogyan el van telve átkozott -lovagoskodása együgyüségével. Ezen oknál fogva a lelkész így szólott a -borbélyhoz: - -– Majd meglássa, komám uram, a mi nemes urunk egyszer csak megint -kereket old, a mikor meg sem álmodjuk. - -– Magam is a mondó vagyok – viszonzá a borbély – de részemről nem -csodálkozom annyira a lovag hóbortosságán, mint a fegyvernök -együgyüségén, a ki úgy bele van abba a szigetbe bolondulva, hogy azt -hiszem, nincs a világon elegendő erő és hatalom, a mely kiverhetné a -fejéből. - -– Isten gyógyítsa ki őket – jegyzé meg a lelkész – mi pedig álljunk -résen, s a mit csak lehet, kövessünk el mindent szegény, boldogtalan -barátunk gyógyulására. - -Igy beszélgettek egymás között távoztukban a jóakarók. Don Quijote -eközben szobájába zárkozott Sanchoval s mikor magokra maradtak, így -szóla hozzá: - -– Nehezemre esik, Sancho, hogy azt mondtad s még most is mondod: én -voltam az, a ki házad köréből elcsaltalak, holott tudod, hogy én magam -sem maradtam idehaza. Együtt mentünk, együtt jártunk s együtt -barangoltunk; egyenlő szerencse, egyenlő sors hányt vetett -mindkettőnket; s ha téged meghintáltak egyszer, engem megraktak százszor -s legfölebb ezt az egyet lehet szememre hánynod, hogy így neked kevesebb -jutott a dicsőségből. - -– Ezt a dicsőséget nem irígylem – viszonzá Sancho – nem is kérek belőle, -de azért még is kapok. - -– Minthogy hozzám tartozol, mint a tag a fejhez, Sancho – mondá Don -Quijote. – Ha az embernek a feje fáj, minden tagja megérzi; s így én a -te urad és gazdád lévén, neked fejed vagyok, te pedig az én tagom, -minthogy cselédem vagy; s ezen oknál fogva azt a bajt, a mi engem ér -vagy érni fog, neked is meg kell érezned, a mint én is érzem a te -fájdalmadat. - -– Igy volna rendén – mondá Sancho – csakhogy a mikor engem a levegőbe -lódítottak mint tagot, akkor az én fejem ott ült a nyeregben s csak -nézte, nézte, hogyan röpülök föl s alá, a nélkül, hogy valami fájdalmat -érzett volna. S ha már a tagoknak tartozó kötelességök, hogy a fej -nyavalyáját megérezzék, ennek is kutyakötelessége volna, megérezni -amazokét. - -– Azt akarod talán mondani, Sancho – veté ellen Don Quijote – hogy én -nem vettem részt fájdalmadban, mikor meghintáltak? Ha mondtad is, ne -mondd többet s ne gondold, mert igazán nagyobb fájdalmat szenvedtem én -akkor lélekben, mint te testben. Egyébiránt ne szóljunk most erről, lesz -még ideje, a mikor hegyiről-tövire megbeszélhetjük. Azt mondd meg nekem -most, Sancho barátom, mit beszélnek rólam a faluban? Mit tart felőlem a -köznép, mit a nemesség s mit a lovagok? Mit mondanak bátorságomról, hős -tetteimről, udvariasságomról? Hogyan fogadták azon szándékom hírét, hogy -ujra fel akarom támasztani s világra kelteni a már-már elfelejtett -lovagrendet? Szóval, Sancho, azt akarom, mondj el nekem mindent, a mit e -tárgyról hallottál, még pedig mondd el úgy, hogy a jóhoz semmit hozzá ne -toldj, a roszból semmit el ne hallgass; mert az igazán hű alattvalóknak -az a kötelességök, hogy uraiknak az igazságot a maga tulajdon -valóságában mondják el, a nélkül hogy a hizelkedés nagyítsa, vagy bármi -hiú mellékes tekintet csökkentse. - -– Szivesen megteszem, kedves uram – viszonzá Sancho – azon feltétel -alatt, ha nagyságod meg nem haragszik azért, a mit mondok, minthogy azt -akarja, hogy a maga valóságában mondjak el mindent s fel ne öltöztessem -semmi egyéb czifrába. - -– Biztosítlak hogy nem fogok megharagudni – nyugtatá meg Don Quijote – -bízvást szólhatsz, Sancho, minden tétovázás nélkül. - -– Hogy tehát előlről kezdjem, mindenekelőtt azt mondom, hogy a köznép, -nagyságodat valóságos sült bolondnak tartja, engem pedig szakasztott -olyan ostobának. A nemesek azt mondják, hogy nagyságod nem tartja magát -a nemesség korlátai között, s olyan czimeket raggat a neve mellé, a -melyek semmiképen meg nem illetik; aztán meg hogy hét szilvafája és két -hold földje daczára, a mi mellett elől-hátul csupa rongy, mégis -fölcsapott lovagnak. A lovagok meg azt mondják, nem szeretik, ha a nemes -emberek egy tálból esznek cseresznyét velök, kiváltképen ha olyan -bocskoros nemesek, a kiknek sáros a sarujok és fekete harisnyájokra zöld -selyem foltot vetnek. - -– Ez – mondá Don Quijote – nem illik rám, mert én mindig tisztességes -ruhában járok, a min folt nem látszik. Hogy rongyos vagyok, az meglehet, -csakhogy annak nem az idő, hanem a fegyverviselés az oka. - -– A mi pedig – folytatá Sancho – nagyságod bátorságát illeti, úgyszintén -udvariasságát, hős tetteit és fáradalmait: mindezek felől különbözők a -vélemények. Egyik azt mondja: bolond, de mulatságos; a másik: bátor, de -szerencsétlen; a harmadik: udvarias, de tolakodó. Igy aztán -szólnak-szapulnak bennünket, úgy hogy sem nagyságodon, sem én rajtam nem -hagynak egy körömfeketényi becsületet. - -– Ez az igazi erénynek rendes sorsa a földön! – mondá Don Quijote nemes -nyugalommal – tovább Sancho. - -– Hanem azért van ám olyan is, a ki másként nyilatkozik – folytatá -Sancho némi büszkeséggel – van itt egy fiatal ember, a ki mostanában -jött haza a főiskolából, az már aztán máskép beszél a mi viselt -dolgainkról. - -– Látszik, hogy tanúlt ember – jegyzé meg Don Quijote – s mi a neve -annak a fiatal tanulónak? - -– Carrasco Sámsonnak hívják – viszonzá Sancho – s egy idevaló -földbirtokos fia. Mostanában került haza Salamancából, s nem győzi -magasztalni nagyságodat, hogy milyen nagy híre van ott az egyetemen, a -fiatalság között, s hogy ő maga is mennyire szeretne megismerkedni -nagyságoddal. - -– Ez ugyan nagyon könnyen megtörténhetik – mondá Sancho – ha tudod hol -lakik, eredj érte s mondd meg neki szivesen látom ma ebédre. - -– Megyek is tüstént – felelé Sancho – tudom hogy nagy örömhirt viszek -neki. S csakugyan távozott is, hogy ura meghivását azonnal közölje a -tanulóval. Don Quijote gondolatokba mélyedve várta őket. Ime van tehát -még is, a ki elismeréssel nyilatkozik az érdemről! Egy ifju, – és az -ifjuság! hiába, csak is az ifjuság tud az igazán nagy dolgokért -lelkesülni. - -Kiváncsi volt, nagyon kiváncsi, mit fog Carrasco Sámsontól hallani. Nem -kellett nagyon soká várakoznia, mert az ajtó egyszer csak nyílt és -Sancho Panza kiséretében egy ifju jelent meg, kinek egész arczán, eleven -tündöklő szemein azonnal észre lehetett venni, hogy igen eszes, értelmes -ifjúnak kell lennie. Alig hogy belépett, semmiféle bemutatást sem várva, -odarohant azonnal Don Quijotehoz és térdre borúlva előtte igy szóla: - -– Nyujtsa ide méltóságod a kezeit, señor Don Quijote de la Mancha, mert -igaz lelkemre mondhatom, kegyelmességed az egyik legkitűnőbb kóbor lovag -mindazok között, a kik valaha voltak vagy lesznek még a föld egész -kerekségén! - -Don Quijote fölemelte, szeretetteljesen megölelte s maga mellé ülteté, -Carrasco Sámson illedelmesen vonakodott e nagy kitűntetést elfogadni, -utóbb azonban Don Quijote megujított kinálgatására mégis csak elfogadta -s akkor aztán elkezdődött közöttük a beszélgetés, melyből mi csak néhány -pont közlésére akarunk szorítkozni. - -Azt látta Don Quijote, hogy az ifju és környezete jóformán minden -hőstettét ismerik; kiváncsi volt tehát tudni, melyik dicső cselekedetét -méltányolják s magasztalják tehát az emberek legjobban? Meg is kérdezte -Carrascotól. - -– E tekintetben – viszonzá a tanuló ifju – a vélemények igen nagyon -eltérnek egymástól, a szerint a mint az izlés különböző. Van a kinek a -szélmalmokkal küzdött harcz tetszik legjobban, melyeket nagyságod -szörnyetegnek és óriásoknak képzelt; a másiknak meg a kótisok. Ezt ama -hadseregek leirása gyönyörködteti, melyek utóbb két juhnyájjá váltak; -amazt, azon holttesttel való találkozás, a kit Segoviába vittek temetni. -Egyik azt mondja minden másnál többet ér a gályarabok felszabadítása, a -másik meg azt, hogy nincs fogható a két benedek-rendi óriás, – meg a -bátor vizcayival küzdött viaskodáshoz. - -Szóval, a tanuló ki nem fogyott Don Quijote hőstetteinek -magasztalásából, s a mi különös vala, míg a lovag minden más ismerőse -csak gúnyolta a lovagoskodást s minden módon le akarta beszélni e -hóbortosságáról a lovagot, addig Carrasco Sámson a leglelkesebben -emlékezett meg a kóborlovagság dicsőségéről s nem szűnt meg Don Quijotet -ujabb kirándulás tételére serkenteni. - -Mi lehetett volna kellemesebb Don Quijote füleinek mint az ilyen szavak, -és kicsoda szívesebben látott vendég, mint a ki ilyen beszédekkel -tartotta! - -S épen akkor, midőn Carrasco azt kérdezé a lovagtól hajlandó volna-e -harmadszor is utra kelni: épen akkor hangzott fel hozzájok Rocinante -nyerítése az istállóból. - -– Mindenesetre utra kelek – mondá Don Quijote lelkesen, a ki lova -nyerítését a legjobb jelnek tartotta – utra kelek, mihelyt erőm és kissé -megviselt egészségem engedik. Tudom, hogy ott nyerem vissza épségemet -teljesen, minthogy, a mint már sokszor mondtam: Nékem díszruhám a -fegyver, nékem nyugovás a harcz! - -Még ebéd közben, de még ebéd után is mindig erről folyt a beszélgetés, s -oly tűzzel és elevenséggel, hogy Don Quijotenak vándorutját is -meghatározák Barcelona városa felé, a hol minden esztendőben János -fejvétele napja táján fényes lovagjátékot szoktak tartani, melyen -összejön Spanyolhon minden leghíresebb lovagja, a kiket, – mint Carrasco -megjegyzé – Don Quijote úr bizonyára mindnyáját le fogja győzni s akkor -elmondhatja magáról, hogy ezek személyében a világ minden lovagját -legyőzte. Csak arra figyelmeztette, ne rohanjon oly hanyatt-homlok a -veszedelembe, mert élete nem a magáé, hanem mindazoké, a kiknek -szükségök van rá, hogy szerecsétlenségökben segítse és gyámolítsa. - -– Engem is mindig ez bántott legjobban – vágott közbe most Sancho, – -mert uram akár száz fegyveres embernek is úgy neki szokott rontani, mint -a falánk gyermek az egész kosár cseresznyének. Pedig hát lánczhordtát -is, ugy-e Carrasco úr, van ideje a támadásnak s van ideje a -meghátrálásnak is és nem csak az járhatja mindig, de mindig: „Üsd, nem -apád!“ Aztán meg azt is hallottam, még pedig, ha jól emlékszem, magától -Don Quijote úrtól, hogy egyik szélrül gyávaság, másik szélrül vakmerőség -s középett van az igazi bátorság. Ha már ez az igaz, nem akarom én, hogy -megfusson a mikor nincs miért, de azt se, hogy neki rontson, mikor a -túlnyomó erő mást javasol. Mindenek fölött pedig arra figyelmeztetem -uramat, ha megint magával akar vinni, egyedül azon föltétel alatt -megyek, hogy ő mindig csak maga verekedjék, nekem pedig csak az legyen a -kötelességem, hogy úri személyére vigyázzak, tisztogassak rá s -eledeléről gondoskodjam; ebben mindig ember leszek a gáton. Hanem, hogy -én magam is kardot rántsak, akár csak holmi aljas szűrös, baltás -csőcselék ellen is: abból ugyan semmi sem lesz. Nekem, Sámson úr eszem -ágában sincs, hogy hős névre tegyek szert; hanem leszek olyan hű és -derekas fegyvernök a milyennél jobb sohasem szolgált még kóbor lovagot. -És ha nagy jó uram, señor Don Quijote, számos hű szolgálatom fejében, a -közül a sok sziget közül, a miket hatalmába akar keríteni egyet nekem -ád: háladatos köszönettel fogadom; ha meg nem adhatja nekem akkor is -beérem én a magam sorsával, lesz azért rám gondja a jó istennek; s talán -csak olyan jól vagy még jobban ízlik majd az a szigettelen kenyér mint a -szigetes. Ugy is ki tudja, az ilyes kormányzóságba nem vetne-e gáncsot -az ördög, hogy elbuknám s betörném a fejemet. Sanchonak születtem, -Sancho gyanánt akarok meghalni is. Hanem ha az ég mind a mellett a maga -jó szántából, minden nagyobb baj és veszedelem nélkül valami szigetet -vagy más egyéb ilyest pottyantana a markomba, lenne annyi eszem, hogy el -nem lökném magamtól, mert a példabeszéd is azt tartja: a hol malaczot -igérnek, zsákkal kell forgolódni; meg azt: Üstökön kell ragadni a -szerencsét. - -– Pap se tudná jobban mint a hogy kegyelmed elmondta, Sancho bátya – -mondá Carrasco. De azért csak bizza sorsát istenre meg Don Quijote urra, -kerülhet onnan egész királyság is, nem csak egy sziget. - -– Már ha több, ha kevesebb se bánom – viszonzá Sancho. De még azt is -merem állítani señor Carrasco, hogy uram nem veti ki azt a királyságot -az ablakon, a mit nekem juttat; mert tettem én már szívemre a kezemet s -úgy találtam: vagyok olyan a ki el tudnék kormányozgatni egy országot -vagy szigetet; különben mondtam én ezt már uram ő nagyságának többször -is. - -Mindezen beszélgetések végre is azon megállapodásra vezettek, hogy Don -Quijote elhatározta, legfölebb egy hét mulva ujra utnak indulnak. -Lelkére kötötte a tanulónak, hogy szándékukat senkinek el ne árulja, -legkevésbbé pedig a lelkésznek, Miklós mesternek, unokahugának és a -gazdasszonynak, nehogy dicsőséges és tiszteletre méltó tervöket -megakadályoztassák. Carrasco nagyon kötötte az ebet a karóhoz s a mint -Don Quijotetól búcsút vett, arra kérte, valahányszor csak alkalma lesz, -tudósítsa mind jó-, mind balsorsáról. Igy váltak el egymástól s Sancho -is ment, hogy minden utravalóját rendbe szedje. - - -III. FEJEZET. - -A szándék megvalósúl. - -Az előbbi fejezetben előadott beszélgetés után Sancho Panza minden nap -ellátogatott gazdájához, kivel aztán rendesen bezárkoztak és úgy -folytatták tervezgetésöket. A gazdaasszony mindjárt sejtette miben törik -a fejöket; gyanítá, hogy azért sugnak-búgnak együtt folytonosan, hogy -alkalmasint megint ki akarnak repülni valamerre. Nagyon elszomorodott. -Magára teríté a legfeketébb kendőjét s nagy búsan és elkeseredve azonnal -fölkerekedett, hogy Carrasco Sámson urat fölkeresse, a kit igen okos -fiatal embernek tartott, s azt hitte felőle, hogy ennek talán sükerűlhet -az, a mi sem a lelkésznek, sem a borbélynak nem sükerűlt, hogy Don -Quijote urat le tudja majd beszélni veszedelmes szándékáról. - -A tanuló épen házok udvarán sétálgatott s alighogy az asszony odaért, -búbánatosan és elcsüggedve odaborúlt a fiatal ember lábai elé. - -A mint Carrasco ezt a fájdalmat és rémületet meglátta, így szóla hozzá: - -– Mi a baj, nagyasszony? Mi történt, hogy a mint látszik kegyednek majd -a szíve szakad meg bánatában? - -– Oh kedves Sámson úr! – jajdult fel a gazdaaszony – a nagyságos urunk -oda lesz már, már oda lesz bizonyosan! - -– De hogyan lesz oda, jó asszony? – kérdé Sámson – talán valami súlyos -testi sérülés érte? - -– Nem úgy lesz oda, – viszonzá az asszony – hanem úgy lesz oda, hogy -bolondsága kapuján fog elköltözni. Azt akarom mondani, kedves lelkem -Carrasco uram, hogy meg-meg útra készül, most már a harmadik izromban, -hogy széles e világon azt keresse, a mit ő szerencsének nevez s a miről -én el nem tudom képzelni, hogy mondhatja ennek! Első ízben félholtra -verve hozták haza szamárra fektetve; másod ízben meg ökrös szekéren jött -meg, ketreczbe tömve, zárva s azt gondolta magáról, hogy meg van -bűvölve. Szinte siralom volt nézni! Egészen elsárgúlt, csak a csontja -volt meg a bőre, két szeme pedig úgy beesett, hogy egészen hátranyomult -agyveleje legvégső kamarájába. Hogy csak annyira, a mennyire is -lábraállíthassam, többe került hatszáz tojásomnál, a mire tanum az ég, -meg az egész világ, meg a tyúkjaim, a mik nem hagynak hazugságban. - -– Már ebben csakugyan nincs semmi kétségem – mondá a fiatal ember – mert -azok a tyúkok olyan jók s olyan jól vannak tartva, hogy a fehéret nem -mondanák feketének, ha megkellene is pukkadniok. Hanem hát, kedves -nagyasszony, csakugyan nincs semmi más baj, igazán nem történt semmi -egyéb szerencsétlenség, csak az, a mitől tartani lehet, hogy Don Quijote -úr megint el akar menni hazúlról? - -– Egyéb semmi sem – viszonzá a gazdaaszony. - -– Akkor hát se baj! – felelt a tanuló. Térjen kegyed szép csendesen -vissza, tartson készen a számomra valami meleg reggelit, útközben mondja -el, azaz ha ugyan tudja, a szent Apollónia imádságát, én is mindjárt ott -termek s meg lehet győződve róla, hogy csodákat fog látni. - -– Uram irgalmazz! – kiáltá fel a gazdaasszony. Azt mondja kegyed hogy a -szent Apollónia imádságát mondjam el? Hisz ez akkor lenne helyén, ha -uramnak a foga fájna, már pedig neki az agyvelejében fekszik a nyavalya. - -– A mit mondtam, mondtam, nagyasszony – viszonzá Sámson – menjen kegyed -Isten hírével s ne feleseljen velem, a kiről tudja, hogy salamancai -tanuló vagyok s az ilyennel nem lehet vitatkozni. - -Ezzel aztán a gazdaasszony csakugyan eltávozott, a fiatal ember pedig -tüstént a lelkészhez indúlt, hogy közölje vele mindazt, a mit a maga -helyén majd elmondunk. - -Don Quijote és Sancho között pedig elzárkozásuk ideje alatt e következő -párbeszéd folyt e közben. Sancho igy szólt gazdájához: - -– A feleségem rátettem már, uram, hogy menni hagyjon nagyságoddal a hová -csak vinni akar. - -– „Rávettem“, Sancho, így kell mondanod – jegyzé meg Don Quijote – nem -pedig „rátettem.“ - -– Ha jól emlékszem – viszonzá Sancho – egyszer-kétszer kérve kértem már -nagyságodat, ne javítgassa az én szavaimat, a mikor különben is érti, -mit akarok mondani; ha meg nem érti, akkor ám rivaljon rám: Vigyen el az -ördög, Sancho, nem értlek. Ha még erre sem tudom magamat világosabban -kifejezni, akkor ám igazítson ki, s szorúlt belém is annyi a dudásból, -hogy belejőjjek az igazi kerékvágásba. - -– Nem értlek, Sancho, – szóla közbe Don Quijote rögtön – mert nem tudom, -mit akarsz azzal mondani, hogy beléd is szorúlt a dudásból. - -– A dudásból belém szorúlni azt jelenti – viszonzá Sancho – hogy nekem -is van sütni valóm. - -– Most még kevésbé értelek – mondá Don Quijote. - -– No ha még most sem ért nagyságod – felelt Sancho – akkor én, oly igaz -mint élek, nem tudom hogyan mondjam másképen. - -– Ahá, sejtem már, – szóla most Don Quijote – ugy-e azt akarod mondani, -szorúlt beléd is annyi a tudásból, vagy olyan tanulékony, értelmes, hogy -felfogod a mit mondok, és nem lesz ellenedre, ha tanítlak. - -– Fogadni mernék, – szóla Sancho – hogy nagyságod kellős kezdetétől -fogva kivette szavaim értelmét s csak azért volt olyan akadékoskodó, -hogy velem még egy pár tuczat sületlenséget mondasson. - -– Az is meglehet, – viszonzá Don Quijote – hanem hát hogy a dologra -térjünk, mit mond Teresa, a feleséged? - -– Teresa azt mondja, – felele Sancho – kötve higyj a komának; az igéret -szép szó, ha megadják, akkor jó, s jobb ma egy veréb, mint holnap egy -túzok. Én ugyan azt tartom, hogy az asszonynak hosszú a haja és rövid az -esze, de azért az is csak igaz, a vak tyúk is talál búzaszemet. - -– Magam is a mondó vagyok – viszonzá Don Quijote. – Folytasd, barátom -Sancho, tovább, tovább. Ugy beszélsz ma, mintha gyöngyöt szórnál. - -– Minden oda akar kilyukadni, – folytatá Sancho – hogy a mint nagyságod -is igen jól tudja, egy halállal mindnyájan tartozunk, ma még vagyunk s -holnap nem, a halállal senki sem ivott még áldomást, sohasem tudja az -ember előre, mikor veti el a kanalát, a kasza a fűvet is úgy elvágja, -mint a kórót és a halál órája senkinek sincs a homlokára írva, hanem -akkor jön el, mikor az isten úgy akarja. A halál süket, s akármikor jön, -mindig korán jön, ha meg egyszer kopogtat az élet ajtaján, hiába akkor -minden kérés, könyörgés, halál ellen nincs orvosság, még a korona sem -használ, a halállal senki sem bír, a mint a világ tartja s száz meg száz -prédikáczió hirdeti. - -– Szent igaz – viszonzá Don Quijote – csakhogy még most sem tudom, hová -akarsz mindezzel czélozni? - -– Oda akarok czélozni, – mondá Sancho – kössön ki nekem nagyságod rendes -bért, a mit hónaponként felvehessek, a mig a szolgálatomba tart s a mit -fizessenek ki nekem nagyságod vagyonából készpénzzel, mert üres igéretre -nem akarok beállani, a mihez felibe-harmadába jutok hozzá, vagy későn -vagy sohanapján; így aztán Isten oltalmába ajánlom magamat. Szóval tudni -akarom, mi üti a markomat, ha több, ha kevesebb; a tyúk is egyet tojik, -és sok kicsi sokra megy; szegődött bér osztott koncz. Ha majd aztán -csakugyan úgy fordúlna, hogy nagyságod igazán ide adná azt az igért -szigetet, nem leszek olyan háládatlan, sem olyan kapzsi, hogy bele ne -egyezném, hogy a sziget jövedelmét összeszámítsák s vonják le belőle az -én fizetésemet pamatostúl. - -– Bizony Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – a kamat néha csakugyan -pamat. - -– Értem uram – felelé Sancho – fogadni mernék úgy kellett volna -mondanom: kamatostúl nem pamatostúl; no de se baj, csakhogy elértette -nagyságod igy is. - -– Annyira elértettem – jegyzé meg Don Quijote – hogy beláttam szíved -legmélyebb mélyére s tudom már, hová czéloztál közmondásaid számtalan -nyilveszszejével. Elhiheted, Sancho, szívesen kötnék ki szegődött bért a -számodra, hacsak egyetlen egy példát találnék is a kóbor lovagok -történetében, a mi a legtávolabbról sejtetné s mutatná, mit szoktak -évenkint vagy havonkínt fizetni. Elolvastam én e történeteket majd mind -egy szálig, de nem emlékszem, hogy akárhol is szó lenne arról, hogy -valamelyik kóbor lovag szegődött bérre fogadta volna meg fegyvernökét. -Én csak annyit tudok, azok mind valamennyien kegyadományok reményében -szolgáltak s a mikor meg sem álmodták, ha uroknak a sors kedvezett, -egyszer csak azon vették észre magukat, hogy valami szigetet vagy ehhez -hasonlót nyertek jutalmúl, vagy legalább is nagyságos czímet kaptak. Ha -te ilyen feltételek mellett s ezek reményében kész vagy szolgálatomba -visszatérni, Sancho, akkor azt mondom: Isten hozott; ha azonban azt -hiszed, hogy én csak egy hajszálnyira is eltérek a kóbor lovagság régi -jó szokásaitól, akkor igen nagyon csalatkozol. Igy tehát, kedves -Sanchom, eredj szépen haza, s közöld Teresával az én elhatározásomat, s -ha mind ő, mind te magad beleegyeztek, hogy engem kegyadományok -reményében szolgálj: bene quidem; de ha nem, ezután is jó barátok -maradunk; mert a mig szemet szórhatunk, madarat még várhatunk, és tartsd -meg, fiam, jobb a jó reménység, mint a kész szegénység s jobb a sok -kamat, mint a kis tőke. Ezen módon pedig azért szólottam, Sancho, hogy -megmutassam, én is tudom ám zápor gyanánt önteni a közmondásokat, mint -akár te magad. Röviden azonban azt akarom mondani, s ezennel mondom is, -ha nincs kedved kegyadományok fejében szolgálni s az én sorsomban -osztozni, akkor áldjon meg a jó Isten s tartson itthon szentnek. Kapok -én más fegyvernököt is, a ki szófogadóbb és eszesebb lesz nálad s nem -olyan ügyetlen meg szószaporító. - -A mint Sancho gazdájának e szilárd elhatározottságát észrevette, -besötétedett fölötte az ég, és szíve szárnyai lelankadtak: mert ő -szentűl hítte, gazdája nála nélkül a világ minden kincséért sem fog útra -kelni. A mint ekképen se té- se tova, elgondolkozva ott álla, egyszer -csak Carrasco Sámson toppant a szobába, nyomban utána a gazdaasszony meg -a leányka, a kik égtek a vágytól meghallani, milyen szavakkal fogja a -tanuló lebeszélni gazdájokat azon szándékáról, hogy újra kalandok után -járjon. - -De ime, – oh csodák csodája! Sámson, a helyett, hogy a lebeszéléshez -fogna, most is mint az első alkalommal átkarolván Don Quijotét, – nagy -fenszóval igy szóla hozzá: - -– Oh a kóbor lovagság virága! oh tündöklő fénye a fegyvereknek! Oh -dicsősége és tükre a spanyol nemzetnek! Cselekedje meg a mindenható -Isten, hatalmának teljességéből, hogy az, vagy azok, a kik a te harmadik -kirándulásod elé akadályokat gördítenek s hátráltatni akarják: ki ne -tudjanak menekülni kivánságaik útvesztőjéből és soha el ne érjék álnok -szándékukat. – S itt a gazdaszonyhoz fordúlva, igy folytatá: - -– Bátran felhagyhat már a nagyasszony a Szent Apollonia imádságának -elmondásával, mert én tudom, hogy az az egek határozott rendelése, hogy -a señor Don Quijote ujra hozzá lásson magas és új terveinek kiviteléhez -s én nagyon megterhelném lelkiismeretemet, ha nem sürgetném és sarkalnám -e lovagot, hogy ne fékezze s ne tartsa vissza tovább hős karjának erejét -és bátor lelkének hevülését, mert késedelmével csak megcsorbítja a -sértettek jogát, az árvák védelmét, rágalmazottak becsületét, az -özvegyeknek nyújtandó segélyt, a házasoknak támogatását, szóval mindazon -nemes teendőket, melyek a lovagsághoz tartoznak s vele szoros -összefüggésben állanak. Fel, señor Don Quijote, szép és bajnok uram, -inkább ma mint holnap keljen utra nagyságod és magasságod. S ha netalán -valamie hiányoznék a mi szándéka életbeléptetését hátráltatná, itt -vagyok én, a ki személyemet és vagyonomat felajánlom szolgálatára. S ha -méltoságodnak netalán fegyverhordozóra lenne szüksége, legnagyobb -szerencsémnek fogom tartani, ha a kegyadományok fényes reménysége -fejében, mint ez bevett s egyedül helyes szokás a kóbor lovagságnál, -ezen díszes állást én lehetek boldog elnyerhetni. - -Don Quijote a megelégedés büszke mosolyával fordúlt Sanchohoz: - -– Nos Sancho – mondá – nem megmondtam-e, hogy a fegyvernököknek nem -leszünk szűkében. Látod ki ajánlkozik; ő maga a nagynevű Carrasco -Sámson, a tanúló, dísze és büszkesége a salamancai egyetemnek; ő, a -kinek teste ép, tagjai hajlékonyak, termete sugár, s nem olyan pohos -mint te, a ki szakasztott mása vagy a keresztes póknak; ő, a ki -hallgatag s nem oly fecsegő mint te, a ki mindíg darálsz; ő, a ki kész -panasz nékül eltürni hevet, fagyot, éhet, szomjat, egy szóval a kiben -megvan minden tulajdon, a mi a kóbor lovag fegyverhordozójában -kivánatos. De ments Isten, hogy én csupán saját óhajtásom elérése -végett, ledöntsem és összetörjem az ismeretek oszlopát és a tudományok -diszedényét, s kivágjam a szép és szabad müvészetek pálmáját. Maradjon -ez új Samson az ő hazájában, s a mig ennek dicsőségére válik, váljék -egyszersmind dicsőségére elaggott szüléi ősz hajszálainak; beérem én -akármi egyébb fegyverhordozóval is, ha Sanchonak nincs kedve -szolgálatomba állani. - -– Dehogy nincs – viszonzá Sancho ellágyulva, mi közben szemei könnybe -lábadtak s igy folytatá: Ne mondja senki rólam, uram, ha megettük a -vacsorát, ott hagyjuk a háznak urát; engem se a gólya költött s tudja az -egész világ, de kiváltképen a szülőfalum, kik voltak a Panzák, a kiktől -én származom. Azután meg azt is tudom, azt is tapasztaltam nem egy jó -tettéből s még több szép szavából, mily kegyes akar lenni irántam -nagyságod. Ha azonban mégis billegettem a fülemet a szegődött béremért, -csupán a feleségem ösztönzésére tettem, a ki igy látta, volna jónak, már -pedig a házastársaknak tartozó kötelességök, hogy jó tanácsát -meghallgassák s elfogadják. Tudom, hogy Teresa is beleegyezik abba, a -mit én javaslok, most már nincs is más hátra, csak nagyságod tegyen -végrendeletet meg testamentomot, de olyat, a minek füle-farka meglegyen, -s aztán ill’ a berek nádak, erek, kerekedjünk mindjárt útra, hogy a -Sámson úr lelke ne gyötrődjék, a ki azt mondja, lelkiismerete -kényszeríti, hogy nagyságodnak azt tanácsolja harmadszor is, menjen -ujfent világgá. A mi pedig engem illet, én megint csak felajánlom -nagyságodnak hű és igaz szolgálatomat, s helyt is állok úgy vagy még -jobban mint akárki fia, a ki valaha kóbor lovagot szolgált. - -A tanuló alig tudott hová lenni csodálatában Sancho Panza beszéde és -kifejezése módjának hallatára; mert a midőn olyan nyilatkozatok kellett -hallania Sanchotól, melyben olyan végrendeletet akar tétetni, melynek -füle is legyen meg farka is: már akkor csakugyan meg volt győződve a -felől, hogyez a szolga, a maga nemében ép oly ritka madár mint a -gazdája. - -Don Quijote és Sancho végre megölelték egymást és ujra szent lett a -békesség s azután a nagy Carrasco helyeslése- és beleegyezésével, kit ez -időszerint valóságos tekintélynek tartottak, elhatározták, hogy -harmadnap mulva útnak indulnak, a mely idő alatt mindent rendbe lehete -szedni mi az útra szükséges volt, de még rostélyzott sisakot is -teremteni valahonnan, a miről Don Quijote azt állította, hogy anélkül -semmi szín alatt el nem lehet. Sámson felajánlotta, hogy megszerzi, mert -van neki egy barátja, a kiről tudja, hogy nem fogja kérését megtagadni s -ide adja a magáét, igaz ugyan, hogy azt a por és rozsda úgy belepte, -hogy aczélának oda volt minden fényessége. - -Se szeri se száma annak a tenger átkozódásnak a mit a gazdasszony és a -lovag unokahuga szórtak a tanuló ellen; hajokat tépték, arczukat -összevissza karczolták s nincs az a fizetett sirató asszony, a ki -nagyobb jajveszéklést tudna csapni, mint gazdájok távozásán ők csaptak, -a kik olybá vették, mintha már temetni vinnék. Sámsonnak azon eljárása, -hogy Don Quijotét harmad ízben is távozásra serkentse, mint e -történetből utóbb majd kiderűl, a lelkész és a borbély tudtával történt, -a kikkel a tervet előleg közlötte. - -A kitűzött három nap lefolyása alatt Don Quijote és Sancho Panza -ellátták magokat mindazzal, a mire szükségök volt, s miután Sancho az -ujabb alkura nézve megbékíté feleségét, Don Quijote pedig unokahugát és -gazdasszonyát: az éj beálltával, az egy tanulón kivűl senki mástól nem -látva, ki valami fél mértföldre el akarta kisérni őket a falutól, útnak -eredtek Toboso felé, Don Quijote az ő jó Rocinanteján, Sancho pedig a -maga régi szürkéjén. Tarisznyájok jól el volt látva mindenféle harapni -valóval, az erszény pedig tele pénzzel, mit Don Quijote fegyvernökének -adott át, hogy szükség esetén ehhez a segedelemforráshoz is hozzá -folyamodhassanak. - -A tanuló csakugyan elkisérte őket jó darabig, az elvállás perczében -aztán megölelte a lovagot s kérve kérte, tudósítsa jó és balsorsáról, -hogy amannak örülhessen, emebben szíves részt vehessen, a mint az igaz -barátságtól várható. Don Quijote megigérte, Sámson visszatért a faluba, -a két utas pedig, megállapított tervök szerint egyenesen a nagy Toboso -városának tartott, hol a lovag, a kiállott vezeklés után, és a varázs -alól történt szerencsés feloldozása végeztével, Dulcinea del Toboso -kisasszonynál kivánta tenni, minden más egyéb teendő előtt, tiszteletét. - - -IV. FEJEZET. - -Don Quijote Toboso városába jut. - -Don Quijote és Sancho tehát kettecskén maradtak; s alig hogy Sámson -elvállt tőlök: Rocinante egyszerre elnyerítette, a szamár meg -elordította magát, a mit ura és szolgája mind a ketten a -legszerencsésebb süker jó előjelének tartottak. Ha azonban az igazat meg -akarjuk vallani, a szamár ordítása és iákolása sokkal harsányabb volt, -mint a paripa nyerítése, a miből Sancho azt következteté, hogy az ő -szerencséje nagyobb lesz s felül fogja mulni gazdájáét, a mit nem tudom -micsoda csillagjóslat alapján mert állítani. - -Don Quijote így szóla hozzá az első napi haladás végezte felé: - -– Kedves Sanchom, az éjszaka sebes szárnyon közelít és sötétebb lesz, -semmint óhajthatnók, ha holnap reggelre meg akarjuk pillantani Tobosót, -a hová a végett törekszem előbb, semmint bármely kalandba bocsátkoznám, -hogy a páratlan Dulcinea áldását és engedelmét kinyerhessem, a -melyekkel, úgy hiszem, sőt bizonyosan tudom, a legveszedelmesebb -kalandot is szerencsés sikerrel fogom végezni és betetőzni; mert az -eddigiek nem végződtek mind oly fényesen mint a vizcayival küzdött -párviadal, s hogy a Micomicona herczegasszonyt úgy el kellett vesztenünk -szemünk elől: annak mind a bűbájos varázslat volt az oka, s azon kivül -főleg az, hogy jegyesem, Doña Dulcinea del Toboso, mind ez óráig meg nem -áldott s kalandos utazásomra nem ő szabadított föl engemet. Minden kóbor -lovagról úgy olvastam, hogy kardjok akkor lett igazán győzhetetlenné, ha -választott hölgyök, a kinek szolgáltak, áldást mondott rá, s áldólag -érinté fegyvereit. Látom, nekem is így kellett volna mindjárt -legelejétől fogva cselekednem. - -– Magam is úgy hiszem – viszonzá Sancho – mert bizony több is ránk fért -volna a szerencséből, mint a mennyinek eddigelé örvendettünk. Csakhogy -attól tartok, most is aligha találkozhatik vagy beszélhet vele -nagyságod, legalább olyan helyen nem, a hol tőle áldást kaphat, hacsak a -kis udvar kerítésén keresztül meg nem áldja, a hol én az első ízben -láttam, mikor azt a levelet hoztam, melyben ama bolondságokról és -eszelősségekről volt szó, a miknek végrehajtására nagyságod ott rekedt a -Sierra-Morena kellős közepén. - -– Kis udvar kerítésének tartád te azt, Sancho? – kérdé Don Quijote. Mit -gondolsz? Mily homály boríthatá pilláidat! Bizonyára oszlopcsarnokok, -boltívek vagy fényes tornáczok valának, mint a gazdag, fejedelmi -palotáknál lenni szokott. - -– Az is meglehet, – viszonzá Sancho – csakhogy nekem kerítésnek -látszott, ha ugyan emlékező tehetségem cserbe nem hagyott. - -– Akárhogy s mint legyen is, mi csak menjünk, Sancho, mondá Don Quijote -– csak én áldását elnyerhessem s az már aztán teljesen mindegy, -kerítésen vagy ablakon, deszkahasadékon vagy kertrácsozaton keresztül -szól-e hozzám, a hang mindezeken áthat, és az áldásnak meglesz a maga -ereje. - -– Már azt hiszem, hogy annak a hangnak csakugyan meg lesz az ereje, de -még a kéznek ís, ha úgy egész súlyával ráveti – jegyzé meg Sancho. -Lánczos-lobogós, de csak mekkorát is rám kiáltott azzal az erős -hangjával, a mi meg a karját illeti, a búzarostálás alkalmával azt a -mérős zsákot úgy odább teremtette, mintha pehely lett volna. - -– Ugyan hogyan emlegetheted újra meg újra azt a búza rostálást, te -boldogtalan! – veté ellen Don Quijote – holott ez olyan munka, a mi -rengeteg távol esik mindattól, a mit az előkelő egyének tenni szoktak és -tartoznak, a kik egészen más foglalkozásokra és mulatságokra születtek s -neveltettek, úgy hogy egy puskalövésnyiről is rá lehet ismerni magas -méltóságukra. Roszúl emlékszel, édes Sanchom, a mi híres költőnknek, -Garcilasonak ama verseire, melyekben azt festi, mivel foglalkozott a -királyi palotában ama négy nympha, a kik a sárga Tajo vizéből emelkedtek -ki s oda ültek a zöld fűbe, hogy azon drága szöveteket munkálják, -melyeket a lángeszű költő úgy ír le előttünk, hogy azok mind aranyból, -selyemből s igaz gyöngyökből voltak szőve és azzal hímezve. Ilyesmivel -foglalkozott bizonyára Dulcinea kisasszony is mikor te láttad, csakhogy -valami gonosz varázslónak irígysége, a ki minden dolgomba beleavatkozik, -minden előttem kedves tárgyat átalakít s elfordít akképen, hogy a -valósággal merőben ellenkező képet mutasson. - -– Az is meglehet, – jegyzé meg Sancho – de még az sem lehetetlen, hogy -talán nem is az igazi Dulcineával találkoztam. Egye kutya azt a sok -varázslót, hogy ilyen nagy hatalmuk van az emberen! - -Ilyen s hasonló beszélgetés közt töltötték a beállott éjszakát, mig -mindketten csendesen elszunnyadtak. Másnap jó korán útra keltek megint, -azonban vagy az útat tévesztették el, vagy Rocinante szokott lassúsága -lehetett az oka: a nagy Toboso városát nem reggel, hanem csak alkonyat -táján pillantották meg, még pedig ekkor is olyan jó messziről, hogy mire -oda érkeznének, bizony öreg estére lehetett volna kilátás még gyorsabban -futó inak számára is, nemcsak az olyan rokkantakra, a milyenekkel -Rocinante sebeskedett. - -Toboso megpillantására Don Quijote lelke egészen felvidúlt, Sanchonak -ellenben nagyon leesett az álla, mert nem tudta hogy Dulcinea háza merre -van, s ép úgy nem látta soha életében, mint a hogy gazdája sem. Igy -tehát egyik ép úgy fel volt izgatva, mint a másik; egyik azért, hogy -megláthassa, a másik meg azért, mert sohasem látta még, s Sancho el sem -tudta képzelni, hová legyen, mihez fogjon, ha ura előre küldi Tobosoba. - -Minden erőmegfeszítés daczára, bizony csak éjfélre járt már az idő, -midőn a lovag és fegyvernöke Tobosoba bevonúlának. - -A faluban, mert az bizony csak falucska volt, zavartalan nyugodalom -ütötte fel sátrát, mert az egész lakosság a tyúkokkal együtt szokott -elülni s úgy aludt ilyenkor már mindig, mint a tej. Az éj elég világos -volt, bárha Sancho jobb szerette volna ha olyan sötét mint a szurok, -akkor legalább a homályra foghatá vala tudatlanságát s járatlanságát. - -Az egész faluban egyéb sem hangzott, mint kutyaugatás, a mi Don Quijote -fülét hasogatta, Sanchonak pedig a szivét szorította össze. A lágy -fuvola-hangok, hárfa és czithera gyengéd pengése helyett, a mit a lovag -várt, remélt s képzelt Dulcinea várkastélya körül felhangzani: néha-néha -egy-egy szamár ordította el magát, disznók röfögtek, macskák nyávogtak, -a mely különféle hangok az éji csend által még áthatóbbakká váltak. -Mindezt a lovag igen rosz jelnek tartotta, mindazáltal ily szavakat -intéze Sanchohoz: - -– Sancho fiam, vezess engem Dulcinea palotájához, meglehet, hogy még -ébren találjuk. - -– A mennydörgős mennykőbe is! – viszonzá Sancho – micsoda palotához -vezessem nagyságodat, mikor az, a melyben én láttam ő magasságát, -mindössze is egy alacsony vityilló volt. - -– Akkor bizonyára várkastélya valamely kisebb melléképületébe vonúlt -vissza hölgyeivel – jegyzé meg Don Quijote – a mint a magas úrnők és -herczegasszonyok rendesen szoktak. - -– Uram, – mondá Sancho – ha nagyságod ellenemre minden áron azt akarja, -hogy Dulcinea kisasszony háza népes várkastély legyen: ugyan mit gondol, -illendő dolog lenne e, hogy mi ily késő éji órán kapust, inast, kuktát -felzörgessünk, s azt követeljük tőlük, küldjék ki asszonyukat, hogy -bennünket megáldjon s felszabadítson a verekedésre. - -– Ki akarná az ő nyugalmukat háborítani Sancho? – jegyzé meg Don Quijote -– ki lenne oly illetlen és vakmerő?! Én csak a várkastélyt akarom -meglátni mindenek előtt, hogy azután a holnapi napra tájékozva legyek. -És nézz csak körűl, Sancho, mert ha jól látom, bizonyosan az az ide -látszó nagy sötét tömeg lesz Dulcinea palotája. - -– Akkor hát nagyságod vezessen – felelé Sancho – meg lehet, hogy az -lesz; de ha a tulajdon két szememmel látom s a magam két kezével -tapintom is meg, még akkor is csak úgy hiszem el, mint azt, hogy most -nappal van. - -Don Quijote ment tehát elől s alig tett mintegy kétszáz lépést, odaértek -a sötét tömeg elé s látták, hogy az egy magas torony a miről tüstént -ráismertek az épületre, hogy nem várkastély, hanem a falu öreg temploma, -mire Don Quijote így szóla: - -– A templomhoz értünk, Sancho. - -– Látom – viszonzá Sancho – s körülötte itt van a temető. Rosz jel az -uram, ilyen későn temetőben barangolni! Különben is, ha jól emlékszem, -figyelmeztettem én nagyságodat, hogy annak a kisasszonynak a háza egy -kutyaszorítóban fekszik, a honnan nincs kijárás. - -– Hogy a sátán tépje ki a nyelvedet! – fakadt ki Don Quijote – hát hol -láttad te valaha, hogy a királyi várakat és palotákat zsákutczákba -építsék. - -– Hja, uram – viszonzá Sancho – valahány ház, annyi szokás. Meglehet -Tobosoban az a szokás, hogy a palotákat és nagy házakat épen -kutyaszorítóba építik, a miért is arra kérem nagyságodat, engedje meg -hadd én keresem ezekben a zig-zug utczákban, valahol az Isten háta -mögött majd csak rá akadok, hogy a kutya egye meg azt a palotát, a mely -ennyire meglóttat-futtat bennünket. - -– Sancho! tisztelettel szólj mindarról a mi jegyesem s leendő úrnőd -tulajdona! – pattant fel Don Quijote – most pedig szent a béke s -vigyázz, hogy a szád el ne járjon. - -– Rajta leszek – viszonzá Sancho – de hát tűrhetem e szó nélkül, hogy -nagyságod azt akarja, hogy én egyszeri látás után rögtön rátaláljak -asszonyunk házára akármikor, még éjfélben is, mikor nagyságod maga se -akad rá, a ki pedig bizonyosan száz meg százezerszer látta. - -– Kétségbe ejtesz, Sancho, – kiálta fel Don Quijote – jöszte csak, te -eretnek! Hát nem mondtam e néked számtalanszor, hogy a páratlan szépségű -Dulcineát én soha életemben se láttam, sem palotája küszöbét soha át nem -léptem, s csupán hallomás után választottam jegyesemmé, leendő nőmmé s -életem úrnőjévé. - -– Most már értem! – viszonzá Sancho – s kimondom, hogy ha nagyságod nem -látta, bizony nem láttam én magam sem. - -– Lehetetlen! – kiálta fel Don Quijote – egykor legalább azt mondtad, -hogy buzarostálás mellett találtad, mikor a neki küldött levelemre -választ hoztál. - -– Arra ne építsen uram! – viszonzá Sancho – mert az igazat megvallva, én -is csak úgy hallomásból láttam a kisasszonyt és hoztam tőle feleletet s -oly kevéssé tudom ki az a Dulcinea kisasszony ő nagysága, mint a mily -igaz, hogy az égbe föl nem repülhetek. - -– Sancho, Sancho! – felele Don Quijote – van ideje a tréfának, de lehet -ideje annak is, hogy nagyon pórul jár, a ki tréfálózik. Azért, mivel én -azt mondtam, hogy Dulcineát se nem láttam, sem véle nem beszéltem: neked -nem szabad azt állítanod, hogy te sem láttad s vele te sem beszéltél, a -mi homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal. - -Még tartott ez a beszélgetés, midőn valami ember két öszvérrel ment el -azon mellettök, s az eke csörömpöléséből, melyet a földön vontatott, azt -következtették, hogy valami földműves lehet, ki a hajnal hasadta előtt -pillantott fel, hogy korán dolgára siessen. S valóban így is volt. Az -ember útközben ezt a népdalt dúdolgatta: - - Ugyan rútúl megjártátok - Roncesvallesnál, francziák! - -– Életembe mernék fogadni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote e szavak -hallatára – ez éjjel semmi jóra sem viradunk. Hallod mit énekel ez a -paraszt? - -– Hallom-e! – viszonzá Sancho – de hát mi közünk nekünk a roncesvallesi -ütközethez? Énekelhetne ez egészen mást is, a mi csupa örömről és -lakodalomról szólana. - -E közben a paraszt egészen oda érkezett s Don Quijote így szóla hozzá: - -– Nem tudná kegyelmed megmondani, földi, hogy az isten áldja meg, merre -van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso herczegasszony palotája? - -– Uram – viszonzá a legény – nem vagyok idevaló, mindössze is csak egy -pár napja, hogy egy helybeli gazdag földművest szolgálok, a kihez -béresnek állottam. Ebben a házban itt szemközt a helybeli pap meg az -egyházfi laknak, ezek közül valamelyik, úgy hiszem, majd tud hírt adni -nagyságodnak arról a herczegasszonyról, mert nálok egész Toboso -lakossága be van írva. A mi engem illet, én ugyan azt tartom, nem lakik -itt egyetlen herczegasszony se, mert én legalább soha egynek a hírét se -hallottam; előkelő úriasszonyok már még is csak inkább akadnak, a kik -egyébiránt a magok házában mind herczegasszonyok lehetnek. - -– Akkor tehát ezek között lesz az, a kiről én kérdezősködöm – mondá Don -Quijote. - -– Meglehet – viszonzá a legény – de most adjon isten jó egészséget, mert -már hajnalodik, nekem pedig nap feljötte előtt künn kell lennem a mezőn. - -S azzal öszvéreit megcsapkodta s nem figyelt többé újabb kérdésre. - -Sancho látva, hogy ura mily határozatlan s egyszersmind elégedetlen is, -így szóla hozzá: - -– A hajnal egyremásra közeledik, uram, s nem lesz valami nagyon illendő, -hogy a nap itt lepjen az utczán bennünket. Jobb lesz, ha kimegyünk a -városon kívül s nagyságod elvonul valami közel sűrűségbe, én meg majd -nappal megint visszatérek, s tűvé teszem az egész várost az én kegyelmes -asszonyom háza, vára vagy palotájáért; s nagyon szerencsétlennek kellene -lennem, ha meg nem találnám. Ha pedig megtalálom s ő kegyelmességével -beszélhetek, majd megmondom neki, hol és mikép várakozik nagyságod arra, -hogy parancsát vehesse s tisztelkedhessék. - -– Kevés szóban ezer bölcs tanácsot adtál, Sancho! – viszonzá Don Quijote -– s én mindazt, a mit mondottál, helyeslem és szíves örömest elfogadom. -Jöszte, fiam, keressünk helyet, a hová én elvonuljak, te meg térj majd -vissza, hogy a mint említetted, felkeresd, meglásd és megszólítsd -imádott hölgyemet, a kinek okosságától és udvariasságától a csodással -határos kegyeknél is többet várok. - -Sancho alig várta, hogy urát a faluból kivezethesse, hogy ki ne -tudódjék, mekkorát hazudott, mikor a Sierra Morenában azt állította, -hogy Dulcinea részéről feleletet hozott. Igy tehát erőnek erejével -sürgette a távozást, mely meg is történt azonnal, s mintegy két -futamatnyi földre egy pagonyt vagy erdőcskét találtak, a melybe Don -Quijote elrejtőzék, míg Sancho a hajnal hasadtával ujra visszaindult a -városba, Dulcinea felkeresésére. E küldetésben s e küldetés folytán -azonban olyas nevezetes dolgok történtek, a mik egészen új figyelemre és -új szakaszra érdemesek. - - -V. FEJEZET. - -Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát? - -Az előbbi szakasz végén említettük, hogy Don Quijote a nagy Toboso -közelében lévő pagonyban vagy erdőcskében elrejtőzvén, hajnal hasadtával -megparancsolta Sanchonak, térjen vissza a városba s jelentse hódolni -kivánó tiszteletét señora Doña Dulcineának, a kit esdekelve kér, legyen -oly kegyes s mutassa meg magát ezen ő fogoly lovagjának s méltassa -áldására, hogy általa minden tusájában s legveszedelmesebb vállalataiban -a legszerencsésebb sikert remélhesse. Sancho mindenre fogadta, hogy úgy -jár el majd egészen a hogy parancsolták s most is olyan kedvező -válaszszal fog visszatérni mint az előbbi alkalommal. - -– Eredj hát fiam – így intézé hozzá szavait – s meg ne zavarodjál, ha -majd a főúri méltóság azon napja előtt állsz, melynek fölkeresésére -indultál. Oh boldogabb te a világ minden fegyvernökénél! Szedd össze az -eszedet s beszélj okosabban mint valaha. Vigyázz meg minden legapróbb -jelecskét, hogy és mint fogad; komoly lesz-e vagy mosolygó; behunyja-e a -szemét vagy kinyitja? végig simítja-e a haját vagy sem? Szóval mindent, -mindent megfigyelj, mert mindezekből a jelekből a jóra vagy roszra lehet -következtetni. Menj, barátom, s vezessen téged nagyobb szerencse az -enyimnél s térj vissza sokkal fényesebb sikerrel, mint a milyet én e -keserves magányban félek és várok, a melyben engem egyedül hagysz. - -Megyek, s nemsokára megint itt is termek – viszonzá Sancho – s csak -bátorítsa nagyságod addig is azt a kis szívecskéjét, a mely most aligha -nagyobb egy mogyorónál. Jusson eszébe, hogy a mint mondani szokták, a ki -mer nyer, megtalálja zsák a foltját s ki lehet ugratni a nyulat a -bokorból. A mit csak azért mondtam, hogy ha éjjel nem találtuk is meg -kegyelmes asszonyom palotáját vagy várkastélyát: most a mikor nappal -lesz, majd ráakadok könnyebben mint magam is gondolnám s ha egyszer -megtaláltam, akkor csak tessék a bajt rám bízni. - -– Már az igaz, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – ugyancsak hajánál fogva -szoktad ezt a sok közmondást ide czibálni s adja isten, hogy az én -dolgom jobban üssön ki mint a te idézgetéseid. - -E szavak után Sancho oldalba ütötte szamarát, indult, Don Quijote pedig -lóháton maradt, kengyelére s dárdája nyelére támaszkodva, lelkében -szomoru és zűrzavart gondolatokkal; s most mi is magára hagyjuk és -követjük Sanchot, a ki ép úgy meg volt zavarodva s ép úgy tépelődött -távoztakor mint magára maradt gazdája; elannyira, hogy alig érve ki a -pagonyból, mihelyest arról meggyőződött, hogy gazdája már nem látja: -leszállt a szamárról, odaűlt egy fa tövébe s igy kezde szólni magához: - -– Lássuk csak, Sancho barátom, hová is törekszik hát kegyelmed? Talán -valamelyik szamarát megy keresni a mi elveszett? Nem biz azt. De mit -keres tehát? Keresek, a minek senki ellent nem mondhat, egy -herczegasszonyt, a főuri méltóság napját és egész menyboltozatát. S -ugyan hol fogod megtalálni a mit mondasz, Sancho? Hol? A nagy Toboso -városában. No jó; de kitől viszsz neki üzenetet? A nagyhirű Don Quijote -de la Mancha lovagtól, a ki a ferdeségeket kiegyenesíti, enni ád a -szomjazónak s inni ád az éhezőnek. Még ez mind jól van. De tudod-e, hogy -az a herczegasszony hol lakik? A gazdám azt mondja bizonyosan valami -királyi palotában, vagy valami büszke várkastélyban. S láttad te azt a -kisasszonyt valaha? Dehogy láttam. De nem csak én nem, hanem még maga a -gazdám se. S ugyan nem gondolod, hogy megeshetik s rendin is lesz, ha a -tobosoiak megtudják, hogy te herczegnőnek nevezed és czímezed a -falujokbeli parasztleányt: azt gondolják, hogy merő gúnyt akarsz űzni -belőlök, rád haragusznak, rajtad ütnek s úgy eldöngetnek, hogy nem marad -benned egy porczika eleven. Ez bizony mind megtörténhetik, s akkor aztán -az ördög elviheti az egész mesterséget! - -Itt elhallgatott s jó ideig gondolkozva, magában töprenkedve szótalanul -bámult a világba. Végre, mintha valami váratlan reménysugár csillant -volna föl lelkében, derűlni kezdő arczczal így szóla: - -– Hm. Ez nem rosz; ebből még nőheti ki magát valami. Ez az én gazdám -ezerszer is bebizonyította, hogy kötni való bolond; s ha ő tizenkilencz, -én meg egy hijján húsz vagyok, nem kisebb bolond ő nála, mért követem és -szolgálom, ha ugyan igaz a mit a közmondás tart: „a milyen a gazda, -olyan a szolgája,“ két bolond egy pár. Minthogy pedig ő sűlt bolond, a -mint hogy valóban az, még pedig olyan fajta, hogy a dolgokat a legtöbb -esetben felcseréli egymással s a feketét fehérnek tartja, a fehéret meg -feketének, a mint akkor is látszott mikor a szélmalmokat óriásoknak -mondta, a papok öszvéreit meg dromedároknak, a juhnyájakat ellenséges -hadseregeknek és több más mindenfélét: nem lesz nagyon nehéz elhitetni -vele, hogy a legelőször szemünk elé kerülő paraszt asszony, az a -Dulcinea kisasszony. Ha ő aztán kételkedik, én majd megesküszöm rá; ha ő -esküdözik, én káromkodom; ha pöröl én még jobban pörölök, úgy hogy -mindig enyim lesz az utolsó szó ha az ördög elvisz is. Ezzel a -makacskodással talán elérem azt, hogy ilyes követségekbe soha se küld el -többé, látva milyen rosz híreket szoktam neki hozni rendesen. De talán -azt is könnyű lesz elhitetni vele, hogy valami gonosz varázsló, a kikkel -mindig vesződik, az változtatta el a kisasszony alakját, csakhogy neki -bajt és kellemetlenséget okozzon. - -Ezen gondolatba Sancho Panza bele is nyugodott s meg volt győződve róla, -egészen rendin a szénája. Ott maradt most már helyben egész estig, -pihenve a hűvösön, mig gazdája meg majd kinézte a szemét s nyakát -mindegyre nyujtogatta, lesve várva jön-e már az ő fegyvernöke a kedvező -üzenettel. Sancho terve olyan jóra durrant, hogy a mikor alkonyat tájban -illendőnek tartotta már a visszatérést s szamarára akart pattanni: -látta, hogy Toboso felől három paraszt asszony tart feléje három -szamáron. Sanchonak se kellett több ennél, hanem a mint csak verhette -sarkával a szamarat, úgy verte, s a mint csak rohanhatott, úgy rohant -azonnal gazdája felé. - -Alighogy Don Quijote észre vette, feléje kiálta: - -– Nos, Sancho barátom? Fehér vagy fekete krétával jegyezzem meg e mai -napot? - -– Legjobb lesz ha vörössel jegyzi meg nagyságod mint az ünnepeket -szokták a kalendáriumban – viszonzá Sancho. - -– Igy tehát jó hírt hoztál? – kiáltá fel Don Quijote. - -– Olyan jót – válaszolt Sancho – hogy nagyságodnak egyéb teendője sincs, -mint kapja Rocinantet és siessen ki a tisztásra Dulcinea del Toboso -kisasszony fogadására, a ki két udvarhölgyével közelít nagyságod felé. - -– Szentséges isten! Mit mondasz Sancho! – kiáltá fel Don Quijote – -Vigyázz, hogy meg ne csalj, s ne akard hamis örömmel megörvendeztetni -igazi búbánatomat. - -– Ugyan mi hasznom lenne belőle, ha nagyságodat megcsalnám – viszonzá -Sancho – kivált mikor oly közel van az alkalom, hogy nagyságod az -igazság felől meggyőződhessék. Rajta, rajta uram ha meg akarja látni -kegyelmes herczegasszonyunkat, teljes díszben, fényes öltözetben, szóval -úgy, a mint illik. Mind hölgyei, mind ő maga csupa arany, egész -gyöngyfüzér, tetőtől talpig gyémánttal, rubinnal borítva, selyembe, -bársonyba öltözve. Fürtjeik szabadon lebegnek vállokra s mind meg annyi -napsugár, mely a szellővel játszadozik. Mindenek fölött pedig olyan -pettyezett paripákon jönnek, mint egy pár dúcz! soha szebbet azoknál! - -– Párducz, Sancho, párducz – igazítá ki Don Quijote. - -– Egy pár dúcz vagy párducz, az mind egy ördög – viszonzá Sancho. – -Egyébiránt akármin jönnek is, olyan előkelő úri asszonyságok, hogy -ritkítják párjokat. Különösen az én kegyelmes asszonyom Dulcinea, az -egészen enni való! - -– Jerünk, Sancho fiam, – mondá Don Quijote – s jutalmáúl ezen a mily -kevéssé remélt ép oly jó híreknek, ezennel odaigérem neked legelső -kalandomban ejtendő legjava zsákmányomat, vagy ha ezzel be nem érnéd, -akkor hát az idei három kis szamár csikót, a végrendeletemben említettek -párjait. - -– Már én csak inkább a csikókhoz állok – jegyzé meg Sancho – mert, hogy -az első kaland zsákmánya elég zsíros lesz-e vagy sem, azt előre tudni -nem lehet. - -E közben már kiértek az erdőségből s közelökben megpillanták a három -paraszt asszonyt. Don Quijote végig-végig jártatta szemeit az egész -tobosoi úton, mivel a három asszonyon kívül egy lelket sem látott -vidékszerte: szörnyen megzavarodott s azt a kérdést intézte Sanchohoz: -valjon a városon kivül vált-e el tőlök? - -– Hogyan, a városon kivül? – viszonzá ez – talán farkas sötétje van -nagyságod szemén, hogy nem látja, hogy ezek azok a kik itt jönnek s -ragyognak úgy, mint maga a nap fényes délben. - -– Én, Sancho – válaszolt Don Quijote – mindössze is csak három paraszt -asszonyt látok három szamáron. - -– Uram szabadíts meg a gonosztól! – kiáltá fel Sancho – hát -lehetséges-e, hogy nagyságod ezt a három párduczot, vagy minek is -mondja, melyek olyan fehérek mint a hóvilág, szamaraknak nézze? Fogadom -Istenemre, szálankint tépném ki a szakállomat ha igaz lenne. - -– Már pedig én határozottan állítom, Sancho – mondá Don Quijote – oly -igaz hogy ezek szamarak, a mily igaz, hogy én Don Quijote vagyok te meg -Sancho Panza. Nekem legalább azoknak látszanak. - -– Hallgasson, uram, – erősködék Sancho – s egy szót se többet. Siessen -inkább tisztelkedni szíve királynéjának a ki már egészen itt van -előttünk. - -S ezzel leugorva szamaráról, a három parasztasszonyok egyikének szamarát -megfogta kötőféken s előtte mind a két térdire földre bocsátkozva így -szóla hozzá: - -– Királynéja, fejedelemasszonya és herczegnéje a tökéletességnek, legyen -nagyságod és magasságod oly kegyes s fogadja szívesen ezen fogoly -lovagjának hódolatát, a ki egészen márvány szoborrá van amott merevűlve -s nagyságod fenséges jelenléte által úgy megzavarodva, hogy azt se tudja -fiu-e vagy leány. Én Sancho Panza vagyok, az ő fegyvernöke, ő pedig az -elkényszeredett Don Quijote de la Mancha, más néven a Búsképű lovag. - -Már ekkor Don Quijote is ott térdelt Sancho mellett s kimeresztett -szemmel, zavart tekintettel nézett folytonosan arra, a kit Sancho -királynénak és herczegasszonynak czímzett. Mivel azonban egyebet se -látott benne egy kerek arczú, tenyeres talpas paraszt leánynál: csak -bámúlt nagy csodálkozással s egy szó kevés, de annyira sem merte nyitni -ajakát. Egyébiránt magok a parasztasszonyok is alig tudtak hová lenni -csodálkozásukban, mikor ezt a két furcsa embert ott látták térden s -társok utját ekképen elállani. A csendet azonban először is a -feltartóztatott törte meg, a ki egész haraggal és felindulással így -szóla: - -– Menjenek a pokol fenekébe s hagyjanak békét nekünk, a kiknek sietős az -utunk. - -Mire Sancho így válaszolt: - -– Oh herczegasszony, Toboso egyetlen birtokosa! S kegyelmességed nem -akar-e ellágyulni a midőn itt látja térdelni fenséges színe előtt a -kóbor lovagság támaszát és oszlopait? - -A mit a másik asszony hallva, rá kiáltott: - -– Majd megvakarlak én, te Isten lova! Lám milyen csúfot akarnak űzni -ezek az uracskák az ilyen magunk szőrű parasztokból, mintha bizony mi öt -ujjunknál se tudnánk tovább számlálni! Elkotródjanak előlünk s hadd -menjen kiki békével a maga utján. - -– Kelj föl, Sancho – mondá e szavakra Don Quijote – mert immár látom, -hogy a szerencse még most sem tartván elegendőnek szenvedésemet, minden -utat elállt, a melyen csak némi enyhülés juthatna is be zaklatott -keblembe. Te pedig, oh minden óhajtható tökély összessége, te minden -emberi jelesség tetőfoka: habár az álnok varázsló ki engem üldöz, -ködfellegeket borított is szemeimre s csak is egyedül ezekre, nem -másokra nézve alakította át a te páratlan szépségedet egy szegény -parasztleány képivé: ha ugyan az én arczomat viszont a te szemeidet -elrémítő szörnyeteggé nem varázsolta át, oh akkor esdekelve kérlek, vess -reám egy nyájas bátorító szempillantást, s légy kegyes ezen magam -megalázásában és térdem meghajtásában, melylyel átváltoztatott -szépségednek hódolok, azon teljes odaadást ismerni fel, melylyel kész -szolgád kivánok lenni és maradni. - -– Mit darál ez a madárijesztő! – kiálta föl a leány – Értem is én az -ilyen czifra beszédeket! Menjen Isten hírével s térjen ki az utból, azt -még meg is köszönöm. - -Sancho ki is tért s utnak eresztette nagy boldogan, hogy ily -szerencsésen kimenekűlt a kelepczéből. A Dulcineát ábrázoló parasztleány -alighogy kiszabadult, egy bot végébe erősített szöggel megszúrta -szamarát s nyargalva rontott neki a mezőségnek. A mint azonban a szamár -úgy érezte, hogy a szög a szokottnál mérgesebben szurkálja, ő se vette -tréfára a dolgot, hányta vetette magát s addig rugdalózott, a míg -Dulcinea kisasszonyt a földre nem teremtette. Don Quijotenak se kellett -több, rohant tűstént segítségére, Sancho is futott, hogy a nyerget -megigazítsa. Fáradságok azonban fölösleges volt; mert még oda sem -érkeztek, mikor az elvarázsolt Dulcinea már talpon termett, egy -rántással helyre igazítá a nyerget, aztán nehány lépésnyire hátrább -nyomult, majd sebes futvást neki szaladt a szamárnak s úgy felpattant a -nyeregbe, mintha a szöcskétől tanulta volna az ugrást. - -– Lánczhordta! – kiálta fel Sancho – a mi kisasszonyunk könnyebb a -sólyomnál s a lóra pattanás dolgában tanulhatna tőle a legügyesebb -cordovai vagy mejikoi lovas is. De még az a két udvari kisasszony, az se -kutya ám! Ni, hogy rohannak mind a hárman mint a veszedelem! - -Csakugyan úgy is volt, mert a mint Dulcinea már a nyeregben ült, a másik -kettő is utána rontott s fél mérföldnyinél hamarább még csak hátra sem -tekintettek. - -Don Quijote szemmel kisérte nyomukat, s midőn már eltűntek előle, -odafordult Sanchohoz e szavakkal: - -– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Üldöznek e hát engem csakugyan a -varázslók. Látod, mennyire kiterjed álnokságuk s ellenem forralt -haragjuk, úgy hogy még attól is megfosztanak, hogy szabadságom urnője a -maga teljes épségiben és valóságában áldhassa meg fegyvereimet! - -– Alávaló czudarok! – kiálta föl e szavakra Sancho – ármányos, -gonosztevő boszorkányosai! Bár csak úgy láthatnálak mindnyájatokat -állatoknál fogva zsinegre fűzve, mint a füstölt halat kopótyujukon. De -hát megfoghatatlan, miért láttam én mégis oly tündöklő szépnek, oly -herczegileg ragyogónak, hogy majd a szemem világa is elveszett bele! -Volt a nyergén, uram olyan nyeregtakaró, a minek gyöngye, gyémántja -megért egy, fél országot! - -– S oh, hogy én mind ezt nem láthattam, Sancho! – kiálta fel Don Quijote -– mégegyszer is mondom, de mondom még ezerszer is, nincsen ember nálam -szerencsétlenebb! - -Bizony nagy megerőltetésébe kerűlt a semmirekellő Sanchonak, hogy ily -szép szerivel elámított ura ennyi balgaságának hallatára, nevetését -tartóztatni tudja. Végre aztán sok hasonló szavak váltása után ujra -felkaptak paripáikra s utra keltek Barcelona felé, a hová ideje korán el -akartak jutni, hogy részt vehessenek amaz ünnepélyekben, melyeket a -hires városban évenként tartani szoktak. Mielőtt azonban odaérkeztek -volna, sok olyas dolog történt még velök, a mik minden tekintetben -méltók arra, hogy megirassanak és elolvastassanak a mint továbbat -látható is lészen. - - -VI. FEJEZET. - -Különös kaland a Halál udvarának szekerével. - -Mélységes mélyen elgondolkozva haladt elébbre a maga utján Don Quijote s -eszét folytonosan azon a gonosz játékon, jártatá, melyet vele a -varázslók űztek, a kik Dulcineáját ama rút alakká változtatták s el sem -tudta képzelni, mi módon volna lehetséges annak előbbi alakját -visszaszereznie. S ezen gondolataiba oly mélyen bele merűlt, hogy észre -sem vette, mikor Rocinante kantárszíja kicsúszott a markából, mire a -paripa megérezvén a nyert szabadságot, minden lépten nyomon megállt, -hogy jót harapjon a zöld fűből, melynek ama mezőség bőviben volt. - -Kábultságából Sancho Panza térítette magához, ki is ekképen szólítá meg: - -– Señor, a szomoruságot nem oktalan állatok, hanem az emberek számára -teremtették; de ha az emberek tulságosan neki adják magokat a -búbánatnak, akkor ők lesznek oktalan állatokká. Szedje össze magát -nagyságos uram, térjen magához, fogja meg Rocinante kantárját, viduljon -és ébredjen föl s legyen olyan jókedvű, a milyennek a kóbor lovagnak -lennie kell. Mi az ördög bántja? Micsoda elcsüggedés ez? Hordjon el a -sátán minden Dulcineát valahány csak van e világon, mert csakugyan -többet ér egyetlen kóbor lovag épsége, mint valamennyi elbűvölés meg -átváltozás a föld egész kerekségén. - -– Hallgass, Sancho – mondá Don Quijote nem valami nyájas hangon – -hallgass, ismétlem, s ne káromold azt az elvarázsolt úrhölgyet, a kinek -szerencsétlenségeért én egyesegyedül csak magamat okozhatom; az ő -boldogtalansága azon irígységből ered, melylyel a gonoszok én ellenem -viseltetnek. - -– Magam is azt mondom – viszonzá Sancho, – a ki ezelőtt látta és most -látja, hol van az a szív, a melyik meg ne síratná? - -– Te bízvást mondhatod ezt, Sancho – folytatá Don Quijote, – mert te -eredeti szépségének teljességében láttad, minthogy a varázs arra nem -terjedt ki, hogy a te látásodat megzavarja vagy az ő ragyogó tulajdonait -előled elrejtse; egyedűl én ellenem és az én szemeim ellen irányul ez -elbűvölés mérgének egész ereje. - -S bizonyosan folytatta volna még e kesergését, ha e pillanatban egy -kocsi nem megy az uton keresztül, a mely olyan különös alakokkal volt -tele, hogy furcsábbakat már képzelni sem lehet. A ki az öszvéreket -kocsis minőségben hajtotta, rút ördög volt. A kocsi egészen nyitott -vala, minden ernyő s minden kas nélkül. Az első alak, melyet Don Quijote -szeme megpillantott, maga volt a halál, emberi ábrázattal. Mellette egy -angyal foglalt helyet, jókora festett szárnyakkal, emitt egy császár, -fején – a mint látszék – arany koronával; a halál labainál a Cupidonak -nevezett mythologiai alak ült, bárha most bekötetlen szemmel, de azért -íve, tegze és nyilai nála voltak. Jött velök még egy tetőtől-talpig -fegyverbe öltözött lovag is, ki azonban nem hordott sem sisakot sem -vassüveget, hanem különféle színű tollakkal ékesített kalapot. Ezeken -kívül még több más meg más képű és öltözetű alakok. - -A találkozás egészen váratlan lévén, némileg maga Don Quijote is meg -volt lepetve, Sanchonak meg épen inába szállt a bátorsága. Don Quijote -azonban csakhamar felvidult annak reményében, hogy itt valami rendkívüli -s veszélyes kalandra lesz kilátás. Ezen gondolattól s azon készségtől -ösztönöztetve, hogy bárminő veszedelembe is belerohanjon, utját állta a -szekérnek s nagy fenszóval és fenyegető hangon kiálta: - -– Szekeres, kocsis, vagy ördög, vagy akárki légy is, mondd meg tüstént, -hogy ki vagy, hová mégy s miféle népet viszsz a talyigádon? - -Mire az ördög a kocsit megállítván, szelíden így felelt: - -– Mi uram, szinészek vagyunk, s Angulo el Malo társaságához tartozunk. -Ma reggel, minthogy épen egy hete urnapjának, ama faluban ott túl a -dombon, a „Halál udvara“ czimű darabot játszottuk el s ma este ujra el -akarjuk játszani ebben a faluban is, mely egészen ide látszik. S -minthogy a két hely egymáshoz ily közel van, meg akartuk magunkat -kimélni a vetkőzés és ujra öltözés, s arczfestés fáradságától, így tehát -mindnyájan magunkon tartottuk jelmezünket. Az az ifjú a halált adja, a -másik egy angyalt, ez a nő az igazgató neje, a királynét, a másik egy -katonát, emez a czászárt, én meg az ördögöt s egyike vagyok a darab -legfőbb személyeinek, a minthogy ezen társaságban az első szerepeket -szoktam játszani. Ha nagyságod felőlünk még egyebet is akar tudni, -kérdezzen tetszése szerint s én kész leszek mindenre megfelelni -pontosan, mert magam lévén az ördög, előttem semmi rejtve nem maradhat. - -– Kóbor lovag szavamra mondom – viszonzá Don Quijote – mikor ezt a -szekeret megpillantottam, azt képzeltem, valami nevezetes kalandra lesz -kilátásom. Most azonban azt mondom, jó ha az ember alaposan vizsgál meg -előbb valamit, mielőtt komolyan csalódhatnék. Menjetek isten hirével, jó -emberek, játszátok el darabotokat s ha talán valamiben javatokra -válhatok, szóljatok bátran, én szíves örömest megteszem, mert -ifjúságomtól fogva mindig szerettem a színészetet s már gyermekkoromban -is éltem-haltam a komédiáért. - -Még folyt e beszélgetés, midőn a véletlen úgy akarta, hogy a társaság -még egy másik tagja is odaérkezzék, a ki bohócznak volt öltözve s teli -aggatva csörgetyűkkel, egy bot végén meg három felfujt marhahólyagot -tartott, a mik erősen oda voltak kötözve pálczájához. Alig hogy -odajutott Don Quijote mellé, elkezdett a bottal hadonázni, a hólyagokat -földhöz pufogatta s tett olyan bakugrásokat, hogy a csörgők zajosan -csörömpöltek. Ez a szokatlan látomány annyira megijeszté Rocinantét, -hogy Don Quijote minden ereje megfeszítése daczára is, fogai közé kapta -zabláját, s oly könnyűséggel iramodot neki a mezőnek, a milyen -gyorsaságot az ő csont vázának darabjairól feltenni soha sem lehetett -volna. - -Sancho látva, mily veszedelemben forog gazdája, mindjárt leugrott -szamaráról, s a mint csak futhatott, úgy futott segítségére; mire -azonban odaérkezett, már akkor Don Quijote a földön nyúlt el -Rocinanteval egyben, a ki gazdájával együtt maga is földre terült, a -minthogy Rocinante csintalansága és ficzkándozása rendesen mindig ilyen -szomorú véget szokott érni. Azonban alig hogy Sancho leszállt a -szürkéjéről Don Quijotenak segíteni: az a hólyag pufogató ördög a -szamárra pattant s verte kegyetlenűl a hólyagokkal, mire a csacsi sokkal -inkább a félelem és az ütések okozta szokatlan zaj, semmint talán a -fájdalom miatt, inaszakadtában rohanni kezdett a mezőn s egyenesen a -falu irányában, hol a szinészek darabjokat el akarták játszani. - -Sancho mind szamarának nyargalását, mind gazdájának földre terülését -látta, s nem tudta hamarjában elhatározni, hogy a két baj közül előbb -melyiken segítsen? Végre azonban mint hű cseléden s jó fegyvernökön -nagyobb hatalma lett rajta a gazdája iránti szeretetnek semmint a -szamarához való ragaszkodásnak, bárha mindannyiszor, a hányszor a -hólyagokat fensuhogni s aztán szamara oldalára alázuhanni látta, úgy -esett neki, mintha kést forgattak volna meg a szívében, s örömestebb -eltűré, ha mindezen ütések a tulajdon szemebogarát érik, mint szamarának -akár csak farkaszőre legkisebb szálacskáját. Ily folytonos gyötrődés -között ért oda Don Quijotehoz, a kinek sokkal roszabbúl állt a szénája -mint maga szerette volna; Sancho felsegíté Rocinantéra, de aztán tüstént -így szóla: - -– Nagyságos uram, elvitte az ördög a szamarat! - -– Micsoda ördög? - -– Az a hólyagos – viszonzá Sancho. - -– Majd visszaszerzem én – mondá Don Quijote – rejtőzzék bár véle a -poklok legmélyebb és legsötétebb fenekére. Kövess, Sancho, im a kocsi -lassan halad, s az eléje fogott öszvérekkel fogom kárpótolni szamaradban -szenvedt veszteségedet. - -– Sohse fáraszsza magát nagyságod – jegyzé meg Sancho – s fékezze -haragját, mert ha jól látom, az ördög leszállt már szürkémről, s ez -koczog is már visszafelé. - -S csakugyan úgy is volt, mert az ördög készakarva leesett a szamárról, -hogy Don Quijotet meg Rocinantet utánozza, s azután ő maga gyalog -tartott a falunak, a szamár meg vissza gazdájához. - -– Mindazáltal igenis méltó lesz – jegyzé meg Don Quijote – az ördög -illetlenségeért a kocsin menő társaság valamelyik tagján bosszút állani, -akár magán a császáron. - -– Verje ki ezt az eszéből nagyságod, – felelt Sancho – s fogadja el -tanácsomat, mely abból áll, sohase kössön bele komédiásokba, mert azok -nagyon ármányos emberek. Azokat csak messziről meg a színpadon jó látni, -de azontúl semmi köze se légyen velök. - -Don Quijote azonban nem méltatta figyelemre Sancho tanácsát; a szekér -felé rugtatott, mely már egészen közel volt a faluhoz s rájok kiáltott -fenhangon: - -– Megálljatok, várjatok, könnyelmű és heje-huja népség, hadd értessem -meg veletek, hogyan kell bánni azon szamarakkal és barmokkal, melyek a -kóbor lovagok fegyvernökeinek igaz jószágai. - -Don Quijote oly harsány hangon kiáltozott, hogy a szekérbeliek is -meghallották, meg is értették s a szavakról azon szándékra -következtetve, melyet a lovag ellenökben táplált, a Halál abban a -nyomban leugrott a kocsiról, utána a császár, meg az ördögkocsis és az -angyal, de még a királyné és a Cupido is. Mindnyájan köveket ragadoztak -és sorba álltak, hogy Don Quijotet majd odaérkeztekor kavicszáporral -fogadják. - -Don Quijote látva, milyen harczrakész csapattá tömörülnek, hogyan emelik -karjokat s mily fenyegető állást foglalnak el, hogy a köveket egész -erővel rá zúdítsák: Rocinante kantárát visszarántotta s azt hányta, -vetette fejében, mi módon támadhatná meg őket, úgy hogy magát csak a -lehető legkisebb veszélynek se tegye ki. A mig így állt, Sancho is -odaérkezett melléje s látva, mily ügyesen összeillesztett csoporttá -alakultak, így szóla: - -– Bizony nagy bolondság lenne ebbe a kalandba bele vágni, mert elhiheti -nagyságod, hogy az ilyen kőzápor ellen nincs a világon semmi, a mi az -embert megvédhetné, legfölebb ha valami érczharangba bujik bele s abban -rejtőzik el. Azután meg azt is figyelembe kell venni, hogy az nem -bátorság, hanem valóságos vakmerőség, ha egy magános ember neki ront egy -egész hadseregnek, a melyben még a halál is szolgál, a császár maga -viaskodik, s úgy a rosz mint a jó angyalok is az ő pártján vannak. S ha -mind ennek elgondolása sem indítja nagyságodat arra, hogy békét hagyjon -nekik, indítsa legalább az, a mit bizonyosan tudunk, hogy ebben az egész -seregben, még ha királyoknak, fejedelmeknek, császároknak látszanak is, -egyetlenegy kóbor lovag se található. - -– Most találtad el az igazat, Sancho – mondá Don Quijote, a mi szilárdúl -feltett szándékomtól eltérít s el is kell térítnie. Nekem nem kell s nem -is szabad kardot rántanom, a mint akárhányszor hallhattad is már tőlem, -olyasok ellen, a kik nem felütött lovagok; hanem a megtorlás téged -illet, ha boszút akarsz állani a szamaradon elkövetett sérelemért, én -pedig majd innen segítek kiáltozással s üdvös tanácsokkal. - -– Semmi okunk sincs rá, hogy akárkin is boszút álljunk, uram – jegyzé -meg Sancho – már csak azért sem, mert jó keresztényhez a boszúállás nem -illik. Majd kiegyezünk mi szamarammal, hogy bízza az ő védelmét reám, én -pedig azt akarom, hogy békességben tölthessem napjaimat, a mig az ég -kedvező kegyelme éltet. - -– Ha tehát erre határoztad el magadat, te jó Sancho, okos Sancho, -keresztyén Sancho – viszonzá Don Quijote – akkor hagyjuk ezeket a -barangolókat isten hírével tova menni, mi pedig keljünk jobb és igazibb -kalandok keresésére, mert ebből a tájból azt nézem ki, nem leszünk -akárhánynak s elég csodálatra méltónak híjjával. - -S ezzel rögtön megfordította paripáját, Sancho elment szamaráért, a -halál pedig egész hadastul sebtiben felkuporodott taligájára s tovább -folytatták útjokat. - -Ilyen szerencsés véget ért a halál szekerével történt rettentő kaland, -hála Sancho üdvös tanácsának, melyet gazdájának adott, kivel mindjárt -másnap csakugyan oly érdekes kaland történt e tájon, mely még az ő -legvérmesebb reményét is felülmulta. - - -VII. FEJEZET. - -Don Quijote egy másik kóbor lovaggal találkozik. - -Azon éjet, mely a halállal való találkozás napjára következett, Don -Quijote fegyvernökével együtt néhány terebélyes, magas fa árnyában tölté -s Sancho tanácsára falatozáshoz láttak abból, a mit a fegyvernök magával -hozott szamarán. Vacsora közben Sancho így szóla gazdájához: - -– De csak nagy bolond is lettem volna, uram, ha a három csikó helyett -azt a zsákmányt választom hírhozásom jutalmáúl, a mit nagyságod a -legelső megtörtént kaland alkalmával ejt vala. Bizony bizony csak jobb -ma egy veréb, mint holnap egy túzok. - -– Mindazáltal – viszonzá Don Quijote – ha te, Sancho, nem gátolsz, s én -nekik rontok, a mint akartam: legalább is a császárné arany koronája s -Cupido festett szárnyai estek volna zsákmányodul. - -– De hát ugyan mi a menydörgős menykőt csináltam volna velök? – kérdé -Sancho felkaczagva. Talán a fejembe tehettem volna azt a koronát? Vagy -angyal vagyok-e, vagy madár vagyok-e, hogy szárnyat kössek a vállamra? -Elég volt egyszer is repülnöm, hogy az isten rajtok felejtse a kezét -mindazokon, a kik felröpítettek; nem kérek belőle másodszor is. Elég egy -sütésből egy kalács. - -– De hát ha eladhattad volna jó áron? – mondá Don Quijote. - -– A komediás császárok koronája és fejedelmi pálczája sohasem szokott ám -tiszta aranyból lenni, uram – viszonzá Sancho Panza – hanem legfölebb be -van futtatva vagy épen sárga réz. - -– Az igaz – jegyzé meg Don Quijote – mert nem szükséges, hogy a színpadi -ékszer igazi legyen; elég ha csak látszik annak s színét viseli, mint -maga a szinművészet is csak képe az életnek. Az egyik szinész a rablót -adja, a másik a csalót, ez a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az -okos bolodot, a harmadik a szenvedélyes bolondot, mikor aztán a darabnak -vége van s a szinészek levetik jelmezeiket, az egyik olyan mint a másik. -Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is, melyben -egyik ember császár, másik főpap, szóval, a hány szereplő csak lehet -valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége -az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltönyéből, mely őket -egymástól megkülönböztette s ekkor aztán a sírban egyenlőkké lesznek -valamennyien. - -– Pompás összehasonlítás! – kiálta fel Sancho – bárha nem olyan új, hogy -már ezelőtt is akárhányszor ne hallottam volna, mint azt a másikat a -sakkjátékról, melyben minden bábunak megvan a különös tisztje mig a -játék tart, mikor azonban ezt elvégezték, mindnyáját összedöntögetik, -zürik-zavarják s egy zsacskóba vagy ládikába teszik, mintha csak az -életben voltakat sírba tennék. - -– Sancho – jegyzé meg Don Quijote – te kezdesz napról napra kevésbé -együgyü s mindegyre okosabb lenni. - -– Már hiszen valami csak rám is ragad nagyságod okosságából – viszonzá -Sancho – s ugyancsak tökkel ütött fejü embernek kellene lennem, ha még -nagyságod roppant tudományából s illedelmes, urias magaviseletéből sem -tanulnék semmit. - -Don Quijote jó izüt mosolygott Sancho ez elismerést kifejező szavain, s -neki magának is úgy látszék, csakugyan van valami a dologban, mikor -előmenetelről szól, mert néha-néha igazán úgy beszélt, hogy be lehetett -venni okos ember számba. - -Ilyen és hasonló beszélgetésekkel töltötték az éj nagy részét, mig végre -Sanchonak kedve kerekedett szeme csapó ajtaját lebocsátani, a mint azt -szokta kifejezni mikor aludni akart, – lenyergelte tehát szamarát s -kicsapta a gazdag legelőre. Rocinanteról nem vette le a nyerget, -minthogy gazdája szigorúan meghagyta, hogy valahányszor szabad ég alatt -időznek s nem fedél alatt töltik az éjszakát, Rocinantet ne merje -lenyergelni, így hozván ezt magával a kóbor lovagok által megállapított -és híven megtartott régi szokás. A zablát levenni s a nyereg kápára -akasztani, még az megjárta; de levenni még a nyerget is, – az már főben -járó bűn lett volna! Sancho is ekképen cselekedett tehát s a paripát is -ép úgy szabadjára eresztette, mint a szamarat, melyek között oly szoros -és benső barátság szövődött, hogy apáról fiura fenmaradt annak a hire, -hogy minden megállapodás alkalmával, a szamár nyakán milyen szépen át -szokta nyujtani Rocinante a fejét, a mi majd félrőfnyire előre nyult a -másik oldalra s el szoktak álldogálni ekképen mozdulatlanul, a földre -szögzött tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalább is addig, a mig -indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálék keresésére nem -kényszerítette volna. - -Sancho végre egy paratölgy tövében elaludt, Don Quijote pedig egy -terebélyes bükk alatt szenderült el; azonban kevés idő mult el még, -midőn háta mögött valami nesz hangzék, a mi fölébreszté. Meglepve talpra -ugrott s csupa szem-fül lett, hogy a hang irányát fölfedezze, s ime -látta, hogy két lovas okozta e zajt, kiknek egyike leszállvan nyergéből, -így szóla a másiknak: - -– Szállj le barátom, kantározd le a lovakat, mert a mint látom itt -elegendő mezőt találnak s e táj csendje és magánya egyszersmind az én -bánatos elmélázásomra is nagyon alkalmas. - -Ezt kimondani s a fűre leheveredni egy pillanat műve volt s a mint -letelepült, fegyverzete megcsörrent, a miből Don Quijote azonnal -világosan azt következteté, hogy az érkezettnek kóbor lovagnak kell -lennie. Rögtön oda is ment a még egyre alvó Sanchohoz, megrázta karjánál -fogva, s nem csekély fáradsággal végre magához térítvén, halk hangon ezt -susogta feléje: - -Sancho barátom, kalandunk lesz! - -– Adja Isten, hogy jó vége legyen – viszonzá Sancho – s merről fujdogál -a szele? - -– Merről, Sancho? – mondá Don Quijote – emeld föl szemeidet és nézz -körül s egy kóbor lovagot fogsz látni, a ki a földön fekszik, s úgy -hiszem nem valami vidám hangulatban, mert láttam, mihelyt leszállt -lováról, mindjárt a földre henteredett, lefektében pedig fegyverzete -megcsörrent. - -– Mibül következteti már most nagyságod, hogy itt kalandra van kilátás? -– kérdé Sancho. - -– Nem azt akartam én mondani, – viszonzá Don Quijote – hogy ez már maga -kész kaland, hanem csak kezdete annak, mert a kalandok szokás szerint -így támadnak. De hallgass csak, úgy látszik valami lantot vagy cziterát -hangol s köhentéseiből és torka köszörüléséből azt lehet következtetni -hogy valami énekbe akar belekapni. - -– Igaz lelkemre mondom úgy van – jegyzé meg Sancho – bizonyosan valami -búsongó lovagnak kell lennie. - -– Egyetlen egy kóbor lovag sincs, a kinek valami bánata ne volna – mondá -Don Quijote – de hallgassuk meg mit énekel. - -Sancho szeretett volna urának még válaszolni, azonban az erdő lovagjának -hangja, mely nem volt sem igen jó sem igen rosz, megakadályoztatta -szándékában s mind a ketten odafigyelve a következő éneket hallották: - - Járva járom a világot, - Sokszor útam úttalan; - Mit szegény szívembe vágott - Kinom, e seb, – untalan - Egyre bánt és egyre éget - S mig a büszke ellenséget - Földre nem teríthetem: - Nincs nyugalmam énnekem! - -– Hallod, Sancho, – mondá Don Quijote – a fölött kesereg, hogy -ellenségét űzi s nem találja. Bizonyosan valami párviadalban győzték le -s most elvesztett dicsőségét szeretné visszaszerezni! sértett hiusága az -a seb, melyet a kín szivén vágott s ez az, a mi egyre bántja s egyre -égeti. Azonban hallgassuk csak, talán majd kimerítőbben is nyilatkozik. - -– Szent hogy megteszi – jegyzé meg Sancho, – mert a mint látszik, úgy -neki veselkedett, hogy egy hónapig se akarja abba hagyni a panaszkodást. - -Ez azonban nem így történt; mert alig hallotta meg az erdő lovagja, hogy -körűlötte valaki beszél, panaszát azonnal félbeszakasztva talpon -termett, s nyájas, csengő hangon felkiálta: - -– Ki jár ott? Ki az? Valami boldog, vagy inkább boldogtalan talán? - -– Boldogtalan! – viszonzá Don Quijote. - -– Akkor tehát lépjen közelebb – mondá az erdő lovagja – s legyen -meggyőződve róla, hogy magához a megtestesült búbánathoz és -szomorusághoz lépett. - -Don Quijote látván mily gyengéd, udvarias feleletet kap szavaira, -odament s vele együtt nemkülönben Sancho is. - -A panaszkodó lovag karon fogta Don Quijotét s így szóla hozzá: - -– Üljön le ide lovag úr, mert hogy nagyságod valóban az, még pedig a -kóbor lovagságot folytatók rendjéből való, ezt már azon egy körülményből -is bizvást merem következtetni, hogy itt e helyen találtam, a hol -egyedüli társasága a magány és a derült boltozat, melyeknél a kóbor -lovagnak természetesebb ágya és hajléka sehol sem lehet. - -Mire Don Quijote így válaszolt: - -– Igen, én azon lovagrendhez tartozom, melyet nagyságod említ; s bár -szivemben bú, gyász és bánat tanyáznak is, mindazáltal a részvét nem -tűnt el onnan, hogy mások boldogtalanságában ne akarnék osztozni. Azon -dalból, mit az imént hallottam, azt vettem ki, hogy nagyságod -boldogtalanságát a sértett hiuság okozza, s ellenségét keresi, a kin -diadalmaskodni szándékozik. - -– Igen, azt keresem – viszonzá az erdők lovagja – s fel kell találnom – -– - -– Ha úgy elrejtőzött is, mint a gyik, a mint az én gazdám szokta mondani -– kottyant közbe Sancho, a kinek megvolt e rosz szokása. - -Az ismeretlen lovag – ugy látszék – zokon is vette közbeszólását, mert -neheztelő hangon azonnal így szóla Don Quijotehoz: - -– Ez fegyvernöke önnek, uram? - -– Az – viszonzá Don Quijote. - -– Sohase láttam még olyan fegyvernököt – jegyzé meg az erdők lovagja – a -ki szóra merte volna nyitni ajakát ott, a hol ura beszél; legalább az -enyim ugyan nem, a ki pedig nem utolsó legény a világon, de azért rá nem -lehetne bizonyítani semmi áron, hogy valaha megszólamlott volna ott, a -hol én beszéltem. - -– Már én bizony beszéltem, de beszélek is akárki fia előtt is, a mint -Isten tudnom adta – mondá Sancho – nem azért adta az Isten az embernek a -nyelvet, hogy hallgasson, hanem azért, hogy használja. Hal volnék nem -szólnék, ember vagyok hangot adok. - -Az erdő lovagjának fegyvernöke karon fogta Sanchot s igy szóla hozzá: - -– Jerünk mi oda, a hol lovászosan elbeszélhetünk mindenről -kényünk-kedvünk szerint; s hagyjuk itt ezeket a mi gazdánk urainkat, -hadd mutassák ki egymásnak a foguk fehérét s hadd beszéljék el hegyiről -tövire egymásnak kalandjaikat s minden ajukat-bajukat, tudom isten, ott -éri őket a reggel is s még mindig lesz beszélni valójok. - -– Bizony okosabb is lesz – mondá Sancho – kiki a maga párjával; én meg -majd kegyelmednek beszélem el, ki vagyok mi vagyok, hogy ám kegyelmed -itélje meg, beválok-e a bőbeszédü fegyvernökök csapatába. - -Ezzel aztán a két fegyvernök félre vonúlt s közöttük épen olyan -mulatságos párbeszéd eredt meg, mint a milyen komoly a gazdáik között. - - -VIII. FEJEZET. - -A két fegyvernök beszélgetése. - -Lovagok és fegyvernökök különváltak tehát, s ezek életök folyását -beszélték el egymásnak, amazok meg hőstetteiket. A csatlósok -beszélgetése ilyen formán vette kezdetét: - -– Bizony csak fáradságos élet ez a mi életünk, pajtás uram – kezdé az -erdők lovagjának fegyvernöke – a kik kóbor lovagok mellett szolgálunk -fegyvernökök gyanánt. Mi csakugyan a mi arczunk verejtékével eszszük a -mi kenyerünket, mely az egyik átok, a mivel a teremtő Ádám apánkat -megátkozta. - -– De még azt is bátran hozzá tehetjük – jegyzé meg Sancho – hogy egész -hideg-vette testtel eszszük, mert áll-e ki akárki fia több hideget vagy -meleget mint a kóbor lovagság fegyvernökei? Egyébiránt ez még csak -hagyján, ha van mit ennünk, mert: ha van még egy-két karaj, még úgy -tűrhető a baj; de van ám aztán arra is akárhányszor eset, hogy két-három -napig egyéb betevő falatunk sincs reggelire, mint a fuvalló szél. - -– Mindezt el lehet hordozni és elhordozásán segíteni – mondá az erdők -lovagjáé – ha a jutalom reménye kecsegtet; már pedig, ha csak a kóbor -lovag, a kit az ember szolgál, nem szerfölött szerencsétlen: -fegyvernökét rövid idő alatt csakugyan meg szokta ajándékozni valami -sziget kormányzóságával vagy valami tisztességes grófsággal. - -– Én – veté közbe Sancho – több ízben mondtam már gazdámnak, hogy -megelégedném valami sziget kormányzóságával; ő meg oly nemesszívű s oly -bőkezű, hogy igen számos és különböző ízben meg is igérte. - -– Én – mondá amaz – beérném szolgálatom fejében valami kanonoksággal is, -s gazdám ezt már meg is ajánlotta. - -– Ugyan úgy-e? – kérdé Sancho – akkor hát pajtás uram gazdája valami -kóbor szerzetes-lovag nemde s így ajánlhat hű cselédjének e fajta -jutalmat. Az én uram egészen világi ember; de azért mégis nagyon jut -eszembe, hogy voltak olyan okos emberek is – csakhogy azt tartom annál -rosszabb indulatúnak – a kik minden áron arra akarták rábeszélni, hogy -érsekké legyen; ő azonban csak császárrá kivánt lenni, pedig akkor majd -alig tudtam mit csinálni attól való féltemben, hogy utóbb mégis kedve -szottyan és felcsap egyházi embernek. Már pedig nekem erre a pályára -semmi, de semmi hajlandóságom nincsen; mert hogy az igazat megvalljam -pajtás uramnak, bárha így kivülről magam is csak embernek látszom, de -már a mi az egyház dolgát illeti, ahhoz hat ökör vagyok. - -– Már pedig abban az egyben pajtás uram igazán csalódik – viszonzá a -másik – mert nem minden sziget kormányzóság jó fajta ám; az egyik nagyon -terhes, a másik igen sovány, a harmadik meg szörnyü keserves, s végre -még a legrendesebbel s a legjövedelmesebbel is annyi teher és -alkalmatlanság jár együtt, hogy ezek alatt majd leroskad az ember, -vagyis jobban mondva, az a szerencsétlen, a ki az ilyen terhet -elvállalja. Sokkal többet érne, ha mi, kik ezt az átkozott szolgálatot -folytatjuk, a magunk házába vonulhatnánk vissza s ott aztán olyan -kellemes foglalatosságokkal töltenők időnket, mint példáúl vadászat vagy -halászat. Mert ugyan van-e a világon olyan ágról szakadt fegyvernök, a -kinek legalább is egy paripája s egy pár agara, úgyszinte egy horga ne -lenne, a mivel odahaza magát jól elmulathatja. - -– Nekem van az mind – mondá Sancho – az igaz, hogy lovam ugyan nincsen, -hanem van egy olyan szamaram, mely két annyit ér, mint a gazdám -paripája. Gazember legyek ebben a nyomban, ha cserélnék vele, még ha -uram négy más paripát adna is ráadásul. Pajtás uram talán tréfára véli, -hogy én olyan nagyra szabom szürkém árát, mert hát szamaramnak szürke a -színe; pedig igazán, igazán mondom! Agár dolgában se lesz fenakadás, -mert van az a mi falunkban annyi mint a tarkakutya; s annál jobb -szeretem a nyulat, ha más fogja meg a számomra. - -[Illustration] - -– Igaz lelkemre mondhatom, pajtás uram – vevé át a szót megint az erdő -lovagjának fegyvernöke – nekem csakugyan az a szándékom, hogy itt hagyom -ezeket a lovagos bolondságokat, hazamegyek szülőfalumba s nevelgetem -három gyermekecskémet, a kik olyan szépek mint az igaz gyöngy. - -– Nekem is van kettő olyan – hogy még a király szeme is megakadna -rajtok. De kivált a leányom, az olyan helyre egy leány, hogy mihelyt -kormányzóvá leszek, grófnévá teszem s herczegnek adom férjhez, hogy ásó -kapa válaszsza el őket egymástól. - -– S hány esztendős az a kisasszony, a ki grófnévá készül lenni? – kérdé -a másik fegyvernök. - -– Úgy tizenöt esztendős körül lehet, ha kettővel nem több vagy kevesebb -– viszonzá Sancho – de akkora ám mint valami lándzsa, olyan fris mint a -tavaszi reggel, s van olyan ereje mint valami jó béresnek. - -– Mind olyan tulajdonság – jegyzé meg az erdők lovagjának fegyvernöke – -a mikkel nemcsak grófnévá lehet, hanem akár még fejedelmi trónusra is -juthat; hogy a kutya egye meg a leányát, de csak derék lány is lehet! - -Mely utóbbi szavakra Sancho meglehetős neheztelőleg igy válaszolt: - -– Ne egye bíz azt, hallja kegyelmed, s kegyelmed is jobban megrághatná -ám a szót, ha már egyszer kóbor lovagok között vetyeng, a kik magok a -megtestesült becsülettudás. Az ilyen kifejezéseket kikérem magamnak. - -– Ejnye be kevéssé tudja, pajtás uram – mondá az erdők lovagjának -fegyvernöke – hogy az ember hogyan szokta kifejezni dicséretét. Hát nem -tudja, hogy ha a bikaviadalon a lovag valami jó lándzsadöfést ejt a -bikán, vagy általában ha valaki dolga jól sikerül, a köznép csak igen -úgy szokta mondani: hogy a kutya egye meg az emberét ezt ugyan jól -nyélbe sütötte! S a mi ebben megszólásnak látszik, az épen a fő- fő -dicséret. De ne vitatkozzunk e fölött, pajtás uram. Mondja meg inkább, -egészen helyén van-e az esze a kegyelmed gazdájának? - -– No már ezt, az igazat megvallva, épenséggel nem mondhatom – viszonzá -Sancho – furcsa ember az, pajtás uram! Van annak esze, annyi mint egy -egész előljáróságnak, de néha meg úgy megbomlik, hogy siralom látni. - -– Akkor hát szakasztott mása az én gazdámnak; az is nagyon okos, ha nem -bolond; de ha bolond, akkor aztán nagyon bolond. Kutya baja volna -odahaza, úgy élhetne mint a kiskirály, s íme kapja magát, beáll -bolondnak, hogy megtalálja egy másik lovag eszét, a ki elvesztette. Ezt -keresi hegyen völgyön, már pedig nem tudom, lesz-e benne köszönet, ha -megtalálja? - -– Lám, a lónak négy lába van, mégis megbotlik – jegyzé meg Sancho – más -háznál is csak főznek babot, de nálam mindjárt egy egész üsttel; több -uti társa s kenyeres pajtása van a bolondságnak mint az okosságnak; de -ha igaz, a mit a példabeszéd tart, ha van, ki a bajban társunk, már ez -is vigasztalásunk: akkor én bízvást vigasztalhatom magamat pajtás -urammal, hogy szintolyan urat szolgál, a ki csak olyan bolond, mint az -én gazdám. - -– Bolondnak bolond az, de a mellett bátor – folytatá a másik – és -furfangossága talán még bolondságánál s bátorságánál is nagyobb. - -– Már ebben az enyim nem egyez meg vele – viszonzá Sancho – mert ebben -ugyan nincsen egy szikra ravaszság se; ellenkezőleg olyan jámbor mint a -birka. Nem árt az senkinek, inkább mindenkinek a javát akarja; nincs -benne egy szikra rosz akarat; akármi gyerek is elhitethetné vele fényes -délben, hogy éjjel van. S épen ezért az együgyüségeért úgy szeretem mint -a lelkemet, s nem tudok tőle megválni akármennyi bolondságot csinál is. - -– Mind a mellett, pajtás uram – mondá a másik – ha a vak vezeti a -világtalant, utójára mind a ketten verembe esnek. Jobb lesz nekünk annak -idejében tovább állni innen, visszatérni a magunk háza tájára, mert nem -jár ám mindig jól, a ki mindig kalandot keres. - -Sancho már egyideje mindig nagyobb meg nagyobb szárazakat kortyantott, s -úgy látszott, hogy a torka nagyon ki van száradva. Mihelyt a figyelmes -erdei fegyvernök ezt észrevette, azonnal így szóla hozzá: - -– Úgy látszik annyit tereferéltünk, hogy már a nyelvünk is a szánk -padlásához tapad; de van énnekem egy locsolóm a nyeregkápára akasztva, a -mi nem épen megvetendő. - -S ezzel kis időre eltávozott, de csakhamar visszatérvén, jó nagy kulacs -bort hozott magával egy bőrtömlőben, azonkivül majd fél rőf hosszú -pástétomot, a mi csakugyan nem nagyítás, mert akkora fehér tengeri nyúl -volt benne, hogy a mint Sancho megpillantotta, nem is valami kis -fia-gidának, hanem valóságos kecskebaknak nézte. - -– S pajtás uram ilyesmiket is szokott magával hordani? – kérdé Sancho -mindezek láttára. - -– Hát hogyne? – viszonzá a másik – hiszen talán csak nem álltam be olyan -éhenkórász fegyverhordozónak, a ki kenyéren meg vízen tengődik? Jobban -el van látva az én éléstáram mindenfélével nyeregkápámon, mint -akármelyik generálisé mikor táborba készül. - -Sancho ugyan nem sokat kérette magát, hanem tüstént hozzálátott s nyelt -a sötétben akkora falatokat, mint az öklöm. - -– Már az igaz, hogy pajtás-uram csakugyan hű és derék fegyvernök – mondá -Sancho – maga a jóság, szívesség, embertudás és becsületesség; már ez a -lakoma is tanusítja, a mely, ha nem került is babonaság útján ide, majd -úgy látszik, hogy ide lett varázsolva. Ehhez képest én bizony szegény -koldus vagyok, a kinek tarisznyájában egyéb sincs valami kevés kis -sajtnál, de még az is oly kemény, hogy be lehetne zúzni vele akármely -óriás fejét. A sajton kivül valami négy tuczat szentjánoskenyér fityeg -ott ugyanannyi dió meg mogyoró társaságában, minek mind az uram -szűkmarkusága az oka, meg aztán azon meggyőződése, hogy a lovagrend -törvénye azt tartja, hogy a kóbor lovagnak egyébbel nem szabad -táplálkoznia, mint aszalt gyümölcscsel meg mezei gyökerekkel. - -– Igaz hitemre mondom, pajtás uram – viszonzá az erdei csatlós – az én -gyomrom ugyan nem érné be papsajttal, vaczkorral meg erdei gyökérrel. -Tartsák meg ezt magoknak lovagtörvényeikkel és szabályaikkal gazdáink s -egyék meg, ha akarják; én bizony a nyeregkápára akasztva mindig hordok -magammal hideg pecsenyét, meg ezt a tömlő-kulacsot, a melylyel olyan jó -barátságban élünk s én úgy szeretem, hogy napjában százszor is -megölelem, megcsókolom. - -S ezzel aztán odanyujtotta Sanchonak, a ki szájához emelé és szítta, -szítta egyre, úgy, hogy majd egy óranegyedig vizsgálta a csillagokat, s -mikor aztán elvégezte az ivást, lehajtotta fejét féloldalt s nagyot -fohászkodva így szólott: - -– Jaj, hogy a kutya egye meg, ejnye de csak kapitális egy ital! - -– No lám – jegyzé meg az erdő lovagjának fegyvernöke, a mint Sancho e -nyilatkozatát meghallotta – úgy-e pajtás uram is úgy dicsérte meg a -boromat, hogy a kutyával etette. - -– Már – válaszolt Sancho – be kell vallanom, csakugyan elismerem, hogy -az ilyen dícséretben nincsen semmi sérelmes. De hát, uram, pajtás uram, -ugy-e ez a bor ciudad-reali? - -– Ez már aztán a borismerő! – kiálta fel az erdei csatlós – persze hogy -odavaló termés s nem is mai gyerek. - -– Az igaz, hogy helyes egy bor! – folytatá Sancho – De hát reménylem, -pajtásuram csak tart is olyan embernek, hogy bort a bortól meg tudjam -különböztetni? Van nekem a borismerésre olyan helyes természetes -ösztönöm, hogy csak a puszta szagáról is megmondom én hol termett, mi -fajta, milyen ízü, hány esztendős, hányszor kell lefejteni, egy szóval -mindazt, a mi borról csak mondható. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, -mert volt az én családomban apai részről két olyan borismerő, a kiknél -különbet la Mancha sok számos éven át nem látott. Nagyobb igazság okáért -elmondom, mi történt ezekkel egyszer. Bort kóstoltattak velök egy -hordóból, s arra kérték, mondják meg, hogy ízlik nekik, jó-e, rosz-e, -nincs-e valami hibája? Az egyik csak a nyelve csúcsát mártotta bele, a -másik csupán megszagolta. Az első azt mondta, hogy a bornak vasize van; -a másik meg azt, hogy bőrszagu. A kié a bor volt, az váltig állította, -hogy az ő hordója mindig ilyen tiszta meg olyan tiszta, s nincs rá eset, -hogy olyasmit kevertek volna a borába, a mitől annak vasíze vagy -bőrszaga lehetett volna. De a két borismerőnek hiába beszélt, azok csak -nem tágítottak egy hajszálnyit sem. Idő multával eladták a bort s mikor -a hordót kimosták, egy piczi kis kulcsot találtak benne keskeny kis -szíjra kötve; – ebből is látható hát pajtás uram, hogy a ki ilyen -családból származott, az bátran elmondhatja az ilyes dolgokban a maga -véleményét. - -– Épen azért mondom – szólt a másik – jobb lesz nekünk, ha a kalandozást -abba hagyjuk, s ha otthon van kenyerünk, ne járjunk másutt kalács után, -hanem térjünk haza a magunk gunyhójába, ott is megtalál a jó Isten ha -ugy akarja. - -– Már, a mig uram Barcelonát megjárja, még addig vele maradok, azután -majd meglássuk. - -A két jó csatlós addig beszélgetett s addig szopogatta a bőrcsutorát, -hogy utoljára is az álomnak kellett nyelvöket bekötnie, és szomjukat -csillapítnia, mert hogy ezt egészen elolthassa, erről még csak álmodni -sem lehet. Igy aztán a majd egészen kiürült kulacsot mindaketten -kezökben tartva, szépen elaludtak, s mi egyideig magokra is hagyjuk s -azt készülünk elmondani, mi történt ezalatt az erdő lovagja és a Búsképü -között. - - -IX. FEJEZET. - -A két lovag társalgása. - -Valamint a csatlósok között arról folyt a párbeszéd, a mi őket -érdeklette legjobban: hasonlóképen a lovagok is az ő körükbe vágó -hőstetteikről szólottak egymásnak. Nem akarjuk társalgásukat széltiben s -hosszában leirni; csak azt az egyet ragadjuk meg, mikor az erdők lovagja -a többi között igy szóla: - -– A mire azonban a legbüszkébb vagyok, s a mit legfőbb dicsőségemnek -tekintek, az, hogy párbajban legyőztem azt a nagyhírű lovagot Don -Quijote de la Manchát is s kicsikartam belőle azt a vallomást, hogy az -én jegyesem, Doña Casildea de Vandalia sokkal magasabb és előkelőbb -származásu, mint az ő alacsony Dulcineája, a kinek még a nagyatyja -kecskepásztor volt. Ezen egy diadalmat úgy tekintem, hogy abban a világ -minden kóbor lovagját legyőztem, mert az említett Don Quijote csakugyan -legyőzte mindnyáját: ha tehát én meg ő rajta diadalmaskodtam, az ő híre, -neve, dicsősége mind átszállott én reám. - - S annál nagyobb a győztes diadalma - Mennél nagyobb a meggyőzött hatalma. - -úgy, hogy az említett Don Quijote számtalan hőstette most már mind az -enyim, s nekem tulajdonítják. S még sem érzem magamat boldognak, mert -van egy ellenséges varázsló, a ki ezen állításomat kétségbe akarja vonni -s azt mondja, csak képzelem e diadalmat. Nekem tehát szerteszét kell -járnom a világot, éjszakról délig és kelettől nyugotig, hogy kardom -hegyével szerezzek bizonyságot állításom igazságának s hazudtoljam meg -mindazokat, kik az ellenséges varázslóval egy követ fújnak. - -Don Quijote alig tudott hová lenni bámultában az erdők lovagja szavainak -hallatára. Százszor meg százszor meg akarta bizony hazudtolni ő, s már -már a nyelve csúcsán volt, hogy szemébe mondja: hazudik; mindazáltal még -csak türtőztette magát a mennyire lehetett, hogy az majd saját -nyilatkozatával legyen kénytelen bevallani hazugságát; s végre nyugodt -hangon így szóla hozzá: - -– Hogy nagyságod, tisztelt lovag úr, Spanyolország, de sőt az egész -világ kóbor lovagjainak legtöbbjét legyőzte, az ellen nincs semmi -kifogásom; de hogy Don Quijote de la Manchát is legyőzte volna: már azt -kétségbe kell vonnom, s az ön szavaival ellenkezőt állító bölcsnek -pártjára állanom. Meglehet, hogy más valakit győzött le, a kit annak -tartott, bárha nem sok van olyan, a ki hozzá hasonlítana. - -– Megint egy ellentmondó! – pattant föl az erdők lovagja – az égre, a -mely bennünket borít, arra mondom, hogy Don Quijotéval küzdöttem, -legyőztem és maga-megadására kényszerítettem. Ő magas termetű, sovány -képű, csontos, szikár ember; haja már deresedik, orra kissé görbűlt -sasorr, s alatta nagy, fekete kajla bajuszt visel; barangolásában a -Busképű lovag nevet vette föl s fegyvernöke gyanánt egy paraszt ember -jár vele, a kit Sancho Panzának hívnak. Ő maga egy híres hadi ménnek, -Rocinantenak a hátát nyomja s kantárát kormányozza, végre pedig -menyasszonyáúl egy bizonyos Dulcinea del Toboso nevü pisze orrú -parasztleányt tekint, a kit előbb Aldonza Lorenzonak hívtak. Ha még ez -sem elég igazságom hitelére, itt ez a kard, a mely majd hitelt szerez -még magával a hitetlenséggel szemben is. - -Don Quijoteban lángolt a harag, de még el tudta fojtani, hogy ellenfelét -utóbb majd annál jobban megszégyenítse. Azért így szóla: - -– Csillapuljon lovag úr s hallgassa meg a mit mondani akarok. Tudnia -kell nagyságodnak, hogy az említett Don Quijote nekem az egész világon -legbensőbb barátom, elannyira, hogy majdnem azt mondhatom róla, úgy -szeretem mint tulajdon magamat. Azon kímerítő s részben pontos részben -hazug leirás után, melyet felőle és jegyeséről nyujtott, csakugyan azt -kellene hinnem, hogy ő maga volt az, a kit nagyságod legyőzött. Más -részről azonban szemmel látható és kézzel fogható előttem, hogy az semmi -szín alatt sem ő lehetett, ha csak úgy nem történt, hogy igen sok -varázsló lévén ellensége – különösen egy a ki folytonosan üldözi – -netalán ezek valamelyike ölté fel az ő alakját s győzette le magát, hogy -megfoszsza azon nagy hírétől, melyet számára kitünő hőstettei az ismert -föld egész kerekségén megszereztek és megteremtettek. Ennek bizonyságára -pedig még azt is felhozhatom, hogy íme alig harmad napja ugyancsak e -varázslók a bájos Dulcinea személyét és alakját átváltoztatták -közönséges rút pórleánynyá; meglehet tehát, hogy így varázsolták el Don -Quijotet is. S ha még ez mind nem elég, hogy nagyságodat állitásom igaz -volta felől meggyőzzem, ime itt áll Don Quijote maga személyesen, a ki -ez igazságot kész fegyverrel is megvédeni, gyalog vagy lóháton, vagy a -mint nagyságodnak kedve tartja. - -S e szavaknál Don Quijote egész hosszában fölegyenesedék kezét kardja -markolatára vetette és várta mire határozza el magát az erdők lovagja. -Don Quijote meglepetést, megrettenést térdreborulást s a hazugság -bevallását és töredelmes bűnbánat rebegést várt, – ez azonban nem -történt, ellenkezőleg az erdők lovagja a legnyugodtabb hangon így -válaszolt: - -– Ismerős előttem az ilyen felelet; hallottam ezt már másoktól is. Jó, -ám ön legyen tehát az igazi Don Quijote. De a ki önt elvarázsolt -alakjában egyszer már legyőzte, kecsegteti magát azzal a reménynyel, -hogy majd legyőzi másodszor is saját maga valóságában. Minthogy azonban -nem járja, hogy a lovagok a magok baját éjnek idején végezzék mint a -tolvajok és útonállók: várjuk be a hajnal hasadtát, hogy a nap is tanuja -legyen küzdelmünknek. Feltétel gyanánt csak azt szeretném kikötni, hogy -a vesztes fél köteles legyen a győztes minden kivánságát beteljesíteni, -a mennyiben ez a kivánság a lovag illedelemmel nem ellenkezik. - -– Teljes tökéletesen beleegyezem mind a föltételbe, mind a -megállapodásba – mondá Don Quijote. - -S azzal oda mentek fegyvernökeikhez, a kik még most is hortyogtak, -ugyanazon helyzetben a melyben őket az álom meglepte. Felébresztették s -megparancsolták nekik, tartsák készen a lovakat, mert mihelyt virrad, -véres és gyilkos párbajt akarnak küzdeni. - -Ezen hír hallatára Sanchonak ijedtében még a szája is tátva maradt, -annyira féltette urát azok után, a miket az erdők lovagja fegyvernökétől -hallott gazdája hősiségéről. A két fegyvernök szótlanúl ment, hogy az -állatokat összeterelje, melyek azonban, ugymint a három ló és a szamár, -egymással mintegy jó barátságot kötve, immár mind egy rakáson állottak. - -Útközben az erdei csatlós így szóla Sanchohoz: - -– Ugy-e tudja pajtás uram, hogy Andaluciában, a hová mi is valók -vagyunk, az a szokás, hogy az ilyen viaskodások alkalmával a szemtanuk -se dugják össze kezüket tétlenül mig a hozzájok tartozó felek egymással -tusakodnak; azt akarom mondani más szóval, legyen rá készen kegyelmed, -hogy a míg uraink vívnak, addig majd nekünk is meg kell egymást -tapogatnunk, de úgy, hogy a kékje-zöldje ott maradjon. - -– No már hiszen pajtás uram, – viszonzá Sancho – ez a szokás megjárhatja -zsiványok meg verekedők közt, de hogy a kóbor lovagok fegyvernökei is -ahhoz tartsák magokat, azt ugyancsak nem látom szükségesnek. Én legalább -soha se hallottam a gazdámtól semmit ilyes rosz szokásról, már pedig az -könyv nélkül tudja a kóbor lovagság minden törvényét. Egyébiránt még ha -úgy volna is igaz hogy a fegyvernököknek kutya kötelességök magoknak is -dulakodniok a míg uraik dulakodnak, én még sem állanék kötélnek, -szívesebben megadom a bánatpénzt mi az ilyen békességesebb indulatú -fegyvernökökre ki van szabva, tudom, hogy ez nem rughat többre két font -viasz áránál s én szívesen leteszem ezt, mert még így is olcsóbb lesz -mint a mennyibe a tépés kerülne a mit a fejemre kellene rakatnom, -melyről már előre is látom, hogy ketté van hasítva. Aztán meg énnekem -már csak azért se lehet viaskodnom, mert kardom sincs, minthogy soha -életemben se kötöttem az oldalamra. - -– Ezen igen könnyen segíthetünk – viszonzá az erdei csatlós – van nálam -két vászonzsák, egyik akkora mint a másik; pajtás uram fogja az egyiket -én meg a másikat s elzsákoljuk egymást egyenlő fegyverekkel. - -– Ebbe már beleegyezem – mondá Sancho – mert így inkább csak kiporoljuk -egymást mintsem megsebesítjük. - -– De nem addig a! – viszonzá a másik, – hanem hogy a szél ki ne kapja -kezünkből a zsákot, valami fél tuczat csínos, lapos, félökölnyi kavicsot -kell előbb beléjök hánynunk, de úgy, hogy egyikünké se legyen se -könnyebb se nehezebb mint a másiké, így aztán jól megrakhatjuk egymást a -nélkül, hogy valami nagy bajt okoznánk. - -– Ugyan ugy-é? – mondá Sancho – eb a lelke, de jól eltalálta pajtás -uram! Lám milyen puha prémmel, lágy párnával akarná kibélelni a zsákját, -hogy csak a fejit üsse az embernek, hogy meg ne sántuljon. Hát nem -verekszem én, tudja, ha mindjárt selyem gubóval tölti is meg a -zsacskóját! Üssék verjék egymást az uraink, ha kedvök tartja, mi meg -együnk, igyunk, vígadjunk, úgy is van az időnek gondja rá, hogy -életünket elnyisszantsa a nélkül, hogy mi magunk siettetnők a végit; -majd leesik, ha megérik. - -– Már törik-szakad – viszonzá az erdei csatlós – legalább fél óra -folyásáig okvetetlenül verekednünk kell. - -– Nem én egy minutáig se! – felelé Sancho – hiszen csak nem leszek olyan -goromba meg háládatlan, hogy hajba kapjak azzal, a kivel csak az imént -ettem, ittam, vígadtam. És még hozzá minden boszú és harag nélkül! Ki az -ördög akarna veszekedni csak ugy potyára?! - -– Majd segítek én azon könnyü szerrel – mondá a másik – nevezetesen úgy, -hogy mielőtt a dulakodáshoz fognánk, én suttyomban odalopódzom pajtás -uramhoz, s kétszer háromszor úgy képen felejtem, hogy a lábam elé rogy, -a mi tudom felébreszti haragját, ha úgy aludnék is mint a juhászbunda. - -– Tudok ez ellen én is valamit – viszonzá Sancho – a mi egy -paraszthajszállal se áll hátrább a kegyelmedénél; fogok egy vendég -marasztalót s előbb, hogy sem pajtás uram az én haragomat felébresztené, -úgy elaltatom én egy pár suhintással a kegyelmedét, hogy tudom Isten föl -nem ébred hamarább mint a más világon, a hol pajtás uram majd megtudja, -hogy nem vagyok olyan ember, a kit akár ki is az orránál fogva -czibálhasson. Azért hát jó lesz, ha minden ember résen áll, bárha -derekabb dolog lenne, ha kiki aludni hagyná a maga haragját; mert nem -lehet tudni kiben mi lakik, kicsiny ember nagy bot, a kis csupor hamar -felforr, sokan mennek gyapjuért s nyírtan jönnek vissza; az Isten -megáldotta a békességet s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, -megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a -megmondhatója, hogy én a ki ember vagyok, mivé nem lehetek! Azért tehát -jó előre csak azt akarom mondani, uram pajtásuram, hogy ha baj lesz, nem -én felelek érte, hanem kegyelmed. - -– Jó jó – viszonzá az erdei csatlós – holnap is nap lesz s akkor majd -elvállik hány zsákkal telik! - -E közben a fákon már ezer meg ezer apró tarka madárka kezdett -csicseregni, melyek vegyes vidám hangicsálásokkal köszönteni s üdvözleni -látszának az üde hajnalt, mely a kelet kapuján és erkélyein már már meg -akarta mutatni bájos arczulatát, fürtjeiről véghetetlen számú omlatag -gyöngyöt hullatván alá miknek édes nedvében a füvek megfüremedve, magok -is olyanokká váltak mintha töméntelen sok apró gyöngyöt hajtanának s -ömlesztenének; a füvekről gyöngyharmat csepegett, a források -mosolyogtak, a patakok mormoltak az erdők örültek s a rétek teljes -díszbe öltöztek a hajnal elérkeztével. - -Azonban alig hogy a hajnal elegendő világosságot szolgáltatott a -tárgyakat meglátni s egymástól megkülönböztetni: ime Sancho Panza -szemeibe legelőször is az erdők lovagja fegyvernökének orra ötlött, a -mely akkora volt, hogy gazdájának majd az egész testét beárnyékolá. Oly -éktelen nagy orr volt ez, telisded tele bibircsókkal s bolondgombaszerű -szederjes, kék foltokkal, hogy majd egy araszszal alább ért gazdája -ajkánál s nagysága, színe, bibircsói s görbülése úgy elrutíták az -arczot, hogy a mint Sancho meglátta e szörnyeteget s eszébe jutott, hogy -az éjszaka homályában ennek tőszomszédságában evett-ivott: keze-lába úgy -el kezdett egyszerre remegni, mint a kit a kórság tör, s megfogadta -magában, szivesebben kiáll egy tuczat pofoncsapást, semhogy haragját -fölébresztesse s ezzel a madárijesztővel birokra keljen. - -Don Quijote is végig mérte ellenfelét, a lovagot, s látta, hogy sisakja -lebocsátott rostélylyal a fején van már, úgy hogy arczát ki nem veheté; -az azonban látszott, hogy izmos ember, ha nem túlságosan magas is. -Panczélja fölött valami felöltőt vagy zubbonykát viselt, úgy látszék -tiszta arany szövetből, mely számos apróbb, tündöklő tűkör-foltokkal -volt behintve, melyek külsejének kiváló fényt és urias díszt -kölcsönzének. Sisakjáról nagy csomó sárga, zöld és fehér toll -lengedezett; egy fa derekához támasztott dárdája igen hosszú és vastag -volt, s erős vashegye arasznyinál hosszabb. Don Quijote mindezt látta, -megfigyelte s a látottakból és megfigyeltekből azt következteté, hogy az -említett lovagnak igen erősnek kell lennie, mindazáltal korán sem ijedt -meg úgy mint Sancho Panza; sőt ellenkezőleg, nemes magatartással így -szólt a Tükrök lovagjához: - -– Ha a nagy küzdés-vágy nagyságod udvariasságát nem akadályoztatja, -ennek nevében kérem kegyedet, szíveskedjék sisakja rostélyát kissé -fölemelni, hogy megláthassam, valjon arcza hősisége is hasonlítható-e -külső délczegségihez. - -– Akár nyertes, akár vesztes legyen e párbajban – viszonzá a Tükrök -lovagja – elég ideje marad a harcz után is arczom meglátására. S ha most -nem teljesítem kivánságát, ennek az az oka, mert igen sérelmesnek -tartanám Casildea de Vandaliára nézve a sisakrostély fölemelésére -pazarolt idővesztegetést, mely ennyivel is késleltetné azon vallomás -kicsikarását, melyet tudvalevőleg nagyságodtól követelek. - -– De hát legalább addig, a mig lóra ülünk – mondá Don Quijote – -megmondhatja lovag úr, én vagyok-e csakugyan az a Don Quijote – a kiről -azt állítá, hogy legyőzte? - -– Erre nézve annyit mondhatok – viszonzá a Tükrös – hogy ama lovaghoz -nagyságod annyira hasolít, mint egyik tojás a másikhoz; minthogy azonban -kegyelmedet állítása szerint varázslók üldözik, nem merem határozottan -erősíteni, nagyságod volt-e az valóban vagy sem? - -– A mi engem illet – felelt Don Quijote – ez nekem elég, hogy kegyelmed -csalódásáról meg legyek győződve; a mi pedig azt illeti, hogy nagyságod -is belássa tévedését, csak ide a lovakkal, s rövidebb idő alatt mint a -mennyi a sisakrostély felemelésére kellett volna, ha isten és karom -hősisége el nem hagynak, majd meglátom én kegyelmed arczát s kegyelmed -majd belátja azt, hogy a legyőzöttnek gondolt Don Quijote nem én vagyok. - -Ezzel félbeszakadt köztük minden szóváltás; lóra pattantak s Don Quijote -egy kanyarulatot tett Rocinanteval, hogy a támadásra szükséges -távolságra juthasson; hasonlókép cselekedett a Tükrök lovagja is. -Azonban Don Quijote nem igen lehetett még húsz lépésnyire sem, midőn a -Tükrök lovagja visszahívta, mire megint egymáshoz közelítének mind a -ketten, a Tükrös pedig így szólott: - -– Ne feledje lovag úr, hogy tusakodásunk feltétele az, hogy a mint már -említettem, a vesztes fél köteles a győztes akaratának teljesen -meghódolni. - -– Tudom – viszonzá Don Quijote – azon kikötéssel azonban, hogy a -legyőzöttnek csak azt szabad rendelni és parancsolni, a mi a lovagság -korlátain túl nem terjed. - -– Igen természetes – jegyzé meg a Tükrök lovagja. - -E pillanatban látta meg Don Quijote a fegyvernök ormányát s láttára nem -kisebb csodálkozás fogta el őt magát is mint előbb Sanchot elannyira, -hogy valami csodaszörnynek gondolta, vagy olyan uj fajta embernek, a -milyent a világon eddigelé még nem ismertek. - -A mint Sancho látta, hogy gazdája térfogni távozik, semmi áron se -kivánkozott a nagy orrúval magára maradni, félve, hogy ha ez orrával az -övét csak egyetlen egyszer meg találja is legyinteni, már akkor az ő -küzdelmének vége lesz, mert vagy az ütéstől, vagy az ijedtségtől földre -roskad. Azért tehát ura után szaladt s Rocinante egyik kengyelszijába -kapaszkodott, mikor pedig észrevette, hogy gazdája már fordúlni -szándékozik, így szóla hozzá: - -– Az isten is megáldja nagyságos uramat, billentsen föl engem kérem arra -a tölgyfára, mielőtt még a támadáshoz látna, a honnan sokkal -bátorságosabban, de még jobban is láthatom mint a földről, azt a vakmerő -viaskodást, melyre nagyságod ezzel a lovaggal készül. - -– Vagy is az igazat megvallva – jegyzé meg Don Quijote – úgy-e azért -szeretnél a kakasülőre felkuporodni, hogy minden veszedelemtől mentten -láthasd a bikákat? - -– Mi tagadás, uram – felelé Sancho – ennek a csatlósnak éktelen nagy -orra úgy meglepett, de meg is ijesztett, hogy nem merek közeliben -maradni. - -– Csakugyan akkora is – mondá Don Quijote – hogy ha nem az volnék, a ki -vagyok, magam is megdöbbennék tőle; jer tehát, fölsegítlek oda, a hova -kivánkozol. - -A mig Don Quijote azzal vesződött, hogy Sanchot a paratölgyre fölemelje, -addig a Tükrök lovagja elegendő távolságra vonúlt már vissza s -gondolván, hogy Don Quijote is ekképen cselekedett, semmiféle -trombitaszóra vagy egyéb jeladásra nem várva, lovát megfordítá, a mely -sem futósabb, sem szemrevalóbb nem volt Rocinantenál s a tőle telhető -legnagyobb sebességgel, tudniillik lassú koczogvást, szembe indúlt -ellenségével. Mikor azonban meglátta, hogy Don Quijote azzal van -elfoglalva, hogy Sanchot a fára szuszakolja; egyszerre megrántá -kantárszíját s a fele uton megállt, a mely jóságot a jó paripa mély -háladatossággal fogadott, minthogy úgy is alig lett volna képes -megmocczanni. - -Don Quijote, a kinek hirtelen visszafordúltában úgy látszott, hogy -ellensége vágtatva közelít: nagy gyorsan belenyomta sarkantyuit -Rocinante soványságtól horpadó két oldalába, a mi ezt annyira -felcsiklandozta, hogy a jelenvoltak utóbbi tanúskodása szerint, most az -egyszer csakugyan úgy neki iramodott, mint soha máskor sem azelőtt, sem -soha többé azután. - -Most tehát ezen ő nála páratlan hevességgel száguldott oda, hol a Tükrök -lovagja paripájával megfeneklett, a ki tövig nyomta ugyan sarkantyúját -lovába, de csak egy arasznyira se tudta elébbre ösztökélni álló -helyétől, a hol négy lábát megvetette. - -E kedvező pillanatban, e szerencsés körülmények közt rohanta meg Don -Quijote az ellenséget, a ki már lovával is rettenetesen meg volt akadva, -azonkívül még dárdája neki szögzésével sem tudott semmi módon -boldogúlni. Don Quijote, heves ostromlásában, észre sem vevé az ellenség -szorúltságát, könnyü szerrel s minden veszedelem nélkül rája üthetett -tehát a Tükrök lovagján, s neki is rontott olyan erővel, hogy ugyancsak -pogányúl lelökte lováról s az úgy vágódott a földre hanyatt, hogy se -keze, se lába meg se mozdúlt, mintha egészen halva lett volna. - -Alighogy Sancho ezt az esést meglátta, csuszott rögtön a tölgyfáról s -rohant, a mint csak a lába bírta, a gazdájához. Ez pedig már akkor -leszállt Rocinanteról, oda lépett a Tükrök lovagja mellé, megeresztte -sisakja állazóját, hogy lássa, megvan-e halva, s ha még él, hogy szabad -levegőhez juttassa. És ime látta… De ki tudná csodálkozás, ámulat és -meglepetés nélkül hallani, mit látott. Látta a tanuló Carrasco Sámson -tulajdon arczát, tulajdon képét a maga valóságos személyében, s a mint -látta, nagy harsányon felkiáltott: - -– Ide, Sancho, nézd mily hihetetlen látomány. Siess fiam s lásd, mire -képes a bűvölés, a boszorkányság és a varázslók! - -Sancho oda érkezett, s a mint az egyetemi tanuló arczát meglátta, vetett -magára ezer keresztet s mondott ugyanannyi imádságot. - -A földre terített lovag e közben az élet legkisebb jelét sem adta, -Sancho végre pedig így szólt urához: - -– Én a mondó vagyok, uram, ne is gondolkozzunk sokat, hanem fogja -nagyságod azt a kardot s üsse torkába ennek a Carrasco Samson formájú -tanulónak, hátha hamarjában valamelyik varázsló ellenségét teszi el -benne láb alól. - -– Nem rosz tanács – jegyzé meg Don Quijote – mert annál jobb, mennél -kevesebb az ellenség; s azzal kardot rántott, hogy úgy járjon el, a hogy -Sancho tanácsolta. - -E pillanatban azonban ujabb csoda történt. A Tükrök lovagjának -fegyvernöke szaladt oda nagy lelkendezve, de – most már híre hamva sem -volt többé az iménti tenger-orrának. - -Messziről kiáltott már: - -– Megálljon, señor Don Quijote! Legjobb barátját öli meg, Carrasco -Sámsont. - -Sancho oda nézett az ismerős hangokra, s most orrtalansága ijeszté meg -majdnem épen annyira mint az előbb nagyorrusága. Meglepetesében egyebet -se tudott kérdeni ez egy pár szónál: - -– Hát az orrod? - -– Az orrom? – kérdé a másik tettetést színlelve – talán itt van az -arczom közepén. - -– Igen, de az a másik! - -– Sancho pajtás – mondá a rútságából megint emberi formát öltött -fegyvernök – ugyan ne tréfálj. Nem ismersz? Nem látod, hogy én testestől -lelkestől Cecial Tamás vagyok, a te földid és komád. - -– Szentséges szüz Mária! kiálta fel Sancho mintegy nehéz álomból -lassanként felocsudva – akármi legyek, ha ez nem a Cecial Tamás, -falunkbeli szomszédom és komám! De hát az orrod hol van, ember, az a te -rettenetes ormányod?! - -– De Sancho! – erősködék a másik is – félrebeszélsz? Láttál te engemet -valaha máskép mint a magam tisztességes orrával? - -– Varázslat, varázslat! – mormogá Sancho – kézzel fogható varázslat! - -És egyre rázza a fejét csodálkozásában. - -– S pedig gonoszindulatú, ellenséges varázslat! tevé hozzá Don Quijote -is – a mely halálos ellenségeinket egyszerre legjobb barátainkká -változtatta el, hogy kiirtásukban s ez által teljes diadalunk -élvezésében megakadályoztasson. - -– Pedig meg ne öljön bennünket, lelkem édes señor Don Quijotém – -esdeklék Cecial Tamás térdre borúlva – mert én az igazi Cecial Tamás -vagyok, ez a lovag pedig, ha ugyan estében meg nem halt, a valóságos -Carrasco Sámson! - -E közben a Tükrök lovagja is magához jött, mit Don Quijote észre vevén, -kivont kardja hegyét a földön fekvő szemének szögezte s így szóla hozzá: - -– Egyedül annak köszönheted életben maradásodat, a kinek képét hirtelen -magadra öltötted, nyomorúlt, s a ki nekem igen kedves barátom. De még -így is halál fia vagy, ha ünnepélyesen el nem ismered, hogy a páratlan -Dulcinea del Toboso, származására, tehetségére és tulajdonaira nézve -annyira fölötte áll a te Casildea de Vandaliádnak, mint a menny a -földnek! - -– Elismerem! – nyögte a szegény Sámson keservesen, a kinek estében majd -minden csontja kiment a helyéből. - -– Fogadod-e továbbá – folytatá Don Quijote, – hogy ha e tusakodás, s a -mint igaz ügyemtől előre várható vala, az én diadalommal végződő párbaj -után még életben maradsz, elmégy Tobosoba, megjelensz Dulcinea előtt, és -fejedelmi palotáját térden csúszva háromszor megkerülvén bebocsátást -kérsz hozzá, bevallod előtte bűnödet és felajánlod magadat -életre-halálra, hogy ám azt cselekedje véled a mit épen kedve tart. - -– Fogadom – nyögé Sámson – s oh bár csak meg is tehetném, magam -szeretném legjobban! - -– Igéred-e végűl – így fejezé be vallatását Don Quijote – hogy, ha Doña -Dulcinea del Toboso szabadon bocsát, azonnal fel fogsz keresni engemet, -kihez hős tetteim híre és nyoma elegendő vezető gyanánt fog szolgálni, -hogy eljöjj és híven elmondd mit végzett, minő büntetést szabott rád -Dulcinea, s te mennyire feleltél meg kötelességednek? - -– Igérem! – mondá a vallatott. - -– Valamint még azt is hinned és vallanod kell – tevé hozzá Don Quijote – -hogy ama lovag, a kit legyőztél, nem volt s nem is lehetett Don Quijote -de la Mancha, hanem más valaki, a ki hozzá hasonlított; valamint én is -hiszem és vallom, hogy te bármennyire hasonlíts is a tanuló Carrasco -Sámsonhoz, nem az vagy, hanem más valaki a ki hozzá hasonlít s a kit -ellenségeim annak képében állítottak ide szemem elé, hogy lángharagomnak -kitörését visszatartóztassam és fékezzem s fényes győzedelmem dicsőségét -csak szelíden használjam. - -– Mindent akképen vallok, hiszek és érezek a miképen nagyságod vallja, -hiszi és érezi – viszonzá a csipertes lovag, de most arra kérem, -emeljenek föl, ha lehetséges, mert igazán úgy megütöttem magamat, hogy -kékebb zöldebb lehetek az égboltozatánál. - -Don Quijote és a maga fegyvernöke, Cecial Tamás emelték föl, mely -utóbbiról Sancho le nem vette a szemét s utoljára is így szólott hozzá: - -– Tomé, Tomé, ha most nem te volnál az, a ki vagy, diadalunk jogos -zsákmánya gyanánt bizony elvenném tőled azt a maradék nyúlpástétomot meg -a mit a kulacsban még benne hagytunk. De így nem bántlak, nem veszem el -tőled, – eredj haza békén s hirdesd el a faluban, hogy Sancho Panza -milyen nagylelkü fegyverhordozó. - -Cecial Tamásnak annyira leesett az orra, hogy válaszolni se tudott -komájának. Kedvök szegetten keltek utra legyőzött gazdájával s a -mennyire csak a sérülés megengedé, sietve is, hogy mentől előbb falut -érjenek, a hol a megsérült lovagra flastromot rakassanak s kificzamodott -csontjait helyre igazítsák. - -Mig azonban ők odaérnek, mi hamarjában elmondhatjuk, hogy a Tükrök -lovagja csakugyan Carrasco Sámson volt, a ki a lelkész és a borbély -tudtával azért ösztönzé egykor oly nagyon harmadik kirándulására is Don -Quijotet, mert azon tervet koholta, hogy majd ő is felöltözik kóbor -lovagnak, utána megy, párbajra hívja, legyőzi – a mit bizonyosan hitt – -s akkor aztán azt tűzi ki diadala jogánál fogva, hogy Don Quijote menjen -haza rögtön s egy álló esztendeig ki ne merjen mozdulni falujából, mely -idő alatt talán majd csak eszére lehet téríteni. - -Fegyvernöke gyanánt csakugyan az igazi Cecial Tamást, Sancho komáját -vitte magával a ki nem viselhetvén lebocsátott sisakot: azon esetre, ha -Sancho Panzával találkozik, a felismertetés veszedelmének elkerülése -végett egy nagy ál-orrot hordott zsebében, melyet akkor éjjel mindjárt -fel is ragasztott s mely úgy eltorzítá ábrázatát. - -A szerencse azonban nemcsak hogy nem kedvezett Carrasco Sámson tervének, -sőt annyira ellenséges volt, hogy bizony élete forgott koczkán. Ennek -megmentése végett volt kénytelen a szegény Cecial Tamás is hirtelen -lekapni és zsebredugni a nagy orrot, s megismertetni magát Sanchoval. De -meg is fogadta ekkor, hogy sem fegyverhordozónak be nem áll többé, sem -pedig a maga tisztességes orrán kívül semmi mást soha életében se kiván -ezután viselni az ábrázatán. - - -X. FEJEZET. - -Hogyan lett a Bús-képű lovag Oroszlán lovaggá. - -Valamint minden diadala rendesen büszkébbé, elbizottabbá s a -lovagosdiban még hóbortosabbá tette Don Quijotét, úgy a mostani párbaj -után is különös nagy elégedettséggel folytatá útját, mert dicsősége -érzetében csakugyan azt hitte, hogy ez idő szerint a kerek világnak ő a -legderekabb kóbor lovagja. Már ezentúl akármi kalandba ereszkedjék is -egy se lesz olyan a mit ne fogna jól és sükeresen végrehajtani. Föl se -vette többé a bűbájosságot és a varázslókat, hiszen ime most a -megtestesült varázsláson győzelmeskedett, hihetőleg valami jóakaró -bűbájos segítségével, a ki az ellenségesnek ellene szegűlt A töméntelen -sok botütés, a mit lovagsága folytán kapott, sem az a kőzápor, mely -fogai felét kiütötte, mind ez eszébe se jutott többé, s azt mondá -magában: ha szerit tudná ejteni, hogy Dulcineát feloldhatná valami uton -módon a varázs alól, nem irigylené a legnagyobb szerencsét sem, melyben -a mult századok akármelyik leghíresebb kóbor lovagja részesült vagy -részesülhetett. - -Még folytonosan ez a képzelődés foglalkoztatá, mikor Sancho egyszer így -szóla hozzá: - -– Nem csodálatra méltó-e, uram, hogy az én eszemben még most is az én -Cecial Tamás komám rettenetes és iszonytató orra jár minduntalan? - -– S te csakugyan azt hiszed, Sancho – kérdé Don Quijote – hogy a Tükrök -lovagja a tanuló Carrasco volt, fegyvernöke meg a te Cecial komád? - -– Magam se tudom mit feleljek – viszonzá Sancho – de annyi szent, hogy -nagyobb hasonlatosságot az utósó porczikáig soha életemben se láttam -mint e között, meg azon emberek között a kiket ábrázoltak. - -– Beszéljünk okosan, Sancho – felelt Don Quijote. – Jer ide. Ugyan mi -oknál fogva eshetett volna meg az, hogy a salamancai egyetem egyik -fénycsillaga, a tanuló, Carrasco Sámson kóbor lovaggá öltözzék, védő és -támadó fegyverekkel lássa el magát, hogy velem viadalra keljen? Avagy -ellensége voltam én valaha? Szolgáltattam-e okot arra bármikor, hogy -haragosom legyen? Vetélytársa vagyok-e én? avagy ő fegyverviselő -férfiú-e, hogy talán irígyelje azt a dicsőséget, melyet én a -fegyverhordás által kivívtam? - -– De az a rettenetes nagy hasonlatosság, uram! - -– Mind csak az engem üldöző roszakaratú varázslók csalfasága és -ármányossága – mondá Don Quijote a komoly meggyőződés hangján. Azok -előrelátták, hogy e párbajban én leszek a győztes, úgy intézték tehát a -dolgot, hogy a legyőzött lovag öltse föl egyszerre az én kedves tanuló -barátom képét, hogy iránta érzett barátságom vesse magát kardom éle és -karom szigorúsága közé, s az mérsékelje szivem méltó haragját, s ekképen -menthesse meg életét az, a ki csalfaság és ármány által az enyimtől -akart megfosztani engemet. A minek bizonyságára, magad tudod, Sancho, -saját tapasztalatodból, mely nem fog hazugságban hagyni s ámítani, mily -könnyű a varázslóknak az arczokat átváltoztatniok s a szépet rúttá, a -rútat széppé tenniök, hiszen alig egy-két napja tulajdon szemeddel -láttad a páratlan Dulcineát, a maga főúri egész természetes valóságában, -mig viszont én csak egy igen közönséges tenyeres, talpas, durva munkához -szokott parasztleányt láttam. S ha már ez az átkozott varázsló elég -vakmerő vala egy ily szörnyű átváltoztatást vinni véghez, nincs abban -semmi különös, ha ugyanazt cselekedte Carrasco Sámson és a te komád -képével, hogy kiragadja markomból a győzelem dicsőségét. Mindazáltal -akármint legyen is, nekem megvan az a vigasztalásom, hogy utóvégre -akármi alakot öltött legyen, mégis csak én diadalmaskodtam ellenségemen. - -– Isten tudja mindennek igazságát – viszonzá Sancho, s mivel tudta, hogy -Dulcinea átváltozása az ő csalfasága és ármánykodásának munkája: sehogy -sem volt kibékülve az egész eseménynyel. Mert ha Carrascónál is csak -olyan túlvilági varázslás játszott szerepet, a milyen Dulcineánál, akkor -ugyan nagy bolondnak kell annak lennie, a ki elhigyje, hogy a szemmel -láthatók és kézzel foghatók nem azok, a kik. - -Most azonban nem mert gazdájával feleselni, nehogy olyan szót találjon -kivakkantani, a mi által kisülne hazugsága. - -Ez a beszélgetés folyt közöttük, midőn egy ember érte utól őket, a ki -ugyancsak ezen az úton jött nyomukba egy igen szép almásszürke paripán. -A lovasnak mind öltözete, mind arcza, mind nyájas köszöntése, melylyel a -lassabban haladókat üdvözlé, mind arról tettek tanúságot, hogy előkelő -állású s művelt lelkű ember lehet. Don Quijote az ilyenek társaságát -mindig nagyon kedvelvén, most is nemcsak a legudvariasabban viszonzá -köszöntését, hanem még így is szóla hozzá: - -– Lovag úr, ha nagyságod egy úton megy velünk, s útja nem épen nagyon -sietős, igen nagy hálára kötelezne, ha mihozzánk csatlakoznék. - -Az útas megrántotta sebesen futó paripája kantárszárát s így felelt: - -– Nagy szerencsémnek fogom tartani, ha nagyságod társaságát élvezhetem. -Utam egyenesen erre vezet, nem is szerfölött sietős, a mennyiben -látogatóból haza megyek, s igy kész örömmel fogadom el a szíves -meghívást, mely kétségkívül csak nekem lesz nyereség. - -Don Quijote nem késett ez udvarias szavakat még udvariasabbakkal -viszonozni, s egyszersmind tetőtől talpig szemügyre venni a majdnem -egészen zöld ruhába öltözött lovagot. Korára nézve ez mintegy 50 éves -lehetett, haja ritka, orra hajlott s tekintete félig vidám, félig -komoly, szóval mind öltözete, mind egész alakja arról tettek tanúságot, -hogy nem közönséges ember. A mit viszont a Zöld lovag jegyzett meg Don -Quijote felől, az volt, hogy ilyen fajta meg külsejű embert soha -életében eddigelé még nem látott. Bámulta lova hosszúságát, a lovag -magas termetét, arcza soványságát és sápadtságát, fegyverzetét, egész -külsejét s magatartását, a mi olyan képet s alakot mutatott, a milyet ez -országban már régtől fogva nem láttak. - -Don Quijote igen jól látta, mily nagy figyelemmel nézi őt az idegen, s -leolvasta meglepetéséről titkos ohajtását is, s a mily udvarias és -szíves volt, hogy másoknak kivánságát teljesítse, s azoknak örömet -szerezzen, most sem várta be amannak kérdését, hanem maga ment feléje s -így szóla hozzá: - -– Nem csodálom, hogy nagyságod annyira megbámulja azt a bennem látott -alakot, mely annyira újszerű és oly eltérő a mindennap látható -alakoktól. Nagyságod csodálkozása azonban rögtön alább fog hagyni, ha -kimondom, a minthogy ki is mondom, hogy én azon lovagok közé tartozom, a -kikről azt szokták mondani, hogy kalandok után járnak. Szülőföldemről -eltávoztam, vagyonomat elzálogosítám, kényelmemről lemondtam s a -szerencse karjai közé vetettem magamat, hogy ám vigyen a merre néki -tetszik. Fel akartam támasztani halottaiból a már enyészetnek induló -kóbor lovagrendet s immár jó ideje, hogy járom is a világot és sokat -gyámolítottam, sokat fölsegítettem. S igy jeles, számos és keresztyén -hős tetteimért kiérdemeltem azt, hogy nevemet a hír máris felkapja -hangzatos ajakára és ismertté tegye nagy meszsze földön. Szóval, hogy -röviden egybefoglaljam, én Don Quijote de la Mancha vagyok, más néven a -búsképü lovag; s bárha igaz, hogy nem illik az embernek maga-magát -dicsérni, nekem néha meg kell tennem, a mikor nincs körülöttem másvalaki -a ki dicsérjen. Ekkép tehát nemes uraságod nem csodálkozhatik ezentúl -oly szerfölött sem e lovon, sem e dárdán, sem e pajzson, sem e -fegyvernökön, sem egész összes fegyverzetemen, sem arczom sárgaságan, -sem neki vékonyodott soványságomon, ha már tudja ki vagyok én s minő -tisztséget gyakorlok. - -E szavak után Don Quijote elhallgatott. A zöld ruhás pedig, a mint -feleletének késedelmezéséből nyilván kitűnt, maga sem volt tisztában -magával mit válaszoljon; jó sok idő mulva azonban végtére így szólott: - -– Meglepetésemből igen jól kitalálta szivem ohajtását lovag úr; azonban -csodálkozásomat még sem tudta eloszlatni, sőt ellenkezőleg még jobban -fölgerjeszté, mert igazán nem tudom elképzelni, hogy a mai világban -hogyan tarthassa valaki szükségesnek a kóbor lovagságot, s hogyan -lehessen kedve kóbor lovagnak állani. - -A zöld köpenyes e szavaira, kit Don Diegonak hívtak, Don Quijote a maga -szokott áradozó modorában válaszolt, védve a lovagságot és -lovagregényeket, a mit Sancho már annyiszor, de annyiszor hallott, hogy -maga is majdnem könyv nélkül el tudta volna már mondani. Ez a -beszélgetés tehát nem lévén ínyére, letért az útról, hogy egy kis tejet -vagy más egyéb ilyest kérjen azoktól a pásztoroktól, a kik ott a -közelben épen juhaikat fejték. - -A két úr között tovább folyt a heves beszélgetés, midőn Don Quijote -egyszer feltekintett s látta, hogy egy szekér jön velök szemközt mely -teli van tűzdözve királyi lobogókkal. S mindig, valahányszor csak a -kóbor lovagságot valaki megtámadta, ő azonnal rajta volt minden áron -alkalmat keresni, hogy az ellenkező nézetűeket cselekedetek -tanubizonysága által győzze meg a kóbor lovagság szükséges voltáról, úgy -most is azonnal az villant agyán keresztül, hogy itt olyan kaland -kínálkozik, mely a kóborság dicsőségét bizonyosan elé fogja mozdítani s -iránta tiszteletet gerjeszteni még abban is, a ki – mint látszék – -ellenszenvvel viseltetett ellene. Nagy fenszóval odakiáltott tehát -Sanchohoz, jőjjön tüstént s hozza hamar a sisakját. - -Neve hallatára Sancho mindjárt felfigyelt, de meglehetős zavarba jött -mikor azt hallotta, hogy olyan sürgetve siettetik visszatértét. Ugyanis -igen kellemes dologgal volt elfoglalva; a mennyiben épen akkor elkészült -friss túrót vett a pásztoroktól, kiknél ez is volt kapható. Hamarjában -azt se tudta mit kezdjen a túróval, hová tegye, mibe vigye, már pedig ha -egyszer kifizette az árát, bizony csak nem akarta ő ott hagyni -hamarosan; abban állapodott meg tehát, hogy beleönti gazdája sisakjába. -A sisak ugyan is szépen ott függött az ő nyerge kápájára akasztva, s -belseje szinte maga kínálkozott arra, hogy a még egészen puha túrót -beletegye. Meg is tette, s azzal nyomban oldalba ütvén két sarkával -szamarát, sietve nyargalt gazdájához. - -– Ide hamar! – szóla Don Quijote, ki sem mondva a sisak nevét, hanem úgy -a mint volt egyenesen elkapva Sancho nyerge mellől – vagy én nem értek a -kalandokhoz, vagy itt olyasmi van készülőben, a mi minden kételkedéssel -szemben, örök dicsőséget szerezhet a kóbor lovagságnak. - -Sancho sejté mi van készülőben; de hiában! sem nem merte, sem nem -lehetett már figyelmeztetni urát, hogy a sisakot úgy a mint van a világ -minden kincseért se nyomja a fejébe, mert mindjárt szörnyü csunya -dicsőséget lát az egész kóbor lovagság. Don Quijote hirtelen föltette a -sisakot, s harczra készülve, jó erősen bele is nyomta fejébe, miáltal a -turó úgy összenyomódott, hogy levet eresztett s a savó végig csorgott a -hős manchai lovagnak, a kóbor lovagság tükrének és virágának képén, -szemén, száján, bajuszon és szakállán. - -Soha olyan meglepetést, mint Don Quijoteé e váratlan eseményre! - -– Mit jelentsen ez Sancho? – kérdé látható megdöbbenéssel. – Majd úgy -látszik, mintha a koponyám lágyúlna vagy agyvelőm kezdene olvadni, vagy -tetőtől talpig csurom-viz lennék az izzadtságtól. Meg lehet hogy -izzadok, de bizonyára mondom, nem félelemben. Kétségtelen, hogy ez -rettenetes kaland lesz, a mi rám várakozik. Adj valamit, a mivel -megtörülközhessem, mert ez a tenger verejték majd megvakít. - -Sancho mélyen hallgatott s oda nyujtott neki valami kendőt, és áldá -magában az istent, hogy gazdája nem jött a dolog igazi nyomára. - -Don Quijote megtörülközött, aztán levette a sisakot, hogy lássa, mi -hűtötte le úgy a fejét s megpillantva benne azt a fehér kását, orrához -vitte s megszagolta. - -– Dulcinea del Toboso, páratlan tökéletességű királyném üdvösségére -mondom – kiáltá fel lángharaggal – te most-öntött túrót tettél a -sisakomba, semmire való gazember, esztelen fegyverhordozó! - -Mire Sancho a legnagyobb higgadtsággal és tettetett nyugalommal így -felelt: - -– Ha túró, úgy adja ide nagyságod, hadd eszem meg; de mégis… egye ám meg -az ördög, a ki bele tette. Ugyan hogy lehettem volna én olyan vakmerő, -hogy nagyságod sisakját így bemocskoljam? Ezt ugyan jól eltalálta -nagyságod. Igaz hitemre mondom, señor, a mint isten tudnom adta, már -bizonyos, hogy a boszorkányosok között nekem is meg vannak a magam -ellenségei, a kik azért üldöznek, a miért hogy keze-lába vagyok -nagyságodnak. Azok tették ebbe a sisakba ezt a rondaságot, hogy -nagyságodat rám haragítsák, hogy aztán szokása szerint össze-vissza -törje, zúzza minden bordámat. Most az egyszer azonban porúl jártak, mert -tudom isten, van az én uramnak annyi esze, hogy meggondolja, hogy én -nálam se tej, se más ilyes nincsen, de meg ha volna is, inkább a -gyomromba raktam volna, mint a sisakomba. - -– Az is meglehet – mondá Don Quijote. - -Don Diegonak, a ki mindezt látta, hallotta, nem fogyott csudája kivált -akkor, a mikor Don Quijote szemét, száját, arczát, sisakját megtörülvén, -ezt meg-meg fejére tette, lábát keményen megveté kengyelében, kardját -megtapintotta s aztán dárdáját marokra fogva így szóla: - -– Most már jőjjön a minek jönni kell, én itt vagyok s kiállok bátran -magának az ördögnek is! - -E közben a fellobogózott különös kocsi oda érkezék hozzájok. Valami -roppant nagy zárt ketrecz volt rá téve, mely az egész kocsit elfoglalta. -Ember pedig más sem jött velök, mint a kocsis öszvérháton s rajta kívül -egy másik ember, a ki a kocsi elején ült. - -Don Quijote útjokba állt s igy szóla hozzájok: - -– Hová atyafiak? Micsoda kocsi ez, mit visznek rajta s milyen lobogók -ezek? - -Mire a kocsis ekképen válaszolt: - -– A kocsi az enyim, rajta pedig két hatalmas oroszlánt viszünk -ketreczben. Az orani helytartó küldi az udvarhoz ő felségének ajándékba; -a lobogók urunk és királyunk lobogói, annak jeléül, hogy az övé, a mit -viszünk. - -– S nagyok ezek az oroszlánok? – kérdé Don Quijote. - -– Olyan nagyok – vette át most a szót a kocsi elején ülő ember – hogy -nagyobbakat sohasem hoztak Afrikából Spanyolországba. Én vagyok az -etetőjök, s hoztam én már máskor is oroszlánt, de még ekkorát soha egy -ízben sem. Épen egy pár, him és nő. A him itt van az első ketreczben, a -nőstény pedig a hátulsóban; ma még nem ettek s éhesek is nagyon, mi -végre kérem is nagyságodat, ne tartóztasson bennünket, mert sietnünk -kell, hogy mentül előbb megetethessünk. - -Mire Don Quijote ajkait mosolyra vonva így válaszolt: - -– Oroszlán-kölykeket hozzám? Hozzám fia-oroszlánokat és e mostani -órában? De, istenemre mondom, majd megmutatom azoknak az uraknak, a kik -ide küldték, vagyok olyan ember, a ki nem ijed meg az oroszlánoktól! -Szálljon le, jó ember, s minthogy kegyelmed az oroszlán etető, nyissa ki -csak ezeket a ketreczeket, ereszsze ki e vad állatokat, hadd mutassam -meg nekik e nyílt mezőn, ki az a Don Quijote de la Mancha, minden -bűbájos daczára és ellenére is, a kik ezen oroszlánokat ide küldték. - -– Ahá! – mondá magában e szavakra a nemes úr – most üt ki a szög a -zsákból, hogy a mi lovagunk milyen legény! A túró csakugyan -fellágyította koponyáját és elhigította agyveléjét. - -E közben Sancho is oda lépett Don Diegohoz és így rimánkodék: - -– Uram, az isten szent szerelmére kérem, akadályoztassa meg nagyságod -valami módon, hogy gazdám bele ne kössön az oroszlánokba, mert ha -beléjök köt, itt szaggatnak bennünket darabokká, a hányan csak vagyunk. - -– De hát oly bolond a kegyelmed gazdája – viszonzá a nemes – hogy -csakugyan attól lehet tartani, hogy beléjök köt az ilyen vad állatokba? - -– Nem bolond az uram, – felelé Sancho – hanem vakmerő. - -– Majd teszek én róla, hogy ne legyen az – mondá a nemes – s ezzel -odalépvén Don Quijotehoz, ki az etetőt egyre sürgeté, hogy a -ketreczajtót kinyissa, így szóla hozzá: - -– Lovag úr, a kóbor lovagoknak csak olyan kalandokba kell bocsátkozniok, -a melyek felől remélhetik, hogy jó véget érnek, nem pedig olyanokba, a -melyekről előre láthatják, hogy rajta vesztenek. Mert az olyan -bátorságban, mely a vakmerőség határán is túl megy, több a bolondság -mint a hősiség. Ezek az oroszlánok egyáltalában nem nagyságod ellen -jönnek; eszök ágában sincs! Ajándékba küldték a királynak, s kár lenne -útjokat állani és feltartóztatni. - -– Ilyen dologba ne avatkozzék az, ki a kóbor lovagság szükséges voltát -tagadja – viszonzá Don Quijote meglehetős ingerülten. – Ez az én dolgom, -s én tudom, hogy ezek a tisztelt oroszlánok én ellenem jönnek-e vagy se? - -S azzal megint az oroszlánetetőhez fordúlva, így szóla: - -– Lelkemre mondom, silány ficzkója, kinyisd nekem tüstént azokat a -ketreczeket, máskülönben a kocsihoz szögezlek ezzel a dárdával. - -A kocsis látva, hogy ennek a fegyveres kisértetnek ugyan hiába -beszélnek, igy szóla hozzá: - -– Kegyelmes uram, csak azt engedje meg, hadd fogom ki öszvéreimet s hadd -meneküljek velök, míg az oroszlánokat ki nem eresztik, mert ha ezek -odalesznek, ki nem heverem holtom napjáig sem, mert se égen, se padláson -nincs egyebem ennél a kocsinál meg öszvéreimnél. - -– Oh kicsinyhitű! – viszonzá Don Quijote – szállj le tehát és fogj ki s -tégy kedved szerint, bárha tudom, hamar belátod, hogy hijába való munkát -cselekedtél s ez az aggodalmad merőben felesleges volt. - -A kocsis földre ugrott, s a mint tudott oly sebesen látott a kifogáshoz, -mig az oroszlánetető nagy fenszóval ezt mondá: - -– Tanú gyanánt hívok fel minden embert valaki csak itt van, hogy -akaratom ellen s kényszerüségből nyítom ki a ketreczeket s eresztem ki -az oroszlánokat, s hogy szemébe mondom ennek az urnak, hogy azon kárért -és veszedelemért, a mit ezek a vadállatok okozni fognak, ő a felelős s -neki kell megtérítenie mindent, még az én béremet és jussomat is. Az -urak meg előbb semmint ajtót nyitok, meneküljenek mind, a hová tudnak, -mert a mi engem illet, én nem félek, hogy az orszlánok bántsanak. - -A nemes úr még egyszer megkérte, ne tegyen ilyen bolondot, mert -valóságos istenkisértés ily esztelenséget elkövetni. Mire Don Quijote -azzal válaszolt: tudja ő, hogy mit cselekszik. A nemes azt felelte, -vigyázzon, ő azt hiszi, csalatkozik. - -– Már most, uram, – szakasztá félbe Don Quijote a beszélgetést – ha nem -akar nézője lenni annak, a mi nagyságod véleménye szerint szomorújáték -lesz, akkor kapja sarkantyuba a lovát és meneküljön. Minek hallatára -Sancho könnyes szemekkel kért, könyörgött, hagyjon fel szándékával, mert -hiszen ahhoz képest, a mi itt készül, a szélmalomharcz, a szörnyü -kótisok, egy szóval életének minden aja-baja mind csupa merő lakodalom. - -– Uram, kedves uram – rimánkodék Sancho – itt nincs ám semmi -boszorkányság vagy ilyesféle, hanem van akkora igazi oroszlán, hogy a -mint én a ketrecz hasadékán keresztül csak a körmit megláttam, mindjárt -azt kellett gondolnom, hogy a melyik oroszlánnak ekkor a körme, az maga -nagyobb lehet egy hegynél. - -– Legalább félelmed – viszonzá Don Quijote – látja, tudom, akkorának -mint a félvilág. Eredj Sancho, hagyj magamra, s ha itt halok meg, tudod -már, mibe egyeztünk egykoron. Dulcineához elmégy… De nem mondok többet. - -Most már bizonyos volt, hogy nem akar felhagyni esztelen szándékával. - -A zöld ruhás lovag kész lett volna erővel is ellenállani, azonban -belátta, hogy fegyvereik nem egyenlők s nem tartotta észszerűnek, bolond -emberbe belekötni, már pedig Don Quijotét most egészen annak ismerte. A -lovag nem hagyott alább az oroszlán-etetőhez intézett sürgetéseivel s -fenyegetőzéseivel, minek aztán az lett a következménye, hogy a nemes úr -sarkantyúba kapta a paripáját, Sancho meg a szamarát, valamint a kocsis -öszvéreit, s eszök veszetten futtatni kezdének, mindnyájoknak az lévén -legfőbb törekvésök, hogy a kocsitól mentül tovább juthassanak, mire az -oroszlánok a ketreczből kiszabadúlnak. - -Sancho már előre megsiratta gazdája halálát, mert egészen bizonyosnak -hitte, hogy ez alkalommal ott vesz az orszlánok körmei között; átkozta a -sorsot és jajt kiáltott még arra az órára is, mikor arra tökélte el -magát, hogy megint szolgálatba lépjen. Azonban minden sírása, jajgatása -se gátolták, hogy a szamarat mindegyre ne sarkalja, hogy mind messzebb -meg messzebb legyen a kocsitól. - -A mint az oroszlán-etető látta, hogy a menekvők már jó távol estek, ujra -kérte, könyörgött Don Quijotenak s még egyszer elmondta a már -elmondottakat, a lovag azonban csak annyit felelt, hogy ezt már -hallotta, s ne fáraszsza magát több kéréssel, könyörgéssel, a mi úgy sem -használ semmit, hanem inkább siessen. - -Az alatt, mig az oroszlán etető az első ketreczajtó nyitásához látott, -Don Quijote arról gondolkozott, hogyan lesz jobb a viadalt küzdeni, -gyalog e vagy lóháton? Végre arra határozta el magát, hogy gyalog küzd -meg, mert attól tartott, hogy az oroszlánok megpillantása Rocinantet -elrémítené. Ennek következtében a földre pattant, dárdáját félre lökte, -pajzsát karjára füzte, kardját kirántotta s kimért léptekkel, bámulatra -méltó hidegvérűséggel s bátor szívvel oda ment a kocsi elé, magát lelke -mélyéből isten és Dulcinea kegyeibe ajánlva. - -Mikor az oroszlán-etető látta, hogy Don Quijote már ott áll egészen -csatára készen, s neki a hím-oroszlánt ki kell eresztenie, ha csak a -megsértett és vakmerő lovag haragját magára vonni nem akarja: csinján -kinyította azon ketrecz ajtaját, melyen belűl – a mint már említettük – -a hím-oroszlán volt, a mely csakugyan rendkívül nagynak s borzasztó és -ijedelem gerjesztő tekintetűnek látszék. A legelső is, a mit tett, az -vala, hogy megfordúlt a ketreczben, a melybe vetették, körmeit -kimeresztette s egész hosszában kinyujtózék, aztán száját feltátott, -roppant nagyot ásított, s majdnem két arasznyi nyelvét kiöltötte, -megnyalta vele szemét s megmosta arczát. Mikor ez megtörtént, fejét -kinyujtotta a ketreczből, jobbra balra széttekintett, szikraképen égő -két szemével s olyan tekintettel, oly fenyegető mozdulattal, hogy magát -a megtestesült vakmerőséget is el tudta volna rémíteni. Egyedül az egy -Don Quijote kísérte szakadatlan figyelemmel s alig várta, mikor ugrik le -már a kocsiról, mikor kaparíthatja kezei közé, hogy aztán darabokra -szabdalja. - -Páratlan hóbortossága egész eddig a szélsőségig ment; a nagylelkü -oroszlán azonban sokkal illedelmesebb lévén mintsem merész, s mitse -törődve azzal a sovány, csupa csontja-bőre lovaggal, szépen megfordúlt, -s farka táját tartva neki Don Quijotenak, nagy csendesen és nyugodtan -ujra lefeküdt a ketreczbe. Don Quijote ennek láttára azt parancsolta a -felvigyázónak, csapkodjon rá az oroszlánra s kényszerítse így a -kiugrásra. - -– De már azt nem teszem – viszonzá a felvigyázó – mert ha én izgatom, -legelőször is engemet szaggat szélylyel. Nagyságod nagyon beérheti -azzal, a mi történt, mert ennél többet a legnagyobb bátorságtól sem -lehet követelni; nem jó lenne még egyszer szerencsét próbálni. Az -oroszlán előtt nyitva az ajtó, szabadságában áll kirontani vagy benn -maradni, minthogy pedig mindeddig ki nem rontott, nem is fogna kirontani -egész nap se. Nagyságod szívének hősiségéről senkinek sem lehet többé -semmi kétsége. Semmiféle bajnok küzdő sem lehet egyébre kötelezve, -legalább a mint én tudom, mint arra, hogy ellenfelét kihívja s aztán a -nyílt mezőn bevárja; ha ez az ellenség nem jelen meg, őt bélyegzi a -gyalázat, míg a reá várakozó a győzelemnek koronáját nyeri. - -– Az igaz – viszonzá Don Quijote – zárd be hát az ajtót, barátom, s -szolgáltass ki számomra egy bizonyítványt oly formában, a mi tőled a -legjobban telik, mely mindazt elmondja, a mit itt láttál: tudniillik, -hogy ajtót nyitottál az oroszlánnak, én vártam rá, ő még sem jött, hanem -visszafeküdt. Egyébre nincs szükségem, s ezzel pusztúljon a varázslat, -isten segítse az észt és az erényt, és az igaz lovagságot. Zárd be, a -mint mondtam, az ajtót, mig én meg jelt adok a megfutottaknak és -távollevőknek, hogy térjenek vissza és a te szavaidból értesüljenek az -egész eseményről. - -[Illustration] - -Az oroszlán-etető úgy is tett, Don Quijote pedig rá kötvén dárdája -hegyére azt a kendőt, a melybe belétörülközött, mikor a savózápor -szemin-száján végig csurgott, utánok kiáltozott a többieknek, a kik még -egyre szaladtak s majd minden lépésnél vissza-vissza néztek, mind egy -rakáson s élökön a nemes ember. Azonban alighogy Sancho észrevette a -fehér kendő lobogtatásával adott jelt, felkiálta: - -– Akármi legyek, ha uram meg nem győzte a vérengző vadállatokat, mert -ime utánunk kiált. - -Erre mindnyájan megállottak s látták, hogy a ki jelt ád, az csakugyan -maga Don Quijote, s így valami kevéssé neki bátorodva lassanként -közeledni kezdének, mig végre tisztán kivehették Don Quijote hívogató -kiáltozását. Végre csakugyan oda bátorkodtak a kocsihoz, s mikor ide -érkeztek, Don Quijote így szólítá meg a fuvarost: - -– Fogja be ujra az öszvéreit, atyámfia, s aztán menjenek tovább isten -hírével. Te meg, Sancho, adj nekik fejenként két aranyat, az legyen a -kárpótlás, a miért miattam késtek. - -– Adok én szíves-örömest – viszonzá Sancho – de hát az oroszlánokból mi -lett? Végök van-e, vagy élnek? - -Ekkor a felvigyázó körülményesen elbeszélte szakadazottan az egész nagy -viaskodás lefolyását s kidícsérte, a mennyire csak isten tudnia adta Don -Quijote bátorságát, a kinek puszta tekintetétől az oroszlán úgy -megfélemlett, hogy se nem mert, se nem akart a ketreczből kijönni, bárha -a ketreczajtó ugyancsak sokáig nyitva volt: s hogy ő azt mondta a -lovagnak, valóságos istenkísértés lenne, ha az oroszlánt felbőszítenék s -erőszakosan kergetnék ki, a mint a lovag váltig akarta is, mig utóbb -aztán sokára és nagynehezen mégis csak beleegyezett, hogy ő az ajtót -bezárja. - -– Nos, Sancho, mit mondasz ehhez? – kérdé Don Quijote – kifog-e hát a -varázslat az igazi bátorságon? A varázslók megfoszthatnak a -szerencsétől, de karom erejétől s rendíthetetlenségemtől sohasem! - -Sancho az aranyokat oda adta, a fuvaros befogott, az oroszlán etető -kezet csókolt Don Quijotenak kegyes jóságaért s megigérte, hogy ezt a -bátor cselekedetet mindjárt elmondja magának a királynak, mihelyt az -udvarhoz érkezik. - -– S ha netalán ő felsége kérdezni találná, ki tette, azt mondja neki -atyámfia: az Oroszlán-lovag, mert azt akarom, hogy mától fogva ezen -névvé cseréljék, változtassák, fordítsák és alakítsák át eddig használt -Búsképű lovag elnevezésemet. A régi kóbor lovagok példáját követem ezzel -is, a kik szintén megváltoztatták nevöket, a mikor kedvök tartotta vagy -jónak látták. - -A kocsi aztán tovább ment a maga útján, Don Quijote, mostantól kezdve -tehát az Oroszlán-lovag, Sancho és a zöldruhás is a magokén. Don Diego -oly szíves volt, hogy éjjeli szállásra útitársait meg is hívta -vendégszerető házához, mely meghívást azok a legnagyobb örömmel és -köszönettel fogadván el, néhány órai utazás után kényelmes urilak -barátságos körében pihenték ki e nevezetes nap fáradalmait. - - -XI. FEJEZET. - -A Montesinos barlangjában. - -Don Diego házában értesült Don Quijote arról, hogy a nagyhírű Montesinos -barlangja épen útjába fog esni, s nincs is valami nagyon távol azon -helytől, a hol most tanyájukat felütötték. - -– Ama bűvös barlang! kiálta fel Don Quijote elragadtatással – melyhez -annyi, de annyi nevezetes esemény fűződik! Ama bűvös barlang, hol a -valóságon alapuló mondák állítása szerint az elbűvöltek és elvarázsoltak -közül oly számosan tanyáznak?! oda lemegyek, oda le kell mennem, én -tudom, hogy miért! - -A Sancho által elbűvölt Dulcineára gondolt. Hátha ott megtudhatna -valamit a felől, hogyan lehetne Dulcineát a varázs alól feloldani. - -Mihelyt Don Diego hallotta, mily szilárdúl el van határozva, hogy a -barlangot megnézze, azonnal feleslegesnek tartotta volna e semmi sükerre -nem vezethető fáradságról lebeszélni akarni a lovagot, a vendégszerető -háziúrnak mindjárt az oroszlánokkal küzdött kaland, vagy is jobban -mondva, Don Quijote ott tanusított makacssága jutott eszébe, s szinte -bizonyosnak tartá, hogy ha akkor nem lehetett lebeszélni oly nagy -veszedelemmel szemben, most bizonyára még kevésbé. Nem is vette tehát -magának a fáradságot, sőt ellenkezőleg, egy unokaöcscsét kérte föl, hogy -az vezesse a lovagot kivánsága helyére. - -Megköszönvén tehát a Don Diego házában talált szives fogadtatást és -vendégszeretetet, nem sokára utra keltek az unokaöcs társaságában s -barátságos beszélgetés közben folytatták utjokat, melyen estére kelve -egy kicsiny falucskáig jutottak, a hol éjjelre meg is háltak. Itt a -vezető azt mondá Don Quijotenak, hogy a Montesinos barlang már csak két -mértföldnyire van, ha azonban csakugyan határozott szándéka bele menni, -akkor múlhatlanúl szükség kötelet venniök, a mit a lovag majd derekára -köt s azon bocsátkozik alá a mélységbe. - -Don Quijote azt felelte, hogy ha magába a pokol fenekébe kellene is -leszállania, oda is lemenne, a miért is vettek valami száz öl hosszú -kötelet, s másnap délután mintegy két óra tájban értek a barlanghoz, -melynek szája téres-tágas ugyan, de annyira be van nőve tüskebokrokkal, -vadfügével, tele szederindával s bozótokkal hogy az elborító sűrűség -egészen elrejti szem elől. - -A mikor ráakadtak, mind a vezető, mind Sancho Panza, valamint Don -Quijote is leszállottak s a lovagot rögtön nagy keményen rákötötték a -kötélre, s a mig a hurkolás és a csomózás folyt, Sancho így szólott -gazdájához: - -– Gondolja meg nagyságos uram mit cselekszik: minek temetteti el magát -elevenen s minek száll le a mélységbe, mint valami üvegpalaczk, a mit -behűteni a kútba leeresztenek? Igen bizony; hiszen nagyságodnak senki se -parancsolja, semmi se követeli, hogy ebben a barlangban motozzon, a mely -gonoszabb lehet akármi farkasveremnél. - -– Kötözz és hallgass – viszonzá Don Quijote – az a feladat, mely itt -megoldandó, az én számomra van rendelve Sancho barátom. - -Majd a vezető szólalt meg: - -– Nagyon kérem nagyságodat, señor Don Quijote, jól kinyissa mind a két -szemét s láttatlan ne hagyjon odalent semmit, mert ilyen vakmerőségre -ritka ember vállalkozik; a ki tehát lemegy, az nézzen jól körül, hogy -tudósítást nyújthasson egyebeknek is. - -– Olyan kézben van a dob, a ki jól tudja ütni – jegyzé meg Sancho Panza. - -E szavak után, s mikor a kötözést elvégezték, (a mi nem a pánczél, hanem -a zubbony fölé alkalmaztatott) Don Quijote igy szóla: - -– Gondatlanúl jártunk el, hogy el nem láttuk magunkat valami kis -csengetyűvel, a mit ugyancsak a kötélre kellett volna ide mellém -illesztenünk, hogy annak hangja jelentette volna, hogy még mindig lejebb -megyek és élek. Minthogy azonban ez most már lehetetlen, Isten vezető -kezére bízom magamat. - -S azzal térdre borúlt s halk hangon imádkozott, kérve az istent, hogy -segítse meg s adjon jó kimenetelt ezen veszedelmesnek látszó új -kalandnak; majd fenhangon tüstént így szólott: - -– Oh minden tettem-vettem asszonya, ragyogó és páratlan Dulcinea del -Toboso! Ha lehetséges, hogy az ajkak gyenge hangja egészen hozzád -hasson: hallatlan szépségedre kérlek, hallgass meg! Ne vond, ne tagadd -meg tőlem gyámolításodat és segedelmedet, a mikre most oly nagy a -szükségem. Rohanni, sülyedni, alámerülni készülök az előttem lévő -mélységbe, s egyedül azért, hogy mind a világ tudja, hogy ha a te -kegyelmed vélem van, nincs az a lehetetlenség, a mit én meg ne kísértsek -s le ne győzzek. - -S e szavak után a barlang-nyílás széléhez ment, látta, hogy nemcsak -leereszkedni nem, de még bejutni sem lehet, ha csak kardja erejével útat -nem nyit magának: fegyvert rántott tehát, s vágta-kaszabolta a barlang -szája előtti bokrokat, a mely zajra zörrenésre roppant hollók s kányák -egész serege rebbent föl, s oly sűrű tömegben s akkora sebességgel, hogy -Don Quijotét hanyatt lökték a földre, úgy hogy ha ő olyan babonás lett -volna, mint a mily igaz katholikus keresztyén, rosz jelnek tartja ezt s -ilyen veszedelmes helyre semmi szín alatt be nem zárkózik. Ő azonban -végre fölemelkedett s látva, hogy immár se holló se más éji madár, mint -példáúl denevérek, a mik szintén voltak a hollók csoportjában, többé nem -tolúlnak kifelé: a mint a vezető és Sancho a kötelet eresztették, alább -meg alább merült a rémítő barlang öblébe. - -Mikor sülyedni kezdett, Sancho áldást mondott rá s vetett utána ezer meg -ezer keresztet s igy szóla: - -– Isten vezéreljen, s vele együtt a francziaországi szent szikla és a -gaetai háromság, oh virága, szíve és habja te a kóbor lovagságnak! -Lemerülsz tehát, világ hőse, aczélszivü, érczkarú! Isten vezéreljen még -egyszer is, s hozzon újra vissza ép kéz-láb, minden megsérülés nélkül a -napvilágra, melyet elhagytál azon sötétségért, a mit most felkeressz. - -Körülbelől ugyanilyen szavakban és kifejezésekben áradozott Don Diego -unokaöcscse is. - -Don Quijote pedig sülyedt, sülyedt mindegyre, s mindegyre fölkiáltozott, -ereszszék a kötelet, csak ereszszék tovább; ők pedig eresztették nagy -lassan, csendesen. S mire aztán a barlang tölcséréből fölhangzó -kiáltozás végre teljesen megszűnt, már akkor a száz ölnyi kötél is -elfogyott egészen. Most azt gondolták ha már úgy se ereszthetnek több -kötelet, jobb lesz, ha Don Quijotet megint felhúzzák. Mindazáltal valami -fél óráig még is csak vártak; az idő elmúltával azonban elkezdték a -kötelet fölhúzni, de az oly könnyen ment, mintha semmi teher se volna -már az alsó végén. Ebből világosan azt lehetett következtetni, hogy Don -Quijote lemaradt róla, a mely gondolat Sanchot keserves sirásra -fakasztotta, s hogy az ellenkezőről győződhessék meg, eszeveszett -gyorsasággal kezdte a kötelet felmotólálni. Azonban mikor nyolczvan -ölnél valamivel többet kihúztak már: akkor kezdék érezni, hogy -nehezedik, a minek rendkívül megörültek. Végre mintegy tiz ölnyire -világosan ki tudták venni Don Quijote alakját, a kire Sancho mindjárt rá -is kiáltott: - -– Isten hozta szerencsésen nagyságos jó uram, csakhogy megint itt van, -mert már igazán azt hittük, hogy ott fogták vesztire. - -Don Quijote azonban egyetlen szóval sem válaszolt. Mikor egészen -kihúzták, akkor látták, hogy szeme le van záródva, mintha aludnék. -Lefektették a földre, a kötelet eloldották, de ő csak nem ébredt föl még -erre sem. Erre aztán elkezdték irgetni-forgatni, rázták, keltették s -végre nagysokára magához tért, nyujtózott egy nagyot mintha valami -nehéz, mély álomból ébredne s csodálkozva körül nézett. - -– Isten bocsássa meg barátaim – mondá azután – hogy kiragadtatok abból a -gyönyörű, kedves életből s látományból, a melynél szebbet ember nem -töltött s nem élvezett még sohasem. Valóban még csak most látom be -igazán, hogy e világ minden boldogsága csak elmúlandó árny és álom, s -úgy hervad el, mint a mező virága. Oh te boldogtalan Montesinos! Oh -szerencsétlen Belerma! Oh siránkozó Guadiana, és ti Ruidera boldogtalan -leányai, kik annyit, de annyit sírtatok! - -Sancho és az unokaöcs a legnagyobb figyelemmel hallgaták Don Quijote e -szavait, melyeket úgy ejtett ki, mintha végtelen fájdalommal szakasztaná -föl kebléből. Kérve kérték, magyarázza meg szavai értelmét s mondja el -nekik, mit látott odalenn ama pokolban. - -– Ti pokolnak mondjátok? – kérdé Don Quijote – Oh ne mondjátok annak! -Nem arra méltó az, a mint majd rögtön meglátjátok. - -Kérte őket, adjanak neki valamit enni, mert nagyon éhes. A vezető -pokróczát tehát a zöld fűre terítették, előszedtek mindent, a mit Don -Diego házának szivességéből dúsan megtömött tarisznyájok adhatott s -barátságos egyetértéssel mind a hárman odatelepedve, az uzsonnát és -vacsorát egy füst alatt költötték el. - -A mint a falatozásnak vége volt, Don Quijote de la Mancha igy szóla: - -– Egyitek se mocczanjon, fiaim, de hallgassatok mindnyájan feszűlt -figyelemmel: - - -XII. FEJEZET. - -Don Quijote nagyszerű látományai a Montesinos barlangjában. - -Délutáni négy óra lehetett, midőn a fellegek mögé rejtőzött nap, -meggyérített fényével és sugarainak mérséklésivel alkalmat nyujtott Don -Quijotenak, hogy minden forróság és egyéb kellemetlenség okozta akadály -nélkül mondhassa el rendkívül figyelmes két hallgatójának, mi mindent -nem látott a Montesinos barlangjában. Kezdé pedig ekképen: - -– Körülbelől mintegy tiz tizennégy ölnyire e börtön mélyiben jobb kéz -felől egy üreg mélyed, mely van akkora hogy egy nagy kocsi elférne benne -öszvérestül. Némi csekély világosságot holmi távol hasadékoktól s -repedésektől kap, melyek nyilása a föld felszíne felé van. Ezt az -üreget, ezt a mélyedést akkor pillantottam meg, a mikor már-már -boszantott és bántott, hogy kötélre akasztva s a levegőben függve, mind -mélyebben és mélyebben megyek alá e sötét tájakra, a nélkül hogy -határozottan tudnám, utam hová és merre viszen. Elhatároztam tehát -magamban, hogy bemegyek e mélyedésbe s kissé megpihenek. Felkiáltottam -hozzátok, ne ereszszétek tovább a kötelet a mig nem mondom; ti azonban -hihetőleg nem hallottátok. Fogtam tehát a kötelet a mit ti mindegyre -alább bocsátottatok s kerekes tekercscsé összecsavargattam s azután -gondolatokba mélyedve ráültem s azt hánytam vetettem eszemben, hogyan -ejtsem szerít, hogy – ha most már senki nem fog is, – a mélységbe -alábocsátkozzam. A mig e gondolatokkal tépelődtem, egyszerre s egészen -váratlanul mély álom lepett meg, azonban csakhamar, midőn meg se -gondoltam volna, sőt most se tudom hogy s hogy nem: fölébredtem s ott -voltam egy olyan gyönyörű rétség kellős közepén, a melynél szebbet a -természet nem alkothat s a legragyogóbb emberi képzelem gondolatban sem -teremthet. Dörzsöltem, törülgettem a szememet, de láttam, hogy nem -alszom, hanem valósággal ébren vagyok. Mind a mellett megtapogottam -fejemet, mellemet hogy csakugyan én vagyok-e az ott, vagy valami üres -káprázat, a mi hozzám hasonlít. Azonban a tapintás, az érzés, a magammal -folytatott összefüggő beszélgetés mind arról győztek meg, hogy akkor is -az voltam, a ki most vagyok. - -Egyszerre gyönyörű királyi palota tűnt szemembe, melynek falai mintha -tiszta, átlátszó kristályból volnának építve. Most egy nagy kapu -szárnyai nyíltak ketté s egy tisztes aggot láttam elé lépni, a ki -egyenesen felém tartott. Violaszín hosszú felöltő borítá, mely egész a -földig ért; vállára s mellére zöld atlasz gallér simúlt, fején milanoi -fekete föveget viselt, hófehér hosszú szakálla pedig egész övig ért. -Fegyver nem volt nála semminemű, hanem kezeiben igen is olvasó, melynek -szemei diónagyságúak valának, a hiszekegyek pedig akkorák, mint valami -középszerű strucztojás. Magatartása, járása, méltóságteljes s mégis oly -szelíd arczkifejezése, egyenként úgy mint összevéve, a legnagyobb -mértékben megleptek s bámulatra keltettek. - -Odalépett hozzám s legelőször is megölelt szorosan, azután így szólott: - -– Régóta várunk már reád, oh bajnok Don Quijote de la Mancha, régóta -kivántunk már látni mindnyájan, kik e magányba ide vagyunk bűvölve, hogy -te adj hírt a világnak a felől, mit rejt s mit foglal magában ez a mély -barlang, a melybe léptél s melyet Montesinos barlangjának mondanak; s mi -olyan hőstett vala, melynek megkísérlését egyes-egyedűl a te -győzhetetlen szíved s rendűletlen bátorságod számára tartogatták. Jer -velem, dicső bajnok, hadd mutogassam meg mindazon csodákat, a melyeket -az átlátszó palota magában foglal, a melynek én vagyok parancsnoka s -örökös őre, mert én magam vagyok ama régi lovag, ama bizonyos -Montesinos, a kiről a barlangot nevezik. - -Alig mondá ki előttem, hogy ő ama Montesinos, azonnal azt a kérdést -intéztem hozzá, igaz-e a mit felőle odafen a világban beszélnek, hogy -nagy barátjának Durandartenak szívét egy kis tőröcskével kivágta keble -kellős közepéből s oda vitte jegyesének, Belerma kisasszonynak, a mint a -lovag halála órajában kivánta. Azt felelte, hogy ez tökéletesen igaz, -annak az egynek kivételével, a mit a tőrről mondanak, mert az nem tőr -volt s nem is kicsiny, hanem egy hosszú gyilok s hegyesebb akármilyen -árnál. - -– Akkor hát bizonyosan a sevillai Ramon de Hocestől, a hires -fegyverkovácstól való gyilok lehetett – szóla közbe Sancho. - -– Azt nem tudom – folytatá Don Quijote – azonban alig hiszem, hogy ez -készítette volna, mert hiszen Ramon de Hoces csak a minapában élt, míg a -roncesvallesi ütközetnek, a hol ez a szerencsétlenség történt, immár sok -száz esztendeje, s ezen elbüvöltek azóta vannak itt a barlangban. -Egyébiránt ki készítette azt a hegyes gyilkot s ki nem, az egészen -mellékes s a történet valóságán és egybefüggésén semmit sem változtat. - -– Tökéletes igaz, – jegyzé meg a vezető – kérem, señor Don Quijote, -folytassa csak tovább, mert nem mondhatom ki eléggé, elbeszélése -mennyire érdekel. - -– Magam is örömmel folytatom – viszonzá Don Quijote – s igy tehát el -kell mondanom, hogy a tiszteletre méltó Montesinos bevezetett a -kristálypalotába, a hol egy alacsony s rendkívűl hüvös teremben, a mely -egészen alabástromból van, egy igen művészileg faragott márványkoporsó -állt, melyben egy egész hosszában kinyujtóztatott lovagot láttam -feküdni, a ki azonban nem volt sem érczből, sem márványból vagy -jáspisból faragva, mint az más koporsókon szokás, hanem valóságos -csontból és húsból. Jobb kezét, a mely igen izmosnak, erősnek látszék, -ott tartá szíve oldalára fektetve, s még mielőtt akármit is kérdezni -tudtam volna, Montesinos meglepetésemet látva, a sírban fekvőre -irányzott tekintettel igy szóla: - -– Ez az én Durandarte barátom, a korabéli kóborlovagság valóságos tükre -és virága. Őt, valamint engem is s velünk együtt sok másokat a franczia -varázsló, Merlin tart itt lebűvölve, kiről azt mondják, hogy az ördög -fia volt; én azonban azt hiszem, nem volt ő az ördögnek fia, hanem – a -mint mondják – egyben-másban, túltett ő még magán az ördögön is. Senkise -tudja azt, hogy s mikép varázsolt el bennünket, de majd kiderűl az is -annak idejében, a mely idő már nincs is nagyon messze a mint képzelem. A -mi fölött nem tudok eléggé csodálkozni, az, hogy bárha úgy tudom, mint -hogy most nappal van, hogy Durandarte az én karjaim közt lehelte ki -életét, s hogy halála után rögtön én magam vettem ki a szivét tulajdon -két kezemmel, s igazán mondom, többet nyomhatott két fontnál, mint a -természettudósok is azt tartják, hogy annak nagyobb a bátorsága, kinek a -szíve is nagyobb mint a kié kicsiny; minthogy ez így van s ez a lovag -csakugyan régesrégen meghalálozott: hogyan lehetséges tehát, hogy -néha-néha még most is úgy felnyög és felsóhajt mintha még élne. - -Alighogy ezt kimondotta, a szánalomra méltó Durandarte nagy fenszóval -elkiáltá magát: - - Oh hű rokon, Montesinos, - Arra kérlek utoljára, - Hogyha éltem már bevégzém - S lelkem a testből kiválla: - Vágd ki szívem e kebelből - Egy gyilok vagy tőr vasával - S vidd el aztán s adjad által - Jegyesemnek Belermának. - -Minek hallatára a tisztes Montesinos térdre roskadt a szenvedő lovag -mellett s könnyes szemekkel így szóla hozzá: - -– Igen, señor Durandarte, kedves, drága unokaöcsém, híven -megcselekedtem, a mit veszedelmünk ama szerencsétlen napján -parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól a mint csak tudtam, s nem -hagytam belőle kebledben csak egy porczikát se; megtörölgettem egy finom -csipke kendővel s rohantam vele ló halálában Francziaországba, -minekutána téged eltettelek előbb a földbe, annyi keserves könnyhullatás -között, a mennyi arra is elég volt, hogy kezemet is tisztára mossam -piros véredtől. S nagyobb igazság okáért még azt is elmondom, lelkem -édes öcsém, hogy a legelső faluban, a mit Roncesvallesból távoztam után -értem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne romoljon, s ha már egészen -friss nem lehet is, legalább száraz legyen, mire señora Belerma szine -elé érkezünk, a kit veled, velem s fegyvernököddel Guadianával, valamint -Ruidera asszonysággal és hét leányával, nemkülönben két unokahugával, -ugy szintén sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlin itt tart -lebűvölve régóta. Ötszáz esztendejénél is több, hogy immár itt vagyunk, -de azért még senki sem halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság -leányai és unokái hiányzanak, a kik iránt szakadatlan sirásukért -Merlinnek bizonyára szánalomra kellett gerjednie, s megannyi tóvá -változtatta őket, miket az élők földén még ma is, kiváltképen pedig la -Mancha tartományában a Ruidera tavainak neveznek; a hét leány -Spanyolország hét királyáé, a két unokatestvér pedig azon szent -lovagrendé a mely szent Jánostól vette nevezetét. Guadianát -fegyverhordódat, a ki szintén siratta szerencsétlenségedet, hasonlóképen -folyóvá változtatták, mely az ő maga nevét viseli, s mikor ez a földnek -fölszinére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette, -hogy tőled távoznia kellett, hogy ujra alámerült a föld mélyébe; -minthogy azonban lehetetlen, hogy természetes folyásának ne -engedelmeskedjék, helylyel-közzel ujra elélép a föld alól, s ott -folytatja futását, hol a nap és az emberek láthatják. Vizökkel a már -említett Ruidera tavak is szolgálnak neki, és ezekkel, valamint a beléje -ömlő más egyebekkel, hatalmassá s nagygyá növekedve lép be -Portugalliába. Mindazáltal szomorúsága és buskomorsága csak meglátszik -rajta mindenütt s vizében sincsenek oly kitünő és keresett halak mint az -aranyos Tajóban, hanem csak nyiszletek és izetlenek. Mindazt, a mit most -elbeszéltem néked, óh drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is, -de mivel szavaimra sohase válaszolsz, azt kell hinnem, hogy vagy nem -hiszed, vagy nem hallod, a mit mondok, a mi nekem annyira fáj, hogy csak -isten a megmondhatója! Most azonban még egy ujságot akarok közölni -veled, a mi ha enyhülést nem fog is szerezni fájdalmadnak, nevelni -legalább bizonyára semmi szin alatt sem neveli. Tudd meg, hogy im itt -előtted (ha fölveted szemeidet magad is láthatod) ama nagy lovag áll, a -kiről a bölcs Merlin annyi fontos dolgot prófétált meg, az a Don Quijote -de la Mancha, a ki a mult századokénál is hatalmasabb minőségben -támasztotta fel ujra halottaiból a jelenkorban már már feledésbe merült -kóbor lovagrendet, s a kinek közbenjárásával és segítségével meglehet, -hogy mi is fel leszünk oldva a mi varázsunk bilincsei alól, mert a -nagyszerű hőstettek nagy emberek számára vannak tartogatva. - -– S még ha úgy nem lenne is – viszonzá a szánalomra méltó Durandarte -bágyadt, tompa hangon, – még ha, mondom, úgy nem lenne is, oh drága -bátyám, csak türelem, s keverjük ujra a kártyát; – s azzal a másik -oldalára fordult s minden további szó nélkül megint az ő szokott -némaságába mélyedett. - -E pillanatban nagy sirás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s -keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam s a kristály falon -keresztül láttam, hogy a másik teremben gyászoló leányok menete vonúl -két sorban, mindnyájan fekete ruhába öltözve s fejökön török módra fehér -turbánnal. A menet végén egy urnő jött, mert méltóságáról itélve -csakugyan urnőnek látszott, az is egészen feketében, fején azonban -széles és oly hosszu fehér fátyollal, hogy vége a földet csókolta. Ennek -a turbánja két akkora volt mint a többieké közt a legnagyobbik. Kezében -finom kendőcskét tartott, ebben pedig a mennyire kivehettem, egy mumia -szivet, annyira össze volt aszva és száradva. Montesinos elmondá, hogy a -gyászmenet Durandarte és Belerma cselédségiből áll, a kik gazdáikkal -együtt szintén ide vannak varázsolva s hogy a legutolsó, a ki a -kendőcskében a szivet viszi, az maga Belerma kisasszony, a ki -nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s -annyiszor éneklik, vagyis jobban mondva siratják el halottas éneköket az -ő unokaöcscsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött. - -A vezető meg nem állhatta, hogy e szavaknál közbe ne szóljon: - -– Még elképzelni is alig tudom, señor Don Quijote, hogy azon rövid idő -alatt, a mit nagyságod odalent töltött, hogyan láthatott s hallhatott -oly tömérdeket. - -– Mennyi ideje, hogy alászálltam? – kérdé Don Quijote. - -– Alig egy órája – viszonzá Sancho. - -– Az lehetetlen! – felelt Don Quijote – mert ott ért az est és ott -virradtam meg, s ott ért ujra estve, reggel háromszor egymásután, ugy -hogy az én számításom szerint nekem három napot kelle töltenem ama távol -– s a mi szemeink elől elrejtett tájakon. - -– Igaza lehet nagyságodnak – mondá Sancho – mert a miképen mind azon, a -mi nagyságoddal történt, a varázslat hagyta rajta a keze szenyjét; -meglehet, hogy a mi nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg -három éjjel egy végben. - -– Bizonyosan úgy lesz – viszonzá Don Quijote. – - -– S evett-e valamit nagyságod ezen egész idő alatt? – kérdé a vezető. - -– Nem ettem én egyetlen egy falatot sem – felelt Don Quijote – de sőt az -éhség még csak eszembe se jutott. - -– Hát az elbüvöltek esznek-e? – kérde az unokaöcs. - -– Nem esznek – viszonzá Don Quijote – bárha a közvélemény azt tartja -ugyan, hogy körmük, szakáluk és hajok még is meg szokott nőni. - -– De hát aludni alusznak-e az elbüvöltek, uram? – kérdé Sancho. - -– Egyátalában nem alusznak, – viszonzá Don Quijote – legalább az alatt a -három nap alatt, a mig én velök voltam, még csak a szemét se hunyta le -egyik se, de még én magam sem. - -– Ide aztán az a példabeszéd csakugyan jól ide vág – jegyzé meg Sáncho – -barátjáról lehet az embert megismerni. Nagyságod is csupa merő -megbabonázottakkal, bőjtölőkkel, virasztókkal barátkozott, nem csoda hát -ha se nem evett, se nem aludt a míg közöttök vetyengett. De bocsásson -meg, nagyságos jó uram, ha kereken kimondom, hogy mind abból, a mit -nagyságodtól eddig hallottunk, Isten engem akár hová tegyen, hogy azt ne -mondjam az ördög: egy szó, mondom, kevés, de én annyit se hiszek el. - -– Nem hiszi? – kérdé Don Diego unokaöcscse – hát hazudik-e Don Quijote -úr? De még ha hazudni akarna is, ugyan hogy lett volna ideje ennyi -tenger hazugságot kigondolni? - -– Azt nem hiszem hogy az én uram hazudnék – mondá Sáncho. - -– S ha nem, mit hiszsz tehát? – kérdé Don Quijote. - -– Azt hiszem, – viszonzá Sancho – hogy az a Merlin, vagy azok a -varázslók, a kik ezt az egész hadat megboszorkányozták, a melylyel -nagyságod, a mint állítja, odalent találkozott és társalkodott, azok -babonázták bele képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét vagy álmot, a -mit nekünk elbeszélt s a mit még ezentúl majd elbeszél. - -– Az sem volna lehetetlen, Sancho – viszonzá Don Quijote – csakhogy még -sincs úgy, mert a mit elmondtam, azt mind a tulajdon két szememmel -láttam s kezemmel tapintottam. De hát ahhoz mit szólsz, hogy azon -számtalan sok csoda dolog közt a miket Montesinos mutatott (s a miket -utazásunk folytán majd mind elmondok, mert most nem mind ide valók) -mutatott egyebek közt három parasztleányt is, a kik ezen a mezőségen úgy -szökdécseltek s ugrándoztak mint a kecskék, s a kiket alig hogy -megpillantottam, mindjárt ráismertem az egyikben a páratlan Dulcinea del -Tobosora, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra a kikkel -Toboso előtt találkoztunk. Kérdeztem Montesinostól, ismeri e őket? Azt -felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy valami elvarázsolt előkelő -kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja, mióta ide kerültek -a mezőségre. Ezen pedig én cseppet se csodálkozom, mert van itt akárhány -más előkelő személyiség is mind a régi, mind a jelen korból, a kik mind -mind ide e szomorú helyre vannak bűvölve. Ez lett gyászos sorsa -Dulcineának is! - -A mint Sancho urának e szavait hallotta, azt hitte vagy az esze megy el -vagy meg kell pukkadnia nevettében. Jól tudta miben áll Dulcinea képzelt -elbüvölése s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a -mestere, a miből teljes bizonyossággal következtette, hogy urának -csakugyan nincs egy mákszemnyi józan esze, hanem teljes tökéletesen meg -van keveredve. Most tehát igy szóla hozzá: - -– Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rosz órában s igen -veszedelmes napon szállott alá nagyságod, kedves jó gazdám, a más -világra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a kötni való Montesinos -urral, a ki nagyságodat ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk. -Milyen ép ember volt nagyságod ide fent, mikor még teljesen meg volt az -esze úgy, a hogy az Isten megteremtette; akkor minden lépten nyomon a -legnyomósabb igazságokat mondta ki, a legjobb tanácsokat adta, most -pedig, láj, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már -képzelni sem lehet. - -– Sokkal jobban ismerlek, Sancho – viszonzá Don Quijote – semhogy -szavaiddal törődném. - -– De még én sem ám a nagyságodéival – felelé Sancho – ha mindjárt itt -aprít is össze azért, a mit mondtam vagy még ezután is mondok, ha -nagyságod józanabbúl és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár -kibékültünk, ugyan kérem mondja csak nagyságod, hogyan s mikép ismert rá -a mi kegyelmes asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt -nagyságodnak? - -– Arról a ruháról ismertem rá – viszonzá Don Quijote – a mit akkor is -hordott, mikor nekem te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem -válaszolt, sőt ellenkezőleg hátat fordított s olyan gyorsan elhaladt, -hogy a nyíl sem tudta volna utólérni. Utána akartam iramodni, s meg is -tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, soha se fáraszszam magamat, -úgy is mind hiába, azonfelül meg itt is már az ideje, hogy a mélységből -megint visszatérjek. Megmondta azt is, hogy annak idejében értésemre -adják, hogyan lehet a varázs alól Belermát, Durandartet s mind a többi -ott lévőt feloldani. De a mi minden itt látott s tapasztalt dolgok -között szivemnek legfájdalmasabban esett, az volt, hogy a mig Montesinos -hozzám e szavakat intézé, egyszer csak a nélkül, hogy láttam volna -merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa áll ott mellettem s -könnyekkel tölt szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja: Asszonyom, -Dulcinea del Toboso csókoltatja nagyságod kezeit s kéri nagyságodat, -üzenje meg, hogy s mint érzi magát; minthogy pedig Dulcinea kisasszony -aprópénz dolgában nagyon meg van szorúlva, igen-igen szépen kéreti a -lovag urat, legyen olyan kegyes, s kölcsönözzön neki erre az ujdonat új -fejkendőre egy-két tallért, vagy a mennyit épen kölcsönözhet, s ő -becsülete szavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt -visszafizeti. - -Ezen kivánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban és -csodálkozásomban. Tüstént Montesinos urhoz fordultam e szavakkal: -Lehetséges-e az, hogy az elbűvölt fejedelmi személyek pénz dolgában meg -legyenek szorúlva? - -Mire ő így válaszolt: - -– Higye meg nagyságod, señor Don Quijote de la Mancha, hogy az az -úgynevezett pénzszükség mindenütt érezhető; kihat az mindenkire, érzi -azt mindenki, s nem kiméli meg az még az elbüvölteket sem. S minthogy -Dulcinea del Toboso kisasszony ezt az egy tallért kéreti, a zálog pedig, -úgy látszik, elég jó, nincs mit tenni, mint oda kell adni, mert -kétségkívül igen nagy zavarban lehet. - -– Zálogot nem fogadok el én – viszonzám – de annyit sem adhatok, a -mennyit kér, mert magamnak sincs több mindössze féltalléromnál (a mit a -minap te adtál nekem, Sancho, ha útközben alamizsnát kellene adnom -valahol). Ezt tehát a leánynak adtam s így szóltam hozzá: Mondja meg -asszonyának, jó leány, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom -szegényt, s szeretném, ha a Dárius kincsével birnék, hogy minden baján -segíthessek. Azt is üzenem neki, hogy számomra nincs üdv, nincs -boldogság, a míg azt tudom, hogy ő ily szomorú s gyászos varázsnak van -alávettetve. Nem is lesz addig nyugodalmam, békességem, míg ezen nem -segítek, s kész vagyok megküzdeni a világ minden varázslójával, csakhogy -őt szenvedéséből fölszabadíthassam. - -– Tartozik is vele nagyságod, kegyelmes asszonyomnak – mondá most a -leány, s átvette a pénzt, azonban a helyett, hogy köszönésül magát -mélyen meghajtotta volna, akkorát ugrott, hogy majdnem két ölnyire -libbent föl a levegőbe. - -– Szentséges Istenem! – kiáltá föl e szavakra Sancho – hát még ilyen is -eshetik meg a világon! S ekkora hatalmok lehet a varázslóknak és -babonaságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelen bolondsággá -tudják átvarázsolni? Oh uram, uram, az Isten szent szerelmére kérem, -gondoljon nagyságod magával s becsületével és ne adjon hitelt ezeknek a -sületségeknek, a mik az eszét úgy elvették, s elcsavarták. – - -– Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho – mondá Don Quijote – s -mivel magad járatlan vagy a világ folyásának ismerésiben, azért látszik -neked mindjárt lehetetlennek minden, a mi csak némileg is eltér a dolgok -szokott rendjétől. De majd eljön az az idő, mikor, a mint már -említettem, beszélek neked az ott alant látottak felől egyet s mást, a -mi majd hitelt szerez az eddig elmondottaknak is, melyeknek igaz -valóságához sem kétség nem fér sem ellentmondás. - - -XIII. FEJEZET. - -A szamárordítás története és a jós majom. - -Don Quijote elbeszélése tovább tartott mint egész lenléte a Montesinos -barlangban, melyben beteges képzelődése az elmondott egész zagyvalékot -bizonynyal csak úgy álmodta. A hanyatlásnak induló nap őket is indulásra -serkenté, lóra ültek tehát s mentek, de még útközben is folytonosan a -barlang álmodott, vagy képzelt s igazaknak egyedül az egy Don Quijote -által tartott csodáiról beszélgetve. - -Még folyton ezen társalgásba voltak elmélyedve, midőn egyszer csak egy -embert látnak magok után sietni, a ki nagyon sebesen jött gyalog s egyre -ütlegelte dárdákkal és alábárdokkal ugyancsak súlyosan megterhelt -öszvérét. A mint utólérte őket, nyájas jó estét mondott, de csakhamar -tovább sietett. - -Don Quijote megszólítá: - -– Álljon meg kissé, atyafi, úgy látszik szaporábban halad, mint öszvére -szeretné. - -– Nem állhatok meg, uram – viszonzá az ember – mert ezekre a -fegyverekre, a miket öszvéremen látnak, holnap reggel már szükség lesz, -útam tehát nagyon sietős; Isten áldja meg az urakat. Hanem, ha -kiváncsiak tudni, miért viszem e fegyvereket: az éjszakát ott akarom -tölteni a remetelakon túl fekvő korcsmában. S ha talán egy úton jönnek -velem, ott majd találkozhatunk, a hol aztán csodadolgokat fogok -elbeszélni. Most pedig másodszor is Isten velünk! - -S azzal úgy neki esett dorongjával megint az öszvérnek, hogy Don -Quijotenak nem nyílt többé alkalma megkérdezni, milyen csoda dolgokat -akar neki elbeszélni. Minthogy pedig a mi jó lovagunk mindjárt égett, -sőt lobogott a kiváncsiságtól, mihelyest csoda dolgokról tétetett -említés, most sem volt többé nyugta, hanem még ha egészen ellenkező -irányban kellett volna is haladniok kitűzött útjokkal szemközt, még -akkor is készebb lett volna megváltoztatni az irányt, csakhogy az igért -csodadolgokat meghallhassa; mennyivel inkább most tehát, a midőn egészen -egy úton haladtak. Sietteté is uti társait, Rocinante nagy keserüségére, -melynek szinte lépést kelle tartania a két utitárs futósabb barmával. - -A nagy sietésnek az lőn aztán csakugyan eredménye, hogy kevéssel a -fegyver csomagot vivő ember után ők is beérkeztek a vendéglőbe, melyet -Don Quijote ezúttal, Sancho kimondhatatlan örömére, nem nézett -várkastélynak. - -Alig tértek be, s Don Quijote a fogadóstól mindjárt ama dárdás és -alabárdos ember után tudakozódott; a fogadós azt felelte, hogy ott van -az istállóban és épen abrakol. A vezető és Sancho is hasonlóképen -cselekedtek aztán csakhamar, de az istállóban a jászol mellett a legjobb -helyet Rocinantenak hagyták. - -Don Quijote pedig azonnal oda ment, a hová az ember után a fogadós -utasította. Ott is találta s felszólította, hogy elmondjon neki -okvetlenül mindjárt mindent, a mi felől az úton említés történt. Az -ember azonban így felelt: - -– Több idő kell ahhoz, uram, aztán meg nem is lehet igy álltában -elbeszélni; engedje meg előbb, jó uram, hogy végezzem az abrakolást s -akkor hallhat tőlem olyan történetet, hogy tudom, csodálkozik! - -– Ha csak az abrakolás hátráltatja – mondá Don Quijote – szivesen -segítségére leszek én magam is. - -S azzal mindjárt hozzá látott az abrak rostálásához s a jászol -kikotrásához, a mi oly nagy leereszkedés volt, hogy az ember most már -kétszerte oly szívesen teljesítette kivánságát. Leült egy kőpadra, Don -Quijote meg melléje, körülöttök pedig hallgatóság gyanánt az unokaöcs, -Sancho Panza és maga a fogadós foglalván helyet, az ember így kezdé -eléadását: - -– Előljárójában tudniok kell uraságtoknak, hogy a környékbeli egyik -faluban, mely e fogadótól mintegy négy mértföldnyire fekszik, egy -odavaló esküdt ember szamara, szolgálójának gondatlansága vagy rosz -akarata folytán elveszett, a mit nagyon is hosszas lenne hegyiről tövire -elmondani; elég az hozzá, hogy elveszett, s bár az esküdt mindent tűvé -tett is érte, csak nem tudták az ő szamarát megtalálni. Valami két hete -mult már, mióta közhirré lett, hogy a szamár elveszett, mikor egyszer a -piaczon a vesztes esküdtnek egy ugyancsak odavaló másik esküdt ember azt -mondja: - -– Ide a borravalót, komám uram, megvan a szamár! - -– Meg is adom szívesen, komám uram, csapunk tisztességes áldomást – -viszonzá a másik – de hát hol a szamár? - -– Az erdőben – mondá, a ki megtalálta – ma reggel ott láttam, de nincs -rajta se nyereg, se semmi szerszámféle, s a mellett úgy lesoványodott, -hogy szinte megesik rajt az embernek a szíve. Haza is akartam terelni, -de már annyira elvadúlt s oly szilaj, hogy a mikor feléje mentem, -futásnak eredt s elrejtőzött az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Ha akarja komám -uram, hogy elmenjünk érte mind a ketten, én tüstént itt leszek, csak ezt -a szamarat vezetem előbb haza. - -– Bizony jó szívvel veszem – mondá a szamár gazdája – s vagy egyben vagy -másban majd megszolgálom komám uramnak. - -Egy szó mint száz, a két belső ember tehát karonfogva neki indúlt az -erdőnek gyalog. S a mint odaértek arra a helyre, a hol úgy gondolták, -hogy megtalálják, bizony csak nem volt az ott, de se híre se hamva még -az egész környéken se, akármennyire keresték. - -A mint látták, hogy semmikép se akadnak már nyomára, azt mondja a -tanácsbeli, a ki a szamarat látta, a másiknak: - -– Megálljon csak, komám uram, jutott eszembe valami mesterség, a minek -segítségével ide csalogatjuk mi azt a szamarat, még ha a föld gyomrába s -nem csak az erdő sűrűjébe bujt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én -csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást s ha komám uram is ért -hozzá valami keveset, akkor úgy tekinthetjük, mintha már a markunkban -tartanók. - -– Valami keveset? azt mondta komám uram? – szólt a másik. De lelkem -adta, úgy értek én hozzá, hogy senki különben; jobban mint az igazi -szamár. - -– No majd meglássuk – viszonzá a másik tanácsbeli – mert én úgy -gondolnám jónak, hogy komám uram egy felűl kerülje meg az erdőt, én meg -más felűl, úgy hogy az egészet körüljárjuk, s közbe-közbe egyszer komám -uram ordít szamár módjára, egyszer meg én, s lehetetlen, hogy a szamár -meg ne halljon bennünket s ne feleljen, ha csak az erdőben van még. - -Mire a szamár tulajdonosa így válaszolt: - -– Annyit mondhatok, komám uram, hogy ez egészen helyre egy terv s méltó -a kegyelmed szép eszéhez. - -S ezzel aztán közmegegyezés szerint külön válltak, de történetesen majd -egy és ugyanazon pillanatban fogtak az ordításhoz mind a ketten úgy, -hogy egyik a másik ordításától elámítva, oda siettek s megint -összeakadtak, pedig azt gondolták, hogy megvan már a szamár. - -Mikor egymást megpillantották, a vesztes igy szólott: - -– Hát nem az én szamaram volt az, komám uram, a ki ordított? - -– Nem ám, hanem én – viszonzá a másik. - -– Akkor hát a mondó vagyok – szólt a tulajdonos – hogy komám uram és az -igazi szamár között, már a mi az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi -különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem -hallottam. - -– Ez a dicséret és magasztalás – viszonzá a tervkoholó – jobban illeti -komám uramat mint engemet: mert, Isten az atyám, kegyelmed legalább is -kétszer olyan jól ordít mint a világ legügyesebb ordítója. Kegyelmed -hangja oly csengő, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi -s szakasztja félbe az i–á i–át, hogy én megadom magamat, s egész -tisztelettel kimondom, hogy komám uramnál nincs tökéletesebb szamár -széles e világon. - -– Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra – mondá a tulajdonos – s -még elhiszem, hogy engem se a gólya költött s van olyan tehetségem, a -miről ugyan eddig is tudtam, hogy nem épen megvetendő, de hogy igazán -olyan tökéletes legyen, mint komám uram mondja, soha még csak meg se -álmodtam volna. - -E szavak után ujra külön váltak s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de -majd minden lépten-nyomon megcsalódtak s ujra összejöttek, úgy hogy -utoljára kénytelenek voltak ismertető jel gyanánt, hogy ők ordítottak, -nem pedig a szamár, abban egyezni meg, hogy mindegyik kétszer fog -ordítani egymás után. Igy tehát az iákolást megduplázták s bejárták már -az egész erdőt a nélkül hogy a szamár csak a fülét is billentette volna. -De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan adhatott -volna jelt, mikor utoljára is ott találták meg az erdő legsűrűbb -sürüjében, a hol a farkasok már szétmarczangolták. - -A mit a tulajdonos látva, igy szólott: - -– Nem fogyott csodám, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk -hallatára bizony felelt volna ha szamár. Mindamellett én nem sajnálom a -fáradságot s még ha élettelenül találtam is meg a sok keresés után, -mindent kipótol az, hogy komámuramat oly pompásan hallottam ordítani. - -– Nem nagy tus, komámuram – viszonzá a másik – mert: hogy ha jól fújja -az apát, a kántor se hagyja magát. - -Ekképen mind a ketten megnyugtatva s elrekedve tértek vissza falujokba s -elmondták fűnek-fának mi történt velök a szamár keresése alkalmával s -nem győzték dicsérni egymás ordító képességét. - -Híre is ment ennek az egész környékszerte, és az ördög, a ki nem alszik, -hanem a hol csak lehet mindenütt izgágát szokott csinálni, beleüti az -orrát mindenbe s még a kicsit is nagygyá fújja: az rendelte és intézte -úgy, hogy ha azóta vidékiek találkoznak a mi falunkbeli emberrel, -mindjárt elkezdenek szamár módra ordítani, mintha csak a mi -esküdtjeinket akarnák szemtől szembe gúnyolni. Még a gyerekek is -rákaptak, a mivel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden -ördöge vette volna a kezébe, szájába s az ordítás ráragadt egyik faluról -a másikra, hogy ma már az ordító falubelieket úgy ismeri mindenki mint a -hogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehérektől. S ez a gonosz -tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveres kézzel egész -csapatonként ütöttek rajtok a gúnyolókon s valóságos csatát küzdöttek -egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen se -félelem a mi ezt a bajt meg tudja orvosolni. Alkalmasint holnap vagy -holnapután száll síkra a mi falunk, melyet a szamarak falvának neveznek, -egy két mérföldre fekvő másik falu ellen, a melyik belőlünk leginkább -csúfot szokott űzni s hogy annál jobban helyt állhassunk, azért viszem -én magammal ezeket a most vett dárdákat és alabárdokat. Ez az a -csodadolog, a minek elmondását igértem s ha az urak nem találták olyan -csodálatra méltónak, én különbet nem mondhatok. - -S ezzel a furcsa történet elmondója végét szakasztotta az elbeszélésnek. -Épen e pillanatban lépett be a fogadó kapuján egy férfiú, a kinek egész -öltözete bekecse, nadrágja, harisnyája mind zergebőrből volt, – s emelt -hangon így szóla: - -– Fogadós úr, van e szállás? Mert itt a jós majom s Melisendra -megszabadulásának mutatványa. - -– Tyűh, lánczos – lobogós! – kiálta fel a vendéglős – hisz ez Pedro -mester! Jó estét fogunk ma tölteni! - -Elfelejtettem mondani, hogy ezen bizonyos Pedro mester balszemét s majd -a fele arczát egy darab zöld bársony fedte, a miből azt lehetett -következtetni, hogy ezen az oldalán bizonyosan valami baja van. A -fogadós így folytatá: - -– Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy -egyiket sem látom. - -– Mindjárt itt lesznek – viszonzá a zergebőrös – csakhogy én magam -jöttem előre, megtudni ha kapható e szállás? - -– Még magától Alba herczegtől, Spanyolország leghatalmasabb vezérétől is -megtagadnám, csakhogy Pedro mesternek adhassam – viszonzá a fogadós – -csak jőjön a majom meg a bábjáték; van itt ma ember a fogadóban, a ki -szívesen megfizet ha a játékot meg a majom ügyességét megláthatja. - -– Akkor hát minden jól van – mondá a bársonyfoltos – én meg jutányos árt -szabok s azzal is beérem, ha a magam költsége megkerűl. Mindjárt -ideszólítom a kocsit, mely a majmot és a játékot hozza. - -S azzal tüstént kiment a fogadóból. - -Don Quijote mindjárt azt kérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester s -miféle játékot és majmot mutogat? Mire a vendéglős igy válaszolt: - -– Egy hatalmas bábjátékos, a ki Aragonból jött s már régen jár-kél itt -la Manchában s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadítá meg a derék Don -Gaiferos nejét Melisendrát; a mi olyan szép történet s olyan takarosan -van eléadva, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen ország e részében. -De azonkivül meg hordoz még magával egy olyan rendkivüli ügyességü -majmot is, a mely ritkítja párját a majmok között, de még embernek is -sok volna. Mert ha valamit kérdenek tőle, figyelmesen ráhallgat a -kérdésre, aztán egyszerre gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja ennek -füléhez, s megsúgja a feleletet, a mit ez aztán tolmácsol. De sokkal -inkább arról szokott beszélni, a mi már megtörtént, semmint arról, a mi -még csak ezután fog történni. S ha ugyan néha-néha nem találja is el -egészen, igen ritkán téved, úgy hogy az embernek azt kell hinni, maga az -ördög van benne. Két tallért követel minden kérdésért, a mire a majom -felel, akarom mondani, a mire helyette gazdája felel, mikor a majom már -a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester -nagyon megszedte magát s úgy él, mint valami kis király. Beszél annyit, -mint hat más, s iszik annyit, mint más tizenkettő se, s mindezt nyelve, -majma és játékmutatványa kegyelméből. - -E pillanatban Pedro mester ujra megjelent s hozta magával kocsin a -bábjátékot, meg egy farkatlan majmot, a mely minden tekintetben -szakasztott olyan volt, mint minden majom. - -Alighogy Don Quijote meglátta, kapva ismét a rendkivüliségen, mindjárt -ezt a kérdést intézte hozzá: - -– Mondja meg nékem, nagyságos jós uram, mi járatban vagyunk s mit hoz -ránk a holnap? Itt a két tallér. - -S ezzel megparancsolta Sanchonak, hogy a pénzt adja oda Pedro mester -kezébe; ez azonban majma helyett igy felelt: - -– Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a -jövendőről; a multról azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a -jelenről is. - -– Süsse meg! – mondá Sancho – azért ugyan soha egy kurta fityinget se -adnék, hogy azt mondják meg nekem, a mi már megtörtént; ki tudja azt -jobban, mint én magam? Már pedig, ha én azért fizetnék, a mit különben -is tudok, az csakugyan sült bolondság lenne. No, hanem ha azt is tudja, -a mi éppen most történik: Itt a két tallér, s mondja meg nekem ő -legmajmabb urasága, mit csinál ez időszerint az én feleségem Panza -Theréza s mivel foglalkozik? - -Pedro mester vonakodott a pénzt elfogadni s így szóla: - -– Nem szoktam előbb elfogadni a jutalmat, a mig meg nem szolgáltam. - -S azzal kétszer ráütvén balvállára, a majom abban a nyomban fen termett -rajt, s száját odahajtva gazdája füléhez, csunya gyorsasággal -csikorgatta fogait. Ezt a mesterséget egy-két perczig folytatta s aztán -egy másik ugrással megint a földre szökött, akkor pedig Pedro mester -hirtelen térdre borúlt Don Quijote előtt s lábait átkarolva igy szóla: - -– Úgy karolom át nagyságod két lába szárát, mintha csak a Hercules -oszlopait karolnám! Oh dicső feltámasztója a már-már feledésbe merűlő -kóbor lovagrendnek! Oh, érdeme szerint eléggé soha nem magasztalható -nemes lovag, Don Quijote de la Mancha, lelke ön az aléldozóknak, támasza -az elesőknek, karja az elesetteknek, mankója és vigasztalása minden -szerencsétlennek! - -Don Quijote megmerevűlt, Sancho elképedt, az unokaöcs bámult, a -szamárordításos elkábúlt, a vendégfogadós megkeveredett, egy szóval, a -kik csak hallották a bábjátékos szavait, mind egészen elhaltak -ámulásokban. Ez pedig így folytatta: - -– Te meg, oh jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb -fegyvernöke, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, a gondos Thereza, -most is házi dolgaival van elfoglalva, s most éppen ez órában egy csomó -lent gerebenez, s nagyobb igazság okáért, egy csempe korsó áll mellette -balfelől, lehet úgy egy jó pintes, a melylyel magát munkája közben -mulatgatja. - -– Már ő az! – mondá Sancho fejét csóválva – akár hol tanulta, vagy -szerezte ez a majom a mesterségét, de igazán csodálatos! - -– Be kell vallanom – mondá Don Quijote is – a ki sokat olvas, sokat jár: -sokat lát az s sokat tud. Ennek bevallására pedig az ösztönöz, mert -ugyan ki tudta volna elhitetni velem, a mit most a tulajdon két -szememmel láttam, hogy e világon még jósmajmok is létezzenek. Igen, én -csakugyan az a Don Quijote vagyok, a kit e kedves állatka említett, -bárha kissé túlzó volt is a dicséretben. Egyébiránt akármilyen legyek -is, hálát adok az Istennek, hogy olyan érző és résztvevő szívvel -ruházott fel, mely javát akarná mindenkinek, kárát pedig senkinek. - -Pedro mester ekkor zsebre tévén a könnyű szerrel – s utóbb majd -elmondjuk, milyen csodamódon megszerzett – két tallért: elment, hogy a -híres bábjátékot felállítsa. Míg ő azzal foglalkozott, Sancho oda -lopódzott ura mellé s azt súgta néki: - -– Nagyságos uram, ettől a majomformájú varázslótól kérdezzük meg, igaz-e -mindaz vagy csak álom, a mi nagyságoddal a Montesinos barlangban -történt? Mert én nagyságod kegyes engedelmével a mondó vagyok, hogy -abban az egész históriában nem volt egy szikra igaz se! - -– Az mind meglehet – viszonzá Don Quijote – én azonban bátran meg merem -kérdeni, nemcsak ezt a majmot, hanem hozd ide valahány majom a világon -van, megkérdem én bátran mindnyáját! - -– A Krisztus mentsen meg annyi majomtól! – mondá Sancho elszörnyedve – -lám az előbb csak ez az egyetlen egy szólalt meg, s már ennek a szavára -is minden hajam szála égnek állott ijedtemben! - -Pedro mester nem sokára visszatért azzal a jelentéssel, hogy a látásra -méltó s csodálkozást gerjesztő bábjáték föl van állítva. - -– De még előbb egy szóra kérem, Pedro mester – mondá Don Quijote. S -aztán közlé vele miről gondolkozik s felszólítá, kérdezze meg majmát, -mondja meg nekik, hogy bizonyos dolgok, a mik vele a Montesinos -barlangban történtek, igazak voltak-e vagy csak álmodta, mert neki úgy -látszik, hogy van bennök valami mind a kettőből. Mire Pedro mester -minden további szó nélkül újra előhozta majmát s Don Quijote és Sancho -elé állítva így szóla: - -– Ime, majom úr, ezen lovag ő nagysága azt akarja tudni, hogy bizonyos -dolgok, a mik véle az úgynevezett Montesinos barlangban történtek, -igazak voltak-e vagy sem? - -S ezzel megadván a szokott jelet, a majom mindjárt fölugrott a bal -vállára s úgy tett, mintha fülébe súgna valamit; mire Pedro mester -rögtön így szólott: - -– A majom azt mondja, hogy azon dolgok egy része a miket nagyságod az -említett barlangban látott vagy tapasztalt, nem igaz, másik része -azonban igaz. Ő ezen kérdéses tárgy felől most csak ennyit tud mondani. -Ha azonban nagyságod még többet is meg akarna tudni, a jövő pénteken -megfelel minden kérdésre, most azonban kifogyott már minden erejéből, -melyet péntekig nem is tud ujra összeszedni a mint már említettem. - -– Nem megmondtam-e – szólt Sancho – hogy sehogy se fért a fejembe, hogy -a barlangban történteknek csak a fele is igaz legyen? - -– Majd elválik, Sancho, – viszonzá Don Quijote – mert az idő, mely -mindent fölfedez, semmit sem hágy rejtve, de napfényre hozza, legyen bár -a föld mélységes mélyébe elrejtőzve. S most erről elég ennyi, mi pedig -menjünk a jó Pedro mester mutatványának megszemlélésére, a miben, azt -hiszem, alkalmasint lesz valami érdekes is. - -– Hogyan? Csak valami érdekes? – felelé Pedro mester. – Van az én -mutatványomban ezer meg ezer érdekesnél érdekesebb látványság. Merem -állítani nagyságod előtt señor Don Quijote, hogy alig van a világon mai -napság valami, a mit érdemesebb volna megszemlélni. Majd meggyőződik -felőle nagyságod saját szemével. Azért ne is késlelkedjünk, mert az idő -már is előre haladt, nekünk pedig sok a tenni, mondani és mutatni -valónk. - -Don Quijote és Sancho szót fogadtak és odamentek, a hol a bábjáték már -fel volt állítva s közszemlére kitéve s körülötte minden oldalról égő -viaszgyertyácskák, melyek fénye az egészet igen csinossá s ragyogóvá -tette. - -A mint oda értek, Pedro mester az állvány mögé vonúlt, mert neki kellett -a mesterséges bábukat igazítnia, az állvány előtt pedig egy fiatal -gyerkőcz foglalt helyet, Pedro mester inasa, ki a látványságban -előforduló történetnek magyarázója és felvilágosítója gyanánt szolgált. -Kezében egy pálczácskát tartott, melylyel a kilépő bábukat mutogatta. - -Mikor aztán a vendéglőbeliek mind helyet foglaltak már, némelyek szemben -a játékkal állva, Don Quijote, Sancho s Don Diego unokaöcscse pedig a -legjobb helyeken ülve: a tolmács így kezdé mondókáját, a mint látni vagy -hallani fogja az, ki a következő fejezetet elolvassa vagy meghallgatja. - - -XIV. FEJEZET. - -Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen. - -Mind elhallgattak, a tyrusok, úgy mint a trójaiak, – vagy is más -szavakkal a bábszinház nézői mind, azon gyerkőcz ajkain csüggöttek a ki -a csodadolgokat magyarázni készűlt. Egyszerre dob-pergés, -trombita-harsogás és nagy ágyudörgés hangzott fel a színpad mögött, -melyek zaja azonban igen rövid idő alatt elnémúlt, a mire a siheder -tüstént fölemelte szavát és így szóla: - -– Ezen igaz történet, mely itt nagyságtok szeme láttára előadatik, -betüről betüre a franczia krónikákból és azon spanyol románczokból van -merítve, mik a nép ajkán szájról szájra járnak s miket az utczás -gyerekek is ismernek. Szól pedig arról, hogy Don Gaiferos hogyan -szabadította meg a hitvesét Melisendrát, a ki ekkor Spanyolországban -fogva volt, a mórok hatalmában, Sansueña városában, a mint akkor azt a -várost nevezték, melyet ma Zaragosának hívnak. Mig Don Gaiferos egyszer -távol volt a hadban, a mórok ráütöttek várára, népét lekonczolták, -kincseit elvitték, s rabbá tették feleségét Melisendrát is, a kiért egy -egész országgal felérő váltságdíjt reménylettek. Don Gaiferosnak azonban -feleannyi pénze sem lévén, egészen neki adja magát a búsulásnak és a -sakkjátékban keres enyhülést, s ime ott látják sakkozni, a mint a dal is -mondja: - - Don Gaiferos bánatában - Ott ül a sakktábla mellett. - -Az a másik személy pedig, a ki ott látszik, fején koronával, kezében -királyi pálczával, az Nagy Károly császár, Melisendra édes atyja. Nagyon -rosz kedvű, hogy veje tétlenségét s kétségbeejtő kétségbeesését látja, s -épen azért jön, hogy megpirongassa. Tessék csak nézni, milyen hevesen, -milyen haraggal száll szembe véle, úgy hogy az ember majdnem hajlandó -volna hinni, hogy királyi pálczájával mindjárt végig huzogat a hátán -keményen. S a mikor már jól eleibe rakta, mennyire ártalmára van az mind -neki, mind a fogságban epedő hitvesének, hogy elcsüggedése minden -erejétől megfosztotta, s hogy mennyivel többet érne ha máskép nem lehet, -ezek által megszabadítani hítvesét, végre igy szól hozzá: - - Én beszéltem ám te lássad! - -S lássák most nagyságtok is, hogyan fordít neki hátat a császár s hogyan -hagyja magára a felbőszült, de egyszersmind felbuzdúlt Gaiferost, a ki -haragjában és elkeseredésében nagy messzire eltaszítja a sakktáblát -bábustól, fegyverzetét követeli sebtiben, unokaöcscsétől Don Roldantól -kölcsön kéri kardját Durindanát, a mit azonban Don Roldan nem akar neki -odakölcsönözni, hanem a helyett felajánlja szolgálatát, hogy ő is -hozzácsatlakozik a veszedelmes útra, a melyre kelni készül. A bátor -haragvó meg ezt az ajánlatot utasítja vissza s azt mondja, elég lesz ő -egy maga is felesége kiszabadítására, még ha a föld kellős közepének -mélységibe volna is elrejtve. S azzal aztán fegyverbe öltözik, hogy -menten utra kelhessen. - -Most pedig fordítsák tekintetöket arra a toronyra, mely amott látszik, s -a melyről tudni kell, hogy ez Zaragosa vára tornyainak egyike, a melyet -ma Aljaferiának neveznek. Ime azon a tornyon egy búsongó nőalak jelen -meg, a ki tekintetét Francziaország felé fordítja s karjait is kitárja, -a mivel azt akarja jelenteni, hogy oda szeretne menni férjéhez és -atyjához. Ez a búsongó hölgy Melisendra, Don Gaiferos hitvese. S úgy -látszik jó sorsa hozta ki most a vár falára, mert ime gascognei köpenybe -burkolózva egy férfi alak lopózik a torony alá. Melisendra azt hiszi, -hogy valami keresztyén utas, a ki Francziaországba ügyekszik, s azért -azt mondja neki a vers szavai szerint - - „Ha Frankhonba mégy, vitéz úr, - Kérdezd hogy van Gaiferos“. - -Azonban oh mily boldog csalódás! A köpönyeges vándor megismerteti magát -feleségével, hogy ő maga a várva várt Don Gaiferos, karjait kitárja, s a -bátor Melisendra nem soká gondolkozik, hanem leugrik a várfalról, s a -mint látni méltóztatnak, férje oly ügyesen elkapja a légben -köpönyegével, mintha egy alma pottyant volna a fáról sapkájába. Alig -hogy ott van karjai között, Don Gaiferos sarkantyúba kapja paripáját s -immár hátat fordítanak a mór városnak, elindulnak, s nagy örömmel -boldogan térnek azon útra, mely Francziaországba s Párisba vezet. Oh -menj is békével, boldog, szerencsés házaspár! Érjétek el bántatlanul, -sértetlenül vágyva vágyott hazátokat s szerencsés utazásotokban semmi -akadályt a sors ti elétek ne gördítsen! Barátaitok és rokonaitok békében -s megelégedésben lássák telni napjaitokat, a melyeket az égnek kegyelme -nyujtson oly hosszúra, a mily hosszúra csak nyujthat. - -– Ne kotyogj ficzkó! – szólt közbe most Pedro mester a színfalak mögűl – -csak egyszerűen; nem ér az a czifrázás fabatkát se! - -A magyarázó nem felelt, hanem folytatta az eléadást: - -– Azonban jaj, Zaragosa városában is akadt heverő – henye szem, a mi -mindent észre szokott venni. Meglátták, hogy Melisendra mily vakmerően -ugrott alá a bástyáról, s hogyan menekült férjével. Mindjárt hírűl -vitték Marsilio mór királynak, a ki abban a nyomban harczi lármát üttet. -S ime milyen gyorsan fegyverkeznek a mórok, íme az egész város -cseng-bong a harangzúgástól, mely minden templom tornyából aláhangzik. - -– Az ugyan nehezen – szóla közbe most Don Quijote – a mi a harangokat -illeti, azzal ugyan elvetették a sulykot, Pedro mester, mert a móroknál -nem szokás harangozni, hanem igenis dobolni, trombitálni és sípolni. -Hogy Sansueñában harangozzanak, olyan vékony tornyocskákban, melyekbe -egy ember is alig fér bele, az már mégis szarvas hiba. - -Pedro mester e szavakra mindjárt félbeszakasztotta a harangozást s így -szóla: - -– Ne méltóztassék az ily apróságokon fenakadni, señor Don Quijote, s ne -kívánja, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Lőnek ám bakot sokszor -még a fényes, nagy színházakban is! - -– Az is igaz – jegyzé meg Don Quijote – Isten neki hát harangozzanak a -mennyit akarnak. - -Pedro mester azonban még is okúlt az intésen, s a harangozást abba -hagyta; a magyarázó pedig folytatá: - -– Nézzék uraim, mily számos és mily fényes mór lovasság rohan ki a -városból a keresztyén hitves-társak üldözésére! Hány meg hány trombita -harsog, hány meg hány réz síp süvít fel, hány meg hány kis és nagy dob -pereg! Bizony, félek hogy elérik, s úgy hozzák vissza a ló farkához -kötve… oh szegény Gaiferos, oh boldogtalan Melisendra, az ugyancsak -iszonyú látomány lenne! - -Don Quijote pedig látva ezt a tenger pogányságot; s hallva a nagy -zengést-bongást, és a magyarázónak keserves jajveszéklését: ugy találta, -hogy nagy ideje van immár, hogy a menekvők segítségére siessen. Talpra -szökött tehát s hatalmas hangon így kiáltott: - -– Semmikép se fogom eltűrni, hogy az én koromban s szemem láttára valami -sérelmet kövessenek el egy oly híres lovagon, derék férjen, és -hitvestárson a milyen Don Gaiferos. Vissza, ti alacsony csőcselék! Ne -űzzétek, ne üldözzétek ama menekvőket, különben én velem gyűlik meg a -bajotok! - -E szavak után kardját kirántotta s egy ugrással ott termett a színpad -előtt és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes -kardcsapás-záport zudított a fából faragott vagy tésztából gyúrt alig -egy arasznyi magasságú bábu-mórokra. Kit ledöntött, kit levágott, ennek -fejét vette, amazt ketté hasította s a többi között ütött egyszer -akkorát, hogy ha Pedro mester le nem bukik, meg nem lapúl s össze nem -húzza a nyakát, szent egy igaz úgy lecsippenti a fejét, mintha sifliből -lett volna. - -Meg is eredt aztán Pedro mester kiáltozása: - -– Megálljon, nagyságos uram, señor Don Quijote! gondolja meg, hogy a -miket itt szabdal, vagdal, öldököl, gyilkol, azok nem igazi mórok, hanem -csak tésztabábok. Jaj nekem, jaj szegény bűnös lelkemnek! Oda vagyok, -vége az egész vagyonomnak! - -De csak mind nem használt az semmit és Don Quijote egyre ütött, vágott, -szurkált, szabdalt sűrűn mint a záporeső. Szóval, rövidebb idő alatt -mint egy pár Miatyánkot el lehetne mondani, tönkre verte az egész -szinházat, diribbé-darabbá gépeket, bábukat. Marsilio király pogány egy -sebet kapott, Nagy Károly császárnak pedig koronája, koponyástul ketté -lett hasítva. - -Az egész nézőközönség összezavarodott, a majom ijedtében a ház tetejére -menekült, az unokaöcs remegett, a fogadós reszketett, de magának Sancho -Panzának is az inába szállt minden bátorsága; mert utóbb, a zivatar -elmultával, még esküvel is bizonyította, ilyen éktelen nagy haragban -soha se látta még eddig gazdáját. - -Midőn a bábszínház már végkép elpusztult, Don Quijote csak akkor -csillapodott le némileg s így szólott: - -– Szeretném, ha e pillanatban itt láthatnám magam előtt mindazokat, a -kik nem hiszik, nem is akarják hinni, mennyire hasznára válnak a kóbor -lovagok e világnak. Mert lám, ha én most nem vagyok, mi lesz a jó Don -Gaiferosból s drága hitveséből a szegény Melisendrából? Eddig ezek a -csúf mórok bizonyára utólérték volna őket, s tudom lett volna aztán hadd -el hadd! Szóval, éljen a kóbor lovagság, éljen mindennél inkább a mi a -földön él! - -– Éljen, éljen! – nyögdécselé rá Pedro mester – én pedig gebedjek meg, -ha már egyszer annyira semmivé lettem hogy Don Rodrigo királylyal együtt -azt mondhatom: - - Tegnap még enyim Spanyolhon, - S már ma nincs egyetlen ormó - Mit enyimnek mondhatok. - -Nincs egy fél órája, de csak fél minutája sincs, s még akkor királyok és -császárok ura voltam, istállóim, ládáim, zsákjaim tele számtalan lóval, -megmérhetetlen pompával: most pedig oda vagyok, semmi vagyok, szegény -vagyok, koldus vagyok s a mi legfőbb, majom nélkül való vagyok, mert -tudom Istenemre, véres verejtékembe fog kerülni a míg azt a megriadt -majmot megint megkeríthetem. S mindezt ennek a lovag úr meggondolatlan -dühösségének köszönhetem, a kiről azt mondják, hogy az árvákat -gyámolítja, a ferdeségeket eligazítja s más egyéb könyörűletes dolgokat -cselekszik. S egyedűl vélem szemközt hagyta őt cserbe sok nemes -felltétele, hogy az Isten áldja meg érte mind a két kezével! Szóval a -Bús-képü lovag úr volt hivatva arra, hogy képtelenné tegye minden -bábomat, s velük együtt koldussá, nyomorékká engem magamat! - -Sancho Panza szíve nagyon megesett e keserves jajgatás között elmondott -szavakra Pedro mesteren; mindjárt is így szóla hozzá: - -– Ne sírj, ne ríjj, Pedro mester, megszakasztod bele a szívemet. Ne -félj, van az én uram oly könyörületes keresztyén, hogy ha belátja, hogy -neked valami kárt tett, meg is tudja, meg is akarja azt busásan -téríteni. - -– Ha Don Quijote úr a maga jószántából is megfizeti elpusztított bábuim -egy részét – viszonzá Pedro mester – akkor én is megnyugszom s nem -teszek sehol panaszt. - -– Panaszt, Pedro mester? – kérdé Don Quijote – s megtéríteni valamit? Én -mind e mostani óráig se tudom, hogy valamit Pedro mestertől elvettem -volna. - -– Valjon? – kérdé Pedro mester – hát ezt a sok romot, a mi itt hever a -kemény, terméketlen földön, ugyan ki szórta szélylyel, ki pusztította el -más egyéb, mint e hatalmas karnak legyőzhetetlen ereje? Kiéi voltak e -büszke lovagok, császárok, királyok, egész hadseregek, ugy-e az enyimek? -S mivel kerestem meg én a kenyeremet, úgy-e hogy ezekkel? - -– De most már csakugyan teljesen hiszem – szóla közbe Don Quijote, – -hogy azok a varázslók, a kik üldöznek, először a magok valóságában -állítják szemeim elé a tárgyakat s azután mindjárt azzá változtatják a -mivé akarják. Igaz lelkemre mondom, uraim, a mi itt történt, én azt -egészen szó szerint vettem, azt gondoltam, hogy Melisendra csakugyan -igazi Melisendra, Don Gaiferos Don Gaiferos, Marsilio Marsilio, Nagy -Károly meg igazán Nagy Károly. Ezért ragadt el a harag s kóbor lovag -tisztem betöltése végett akartam a menekvőkön segíteni s így a legjobb -szándékkal tettem a mit tettem. Ha fonákul ütött ki, annak nem én vagyok -az oka, hanem azok a gonoszok, a kik üldöznek. Mindazáltal habár hibám -nem eredt is szántszándékos gonoszságból, kész vagyok magamat -kártérítésre itélni. Mondja ki Pedro mester mit kiván az elpusztított -bábukért s ime én ezennel felajánlom készségemet, hogy jó és folyó -spanyol pénzben az egészet rögtön megtérítem. - -Pedro mester most egyenként felbecsülte bábúit, Sancho Panzának és a -fogadósnak, mint becsűsöknek helyeslése és jóváhagyása mellett, a kik -végre aztán kimondták, hogy Don Quijote mindössze hetven kerek tallért -tartozik fizetni a megkárosított bábjátékosnak. Pedro mester ráadásul -még egy tallért követelt azonkívül azon fáradságáért, melybe a majom -visszakerítése kerül. - -– Add oda neki, Sancho – mondá Don Quijote, a kinek drága diadala még -így is igen jó kedvet szerzett, – ha nem is a majomért, de a bajomért, -mert szívesen adnék akár kétszáz tallért is annak, a ki egész -bizonyossággal hírt tudna hozni a felől, valjon Doña Melisendra -asszonyság és Don Gaiferos úr csakugyan ott vannak-e már -Francziaországban, övéik közt. - -– Senki se tudná azt jobban megmondani mint az én majmom – szólt az -egészen megvigasztalódott Pedro mester – csakhogy azt most emberi -hatalom nem tudja kézre keríteni. Egyébiránt majd utána járok s ha Isten -uj reggelt enged érnünk, majd meglássuk. - -Igy tehát a bábszínház viharja végkép lecsillapult, s mindnyájan békén -és barátságos egyetértésben vacsoráltak együtt Don Quijote költségén, a -ki Melisendra megszabadítása és a mórokon nyert diadala örömében egész a -tulságig bőkezű volt. - -A lándzsás és alabárdos ember még jóval pitymallat előtt utra kelt; -hajnal hasadta után pedig Don Diego unokaöcscse vett bucsút a lovagtól, -ki a szíves vezető jóságáért nem győzött elég hálát mondani. - -Don Quijote és Sancho Panza is utra keltek aztán, előbb azonban a lovag -még Pedro mester felől tudakozódott; szerette volna megtudni, megfogta-e -a majmát, a majomtól pedig azt, hogy Melisendra csakugyan szerencsésen -hazaért-e Francziaországba? - -De a mire Don Quijote fölébredt, már akkorra a bábjátékosnak híre hamva -se volt a fogadóban. Találkozni sem akart többé Don Quijotéval, azért -sietett oly nagyon. S miért nem akart? Majd elmondjuk a következő -fejezetben. - - -XV. FEJEZET. - -Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben. - -Pedro mester nem volt senki egyéb, mint az a kötni való Gines de -Pasamonte, az a kancsal gonosztevő, a kit Don Quijote egykor a -gályarabokkal történt kaland alkalmával megszabadított s a ki hála -fejében a lovagot először is jól elverte, nemsokára pedig Sancho -szamarát is kilopta gazdája alól. Most felcsapott bábjátékosnak s -színházával vonult faluról-falura és városból-városba, szedve mindenütt -busásan a jövedelmet. Fele arczát azért tapasztotta el a zöld -bársonynyal, hogy kancsalságáról rá ne ismerjenek, a mi okvetlenül a -büntető igazság kezébe szolgáltatta volna. A jós majomnak összes -tudománya pedig egyedűl abból állott, hogy az adott jelre felugrott -gazdája vállára, fogait vicsorgatta és majom módra mormogott. A -feleletet persze Gines de Pasamonte adta meg maga, a ki egy-két nappal -előbb rendesen mindig kikémlelte azon helyeket, a hol aztán szerepelni -akart, megtudta a legközelebb történt nevezetesebb eseményeket, s ezeket -aztán – a mily ügyes volt – úgy adta elő kinek-kinek kérdésére, mintha -egyenesen az ő jós majmától hallotta volna. Igy igen könnyű volt neki -Don Quijote és Sancho Panza kérdéseire felelni, a kiket ő jól ismert, -míg azok meg sem álmodták, hogy a bábjátékos kicsoda. - -Ennyi az, a mit Pedroról és majmáról szükséges volt mondani. - -Most pedig visszatérve Don Quijotehoz, meg akarjuk említeni, hogy miután -a vendégfogadóból eltávozott, azt határozta el, hogy előbb az Ebro -partja vidékét járja be, mielőtt barcelonai utjára indulna. Ezen -szándékkal folytatta útját, melyen már megint két napot töltött el -anélkül, hogy olyasmi történt volna vele, a mit érdemes lenne megirni. -Harmad nap azonban, a mint egy dombon felfelé haladt, dob- és -trombitaszó ütötte meg füleit. Eleinte azt gondolá, valami arra vonuló -katonacsapat lehet, s hogy megláthassa, Rocinantet sarkantyuba kapta s -felrugtatott a hegyre. Mikor a halom tetejére ért, úgy látta, hogy ennek -aljában valami kétszáz ember mozog, a kik különféleképen vannak -fegyverkezve, mint például lándzsával, nyíllal, kelevézzel, alabárddal, -szuronyokkal, néhányan puskával, igen sokan paizszsal. Lefelé indult a -domboldalon s már oly közel jutott a csapathoz, hogy egészen világosan -megláthatta a zászlókat, megkülönböztethette a színeket s felismerheté a -rajtok lévő jelvényeket. Különösen egy zászló vagy lobogó vonta magára -figyelmét: ez fehér atlaszból volt, melyre a megszólamlásig híven egy -szamár volt festve s épen abban az állásban, mikor fölemelt fejjel, -tátott szájjal s kiöltött nyelvvel épen ordítani készül. A szamár körül -nagy betükkel ez a két sor volt odairva: - - „A két biró nem hiába - Fogott bele az i-á-ba“. - -E föliratból Don Quijote mindjárt azt következteté, hogy ez a fegyveres -csapat bizonyára a szamárordítás falujából való s ezt a véleményét -Sanchoval is közölte, a kinek a zászló-feliratot megmagyarázta. Még azt -is megjegyezte, hogy a ki nekik ezen esetről említést tett, az -okvetlenül tévedett, midőn a két ordítót esküdt embereknek mondta, mert -íme a zászló feliratának tanusága szerint azok bizony birák voltak. - -Mire Sancho Panza így válaszolt: - -– Ezen épen nem lehet valami nagyon fenakadni, uram, mert meglehet, hogy -azokat a kik ordításuk korában még csak esküdtek voltak, azóta bírákká -tették a faluban, így tehát ennek is, annak is lehet őket mondani. De -meg különben se változtat a dolog igazságán semmit valjon az ordítók -bírák vagy esküdtek voltak-e? Csakhogy derekasan ordított-e mind a -kettő, mert a mi magát az ordítást illeti, az csak úgy illik bíróhoz -mint esküdthez. - -Végre tehát csakugyan kitudták s bizonyosokká lettek a felől, hogy a -felharagított falu akar megverekedni egy másikkal, a mely többet is -boszantotta mint a mennyi szabad s a jó szomszédsághoz illendő lett -volna. - -Don Quijote oda léptetett hozzájok, nem kevés szomoruságára Sanchonak, a -ki soha se volt barátja az ilyen csetepatéknak. A fegyveresek szívesen -befogadták magok közé, mert azt hitték, hogy valami pártfelök. Don -Quijote délczeg és méltóságos magatartással fölütötte sisakja rostélyát -s oda ment a szamárzászló alá, a hol a sereg legfőbbjei mind köréje -gyűltek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék s megbámulták azzal a -szokott bámulással, melyre rendesen mindazok gerjedtek, kik életükben -először látták. Don Quijote látva mily figyelmesen szemlélik, a nélkül, -hogy akárki csak egyetlen szót vagy kérdést intézne is hozzája, fel -akarta használni e mély csendességet s a maga hallgatását megtörve nagy -fennhangon így szólott: - -– Jó uraim, a mily bensőség csak lehetséges, olyannal kérem önöket, ne -szakaszszák félbe azon beszédemet, melyet önökhez intézni szándékozom; -ne szakaszszák félbe addig, a míg azt nem látják, hogy ellenökre van és -unalmas. Mert ha ez az eset állna be; én, az önök részéről adott -legkisebb jelre, féket kötök a nyelvemre és lakatot teszek a számra. - -De amazok mind azt felelték csak mondja el bátran a mit akar, -meghallgatják szívesen. - -Don Quijote ekképen rá lévén szabadítva a beszédre, hozzá fogott: - -– Én, tisztelt uraim, kóbor lovag vagyok, a kinek foglalkozása a -fegyverhordás s tiszte a szükségben lévőkön segíteni s a gyámolításra -szorultaknak pártját fogni. Már néhány nappal ezelőtt értesültem önök -szerencsétlenségéről s azon okról, mely önöket arra kényszeríti, hogy -minden lépten nyomon fegyvert ragadjanak s boszút álljanak -ellenségeiken. Azóta igen gyakran gondolkoztam az önök ügyéről s a -párbaj szabályai szerint úgy találom, hogy önök csalódnak, ha azt -hiszik, hogy meg vannak sértve, gyalázva, mert magános ember egész -községet soha meg nem gyalázhat, ha csak mindnyájokat egyetemben -árulóknak nem mondja, minthogy nem tudja, ki volt az az egyes, a ki azon -gonoszságot elkövette, melylyel őket vádolja. Minthogy tehát igaz, hogy -az egyes ember nem sérthet meg egy egész országot, tartományt, várost, -községet vagy falut: tiszta igazság, hogy nincs miért megtorlására kelni -egy olyan kihivó sérelemnek, a mi valóban nem is létezik. Ugyancsak szép -dolog lenne, ha egyik másik helység lakossága minden lépten-nyomon ölné, -gyilkolná azokat, a kik őket kolompároknak, tökfilkóknak, tengeri -borjuknak, szappanosoknak csúfolják vagy más egyébb ilyes gúnyneveket -adnak, a mi az utczásgyerekek s a csőcseléknép között épen nem ritkaság. -Bizony szép dolog lenne, ha az ilyen derék községek folytonosan -gyülölködnének s háborúskodnának egymással s kardjok a legkisebb -csekélységért is úgy járna folytonosan ki s be, mint a ki s betoló -trombita. Nem, nem, ezt Isten nem engedi, Isten sem akarja. A józan -vitézek, s a jól rendezett álladalmak csupán négy esetben ragadhatnak -fegyvert, ránthatnak kardot, s vethetik koczkára személyöket, életöket -és birtokukat: először a keresztyén hitért; másodszor életök védelmére, -a mit mind a természet, mind az Isten törvénye megenged; harmadszor -becsületök, családjok és vagyonuk védelmére; negyedszer pedig királyuk -szolgálatában valamely igazságos háború alkalmával, s ha még az ötödik -esetet is hozzá akarjuk tenni (a mi ugyan a másodikban és a negyedikben -már benfoglaltatik) hazájok védelmére. Ehhez az öt fő esethez hozzá -lehetne még sorolni egy párt, a mi szintén elég alapos okot szolgáltat -arra, hogy az ember fegyvert ragadjon. Azonban fegyvert fogni -semmiségekért, olyas dolgokért a mik inkább nevetségesek s mulattatók -semmint sértők vagy meggyalázók: a ki ezt tenné, annak aligha van csak -egy csep józan esze is, főleg ha még meggondoljuk, hogy az igazságtalan -boszuállás, (már pedig boszuállás igazságos nem is lehet) homlokegyenest -ellenkezik az általunk vallott szent hittel, mely azt parancsolja: -tegyünk jót a mi ellenségeinkkel s szeressük azokat, kik bennünket -gyülölnek. Igaz ugyan, hogy ez olyan parancsolat, melynek betöltése -kissé nehéznek látszik, pedig nem az, hacsak azok számára nem, a kik -jobban csüggenek e világon mint az Istenen, s inkább testiek mint -lelkiek, mert Jézus Krisztus, igaz isten és igaz ember, a ki soha -álnokságot nem mondott s nem is mondhatott, mint a mi törvényhozónk úgy -nyilatkozott, hogy az ő igája enyhe és az ő terhe könnyü, így tehát -semmi olyast nekünk nem parancsolhatott, amit lehetetlen volna -betölteni. Mind ezeket összefoglalva: önöket, uraim, isteni és emberi -törvény kötelezi arra, hogy lecsillapuljanak. - -– Itt vigyen el mindjárt az ördög – mondá Sancho magában – ha az én uram -nem kész prédikátor s ha nem az, legalább úgy hasonlít hozzá mint egyik -tojás a másikhoz. - -Don Quijote kissé lélekzetet vett s látva, hogy még mind egyre készek -figyelemmel hallgatni, folytatni akarta beszédét s bizonyára folytatja -is, ha Sancho bölcsessége bele nem pletykáz, a ki ő maga eresztette neki -a nyelvét, mihelyest azt vette észre, hogy gazdája elhallgatott. - -– Az én uram, Don Quijote de la Mancha, a kit egy ideig a Bús-képü -lovagnak hívtak, most pedig Oroszlán-lovagnak neveznek: igen tanúlt -nemes ember s ugy tud latinúl és spanyolúl mint a viz; a mit mond és a -mit javasol, abból mindből kilátszik a jó katona, s a párbajnak minden -csínja-binja, törvénye, mind egy szálig benne van a kis újjában. Annak -okáért tehát csak annyit mondok kegyelmeteknek, hogy minden tétova -nélkül fogadják el és kövessék a mit ő tanácsol, annál is inkább, mert -hiszen valóságos sült bolondság azon felfortyanni, ha az embernek -egyszer kétszer a fülébe ordítanak. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban -magam is akárhányszor el-elordítottam magamat, valahányszor csak kedvem -szottyant, még ha senki sem esett is a kezem ügyébe; s értettem is hozzá -úgy, hogy a mikor én elordítottam magamat, mindjárt rá kezdte utánam a -falu minden szamara s azért én mégis az apám fia maradtam, a kit pedig -senki se tartott holmi pipotya embernek. Irigyelte is ezt az -ügyességemet akárhány odavaló gazdalegény, de azért én még se lettem -rátartó. S hogy szavamnak ura legyek s megmutassam, hogy igazat mondtam, -várjanak egy kissé s hallgassanak; olyan tudomány ez mint az úszás: ha -az ember egyszer megtanúlta, soha többé el nem felejti. - -S erre nyomban marokra fogta az orrát, s rágyújtott az ordításra, de oly -rettenetesen, hogy az egész környék hegye, völgye csak úgy harsogott. - -De jaj! egy közeliben álló ember azt gondolta, hogy ez is őket csúfolja; -ennek se kellett több, hanem fogta azt a kezebéli dorongot s úgy végig -felejtette véle Sancho Panzát, hogy minden nyekkenés nélkül azon módon -földre henteredett. - -Don Quijote látván fegyvernökének gyászos esetét, mindjárt dárdát -szögezett s neki akart rontani a bántalmazónak, de a körül egyszerre -annyian összeröffentek, hogy lehetetlen volt boszút állnia. Sőt a mint -látta, hogy egész kőzápor zuhan le rá s nem kevesebb puskacső veszi -czélba: megfordította Rocinantét, s a mily gyorsan csak koczoghatott, -úgy koczogott el közőlök, teljes szívéből Istennek ajánlva magát, hogy e -veszedelemből kiszabadítsa, mert minden pillanatban attól tartott, hogy -most meg most üti hátba valami golyó, mely aztán a mellén jön ki, a -miért is folyton folyvást nagyokat lélekzett, próbaképen, hogy nem -fogyott-e még ki a szuszból. Azonban a csapatbeliek azzal is beérték, -hogy megszalajtották; rá lőni nem akartak. Mikor Sancho magához tért, -még azt is föltették a szamárra s hagyták menni ura után. Ő ugyan maga -egyáltalában nem tudta még igazgatni szamarát, hanem a szürke magától -vitte Rocinante felé, mely nélkül immár sehogy el nem lehetett. - -Don Quijote jó futamatnyira haladván, egyszer visszafordúlt s látta hogy -Sancho is közelít; minthogy pedig senki se volt nyomukban, bevárta a -fegyvernököt. - -A csapatbeliek, a kik a küzdelemre állottak ki, ott maradtak estig, az -ellenség azonban nem jelenvén meg a csatára, ők is visszatértek a faluba -vígan s jó kedvvel, dicsőségök gyanánt híresztelve, hogy megszalajtottak -egy ellenséges lovagot, s megtanítottak egy ellenséges fegyvernököt. - - -XVI. FEJEZET. - -Sancho Panza megunja a kalandkeresést. - -Bizonyosan cselt födözött fel a bátor, ha még ő is megszalad, s az okos -vitéznek nem vállik szégyenére, ha megkíméli magát egyéb hasznosabb -alkalomra. Ezen igazság bizonyodott meg Don Quijote példájában is, a ki -a megsértett csapat dühössége s veszedelmes szándéka elől kitérve, -kereket oldott, és kisebb gondja is nagyobb lévén mind Sanchonál -mindazon veszedelemnél, a melyben hagyta: olyan messzire elinalt, a hol -magát aztán már teljes biztosságában gondolta. Sancho – a mint -említettük – úgy szólván két rét fektetve követte szamarán. Végre -annyira, a mennyire mégis csak fölocsúdott, de mihelyt gazdája mellé -ért, egyenesen odagurúlt Rocinante lábaihoz, annyira össze volt zúzva, -törve, lankadva. - -Don Quijote rögtön leszállt, hogy sebeit megvizsgálja; mikor azonban -látta, hogy nincs annak tetőtől talpig mi baja se, nagy haraggal -rárivalt: - -– Te is ugyancsak eltaláltad, Sancho, mikor ordítsd el magadat. Hogy a -mennydörgős mennykőbe tudtad elfelejteni, hogy az akasztott ember -házában nem szabad kötelet emlegetni. Hogyha te az i–át fujtad, ugyan -kontrázhattak volna-e mással mint doronggal? De adj hálát az Istennek, -Sancho, hogy csak egy fütykössel mérték rád az áldást s nem valami -szablyával adták meg az utolsó kenetet. - -– Nem tudok felelni – viszonzá Sáncho – egészen úgy érzem, mintha a -hátamon jönne ki a beszéd. Üljünk fel, uram, jerünk innét; én nem -ordítok többet. Hanem azt még se tudom elhallgatni, hogy hát még a kóbor -lovagok is megfutnak s ott hagyják a szegény fegyvernököt az ellenség -kezében a csávában? - -– A visszavonulás nem megfutás – jegyzé meg Don Quijote – mert tudnod -kell, Sancho, hogy azt a bátorságot, a mely nem az okosságnak alapjára -van fektetve, vakmerőségnek szokták nevezni, s a vakmerőnek hős tettei -sokkal inkább a vakszerencsének tulajdoníthatók, semmint az ő maga -érdemének. Igy bevallom én is, vissza ugyan visszavonúltam, de meg nem -futottam, s a mi a visszavonulást illeti, abban csak jeles hősök -példáját utánoztam, a kik jobb időkre kimélték meg magokat, miről a -történetben ezerszer meg ezerszer tétetik említés, a mely eseteket -azonban most nincs kedvem elősorolni, de neked se válna valami különös -hasznodra. - -Sancho már ekkor a nyeregben ült Don Quijote segedelméből, a ki szintén -ujra felveté magát Rocinantera s azután lassú léptetve egy jegenyés felé -tartottak, mely valami negyed mértföldnyire volt előttök. - -Sancho időről időre nagyot nyögött s egy-egy keserveset sóhajtott. - -Don Quijote megkérdezte, mijét fájdítja olyan nagyon? Sancho pedig azt -felelte, hogy a hátgerincze legalsó porczikájától egész a csigolyájáig -úgy fáj mindene, hogy azt se tudja hová legyen. - -– Ezen fájdalomnak kétségkívül az az oka – mondá Don Quijote – hogy az a -dorong, a melylyel rajtad végig ütöttek, igen vastag és hosszú volt, úgy -hogy az egész hátadon végig nyúlt, s mindazon részeidet érte, a miket -most fájdítasz; de ha még vastagabb lett volna, bizonynyal még több -tagod fájna. - -– Ejnye, lelkem adta – mondá Sancho – de csak jól eloszlatta nagyságod -nagy kételkedésemet s ugyancsak takarosan megmagyarázta, a mit nem -értettem. Lánczhordtát is, hát olyan mélyen el volt rejtve az én -fájdalmam oka, hogy még arra is szükség volt, hogy megmondják, azért fáj -ez s ez a tagom, mert a fütykös meglapította? Ha a bokám fájna, akkor -csak lehetne találgatni, hogy mi az oka; de hogy az miért fáj, a mit -megkoppintottak, azt ugyan nagyon könnyü eltalálni. Az igaz, hogy a más -bajával nem igen szokás törődni, kedves uram, s napról napra világosabbá -lesz előttem, bizony kicsi hasznot remélhetek én abból, hogy -nagyságodhoz szegődtem. Mert ha most elnézte, hogy megdöngessenek, száz -meg száz más esetben majd megint fellódítanak mint a minap, s tesznek -velem egyéb ilyes bolondot; s ha most még csak a hátam bánta meg, ezután -majd a szememre kerül a sor. Bizony sokkal jobb tenném, ha szépen haza -mennék feleségemhez, gyermekeimhez, s azokkal törődném, azoknak viselném -gondjokat, a mint Isten tudnom adta, semhogy itt nagyságoddal lóssak, -fussak, nyakamba kerítsem a világot s étlen-szomjan törtessek -tüskön-bokron keresztül. Hát még az alvás! Mérj ki magadnak, szép öcsém -fegyvernök, hét láb földet, s ha ez nem elég, mérj ki két annyit, ha -jobbnak látod, aztán nyujtózzál ki a mennyire csak kedved tartja. Hogy -az ördög égette volna porrá, hamúvá még azt is, a ki ezt a kóbor -lovagságot elkezdte, vagy legalább azt, a kinek legelőször ment el az -esze úgy, hogy fegyvernökké szegődjék az olyan bolondokhoz, a -milyeneknek a régi világ minden kóbor lovagjának lennie kellett; a -mostaniakról nem szólok, mert nagyságod is ezek közé tartozik, ezeket -hát tisztelem, de meg azt is tudom, hogy mind beszédében, mind -gondolatában nagyságod egy fokkal magasabban áll az ördögnél. - -– Fogadni mernék s tudom, hogy nyernék, Sancho – jegyzé meg Don Quijote -– hogy most, a mig a szád járt és beszédedet senki félbe nem szakította, -nem fájt egész testedben egyetlen porczika se. Beszélj, fiam, mondd el -bátran, a mi a szívedet nyomja, nyelvedre kerül: végig hallgatom én -szívesen minden ostobaságodat akármilyen unalmas legyen, csakhogy neked -semmid ne fájjon. Ha meg annyira esenkedel az után, hogy feleségedhez, -családodhoz visszatérj: Isten ments, hogy én talán akadályoztassalak! -Pénzem nálad van, számláld össze, mennyi ideje, mióta hazulról most -harmad ízben eltávoztunk; határozd meg, hogy egy-egy hónapra mit -kérhetsz, követelhetsz, s aztán fogd ki magadnak. - -– Mikor Carrasco Tamásnál szolgáltam – mondá Sancho – a tanuló Carrasco -Sámson atyjánál, a kit nagyságod is jól ismer, – annál kenyéren kívül -két aranyat kaptam havonkint; hogy nagyságodtól mit kérhetek, magam se -tudom, ámbár annyi igaz, hogy a kóborlovag fegyvernökének terhesebb a -sorsa, mint a paraszt ember béresének; mert ha az ember a más tarlajáról -él, az igaz, hogy be van fogva nap-estig, pedig ugyancsak keményen, de -estére kelve legalább tisztességesen kijár étele, itala, s aztán ágyba -fekhetik; mig a mióta nagyságodat szolgálom, sohase háltam ágyban, -egy-két olyan alkalmat kivéve, mint a milyen a Don Diego házában való -megszállásunk volt. Azonkívül mindig a szabad ég alatt aludtam puszta -földön, kitéve – a mint mondani szokás – a levegőég minden -zordonságának, s mást sem ettem, mint egy-két szelet sajtot s egy-két -darab kenyeret, de ihattam rá vizet hol patakból, hol forrásból, a mire -a pusztákon való barangolásunk között épen akadtunk. - -– Megengedem – mondá Don Quijote – hogy az, a mit mondasz Sancho, mind -igaz. Mit gondolsz, hát mennyivel kérhetsz többet tőlem, mint a mennyit -Carrasco Tamástól kaptál? - -– Azt gondolom – viszonzá Sancho – hogy ha nagyságod minden hónapra -megtoldja két tallérral, akkor nem leszek vesztes: ez lenne fáradságom -bére. A mi azonban azt az igéretet s ajánlatot illeti, a mit nagyságod -egy bizonyos sziget kormányzósága felől tett, annak a fejében úgy -hiszem, joggal követelhetek még hat tallért, a mi aztán mindössze -harmincz tallérra rúgna. - -– Igen jól van – viszonzá Don Quijote – így tehát huszonöt napja lévén, -hogy hazulról távol vagyunk, a magad által megszabott bér szerint -számítsd ki, Sancho, mi jár erre az időre s aztán a mint már említettem, -fogd ki magadnak, nálad lévő pénzemből. - -– Lelkem adta édes uram, de csak roszúl tud számolni nagyságod! – mondá -Sancho – hát azt a szigetről szóló igéretet nem attól a naptól kezdve -kell-e számítani a mikor nagyságod legelőször igérte s úgy vetni ki -aztán mind e mostani perczentett perczig? - -– Nos, mennyi ideje tehát, hogy megigértem? – kérdé Don Quijote. - -– Ha nem csalódom – viszonzá Sancho – két vagy három híjján lehet már -valami húsz esztendeje. - -Don Quijote nagyot ütött tenyerével homlokára s igen jóízűen felkaczagva -így szóla: - -– A Sierra Morenában, de egész teljes együttlétünk óta mindössze se -barangoltam tovább öt hónapjánál s te még is azt állítod, Sancho, van -húsz esztendeje hogy néked a szigetet megigértem? Bizony, bizony mondom, -azt szeretnéd te, hogy a mi pénzem csak nálad van, azt mind betudjuk a -te fizetésedbe; de ha már így vagyunk s téged ez boldoggá tesz: ám -legyen a tied, s boldogúlj vele, míg viszont én is lelkemből örülök, -hogy ilyen rosz fegyvernöktől megszabadultam, habár oly szegénynyé -lettem is, hogy nincs egyetlen egy fillérem. De mondsza, te, a kóbor -lovagság fegyvernökei törvényének meghamisítója, ugyan hol hallottad -vagy olvassad, hogy lett volna valaha olyan fegyvernök, a ki olyan lábon -állt volna urával, a kóbor lovaggal, hogy kénye kedve szerint még ő -szabja meg, mennyit fizessen neki gazdája havonként? Eredj, eredj te -semmirekellő bitang, gazember, – mert másnak nem mondhatlak – eredj el, -mondom, az ő történeteik nagy tengerére, s ha úgy találod, hogy -csakugyan van olyan fegyverhordozó ki hasonlót mondott és követelt mint -a mit te most mondottál: szegezd ide azt a lapot homlokomra s ráadásúl -négy sarkára tégy az arczomra négy piros pecsétet. Fordítsd meg szürkéd -kantárszárát vagy kötöfékét s menj haza, mert e mostani pillanattól -fogva egyetlen egy lépést sem tészsz többé az én oldalamnál. Oh -félreismert kenyér! Oh elbitangolt igéretek! Oh ember, a ki alig méltó -embernek mondatni! Most, a midőn épen olyan állomásra akarlak helyezni, -hogy akármit mondjon is a feleséged, még is nagyságos urnak fognak -czímezni, te most akarsz távozni? Most mégy-e el, a mikor épen az a -szilárd és határozott szándékom, hogy a világ legelső szigetének -kormányzójává tegyelek? De igaz, hogy a mint te magad is sokszor -mondtad: „nem való a bársony nyereg…“ s a többi. Szamár voltál, szamár -vagy és szamár maradsz élted utolsó órájáig, mert meg vagyok győződve -róla, hamarabb fog ez az utolsó óra ütni, semmint te arra rájönnél és -igazán belátnád, hogy szamár vagy. - -Sancho ezen egész pirongatás alatt csak nézett, csak bámult merően -urára, utoljára ugy elfacsarodott a szíve, hogy még a könnye is -kicsordúlt s nagy fájdalmasan és keservesen így szóla: - -– Uram, kedves uram, szent egy igaz, hogy egész szamár legyek más se -kellene már nekem csak a farka; ha nagyságod akar egyet hozzám -ragasztani, azt is szívesen eltűröm s örömest szolgálom akár nyereg -alatt is, életem utolsó órájáig. Bocsásson meg nagyságos uram, s -tekintse fiatalságomat; tudja azt nagyságod, hogy milyen kevés van a -fejemben s ha a szám el-eljár, inkább ostobaságból történik mint -rosszaságból; de a megtérő bűnösnek megbocsát az Isten. - -– Szinte csodáltam volna, Sancho, – mondá Don Quijote, ha valami -példabeszédet nem keversz szavaidba. Jó, én tehát megbocsátok, de azon -feltétel alatt, hogy te is megjavulsz s ezentúl nem lészsz ily kapzsi, -hanem szivedet tágabbá törekszel tenni s kecsegtetni fogod magadat azon -reménynyel hogy a mit én igértem, az beteljesűl, s habár halad, el nem -marad. - -Sancho megfogadta, hogy úgy cselekszik s rendületlenűl bízik ura -igéreteiben. - -Erre aztán bementek a pagonyba s Don Quijote egy szil, Sancho pedig egy -tölgyfa lábánál foglalt helyet, mert az ilyes fáknak az a közös -tulajdonságok, hogy mindnyájának csak lába van, keze pedig egynek sincs. - -Sancho csak úgy kinlódta át az éjszakát, mert a dorongütést a hűves -levegő még sajgóbbá tette; Don Quijote pedig szokott visszaemlékezéseibe -merűlt. Mindazáltal az álom utóbb még is csak meglepte szemöket, a -hajnal hasadtával azonban már ismét utra keltek, s a nagyhírű Ebro -partjának tartottak, a hol az történt velök, mit a következő fejezetben -fogunk elmondani. - - -XVII. FEJEZET. - -Utazás a bűvös sajkán a vízi-várhoz. - -A pagonyból eltávozván, Don Quijote és Sancho Panza csendes ballagva, -oda jutottak harmadnapra az Ebro vizéhez, melynek megpillantása Don -Quijotenak igen nagy örömet okozott, mert valóban gyönyörűség is volt, a -kies partot, a tiszta árt, a csendes folyást és az ömlő kristály gazdag -bőségét szemlélni. - -S a mint e szép parton mentek-mendegéltek, egyszer csak egy lélekvesztő -tűnt szemökbe, mely minden evező vagy bárminemű halászeszköz híjjával, -oda volt kötve a partmenti fák egyikének derekához. Don Quijote -szélylyel nézett, de sehol senkit nem látva, egyszerre csak, se tette, -se vette, leszállt Rocinanteról s Sanchot is leszólította szamaráról s -megparancsolta neki, hogy a két barmot kösse oda jól, egymáshoz közel, -valami jegenyéhez vagy fűzfához. - -Sancho megkérdezte, mit jelentsen ez a hirtelen leszállás, s mit az -odakötözés? Don Quijote igy felelt: - -– Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk engemet egyenesen -arra szólít és hí fel, a nélkül, hogy neki bármi más értelmet -tulajdoníthatnék, hogy szálljak rá, s menjek vele valamely lovag vagy -egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, a kinek -okvetetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie. Igy szokott ez megírva -lenni a lovagregényekben is azon varázslók felől, a kik bennök -előfordulnak és szerepelnek. Ha ugyanis valamely lovag olyan kelepczébe -jutott, hogy abból csak egy másik lovag szabadíthatja ki, azonban tőle -két vagy három ezer mértföldnyire vagy még annál is messzebb van: a -szabadítót vagy valami felhőn ragadják magokkal, vagy valami csónakot -küldenek eléje, a melyre ő rászáll, s akkor aztán egy rövid -szempillantás alatt vagy a levegőben, vagy a tengeren át oda röpítik, a -hol épen szükség van a segedelmére. Látod, Sancho, ez a bárka is épen e -czélból van ide helyezve; s ez oly igaz, mint hogy most nappal van, s -előbb semhogy ez elmulnék: kösd oda egymással a szürkét és Rocinantet, s -azután bízzuk magunkat Isten vezető kezére, mert én el nem állok a -hajóra szállástól, nem én, ha a mezitlábos barátok kérnének is![8] - -– Ha már így van a dolog – viszonzá Sancho – hogy nagyságod minden -lépten-nyomon abba akar belezöttyenni, a mit nem tudom nem lehet-e -bátran bolondságnak nevezni: akkor nincs mit tennem, mint térdet-fejet -hajtva engedelmeskednem, a mint ama példabeszéd is tartja: a kinek a -szekerén ülsz, annak a nótáját dudold. Hanem, mindamellett is, már csak -a magam, a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett meg nem állhatom, -hogy ne figyelmeztessem nagyságos uramat: nekem úgy látszik, hogy ennek -a sajkának semmi köze sincs semmiféle bűvöléshez, hanem alkalmasint -valami halászé, mert itt fogják a legjobb gardákat az egész világon. - -Sancho ezt azon közben mondta, a míg a barmokat egy fa derekához -kötötte, a melyeket azután lelke nagy keserűségére a varázslók védelmére -és gondjára kellett bíznia. Don Quijote azt mondá megnyugtatására, sohse -törődjék velök oly szerfölött, majd lesz ezekre gondja annak, a ki őket -nagy messze utakon, távol fekvő regiókon átvezeti. - -– Hiszen, ha a régi jókhoz átvezetne – jegyzé meg Sancho – akkor -szívesen mennék, csakhogy attól tartok, nem látjuk mi meg azokat a régi -jókat. - -– Én nem régi jókat, hanem regiókat mondtam, Sancho – viszonzá Don -Quijote – a mi azt teszi, hogy tartomány; egyébiránt nem csodálom, ha -nem érted, hiszen neked nem is kötelességed, hogy latinul tudj; más is -van akár hány, a ki azt képzeli, hogy tud, pedig még csak nem is konyít -hozzá. - -– Oda kötöttem már – mondá Sancho – mi lesz most? - -– Mi? – viszonzá Don Quijote – az, hogy keresztet vessünk magunkra, -aztán felhuzzuk a horgonyt, akarom mondani hogy hajóra szálljunk s -elvágjuk a kötelet, a mivel e hajó a fához van kötve. - -S azzal bele ugrott a sajkába, Sancho meg utána, a kötelet elvágták s a -csónak lassanként távozott a part mellől. Mikor Sancho azt látta, hogy -már valami két ölnyire vannak a száraz földtől: egész testét elfogta a -remegés s szentül hitte, hogy most már csakugyan vége van. De semmi sem -esett szivének fájdalmasabban mint a mikor azt hallotta, hogy az ő -szürkéje elordítja magát, s mikor azt látta, hogy Rocinante el akarja -szakasztani a kötőféket. Nem is tudta megállani, hogy azt ne mondja -urának: - -– A szamár utánunk ordít, Rocinante pedig minden áron el akar -szabadulni, hogy velünk jöhessen. Oh, kedves barátaim, maradjatok békén, -s adja Isten, hogy az a bolondság, mely bennünket tőletek elválaszt, -hadd legyen csalódássá s hadd térítsen aztán vissza megint hozzátok! - -S erre oly keservesen elpityeredett, hogy Don Quijote egész boszusan és -haraggal rákiáltott: - -– Mit félsz, te gyáva teremtés? Miért pityeregsz, te nyulszivű? Talán -üldöz, vagy kerget valaki, te patkány-lélek? Vagy mid hiányzik, te még a -bőség kellős közepén is inségről panaszkodó? Talán gyalog és mezítláb -kell-e valami szirtes hegységen átmenned, s nem ugy ülsz-e inkább e -csónakban mint valami főherczeg s egész kényelemben viteted magadat a -kedves folyam csendes árjával, mely rövid idő alatt a sík tengerre -ringat ki bennünket. Mert már eddig is tettünk legalább hét- vagy -nyoczszáz mérföldnyi utat, s ha volna itt egy astrolábom, melylyel a -sark magasságát megmérhetném, mindjárt megmondanám mennyire haladtunk, -bár ha szerfölött nem csalódom vagy átmentünk már, vagy legközelebb -átmegyünk az aequinoctialis vonalon, mely a két sarkot egyenlő -távolságban vágja és választja el egymástól. - -– S mekkora utat tettünk meg akkor – kérdé Sancho – ha áthaladtunk azon -a vonalon, a mi azt a két bokát vagy sarkat egymástól elválasztja, a mit -nagyságod azzal az asztallábbal akarna méregetni? - -– Igen nagy utat – viszonzá Don Quijote – mert ha az említett vonalon -áthaladtunk – már akkor túl vagyunk a viz és földgömb felén, melyről a -világ legnagyobb koszmográfja, Ptolomaios tanusága szerint tudjuk, hogy -háromszázhatvan foka van. - -– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel Sancho Panza – ugyancsak derék egy -fogas embert hoz fel nagyságod tanubizonyság gyanánt, ha annak a kosz -megrágta ólom májosnak háromszázhatvan foga van! - -Don Quijote meg nem állhatta, hogy fel ne kaczagjon azon magyarázat -hallatára melyet Sancho a koszmográf Ptolomaios nevéről és -fokszámításáról nyujtott. - -Egyszerre egy pár vízi malmot pillantottak meg a folyó közepén. - -Alighogy ezeket Don Quijote meglátta, mindjárt igy szóla Sanchohoz: - -– Látod, édes barátom, ime ott, ott magaslik már a város, a vizivár vagy -erősség, a melyben amaz elnyomott lovagnak, vagy valamely kárvallott -királynénak vagy herczegasszonynak kell lennie, a kinek megszabadítására -engemet visznek. - -– Hol az ördögbe van itt olyan város, vízi vár vagy erősség, a milyet -nagyságod emlit? – kérdé Sancho – nem látja, hogy ezek vizi malmok, a -mik a folyón állnak s a mikben buzát szoktak őrleni? - -– Hallgass, Sancho, – mondá Don Quijote – mert akármennyire malmoknak -lássanak is, nem azok s mondtam már akárhányszor, hogy a varázslat -mindent ki szokott vetkőztetni s fordítani a maga természetes -valóságából. - -E közben a sajka az árnak épen a közepére jutott s most már sokkal -gyorsabban kezdett haladni mint idáig. A vizi molnárok észre véve, hogy -a folyó háta valami sajkát hoz, melyet az ár egyenesen a kerekek felé -ragad, a malmokból sokan kisiettek s hosszú póznákat kapkodtak fel, hogy -a sajkát feltartóztassák. Lisztes volt valamennyi, szemit- száját, de -még a ruháját is belepte a lisztpor mindnyájának s bizony nem volt -valami nagyon kivánatos rájok tekinteni. Már messziről igy kiáltottak: - -– Ördögadta emberei, hová törekedtek? Az eszetek ment e el, vagy azt -akarjátok, hogy ezek a kerekek össze-vissza törjenek s itt fulladjatok? - -– Nem megmondtam, Sancho – szóla most Don Quijote – úgy-e, hogy oda -jutottunk, a hol meg kell mutatnom hős karom bátorságát? Nézd csak hány -kisértet készül szembe szállni velem! Nézd csak hány rút szörnyeteg -vigyorog le reám! De majd meglássuk, nyomorultak! - -S ezzel talpra szökve a sajkában, nagy fenszóval így kiálta oda a -molnárokhoz: - -– Roszra törő s még roszabbat forraló aljas csőcselék, bocsássátok -szabadon, saját kényére azt a személyt, kit e ti erősségtekben vagy -fogságtokban tartogattok, legyen az előkelő vagy alacsony származású, -akármi rendhez s ranghoz tartozó: mert én Don Quijote de la Mancha -vagyok, a kit más néven Oroszlán-lovagnak neveznek, s a magas ég -határozatából az én számomra van fentartva, hogy e kalandnak -szerencsésen véget vessek. - -S e szavak után kirántotta kardját s elkezdett vele rettenetesen -hadonázni a molnárok felé a levegőben. Azok pedig hallva, de semmikép se -értve, mit jelentsen e hóbortosság: kinyujtották póznáikat, hogy a -csónakot feltartóztassák, melyet a víz már egész erővel ragadt a kerekek -felé. - -Sancho térdre borult s kezét tördelve kérte az egeket, mentsék ki ebből -a rettenetes veszedelemből, a mi aztán a molnárok serénységének s -igyekezetének segedelmével sükerült is, a kik a csónak előtt keresztbe -vetették póznáikat, mi által feltartóztatták, de ugy, hogy egyszersmind -föl is fordították s Don Quijotet és Sancho Panzát szépen beleboríták a -vízbe. Don Quijote ugyancsak jó hasznát vette, hogy úgy tudott uszni -mint a hal, bárha fegyverzetének sulya kétszer is a víz alá merítette; -de ha a molnárok utánok nem ugranak s ki nem huzzák őket, mind a ketten -ott találták volna fel sirjokat. - -A mikor kitették őket a szárazra, hová inkább elázva semmint -szomjuságtól gyötörve jutottak, Sancho megint letérdelt s összekulcsolt -kezekkel s égre emelt tekintettel hosszú, buzgó imádságban kérte Istent, -szabadítsa meg innentúl urának minden vakmerő vállalatától és -törekvésitől. - -Ez alatt a halászok is odaértek, a kiké a bárka volt, melyet a malom -kerekek izzé-porrá törtek s látva, hogy annak már csak a diribje meg a -darabja: neki estek Sanchonak és huzkodták róla a ruhát, Don Quijotenak -meg azért, hogy fizesse meg sajkájokat. - -A lovag, a legnagyobb nyugalommal, mintha a világon semmisem történt -volna vele, azt mondá a molnároknak és a halászoknak, ő e hajót igen -szívesen megfizeti, de csak azon egy feltétel alatt, ha minden haladék -nélkül szabadon bocsátják azt vagy azokat, a kiket ezen ő várukban fogva -tartanak. - -– Micsoda foglyokat, micsoda várat emleget ez a balgatag ember? – kérdé -az egyik molnár. Talán azokat akarja elvinni, a kik őrletni szoktak ide -járni? - -– Elég – mondá Don Quijote magában – borsót hánynék a falra, ha ezt a -csőcseléket szép szóval akarnám valamely jó cselekedetre rávenni. Ebben -a kalandban bizonyára két varázsló hatalma ütközött egymásba, s egyik -elrontja a másik tervét; egyik elém küldte a hajót, a másik -felfordította s engem is vele együtt. Isten legyen irgalmas -mindnyájunknak, mert ez a világ csakugyan teli van ármánynyal és -gonosznál gonoszabb cselszövénynyel. Többet én sem tehetek. - -S azzal emeltebb hangon így folytatá szavait, tekintetét a malmok felé -fordítva: - -– Barátaim, bárkik legyetek is, a kik e börtönben zárva maradtok, -bocsássatok meg énnekem, hogy mind az én szerencsétlenségemre, mind a -tietekre, nem tudlak kinos helyzetetekből kiszabadítani. Ez a kaland -bizonyára más lovag számára van rendelve és fentartva. - -E szavak után kiegyezett a halászokkal, a kik jó busásan megfizetteték a -sajkáért, a mit Sancho nagyon rosz kedvvel fizetett ki, s meg nem -állhatta, hogy azt ne mondja: - -– Még egy két ilyen csónakázás s az ördögé lesz egész vagyonunk. - - -XVIII. FEJEZET. - -Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik. - -Lovag és fegyvernöke meglehetős komoran és kedvök szegetten tértek -vissza barmaikhoz, különösen Sancho, a kinek mindig a szívét hasogatta, -valahányszor a pénzes zsacskóba kellett nyulni, s olyan nehezére esett -ebből valamit kivenni, mintha a szemebogarát vájták volna ki. Minden szó -nélkül vetették föl magokat a nyeregbe s távoztak a hatalmas folyótól, -Don Quijote egészen elmerűlve szokott merengéseibe, Sancho pedig -előmeneteléről való töprenkedésébe, a melyet különösen most nagyon -távolra esettnek kellett tartania. Igaz, hogy ő is együgyü volt, de -azért belátta, hogy urának legtöbb tette-vette mind eszelősséget árúl -el, s azért arra határozta el magát, hogy a legelső kinálkozó alkalommal -se nem számol vele, sem azt se mondja neki beföllegzett, hanem ott -hagyja a faképnél, maga pedig elmegy haza. Azonban szegény ember -szándékát boldog Isten birja, s egészen máskép ütött ki a dolog mint -Sancho előre kigondolta. Történt ugyanis, hogy másnap alkonyat táján a -mint egy erdőségből kiértek, s Don Quijote egy zöld rétségen hordozá -végig tekintetét: a rét tulsó szélén embercsoportot pillantott meg, s -közelebb jutva hozzájok, látta, hogy sólyom-vadászok. A mikor még -közelebb érkezett, egy igen szép úrnőt vett észre közöttük, a ki -gyönyörü hófehér paripán ült, melynek szerszáma zöld színű volt -párnanyerge pedig ezüsttel kihímezve. Maga az urnő szintén zöldbe volt -öltözve, de oly fényesen, oly gazdagon, mintha a megtestesült pompa állt -volna az ember előtt. Jobb kezén úri sólymot tartott. Don Quijote azt -következtette, hogy igen előkelő hölgynek kell lennie s bizonyosan a -körülötte lévőknek urasszonya, a minthogy valóban az is volt. Ekkor így -szóla Sanchohoz: - -– Szaladj, fiam Sancho, s mondd annak a paripán ülő, sólymos urhölgynek, -hogy én, az Oroszlán-lovag, csókoltatom az ő nagy szépségének kezeit, s -ha ő magassága kegyesen megengedné, magam mennék oda s mély hódolattal -felajánlanám néki szolgálatomat, valamit csak reám bízni kegyeskednék. -De eszeden légy, Sancho s jól megrágd, a mit mondani akarsz és szokott -példabeszédeidet közbe ne zagyváld valahogy az üzenetbe. - -– Emberére talált bennem, nagyságos uram, – viszonzá Sancho – bizza rám -bátran, hisz különben sem most járok én életemben először követségben -magas és törzsökös asszonyságokhoz. - -– Ha csak nem azt érted, mikor Dulcinea kisasszonynál jártál – mondá Don -Quijote – azon egyen kivül én nem tudok semmiféle követségedről, -legalább az én szolgálatomban nem. - -– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a pontos fizetőt nem bántja a zálog s -könnyű ott szegni, a hol van miből; a mivel csak azt akartam mondani, -semmi szükségem rá, hogy mindent a számba rágjanak, magam is konyítok -egyhez máshoz s ott, a hol kell, ember vagyok a gáton. - -– Hiszem, Sancho – mondá Don Quijote – eredj hát Isten hirével s járj -szerencsésen. - -Sancho tehát sarokba kapta szamarát s sebes vágtatva elnyargalt s a mint -a szép vadásznő elé érkezett, földre ugrott, térdre borúlt s igy szóla: - -– Szépséges señora, az a lovag, ki amott látszik ni s a kit az -Oroszlán-lovagnak neveznek, az az én gazdám, én meg az ő fegyvernöke -vagyok s nevem Sancho Panza. Ez az Oroszlán-lovag, a kit nem régiben még -a Búsképű lovagnak híttak, azzal az üzenettel küld engemet -méltóságodhoz, kegyeskedjék neki nyájas és szeretetre méltó -szívességével megengedni, hadd jőjjön ide s hadd ajánlja fel szolgálatát -mindarra a mit méltóságod neki parancsolni akar. A mit ha méltóságod -megenged, mind a saját maga javát fogja előmozdítani, mind boldoggá -tenni a legboldogtalanabb lovagot, nem különben szerencséssé annak -legszerencsétlenebb fegyvernökét, engemet. - -– Igazán mondhatom, derék fegyvernök – viszonzá az urnő – kegyelmed -olyan körülményesen adta elé megbizását, a mint valóban illik az ilyes -küldetéshez. Keljen föl, mert egyáltalában nem volna rendén, ha egy oly -jeles lovagnak mint a Búsképű, a kiről már oly sokat hallottunk, ha -annak fegyvernöke tovább is térden állna előttünk. Keljen föl barátom s -mondja meg urának, hogy mind én, mind férjem a herczeg, a legszívesebben -fogjuk látni, ha ő hozzá itt a közelben fekvő nyaralónkban szerencsénk -lehet. - -Sancho felkelt s alig tudta min bámuljon inkább, a jó asszonyság nagy -szépségin-e, vagy udvariasságán és nyájasságán vagy pedig azon, hogy a -mint említette, urát a Búsképű lovagot már híréről ismeri. S hogy nem -Oroszlán-lovagnak mondotta, annak bizonyosan az lehetett az oka, hogy a -lovag ezt a nevet csak az utóbbi időben vette föl. - -A herczegné – mert valóban és igazán az volt – azt kérdezé azután a -fegyvernöktől: - -– Mondja csak, derék fegyvernök, ez az ön gazdája nem ugyanaz, a kit más -néven Don Quijote de la Manchának is neveznek, s a kinek jegyese s -minden gondolatainak királynéja egy bizonyos Doña Dulcinea del Toboso? - -– Testestül lelkestül az az, señora – viszonzá Sancho – egészen az -elevenére tapintott herczegséged. - -– Akkor kimondhatatlanúl örülök e régen óhajtott találkozásnak, – -viszonzá a herczegné. Férjemmel együtt mindig határtalan tisztelője -voltam a kóbor lovagoknak, s áldani fogom azon pillanatot, melyben ezek -legjelesebbje, señor Don Quijote de la Mancha lépi át házam küszöbét. -Azért kérem, menjen Panza barátom, s mondja meg urának: a legszívesebben -üdvözlöm birtokomon s nem lehetne semmi a világon, a mi számomra nagyobb -örömet szerezhetne. - -Hejh! de milyen rózsás kedvben nyargalt vissza Sancho Panza ezzel a -válaszszal gazdájához! Soha se karikázott az a szamár még életében úgy -mint ez uttal, de Sancho Panza sarka másszor egész esztendőn át sem -döngette ám a bordáit olyan sürüen, mint ez alkalommal az alig -másfélszáz lépésnyi távolságon keresztül. S hogy elmondott aztán -gazdájának mindent, mindent egy szálig, valamit csak a nagy úrnőtől -hallott, a kit szokása szerint parasztosan egekig emelt, s nem győzte -eléggé magasztalni nagy szépségét, jóságát és nyájasságát. - -Don Quijote összeszedte magát peczkesen a nyeregben, lábát a kengyelben -keményen megvetette, sisakja rostélyát felütötte, sarkantyuba kapta -Rocinantet s nagy gangosan léptetett a herczegné felé, hogy kezet -csókoljon. Az pedig, férjét, a herczeget már ekkor magához kéreté s Don -Quijote oda érkeztéig közölte véle a lovag egész üzenetét. S minthogy -mind a ketten ismerték már hallomásból Don Quijote különös bogarát, igen -kiváncsiak voltak rá, s nagyon óhajtották személyesen is megismerni, s -előre megegyeztek abban, hogy minden szeszélyének engednek, – vele nem -vitatkoznak, hanem inkább helyben hagyják mindazt a mit mond, s a míg -csak vendégök lesz, egészen úgy bánnak vele mint a regényekben szokás a -kóbor lovagokkal. - -E közben Don Quijote, felütött sisakrostélylyal odaérkezett s jelt -adván, hogy le akar szállani, Sancho nyomban ott akart teremni, hogy a -kengyelszíjat tartsa. Azonban szörny szerencsétlenségére, lába ugy -belekeveredett a szürkéről leszálltakor a nyereg valamelyik kötelébe, -hogy semmikép se tudta kirántani, s lába még egyre fen volt, – feje, -válla pedig már a földet érte. Don Quijote, a ki úri lovaghoz illőn, -soha sem szokott a nélkül leszállani, hogy kengyelszíját ne tartsák, -most is azt hitte, hogy Sancho fogja már, egyszerre len akart teremni -egy ugrással, de magával rántotta Rocinante nyergét is, a mely -bizonyosan roszúl lett a nyergeléskor megszorítva, s így a lovag -nyergestől a földre pottyant, a mit röstelt is halálig s fogai közt ezer -átkot szórt Sanchora, ki a békóból még most sem tudta lábát -kiszabadítani. - -A herczeg megparancsolta vadászainak, siessenek mind a lovag, mind -fegyvernöke segítségére, kik aztán föl is emelték Don Quijotét, ki -akkorát esett, hogy csak sántítva s nagy nehezen tudott oda biczegni, -hogy a magas uraságok előtt térdre borúljon. A herczeg semmi áron sem -akarta ezt megengedni, minek okáért maga is leszállt lováról, odament -Don Quijotehez és meg ölelte, így szólva hozzá: - -– Végtelenül sajnálom, Búsképű lovag úr, hogy az én birtokomon önnek -legelső lépése is oly balul ütött ki miképen láttuk; azonban a lovászok -gondatlanságából gyakran még sokkal komolyabb veszedelem is szokott -származni. - -– Az a szerencse, hogy méltóságodat láthatom, nemes herczeg – viszonzá -Don Quijote – gazdag kárpótlást nyujt akármily szerencsétlenségért, mert -ha esésemben a legmélyebb mélységig zuhantam volna is alá, méltóságod -láthatásának dicsősége még onnan is fölemel és kiragad vala engemet. Az -én lovászom sokkal jobban ért ahhoz, hogy sületlen beszédekre nyelvét -oldozza ki, semmint ahhoz, hogy a nyerget erősen meg tudná csatolni és -szorítani. Egyébiránt történjék velem akármi, estemben úgy mint -fölkeltemben, gyalog vagy lóháton, mindig kész szolgája leszek -herczegségednek, úgy szinte a herczegné ő nagyméltóságának, herczegséged -méltó hitvesének, a szépség nagyérdemű úrnőjének s az udvariasság örökös -fejedelemasszonyának. - -– Csak halkan, señor Don Quijote de la Mancha, – mondá a herczeg – mert -a hol egy Doña Dulcinea del Toboso kisasszony foroghat szóban ott nincs -helyén egyéb szépségeket magasztalni. - -Már ekkor Sancho Panza is kiszabadúlt a hurokból s minthogy ő is -odafurakodott, még mielőtt ura válaszolna, ő kottyant bele e szavakkal: - -– Már mi tűrés-tagadás, az én kegyelmes asszonyom señora Dulcinea del -Toboso igazán takaros egy teremtés; de a hol az ember nem is gondolná, a -nyúl sokszor épen ott ugrik ki a bokorból. Sokszor hallottam, hogy a -természet olyan mint a fazekas, a ki cserépedényeket szokott készíteni, -s a ki egyet tud csinálni szépet, tud az aztán két-háromszázat is, a -mivel azt akartam mondani, hogy a herczegné asszonyom ő nagyméltósága, -egy paraszthajszállal se alább való Dulcinea del Toboso kisasszonynál. - -Don Quijote a herczeghez fordult s így szóla: - -– Meghiheti nagyságod, hogy e világon soha sem volt még kóbor lovag, a -kinek fecsegőbb de egyszersmind elmésebb fegyvernöke lett volna mint -énnekem; s tudom, hogy ő igazolni fogja szavaimat, ha herczegi nagy -magasságod kegyes lesz egy-két napig velem parancsolni. - -Mire a herczegné így válaszolt: - -– Nagyon becsülöm a jó Sanchoban, hogy oly elmés, mert az elmésség -bizonyos jele az okosságnak. S ha a jó Sancho tréfás és elmés, már -ennélfogva is okos embernek kell tartanom. - -– És fecsegőnek – tevé hozzá Don Quijote. - -– A mi annál jobb – szóla közbe a herczeg – mert sok tréfát nem lehet -kevés szóval elmondani. Hogy azonban mi se pazaroljuk üres beszéddel az -időt, kérem Bús-képü lovag úr… - -– Oroszlán-lovagot méltóztassék mondani, herczeg úr, – igazítá ki -Sancho, – mert a bús-képnek már nyoma sincsen. - -– Legyen tehát Oroszlán-lovag – folytatá a herczeg. – Kérem tehát az -Oroszlán-lovag urat, legyen szíves egy közel várkastélyomban -megszállani, a hol oly fogadtatásban akarjuk részesíteni, a milyen az -ily magas egyéniséget méltán megilleti, s a milyenben a herczegnő és én -a hozzánk be-betérő kóbor lovagokat rendesen részesíteni szoktuk. - -Sancho már akkor helyre igazította s jobban megszorította Rocinante -nyergét, melyre Don Quijote felülvén, valamint a herczeg is egy gyönyörü -paripára, a herczegnét közre vették s utnak eredtek a kastély felé. A -herczegné azonban megparancsolta Sanchonak, hogy ott maradjon az ő -oldala mellett, mert kimondhatatlanúl szereti hallani elmés mondásait. -Sancho se kérette magát kétszer, hanem befurakodott hármok közé -negyediknek, mind a herczegné mind a herczeg nagy mulatságára, a kik -igen nagy szerencséjöknek tartották, hogy egy ilyen járó-kelő lovagot s -egy ilyen jártas-keltes fegyvernököt fogadhatnak be kastélyukba. - - -XIX. FEJEZET. - -Az igazi várkastélyban. - -Sancho alig tudott hová lenni örömében annak láttára, hogy a -herczegnével mily bizalmas lábon áll, s már előre is elképzelte mily -kényelmes napokat fog ő ezen úri lakban tölteni. - -A herczeg, hogy tisztelt vendége számára illendő fogadtatást készítsen -elé, csakhamar megvált a lassabban menő társaságtól s előre rugtatott, -hogy kiadja a parancsot minden cselédjének, hogyan s mikép bánjanak majd -Don Quijoteval. - -Mikor aztán a lovag a herczegnével együtt megérkezett a kastély kapuja -elé, abban a nyomban két inas vagy lovász termett ott előtte, a kik -egész bokáig érő hosszú ruhába voltak öltözve a legfinomabb -karmazsin-piros atlaszból, s Don Quijotet nagy sebtiben karon leemelve, -ezt mondák neki: - -– Segítse nagyságod a herczegné ő kegyelmességét leszállani. - -Don Quijote meg is tette, a mi aztán egy sereg udvarias bókolásra -szolgáltatott alkalmat kettejök között; utóvégre mégis a herczegné lett -a győztes, a ki csak herczegi férje karján akart a paripáról leszállani, -azt vetvén okúl, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy egy ily -nagyhírű lovagot ily hasztalan teherrel fáraszszon. A herczeg tehát -csakugyan le is jött, leemelte hitvesét, s a mint aztán a nagy udvarba -beléptek, két ifju apród jelent meg előttök, a kik Don Quijote vállára -finom skarlát köpönyeget térítettek, mire az udvar körül futó tornáczok -mind megteltek a herczegi házhoz tartozó férfi- és nő-cselédséggel, a -kik fennszóval kiálták: - -– Isten hozta a kóbor lovagok színét és virágját! - -S azzal mind, vagy legalább is a nagyobb rész, illatos víz permetegjét -hintette Don Quijotera és a herczeg-párra. Don Quijote alig tudott hová -lenni csodálatában s csak most kezdte igazán hinni, hogy nem csak -képzelt, hanem valóságos kóbor lovag, mert ime szakasztott úgy bánnak -vele, mint a hogy regényeiben ő a mult századok kóbor lovagjairól -olvasta. - -Sancho, a ki még a szürkéjéről is megfeledkezett, a herczegné -gallérjához varrta magát, s az ő sarkában lépett a kastélyba. De -lelkiismerete rögtön mardosni kezdé, hogy a szamarát magára hagyta; -odalépett tehát egy tiszteletre méltó társalkodónéhoz, ki a többiekkel -együtt a herczegné fogadására jött eléjök, s halkan oda súgta a fülébe: - -– Señora Gonzales, vagy hogy is hívják asszonyságodat… - -– Doña Rodriguez de Grijalbanak – viszonzá a társalkodóné, a ki sokat -tartott a maga tisztes állására – mi kell, atyafi? - -Mire Sancho így szóla: - -– Ugyan, az Isten is megáldja asszonyságodat, menjen ki csak kérem a -kastély kapuja elé, ott találja az én szürke szamaramat. Legyen olyan -jó, s vezettesse vagy vezesse be maga az istállóba, mert szegényke kissé -félénkecske, és semmi módon se fogja magát beletalálni, hogy egymagára -maradjon. - -A társalkodónét ez a meggondolatlan kivánság egyszerre felpuskaporozta. - -– Ha a gazdának is csak annyi az esze mint a szolgájának – pattant fel -keményen – akkor ugyan szépen vagyunk! Menjen kend a pokolba, tökfilkó, -azzal együtt, a ki kendet idehozta. Viselje kend maga a szamarának -gondját; szoktunk is mi, e kastély hölgyei, ilyes dolgokkal törődni?! - -– De lelkem adta – viszonzá Sancho – az én uramtól hallottam, a ki pedig -valóságos táltos az ilyes történetekben, hogy mikor az a bizonyos -Lanzarote nevű lovag Britanniából eljött: „Úrnők ápolák magát, s -paripáját asszonyságok;“ már pedig, a mi az én szamaramat illeti, -csakugyan nem adnám oda Lanzarote paripájaért, s bizony asszonyságodnak -se esnék ám le az aranygyűrű az ujjáról, ha az én szürkém kötőfékét -megfogná. - -A társalkodóné olyan hangosan csattant föl megint, hogy szabadkozását a -herczegné is meghallotta, a ki azonnal vissza is szólt hozzá, kérdé, -kivel gyűlt meg a baja? - -– Ezzel ni – viszonzá Doña Rodriguez, Sanchora mutatva – ezzel a finom -gavallérral, ezzel a hájfejű uracskával, a ki másra se kért csak arra, -hogy még én vezessem a kastély kapuja előtt álló szamarat az istállóba, -s példa gyanánt holmi Lanzarotekat hoz fel, a kiknek lovát – mit tudom -én hol s hol nem – asszonyságok ápolták. - -– Úgy van megírva a régi történetekben – jegyzé meg a herczegné – s -Sanchonak ennyiben igaza van. De ne aggódjék barátom; a paripa jobban el -lesz látva mint magának Lanzarotenek paripája volt. - -– No lássa, hogy a herczegasszony mennyivel nyájasabban beszél! – mondá -Sancho Doña Rodriguez felé fordúlva. – Ne csodálja, hogy arra kértem, a -mire kértem. A szamaram úgy oda van nőve a szívemhez, mintha együtt -nevelkedtünk volna, s azért nem is szerettem volna rábízni senki másra, -mint az ilyen tisztes öreg asszonyságra, a kinél öregebbet az egész -házban se látok. - -A herczegné majd elharapta a nyelvét nevettében, a társalkodónét meg -majd a guta ütötte meg mérgiben, Don Quijote pedig fejét csóválva, e -szavakban fejezte ki roszalását: - -– Ugyan Sancho! Ide való beszédek ezek? - -Sanchonak most meg a herczeg fogta pártját, a ki így szólt: - -– A fegyvernök urnak igaza van, s épenséggel nem érdemel megrovást. A -lovas ember előbb gondoskodik paripájáról mint magáról, s az ilyen -hűségért csak becsülni lehet. De ne féljen, Sancho barátom! A szürkének -majd kijár mindaz, a mit szeme-szája megkiván, s olyan jól gondját -fogják viselni, mint a gazdája tulajdon maga személyének. - -Ilyen beszélgetés között, mely az egy Don Quijote kivételével, a -többieket mind nagyon mulattatá, jutottak fel a kastélyba, hol Don -Quijotét és Sancho Panzát a legfinomabb szőnyegekkel bevont, s a -legdíszesebben bebútorozott szobákba vezették s hagyták – öltözés végett -– magokra. - -Don Quijote alig várta, hogy egyedűl maradjanak, hogy e pirongatással -ronthasson neki Sanchonak: - -– Ugyan te újdon sült udvari bolond s régi vén szamár, hogyan lehettél -olyan meggondolatlan, hogy azt a tisztes asszonyságot szólítsd fel arra, -hogy szamaradat az istállóba vezesse? - -– De hiszen nagyságos uram – mentegetődzék Sancho Panza – én -nagyságodtól hallottam, hogy Lanzarote paripáját… - -– Igen, de az lovag volt, Sancho, értsd meg jól, lovag és annak a -paripája! – mondá Don Quijote – nem pedig egy fegyvernök hoszzúfülü -szamara! Csak arra kérlek, válogasd meg mindig szavaidat, s mielőtt -valamit kimondanál, gondold meg jól, hol és ki előtt mondod ki; mert ha -már egyszer kimondtad, nincs többé az a hatalom, mely azt ki nem -mondottá tegye, ha a föld alá szeretnél is sülyedni szégyenletedben. - -Sancho mennyre földre fogadta, hogy lakatot tesz szájára s készebb -leharapja a nyelvét, semhogy valami illetlen vagy meggondolatlan szót -ejtsen ki s legyen megnyugodva a felől, hogy ő mindenben ahhoz fogja -tartani magát, a mit ura parancsolt. - -Don Quijote átöltözött, vagyis más szavakkal pánczélját levetette s -csupán zergebőr újjasában maradt, felövezte kardszíját kardostól, -vállára vetette a skarlát köpönyeget, fejére pedig zöld atlasz föveget -illesztett, a mit szinte az apródok szolgáltattak kezébe, s ilyen módon -felékesítve ment a nagy terem felé, hol az udvari cselédség két sorjában -vala fölállítva, egyik felől épen annyian, mint a másikon, s mindnyájan -hozzákészülve, hogy neki kézmosó vizzel szolgáljanak, a mi aztán sok -udvarias bókolás és czerimonia között csakugyan meg is történt. - -Ekkor tizenkét apród jelent meg, élökön az udvarmesterrel, kik az -ebédlőbe akarták vezetni, hol az uraság már várta. Közre fogták s nagy -ünnepélyességgel és méltósággal a másik terembe vezették, a hol az -asztal igen gazdagon meg volt terítve, de csupán három személyre. A -herczeg a főhelylyel kinálta meg Don Quijotet, a mit ez semmiképen el -nem fogadott, mire kinálás és szabadkozás folytán olyan vita fejlődött -ki, hogy végre Sancho szólt közbe eképen: - -– Volt a mi falunkban egy nemes ember, a ki egy paraszt embert hítt -magához egyszer ebédre vendégül. Mikor az asztalhoz akartak ülni, a házi -gazda a főhelylyel kínálta meg vendégét; a paraszt ember meg váltig azon -erősködött, hogy a házi úr üljön az asztalfőre. A házi úr mindenre -hivatkozott, a parasztember azonban, a ki nagyon is adta volna az -illedelmest, a becsülettudót, sehogy se állt kötélnek, mig aztán végre a -nemes embert elhagyta a béketürés, belekapaszkodott két marokkal a -vendége vállába, odanyomta a székre mérgesen és rákiáltott: „Üljön le -kend, tökfilkó, mert ha én akárhová ülök is, kenddel szemben mindig ott -lesz a főhely!“ Eddig van a mese s azt gondolom, senki se mondhatja, -hogy ide ne illett volna. - -Don Quijote ezer színt váltott, a mik egymásután tarkították barna -bőrét. A herczegpár elfojtotta a nevetést, hogy Don Quijote haragja ki -ne törjön, a ki nagyon jól észrevette, hogy az ármányos Sancho hova -vágott. Végre a lovag csakugyan leült a főhelyre, a herczegné pedig, -hogy a beszédnek más irányt adjon, mindjárt az étkezés kezdetén azt -kérdezte Don Quijotétól, hallott-e valami ujabb hírt Dulcinea kisasszony -felől, s küldött-e neki mostanában ajándékba óriásokat, gonosztévőket, -mert semmi kétség, hogy sok ilyet kellett legyőznie. Mire Don Quijote -így válaszolt: - -– Kegyelmes asszonyom, az én szerencsétlenségemnek kezdete ugyan van, de -vége sohasem leszen! óriásokat győztem le, rablókat és gonosztévőket -küldtem hozzá, de valjon hogyan akadhattak volna rá, mikor el van -bűvölve s oly rút pórnővé átvarásolva, a milyennél rútabb már nem is -képzelhető. - -– Nem tudom – jegyzé meg Sancho Panza – én meg úgy láttam, hogy olyan -előkelő úri kisasszony az most is, hogy ritkítja párját. Legalább a mi a -könnyűséget s az ugrást illeti, csakugyan nincs az a kötéltánczos, a kin -túl ne tenne. Igaz lelkemre mondom, kegyelmes herczegasszony, úgy -felugrik az a szamárra a földről, hogy a macska se különben. - -– S látta őt elbűvölten, Sancho? – kérdé a herczeg. - -– Ha láttam e! – viszonzá Sancho. – Láttam bizony, még pedig én -legeslegelőször. Én akadtam az egész babonaság nyomára, úgy mintha csak -magam lettem volna a boszorkánymester. - -A herczegasszony hamiskásan elmosolyodott. Ugy látszik gondolt valamit, -s furfangos fejecskéjét törte valamin. Mindjárt sejtette, hogy itt -Sancho Panza keverhette a kártyát gazdája ellenében, s azonnal -elhatározta magában először azt, hogy Sanchotól majd kitudja ő, miben -áll a Dulcinea elbűvölése, s ha sejtelme valósúl, majd megtréfálja ő a -csintevésért a fegyvernököt. - -Most még nem szólt neki semmit, mert a herczeg egy intésére az -udvarmester Sancho Panzát is elvitte a cselédekhez ebédelni. - -Don Quijote – mint mindig, – kifogyhatatlan volt az asztal fölött a -beszédben, s elmondott száz meg száz kalandot életéből, s elmondá -széltében hosszában a Montesinos barlangban látott és hallott dolgok -csodáját is, a minek hallatára herczeg és herczegné alig tudtak hova -lenni bámulatukban, hogy egy máskülönben ily okosan is beszélni tudó -ember, hogyan töltheti el képzelő tehetségét ily hihetetlen -ostobaságokkal. - -Elmondta aztán Don Quijote – a herczegnő kérésére – Sancho Panza viselt -dolgait is, hűségét, de néha-néha kikimutatkozó kapzsiságát is, mely már -már hajlandó lett volna megrontani a kóbor lovagság azon régi bevett -szokását, hogy a fegyvernökök nem meghatározott havi bérért, hanem -kegyajándékok reményében szolgálnak uraiknak, s ő egy sziget -kormányzóságát igérte Sanchonak, mihelyt valamely országot elfoglal. - -Épen e pillanatban lépett be Sancho Panza, a ki nagy illedelmesen -odament a herczegnéhez, előtte féltérdre borúlt, kezet csókolt neki s -úgy köszönte meg azt a jó ebédet, melynél jobbat – a mint mondá – soha -életében sem evett. - -– Meglátszik, Sancho, – viszonzá a herczegnő – hogy kegyelmed az -udvariasságot az udvariasság főiskolájában tanulta. Meglátszik mondom, -hogy ott nevelkedett föl Don Quijote úr kebelén, a ki maga a született -és megtestesűlt udvariasság. Isten tartsa meg az ilyen gazdát s az ilyen -szolgát, amazt a kóbor lovagság sarkcsillaga, emezt a fegyvernöki hűség -fénycsillaga gyanánt. Keljen föl, derék Sancho, s udvariasságát s urától -hallott sok szép és jeles tulajdonait én részemről azzal akarom -jutalmazni, hogy férjemet a herczeg urat megkérjem, nyujtson segédkezet -ő is, hogy nagyságos Don Quijote úr csakugyan beválthassa mentül előbb -azon igéretét, hogy kegyelmednek valami kormányzóságot juttasson. - -Sancho el volt ragadtatva; Sancho magán kivűl volt örömében. Azért is, -mikor a herczegné arra kérte ezután, hogy a délutánt szentelje ma néki -és udvarhölgyeinek, mert némely dolgok felől kérdezősködni akar tőle, -Sancho azt felelte: igaz ugyan, hogy ő nyaranta délutánonként négy-öt -óra folyásáig is el szokott szundikálni, de ma minden erejét meg fogja -feszíteni, hogy olyan éber legyen, mint a nyul, s parancsolatára -állhasson a herczegné ő méltóságának. - -Asztal után Don Quijote kissé elvonult pihenni, Sancho a herczegné -kérdéseire adott feleleteket, a mik némelyikére a diszes hallgatóság -majd megpukkadt neveltében, a herczeg úr pedig új rendeleteket adott ki, -hogy Don Quijoteval hogyan bánjanak mint kóbor lovaggal, s egy hajszálra -se térjenek el azon bevett szokásoktól, a melyek szerint – állítólag – a -hajdani kóbor lovagokkal bántanak. - - -XX. FEJEZET. - -Milyen szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól -feloldja. - -Herczeg és herczegné igen mulatságosnak találták Don Quijote és Sancho -Panza társaságát, s még szilárdabban megmaradtak feltett szándékuknál, -hogy egy pár tréfát űznek még velök, olyat, a mi hasonló legyen azokhoz -a hitetlen, eszeveszett kalandokhoz, milyenek a Don Quijotet elbolondító -lovagregényekben foglaltatnak. Egyik bohó tervök különösen jól sikerült. -Ezt arra alapították, a mit Don Quijote a Montesinos barlangról beszélt, -s különösen azt tűzték ki czéljok gyanánt mellette, hogy Sanchot -megleczkézik kissé azért a csalfaságért, a mit ura ellen elkövetett -akkor, mikor a tobosoi parasztleányra ráfogta, hogy az az elvarázsolt -Dulcinea. Ezen tervök kivitele előtt ugyanis egy beszélgetés alkalmával -a herczegné azt hitette el Sanchoval, hogy az bizony épen nem -lehetetlen, hogy az a parasztleány csakugyan Dulcinea herczegkisasszony -volt, mert hiszen a varázslóknak akkora a hatalmok, hogy el is -varázsolhatták, s készakarva hozták össze Sanchoval, s ők voltak azok, a -kik Sanchot rábirták, tudtán kívül, hogy épen akkor mondja a -legteljesebb igazságot, a mikor azt gondolta magában, hogy a -legnagyobbat füllentette. Nagy szöget ütött a herczegné e furfangos -beszéde Sancho fejébe! Elálmélkodott rajta, szótalanúl bámult maga elé -egy ideig, végre azt mondta: - -– Az bizony meglehet, – bizony meglehet! No lám, ki gondolta volna! Azt -hittem, én tréfálom meg a gazdámat, s ime én magam vagyok kijátszva. -Pedig bizonyosan úgy kell lenni, a mint herczegséged mondja. Bizony az -ördög nem alszik. - -A herczegnének se kellett több, csakhogy Sancho elhigye ezt a bohóságot. -Most már bátran hozzá lehetett fogni ármányos tervök kiviteléhez. - -Hatodnapra, – mely idő alatt mindent el lehetett rendezni s minden -kiosztott szerepet betanúlni, nagyszerű hajtóvadászatot rendeztek. Don -Quijotét s Sancho Panzát is megkínálták zöld posztóból készűlt -vadászzubbonynyal, melyet azonban Don Quijote nem fogadott el, mondván, -hogy az igazi kóbor lovagnak soha sem szabad pánczélos ruhájától -megvállnia semmiféle kirándulásnál. Nem így Sancho Panza. Ő mindig -készen tartotta ott a markát, a hol valami üthette, s igy most is nagy -köszönettel elfogadta a vadászöltönyt, még a vadászat napja előtt fel is -huzta, szörnyen tetszett benne magának, illegette-billegette magát a -tükör előtt, s olyan hegyesen-kényesen lépegett, mint a páva. - -Végre a vadászat várva várt napja elérkezett. A majd előforduló kaland -minden szerepe jól be volt tanítva, minden szükséges intézkedés megtéve, -a miről azonban a lovag és fegyvernöke mind nem tudtak csak egy árva -szócskát sem. Lovon ült már az egész úri társaság, lóra akarták ültetni -Sanchot is, ki azonban el nem fogadta s azt vetette ellen, hogy az ő -kedves szamarától csak az egy halál választja el. Nem kell ő neki annál -soha jobb, soha szebb, soha pompásabb paripa. - -Elindultak olyan nagy vadászkisérettel, hogy királyi vadásztársasághoz -is elég lett volna. Jó hosszu haladás után az erdő sűrűjének azon -helyére értek, a hol már lesbe lehetett állani. Itt azután ki egy-egy -vastag fa mögött, ki valamely szikla mellett keresett rejtekhelyet, s -mikor a hajtók is szétoszoltak már külön csapatokra, a vadászat -egyszerre elkezdődött olyan nagy zajjal, kiáltással, lármával, hogy az -ember a szomszédja szavát se érthette a kutyaugatástól és -kürtrivalgásról. - -A herczegasszony leszállt paripájáról s ott foglalt állást, a hol tudta, -hogy a vadkanok azon szoktak járni. A herczeg is leszállt, úgy szinte -Don Quijote is, s odaálltak a herczegné mellé; Sancho pedig -mindnyájoknak hátok mögött húzódott meg, le sem szállva szürkéjéről, -melytől nem mert megválni, nehogy valami baja essék. - -Alighogy lábuk a földet érte s alighogy számos cselédjök sorba állt -körülöttök: roppant nagyságu vadkant látának feléjök törtetni, melyet az -ebek hajtottak fel s a vadászok vettek üzőbe. Fogait és agyarait -csattogatta s túrta szájával a tajtékot. Ez már nem volt tréfa, hanem -igaz valóság, s lehetett volna belőle komoly veszedelem is. Don Quijote, -mihelyt észrevette a hatalmas állatot, rögtön karjára fűzte paizsát, -kardjához kapott s előrerontott, hogy szembeszálljon vele. Ugyanugy tett -vadászgerelyével a herczeg is, de a herczegasszony még mindkettejöket -megelőzte volna, ha a herczeg vissza nem tartóztatja. - -Az iszonyú szörnyeteget Sancho Panza is megpillantotta. Ijedtében -dobbant is a szíve akkorát, hogy beillett volna harangütésnek. Most az -egyszer nem volt maradása többé szürkéje hátán; földre ugrott, – s aztán -se ország, se tartomány! vesd el magad úgy neki iramodott a világnak, a -hogy csak a lába bírta, s hogy a zöld vadászbugyogó csak úgy suhogott -rajta szaladtában. A legmagasabb tölgyfát szemelte ki magának -menedékhelyül. Nem volt valami ügyes mászó, de azért szorúltságában most -ugy feltörekedett a fa derekán, mintha valami nagy, pohos zöld gyik -futott volna fel, – de még ezzel se érte be, hanem az ágak között is -fölebb akart hatolni, fel a fának egész a koronájáig. Ezzel a nagy -igyekezettel azonban megjárta szegény feje. Teste nehéz sulya alatt az -egyik gyengébb ág megrecscsent, el is törött, s Sancho bizonyára úgy a -földre pottyant volna mint az elejtett háj, ha szerencséjére és -szerencsétlenségére a zöld vadász zubbony, Sancho mostani legfőbb -büszkesége, bele nem akad egy ág csonkájába, melyen az egész emberke -függve maradt a levegőben. Úgy csüggött, lógott odafent, mint a -fűszerárús boltajtaja fölött a czimer gyanánt odaakasztott tekenős-béka. -Ebben a rettenetes helyzetben s tapasztalva azt, hogy a zöld dolmány -reped-hasad, de meg arra is gondolva, hogy ha az a veszett állat erre -veszi az utját, még el is érheti: olyan éktelen ordítást csapott, s oly -keservesen kiabált segítségért, hogy a kik csak hallották, de nem -látták, szentűl azt hitték, már bizonyosan valami vadállat marczangolja. - -Végre az agyaras vadkant a neki szögzött sok vadászdárda szúrásai -elejtették. Don Quijote még csak ekkor fordult arra, a merről Sancho -felismert kiáltozásait hallotta, – s ime azt látta, hogy az ő -fegyvernöke, a ki még csak az imént illendő pontossággal ott állt -gazdája háta mögött, most ott függ a fa ágán s majd a kezeit, majd meg -lábait nyugtogatja, a mint kinos helyzetében keservesen keczmereg! - -Don Quijotét bosszantotta is az ő csatlósának ilyen gyávasága, de a -tölgyfaágon ezt a furcsa makkot lehetetlen volt elmosolyodás nélkül -megpillantani. Oda ment hozzá s le akarta akasztani. Sancho azonban -előbb lekiáltott: - -– Elpusztult, megdöglött? - -– Kicsoda? – kérdé Don Quijote. - -– Az a csattogó szörnyeteg! – nyögé Sancho a vadkan felé mutatva. - -– Elesett s kilehelte a páráját, te goromba! – igazítá ki gazdája. - -– Akkor hát vegyen le nagyságod! – mondá Sancho nagy sóhajtással, a -miből látszott, hogy szíve e jó hír hallatára mennyire megkönnyebbült. - -Félig leemelve, félig lepottyanva jutott le Sancho a földre. Még gazdája -segítségét is elfelejté megköszönni, mert először is a kedves zubbony -repedését tapogatta végig, s látva mily nagy rajt a hasadás, szive mód -nélkül elfacsarodott, mert ezt a szép ruhát olyan becsesnek tartotta, -mint ha valaki egy egész úri jószággal ajándékozta volna meg. - -E közben a hatalmas vadkant egy öszvérre tették s fölbokrétázták -rozmarin ágakkal és myrtus galyakkal, mintegy győzedelmi jel gyanánt, s -a zsákmányt így vitték egy nagy sátor felé, mely az erdő közepén volt -verve. Itt az asztalok már terítve álltak s volt rajtok mindenféle jó, a -mit az embernek szeme szája csak kivánhatott. Ez a pillantás Sancho -Panza szomorúságát is megenyhítette némileg, a ki különben a herczeg és -herczegné nagy mulatságára szórt az ilyen veszedelmes nagy vadra való -vadászat ellen annyi átkot szitkot, hogy a vadászat kedvellőinek -ugyancsak volt mit hallgatniok. - -A gazdagon megterített asztalok mellett vidám társalgás közben folyt az -ebéd, mely után kiki kénye-kedve szerint pihenőt tartott, a délutáni -hőség szüntével pedig ujra az erdőbe mentek s a nap hátralévő részét a -tőrök és hálók megtekintésével töltötték. Igy érte őket az erdőben az -est, mely azonban nem volt sem oly tiszta, sem oly csendes mint az -évszaktól várni lehetett volna, mely épen nyár közepe volt. A félhomály -egy neme borongott a tájon, mi azonban épen nagyon elésegíté a -herczegpár szándékát. S igy, a mint béestveledett, kevéssel a szürkület -beállta után egyszerre csak úgy látszott, mintha az erdő mind a négy -sarkán kigyuladt volna s nyomban e fellobbanó fény feltűnése után -jobbra-balra, szana-szerte, mindenfelé számtalan trombita és egyéb hadi -zeneszer rivalgása harsant fel, mintha az erdőn át egész lovas-seregek -robognának. A tüzek világa s a hadi hangszerek harsogása majdnem -megvakítá s szinte elkábítá szemét, fülét a közel állóknak, de általában -mindazoknak is, valakik csak az erdőben voltak. Egyszerre iszonyú -üvöltés hangzott fel, trombiták és kürtök harsogása, dobok pergése és -sípok süvöltése által kisérve, úgy hogy e pokoli zajra csak az nem -süketült meg, a ki hallását már különben is elvesztette. A herczeg -megdöbbent, a herczegné összerezzent, Don Quijote bámult, Sancho Panza -reszketett mint a kocsonya, de még azok is meghökkentek, a kiknek -egyébiránt volt már tudomásuk a dologról. - -A félelem mindnyájokat némává tette s ime egy ördögnek öltözött gyors -futár száguldott el előttök, a ki póstasíp helyett egy öblös, roppant -kürtöt fujt, a mely recsegő és borzalmat keltő hangot adott. - -– Hóha, futár! – kiálta rá a herczeg – ki vagy? hová törekszel? Micsoda -hadsereg az, mely ezen az erdőn át akar vonulni? - -Mire a futár hajmeresztő s irtózatos hangon így válaszolt: – Én az ördög -vagyok, s Don Quijote de la Manchát keresem; az a tömeg, a mely erre -tart, hat sereg varázsló, a kik egy diadal-kocsin hozzák magokkal a -páratlan Dulcinea del Tobosot. Elbüvölten jő a nemes franczia -Montesinossal s értésére akarja adni Don Quijotenak, mi módon lehet azt -a kisasszonyt a varázs alól feloldani. - -– Dulcineát a varázs alól?! – kiálta fel Don Quijote örömtől ittasan, – -szólj, ördög, vagy angyal te, ördög képében, mit kell tennem, mihez -tartsam magamat, mert én vagyok az a Don Quijote de la Mancha! - -– Ismerlek! – viszonzá az ördög, fogait rávicsorítva – ne tégy semmi -egyebet, mint itt e helyen tűrj és várj. Jól tudják a varázslók, hogy te -hol vagy, majd megtalálnak! - -S ezzel roppant kürtjébe belefujt, hátat fordított s úgy elvágtatott, -mintha csakugyan az ördög vitte volna. - -A bámulat ujra elfogta mindnyájokat, de legjobban Sanchot és Don -Quijotet. Hát ha a világ minden kincsével kinálják meg e pillanatban a -nemes manchai lovagot, el tudták volna-e mozdítani e helyről, hol oly -nevezetes felvilágosítás lesz majd nyerhető. - -– Hajlandó lesz nagyságod bevárni e veszedelmes társaságot? – kérdé tőle -a herczeg, hogy szilárdságát próbára tegye? - -– Hogy ne lennék! – viszonzá ő – megállom itt helyemet bátran és -rettentethetlenül, ha a pokol minden hatalma támadna is ellenem! - -Az éj nemsokára teljesen besötétült, s ekkor egyszerre oly iszonyú -csikorgá-nyikorgás hangzék fel, a milyet az ökrös szekerek idomtalan, -kenetlen szekerei szoktak okozni, mely fülhasító zajtól – a mint mondják -– az erdőségben medvék, farkasok is megszaladnak. Ehhez a borzasztó -lármához még egy másik is járult, a mely mindent felülmúlt, nevezetesen -az, hogy a mint látszott, az erdő mind a négy sarkán javában megeredt -egyszerre az ütközet, legalább az ágyúk bömböléséből, puskák -ropogásából, trombiták rivalgásából s száz meg száz torok -csatakiáltásából azt lehetett következtetni. - -Ez az iszonyú dörgés, zugás, fegyver- és csatazaj éjnek éjszakáján s a -sötét erdő mélyén még magát Don Quijotet is megdöbbentette, Sanchonak -pedig úgy az inába szállt a bátorsága, hogy odaájult a herczegné lábai -elé, s csak úgy lehetett eszére téríteni, hogy a nyaka közé öntöttek egy -fél dézsa friss vizet. Mire magához tért, már akkor az egyik nyikorgó -kerekü szekér odaérkezék az uri társaság elé. Négy lomha ökör huzta, -mind a négy bevonva fekete takaróval. Mindeniknek szarvára egy-egy nagy -égő viaszfáklya volt kötve, a szekéren meg egy magas ülés, melyen egy -tisztes külsejü vén ember ült, a kinek szakálla fehérebb volt a hónál és -olyan hosszú, hogy egész övig ért. Az ökröket két rút ördög hajtotta s -ábrázatok olyan csunya volt, hogy a mint Sancho egyet nézett rajtok, -mindjárt behunyta a szemét, hogy tovább ne lássa. - -A mint tehát a szekér a herczegpár meg Don Quijote elé érkezett, a -tisztes képü öreg ember fölemelkedék üléséről s talpra állván így szóla: - -– Én a bölcs Lirgandeo vagyok! – s azzal a szekér megint tovább ment -minden szó nélkül. - -Ez tehát varázsló volt! Olyan varázsló, a milyenektől Don Quijote sok -lovagregénye csakúgy hemzsegett. Nézte is a lovag nagy csodálkozással a -hatalmas bűbájost, a mig csak láthatta, az azonban elvonult, de jött -nyomban utána egy másik, Alquife, – azután meg a gonosz Arkalausz, – s -mindezek nevök kimondása után tovább vonultak. Most azonban egyszerre -megszünt a hadi lárma, s éktelen zaját a legkellemesebb hárfa- és -fuvola-hangok zenéje váltotta fel. - -E kellemes zene hangzása közben egy úgy nevezett diadalkocsi tűnt elé az -erdő sürüjéből, fehér takaróval borított hat szürke öszvértől húzva; -mindegyik állat mellett egy egy fehérbe öltözött vezető, egyik kezében -égő viaszgyertyával. Ez a szekér majdnem két akkora, sőt három akkora -volt mint az előbbiek, s oldalait meg az elejét más tizenkét hófehér -alak foglalá el, azok is égő fáklyával valamennyien, a mely látomány -épen oly meglepő volt, mint a mily félelemgerjesztő is egyszersmind. - -A szekér hátulján pedig, egy emelvényen, sugár magas nőalak ült, -tetőtől-talpig lefátyolozva ugyan, de olyan ritka fátyollal, hogy -arczának elragadó szépsége keresztül tündöklött rajta. Mellette egy -másik alak állt, az meg egészen ellenkezőleg tetőtől-talpig sötét gyász -fátyolba volt burkolózva. - -A roppant szekér, a fényes gyertyák, a rejtélyes alakok mind olyan képpé -egyesültek, hogy a kiváncsi szemeket egészen lebilincselék. De jaj: – -mily hirtelen rémlátomány tárult fel e szemek előtt egyszerre, a midőn a -szekér a herczegpár elé érkezvén, a gyászalak intett, mire a szekér -megállt, a zene elnémult, a sötét alaknak gyász leple meg lehullt -fejéről, s egy iszonyu koponya, valóságos halálfő lett látható emberi -arcz helyett. Don Quijote elszörnyedt, Sancho Panza úgy elkapta a fejét, -mintha képen ütötték volna, a herczegpárt megdöbbenés, a többieket pedig -rémület fogta el. Az eleven halál azonban nem hagyta őket sokáig -várakozni, hanem így szóla tompa, síri hangon, versekben: - - Én a varázsló, bölcs Merlin vagyok, - Minden bűbájosok legfőbbike, - A kóbor hős lovagság pártfogója, - Melyet mindig nagyon szerettem én. - - Ott lenn, a mély, homályos alvilágban - Ott vettem arról hírt nem régiben, - Hogy a páratlan bájú Dulcinea, - Hogy változott át fényes úrihölgyből - Parasztleánynyá – s szívem megesett. - És lelkemet, e rút s irtózatos váz - Burkába zárva, ime eljövék, - Előbb azonban mély, titokszerű - Bűvészetemnek százezernyi könyvét - Mind átlapoztam s most gyógyszert hozok - E szörnyü bajra, szörnyü fájdalomra. - - Halld meg, te méltón nem dicsérhető - Oly bátor mily értelmes Don Quijote, - Spanyolhon és la Mancha csillaga: - Hogy régi lényét ujra visszanyerje - A páratlan Dulcinea del Toboso, - S hogy olyan légyen a földön fölűl is, - A milyen ő ott lenn a föld alatt, - Szóval, hogy ime, épen ez legyen: - Szükség, hogy Sancho, fegyverhordozód, - Saját kezével mérjen háromezret - S azonfölűl még háromszáz csapást - Hátára úgy, és akkor, a mikor - Azon csak egyetlen szál ruha sincs. - Egészen neki kell vetkőznie, - És vágni önmagára akkorákat, - Hogy csípjen, égjen, sajgjon az ütés. - Ha Sancho ezt hűséggel megteszi, - Varázs alól feloldja Dulcineát; - S ha nem teszi: akkor, szegény lovag, - Menyasszonyod mindig paraszt marad! - -– Ugyanugy-e? – kiálta közbe most Sancho, a kinek a háta már előre is -borsódzott ettől a borsos ártól, a mit Dulcinea megszabadítására rá -szabtak – mindössze is csak háromezerháromszázat csapjak magamra? Hát -nem csapok én, de még csak hármat se, olyan igaz mint Sancho Panza a -nevem. Vigyen el az ördög minden ilyen varázsló mesterségeddel! Ezért -ugyan kár volt százezer könyvet átlapozni, ha csak ilyen ösztövér -okosság sült ki belőle. Szeretném tudni, mi köze lehet az én hátamnak -Dulcinea kisasszony bűbájosságához. Ha Merlin úr nem tudja más módját, -hogy Dulcinea del Toboso kisasszonyt mikép lehet a varázs alól -feloldani, én miattam ugyan parasztasszony maradhat ő kegyelme akár -ítéletnapig! - -– Majd elbánok hát veled én! – dörgé Don Quijote – semmirekellő, -foghagyma-zabáló te! Majd én kötlek oda egy fához, letépem rólad a ruhát -s én ütök a hátadra nem háromezerháromszázat, hanem hatszor -ezerhatszázat is, úgy hogy tudom, megemlegeted! - -A lovag e haragos felkiáltására azonban Merlin így szóla közbe: - -– De már azt nem engedem! Annak semmi haszna. A csapások csak úgy -érvényesek, ha Sancho a maga jó szántából elvállalja és maga veri rá -súlyosan magára. Máskülönben, akár agyon üssék, mind nem használ semmit. - -Valamint előbb a pirongatás, most csakhamar a kérés könyörgés zúdúlt -Sanchora, mind Don Quijote, mind a körülállók, de még maga a -lefátyolozott Dulcinea részéről is. Mindenki arra kérte, vállalja el e -csekély áldozatot, hiszen olyan termetes vállra, mint Sanchoé, mi az a -háromezerháromszáz ütés?! Sancho, a mint mondani szokás, nem akart -kötélnek állani, és ugyancsak sok szószaporításra volt szükség, mig -aztán végtére nagynehezen s még akkor is elég kelletlenül, ezt nyögte: - -– No, ha már az én hátam nélkűl nincs a kisasszony számára boldogság, -akkor hát, Isten neki, fakereszt! rám verem magamra azt a -háromezerháromszázat, de azon kikötéssel, hogy minden ütést akkor -ejtsek, a mikor épen kedvem tartja, és se idejébe, se órájába senki -nekem bele ne kanalazzon! - -– Éljen, éljen a derék, nemes Sancho! – harsogott ezen elhatározás -hallatára minden körülállók ajakáról. A zene megzendült vidám hangokon, -a sok puska megint újra ropogott, Don Quijote Sancho nyakába borúlt s -ezer meg ezer csókot ejtett arczára, homlokára. A herczeg és herczegné -is teljes elismeréssel nyilatkoztak Sancho nemes áldozatkészségéről, a -ki nagyon savanyú képpel fogadta a sok megtisztelést. Pedig maga -Dulcinea is mélyen meghajtotta magát előtte, a miért Don Quijote meg nem -állhatá, hogy azt ne mondja Sanchonak, a kocsival már távozni induló -úrhölgy felé mutatva: - -– Látod a köszöntést, Sancho?! Milyen mélyen meghajolt, s még hozzá te -előtted! Barátom, te vagy a világ legboldogabb embere! - -– Köszönöm én azt a boldogságot – mormogá Sancho még most is kedvetlenül -– a minek a hátam bőre adja meg az árát. Ette volna meg, a ki főzte ezt -az egész elbabonázást! - -– Hisz épen az eszi meg – súgá a herczegné férjének titkon, Sancho -szavai hallatára – a furfangos ember maga bódította el vele gazdáját, ám -lakoljon meg érte. - - -XXI. FEJEZET. - -A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet -keresik. - -Volt a herczegnek egy igen furfangos eszű, csalafinta udvarmestere, s ez -vala az, a ki Merlin szerepét játszá s az elébbi egész kaland -bonyodalmát rendezé, maga költé a verseket, Dulcineát pedig egy fiatal -leányképű apróddal adatta. Most az uraság parancsolatára megint egy -ujabb tervet koholt, a mi – bármilyen eszeveszettnek fog is látszani – -ismét csak olyan volt, a milyenek százával vannak a lovagregényekben. - -A jól sikerült vadászat s Sancho nevezetes vállalkozására következő -napon a herczegné azt kérdezte Sanchotól, elkezdte e már a -penitenczia-tartást, a mit Dulcinea föloldásáért magára vállalt? Sancho -azt felelte, hogy igenis elkezdte s már a múlt éjjel ütött magára ötöt. -A herczegné kérdé: mivel ütötte, Sancho pedig azt mondá: a tenyerével. - -– Hiszen az csak simogatás, vagy legfeljebb paskolgatás, nem korbácsolás -– jegyzé meg a herczegné – már pedig én azt hiszem, hogy ezzel a nagy -lágysággal a bölcs Merlin bizony be nem éri. Valami tüskés vagy csomós -kemény korbácsot kell a jó Sanchonak szereznie; vagy még jobb lesz, ha -egyenesen én magam gondoskodom olyanról, a mely ellen nem lehet semmi -kifogás. - -Sancho nagyon szépen megköszönte ezt a nagy kegyességet, de szívében -bizonyára igen szerette volna, ha a kegyelmes herczegasszony erről az -egy igéretéről mindörökre megfeledkezik is. S úgy látszék, hogy -csakugyan kivánsága szerint történt, mert a herczegi kastély csakhamar -olyan váratlan események színhelyévé vált, melyek Sancho -megkorbácsolását, legalább egy időre, egészen elfeledteték. - -Egy napon a kertben ebédeltek. Még asztalnál ültek, midőn egyszerre -keserves siphang, s olyan dobszó csapott fülökbe, a mi úgy szólt mint a -repedt fazék. E zavart, bús, harczias zene mindnyájokat nagyon meglepte, -de senkit jobban mint magát Don Quijotet, a ki a csupa kiváncsiságtól -alig tudott a helyén ülve maradni. Feszűlt figyelemmel várakoztak s -néztek mindnyájan merőn azon irányban, melyről a hangok hallatszának, s -ime látták, hogy egyszer csak két ember lép elé a kertben, olyan hosszú, -bő gyászruhába öltözve, mely a földet söpri. Mindegyik egy-egy nagy -dobot ütött, a mi szinte gyászszal volt borítva. Mellettök jött a sípos, -az is olyan fekete, az is olyan szurtos mint a másik kettő. Ezt a hármat -egy óriás testalkatu ember követte, nem annyira öltözve, mint inkább -beburkolózva egy hosszú, fekete palástba, melynek uszálya maga is -irdatlan hosszú volt. A palást fölött derékon széles kardszíj övezte, -színére nézve az is fekete, a melyről egy rengeteg kard ereszkedett alá -fekete hüvelyben, fekete markolat ellenzővel. Arcza átlátszó fekete -fátyollal volt borítva, melyen keresztűl tenger szakáll látszott, olyan -fehér mint a hó. A dobszóra emelgette lábait, nagy méltósággal és -nyugalommal. Szóval óriás volta, peczkes járása, feketesége s kísérete -csakugyan megdöbbenthetett, a minthogy meg is döbbentett mindenkit, a -kik látták s nem tudták, hogy kicsoda. - -Igy jött tehát a mondott kimért léptekkel s ünnepélyesen; majd azonban -odaérkezvén, térdre borúlt a herczeg előtt, ki a többiekkel együtt állva -várta. A herczeg semmi szín alatt se akarta megengedni, hogy addig csak -egy szót is szóljon, a mig föl nem kel. A csodálatos madárijesztő -engedelmeskedett, s mikor már talpon állt, félre lebbentette arczáról a -fátyolt, s ezzel olyan szakállt takart fel, a melynél se nagyobbat, se -hosszabbat, se fehérebb-, se sűrűbbet soha még emberi szem nem látott, -mióta világ a világ. Azután szemeit a herczegre irányozva, széles, -domború melléből csengő érczes hangot adva, így kezde szólani: - -– Fenséges és hatalmas herczeg, az én nevem: a fehérszakállú Trifaldin. -Én lovászmestere vagyok Trifaldi grófnénak a kit más néven a Dueña -Doloridának is neveznek, kinek részéről azon küldetésben jövök -herczegségedhez, engedje meg magasságod nagy kegyelmesen, hogy ő -belépjen s itt megjelenhessék, hogy maga mondhassa el panaszát, mely -olyan különös és oly csodálatra méltó, hogy annál sajátságosabbat, a -leggyötörtebb emberi elme sem képzelhet. Mindenek előtt azonban azt -szeretné tudni, itt van-e herczegséged várában a bátor és soha le nem -győzött hős lovag, Don Quijote de la Mancha, a kinek keresésére gyalog -és étlen-szomjan jött a Candaya királyságból mind egész herczegséged -birtokáig, a mit már magában véve is valóságos csodának vagy -boszorkányságnak kell tartani. A grófné ott időzik e kastély kapuja -előtt s csak herczegséged kegyes engedelmére vár, hogy beléphessen. - -Szólt. Azután rögtön a torkát köszörülte s mind a két kezével végig -simogatta szakállát tőrűl hegyig, s nagy nyugodtan várta be a herczeg -válaszát mely így hangzott: - -– Rég van már tudomásunk, jó lovászmester, fehér szakállu Trifaldin, -Trifaldi grófné ő méltósága szerencsétlenségéről, a kit, hogy Dueña -Doloridának, az az kínos fájdalmú hölgynek is hívnak, annak a varázslók -az okai. Bátran megmondhatja neki, bámúlatra méltó lovászmester, hogy -lépjen be bizvást, s hogy igenis itt van a bátor lovag Don Quijote de la -Mancha, a kinek nemeslelkűségétől egészen bizton várható minden segély -és minden gyámolítás. - -E nyájas szavak hallatára Trifaldin egész földig hajtá térdét, s jelt -adván a síposnak és dobosoknak, hogy kezdjék rá ujra: ugyanazon zene -kiséretében s szakasztott oly lépésekben a milyenekben jött, épen úgy -távozott is a kertből a legnagyobb bámulatban hagyva magokra az ott -levőket mind, a kiknek nem fogyott csodájok, az ő különös alakja és -fellépése fölött. - -Végre a herczeg ezen szavakkal fordúlt Don Quijotehoz: - -– Imé, nagyhírü lovag, a bátorság és erény ragyogását csakugyan nem -boríthatja s homályosíthatja el sem a kajánság sem a tudatlanság -setétsége. Ezt pedig annál fogva merem állítani, mert alig van még egy -hete, hogy jóságod e kastélyban időzik, s boldogtalanok és -megszomorítottak már is eljönnek nagy messze földről, s mi több, nem is -kocsin, se nem dromedárokon, hanem gyalog étlen-szomjan, hogy -nagyságodat felkeressék, s meg vannak győződve a felől, hogy a hatalmas -karban bizonyára feltalálják búbánatok és szomoruságuk vigaszát. Ezt -semmi egyébnek nem lehet köszönni, mint nagyságod dicső hőstetteinek, -melyek híre szájról szájra jár immár a föld egész kerekségén. - -– Már, tettem-e valamit a mi érdemes arra, hogy a hír beszédes ajkaira -vegye annak megitélését – jegyzé meg Don Quijote szerényen – másokra -bízom. De hogy az ember szíve magasan doboghat az örömtől, ha látja, ha -tapasztalja, hogy még olyan távolról is, mint Candaya királysága, a mely -csakugyan igen messzi föld lehet, mert én eddigelé hírét sem hallottam, -idejönnek a szenvedők, hogy a kóbor lovagnál keressenek segítséget. Az -ilyen példák aztán azok, herczeg úr, a melyek nemesen szólnak az én -hivatásom dicső volta mellett s melyek arra lelkesítenek, hogy azt -mondjam: ám jöjjön ez úrnő, ám kérjen akármit, én megszerzem neki a -vigasztalódást ezen én karomnak erejével és bátor lelkemnek -visszarettenthetetlen elhatározottságával. - -E pillanatban az előbbi gyászos zenekar ismét megzendűlt, a dobosok és -az egy szál sípos ujra elétűntek, nyomukban azonban körülbelől tizenkét -dueña is belépett most a kertbe, a kik két csapatra voltak oszolva, s -valamennyien bő kámzsát viseltek, a mint látszott vastag daróczból, -fejökön meg finom fehér fátyolt, a mi oly hosszú volt, hogy a ruhának -csak a széle látszott ki alóla. Trifaldi grófné, a kinos fájdalmú -asszonyság, mögöttük jött, sőt a fehérszakállú Trifaldin lovászmester -vezette kezén fogva. A grófné a legfinomabb fekete bolyhos gyapju -szövetbe volt öltözve s ruhája roppant uszálya három csúcsban végződött -a miket szinte három gyászba öltözött apród tartott a kezében, s látva -ezt a három csúcsot, az ember rögtön arra a gondolatra jutott, minden -esetre ezektől kölcsönözhette Trifaldi nevét, a mi három csúcsot jelent. - -A tizenkét dueña, valamint a grófné ünnepélyes léptekkel közelítének s -mindnyájok arczát oly sűrűen borítá a fátyol, hogy csak egy porczikát se -lehetett megpillantani ábrázatukból. - -Mihelyt elétünt a dueña-csapat, a herczeg, a herczegné s Don Quijote -azonnal felálltak, valamint azok is mindnyájan, a kik e hosszu menet -szemlélői voltak. A tizenkét dueña végre megállt, utat nyitott, melyen -aztán a Dolorida elébbre jött, de Trifaldin kezét el nem bocsátotta. -Minek láttára a herczeg, herczegné s Don Quijote mintegy tizenkét -lépésnyire eléje mentek. A grófné pedig erre térdre borúlt, s -meglehetősen nyers, s ugyancsak kevéssé grófnéhoz illő vastag hangon így -szóla: - -– Ne méltóztassanak kegyelmességtek ezen szegény szolgájokat, akarom -mondani szolgálójukat ennyi figyelemben részesíteni, mert sokkal -mélyebben meg vagyok alázva, semhogy illendő módon viszonozhatnám az -irányomban tanusított udvariasságot. Rendkívüli és hallatlan -szerencsétlenségem úgy megfosztott eszemtől, hogy azt sem tudom hová -tette, csak az bizonyos hogy nagyon messze vihette, mert mennél jobban -keresem, annál kevésbé találom. - -– Viszont az is értetlen ember volna – válaszolt a herczeg – a ki -méltóságod külséjéről, nemes grófné, nem tudna következtetést vonni -belső értékére, a mely minden más tanuság nélkül, már egymagában is -méltán számot tarthat a legteljesebb tiszteletre. - -S ezzel kezénél fogva fölemelte s ott kínálta meg üléssel a herczegné -mellett, a ki hasonlóképen a legnagyobb előzékenységgel fogadta. - -Don Quijote hallgatott, Sancho pedig majdhogy meg nem halt, annyira -szerette volna látni a Trifaldi vagy számos duenái valamelyikének -ábrázatát; ez azonban mindaddig nem volt lehetséges, a mig fátyolukat -magok jó szántából ők magok föl nem lebbentették. Mindnyájan -mozdulatlanúl és szótlanúl ültek, arra várva, ki fogja először megtörni -a némaságot, a mit végre is a Dueña Dolorida tőn meg e szavakkal: - -– Meg vagyok győződve a felől, legesleghatalmasabb herczeg úr, -legeslegszépségesebb herczegasszony, s legeslegjóságosabb hallgatók, -hogy az én legeslegnagyobb szerencsétlenségem, önök -legeslegnemességesebb szívét meg fogja hatni, és kegyességes valamint -jóságos részvétre gerjeszteni, minthogy ez a szerencsétlenség csakugyan -akkora, hogy elegendő volna megpuhítani a márványkövet, meglágyítani a -gyémántot és megolvasztani a világ legkeményebb szíveinek aczélát. -Minekelőtte azonban szerencsétlenségemet eléadni vakmerősködném, az az -én esedezésem, adják tudtomra, itt van-e e magas társaságban a -legeslegkóborolgatósabb lovag, a legeslegmanchaibb Don Quijote és az ő -legeslegfegyvernökebb Panzája? - -– A Panza itt van – kottyant közbe Sancho, senki másnak feleletét be sem -várva – s itt van a legesleg Don Quijotébb lovag is, s így tehát -legeslegkeserítettebb asszonyságosság, bátran kimondhatja szíve -legeslegkivánatosabb szándékosságosságát mert mi valamenyien -hajlandóságosak, és a legeslegkészségesebbek vagyunk nagyságodnak -legesleghívebb szolgálatára. - -Sancho Panza meg volt győződve róla, hogy ezeket a szavakat igazán úgy -kivágta a mint illik, s az ő műveltsége ellen csakugyan nem lehet egy -szikra kifogása se annak a Candayai grófnénak. - -Don Quijote is felállt s beszédét a Dueña Doloridához intézve így szóla: - -– Ha méltóságodnak bánata, megkeserített grófné, valami enyhülés -reményével kecsegteti magát valamely kóbor lovag erejétől és -bátorságától: itt az enyim, a mely bármi csekély és gyarló legyen is, -egész teljességében kész méltóságodnak szolgálni. Én vagyok az a Don -Quijote de la Mancha, kinek az a kötelessége, hogy minden rangú és rendű -szükségben lévőknek segítségére siessen. S minthogy ez igy van, a mint -valóban igy van, semmi szüksége méltóságodnak, hogy előbb hosszas -bevezetéshez folyamodjék, hanem adja elé ügyét-baját röviden és -világosan, mert legyen meggyőződve, olyanok hallgatják, a kik ha talán -meg nem enyhíthetnék is, arra mindenesetre készek lesznek, hogy -részvétre induljanak. - -Hallva ezt a Dolorida, oly mozdulatot tett, mintha Don Quijote lábaihoz -akarna borúlni, de sőt oda is borúlt s erőnek erejével átkarolva azokat, -így szóla: - -– Ezen lábakhoz és lábszárakhoz borulok le, oh győzhetetlen lovag, mert -ezek a talpazatai és oszlopai a kóbor lovagságnak. Csókjaimmal akarom -elhalmozni e lábakat, melyek lépteitől függ és remélhető -szerencsétlenségem egyedüli megorvoslása. Oh diadalmas kóbor, kinek igaz -hőstettei olyannyira túlszárnyalják és elhomályosítják az Amadisok, -Esplandianok és minden ilyen kóbor lovagok meseszerű cselekedeteit. - -Ezzel azonban Don Quijotet ott hagyva, Sancho Panzához fordúlt s kezét -megragadva így szóla hozzá: - -– Oh te hűséges fegyverhordozó, kinél sem a jelen sem a múlt századokban -fegyvernök soha hivebben kóbor lovagot nem szolgált, te, a kinek jósága -nagyobb mint ezen itt lévő én kisérőmnek, Trifaldinnak szakálla! Mily -méltán elmondhatod magadról, hogy a nagy Don Quijotenak állva -szolgálatában, egy füst alatt szolgálatában állsz a világon valaha -fegyvert hordozott lovagok egész seregének! Legesleghívebb jóságodra -kérlek rimánkodva, légy az én kegyes szószólom gazdádnál, hogy -haladéktalanúl könyörüljön ezen legeslegalázatosabb és -legeslegszerencsétlenebb grófhölgyön. - -Mi tagadás, Sanchonak bizony nagyon jól esett a hizelkedés. Szinte -elbízta magát, úgy hogy ilyen módon válaszolt: - -– Már hogy az én jóságom és hűségem akkora és olyan derekas-e mint a -méltóságod lovászmesterének szakálla: azzal ugyan keveset törődöm. Csak -azt adja az Isten, hogy a jó lelkiismeret dolgában mindig rendén legyen -a szénám, akkor nyugodt vagyok, s nekem a más szakálla se ingem se -gallérom. Szólok én az én úri gazdámnak e nélkül a kérés-könyörgés -nélkül is szívesen s azt is tudom, hogy az én szóm is nyom valamit a -latban, mert a gazdám szemében nem vagyok az utolsó ember. Tálalja ki -hát elejbénk méltóságod minden aját-baját, a többi aztán a mi dolgunk, -majd nyélbe sütjük, s elbánunk mi azokkal az ördög szántotta óriásokkal, -ugy hogy holtuk napjáig megemlegetik! - -A herczeg és herczegné, de általában mind azok, a kik tudták, hogy ez -egész kaland mi fán termett: majd megpukkadtak Sancho fenhéjázásán, -melyből azt következtették, hogy ő az egészet csakugyan komolyan veszi. -A Trifaldi grófnénak annál könnyebb volt tehát szerepét ekképen -folytatnia: - -– Mi a mi bajunk, kegyes jó uraim? Oh ki tudná azt mind elég híven s -elég körülményesen elmondani! De miután tudom, hogy a sok szószaporítás -unalmas időrablás, a késedelem pedig veszedelem: röviden csak annyit -akarok elmondani, hogy mi mind, e tisztes dueñák és én, dajkái s -nevelőnéi voltunk a Candayai királyi trónörökös herczegnek. Ez egyetlen -gyermeke vala a királyi párnak, s méltán szemökfénye, öröme és -gyönyörűsége, a kit ugy szerettek, jobban mint a magok életét. De a -gyermek meg is érdemlette e szeretetet, mert annál jobbat, szebbet, -okosabbat, engedelmesebbet soha még csak képzelni sem, nem hogy látni -lehetne. Azért is tehát, mert e gyermek ily nagyon kedves, azért is mert -egyetlen fiú, s azért is mert az ő halála esetén a Candaya királyság a -gonosz Malambrunora és annak háza népére szállna, nemcsak a királyi -szülék, de még magok az ország nagyjai is a lelkünkre kötötték, úgy -vigyázzunk a királyi herczegre, mint a szemünk világára. Volt is okuk -aggódni, mert a gyermeknek van egy hatalmas ellensége, az az épen -említett Malambruno, a herczegnek nagybátyja s egy szomszéd kisebb -ország királya. Ez az ördögökkel áll czimboraságban, bűbájos, varázsló, -s mindenféle szemfényvesztésnek nagy mestere, a mellett oly kegyetlen, -hogy a kire egyszer megharagszik, annak számára – a mint a mi gyászos -példánk bizonyítja – se irgalom, se kegyelem! Malambruno tudja, hogy ha -a Candayai trónörökös meghalna, az ország ő reá szállana; azért minden -áron, minden bűbájos mesterségével arra törekedett, hogy a kis -herczegnek árthasson, sőt ha csak lehet, el is emészthesse. Nekünk -pedig, dajkáinak és nevelőinek, épen ezen ármányos ember gonoszságai s -furfangos alattomossága ellen kellett a mi kis nevendékünket -megoltalmaznunk. De mi meg is feleltünk híven kötelességünknek, oly -híven, hogy hűségünket halálig meg fogjuk siratni! - -S ezzel Trifaldi grófné a fátyol alatt zokogni kezdett, s utána a -tizenkét dueña is egyszerre úgy rágyujtott a sirásra, hogy Sancho szíve -is elfacsarodott, s a sirás ugy csavarta az orrát, mint ha tormát -reszeltek volna szomszédságában. - -– Vegyen erőt magán, nemes grófné – bátorítá Don Quijote – mert könyjei -minket is ellágyítanak, pedig a férfi szemébe nem a köny, hanem a harag -lángolása illik. Ez érdekes történet eddig hallott része is elegendő, -hogy a lovag szívét tettre buzdítsa. - -– De még a fegyvernökét is! – kottyant közbe Sancho – s tudom már, hogy -az akasztófára való Molambruno lesz az, a kinek borsot kell törnünk az -orra alá. - -Trifaldi grófné mind Don Quijote, mind Sancho Panza felé mélyen meghajtá -magát mintegy köszönet jeléül szíves, meleg részvétökért s aztán -zokogását lecsillapítva igy folytatta elbeszélését: - -– Híven megfeleltünk kötelességünknek, mert a királyi herczeget soha -csak egy pillanatra se hagytuk el. Éjjel nappal vele voltunk, s az -éjszakai őrködést ugy osztottuk el magunk közt, hogy a mig a többiek -aludtak, néhányan mindig ébren voltunk. Nappal is gondosan környeztük -mindig a herczeget, s ha felmászott a fára, hogy madárfészket szedjen, -mindnyájan ott álltunk a fa alatt, s kötényünket tartottuk, hogy ha -letalálna pottyanni, ne a kemény földre, hanem ebbe a puha mentőeszközbe -essék. - -– Lánczhordtát is! – szólt közbe Sancho – hát abban az országban még a -királyfiak is mászkálnak madárfészkekért? Azt hittem, hogy ez csak -parasztgyerekek mulatsága. - -– Hogy ne mászkálnának! – viszonzá a fátyolos grófné – a fegyvernök úr -bizonyosan hallotta már hírét a császár-madárnak; nálunk a királyfiak -rendesen ennek a fészkét szokták megszedni. Az a madár talán még a nevét -is innen vette. - -A herczegpár majd a nyelvét harapta le nevettében, Sancho pedig -helyeslést biczczentett fejével, mire a grófné így folytatá: - -– Malambruno kifogyhatatlan volt azon furfangosságok kitalálásában, -melyekkel a mi kis herczegünket végveszedelembe akarta sodorni. Egyszer -a zsombékos mocsár vizébe gyönyörü, soha párját nem látott virágot -bűvölt oda, hogy majd a kis herczeg megkívánja, utána szalad, hogy -leszakaszsza, s örökre bele vész a vízbe! de mi sejtettük az -ármányosságot, fátyolunkkal eltakartuk a herczeg szemeit, úgy hogy a -csábító virágot még csak meg sem pillanthatta… De, hetekig kellene nékem -beszélnem, hetekig hallgatniok önöknek, ha mindazt el akarnám mondani -hegyiről tövére, a mit Malambruno tervezett s a mit mi mind -meghiusítottunk. Egyszer aztán… oh, megint könnyek tolulnak szemembe!… -egyszer aztán, mikor egy erdős, sziklás tájékon időztünk, egyszerre csak -egy gyönyörű, hosszú szakállu kecske szökkent oda a zöld pázsitra a -királyi herczeg közelébe. - -– Megint szakáll! – kiálta föl Sancho Panza – de csak sok baj lehet -abban az országban a szakállal. - -Sancho meg sem álmodta, hogy ezen ártatlan megjegyzésével milyen hatást -fog előidézni. Alig hogy e szavakat kiejté: a tizenkét fátyolos dueña -úgy rákezdé megint a sírást, jajgatást, jajveszéklést, hogy Sancho maga -is megijedt, s el se tudta képzelni, mi módon okozhatott nekik akkora -fájdalmat. Nem sokára megtudta! - -– Odaszökkent a kecske – folytatá aztán Trifaldi grófné – olyan szép, -olyan gyönyörü, olyan selyemszőrü tarka kecske, hogy még a mi szemeink -is alig győzték nézni. Hát még az eleven fiucska, a királyi herczeg? -Felugrott, utána szaladt, meg akarta fogni minden áron. A kecske azonban -nem hagyta magát megfogni, hanem csalogatta maga után a kis herczeget, s -egyenesen egy rémitő mélység felé csalogatta. Én, a mint mondani -szokták, mindjárt keresztűl láttam a szitán, s felkiáltottam: „Ez bűvös -kecske! Ezt Malambruno küldte, hogy a herczeget a mélybe csalja!“ Nem -kellett ennél se több az én hű dueña társaimnak! Neki a kecskének mi -mindnyájan! Elfogtuk, elvertük, belekapaszkodtunk a szakállába s úgy -megrángattuk, úgy megczibáltuk, hogy a fele is a kezünkben maradt, s -mindnyájunk keze tele volt kecskeszakállal. A kecske mekegve, sivalkodva -futott el, s eltűnt egy sűrűségbe, melyből e pillanatban egy rémitő kéz -nyúlt ki és felénk fenyegetett. Megdöbbenve álltunk meg, s ekkor ezt a -szózatot hallottuk a sűrűből: „Jaj nektek, kik minden tervemet -meghiusítjátok! Szenvedjetek az által, a mi által e kecskének szenvedést -okoztatok! Nézzétek, mi van állaitokon!“ Ebben a pillanatban mindnyájan -az állunkhoz kaptunk, mire a sűrűből irtózatos gúnykaczaj fakadt, a kéz -eltűnt, a hang elnémult. De a jövő perczben a mi jajgatásunk tölté be a -levegőt, mert az a fenyegető kéz a Malambruno keze volt, a kinek -varázsereje ime ilyenekké bűvölt bennünket.“ - -S e szóra, mind a Dolorida, mind a többi dueñák egyszerre fölemelték -fátylukat, s oh csodák csodája, mit kellett a jelenlévőknek látniok? -Mind ezen fátyolos hosszu ruhás asszonyságok arcza mind valamennyié be -volt nőve az egyiké fekete, a másiké vörös, a harmadiké szürke, igazi és -valóságos szakállal! Ez szörnyü, ez váratlan látomány vala! Don Quijote -két-három lépést visszahátrált, Sancho pedig meglepetésében kevésbe múlt -hogy össze nem rogyott. - -A Trifaldi ekkor így folytatá s végzé szavait: - -– Ezt a szörnyűséget az átkozott Malambruno követte el rajtunk, csak -azért, hogy igaz hűségünk minden álnok, gonosz tervét meghiusította. Mi, -éberségünkkel kifogtunk rajta, ő meg átkos bűbájosságával igy fogott ki -mirajtunk. Jaj nekünk, hogy ily rút szörnyetegekké lettünk; jaj nekünk, -a kiknek soha nem szabad megmutatnunk magunkat az emberek előtt, hanem -sűrű fátyollal leborítva kell járnunk halálunk órájáig, örökké, örökké! -De – – tevé hozzá pillanatnyi hallgatás után – talán még sem örökké! -Mihelyest rémítő eltorzításunkat észrevettük, természetesen az volt első -óhajtásunk, első törekvésünk, hogyan szabadulhatnánk meg ezen elrútító -szakálltól. Levágtuk, – kinőtt: kentük-fentük minden írral, mindenféle -hájjal, zsírral, – mind nem használt semmit. Ha este szakálltalanúl -feküdtünk le, másnap reggel megint csak egész szakállosan ébredtünk. A -király ő felsége szivéből megszánt bennünket s nagy jutalmat tüzött ki -annak, a ki igazán megtudja mondani, mi módon nyerhetjük vissza még -egyszer arczunk simaságát. Candayában igen sok a javasasszony és a bölcs -bűbájos, s egy ilyen végre sok gondolkodás és ráolvasás után kitalálta, -hogy a mi bajunkon csak az az egyetlen egy segíthet, ha a világ -legbátrabb kóbor lovagja felkeresi a gonosz Malambrunot, párbajra hívja -és legyőzi s arra kényszeríti, hogy varázslata erejével szabadítson meg -ő e rút szakálltól, melylyel ő torzított el bennünket. - -– És? – kérdé Don Quijote – a kinek nemes szíve dobogott az örömtől s -várva várta és lesve leste a majdnem előre tudható feleletet. - -– Mi természetesebb – viszonzá a Dueña Dolorida – hogy nekünk ekkor az -volt azonnal első főteendőnk, hogy kitudjuk: kicsoda hát mai napság a -világ legelső, legbátrabb kóbor lovagja? Egész Candayában egy név -hangzott kérdözősködésünkre, és e név ez volt: Don Quijote de la Mancha. -Az a hős lovag, a kinek híre neve annyira betölti a világot, hogy -hőstetteit már a gyermekek is ismerik, s a kit nagyon könnyű volt -feltalálnunk, mert dicsőségének fénye úgy odavezet hozzá, mint a hogy a -nap hollétét is meg lehet látni még a legsötétebb felhökön keresztül is -azon ragyogásnál fogva, mely sugaraiban tündököl. Mi tehát eljöttünk, mi -tehát megtaláltuk nagyságodat, mi tehát még egyszer térdre borulunk -magasságod előtt, s kérve kérjük segítsen bajunkon, mert ha nem, -mindnyájan életünket veszszük! - -S e szavaknál mind a tizenhárman, de még a fehérszakállu Trifaldin is, -mind térdre borúltak egyszerre, huszonnyolcz kar nyúlt Don Quijote felé -s tizennégy torok kiáltotta, ki vékonyan, ki vastagon: – Oh segíts, -segíts, segíts nagylelkü hős Don Quijote! - -Félannyi kar kinyujtása, s félannyi hang esdeklése is elegendő lett -volna, hogy az igazán jószívü Don Quijote ellágyuljon s meginduljon. Ugy -is volt, s a lovag mélyen megrendült kebeléből e szók törtek elé: - -– Hölgyeim, méltóságos grófné s nemes Trifaldin, az az én legelső -kérésem, keljenek föl először is mindnyájan, mert alázatosságom meg nem -engedheti, hogy előttem, a kóbor lovag előtt hölgyek térdeljenek. - -A térdelő csoport tehát talpra állt, mire Don Quijote így folytatá -szavait: - -– Karom gyenge, erőm töredékeny lehet, de szívem érzékeny, akaratom -szilárd, bátorságom rettenthetetlen, lelkem pedig hű. S épen ezért, csak -útat és módot nyujtsanak nekem, hogy a varázsló Malambrunot -felkereshessem: ime én esküszök a napra, mely felettünk ragyog, s -esküszöm annak nevére, a kinek hű szolgája vagyok, a páratlan Dulcinea -del Tobosora, én fel fogom keresni a bűbájost, párbajra hívom, s -megküzdök vele, ha kell a szárazon, ha kell a vizen, ha kell a levegőben -s ha kell a föld alatt. Eleshetem, legyőzhet, de meg nem rettenthet. -Szembe merek szállni véle, ha ezer ördöggel állna czimboraságban s ha a -pokol minden hatalma lesz is a szövetségese. Én küzdök, én vivok, én -megyek, csak önök mondják meg, hová és hogyan. - -– Oh hála, hála, hála! – harsogtatá megint a tizennégy torok s a -huszonnyolcz kar megint ott motolált a levegőben. - -– A mi az odautazást illeti – mondá most Trifaldi grófné – az bizony -igen sok nehézséggel járna, mert Candaya királysága legalább is ötezer -mérföldnyire van innen, Malambruno birodalma pedig még azon is túl -fekszik. Hanem a nagy bajon sokkal könnyebben lehet segíteni, mint az -ember maga is gondolná. A mi királyunk azon bölcs varázslójának, a ki -nekünk e jó tanácsot adta, van egy csodálatos fa lova, ugyanaz, melyen a -hős Pierres Papin lovag, a szép Magellona herczegnét a levegőn át -elvitte. Ezen a lovon szokott az a bűbájos légi utazásokat tenni s -megigérte királyunknak, hogy a világ legbátrabb kóbor lovagjának egy -utazásra azt a lovat is ide adja kölcsön. Kormányát úgy igazítja, hogy -egyenesen Candaya felé fog repülni, s a milyen csoda ló az, maga is -felkeresi Malambrunot, ha a föld kellő közepére rejtőznék is előle. - -– No már azt magam is szeretném látni – mondá Sancho nagy csodálkozást -jelentő fejcsóválással, – mert ha ez igaz, akkor az a ló még az én -szamaramnál is okosabb lehet, pedig eddig az én szürkémet tartottam a -világ legokosabb paripájának. - -– S hogyan jön ide az a csoda-ló? – kérdé Don Quijote. - -– Az a bűbájos tulajdonos titka – viszonzá Trifaldi grófné – a ki a -csillagok járásából egy hajszálig meg tudja mondani mi merre mentünk s -hol vagyunk, és ha sükerült-e esdeklésünk. Ha nem sükerült volna, akkor -a fa ló is elmarad, de ha sükerült, a minthogy Istennek és Don Quijote -urnak hála légyen, eddig sükerült is: a varázsló igérete szerint a -csoda-ló azonnal itt lesz, mihelyt a nap leszállt s a csillagok -feltünedeznek. - -Don Quijotenak soha a nap lassabban le nem áldozott mint a jelen -alkalommal, s a csillagok sem késtek soha tovább mint e mai estén. - -Végre azonban egy csillagocska egyszerre csak kivillant az égnek mind -jobban-jobban elhomályosuló boltozatán. - -Hogy e jelre mi történt: azt elmondjuk a következő fejezetben. - - -XXII. FEJEZET. - -Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben. - -– A nap leszállt, a csillag kivillant! – kiálta fel e pillanatban – Don -Quijote, ki addig nézte az ég boltozatát hátra hajlott fejjel, hogy már -a nyaka is megfájdult bele. - -– A mi barátunk pedig megtartotta szavát – víszonzá a fehérszakállú -Trifaldin – mert ime, ott jön a csoda-ló. - -Milyen meglepetéssel tekintének mindnyájan a hosszú szakállas -lovászmester mutató újja irányában! S milyen meglepő látománynyal -találkozék ott tekintetök! - -Négy vadember, mind zöld repkénybe öltözve, lépett a kertbe e -pillanatban, s egy roppant nagyságú, de egyszersmind idomtalan falovat -czipeltek vállukon a ló egy-egy lábánál fogva. A ló homlokába egy jó -nagy fogantyú volt beleütve fából, a melyet hosszú nyelénél fogva, ugy -látszék, jobbra-balra, s alá és fel lehet csavarni. Ez volt a híres ló -egyedüli kormánya. - -A vademberek odaérkeztek a társaság közelébe, letették a lovat a földre, -s a négy közül legvadabbnak látszó, igen tisztességes szelíd hangon így -szóla: - -– Urgundum murgundum burgum. - -– Hogy mondja kérem? – mondá Sancho, a kiről nehéz volna meghatározni, -valjon a kiváncsiság bántotta-e jobban vagy a félelem. - -A vadember a homlokára ütött tenyerével, mintha azt akarta volna -mutatni: most jut eszébe, hogy itt az ő nyelvükön nem értenek; így -folytatta aztán értelmesebben. - -– Az, a kinek nevét nem szabad kimondani, küldi e lovat azon hősnek, a -kinek nevét nem szükséges megmondani. Üljön fel rá az a lovag, a ki -mindet mer, s aztán mindent nyer! - -– A ki mindent mer, az én vagyok! – mondá Don Quijote nemes büszkeséggel -s elélepve, – de hogy nyerek-e mindent, annak egyedül Isten a -megmondhatója. - -A vadember megsímogatta a fa-lónak buta nyakát s így szóla hozzá: - -– Röpkelábú Fafüles, ez a lovag ül reád, jól vigyázz! - -– Hm – jegyzé meg Sancho, a ki az egészet szája-tátva nézte és hallgatá -– röpkelábú. Fafüles! Félig eltalálták a nevét, az igaz; félig azonban -nehezen. Fafülesnek eléggé fa is, füles is, de hogy röpkelábú is legyen, -már abban az egyben Tamás vagyok. - -A vadember megint megsímogatta a faparipát s így szóla: - -– Röpkelábú Fafüles, ez a fegyvernök is rád ül majd, jól vigyázz, hogy a -felhők közeléből le ne vessed. Hogy a magasból le ne szédüljenek, az ő -szemök be lesz kötve, azért te nyisd ki a tiedet, hogy egyenesen -odavidd, a hol Malambrunoval találkoznak. - -E szavak után otthagyták a Fafülest, s illedelmes maguktartással -visszatértek arra, a merről jöttek. - -Sancho úgy látszék, csak azt várta, hogy az ijesztő képű vademberek -eltávozzanak, s rögtön így szóla: - -– De Fafüles, az én terhemet ugyan meg nem érzed, mert én bizony rád nem -ülök, senki fia se leánya szakálláért. S ha ez a beretválkozás más uton -meg nem eshetik, mint hogy én felkapjak ennek a lónak a hátára: akkor az -én kedves gazdám csak keressen utitársúl más fegyverhordozót, ezek a -tisztelt asszonyságok meg más módot, hogy arczukat lesímázzák, mert -vízen és szárazon híven követem uramat a hová parancsolja, – de hogy még -a levegőben is röpködjem mint a bőregér, – már arra semmi kivánságom. -Elég volt egy sütésből egy kalács. Meg ugyan mit mondanának hozzá az én -szigetem lakosai, ha értésökre esnék, hogy az ő kormányzójok a szelek -szárnyán szokott kódorogni? S mi több, a mint hallottam, az a Candaya -ide ezer meg ezer mérföld. Hátha a lovunk kiáll, vagy az az egy bolond -Malambruno vet olyan követ, hogy száz okos se húzza ki, s odaveszt -bennünket tiz-tizenkét esztendeig: hol van akkor a teremtett kerek -világon az a sziget vagy az a szigetlakos, a ki én rám még rámismerjen. -S minthogy azt szokták mondani: késedelem veszedelem, azután meg a hol -malaczot igérnek, ott zsákkal kell forgolódni: már csak bocsásson meg -énnekem ezen asszonyságok szakálla, de szent Péternek Rómában jó s ott a -helye, akarom mondani mindenütt jó, de legjobb otthonn, én pedig itt -egészen otthonn érzem magamat, a hol tejbe-vajba fürösztenek s a gazda -jósága nem csekélyebbel kecsegtet mint egy egész kormányzósággal. - -Sancho e kifakadására maga a herczeg válaszolt ekképen: - -– Az a sziget, Sancho barátom, a melyet én igértem, se el nem fut, se el -nem uszik, s olyan mélyen gyökeret vert a föld mélységes mélyében, hogy -nincs az a hatalom, a mely állóhelyéből kirántsa vagy kimozdítsa. S -minthogy kegyelmed is csak olyan jól tudja mint én magam, hogy az ilyen -magasabb állást nem igen lehet elnyerni anélkül, hogy az ember ki -többel, ki kevesebbel ezt vagy amazt meg ne vesztegesse: én csak azt -kötöm ki a magam jutalmául e kormányzóságért, hogy menjen vele Don -Quijote urral s annak rendje módja szerint adják meg savát-borsát e -rendkivüli kalandnak. A röpkelábú Fafüles könnyüsége kezeskedik a felől, -hogy mentül hamarább itt lesznek; ha pedig a balsors úgy intézné, hogy -gyalog szerrel kellene haza zarándokolniok fogadóról-fogadóra és -faluról-falura: akármikor térjen is haza kegyelmed, szigetét mindig ott -találja, a hol hagyta, alattvalói is csak úgy kivánkoznak kormányzósága -alá juthatni, mint a hogy most kivánkoznak, valamint én is ura leszek -adott szavamnak. S ezen igazságban ne kételkedjék, Sancho ur, mert az -rendkivüli módon sértené a kegyelmed irányában táplált jóakaratomat. - -– Ne tovább, uram! – mondá Sancho – én egyszerű szegény csatlós vagyok s -ez a nagy udvariasság szörnyen kihoz a sodromból. Üljön fel hát a -gazdám, kössék be a szememet, s azután menjünk Isten hirével, hogy -megtegyük a mit dicsőségünk parancsol. - -– Ez nemes elhatározás – mondá a herczeg – s így még egyszer is azt -mondom, herczegi szavamra, – az a szigetkormányzóság oly bizonyos, hogy -a zápor se mossa el. - -Sancho Panza is kész levén az utazásra, egyéb se kellett immár, mint -hogy szemeiket beköttessék s a lóra felpattanjanak. A Dolorida maga -kérte ki magának a szerencsét, hogy e szembekötés kötelességét -teljesíthesse, a miért megint Don Quijote mondott neki a legudvariasabb -szavakban köszönetet, míg aztán a lovag letérdelt, a grófné pedig jó -erősen beköté szemeit, s akkor odavezeték a lóhoz, ő pedig felveté magát -a hátára s kezébe fogta annak maroklárját. Hasonlókép bekötötték a -Sancho szemeit is, csakhogy az a maga emberségéből nem tudott gazdája -háta mögé felkapaszkodni, a miért is ugy kellett felsegíteni. Fenn tehát -csak fenn űlt Sancho valahogy, de jól sehogy se érezte magát, nemcsak -félelmében, hanem a miatt is mert a lovat oly keménynek találta, mintha -nem is fából volna, hanem valóságos márványkőből. Kérte is a -körülállókat, hogy adjanak valami vánkost vagy pokróczot, mire azonban a -Trifaldi azt jegyzé meg, hogy a Fafüles semmiféle takarót, sem -szerszámot meg nem tűr magán; annyit azonban Sancho még is megtehet a -maga könnyebbségére, hogy üljön féloldalt, asszonyosan, a mi által még -sem érzi annyira a keménységet. Sancho ezt meg is tette, s aztán bucsút -vett, de meg csak ujra lerántotta szeméről a kendőt, végig nézett a -kertben lévőkön s majdan panaszos hangon és könnyek között arra kérte -őket, mondjanak értök e rettenetes sorsukban egy pár Miatyánkot s -könyörögjenek érettök, hogy az egek kegyelme szabadítsa meg, még pedig -mentől előbb, ettől az átkozott utazástól. - -Don Quijote, a ki már égett a vágytól az igazi kóbor lovagok bűbájos -paripáján megpróbálhatni a repülést, kiállhatatlannak tartá Sancho -unalmas késedelmezését, a miért is ráförmedt haraggal: - -– Semmirekellő embere te, avagy akasztófán függsz-e talán, vagy -végvonaglások közt vivódol, hogy ilyen férfiatlan pityergéshez -folyamodol? Nem ott ülsz-e, nyúlszívű gyáva teremtés, azon a helyen, a -hol a bájos Magellona ült, s ha az leány létére nem rettegett a légi -utat megtenni, te férfi, te fegyvernök létedre mégis rettegsz-e? Köttesd -be, mindjárt beköttesd a szemedet, mert ha ilyen gyáva vagy, legfölebb -nyulak közé tehetnek meg kormányzónak. - -Sancho elszégyenlette magát, megigérte, hogy többet nem akadékoskodik, s -áldozatra készen odahajtotta fejét még egyszer az ujabb szembekötésre. - -Mikor Don Quijote aztán ugy sejté, minden ugy van már, a hogy lennie -kell, megragadta erősen a fogantyút, csavarított rajta egyet fölfelé, s -alig hogy az ujját rátette, – a buta fa ló persze mozdulatlanúl állva -maradt ugyan helyében, de azért a dueñák, mind pedig a többi jelenlévök -mind, fenhangon így kiáltának: - -– Isten vezéreljen, hős lovag, Isten legyen veled rettenthetetlen -fegyverhordozó. Ime, ime a levegőt szelitek már, sebesebben a nyil -sebességinél. Már már csodálatra, bámulatra gerjesztitek mindazokat a -kik a földről nézik repülésteket. Kapaszkodjál erősen, derék Sancho, -mert biczegsz; vigyázz, le ne billenj, mert zuhanásod iszonyúbb lenne -mint azé a tekenősbékáé, melyet a mesebéli sas magával felragadott. - -Sancho e kiáltozás hallatára egészen odalapúlt gazdájához, átszorította -két karjával s így szóla: - -– Uram, hogy mondhatják ezek, hogy mi már is oly magosan repülünk, pedig -kiabálásuk úgy elhangzik egész hozzánk, mintha itt állanának -tőszomszédunkban. - -– Ezen ne akadj fen, Sancho – szólt vissza Don Quijote komolyan, ki a -legnevetségesebb rendületlenséggel szorítá és tartá a meg sem mocczanó -fa ló fogantyúját: – az ilyes lovas kalandok, bűvös lovakon való -repülések annyira eltérnek a dolgok közönséges rendjétől, hogy ezer -mérföldről is meglátod s hallod a mit akarsz; engem azonban ne szoríts -annyira, mert leszédülök. S igaz lelkemre mondom, el se tudom képzelni -mit félsz annyira s mitől rettegsz; mert én, akár megesküdjem rá, soha -életemben se lovagoltam csendesebben mint ez uttal. Szakasztott úgy -érzem, mintha meg se mocczannánk helyünkből. Üzd el a félelmet, barátom, -minden úgy megy mint a karikacsapás s egészen jó szelünk van hátulról. - -– Az igaz, – viszonzá Sancho – mert erről az oldalról olyan friss szelet -érzek, mintha ezer fujtatóval fujtatnának. - -S ez csakugyan úgy is volt, mert a szelet egy pár hatalmas fujtató -csapta. A herczeg herczegné s udvarmesterök olyan jól kieszelték az -egész furfangot, hogy semmi eszköz se hiányzott, teljes-tökéletessé -tételéhez. - -Mikor a szelet Don Quijote is megérezte, így szóla: - -– Semmi kétség, Sancho, mi már bizonyosan a levegő második rétegében -járunk, ott, a hol a hó és a jégeső fogamzanak. A mennydörgés és a -villámlás a harmadik rétegben fogamzanak, s ha mi még tovább és ilyen -módon emelkedünk, csakhamar ott leszünk a tűzrétegben, s én nem tudom, -hogyan forgassam ezt a maroklárt, hogy oda ne jussunk, a hol -megperzselődünk. Ekkor meg hosszú póznákra alkalmazott, könnyen -meggyujtható meg eloltható kócz-pamatokkal gerjesztettek meleget arczok -előtt. - -Sancho megérezte a meleget s fölkiálta: - -– Akármi legyek, ha már benn nem vagyunk a tűzrétekben, vagy legalább is -közel hozzájok, mert az én szakállam már perzselődik. - -– Réteg az, Sancho – nem rétek – javítá ki Don Quijote. - -– Már ha rétek, ha nem rétek – folytatá a fegyvernök – itt igazán -mindegy mennykő, s én csakugyan égő szőrszagot érzek. Leveszem a kendőt -a szememről uram, s megnézem hol járunk. - -– A világért se! – kiálta rá Don Quijote – abban a pillanatban halálfia -vagy! Vagy megvakúlsz, vagy leszédülsz, de az bizonyos, hogy elvesztél. - -Még tovább is folyt a lovag és fegyvernöke közt e mulatságos párbeszéd, -melyet a herczeg és herczegné, valamint a kertben lévő többiek is mind -végig hallgattak, még pedig legnagyobb mulatságukra. Utóbb azonban égtek -már a vágytól a tréfa végét is átélvezni, a mi pedig az volt, hogy a -Fafülest – mely robbanó röppentyűkkel volt megtöltve; de úgy, hogy azért -kárt ne okozzanak – levegőbe röpítsék. Don Quijote javában magyarázta -még Sanchonak a levegő különböző rétegeit, a tűz- és villám-világot s az -égboltozat egyéb csodáit, melyet ez meg amaz a kóbor lovag mind színről -színre látott, mikor az egyik melegítő kóczpamat hordozója a herczeg -intésére odatartotta a tűzet a Fafülesre alkalmazott kanóczhoz, a mely -meggyuladt, s a jövő pillanatban rettenetes durranással, robbanással -levegőbe repűlt a faparipa, s két lovagját még a legóvatosabb elkészítés -daczára is, jó messze elvetette a puha zöld gyepre. - -A mikor azonban ez történt, már akkor a szakállas dueñák – a kik -természetesen nem valának mások, mint a herczegi házhoz tartozó -szakállas férficselédek – azok tehát eltakarodtak már a kertből, hogy a -tréfa elárulói ne legyenek; a kik pedig a kertben voltak, azok meg úgy -hevertek a földön, mintha el volnának ájulva. - -Don Quijote és Sancho alig tudták magokat összeszedni, bámulásból -bámulásba estek, a midőn körülnézve még az éjhomály daczára is nyilván -látták, hogy ugyanazon kertben vannak most is, a honnan elutaztak, s -hogy körülöttök annyi ember hever a földön. - -De csodálkozásuk még magasabb fokra hágott, midőn a kert egyik pontján a -földbe ütött lándzsát vettek észre, mely körül szinte a földbe szúrt -tartókon fáklyák égtek, melyek világánál ki lehete venni, hogy a -lándzsáról egy pergamen-darab függ alá, melyen aranyos betűkkel valami -írás olvasható. - -Don Quijote legelső teendője az volt, hogy odament s ezt olvasta a -pergamenről: - -– „Don Quijote, a la manchai hős lovag, diadalmasan befejezte és -végrehajtotta már a puszta kisérlet által is a Trifaldi grófné, más -néven a Dueña Dolorida és nőtársai kalandját. Malambruno megrettent, s -be sem merte várni a legbátrabb lovagot: azonnal levette a hölgyek -szakállát, úgy hogy arczok olyan sima s olyan ment minden szőrszáltól -mint a pittypalatty-tojás. Csak Sancho Panza hajtsa magán végre a -korbácsolást oly híven, mint Don Quijote e kalandot: s akkor az örök -dicsőséget örök rabjokká teszik. Igy rendeli a bölcs Merlin, minden -varázslók fejedelme.“ - -Mihelyt Don Quijote végig olvasta a pergamenen foglalt szavakat, azonnal -világossá lőn előtte, hogy bennök Dulcinea varázs alóli feloldásáról van -szó s alig győzött elég hálát adni az égnek, hogy ily csekély -veszedelemmel ily nagy dolgot végezhetett s visszaadhatta előbbi -símaságát ama tisztes dueñák ábrázatának, a kiknek most már – a mint -említettük – se hírök se hamvok nem volt többé e helyen. A lovag rögtön -oda sietett a herczeghez és nejéhez, a kik úgy tettették, mintha még -most sem tértek volna magokhoz, miért is Don Quijote karjánál fogva -rángatá a herczeget s így szóla: - -– Fel, fel, kegyelmes uram, csak bátran, csak bátran! Nincs semmi baj, a -kalandnak szerencsés vége szakadt, a miről világosan tanuskodik az az -irás, mely ott olvasható ama pergamenen. - -A herczeg csak lassanként tért magához, mint az olyan ember a ki nehéz -álomból ébred; ugyanigy a herczegné is, valamint a kertben lévők -mindnyájan, a kik oly élénken fejezték ki csodálkozásukat és -bámulásukat, hogy az ember majdnem hajlandó lett volna elhinni, hogy -csakugyan igazán az történt velök, a mit oly hatalmasan tudtak tettetni. -A herczeg félig nyított szemmel olvasta el az irományt, s azzal rögtön -tárt karokkal sietett Don Quijotehoz, magához ölelte s azt mondá neki: ő -a legkitünőbb lovag, a ki csak valaha volt a világon. - -Sancho össze-vissza kereste mindenütt a Doloridát, s szerette volna -látni, milyen az szakáll nélkül; azonban azt mondák neki, mihelyt a -Fafüles egészen tűzbe borúlva lefelé szállt a levegőből s isszonyú -pittegés-pattogás és ropogás közt a földre ért: a Trifaldi és a dueñák -egész csoportja egyszerre eltűnt, de már akkor oly sima volt az arczok, -hogy aranyért se lehetett volna egyetlen szőrszálat is találni rajtok. - -A herczegné azt a kérdést intézte Sanchohoz: hogy érezte magát a nagy -utazás alatt. Mire Sancho így válaszolt: - -– Azt éreztem, kegyelmes asszonyom, hogy megyünk, még pedig – a mint -uram mondá – a tűzrétegen keresztűl, s szörnyü kedvem szottyant csak -kissé is kiszabadítani a szememet. Gazdám azonban, a kitől rá engedelmet -kértem, ebbe semmi szín alatt bele nem egyezett. De én, a kit mi tűrés -tagadás, kissé bizony bánt a kiváncsiság, s épen azt szeretném mindig -látni, a mit legjobban tiltanak: csakúgy suttyomban fölpecczentettem -orrom mellett a szembekötő kendőt s úgy pislantottam le a földre; hát -látom, hogy az egész se nagyobb egy mustármagnál, a rajta járó kelő -emberek meg csak akkorák mint egy mogyoró. Ebből magából is el lehet -gondolni, milyen magasan járhattunk. - -Mire a herczegné így válaszolt: - -– Gondolja meg csak jobban, Sancho barátom, mit mond. Én úgy sejtem, -kegyelmed nem a földet látta, hanem csak a rajta járó kelő embereket. S -világos, ha a föld egy mustármagnyinak látszott, az emberek meg -mogyorónagyságúaknak: akkor egyetlen egy embernek is egészen el kellett -volna a földet fednie. - -– Az igaz – viszonzá Sancho – de azért egy kis csücskén kiviggyant, s -akkor megláttam egészen. - -– De Sancho barátom – faggatózzék a herczegné, a ki Sanchot a -hazugságért sarokba akarta szorítani – hiszen egy kis csücskénél fogva -nem lehet a szemlélt tárgyat egészen meglátni. - -– Nem értek én az ilyen szem-életekhez, kegyelmes asszonyom – viszonzá -Sancho – csak azt tudom, jó lenne, ha kegyelmességed meggondolná, hogy -mink varázslás utján repültünk a levegőben, s így varázslás útján -megláthattam én az egész földet meg a rajta járókat is. S ha méltóságod -ezt el nem hiszi, akkor azt sem fogja elhinni, hogy a mint a szemem -pilláját kissé kiszabadítottam, láttam, hogy oly közel vagyok az éghez, -hogy alig van már közöttünk másfél arasz köz. Arra pedig akár hitet -tegyek, kegyelmes asszonyom, hogy az ég csakugyan roppantott nagyságú. -Egyszer csak ott mentünk el a fiastyúk mellett; s jaj, teremtő szent -atyám! no nem hiába, hogy gyerekkoromban odahaza magam is libapásztor -voltam: annyira szeretem az ilyen apró jószágot, hogy most úgy -megkivántam, csak kissé is megsimogatnom őket, hogy talán a szívem is -megszakadt volna, ha meg nem tehetem. Kapom hát magamat s mit teszek? -Nem szólok én egy kukkot se senkinek, még a gazdámnak se, hanem -nagycsöndesen csak úgy loppal lecsúszom a Fafülesről, odamegyek a -fiastyukhoz, össze meg össze tapogatom őket, olyan az mind anyastul, -fiastul, mint a viola-virágszál! Kimulattam velök magamat vagy -háromfertályig, a mely idő alatt a Clavileño egy lépést se tett előbbre, -de még csak meg se mocczant. - -– S a mig a jó Sancho a fiastyúkkal mulatozott – kérdé a herczegné – -mivel töltötte addig señor Don Quijote az időt? - -Mire Don Quijote így válaszolt: - -– Minthogy mind e dolgok és mindezen események oly nagyon eltérnek a -természet szokott rendjétől: nincs azon mit csodálkozni, a mit Sancho -elmondott. A mi engem illet, magamról azt a bizonyságot tehetem, hogy én -sem alulról, sem fölülről ki nem kukucskáltam s nem láttam se eget se -földet se vizet se szárazat. Azt, az igaz, éreztem, hogy a levegőrétegen -áthaladtam, sőt azt is, hogy a tűzréteget megérintettem. Hogy azonban -még ezen is túl mentünk volna, azt nem hihetem, mert a tűzréteg az -utolsó lévén a holdas ég és az utolsó levegőréteg között, mi az égben, -melyen a Sancho említette fiastyúk van, csak elégésünk árán juthattunk -volna el! mivel pedig nem sültünk meg, ebből az következik, hogy Sancho -elbeszélése vagy hazugság vagy álom. - -– Bizony nem hazugság s bizony nem álom az – jegyzé meg Sancho – s a ki -nem hiszi, ám kérdezze meg, milyenek azok a csillagcsirkék, s majd -elválik, igazat mondtam-e vagy se? - -– Milyenek hát, Sancho? – kérdé a herczegné. - -– A ketteje zöld – viszonzá Sancho – a másik ketteje vörös, kettő kék, -egyik meg iromba. - -– Az utolsónak kivételével egészen különös csirkék – jegyzé meg a -herczeg. – Ilyen színű állatok, legalább baromfiban, a mi földi -tájékunkon csakugyan nincsenek. - -– De hiszen az világos is – mondá Sancho – hogy a mennyei baromfiak meg -a földiek közt csak kell valami különbségnek lenni. - -Elég volt kóstulóúl ennyi is a Sancho légi utazásáról szóló -tudósításból, mert attól tartottak, ha még tovább is kérdezősködnek -tőle, csakugyan meghordozza őket az ég egész ürében s hegyiről tövire -elmondja mit s mit nem láta odafen, – persze a nélkül, hogy a kertből -csak egy tapodtatnyira is távozott volna. - -Igy végződött tehát a Dueña Dolorida kalandja, a mely a herczegpárnak -nem csak ekkor, hanem egész éltök fogytáig mindig alkalmat szolgáltatott -a nevetésre, Sanchonak pedig kimeríthetetlen tárgyat a beszédre, ha száz -meg száz esztendeig élt volna is. - -Don Quijote azonban azt sugta Sancho fülébe: - -– Csak annyit mondok, Sancho, ha te azt akarod, hogy elhigyék, a mit az -égben te láttál, én is azt kivánom, hogy viszont te is elhidd, a mit a -Montesinos barlangban én láttam. - - -XXIII. FEJEZET. - -Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló Sancho -Panzát. - -A Doloridával történt kaland oly szerencsésen s oly mulatságosan -sükerűlt, hogy a herczegpár a tréfa továbbfolytatására határozta el -magát, látva mily hiszékeny emberekkel van dolgok, a kik készpénz -gyanánt fogadnak el mindent, a mi velök történik. Kiadták tehát a -rendeletet a cselédségnek s alattvalóiknak, hogyan viseljék magokat -Sancho irányában az igért szigetet illetőleg; s másnap, mely a Fafülesen -történt repülés után esett, a herczeg azt mondá Sanchonak: készüljön és -szedje magát rendbe a kormányzóság átvételére, mert szigete lakosai úgy -várják már, mint a májusi esőt. - -Sancho mélyen meghajtotta magát s így szóla: - -– Mióta odafen jártam az égben s annak magasságából néztem szét a földön -s oly kicsinynek láttam: azóta jóformán megcsökkent előbbi kivánkozásom, -melylyel oly nagyon óhajtoztam a kormányzóságra. Mert mi nagy dicsőség -van abban, hogy az ember egy mustármag fölött uralkodjék s kormányozzon, -igazgasson féltuczat embert, a kik akkorák, mint egy-egy mogyoró, mert -nekem legalább úgy látszott, mindössze sincs több az egész földön. S ha -nagyméltóságod olyan kegyes lenne s nekem csak egy darabkát adna is az -égből: akár csak egy fél mérföldnyit: nagyobb örömmel fogadnám a világ -legeslegnagyobb szigeténél. - -– Jaj, kedves barátom, – viszonzá a herczeg – én, az égből csak egy -arasznyit sem adhatok senkinek se; ilyen kegyelmet és jóságot egyedül -csak Isten az a ki gyakorolhat. A mit én adhatok, azt meg is adom, ez -pedig derekas egy sziget, takarosan kikerekített, s oly rendkivül gazdag -és termékeny, hogy ha benne kegyelmed jól forgolódik, a földi kincsekkel -még a mennyeieket is megszerezheti. - -– Akkor hát rendin van minden – mondá Sancho – csak ide azzal a -szigettel s tudom Isten leszek olyan kormányzó, hogy égbe kelek, ha -minden gazember megpukkad is bele. De azt is el merem mondani, nem -kapzsiságból hagyom ám el gunyhómat s nem az az oka, hogy talán minden -áron magasabbra kivánnék emelkedni, hanem csupán azt szeretném megtudni, -hogyan ízlik az ilyen kormányzóság. - -– Ha egyszer megízlelte kegyelmed – jegyzé meg a herczeg – tudom még az -ujját is megnyalja utána, mert nincs annál édesebb valami, mint ha az -ember parancsolhat és mások engedelmeskednek. Semmi kétség, ha kegyelmed -gazdája majd császárrá lesz s pedig, a hogy dolgai állanak, bizonyosan -azzá lesz, tudom nem egyhamar szállíttatja le magát a nyeregből s szíve -mélyéből fogja sajnálni, hogy olyan sokáig késett azzá lenni. - -– Már hiszen, a mi a parancsolást illeti – viszonzá Sancho – azt tudom, -hogy az bizony kellemes, akár csak egy juhnyájnak parancsolhasson az -ember. - -– Eltalálta, atyámfia – mondá a herczeg – reménylem is, hogy olyan -kormányzó válik kegyelmedből, a milyent csak várni lehet -értelmességétől. Most pedig értésire adom, hogy már a holnapi napon át -fogja venni a sziget kormányzóságát s még ma este ellátják kegyelmedet -az állásához illendő ruházattal s minden szükséges utravalóval. - -– Öltöztessenek akármibe – viszonzá Sancho – csak kidug a szög a -zsákból, hogy én vagyok a Sancho Panza. - -– No igen – jegyzé meg a herczeg – mindazáltal a ruhának hozzá kell -illeni az álláshoz vagy méltósághoz, melyet az ember betölt. Furcsa -lenne úgy-e, ha a pap katonaruhában járna, vagy megfordítva. Kegyelmed, -Sancho, félig tudóshoz, félig katonaviselt emberhez illő ruhában fog -járni, mert azon a szigeten, a melyet adok, ép oly szükséges a -fegyverviselés, mint a tudomány. - -– A mi a tudományt illeti – felelt Sancho – ebből ugyan édes kevéssel -dicsekedhetem; fegyvert azonban viselek én mindenfélét csak ide vele. - -– Nem is marad el – jegyzé meg a herczeg – s a mily jó emlékező -tehetsége van Sanchonak, tudom el nem felejt semmit, s kormányzása olyan -rendesen megy majd, mint a karikacsapás. - -E közben Don Quijote is odaérkezett s értesűlvén a herczeg és Sancho -Panza között folytatott párbeszéd tartalmáról, s hogy Sanchonak mily -rögtönösen át kell vennie a kormányzóságot: a herczeg engedelmével karon -fogta s elvitte magával szobájába azon szándékkal, hogy jó tanácsokkal -látja majd el, hogyan viselje magát hivatalában. Mikor aztán Don Quijote -szobájába léptek, a lovag bezárta magok mögött az ajtót s majdnem -erőszakkal ülteté le maga mellé a fegyvernököt s nyugalmas hangon így -szóla hozzá: - -– Nem győzök elég hálát adni az égnek, Sancho barátom, hogy előbb -semhogy a szerencse nékem valami különösen kedvezett volna, téged olyan -tárt karokkal fogadott és ölelt magához. Te, a ki hozzám képest -valóságos tökfilkó vagy, se teszed, se veszed, alig hogy a kóbor -lovagság rád lehellt: egy lépés fáradság nélkül, olyan -szigetkormányzóságba cseppensz bele, mint a pinty. Mindezt pedig egyedűl -azért mondom, oh Sancho, hogy szerencsédet ne tulajdonítsd ám saját -érdemednek, hanem az égnek adj érte hálát, a ki a dolgokat ily kegyesen -intézi, s azután adj hálát azon méltóságnak, melylyel a kóbor lovagság -rendje ékeskedik. Ha tehát szived hajlandó hitelt adni annak, a mit -mondottam, akkor édes fiam, hallgasd meg figyelmesen a te jó barátod -szavát, a ki néked jó tanácsokat akar osztogatni s iránytűd és -vezércsillagod kíván lenni, hogy biztos révbe vigyen és vezessen azon -háborgó tengerről, melyre szállni készülsz; mert a hivataloskodás és a -magas méltóságok nem egyebek, mint a nyughatatlanságok mélységes -tengere. - -Sancho tudta, hogy most jó hosszú beszédet kell végig hallgatnia; a -miért is neki fohászkodott nagy keservesen s hallgatá a mi következik: - -– Legeslegelőször is, fiam, isten-félőnek kell lenned, mert az Istennek -félelme minden bölcseségnek kezdete, s ha bölcs vagy, nem követhetsz el -hibát semmiben. Másodszor pedig tartsd szünet nélkül szemed előtt, hogy -ki vagy s legyen rá gondod, hogy megismerd magadat, a minél nehezebb -ismeret nem képzelhető. Ha magadat ismered, ebből az fog származni, hogy -nem puffadsz fel úgy a hogy a béka tett, mikor akkorává akart lenni mint -az ökör; ha ezt a tanácsomat megfogadod, bolondságod pávafarka mellett -mindig eszedbe juttatja lábaid rútságát az, ha arra gondolsz, hogy -odahaza egykor disznópásztor voltál. - -– Az igaz, hogy az voltam – veté közbe Sancho – de csak gyermekkoromban; -mikor aztán suttyóvá cseperedtem, akkor libát őriztem s nem malaczot. -Ennek azonban azt tartom, semmi köze a dologhoz, mert nem minden -kormányzó származik ám királyi családból. - -– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s épen ezen oknál fogva szíves -nyájassággal kell hivataluk méltóságát párosítaniok azoknak, a kik nem -származnak nemes családból s e mellett bölcseség vezérelje tetteiket, -hogy menttek maradhassanak a rágalom nyelvétől, a mely különben -semmiféle állást nem kimél. Azonban légy büszke alacsony származásodra, -Sancho, s ne tagadd el, hogy paraszt szüléktől származtál; mert ha -látják, hogy ezt nem szégyenled, senki sem fog érte megszégyeníteni. -Becsüld többre az alázatos erényességet mint a kevély bűnösséget; soha -se bízd magadat önkényed vezetésére, a mely hibába azok szoktak esni, a -kik tudatlan létökre nagyon okosaknak képzelik magokat. A szegények -könyjei gerjeszszenek igen is nagyobb részvétre, de ne hozzájok hajlóbb -igazságtételre, mint a gazdagok bizonyító, igaz okai. Arra törekedjél, -hogy mindig az igazságot mondd ki, úgy a gazdagok ajándékaival s -igéreteivel, valamint a szegények zokogásával s alkalmatlankodásával -szemben is. Ha a méltányosság helyén van, vagy helyén lehet: ne sujtsd a -bűnöst a törvény egész szigorával, mert a szigorú birónak sincs jobb -hire mint a részvevőnek. Ha az igazság pálczáját meggörbíted, ne az -ajándék súlyjától történjék, hanem a részvevő könyörületesség miatt. Ha -esetleg valamely ellenséged panaszát kell elintézned, távoztassad el -magadtól a téged ért sérelmekre való visszaemlékezést s figyelmedet -egyedül a kérdésben forgó igazságra fordítsd. A kit tényleg meg kell -büntetned, ne hordd le azon fölül még szóval is; elég az ilyen -szerencsétlennek a büntetés sulya, a pirongató szavak ráadása nélkül. A -ki vádlott gyanánt kerűl itélő széked elé, tekintsd olyan szerencsétlen -embernek, a ki természetes gyarlóságunknak lett áldozatává, s a mennyire -tőled telhetik, az ellenfél megsértése nélkül, légy hozzá irgalmas és -kegyelmes, mert bárha Istennek minden tulajdonsága egyenlő, a mi -szemünkben az ő irgalmassága még is ragyogóbbnak, tündökletesebbnek -látszik mint igazsága. - -– Ha ezeket a rendeleteket és e szabályokat megtartod, Sancho, hosszu -idejü lészsz e földön, hired örökké fennmarad, óhajtásaid beteljesűlnek -és boldogságod kimondhatatlan lészen. Gyermekeid és unokáid mind -tisztességes állást foglalnak el majd az emberi társaságban, te magad -békességben és jó barátságban élsz mindenekkel s ha életednek véghatárát -elérted: tisztes, élemedett öreg korban látsz halált s harmadízen lévő -unokáid szelid és gyengéd keze fogja majd bé szemeidet. - -Ki ne tartotta volna Don Quijotét egészen ép eszű s még jobb indulatu -embernek azon szavai hallása után, melyeket Sancho Panzához intézett? -Nem mondott-e azokban mind megannyi arany-igazságot, úgy hogy mondásai -csakugyan méltók valának a meghallgatásra. Hallgatta is Sancho úgy, a -mint csak a két fülén befért s minden erejét megfeszíté, hogy -emlékezetébe véshesse, mert a jó tanácsokat meg akarta tartani, hogy -kormányzósága ezek segedelmével szülessék meg szerencsésen. - -Don Quijote most, rövid pihenés után, ekképen folytatá szavait: - -– A mi már most azt illeti, Sancho, hogyan viselj gondot a magad -személyére s hogyan igazgassad házad táját: legelöször is azt kötöm -szívedre, szeresd a tisztaságot s vagdald le körmeidet rendesen s ne -hagyd olyan hosszura nőlni mint némelyek hagyják, a kiknek ostobasága -azt hiteti el vélök, hogy a hosszú köröm széppé teszi a kezet, mintha -bizony ez a kinövés és toldalék, melynek levagdalását elmulasztják, -köröm volna, holott pedig valóságos vércse-karmó, a mi undorító és -megfoghatatlan izetlenség. - -– Ne járj lomposan és hanyagul, mert a rendetlen ruházkodás rendetlen -lélekre mutat. – Hányd meg, vesd meg okosan, mennyit jövedelmez -hivatalod, s ha kifutja, hogy cselédségedet libériában járathatod, -járasd inkább tisztességesebben és czélszerűbben semmint czifrában és -pompásban és oszd meg bevételedet a szegények és cselédid között. Más -szóval azt akarom mondani, ha felruházhatnál hat apródot: ruházz fel -hármat, de a másik helyett meg három szegényt, így aztán lesznek -apródjaid mind az égben mind a földön; a hiuság kedvelői a -liberia-osztogatás ezen új módját bizonyára nem fogják utánozni. Ne -egyél se foghagymát, se vereshagymát, hogy ezek szagáról rá ne -ismerhessenek alacsony származásodra; lassan járj, nyugodtan beszélj, de -ne úgy, hogy az lássék ki, mintha magadat akarnád hallgatni, mert minden -fitogtatás gyülöletes. – Keveset egyél ebédre, vacsorára még kevesebbet, -mert az egész testnek egészsége a gyomor műhelyében készül. – -Mértékletes légy italodban s ne feledd, hogy az elégen felül való -borital sem a titkot, sem az adott szót nem tudja megtartani. – A mikor -lovon ülsz, ne nehezkedjél tested egész sulyával a nyereg hátuljára, se -a lábod szárait nagy mereven ki ne nyujtsd messzire a ló oldalától, de -meg olyan pötyögősen se ülj, mintha a szürkéden nyargalnál, mert a -lovagláson látszik meg, ki a lovag, ki a lovász. – Tarts mértéket az -alvásban, mert a ki nem kel a nappal, nem élvezi a napot; és tartsd meg, -Sancho, hogy a szorgalom anyja a jó szerencsének, míg a lustaság, a mely -meg ellensége, soha sem éri el a jó kívánság czélját. – Viselj sarkig -érő nadrágot, válladon dolmányt s valamivel hosszabbacska galléros -köpenyeget; de a bő bugyogóról szó se legyen, mert az nem illik se -gavallérhoz, se kormányzóhoz. – Most, egyelőre érd be ezekkel a -tanácsokkal, Sancho; lesz rá idő, hogy a körülményekhez képest majd -másokat is adhatok, ha te sem felejted el, hogy állapotodról tudósíts. - -Sancho köszönettel fogadta a kapott sok jó tanácsot, a melyeket irásban -is szeretett volna birni, hogy magának valakivel egyszer másszor -elolvastassa, mert így egy hallásra lehetetlen mindnyáját megtartani. -Don Quijote még ezt is megigérte Sanchonak, ki azután készen tartá magát -a herczeg parancsolatának meghallgatására. - - -XXIV. FEJEZET. - -Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak. - -A herczeg parancsa nem soká váratatott magára. Mind a Sancho kisérete, -mind a sziget, a hová az uj kormányzót vinni kellett, teljesen rendben -volt már s ellátva minden szükséges utasítással, úgy hogy a kormányzó -haladéktalanul útra indulhatott. A herczeg parancsolatára előbb fel -kellett annak rendje s módja szerint öltöznie. Kapott szép lilaszín -felöltőt, a kar felső részén sárgával vegyes dúdoros újakkal, fekete -bársony nadrágot, s térdig érő testszín harisnyát, valamint szép csatos -czipőt a lábára. Utra még egy hosszú, sarkig érő köpönyeget is -kerítettek a vállára s széles karimáju kalapot nyomtak a kezébe. Szóval, -a mint tetszelgéssel az ő szokott modorában maga jegyzé meg: „ugy ki -volt nyalva, hogy a tulajdon felesége se ismert volna rá egyhamar.“ E -díszbe felöltözvén, odament a herczeghez, hogy utasításokat nyerjen -tőle. Mennyire meg volt azonban lepve, midőn a hosszú lajstrom helyett, -a mit várt, mindössze is csak ezen rendeletet kapta: - -– Kormányzó úr, legyen egészen Sancho Panza, s akkor tudom jó kezekre -biztam szigetemet. - -– Ez igen könnyü feladat, kegyelmes uram – viszonzá Sancho – nehéz csak -az volna, ha nem annak, hanem másnak kellene lennem, mint a mi vagyok. - -S azzal térdre borúlt a herczegpár előtt, nagy illedelmesen megcsókolta -a herczeg jobb kezét, a herczegnének még a balját is, Don Quijotenak -szinte jobb kezét, a ki azonfölül meg karjai közé is odavonta, -megcsókolta homlokát s megáldotta. - -Már ekkorra kísérete, melyben a furfangos udvarmester is ott volt, a ki -mind e tréfákat koholta és intézte, s a herczegi ház több kisebb-nagyobb -szolgája diszes csoportban megjelentek s egy hatalmas öszvért hoztak a -kormányzó úr alá, – az öszvér után pedig nyomban ujdonat uj -selyemszerszámban, selyem zsinór kötőféken ott vezették a kormányzó -szamarát is, melyre nézve Sancho kereken kijelentette, hogy ha ezt a hű -társát el nem viheti magával, készebb örökre lemondani minden -kormányzóságról. - -Nem csak hogy megengedték, de a herczegné határozott parancsolatára -azonnal selyemmel kantározták fel, úgy hogy a szamár is ép oly takaros -volt szamárnak, mint gazdája kormányzónak. Megindult tehát a menet, a -kalapok lebegtek, a karok integettek, a sok szerencsekivánásnak vége -hossza sem akart lenni, Sancho pedig gyakran vissza visszafordúlt -útközben, részint azért, hogy jóltévőire, részint pedig azért, hogy -kedves szamarára vessen egy-egy tekintetet, melyet ilyen szépen -feldiszítve, s közeliben látva, oly boldognak érezte magát, hogy nem -cserélt volna a német császárral. - -Az utazás, bárha nem siettek is valami nagyon lóhalálában mindössze sem -igen tartott tovább három-négy órajárásnyinál s ennek elteltével a -diszes menet megérkezett ama helységbe, melynek lehetett vagy ezer -lakosa, a herczeg jobbágyai, s egyik legterjedelmesebb község a herczeg -összes birtokán. A kormányzónak még a városba, (mert annak állították) -való bevonulása előtt azt mondák, hogy a szigetet Baratariának hivják -vagy azért, mert fővárosának Barataria a neve, vagy azért, mert ő olyan -barátságos, olcsó áron jutott a kormányzósághoz. - -Midőn a város kapui elé érkeztek, minthogy az egész helységet csakugyan -kőfal vette körül: a község minden előljárói kijöttek eléje -tisztelkedni. A harangok zúgtak, az egész lakosság ujjongott örömében s -a legnagyobb pompával vitték az öreg templomba, a hol ünnepélyes isteni -tiszteletet tartottak, azután pedig több nevetséges czerimonia között -átadták neki a város kulcsait s elismerték Barataria szigete örökös -kormányzójának. - -Az uj kormányzó viselete, szakálla, alacsony, köpczös tömzsisége -közbámulat tárgya volt mindazok előtt, a kik még nem tudták a dörgést, -de még azok előtt is, a kik tudták, a kiknek száma pedig nem volt -csekély. - -Végre aztán, mikor a templomból már kivezették, odavitték a községházába -a bírói székhez, beleültették s a herczeg udvarmestere ilyen szavakat -intéze hozzá: - -– Ősi szokás ezen a szigeten, kormányzó úr, hogy annak, a ki e hires -sziget urává lesz, egy pár hozzá intézett kérdésre meg kell felelnie -azonnal, mihelyt birói székét elfoglalja. Ezen kérdések azonban rendesen -fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község -lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett -ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének. - -A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok -ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon -volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte -környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta -válaszul: - -Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget -uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az -esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott -e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa. - -– S kit hívnak itt Don Sancho Panzának? – kérdé Sancho, különös -hangsulyt fektetve a don, uri czimező szócskára. - -– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle -Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben -ül. - -– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle -Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho -Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval -mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se -Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat -adnak erre a don-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak -egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a -melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most -azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá, -a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség. - -E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből -az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az -olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott: - -– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed -elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnap a műhelybe, mert kegyes -engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester -vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab -posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból -egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő -– úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én -bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen -gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán: -„nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt -felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első -gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez. -Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a -sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem -még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam -vissza a posztóját. - -– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho. - -– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki -kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált. - -– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a -másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén -fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam -keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz, -hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e. - -Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a -furcsa per hallatára. - -Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla: - -– Nekem úgy látszik, hogy ebben a perben nincs szükség semmi -szószaporításra, hanem az ítéletet kereken ki lehet mondani rögtönösen. -Én tehát azt mondom ki ítélet gyanánt: a szabó elveszti a munkabért, a -paraszt meg a posztót, a sipkákat pedig odaadjuk a raboknak; addig van. - -Az elmés itélet kaczajra fakasztá a hallgatókat; de csakhamar fordúlt -elé egy másik esemény, a melynek eldöntése meg teljes elismerést -szerzett a kormányzónak minden jelenlévő részéről. Ugyanis, alighogy a -szabó meg a parasztember eltakarodtak, két öreg ember kért és nyert -bebocsátást a kormányzóhoz. Az egyik panaszos fél kezében vastag -nádpálcza volt, melyre rátámaszkodott, a másik csak bot nélkül jött. -Ezen utóbbi így szóla: - -– Uram, ennek a becsületes embernek, jó ideje immár, tiz tallért adtam -aranyban kölcsön szabad használatra, de azzal a kikötéssel, hogy megint -visszaszolgáltatja, mihelyt kérem. Egyik nap a másik után múlt, s én -egyetlen egy nap se kértem vissza tőle, nehogy még nagyobb szükségbe -jusson, mint a mekkorában akkor volt, mikor a kölcsönt kapta. Utóbb -azonban látva, hogy a visszafizetés eszébe se jut s kisebb gondja is -nagyobb annál, hogy igaz jószágomat megtérítse: én is szólingatni -kezdtem, adja meg a pénzemet. S ime mi lett a felelet? Ő nemcsak hogy le -nem rótta tartozását, sőt még el is tagadja az egészet s azt mondja: -Soha se adtam én neki kölcsön tiz tallért, vagy ha adtam is, ő már -visszafizette. Nekem nincs tanúm se a kölcsönre, se a visszafizetésre, -minthogy vissza soha nem adta. Arra kérem tehát kegyelmességedet, -kormányzó úr, tétessen vele esküt; s ha megesküszik rá, hogy lefizette: -én Isten és ember előtt mind örökre elengedem. - -– Hát kegyelmed mit szól az egészhez, jó öreg botos ember? – kérdé -Sancho. - -Mire az öreg így válaszolt: - -– Én, uram, elismerem, hogy vettem tőle kölcsön; de hajtsa ide -kegyelmességed azt a kormánypálczát, s mivel ő a dolgot az én eskümre -bízza, én kész vagyok megesküdni, hogy tartozásom híven és igazán -odadtam neki immár a saját kezébe. - -A kormányzó lenyujtá a pálczát, e közben pedig a botos ember odaadta a -botját a másiknak, hogy tartsa, a míg ő esküszik, mert esküje tételében -ez a bot akadályozza. A hitelező megtette ezt a csekély szívességet, a -nádpálczát átvette tartani. Ekkor az adós a kormányboton lévő keresztre -vetette a kezét s azt mondá, esküvel is erősítve, csakugyan igaz, hogy ő -kölcsön vette azt a kérdésben forgó tiz tallért, de az is igaz, hogy -vissza adta a tulajdon maga kezébe, s ha a hitelező egyszer-másszor -megint sürgette a lefizetést, az az oka, hogy elfelejtette. - -Ennek hallatára a nagy kormányzó azt a kérdést intézé a hitelezőhez: mit -válaszol ellenfele szavára? Az pedig úgy nyilatkozott, hogy az adós -kétség kivül igazat mond, mert ő mindig becsületes, jó keresztyénnek -ismerte, s így hát csakugyan úgy kell lennie, hogy ő feledkezett meg -róla, mikor és milyen alkalommal kapta vissza pénzét, s hogy e napságtól -fogva soha se fogja érte többé háborgatni. - -Erre az adós megint visszavette botját, meghajtotta magát mélyen s azzal -eltávozott a törvényházból. - -Sancho látva, hogy ez se teszi – se veszi, úgy elmegy, hogy azt se -mondja beföllegzett, – valamint látva a kérelmezőnek türelmességét is, -fejét mellére horgasztá s jobb keze mutató ujját orrára és szemöldei -közé fektetve egy kis ideig tartó gondolkozásba mélyedett. Egyszerre -fölemelte fejét s megparancsolta, hívják csak vissza azt az eltávozott -botos öreg embert. Visszahívták s Sancho így szóla hozzá: - -– Adja csak ide azt a botot, édes atyámfia, szükségem van rá. - -– Jó szívvel – viszonzá az öreg – itt van uram. S azzal kezébe adta. - -Sancho átvette; majd nyomban odanyújtván a másik öregnek, így szóla: - -– Menjen kegyelmed Isten hírével, ki van már fizetve. - -– Én uram? – kérdé ez meglepetve – hát ér ez a nádpálcza tiz tallért -aranyban? - -– Ér – felelé a kormányzó csak hegyitől tövéig végig kell hasítani. - -Megtették, s az üres nadpálczából szépen kigurúlt a beléje rejtett tiz -arany tallér. - -Mindenek szeme-szája elállt bámultokban s kormányzójokat valóságos új -bölcs Salamonnak tartották. Meg is kérdezték, miből gyanítá, hogy abban -a pálczában legyen benne a tiz tallér. - -– Abból – mondá Sancho – mert a kinek mankóra van szüksége, ki nem adná -ezt a kezéből egy világért se, hacsak nem csalfaság okáért. Illetlenség -volt attól az öreg embertől, bottal jönni kormányzója elé. De ha már e -támasz nélkül meg nem állhatott a maga lábán: Isten neki! Hanem mihelyt -kiadta a kezéből s épen azt kérte föl szívességre, a kivel pöre van: -mindjárt gyanítám, itt kutya van a kertben, s ez alatt lappang valami. -Hála Isten nem is csalatkoztam, s ebből megláthatják kegyelmetek, édes -alattvalóim, hogy olyan kormányzó kerekedett kegyelmetek fölé, a kit nem -lehet orránál fogva akár hová ránczigálni. - -– Úgy van! igaz! – harsogott minden felől – éljen a mi dicső -kormányzónk! A nagy Sancho Panza sokáig éljen! - -S ez a nagy rajongás még akkor is tartott, mikor az új kormányzó az első -törvénylátás végeztével már elhagyta a tanácstermet. - - -XXV. FEJEZET. - -Az örömbe üröm vegyül. - -Sancho Panzát a törvényházból egy fényes palotába vitték, a hol tágas -teremben királyi asztal volt a legdiszesebben megterítve. - -A mint Sancho a terembe lépett, trombiták harsantak meg, s négy apród -jött elé kézmosó vizzel, a mit Sancho méltóságosan el is fogadott. A -zene elnémult s Sancho leült az asztalhoz a főhelyre, mert más egyéb nem -is volt s egyedűl csak neki terítettek. - -Egy tetőtől talpig fekete bársony ruhába öltözött férfiu állt melléje, -kiből utóbb az tört ki, hogy orvos; ez az ember egy halcsont pálczikát -tartott a kezében. Az apródok levették a gyönyörü fehér abroszt, -melylyel a sok mindenféle gyümölcs és egyéb ennivaló le volt terítve. - -[Illustration] - -Az egyik jelenlévő, a ki kispapnak látszott, elmondta az asztali áldást, -mire egy apród csipkés asztalkendőt kötött Sancho álla alá, a harmadik -meg, a ki az asztalnok szerepét játszá, egy tányér gyümölcsöt tett -eléje. Alig evett azonban Sancho ebből egy falatot, az orvos azonnal -megérinté pálczikájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták -a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más enni valóval szolgált -azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb semhogy vehetett volna -belőle vagy megízlelheté: a pálczás ember megint megérintette, s az -apród ezt az eledelt is oly hamarsággal elkapta mint a gyümölcsös -tányért. - -Minek láttára Sancho nagy meglepetéssel tekintett körül a jelenlevőkön s -azt a kérdést intézé hozzájok, hogy hát neki talán ugy kellett volna -elnyelnie ezen eledeleket mint valami szemfényvesztőnek? - -Ezen kérdésre a pálczás ember úgy látszék várt, mert most mindjárt a -torkát köszörülte s igy szólott: - -– A kormányzó urnak csak azon módon szabad étkeznie a mint egyéb -szigeteken szokás, a hol szinte kormányzók vannak. Én uram, orvos -vagyok, s ezen szigeten is ilyen minőségben vagyok alkalmazva a -kormányzó mellé. Jobban gondját viselem az ő egészségének mint a -magaménak s éjjel nappal mindig a kormányzó állapotát lesem, hogy -biztosan meggyógyithassam, ha meg talál betegedni. A mi pedig a legfőbb, -mindig ott kell lennem ebédjénél, vacsorájánál s azt engedem ennie a mit -jónak látok, de letiltom arról, a mit ártalmasnak hiszek, s a mivel -gyomrát elronthatja. Épen azért vitettem el azt a tányér gyümölcsöt, -mert tulságosan sok lenne a nedvesség; amazt, a másik tál ételt meg -azért, mert igen hevitő s nagyon sok benne a fűszer, a mi igen neveli a -szomjúságot; már pedig a ki kelletén túl iszik, elöli s fölemészti -magában az életet fentartó fő nedvességet. - -– Igy tehát az a tál sült fogoly, a mi ugy látszik szépen meg van -pirítva, csak nem lesz ártalmas? - -Mire az orvos igy felelt: - -– Abból egy falatot sem eszik a kormányzó úr a mig én élek! - -– S ugyan mért nem? kérdé Sacho. - -– Azért nem – viszonzá az orvos – mert a mi nagy mesterünk, Hipokrates, -az orvostudomány fénycsillaga és mágnestűje, egyik tudós mondatában azt -mondja: „Omnis saturatio mala, perdicis autem pessima.“ A mi azt teszi: -Minden tulterhelés veszedelmes, a fogolytól származó pedig a -legveszedelmesebb. - -– Ha már igy vagyunk – mondá Sancho – ám válaszsza ki hát orvos úr ez -asztalon lévő eledelek közül azt, a mi legjobb lesz s legkevésbé -ártalmas, aztán hagyjon ennem békével s ne piszkáljon itt a botjával, -mert kormányzóságomra mondom, olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok -bele. S ha még soká eltiltanak az evéstől, akkor orvos ide, orvos oda s -akármit mondjon is, inkább elveszik semmint megóvják az életemet. - -– Méltóságodnak igaza van, kormányzó úr – viszonzá az orvos – s igy -tehát azt tartom, abból a tengeri nyulból semmiesetre se egyék, mert -túlságosan laktató; ama bornyúhús még megjárná, csak sült ne volna és -füszeres, de igy hozzá ne nyúljon a világért se! - -– Hát az a nagy tál ott tulnan? – kérdé Sancho – a szagáról úgy érzem, -hogy az valami olla potrida, az ilyes elegy-belegy eledelben talán még -is csak akad valami olyas is, a mi izlik s még sem árt. - -– Absit! – viszonzá az orvos – távol legyen tőlünk minden ily gondolat! -Nincs a világon semmi ártalmasabb mint az olla potrida. Soha sem engedem -meg, hogy azt még csak méltóságos orrával megszagolja is. Hogy azonban a -kormányzó úr fentarthassa sőt megerősithesse egészségét: véleményem -szerint legjobb lesz, ha egy pár levélke ostyát s két vékony szeletke -birsalma-sajtot eszik, a mi kormányzói ebédnek nagyon elegendő s igen -egészséges. - -E szavak hallatára Sancho hátra vetette magát a szék támlányára s nagy -merően szemébe nézett az orvosnak s egészen komoly hangon azt kérdé -tőle, mi a neve és hol végzé iskoláit? - -Mire amaz igy válaszolt: - -– Az én nevem, kormányzó úr, doktor Pedro Recio de Aguero s Tirteafuera -községében születtem, mely Caracuel és Almodovar del Campo között -fekszik jobb kéz felől s a doktori diplomát az osunai egyetemen kaptam. - -Mire Sancho lángoló haraggal igy fakadt ki: - -– Akkor tehát, doktor Pedro Recio de mal Aguero úr, a ki Tirteafuera -községében született, mely Caracuel és Almodovar del Campo között -fekszik jobb kéz felől s Osunában lett doktorrá: elhordja magát tüstént -előlem, mert ha nem: fogadom a csillagos egekre, én fogok egy botot, de -másformát, mint ez a piszkálodó, s az uron kezdve úgy kibotozok minden -doktort a szigetből, hogy írmagúl se marad belőle, legalább olyan nem a -kiről látom, hogy tudatlan. De Pedro Recionak még egyszer is azt mondom, -eltakarodjék innen, mert ha el nem takarodik, fogom ezt a széket, a min -ülök, s diribbé-darabbá töröm a feje búbján. Ha itéletre vonnak, ott is -kimentem magam azzal, hogy istennek tetsző dolgot cselekedtem, mikor egy -rosz kuruzslót eltettem láb alól, a ki úgy is csak hóhéra volt az emberi -társaságnak. Most pedig adjanak ennem, vagy vegyék el az egész -kormányzóságot, mert ebnek kell ám olyan hivatal, a mi mellett az -embernek felkopik az álla. - -A doktor egészen odáig lett ijedtében a kormányzó nagy haragja láttára s -el is akart párologni a teremből, midőn e pillanatban pósta-síp hangzott -fel az utczáról. Az asztalnok az ablakhoz sietett s nyomban így szóla: - -– Gyors futár jön a herczeg ő nagyméltóságától. Bizonyosan valami fontos -üzenetet hoz. - -A hirnök izzadva, lihegve lépett a terembe s egy levelet vonva elő -kebeléből, a kormányzó kezébe nyujtá, Sancho pedig átadta az -udvarmesternek s felszólítá, olvassa el a czímiratot, mely igy szólt: - -– Don Sancho Panzának, Barataria szigete kormányzójának tulajdon kezébe -vagy titkáráéba. - -A mint Sancho hallva azt kérdezé: - -– Kicsoda itt az én titkárom? - -A jelenlévők egyike azt felelé: - -– Én vagyok, uram, mert tudok irni, olvasni s vizcayi vagyok. - -– No már úgy akár a császárnak is lehetnél titkára – viszonzá Sancho – -nyisd föl ezt a levelet s nézd meg mi van benne? - -Az ujdon sült titkár megtette s végig olvasván először csak magában, azt -mondá: ez olyan ügy, a mit csak négy szem között lehet megbeszélni. - -Sancho megparancsolá a jelenlévőknek, hogy távozzanak s csak az -udvarmester s az asztalnok maradjon; mire aztán a többiek, s közöttük az -orvos is, kimentek, a titkár pedig azonnal hozzáfogott a levél -olvasásához, melyben ez volt: - -– Az esett értésemre, señor Don Sancho Panza, hogy többen, a kik mind -nekem, mind e szigetemnek ellenségei, irtózatos támadást készülnek a -sziget ellen intézni, nem tudom, melyik éjszakán. Talpon kell hát lenni -s őrködni a legéberebben, hogy készületlenül meg ne lepjék a szigetet. -Szavok-hihető kémektől megtudtam, hogy a városba négy egyén lopódzott be -álruhában, a kik kormányzó urat életétől akarják megfosztani, mert -félnek éles eszétől. Kinyissa a szemét s jól megvigyázza kivel -ereszkedik beszélgetésbe; ne egyék semmiből a mivel megkinálják. Lesz rá -gondom, hogy segítségére siessek, ha valami veszedelemben forogna. Más -egyebekben úgy fog a kormányzó úr eljárni, a mint értelmességétől -várható. Kelt e helyen, augusztus 17-én, reggeli négy órakor. - -Barátja A herczeg.“ - -Sancho alig tudott hová lenni bámultában, de a jelenlévők is úgy -tettették, mintha csodálkoznának. Végre az udvarmesterhez fordúlt s így -szóla hozzá: - -– Legelső teendőnk az, a minek meg is kell történni tüstént, hogy a -doktor Reciot jól eltegyük a hüvösre, mert ha van valaki, a ki engem meg -akar ölni, az bizonyosan ő, még pedig megölni a legalávalóbb és -legnyomorúltabb módon, – éhen. - -– Mind a mellett nekem az a nézetem – jegyzé meg az asztalnok – ne -nyuljon nagyságod semmihez, a mi az asztalon van, mert csakugyan ez mind -ajándék, küldemény; ki tudja, nem mind megannyi halálos méreg-e? - -– Akkor hát egye meg, a ki főzte – jegyzé meg Sancho, megszeppenve – -nekem pedig adjatok egy karéj házi kenyeret s egy-két fürt szőlőt, a mi -bizonyosan nincs megmérgezve, mert igaz lelkemre mondom, ki nem állom -tovább étlenűl. S ha már csakugyan fenyegető támadásra kell készeknek -lennünk, az is szükség, hogy előbb a legfenyegetőbb ellenséget, az -éhséget győzzük le, mert a gyomor tartja fen a szívet, nem a szív a -gyomrot. Maga pedig, titkár barátom, irja meg e levél mását herczeg -urunk ő kegyelmességének s mondja el benne, hogy minden ugy fog -történni, a hogy ő parancsolta. Azon kivül irja meg nevemben a -herczegasszony ő kegyelmességének is, hogy kezeit csókoltatom s nagyon -kéretem, el ne feledje külön futárral elküldeni feleségemnek Panza -Terézának azt a kis batyut, melyben azt a gyöngyöm adta zöld -vadászzubbonyt küldöm neki, hogy varrjon belőle rokolyát meg újjast a -leányunknak, Sanchicának. A feleségemnek meg azt is üzenem általa, hogy -én már helyen vagyok, s a kormányzóságot a zápor se mossa le többé, -akármilyen bolondnak mondtak is bennünket gazdámmal együtt az emberek. -Egy füst alatt Don Quijote de la Manchának is megirhatja, hogy kezét -csókoltatom, lássa meg ebből is, hogy nem vesztegette hálátlanra a -kenyerét. Ezentúl aztán, mint jó titoknok és még jobb vizcayi, hozzá -toldhat-foldhat még akármit a mint kedve tartja s a mi odavág. Most -pedig szedjék le ezt az asztalt s adjanak valamit ennem, majd elbánok én -aztán minden kémmel, gyilkossal meg varázslóval a kik rám vagy -szigetemre törnek. - -Már épen az evéshez akart valahára nagy sokára hozzáfogni, mikor megint -egy apród lépett a terembe e szavakkal: - -– Három külön pörös fél van itt, nagyságos kormányzó úr, a kik mind igen -sürgős, fontos ügyben akarnak a kormányzó urral szólani rögtön. - -Sancho Panza olyan mérges tekintetet vetett az apródra, mint a jeges -felhő. - -– Hát ez már mindig igy megy? – kiálta föl türelmét vesztve – hogy itt -mindenkinek sürgős, fontos dolga van, a mit el kell végezni de rögtön, -csak az egy kormányzó ebédje, vacsorája az, a mit el lehet halasztani -hétfőről szerdára. Elviheti az ördög a mesterséget, ha ez mindig igy -megy. Nem kell ide akkor Recio doktor se, maga a kormányzóság is -elegendő, hogy egy hét mulva kinyújtóztassanak. No de hát legyünk hivek -a mi hivatalunkban, azért hát ereszd be öcsém azokat a panaszos -embereket, de jól megnézd s meg is kérdezd előbb, nem valami kémek-e -vagy épen gyilkosok. - -A mig az apród kiment, Sancho Panza odasugott az asztalnoknak: - -– Ugyan asztalnok mester, minthogy az a Doktor Pedro Recio ebben a -pillanatban épen nem tartja itt az orrát, nem kaphatnék-e hamarjában -valami harapnivalót? Tudok ám én itéletet mondani evés közben is. Oh -akkor az ember olyan világosan látja az igazságot, mikor az egyik -kezében kés, a másikban meg metszeni való van, s jó fehér czipó meg egy -kancsó bor áll előtte az asztalon. Ha úgy jönnek a pörös felek, akkor -döntögetem én az itéletet tuczatjával. - -– Az Istenért, hová gondol kormányzó úr! – fakadt ki megütközéssel az -asztalnok – pörös feleket evés mellett hallgatni ki?! Vagy doktor Pedro -Recio engedelme nélkül eledellel szolgálni én?! Ments Isten! Egy falat -igy adott pecsenyéért örökre elveszteném a kenyeremet. - -– No hát csak tartsa meg, ha én az életemet elveszteném is! – sóhajtá -Sancho szomorúan, s várta a kivánt falatok helyett a nagyon is kelletlen -perlekedőket. - -Ezek meg is jelentek egymás után, eléadták hosszában széltiben -panaszaikat, Sancho még eléggé kitartó türelemmel hallgatta ki őket, -itélt bajukban s bocsátotta el magától. Mire azonban az utolsó is -elment, már akkorra öreg este lett s igy a kormányzóság első napi -dicsősége csakugyan úgy múlt el, hogy a kormányzó nem kapott ebédet. - -Vacsorát azonban még is csak adtak neki tisztességesen, mert hiszen a -tréfát sem volt szabad túlságig űzni. - -Vacsora végeztével aztán az történt, a miről a következő szakasz fog -említést tenni. - - -XXVI. FEJEZET. - -A kormányzó első körutja a szigeten. - -– Nem szabad felednünk a herczeg úr figyelmeztetését – mondá vacsora -végével az udvarmester – s ha csakugyan ellenséges támadás van -készülőben, nekünk is résen kell állanunk s a kormányzó urnak igen jó -lesz, ha egy körutat tart szigetén, hogy mind a hely, mind a lakosság -száma, szokásai és erkölcsei felől tájékozottságot szerezhessen. - -– Este? – kérdé Sancho röviden, azonban sokat mondva ez egy szóban is. - -– Igen, este – viszonzá az udvarmester – mert valamint madár is akárhány -van a mely csak este látható, dolog is van akármennyi, a melyről csak -este szerezhet az ember magának tudomást. Az idő különben is gyönyörü, -az ég csillagos, a hold teljes fényében ragyog s majd oly jól láthatunk -mint nappal. A vacsora is bőséges volt s az is egészségi szabály: -vacsora után állj vagy ezer lépést sétálj. - -– Akkor hát jerünk! – mondá Sancho – ne késsünk sokáig, mert mentől -hamarább hozzáfogunk, annál hamarább végzünk, pedig az is egészségi -szabály ám, okos ember alvásra használja az éjszakát. - -– Jut is, marad is belőle, jegyzé meg az udvarmester – sétára is, -alvásra is. - -Ilyen módon előbb megbeszélvén a teendő körutra indulást, most már -csakugyan utra is keltek s a kormányzóval vele ment az udvarmester, a -titkár, az asztalnok s még egy másik férfiú, a kit a herczeg krónika iró -gyanánt rendelt a nagy kormányzó mellé, hogy ennek minden szava és tette -irásba foglalva maradjon fen az utókor számára. Ezeken kivűl több -poroszló, fegyveresen, s nehány irnok, úgy hogy számra nézve egészen -tisztességes környezetet képeztek. Sancho középett ment, kezében -pálczájával s olyan méltósággal, hogy párját lehetett volna keresni a -világ minden szigetkormányzója között. - -Alig haladtak át egy-két utczán: kardviadal zaja csapott fülükbe. -Odasiettek s két magános embert találtak egymással viaskodásban, a kik -az elöljáróság jövetelének láttára azonnal felhagytak küzdelmökkel s az -egyik igy kiálta: - -– Ide, ide, Isten és a király nevében! Hogyan, hát el lehet azt nézni, -hogy az embert e városban nyilvános helyen kirabolják s az utczán -megtámadják? - -– Csak lassan, jó ember – jegyzé meg Sancho – mondja meg mi volt az oka, -hogy összezördültek; én a kormányzó vagyok. - -A másik ellenfél közbe szóla. - -– Elmondom én az egészet röviden, kormányzó úr. Nagyságodnak mindenek -előtt tudnia kell, hogy ez a jó madár itt e szemközt lévő -játékbarlangban, Isten a megmondhatója hogy s hogy nem, épen most nyert -ezer forintot. Én magam is nézője voltam a játéknak s nem egy kétes -esetben lelkiismeretem ellenében neki fogtam pártját s neki adtam -igazat. Ő aztán a nyereséggel szépen elpárolgott, míg én azt hittem, -hogy egy két forintot majd csak nekem is ád a maga jószántából, a mint -az ilyen magamféle tisztességes embereknek rendesen adni szoktak, a kik -mindig kéznél vagyunk a játszók körül, hogy őrködjünk a fölött, mi igaz -mi nem, s megakadályoztassuk az összekoczczanásokat. Ő azonban zsebre -rakta pénzét, s ott hagyott bennünket a faképnél. Én tehát kaptam -magamat, utána kerekedtem s nyájas udvarias szavakkal kértem, adjon -legalább öt forintot, tudva, milyen tisztes állásu ember vagyok, bárha -se hivatalom se semmiféle jövedelmem nincs is minthogy szüléim sem -iskolába nem járattak, sem semmi örökséget nem hagytak. Ez a -semmirekellő azonban, a ki valóságos zsebmetsző s hamis játékos, -mindössze is egy rongyos forinttal akarta kiszúrni a szememet. Ebből is -láthatja nagyságos kormányzó úr, milyen szemtelen és lelkiismeretlen gaz -ficzkó lehet; de hiszen ha uraságtok ide nem toppan, ki is adta volna, -tudom Isten, magából a nyereséget s majd megtanítottam volna én keztyübe -dudálni. - -– S mit mond erre a másik fél? – kérdé Sancho. - -A kérdezett azt felelte: szóról szóra igaz a mit ellenfele állít s ő -csakugyan nem akart neki többet adni egy forintnál, minthogy ennyit már -sokszor adott neki azelőtt is. A kik azonban borravalóért tartják a -markokat, azoknak illedelmesen kell viselniök magukat s jó szemmel nézni -akármit adnak nekik, nem pedig számon kérni a nyereséget s nagyobb -összeget kivánni belőle, ha csak bizonyosan nem tudják, hogy hamis -játszóval van dolgok a ki nem becsületes uton jutott a nyeregséghez. Már -pedig, hogy ő nem zsivány, a minek megtámadója állítja, hanem becsületes -ember: épen abból tünik ki, hogy nem akart semmit adni, mert szokás -szerint épen a hamis játékosok azok, a kiket az ilyen nézők megfejnek, -minthogy őket úgy ismerik mint a rosz pénzt. - -– Az csakugyan igaz – mondá az udvarmester – már most meg kell ám jól -gondolni, kormányzó úr, mit tegyünk ezzel a két emberrel. - -– Nekem bizony kedvem volna mind a kettőt legalább is három esztendei -gályarabságra küdeni, – jegyzé meg Sancho – mert az olyan ember, a ki -ilyen alávaló játék-szenvedélynek tud rabjává lenni, nem méltó egyébre, -mint hogy ostor pattogjon a hátán, mint az oktalan állatnak. De hát, -mivel a játék – fájdalom – olyan általános bűnné fajult, hogy ha ilyen -szigoruan büntetnék, majd minden tizedik ember gályarabbá lenne, nincs -mit tenni, mint te, nyerő, mindjárt ide adod nyereséged felét a -szegények számára, s tarsd szerencsédnek, hogy az egészet el nem -vétetem, pedig megérdemlenéd. Te pedig, sehonnai naplopó, a ki abból -tengeted nyomorult életedet, hogy a mások kártyájába leselkedel s a -mások pénze után áhitozol, eltakarodj azzal az egy forintoddal, de nem -csak előlem, hanem tiz álló esztendőre az egész szigetről is, mert az -ilyen tétlen bitangok, mint te, lesznek az emberi társaság -legártalmasabb tagjaivá. Ezt pedig olyan komolyan mondom, hogy akár -esküvel is merem bizonyítani ha itt hamarább mersz mutatkozni: -büntetésed hátralevő részét a másvilágon állod ki, mert úgy felköttetlek -mint a hintát! Velem pedig senki ne feleseljen, mert majd a körmire -koppintok. - -Az egyik adta a pénzt, a másik meg teljesítette a parancsot; emez -pusztult a szigetről, amaz meg tisztult haza, a kormányzó pedig -megjegyzé: - -– Ha van egy morzsika hatalmam, csakugyan elsöpröm ezeket a -játékbarlangokat a sziget egész kerekségéről. Mi lehet veszedelmesebb -mint az ilyen játékbarlangok, a hol egyik ember a másikkal azért ül le a -mint ők mondják „mulatni,“ hogy nem fegyverrel, hanem egypár -kártyalappal foszsza meg mulató czimboráját vagyonától. Nem hiába, hogy -tébolyodott ember mulatságára találták fel a kártyát legelőször is, -azóta is mind olyan a ki annyira rabjává lett, hogy nem tud magának -parancsolni. - -Sancho környezetének minden jobb lelkű tagja ámulással és -nagyrabecsüléssel hallgatá kormányzójok e helyes megjegyzését. - -E pillanatban egy poroszlóval találkoztak, a ki egy fiatal sihedert vitt -fogva. - -– Kormányzó úr – mondá a poroszló – ez a legény szemközt jött velünk, de -alig hogy megpillantá a törvény szolgáit, kereket oldott, s ugy neki -iramodott mint a zerge. Nekünk se kellett több, hogy valami -gonosztevőnek tartsuk, én magam eredtem nyomába, de ha ő véletlenül meg -nem botlik s el nem bukik, kergethettem volna a világ végéig. - -– Mért futottál, ficzkó? – kérdé Sancho. - -Mire az ifjú tiszteletteljesen ugyan, de azért könnyedén igy felelt: - -– Azért uram, hogy ne legyek kénytelen arra a sok kérdésre felelgetni, a -mit majd a törvényszék intézett volna hozzám minden ok nélkül. - -– Mi a mesterséged? - -– Takács vagyok. - -– S mit szősz? - -– Lándzsahegyeket, nagyságod kegyes engedelmével. - -– Te furfangos ficzkó vagy. Tréfával akarod elütni a dolgot. - -– No jó. S hova szándékoztál ily későn? - -– Hűs levegőt szivni, uram. - -– S hol lehet ezen a szigeten hűs levegőt színi? - -– A hol a szél fúj. - -– Jól van; nálad nagyon kész a felelet. Eszes ficzkó vagy öcsém. De hát -most gondold, hogy én vagyok az a szél s neked a hátadba fújok és -odafújlak a hűsre. Csipjétek nyakon, s vigyétek hát, hadd aludjon a -hűsön. - -– Akár megesküdjem rá – viszonzá a suhancz – nagyságod épen olyan hiába -parancsolja, hogy a tömlöczben aludjam, mint azt, hogy királylyá legyek. - -– Valjon? S ugyan mért ne parancsolhatnám én, hogy a tömlöczben aludjál? -– mondá Sancho – avagy nincs-e nekem arra való hatalmam, hogy -elfogassalak, meg szabadon ereszszelek a hányszor és a mikor csak -akarom? - -– Akár mekkora hatalma legyen is nagyságodnak – felelt a siheder – -akkora még sem lehet, hogy engem ott altasson a börtönben. - -– S ugyan miért ne lenne? – válaszolt Sancho – csipjétek nyakon azonnal, -hadd lássa be a tulajdon két szemével mennyire csalódik. Még ha a -börtönőr a maga hasznára akarna is könyörületességet gyakorolni veled -szemben, kétezer arany büntetést szabok rá, ha csak egy tapodtatnyira is -kiereszt a börtönből. - -– Nevetséges! – felelt a ficzkó – hisz én mindössze is csak annyit -mondtam, nincs a világon ember, a ki képes legyen arra kényszeríteni, -hogy a börtönben aludjam. - -– Monddsza hát, ördög teremtette! – fakadt ki Sancho türelmét vesztve – -valami védangyalod van talán, a melyik le fogja oldani azokat a -bilincseket a miket én tüstént rád veretek? - -– Most tapintottunk már az elevenére, kormányzó úr – viszonzá a ficzkó -derűlten – beszéljünk tehát okosan. Tegyük fel, hogy nagyságod engem -tömlöczbe vettet s kezemre lábomra békót veret s beledugnak a lyukba, de -még a börtönőrnek is megtiltják súlyos büntetés terhe alatt, hogy engem -semmi szín alatt ki ne bocsásson, s az egészen a parancsolathoz szabja -magát: mindazáltal, ha én egyszer nem akarok aludni, s egész éjjel a -szememet se akarom behunyni, hanem folytonosan ébren fogok maradni: -lesz-e nagyságodnak annyi hatalma, hogy az én akaratom ellenére mégis -alvásra kényszerítsen? - -– Bizony nem lesz az – jegyzé meg a titoknok – s ez a ficzkó derekasan -kivágta magát. - -– Tehát – mondá Sancho – nem indít semmi egyéb ok arra, hogy ne aludjál, -csupán az, hogy a te akaratod teljesűljön s nem az, hogy nekem tégy -ellenemre? - -– Eszem ágában sincs, uram – felelt a siheder. - -– Akkor hát eredj Isten hirével – mondá Sancho – aludjál otthonn, s -adjon Isten csendes álmot, a mitől én nem akarlak megfosztani. De azt az -egyet tanácsolom, hogy ezentúl újjat ne húzz többé a felső -hatalmassággal, mert juthatsz olyan körülmények közé, hogy te huzod a -rövidebbet. - -A fiatal ember eltávozott, a kormányzó pedig tovább folytatta utját, -megnézte a kapukat, a felállított őröket, az egész várost körül vevő -kőfalat, s minthogy mindent elég jó rendben talált, az éj első fele -pedig már is mulófélben volt, visszamentek a kormányzó palotájába, s az -első napi sok töredelem és baj után, talán mondanunk sem kell, hogy a -különben is jól alvó Sancho Panza, milyen hamar elaludt jól megvetett -ágyában. - - -XXVII. FEJEZET. - -Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései. - -Hajnalodott már a nap azon éj után, mikor a kormányzó a körutat tette a -szigeten. Sancho ugyan szerette volna még egy két órával kipótolni az éj -elején elmulasztott álmot, de azt bizony nem lehetett, mert csakhamar -fölébresztették ezen szóval: - -– Kormányzó úr, itt vannak a pörös felek. - -– Már megint? – kiálta fel a zaklatott férfiú türelmetlenül, – de hát -nincs a kormányzónak se éjjel se nappal nyugta ettől a sök pörös -embertől? - -– Minden hivatalnak megvan a maga terhe – mondá az udvarmester, – de egy -sincs talán terhesebb, mint a kormányzóság. - -– Kivált ha még enni sem adnak mellette – viszonzá Sancho. - -– Dehogy nem – szólt a szinte jelenlévő asztalnok – Pedro Recio doktor -úr ép az imént engedte meg, hogy a kormányzó úr reggelizhet. - -– Hála Istennek! – sóhajta fel Sancho Panza könnyebbülten – adjon az ég -jobb erkölcsöt annak az orvosnak, hogy én is jobb szemmel tudjak rá -tekinteni. - -Ment azután, hogy az igért reggelit élvezhesse. - -De jaj! mily keserves csalódáson kellett mindjárt e reggeli órában -megint keresztül esnie! Várt, reménylett, óhajtott izes falatokat, a -miken van mit enni; képzelődése jó pecsényeket, puha kalácsot s egy -pohár jó italt varázsolt lelke elé: s ime hoztak neki egy parányi -tányérban két-három kanál befőttet, – utána négy korty vizet: azonkivül -semmit! Majd megpukkadt mérgében. - -– Hiszen még az se lenne sok, ha magát a tányért is megenném, nem csak -azt a mi rajta van – mondá türelmetlenül. - -Minthogy azonban belátta, hogy az erőszak ellen mindhasztalan -rugdalózni: végre tehát ebbe is csak bele nyugodott szíve fájdalmára s -gyomra nagy keserüségére, a mennyiben Pedro Recio azt is elhitette vele, -hogy a könnyü és vékony eledelek igen fölfrissítik az értelmet, s hogy a -néhány kalán befőtt és a sem több, sem kevesebb víz négy kortynál, olyan -világossá teszi az ember ítélőtehetségét, hogy nincs az a pörös ügy, a -mit ilyen táplálék után a bíró a leghatalmasabban el ne tudna intézni. -Azokat, a kik ilyen fontos hivatalokat és méltóságokat viselnek, melyek -betöltésénél nem annyira testi, mint inkább lelki erőre van szükség, -mindig ilyen eledelekkel kell táplálni. - -Köszönte magában Sancho ezt a szép kilátást a jövendőre. Már most is -elátkozta az egész kormányzóságot, de még azt is a kitől kapta; sőt még -olyasmi is megfordult a fejében: ha ez a zaklatott élet még soká így -tart: azt se mondja beföllegzett, hanem egy szép napon úgy itt hagyja az -egész kormányzóságot, mintha soha bele se tette volna a lábát ebbe a -szigetbe. Mindazáltal éhségével s a befőttecskével e napon is elment -törvényt látni, s legelőször is egy kérdés merült fel előtte, a mit -hozzá egy idegen intézett, az udvarmester s az egész környezet -jelenlétében. A kérdés pedig ez volt: - -– Uram, egy bővízü folyó hasított ketté egy és ugyanazon uradalmot (s -jól figyeljen nagyságod, mert ez igen fontos és meglehetős fogas -kérdés.) Ezen a folyón egy híd vezetett keresztül, melynek fejénél egy -akasztófa állt s mellette egy olyas épület, mint valami törvényház. -Ebben pedig rendesen négy biró ült, a kik ítélet mondtak azon törvény -szerint, melyet azon folyónak, hídnak és urodalomnak tulajdonosa -szabott, s melynek az volt a foglalata: „Ha valaki ezen a hidon át akar -menni az egyik partról a másikra, meg kell előbb esküdnie hová és mi -végre megy. Ha igazán esküszik, hagyják szabadon menni a maga utján; de -ha hamisan esküszik, kössék fel minden irgalom nélkül az ott álló -akasztófára.“ Miután ez a törvény s a megszabott szigoru feltétel -köztudomásra jutott, sokan átmentek a hidon, de esküvésök módjából is -kitünt, hogy igazán esküdtek, a miért is a birák szabadon hagyták menni -valamennyit. Egyszer azonban az történt, hogy a mint megint megesketnek -egy embert, ez azt mondja vallomásában, hogy letett esküjére fogadja ő -egyedül azért és semmi másért nem jött, mint hogy ott haljon meg azon -bizonyos akasztófán. Nagy szeget ütött a birák fejébe az az eskütétel, -mert azt mondák: „Ha ezt az embert szabadon eresztjük, akkor hamisan -esküdött, s a törvény értelmében meg kell halnia; ha meg fölakasztjuk, ő -arra esküdött, hogy ott akar meghalni azon az akasztófán, így tehát -esküvése igaz s ugyanazon törvény felmenti. Azt kérdeztetik tehát -nagyságodtól, kormányzó úr, mi tevők legyenek a bírák ezzel az emberrel? -mert mind ez óráig se tudták magokat semmi bizonyosra eltökélleni. S -minthogy hirét vették milyen éles és magas reptü értelme van -nagyságodnak, engemet a végett küldöttek ide, kérjem meg az ő nevökben -nagyságodat, mondja ki, hogy e szövevényes és bonyolult ügyben mi a -véleménye? - -Mire Sancho így válaszolt: - -– Azok a bírák urak, a kik kegyelmedet hozzám küldték, bizony -megkimélhették volna magokat e fáradságtól, hogy megint ilyen fogas -kérdést vessenek föl elém, a minek megfejtése bizony fejtörésbe kerül. -Átalában úgy látszik, hogy ezen a szigeten, legalább a kormányzónak, -másban nem is igen vásik a foga mint a kérdések fejtegetésében, -tördelésében, a mitől pedig ugyancsak éhen marad az ember. No de már ha -egyszer itt vagyunk hát legyünk; azért mondja el csak még egyszer -barátom, ezt a fogas kérdést, hadd fogjam fel egészen, akkor aztán -meglehet, hogy talán az elevenére tudok tapintani. - -A kérdezősködő ujra meg ujra elmondta olyan módon mint legelőször, mig -Sancho végre igy szólott: - -– Azt az embert szabadon át kell ereszteni. - -Mindenek csodálkozva csapták össze kezöket. - -– Aztán pedig, úgy lehet, határozottan fel kell akasztani! – folytatá a -kormányzó, még nagyobb csodálkozásra az egész társaságnak. - -– De uram! – kiálta fel a kérdező – hogyan lehessen ezt érteni? - -– Könnyen – mondá Sancho, – ha van az embernek sütni valója. - -– Már pedig – viszonzá amaz kissé neheztelve – azért én magam sem megyek -épen a szomszédba. - -– Kérjük a kormányzó urat, fejtse ki itéletét – mondá az udvarmester. - -– Igen, kérjük mindnyájan – mondák a többiek. - -Mire Sancho igy szóla: - -– Szükséges, hogy én is vessek föl egy pár kérdést, hogy kimondott -itéletemet megmagyarázzam. Először is azt kérdezem: miért akasztják fel -az ott lévő birák az átmenő embereket: az átmenetel szándékáért, vagy a -hamis esküvésért? - -– A hamis esküvésért! – mondá a kérdéstevő. - -– Hamisan esküdött az, a ki őszintén megmondta, hogy ő ott akar meghalni -az akasztófán? - -– Nem! - -– Akkor tehát szabadon át kell ereszteni, hogy ám tessék, kösse fel vagy -köttesse fel magát azzal a kivel akarja. Szándéka ez volt, erre meg is -esküdött, majd elvállik, ha igazán esküdött-e? Ha átment, s felakasztja -magát, lelke rajta, szabad neki; nem a bírák ítélték el. De ha átmegy s -fel nem akasztja magát, akkor hamisan esküdött s kilátszik egész -cselekedetéből, hogy csak a bíróságon akart fogárdságával paczkázni. -Ekkor pedig el kell fogatni, ha úgy elrejtőznék is mint a nyúl a lapu -alá; s felakasztani nem is a fejénél, hanem a lábánál fogva, s nagy -betükkel azt iratni fölibe mások rettentő példájára: „Igy bűnhödik az, a -ki a kormányzókat, akarom mondani a birákat, csalfa fogásokkal akarja -boszantani!“ - -A kérdéstevő megértette, hogy Sancho felelete oda is vág kissé, vagy -talán nagyon is ő reá és állítólagos küldőire, a kiktől az üzenetet -hozta; a furfangos Sancho azért tévesztette el készakarva, s mondott -először is kormányzókat a birák helyett. - -Sancho környezete pedig egészen el volt ragadtatva kormányzójok -bölcsesége által. - -– Lám – mondá az udvarmester – úgy-e, hogy igaza volt Pedro Recio -orvosnak, milyen fényes itélettételt szolgáltat a három kanál befőtt és -négy korty viz reggelire! - -– De hiszen – viszonzá Sancho – mondhattok nekem akármit arról a -reggeliről, adnátok csak azt ennem, a mit én kérek, majd meglátnátok -akkor, hogyan döntögetem a pereket. - -Ilyen aprólékos fondorkodásokkal, faggatásokkal múlt el néhány nap, -melyeken keresztül Sancho Panza azt bizonyította be, hogy neki csakugyan -igen helyes, természetes esze van, a mely magára hagyva és senki által -teljesíthetetlen igéretekkel s meseszerü dolgokkal el nem bolondítva, -egészen jól bennmaradna a rendes kerékvágásban. - -A krónikás, mint már említettük, pontosan feljegyzette Sancho minden -tettét-vettét, nyilatkozatait s estenkint a napi történeteket mindig -elküldte a herczeg urnak, a ki aztán nem győzte a józan eszü kormányzót -egekig magasztalni. Kétségkivül ilyen módon jutott Don Quijote is volt -fegyverhordozója most viselt dolgainak tudomására, a miért is magas -helyeslését – bárha némely intéssel megtoldva, egy levélben fejezte ki -Sanchonak. - -Ez a levél megint ebédközben érkezett s Sancho először is a titkárnak -adta oda, s azt parancsolta, olvassa el előbb magában, s ha nincs benne -semmi titkos, olvassa el aztán fennszóval is. - -A titkár engedelmeskedett, s előbb csak magában futva át a levélen, így -szóla: - -– Bátran fel lehet olvasni fennszóval is, mert a mit Don Quijote úr itt -ir nagyságodnak, arra is érdemes volna, hogy kinyomassák vagy irják le -arany betükkel. A levél így hangzik: - -=Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete -kormányzójához.= - -„Váltig azt hittem, hogy balfogásaidról és sületlenségeidről fogok majd -hírt hallani; s imé, Sancho barátom, értelmességedről tudósítanak, a -miért nem győzök elég hálát adni az égnek, mely a szegényt a sárból is -fel tudja emelni, s okossá tenni még a bolondot is. Azt mondják: -kormányozni úgy kormányzol, mintha ember volnál, szelídnek pedig oly -szelíd vagy mintha angyal volnál. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni, -hogy a hivatalos tekintély fentartásának érdekében, gyakran illő és -szükséges, hogy az ember szíve alázatosságával ellenkezőleg cselekedjék, -azért annak, a ki valamely fontos hivatalt tölt be, tekintélyét a -szerint kell fentartania, a mint a hivatal követeli s nem szabhatja -magát alázatosságra hajló saját természetéhez. Ruházkodjál takarosan -mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszitik. Nem azt akarom -ezzel mondani, hogy czifrát, pompát, aggass-ragass magadra, de meg azt -sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem azt, hogy öltözeted -olyan legyen, a milyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és -tiszta. Hogy a kormányzásod alatt álló népnek vonzalmát megnyerd, -egyebek közt kettőt kell megtenned: az egyik az, légy nyájas -mindenkihez, a mit egyébiránt szivedre kötöttem én már másszor is; a -másik meg az: legyen rá gondod, hogy az élelmi szerek soha fogytán ne -legyenek, mert semmi se keseríti el a szegény szívét inkább mint az -éhség és inség. - -„Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha iratsz, jót irass s legyen rá -gondod, hogy megtartsák, teljesítsék: mert az olyan rendelet, a mit meg -nem tartanak, akár ne is volna; sőt még arról tesz tanuságot, hogy a -fejedelemnek volt ugyan bölcsessége és tekintélye ily rendeleteket -kiadni, de nincs elegendő hatalma, hogy foganatosíttassa; már pedig az -olyan törvény, mely az emberekre csak rájok ijeszt, betöltve azonban nem -lesz: szakasztott mása annak a fatuskónak, a mit a békák királyává -tettek, s mely azokat először elrémítette ugyan, idők multával azonban -rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak a tetejibe. Légy az erényeknek -édes atyja, a bünöknek pedig mostohája. Ne légy mindig szigorú, de -mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, akkor -találod el az igazi okosságot. Látogass el a börtönökbe, a -mészárszékekbe és a piaczokra; mert a kormányzó meg-megjelenése az ilyes -helyeken különös nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, a kik -mentől előbb megjövő szabadulásokat várják; ez az a mumus, a mitől aztán -a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezen okból ez a kofák -ijesztője. - -„Nézd át ujra meg ujra, olvasd át ismételve azokat a jó tanácsokat és -utmutatásokat a miket neked irásban adtam, mielőtt innen kormányzónak -mentél; s majd meglátod, ha híven követed, milyen hatalmas támaszt -találsz bennök, mely minden olyas ajtól-bajtól megóv, a milyenekre a -kormányzók rendesen minden lépten-nyomon bukkanni szoktak. - -„Irj a te uraságodnak gyakran s légy irántok háladatos, mert a -hálátlanság a kevélység leánya s minden ismert vétkek egyik -legnagyobbja; míg az, a ki jóltevői iránt háladatos, arra nyujt -kilátást, hogy Isten iránt is az fog lenni, a kitől annyi jóban -részesült és részesül még folytonosan. - -„A herczegasszony ő méltósága külön futárral küldte el felöltődet s még -más ajándékot is, feleségednek Panza Teresának. A futártól tudom, hogy -odahaza nálatok nincs semmi baj. Teresa egészséges, leányod Sanchica is -az, s kimondhatatlanul örültek neki, hogy az Isten annyira felvitte a -dolgodat. Csodálkozott rajta a faluban mindenki, fejöket csóválták s nem -akarták hinni; legkevésbbé a tiszteletes úr, meg Miklós mester és -Carrasco Sámson, a kik a futárral mind találkoztak, s egyik -csodálkozásból a másik bámulatba estek. Különösen Carrasco Sámson annyi -érdekeltséggel tudakozódott hollétünk felől, úgy kikérdezett a futártól -hegyiről tövire mindent, hogy az sem lehetetlen, hogy még meg látogat, -és saját szemeivel akar meggyőződni azon dolgok felől, melyek -igazságában, mások tudósítása szerint, úgy látszik mindeddig kételkedik. - -„A mi engemet illet, én meg vagyok nagy úri kényelmemben s épen ezért -nem érzem jól magamat tökéletesen. Tudod, hogy „nékem nyugovás a -fegyver, nékem boldogság a harcz.“ Épen ezért minden nap ki is szoktam -lovagolni fegyveresen és pánczélosan s teszek a környéken nagy -lovaglásokat, hogy se én, se Rocinante el ne lustuljunk. A remek -állatnak kell is e mozgás, mert ha csak egy nap áll is az istállóban, -már másnap alig lehet birni tüzességével. Legkedvesebb kirándulási -helyem egy e környéken található régi váromladék, a hová majd minden nap -kilátogatok; ott leszállok büszke paripámról, leülök a romok közé és -sóhajtozom, sóhajtozom arról, – – oh a te hátad tudhatná legjobban, hogy -kiről? - -„Vertél-e már magadra néhány ezeret? Tedd meg mentül előbb, ugy áld meg -az Isten; ha pedig elhanyagolod, nem csak a kormányzó fényes állására, -de még a fegyvernök sovány kosztjára se vagy érdemes. Ez igaz, ezt meg -kellett mondanom, mert a példabeszéd is azt tartja: „Amicus Plato, sed -magis amica veritas.“ Ezt latinul mondom, mert felteszem rólad, hogy a -mióta kormányzó vagy, ezt a nyelvet bizonyosan megtanultad. És most -Isten veled, a ki őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen. - -Barátod - -Don Quijote de la Mancha. - -Sancho nagy figyelemmel hallgatta végig a levelet, melyet a többi -hallgatók is igazán talpra esettnek ítéltek és nem győztek eléggé -magasztalni. Sancho rögtön felkelt az asztaltól, magával hívta titkárát, -bezárkozott vele szobájába s minden további huzás, halasztás nélkül -azonnal válaszolni akart Don Quijoténak. Azt mondá tehát a titkárnak, -hogy minden hozzátoldás vagy elhagyás nélkül irja, a mit tollába mond, -mit az meg is cselekedett. - -A válasz pedig így hangzott: - -=Sancho Panza levele Don Quijote de la Manchához.= - -„Annyira el vagyok halmozva teendőimmel, hogy még arra se érek rá, hogy -a fejemet megvakarjam vagy körmeimet levágjam, minél fogva meg is nőttek -akkorává, hogy Isten legyen irgalmas, kegyelmes. Ezt pedig azért mondom, -kedves lelkem uram, hogy nagyságod ne csodálkozzék a fölött, hogy mind -ez ideig semmi tudósítást sem küldtem arról, hogy s mint érzem magamat e -kormányzóságban, melyben többször kell éhséget szenvednem, mint mikor -együtt barangoltunk a vadonban és pusztaságokon. - -„A minap ő méltóságától, a herczeg urtól kaptam egy levelet, melyben -arról tudósít, hogy néminemű kémek törtek e szigetségbe, a kik az életem -ellen áskálódnak. Mindez ideig azonban nem tudtam egyetlen egyet is -fölfedezni, egy bizonyos doktoron kivül, a ki azért húzza itt a -fizetést, hogy megöldössön minden kormányzót valahány csak idekerül. -Doktor Pedro Reciónak hívják s Tirteafuerába való, a miből nyilván -láthatja nagyságod, hogy már ez a név maga is elegendő, hogy az ember -bizonyos halálát sejtse, ha az ő kezeire bízza magát. Egyébiránt ez a -doktor maga is azt mondja magáról, hogy ő nem betegségről gyógyít, ha az -ember már megbetegedett, hanem arról tesz, hogy beteggé ne legyen, s az -az orvosság, a mit ő szokott rendelni, koplalás, meg ujra csak koplalás, -mig az embert úgy kiszárítja, hogy csak a csontja meg a bőre, mintha -bizony a sorvadás nem lenne akkora nyavalya, mint a hideglelés. Szóval -minden áron azon törekszik, hogy éhen veszszek el, s már látom, hogy a -csupa boszuság mián kell elpusztulnom. Egykor azzal kecsegtettem -magamat, hogy majd ezen a kormányzóságon meleget eszem, hideget iszom s -testemet patyolatos tollas ágyon pihentetem, s ime kész sanyaruságra -kerültem ide, mintha valami remete volnék, a mi pedig nem történvén a -magam jó szántából, azt hiszem, hogy előbb-utóbb elvisz az ördög -engemet. - -„Mindez óráig se igaz úton se nem igaz uton semmi se ütötte a markomat, -s megáll rajt az eszem, hogy ez hogy s mikép történhetik, holott azt -hallottam, hogy a ki erre a szigetre került kormányzónak, még előbb -hogysem a lábát ide betette volna, a lakosságtól vagy ajándékba vagy -kölcsön annyi pénzt kapott, hogy több se kell, a mi egyébiránt másutt is -rendes szokás a többi kormányzóknál s nem csupán e helyen. - -„El szoktam én látogatni a piaczra, a mint nagyságod is tanácsolja s -épen tegnap akadtam egy kofára, a ki idei mogyorót árult, de nyomára -jutottam, hogy egy véka ujba egy másik véka régit kevert, a mi avas volt -vagy lyukas. Az egészet odaadattam az iskolás gyerekeknek, azok majd ki -tudják a javát válogatni s azt a büntetést szabtam rá, hogy két álló -hétig nem szabad neki a piaczra kiülni. Azt mondták rá, egészen helyesen -intézkedtem. Annyit mondhatok nagyságodnak, itt az az emberek -meggyőződése, hogy nincs ármányosabb népség a kofánál, a ki akkor is -kész már csalni, ha csak akkora is mint a kis ujjam; s ezt magam is -elhiszem azok után, a kiket itt és egyebütt láttam. - -„Annak, hogy a herczegasszony ő kegyelmessége feleségemnek levelet irt, -s a mint nagyságod mondja ajándékot is küldött: igen megörültem s rajta -leszek, hogy egykor valamikor meg is hálálhassam. Csókoljon neki -nagyságod kezet az én nevemben s mondja meg, azt üzenem, hogy vagyok és -maradok örökre hű szolgája. - -„Szeretnék nagyságodnak valamit küldeni, de nem tudom mit küldjek, mert -eddig még – a mint említettem – egy árva fillér se ütötte a markomat. De -ha még egy ideig ki nem csöppenek a hivatalomból, egyet vagy mást majd -csak küldök, ha lehet. Ha feleségem Panza Teresa írni találna, fizesse -ki nagyságod a póstadíjat s küldje ide a levelet, mert nagyon szeretnék -már hírt hallani az egész háznépem felől. Most pedig Isten óvja meg -nagyságodat minden roszakaratú varázslótól, engem pedig ő szabadítson el -épen és békén ebből a kormányzóságból, a mit ugyan alig hiszek, mert a -mint velem ez a doktor Pedro Recico bánik, abból nem merek mást jósolni, -mint hogy csakugyan ithagyom én a fogamat. - -Nagyságod alázatos szolgája - -Sancho Panza kormányzó.“ - -A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította. -Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt -összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon -furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen -ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét -azzal tölté, hogy rendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt -sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó -bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki -élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort -szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan -ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi -értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy -nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden -lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az -kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők -eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az -éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így -háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább -ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a -végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja -ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság -örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá. -Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig -fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek: - -„A nagy kormányzó rendeletei.“ - - -XXVIII. FEJEZET. - -Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának. - -Már az előbbi fejezetben említettük, hogy a kormányzó környezete, élükön -a furfangos udvarmesterrel, azon törték fejöket hogyan lehetne a -legalkalmasabban végét vetni Sancho pünkösti királyságának, a mely -hosszasan – természetes, hogy úgy sem tarthatott. Jól kiosztották egymás -között a szerepeket, melyekben megegyeztek, s a mint utóbb a tapasztalás -bizonyítá, ép oly jól tudták el is játszani. - -Sancho Panza, uralkodásának hetedik éjszakáján, igen kevés eledelnek -magához vétele, de annál több zaklató pörös ügynek szerencsés elintézése -után, nyugodtan pihent már ágyában s szeme pilláinak le-lecsukódása azt -bizonyítá, hogy inkább az alvók, semmint az ébrenlévők seregéhez lehet -sorozni, midőn ime első édes álmából nagy harangzúgás és éktelen -kiáltozás riasztá fel, de akkora, mintha talán az egész sziget mindjárt -elsülyedne. - -Hirtelen felült az ágyban, fülelt és hallgatódzott, ha ki tudná-e venni -valamiből, mi az oka e rémitő zajongásnak. De nemcsak hogy semmit ki nem -tudhatott, hanem a mikor a lármához s a harangzúgáshoz még egy egész -sereg trombita harsogása és dob pergése is járult: akkor még jobban -megkeveredett és megzavarodott, s teljes mértékben elfogta a félelem. -Kiugrott az ágyból, de minthogy a föld nyirkos volt, papucsot huzott -hamarjában a lábára, magára kapkodta felöltőjét úgy, a hogy épen -lehetett s kirohant a szoba ajtaján épen abban a pillanatban, midőn már -vagy húsz ember szaladt feléje, más meg más oldalról, kezökben égő -fáklyával s kivont karddal, nagy fennszóval kiáltozva: - -– Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr! Fegyverre! Tenger ellenség tört be -a szigetre s oda vagyunk, ha nagyságod bölcsesége és bátorsága nem -segít! - -Ily eget verő lármával, kiáltozással, zajongással rohantak oda -Sanchohoz, a ki egészen belerémült, belekábult a látottakba és -hallottakba. Mikor odaérkeztek hozzá, az egyik igy szólt: - -– Fegyverkezzék nagyságod azonnal, ha nem akarja, hogy itt veszszen s -veszszen egyszersmind az egész sziget is! - -– Mi az ördögért fegyverkezzem én? – kérdé Sancho – s mit tudok én a -fegyverforgatáshoz és hadakozáshoz? Az ilyesmit a gazdámra, Don Quijote -úrra kellene bízni, az azután egy-két szempillantás alatt majd elbánnék -velök s mindent rendbe hozna. De én, szegény bünös, lelkemre mondom, még -csak nem is konyítok az ilyes dulakodásokhoz. - -– Jaj, kormányzó úr! – kiálta egy másik – mire való ez a késedelmezés? -Fegyverkezzék nagyságod, hoztunk mi védelmi és támadó fegyvert eleget, s -aztán ki a síkra, álljon csapata élére, legyen vezérünk, hiszen ez -kormányzónk létére jogosan meg is illeti. - -– Akkor hát, Isten neki, fegyverezzenek föl – viszonzá Sancho, s abban a -pillanatban odateremtettek két nagy embernyi pajzsot, a mivel már előbb -ellátták magukat, s felöltötték rá az egyiket előlről, a másikat -hátúlról s a rajtok levő két lyukon kihúzták a két karját, s azután -holmi kötelekkel olyan szorosan összekötözték, hogy a befalazás és a -deszkák közé szorítás folytán olyan egyenesen állt, mint az orsó, de se -térdeit meg nem tudta hajtani, sem egyetlen lépést tenni nem tudott. -Kezébe egy dárdát nyomtak, melyre aztán rátámaszkodott, hogy állva -maradhasson talpon. Mikor már ennyire mentek vele, azt mondák neki, hogy -most már törjön előre, vezesse őket, s öntsön lelket mindnyájokba, mert -ha ő lesz iránytűjök és fáklyájok, akkor szerencsésen bevégzik -tusájokat. - -– De hogyan menjek előre, én boldogtalan! – nyögé Sancho – a ki még csak -a térdem kalácsát sem tudom meghajtani, minthogy ez a deszka nem engedi, -a mi egészen hozzá tapad a testemhez. Ha csak azt meg nem teszitek, hogy -ölbe vesztek, – s úgy vigyetek aztán s fektessetek keresztbe, vagy -támaszszatok oda valami ajtóba, hadd védelmezzem azt vagy ezzel a -dárdával vagy a tulajdon testemmel. - -– Csak előre, kormányzó úr – sürgeté megint egy másik – talán nem is -annyira ez a deszka, mint inkább a félelem akadályoztatja a menésben? -Vessen véget neki s induljunk! Az idő múlik, s az ellenség szaporodik, a -lárma nől, a veszedelem sürget! - -Erre a serkentésre s ezekre a szemrehányásokra a szegény kormányzó meg -is próbálta, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban akkorát esett, -hogy azt hitte, darabokra törött. Ugy feküdt ott, mint a teknős béka, a -mely be van zárva, el van rejtőzve teknőjében; vagy mint a két teknő -közé szorított oldalszalonna, vagy mint a felfordított csónak a -fövényen. S az az ármányos népség még estében sem tudta megszánni, sőt -ellenkezőleg, fáklyájokat eloltva, ujra éktelen lármát csaptak s -szakadatlanul ismételték a fegyverre szólítást, kiáltozák a kormányzó -nevét, hogy: rajta, rajta! előre, előre! miközben át meg át dobogtak -fölötte s olyanokat ütöttek a deszkákra, hogy csak úgy döngött, s bár ha -csak egy hajaszálát se akarták megsérteni, a kormányzó mégis úgy -összezsugorodott a deszkák között, s úgy behúzta a nyakát, mintha -csakugyan a valóságos ellenség nyargalódznék körülötte. A szűk helyre -beszorulva, egyre izzadt, egyre verte a veríték s a mint csak kérni -tudta, úgy kérte az istent, szabadítsa ki ebből a veszedelemből. A -körülötte tombolók pedig más hangon kiáltozva, majd az ellenségeket, -majd a jóbarátokat játszva, s a közben fegyvereiket csattogtatva, -mindegyre kiabáltak: - -– Ide, bajtársak, itt szorít legjobban az ellenség; álljátok el azt a -kaput, zárjátok be azt az ajtót, el azokkal a lajtorjákkal, ide a -gránátokkal, ide a szurkot, a gyantát üstökben, ide a forró olajat! El -kell sánczolni az útakat gyapjuszsákokkal! Nem kell félni semmitől! -Kormányzónk elől jár, úgy harczol mint az oroszlán! Csak utána, csak -nyomában! Rajta, rajta! - -Az összelapított Sancho pedig mindezt hallgatta, mind ezt, az egész -gyilkos szerszámok felsorolását, – s a két deszka közé lapulva azt, hogy -ő úgy harczol mint az oroszlán! No hiszen, ha az oroszlánok így -harczolnak! - -– Oh bár az isten irgalma, kegyelme elsülyesztené ezt a szigetet – mondá -magában rettenetes félelmei között – akkor legalább én is halva látnám -magamat, vagy megmenekülnék ebből a szörnyüséges szorultságból. - -Az ég meghallgatta esengését, s a mikor legkevésbé várta volna, akkor -hangozék fel e kiáltás: - -– Győzelem, győzelem! Dicsőség a kormányzónak, a ki diadalra segített! -Hol van a mi kormányzónk? Még most iz űzi, vágja az ellenséget? Hol a -fáklyák? Világosságot! Ni hogy fut az ellenség! Mily diadal, mily -győzelem! - -A meggyujtott fáklyák ujra megjelentek, s a cselvetők majdnem magok is -zavarba jöttek, nem találták a kormányzót. Rémültében úgy behúzódott a -deszkák közé, hogy a feje búbja is alig látszott ki belőlök. - -– Hol a kormányzó, hol a mi dicső vezérünk? – rivalgott megint húsz -torok, de legalább is két száz torok erejével. - -– Emeljetek fel! – nyöszörgé Sancho siralmas hangon itt van a ti -diadalmas vezértek, a ki miatt az isten akáhová tegyen minden -ellenséget! - -Talpra segítették s a mikor már egyenesen állt, így szóla: - -– Azt az ellenséget, a kit én meggyőztem, akár mindjárt ide szögezzék a -homlokomra! Jaj, dehogy vágtam, jaj dehogy űztem, jaj dehogy futottam -utána: itt voltam az egész viaskodás alatt, e közé a két szál deszka -közé lapúlva, mint a préselt sajt. Nem kell nekem ellenségtől elvett -zsákmány, hanem ha van itt valami jóakaró emberem: arra kérem, a -Krisztus szerelmére, adjon egy korty bort innom, mert majd elepedek, s -törölje le rólam az izzadtságot, mert facsaró víz vagyok. - -Megtörölgették, hoztak neki bort, leoldották róla a pajzsokat, -betántorgott a szobába, felült az ágyára s elalélt a kiállott -félelemtől, ijedtségtől és gyötrelemtől. - -A kik vele ezt a tréfát űzték, már azok is majd megbánták tettöket, mert -attól tartottak, hogy akaratuk ellenére is kárt tettek benne; de mihelyt -Sancho magához tért, ez megint lecsillapítá az elájulása okozta -aggodalmaikat. - -Megkérdezte hány óra? Azt felelték rá: hajnalodik. - -Mélyen hallgatott. - -Egyetlen szót se szólva, rendes öltözködéshez fogott, de olyan síri -csendben, hogy mind csodálva nézték s csak várták mire való az a nagy -sietség, a melylyel öltözik. Végre készen lett s azzal nagy lassan, mert -annyira törődöttnek érzé magát, hogy sebesen nem emelgethette lábát, oda -lépkedett az istállóhoz. - -A többi jelenlévők vele mentek mind. - -A mint az istállóba ért, s oda szamarához, megölelte, baráti csókot ejte -homlokára s nem könytelen szemekkel így szóla hozzá: - -– Gyere pajtás, te hű társam, jó barátom, a ki hordozni segítéd minden -ajomat-bajomat, a mig én beértem a te társaságoddal s egyébre se volt -gondom mint, hogy a te szerszámodat toldozgassam-foldozgassam s a te -testecskédnek viseljem gondját, addig folytak igazán boldogan az én -óráim, napjaim és esztendeim. De a mióta téged elhagytalak s -felkapaszkodtam a dícsvágy és büszkeség tornyára: azóta ezer nyomoruság, -ezer szomoruság s négy ezer aggodalom lopódzott a szívembe. - -S a mig e szavakat mondá, az alatt a maga két kezével föl is nyergelte a -szamarat s még mindekkorig senki csak egyetlen szót se intézett hozzája. - -Mikor aztán a szamár föl volt már nyergelve, nagy kinnal és nagy nehezen -felkapaszkodott reá, s szavait most az udvarmesterhez, a titkárhoz, az -asztalnokhoz, Pedro Recio orvoshoz s mind a többi körülállókhoz intézve, -így szóla: - -– Nyissanak utat, édes jó uraim, bocsássanak vissza régi szabadságomhoz; -engedjék meg hadd keressem fel ujra előbbi életemet, s hadd támadjak fel -e mostani halálomból. Nem születtem én kormányzóságra, se szigetek se -városok védelmezésére a támadó ellenség ellen. Jobban értek én a -szántáshoz, vetéshez szőllőmetszéshez, venyige kötözéshez mint a -törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédésihez. Szent Péternek -Romában a helye; azt akarom ezzel mondani ott van jó dolga minden -embernek, ha annak él, a mire termett. Jobban illik az én kezembe a -kaszanyél, mint a kormánypálcza. Jobb nekem az eczetes olajos fokhagyma -levesből jól laknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabja lennem, a ki -éhen akar veszteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa -árnyékába s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába ha e mellett -szabad vagyok, semmint paplanos ágyba feküdjem s nyest prémbe öltözzem, -ha e mellett meg kormányzónak kell lennem. Az Isten áldja meg -uraságtokat s mondják meg kegyelmes uramnak a herczegnek, hogy én itt -ugyan se a réven se a vámon nem nyertem, lapos zsebbel jöttem, lapos -zsebbel távozom, tehát épenséggel nem úgy a hogy más szigetek kormányzói -szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak, hadd megyek megkenetni -magamat, mert úgy érzem rapittyává törött minden oldalbordám, hála -azoknak az ellenségeknek a kik a múlt éjszaka rajtam toporogtak. - -– Ne úgy legyen, kormányzó úr – mondá doktor Reciso – majd adok én -nagyságodnak valami hasznos italt esésről, törődésről, a mi egyszeriben -helyre állítja régi épségét, egészségét; a mi pedig az evést illeti, -fogadom nagyságodnak, hogy ezentúl engedékenyebb leszek s hagyom -bőségesen részesülni mindenből, a miből csak szíve, szája szeme kivánja. - -– Késő már ünnep után kántálni – mondá Sancho – akkora kivánságom van a -maradásra mint arra, hogy törökké legyek. Elég ebből az egy sütésből egy -kalács. Isten a tanuságom, úgy maradjak ebben, vagy úgy tegyenek be más -kormányzóságba, a mint az égbe lehet repülni szárny nélkül. Én -Sancho-faj vagyok, a kik mind kemény nyakúak, s ha csak azt mondják -egyszer, hogy: fehér, hát fehérnek is kell lenni, még ha olyan fekete -volna is mint az éjszaka. Maradjon itt, ebben az istálóban az a -hangyaszárny a mi engem a levegőbe emelt, hogy a föcske meg egyébb madár -elkapkodjon. Gyerünk megint gyalog, lassan lépve a földön s ha a -lábunkon nem lesz is valami hegyes orrú kordován csizma, lesz azért még -is valami madzag-bocskor. Kiki a maga párjával, s addig nyújtozzék az -ember a meddig a lepedő ér; most pedig hadd menjek, mert az idő mulik. - -Mire az udvarmester így válaszolt: - -– Kénytelenek vagyunk elbocsátani, kormányzó úr, ha minden áron távozni -akar, bárha nagyon sajnáljuk, hogy el kell vesztenünk nagyságodat, a ki -fényes értelmében s keresztyén magaviseletével egészen megnyert -bennünket. Azonban tudva lévő, hogy minden kormányzónak kötelessége, -mielőtt helyéről eltávoznék, számot adni az ő kormányzóságáról. Adjon -tehát számot nagyságod is azon hét napról, a mit e szigeten töltött s -azután Isten vezérelje szerencsésen. - -– Senki azt tőlem nem követelheti – viszonzá Sancho – ha csak nem -herczeg uram ő kegyelmessége határozott rendeletére. Én pedig most épen -ő hozzá törekszem s majd beszámolok neki a mint Isten tudnom adta. -Egyébiránt minthogy olyan üres zsebbel megyek is, a milyennel jöttem, -ezenkivül semmi egyéb tanubizonyságra sincs szükségem annak igazolására, -hogy csakugyan úgy kormányoztam mint az angyalok. - -– Istenemre mondom, a nagy Sanchonak igaza van! – jegyzé meg Recio orvos -– s nekem az a véleményem, hagyjuk távozni, mert a herczeg úr ő -méltósága kimondhatatlanúl meg fog örülni neki ha ujra megláthatja. - -Mindnyájan osztoztak e nézetben s nem akadályoztatták többé távozását, -sőt még azt is felajánlották, hogy elkisérik s ellátják mindennel, a mi -úri személyének s utazása kényelmére szükséges. - -Sancho azt felelte, nem kér ő semmi egyebet, legfölebb egy-két marék -abrakot a szürkéjének, a maga számára pedig egy fel czipót meg egy jó -darab sajtot, mert a milyen kurta az egész út, ennél se több, se jobb -ellátásra nem lesz semmi szüksége. Mindnyájan megölelték, ő is megölelte -könnyes szemmel valamennyit s azután magokra hagyta őket, a kiknek nem -fogyott csodájok, úgy szavain valamint ez ép oly szilárd mint bölcs maga -elhatározásán. - - -XIX. FEJEZET. - -Sanchoval is kalandok kezdődnek. - -Furcsa sziget lehetett az a Barataria szigete, a melyre Sancho oda is -úgy jutott oda, hogy semmi vizen, semmi hidon sem kellett átmennie, -távozni pedig hasonló módon lehetett belőle. - -A hivatalától megvált kormányzónak azonban most az egyszer kisebb gondja -is nagyobb volt annál, hogy ő vizet, folyót, hidat keressen, a mik -nélkül a sziget sziget nem lehet: örült, hogy a mult éjjeli -veszedelemből elhordhatta az irháját, gyomrát pedig, az ő hű gonddal -ápolt gyomrocskáját, megszabadíthatta Pedro Recio doktor körmei közül. - -Néha néha kissé bizony még is sajnálta, hogy azt a tisztes állomást el -kellett hagynia, mert hiába! bármennyi fáradsággal, zaklatással s -kellemetlenséggel járt légyen is a kormányzóság, még is csak -kormányzóság volt az, s a mint ő fejezte ki magát: ott az emberek úgy -tánczoltak, a mint ő hegedült. No de – a mint példabeszédei gazdag -tárházában erre is talált akárhány vigasztaló mondást: „Késő bánat, -ebgondolat.“ „Busuljon a ló elég nagy a feje.“ „Gombház, ha leszakad, -lesz más!“ „Minden ember holtig él a világon!“ - -Igy azután, e szokott gyógyszereinél keresve orvosságot, szíve csakhamar -megkönnyebbült, oldalba nyomta kedves szürkéjét a melynek hátán már -különben is rég nem ült, s midőn a hű állat vigan koczogott a fris -hajnali levegőben, Sancho Panza is egészen felvidult nemsokára, mintha -semmi nevezetesebb veszteséget sem szenvedett volna, vagy semmi -jelentékenyebb félelmet sem kellett volna mostanában kiállania. - -Annyit tudott hogy szigetétől a herczeg kastélya mindössze sincs tovább -néhány óra járásnyinál, s így folytonos ügetés mellett délre bizonyosan -oda ér, hogy a herczeg úr előtt hét napi safárkodásáról beszámoljon. -Tulságosan tehát sem aggódni, de még sietni sem kellett. - -Azonban – ember tervez Isten végez; vagy a mint a közmondás más -szavakkal kifejezi: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja. - -S csakugyan vidám nyargalása közben Sancho Panza meg sem álmodta, hol -fog estére kelve az az utazás végződni, melyet ő hajnali barátságos -órákban ilyen gondtalan szívvel megkezdett. - -Az első baja, mely visszautaztában érte, az volt, hogy az útra egészen -tökéletesen nem emlékezvén, az út egyik elágazásánál arra tért, mely -szinte a herczegi kastélyhoz vezetett ugyan, csakhogy a terjedelmes -birtok egy nagy részét megkerülve, több órával hosszabbá tette az -utazást. A mint már most ezen jó távolra előrehaladott, azon vette magát -észre, hogy embercsoport jő szembe vele, a kik valami különös hosszú -dárdákat tartának kezökben, bárha gyalog jöttek. - -Sancho megszeppent. - -– Mi az ördög?! – mondá magában – ezek talán valami gyalog-lovagok? -Milyen furcsa dárda van a kezökben. No hátam, készülj, itt kaland van -keletkezőben. - -Csakugyan az is volt, de egészen más természetü, mint a milyentől Sancho -tartott. Az uton jövők épenséggel nem voltak fegyveresek, annál kevésbbé -lovagok, – mert hiszen, hogy a manóba is lehetne gyalog-lovag! – hanem -igen is zarándokok, a kik hosszú zarándok-botjokat tartották kezökben, a -mit Sancho rémeket látó szeme dárdáknak képzelt. - -A mint egymás közelébe jutottak, a zarándokok sorba álltak s egyszerre -rákezdék az éneket olyan nyelven, a milyet Sancho eddigelé soha életében -nem hallott. Az ilyen zarándokok énekszóval szoktak az utasoktól -alamizsnát kéregetni; Sancho – közelebb jutva – mindjárt sejté, hogy azt -kérnek tőle. Pénz dolgában igen soványul állt a kikopott kormányzó -erszénye; hanem a mije volt, kormányzósága egyedüli jutalmát, -eredményét, a fél czipót és a darab sajtot szíves készséggel kivette -tarisznyájából s azt is oda adta volna a kéregetőknek, a mily jó szíve -volt. Azok ugyan ezt is elfogadták, de azért csak nem tágítottak -kérelmökkel, s mindegyre azt lármázták, most már inkább kiáltozva -semmint énekszoval: - -– Geld! Geld! - -Sancho szörnyüségesen meg volt akadva nyelvtudományával. - -– Nem értem, atyámfiai, becsületemre mondom, nem értem! – szabódék -minden erejéből – ilyen beszédet, soha világéletemben nem hallottam. - -Erre, a zarándokok egyike kivont a kebeléből egy pénzes zacskót, -odamutatta Sanchonak, a miből ez azonnal megértette, hogy pénz kell -nekik. Ő erre viszont odanyomta hüvelyk ujját a gégéjéhez, kezét még -kinyította s üres tenyerét billegette, a mivel érthetőleg tudtokra adta -a kegyes zarándokoknak, hogy neki ugyan nincs egy árva krajczárja se. -Azzal oldalba ütötte szamarát s keresztül akart törtetni rajtok. Még -azonban el sem indult, mikor az egyik zarándok, a ki már jó ideje -nagyon, de nagyon nézte Sanchot szemre fejre: most beléje kapaszkodott, -derékon átölelte s nagyon is fennhangon és ugyancsak tiszta spanyol -nyelven így szóla: - -– Teremtő szent atyám, kit látok! De hát valóságos igaz-e, hogy régi -kedves barátomat, jó szomszédomat, Sancho Panzát ölelem? Már pedig -bizonyos, hogy azt ölelem, mert akármilyen uras legyen is a ruhája, de -arcza és szamara mind a régi Sanchora mutatnak. - -A volt kormányzónak szeme szája elállt bámultában, mikor azt hallá, hogy -ezek az idegen emberek nevén szólítják s az egyik olyan bizalmasan át is -öleli. Ő is komolyan szemügyre vette tehát a spanyolul megszólamlott -zarándokot, de bármíly merőn nézte, vizsgálta, fürkészte is: semmikép se -tudott ráismerni. A zarándok látva e meglepetést, sejtve Sancho -találgató kételkedését így szóla: - -– Hogyan? Sancho Panza, kedves földim, de hát nem ismersz rám, egykori -szomszédodra; én vagyok az a mór kereskedő, a Ricote, a ki boltos voltam -a falutokban. - -Erre Sancho még figyelmesebben méregette s kezdett rá emlékezni; végre -aztán csakugyan tetőtől talpig annak ismerte, a mire le se szállva -szamáráról, átnyalábolta nyakon e szavakkal: - -– De hát ki az ördög is tudott volna rád ismerni, Ricote, ebben a -farsangi bolondra való öltözetben? Ki a csoda francziázott fel így, s -hogyan mersz te visszajönni Spanyolországba, a hol ha megcsipnek, -keservesen megadod az árát vakmerőségednek! - -Sancho ezt igazán mondta, mert épen ez idő tájban történt az a szomorú -esemény Spanyolországban, hogy a király parancsolatára ez országból -minden mahomedán vallású mór ember örökre számüzetett, s ki lett mondva, -hogy a kit a visszatérésen rajt kapnak, halál fia. Szigorú rendelet volt -az, s Ricote ime mégis áthágta s visszatért szülőföldére. - -– Ha csak te el nem árulsz, Sancho – viszonzá a zarándok – biztos vagyok -a felől, nincs az az ember, a ki ebben a ruhában rám ismerjen. De jerünk -félre innen az utból s vonuljunk abba az idelátszó nyárfás pagonyba, a -hol czimboráim pihenőt akarnak tartani s falatozni. Tarts te is velünk, -s légy nyugodt, hogy czimboráim szivesen fognak látni, mert igen -barátságos emberek. Ott aztán majd nyílik rá alkalom, hogy elbeszéljem -mi minden történt velem azóta, a mióta falunkból a király parancsolatára -eltávoztam, a ki olyan szigoruan fenyegette – a mint te is hallottad – -mindazokat, a kik az én szerencsétlen nemzetemhez tartoztak. - -A hol barátságos beszélgetésre, s talán még jóízű falatozásra is -lehetett kilátás, Sancho Panza ott szivesen elidőzött; a miért most sem -vetette meg a nyájas meghívást, sőt ellenkezőleg köszönettel fogadta, mi -felől aztán Ricote is szót váltott a magok nyelvén külföldi társaival s -azzal odavonultak a jegenyésbe, mely jó távolast esett az országuttól. A -zarándokok itt félrelökték hosszú botjaikat, csuhájokat, kámzsájokat meg -levetették s csak ujjasban maradtak s valamennyi jó kinézésü, fiatal -ember volt, az egy Ricote kivételével, a ki már meglehetősen éltesnek -látszott. Mindnyájának volt tarisznyája, még pedig, a mint ki lehetett -venni, ugyancsak megtömve degeszre, ha egyébbel nem is, legalább olyan -italfélét tartalmazó kulacscsal, a mi Sancho gégéjét már egy mérföldnyi -távolságról is csiklandozta. Letelepűltek a földre s a zöld gyepet -használva abroszúl, ráraktak kenyeret, sót, késeket, diót, sajtot, de -még sonkát s más egyéb húsnéműt is, úgy hogy a mint látszott, a szegény -kéregető zarándokok asztala százszorta is dúsabb volt mint a gazdag -kormányzóé. - -Ricote, falatozás közben elmondta tehát Sanchonak, hogy a mint a király -kiadta azon parancsolatot, hogy egy esztendő mulva minden mór takarodjék -ki Spanyolországból: ő a maga kincseit elásta, hogy útközben valaki el -ne rabolja tőle. Azután kiment külső országokba körül nézni hol fogadnák -legszívesebben, s hol találhatna családjával együtt legbiztosabb -menedéket. Volt Francziaországban, volt Németországban is s itt talált -számukra alkalmas helyet. Családjának hírt adott hogyan s mikép jőjjenek -utána, maga pedig most még egyszer visszajött, hogy elásott kincseit -magával vigye. Legalkalmasabb módnak tartotta, hogy keresztyén -zarándokok csoportjához szegődjék, a milyenek Németországból évenkint -nagy számmal vándorolnak a spanyol szent helyekre s rendesen -koldulásból, kéregetésből tartják fen magokat, de hála a spanyolok -jószívűségének, sokkal jobban élnek, mint az ember első tekintetre -gondolhatná. - -Nagyobb igazság okáért odamutatott a gazdagon terített s különféle -eledelekkel megrakott gyep-asztalra, melynek midőn falataihoz már -jócskán hozzá láttak, a tarisznyából minden zarándok eléhúzta a maga -kulacsát, de még a mór Ricote is egy akkorát, a mely egymaga is volt -akkora mint az öt másik. Majdnem egészen egy akarattal megragadták ezen -öblös edényeket, karjaikat a kulacsokkal együtt a levegőbe emelték, ezek -száját a magokéhoz illeszték s szemeiket úgy szögezék az égre mintha rá -czéloztak volna; de még fejöket is jobbra-balra csóválgatták, mintha -ezzel is azt akarták volna jelenteni, hogy az iddogálás milyen jól esik. -Sancho mindezt figyelmesen szemlélte, de már természete sem olyan volt, -hogy meg tudott volna maradni a puszta szemléletnél, s hogy ő is kövesse -a jól ismert példabeszéd intését: a baglyokkal huhogass, verebekkel -csiripelj: elkérte Ricotetól a kulacsot s ő is úgy czélozott mint a -többiek. Négyszer megemelintették a kulacsokat, de már ötödször kár lett -volna vesződni vele, mert valamennyi úgy kiszáradt mint a gyékény-káka s -még facsarva se lehetett volna belőlök nem egy kortyot, de csak egy árva -cseppet is kipréselni. - -Hanem ennek a kulacs emelgetésnek nem maradt el a maga rendes és szokott -következménye. Először mindnyájának nagyon széles kedve kerekedett, s -csaptak olyan éktelen éneklést, hogy abban ő magukon kívül ugyan senki -se tudott volna gyönyörködni. Azután nemsokára ki jobbra, ki balra -leheveredtek egy-egy bokor aljába a zöld fűre, s elszenderültek, de -olyan mélyen, olyan hatalmasan, hogy a mire Sancho felpislantott, már -akkorra a nap egészen hanyatlóban volt s csak egy puskalövésnyire az -esthomály. - -– Tyü, lánczos lobogós, Ricote pajtás! – kiálta fel Sancho – a mi déli -álmunk ugyancsak soká tartott. No már most se ország, se tartomány, -nekem nem lehet tovább késnem, mert bizony úton ér az éjszaka. - -Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást a volt szomszédok, a többi -zarándokokkal mindnyájával kezet szorított, megköszönte szives -barátságukat, azután felpattant szamarára, s ment a merre az út -vezetett. - - -XXX. FEJEZET. - -Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik. - -– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai -nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély -pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi -bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts -szürkém, merre tartsunk. - -A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre, -hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az -igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton -messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra, -majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált -előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett -útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor – -szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a -fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az -éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni. - -– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi -kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém. - -S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran -– az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se -a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az -épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az -épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak -közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta -kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté -szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően, -– egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég, -se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges, -áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt. - -Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett, -milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá, -hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem -esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is -maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy -zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták -eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a -szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá -megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor -azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig -győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy -irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer -meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta -az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami -módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték, -a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is -milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit -csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan -nagyot rokkant estében. - -– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan -szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben -a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki -tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és -alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy -gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se -egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhen -szamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és -megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés -legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha -úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába, -a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy -azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és -kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig -látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen -vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja, -hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s -velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek, -kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho -Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még -egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte -az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink -között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se -maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó -óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak -roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a -jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a -nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem, -babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz, -mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat. - -Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta, -hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és -nyomorusága. - -Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a -regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak -igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen -menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is -akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná. -Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az -egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy -utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia. - -A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg -csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából, -mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret -vett elő s odaadta szamarának, mely rágta is mindjárt jóizűen, mire -Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené: - -– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is. - -Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember -belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett, -összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül -téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről – -hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet -bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s -tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott -oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást -nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is -könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva -szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az -oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak -homályban, de sohasem félelem nélkül. - -– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen -alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr -számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket -a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s -Galiana[9] palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről, -ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen, -félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most -meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi -amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül. -Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne. - -Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott -neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta -mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már -napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott, -hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági -ösvénynek tartott. - -Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni. - -Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt -magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünk a mi hős lovagunkhoz, Don -Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben -viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól. - - -XXXI. FEJEZET. - -Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel. - -A herczegi háznál, a kényelmes kastélyban, a gazdag uraság körében, Don -Quijote úgy élt mint a kis király, mint a hal a vizben. - -Enni, inni való a legnagyobb bőségben, kényelem éjjel-nappal mindig, – -szóval a legteljesebb jóllét, – s a lovag még sem érezte magát jól, sőt -a mint Sanchonak egy ízben meg is irta, elkivánkozott már e jóllétből, -mert mit ért ő neki ez az egész bőség s boldogság, ha egynek még is -híjjával volt: kaland, a lovagság e legfőbb éltetője, – kaland nem vala -található! - -Naponta kilovagolt az utakra, várta a rablókat, az óriásokat, az -ellenséges hadseregeket: de azok e békességes tartományban nem akartak -megjelenni; inségben, szükségben szenvedő emberek, rablánczra füzött -öregek, börtönbe vetett és kinzott hajadonok sehol sehol nem kerültek, a -mi Don Quijotét aztán végre annyira keseríté, hogy tétlensége valóságos -lelkiismereti furdalássá lett, s már-már elhatározá magában, hogy minden -áron eltávozik onnan, a hol hivatását nem gyakorolhatja. - -Kalandkereső lovaglásai közben, a mint levelében is említé, valami régi -vár omladékaira talált, a melynek regényes vidéke oly igen alkalmas volt -az ő busongásra hajlandó lelke ábrándozásának és sóhajtozásának -táplálására. Igaz ugyan, hogy e helyen soha vár nem állott, hanem -réges-régenten valami gazdasági épületek voltak, juhaklok, istállók, -vermek és pinczék, a miket utóbb azonban nem használtak többé, s a -puszta falakat átadták az enyészetnek. Don Quijote azonban -vár-omladékoknak nézte őket, s ha már kalandok nem kerültek, legalább -annyiban talált kárpótlást, hogy ide-ide lovagolt e romok közé, -Rocinantet odakötötte valami fa derekához, maga pedig bement az -omladványok közti térségbe, leült valami tégla vagy kőrakásra s ott -sóhajtozott elbűvölt Dulcineája után, néha egy-egy epedő verset -körmölgetve térdein, néha pedig sóhajtva akkorákat, hogy az ingó-bingó -romfalakat majd magára szakasztotta keserves fohászkodásaival. - -Ezen kirándulások aztán úgy szólván mindennaposakká lettek, s így -történt, hogy azon gyászos éjszakára következő reggel is, mikor Sancho a -mélységbe sülyedett, Don Quijote szokása szerint sebes nyargalvást vagy -is más szavakkal igen csendes léptetve ismét megjelent a romoknál. -Leszállt Rocinanteról, a ki ezt az irgalmasságot majdnem mindig csaknem -szemmel láthatólag megköszönte, a paripát odakötötte a romok előtt álló -egyik fa derekához, maga pedig határozott léptekkel ment az omladvány -közé, úgy hogy a sok üreg szinte kongott alatta. De most ez egyszer sem -kedve, sem ideje nem volt az ábrándozásra; egészen váratlanul -hajmeresztő kaland gátolta meg abban. Mert alig ült le szokott helyére, -abban a nyomban olyasmit vőn észre, mintha a mélységből alatta valami -jajgató, nyögdelő, panaszkodó emberi hangokat hallana. - -– Hah! – kiálta föl talpra ugorva – elkárhozott lélek nyögése-é az -odalent, vagy élő emberé, kit az egykori várúr sötét börtönre vettetett? - -S ment azonnal a hang irányában. Léptei kongását odalent bizonyosan -meghallották, mert csakhamar ez a kiáltás hangzék egészen tompán a föld -alól: - -– Ki van odafent? Talán valami keresztyén, a ki kész lesz meghallgatni? -Vagy valami irgalmas lovag, a ki könyörülni fog egy elevenen eltemetett -szegény bünösön, egy kikormányzóskodott boldogtalan kormányzón? - -Don Quijotenak úgy tetszett mintha Sancho Panza hangját hallaná, a mi -rendkívül meglepte s meg is döbbenté, úgy hogy oly harsányan a mint csak -Isten tudnia adta, lekiáltott: - -– Ki van odalent? Ki az a jajgató? - -– Ki volna itt más, s ki lehetne a jajgató egyéb – viszonzák alulról – -mint a szerencsétlen Sancho Panza, a ki bűneinek büntetéseül és a maga -vesztire a Barataria szigetének kormányzójává lett s a ki -fegyverhordozója volt a nagyhírű Don Quijote de la Mancha lovagnak. - -Minek hallatára Don Quijote csodálkozása mégegyszer akkorává lett s -megrémülése is nevelkedett, mivel az ötlött eszébe, Sancho Panza -bizonyosan meg van halva s lelke ide kárhoztatva gyötrődésre. Ezen -képzelődéstől indíttatva így szóla: - -– Kérlek és kényszerítlek mindenre a mire csak igaz keresztyén létemre -kényszeríthetlek, mondd meg nekem ki vagy? És ha gyötrelemre vetett -lélek vagy, mondd meg mit akarsz, hogy érted cselekedjem, mert nekem az -lévén tisztem, hogy segítsem és gyámolítsam azokat a szükségben -szenvedőket, a kik e világon élnek: kötelességem gyámolítani és segíteni -a másvilági szenvedőket is, ha a magok erejéből nem tudnak magokon -segíteni. - -– Akkor tehát – viszonzák – nagyságodnak, a ki hozzám szól, az én -uramnak Don Quijote de la Manchának kell lennie, a mint hogy hangjáról -itélve senki más nem lehet. - -– Igen, Don Quijote vagyok – viszonzá a lovag – kinek az a tisztem és -kötelességem, hogy élőket és holtakat segítsek és gyámolítsak -szenvedésökben. Épen ezen oknál fogva mondd meg énnekem ki vagy, a ki a -legnagyobb bámulatra keltettél. Mert ha Sancho Panza vagy, az én -fegyvernököm s meghaltál és nem ördögök vittek el, hanem az Isten -irgalmából a tisztító tüzbe jutottál: van a mi anyaszentegyházunknak -elegendő kegyelmi eszköze, gyötrelmeidből kiszabadítani, s én a magam -részéről szolgáltatok neked annyi misét, a mennyi csak vagyonomból -kitelik. Ennélfogva nyilatkozzál tehát végre valahára s mondd meg nékem -ki vagy? - -– Esküszöm tehát mindenre – viszonzák – esküszöm mindazok születésére, a -kikére nagyságod csak akarja, señor Don Quijote de la Mancha, hogy én -uraságod fegyverhordozója Sancho Panza vagyok, s hogy soha teljes -világéletemben meg nem haláloztam; hanem igen is elrugtam a -kormányzóságot olyan okok és dolgok mián, a miknek elmondására több idő -szükséges; a mult éjjel beleestem ebbe a verembe, a hol most is kinlódom -szamarammal együtt, a mely bizonyára nem hágy hazugságban, mert nagyobb -igazság okáért csakugyan idelent van énvelem. - -És valóban a szamár, mintha csak megértette volna Sancho szavait, e -pillanatban olyan éktelen ordításra gyujtott, hogy az egész barlang -szinte rengett bele. - -– Ez Sancho Panza! – kiálta fel Don Quijote – ez a te hangod, én hű -fegyvernököm, vagy is jobban mondva a te szürkédé, a kivel úgy egybe -vagytok kapcsolva a legtisztább szeretet lánczai által, mintha -ikertestvérek volnátok! Dicső tanú, melynek szaváról most ismertem rá -igazán gazdájára. Várj reám itt, mindjárt visszamegyek a herczegi -kastélyba, mely ide közel van s hozok magammal valakit, a ki majd kihúz -a mélységből a hová bizonyosan bűneid büntetésére zuhantál. - -– Csak menjen is nagyságod – könyörgé Sancho – s kérem az egy élő -Istenre, térjen vissza mentül hamarább, mert alig tudom már elviselni -ezt az elevenen való eltemetést s majd meghalok félelmemben. - -Don Quijote magára hagyta s visszament a kastélyba, hol a herczegpárnak -azonnal elbeszélte Sancho Panza esetét, a min azoknak nem fogyott -csodájuk, bárha bizonyosnak gondolták, hogy a régi gazdasági épületek -vermébe vagy pinczéjébe eshetett. De azt az egyet nem tudták elképzelni, -hogyan hagyhatta oda a kormányzóságot anélkül, hogy eljöttéről őket -előbb valaki tudósította volna. - -Végre aztán, a mint mondani szokás: kötelet, kóczot, vittek oda mindent -s egy egész sereg ember nagy ügygyel-bajjal még is csak kihúzta a -szamarat meg Sancho Panzát ama setétségből a napvilágra. - -Don Quijote egészen meghatottan ölelte meg a föld alól porosan, -piszkosan elékerült kormányzót s ujra azt kérdezte tőle: hogyan s mikép -jutott e rettenetes helyzetbe. - -– Nagy sora van annak, uram – viszonzá Sancho, – a mit most hevenyében -nem lehet itt egy két szóval elmondani. A herczeg úr ő kegyelmességéhez -sietek, ott számot adok majd minden tettemről, vettemről, s akkor -nagyságod is tudomást fog az egészről vehetni. - -Ezzel aztán nagy csapat gyerektől, embertől környezve elindultak a -kastély felé, a hol a herczeg és herczegné az egyik csarnokban várták -Don Quijotet és Sancho Panzát. Ez utóbbi azonban nem akart addig a -herczeg elé menni tisztelkedésre, a míg szamarát jól el nem helyezte az -istállóban, mert a mint mondá, igen rosz éjszakát töltöttek abban a -fogadóban, a melybe a mult éjjel nem annyira be mint leszállottak. Mikor -azonban a szamár el volt már látva, akkor gazdája tüstént fölment a -hódolásra, s midőn a főuraság elé érkezék, térdre borúlt és így szóla: - -– Én, kegyelmes uraim, méltóságtok kivánatára s anélkül, hogy magamnak -rá valami érdemem lett volna, elmentem méltóságtok Barataria nevű -szigetét kormányozni. Üres zsebbel mentem oda, üres zsebbel tértem -vissza is, se nem nyertem, se nem vesztettem. Jól kormányoztam e vagy -sem, elegendő szemtanú látta, ám azok valljanak a mit akarnak. Kétes -dolgokat felderítettem, pörökben ítéltem s majd éhen haltam, minthogy -így akarta a tirteafuerai születésü doktor Pedro Recio, a szigetség s a -kormányzóság udvari gyilkosa, – akarom mondani orvosa. Éjnek idején -ellenség tört reánk s bennünket ugyancsak megszorított, de a mint a -szigetbeliek mondják diadalmasan megszabadultak tőle, még pedig az én -karomnak hősisége által; úgy adjon nekik az Isten üdvösséget, a hogy -igaz a mit állítanak. Szóval, ezen idő alatt megismerkedtem minden -teherrel, kötelességgel, a mi a kormányzósággal együtt jár, s úgy -találtam az én vállam nem birja meg; nem az én erőmhez illő, nem az én -eszemhez való. Azért tehát előbb semhogy a kormányzóság engem vetett -volna le a hátáról, levetettem inkább a kormányzóságot én s tegnap -reggel úgy hagytam el a szigetet, a hogy találtam; most is az minden -utczája, minden háza és fedele, a mi akkor volt a mikor én beléptem. -Kölcsön senkitől nem kértem, senkit én ki nem fosztottam; s ámbár -feltett szándékom volt egy pár üdvös rendeletet kiadni, még sem adtam, -mert attól féltem úgy se fogják megtartani; így aztán akár kiadjuk, akár -ne adjuk ki, mindegy kutya. A mint már mondottam, a szigetet úgy hagytam -oda, hogy senki más el nem kisért csak az egy szamaram; beleestem egy -gödörbe, abban mind előbbre másztam, míg ma reggel napvilágnál -rábukkantam a kijárásra, csakhogy ez még se ment valami könnyen, úgy -hogy ha az ég irgalma oda nem hozza a gazdámat, Don Quijote urat, ott -vesztem volna a világ végéig. Szamaram ordított, uram rám ismert, -kötelet hoztak, minket kihuztak, s most itt állok kegyelmes herczeg uram -és herczegné asszonyom előtt. Ime itt van kormányzójok Sancho Panza, a -ki csupa tiz napig tartó kormányzósága alatt azt a belátást szerezte: -nem ér az egy hajító fát se, nem csak valami szigetnek, de magának az -egész világnak is kormányzója lenni. Ezen oknálfogva, csókolom -méltóságtok kezét lábát, de a mint a gyerek-játékban mondják: „Hess el -innen, én oda!“ ugrom egyet én is a kormányzóságból s megint visszatérek -gazdámnak Don Quijote urnak szolgálatába, mert ha ugyan verejtékemmel -eszem is kenyeremet, de legalább jóllakom s ha jóllaktam, nekem ugyan -mindegy, sárgarépával laktam-e jól vagy császármadárral. - -Sancho igy szakasztotta végét hosszú beszédének, melynek folyamában Don -Quijote mindig attól félt, hogy ezrivel lesz majd benne a sületlenség; -de a mint okosnál okosabb szavait hallotta, mindegyre nagyobb -csodálkozással tekintett a jeles férfiura, a ki úgy beszélt, mintha -gyermekkorától fogva mindig a bölcseséget tanulta volna. - -A herczeg megölelte Sanchot s azt mondá: lelkéből sajnálja, hogy oly -hamar megvállt a kormányzóságtól; azonban lesz rá gondja, hogy birtokán -más valami állásra juttassa, a mi nem lesz olyan terhes s a mellett -mégis jövedelmezőbb. A herczegné is megölelte s azonnal megparancsolta -lássák el minden jóval, mert csakugyan nagyon meglátszott rajta a -kormányzósága idejebéli koplalás. - - -XXXII. FEJEZET. - -Ujra a kalandok ösvényén. - -A mikor már Sancho Panza is megint ott volt oldala mellett, Don -Quijotenak nem volt többé maradása a herczegi kastélyban. Azt képzelte: -nagyon megérzi a világ azt a hiányt, ha ő még tovább is rabja lesz -tétlenül ama véget nem érő mulatságoknak és élvezeteknek, melyekben őt a -kóbor lovagot a herczegpár részesíté; sőt azt is hitte, még az ég is -szigoruan számon kéri tőle valamikor hogyan engedhette át magát a -tétlenségnek és magába zárkozásnak. Ennek folytán egyszer aztán -csakugyan erőt vett magán s azon esdekléssel fordult a herczegpárhoz, -engedjék meg neki, hogy immár eltávozzék, mert lelkiismerete ellen vét, -ha tovább is itt időzik a kényelem párnáján, holott néki ott van igazi -helye a kalandok ösvényén. - -A herczegpár a legszívesebben tartóztatta, mert igen szerették az egy -kóbor lovagság bolondságán kivül, minden más tekintetben nemes és -kellemes társaságát; azonban hiába volt minden marasztás s így a -távozásba bele kellett egyezni. Don Quijote forró köszönetet mondott a -szíves fogadtatásért, hálát azon sok jóságért, melylyel elhalmozták, s -másnap reggel teljes fegyverzetében, pánczélosan robbant ki a kastély -udvarára, hová Sancho Panza is kivezette szamarát, még pedig a mint -látszott, arczán olyan örömnek és vidámságnak kifejezésével, a milyen -kormányzósága egész ideje alatt soha sem volt rajta látható. - -S mi okozta ezen vidámságot? Talán ő is annak örült, hogy megint a -kalandok ösvényére térnek? Megsugjuk a szíves olvasónak, hogy a hű -csatlós örömét bizony nem ez okozta, hanem az, hogy elindulások reggelén -a herczegné egyik komornája egy aranynyal telt erszényt adott át -Sanchonak, a mit a herczegné küldött utiköltségül, illetőleg pedig -kárpótlásul azért a sok bohó tréfáért, a mit az uraság mulattatására, -magoknak e két kalandos emberrel megengedtek. Sancho azonban egy cseppet -sem törődött vele miért s miért nem adták, elég az hozzá, hogy adták, s -hogy a tömött erszény az övé volt, melyet ezen pillanattól kezdve mindig -ott a szívén hordott és szorongatott. - -A kastély egész népessége kijött az udvarra nyiló tornáczokra, maga a -herczeg és herczegné kézzel és kendővel intett bucsút, a többiek -fenszóval kiáltottak „szerencsés utat, sok kalandot és fényes -győzelmeket“ a lovagnak, ki most fejét mély hódolattal meghajtá, köszönt -először a herczegnének, aztán a herczegnek, aztán minden többieknek, -majd megrántá Rocinante kantárát, s a szürkéjén ülő Sancho kiséretében -kirobogott a várudvarból s utját egyenesen Barcelona felé irányzá. - -A mint megint a nyilt mezőségre jutottak, Don Quijote úgy érzé, hogy -most van igazán elemében s lelkében egészen ujjászületett, hogy ismét -folytathatja lovag tiszte teendőit. Odafordult Sanchohoz s így szóla: - -– A szabadság, Sancho egyike a legdrágább adományoknak, a mit az egek az -embereknek ajándékoztak; ahhoz még csak hasonlítani sem lehet azon -kincseket, melyeket magába a föld zár vagy a tenger rejteget. A -szabadságért, mint a becsületért bátran koczkára lehet, sőt kell is -tenni az életet; míg ellenben a rabság meg a legnagyobb -szerencsétlenség, a mi az embert érheti. Azért említem ezt Sancho, mert -magad is jól láttad, milyen kényelemben s bőségben usztunk e kastélyban, -a melyből im eltávozánk, s mindamellett én ez ízes lakomák és üditő -italok közepette is úgy éreztem, mintha az éhség kinjait kellett volna -szenvednem, mert nem élvezhetém oly szabadon, mint akkor élvezém vala, -ha az enyimek lettek volna; boldog az, a kinek az ég juttatott egy falat -kenyeret, de úgy hogy érte senki más iránt, csak az egy ég iránt van -hálára kötelezve. - -– De mindamellett – jegyzé meg Sancho – a mit most nagyságod mondott, -nem volna rendin, ha mi nem éreznénk háladatosságot azért a kétszáz -tallérért aranyban, a mit egy zacskóban a herczegné asszony komornája -nyomott nekem a markomba, s a mit szíverősitőül s búfelejtő gyanánt itt -hordok a szívem fölött minden eshetőségre, mert nem akadunk ám minden -lépten-nyomon kastélyokra, a hol bennünket megvendégelnek, hanem -néha-néha olyan fogadókra is bukkanunk, a hol jól ellazsnakolnak. - -Kóbor lovag és fegyvernöke ilyen s ehez hasonló beszélgetés közben -folytatták utjokat, a midőn valami egy mérföldnyi haladás után azt -látták, hogy egy zöld gyepes rétecskén, a földre terített szüreiken, -tiz-tizenkét parasztember ül és falatozik. Mellettök olyas fehér -vászonlepedő félék voltak, a mikkel valami alattok lévő volt leborítva. -A lepedők csucsosan feszültek ki s csoportonként valának elhelyezve. - -Don Quijote odaléptetett a falatozókhoz s előljárójában udvariasan -köszöntvén őket, megkérdezte tőlök, mi van ezek alatt a vászonlepedők -alatt. - -Az egyik ember így felelt: - -– Ezek alatt a lepedők alatt, señor, egy pár dombormívű faragott kép -van, a mik a falunkban épített oltárhoz kellenek; azért visszük -letakarva, hogy szinöket ne veszszék s azért vállon, hogy el ne -törjenek. - -– Ha megengednék – viszonzá Don Quijote – nagyon szeretném megnézni, -mert az olyan képek, a miket ilyen nagy gonddal visznek, bizonyára igen -szépek lehetnek. - -– De még milyen szépek! – felelt egy másik – s nagyobb igazság okáért -még azt is megmondom mibe kerültek, mert nincs közöttök egyetlen egy se -a mi ötven aranynál olcsóbb lett volna; s hogy nagyságod is -meggyőződjék, hogy igazat mondtam: várjon kissé, s mindjárt -meggyőződhetik róla a saját szemével. - -Ezzel, félbeszakasztva étkezését, felállt s levette a lepedőt az első -faragványról, mely szent Györgyöt ábrázolta lóháton, lábainál az -összetekerődző sárkánykígyó a torkán átütött dárdával, oly rettenetes -módon, a mint rendesen festeni szokták. Az egész kép szinte vakított az -aranytól. - -Minek láttára Don Quijote ezt jegyzé meg: - -– Ez a lovag egyike volt a legjelesebb kóboroknak az egész mennyei -hadseregben. Don San Jorjenak nevezték s dicső nevéhez ezer meg ezer hős -kaland fűződik. Lássuk a másikat. - -Az ember leleplezte: az meg Szent Mártont ábrázolta lóháton, a mint a -köpenyegének felét odaadja a szegény embernek. Alighogy Don Quijote -meglátta azonnal így szóla: - -– Ez a lovag is a keresztyén kalandorok közé tartozott, csakhogy azt -hiszem, nála nagyobb volt a bőkezűség mint a bátorság, a mit abból is -láthatsz, Sancho, hogy a köpönyegét megosztja a szegénynyel s odaadja -neki a felét. Akkor azonban bizonyosan tél lehetett, mert különben, a -mily könyörületes volt, bizonyosan az egészet adta volna oda a -szegénynek. - -– Nem az lehetett az oka – jegyzé meg Sancho, – hanem bizonyosan az, -hogy ő is a példabeszédhez szabta magát, a mely azt mondja: „Vigyáznod -kell, de nagyon is, hogy jusson is, maradjon is.“ - -Don Quijote elmosolyodott s a harmadik takaró föllebbentését kérte, mely -alatt Spanyolország védszentjének képe volt lóháton, kezében véres -karddal mór csapatokat legázolva s fejökön tapodva. A mint Don Quijote -ezt megpillantá, így szóla: - -– Ez is igazi lovag, még pedig a Krisztus seregéből. Neve Don San Diego -Matamoros (mór-ölő) s egyike volt a legbátrabb szenteknek és lovagoknak, -a kik valaha e földön éltek s most mennyben vannak. - -Utána megint egy másikat lepleztek le, a mely szent Pált ábrázolta, -mikor a lováról lebukik, mindazon körülményekkel egyben, a miket -fordulása jellemzésére szoktak az oltárképekre festeni. - -S a mint Don Quijote látta, hogy e kép szakasztott olyan, mint az -eleven, így szóla: - -– Ez a maga idejében a mi urunk istenünk egyházának legnagyobb ellensége -volt, azután pedig oly hatalmas védelmezője, a milyen többé soha se -lesz. Élte folytában kóbor lovag, még halálában is igazi szent, -fáradhatatlan munkás az úr szőlőjében, a népek tanitója, kinek a -kereszténység oly kimondhatatlanúl sokat köszönhet! - -Több kép ezeken kivül nem volt már, a miért is Don Quijote azt mondá, -takarják be ujra; aztán így szólott vivőikhez: - -– Jó jelnek tartom, atyámfiai, hogy azt láttam, a mit láttam; mert ezek -a szentek és lovagok is annak éltek, a minek én élek – a -fegyverviselésnek. Csakhogy közöttünk az a különbség: hogy ők szentek -voltak s isteni módon harczoltak, én meg bűnös vagyok s emberi módon -harczolok. Ők az eget vivták ki karjok erejével, – míg, én hogy mit -vívok ki az én fáradalmaimmal, azt mind ez ideig nem tudom bizonyosan. -Hanem szabadulna meg csak az én Dulcinea del Tobosom szenvedéseitől, -hogy sorsom enyhülne, s értelmem világa felderülne: akkor meglehet, én -is jobb útra téríteném lépteimet, mint a melyen most haladok. - -– Ugy adja isten, s veszszen rajt az ördög! – jegyzé meg Sancho e -szavakra. - -A paraszt emberek épen úgy csodálkoztak egész alakján, mint szavain, -bárha felit se értették mit akart velök mondani. Falatozásukat -elvégezték, vállokra vették képeiket s Don Quijotetól búcsút véve, -tovább folytatták útjokat. - -Sanchonak megint úgy tetszék, mintha urát soha se ismerte volna; annyira -bámult tudományán, hogy azt hitte, nem lehet a világon olyan történet -vagy esemény, a mi gazdájának a kis újjában ne volna, s benne ne lenne a -fejében. Majd így szóla: - -– Igazán, kedves uram, ha ezt is kalandnak lehet nevezni, a mi velünk -most történt, akkor ez a legkellemesebb és legtisztességesebb kalandok -egyike mindnyája között, valahányra csak barangolásunk folytában -akadtunk. Ebben legalább se meg nem raktak, se ránk nem ijesztettek, se -kardot nem rántottunk, se a földre nem teremtettek, de még csak meg sem -éheztünk mellette. Hála a jóságos istennek, hogy azt is meghagyta érnem, -hogy ezt a tulajdon két szememmel megláthassam. - -– Az életben a jó a roszszal vegyül – jegyzé meg Don Quijote – mint a -hogy nap és éj egymást fel szokták váltani. Bölcs volt a mindenható, -hogy úgy intézte az emberek sorsát, hogy az örömet aggodalom, s az -aggodalmat megint öröm váltsa fel; mert valamint az se lenne jó, ha -mindig folytonosan csak éjjel, vagy mindig folytonosan csak nappal -volna: ép úgy a folytonos öröm elbizakodottá tenné az embert, a -folytonos aggódás pedig kétségbeesetté. Ugy van tehát helyén, hogy a jó -roszszal vegyüljön. - -Ez aztán elegendő beszédtárgyat szolgáltatott s folytatták is a -beszélgetést felőle, míg egy váratlan esemény nem szakasztá félbe, – a -miről a következő fejezetben akarunk megemlékezni. - - -XXXIII. FEJEZET. - -A selyemruhás pásztortársaság. - -Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas -erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a -vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban -keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az -erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép: -egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe -keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta -képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz. - -– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja -kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az -üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban -tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből -kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy -szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna. - -De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni, -a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte, -a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve. -A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb -meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat -csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik -lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni: - -– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek, -legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan. - -A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az -egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet -intézte Don Quijotehoz: - -– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a -melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk, -hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná -kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal -elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik -innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok -barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal, -barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e -helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egész környéken sincs, -s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek -pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk -egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak -tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús -vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A -mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü -madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök -keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb -örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon -mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak. - -Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb -hangon így válaszolt: - -– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek -legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése -sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek -nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak -dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha -valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak -lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy -mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan -előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a -háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész -kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam -folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen -látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos -pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don -Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha. - -– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány – -milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk? -Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon, -ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban -megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a -derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő -fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat. - -– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató -fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a -Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik. - -– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak, -mert tudom, hogy maradásuknak szüléink és testvéreink, szóval az egész -pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam -hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom, -hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld -kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony -meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon. - -– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves -sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos -esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül -ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem -tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett -szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet. - -E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda, -a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és -gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel -szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig -Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy -történetöket olvasta. - -Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte, -marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák -is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén, -hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne -ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen -volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével -együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult. - -Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt -bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe -jutottak bele, melyet el akartak kerűlni. - -Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában -pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt -valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke -itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből -ismerték már őket. - -Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már -tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg, -mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán. - -Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal -fölemelte szavát s így szóla: - -– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberek el szoktak -követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én -részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra -hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a -bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon -pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett -jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében -legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem -elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s -nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná -fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok -kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből -részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem -erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben -megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval -pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos -lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy -kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két -teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és -hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész -Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb -és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a -baja, vélem Don Quijote de la Manchával! - -A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta -volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is -gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái -vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan -vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki -pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja -kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl -e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az -igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak, -mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni -törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott -a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát -karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut -közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben. - -Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész -pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik -majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele. - -Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot -rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő -harsány szavakkal hasította a levegőt: - -– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton -járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni -fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha, -azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és -udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a -kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik -vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy -lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint -választandó tisztességes fegyverrel. - -Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást, -de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy -árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást -elfogadja. - -Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre -egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál -lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen -sietve közelítettek. - -Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat -fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították -valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don -Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a -Rocinante mögött keresett menedéket. - -A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már -messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera: - -– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák -ízzé-porrá zuznak. - -– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti -bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama -partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül, -hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én -ellenem! - -Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a -kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport -vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és -néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a -másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon, -Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban -fetrengettek. - -Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár -egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin -a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don -Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott, -utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált: - -– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki -viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha -egy egész hadsereg vett volna üldözőbe! - -De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak -nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden -fenyegetését mint a tavalyi menydörgést. - -Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint -boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a -szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s -most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól, -inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat. - - -XXXIV. FEJEZET. - -A ki sokat igér, keveset ád. - -Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák -udvariatlansága[10] taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített, -melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott -vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat -minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre. -Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett -belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don -Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő -ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg -puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura -nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve -gondolataiba, hogy egy falatot sem akar szájához vinni, félretett ő is -minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt- -és kenyér falatokat. - -– Csak egyél, Sancho barátom – mondá Don Quijote – s tartsd fen -életedet, a melylyel te többet törődöl mint én az enyimmel, engemet -pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya -alatt. Én Sancho, arra születtem, hogy halva éljek, te meg arra, hogy -élve halj. S hogy belásd mily igaz a mit mondottam, gondold meg csak, -hogy énnekem, a kiről könyveket irtak, nyomtattak, a ki hires vagyok a -fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, mind a -világ csodája: végre, végre midőn bátor hőstetteimért érdemkoszorút -reménylék nyerhetni: ime énnekem azt kell ma megérnem, hogy oktalan, vad -barmok lába alá kerüljek s rajtam azok tapodjanak, engem azok -gázoljanak! Ha ezt elgondolom, fogam belevásik, állkapcsom -összecsukódik, karom lelankad s elvesztem minden legkisebb étvágyomat. -Annyira vagyok, hogy éhen tudnám magamat veszteni, a minél pedig halál -egyetlen egy sincs kegyetlenebb. - -– Akkor hát – viszonzá Sancho a sebes falatozást félbe sem szakasztva – -nagyságod nem szabja magát ahhoz a példabeszédhez, mely azt tartja: „A -halált Márta, jóllakva várta.“ Már a mi engem illet, nekem csakugyan -semmi szándékom, hogy magam emészszem el magamat; inkább úgy teszek mint -a varga, a ki addig nyujtja a bőrt foga között, a míg odáig nyulik a -meddig s hová akarja. Én is addig nyujtom majd eszegetéssel az életemet, -míg aztán akkor szakad vége mikor az ég akarja. S tudja meg nagyságod, -nincs annál nagyobb bolondság, mintha az ember úgy neki busulja magát -mint nagyságod. Higyjen szavamnak, ha egy-két falatot evett, feküdjék le -erre a zöld pázsitderekaljra, szundítson egyet s mire fölébred, majd -meglássa, hogy egészen fölelevenült. - -Don Quijote úgy is cselekedett, mert úgy itélte, Sancho szavaiból nem a -bolond, de inkább a bölcs beszél s így szóla hozzá: - -– Óh Sancho, ha te meg akarnád tenni értem, a mit azonnal mondok, mily -sokkal bizonyosabbá lenne az én felüdülésem, s mennyire megenyhülne -bánatom! Ez pedig nem egyéb, mint hogy a míg én jótanácsodat elfogadva -kissé elszenderülök: te addig vonulj egy kevéssé félre s Rosinante -kantárával üss vagy három-négyszázat a hátadra, fogyasztani azon három -ezeret és néhányat, a mit Dulcinea varázsa alóli feloldásért magadra -csapni tartozol, mert igazán nagyon szomorú, hogy az a szegény -kisasszony a te gondatlanságod és hanyagságod miatt még mindekkorig el -van varázsolva. - -– No, már erről igen sokat lehetne mondani – jegyzé meg Sancho – -aludjunk most egyet mind a ketten, aztán isten tudja mi s mi nem -történhetik. Tudja, nagyságos uram, nem semmi ám az, hogy az ember csak -úgy hideg vérrel elhusángolja magát s kivált ha az ütések olyan testet -érnek, a mi soványan volt tartva s még soványabban táplálva. Tűrjön -kissé békén Dulcinea kisasszonyom, s mikor meg se álmodná, majd -meglátja, akkor zúdítom magamra az ütések egész záporát; azután meg él -az, a ki meg nem halt, a mivel csak azt akarom mondani hogy én még élek -s él velem együtt az a kivánság is, hogy adott szavamat kész leszek -beváltani. - -Don Quijote ezt is megköszönte, azután evett valami keveset, Sancho meg -sokat, majd utóbb mind a ketten szunnyadásra dőltek s egészen a magok -szabadjára hagyták az előttök terülő dús legelőn a két elválhatatlan -barátot és útitársat, Rosinantet és a szamarat. - -Meglehetős későcske volt már, mire felpillantottak; azonnal lóra ültek s -gyorsan folytatták útjokat, hogy mentül előbb azon fogadóba érhessenek, -a mely mintegy mértföldnyi távolságban látszott előttük. Fogadónak -nevezzük, mert most az egyszer maga Don Quijote is annak mondta, azon -rendes szokása ellenére, mely szerint minden fogadót várkastélynak -szokott tartani. - -Odaérkeztek s megkérdék a fogadóst, kaphatnának-e szállást? Azt nyerték -feleletül, kaphatnak bizony s olyan ellátásban fognak részesülni, hogy a -fővárosban se találnának különbre. Leszálltak s Sancho egy vendégszobába -rakta be holmijokat, melynek kulcsát a fogadós átadta. Barmaikat az -istállóba vezeté, szénát adott nekik s azután visszatért Don Quijotehoz, -ki egy kőpadon ült, s megkérdezte, nem parancsol-e valamit, egyszersmind -nem győzte magában áldani az eget, hogy gazdája most ez egyszer nem -nézte a fogadót várkastélynak. - -Eljött a vacsora ideje, bevonultak szobájokba s Sancho megkérdezte a -fogadóstól, mit adhat nékik vacsorára? A fogadós azt felelte: a mit csak -szemök-szájok megkiván, rendeljenek és parancsoljanak akármit, mert az ő -fogadója bőven el van látva a levegő mindenféle madarával, s földi -szárnyas állatokkal s a tenger halaival. - -– Olyan sokra nincs szükségünk – viszonzá Sancho – beérjük mi egy pár -sült csirkével is, mert uram keveset eszik, de jót, s magam se vagyok -valami nagyevő. - -A fogadós azt felelte, hogy csirkével nem szolgálhat, mert mind elvitte -a héjja. - -– Akkor hát süttessen fogadós úr egy tyúkot – monda Sancho – csakhogy -porhanyó legyen. - -– Tyúkot, szentséges atyám! – viszonzá a fogadós – igazán, igazán -mondom, ötvenen felül küldtem be tegnap a városba eladni; azonban tyúkon -kívül tessék akármit parancsolni. - -– Akkor hát csak lesz talán borju- vagy kecskehús? - -– Jelenleg itthonn épen nincsen – felelt a fogadós – elfogyott egészen; -de a jövő héten annyival szolgálhatok, a mennyi csak kell! - -– Azzal ugyan nagyon jól lesz segítve a mi bajunkon – viszonzá Sancho – -de hát ha ebből a sok nincs-ből a kevés van-t levonjuk, valami kevés -szalonna meg tojás ugy-e mégis csak marad? - -– Az isten szerelmére! – felelé a fogadós – de csak rosz emlékező -tehetsége van az én kedves vendégemnek! Ép az imént mondtam, hogy -tyúkból, csirkéből egészen kifogytunk, hogyan kivánhatja tehát, hogy -tojásunk legyen? Tessék más valami finom eledeleket parancsolni, s -hagyjunk minden ilyes tyúkfélét. - -– Ne tereferéljünk, lánczos-lobogós adtát is! – kiálta fel Sancho -türelmét vesztve – mondja ki fogadós úr kereken, mit adhat, s hagyjuk -ezt a sok szószaporítást. - -– Tisztelt vendég úr – viszonzá a fogadós – a mivel igazán és valóban -szolgálhatok, az egypár marhaköröm, a mi beillik borjulábnak, vagy -borjuláb, a mi beillik marhakörömnek. Ez főve van, borssal, hagymával, -szalonnával, s olyan, hogy mindegyre azt kiabálja az emberre: „egyél -meg, egyél meg!“ - -– Enyim, e szempillantástól fogva! – mondá Sancho – és senki más hozzá -ne merjen nyúlni, jobban megfizetem én mint akárki, mert semmi se -lehetne jobban ínyem szerint, mint ez az eledel, azzal pedig nem törődöm -egy cseppet se, lábak-e vagy körmök. - -– Senki sem fog hozzányulni, még maga Roque Guinart se! – mondá a -fogadós, a mint azonban ezt az utolsó szót kimondotta, úgy látszék maga -is megszeppent, mert hirtelen összehúzta a nyakát, s fülelve, -hallgatózva körül tekintett, nem hallotta-e meg szavait valaki? - -Don Quijote észre vette a fogadós e megszeppenését, s mindjárt sokkal -jobban érdekelte ez az egy név, mint az egész borjuláb vagy marhaköröm, -a miért is azonnal azt a kérdést intézé a fogadóshoz: - -– S ki az a Roque Guinart, hogy nevét olyan megszeppenve szokták itt -kiejteni? - -– Pszt! – mondá a fogadós még jobban összehúzódva, s jobb keze mutató -újjával megfenyegette Don Quijotet, azután pedig halkan susogva -hozzátette: – nem jó az ördögöt falra festeni, mert megjelenik! - -– A dolog mindegyre érdekesebb lesz – folytatá Don Quijote – a miért is -még egyszer azt kérdezem: ki az a Roque Guinart? - -– Pszt! – fenyegeté a fogadós újra – csitt, csendesen. Roque Guinart -egy, – egy szabad ember. - -– Szabad ember? – kérdé Don Quijote meglepetéssel – én is az vagyok! - -Erre meg a fogadós ijedt meg annyira, hogy úgy hátra ugrott, mintha -puskaport gyujtottak volna el az orra előtt. - -– Sza-ba-ba-bad em-be-ber?! – hebegé, talán jobban reszketve mint a -Sanchonak igért két marhaköröm kocsonyája – és ide – – itt elakadt s nem -tudta tovább folytatni. - -– Ugy látszik, mi félreértjük egymást, fogadós úr – mondá Don Quijote – -mit ért ön a szabad ember alatt? - -– Azt, a mi Roque Guinart. - -– Igen de hát a manóba is, mi vagy ki az a Roque Guinart? - -A fogadós megint körül nézett, azután lábújjhegyen odalépett Don Quijote -mellé, füléhez hajolt és alig hallhatólag susogá: - -– Rabló! - -– Rabló?! – kiálta fel Don Quijote élénken – hallod, Sancho, rabló! S -itt ezen a vidéken? Akkor lesz kalandunk! Lesz diadalunk! - -A fogadós majd vendége száját akarta befogni, majd kulcsolva tördelé -kezeit s kérte, könyörgött és rimánkodott, ne beszéljen olyan -fennhangon, mert Roque Guinart olyan ember, a ki három napi járó földre -is meghallja, a mikor róla beszélnek, még ha olyan csendesen mondják is -mint az egérczinczogás. Van annak száz meg száz fegyverese, ki tudja -hány kéme, társa, czimborája, orgazdája, szóval Roque Guinart egymaga -egy egész hadsereg, egy egész ország, a ki elől nem menekszik senki! - -– Majd meglássuk! – mondá Don Quijote büszke mosolylyal, azután Sancho -felé fordulva így szóla – nos Sancho barátom, hogy tetszik a kilátás? - -– Nekem bizony oly kevéssé – viszonzá Sancho egészen búnak eresztve -fejét – hogy most már akár a marhakörmöt se adják ide, én már egészen -jóllaktam: – de ugyan mi az ördögnek is emlegetnek ilyen gyilkos, -útonállókat este és vacsora előtt? - -– Azért emlegetik – viszonzá Don Quijote, – hogy a világ lássa, mennyire -szükséges az a kóbor lovagrend, a melyhez én tartozom, s mely épen arra -van hivatva, hogy az ilyen rémektől megtisztítsa a világot. Edd meg a -körmödet, Sancho s aztán induljunk. A dicsőség pályája nyílik. - -– Ebben a setét éjszakában? – kiálta fel Sancho elrémülten – nem uram, -ilyen istenkisértést nem szabad józan embernek cselekedni! Nappal is -érhet baj, de éjjel meg bizonyosan. Nagyságod megengedte, hogy a -körmöket megegyem, – jó tehát; hozza ide fogadós úr, s én addig eszem, -addig rágom, addig szopogatom minden porczikájokat míg csak nem -hajnalodik. - -Még Don Quijote is elmosolyodott Sancho ez ármányos cselfogásán. -Megigérte fegyverhordózójának, hogy ám csak költse el vacsoráját -nyugton, kénye-kedve szerint, s azután feküdjék le, mert hajnal előtt -nem indulnak. - -Sancho szívéről nagy kő esett le gazdája e kegyes nyilatkozata után s -most már csakugyan nyugodtabban ült hozzá ahhoz a kegyetlen két -marhakörömhez, a mi abból a nagy bőségből, a mivel a fogadós -dicsekedett, egyedül volt kapható a vendéglőben. Nem is állhatta meg a -furfangos Sancho, hogy mikor másnap reggel útra kelve az éji szállást és -a vacsorát kifizette, azt ne kérdezze búcsuzásképen: - -– Nem a „mogyorófavirághoz“ van ez a fogadó czímezve, vendéglős úr? - -– Nem az, – viszonzá a fogadós nem értve a czélzást – nincs semmi külön -czime. - -– No hát akkor a „mogyorófavirág“ legyen – mondá Sancho. - -– És miért? – kérdé amaz. - -– Azért – jegyzé meg Sancho hamisan, – mert a példabeszéd azt tartja: -„Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág, sokat igér, keveset ád!“ - -S azzal oldalba ütötte szamarát, s utána koczogott a már jó előre haladt -Rocinantenak. - - -XXXV. FEJEZET. - -Roque Guinart. - -A hajnal hüvös volt, a miből azt lehetett következtetni, hogy az lesz az -egész nap is, melyen Don Quijote a fogadóból eltávozott. Úr és szolgája -egészen szótlanul haladtak jó sokáig, de annál sűrűbben tekingetve mind -a ketten jobbra-balra, s a mi különösen nevezetes volt a dologban: mind -a ketten egyet keresve, bár egészen különböző szempontból. - -A kit vártak, lestek, figyeltek, az Roque Guinart volt, – a rabló, az -utonálló, a vidék réme. - -Don Quijote azért leste, hogy vívni szálljon ellene; Sancho Panza meg -azért, hogy ha csak lehetséges, még idejekorán kereket oldhasson előle. - -Roque Guinart azonban nem csak ezen a napon nem tűnt szemökbe, de még a -másod s harmadnapon sem, épen oly örömére Sanchonak, a mily haragjára s -eltitkolhatatlan boszúságára Don Quijotenak, ki a bikákkal történt -szerencsétlen kimenetelü kaland gyászos, megalázó dicstelenségét ezzel -az ujabb diadallal akarta helyre ütni, sőt még emlékezetéből is -kitörőlni. Mennél tovább késett tehát e várva várt alkalom, Don Quijote -annál kedvetlenebbé lett, s már a harmadik napon haragos tekinteteket -lövelt Sanchora. A kalandok híjjának okáúl Sancho lanyhaságát tartotta s -így okoskodott: - -– Minden erőmet, minden szerencsémet Dulcineának köszönhetném; igen de -Dulcinea el van bűvölve s nincs hatalma szerencsés kimenetelű kalandokat -hozni elém vándorutamon. S miért van Dulcinea még most is elbűvölve? -Mert Sancho nem akarja megtartani a magára vállalt vezeklést. Minden -bajomnak, szerencsétlenségemnek egyedűl ő az oka. Lesz gondom rá, hogy a -bajon segítsek. - -S ezzel megint egy olyan tekintetet vetett Sanchora, mint a sötét felhő -vészjósló villáma. Sancho nem is álmodá mi van készülőben. - -Harmadnap tett utjokban Don Quijote szántszándékosan úgy intézte, hogy -éjszakára nem juthattak födél alá, hanem egy sűrű erdőben háltak meg, -mely már akkor is egészen homályos volt, mikor az alkony beálltával -beleléptek. - -Sancho máskor is mindig ura közelébe szokott húzódni éjszakára, -mennyivel inkább tehát most, midőn az erdő fáinak homályos sötétsége, -rejtélyes susogása ismét a gyilkos rabló alakját idézték föl lelke elé. -Minden fában egy Roque Guinart-t látott, mindenik mögött egy Roque -Guinart-t gondolt rejtőzni, mindenik ág lebbenésében egy Roque Guinart -lépteinek zaját vélte hallani. Mindazáltal a folytonos utazás fáradalmai -annyira megviselték, hogy előbb-utóbb mégis csak elszunyadt s talán -álmában látta az ébrenlétében folytonosan gyötrő rémes gondolatok -folytatását. - -Don Quijote lerakta s egy tölgyfa derekához támasztá minden fegyverét, -azonban Rocinante kantárszíját magánál tartotta s összefonta jó keményre -korbácsnak. Mikor ez készen volt, odalépett Sanchohoz s a sötétben -megtapintotta vállát, hogy a szándéklott vezeklési csapásokat hová -intézze. - -– Ki az? Gyilkos! Segítség! Roque Guinart! – ordítá Sancho rémülten -ijedve föl álmából. - -– Nem az – viszonzá Don Quijote nyugodtan, – hanem én vagyok itt, urad -és gazdád, Don Quijote de la Mancha. S azért tapintottam meg a válladat, -mert a fejednek nem akarok ártani. Mert tudd meg, Sancho, én fogom -kipótolni a te mulasztásodat, s én korbácsollak meg azonnal, mert -megérdemled. Te csak gondtalanul éled világodat, mig Dulcinea hervad, -kaland nincsen, a szerencse elhagyott bennünket s én elepedek nehéz -bánatomban. Azért tehát, édes fiam, ne is szabadkozzál, hanem jer, s te, -a ki sokszor oly hű fegyverhordozóm voltál, mutasd meg hűséged -teljességét most, hajtsd ide a fejedet, tartsd ide a hátadat, lásd az éj -oly csendes, a fák árnya oly hüves, s minden arra hív fel bennünket, -hogy én ezzel a kantárszíj korbácscsal legalább is kétezeret üssek a -hátadra. - -– Még csak az kellene! – kiálta fel Sancho, felugorva fektéből – -maradjon veszteg, nagyságod, mert ha nem: fogadom az élő Istenre, -kiáltok akkorát, hogy még a süket is meghallja. Micsoda bolondság ez, én -rám egy kantárszíj korbácscsal kétezeret akarni ütni?! Azokat az -ütéseket, a miket én elvállaltam nem kényszerítve, nem más kezétől kell -kapnom, hanem magamnak kell önnön jó szántamból magamra vernem. Most -pedig csepp kedvem sincs a korbácsolásra; bánom is én akármire inti és -serkenti nagyságodat ez az erdei magány; engem arra int, hogy aludjam, a -mi pedig az ütéseket illeti, érje be nagyságod azzal, ha szavamat adom -rá, hogy majd ütöm én, majd verem én magamat, a mikor igazán kedvem -tartja. - -– A te szavadban, s udvariasságodban nem lehet bizni, Sancho – jegyzé -meg Don Quijote szigoruan, – mert a te szíved sokkal keményebb mint a -kőszikla, mihelyt arról van szó, hogy másnak a javáért csak egy hajad -szála is görbüljön. Én tovább nem várok, én tovább nem türök, én -Dulcineát fel akarom oldani a varázs alól. - -S ki tudja mi történik, ha e pillanatban egy pár markos kéz meg nem -ragadja vállon Don Quijotét, egy másik pár pedig Sancho Panzát, a kiket -mindkettejöket nyomban úgy a földre penderítettek, hogy Don Quijote még -a kantárszíj korbácsot is kiejtette jobbjából. - -– Meg se mocczanjatok, míg dicső kapitányunk, Roque Guinart elé nem -érkezik – mondá ekkor egy durva férfihang – a ki mozdul, halál fia! - -S azzal lovagnak és fegyvernökének kezét hátra köték s odaülteték őket a -földre egymás mellé. Milyen szép csendesen megültek most ott egymás -mellett azok, a kik az immént még olyan ellenséges szándékkal álltak -egymással szemben! Ültek mozdulatlanul, ültek szótlanul, a lovag majd -meghalva szégyenletében, hogy fegyvertelenül találták s nem is védheté -magát, – a fegyverhordozó majd meghalva rémültében, hogy a rabló Roque -Guinart embereinek kezébe került. - -A körülöttök felhangzó léptek zajából, most susogót, majd emeltebb hangú -beszélgetésből a két fogoly azt következtette, hogy a rablók jó nagy -számmal lehetnek; újabb ok az aggodalomra, még kevesebb remény a -menekülésre. - -Kínosabb éjszakát ennél Sancho Panza még talán kormányzó korában sem -töltött. Bár az ég koromsetét volt, ő mindazáltal azt az ágat is -világosan látta már, a melyre holnap fel fogják akasztani. S mikor ezek -a gyászos gondolatok jutottak eszébe, olyan nagy kedve lett volna sírni, -jajgatni, könyörögni, rimánkodni: de még ilyen esengő hangokra se tudta -kinyitni ajkait féltében. - -Végre, végre nagysokára hajnalodott. A kelő nap sugarai áttörtek a fák -sűrű lombsátorán keresztül is, s a reggeli világosság még szomorúbbnak -mutatta a két foglyot, s ezek előtt még rettenetesebbnek a környezetet, -a kiknek hatalmába jutottak. Marczona barátságtalan kifejezésü ficzkók -voltak azok, a kik őket fegyveresen körülvették; egyes apró csoportokban -állottak mellettök, s gyakran gúnyos arczkifejezéssel tekintgettek oda -rájok, s tettek felőlök durva megjegyzéseket. - -Egyszerre azonban a rablók mind egy csoportba röffentek össze, minden -zaj, minden susogás elnémult, s mindnyájan merően tekintettek egy -irányba. Azon táj felől nem sokára lódobogás hangzott fel, s kevéssel -utóbb délczeg lovag alakja tűnt elé a fák között. Maga az alak s a -rablóknak irányában mutatott s tanúsított tisztelete s magokviselete az -első pillanatra sejteték, hogy a férfiu senki más, mint Roque Guinart, a -rablófőnök. S csakugyan az volt. Körülbelől harmincz éves lehetett, jól -megtermett, közép nagyságúnál magasabb, tekintete komoly, arcza szine -barna. Hatalmas paripán ült, vasingbe öltözve s körültűzdelve oldalt -pisztolyokkal, tőrökkel, s még azon kivűl derekára övedzett görbe -kardjával. - -Éles szemének egyetlen tekintetével meglátott mindent, a fához -támasztott dárdát, pajzsot, kardot, a sovány gebét s a most is nyugton -legelő szamarat, a hosszú lovagot s a gömbölyű fegyverhordozót, még -pedig ezt a kettőt hátra kötözött kezekkel. Ezt azután nem is tudta -megállani szó nélkül. - -– Ugyan fiúk – szóla legényeihez tiszta, csengő hangon – mit -gondoltatok, hogy ennek a két ficzkónak kezét hátra kötöztétek, hiszen -talán csak nem féltetek tőlök, hogy erőt vesznek rajtatok? Oldozzátok -fel tüstént, hadd nyujtózzanak egyet az éjszakai pihenés után. - -No hiszen köszönte Sancho magában az ilyen pihenést! - -Roque Guinart figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Don Quijote oly -nagyon levert és szomorú. Közelebb léptetett hozzá s így szóla: - -– Ne szomorkodjék, barátom, hiszen nem esett valami vérszopó tigris -körmei közé, hanem Roque Guinartnak jutott hatalmába, a ki kegyelmes is -tud lenni, ha ellenkezőre nem kényszerítik. - -– Nem is az búsít – viszonzá Don Quijote – hogy kinek a hatalmába -kerűltem, hogy mi fog itt érni, – hiszen egy halállal mindnyájan -tartozunk; hanem az, hogy olyan gondatlan voltam s fegyvereimet több -lépésnyi távolságra hagytam el magamtól, úgy, hogy embereid minden -ellenállhatás nélkül, fegyvertelenűl fogtak el, nem mint a bátor -ellenség a hős ellenfelet, hanem mint a lyuk szájánál leselkedő gyerekek -a tücsköt. Iszonyú büntetése ez gondatlanságomnak, holott mint kóbor -lovagnak az lett volna kötelességem, hogy pajzsomon háljak s kardommal -takaródzam. Mert tudd meg, bátor Roque, ha lóháton vagyok, dárdásan, -pajzsosan, akkor alkalmasint másképen fordul a koczka, mert azt a dárdát -nem csekélyebb, mint maga Don Quijote de la Mancha pörgette volna. - -– Don Quijote de la Mancha! – kiálta fel Roque Guinart egész örömmel – -oh hisz ez olyan nagy szerencse, a minek ki sem tudom eléggé mondani, -mennyire örülök! Don Quijote de la Mancha! A kóbor lovagság virága, a -szükségben szenvedők gyámolítója! Az özvegyek és árvák istápja, az -egyenességek elferdítője, azaz akarom mondani a ferdeségek -kiegyenesítője! Isten hozta señor Don Quijote de la Mancha, legyen -meggyőződve róla, hogy igazán szivesen látott vendégem! - -Don Quijote bámult, Sancho Panza pedig közel állt örömében a síráshoz -meg a nevetéshez is. Talán csak nem szokás a rablóknál, hogy ha a gazda -szivesen látott vendég, a szolgáját felakasztassák. - -S mi tagadás benne, Don Quijote szivét is az öröm hatotta át; nem -félelme oszlása folytán ugyan, mint Sanchoét, mert ő valóban nem félt -Roque Guinart minden hatalmától sem, hanem büszkeségének azon magasra -emelő öntudatától, hogy ime, az ő hős tetteinek híre még az erdők -homályába, vadonába, még a rablók és útonállók közé ís eljutott. - -– Vezérszavamra mondom – szóla a rablófőnök, paripájáról leszállva s -kezét Don Quijotenak nyujtva – ha nagyságod csendesen viseli magát, egy -haja szála sem fog nálam meggörbülni. Maradjon a meddig akar, távozzék a -mikor tetszik, – de legyen meggyőződve, hogy távozását megakadályoztatni -nem, csak sajnálni fogom. - -Roque Guinart olyan udvarias beszédű volt, hogy a rablók üldözője, a hős -kóbor lovag Don Quijote maga is ugy tartotta illendőnek, hogy vele a -legudvariasabban beszéljen. - -– S honnan ismer nagyságod engemet? – kérdé sokkal nyájasabb hangon mint -a hogy még csak az imént szólt, s e kérdésére – mi tagadás – hős -tetteinek magasztalását várta feleletül. - -– Egy igen jó czimborám köszönhet sokat nagyságodnak – viszonzá Roque – -az beszélt sokat a világ leghősebb kóbor lovagjáról, ki az ő szabadságát -is visszaadta, mikor gályarabbá akarták tenni, – azután meg bábjátékának -agyonvagdalt bábjait fizette meg egészen tisztességes s illendő áron. - -Don Quijote igen is emlékezett mind az első mind a második esetre, de -hogy ez a kettő milyen összefüggésben álljon egymással, azt sehogy se -tudta elképzelni. - -– S ki volt az, ha nevét tudnom szabad? - -– Gines de Pasamonte – viszonzá Roque mosolyogva. - -– Az az akasztófavirág, a ki az én szamaramat ellopta! – kiálta fel most -Sancho, a kinek szivéből a szamarával történt esemény egy pillanatra még -a félelmet is kiűzte, de csakis egy pillanatra, mert a midőn váratlan -közbeszólására Roque Guinart hirtelen feléje fordult s éles szemével -rátekintett haragosan, Sancho Panzának úgy az inába szállt a bátorsága, -hogy abban a nyomban térdre rogyott s e szavakkal akarta jóvá tenni -rögtön belátott gondatlan kifakadását: - -– Engedelmet kérek, elszóltam magamat! - -– Ki ez a ficzkó – kérdé most Roque Guinart, megvető tekintetet lövelve -a térdelőre – a ki fülem hallatára akasztófavirágnak meri czímezni az én -barátomat? - -– Egy fecsegő – viszonzá Don Quijote – a kinek sokszor eljár a szája, s -a kit utoljára is a nyelve ver meg. Sancho Panza, az én fegyverhordozóm. - -– Aha! – mondá Roque megint nyájasabban – Sancho Panza, a ki alatt akkor -négy karóvá lett a szamár, mikor szegény Gines rászorult! Köss csomót a -nyelvedre máskor, ember, – tevé hozzá a főnök – mert ha te csomót nem -kötsz, majd én köttetek hurkot a nyakadra. - -No hiszen nem is lehetett ebben az erdőben ettől a pillantott -pillanattól fogva Sancho Panzának csak egy árva szavát is többé hallani. -Roque Guinart jobban tudott neki parancsolni, mint a tulajdon gazdája. - -A rablófőnök csakugyan szívesen látta Don Quijotet, megvendégelte, sőt -még azt is mondta, hogy a mult éjszaka igen nyugtalan lévén mindkettejök -számára, pihenjenek le most, aludjanak egyet, s ne féljenek semmitől, -nem fogja őket baj érni, hiszen Roque Guinart és csapatának egy része -vigyáz a világ legelső kóbor lovagjára! - -Sőt megtudván azt is, hogy Don Quijote Barcelonába készül: a míg a lovag -aludt, azon idő alatt egy levelet írt s küldött is el egy emberétől egy -barczelonai barátjának, megírva neki benne, hogy lássa szívesen házánál, -s oly pompás mulatságot szerez majd magának s barátainak ezzel a -hóbortos emberrel, hogy jobbat még pénzen sem lehetne vásárolni. Megírta -benne, hogy harmadnapra maga kiséri be Barczelonába a lovagot, s majd -hajnalra kelve, ott fogják találni a tengerparton, a hová jőjjenek ki -érte. - -A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque -Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék -– átöltözött parasztruhába. - -Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan -különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és -gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő -képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s -szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot. - - -XXXVI. FEJEZET. - -Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába. - -Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi -száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki -abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden -lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet, -egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor -leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt, -hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára -fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind -karabélyt használt. - -Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit -senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat -tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott -senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy -azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos -élet! - -Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don -Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele. -Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék. - -A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn, s ekkor -Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár -tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s -aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania. - -Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová, -Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen, -pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt. - -Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé. -Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők -csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék -egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak, -mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a -láthatár legalsó pereméről. - -Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket; -megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant -nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera -tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben, -melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő -lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s -legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és -távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni -kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha -tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére -ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert -hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri -csatát a mórok ellenében az öbölben. - -A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok -robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város -erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a -nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a -gályák sudárágyúi feleltek. - -A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst -homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s -vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a -fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók, -melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok -lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony -lábainak nézett. - -E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongás és -csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt -ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque -tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá: - -– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának -tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta, -ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk, -hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a -falaink között tartandó lovagjátéknak. - -Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot -dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri -lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön: -ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül -nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi -közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy -szóla: - -– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Úgylátszik itt is ismernek bennünket! - -Ekkor az a lovag, a ki Don Quijotét az imént megszólítá, újra odarobbant -hozzá s mélyen meghajolva előtte, igy beszélt: - -– Én Don Antonio Moreno, barcelonai lovag vagyok, s a kóbor lovagság -határtalan tisztelője. Kérve kérem nagyságodat, szerencséltesse szerény -hajlékomat azzal, hogy szálljon meg nálam, hadd élvezzem mentűl tovább -lélekemelő társaságát, s hadd legyen így nekem is valami csekély részem -abban a nagy dicsőségben, melyet nagyságod e mi városunkban kétségkívűl -aratni fog. - -Mire Don Quijote így felelt: - -– A diadal a jövő kezébe letett s bizonytalan szerencse; de a jelennek -kézzelfogható szerencséje s megbecsűlhetetlen öröme az, hogy a kedvező -sors nagyságod közelébe juttatott, kinek e pillanattól fogva, hódoló -tisztelője és szolgája vagyok. Parancsoljon vélem nagyságod rendelkezzék -szabad tetszése szerint, s én mindenben áthághatatlan törvénynek fogom -tekinteni nagyságod akaratát. - -Moreno lovag is épen ilyen kikacskaringózott udvariassággal válaszolt, -intett lovagtársainak, s azzal közre fogván őket, trombita és dobszó -között megindúltak a város felé. - -Mily fényes menet! Mily nagy kitűntetés! Mily szivemelő boldogság! - -De jaj, a gonosz, a ki minden baj szerzője, – s az utczás gyerekek, a -kik még a gonosznál is gonoszabbak, még is csak meg akarták s meg is -tudták zavarni ezt a pompás bevonúlást. - -Két ilyen semmirekellő gézen-gúz, valóságos pokol fajzatja nagy -vakmerőséggel keresztűl tört az ember- és lovagtömegen, s az egyik a -szamár farkát, a másik meg a Rocinanteét emelte föl, s nagy -hirtelenséggel odanyomtak egy-egy jó teli marék szúró tüskét. Azzal -aztán persze úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A szegény -állatok abban a nyomban alig tudtak hová lenni kínjokban ez eddig soha -nem érzett sarkantyútól, behúzták a farkukat, de mennél jobban behúzták, -a tövis annál jobban szúrta, gyötrelmökben ekkor elkezdtek rugdalózni, -kapálózni, hányták-vetették magokat a mig végre gazdáikat szerencsésen -földre teremtették. - -Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restelte a dolgot; meg kellett -állania az egész diadalmenetnek, körülvizsgálták a paripákat, kutatták -megbokrosodásuk okát, s utóljára is rátalálva, nagy nehezen tudták csak -megszabadítani a tüskebokrétáktól. - -Ekkor aztán újra felültek, de most már minden lépten-nyomon, hol az -egyik, hol a másik tekingetett hátra, hogy a gonosz csalárdság ne -ismétlődjék, s a zene és öröm újjongás hangjai között igy vonultak be -Don Antonio Moreno vendégszerető, gazdag házába. - - -XXXVII. FEJEZET. - -Nagyfontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával. - -Valamint mindenütt, a hol csak megszállt Don Quijote, úgy Don Antonio -Morenonál is sok mulatságuk volt a házbelieknek és minden ismerősüknek a -la manchai bogaras lovaggal. - -Sokszor igazán gyönyörködtek értelmes, szép eléadásán, okos, elmés -megjegyzésein, máskor azonban megint jóízűket kellett nevetni -bohóságának, mihelyest a kóbor lovagság sületlen dolgai kerültek -szőnyegre. - -Itt Barcelonában is csak úgy csodálkoztak rajta az emberek, mint másutt -mindenütt, hogyan lehet egy és ugyanaz a férfiu egyben oly értelmes, -másban oly balgatag; itt is ép úgy sajnálták mint mindenütt másutt, hogy -ez a jó és nemes szívü ember, ezen egy furcsaságba mennyire bele van -bolondulva. - -A csintalanabbak ennélfogva sok tréfát is megengedtek vele magoknak, a -mik annál nevetségesebbekké lettek, mennél komolyabban vette Don -Quijote. Itt is egészen úgy bántak vele mint valóságos kóbor lovaggal, a -kit mindenki és minden alkalommal ki akart tűntetni, a lovag pedig egész -komolysággal fogadta e hódolatokat s épen ezáltal lett a tréfálóknak -nevetség tárgyává. - -Másodnap már az egész Barcelona tudta, hogy a hóbortos lovag Don Antonio -Moreno vendége, harmadnap pedig már a városon kivül is mindenfelé Don -Quijotéról s a véle üzött tréfákról beszéltek. A hová csak ment, -mindenütt megbámulták, s persze – háta mögött jól ki is nevették -szegényt. Szánni lehetett saját maga által készített gyászos sorsát, s -minden jobb érzelmü ember igazán óhajtotta, bár csak ki lehetne -betegségéből gyógyítani. Ezt azonban többen óhajtották, mint a hányan -hitték, hogy lehető legyen. - -Kinek volt igaza… előre nem szabad megmondanunk. - -Hanem annyi bizonyos, hogy a mióta Don Antonio Moreno élt és gondolkozni -tudott, soha annyira meg nem lepte semmi, mint az a jelenet, melynek -épen az ő háza lett színhelyévé egy napon s épen akkor, midőn egy nagy -ebédelő társaság ült együtt az asztalnál. - -Don Quijote most is, mint mindig, az első helyen ült az asztalfőnél, a -szót most is, mint rendesen ő vitte, s a beszéd tárgyát, mint -leggyakrabban, a kóbor lovagság viselt dolgai képezték. Épen arról folyt -a szó, hogy a néhány nap mulva megtartandó lovagjátéknál ki lesz a -győztes s ki fogja elnyerni azon jutalmakat, melyek a diadalmas számára -ki vannak tűzve. - -– Ki nyerné el más, mint a mi tisztelt vendégünk Don Quijote de la -Mancha úr! – mondá señor Moreno – s én előre is poharat mernék üríteni -győzelme örömére. - -– Isten tudja – mondá Don Quijote s mélyen felsóhajtott – a fegyverek -szerencséje is forgandó, s néha épen azt hagyja el hűtlenül, a kit -sokáig kisért. Multamra nézve nincs miért pirulnom, jövőmet azonban -Isten tudja! - -S alig mondá ki e szavakat, majdnem ugyan abban a pillanatban kitárult a -terem szárnyas ajtaja, s az egész ebédelő társaság legnagyobb és igazi -meglepetésére egy tetőtől-talpig pánczélos és sisakrostélyát mélyen -lebocsátott lovag lépett a terembe. - -– Itt van! – kiálta fel a sisakos, rostélya nyilásán keresztül Don -Quijotera szögezve villogó szemeit – csakhogy itt van! - -Az asztal mellett ülők mindnyájan, ki meglepetve, ki ijedten, de mind -fölugrottak helyükről. - -Minek láttára az ismeretlen lovag mélyen meghajtá magát a házi gazda -előtt s ahhoz intézve szavait, így szólott: - -– Señor Don Antonio Moreno! Bocsánatot kell kérnem mindenek előtt -nagyságodtól, hogy ily váratlanul, illetlenül s ily alkalmatlan időben -zavarom háza és vendégei szent nyugalmát. De az eskü, melyet tettem, a -lovagrend, a melyhez tartozom, az ügy fontossága, melyben jövök, még -ezen vakmerőséget is ki fogja menteni. - -Don Antonio Moreno semmikép sem tudott a dologgal tisztába jönni. Nem -tudta elképzelni, ki lehet e lovag, a kit sem hangjáról, sem -fegyverzetéről fel nem tudott ismerni, és sehogy sem vala képes -tájékozni magát, valami hozzátartozónak tréfája akar-e lenni az egész -vagy pedig csakugyan még egy másik olyan bolond is van a világon mint -Don Quijote. - -Ezen kétség között habozva, s ha talán tréfa, azt elrontani, ha pedig -komoly, sérteni nem akarva, így szóla a lovaghoz: - -– Mind az eskü, mind a lovagrend, mind az ügy sokkal tiszteltebbek -előttem, semhogy rosz néven venném nagyságod megjelenését. Magam is -lovag vagyok s tudom, hogy lehetnek olyan eskük és olyan ügyek, melyek -ily gyors és határozott intézkedést követelnek. Szóljon, lovag úr -bátran, mi kihallgatjuk. - -S azzal Don Moreno intésére a vendégek ismét mind helyet foglalván, az -ismeretlen így kezde szólani: - -– Hírűl vettem, hogy egy kóbor lovag, egy bizonyos Don Quijotécska de la -Mancha nagy kevélyen azt hirdeti, hogy az ő menyasszonya Dulcinella del -Toboso a legpáratlanabb szépség a világon. Engem sértett meg ezzel, mert -megsértette hölgyemet, Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de -Mirandát, a ki oly szép, oly gyönyörü, hogy az a Tépázó vagy Toboso még -csak arra sem méltó, hogy a papucsa talpát megcsókolja. - -– Sancho! – rivalt föl e szavakra a már is lángharagban forró Don -Quijote – Sancho! Ide Rocinantet, ide pajzsomat, fegyveremet! - -S majd hogy keresztül nem ugrott az asztalon a vendégek feje fölött, -hogy ott a hely színén s azon frissiben torolja meg ezt az iszonyu -sérelmet, melynél borzasztóbb lovagot nem érhetett. - -Alig tudták lecsillapítani, hogy várja be az ismeretlen szavainak végét. - -– Mihelyest ezen vakmerő hazugságról értesültem – folytatá az ismeretlen -– rettentő haragomban azonnal olyan nagy esküdt fogadtam mint Mantua -őrgrófja, hogy addig nem nyugszom, terített asztalról nem eszem, födél -alatt nem hálok, a míg ezt a lovagocskát föl nem keresem, meg nem -találom, ki nem hivom, földre nem terítem s tévedése bevallására nem -kényszerítem. Megesküdtem, hogy akárhol és akármikor találjak rá, ha -reggelinél, ha ebédnél, ha vacsoránál, ha házban, ha templomban, ha -uton, ha nem uton, ha vizen, ha szárazon, – én rögtön kihívom és ha -rögtön el nem fogadja a párbajt s nyomban meg nem küzd velem: négy -trombitással kürtöltetem ki a világ négy sarka felé: hogy a győzelem az -enyim, s nincsen rútabb majom Dulcinella vagy Pulcinella néninél s -nincsen gyávább lovag Don Quijoténál! - -– Sancho! – kiálta Don Quijote oly harsány hangon, hogy a terem szinte -rengett bele – Sancho Panza, nyergelj! - -Sancho, a ki nevének előbbi kiáltására azonnal besietett a -cselédszobából, látva urának haragtól lángoló arczát s hallva az egymás -között váltott szavakat: csakugyan nem vette tréfára a dolgot, hanem hű -szolgához illően megfordult a sarkán, ki a szobából, le az istállóba s -rögtön felnyergelte Rocinantet, hogy ura parancsára minden pillanatban -készen legyen. - -Míg a fegyvernök ennek végzésében odafáradozott, a párbajra hívó lovag -igy folytatta fenn a teremben vakmerő szavait: - -– Nyomról-nyomra követtem ezen Don Quijotét. Könnyü volt utána jönnöm, -nem ugyan hőstettei, hanem bolondságai hírének nyomán, mert akármerre -ment, mindenütt annyi hóbortosságot követett el, hogy még a gyerekek is -nevetve emlékeznek rá. Igy tehát nem volt nehéz megtudnom, hogy -Barcelonába jött s bizonyos elhullatott tövis pamatok egyenesen ide -vezettek, a hol csakugyan fel is találtam. Kérdezem tehát ezen -fenhéjázó, elbizakodott, magahitető Don Quijote de la Mancha nevű úgy -nevezett kóbor lovagot: visszavonja-e állítását, be vallja-e láttatlanba -is, hogy Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Miranda százszorta -szebb, mint Dulcinea del Toboso, vagy pedig kész velem a lovagság szabta -korlátok között és törvények értelmében párbajra kelni leveretésig, vagy -ha úgy tetszik életre-halálra? - -– Semmi egyébre se vagyok kész – dörgé Don Quijote – mint küzdeni -életre-halálra s fogadom, hogy vakmerőségednek kegyetlenül megadod az -árát. - -S azzal indult fegyverkezni. - -Don Antonio Moreno s a többi vendégek mind tartóztatták, kérlelték ezt -is, amazt is, elkövettek volna mindent, hogy kibékítsék őket: de egyik -fél oly hajthatatlan volt mint a másik. - -Mindössze is annyit tudtak kieszközölni, hogy a párbaj félóra mulva -történjék meg Moreno úr házának téres, tágas udvarán, mely idő elegendő -lesz arra, hogy a két lovag fölfegyverkezzék, ügyét-baját elrendezze, a -pályabirákat megválaszszák, a viadal feltételeiben megállapodjanak s a -szolgák a vivóteret elkészítsék. - -Az ismeretlen lovag akkor ujra mélyen meghajtá magát Don Antonio Moreno -felé, üdvözölte – az egy Don Quijote kivételével – a többi jelenlévőket -is mind s azzal eltávozott, Don Quijote is sietett fegyverkezni. - -A mig a két lovag távol volt, Moreno úr és háza vendégei mind -összesúgtak, nem ismeri-e közülük valaki ez idegent, s nem az ő társaik -valamelyikének tréfája-e az egész? Azonban csakugyan teljesen ismeretlen -volt mindnyájok előtt s ki nem tudták találni ki s mi lehet. - -– Most már benne vagyunk, – mondá a házigazda majdnem kedvetlenűl – -mulattunk a tréfán, tűrnünk kell hát a kellemetlenséget is. Majd -meglássuk mi lesz belőle. - -… A félóra még el sem múlt, a pályatér el volt igazítva a Moreno-ház -udvarra nyíló ablakai, csarnokai mind telve kiváncsi szemlélőkkel, -Rocinante a maga teljes soványságában kivezetve az istállóból, Don -Quijote meg a maga egész hosszúságában rajta már a hátán, – fején -idomtalan sisakjával s kezében a rengeteg dárdával: midőn a Moreno-ház -kapúja előtt kürt harsant meg, s a jövő pillanatban gyönyörű, de roppant -erős, megtermett igazi hadi ménen berobbant az ismeretlen lovag, jobb -kezében ő is hatalmas dárdanyéllel, balkarján pedig pánczéllal, melynek -czímere egy csillogó-villogó fényes ezüst hold vala, a melyről a vitéz -épen a „Fehér-Hold“ lovagjának neveztetett. - -Most már meg lehetett választani a pályabirákat is s megszabni a viadal -feltételeit. Amazok megválasztása után a Fehér-Hold lovagja így szólott: - -– Lovagi kötelességem, jegyesem dicsőségének védelme hozott engem e -helyre. Valld be lovag, hogy nekem van igazam, s akkor megkiméled -magadat a haláltól, valamint engem is azon fáradságtól, hogy éltedet -vegyem. - -– Ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek, nem kivánok tőled -egyéb elégtételt, hanem csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s -felhagyva minden kalandkereséssel: álló egy egész esztendeig vonúlj -vissza és tartózkodjál odahaza, nem nyulva sem kardhoz, sem dárdához, -sem a hadakozás semminemű fegyveréhez. Ezt meg kell ígérned és fogadnod -lovagi becsületszavadra, s akkor hiszek neked, mert kóbor lovag oly -aljas nem lehet, hogy adott szavát megszegje. Ha pedig te győznél le -engemet, szabadon rendelkezhetel életemről, bírd zsákmányúl fegyveremet -s paripámat, azonfelűl pedig hőstetteimnek híre is fűződjék a tieidnek -koszorújához, hogy a mit valaha én tettem, minden ember úgy tartsa és -tekintse, mintha te tetted és végezted volna. - -Don Quijotet az ebédlő teremben hallott vakmerő szavak után nem lepte -már meg szerfölött a Fehér-Hold lovagjának e fenhéjázó kihívása. -Szívében elegendő haraggal ugyan, de azért magatartásában teljes nyugodt -méltósággal így válaszolt: - -– Fehér-Hold lovagja, kinek hőstetteiről mind e mai napig semmit sem -hallottam: bátran esküvel merném állítani, hogy a magasztos Dulcineát -nem láttad szinről színre sohasem, mert ha láttad volna és van szemed, -bizonyosan nem vetemülsz e kérkedésre, mert az ő egyszeri látása is -meggyőzhetett volna arról, hogy soha sem volt s nem is található olyan -tökéletesség, melyet az övével egybe lehetne hasonlítani. Így tehát nem -akarva épen azt mondani: hazudsz, csupán annyit mondok: tévedsz -állításodban. A mi pedig a kihívást illeti, azt a fölöttünk ragyogó nap -s a köröttünk lévő pályabirák jelenlétében s tanúbizonysága mellett -elfogadom, csupán azon egynek kivételével, hogy győztességem esetén a te -hős tetteidnek híre is rám szálljon. Ezekre nem vágyakozom, mert nem -tudom azt sem, hogy mi fán termett hőstettek azok. Én beérem a magam -hőstetteivel, ám legyenek olyanok a milyenek. Foglalj helyet tetszésed -szerint, foglalok tüstént én is, s a kit Isten győztessé tesz, -Szent-Péter is áldja meg. - -S azzal megfordítá Rocinantet, hogy az udvar túlsó végén a támadásra -szükséges távolságban helyet foglaljon. Hasonlóképen tett a Fehér-Hold -lovagja is, s majdnem egy pillanatban fordúltak megint vissza is, hogy -egymással farkasszemet nézzenek. - -Most az e végre megkért pályabiró jelt adott a rohanásra. - -A lovagok egyszerre sarkantyúzták meg paripáikat, de a Fehér-Hold -lovagjáé sokkal gyorsabb futó lévén a vívótérnek kétharmadán is -átvágtatott addig, a mig a szegény Rocinante csak állóhelyéből is -nagynehezen kiczammogott. Igy aztán oly hatalmas erővel ütött rá a -manchaira, hogy a támadásra nekiszögzött dárda használása nélkül is, a -puszta összerobbanással rettenetes módon földrezuhantatta Rocinanét -lovagostól. Don Quijote olyan hosszan elterűlt a földön, a mennyire csak -kinyúlhatott; Rocinante nemkülönben. Ennek láttára a Fehér-Hold fürge -lovagja, még mindig lóháton, rögtön ott termett Don Quijote mellett, s -dárdája hegyét a legyőzött sisakja rostélyának szögezve így szóla: - -– Le vagy győzve, lovag, de még halva is azonnal ha nem teljesíted a -viadal feltételeit! - -Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja -rostélyát, mintha a sírból szólna, olyan tompa, olyan bágyadt hangon -mondá: - -– Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy e világon, én pedig -földkerekségen a legszerencsétlenebb lovag, s nem volna rendén, ha -gyávaságom ez igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdával, lovag, s vedd -el életemet, ha már elvetted becsületemet! - -– Távol legyen tőlem! – viszonzá a Fehér-Hold lovagja sokkal nemesebben -mint eddigi nyilatkozataiban – éljen, éljen a señora Doña Dulcinea del -Toboso szépségének híre a maga egész teljességében, s én – a mint előre -kikötöttem – beérem azzal is, ha Don Quijote úr visszavonúl falujába egy -esztendőre, s ennek mától számítandó lefolyásáig, semmiféle -lovagkalandba nem keveredik. - -– Azt megtartom – nyögé Don Quijote – ha belehalok is fájdalmamban; de -megtartom, mert becsületszavam kötelez rá. - -– S én annak meghiszek – viszonzá a Fehér-Hold lovagja – Isten velünk! - -S azzal, még minekelőtte valaki szólhatott volna neki, vagy -tartóztathatta volna, a kapu felé fordúlt, köszönt a néző seregnek és -elvágtatott. Don Aotonio Moreno azonban hirtelen utána küldte egy -szolgáját azon meghagyással, megtudja minden áron, hol van a győztes -lovag szállva, mert ő tudni akarja, hogy kicsoda. - -Mig a szolga a távozó után odajárt, addig a földre teritett Don Quijotét -fölemelték, sisakja rostélyát felnyiták s úgy tapasztalták, hogy arcza -egészen sápadt, s csak úgy csorog rajta az izzadás. Rocinante is annyira -tönkre volt téve, hogy jó darabig meg se tudott mocczanni. Sancho -egészen búnak eresztette fejét s keserűségében se szó, se beszéd nem -jött ajakára. Úgy látszott neki, hogy a mi történt az puszta álom volt s -az egész jelenet merő boszorkányság. Látta urát legyőzötten s arra -kötelezve, hogy egy álló esztendeig fegyvert nem fog. Hős tettei, -dicsőségének fénye halaványulni látszék előtte s újabb ígéreteinek -reménye úgy eloszlani, a mint a füst eloszlik a szelek szárnyain. - -S mikor Don Quijotét fölemelték, hogy karon vigyék ágyba, minden -bohósága mellett a jelenlévők, de még a szolgák is sajnálkozó -tekintettel néztek rá, a hű Sancho Panza pedig csendes zokogással s -könnyes szemekkel segítette vinni szerencsétlenül járt gazdáját. - - -XXXVIII. FEJEZET. - -A legyőzetés után. - -A Fehér-Hold lovagja után küldött szolga nem sokára biztos tudósítással -tért vissza gazdájához. Don Antonio Morenonak sem kellett több, hogy -tüstént menjen s felkeresse a diadalmas lovagot. Ez egy közel -vendéglőben volt szállva, hová a látogató épen akkor kopogtatott be -hozzája, midőn sisakját és pánczélját egy inas segítségével levetette -már magáról. - -A győzelmes lovagot kissé kellemetlenűl lepte meg az első pillanatra Don -Quijote házigazdájának megjelenése, midőn azonban Moreno úr egész -illedelemmel kért bocsánatot a betolakodásért, a fiatal férfiú -mosolyogva jegyzé meg: - -– Csak a kölcsönt adja vissza, señor Don Antonio, mert én voltam a -sokkal vakmerőbb, a ki nagyságod házába oly illetlenül berontottam, a -mit más, rendes körülmények között, meg nem tettem volna egy világért -sem. Most kérek érte ünnepélyesen és igaz szívem szerint bocsánatot. - -Don Antonio Moreno e néhány szóból azonnal belátta, hogy itt nem -hóbortos lovaggal, hanem egészen józan, értelmes, tanult fiatal emberrel -van dolga, a kinek előbbi szereplése ezáltal még sokkal érdekesebb s -egyszersmind érthetetlenebb lett előtte. - -– Jól tudom uram – folytatá most az ifju, helylyel kinálva meg vendégét -– jól tudom, nagyságod azért jön, hogy megtudja ki vagyok. Nincs miért -titkolóznom, csupán tiszta, becsületes szándékom érdekében azért kell -esedeznem: el ne áruljon nagyságod Don Quijote urnak, mert akkor -teljesen kárba veszett jóakaratú s talán nem is sükertelen fáradságom. -Az én nevem, uram, Carrasco Sámson, s tanuló vagyok a salamancai -egyetemen. Egy faluban lakom Don Quijoteval, a kinek, mint különben -áldott, ritka nemeslelkű jó embernek, bohósága és hóbortossága -mindnyájunkat, a kik csak ismerjük, de főleg engemet, szánalomra -gerjesztett iránta. Mind szerettük volna ez egy bajából kigyógyítani, de -egyikünknek sem sikerült. Végre énnekem az a gondolatom támadt, egyedül -abból lehetne reményleni állapota jóra fordulását, ha az ember rá tudná -venni, hogy legalább is egy évig egészen csendesen és nyugton honn -maradjon s felhagyjon minden hóbortos kalandozással. Hogy erre -rávehessem, valami három hónappal ezelőtt kóbor lovagnak öltözötten -útját álltam. Akkor a Tükrök lovagjának neveztem magamat s az volt a -szándékom, hogy párbajra kelek vele s legyőzöm, de semmi kárt nem teszek -benne, egyedül azt kötöm ki a viadal feltétele gyanánt, hogy a legyőzött -fél vesse alá magát a győztes akaratának. Én – a ki őt előre is -legyőzöttnek gondoltam – azt szándékoztam feltétel gyanánt szabni: -menjen haza falujába s el ne távozzék onnan egy álló esztendeig. A sors -azonban másként rendelte, ugyanis egy szerencsétlen véletlenség folytán -ő győzött le engemet, letaszított lovamról s Isten csodája, hogy -bohóságában életemet nem vette. Szándékom tehát nem sükerült. Ő tovább -ment aztán a maga utján, én meg visszatértem legyőzötten, -szégyenszemmel, nagy haraggal s egészen összezuzva a valóban veszedelmes -eséstől. Mindazáltal feltett szándékom nem változott, hogy még egyszer -fölkeresem s legyőzöm, a mint ma, hála Isten, szerencsésen meg is -történt. Nyersen kellett fellépni ellene, és érzékeny szívét épen ott -sértenem, a hol hóbortossága folytán legkönnyebben s legmélyebben -sérthető. Más elkergetett volna az ilyen ostoba kihívással, de róla -bizonyosan tudtam, hogy haragra lobban s nem lesz addig nyugta, a mig -velem meg nem vív. Lovam, fegyverem, sőt talán dicsekvés nélkül -elmondhatom, fiatal könnyüség és vivási ügyességem majdnem kétségtelenné -tették a könnyü diadalt, s ez magyarázza meg tettetett hányavetiségemet. -Ő oly pontosan be szokta tölteni a kóbor lovagság törvényeit s egyenes, -tiszta lelke annyira szentnek tartja a becsületszó megszeghetetlenségét, -hogy az ő igéretére bizonyosan lehet épiteni. Az már most minden -kétségen fölül áll, hogy haza jön, nyugton fog maradni, csak mi legyünk -aztán elég ügyesek, a nyert egy esztendő czélszerü felhasználásában. Az -én lovagságom eddig tartott, ennyiből állt, s meg vagyok elégedve -szereplésemmel, mert Don Quijote urat tiszta szívből szeretem és -becsülöm s épen ezért újra is esedezve kérem nagyságodat, el ne árulja -előtte titkomat. - -Don Antonio Moreno ezt ismét megigérte, helyeslését fejezte ki Carrasco -Sámsonnak nemes áldozatkészségeért, s tiszteletteljes üdvözléssel vált -el a jóindulatú ifjutól, a ki még azon órában felpattanván ugyanazon -paripára, melyen a viadalra jött, még az nap hátat fordított a városnak -s visszatért szülei hajlékába falujokba… - -Don Quijote hat napig nyomta az ágyat, kedve szegetten, szomoruan, -gondolatokba mélyedve és elkomorodva, mert szerencsétlen legyőzetése -járt eszén keresztül kasul folytonosan. Sancho váltig vigasztalta s -egyebek közt így szóla hozzá: - -– Emelje föl a fejét, kedves jó uram, s ha csak lehetséges, viduljon fel -kissé s adjon hálát az Istennek, hogy ha már a földre teremtették is, -legalább bordazuzás nélkül ujra talpra állhatott, hiszen tudhatja, a hol -vesznek, adnak is s nem sütnek ott mindig pecsenyét, a hol nyársat -mutogatnak. Mutasson fügét a doktornak, mert ebben a betegségben nem -szorult rá nagyságod a segítségire. Gyerünk haza s ne barangoljunk többé -ismeretlen tájakon kalandok után. Mert ha az ember jól meggondolja: én -vagyok itt inkább a bukott fél, nagyságod meg csak az esett. Én -kormányzóságom megszüntével örökre lemondtam arról, hogy még egyszer -kormányzóvá legyek, de arról ugyan nem, hogy gróffá legyek; már pedig -ebből se lesz többé semmi, ha nagyságod a kóbor lovagságot abba hagyva -királylyá nem lesz s igy az én sok szép reménységem mind füstbe ment. - -– Hallgass, Sancho, hiszen jól tudod, hogy az én visszavonultságom s -elzárkozottságom nem tart tovább egy esztendőnél; akkor aztán ujra -visszatérek tisztes foglalkozásomhoz s majd akad még akkor is királyság -nekem nyerni, és grófság neked ajándékozni való. - -– Az Isten hallgassa meg! – mondá Sancho – az ördög pedig süket legyen! -Mindig azt hallottam, jobb a jó reménység a silány valóságnál. - -Igy vigasztalta Sancho gazdáját, a ki aztán végre fel is kelt az ágyból -s azt mondá: elég erősnek érzi magát immár, hogy lóra ülhessen s haza -utazzék. - -Don Antonio Moreno próbára akarta tenni becsületszavának megtartására -nézve s azt mondá neki: ne menjen még, maradjon itt a lovagjátékra s -lépjen ő is a sorompók közé, hátha a Fehér-Hold lovagjával történt -szerencsétlen párviadalban szenvedett vereségét ott annál nagyobb -dicsőség fogja követni. - -Don Quijote megütközéssel hallá e csábítást, s fejét rázva így szóla: - -– Az Isten sem segítene meg, ha adott szavamat megszegném. Megigértem, -hogy egy esztendőre magányba vonulok, s ezt az igéretet meg kell -tartanom még ha a legfényesebb császári koronával csábítanának is az -ellenkezőre. És bizonyosan meg is fogom tartani úgy annyira, hogy hálás -köszönetet mondva nagyságod jóságáért, szíves vendégszeretetéért, még ma -utra kell indulnunk, hogy mentől hamarább hazaérkezhessünk. - -Don Moreno tisztelettel nézett a becsületszót ily szentnek tartó nemes -lovagra, szíves bucsút vett tőle s igazán örült, hogy ezt a jó embert -személyesen is megismerhette. - -Ur és szolgája pedig még az nap csakugyan elindultak haza felé. Jaj de -mennyire más volt a vert seregnek, a visszatérő legyőzött lovagnak képe -most, mint a mikor ezer reménynyel dagadó szívvel kalandkereséseire -egykor elindult! Akkor sisakosan, pánczélosan, fegyveresen s büszke -ábrázattal ült paripáján, Sancho Panza is vigan az ő szamara hátán: most -pedig Don Quijote fegyvertelenül, sisakatlanul, közönséges polgári s uti -öltözetben vonult tova a még sokkal fáradtabb Rocinanten, Sancho meg, a -kinek szamarára a fegyverzet, dárda, sisak és pánczél volt teher gyanánt -felrakva, – csakugy kutya módra, gyalogszerrel ballagott mellette. - -Mikor Barcelonából leveretése gyászos városából kiértek, Don Quijote nem -állhatta meg, hogy egy bús, fájdalmas, szomorú pillantást ne vessen a -házak nagy tömegére s fel ne sóhajtson: - -– Itt volt Trója! – Itt fosztott meg a szerencsétlenség, nem pedig a -gyávaság már kivívott dicsőségemtől; itt mutatta meg rajtam -forgandóságát a szerencse: itt homályosultak el hőstetteim, szóval itt -rogyott le szerencsém úgy, hogy soha többé föl sem tud emelkedni! - -– Ugyan hagyja el azt a szívet maró búsongást, kedves jó uram – mondá -Sancho, a ki nevetni akart, pedig úgy sajnálta gazdáját, hogy majdnem -sirva fakadt – búsuljon a ló, elég nagy a feje, vegyen példát rólam, -nagyságod, látja én kormányzókoromban is vidám voltam, s most mint -gyalogszerrel járó csatlós, most sem vagyok szomorú. - -– Szerencsés ember vagy, Sancho – viszonzá Don Quijote, – a kit a hírnév -és dicsőség álmai soha nem bántottak, s nem is tudod mit tesz az ilyen -veszteség kínját, fájdalmát hordozni! De én, de én! Oh, – miért is -hagytam magamat elragadtatni haragom által, a mi annyira elvakított, -hogy figyelembe sem vettem diadalmas ellenem paripájának elsőbbségét! De -már vége, – későn van, későn van! - -– Az ám – vette át a szót Sancho – a példabeszéd pedig azt tartja: késő -bánat, ebgondolat. Hát ne bánkódjunk. Hanem nekem is volna valami -mondani valóm, uram. Tetszik tudni, hogy nekem a gyalogolás soha se volt -kenyerem; már pedig most alkalmasint jó darab földet kell igy az -apostolok lován bejárnom. Nem tehetnénk e hát mi is úgy, mint hajdanta a -legyőzött kóbor lovagok tettek, mert hiszen azokon is megesett hébe hóba -az ilyen szerencsétlenség, hogy akaszszuk fel ide valamelyik fára ezt a -sok lim-lomot, s hadd én üljek helyettök kedves szürkém hátára; ha én -oda megint felkuporodtam, s talpam nem a földet tapossa, hanem fölötte -fityeg a levegőben: akkor aztán füttyöt hányok minden nyomoruságnak, s -azzal se törődöm, ha egy álló esztendeig tart is az utazás. - -– Igazad van Sancho – mondá Don Quijote egészen fellelkesűlve – Don -Roldan is így tett, s diadaljelvények gyanánt egy tölgyfára akasztotta -fegyvereit. Akaszszuk fel mi is s irjuk alá ezt a verset: - - Don Quijoteé volt e kard, e pánczél, - Ki előtt a dicsőség volt csupán czél! - -– Mintha csak lelkemből szólt volna nagyságod! – kiálta föl Sancho – oly -gyöngy-szavak voltak ezek! De én meg a mondó is vagyok, ha útközben -Rocinantera nem lenne szükségünk, még azt is jó volna valami fára -akasztani s itt hagyni. - -– De még sem – mondá Don Quijote – se a ló, se a fegyverek ne függjenek; -ne mondja senki, hogy a jó szolgálatért rosszúl fizettem. Csak gyalogolj -te, Sancho, s oszd meg ilyen módon gazdád legyőzetésének szomorúságát. - -Mit volt tennie Sanchonak, fohászkodott egy nagyot s ment tovább szamara -mellett. - -S minthogy Don Quijote – adott szava szerint – nem kereste most a -kalandokat, nem is talált egyetlen egyet sem, úgy hogy egész utjok -napokon keresztül oly csendes volt, mint két békes utazóé, a kikkel -semmi olyas nem történt, a mi különösen érdemes volna a följegyzésre. - -Csak egyszer lobbant fel Quijoteban a lelkesedés szikrája utközben, mely -aztán a felderülés fényét vetette arczára egy kevés ideig. Gyönyörü -árnyas erdőhöz érkeztek, mely mellett kies völgyecske terűlt, közepén -kristálytiszta patak vizétől áthasítva. - -Don Quijote sokáig gyönyörködve nézte ezt a valóban kies tájékot. - -– Megvan! – kiálta föl egyszerre s örömmel csettentett ujjával – ez -igazán szerencsés gondolat! - -Sancho, a ki urát leveretése óta nem látta ily vidámnak, azonnal -megkérdezte, mi az a szerencsés gondolat? - -– Emlékszel-e azokra a díszes öltözetü pásztorokra, Sancho – kérdé Don -Quijote – a kiknek társaságában olyan kellemes órákat töltöttünk amaz új -Arkádiában? - -– A kiknek sátrokban olyan jól ebédeltünk? – kérdé Sancho is – s a -kiktől távozva, az országút közepén a bikák úgy meggyomroztak bennünket? - -– Igen, azokra – viszonzá Don Quijote – látod azok igazán okosan -cselekedtek. - -– A bikák? – mondá Sancho tagadólag rázva fejét. - -– Nem, te ostoba; hanem azok az előkelő urak és asszonyságok, hogy olyan -kellemes pásztori mulatságokkal töltötték idejöket. Látod, Sancho, időnk -nekünk is lesz; lesz egy egész esztendőnk! Tudod-e mit fogunk tenni? -Beállunk pásztoroknak! - -– Ez már aztán igazán szerencsés gondolat! – felelt Sancho egész örömmel -– nincs is a pásztoréletnél gyöngyebb élet. Egye kutya ahoz képest az -egész kóbor lovagságot! Milyen jó gondolat! - -– Ugy-é? – folytatá Don Quijote egészen neki melegűlve – Veszek én majd -egy pár juhocskát s minden más egyebet, a mi a pásztorélethez szükséges. -A nevünket mind megváltoztatjuk; az én nevem Quijotiz lesz, a tied meg -Panzino lehet, a mi igen szépen hangzik. Szerte barangolunk majd erdőn -mezőn, egyszer vidám, másszor kesergő dalokat zengedezve, s szomjunkat -most a források ömleteg kristályával, majd a tiszta csergeteg, majd meg -a dús folyók vizével oltogatva. - -– Meg azzal a jó friss tejjel, a mit magunk fejünk – toldá meg Sancho. - -– Ellátnak bennünket édes gyümölcsökkel bőkezűleg a tölgyek, fedéllel a -kemény paratölgyek törzsei, árnyékkal a füzfák, illattal a rózsák! - -– Pecsenyével meg a kecskék – tevé hozzá a másik utitárs. - -– Ezer szinü tarka szőnyeget terítenek alánk a téres-tágas virányok, -lehelletével kedveskedik az illatos, üde levegő, fénynyel a hold és a -csillagok, még az éj homályának daczára is, – örömmel a dal, -felvidulással a sírás, versekkel a költészet. - -– Sajttal, túróval meg a juhocskák – mondá Sancho, a kinek majd a nyála -csordúlt ki már a szép élet gyönyörü vázolásánál – oh pedig, van e a -világon valami pompásabb, mint az a friss juhturó, vagy az a páratlan -dicsőségű zsendicze! - -– Dalolunk, énekelünk, ábrándozunk, csapongunk éjjel-nappal – folytatá -Don Quijote. - -– S le-le heveredünk egy árnyékos szilfa alá – mondá Sancho – s akkorát -alszunk, hogy három ember alvásának is beillenék. - -– Oh mily szép, mily kellemes élet lesz! - -– Oly szép – fogta fel megint Sancho a szót – hogy mihelyest Sámson -deák, meg Miklós mester a borbély, neszit veszik, tudom Isten azok is -felcsapnak pásztoroknak. De nagy szerencse lesz, ha még a papunknak is -kedve nem szottyanik velünk tartani, a mikor aztán hiába csendítenének -vecsernyére. - -– Igazad lehet, Sancho – viszonzá Don Quijote – s a tanuló Carrasco -Sámson, ha ugyan ő is beáll a pásztor-társaságba, pedig bizonyos, hogy -beáll, Samsonino pásztornak vagy Carrascon pásztornak hivathatja majd -magát; Miklós borbély meg Niculosonak, a mint hajdan Roscan is tett, a -kit Nemorosonak neveztek; de már, hogy a tiszteletesünknek mi nevet -adjunk: azt nem tudom, hacsak a hivatalától nem vesszük kölcsön s -elnevezzük Curiambro[11] pásztornak. - -Sancho pedig áldotta a gondviselést, hogy urának ezen gondolatot juttatá -eszébe, a melybe Don Quijote most annyira beleszeretett, hogy vége -hossza nem lőn a pásztoréletről való tervezésnek. - -– Hála Isten – mondá Sancho – igy legalább vigabban utazunk, s nem bánt -bennünket semmi szomorúság. - -Igaza volt-e, jól sejtett-e, majd meglátjuk a következő fejezetben. - - -XXXIX. FEJEZET. - -Három ezer ütés pattog Sancho Panza vállára. - -A pásztorélet tervezése sok örömet adott és sok szórakozást nyujtott Don -Quijotenak hazafelé utaztában. Egészen felvidult. Kifogyhatatlan volt a -szebbnél szebb képek kifestésében, elésorolásában. Egyszer azonban, épen -egy délutáni pihenés alkalmával, hirtelen elborúlt s szomorúbbá lett -mint valaha. - -– Mi bántja nagyságodat megint? – kérdé Sancho, észrevéve ura -elkomorodását – a pásztorélet vidámságába nem illik ám az ilyen -roszkedvűség. Erről előre is le kell mondani, előre is el kell szokni -tőle. - -– Egyedűl rajtad áll, hogy örökre lemondjak minden búbánatról – viszonzá -Don Quijote – egyedűl tőled függ, hogy olyan vidám legyek, mint az ágak -közt szökdécselő kis madárka. - -Most meg Sancho komorodott el egészen, akaratlanúl is sajogni érzé a -hátát; sejté, hogy azon bevezetés után mi fog majd következni. - -Don Quijote igy folytatá: - -– Minden örömpohárba, kinzó, keserű ürömcsepp gyanánt fog még ott is -belevegyűlni az a gyötrelmes gondolat, hogy Dulcinea del Toboso még most -sincs feloldva a varázs alól. Mit ér nekem a rétség hímes viránya, ha -rajta sötét árnyék gyanánt mindenhová az a gondolat kísér el, hogy az -elbűvölt Dulcinea ott szomorkodik Montesinos barlangjában. Én a kék eget -lássam, ő meg a barlang örök éjszakáját? Én a szép természet ölén -élvezzek örömet örömre, ő meg ama rideg börtönben hullasson könnyekre -könnyeket? Fájna minden boldogság, mig őt boldogtalannak tudom, holott -pedig világos előttem, hogy a bölcs Merlin meghagyása folytán, ennek a -bajnak egyedül te lehetnél, te azonban igazán lehetnél orvosa. - -– Egy orvost ismertem életemben – mondá Sancho – azt a Pedro Reciot, de -azt is föl kellett volna akasztani; az volt bizonyosan a leggonoszabb. -Ha már most még én is orvos vagyok, akkor mindenesetre nekem kell a -legszerencsétlenebbnek lennem, mert olyan doktor csakugyan egy se volt -mint én, hogy más írja meg a reczeptet, nekem adják be, az orvosnak, -hogy a beteg így gyógyúljon meg tőle! Még pedig milyen orvosságot! Nem -csészébe, nem kanálba, nem ostyába: hanem korbácsvégben, vagy -somfapálczában. Kutya-lánczos hordta, nem csekélység ám az uram, hogy a -doktor maga vegyen be olyan orvosságot, a mitől ugyancsak ott hagyhatja -a fogát! - -– Igen, de mikor olyan nagy a jutalma! - -– A jutalma? – kérdé Sancho – köszönöm én szépen ezt a jutalmat. Más -doktor firkant egy-két fekete betűt a fehér papirosra, s aztán tartja a -markát és zsebre teszi az ezüst tallért, s talán még a sárga csikót is, -azontúl aztán kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a mit ő rendelt, -sárga orvosságot kotyvasztanak-e belőle vagy pirosat? Mig énnekem meg, a -magam kezével a saját hátamra kell raknom a korbács-flastromot, s pedig -olyan sűrűen, hogy folt foltot érjen rajt, de még hogy egyik a másikon -legyen, mert különben hol a kerek világon lenne akkora hát, hogy -háromezer ütés egymásmellett elférjen rajta, s nekem még csak azt se -mondják: befellegzett. Nekem csattan a hátam, koppan az állam, s üres -marad a markom, akárhogyan viszket is a tenyerem. - -– Hát csak ez a baj? – kérdé Don Quijote – hiszen ha én tudom, hogy te -ilyen feltételhez kötöd szolgálatodat, már akkor rég segítettünk volna -rajta. Azt ugyan nem tudom, hogy Dulcinea bajában szabad-e ilyen úton -keresni gyógyulást, mert Merlin semmi fizetésről sem emlékezett; de azt -gondolom egy-két próba majd megmutatja, a miért is gondold és fontold -meg hát Sancho, hogy egy-egy ütésért mit kérhetsz, az orvosság árában -megegyezünk, s aztán te korbácsolni fogod magadat tüstént, én pedig -fizetek rögtön készpénzzel, vagyis jobban mondva te fizeted ki magadat, -mert hiszen minden pénzem nálad van. - -Ez az ajánlat már nagyon megtetszett Sanchonak. - -– Ha már igy van, és minden áron meg kell lenni – mondá – akkor hát -Isten neki, szívesen ráállok nagyságod kívánságára s a magam hasznáért. -Családos ember vagyok, feleségem, gyermekem van s ez az oka, hogy ilyen -nyereségvágyónak látszom. Mondja csak nagyságod, mennyit szán egy-egy -ütésért a mit magamra vágok? - -– Ha a gyógyítás nagyságának és minőségének érdeme szerint akarnálak -fizetni, Sancho, – viszonzá Don Quijote – Velencze minden kincse s Peru -bányái se volnának elégségesek méltó díjazásodra. Te magad számítsd -össze mim van nálad s te szabd meg minden ütésnek az árát. - -– Háromezer háromszáz és egynéhány ütést kell magamra vernem, – folytatá -Sancho – a miből ötöt már rám ütöttem, hátra van még tehát a többi. -Számítsuk bele ezt az ötöt is a többibe s akkor lesz épen háromezer -háromszáz. Ennek darabját egy-egy cuartilloval véve (¼ reál) – mert -olcsóbban rá nem állok semmi szín alatt se – ez kerekszámmal háromezer -háromszáz cuartillot tesz, a miből háromezer cuartillo annyi mint -ezerötszáz félreal, a mi megint hétszázötven reál, a másik háromszáz -cuartillo még százötven félreal, vagyis hetvenöt egész real, a mit a -hétszázötvenhez adva lesz az egész nyolczszázhuszonöt real. Ennyit tehát -ki fogok abból, a mi nagyságod pénzéből nálam van, ezzel aztán beérem én -is akármint megbánja a bőröm. - -– Oh áldott Sancho, oh szeretetreméltó Sancho! – viszonzá Don Quijote – -de mennyi hálára leszünk irántad lekötelezve Dulcineaval együtt életünk -hátralévő egész idejében, a mig csak megtart az ég kegyelme bennünket! -Ha újra visszanyeri hajdani alakját (s pedig lehetetlen, hogy vissza ne -nyerje) akkor az ő szerencsétlensége szerencse volt, az én legyőzetésem -pedig a legboldogítóbb diadal. Még csak azt, Sancho, mikor akarod a -vezeklést elkezdeni? Mert megtoldom jutalmadat még száz reallal ha nem -sokára halasztod. - -– Mikor? – kérdé Sancho – kétségkívül még ma éjjel; intézze nagyságod a -dolgot úgy, hogy a nyílt mezőn s szabad ég alatt töltsük az éjet, s -akkor én mindjárt megszaggatom testemet. - -Eljött végre az éj, a mit Don Quijote oly nehezen várt, hogy azt hitte, -a nap szekerének kerekei eltörtek, s hogy a nappal a szokottnál sokkal -hosszabbra nyúlik s talán már nem is akar este lenni. - -Végre egy pár terepélyes fa alá vonulhattak el, nem nagyon távol az út -mellett, a hol Rocinantet és a szürkét lenyergelvén, a zöld fűre -heveredtek s a Sancho szerdásából megvacsoráltak. - -Sancho ekkor a szürke kötőfékéből jó súlyos és hajlékony korbácsot font -össze s azután valami húsz lépésnyire félrevonúlt urától egy pár bükkfa -közé. - -A mint Don Quijote látta mily bátran, mily nemes elszántsággal távozik, -így szóla hozzá: - -– Csak arra vigyázz, barátom, hogy kárt ne tégy magadban; tarts egy-egy -kis időközt az ütések közt s ne siess velök oly mohón, hogy aztán dolgod -végzése közepén találj kifogyni a szuszból. Más szóval azt akarom -mondani: ne erőltesd meg magadat annyira, hogy előbb megszakadj bele -mielőtt a korbácsütések a kellő számot elérnék. S nehogy a játékot egy -kártya fölöslegével vagy hijjával elveszítsd, majd én is itt állok a -szomszédságodban s olvasómon számlálom, hányat ütöttél már magadra. -Legyen az ég olyan kegyelmes irántad, a mint jó szándékod megérdemli. - -– A jó fizetőt nem búsítja a zálog – viszonzá Sancho – úgy akarok -magamra verni, hogy fájjon ugyan, de meg ne öljön, mert azt hiszem, épen -ez a fődolog ennél a bűbájos orvosságnál. - -Azonnal levetette tehát felöltőjét s puszta vállára, mert hisz arra -kellett, a megsuhogatott korbácscsal elkezdé a rácsapkodást. Don Quijote -számlálta. - -Valami hatot-hetet ütött már magára, mikor ugy vette észre, hogy ennek -bizony fele se tréfa, s igen olcsóra szabta az árát, a miért is -felhagyott kissé a veréssel s odakiáltott urához: most látja be, hogy rá -van szedve, mert minden ilyen pogányütés nem csak egy fertály, de bizony -megér egy fél realt. - -– Csak folytasd, Sancho barátom s ne lankadj – viszonzá Don Quijote – -szívesen megduplázom a miben megalkudtunk. - -– Igy tehát Isten neki, suhogjon az ostor! – viszonzá Sancho; s azzal a -gonosz csont ütött is nagyokat, de nem a maga hátára többé, hanem a fa -derekára s közbe-közbe nyögött, sóhajtott akkorákat, hogy azt lehetett -volna hinni, a szívét szakasztja ki minden nyögésével. - -Don Quijote, a kinek jó szive mindig kész volt a szánakozásra, most is -attól kezdett tartani Sancho bizony még életét veszi s igy -vigyázatlansága folytán még a lovag legforróbb óhajtása sem fog -teljesülhetni, a miért is igy szóla hozzá: - -– Mindenre, a mi szent előtted, barátom, hagyj fel most ez ügygyel, mert -úgy látszik csakugyan nagyon keserű orvosság ez! Jobb lesz ha -folytatását máskorra halasztjuk, hiszen Zamorát se vették be egy óra -alatt. Ha el nem vétettem, te máris ezer csapáson felűl ütöttél magadra; -elég ez mostanra, mert kissé gorombán szólva: tűri szamár, ha terhelik, -de azt nem, ha túlterhelik. - -– Nem, nem, uram – viszonzá Sancho – senki azt énrólam ne mondja: a -bérét felvette, a munkát nem tette. Menjen csak félre kissé, nagyságod, -hadd ütök magamra legalább vagy ezeret még, akkor aztán két izromban -túlestünk az egészen, vagy még igy is marad valami föle. - -– Ha már oly nagyon neki buzdultál – mondá Don Quijote – Isten segítsen, -üsd magad: én félrevonulok. - -Sancho tehát újra neki veselkedett oly mohón, hogy már több fának -lehántotta a kérgét; akkora szigorúsággal korbácsolta magát. Egyszer -aztán ütött egy rettenetes nagyot az egyik fára s felkiálltott: - -– Itt hal meg Sámson, s vele mind a többi! - -Don Quijote a jajkiáltásra és kegyetlen ütés csattanására odaszaladt -hozzá s a Sancho korbácsa gyanánt szolgáló kötőféket megragadva így -szola: - -– Isten mentsen, Sancho barátom, hogy te az én kedvemért életedet -veszítsd el, melyre feleségednek s gyermekeidnek még ezentúl is -szükségök van. Dulcinea várja be a következő kedvező alkalmat s én is -bevárom a mig te új erőt gyűjtesz, hogy ez az ügy mindnyájunk teljes -megelégedésével végződjék. - -– Ha már nagyságod úgy parancsolja – mondá Sancho – akkor hát Isten -neki! Csak arra kérem, vesse vállamra a köpönyegét, mert nem szeretném -ha elhűteném magamat, pedig az éj hűvösségében ez igen könnyen -megtörténhetnék. - -Don Quijote meg is tette s maga csak újjasban maradva, Sanchot -betakarta, a ki aztán mindjárt el is aludt s aludt a míg a nap a szemébe -nem sütött; akkor aztán ujra mindjárt utrakeltek s pihenőt egy három -mérföldnyi távolra eső helyen tartottak. - -Egy korcsmában szálltak meg, a mit most már Don Quijote is annak ismert -föl, nem pedig várnak többé, mély árokkal, rostélyzattal és felvonó -híddal; mert a mióta legyőzték, sokkal okosabban gondolkozott és -helyesebben látott, mint azelőtt. Nem gyógyult ki ugyan még egészen, de -azért úgy látszék, hogy a gyógyulás utján van. - -Alig hogy a vendéglőben megszálltak s Sancho a barmokat ellátván bejött -gazdájához a szobába: Don Quijote mindjárt így szólt neki: - -– Nézd csak mily nyájas, híves, barátságos szobácska ez Sancho. Egészen -alkalmas volna arra, hogy a tegnap este félbenhagyott munkát folytassuk. -Ebédig üthetnél magadra még vagy ötszázat. - -– Nem lehet uram, – viszonzá a furfangos Sancho – kárbaveszett fáradság -lenne. Próbáltam én azt már szobában, de mindjárt lelankadt a karom. Míg -ellenben a szabadban, árnyékos fák alatt, olyan jól megy, mintha csak a -fák is segítségemre szolgálnának, s lehajló ágaikkal törülgetnék -homlokom verejtékét. Hagyjuk azt csak estére, szabad ég alatt a fák -szomszédságában. - -Don Quijote, a ki maga soha nem csalt, s így csalást másról sem tudott -feltételezni: elhitte Sancho szavait, s még e nap estére úgy intézék -utazásukat, hogy megint fák közelében tölték az éjszakát, a hol aztán -Sancho meg is felelt a maga kötelességének szakasztott azon módon, mint -a mult éjjel, tudniillik, sokkal inkább a bükkfák kérgének rovására -semmint a maga hátáéra, a mit annyira kimélt, hogy az erre ütött -csapásoktól ugyan még a légy sem repült volna el, ha rajta ül vala. A -távolabb álló Don Quijote hűségesen számlálta az ütéseket, s egyetlen -egyet se tévesztett el, s úgy találta, hogy a múlt éjjeliekkel együtt -mindössze háromezer huszonkilenczre rugnak. - -Ugy látszék a nap is korábban kelt, hogy tanuja legyen ezen áldozatnak; -annak világosságánál azután ujra tovább folytatták utjokat, a melyen, -valamint a rá következőn sem történt velök semmi egyéb nevezetes, -minthogy ezen éjjel az áldott fák segítségével Sancho egészen elvégzé -feladatát, a minek Don Quijote rendkivül megörült, s alig várta a -nappalt, azon reményben, hátha talán már ez nap, még útközben szembe -találkozik a varázs alól immár tökéletesen feloldott Dulcineával. Nem is -haladt el asszony mellett egyetlen egy mellett se a nélkül, hogy ne -Dulcinea del Tobosot kereste volna benne, oly szentül hitte, hogy Merlin -igéretei hazugok nem lehetnek. - -Ily gondolatok és sóhajtások között léptettek föl egy halomra, a honnan -falujokat már megláthatták. A mikor Sancho ezt megpillantotta, térdre -borúlt s így szóla: - -– Nyisd ki a szemeidet, én óhajtott hazám, imé a te fiad Sancho Panza -tér vissza hozzád, ha gazdagon nem is, de jól eldöngetve. Tárd ki -karjaidat másik fiadnak, Don Quijoténak ölelésére is, a ki legyőzve jő -bár más karjától, de jön egyszersmint úgy, mint a ki magán is -diadalmaskodott, a mi pedig – mint nekem egykor ő mondá – a képzelhető -legeslegnagyobb diadal. Pénzt is hozok, mert ha emberűl elvertek, -uriasan meg is jutalmaztak. - -– Hagyd ezt a fecsegést, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s menjünk -mentül előbb haza, hadd lássuk barátainkat s főzzük tovább terveinket a -pásztoréletről. - -Ezzel lefelé indultak a dombról s egyenesen falujoknak tartottak. - - -XL. FEJEZET. - -Milyen jeleket látott Don Quijote, falujába érkeztekor. - -Mikor pedig a falu elé értek, Don Quijote azt pillantotta meg, hogy az -egyik szérüs kertben két gyerek tusakodik s azt mondja egyik a másiknak: - -– Ne is fáraszd magadat, Periquillo, nem látod meg te azt többé soha -életedben. - -Hallva ezt Don Quijote, így szóla Sanchohoz: - -– Nem vetted észre, Sancho barátom, mit mondott társának az a fiucska: -Nem látod meg te azt többé soha életedben? - -– Nos – viszonzá Sancho – tesz is az valamit, hogy ez a gyerek azt -mondta. - -– Ha tesz-e valamit? – kérdé Don Quijote – vidd át csak ezt a szót az én -óhajtásomra, nem azt fogja-e jelenteni: soha sem fogom én többé meglátni -Dulcineát. - -Sancho épen felelni akart, szavában azonban egy nyúl akadályoztatta meg, -a melyet sok agár és agarász hajtott a mező felől. A nyúl ijedtében oda -menekült, s ott lapult meg a szürke lábai között. Sancho puszta kézzel -elfogta s átnyujtá Don Quijoténak, a ki így szólott: - -– Malum signum, malum signum! rosz jel ez! Kis nyúl szalad, agár űzi, s -Dulcinea nincs sehol! - -– Nagyságod igazán különös – jegyzé meg Sancho – mert hát tegyük fel, -hogy ez a nyúl Dulcinea del Toboso, a mik meg hajtják, az agarak ama -gonosz varázslók, a kik parasztleánynyá változtatták; ő menekszik, én -elfogom, s oda adom nagyságodnak. Micsoda rosz jel lehet ez, vagy mi -gonoszat lehet ebből sejteni? - -A két czivódó fiu is oda jött most, hogy a nyulat nézzék; Sancho -mindjárt megkérdezte az egyiktől miért tusakodtak? Azt kapta válaszul -attól, a ki a fönebbi szavakat mondá, hogy ő elvett a másiktól egy -tücsök-kalitkát, a mit vissza se akar neki adni soha életében. Sancho -kihuzott nehány fillért a zsebéből, megvette rajta tőle a parányi kis -kalitkát s odaadta Don Quijoténak e szavakkal: - -– Ime uram, azok a rosz jelek mind elenyésztek, megsemmisültek, s én -minden együgyüségem mellett is azt gondolom, annyi közük van azoknak a -mi dolgunkhoz, mint a tavalyi felhőknek. Ne akadjunk fen tehát az ilyes -semmiségeken, hanem folytassuk utunkat, s mindjárt benn leszünk a -faluban. - -Az agarászok ekkorra már odaértek s elkérték tőlök a nyulat; Don Quijote -átadta, de olyan szomoruan nézett utána, s még most is azt mormogta -latinul: - -– Malum signum, malum signum! - -A falu szélén, egy rétecskén a lelkészt és Carrasco Sámsont pillantották -meg, a kik épen együtt tett sétájokból tértek hazafelé. Ezek rögtön -rájok ismertek s tárt karokkal siettek hozzájok. Don Quijote leszállt s -a legmelegebben kebelére szorítá őket. Szegény, ha tudta volna kit ölel, -midőn Carrasco Sámsont ölelte!? - -El sem váltak egymástól, hanem mentek mind együtt Don Quijote háza felé. -Még oda sem érkeztek, s a faluban már is hire futamodott megjöttöknek, -úgy hogy a mire Don Quijote házánál kaput nyitottak az érkezettek előtt, -már akkorra Panza Teresa is ott termett leányostul, s nem győzték a nő -férjét, a leány apját ölelni csókolni. - -Az asszonyon azonban meglátszott, hogy valami még is furja a fejét; nem -is tudta soká titkolni, mert a viszontlátás első örömének elpezsgése -után mindjárt így szólott hozzá: - -– Hogy-hogy jön kegyelmed, édes uram, ilyen állapotban? Gyalog és -feltört lábbal, hogy az ember inkább nézné akármi másnak mint -kormányzónak. - -– Hallgass, Teresa – viszonza Sancho – sok dolognak nagyobb a füstje -mint a lángja; jerünk csak haza, csoda dolgokat hallasz. Kormányzó nem -vagyok már, de azért egy kevés pénz mégis csak akad nálam, s pedig -becsületes keresmény, a mivel senkit meg nem károsítottam. - -Most csak néhány szóval bucsuzott el kedves gazdájától, hogy mindketten -övéik körében lehessenek, de megigérte, hogy mentül előbb meglátogatja -ismeretes tervök felől beszélgetni. Ekkor aztán egyik oldalról felesége, -másikról leánya kapaszkodva karjaiba, ő hű szamarának kötőfékét most sem -eresztette el a kezéből, hanem hol Teresára, hol Sanchicára, leányára, -hol meg vissza a szamárra pillantva, így vonult gyalogszerrel haza, kis -hajlékába Barataria szigete volt kormányzója, a ki itt ebben a kis -gunyhóban bizonyosan sokkal nyugodtabban s boldogabban érezte magát, -mint az egykori palotában. - -A lelkész és a tanuló jó darabig ott maradtak még a lovagnál. Don -Quijote pedig minden tétova nélkül azonnal elmondta nékik hogyan győzték -le s mikép kötötte le magát arra, hogy egy álló esztendeig ki nem mozdul -falujából, mit az utolsó betüig meg is akar tartani, a mint kóbor -lovaghoz illik is, kit a lovagrend szigorú törvényei a legpontosabb -szótartásra köteleznek. Elmondá egyszersmind azt is, hogy ezen esztendő -alatt pásztoréletet szándékozik folytatni s ott akar tartózkodni a mezők -magányán, hol érzelmeit s gondolatait szabad kényökre eresztheti s a -természettel való társalkodásban édes vigasztalást találhat a -legyőzetése fölötti keserüségben. Felkérte őket, ha nincsenek nagyon -elfoglalva s más fontosabb teendőjök nem akadályoztatja, csatlakozzanak -hozzá, majd vesz ő juhokat, nyájat elegendőt, hogy méltán viselhetik a -pásztor nevet. A felől is megnyugtatta őket, hogy a mi az egész ügyben a -leglényegesebb, az már el van intézve, tudniillik adott ő már -mindnyájoknak olyan neveket, a milyeneknél kivánva sem lehetne jobbat -találni. - -A lelkész kiváncsi volt ezeket hallani, mire Don Quijote mindjárt el is -mondta, hogy ő Quijotiznak fogja magát hivatni, Sámson deák meg -Carrascon pásztor legyen, a lelkésznek Curiambro pásztor, Sancho -Panzának pedig Pancino pásztor lesz a neve. - -Mindaketten egészen odalettek Don Quijote ez ujabb bohósága hallatára; -hogy azonban rögtöni ellenkezésökkel még jobban el ne keserítsék, egy -szóval sem szóltak ellene, sőt megigérték, hogy gyakran meg fogják -látogatni közös barátjokat, jól megbeszélik majd a tervet, hogy azután -életbe is lehessen léptetni. - -Ekkor bucsút vettek tőle, s a gazdasszonynak, meg a házi kisasszonynak -ismét lelkökre kötötték, hogy vigyázzanak jól s ápolják híven és -gondosan azt a férfiut, kinek betegsége ezen gondosságot valóban -igényelte, jósága pedig e hűséget teljesen megérdemlé. - - -LXI. S EGYSZERSMIND UTOLSÓ FEJEZET. - -Mi hiúsította meg a tervezett pásztor-életet? - -A legyőzetés fölötti bánat, vagy az öregecske testnek a fáradalmak által -okozott megviselése okozta e vagy – a mi leghihetőbb – mindakettő -együtt: de annyi bizonyos, hogy a jó Don Quijote még hazaérkezése napján -igen heves lázba esett, mely hat napig ágyhoz szegezte. Ezen idő alatt -jó barátai a lelkész, a tanuló, s a borbély igen gyakran meglátogatták, -Sancho Panza a hű fegyvernök pedig, soha el sem távozott ágya fejétől. -Mind azt hitték, hogy a legyőzetése fölötti fájdalom teszi a lovagot ily -beteggé, a miért is minden áron fel akarták vidítani, s a tanuló arra -serkenté: vegyen erőt magán, keljen föl s kezdjék meg már a -pásztor-életet, a melynek dicsőitésére ő már irt is két pásztori -versezetet; de sőt két pompás juhász kutyát is vett egy quintanari -juhásztól, a melyek egyikének Barcino, másikának Butron a neve. Don -Quijote szelid mosolylyal fogadta e tudósítást s azt mondá: - -– Milyen jó ön, – s milyen szép nevek! - -De csak olyan szomorú maradt azután is. - -Barátai orvost hivattak, az megtapintotta az erét, elkomolyodott, minden -jóval vigasztalta a beteget, de azért azt is mondá, legyen mindamellett -gondja mind testére, mind lelkére, mert életünk Isten kezében van és a -jövőt senki sem tudhatja. Don Quijote megtudta ebből, megtudta, hogy a -halál szárnyai suhognak már fölötte. Nem ijedt meg, nem félt tőle, szíve -rettenthetetlen bátorságát egész halálos órájáig megtartotta. Csak arra -kérte a jelenlévőket, hagyják magára, mert kissé aludni akar. Megis -tették s ő egy hosszában tovább aludt hat óra folyásánál, úgy hogy a -leányka meg a gazdaaszony már is alig tudtak hová lenni aggodalmukban, -hogy bizony fel sem ébred többé. Ő azonban az említett idő elmultával -fölébredt s nagy fenszóval és erős hangon felkiálta: - -– Áldott legyen a mindenható Isten, hogy ily nagy jót cselekedett én -velem! Csakugyan igaz, hogy az ő irgalmasságának nincs határa s az -emberek bűnei sem meg nem rövidítik sem meg nem akadályoztatják. - -A leányka odafigyelt nagybátyja szavaira s úgy látszott neki, mintha -most sokkal okosabban beszélne mint egyébkor szokott, legalább e mostani -betegsége alatt; majd ezt a kérdést intézte hozzá: - -– Mi az, a mit kedves urambátyám mond? Valami különös történt talán -bácsikámmal? Micsoda irgalmasságot s micsoda emberi bűnöket emleget? - -– Azon irgalmasságot, kedves hugom – viszonzá Don Quijote, – melyben -Isten engemet e pillanatban részesített, s a melynek gyakorlásában őt -minden én bűneim is meg nem akadályoztathatták. Értelmem tiszta és -világos immár s mentt a tudatlanság ama sötét homályától, melyet a -gyülöletes lovag regények áldatlan és folytonos olvasása borított reá. -Belátom már esztelen és csalfa voltukat s csak azt fájlalom, hogy ily -későn tudtam kiábrándulni s nem marad időm azzal tenni jóvá hibámat, -hogy olyan könyveket olvassak, melyek a lélekben világosságot -gerjesztenek. Ugy érzem, kedves hugom, hogy halálom órája közel van; -szeretném, ha úgy érne, hogy a világnak értésire adhatnám, nem volt az -én életem oly nagyon rosz, hogy örökre a bolond név maradjon rajtam. -Mert ha talán az voltam is, nem akarnám, hogy halálom is ugyanezt -bizonyitsa. Hivd ide, kedvesem, jó barátaimat, a lelkész urat, Carrasco -Sámsont és Miklós mestert a borbélyt, mert meg akarok gyónni és -végrendeletet szeretnék tenni. - -A leánykát azonban e fáradságtól megkimélte az a körülmény, hogy a -nevezett három jó barát épen e pillanatban nyitott a szobába. Alig hogy -Don Quijote megpillantotta őket, így szóla: - -– A hírvivő jutalmát kérem, jó uraim, mert azt kell tudtokra adnom, hogy -én nem Don Quijote de la Mancha vagyok többé, hanem Alonso Quijano, a -kit ennekelőtte tisztességes életemért a jó-nak szoktak nevezni. -Ellenségivé lettem már Amadis de Gaulának s egész a végtelenségig menő -minden atyafiságának; gyülöletesek már előttem mindazon erkölcsrontó, -emberbolondító történetek, melyek a kóbor lovagságról szólanak. -Beismerem balgatagságomat, s nyilván látom milyen veszedelembe sodort -olvasásuk. Isten irgalmassága eszemre térített s immár megvetem őket. - -Carrasco Sámson még mindig kételkedett a tökéletes kijózanodás fölött s -még egy próba végett így szóla: - -– Most mondja ezt nekünk señor Don Quijote, a kik épen az imént vettük -hirét, hogy Dulcinea kisasszony fel van oldva a varázs alól? S most, a -mikor mindnyájan fel akarunk már csapni pásztoroknak, hogy folytonos -énekszó mellett úgy éljünk, mint a kis király, nagyságod most akar -remetévé lenni? Hagyjon fel e szándékával, mindenre kérem s ne -tépelődjék ilyes mesékkel. - -– Az eddigiek voltak a mesék – viszonzá Don Quijote – s pedig igazán -nagy káromra váltak, – de halálom, Isten segítségével, javamra fogja -fordítani. Én, uraim, igen is érzem, hogy nagyon rövid idő alatt -meghalok, azért tehát félre a tréfával, hívjanak ide gyóntatót, a kinek -meggyónhassam, s jegyzőt, a ki megirja végrendeletemet. Olyan -állapotban, a milyenben immár én vagyok, nem szabad az embernek tréfát -üznie lelkével. - -Mind egymásra néztek Don Quijote szavai hallatára s mindnyájok arcza -egyszerre elkomorodott. - -A lelkész kilépésre kérte föl a jelenlévőket, egyedül maradt vele a -szobában s meggyóntatta. - -A tanuló ment el a jegyzőért s nemsokára ezzel és Sancho Panzával tért -vissza, a kinek több se kellett, minthogy a kisasszonyt és a -gazdasszonyt sirni látta, maga is elpityeredett s szemei könnybe -lábadtak. - -A gyónás megtörtént s a lelkész e szavakkal lépett ki: - -– Csakugyan meghal és csakugyan egészen kijózanodott a jó Alonso -Quijano; jó lesz bemennünk, hogy végrendeletet tehessen. - -Ez a hír rettenetes nyomást gyakorolt a gazdasszonynak, a leánykának és -Sancho Panzának, a hű fegyvernöknek könnyekkel terhes szemeire, úgy hogy -ezek árja egyszerre eleredt s vele együtt a kebleknek ezer meg ezer mély -sóhajtása; mert, a mint már több ízben említettük, mindakkor, a mikor -Don Quijote még egyszerűen csak a jó Alonso Quijano volt, mind akkor is, -a mikor már Don Quijotevá lett, mindig olyan szelid lelkű, nyájas -magaviseletű vala, hogy e tulajdonaiért nem csupán a legközelebb -hozzátartozók, hanem igazán szívből szerették mindazok, valakik csak -ismerték. - -A jegyző a többiekkel együtt lépett be s megirván a végrendelet -bevezetését, s miután Don Quijote lelkét Istennek ajánlotta s mindazon -formaságon túlestek, a mi ilyen esetekben szokás: mikor a -hagyományozáshoz ért, így szóla: - -– Továbbá, az a kivánságom, hogy bizonyos pénzek, a mik Sancho Panzánál -vannak, a kit bohóságomban fegyvernökömmé fogadtam, minthogy közötte és -közöttem egynémely számadás, fizetés és levonás forgott szóban: akarom, -hogy e felől kérdőre ne vonassék, se tőle számon ne kérjék, hanem ha -marad is fen valami tartozásom kiegyenlítése után, az is az övé legyen s -fordítsa a maga és családja hasznára. S ha eszelős koromban egy sziget -kormányzóságával akartam megajándékozni, most, teljes kijózanodásom -után, ha módomban állana, egész királyságot is rá mernék s rá fognék -bizni, mert szive őszintesége és hűsége valóban megérdemelné. - -Majd Sanchohoz fordúlva így folytatá: - -– Bocsásd meg barátom, hogy alkalmat szolgáltattam rá, hogy téged is -olyan bolondnak tartsanak a milyen én magam voltam, s téged is azon -tévelygésbe ragadtalak, melybe magam estem vala, hogy a világon voltak s -még ma is vannak kóbor lovagok. - -– Oh! – viszonzá Sancho szívből zokogva – ne haljon meg, kedves jó uram, -hanem fogadja el tanácsomat s éljen még sok számos évekig, mert nem -követhet el az ember világéletében soha nagyobb bolondságot, mintha így, -seteszi-seveszi egyszer csak meghal, a nélkül, hogy valaki megölné, vagy -a búbánat kezén kívül más rántaná ki a gyékényt alóla. Ne legyen olyan -lusta, keljen fel ebből az ágyból, öltözzünk fel pásztoroknak s jerünk -ki a mezőre, a mint terveztük. Ki tudja, hátha ott ugratjuk ki majd -valami bokorból a varázs alól feloldott Doña Dulcinea kisasszonyt, úgy -hogy szinte öröm lesz látni! Ha a fölötti keserüségében hal meg talán, -hogy legyőzték, vesse én rám a hibát s mondja azt, hogy mért taszították -le, mert az a kötni való Sancho Panza roszúl szorította meg Rocinante -terhelőjét; annál is inkább, mert hiszen bizonyosan olvasta ugy-e -lovagregényeiben: akárhányszor megesik, hogy egyik lovag lelöki a -másikat a lóról de a kit ma legyőztek, holnap az lesz győztes! - -– Ugy van – jegyzé meg Sámson – s a jó Sancho Panza egészen jól fogja -fel a dolgot. - -– Uraim – mondá Don Quijote – beszéljünk okosan. A tavalyi fészken már -nincsen idei madár; voltam bolond, vagyok okos; voltam Don Quijote de la -Mancha, s most, a mint már említettem, a jó Alonso Quijano vagyok. Az a -legforróbb óhajtásom, vajha bünbánatom és őszinteségem újra -visszaszerezhetné számomra önök részéről az egykori tiszteletet. A -jegyző urat pedig kérem folytassa ekképen: - -– Továbbá, minden ingó és ingatlan vagyonomat unokahugomnak, a jelenlévő -Quijana Antoniának hagyom, a mely vagyonból azonban vonassék le előbb -mindaz, a mi felől már rendelkeztem. Legelőször is azt akarom, -elégíttessék ki szolgálatomban állott gazdasszonyom s kapja meg összes -bérét, melylyel néki a mái napig tartozom; azonfölül pedig még husz -darab aranyat hagyok neki egy öltöző ruhára. Végrendeletem végrehajtóivá -a jelenlevő lelkész és Carrasco Sámson végzett egyetemi tanuló urakat -kérem föl. Továbbá pedig azt akarom, hogy ha unokahugom, Quijana Antonia -férjhez megy, olyan férfiuhoz menjen, a ki felől előbb bizonyosan meg -kell győződnie arról, hogy még csak nem is tudja, mik azok a -lovagregények. Mert ha az tűnnék ki, hogy tudja, s unokahugom mégis -hozzá akarna menni, sőt menne is: veszítse el az egész örökséget, a mit -néki hagytam, melyet aztán végrendeletem végrehajtói saját tetszésök -szerint jótékony czélokra fordíthatnak. - -Ezen jellemző szavakkal bevégzé végrendeletét, egy ájulás roham jött rá -s teste egész hosszuságában elnyúlt az ágyon. Mindnyájan megrettentek, -segítségére siettek, de az alatt a három nap alatt, a mit még -végrendelettétele után megért, folytonosan gyengébbé s gyengébbé lőn. -Végre utolsó órája is elérkezett. Egész a végső pillanatig magánál volt, -mindegyre köszönte kedves övéinek jóságát; még ő vigasztalta őket, hogy -ne sírjanak, jobb lesz neki immár a csendes sírban a föld alatt, s kérte -őket, hogy elkövetett balgaságait bocsássák meg neki, s ha méltónak -tartják rá, emlékezzenek meg róla szeretettel. - -Igy halt meg, csendesen, nyugodtan, szelíd mosolylyal ajakán, s az -egykori Búsképü lovagnak a halál ujra mosolygóvá változtatta ábrázatát. - -Mindazok, a kik ismerték, igaz szívből megsiratták, meggyászolták, s ha -bohóságain néha még utóbb is mosolyogtak, – sokan még évek mulva is -szívből fakadó könnyekkel emlékeztek meg jó és nemes szivéről. - -Vége. - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: Olvasd: Don Kihóte. A spanyolok ugyanis a qu-t k-nak, a j-t -pedig h-nak ejtik.] - -[Footnote 2: Olvasd: la Máncsa, mert a spanyol ch = megfelel a magyar -cs-nek.] - -[Footnote 3: Olvasd: Szid. Ez a spanyoloknak egyik legderekabb hőse, a -kiről igen sok szép ének maradt fen, az úgynevezett Cid-románczokban. -Hires paripáját Babiecának hivták.] - -[Footnote 4: Olvasd: Roszinante.] - -[Footnote 5: Olvasd: Dulszinea del Toboso.] - -[Footnote 6: Olvasd: Száncso Panza.] - -[Footnote 7: Szóról-szóra: Szent-Testvérség. Spanyolországban egy időben -ez volt neve a rendőrségnek, mely rendes katonaságból, de egyszersmind -polgárokból is állott. - -Gy. V.] - -[Footnote 8: A francziskanusok; prédikáló és térítő szerzet. - -Fordító.] - -[Footnote 9: Galiana mór herczegleány volt, a kinek számára atyja fényes -palotákat építtetett a Tajo partjain, melyek romjai maiglan fenn vannak. - -Gy. V.] - -[Footnote 10: Ezen kifejezés a bikaviadalokból van véve. -Udvariatlanságnak, illetlenségnek (spanyolul: descomedimiento, -descortesia) neveznek minden döfést, melylyel a bika szarvai érintik a -bikával vivót vagy lovát. Az első kapott döfés után a vivónak le kell -tennie lándzsáját s csak karddal szabad a bika ellen küzdenie, de még -lóháton; a második után azonban már csak gyalog. - -Gy. V.] - -[Footnote 11: Spanyolúl a lelkész neve cura. - -Gy. V.] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DON QUIJOTE DE LA MANCHA *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |