diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/66219-0.txt | 6558 | ||||
| -rw-r--r-- | old/66219-0.zip | bin | 128977 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h.zip | bin | 4142267 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/66219-h.htm | 6096 | ||||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i001.jpg | bin | 38580 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i001hq.jpg | bin | 152791 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i002.jpg | bin | 33376 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i002hq.jpg | bin | 123426 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i003.jpg | bin | 44627 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i003hq.jpg | bin | 153833 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i004.jpg | bin | 28165 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i004hq.jpg | bin | 93138 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i005.jpg | bin | 33158 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i005hq.jpg | bin | 113836 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i006.jpg | bin | 46621 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i006hq.jpg | bin | 152064 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i007.jpg | bin | 37373 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i007hq.jpg | bin | 120782 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i008.jpg | bin | 36237 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i008hq.jpg | bin | 113670 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i009.jpg | bin | 33595 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i009hq.jpg | bin | 120127 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i010.jpg | bin | 41900 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i010hq.jpg | bin | 150988 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i011.jpg | bin | 53523 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i011hq.jpg | bin | 193110 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i012.jpg | bin | 34472 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i012hq.jpg | bin | 119160 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i013.jpg | bin | 35417 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i013hq.jpg | bin | 127429 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i014.jpg | bin | 39757 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i014hq.jpg | bin | 145052 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i015.jpg | bin | 37212 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i015hq.jpg | bin | 139305 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i016.jpg | bin | 45304 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i016hq.jpg | bin | 144268 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i017.jpg | bin | 34781 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i017hq.jpg | bin | 122746 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i018.jpg | bin | 34960 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i018hq.jpg | bin | 122906 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i019.jpg | bin | 38255 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i019hq.jpg | bin | 140583 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i020.jpg | bin | 39957 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i020hq.jpg | bin | 160923 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i021.jpg | bin | 47573 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i021hq.jpg | bin | 163209 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i022.jpg | bin | 39286 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i022hq.jpg | bin | 133870 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i023.jpg | bin | 31519 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66219-h/images/i023hq.jpg | bin | 105866 -> 0 bytes |
53 files changed, 17 insertions, 12654 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..330f141 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #66219 (https://www.gutenberg.org/ebooks/66219) diff --git a/old/66219-0.txt b/old/66219-0.txt deleted file mode 100644 index 4ae10ec..0000000 --- a/old/66219-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6558 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Uzoni Margit, by Elek Benedek - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Uzoni Margit - Regény fiatal leányok számára - -Author: Elek Benedek - -Illustrator: Károly Mühlbeck - -Release Date: September 4, 2021 [eBook #66219] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Hungarian Electronic Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UZONI MARGIT *** - -UZONI MARGIT - -REGÉNY - -FIATAL LEÁNYOK SZÁMÁRA - -IRTA - -BENEDEK ELEK - -MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL - -MÁSODIK KIADÁS - -BUDAPEST, 1908 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -Andrássy-út 10. - -Minden jogot fenntartunk. - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA - - -ELSŐ FEJEZET. Margit levele az íróhoz. - -Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány voltam, -mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok most, hogy -könyvem utolsó oldalára írom: _vége_. Igen, vége. A könyv betelt s -annak, mit életemből regénynek, vagy legalább regénybe illőnek -nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem vagyok még harminc -éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én ifjuságomnak, melynek egén -többször borongott gyászfekete felleg, mint ahányszor verőfény -mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. Ábrándokkal, reményekkel -teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan éjszakákon visszasír a szívem… -Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, szép ifjukor elmult, elenyészett, nem -maradt egyéb belőle e könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel -közöltem örömet, bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen -megőrizte szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe -dobjam őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló -előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe dobom, -tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, aki nem -érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való ujjongását s -ugyancsak semmiségeken való kétségbeesését, s szánakozva mosolyog rajtam -vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a lobogó lángok: dobd közénk, ne -habozz! Ime, láthatja, uram, a kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe -teszem le könyvemet. Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé -bocsátásra érdemes, a fiatal leányok lelkét, szívét nemesen -termékenyítő, ne engedje nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a -példaadót. Öntse irodalmi formába az én dadogásomat. Nem hiúság, nem -szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem az én -nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet alkonyán, a -véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de meleg -kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én -dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a magyar -leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli Katalin -tanulságos életének megírásával. - -Igaz híve: _Uzoni Margit_. - -[Illustration] - - -MÁSODIK FEJEZET. Az író az olvasónak. - -Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot teszek -arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő nemes -szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész regény. -Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem gondolt a -nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez a pongyolaság! -Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény kedvességéből, de mégis -teljesítem Margit kívánságát: a magam tollával írom meg az ő regényét, -de úgy, hogy valóképpen ő az elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak. - - -HARMADIK FEJEZET. Margit búcsúzik a gyermekkortól. - -… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig azt -hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s én. Mind -a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó édes apámat. -Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; akinek én a nyakát -egy nap százszor is átfontam, halovány arcát pirosra csókoltam. Ő -mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, hogy sírva fakadtam. - -– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány ujjaival -simogatta arcomat, fejemet. - -– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy meghalsz. Ó -apám, hogy gondolhatsz ilyet! - -Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta volna: lám, -ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem halálos. Mind -alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is. - -Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor mondotta -édes anyámnak: - -– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől -remélhetünk… - -Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni kezdett velem -a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága jó édes apám ott -ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, hogy mi vette el -eszméletemet. - -– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis -babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk piros, -mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, te. Ugy-e az -én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, hogy legyen, akit -becézzek? - -Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a kezét, -ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig. - -Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. István -bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a vállára s -nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki hat évvel -idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt a -pajkosságáról, szelességéről, csípős nyelvéről, a legzajosabb kedvéből -hirtelen csapott át a kiállhatatlan rosszkedvűségbe, de engem még -ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle sokat betegeskedő gyermeknek, -csunya szokásaim voltak. A kávét nem ittam meg, ha a cukrot jó magasról -nem dobták bele. - -– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a kávéhoz, míg -egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más nem, Róza -engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család dalos madara, -esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott el. Az édes anyám -szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző asszony, (pedig mily meleg -szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő fejcsóválással fogadta -kényeztetésemet, holott voltaképen ő is kényeztetett. - -Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő gyermekek, nem -titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban s gyakran mondták: -ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez is kényeztetés volt. Vagy -vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem testben, egészségben, -formaságban, – elmém elevenségében pótolta ki? Egy bizonyos: sok mindent -leolvastam szüleim, testvéreim arcáról, mit ők nem tettek fel rólam, -bármily okosnak tartottak is. Leolvastam a hallgatólagos megállapodást: -kényeztessük szegénykét. Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert -beteges, vézna, kinek ha napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha -egy-egy talpraesett mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének -elfordulni s kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős, -egészséges!? Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja -az egész házat? - -Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két fiatalember -jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik Adorján Dénes -ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs kálvinista pap: az Ágnes -jegyese volt. Édes apám, bár alig birt állani a lábán, fölkelt s az -asztal körül sétálgatott velem. - -– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom rátok, -mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, kicsike, -összelapulnál? Mi? - -A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a kertbe. A -gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági boldogság -fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem volt itt: ő a -szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek igéjét. Mert pap ő -is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. Apáról fiúra öröklődött -Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette édes apámat a gondolat, hogy -_két leánya_ közül egyet pap vesz el feleségül. Igen, két leánya közül. -Tudom, bizonyosan tudom, hogy engem nem nézett férjhez menendő leánynak… - -Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az arc, -melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött -kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már meghalhatok. Két -leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A fiam pap… Aztán -hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági fényre felleg borult -volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen nem fogják, összeesik. -Alig hallhatóan rebegte: - -– Fázom. Vezessetek be. - -Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, édes jó -apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te koporsódba! - -… Akkor éjjel meghalt az édes apám. - -S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a gyermekkortól. -Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a bohó, a gondtalan -gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi napon fogtam el az utolsó -pillangót… - -A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. A derék, -becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő „aranyszáju“ papjokat, -könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s mikor észrevették úti -készülődésünket, szinte erőszakkal akartak itt tartani. Kérve-kérték -édes anyámat: - -– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot hozunk. -Itt megmaradhatnak békében. - -De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden csekélység a -felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg szívének érzelmeit -szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most folyton könnyezett. István -bátyánk, ki ekkor még nem volt házas ember, könyörögve hívott az ő -falujába, az ő parókhiájára. - -– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén! - -– Hát legalább Margitot adjátok nekem! - -Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el akart volna -rabolni. - -– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg férjhez -megy. - -Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. Megszakadt -volna a szívem, ha most el kell tőle válnom. - -Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi -jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s anyám. -Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már hajnalban -talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, mérték a tejet a -kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, a hol most lakunk. Egy -kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem kellett félnünk a nyomortól, -főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? Róza és Ágnes – férjhez megy. -Akkor ketten maradunk: anyám s én. Mibe kezdjünk? Ugyan mibe? - -– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. Fogadjunk -szállást. Velünk lesz az Isten. - -Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi falum! -Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem látlak többé, -hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé tarka pillangóidat, -virágos mező! Nem szedem többé gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem -kérdik többé ezek a jó falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám, -nem beteg-e? Ó, de halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem -ébreszt fel többé az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves -falusi idilleknek vége, vége! - -… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, minden -utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A földszintes ház -ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A felső szomszédunk egy -mindig részeg fazekas mester, az alsó szomszédunk csizmadiamester, ki -egész nap lábszíjazza az inasait. Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert -virágos gyümölcsfáival, illatos orgonabokraival, virágágyaival? -Örüljünk, hogy egymagunk lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még -nagy is nekünk. Még olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja, -mit hoz a jövő? - -Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell halnom -vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit megeszem. Mert -szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az anyám sírva fakad. -És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára erőszakolja a jókedvet, -bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra felvidámítson. Aki, hogy -beköltöztünk a városba, az első reggelen, szeretettel nézett rám, -miközben magasra emelte a cukorszeletet: – belecsubbantsam a kávéba? - -– Ne, ne, – tiltakoztam én, – ennek vége! Többé ne becézz… - - -NEGYEDIK FEJEZET. Gyászra gyász következik. - -Adorján Dénesnek és Rózának szentelem e lapokat. Ez a csöndes, kevés -beszédü ifju, valóságos ellentéte Rózának, ennek a „rossz nyelvü“, -szókimondó, mindent meglátó leánynak. Hét ördög lakik Rózában s a hét -ördög mellett egy nagy szív. Az emberek viselkedésében a legapróbb -félszegség sem kerüli el éles szemét, ki is gúnyolja szemtől-szembe, de -annyi kedvességgel, hogy soha még senki sem tudott rá megharagudni. -Gyermekészszel csodáltam, hogy ez a két ellentétes természet meg tudta -egymást szeretni. Ma már nem csodálom. Dénes alig egypár évvel volt -idősebb Rózánál s gyermekkori barátságból fejlődött ki szerelmök. -Kálvinista pap volt Dénes apja is, épp a szomszéd faluban s az Adorján -és Uzoni gyerekek gyakran összejöttek. Évek során együtt játszottunk a -vasárnap délutánokon, hol nálok, hol nálunk, de csak később, mikor Dénes -már nagy diák volt s Róza serdülő leány, vettük észre, hogy kölcsönös -érzelmök több a barátságnál. Házunknál sok fiatalember fordult meg. -Szívesen jöttek a városból az egyszerü papi házba, hol – úgy látszik – -igaz melegséget s mesterkéletlen jókedvet találtak. Na – és pompás -tejfölös csirke-paprikást. Mind élvezték Róza kedves pajkosságát, de -senki sem udvarolt neki komolyan: tudták, hogy Róza szíve már rég el van -jegyezve Adorján Dénesnek. Úgy tetszett nekem, hogy az egész világ -szeretettel nézi e valóban ideális frigy szövődését. Mintha az egész -világ egy érzelemmel vallotta volna: ezek igazán illenek egymáshoz. -Éppen azért, mert az egyik nagyon eleven, a másik nagyon csöndes. - -Már valóságos jegyesek voltak, mikor Damokos Balázs a házunknál először -megjelent. Akkor már – mint később kiderült – szerette Ágnest. Egy -fillér-estélyen lobbant a szíve szerelemre, hol Ágnes népdalokat -énekelt. Nem volt iskolázott a hangja, de üde, lágyan csengő, szívhez -szóló. Ez a hang ejtette rabul Damokos Balázs szívét. Ez hozta el őt a -mi házunkhoz. Róza már az első negyedórában tisztában volt a tiszteletes -úrral. Dénessel együtt jöttek. Mintha csak testvérek lettek volna. -Magas, karcsú alak mind a kettő. Az arcukban is volt némi hasonlatosság -s a természetökben is. Épp oly csöndes, kevés beszédü Balázs is, mint -Dénes. Szelid lelkü, igazi pap, de mintha férfiasabb lett volna mégis, -mint Dénes. A szót Róza vitte egész délután, a vacsoránál is. Mintha már -meg is kérte volna az Ágnes kezét s mintha ő lett volna a ház feje, -aprójára kikérdezte a tiszteletes urat. - -– Szép-e a kertje? - -– Elég szép. Persze egy kissé gyomos. - -– Na, Ágnes, ott majd gyomlálhatsz… - -– Róza! – szólt rá feddően, haraggal, az édes anyám. - -Szegény apám nevetett. Ágnes arca lángba borult s kiszaladt. Közben a -paprikás-csirkéből a jobb falatokat – tiszta szórakozottságból – mind -Róza szedte ki. A tiszteletes úrnak bizony csak a csirkék szárnya meg a -háta maradt. Anyám majd elsülyedt szégyelletében, de nem szólhatott. -Hanem mikor a vendégek elmentek, alaposan megmosták Róza fejét. Hogy -mennyire használt a nagy mosás, kitünt a következő vasárnap. Most már -Róza le sem ült az asztalhoz. Ő volt a „fennjáró“. Ő hordta körül a -tálat. És mondá Damokos Balázsnak, elébe tartván a tálat: - -– Kedves tiszteletes úr, a multkor nagyon megszidtak maga miatt. Az -Isten áldja meg, válassza a combját meg a mellét. - -S ő maga adta Balázs tányérjára a legjobb falatot. - -Jaj, szegény anyám és mink valamennyien! De végre is egy pillanatnyi -kínos hallgatás után – nevetésbe törtünk ki mind. Balázs nevetett a -legjobb ízűen. - -Róza a vendégek távozta után ugyan megint részesült a fejmosásban, de -hát őt már megjavítani nem lehetett. Ami a szívén, az a nyelvén. S nagy -szeleburdiságában sohasem gondolta meg, hogy vannak családi dolgok, -miket idegeneknek nem szükséges tudniok. De viszont most is jóra -vezetett a szókimondása. Damokos Balázs nekibátorodott. Úgy látszik, -szívesen látják, ha Rózát alaposan megmosták, amiért elszedte a jobb -falatokat. S csakugyan jól érezte: egy hónap mulva már Ágnes és Balázs -boldog jegyesek valának. - -[Illustration] - -Még csak most volt elemében Róza. Kedves páthosszal mondotta: - -– Ó, édes jó anyám, de boldog lehetsz te! Egyszerre két leányodtól -szabadulsz meg! - -És nem szünt meg az évődése. - -– Végre a familiánkba beleházasodik egy ügyvéd. Ügyetlen, az igaz, de -mindegy. Elég volt már a papokból. Az egész nemzetségünk csupa -tiszteletes úr. Végre lesz köztünk egy tekintetes úr is. S ezt nekem -köszönhetitek, nekem! - -– Hogy a kakas rúgjon meg, te nagy száju, – mondotta apám, ki sohasem -tudott szigoru lenni a lányai iránt s az efajta csacsogásokon úgy a -szívéből kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak. - -Ime, erre a derűs képre borult a gyászfekete fátyol: apám halála. - -S jaj, mi következik még ezután! - -Még fél esztendeje sincs, hogy drága jó apámat eltemettük, tetszett az -Úrnak, hogy újra gyászba borítson: Adorján Dénes ott fekszik egy -hóborította sírhalom alatt! - -Te jó Isten, kinek szolgálatában öregedett meg annyi ősöm, mivel -érdemeltük meg e szörnyü csapást!? Nem lázadott föl szívünk, mikor -magadhoz szólítottad a Te szolgádat, a mi jó édes apánkat. Bár a -természet rendje szerint még sokáig élhetett volna, öreg ember volt, -kínos betegség gyötörte s meghalván, maradt legalább egy csöpp enyhülése -szívünknek: nem szenved többet! De Dénes ifju volt, erős, szíve tele -volt egy szép élet reménységével, ott állott a földi menyország -küszöbén, miért nem engedéd, hogy átlépje azt!? - -Nem, nem! Csendesülj, szívem, ne háborogj! Imádkozzunk a meghalt ifju -lelki üdvösségeért s az én drága Rózám életéért. Dénes a föld alatt, -Róza élet és halál közt! Itt ülünk ágya mellett, virrasztva fölötte a -hosszu téli éjszakákon: anyám, Ágnes és én. - -Ágnes már asszony. Nagy csendben volt az esküvője. De itt van velünk: -Róza ágya mellett tölti házasságának első heteit. - -Nem akarom hinni, hogy Dénes meghalt. Nem akarom hinni, hogy Rózát -elveszítsük. Miért, hogy Róza haljon meg s miért nem én!? Én, kinek a -szellőfúvás is megárt, a folyton betegeskedő teremtés!? - -Nem tudom rendezni gondolataim zűr-zavarát. Hogy is történhetett Adorján -Dénes halála? Bálban volt. Reggelig táncolt. Másnap már erősen köhögött. -Aztán vért hányt. De ennek már egy éve. Jött a nyár s elmúlt a köhögés. -Aztán jött az ősz, a hideg, nyirkos ősz s Dénest újra előfogták a -köhögési rohamok. És sorvadni kezdett megdöbbentő, szivetszaggató -gyorsasággal. És egyszerre csak ágyba szögezte a halálos betegség. És -éjjel, késő éjjel, bezörgettek ablakunkon. - -– Mi történt? - -– Oh, Istenem, Dénes… igen, Dénes… meghalt… - -Róza eszméletét veszítve hanyatlott vissza ágyába. Alig volt -eszméletnél, míg Dénes a ravatalon feküdt. A harangok zúgására ébredt -föl egyszer, hogy újra elaléljon. S mi csak egy göröngyöt sem dobhattunk -Dénes koporsajára. Balázs mondott imát a sírja felett… - -Imádkozom én is. - -– Uram, könyörülj meg rajtunk! Tartsd meg nekünk Rózát! - -Róza hallja könyörgésemet s fájdalmasan mosolyog. Alig hallhatóan -rebegi: - -– Ne az életemért, a halálomért imádkozz… ha szeretsz! - - -ÖTÖDIK FEJEZET. Uj életre készül Róza is, Margit is. - -Isten meghallgatta szüntelen való könyörgésünket: Róza meggyógyult. A -halálmadár, mely egész télen ott huhogott kicsi fészkünk fölött, a -tavasz nyiltával – elröpült. S hogy megjöttek a verőfényes, langymeleg -tavaszi napok, egy-két órát kiülhettünk a szűk udvarra, melegedni a nap -bizsergető sugaraiban. Aztán mint a repülést próbálgató madárfiókák, -tovább-tovább röppentünk, azaz hogy mendegéltünk. Egy bájos, illatos -májusi napon már ki is jutottunk a rétre, a Küküllő mellé. Ott -sétálgattunk föl s alá a folyó partján, meg-megálltunk s a csendes -folyóvíz tükrébe mélázva merült tekintetünk. Vajjon mit gondoltunk e -pillanatban? Azt hiszem, egyet, de hogy mit, azt egyikünk sem merte -volna elmondani a másiknak. A halál gondolata járt Róza lelkében. Az -enyémben is. De önkéntelenül megragadtuk egymás kezét, mint akik bűnös -gondolaton érik magukat. Hallani véltem a mennyei szózatot: Örüljetek az -életnek, mely sok bánat közt sok örömet is tartogat azok számára, kiket -a nehéz csapások sem rendítenek meg Istenben való hitökben. Az isteni -gondviselés rendelései beláthatatlanok s a gyarló ember néha akkor lázad -fel ellene, mikor valóképpen a legnagyobb jóban részelteté. - -Hosszu hallgatás után Róza megszólalt: - -– Tudod-e, kicsike, mi terv fő a fejemben? - -– Tudom. - -Róza meglepődve nézett reám. - -– Tudod? - -– Igen, tudom. Meghalt a jegyesed s azt hiszed, többé nem akad ifju, aki -elfeledtesse az ő emlékét. - -– Tovább, tovább. - -– Nem mégy férjhez soha. De ha nem mégy, valamely foglalkozás után kell -látnod. Ez fő a te fejedben. - -Róza elmosolyodott. Az első mosoly, mit láttam ősz óta. - -– Kicsike, neked ördögöd van. Beláttál a lelkembe. Úgy van, valami -foglalkozás után kell látnom. Lám, de jó volt, hogy megtanultam a -szabást s varrást. Emlékszel, hogy Ágnes is, meg én is, kezdetben -mennyit zúgolódtunk magunk közt, mikor édes anyánk Johanka nénihez adott -tanulásba! Irígyeltük a volt iskolatársainkat, kik, amíg mi a gép fölött -görnyedeztünk, a sétatéren csevegtek, nevetgéltek… Egyik-másik le is -nézett talán… Mit kezdenénk most e tudományom nélkül? - -– Igen, nekünk dolgoznunk kell, – mondtam én. - -– Nekünk? Hát te mit akarsz dolgozni, kicsike? Nem neked való a -szabóskodás. - -– Tudom, én tanulni akarok. Elhatároztam, hogy tanítónő leszek. - -– Ugyan, kicsike! Hát azt hiszed, hogy anyánk elereszt téged maga -mellől? - -– El kell hogy ereszszen. Jól tudom én, hogy mi szegények vagyunk. Annak -a kis birtoknak a jövedelméből meg nem élhetünk. Apránként elfogy s -akkor aztán a testvéreim tartsanak el? Soha! - -– Eh! Te gyönge vagy a tanulásra. Te itt maradsz velünk. Eltartalak -téged a két kezemmel. Téged is, anyámat is. - -Mondtam én: - -– Hiába ne vesztegessük a szót, Róza. Anyámnak elég az ő kis jövedelme. -Még nekünk is tud juttatni valamit. Amit te dolgozol, magadnak dolgozod. -De én is meg akarom keresni a magam kenyerét. Ha aztán megszerzed te is, -megszerzem én is: legyen minden darab kenyerünk közös, nem bánom. Ugy-e, -te sem? Meglásd, mily édes lesz majd minden falat. Mi szereztük! És nem -kérdezzük: melyik mennyit szerzett. Dolgozunk és – szeretjük egymást. Mi -kell még? - -Ó, Uram, áldassék a te neved, most már látom, most már hiszem, hogy Róza -meggyógyult. Megcsillant újra az ő kedvesen csúfolódó természete. Most -először annyi idő multán! Igen, Róza ezt mondta az én bölcselkedésemre, -kenetes hangon, mint ahogy Johanka néni szokott beszélni, ki maga is -özvegy papné volt: - -– Kicsike! Eddig is tudtam, hogy bölcs vagy, de ennyire mégsem. Ily -bölcs leányzó vaj’ léphet-e más, mint a nevelés és oktatás tövises -útjára? Igen, te nagy dolgokra vagy elhivatva… - -Itt megakadt Róza. - -– Beszélj, beszélj! – biztattam kimondhatatlan örömmel, hogy feltámadni -láttam újra a régi Rózát. - -– Hát beszélek, kicsike, – s becéztetve veregette az arcomat, mint -valami kis babának. – Ugy-e, valami ősz öreg ember jelent meg álmodban s -az szózatolt: leányom, ne törődj testednek gyöngeségével, a fő, hogy -erős a lelked s nagy te benned a tudomány. Eredj, tanulj és tanítsd -hazádnak jövendő nemzedékét. S ha netalán veszedelembe jutnál, itt ez a -síp, neked adom s fújj bele. Én ott leszek melletted! - -Össze-vissza öleltem, csókoltam Rózát. Talán sohasem volt oly kedves, -aranyos, mint e pillanatban. A gúnyolódásból kiszivárgott jó szivének -melegsége! Éreztem, hogy bár ellene beszél most az én tervemnek, -valójában helyesli azt. Most aztán elárultam neki, amit eddig titkoltam -anyám előtt is, előtte is: hogy én már beszéltem is az én tervemről -Mózsi bácsival. - -Ki ez a Mózsi bácsi? Vajjon ki sejt e név alatt – tanfelügyelőt? Mózsi -bácsi régi jó barátja volt apámnak s az egész családnak. Némi rokonság -is volt köztünk. Afféle régi szabásu úriember, meleg kedélyü, barátainak -bánatában, örömében résztvevő, érettök minden áldozatra kész; inkább -kálvinista papot mutat a megjelenése, mint tanfelügyelőt s jóformán az -egész városnak Mózsi bácsija ő. - -Mózsi bácsi nagyon helyeselte a tervemet, sőt magára vállalta azt is, -hogy édes anyámat is megnyeri annak. Többet is igért: ő maga visz el a -tanítónőképzőbe s „kijárja“, hogy ingyenesnek vegyenek föl. A saját -leányát is viszi, de… Majd megírom később, mit jelentenek e -gondolatjelek. Hanem arra nem gondoltam, hogy sétánkból haza térve, -nálunk találjam Mózsi bácsit. Szinte észrevétlen léptünk be, épp abban a -pillanatban, mikor Mózsi bácsi élénken, mondhatnám, lelkesülten -fejtegette, hogy ma már más világ van, mint az ő ifjuságukban; -szükséges, hogy a leány is szerezzen valami kenyéradó diplomát. Ha nem -lesz rá szükség, annál jobb; de ha szüksége lesz, megbecsülhetetlen -kincs az a diploma. - -[Illustration] - -– Igaz, igaz, – hagyta helyben édes anyám. - -– Na, hugom, viszlek! – e szavakkal fogadott Mózsi bácsi s csak úgy -ragyogott az arca az örömtől, hogy meggyőzhette édes anyámat. - -Anyám nem fojthatta el könyeit s gyöngéd szemrehányással mondta nekem, -miközben a szokottnál melegebben ölelt meg: - -– Te rossz leányka, te. Hát összeesküdsz az édes anyád ellen? - -– Édes jó anyám! Bocsáss meg! Azt akarom, hogy ne legyek terhedre -sokáig… - -– Úgy, úgy, igaza van a leánykának. Bárcsak minden leány így -gondolkoznék, – áradozott Mózsi bácsi. – Még e héten elküldjük a -folyamodványt. A felvételi vizsgára magam viszem el. Ellát is elviszem, -az én leányomat. Téged is elvinnélek, – fordult Rózához – de… - -Mondta Róza szomoru mosolygással: - -– Én már egy kicsit kivénültem a tanulásból, Mózsi bácsi. Aztán csak nem -hagyjuk egészen magára az anyánkat. Mi már együtt maradunk, amíg élünk, -úgy-e, édes anyám? - -Erre már nem volt szava sem anyánknak, sem Mózsi bácsinak. Összenéztek s -láttam, hogy Mózsi bácsi szemében is könny csillant meg. - -Később valamit dünnyögött Mózsi bácsi: no, no… igen, igen… Hiszen majd -meglátjuk… - -Vette a kalapját és búcsúzott. - -S hogy eltávozott Mózsi bácsi, sokáig szótlanul ültünk a kis szobában. -Aztán egyszerre mind a hárman kezünkbe temettük arcunkat s csöndes -zokogásban tört ki mind az a sok bánat, keserűség, mit egymás elől eddig -félve rejtegettünk. - -Ekkor éreztem először, hogy a legnagyobb jótétemény, melyben Isten -részelteté a bánatba merült szíveket: a könny. A sírás. Úgy -megkönnyebbült a szívünk, hogy csöndben, senkitől nem látva, nem hallva, -kisírhattuk magunkat. - -Korán pihenni tértünk. Anyám, mielőtt maga pihenni tért, ágyamhoz jött s -végtelen szeretettel simogatta meg arcomat. - -– Tehát tanítónő leszel… Itt hagyod Lila mamát… jó, jó. Aludj. Álmodj -szépet… Jó éjszakát. - - -HATODIK FEJEZET. Az első lépés. - -Nagy emeletes ház a lakásom. Közvetlen alatta szalad el a nagyon szűk -mederbe szorított Szamos. Egyedül állok a becsukott ablak mögött; -szívemet sajogtatja még a válás fájdalma, arcomat égeti még édes anyám, -testvéreim csókja, könnye. E pillanatban azt sem tudom, merre szalad ez -a folyó. Keletre, az én hazám felé, vagy más irányba? Mintha mindent -elfeledtem volna, amit eddig tanultam. Önkéntelen suttogtam: merre -szaladsz, Szamos vize? Állj meg, állj meg egy pillanatra, hadd üzenek -édes anyámnak, aki most könnyeit hullatja érettem; Rózának, ki -varrógépje fölé hajolva űzi bús emlékeit, de hiába űzi: lelke ott -imbolyog a temetőkertben; Ágnesnek, ki ezen a verőfényes őszi napon a -papi kertben talán épp szedi a piros páris almát s bizonynyal felsóhajt: -Istenem, ha most egy kosár almát Kolozsvárra röpithetnék! És Istvánnak, -kitől el sem búcsúzhatám. - -Itt ebben a rengeteg nagy házban engem még egyetlen leány sem szeret. -Egyedül Janka néni, ez az áldott jó lélek, mutat irántam gyöngéd -szeretetet. Valóképen az ő meleg szívének köszönhetem, hogy itt vagyok. -Mert könnyü kimondani gyermekészszel, gyermeki felbuzdulással: tanítónő -leszek! – de lám mindjárt az első lépésnél összeomlik az én tündérváram, -ha Janka néni jóságos szíve meg nem esik rajtam. - -Forró meleg juliusi nap volt, midőn Mózsi bácsi Kolozsvárra vitt. Egész -úton bátorított: ne féljek a felvételi vizsgától. Ő nem félt engem… - -– Csak egy kicsit nagyobb, egy kicsit erősebb volnál, – szaladt ki ajkán -a rejtegetett aggodalom. – Ez az ugrifüles, – fordult Ellához, a -leányához, – na, ennek, tudom, nem mondja a doktor: untauglich! Csak -aztán a tanárok ne mondják! - -Mondtam én: - -– Én nem féltem Ellát. Magamat sem. A doktortól… - -Mózsi bácsi közbe vágott: - -– Attól se félj, hugom. Végre is, gyönge vagy, de nem beteg. Igaz-e? - -– Gyönge sem vagyok, Mózsi bácsi. Oly erősnek érzem magamat! - -– Nos, hogy még erősebb légy holnap, feküdj le. Te is Ella. Aludjatok. - -Ő maga egy sarokban meghúzódott s minket lefektetett. Ella csakhamar el -is aludt. Az én szememre nem jött álom. Szánalmas színben léptem át -reggel az intézet küszöbét. Az udvarokon, a folyosókon csak úgy -hullámzott a sok serdülő leányka. Ott álldogáltak a szülők, bácsik, a -nénik, valamennyi szorongó arccal. Negyven leányra van hely s több -jelentkezett száznál. Ez mind tanítónő akar lenni. Kevés a jókedvéből, a -legtöbb kényszerűségből. Ellenségekként méregetik egymást a szülők, bár -sohasem látták egymást. Irígykedve néznek azokra a leánykákra, kik -előbbkelő pártfogók kiséretében jöttek ide. A szegény még szegényebbnek -vallja magát s akinek nyolc gyermeke van, szeretné, ha tizenkettőről -mutathatna fel bizonyítványt. Mind abban bizakodik, hogy az ő -nyomorúságán megesik az igazgatónő szíve, aztán a miniszteré s az ő -leánya mégis csak bekerül az intézetbe, ha a többié nem is. - -Amint elhaladtunk a földszinti folyosón, az ott álldogáló csoportok -előtt, hallottam a megjegyzéseket. - -– Tudják, ki ez az úr? Tanfelügyelő. - -– Hát azt a leánykát minek hozza ide? Vinné a kórházba s ne ide. - -Belekapaszkodtam Mózsi bácsi karjába. Szédült a fejem. Nem mertem -körülnézni, csak sejtettem inkább, hogy csupa piros pozsgás képü leányok -álldogálnak itt, kiknek arcát még pirosabbra festette az izgalom. Máig -sem tudom, hogy kerültem Janka néni elé. Ösztönszerüen csókoltam kezet s -aztán, érezve, hogy egy puha kéz megsimogatja arcomat, lassan fölemeltem -tekintetemet. Végtelen jóság mosolygott reám egy kedves szempárból; -éreztem, hogy gyönge pirosság gyúl ki sápadt arcomon, jótékony melegség -áradt szét minden tagomban. - -– És magácska tanítónő akar lenni? – csendült meg lágy, meleg hangja. - -– Az akarok lenni. - -– Igen, az akar lenni, – vette át a szót Mózsi bácsi. – Nem bánom, ha az -én leányomat nem is veszik föl, csak ezt a kis leányt vegyék föl, -nagyságos asszonyom. - -Janka néni meglepődötten nézett Mózsi bácsira, arca vidám mosolyra -derült a szokatlan szavak hallatára. - -– Mondhatom, az első apa, kitől ilyesmit hallok. Legyen nyugodt, -tanfelügyelő úr, ha jól kiállják a felvételi vizsgát, rajta leszek, hogy -mind a kettő bejusson az intézetbe. Nos, félnek a vizsgától? – fordult -hozzánk. - -– Egy kicsit, – rebegtük mind a ketten. - -E pillanatban nyilt az ajtó s magas, barna, szemüveges úr lépett be. - -– Isten hozta, doktor úr, – üdvözölte Janka néni a belépő urat s az én -arcomról egyszerre eltünt az a gyenge pirosság, mintha egy hideg kéz -letörülte volna. - -– Nemde, kezdhetjük a vizsgálatot, nagyságos asszonyom? – kérdezte a -doktor. - -– Ime, itt az első „prepa-jelölt“, – mutatott rám mosolyogva Janka néni, -de ugyanabban a pillanatban láthatóan megijedt. Hozzám lépett, gyöngéden -megfogta a kezemet. Reszkettem, mint a nyárfalevél. – Na, na, ne féljen, -kicsikém, nem eszi meg a doktor bácsi. Jó ember ő. Ugy-e, doktor úr, ön -jó ember? – fordult a doktor felé s olyan pillantással nézett a -doktorra, melyben benne volt e kérés: ne szomorítsa meg ezt a szegény -gyereket! - -Félve emeltem szememet a doktorra, de látva, hogy arca nem oly rideg, -minőnek első tekintetre véltem, összeszedtem magamat s bátran néztem a -szemébe. S mintha újra kigyult volna arcomon az a gyönge pirosság. A -doktor megsimogatta arcomat, s jókedvűen mondta: na, mosolyogjon. - -Nem tudtam elképzelni, hogy mért kivánja ezt, s önkéntelen elnevettem -magamat. - -– No lám, csak ezt akartam. A fogai épek, egészségesek. Mondhatnám: -szépek. Most már csak az a kérdés, hogy van-e jó étvágya? - -Az orrom hegyére tette a mutató ujját s komolyságot erőltetve mondta: -őszinte feleletet várok. - -– Mostanában gyönge volt az étvágyam… - -Mózsi bácsi közbe vágott: - -– Nem csoda, kérem, igazán nem csoda. Sok bánat érte szegényt -mostanában. - -E szavakra arcomat ellepte a könny, s csöndes zokogással borultam Mózsi -bácsi széles mellére. - -– Na, csendesüljön, kedvesem, – csitított Janka néni. A jó doktor is úgy -szívéből vígasztalt. – Majd megjő itt az étvágya. A sok leány közt -elfeledi a bánatot. Nemde, nagyságos asszony? - -[Illustration] - -– Hát fölvesznek? Csakugyan beválok? – kérdeztem mohón s nagy -buzgalommal törültem a könnyeimet. - -– Ha a másik vizsgálat is sikerül, – mondotta Janka néni, – én melegen -ajánlom a kegyelmes úrnak. - -– Arról a másik vizsgálatról kezeskedem, – áradozott lelkesülten Mózsi -bácsi s úgy feldicsért, hogy a szégyentől forró melegség perzselte -arcomat. - -– No lám, – nevetett a doktor, – nem is halovány ez a kis leány! -Tauglich! - -Ellával hamar végeztek. Csupa élet, erő, üdeség volt ő. Istenem, mily -boldogan léptünk ki a folyosóra, pedig még hátra volt az írásbeli, a -szóbeli vizsgálat és hátra volt a miniszter. De mégis bátrabban néztem -körül a folyosón s most csakugyan láttam, hogy valóságosan ellenséges -szemekkel néznek reánk. Hallottam az irigy megjegyzéseket: ezeket már -fel is vették. – Hja, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül. – No, -lám, ez a penészvirág. Csak nem akar tanítónő lenni!? - -Ezt már egy leány mondotta. Visszanéztem reá. Magas, szélesvállu, -csaknem teljesen kifejlett leány volt. Arca csak úgy duzzadott az -egészségtől, de a szeme nem sokat igért. Odasúgtam Ellának: te, jegyezd -meg ezt a leányt. Fogadjunk, hogy szörnyü buta. - -– Miről gondolod? – kérdezte Ella. - -– A szeméről. Nézd csak – buta és irigy. - -Kimentünk az udvarra. Mózsi bácsi sok ismerőssel találkozott. Volt -köztük végzett földesúr, kishivatalnok, pap, tanító (különösen tanító -sok), aztán özvegy asszonyok, többnyire ezek is tanítók özvegyei, s ezek -mind közrefogták Mózsi bácsit s mint valami Istent kérték, hogy -támogassa őket. - -Megható megalázkodással mondta egy özvegy tanítóné: - -– Vegyen engem is kegyes pártfogásába, nagyságos uram. A nagyságod -leányát, tudom, felveszik, de talán felvehetnék az enyémet is. Hat -gyermeket nevelek kétszáz forint nyugdijacskámból. Ez a leányka a -legnagyobb gyermekem. Benne van minden reménységünk. Ha ő majd tanítónő -lesz, nem rongyoskodunk, nem éhezünk. De ha ingyen vennék fel, nagyságos -uram, teljes ingyen… Máskülönben akár ne is vegyék fel. - -A szívem elszorult. Hisz ez jobban rászorult a pártfogásra, mint én. Mi -csak megélnénk valahogy otthon, tisztes szegénységben. S hány lehet itt -még, a ki nálamnál sokkal szegényebb. Úgy szerettem volna szólni Mózsi -bácsinak: óh, édes Mózsi bácsi, ne törődjék velem, pártolja a nálamnál -szegényebbeket. De nem juthattam szóhoz. Mózsi bácsi elővette a kis -könyvét, egymásután jegyezte föl a neveket, mindenkinek juttatott -egy-egy jó szót s a refrén ez volt: mindent megteszek, ami tőlem telik. - -S ez nem volt üres igéret. Mózsi bácsi szinte kereste, kutatta a -legszegényebbeket, a kik leginkább rá vannak utalva, hogy maguk -szerezzék meg a mindennapi kenyeret. Azt a sovány kenyeret! - -Áldott legyen Istennek szent neve: Ő megsegélt engem. A felvételi -vizsgálatom jobban sikerült, mint ahogy magam is reméltem. Sőt annál is -jobban, mint ahogy Mózsi bácsi remélte. A szegény szülőket, kiket igazán -nem hibáztatok, hogy ellenséges szemmel mustráltak, sikerült -lefegyvereznem. De ennek a lefegyverezésnek nagy ára volt: a szívembe -nyilallott a suttogva, halkan felém röppent részvét, szánakozás. - -– Mi kár, hogy ilyen vézna! Szegény, de hiába fog tanulni! Megeszi a -tudomány, mielőtt tanítónő lesz… - -Hallottam a megjegyzéseket minden feleletem után s leolvashattam az -arcokról, hogy ezek mind eljegyeztek engem a halálnak. Óh, édes jó apám! -Tehát mégis férjhez megyek én is, ha máshoz nem: a Halálhoz! Ime, már el -vagyok jegyezve! - -Ami a vizsgálatok eredményének kihirdetése után történt: rettenetes egy -jelenet volt az. Sohasem felejtem el, éljek bár száz esztendeig. -Megmérhetetlen öröm és szivethasogató kétségbeesés megdöbbentő keveréke -morajlott, zúgott a folyosón, az udvaron. Akiket elsősorban terjesztenek -föl a miniszternek a vizsgálat sikere és szegénységük, családi -körülményeik egybevetése alapján, sírnak örömükben, egymás nyakába -borulnak szülők, gyermekek; akiknek gyermeke nincs a szerencsés -kiválasztottak között, dühöngenek, fenyegetőznek, részrehajlást, -igazságtalanságot emlegetnek. - -– Csupa nehéz kérdést adtak az én leányomnak. - -– Az enyém kitünően felelt s mégis csak jó osztályzatot kapott. Megyek a -miniszterhez. Nem hagyom az igazamat! - -Szegény Janka néni s mind a tanárok, tanárnők nem győzik vigasztalni, -csöndesíteni a háborgó szülőket. Hisz ők, ha hely volna, fölvennék -valamennyit. De mikor százhusz jelentkezik negyven helyre, – világos, -hogy nyolcvanat meg kell szomorítaniok, bármennyire fájjon nekik. - -– S mire jó ez a fölvételi vizsga? – méltatlankodtak a szerencsétlenek. -– Napok óta itt vagyunk. A vasut, a szálló, az étkezés: tenger pénz -szegény embernek s a vége: eredj haza, a leányodat nem veszik föl! - -A leánykák, kiket visszautasítottak, már nem is vették a dolgot oly -komolyan. Láttam a legtöbbnek arcán, hogy szeretne tapsolni, ugrálni -örömében. Mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon, ha még oly szegény -is az az otthon. Az a nagy leány, kit még a vizsgálat előtt megjegyeztem -volt magamnak, s a kiben csakugyan nem is csalódtam, mert oly szánalmas -tudatlanságot árult el szegény, hogy már meg is sajnáltam – amennyire el -tudta rejteni a kevés tudását is, épp oly kevéssé tudta elrejteni -örömét. - -– Oh, de jó, hála Istennek! – tört ki belőle az őszinte öröm. - -Később megtudtam, hogy már hallgatag el volt jegyezve a helybeli -jegyzővel, de az előrelátó szülők jobb szerették volna, ha diplomával -megy férjhez. S hátha éppen abban a faluban nyilnék tanítónői állás s -megduplázódnék a jövedelem! A szép terv dugába dőlt, Emilia (ez volt a -leány neve) diploma nélkül fog férjhez menni. De férjhez megy! - -Magamra erőszakolom, hogy a nyolcvan visszautasított leány közül Emilia -az, akinek helyét elfoglaltam s ez a gondolat megnyugtat. Hogy Emilia -még kevésbbé tudná, mint én e pillanatban, hogy merre foly a Szamos; -hogy Emilia nem az édes anyjának, nem a testvéreinek küldene üzenetet a -rohanó haboktól, hanem a gernyefalvi jegyző urnak; és hogy ez a szép -erős leány itt csontvázzá aszalódnék a titkos kesergésben, míg én jobban -már le nem soványodom. Ez ellen tesz is az áldott Janka néni. Külön -kosztra fogott s a segédtanítónő, ki az ebédlő asztalunkon elnököl, -folyton diktálja belém az ételt. Mindegyre tetten ér, hogy a villa meg a -kés mozdulatlanul hever a pecsenye mellett, tekintetem – azt hiszem – -bután mered a semmiségbe, de egyszeribe felriaszt egy erélyes hang: - -[Illustration] - -– Uzoni! Mi dolog ez! Egy falat húsnak sem szabad maradni a tányéron. -Értette? - -A leányok összesúgnak, vihognak. Ella is, mintha röstelkedve nézne rám. -Szegény Ella! Neki még nem bocsátották meg, hogy az édes apja -besegítette ezt a penész-virágot, aki iránt szemmelláthatóan mind ahány -bizodalmatlan. Szinte látom, hogy már hallgatólag megegyeztek abban: -alamuszi leányka lehet ez az Uzoni Margit. Féljetek tőle. Meglátjátok, -ez majd minden csinyünket besúgja. - -Apám! Apám! Úgy-e, ott vagy a fényes menyországban!? Úgy-e látsz engem? -Látod, úgy-e, könnyes arcomat? Hát azt sejted-e, mit tesznek föl a te -becézett penész-virágodról? Óh, ne lássad, ne is sejtsed. Ha látnád, ha -csak sejtenéd, fölvinnél magadhoz, úgy-e bár? - -Ne, ne! Élni akarok. Szeretetre vágyódik a szívem. Akarom, hogy mindenki -megszeressen. - -Meg fognak szeretni. Meg. - - -HETEDIK FEJEZET. Margit ideált talál. - -Két hónapja már, hogy itt vagyok, de még nem érzek semmi melegséget a -társaim részéről. Ha végig megyek a folyosón, vagy belépek valamelyik -szobába, hol három-négy leány van együtt, hirtelen másra terelik a -beszédet s dühös pillantásokat vetnek rám, mert megzavartam. Hogy miről -folyt a beszélgetés, arra igazán nem vagyok kiváncsi, de ezt ki hiszi el -rólam? Úgy teszek, mintha nem is láttam volna meg őket, a legtávolibb -sarokban meghúzódom, fölnyitom a könyvet, mit rendesen hozok magammal és -olvasok. De hiába merülök olvasásba, ezzel még gyanusabbá teszem -magamat. Vége a bátor, élénk beszélgetésnek s oly halkan suttognak, hogy -egy szó sem jut el a fülemhez. - -Megelégeltem ezt a különös viselkedést s ma, a dolgozószobában, hol négy -osztálytársam bújt össze és halkan suttogott, míg én az ablakmélyedésben -olvastam, hirtelen becsaptam a könyvet s egyenesen a suttogókhoz léptem. -Meglepődve, zavartan néztek rám. - -– Mondják, kisasszonyok, mért félnek tőlem? - -Úgy látszik, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mert Sárosi Magda -büszkén végig mért és sértő hetykeséggel felelt: - -– Nem félünk mi magától. Ugyan miért félnénk? - -– Igaza van, miért félnének tőlem? Egyszerüen nem szeretnek, a -szeretetet pedig erőltetni nem lehet. - -– Úgy van, a szeretetet erőltetni nem lehet, – kapott a szón Sárosi -Magda s nyilván arra célozva, amiről az előbb suttogtak, a négy leány -összenézett s hangosan nevettek. - -Lángba borult az arcom, de nyugalmat erőltettem magamra s mondám: - -– Én a magam részéről nem is erőltetem. Csak egyre kérem: bocsássák meg -nekem, hogy gyönge, beteges és csúnya vagyok s mielőtt itéletet -mondanának fölöttem, ne sajnálják megismerni Uzoni Margitot. - -Szavaimnak látható hatása volt a négy leány arcán. Röstelkedve néztek -össze, valamit hebegtek is, míg végre Pál Vilma, egy sugár, szép szőke -haju, kék szemü leányka vette át a szót. Kezet nyújtott nekem s mondá, -amint következik: - -– Hát úgy lesz, amint kivánod. Ennek a négyes társaságnak én vagyok az -„elnöke“, s elnöki hatalmamnál fogva beveszlek ötödiknek. S most már azt -is megmondom: miért voltunk hozzád hidegek. Kimondtuk rád első látásra, -hogy irigy természetü vagy bizonyosan s te leszel az intézet spiónja. - -– Én irigy!? És spion! - -Tudom, hogy így gondolkoznak rólam, de ma hallottam először magát a -rettentő szót. Szememből előtörtek a könnyek s zokogva fordultam a -falnak. - -Kell is több ilyen süldő leányoknak, mint hogy valakit sírni lássanak! -Mind a négyen elpityeredtek, aztán öleltek, csókoltak, mindenféle becéző -nevekkel halmoztak el. No lám, mily édesen csalódtam ezekben a -leányokban! Még egy pillanattal előbb hittem, hogy csupa rideg, kőkemény -szívüek, holott olyan puha a szívük, mint a lágy kenyér. - -– Hát csakugyan nem irtóztok tőlem? - -– Nem, nem! - -– Lássátok, én nem kívánom, hogy ma még titkaitokba avassatok, ha vannak -titkaitok; – várjatok, míg megismertek. Annyit előre mondhatok: nem -vagyok olyan rossz, mint amilyen csúnya. - -Pál Vilma megragadta a karomat, egypárszor megforgatott, aztán kómikusan -ráncba szedte homlokát, utánozva az intézeti orvost s elvégezvén az -orvosi megfigyelést, roppant komolyan mondá ki a szentenciát: - -– Kedveseim, ez a leányka nem is olyan csúnya, mint amilyennek először -láttuk. Igaz, hogy az arca egy kissé öreges, de ennek a sok betegség az -oka. Ellenben a szeme szép. Tudjátok, ha az én szőke hajamhoz ily fekete -szemem volna – nem adnám egy csésze habos kávéért, pedig tudjátok, hogy -azt végtelenül szeretem! - -A leányok jóízüen nevettek Vilma véleményén, egyhangulag elfogadták ezt. - -– Az ám, – szólalt meg Marosi Klára, – választottál-e már magadnak -ideált? - -– Ideált? – kérdeztem én meglepődve. – Miféle ideált? - -– Hát te még nem is ismered ezt az intézeti szokást? Minden elsőéves -„prepa“ ideált választ magának a harmad- és negyedévesek közül. - -– S mire jó ez? - -[Illustration] - -– Hogy mire jó? Mert – ez a szokás. Kiszemelsz magadnak egy leányt, aki -legjobban tetszik neked, hozzá mégy s megmondod neki: kisasszony, én -magát választottam ideálnak. Igyekezni fogok, hogy mindenben kövessem a -példáját: tanulásban, magaviseletben, öltözködésben, még a járásban is. -Ha búja van: ossza meg velem. Ha sír, én is sírok. Ha nevet, én is -nevetek. Ha rosszat mond magára valaki, az nekem is ellenségem, arra én -többet jó szemmel nem nézek. Ha megosztja velem szíve titkát, nyugodt -lehet abban, hogy hétszeres lakat alatt őrzöm. Nem fogad el imádójának? -Teheti. De azt nem akadályozhatja meg, hogy „titkon kísérjem lépteit, -mindegyre híven, nem mint az árny az utazót csak jó időben!“ - -Önkéntelen elkacagtam magamat. A könyem is kicsordult belé. Azt hiszem, -ez volt az első kacagás, mióta az intézetben vagyok. - -– Na ez igazán nagy bolondság, – mondtam én, miután kissé magamhoz -tértem. - -– Kicsike! – fenyegetett meg színlelt komolysággal Pál Vilma – vigyázz a -szavaidra, mert kizárunk a társaságból, mielőtt megmelegedhetnél -köztünk. Választasz ideált vagy nem? - -– Választok. - -– S közlöd-e velünk az ideálod titkait? - -– A titkait? Hisz épp most tanítottál rá, hogy az ideál titkait -hétszeres lakat alatt kell őrizni! - -– Persze! Csakhogy a mi társaságunk kivétel. Egymás között nem szabad -titkunknak lenni. Nekünk tudnunk kell, hogy ki a te ideálod – ideálja. -Csak mi fogjuk tudni öten. Te is megtudsz mindent a mi ideáljainkról. -Kezet rá! - -Kezet adtam, bár őszintén megvallva, különösnek találtam ezt a -szövetkezést. (Mai eszemmel másként itélem meg a dolgot. Süldő leányok -ártatlan időtöltése volt ez, semmi egyéb.) - -– És most indulj, – parancsolta Sárosi Magda, ki a szövetkezet feje -volt, – eredj kicsike s vissza se jőjj közénk, míg ideált nem találsz. - -Szép őszi délután volt, egyike a hosszu ősz utolsó verőfényes, meleg -napjainak s mert ezen a délutánon előadás sem volt, a leányok nagy része -kint sétált az udvaron, kettesével vagy négyes-ötös csoportokban. Élénk -csevegés, vidám nevetés, halk dalolás vegyült össze a zeneteremből -lehangzó zongorakalimpálással. Nyilván buzgó elsőévesek lehettek, kik -ezen a szép napon is visszahúzódtak a zeneterembe s kínozták a fekete -meg fehér billentyüket. Én magamra öltöttem őszi kabátomat, mielőtt az -udvarra lementem, nemcsak azért, hogy a naplementekor hirtelen leszálló -hűvösség meg ne ártson (hogy a lelkemre kötötte ezt a vigyázatot az én -drága jó anyám!), de azért is, mert annak az oldalzsebében föltünés -nélkül elfért az én kedves verseskönyvem. Családi ereklye volt ez a -könyv. Még a nagyanyám kezdett beleírni leánykorában az ő kedvenc -költőitől: Csokonaitól, Vörösmartytól, Kisfaludy Sándortól és Károlytól; -aztán folytatta az édes anyám Petőfivel, Tompával, Tóth Kálmánnal. Nekem -is maradt még vagy harminc üres oldal s ezt én teleírtam a legújabb -költők ama verseivel, melyeket itt-ott találtam: könyvekben, ujságban. - -Elsárgult levelek, fakult, itt-ott elmosódott (talán könnyáztatta) -betük, magános, szomoru életem hű barátai, borongós órák fölvidítói! -Hányszor csókoltam hálásan ezeket az elsárgult leveleket, melyekből -nemcsak a nagy költők lelke szólt hozzám, hanem hallani véltem -nagyanyám, az istenfélő, kegyes lelkü vén papné hangját s az én szomoru -édesanyámét! - -Csokonai költeménye nyitotta meg a sort: „A reményhez“ címü, ez a -felséges szép költemény, melyet nagyanyám az ő remegő hangján annyiszor -dalolt s mely e század első felében legkedveltebb éneke volt az -ifjúságnak. Miért hogy most nem dalolják? - -Leülök egy padra, hátam mögött jázminbokrok (hová lettek a bódító illatu -fehér virágok?), óvatosan körülnézek s reszketve húzom elő a drága -ereklyét. Suttogva olvasom az oly fiatalon elhunyt költőnek, Lila bús -szerelmesének feljajdulását: - - Földiekkel játszó - Égi tünemény, - Istenségnek látszó - Csalfa, vak Remény! - Kit teremt magának - A boldogtalan, - S mint védangyalának, - Bókol úntalan: - Síma száddal mit kecsegtetsz? - Mért nevetsz felém? - Kétes kedvet mért csepegtetsz - Még most is belém? - Csak maradj magadnak: - Biztatóm valál; - Hittem szép szavadnak: - Mégis megcsalál. - -Miért tesz rám e költemény oly mély hatást? Hisz eddig még azt sem -tudtam: mi a remény? Volt-e reményem? Ha volt: csalt-e meg? Van-e -reményem? Mi reménye lehet egy beteges, formátlan leánynak? Vagy éppen -az, hogy nincs reményem szép, mosolygó jövendőre, azért ragadja meg oly -erősen lelkemet a költemény? - -Tovább, tovább! - -Gyorsan forgatok az én költőimhez, azokhoz, kiknek verseit én írtam be. -Sok van bennök is, amit még nem értek, csak sejtek édes sejtéssel. - -Ime Endrődi Sándor, ki sok-sok esztendőn át eped egy leányért, mígnem -diadallal vezeti oltár elé; itt a napfényes boldogságában is borongó -lelkü Jakab Ödön, Róza hű dalnoka; és itt van Reviczky Gyula, kinek feje -fölött mindig gyászfekete felhők borítják az eget, csak nagy ritkán -nyiladozik, hogy még erősebben beboruljon! Előttem az alakja: kicsiny, -csenevész, beteges ember lehet, a sír szélén álló. Folyton a halál -gondolatával vívódik, pedig úgy szeretne élni, szeretni és szerettetni. -Szegény költő! - -Az utolsó lapot vele zártam le. A „Talált rózsá“-val. Az eldobott -rózsáról szól a dal, a rózsáról, melyet a költő fölemel az út porából. -„Rideg kedély volt“ – suttogom a költő után, rideg, ki ezt a rózsát -eldobhatta. Pedig: - - „Ki rád tekint, forróbban érez, - Eldobni téged, lehet-é ez? - Jer hát ide szívemre, jer! - Ne a hideg földön heverj. - - Pompája teljes még a nyárnak, - S téged már haldokolni látlak. - Ki se lehelted illatod: - S leveleid már hullatod. - - Szegény virág! Jer, én megértlek, - Az én szívem rokon te véled. - A sors könyörtelen keze - Virágkorában tépte le. - - Most hervad, mint te, eltiporva, - Ifjan, részvétlenül a porba’, - S nem akad senki, senki sem, - Ki fölemelje szelíden. - -Ujra, meg újra olvasom a dalt, aztán tekintetem önkéntelen a gondosan -kavicsozott útra téved. Szinte felsikoltok: fövényes kavicsok közé -nyomkodva, összetaposva hevert egy félig hervadt rózsa. Nem álmodom-e? -Ellenállhatatlan vágy ragad magával: fölveszem a rózsát. Szegény kis -virág te! Vajjon ki ejtett el? Hol nyiltál, illatoztál, hogy kerültél -ide? Visszaülök a padra s gondosan tisztogatom a fövénytől a „talált -rózsát“. – Látod, látod, – beszélgetek vele, – akadt, aki fölemeljen. - -E pillanatban egy kéz gyöngéden megérintette vállamat. Ijedten néztem -föl, el akartam rejteni a rózsát, de már késő volt. Egy karcsu, magas, -halovány, rendkívül érdekes arcu leány állott mellettem. Ábrándozó kék -szeme szeretettel tapadt reám, ajkán bánatos, szelíd mosoly lebbent -végig s mint valami lágy, halk zene, olyan volt a hangja, hogy kevés -vártatva megszólalt: - -– Zavarom a gügyögésben, kedvesem? - -– Nem, nem zavar… - -– Maga ismeri Reviczky „Talált rózsá“-ját? - -– Én? Honnan gondolja, kisasszony? - -– Véletlenül meghallottam a gügyögését: Látod, látod, akadt aki -fölemeljen. Ez a gondolat abban a költeményben van. Valóban, csodálatos -eset. Épp ezt a költeményt szavalgattam magamban s magát tetten érem, -amint a talált rózsát fölveszi és gügyög vele. Ugy-e, ismeri ezt a -költeményt? Na, ne titkolja! - -– Ismerem. Itt van a könyvemben. Utolsó oldalon. - -– Kérem, csak egy pillanatra! – s a keze remegett, amint átvette a -könyvet. - -Halovány arca kigyúlt, olvasván a költeményt, melyet könyv nélkül -tudott. - -– De szép, de szép! Ez – szerintem – az ő legszebb költeménye. - -Leült mellém s végigforgatta a könyvet, aztán visszaadta. - -– Ismeri Reviczkyt? – kérdezte félénken. - -– Hogy ismerem-e? Mind a költeményét ismerem, amit eddig írt. Őt magát -nem. De előttem az alakja. Láttam az arcképét… azaz hogy őrzöm. Első -tekintetre oly közönséges az arca. De amint tovább, tovább nézed, arca -átalakul, minden vonás megelevenedik s mérhetetlen bánatról, kegyetlen -sorsról beszél. Nyomor, testi szenvedés, sivár, örömtelen gyermek- és -ifjukor, szíve kiapadhatatlan forrása a szeretetnek, de ő szeretetre nem -talál… - - Nem akadt senki, senki sem, - Ki fölemelje szelíden! - -– Szegény költő! - -– S tegye hozzá: szegény leány! Szegény bolond, rajongó leány! Vajjon -van-e sejtelme arról, hogy míg ott a nagy város részvétlen tömegében -hasztalan keres egy szerető szívet, messze tőle egy leány rajong érte s -annyi reménye sincs e leánynak, hogy bár egyszer kezet foghasson vele! - -Ez valóságos vallomás volt s most, hogy e vallomást tette, tért csak -magához s ijedten nézett körül, majd megragadta a kezemet. - -– Istenem! Mit tettem! Ugy-e nem árul el? - -– Én!? - -– Lám, esztendők óta hordok szívemben egy emésztő titkot s elárulom -magamat egy kis leány előtt, akinek még a nevét sem tudom. - -– Uzoni Margit vagyok. - -– De szép név! Az enyém nem hangzik oly szépen. Balázs Lili az én nevem. - -– Én nagyon szépnek találom. Aztán mi szüksége önnek a szép névre, mikor -önmaga oly szép? - -– Hizelgő! - -– Nem szokásom, kisasszony. - -– Szólíts Lilinek. - -– Köszönöm, köszönöm! - -– Van-e már ideálod? - -– Már van, – mondtam s szeretettel néztem föl rá. - -– Már van? – kérdezte kedvetlenül. – Légy hozzá hűtlen s válassz engem! - -– Nem tudok hűtlen lenni, – feleltem mosolyogva. – Lehet-e tehozzád -valaki hűtlen!? - -– Ó, te édes kis csúnya bogaram, te! - -Hevesen megölelt s össze-vissza csókolt. - -– Úgy, úgy, szólíts csak az igazi nevemen. Csúnya bogár vagyok én. De -tőled hallva, oly jól esik. - -– Tehát nem haragszol, hogy csúnyának talállak? Azaz, hogy… – s kedves -fontoskodással vizsgálta arcomat. - -– Sohse fáraszd magadat, édes Lili, az én arcomon nem találsz szépséget. - -– Csalódol. Külön-külön annyi szép és érdekes vonás van rajtad, csak jól -meg kell figyelni az arcodat. Az ajkadon van valami kedves kaján vonás… - -– Mondjad egyszerűen: kaján. - -– Nem, nem! Kedves kaján. Te az a leány vagy, ki első látásra észre -veszel máson minden félszegséget, visszatetszőt s akkor kiül az ajkadra -valami kaján mosolygás. De ezzel nem ártasz senkinek, csak… jól esik -neked. Eltaláltam? - -– El. - -– A szemedből azt látom, hogy egyszer majd te is rajongani fogsz -valakiért titokban. De te azt soha senkinek el nem árulod, mint ahogy én -tettem. Sem az a valaki meg nem tudja, sem senki más. Még csak nem is -sejtik, mi forrong a szíved mélyén. Vigyázz, csúnya bogárkám, vigyázz. -Megperzselődik a szárnyad. Elégsz. - -– Inkább elégni, mint… - -– Nos? - -– Tudom is én, mit akartam mondani. Gyermek vagyok én még. Öreg gyermek, -– mondják otthon, – de az elégésről még nem gondolkoztam. Hát – égjek -el. Szép halál ez! - -– És soha senkire sem gondolsz, ha magadban vagy? Vagy éjjel, ha nem jő -álom szemedre? - -– Arra nem, akire te gondolsz. Nekem eddig senkim sem volt szüleimen, -testvéreimen kívül. Ő rájuk gondolok, velük foglalkozik a lelkem. -Mostantól kezdve téged is közéjük állítlak. - -– S a tánciskolából semmi emlék? - -– A tánciskolából? Sohasem jártam tánciskolába. Ugyan mit kerestem volna -ott? Mi végből tanulnék meg táncolni? Ki visz táncra egy csúnya bogarat? -Tisztában voltam magammal már csöpp leányka koromban. Néha-néha -elkisértem a nővéreimet ugyan a tánciskolába s mondhatom, jól is -mulattam a sarokban, hol meghúzódtam édes anyám mellett. Senki sem -háborgatott. Mindenki tudta, hogy beteges vagyok s hál’ Istennek, nem -törődtek velem. Igy aztán nyugodtan szemlélhettem a többnyire borzasztó -izléstelenül felcicomázott leánykákat s a kipomádézott haju -gavallérkákat, kis és nagy diákokat meg kereskedő legényecskéket. -Istenem! hogy kurizáltak, hogy sürögtek, forogtak, hajlongtak a jó fiúk -a süldő meg még nem is süldő leánykák körül! Talán itt jelent meg -először ajkam szélén az a kaján mosoly. A tánc- és illemmester egy apró -emberke volt, ki nappal a bádogos-ipart űzte – nem nagy szerencsével. Az -ő illemtanai közt volt egy nevezetes paragrafus, melyet sohasem feledek -el. Igy szólt: „sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni tilos.“ Pfuj! Innét -volna nekem emlékem? Az én barátaim itt vannak ebben a könyvben! Ezeket -szeretem. Ugy-e, ezeket szabad szeretni? - -– Szabad, szabad! - -Kellemetlen hang sivított végig az udvaron. Valamelyik cselédleány -figyelmeztette azokat, kiket az estszürkület az udvaron ért, hogy -vonuljanak be az intézetbe. Oly nehéz volt a válás. Kart-karba öltve -haladtunk át az udvaron, fel a lépcsőn. A lányok csodálkozva, szinte -megütődve néztek ránk. Úgy látszik, nem akartak hinni a szemöknek. - -– Ni, hogy csodálkoznak, – súgta Lili. - -– Miért? - -– Mert téged választottalak… - -– De hisz én választottalak téged ideálnak! - -– Igaz, de mások is választottak engem, csakhogy én nem vettem -tudomásul! - -– Édes jó Lili! Áldjon meg az Isten! - -– Mi kár, hogy nem egy szobában lakunk! De azért sokszor találkozunk, -ugy-e? - -– Ahányszor lehet. - -A lakószobában a négyes társaság fogadott. Egyszerre kérdezték roppant -izgatottan: igaz? Csakugyan igaz? - -– Mi? - -– Hogy Balázs Lilit választottad ideálnak? - -– Igaz. - -– Azt a gőgös leányt! – méltatlankodott Sárosi Magda. - -– Még a nagy leányokkal is alig áll szóba, – fűzte tovább Pál Vilma. - -– Na, nem baj. Sőt! – vigasztalta társait Bathó Klári, – legalább most -megtudjuk a titkát! - -– Persze, persze, – mondtam én szórakozottan. De bent a szívem mélyén -egy hang annál határozottabban mondta: Soha! Soha! Uzoni Margittól soha! - - -NYOLCADIK FEJEZET. A rózsák. - -Új világ nyílt meg számomra Balázs Lili barátságában. A mi érzelmünk -több a barátságnál. Senkitől sem háborítva húzódhatunk meg a kert -valamelyik félreeső zúgában, vagy ha nem lehetünk a kertben, besurranunk -hol ebbe, hol abba a szobába, ahol a kandi kiváncsiság együttlétünket -meg nem zavarja. Igaz, hogy Sárosi Magdának és társainak, alig szereztem -meg, már el is vesztettem barátságát, de ez éppenséggel nem okoz nekem -fájdalmat. Miután teljes egy hónapig hiába faggattak, nem tudták kivenni -belőlem Balázs Lili „titkát“, fölmondták a barátságot. - -– Reméljük, – jegyezte meg Sárosi Magda kacagtató fagyossággal, mikor -kimondotta a társaság halálos itéletét, – hogy azért ami titkot veled -közöltünk, titok marad. - -– Legyetek nyugodtak, – feleltem én. – Lilit a ti titkaitok nem -érdeklik, más pedig nem törődik velem. - -Valóban, Lilit aligha érdekelte volna, hogy Sárosi Magda egy -kikent-fent, középen gondosan kétfelé választott dús fürtü -jogászocskáról álmadozik, aki valahányszor sétálni vittek, körülöttünk -ódalgott, lesve-várva, hogy Magda elejtse a zsebkendőjét. Hopp! egy -ugrásra ott termett az ugrifüles úrfi, fölkapta a zsebkendőt s -bűvész-ügyességgel cserélte ki a zsebkendőbe gomolyitott levélkét egy -másik levélkével. Igy levelezett Magda a „barna jogászszal“ – ahogy őt -az ötös társaság nevezte, ami roppant mulatságot szerzett a leányoknak, -kik maguk is kedvet kaptak erre az olcsó levelezésre, amit abból sejtek, -hogy mind többen és többen ejtették el véletlenül a zsebkendőjüket. És -csodálatos – hopp! égből-e, földből-e? – a jó Isten tudja, oda toppant -kellő pillanatban egy-egy gondosan fésülködő ifju, aki a zsebkendőt -boldog mosolygással adta fel. - -[Illustration] - -Istenem! Hát efajta ártatlan titkai voltak az ötös társaságnak, meg a -többi hármas, négyes, ötös meg hatos társaságoknak. Mit mondhattam volna -olyat Lilinek, amit ő nem tud? Hisz épp úgy szemtanúja volt ennek, mint -én. De hát, mondaná Sárosi Magda s talán részben igaza is volna – -„savanyu a szőlő“. Annyi bizonyos, hogy én hiába ejteném el -zsebkendőmet, magamnak kellene fölvennem. Ám tisztában vagyok azzal is, -hogy ha volna aki fölemelje, akkor sem ejteném el. Átok vagy áldás-e -rajtam, nem tudom: nem vagyok képes lelkesülni ezekért az iskolakerülő, -szörnyű gondosan kinyalt gavallérkákért, akik még azok a semmik, -amelyekből minden lehet, de tény, hogy ezidőszerint semmik. És mégis, -úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok társaim iránt. Ők az igazi boldogok, -s én vagyok a boldogtalan. - -Ha majdan megöregszenek, a derüs emlékek megfiatalitják szivöket, mig -nekem csak mind olyan emlékeim lesznek, melyek könnyet sajtolnak -szememből. A költő is nekik ad igazat. „A virágnak megtiltani nem lehet, -hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet.“ Félek, hogy nem is vagyok én -olyan „öreg gyermek“; hogy egy kissé erőszakolom is magamra az -öregséget. Félek, hogy megsiratom még ifjúságomat, melynek nem voltak -ábrándjai, édes titkai. - -De vajjon nincsenek-e? Vajjon nem azért-e ellenszenvesek ezek a -járdakoptató jogászocskák, mert lassanként, észrevétlenül az én lelkembe -is belerajzolódott annak a költőnek a képe, kinek életéért az én -boldogtalan Lilim este, reggel imádkozik s kinek nevét – Lili -kivánságára, én is imádságomba foglalom? Kezdetben az ő kivánságára, -most már lelki szükség, hogy imádságba foglaljam a nevét. Megrezzenek: -vajjon nincs-e titkom, mit rejtegetnem kell Lili előtt? - -[Illustration] - -Lili sűrü levelezést folytat egy barátnőjével, aki tanítónő s -szépirodalmi lapokat járat. Ami vers Reviczkytől megjelenik, mind -elküldi Lilinek. S anélkül, hogy szólnék erről, magam is irok Rózának: -ha talál valahol verset Reviczkytől, irja le és küldje el nekem. Rózát -megdöbbentette az én kivánságom. - -– Hol jár a te eszed, kicsike? – írja Róza. – Hagyd a verseket a nyári -vakációra. Most tanulj. Nehezen is jutok hozzá, hogy verseket másoljak. -Reggeltől estig zakatol a gép, öt-hat tanítvány mellettem, kiket -szabni-varrni tanítok. Barátnőim mind velem akarják varratni a -ruhájukat. Rám disputálják, hogy senki úgy el nem találja ízlésöket, -mint én. Lehet, hogy igazat mondanak, de látom én jól, hogy -tulajdonképen jó szívök vezeti hozzám. Elhalmoznak munkával s órákat -töltenek nálam, vidám tereferével űzve el az én borús gondolataimat. De -hiába üzik el nappal, estére visszaszállanak ezek a gondolatok, itt -lebegnek körülöttem a csöndes éjszakában, míg én a gép fölött -görnyedezem. Rendszerint itt talál az éjfél. Így is alig győzöm a -megrendeléseket. De legalább éjféltől reggelig mélyen alszom s nincsenek -álmaim. Nos, küldjek neked verset? Hej, kicsike, kicsike! Jól van. Hát -hadd „csubbanjon a cukor.“ Mindig rabszolgája voltam a kivánságaidnak, -úgy látszik, nem is lesz ez másként. Hanem a te költőd, amint ebből a -verséből látom, nem sokáig fog dalolni szegény. Arcoban írta ezt. Oda, -hová „Neki“ is el kellett volna mennie. Akkor talán élne… - -Itt befejezte a levelet Róza. Remegve olvastam a verset. A közeledő -halál bús postája ez. Lili még nem olvasta. Félve, aggódva mutattam meg -neki. - -Szegény leány! Úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Alig egy hónap választja -el a képesítő vizsgálattól, de a könyv mindegyre kihull a kezéből s -mélyen beesett szeme órahosszat mered belé a semmiségbe. Sem él, sem -hal, beteges érzése valósággal beteggé tette. Abból a tudományból él, -mit a három év folyamán szerzett. A tanárok, tanárnők kezdetben -dorgálják, később, mikor látják, hogy ez a lány lelki beteg, szánják, -sajnálják. Az intézet büszkesége volt eddig s most talán kegyelemből -adnak neki diplomát. Szinte fásúltan, közömbösen olvassa a verset, -melyet átadtam neki. De érzem, hogy a szíve kínosan vonaglik. Karjával -átfonja nyakamat s hallgat. - -– Nem fog meghalni, – szakítom meg a fájdalmas csöndességet. – Csak -azért, hogy megszakítsam, mert tudom, hogy nem mondok igazat. - -– Te, édes! - -Szeme megtelt könnyel, hálásan nézett reám, aztán egy papirlapot vett -elő tárcájából. - -– Olvasd ezt. - -Ez is vers volt. Meg-megcsuklott a hangom, amint halkan olvastam, -meg-megállva minden sor után. - - Számlálgatom, találgatom, - Hogy hány hetem vagy hány napom - Van hátra még… - Irgalmas ég, - Esdek, ne légy fukar nagyon. - - Oh, hányszor hívtam a halált, - Mihelyt a kedvem búsra vált. - De most, hogy itt - Ólálkodik: - Nem érzek mást, mint borzadályt. - - Meghaljak?… Oh, ne még, ne még, - Agyam még eszme-tűzben ég. - Forró szívem - Jobban pihen - A napon: óh, a sír sötét. - - Vágy még hevít, kedv még emel, - Óh még sok dalt nem zengtem el. - S eszméimet - Mind a hideg, - Sötét koporsó nyelje el? - - Toldjad meg hát, kegyelmes ég, - A csüggedt költő életét. - Hadd öntse ki - Érzelmei - Zengő, zsibongó tengerét. - -Kezem lehanyatlott, éreztem, hogy halálos sápadtság borítja el arcomat. - -Lili csöndes, szomorú mosolygással fogta meg a kezemet. - -– Ő meg fog halni, kicsike. Meghal anélkül, hogy sejtené… - -Önkéntelen rebegtem én is: - -– Anélkül, hogy sejtené… - -– Mért hogy mellette nem lehetek! Mért hogy nem virraszthatok fölötte! -Mit bánom én, ha ő nem látna engem, csak én lássam őt. Csak -letörülhetném homlokáról a lázas verejtéket! - -Hirtelen fölállott. - -– Badar gondolatok, – mondotta. – Gyerünk. - -Május vége volt: teljes pompájokban nyiltak a rózsák az intézet -kertjében. Most mind erre jártak a leányok, meg-megálltak, félbehagyták -a tanulást s vágyódva csüngött szemök a virágba borúlt rózsabokrokon. Ha -egyet, bár egyet le lehetne csippenteni! Valamennyinek ez a gondolatja, -vágya. Lili is majd elnyelte tekintetével a rózsákat. Egyszerre -megállott. - -– Holnap úgy-e vasárnap? - -– Miért kérded? - -– Szeretnék kimenni a nagynénémhez. Azaz hogy mégsem. Nem birom ki az -örökös faggatást. Tudod mit, menj ki te hozzá. Mondd meg, hogy sok a -tanulni valóm. Nem mehetek. Kimégy? - -– Ha kivánod. - -– És kiviszel egy kis csomagot. S azt föladatod a postára. Nagyon kicsi -lesz, észrevétlenül kiviheted. - -– Mit akarsz? – kérdeztem aggódva. - -Lehajolt hozzám, úgy súgta a fülembe. - -– Ma éjjel lopni fogok. - -– Lili! - -– Na, na, kicsikém, ne félj, – cirógatta meg arcomat – s e pillanatban -mintha Rózát hallottam volna. – Rózsát fogok lopni s elküldöm… - -– Istenem! De ha megtudják. - -– Nos? Önként fogok jelentkezni Janka néninél, ha keresik a -rózsatolvajt. - -– Ne tedd, Lili! Majd veszek én s elküldöm. - -– Ó nem! Ezekből fogok küldeni. Már ki is szemeltem tizenkettőt. -Meghalnék, ha nem küldhetném el s épen ezeket nem. - -– Őrült vagy. - -– Őrült! Az hát. Kiviszed a csomagot? - -– Nem tudok neked ellentmondani. - -Nem mondtam a teljes valóságot. Tetten értem magamat, hogy irigylem -Lilitől ezt a szép gondolatot. Sohasem tudtam véteknek minősíteni ezt a -lopást. A szívem csak úgy repesett ennek a gondolatnak a -gyönyörüségétől, hogy mily édes örömet szerez majd a beteg költőnek az a -tizenkét rózsa. Csak azt fogja látni, honnan jött s nem tudja kitől. Be -fogja lehelni a rózsák édes illatát, csókot lehel rájok, elbeszélget -velök, megkérdezi őket: ki küldött? S a rózsák nem mondják meg a nevét a -leánynak, de a költő megérzi, hogy az, aki küldötte, nem földi érzéssel -szereti őt. Egy csöndes rajongó leány, ki könnyeinek harmatjával öntözte -meg e rózsákat, mielőtt útnak eresztette. - -Annyira fölizgatott Lili terve, hogy egész éjjel nem húnytam le a -szememet. Most már nem csak a költő nevét foglaltam imádságba, de a -Liliét is. Kértem a jó Istent: segélje meg Lilit, hogy vághassa le a -tizenkét rózsát, de még a kertész nevét is belefoglaltam imádságomba: -Édes jó Istenem, altasd el a kertészt, boríts a szemére mély álmot, -nehogy fölébredjen. - -Hálószobánk ablaka a kertre nyílt. Fölkeltem az ágyból, lábujjhegyen az -ablakhoz osontam s bár meleg volt, dideregve huzódtam meg az ablak -mögött. Csillagos ég volt, de a hold már fogytán, s csak nagy -megerőltetéssel födözte föl szemem a rózsabokrok halovány körvonalait. -Szinte elsikoltottam magamat: megpillantottam Lili sugár magas alakját. -Ő most csakugyan úgy járt a bokrok közt, mint egy alvajáró. Rettentő -gondolat villant meg agyamban. Valami azt súgta nekem, hogy ez a leány -csakugyan alvajáró, nem is tudja, hogy hol jár, mit cselekszik. A szívem -hangosan vert s majd levert lábamról egy különös félelem. Ha most -meglepnék Lilit s a rémülettől holtan esnék össze! - -Önként végig húztam kezemet a homlokomon. Forró lázban égett. Ez -megnyugtatott, nemhogy megijesztett volna. Tehát az én lázas agyam lát -ily rémképeket. - -– Gyorsan, gyorsan! – biztattam Lilit suttogva. - -De Lili nem sietett. Meg-megállott egy-egy rózsabokor előtt, s mintha -beszélgetett volna velök. Aztán föl s alá bolyongott nyugodtan, minha -övé lett volna a kert. Mintha mondta volna a rózsának: tudjátok-e kinek -küldenek? Költőnek! Ne fájjon az elválás. Költő keblén hervadtok el, -boldog virágok! Büszkék lehettek, nagy szerencse ér! - -Nekem egy örökkévalóságnak tetszett, mig Lili kilépett a bokrok közül s -csöndesen, nyugodtan végig haladt az úton, vissza az épületbe. - -Erőtlenűl hanyatlottam ágyamba. A forró melegséget fagyos hideg váltotta -föl, homlokomon kivert a hideg verejték. Alig tudtam reggel fölkelni, -annyira gyenge voltam. - -Lili, oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna, jött kora reggel a -mi hálószobánkba. Kezében egy kis skatulya volt. Látták a többi lányok, -amint átadta nekem. Hallották, amint mondotta: Kicsike, vidd ki a -nagynéninek ezt a kézimunkát. Csókolom a kezét. Mondjad, hogy nem megyek -ki a képesítő előtt. Pá! - -Kezembe csúsztatott egy papírlapot: ezen volt a cím. A költő címe. Aztán -megcsókolt. Forró meleg volt a csókja, szinte perzselte ajkamat. És -jóformán ügyet sem vetve a többi leányokra, látható izgalom nélkül -távozott. - -Csak erre vártak a leányok, mind hozzám szaladtak. - -– Mutasd, kérlek, – ostromoltak egyszerre tizen is. - -Szörnyü zavarba jöttem. - -– Úgyan, – dadogtam, – mi látni való van egy kis kézi munkán? - -– Ej, ne légy olyan különös, kicsike. Már hogyne volna rajta látni való? - -– Nem vagyok különös, de mégsem mutatom meg, mondtam most már -határozottan. – Lili nem hatalmazott föl rá. - -– Lili nem hatalmazta föl rá! – nevetett gúnyosan Sárosi Magda s vele a -többiek. – Kedvesem, te túlságba viszed az ideálod imádását. Valóságos -rabszolgája vagy annak a… - -– Minek? – kérdeztem sértődötten. - -– Bolond holdkórosnak, ha éppen akarod tudni. Hallottuk a harmad meg a -negyedévesektől, hogy holdvilágos éjjeleken föl szokott kelni és -órahosszat bolyong a kertben. - -– És nappal – tódította a csúfondáros természetű Molnár Bella, – akkor -is úgy jár-kel mint egy alvajáró. Ha leül, szeme belemered a semmiségbe -s egy fél napig képes így ülni egy helyben. Nagy kedvem volna egyszer -elszavalni neki Vörösmarty „Merengőjét.“ - -Mindjárt ki is állott a szoba közepére, s kómikus páthosszal kezdett -szavalni: - - Hová merült el szép szemed világa… - -Hanem mikor ehhez a szóhoz ért: „Ábrándozás az élet megrontója…“ a szó -megakadt a torkán s a leányok is hirtelen abbahagyták a nevetést. Lili -lépett be. Váratlanúl jött, engem talán még jobban meglepett a -visszajövetele. Nyílván hallotta künn a szavalatot, mert Bellához -fordult: - -– Folytassa, kisasszony, folytassa. Nagyon szép költemény ez. Hátha még -szépen is szavalják! – jegyezte meg nem minden célzás nélkül Bella -kómikus páthoszára. - -Bella gúnyosan elfintoritotta arcát, vállat vont s nem válaszolt -Lilinek. De ő ezzel nem törődött. Elvette a skatulyát s mondta nekem: -jere, kicsike. Itt az öcsém a várószobában, őt küldötték utánam. Már -bejelentettem Janka néninek, hogy helyettem te mégy ki. - -– Jó mulatást! – kiáltották utánam a leányok. – Kicsike, ne egyél sok -csokoládét! - -Alig tudtam visszafojtani a sírást, a torkomat valósággal fojtogatta, s -ha még egy percig itt kell maradnom, azt hiszem, megfulladtam volna. -Kint a folyosón görcsösen kapaszkodtam Lili karjába. - -– Senki sem szeret, senki! Sem téged, sem engem! – tört ki szívemből az -elfojtott keserűség. - -– Édes kicsikém! – karolt át Lili, – s mindez miattam! Na, ne búsulj, -nem tart már sokáig. - -– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ijedten. - -– Kis csacsi. Hát nem tudod, hogy egy hónap mulva meg lesz a képesítő s -akkor válnunk kell. Ki tudja, merre vet a sors engem, te pedig itt -maradsz és más ideált fogsz keresni. - -– Soha, soha! - -Eközben leértünk a földszíntre, a várószobába. Ott várt reánk egy csinos -fiatalember, kinek még alig pelyhedzett az álla s akit én – nagy -meglepetésemre – nem most láttam először. Mert voltam úgyan már Lili -nagynénjének a házánál egy párszor, de Jankó, a jogászfiú egyszer sem -volt odahaza. Hol láttam ezt a fiatal embert? – villant át agyamban a -kérdés s rögtön jött is rá felelet: Hisz ez a Sárosi Magda jogászkája! - -– Öcsém, Kendi Jankó – Uzoni Margit, – mutatott be Lili egymásnak. - -[Illustration] - -Nem kerülte el figyelmemet, hogy „Jankó öcsém“ csalódottan hajtotta meg -magát (ámbár kifogástalanúl), hogy az Uzoni Margit nevéhez más leányt -képzelt. Azon sem csodálkozom s mindjárt meg is bocsátom neki, hogy -milliószor jobban örül, ha Lili Sárosi Magdát tünteti ki barátságával s -nem az én csekélységemet. Most Magdát kisérné haza! Hol a toll, mely le -tudná írni Jankó öcsém boldogságát, ha ő végigkisérhetné az utcán -Magdát! De végre is Jankó öcsém jól nevelt ifju volt, végtelenül örült, -hogy megismerhette Lili kedvencét s kifejezte abbeli reményét, hogy jól -fogom magam érezni náluk, bár az ő huga csak tizenkét éves, ő meg nagy -sajnálatára már eligérkezett délutánra. - -– Nagyon kedves, – gondoltam magamban, – akkor én ma délután jól fogok -mulatni. Mert ugyan kinek telnék öröme egy jogász-gyerek -kínszenvedéseiben? - -Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó öcsém -szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam föl a -délelőtt alól is. - -– Jól tudom, – mondottam, – hogy a jogászok vasárnap délelőtt szeretnek -– templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza magát miattam a -templomba menéstől. - -Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a prepa, -vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? Szerencsére, Jankó -öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi libácska vagyok s megható -korlátoltsággal mondá: - -– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – s ezt -mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant igyekezettel -nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja magát. - -Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár leolvashattam -róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.) - -De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat fölkiáltó -jellel.) - -– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót újra, – egy -nagy kérésem volna, kedves Kendi. - -– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém kézzel-lábbal. - -– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol a -póstaépület. - -– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – Nem -szükséges ezt személyesen adni föl. - -– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. S -remélem, hogy nem is fogja megtudni soha. - -– Kisasszony, ez a bizalom… - -– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó öcsémet, aki -meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még mindig ott ül arcán -a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem kérdő jellel. Ellenben -kiült arcára a Lili neve is s ezután már annyi volt a fölkiáltójel, hogy -nem is fért el Jankó öcsém széles arcán, mely az álmélkodástól még -szélesebbre terült. De elég hamar összeszedte magát. Láthatóan -fölizgatta, hogy most megtudja Lili minden titkát s büszkévé tette, hogy -Lili megbizik benne. - -Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy hónapra, -s ez nekünk elég. - -– S kinek szól ez a csomag? - -– Reviczky Gyulának. - -– Reviczky Gyulának? Hát ez ki? - -– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt? - -– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy pár -verset. - -– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam ártatlan -képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. Kórházban fekszik. -Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép gondolat tőle? - -– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s úgy -látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, gyöngédsége. – -Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha legalább is Sárosi Magdát -látná maga előtt e pillanatban – megnyugtathatja Lilit, hogy a titkát -örökre eltemetem. Gyerünk a póstára. - -Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. Bementünk egy -boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába tiltakoztam az ellen, -hogy költségbe verje magát. A póstán is ő fizetett. Büszke volt rá, hogy -részese lehet két leány édes titkának. A skatulyát én címeztem meg, a -szállító levelet Jankó öcsém töltötte ki. - -– A föladó neve? – kérdezte Jankó. - -– Irjon oda képzelt nevet. - -Jankó oda írta: Bánó Lili. - -Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát s mégsem -ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a költőnek. -Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli minták.“ - -Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt tárcámba -csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be fogja lehelni édes -illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó Lili? Igazi vagy -költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü fiatal leány lehet. Lám, -nem élt hiába. A messze távolban is vannak szívek, melyek aggódnak az ő -életéért. Olvassák költeményeit, szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál, -jöhetsz! Ajkamon a te neveddel halok meg, Lili! - -Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, mióta a -rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s egész úton -arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a csomagot -fölbontja s megpillantja a rózsákat. - -– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam. -Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha észreveszik a -rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint szóváteszik a -rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka néninél. Elég lesz neki, -hogy valaki mást gyanusítsanak s egy pillanatig sem fogja tűrni, hogy -miatta más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán, -ha szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is? - -Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást. - -– Miért lett egyszerre ilyen szomorú? - -– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – füllentettem. - -– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – Rajta -leszek, hogy feledje az otthont. - -– De hisz már eligérkezett. - -Jankó úr fülig vörösödött. - -– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap -találkozhatom, de magával nem. - -Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé vált az -arcom. - -Jankó úr még jobban elvörösödött. - -– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot. - -– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki Lilinek -egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó barátok -fogunk lenni s akkor majd… - -– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki iránt… - -– Tudja?! Honnan tudja?! - -– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom magát -először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik körülöttünk. -Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – Sárosi Magda. Nem -igaz? - -– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással. - -– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó úr -odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis levélkét. Nem -igaz? - -– Igaz, igaz. - -– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni s délután levelet ír. -Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban adjam át Magdának. -Eltaláltam? - -– Ördöge van! - -– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem tudnék -háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam volna póstára -juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt követi a másik: át -fogom adni a levelet Magdának. - -– Maga angyal! - -– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira. - -Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy bár -fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok -tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány mendegélt -mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap megmaradt az én kezes -bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még fiatal asszony, csodálkozva -kérdezte, erősen megnyomva az utolsó szót: - -– Nos, Jankó, nem mégy templomba? - -Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves -megbotránkozással csóválta a fejét. - -– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod? - -Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett fölhasználni az -első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja szerető csipkedése elől. - -A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy Jankó úr -már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna után nekem -kellett figyelmeztetnem: - -– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt vissza kell -mennem az intézetbe. - -– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már csak -Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap folyamán. – -De hol írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? Aztán… nem is illik, hogy -magára hagyjam… - -– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön be a -lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez. - -Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a lugasba, -izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s haját borzolva, -ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak. - -Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, ezért a -levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem sokat érő -barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili barátsága! – suttogtam -magamban, amint beléptem a házba. - -– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a templomba? - -– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. Fájdalom, -mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a nap! - -– Még nem szokta meg az intézeti életet? - -– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt nem is -bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s akkor én -egyedül maradok, pedig oly sokan vannak! - -A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből -vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a szemembe -nézett s kissé elkomolyodva mondta: - -– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem Lilit. Az -utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát venni s bár második -anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem közölt magával valamit? - -Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a néni, hogy -olyas valamit tudok Liliről, amit ő nem tud. Mit tegyek? Szabad-e -közölnöm bárkivel is Lili titkát? - -Nagy nehezen összeszedtem magamat. - -– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette… - -– Nos, nos, mit tud? - -Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, hogy egy -pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a nénire: ne -faggasson! Nem szólhatok! - -– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta Lilinek, -hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan… - -Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére s -fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan… - -– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki jön… Menjen -át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az intézetbe. - -Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy pamlagra. -Hallottam a Jankó ijedt kérdését: - -– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol! - -– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az intézetbe. - -– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem. - -– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek. - -Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót. - -– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme meg olyan -vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy sírt. - -Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire eltüntettük a -sírás nyomát, a maga felöltője helyett mindenképpen az enyémet akarta -magára erőszakolni, én azonban ezekben az izgalmas pillanatokban sem -feledkeztem meg az én szegény Jankó barátomról s sikerűlt egy futó -pillantásra egyedűl lennem Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam, -illetőleg a – levél miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága -kis levélkét“ s Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt -megakadályozhattam volna: kezet csókolt. - -– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, Jankó! - -– Gyerünk, – szólított a mama. - -Jankóval madarat lehetett volna fogatni s nem tudta megérteni, hogy -mikor ő oly boldog, mért oly kedvetlen a mamája. Százszor is -megkérdezte: úgy-e, hogy ezután kijő minden vasárnap? - -– De akkor nem mehet templomba, – gúnyolódtam Jankóval. - -– Nos, nem megyek! - -Megérkeztünk az intézetbe. A földszinti folyosón, az igazgatónő lakása -és az iroda előtt, feltünő sok leány járt föl s alá, izgatottan -tárgyaltak valamit s amint a nénit meglátták, valami különös suttogó -morajlás futott végig a leányok seregén. Hallottam, amint valamelyik -figyelmeztette a többit: - -– Balázs Lili nagynénije! - -A néni megszólította az első leányt: - -– Nincs itt Balázs Lili? - -– Lili… Lili… – szólt elfogódva, zavartan a kérdezett – bent van az -igazgatónőnél. - -– El vagyunk veszve! – suttogtam magamban s a hideg végig futott az -egész testemen. - -– Mi történt? – kérdezte a néni, kinek föltünt a leányok sokasága ezen a -helyen s a kérdezett leány zavara. - -– Semmi… semmi… – hebegett a leány. – Azaz hogy: tessék talán bemenni -őnagyságához. - -A néni nem is törődve velünk, fölindultan kopogtatott az iroda ajtaján, -aztán mindjárt be is nyitott. Én reszketve állottam a fal mellett, -önkéntelen Jankóba fogóztam, különben összeesem. - -Abban a pillanatban surrant el mellettünk Sárosi Magda. Gúnyos -pillantással mért végig, látva, hogy Jankó karjába kapaszkodom. És -hallottam, amint pár lépéssel odább kacagva mondta a többinek: nemde -szép egy pár? - -Jankó zavartan tipegett-topogott, hallotta ő is Magda gúnyos -megjegyzését, láttam az arcán, hogy mennyire szeretné tisztázni magát, -de egy az, hogy engem nem hagyhatott el, más az, hogy nem is -szaladhatott Magda után: az intézet falai között voltunk s nem kint az -utcán! Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Jankót. - -– Ne féljen, Jankó, majd a levél mindent helyre hoz. Sokkal nagyobb baj -a rózsa. Szörnyet sejtek. Észrevették a rózsalopást… - -Ha ebben kételkedtem volna, a leányok megújuló vitatkozása hamar -eloszlatta ebbeli kétségemet. - -– Lássátok, – mondta egyik – én mindjárt tudtam, hogy Balázs Lili -dézsmálta meg a rózsabokrokat. - -– De vajjon hová tette? - -– Szegény leány! Én sajnálom. - -– Na, én nem tudom nagyon sajnálni. Roppant gőgös. - -– Nem gőgös, csak egy kicsit bolond. - -– Holdkóros! - -– Hallja? Hallja? – szóltam Jankónak. – Istenem! Mi lesz! Megyek. - -– Hová? - -– Janka nénihez, nem hagyom Lilit! - -S mielőtt Jankó valamit szólhatott volna, hirtelen benyitottam az -irodába. - -– A kicsike! A Lili becéje! – hallottam, amint kinyitottam az ajtót. - -[Illustration] - -Az irodában senki sem volt. Habozás nélkül nyitottam be az igazgatónő -lakásába. - -– Mit keres itt? – kérdezte Janka néni, oly szigorú arccal, hogy alig -ismertem rá. - -– A rózsa… a rózsa… hebegtem… és Lili, igen, Lili nem hibás. - -Lili dacos nyugalommal állott a szoba közepén, arca, mint a fehérített -vászon, de mikor megpillantott engem s hallotta az én hebegésemet, tűz -borította el arcát, sikoltva szaladt felém, kezét a szájamra nyomta, -hogy többet ne szólhassak. - -Alig tudtam elhárítani Lili kezét, oly kétségbeesetten nyomta ajkamra. - -– De Lili, én nem értelek téged… Mi titkolni való van abban, amit -tettünk? - -– Hisz megvallottam, hogy én loptam el a rózsát, – tört ki Lili s -zokogva borúlt egy székre – mit akarnak többet?! - -– Te elloptad, – mondtam én erőszakolt nyugalommal, de szavam már-már -zokogásba fúlt – én meg kiloptam az intézetből: ez a valóság. - -– Ah! És hova vitte? – kérdezte Janka néni megdöbbenéssel. - -– A postára. Istenem… Hát olyan nagy bűn ez? Elküldöttük egy beteg -költőnek, ki a kórházban sinylődik, kinek talán meg vannak számlálva a -napjai… - -Tovább nem tudtam folytatni, zokogásba fúlt a szavam, Lili is csöndesen -zokogott, fejét egy pillanatra sem emelve föl. - -– Reviczkynek küldötték, nemde? – kérdezte Janka néni s hangján éreztem -a megindulást. - -– Neki! - -Janka néni Lilihez lépett, gyöngéden megsimogatta a boldogtalan leány -fejét. - -– Ismeri a költőt? - -– Nem… - -Aztán a nagynéni lépett hozzá. - -– Látod, látod, te rossz leány. Mi szükséged volt az intézet rózsáira? -Az én kertemből nem küldhettél volna? - -– Elvesztettem az eszemet! – zokogott Lili. – Boldogtalan vagyok! -Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok! - -– Csak egy kicsit beteg vagy, – csitította a nagynéni. – Te gyerek, te. -Ma éjjelre, ha Janka néni megengedi, kijösz hozzám. Egy pár napig -pihensz… Úgy-e, nagyságos asszonyom? - -– Magam is ezt akartam. - -Lili megragadta Janka néni kezét, elhalmozta csókkal s olyan meghatóan -kérte: - -– Bocsássa meg ezt az egy hibámat! Meghaltam volna, ha el nem -követhetem! - -Janka néninek köny csillant meg a szemében. - -– Jó, jó, megbocsátok. Maga pedig, – fordult felém s megfenyegetett – -annyi szeretettel fenyegetett meg! – vigyázzon, kicsi prepa. Ha máskor -rózsát akarnak küldeni egy beteg költőnek, szóljanak nekem. Talán én is -teszek hozzá egy pár szálat. - -Ah! Istenem, de megkönnyebbült a szívem! S de megszerettem Janka nénit! -Eddig csak szerettem, most már imádom is. Ha Lili elmegy, ő lesz az én -ideálom. - -Épp indulóban voltunk, mikor megszólalt a csengő. Jelezték a vacsorát. -Mikor kiléptünk, a folyosón egy leány sem volt ott, Jankó nagy léptekben -járt föl s alá, izgatottan várva reánk. - -– Nos? – kérdezte tőlem. - -– Semmi baj, Jankó, – nyugtattam meg fiatal barátomat. – A fő, hogy jó -állapotban érkezzenek meg a rózsák. - -Lili oly érzékenyen búcsuzott tőlem, mintha örökre válnánk. Újra meg -újra megcsókolt s minden csókkal ezt rebegte: édes kicsikém! Elkisértem -a kapuig s az udvarból visszaintett: - -– Hamar meggyógyulok, csakhogy újra láthassalak! - -Szegény Lili! Hamar meggyógyul! Ha volna a te betegségedre orvosság. De -vajjon van-e? - -Felmentem egyenesen a hálószobába, nem mentem vacsorázni. Könnyü volt -kibújni a vacsorázás alól azzal, hogy a néninél már megvacsoráztam. Volt -időm, hogy elkészüljek a leányok ostromára. Milyen faggatás, milyen -vallatás lesz, ha ezek feljönnek a hálószobába! Nos, hadd jőjjenek, nem -félek már. S csakugyan, mikor feljöttek, valósággal megütődtek azon, -hogy vidám arccal fogadom őket. Erre nem voltak elkészülve. Nem csak -azok jöttek, akik ebbe a hálószobába tartoztak, hanem a többiek is, a -hányan csak befértek. Valóságos népgyülés volt ez. - -Sárosi Magda fogott meg először. - -– Úgy-e te vitted ki a rózsát? - -– Persze hogy én. - -– Na lám, – nézett körűl diadalmasan Magda, – nem megmondtam? Éreztem én -a rózsa illatát reggel, csak nem akartam szólni. - -– Azt jól tetted, – mondtam én, – mert akkor nem vihettem volna ki. - -– S kinek vitted? – kérdezték egyszerre húszan is. - -Megelégedéssel tapasztaltam, hogy egyszerre nagyot nőttem a leányok -szemében. - -– És Lili? Hol van Lili? - -– Pár napra kivitte a nagynénje. Beteg szegény. - -– De még mennyire beteg, – élcelődött egy negyedéves. – Ha az ilyen -betegeket mind kivinnék, kevesen maradnának az intézetben. - -Nagy nevetés igazolta, hogy ez a leány fején találta a szeget. - -– Ő csakugyan komolyan beteg, – mondtam én. – Sajnálnotok kellene. - -– Szegény! – sóhajtott Pál Vilma igaz részvéttel. - -S íme, nincs egy is már, aki ne sajnálná, aki igaz részvéttel ne -beszélne Balázs Liliről. Most már kezdik érteni mind, hogy -hallgatagsága, zárkózottsága nem gőgösség, hanem titkolt bánat. De hát -ki az a valaki? Ki az az „Ő“? Ezt szeretnék tudni mind. - -– Ezt hiába ne kérdezzétek. Majd megtudjátok s akkor aztán – -megsirathatjátok. - -E rejtelmes szavak még jobban felköltötték a leányok kiváncsiságát, de -szomorúan győződtek meg, hogy a „kicsikét“ hiába faggatják s azzal -kárpótolták magukat egyelőre, hogy egy kicsit elpityeredtek. -Megkönnyeztek valakit, akit nem ismertek s valakit, akit eddig -gyülöltek: a boldogtalan Balázs Lilit! - -Hiába, hiába! A leányszív mégis csak – leányszív! - -Lassankint elszéledtek, ki-ki a maga hálószobájába. A mi hálószobánk is -lecsöndesedett. Fölhasználtam egy kedvező pillanatot s Magdának kezébe -nyomtam a levelet. - -Elsikoltotta magát örömében, aztán megölelt, megcsókolt, majd végig -keringőzte a szobát s mert neki nem volt titka a hálószobabeli pajtások -előtt, diadalmasan, újjongva kiáltotta ki: levél! levél! - -Úgy-e jól sejtettem: Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! De lám, én -nem kaptam levelet, s én is egész éjjel forgok ágyamban. Lelkem Lilivel -meg a költővel társalkodik szüntelen. Kisérem a rózsát az ő útjában. Át -a Királyhágón, a síkságon, keresztül a szőke Tiszán, mígnem eljut egy -rengeteg nagy városba, rengeteg nagy városban egy szomorú házba, melynek -kórház a neve, s melynek egyik szobájában most álmatlanúl, láztól -gyötörve fekszik a költő s suttogja: - - Számlálgatom, számlálgatom, - Hogy hány hetem vagy hány napom - Van hátra még… - Irgalmas ég, - Esdek, ne légy fukar nagyon. - -Aztán nyílik az ajtó. Belép a portás. Átadja a költőnek a skatulyát. Oly -gyönge, hogy föl sem tudja nyitani. Az ápolónő nyitja ki. És ott -mosolyognak a rózsák, kissé hervadtan, de illatosan; édes gyönyörűségtől -reszket a szíve, egyenkint kiszedi a rózsákat, hosszan elnézi, szemében -túlvilági boldogság fénye gyúl ki… Ah, ha láthatná ezt Balázs Lili! -Aztán édes álomba szenderűl s száll a lelke, száll, át a szőke Tiszán, a -rónaságon, hegyeken, erdőkön keresztül, mígnem ide talál, ahhoz a -leányhoz, aki a rózsát lopta neki! Vajjon ide talál-e?… - -… Egy hete, hogy a rózsákat elküldtük. Ma jött vissza Lili. Arcán -megmérhetetlen boldogság fénye ragyog. Csókokkal borít el, aztán -megragadja karomat s szinte rohanva visz le a kertbe, a mi kedves -bokraink mögé. Ott egy ujságlapot húz elő a szíve mellől, elém tartja a -kivágott lapszeletet: Olvasd! Olvasd! A kezem úgy reszket, hogy szinte -kiejtem a lapot. Vers van rajta: „Rózsák“ a címe. A vers alatt: Reviczky -Gyula. - -Dobogó szívvel olvasom, olvassa Lili is (ki tudja már hányadszor?): - - Rózsák érkeztek a nevemre, - Gyönyörü rózsák egy dobozban. - Vajjon ki gondolt a betegre? - S a rózsákat ki küldte? Honnan? - - Vizsgálom a dobozt; hiába. - Nincs rajt’ a föladó, ki hírt ád. - Kurtán csak ez van írva rája: - „Értéknélküli rózsaminták.“ - - Betegségemben, szép virágok, - Legyetek százszor üdvözölve! - Akárki küldött, légyen áldott, - Beteg szívet hozott örömre. - - Ámbár az uttól megviselve, - Szépek voltak mégis, be szépek! - Hullj, drága illat, hullj szívembe, - Óh rózsák! Óh gyönyörűségek! - - Virágzástok rövid valóság, - Dús lelketek enyészve hinti - Legszebb illatját. Drága rózsák, - Bár úgy tudnék meghalni, mint ti! - -Egy-egy könycsepp hullott a lapra, mig egymást átkarolva, összebújva -olvastuk a költeményt. Aztán kevés idő múlva fölkeltünk a padról s -hallgatva bolyongtunk a kanyargós utakon. Elhaladtunk a rózsabokrok -mellett. Teljes pompájukban állottak a bokrok. Édes, bódító illat -áradott róluk. Lili szelid részvéttel mosolygott az illatozó rózsákra. - -– Szegény rózsák! Irigylitek úgy-e társaitokat? - -Majd hozzá tette csöndesen, alig hallhatóan: – én is irigylem… - - -KILENCEDIK FEJEZET. Meghal a költő. - -Lankás domb oldalán egy magas kőház: az én pap sógorom háza ez. Ennél -magasabban csak az Isten háza fekszik, fönt a domb tetején. E két ház -uralkodni látszik a völgyben elterülő falu fölött, melynek piros -cserépfödeles házai barátságosan, szeretettel tekintenek föl ide. -Körös-körül erdős hegyek szegik a falut s látom innét a híres -Tusnád-fürdő fenyves borította hegyeit, melyek mögött csöndesen pihen a -Szent Anna tó tengerkék vize. Be szép ez a falu, be szép ez a vidék! S -hogy illik rá a neve! Erdővidék! Az a vidék, melyről Kriza János, a -„Vadrózsák“ szerzője rajongó szeretettel írta: - - Erdővidék az én hazám, - Székelynek szült édes anyám. - Zöld erdő zúgásán, - Vadgalamb szólásán - Nevelt föl jó apám! - -Azt hiszem, messze földön nincs Csinódhoz hasonlatos szép falu. -Nagy-Bacon ugyan az igazi neve, de egy részét Csinódnak hívják s mert -nekem ez a név nagyon tetszik, akármit mond a sógorom, én Csinódnak -nevezem. - -– Hát jól van, legyen Csinód, – adja meg magát a sógor s kedves -gúnyolódással teszi hozzá: hadd – „csubbanjon a cukor.“ - -Megijedek magamtól. Nini, még mindig gyermeknek tartanak, még mindig -kényeztetnek. Hiába búcsuztam el a gyermekkortól, az én édeseim nem -vették tudomásul. S csakugyan Róza sohasem mulasztaná el, hogy magasra -ne emelje a cukrot s ne úgy ejtse a kávémba. Úgy teszek, mintha ez -bosszantana, de valóképpen végtelenűl jól esik a szívemnek. - -Róza… Ő itt van. Itt az édes anyám is. Hiába húzódoztak, tiltakoztak, -amint meleg nyárra vált az idő, a sógor kocsira pakolta őket s elhozta -ide ebbe a csöndes parókhiába, hová alig hallatszik be az utca zaja, hol -csend, béke, szeretet honol, méltóan, illően egy papi házhoz. - -És itt van – Lili! - -„A nyarat nálunk töltöd – írta Ágnes pár nappal azelőtt, hogy indulóban -voltam hazafelé – s elhozod Lilit is. Rózához írt leveleidből tudom, -hogy városban, rokonoknál van az otthona s nem nagyon vágyódik közéjük. -Nyugtasd meg, hogy testvérünknek tekintjük, s mert leveleidből azt -látom, hogy boldogtalan, fölvidítására minden lehetőt elkövetünk. A -lakás dolga ne nyugtalanítson. Hat szobából jut egy Lilinek is.“ - -Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan nagy jó kedvre hangolt ez a -levél. Nem kell még megválnom Lilitől! Alig merem leírni: bármennyire -vágyakodott a szívem haza, az én szeretteim körébe, a gondolat, hogy -Lilitől maholnap meg kell válnom, s talán sohasem látom többé, -kimondhatatlan fájdalmat okozott szívemnek. Szaladva-szaladtam Lilihez, -ki az utolsó hetekben összeszedte magát s csodálatos lelkierővel feküdt -a tanulásnak – messziről lobogtattam Ágnes levelét. - -– Tudod, mi ujság? Velem jössz. Együtt töltjük a nyarat! Hallod? - -Lili könybe borúlt szemmel olvasta végig a levelet. - -– Áldott jó lélek… – rebegte halkan. - -– S hátha még megismered közelebbről! És Róza. És édes anyám. És Balázs, -a sógorom. Mind csupa szív. - -– És te, kicsike… - -– Na, mondtam, én önző vagyok. Hát azt hiszed, nem magamért örülök a -meghívásnak? Veled leszek, veled. Érted? Te veled! - -Lili mosolyogva fenyegetett meg: - -– Vigyázz, kicsike, vigyázz. Túlságosan szeretsz. Félek, hogy a nyáron -kiábrándulsz belőlem. - -– Én? - -– Megrontom a nyaradat. Jegyezd meg jól: megrontom. - -E szavaknál mintha felleg borúlt volna szép homlokára. A szívembe -nyilallottak szavai, melyek a közeledő, kikerűlhetetlen vihart -jelentették be. A vihart, mely kegyetlenül töri le a költőnek élete -fáját s ugyanekkor sírig tartó gyászba temeti egy leány szívét… - -Sokáig nem jött szó ajkamra, aztán hirtelen megfogtam Lili kezét, -görcsösen szorítottam meg, hogy fölszisszent belé. - -– Mire gondoltál? – kérdezte rémülten. - -– Csak arra, – feleltem, nyugodtságot erőltetve magamra, – hogy: együtt -leszünk. Mennél inkább hiszed, hogy megrontod a nyarunkat, annál inkább -együtt leszünk. Együtt kell lennünk. Érted? Együtt kell lennünk! - -Csöndesen, alig hallhatóan suttogta Lili s arca közben fehér lett, mint -a fehéritett vászon: – Együtt leszünk. Együtt kell lennünk. - -Im, együtt vagyunk. Négy hét óta ma hagyta el újra a szobát, a mi kis -szobánkat Lili. Alig két hetet élvezte Ágnes virágos kertjét, járt be -velünk erdőt, mezőt, aztán egyszerre ama szegény rózsafa sorsára jutott, -melyet mindnyájunk nagy szomorúságára, egy hirtelen jött fergeteg földre -tepert, derékba tört… Hiába oltunk bele új szemet, nem lesz többé oly -szép, erős, mint aminő vala… Róza karjába s az én karomba kapaszkodik -Lili, úgy lépegetünk lassan, csöndesen elébb-elébb. Alig jutunk a -kétszer nyíló akác alá. Ott leülünk a padra. Gyönge karját nagy nehezen -emeli föl, hogy átkaroljon minket. Mosolyra erőlteti ajkát. - -– Látod, látod, úgy-e mondtam: megrontom a nyaradat. - -Csókkal zárjuk le ajkát. - -Aztán hosszú hallgatás következik. Egy úton jár mind a hármunknak a -lelke. Hiába akarjuk elűzni a bús nap emlékét: megelevenedik, elénk áll -s kényszerít, hogy foglalkozzunk vele. Lili, szegény Lili, a vakáció -első két hetében csudás hősiességgel rejtegette szíve emésztő bánatát, -lelkének gyötrelmes, szorongó félelmét s mig a költővel, messze tőle, -együtt „számlálgatta, találgatta, hogy hány napja van hátra még“ s -imádkozott az irgalmas éghez, hogy „ne legyen fukar nagyon“ – megható -módon segített fölvidítani a házat, játszotta a bohó, a gondatlan -leányt, kinek most, hogy zsebében a kitünő diploma, semmi gondja, semmi -búja… - -Jaj, de nehéz volt ezt sírás nélkül látni! S jaj, de nehéz leírnom, ami -most következik! - -Följegyeztem a napot: julius 13-ika volt. A tágas verandán ült az egész -család, az asztal körül. Édes anyám az asztalfőn ült s azt hiszem, lelke -ott kalandozott abban a kis faluban, annak a kis falunak csöndes -papiházában, mely pár év előtt még a vidámság tanyája volt, s mig lelke -a múlt emlékeivel társalkodott, szaporán kötötte az első harisnyát az -első unokának: Ágnes leánykájának. A csöppséget, ki már a maga -emberségéből tudott ülni, sőt a mászás tudományát is próbálgatta, az -asztal közepére ültettük, ott repdesett, tapsikolt kövér kacsójával, s -mi mind ahányan voltunk, gyermekké lettünk körülötte. - -[Illustration] - -– Ki leánya vagy? – kérdezte Róza s diadalmasan nézett körül, mikor a -kis baba igenlőleg biccentett a fejével. – Na látjátok? Ő az én leányom. -Az is marad. Lefoglalom magamnak. - -– Ó persze, – tiltakozott Ágnes. - -– Hát kérdezd meg, – ingerkedett Róza – ki leánya vagy? Fogadjunk, hogy -tagadólag rázza meg a fejét. - -Ágnes mindjárt meg is próbálta s ím a kis haszontalan hamiskásan -összecsücsörítette a szájacskáját, buksi fejét tagadólag rázta meg. - -– Na, úgy-e, hogy nem a tied! – tapsolt Róza s újra megkérdezte a babát: -ki leánya vagy? A baba, akár csak egy komédiás csikó, tizszer is -meghajtotta a fejét egymásután. - -– Brávó, baba, brávó! – tapsoltunk most mind Ágnes kivételével. Édes -anyám is fölriadt merengéséből s szeretettel pihent meg a babán. - -– Igen, ezt a gyermeket lefoglaljuk magunknak, – mondta édes anyám, s -bár mosolyogva mondotta, kiéreztem a hangjából, hogy komolyan -foglalkozik ezzel a gondolattal. – Nem most, – tette hozzá egy kis -vártatva – majd később. - -– Legalább lesz az életemnek valami célja, – mondta Róza inkább magának, -mint nekünk s hirtelen nagy komolyság váltotta föl csapongó vidámságát. - -– Boldog leány, – sóhajtott Lili. – Lám, a te életednek lesz célja -mégis… - -Mind megütődve néztek Lilire. Kínos hallgatás követte a szavait. Végre -is sógorom szólalt meg. - -– Lehet-e szebb, magasztosabb cél a gyermekek nevelésénél? Beleplántálni -a fogékony gyermekszívbe a szépet, a jót? Esztendőről-esztendőre látni a -gondunkra bizott csemeték fejlődését? Oly szép föladat vár a -kisasszonyra! Ha bánat éri, ha az emberek rosszasága megkeseríti a -szívét, az ártatlan gyermekszívek közé menekül s megvigasztalódik saját -munkájának, fáradságának sikerében. Ha mindent elvesztett, ami kedves -volt önnek, megmaradnak a gyermekek, akikért élni, fáradozni érdemes s a -becsülettel végzett munka tudata kétségtelenül jótékony balzsam lesz -sebzett szívére. - -Mintha csak ravatal körül állottunk volna, úgy hatott rám a pap beszéde. -Mintha itt feküdnék a halott s a pap vigasztalná a megszomorodott -szíveket. A lemenő nap búcsuzó sugarai áttörtek a vadszőlő sűrű levelei -közt, melyek a verandát végig beárnyékolták s úgy tetszett nekem, hogy e -pillanatban messze innét, most száll le egy másik nap. Lili vállamra -hajtotta fejét s könnyes szemmel hallgatta a pap beszédjét. - -– Tovább, tovább, – kérte a papot. - -De Balázs nem folytathatta, mert e pillanatban nehéz léptek kocogása -hallatszott az udvar felől. - -– Hozzák a póstát! – szólt Róza s leszaladt a lépcsőn, hogy átvegye. - -Egy csomó ujságot és levelet lobogtatott a kezében. - -– Tessék, tiszteletes úr, – nyújtotta át az újságokat, – prédikáljon -ezekből. – Aztán hirtelen átfutotta a levelek címét. – Nekem is, neked -is, neked is – mennyi levél! Hogy is bírja el a vasút! Levél dolgában -csakugyan nem lehetett panaszunk ezen a napon. Hanem ezek a levelek -olvasatlan maradtak ezuttal. - -A sógorom alig pillantott az újságba, arca elhalványodott, aztán -hirtelen összehajtotta s zavartan nézett reánk. Fölkelt az asztal -mellől, látszott rajta, hogy szeretne elillanni, de zavara, megütődése -oly nyilvánvaló volt, hogy önkénytelen elállottuk az útját. Lili -halálsápadtan fogódzott belém s abban a pillanatban, hogy fölállott, -vissza is rogyott a székre. Csak egy jajszó röppent el ajkáról s aléltan -hanyatlott karjaink közé. - -A szívem verése elállott. Azt hittem, Lili meghalt. Megszakadt a szíve. -Tehetetlenül fogóztam az asztalba, le-leroskadtam, folyton Lili nevét -kiabálva. Mind fejüket vesztették, csak sógorom és édes anyám őrízték -meg nyugalmukat, amennyire ily körűlmények közt lehetséges. Balázs -karjaiba emelte Lilit, bevitte a szobájába, utána mentek mind, csak -nekem nem volt erőm követni őket. Görcsösen belekapaszkodtam az -asztalba, előttem hevert a ledobott újság, ott feketéllett a vonal alatt -a gyászkeret, benne e név: Reviczky Gyula. Tovább nem tudtam olvasni. -Szemem előtt elhomályosodtak a betük, aztán mintha őrűlt táncra -kerekedett volna minden betű, össze-vissza forogtak, kavarogtak, végre -teljesen elsötétedett az újságlap, el az egész világ. - -A földön elterűlve találtak meg. Az ágyban ébredtem föl. Lili volt az -első gondolatom, mikor szememet fölnyitottam. Édes anyám ült mellettem, -a többi bizonyára Lili mellett van. - -– Lili… Lili… Hol van Lili? - -– A szomszéd szobában fekszik. Egy kis láza van. Ennyi az egész. - -– El akartok ámítani, úgy-e? Meghalt! Meghalt! Vigyetek hozzá! - -Erre mind kiszaladtak hozzám a szomszéd szobából. Nyitva hagyták az -ajtót, hogy beláthassak a Lili szobájába. Róza szájamra tette a kezét. - -– Az Istenért, csöndesülj. Most aludt el Lili. - -– Hát nem halt meg? - -Fölültettek az ágyban, hogy láthassam Lilit. A félhomályból kivillant -holt-halovány arca, de hallottam csöndes lélekzését s ez megnyugtatott. - -– Él! Él! - -Róza ismét ajkamra nyomta kezét. Haragosan szólt rám: - -– Kicsike, hallgass. - -De mindjárt meg is bánta, leült az ágy szélére, s mig egyik kezével -átölelt, a másikkal szájamhoz tartotta a limonádés poharat: igyál, -kicsike, igyál. Akarod, hogy csubbanjon? - -[Illustration] - -– Akarom… Te drága, te jó lélek te! - -– Lásd, – mondotta Róza csöndesen, – a szív sokkal erősebb, mint ahogy -hisszük. Ma is csodálkozom, hogy akkor az én szívem meg nem hasadt. Nem -hasadt meg. Élek. Egészséges vagyok. S Lili… Hisz ő nem ismerte „Őt“! -Meggyógyúl ő is. - -– A szíve nem… - -– Talán az is. - -– A tied meggyógyúlt? - -– Az enyém? - -– Felelj: meggyógyúlt? - -Róza nem felelt. - -– Látod, látod… - -– De hogy lehet szeretni azt, akit nem ismerünk? - -– Ismerte a lelkét. Azt szerette. - -– Egyéb beszélni valótok nincs? – szólt közbe édes anyám s kezével -végigsimított a homlokomon. - -– Úgy-e már nincs lázam? - -– Nincs, de mégis lázasan beszélsz. Nem szeretem az efajta beszédeket. - -Szinte ridegen mondotta e szavakat édes anyám. - -Róza visszasompolygott Lili ágyához. Én meg ráborúltam az én drága jó -anyám kezére s csókokkal halmoztam el. - -– Igazad van, igazad van. Na, ne haragudj, kicsi anyám. Úgy-e nem -haragszol? Úgy-e te azért szeretsz olyan nagyon engem, mert a legkisebb -vagyok? Na, mondjad, kicsi mamám, hogy azért. - -– Azért, azért. - -– Úgy-e csak nekem szabad mondanom: te kicsi anyám, te. - -– Csak neked, csak neked. - -Alig tudtam nyitva tartani a szememet s anyám mindegyre végig símogatta -a homlokomat. De a szájam meg nem állott. - -– Tudod-e, kicsi anyám, miért vagyok szerelmes Lilibe? Először is azért, -mert – Lili. A te beceneved: Lila. Éppen csak egy betü a különbség. Te -vagy az én kicsi Lila mamám. Nem vagy az? - -– Az vagyok, az. - -Lila mama a homlokomon felejtette a kezét. - -– Szegény Lili… úgy-e jobb lett volna neki, ha meghal? No, úgy-e jobb? - -– Aludj, kicsike. - -– No, úgy-e jobb? Akarom, hogy csubbanjon! - -– Jobb, jobb! - -– Ne félj, kicsi anyám. Én nem leszek olyan bolond, mint Lili. Csak -diplomám legyen. Soha el nem hagylak. Jöhet értem a királyfi: kikacagom. -Megmondom neki: én csak az én kicsi anyácskámat szeretem. Nem hiszed? - -– Hiszem, hiszem. - -– Lila mama… kicsi anyám… Én most elalszom. Pá! - -El is aludtam. Másnap, mikor az orvos megengedte, hogy fölkeljek, Lila -mama nem győzött csodálkozni rajtam. A hőmérő 37 fokon alúl mutatkozott -s a kicsike mégis félrebeszélt. - -– Emlékszel, miket beszéltél? - -– Minden szóra emlékszem. Tudtam, hogy bolondokat beszélek, de nem volt -erőm, hogy magamba fojtsam a badarságokat. - -– Idegláz, – mondta az orvos. – Előfordul azoknál, kik sok szellemi -munkát végeznek. - -– Még író lesz a kicsikéből, – évődött Róza. - -De hát a fő, hogy talpra állottam s ott lehettem Lili mellett, bár az -ápolásban alig vettem részt. Róza, ki valóságos ápoló talentum, egymaga -akart végezni mindent. Ő csavarta a vízes borogatót, ő adta be az -orvosságot, ő emelte, támogatta Lilit, s az én munkám mindössze annyi -volt, hogy folyton ott lábatlankodtam és – aggódtam. Valóképpen úgy lett -volna rendjén, hogy sorban virrasszunk Lili mellett. De Róza mindig -kijátszott minket, s ha egy-egy pillanatra le is húnyta szemét, -csodálatos pontossággal pattant föl a szeme, valahányszor friss -borogatást kellett tenni Lili fejére vagy orvosságot kellett beadni. -Szegény, jó Róza! A télen át, míg más leányok vígan keringőztek a fényes -báltermekben, hányszor érte őt az éjfél, de még a hajnal is varrógépje -mellett! Mennyire ráfért volna a pihenés, a szórakozás! S ím a nyárnak -is nagy részét átvirrasztja egy beteg leány mellett, aki még pár hét -előtt idegen volt neki. Keresem a magyarázatot s azt nemcsak az ő -páratlan jó szívében találom, hanem e két leány sorsának, szomorú -drámájának hasonlóságában is. Úgy látszik, a jellemük is egy. Mindkettő -az a virág, mely csak egyszer nyílik, többet soha… Lili álmadozó, -rajongó lélek, Róza csapongó kedvű, de alapjában mély kedélyű, s -szerencsés természete a jókedv álarca alá tudja rejteni szíve fájdalmát. -Nem csoda, ha megszerették egymást s ha Rózát annyira nem szeretném, még -féltékeny is tudnék lenni. De nem vagyok féltékeny, mert bár Lili -látszólag megosztja szeretetét köztünk, érzem, hogy most még erősebben -szeret, mint valaha. Mindazért a gyöngédségért, melegségért, mely -családunk minden tagjának szívéből Lilire árad, nekem hálás első sorban. - -– Mégis szeret az Isten, – suttogja Lili, – amint a fa alatt üldögélünk. -– Ha téged föl nem födözlek, mi lett volna velem e nehéz napokban? Mert -hiába, – folytatta gyöngén emelkedő hangon – ha örökre beborúl is az ég -fölöttünk, ennél sokkal írtózatosabb a halál, a megsemmisülés, aludni a -hideg hant alatt, minden remény nélkül, hogy valaha lássuk Isten áldott -napját. - -– Igaz, igaz, – rebegtük önkéntelen. - -– Azt mondják, hogy Ő meghalt? Nem igaz. Meghalhat-e a költő? Teste -elporladhat, a lelke halhatatlan; szíve dobogását szűntelen érezzük -dalaiban. Csak az halt meg belőle, amit amúgy sem ismerék. Mindaz, mi -lelkemet rabúl ejtette, él, élni fog mindörökké! - -– Mindörökké. - -– El-eljárok majd sírjához, – folytatta álmadozva – s ő majd csodálkozva -tekint le az égből: mit keres síromon az a fekete ruhás… az a sápadt -képű apáca. - -Megdöbbenve néztünk Lilire. Azt hittük, félrebeszél. - -– Mintha hűvösödnék az idő, – mondotta Róza, – gyerünk be. - -Lili mosolyogva nyugtatta meg. - -– Szellő se lebben, szinte forr a levegő. Légy nyugodt, édesem, nincs -lázam. Ép elmével jutottam arra az elhatározásra, hogy zárdába megyek. -Apáca leszek. Tanító apáca. A ti áldott jó sógorotok szavai -megtérítettek. Igazat mondott, az én életemnek van célja. A különbség -csupán annyi, hogy a zárda falai közt élek szent hivatásomnak. A zárda -iskolája s a temető lesz az én világom. Amott tanítok, nevelek -szeretettel, emitt ápolom a költő emlékét. Lehet-e ennél szebb, -magasztosabb célja egy nő életének? - -Hirtelen hozzám fordult, megsimogatta arcomat: - -– Nos, kicsike, nincs igazam? Szólj már! Mért hallgatsz? - -Alig jött szó ajkamra. Mintha fojtogatták volna a torkomat. Szememből -megeredt a könny zápora s fuldokolva borúltam Lilire. - -– Igazad van, igazad, de én elveszítlek örökre! - -Róza is sírt. Könnyes szeme ugyanazt mondotta, amit én szóval. - -– Ó te bolond kicsike, mit beszélsz? Hogy veszítenél el örökre? Egy -pillanatra sem veszítesz el. Csak a világ elől temetkezem el, de -lehetséges volna-e, hogy magammal ne vigyem a ti sziveteket? Lehetséges -volna-e, hogy a zárda magányában ne társalkodjam veletek! Ne érdekeljen -sorsotok, életetek minden mozzanata; hogy ne vegyek részt veletek -örömben, bánatban? Mit gondolsz, kicsike? Tudom, bizonyosan tudom, hogy -még meg is látogatsz. Meglátogattok. Róza, te hallgatsz, Róza te sírsz, -csak sírsz. Sajnálsz, úgy-e? Ne sajnálj. Hát te talán nem úgy -cselekedtél, mint én cselekszem majd? Nincs-e neked is egy kis cellád, -mint a hogy lesz nekem? Én a feszület elé térdelek, te a varrógép fölé -hajolsz s űzöd bús emlékeidet. Te is sírsz, mikor senki sem látja, csak -a jó Isten, én is. Mi a különbség életünk között? - -– Semmi, semmi… - -Éppen jókor jött Ágnes, karján a kicsi Mariskával, ki messziről -repdesett kacsóival Róza felé. - -– Gyere, gyere, Róza mamához, – nyújtotta Róza karját a baba felé. -Elkapta anyja karjáról a babát, s oly hevesen csókolta össze, hogy a -baba fölsikoltott. – Kié vagy? Úgy-e, az enyém? A baba kedvesen -hajtogatta a fejét. - -Egyszerre fölvidultunk mind. Jött édes anyám is, a sógor is s ez a csöpp -baba lett a központ. Sorba csalogattuk Rózától, de egyikünkhöz sem jött, -csak hamiskásan csücsörítgette a száját. Mintha mondta volna: majd ha -fagy. Ágnes adta a duzzogót. Szidta Rózát. Bizonyosan megbabonázta ezt a -leánykát. - -– Meg bizony. Úgy-e baba, megbabonáztalak? Kié vagy? Kié? A Róza mamáé? - -– Mam, mam, – gügyögött a baba. - -Lili meghatottan nézte a kedves jelenetet. Fejét a vállamra hajtotta s -úgy suttogta csöndesen, alig hallhatóan: de szép az élet! Ó de szép! - - -TIZEDIK FEJEZET. A költő a költőről. - -Mint ahogy a sors keresztűl húzza sok szép tervünket, édes, fellengős -álmainkat, ugyanezt cselekszem én is könyvem sűrűn teleírt lapjaival. -Most, hogy érettebb ésszel olvasgatom a lapokat, szinte röstellem, hogy -volt idő, midőn jelentékeny eseménynek tartottam sok semmiséget, -bölcsességnek mosolyra fakasztó együgyüséget. - -Huzzuk keresztül! - -Ím, eljutottam életem útjának első fordulójához, kezemben a diploma s el -akarom hitetni magammal, hogy csak most látok tisztán, világosan -mindent, ami körülöttem történik s valóképpen most kellene búcsúznom a -gyermekkortól. Újra meg újra olvasom, mit három év leforgása alatt -könyvembe beirogattam s úgy tetszik nekem, hogy több a följegyzésekben -az örök feledésre, mint az emlékezésre érdemes. Abban a pillanatban, -amelyben egy végtelen hosszú csók után Lili kifejlett karjaimból s a -messzeség elnyelte alakját, az én lelkem mintha elvesztette volna -tartalmát: üres lett a lelkem, üres körülöttem az egész világ. -Tehetetlen kesergés, vágyakozás Lili után, sóhajtások, könnyek; aztán -ezek merő ellentéteként mindenféle intézeti csínyek, melyekben magam is -részt vettem: ez nagyjában három esztendő története. Amit az első -esztendőben remélni sem mertem, a leányok megszerettek, sőt becéztek. -Ártatlan természetű csínyjeikből nem vontam ki magamat, sőt -egyikben-másikban vezető szerepet játszottam. Mi tagadás: visszaéltem a -jó hiremmel. Fehér liliomnál fehérebb ártatlanságomban annyira bíztak, -hogy rólam föl nem tételeztek semmi pajkosságot. Majd sok száz esztendő -multán, mikor rombadőlt az intézet, kő kövön nem marad s valami más -épület fundamentumát ássák a kert hátsó felében, hasábokat fognak írni -az újságok arról az érdekes leletről, mit a napszámosok csákánya és -ásója feszít ki a föld mélyéből: vagy húsz darab kávés csésze lesz ez az -érdekes lelet. Én ástam el valamennyit egy sötét éjszakán, én mondottam -fölöttük a halotti beszédet: nyugodjatok békén, legyen könnyü a föld -fölöttetek. - -Vajjon hogy kerültek ide ezek a csészék? – tünődnek, okoskodnak majd az -újságok. S mely századból valók lehetnek? És nem lesz, aki megfejtse, ha -e könyv is elenyészik, a rejtelmes leletet. Nem lesz aki megmondja: -úgyan ne törjétek a fejeteket. Ennek előtte sok száz esztendővel a -prepa-iskola pajkos leányainak nem volt okosabb dolguk, mint hogy ezeket -a kávés csészéket eltemessék. A derék szállító, ki az intézetnek a tejet -szállította, egyszerre csak mit gondolt, mit nem, azt gondolta, hogy a -tej vízzel szaporítva is tej marad. A kávé napról-napra -élvezhetetlenebbé vált. Az igazgatónő szidta a szállítót, a szállító -esküdözött mennyre-földre, hogy ő igaz keresztény ember, de a tejet -mégsem részesíti a szent keresztségben. A leányok nem sokat -teketóriáztak: összebujtak, tanakodtak s elhatározták, hogy eltüntetik a -csészéket. Ha nincs csésze, nincs miből kávét igyanak. Így kerültek föld -alá a csészék. Egymagam adtam meg az ártatlan csészéknek a -végtisztességet, de az is igaz, hogy mikor vizsgálatra, vallatásra -került a sor, nem állottam elő, mint annak idején a rózsákkal: én vagyok -a bűnös, engem büntessenek. Persze, az eltemetett csészék helyett új -csészék kerültek az asztalunkra, de az is igaz, hogy az „igaz -keresztény“ attól kezdve többé nem keresztelte a tejet. - -Ezzel a hősies cselekedetemmel megalapítottam a népszerüségemet. -Leolvastam a leányok arcáról: lám, lám, mégsem az, akinek gondoltuk. A -nevemnapjára emlékkönyvet vettek s azt lassankint teleírták – – mivel? -Előveszem ezt a kis könyvet. Mennyi bohóság, mennyi kedves butaság van -benne! De ezek a bohóságok, ezek a kedves butaságok mind jótékonyan -hatottak a lelkemre. Világosan láttam a derék leányok abbeli -igyekezetét, hogy fölvidítsanak, hogy a maguk módja s tehetsége szerint -pótolják – Lilit! Nem pótolták, nem tudták feledtetni, de engem mélyen -meghatott a nagy gyöngédségre valló igyekezet. Mi másként beszéltek most -már Liliről is! Most már mind megértették Lili tartózkodó, félrehuzódó -természetét. Nem volt az gőgösség, ó, nem! – vallják most egyértelemmel -s esténkint, mikor magunkra maradtunk, együtt sirattuk Lilit és a -költőt! Ha minden könnycseppből egy virág fakadhatott volna s ezt mind -ráhintjük a költő sírjára, kerek földön nem lett volna oly virágos -sírhalom több, mint a költőé. Minden nap, melyen levél jött a zárdából, -ünnepnap volt nekünk. A titok, mely addig kettőnk titka volt, valamennyi -leány titka lett s egy sem volt köztünk, ki ne szerette volna a -„Rózsák“-at, szerintünk a legszebb költeményt. Irigyeltek engem, hogy én -loptam ki a rózsákat az intézetből. - -[Illustration] - -Olvasgatom az apró jegyzeteket könyvemben; olvasgatom a vékony betüs -sorokat, miket a leányok írtak az emlékkönyvbe: kinek, ami titka volt, -mind lerakta a könyvecskébe, vagy amit e könyvecskére bízni nem mert, -azt külön bízta rám. Fiatal leányszívek édes titkainak „gyűjteménye“ -lettem én s letörlője azoknak a könyeknek, melyek oly könnyen fakadnak -fiatal leányok szemében. Ám az is igaz, hogy amily hirtelen fakadnak e -könnyek, oly hirtelen enyésznek is el. Mintha csak a borús eget látnám, -melyből az imént szakadt a záporeső s már ragyog is rajta a vidám -szinekben játszó szivárvány. - -Sokat mulattam azon magamban, hogy ezek a bohó leányok mind közlik velem -a titkukat s eszébe sem jut egynek sem megkérdezni: hát a te szíved -rejteget-e valamit? Valami hallgatag megállapodás volt köztük, mint a -minőt már gyermekkoromban megfigyeltem otthon, amit azonban nyiltan -senki sem mert megmondani nekem. A négy év alatt alig nőttem, alig -fejlődtem valamit s ha lehetséges, még véznábban kerültem ki az -intézetből, mint ahogy odakerültem. Már féltem Janka néni elé kerülni, -mert csak rám nézett s kergetett a betegszobába. - -– Jaj de sápadt, kicsi prepa. Mi baja? Semmi? Csak tessék a betegszobába -menni. - -A jó Janka néni méltán hihette, hogy beteg vagyok, holott valóképpen nem -voltam az. Penészvirág voltam, vagyok: ez az igazság. - -Olvasgatom, olvasgatom a hevenyészve, könyvembe vetett sorokat s érzem, -hogy lángba borul az arcom. Megállok egy helyen, rátapad a szemem egy -névre s nem tudok megválni e névtől. - -Nem a Lili neve. - -Először beírtam a nevet egészen. Másnap kihuztam. Harmadnap úgy -betintáztam, hogy soha senki meg nem fogja tudni, mi volt írva ide. -Később mást gondoltam: az igazi név helyett nekem tetszőbbet írtam be, -de vezeték név nélkül. Megállapodtam a bátyám nevében. Itt a név: -István. - -Egyszer láttam, azóta sem. Vajjon látom-e többet? Nem hiszem. De a neve, -költött neve itt a könyvemben s ezt már nem tudom kitörülni. - -Két éve már, hogy láttam. A nevet már azelőtt ismertem. Egy pár -csengő-bongó vers alatt láttam azt. Nem tettek rám a versek mélyebb -hatást. Fiatal kezdő költőnek véltem, aki verseket ír valakihez, akit -csak messziről, látásból ismer. Szőke hajú, halovány képü, magas nyulánk -ifjunak képzeltem a versei után, de részben csalódtam. Nem -kellemetlenül. A képe elég halovány volt, nyulánknak is elég nyulánk, de -a haja fekete s arcán méla borongás ült, mely még akkor sem enyészett -el, ha arca mosolyra derült. - -A nekünk való színművekhez elvittek, néha-néha hangversenybe is. Én a -hányszor csak lehetett, mindig elmentem a színházba, de a -táncmulatságokkal egybekötött hangversenyek nem vonzottak. Egy -hangversenyre mégis elmentem. Volt a műsorban egy pont, mely különösen -érdekelt: Reviczky élete és költészete. Külön megkértem Janka nénit, -hogy, ha erre a hangversenyre az intézetből visznek lányokat, mehessek -el én is. - -– Értem, kicsi prepa, értem, – mosolygott Janka néni. – Ha nem lesz -beteg, elvisszük. - -Mondhatom, a fölolvasás nem nagyon illett oly hangverseny műsorába, -melyet tánc követ. Asszonyok, lányok, de még a férfiak is mindegyre -törülgették a szemüket, a prepák meg alig tudták visszafojtani a -zokogásukat, mikor a fiatal költő arról a megható gyöngéd figyelemről -beszélt, melynek hatása alatt született a „Rózsák“ című költemény. Amint -az én gyermekeszemmel elképzeltem, úgy rajzolta elénk a fiatal költő is -a megragadó képet: a költő ott fekszik halálos ágyán s tünődve nézi a -rózsákat. A kórház ablakán beragyog a lemenő nap búcsuzó sugara, az -utolsó sugár, mely glóriát fon a költő homloka köré… ki küldte a -rózsákat, vajjon ki? – kérdi a fiatal költő. Akárki küldte, legyen -áldott. Megaranyozta egy sokat szenvedett költő utolsó napjait! Még egy -dal és vége a hangversenynek. Még egy rövid félóra s táncra perdül a -fiatalság. Mind boldog, aki a fiatal költővel táncolhat. Az én -pajtásaimat mind elkapkodták mellőlem, egymagam gunnyasztok egy -sarokban. Tekintetem belevész a táncosok forgatagába, de szemem megkapja -a fiatal költő daliás alakját s többet el sem ereszti. Aztán szinte -elnevetem magamat: olyan bolond gondolat villan meg az agyamban. - -– Addig nézem, mig ide varázsolom, – gondoltam magamban. - -S még helyre sem utasíthattam magamat ez önhitt gondolatért, a költő épp -előttem áll meg egy föltünő szép leánnyal, mély bókkal hajtja meg magát, -aztán néhány lépéssel tovább leül a leány az anyja mellé. A költő -tekintete felém fordul, egy pillanatra mintha tétovázna, végre is -elszánja magát, egyszerre hozzám tart s meghajtja magát. - -– Be kell mutatnom magamat? - -– Ez igazán fölösleges, uram. - -– Megajándékoz egy fordulóval? - -– Végtelenül sajnálom, de nem tudok táncolni. - -– Az első leány, akitől ezt hallom, – néz rám kétkedően a költő. - -– Pedig én ismerek olyan leányt is, aki tudott valaha táncolni s -elfelejtette. - -– Egy lány, aki a táncot elfelejti! Ilyen is van? - -[Illustration] - -– Van. Az a leány, aki Reviczkynek a rózsákat küldötte. - -– Talán kegyed… - -– Nem, nem, – szakítottam félbe. – Azaz hogy – volt benne némi részem. - -– Megengedi, hogy leüljek? - -– Ha nem röstelli egy penészvirág mellé ülni… - -– De kisasszony! - -– Hát akkor kárpótlásul elmondom a rózsák történetét. - -A leányok nagy bosszúságára a költő csak a már köteles négyesekre -mozdult el mellőlem, újra meg újra visszajött hozzám. De ütött a mi -óránk s a „maszik“ (prepa nyelven így híttuk a gavallérokat) hiába -könyörögtek Janka néninek, éjfélután három órakor összegyűjtötték a -leányokat (nem volt könnyű munka!) s nehéz szívvel ott hagyták a -szupé-csárdást. Valami úgy ránehezedett az én szívemre is… A költő -lekisért az utcára. Hosszan tartotta kezemet a kezében. - -Az én kezem nagyon remegett. Talán az övé is egy kicsit. Annyit sem -tudtam mondani: jó éjt! Ő sem mondott semmit. - -Én ezt gondoltam: most láttalak először és utoljára. Vajjon ő mit -gondolt? Bizonyosan ő is ezt gondolta. - -Elhelyezkedtünk a kocsiban. Sárosi Magda, Pál Vilma meg én egy kocsiba -kerültünk. - -Mondta Magda: Csinos fiu ez a poéta. - -Mondta Vilma: érdekes az arca. - -Kérdezte Magda: hát te mit szólsz, kicsike? - -Feleltem én: semmit. - - -TIZENEGYEDIK FEJEZET. Levelek a zárdából. - -Nincs hét, hogy levelet ne kapjak Lilitől. S nincs hét, hogy ne írjak -neki. Belenyugodtam, hogy nem látom napról-napra: olvasom a leveleit s -annyi mintha színről-színre látnám, mintha hallanám lágyan csengő, -szomorú hangját. A nagy messzeség nem tudott elválasztani s ez a -messzeség tán még erősebben összeforrasztotta lelkünket. Amit még -Rózának sem mertem megvallani, neki megvallottam az első pillanatban. -Mit vallottam meg? Azt, hogy lelkem sokat foglalkozik Istvánnal. Azt, -hogy utban vagyok én is a zárda felé. Azaz lennék, ha volna erőm -elhagyni hitemet. De kálvinista pap volt az édes apám. Nem hagyhatom el -a hitemet, nem lehetek apáca! De szükséges-e a zárda falai közé -temetkezni, hogy ne halljuk a nagy világ lármáját? Ime kezemben a -diploma, válogathatok a legelrejtettebb faluk között. - -Írja Lili, hogy ő teljesen kibékült sorsával. Az angol kisasszonyok -budapesti zárdájában él annak a szent hivatásnak, melyről a sógorom oly -ékesen beszélt. Ez a beszéd az ő lelkét meggyógyította. Ha látnád – írja -egyik levelében – mennyire szeretnek tanítványaim! Nem is szeretet ez, -több annál: rajongás. Akár csak téged látnálak, kicsike, ismeretségünk -első idejében. Mind olyan punktum kis leányok, mint a mekkora te voltál. -Ahányszor végighaladok a padsorok közt, elkapják fátyolom szélét s -csókolják. Megható szeretet fénye ragyog szemükben, amint tekintetemet -végighordozom soraikon. Boldog, akit megszólítok s nemes versenyre -kelnek a szeretetemért. De én nem tudok különbséget tenni köztük. Nem is -akarok. Nem oltom beléjük a bigottságot, de annál erősebben a tiszta -vallásosságot, az Istenben való erős hitet. Ez volt az én legfőbb -erősségem a megpróbáltatás nehéz napjaiban, ez a hit tartja bennem az -életet, nyugtat meg sorsomban, mely nem oly szomorú, amint talán sokan -képzelik. Tudom, hogy nem élek hiába s ez a tudat feledteti velem, hogy -másként is alakulhatott volna életem folyása. - -De ki tudja, mi tenger csalódás érte volna túlságosan érzékeny lelkemet, -ha kint maradok a nagyvilágban, s lassankint eltemetem azt az édes -álomképet, melyet a rajongó leány képzelete szőtt! Nem voltam éppen -csúnya leány, sőt némelyek – rólad nem is beszélve, – nagyon szépnek -tartottak, kereshettem volna hát a boldogságot a rendes úton, a rendes -szokás szerint. De van-e a földön teljes, zavartalan boldogság? S -lehettem volna én boldog bárkinek is az oldalán, ha nem lett volna erőm -eltemetni az ő emlékét? Nem, nem! Mért tegyek mást is boldogtalanná? - -Ezek a gondolatok vezettek a zárdába, s félek, hogy téged is hasonló -gondolatok foglalkoztathatnak. Ám ami nekem szabad volt, nem szabad -neked, édes kicsikém. Neked van édes anyád, vannak testvéreid. Nekem sem -anyám, sem testvéreim. Nekem nincs otthonom. Nincs, akinek keblére -boruljak s kisírjam magamat. Egyedül te és a tieid azok ezen a nagy -világon, kik megértenek engem, akik szeretettel zártak kebelükre. De -végre is nem lehettem mind halálig terhetekre. A te édes anyádnak van -már egy leánya, ki lemondott arról a boldogságról, mit férjhezmenésnek -nevez a világ s nagy valószinüség szerint lesz még egy olyan leánya a te -személyedben. Még csak én kellenék közétek! Három ilyen bolond leány egy -födél alatt, nemde sok volna a jóból? Minden úgy van jól, ahogy van, -kicsikém. - -De, amint írod, „kijárod“, hogy lehetőleg a legelrejtettebb faluba -nevezzen ki a miniszter. Nos, vágyad könnyen teljesülhet, csak arra -vagyok kiváncsi, hogy meddig birod ki a „zárdai“ életet? Ki becéztet -majd? Kin zsarnokoskodol? Mert, ne tagadd kicsikém, jó adag zsarnoki -természet van benned. És hidd el nekem, kicsikém, nem szükséges a -legelrejtettebb faluba huzódni, hogy a világtól távol, elrejtve legyünk. -Magamon tapasztalom ezt. Mert gyakran sétálok a nagyváros utcáin az én -növendékeimmel s lám, engem nem zavar a nagyváros lármája, sokadalma, ez -a sürgés-forgás. Ezren meg ezren haladnak el mellettem, de én nem látom -az embereket, csupán az én kedves növendékeimet. A nagyváros üres -csillogó fénye nem érdekel. Kart karba öltve suhannak el mellettem -fiatal párok s nem érzek irigységet. - -Lelkem minden gondolatja növendékeim, köztetek és ama sírhant közt -oszlik meg, mely a halhatatlan költő porlandó földi hüvelyét takarja. -Van az esztendőnek két napja, mikor utam kivisz a temetőbe. Egyedül -megyek, de úgy érzem, hogy ilyenkor te is velem vagy. Julius 11-ike az -egyik nap, a költő halálának napja. E két nap nagy részét a kerepesi-uti -temetőben töltöm. Néhány szál rózsát s szegfüvet viszek magammal, amazt -azért, mert ez a virág volt az, mely élete utolsó napján megbékítette a -halál gondolatával, emezt meg azért, mert mint később hallottam, a -szegfü volt a kedvelt virága. Éppen mint neked, kicsike. Te azt hiszed, -hogy könnyeket ontok sírja fölött? Miért? Az én számomra nem halt meg ő. -Nem volt az az ideális alak, minőknek fiatal leányok a költőket -képzelik. Kis termetü, vézna ember volt, ugyanaz férfiban mint te nőben, -kicsike. Mit bánom én? Én a lelkét szerettem, mely nem volt közönséges, -mindennapi lélek. S most, hogy olvasom életének szomorú történetét, bús -árvaságát, elhagyatottságát, küzdelmeit, vergődéseit, lassu haldoklását: -nő az alakja szememben, folyton nő s csoda-e, ha szentjeim közé avattam -őt? - -Kilesem a pillanatot, mikor senki sem jár sírja tájékán s letérdelek -sírköve előtt. Elrebegek egy imádságot, aztán szépen leteszem sírjára a -virágokat. Erős a hitem, hogy lát engem onnét a fényes menyországból s -ez a tudat végtelen boldoggá tesz. Fölvidultan, megkönnyebbűlten -búcsúzom a sírtól, s csodálkozom, hogy a sírok sorai közt bolyongva -látok itt-ott valakit, aki átöleli a sírköveket és keservesen zokog. -Miért sírnak, miért zokognak? Van-e szebb hely a temetőnél? Van-e még -ehhez hasonlatos birodalom, hol nincs bánat, szenvedés, nyomoruság, -emberi gyarlóság? Egyiknek díszesebb a sírköve, mint a másiknak, de -azért van-e itt irigykedés? - -Bűnnek tartanám a halál után való vágyakodást, valameddig másoknak -haszna van az én életemben, de viszont jöhetne érettem bármikor a halál -angyala, készen találna engem. Nem félek a haláltól. Nem zúgolódnám -Isten bölcs rendelése ellen. Egyedül ő tudja, kinek meddig van helye itt -a földön, az élők között. S kérdem: vajjon az, kinek sírjához most -elzarándokolok, ha tovább él, ha élete más körülmények közt folyik, -hagyott volna-e maga után oly megható szép emléket az emberek szívében, -mint aminőt itt hagyott? Vajjon az élet további folyamán nem érte -volna-e lelkemet szörnyü csalódás? Csalódás, mely mélyebb sebet vág -szívünkön a halálnál? - -Hiszed-e már, hogy nem vagyok boldogtalan? Hiszed-e, hogy lelkem nyugodt -s a zárda komor falai közt is napsugaras az én életem? - -– Hiszem, hiszem, – rebegi ajkam önkéntelen. S nagy kedvem kerekedik, -hogy temetést rendezzek. Eltemetni egy bohó ábrándot. Nagy kedvem volna -tűzbe dobni mind azt a sok ujságot, melyekben szépen csengő-bongó versek -olvashatók az én fiatal költőmtől. Aki talán ha tudná, hogy én titkon -megszerzem mindazokat az ujságokat, melyekben az ő nevét látom, -kinevetne, vagy legjobb esetben szánakoznék a szegény penészvirágon. -Nem, nem, ezt nem tudnám elviselni! Ne nevessen rajtam senki, ne -szánakozzék rajtam senki. Sem ő, sem más! - -Ah, de gyáva vagyok. Még egy napra megkegyelmeztem a verseknek. -Bolondítom magam, hátha nekem szól közülök egyik-másik. Hisz az igaz, -hogy fekete a hajam, a szemem is; az is igaz, hogy a szemem titkolt -bánatot rejteget – és így tovább és tovább – találok reám illőt eleget a -versekben, de hány ezer leány van rajtam kívül, akikre ez elkopott -frázisok ráillenek! Mindössze egy levél tanuskodik mellettem: a Sárosi -Magda levele. Ő Budapesten járt s véletlenül találkozott a költővel. S -írja Magda, hogy a költő különösen érdeklődött a kis prepa iránt, aki -Reviczkynek oly nagy bámulója, amilyen kicsi ő maga. – Megcsíptelek, -kicsike! – írja Magda. Mindig mondtam én az intézetben, hogy te nagy -titkot rejtegetsz előlünk. Mi bolondok minden titkunkat közöltük veled, -te meg hétszeres zár alá tetted a te titkaidat. – Most is oly beteges? – -kérdezte a költő. – Mi kár érte! – sóhajtott. – Szeretnék még vele -egyszer találkozni. – „Ezek a saját szavai“ – fontoskodik Magda – én meg -nevetek a Magda tyúkeszüségén. Szeretne még egyszer találkozni velem! -Nos hát én is. És aztán? Vajjon mit szólna Róza, ha megmondanám neki, -hogy egy budapesti költő szeretne velem találkozni? Mintha hallanám a -véleményét, úgy élvezem magamban. - -– Szeretne veled találkozni egy költő? – kérdezné Róza – hát jöjjön ide. -Ágnes olyan tejfölös paprikás csirkével traktálná meg, hogy ódát írna a -paprikás csirkéhez. - -Az bizonyos, hogy, ha Rózának szólnék, könnyebben menne a „temetés“. De -nem szólok, megpróbálom magam erején temetni el bohó álmomat. S -megpróbálom minden gondolatomat egy háromszáz forintos tanítónői állás -elnyerésére terelni. Ah, Istenem, nem utolsó dolog, ha az ember -elmondhatja magáról: a magam kenyerét eszem! Nem kell pénzt kérni -senkitől, még attól sem, ki szívesen adja, ki utolsó falatját is -megosztja veled. Ha Isten és a miniszter is úgy akarja, ez a -háromszázforint még fölemelkedik négyszázra is, sőt fölebb is, s -egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy gazdag lány vagyok, a -takarékpénztár nem győzi átvenni a megtakarított forintocskákat. Üdv -neked, rózsaszinü jövendő! Erről a jövendőről zengj éneket, fiatal költő -barátom s ne titkolt bánatot jelentő szemekről! - -Édes anyám sokáig abban reménykedett, hogy a mi városunkban kapok -állást. Volt is egy hely az udvarhelyi iskolánál. Éppen akkor ürült meg, -mikor Kolozsvárt kezembe nyomták a diplomát, ezt az egész életre szóló -„útlevelet“. „Várt leány várat nyer“ – tartja a közmondás, s ez -szerencsésen beütött Emilia kisasszonynál is, ki a rossz nyelvek szerint -már régóta „üdűlt fiatalságban“ szenved. A nevelésoktatás e régi, -kipróbált zászlóvivőjét, kinek a takarékban volt néhány száz forintja, -feleségűl vette egy nyugalmazott kapitány s Emilia lemondott az -állásáról. De még alig jártak jegyben, már tizen is szemet vetettek a -megürült állásra. Szemet vetettünk mi is. Szegény Róza egész napon rótta -a várost, kilincselt a város urainál szavazatért. Természetesen, -mindenki megigérte, hogy rám szavaz, amiből én előre sejtettem, hogy -mást fognak megválasztani. Úgy is történt. Sőt úgyabb. Tíz pályázó közül -Betlenfalvi Idát választották, Betlenfalvi városi tanácsos úr leányát, -ki legkevésbbé szorúlt rá erre a sovány kenyérre s kinek a leggyengébb -bizonyítványa volt a tíz között. De Betlenfalvi úr hatalmas, befolyásos -ember, nagy szerepet játszik kis városunk közéletében, a -képviselőválasztásoknál ő a főkortes, méltán várhatta el tehát -polgártársaitól, hogy az ő leányát válasszák meg. - -– Hisz önök jól tudják, – mondotta Betlenfalvi úr a polgártársaknak, – -hogy nem szorúltam rá erre a pár száz forintra; én nem is akartam, hogy -a lányom tanítónő legyen, de nem lehet bírni vele. Az az ambiciója, hogy -a maga keresményéből ruházza magát. Ez oly nemes ambició, – szavalta -hévvel Betlenfalvi úr – mely előtt lehetetlen volt meg nem hajlanom. - -Ami engem illet, az én ambicióm mindössze az volt, hogy néhány forinttal -én is járuljak anyám háztartásához, s szegény Rózának ne kelljen -éjjelezni a varrógép mellett, de belátom, hogy ez nagyon közönséges, -mindennapi ambició. Többnyire efajta ambiciója volt szegény pályázó -társaimnak is. Köztük akárhány, kinek a szülei drága kamatra szedték föl -a pénzt s úgy taníttatták a tanítónőképzőben, abban a reményben, hogy -majd a leányuk fizetéséből apránkint letörlesztik az adósságot. Mindezek -az ambiciók eltörpűltek, megsemmisültek a Betlenfalvi Ida nemes -ambiciója mellett. - -Kis családunk szép álma hamar szertefoszlott s így nem volt más mód, -mint neki feküdni a tanítók hivatalos ujságjának s belemerűlni a -pályázatok tanulmányozásába. Kiválasztottunk egy állami iskolát s -elhatároztuk, hogy megpályázzuk. Most már megelégedtünk azzal, ha -valahol Erdélyben kapok állást. Arra nem is gondoltunk, hogy némely -erdélyi falu oly messzire esik tőlünk, hogy a keleti határszélről -rövidebb idő alatt s könnyebben lehet jutni Budapestre, mint például -mindjárt abba a faluba is, melyet kiszemeltünk. Mikor a sógoromnak -megmondtuk, hogy Mezőszilvásra pályázom, összecsapta a kezét. Ő ismerte -ezt a falut. - -– Az Isten háta mögött fekszik, hegyek közt és valóságos sárfészek! – -mondta ő. - -– S mit tudsz még róla? - -– Azt, hogy a szomszédok, ha megharagszanak egymásra, a kutyát ölben -viszik ki az utcára s úgy ugattatják meg egymást. Máskülönben a kutyák -belefulladnának a sárba. - -– Hát még mit tudsz Mezőszilvásról, lelkem-sógorom? - -Mintha csak megkezdtem volna már a tanítást, úgy feleltettem a sógort. -Felelt a sógor, még pedig, hogy a tréfa teljes legyen, iskolásfiu -módjára, hadarva és el-elakadva, nagyokat nyelve: - -– Mezőszilvás… igen, Mezőszilvás még arról nevezetes, hogy a házak -puskalövésnyire, igen, puskalövésnyire vannak egymástól. Az iskola erdő -mellett, magas hegy oldalán fekszik, némely háztól egy órányi -távolságra. - -– Nagyon jól van, kis fiam. Beszélj most Mezőszilvás népéről. - -– Mezőszilváson laknak magyarok és oláhok, foglalkozásuk földmívelés és -állattenyésztés. A tanítókon és kálomista papon kivül más úri ember a -faluban nincs. A legközelebbi város szép időben fél napra, sáros időben -egész napra esik tőle. - -– Hisz ez pompás egy falu! Ilyen kell nekem! – kiáltottam lelkesülten. - -Mind gúnynak vették lelkesedésemet s mind kifejezték abbeli -reménységüket, hogy a miniszter úr nem nevez ki. Anyám azt mondta: - -– Inkább maradj itthon egy esztendeig. Úgy is rád fér a pihenés. - -Mondta Róza: - -– Én is azt tartom, jobb, ha itthon maradsz. Előbb erősödj meg, kicsike. - -– Mit, hogy én szép tehetségemet parlagon hevertessem? – ingerkedtem -velük. – Nem, nem! Ezt nem tudnám elviselni. Meglátjátok, a miniszter -csak ránéz a folyamodványomra s rögtön kinevez. A tanácsosa ugyan mást -fog ajánlani, de a miniszter hallani sem akar másról. Ő megérzi, hogy én -éppen Mezőszilvásra való vagyok. Fogadjunk, hogy kinevez. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Persze, hogy igazam volt. Kezemben a kinevezés. Mezőszilvásra neveztek -ki. Már kaptam is egy csomó részvét-levelet azoktól a leányoktól, kik -Mezőszilváson indúltak el „a nevelés-oktatás rögös pályáján“ s akik közt -egy sincs, aki egy félesztendőnél tovább bírta volna ki Mezőszilváson. -Alig voltak ott egy pár hónapot, fölzónáztak Budapestre, egyik-másik még -térdre is vetette magát a miniszter előtt, hogy helyezze máshová, -akárhová, mert Mezőszilváson meghalnak. A miniszter jószívü ember s már -annyira ismeri Mezőszilvást, hogy mikor egy tanítónőt ide kinevez, már -gondolkozik is azon, hogy félév mulva hova helyezze át. Ezeket a -részvétleveleket világért meg nem mutattam volna senkinek. Ám úgy is -alig győztem vígasztalni Lila mamát. Mindegyre megleptem valamelyik -szobában, amint visszahúzódott és sírdogált magában. Általában az egész -család kedvetlen, nyugtalan. Mind ideges. Róza éjt-napot összetesz, hogy -tisztességgel kiállítsa mezőszilvási „kelengyémet“, s a szeme oly vörös -a sok éjjelezéstől és a sok sírástól. Én virágos jókedvet erőszakolok -magamra, komédiázok, bolondozok, minden ismerősömet végig utánozom, de -erőlködésem kárba vész, bolondozásaimnak nincs hatása. Hiába, látszik, -hogy erőltetett a jókedvem. Nem félek Mezőszilvástól, sőt, ha már így -kell megkeresnem a kenyeremet, bensőleg örülök, hogy eldugott faluban -kereshetem meg. De ha ránézek édes anyámra, Rózára, Ágnesre, a szívem -elfacsarodik s nem tudom visszafojtani az előtörő könyeket. -Föl-föllázadok a végzet ellen. Mégis csak alakulhatott volna másként is -az én életem folyása. Van-e abban igazság, hogy egy gyönge, beteges -gyermekleány családjától messze, idegenek közt élje az életét, nehéz -munkában? Hisz a természet rendje szerint, a leánynak a családban a -helye. Az én helyem ott volna az édes Lila mamám oldalán. Ha beteg -leszek, ki ápol? Ha megbánt valaki, ki véd meg? Ha bánatom lesz, ki -vigasztal meg? Ki csókolja le könyeimet? - -Szép és bölcs dolog, hogy nemcsak a fiu, de a leánygyermek is tanúl, -megszerzi a kenyéradó diplomát, biztosítja ezzel a függetlenségét, nem -kénytelen minden jött-ment, léha, üresszívü férfiuval összekötni az -életét, de magam is úgy vélem, hogy ezt a függetlenséget egyebütt is -lehetne biztosítani, mint éppen Mezőszilváson és a Mezőszilváshoz -hasonló falvakon. Mit tegyen most szegény Lila mama? Velem jőjjön és -elhagyja Rózát, magára hagyja őt szomorú gondolataival? Vagy jöjjenek -mind a ketten velem: Lila mama is, Róza is? Mit csinálna ott Róza? A -mezőszilvási hölgyek nagy valószínüség szerint nem járnak sem fürdőre, -sem bálokba, maguk szövik-varrják a toálettjukat. - -Hát csak magam megyek. Róza elkisér. Látni akarja a falut, az iskolát, -az embereket, a házat, ahol majd lakom. Ő rendezi be az én szobámat. Ő -oktatja ki a kosztadó valakit, hogy mit szeretek, mit nem. Máskülönben, -ahogy ő ismer engem, éhen fogok elpusztulni. - -… Már mindent összecsomagoltunk. Azaz hogy nekem csak a könyveimre van -gondom. Első a nagyanyám verses könyve. Aztán a sok apró-cseprő intézeti -emlék. Külön skatulyában rejtőznek Lili levelei. S külön egy csomó -ujság. Azok a bizonyos ujságok, melyeket még mindig nem égettem el. De -Mezőszilváson el fogom égetni. El, bizonyosan el! - -Ám, alig teszem ezt az erős fogadalmat, nyilik az ajtó. Megjött a posta. -Nekem is jött levél. Nézem a borítékot. Ismeretlen kéz írása. Nézem a -postabélyegzőt: Budapest. Úgy megdobban a szívem. De jó, hogy e -pillanatban senki sincs a szobában rajtam kivül! Reszket a kezem, alig -tudom fölbontani a levelet. Nem álmodom? Végig fut tekintetem a levélen, -de nem merem olvasni. Kisurranok a szobából, szaladok a kertbe, -meghúzódom egy fa tövében s úgy olvasom a levelet, – az én költőm -levelét. - -„Kisasszony, – írja – én nem feledtem azt a kedves estét, melyet -Kolozsvárt az ön társaságában töltöttem. Oly jól esett annyi idő multán -találkoznom nevével. A hivatalos lapban találtam meg a nevét. Sohasem -olvasom a hivatalos lapot, de ma csodálatos véletlenűl a kezembe került -s első tekintetre az ön nevét pillantottam meg. Tehát a kicsi prepából -tanítónő lett. Kisérje szerencse, megelégedés azon a szép, nemes pályán. -Ha Isten segít, egyszer majd elindulok Mezőszilvás fölfedezésére s -folytatjuk, amit akkor este félbe kellett hagynunk: tovább fűzzük az -eszmecserét a mi közös ideálunkról: Reviczkyről.“ - -[Illustration] - -Ennyi az egész levél. - -Csendesülj, szívem! Vigyázz, kicsike, vigyázz. Ne vedd többnek a -levelet, mint ami valójában. Udvarias, figyelmes levél, van benne némi -melegség, megérdemli, hogy külön skatulyába rejtsd, bár aligha lesz -folytatása. Távozz tőlem, sátán, távozz, ne kísérts! - -De mi történt velem? Nem akarom hinni, hogy Mezőszilvás sárfészek. -Mesebeli tündérvárossá színezi fölizgatott fantáziám a nyomorúságosnak -rajzolt falut. Bolyongunk a réten, az erdőben céltalan – ő meg én. S oly -szép az élet, oly szép a világ. - -Belépek a szobába. Együtt ül a család. Mind oly szomorúak. Az asztal -megterítve az utolsó vacsorához. S én csodálkozva kérdem: mért búsultok? -Ők megütődve, méltatlankodva néznek rám. Nekik igazuk van, de nekem is. -Úgy szeretném kikiáltani az egész világnak édes titkomat. De csak egy -percig tart ez a bolond vágy s már megreszketek a gondolatra is, hogy -sejthetné ezt valaki. Itt a levél a szívem fölött. Ráborulok az én édes -jó Lila mamámra, ölelem, csókolom és sírok, sírok hosszan, sokáig. Öröm -és fájdalom könnye borítja el arcomat; kettős érzés viaskodik szívem -mélyén s az egyikről csak a jó Isten tud egyedül! - -Ah, oly szép az élet, oly szép a világ! - - -TIZENKETTEDIK FEJEZET. Margit Mező-Szilvásra érkezik. - -Máig sem tudom, hogyan jutottam Mezőszilvásra, csak egy a bizonyos, az, -hogy itt vagyok. Mielőtt útra keltünk, földabroszon beutaztuk egész -Erdélyt, a szélrózsa minden irányából próbáltuk megközelíteni Szilvást – -vasúton, de bármerről próbáltuk, arra a lesújtó eredményre jutottunk, -hogy Szilváshoz a „legközelebbi“ vasúti állomás félnapi járó volna. Már -t. i. volna abban a kedvező esetben, ha ettől a „legközelebbi“ -állomástól pompás országút vezetne Szilvásig. Sógorom ifjukori emlékei s -a földabroszon végzett alapos tanulmányainak alapján megállapítottuk, -hogy az az út, mely a „legközelebbi“ állomástól Szilvásig vezet, a -legcudarabb mezei út lehet, mely hegyre föl, völgybe le kanyarog; hol -eltünik egy szük, süppedékes völgykatlanban, hol fölbukkan egy meredek -hegyoldalra s azon a „legközelebbi“ állomáson napokig szórakozhatunk, -mig fuvarost találunk. - -– A legokosabb, amit tehetünk, – mondá a sógorom, – hogy befogatunk a -magunk kocsijába s addig megyünk, mendegélünk, mig Szilvást fölfedezzük. - -Sógorom e szavaiból azt vettem ki, hogy velem akar jönni, de ezt az -áldozatot nem fogadtam el. - -– Lelkem Balázs, – mondtam neki, – neked feleséged és gyermeked van, -tehát itthon maradsz. Arra már rövid az idő, hogy végrendeletet írj, -Szilvásra pedig, amint látom, jó családapa végrendelet nélkül nem -indulhat. Maradj te csak itthon. - -– Te semmit sem veszel komolyan, – utasított rendre a sógor, s ő -csakugyan nem is áll el a szándékától, ha Isten közbe nem szól. De közbe -szólott. A legélénkebb disputa közt bekopogtatott Sándor bá’, a -harangozó és halottkém s halottat jelentett. A sógort itthon maradásra -kényszerítette a papi kötelesség. Megvigasztaltam a sógort: – Ne búsulj, -lelkem Balázs. Irásban hagyom hátra, hogy, ha meghalok Szilváson, -hozzanak haza Csinódra, mert egyedül csak te általad akarom eltemettetni -magamat. - -Mindezt pajzán jókedvvel játszottam el, de a hatás más volt, mint amit -vártam. Valamennyinek a szemében köny csillogott. Nem akartam észrevenni -az elpityeredést s folytattam tovább: - -– Elég, ha Róza velem jő. Ő úgy is mindig rajongott az utazásért. Most -kedve telhetik. Csinódtól Szilvásig meg vissza: kivánhat-e ennél -fölségesebb utazást? - -Eredetileg is az volt a tervünk, hogy ketten utazunk. Azt egyikünk sem -engedte meg, hogy édes anyám, aki újabb időben úgy is sokat -gyöngélkedett, megtegye ezt a fárasztó útat. Szent fogadást tettünk, -hogy amely faluban ér az alkonyat, ott meghálunk. Zivatarban, -záporesőben nem folytatjuk utunkat. Inkább egy hétig tartson utazásunk, -semhogy valami szerencsétlenség érjen. A kocsisunk megbizható hű szolga -volt: még szegény apámtól örökölte a sógor. Peták az ő neve, öklömnyi -kis figura ember, de hű, mint a kutya s bátor mint az oroszlán. Ha -bajusza nem volna, mindenki gyermeknek nézné. A csöppsége miatt sokat -keserítették a falubeliek, hadi lábon is állott az egész falu népével, -különösen a fiataljával. Mennél többet gúnyolták szegényt mások, annál -erősebben vonzódott hozzánk. Mint afféle régi jófajta cseléd, a család -tagjának tekintette magát s annak tekintettük mink is. Irántunk való -nagy szeretetében az idegenek előtt folyton dicsekedett a mi -gazdagságunkkal; ami a mienk, az minden jobb, kitünőbb volt a másénál, -le egy malacig. Folyton a többes szám első személyében beszélt. Ha a -hivek dicsérték a sógorom ékesszólását, büszkén legyintett: nem csuda, -tizenhat esztendeig forgattuk a bibliát. Ha magunk közt voltunk, -semmivel sem volt megelégedve, mindig zsémbelt, így meg úgy, rosszúl -megy a gazdaság, tönkre megyünk, de csak jött egy idegen, akkor a -békételenkedő, elégedetlen Petákra nem lehetett ráismerni: csak úgy -folyt a szájából a dicsekedés. - -Most mikor megtudta, hogy a sógorom nem jöhet s egyedül ő reá van bízva -a mi életünk, egészségünk, épségünk, oly büszkén járt-kelt az udvaron, -mint egy kakas. Csakhogy nem kukorékolt. Ehelyett zengett az udvar az -énekétől, mely szörnyen hamis volt, de nekünk igen tetszett. - -– No, Peták, aztán nyisd ki a szemedet, – mondta a sógor, mikor a -kocsival előállott. - -Peták büszkén mérte végig a sógort. - -– Hogy nyissam ki, mikor be sem hunytam?! - -A nagy nehéz hintó úgy körül volt rakva mindenféle ládával, skatulyával, -csomagokkal, hogy csak a fejünk látszott ki. A bakon láda, a szemközti -ülésen skatulyák, mögöttünk a saroglyában hatalmas széles szalmazsák -tele szénával. Így utazhattak dicső őseink, mikor még a vasútnak -híre-hamva sem volt. Ágnes annyi elemózsiát rakott föl, hogy utazhattunk -bátran egy hétig s akkor még mindig maradt Szilvásra is egy hónapi -eleség. Komolyan féltek, hogy Szilváson éhezni fogok. Egy kis -éléskamrával fölért, amit számomra fölpakoltak. - -[Illustration] - -Az útat illetőleg csupa kellemetes csalódás ért. Miután rettenetesnek -képzeltük: ami valójában rettenetes volt, az sem tetszett annak. Azt -mondtuk erre: még rettenetesebbnek képzeltük s megvigasztalódtunk. El -voltunk készülve egy heti utazásra, s mindössze három napig tartott. Hát -az is valami? Közbe-közbe sokszor helytelen irányba igazítottak a -járó-kelők: két-három óra hoszat is utaztunk – hiába. Peták szidta az -egész világot, de mi jól mulattunk, amiért Peták keményen -megleckéztetett. Ezen még jobban mulattunk. Minden faluban megállított -valakit: - -– Álljon meg, földi, jó helyen járunk-e? - -– Itt jó helyen, – volt a válasz. - -– Azt akarom tudni: erre visz-e az út Szilvás felé? - -– Erre is visz, de arra is mehettek volna. - -S mutatott egy másik falu felé. - -– Merre közelebb? - -– Útja s lova válogatja. - -– A lóról ne beszéljen, – pattogott Peták, – lássa ked, hogy ez – ló! - -– Látom, látom, de erre rossz az út. - -– Hát arra? - -– Arra sem jó. - -– Hát melyik jobb? - -– Mind a kettő jobb volna, ha – nem volna! - -Peták a lovak közé csapott. - -– A Jézus áldja meg, bátya. Úgy-e – kiáltott vissza szemtelenül – itt -kend a legokosabb ember? - -De már ekkor szaladtak a lovak. Az atyafi az öklével fenyegetődzött -utánunk. Mi meg úgy kacagtunk, hogy a könyünk is kicsordult belé. - -Amit otthon fölfogadtunk, azt meg is tartottuk: ott háltunk meg abban a -faluban, ahol az alkonyat utólért. Kétszer kellett szállást keresnünk s -mind a kétszer nagy szerencsénk volt: egyik faluban sem láttunk úri -házat, de találtunk jó módra valló paraszt házat, barátságos külsejüt, -tiszta rendes udvarut s ezek közül egyben, mely leginkább megnyerte -tetszésünket, megállapodtunk. Peták megállott a kapu előtt, miután ő is -ráadta a szavazatát, s hogy megadja a módját, kinyújtózkodott, aztán -lassu tempóban lemászott a bakról, óvatosan benézett a kapun, majd -belépett az udvarra, ott körülnézett, hogy vajjon méltó-e hozzánk az -udvar (a hozzánkba saját magát is beleértve), úgy ment be a házba, -honnét kevés idő mulva a gazdával jött vissza. Első és második este egy -volt a gazda Isten hozottja. Ez az egyszerü, kedves mondás: „Istené a -szállás.“ Így mondja azt a székely ember ezer év óta a szállást -keresőnek. Nem az övé a ház, hanem Istené. Bátran beléphetsz, Isten adja -a szállást, nem ő. - -Nyugodtan lehajthatod fejedet a szép fehér párnákra. Reggel, mikor -tovább utazol, nem szabad kérdened: – mivel tartozol. Ezzel vérig -sértenéd a gazdát. Egy kézszorítás, egy „áldja meg az Isten!“ ennyi az -egész fizetés. S még szerencsés útat is kivánnak ráadásul. És megkérnek: -ha még egyszer erre járnánk, ne kerüljük el szegény házukat. - -Nem fölséges hivatás ennek a népnek gyermekeivel foglalkozni, ennek a -népnek gyermekeit nevelni, oktatni? - -Harmadik este érkeztünk Szilvásra. Itt már egyenesen a paphoz -hajtattunk. Mikor megállott a kocsi a papiház kapuja előtt, Peták -kedvetlenül csóválta meg a fejét. Hümmögött, köhögött, ránk nézett, meg -a kapura, aztán nagy nehezen lemászott a bakról, majd nagy erős -elhatározással félrelökte a kapu két szárnyát. Rozoga egy kapu volt ez. -A szárnyai alig álltak a sarkukban. Minden második deszka hiányzott -róluk. - -– Itt sem szeretnék pap lenni, dünnyögött Peták. - -Ez volt az első mondása. - -Az udvaron egy csomó mezitlábas gyermek szaladgált. Félig uri, félig -paraszt gyermekre vallott vásott, szakadozott ruhájuk. Kócos, fésületlen -volt valamennyi. Egy sovány, beteges arcu asszony épp most kiabált -rájuk, hogy takarodjanak be, eleget voltak már kint. De az asszonyra -egyik sem hallgatott, szétrebbentek, tovább szaladtak, s csak akkor -verődtek ismét egy csomóba, mikor a kocsi befordult az udvarra s -megállott a szegényes külsejü ház pitvara előtt. Első tekintetre -látszott, hogy ez a ház sok papot kiszolgált már, de papok jöttek, papok -mentek, ki más eklézsiába, ki a szilvási temetőbe, csak a hívek maradtak -változatlanok: azt vallották, hogy a papnak jó akármilyen ház, az ősök -fölépítették úgy, a hogy, s ameddig össze nem dűl, helyébe mást nem -építenek, de sőt nem is tatarozzák. Szívet facsaró nyomorúság rítt le az -egész házról. Kidűlt-bedűlt falak: kicsiny ablakok s az ablaküvegek -legtöbbjét piszkos ujságpapírok pótolták. Egyetlen kéménye lekivánkozott -a korhadásnak indult fazsindely tetőről. S látszott kivülről, hogy az -egész házban két kis lakószoba lehet, több nem, aztán egy zúg, melyet -konyhának csúfolnak s egy-két lépés hosszú kamrácska, melyet ismét csak -csúfolnak, mikor éléskamrának emlegetik. - -– Itt nem sokáig maradunk, – vetette felénk Peták. - -Valóképpen nekem szólt ez a mondás. Nem azt mondta ezzel a bölcs Peták, -hogy holnap mind a hárman visszamegyünk, mert hát nekem akárhogy is itt -kell maradnom, de sokáig én nem bírom a dicsőséget. Nem volt időm, hogy -eszmét cseréljek Petákkal, csak elmosolyodtam a mondásán s ez éppen jó -volt, mert a tiszteletes asszony e pillanatban közeledett felénk s -kedvezőre magyarázta a mosolyomat. Zavarodottan állott a szegény -asszony, hebegett valamit a mi bemutatkozásunkra, közben lökdöste félre -a gyermekeket, kik úgy körülvették a kocsit, hogy alig tudtunk -lekászolódni. - -– A tiszteletes úr nincs itt? – kérdeztem, miközben helyet foglaltunk az -egyik szobában. (Csakugyan két szoba az egész házban.) Ez volt a -vendégszoba. Régi, kopott, szánalmas bútorzat. És poros. Látszott, hogy -senki sem használja, vendégnek tartják, ők maguk kilencen meghuzódnak -egy szobában. - -– Az uram, – mondta a papné – miközben a székekről törülgette a port -kötényével – bement a vásárba. Tetszik tudni, országos vásár van. Két -tehénkénk van, az egyiket behajtotta. Kollégiumba visszük a nagyobbik -fiut holnapután: kell a pénz. - -– Mondja, kedves tiszteletes asszony, – szólalt meg Róza, kinek a torkát -láthatóan fojtogatta a nagy nyomorúság, mit itt látott, – kaphatna itt a -hugom szállást és kosztot? - -– Szállást… kedves kisaszony, igen, szállást, óh Istenem, oly szívesen -adnék… Úgy ránk férne… Kosztot is… Azt is szívesen adnánk… - -Közbevágtam: - -– Kedves tiszteletes asszony, én úgy vettem észre, hogy nagy a család. -Úgy-e nem tudnak szállást adni? Nemde kosztot sem? - -– Hát bizony nehezen, – ragadta meg a szavamat a szegény papné. – Mi -nagyon szűken vagyunk. Szerényen élünk. Nem is étkezünk rendesen, mint a -hogy egy papi háznál illenék… - -– De van itt úri ház a faluban? – kérdezte Róza. - -– Úri ház? Nincs itt lelkeim, egy sincs. Van két tanító, de egy sem -feleséges ember… ha csak… - -Jelentősen nézett rám a jó asszony. Nem tudtam elfojtani a kacagást. -Kitört belőlem. - -– Hisz akkor pompás! Meghódítom az egyik kollégát s majd főzök én! - -De Rózának most már nem volt kedve a bolondságra. Kétségbeesetten járt -föl s alá a kis szobában. - -– Vissza foglak vinni! Nem hagylak itt. - -– Szó sincs róla, – mondtam én jókedvüen. – Ez a hely nagyon tetszik -nekem. A házak, amint láttam, jó messzire esnek egymástól. Csöndben -fogok lakni, akárhol lakom. Tejet és tojást lehet kapni, tiszteletes -asszony? - -– Ó, tejet és tojást, igen! – kiáltott a papné. - -– Hisz akkor vivát! Te sírsz? – fordultam Rózához. – Ó, te kishitü, te. -Szégyeld magad. - -Csak most láttam, hogy valóképpen sokkal erősebb természet vagyok, mint -Róza. Tetszettem magamnak új szerepemben. Hát én voltam az, ki a kávét -nem ittam meg, ha nem csubbant a cukor? Hát én vagyok az a beteges, -szentimentális leány? Ime, vigan indulok neki a küzdelmes, nyomoruságos -életnek, s Róza, a hős Róza, kit oly erősnek hittem, az első nehézség -láttára megretten, kétségbeesik. Igaz, hogy érettem. De végre is itt az -ideje, hogy vége legyen a gyámkodásnak. Nem én vagyok az egyetlen leány, -ki Mezőszilváshoz hasonló fészekben tengődik. Mért éppen én legyek -különös kegyeltje az Istennek? Adtam a nagyot, az öreget, megcirógattam -a Róza arcát, megsimogattam a fejét. - -– No, ne sírj, kicsike, ne sírj, jó az Isten, jót ád, – vigasztaltam -Rózát, ki éppen rá akart ütni a kezemre. De ebben a pillanatban belépett -nagy porosan a tiszteletes úr. Már kivül megtudta, hogy itt az új -tanítónő. Látva, hogy simogatom Róza fejét s vígasztalom, azt hitte, -hogy Róza az új tanítónő. Mindjárt papi hivatása magaslatára emelkedett -s kenetes szavakkal vigasztalta Rózát. Én meg segítettem neki. Roppant -tetszett nekem, hogy nem engem néz tanítónőnek, mignem Róza megelégelte -a komédiát, mérgesen toppantott: - -– Kedves tiszteletes úr! Értse meg, nem én vagyok a tanítónő, hanem ez a -leányka! - -– Valóban? – kiáltott föl a tiszteletes úr látható örömmel. – Tehát a -kicsi kisasszony! Hál Istennek! Hisz akkor rendben vagyunk. Mert szó, -ami szó: már kétségbe voltam esve, hogy a kisasszony még holnap reggel -itt hagy minket. - -– Itt, de viszem a hugomat is! - -– Kedvesem, – mondtam én kenetteljesen, – te holnap reggel visszaindulsz -Petákkal s hirül viszed az otthon valóknak, hogy engem jó egészségben s -jó kedvben hagytál itt. Elmondod, hogy Mezőszilvás nagyon szép falu s -hogy bár alig láttam, máris szeretem. Tiszteletes úr, – fordultam a -paphoz – legyen nyugodt, engem nem lát sírni. Itt maradok. - -[Illustration] - -Kiszóltam Petáknak s behordattam cókmókomat. Róza meghuzódott egy -sarokban s szavát sem lehetett venni. Én rendületlen nyugalommal -végeztem a kipakolást, miután a tiszteletesékkel megállapodtam, hogy -addig, amig szállást kapok, a nyakukon maradok. Ezalatt a tiszteletes -asszony eltünt, nyilván azért, hogy vacsora után lásson, én pedig -megtudtam a tiszteletes úrtól, hogy a tehenet elég jó áron adta el a -vásárban, viheti a fiát a kollégiumba. Általában az ő eklézsiája nem is -oly rossz, a fizetés is tisztességes volna, de az Isten sok gyermekkel -áldotta meg, már pedig sok szájnak sok kell. A nép szegény, de -becsületes. Lehet ebben a faluban szállást is találni, csak a koszttal -lesz baj. De ha nem vagyok nagyigényü, majd csak megélek valahogy. - -– No, hallod, – szóltam Rózának. – Nem értem a kétségbeesésedet. Kapok -szállást s a koszttal is lesz valahogy. - -De Rózát nem lehetett szólásra bírni. Ám láttam az arcán, hogy, ha nem -volna jelen a tiszteletes, megtépné a hajamat. Szerencsére, a -tiszteletes úr velünk maradt, folytatta Mezőszilvásnak és népének -ismertetését, elmagyarázta a népoktatási állapotokat, melyeknek -javulását ő rég epedő szívvel várja s kifejezte abbeli reménységét, hogy -az én működésemmel a mezőszilvási iskola életében új és fényes korszak -nyílik meg. Eközben előkerültek a ládából a pompás molnár-pogácsák, -miket az én édes anyám sütött s megkináltam a tiszteletest. Valósággal -fölragyogott az arca, a pogácsák láttára. - -– Molnár-pogácsa! – kiáltott föl a tiszteletes. – Diákkorom óta nem -ettem. - -– Hát akkor csak egyék, tiszteletes úr. Van itt elég. - -Volt is vagy húsz. Becsődítettem a gyerekeket. Azoknak is adtam -egyet-egyet. Úgy falták, mint a farkasok. Odasompolyogtam Rózához, eléje -tartottam egyet: tessék, kisasszony. - -– Te, – vetett rám gyilkos szemeket Róza, – ne mérgesíts, mert mindjárt -nyakon ütlek. - -Ezt persze suttogva mondta, hogy senki sem hallotta. - -Szegény Róza egész odáig volt. Láttam, hogy itt már nincs helye a -tréfának. Még egy szó s elszakad a húr. De valamit mégis észrevett a -tiszteletes, kiterelte a gyermekeket, maga is kiment s magunkra hagyott. -Ideje volt, mert szegény Rózát már fojtogatta a düh, a keserűség. - -– Csakhogy kimentek! – pattant föl a helyéből Róza. – Mondjad: -megbolondúltál, kicsike? Itt akarsz maradni ebben a rongy fészekben? S -azt hiszed, hogy én azt megengedem? Még ma éjjel itt hagyjuk szó nélkül, -búcsú nélkül, érted? - -– Kedves Róza, – mondtam erőltetett nyugalommal, – te elfeledted, hogy a -miniszter engem ide nevezett ki. Elfeledted, hogy én azért szereztem meg -a diplomát, mert nem akarom magamat eltartatni. Ahol találom a kenyeret, -ott fogadom el. Mit gondolsz, írjak a miniszternek levelet, hogy nem -fogadom el a mezőszilvási állást? Nos, képzelem, a miniszter mennyire -meg fog rőkönyödni. Annyira meg, hogy rögtön mást nevez ki helyettem, én -meg folyamodhatom más állásért, nem ád s punktum. Egy szó mint száz: itt -maradok. Hidd el nekem, magam is szeretnék köztetek élni, de ha nem -lehet! Majd ennek is elkövetkezik az ideje. Te csak eredj haza a te -varrógépedhez, én meg itt maradok. A nyáron találkozunk. - -– A nyáron! Addig te elpusztulsz. - -– Elpusztulok! A jégeső sem árt nekem. Gyermekkorom óta folyton el -vagyok jegyezve a halálnak, az intézetben is azt hitték, hogy nem huzom -ki a négy esztendőt s ime, itt vagyok Mezőszilváson. Erősebb vagyok, -mint ahogy hiszitek, Róza! Erősebb! - -Belépett a papné. Hivott: legyen szerencséje egy gyönge vacsorára. Róza -bocsánatot kért. Fáj a feje, le akar feküdni. Nem lehetett rábirni, hogy -vacsorázzék. Ágyat vetettek neki, lefeküdt. Én meg kimentem vacsorázni. -Az asztalnál csak hárman ültünk. - -– Hát a gyermekek? - -– Azok már vacsoráztak, – magyarázta a tiszteletes úr. – Megittak -egy-egy pohár frissen fejt tejet. Ez a legegészségesebb vacsora. Ajánlom -a kisasszonynak is… - -Tejfölös paprikás csirke volt a vacsora. Elég ízletes volt. Legalább a -tiszteletesék kitünő étvággyal ettek. Látszott, hogy e különben nagyon -közönséges falusi étel is ritkán kerül asztalukra. Én alig ettem -valamit. Gyönyörködtem e szegény emberek étvágyában, ők meg viszonzásul -alaposan meghányták-vetették, hogy hol is lenne számomra a legjobb -szállás, hogy az jó is legyen, meg nagyon messze se essék az iskolától. -Végre megállapodtak a falu kovácsának a házánál. A kovácsnak nincs -gyermeke s van két szobája. A műhely a ház végéhez van ragasztva. Igaz, -hogy a kalapálással nagy zajt csap a kovács, de ezt hamar meg lehet -szokni. - -Rózának nem mertem szólni e tervről. Elbolondítottuk, hogy egy hónapig -itt maradok a papéknál, azalatt találunk szállást, kosztot. Reggel Róza -visszautazott. A sok sírás annyira elerőtlenítette, hogy alig tudott -föllépni a kocsira. Peták is szörnyü kedvetlenül ült a bakon. Mikor -látta, hogy én nem ülök a kocsira, a köny kicsordult a szeméből. - -– Hát csakugyan itt marad a kicsi kisasszony? - -– Itt, Peták, itt. - -– No akkor a Jézus áldja meg! – s keményen a lovak közé csapott. - -Egy pillanat mulva eltünt a kocsi, én letörültem arcomról a könycseppet, -melyet, hiába, mégis csak nem tudtam visszafojtani, aztán a -tiszteleteshez fordultam: - -– Most pedig, kedves tiszteletes úr, kisérjen el a kovács házához. - - -TIZENHARMADIK FEJEZET. Egyedül. - -Kicsi egyablakos szoba az én lakásom, s többek közt arról nevezetes, -hogy ráillik Arany János verse, mely azt mondja: - - Ez a szoba, hol én most - Tillaárom haj! - Pusztítom a papirost - Tillaárom haj! - Se nem csapszék, se nem bolt, - Csizmadiaműhely volt. - Tillaárom haj! - -Kása Péter kovácsmester uramé ez a ház, de az én kis szobám sokáig -csizmadiaműhely volt: Kása Jánosnak, Péter uram öccsének a műhelye. – A -János öcsém mestersége, magyarázta házigazdám – cudarul ment. Istenverte -falu ez a Mezőszilvás. A nép azt tartja: „télen-nyáron mezitláb, úgy -kimélik a csizmát.“ Csak ünnepnap húznak csizmát, akkor is az asszonynép -a templom ajtajáig a kezében viszi s a templom pitvarában húzza föl. Ily -„körülmények“ közt – folytatta Kása uram – öcsém, aki pedig jeles -csizmadia volt, nem élhetett meg itt. Fölszedte a sátorfáját s -kivándorolt Oláhországba. Már az én mesterségem más. Az emberek -sajnálják a maguk lábától a csizmát, de nem sajnálják a ló lábától a -patkót. Így aztán ha nem csurran, csöppen s merthogy Isten nem is áldott -meg gyermekkel, nem látunk szükséget. - -Kása uram és életepárja kedvező hatást tettek reám. Jó lelkü, szíves -embereknek látszottak s bár Kása uram mestersége kormos, piszkos -mesterség, a lakószobájuk tiszta, mint egy kápolna. Annak találtam az én -kis szobámat is. Látszott rajta, hogy nem rég meszelték s hófehér fala -ragyogott az ablakocskán beszűrődő őszi napsugár fényében. Egy ágy, egy -asztalka, egy tulipános láda, két szék, egy kis tükör, körülötte -olajnyomatu képek: ime a butorzat nagyjában. Az ablak virágos kertre -nyílik, – mi kell még? Kásáné asszony vállalkozott, hogy reggelre s -estére egy-egy pohár tejet ad, tiszta jó tejet. Az ebédet is vállalná, -de ők csak parasztosan élnek; hanem amiben lehet, kezemre jár, hogy -egyszer-másszor meleg ételem legyen. Nevezetesen tojásrántottát akár -minden nap ehetem, mert tojást azt lehet kapni a faluban kosárszámra. – -Köménymag-levest tud főzni a kisasszony is, ugy-e? – kérdezte a jó -asszony s mikor e részben megnyugtattam, biztosított, hogy nem halok -éhen. - -Valóban, megmagyarázhatatlan nyugalommal veszem a sorsomat. Sőt mintha -tetszenék nekem ez az állapot. Leolvasom a jó emberek arcáról, hogy ők -erősen sajnálnak engem s nyilván azt hiszik, hogy senkim sincs e -világon, máskülönben egy gyönge, beteges arcu leány nem jönne ebbe a -Kása uram szerint Istenverte faluba. Megható gyöngédséggel viselkednek -irántam, ellesik a gondolatomat is s mert az iskola kint van a hegy -tetején, a lakásomtól csaknem félóra: sáros időben vagy Kása uram vagy a -legénye elkisér, sőt Kása uram néhol, ahol mélyebb a sár, minden -tiltakozásom ellenére pehelyként kap az ölébe s úgy visz ki a hegyre. - -Szó ami szó: nyomorúságos egy élet ez leánynak, de a nappal -nyomorúságaiért bőven kárpótol az este magányos csöndessége. -Zavartalanul átengedhetem magamat gondolataimnak, foglalkozhatik lelkem -azokkal, kiket szeretek. Olvasom kedves iróimat és irom a leveleket Lila -mamának, a testvéreimnek és Lilinek. Csupa derü, csupa jókedv minden -levelem. Lila mamának nagyokat füllentek. Újra meg újra figyelmeztetem: -ne higyjen Rózának, mert ő mindent túlsötéten lát. A kovácsné egyszerü, -de igen izletes ebédeket ád, a levegő pompás, az iskolába járás meghozta -étvágyamat s az arcom már is majd kicsattan a pirosságtól. A valóságot -még Lilinek sem irom meg. De egy dologban töredelmes vallomást tettem -neki. „Hasztalan akarom elűzni az ő képét, újra meg újra visszajő, itt -ül a kis szobában, szemközt velem. Mind a ketten az asztal fölé hajtjuk -a fejünket s szótlanul, álmodozva hallgatjuk a tűz csendes -dorombolását.“ - -[Illustration] - -Bohó álom! - -De hiába, néha-néha úgy érzem, mintha váratlan boldogság előtt állanék. -Pedig oktalanság azt hinnem, hogy megvalósuljon valaha az, amiről -álmodni is félve álmodom. Én mégis várok valamit! Hiszem erős hittel, -hogy a legsivárabb életben is kell lenni egyetlen pillanatnak bár, mely -szívünket melegséggel töltse el, melyre egykor mint szentségre -emlékezzünk vissza. Hány öreget hallok beszélni elmúlt időkről, mikor -még szépek, fiatalok voltak s szemök, az a bágyadt fényü szem hogy -fölragyog, arcuk, az a ráncos arc hogy megszépül ilyenkor! Mi lehet az, -aminek puszta emléke hosszú, gyötrelmes évek múltán a hidegülni, halni -készülő szívet lángra tudja lobbantani! Én azt nem ismerem és nem is -fogom megismerni soha… Az én öregségem épp oly sivár lesz, mint amily -örömtelen az ifjúságom. El fogom veszíteni azokat is, akik még -szeretnek, akik miatt még ehhez a sivár életemhez is ragaszkodnom kell. -Egyedül fogok állani a világon… - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Nem tudom, nem tudom, mi lehet az, úgy fáj a szívem és mégis -kimondhatatlan édes érzés tölti el. Nem tudom? Nem akarom tudni, de a -szívem, szegény bolond szívem érzi. Egy kis csenevész virág sinylődött -egy elhagyatott zúgban, csúnya szegény, – talán nem is virág, – vagy -csak sivár élete tette csúnyává? Szép, büszke virágok elvonták tőle a -világosságot, szegény nem ismerte a harmatot, reggel vágyódva kereste a -napnak bár egyetlen sugarát, de az nem vette észre. Úgy fájt a kis virág -szíve! Úgy vágyott boldogság után! - -… Balga kis teremtmény, most megismerted a napot és elhervadsz… Ismered -a boldogságot? - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Szürke éjjeli lepkék röpködnek lámpám körül, hasztalan igyekszem -eltávolítani, vakon röpülnek a halálba s perzselt szárnyakkal, -haldokolva hullanak elém. Mi űzi, mi kergeti az izzó fényességbe? Mi -vonzza oly ellenállhatlanul a megsemmisüléshez? Szegény szürke lepkék, -ti mégis boldogok vagytok! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Szegény szürke lepkék, ti boldogok vagytok és én? Minek hazudjak? Minek -ámítsam magamat? Kínos gyötrelmes éjszakák küzdelmei mind hiába valók: -lelkem egyensúlyát elveszítettem. Egy szent, tiszta, de teljesülhetetlen -vágy rabja lettem. Kimondhatatlanul szenvedek és végtelen boldog vagyok. - -Ma éjjel különös álmom volt. Puszta elhagyatott völgyben, kopár szírtek -közt bolyongtam egyedül. Nem láttam egyetlen élő lényt, még csak egy -fűszálat sem: kietlen pusztaság mindenütt. A magas sziklák közt halk -suhanás lebbent át, mint elátkozott lelkek sóhajtása. A halál birodalma -volt ez. Iszonyu félelem fogott el. Ha most, ha itt kell meghalnom, -egyedül, hogy lelkem komor szirtek közt bujdosson s testem e sziklákon -temetetlenül porladjon el! Menekülni akartam s nem találtam sehol semmi -útat, fáradtan dültem egy csonka szikladarabra, s vártam a halált, az -egyetlen szabadítót. Ő jött, nem a halál. Szép szomoru szemével rám -nézett, hozzám hajolva szívére mutatott, melyből patakzott a vér. -Szegény boldogtalan teremtés, – mondá szomorúan – miért várod a halált? -A halál megsemmisülés. Élj és szenvedj. Isten az ő kiválasztottjainak -adja osztályrészül a szenvedést. Nézd e borzasztó sebet szívemen, tanulj -élni és szenvedni! - -Magához emelt és a vércseppek szívéből szívemre hullva, életet öntöttek -bele, szemem könnyel telt meg, a félelem, mely előbb megdermesztette -volt szívemet, elmult, nyugalom, mélységes nyugalom szállott szívemre. -Fölébredtem, de azt a szép szomorú szemet még most is látom s hallom: -tanúlj élni és szenvedni! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Illett ugy-e, – kérdem magamtól, – hogy megköszönjem az én poétám -figyelmességét. Volt ebben némi számitás is: hátha újra ír. Nem -csalódtam, mindjárt jött a második levél s most azon veszem észre -magamat, hogy nyakig benne vagyunk a levelezésben. Irodalmi kérdésekről -váltunk eszmecserét, de közbe-közbe belecsúszik egy-két mondat a magunk -életefolyásáról is. Annyit már sejtek, hogy az én poétám csalódott. -Vajjon ki lehetett az a valaki? Próbálom a sorok közül kiolvasni: vajjon -amit irántam érez, több-e barátságnál? Hátha a levelezés csak arra való -neki, hogy gondolata elterelődjék ama valakiről, aki megsebezte szívét? -Látja, hogy nem vagyok éppen buta leány s jól esik velem beszélni – -írásban. Meglehet, hogy érzelme több a barátságnál; hogy az idő és -távolság lassankint eltüntette az én igénytelenségemet s a csúnya, vézna -leányt szépnek látja. Költőtől kitelik ez a bolondság. Vajjon mit -tennék, ha véletlenül betoppanna s megkérné a kezemet? A mai eszemmel -azt mondanám neki: hiszem, hogy e pillanatban szeret, de érzelmeinek -tartósságában nem hiszek. Nézzen meg jól. Maga szép daliás ifjú, én meg -egy kicsi, vézna, csúnya teremtés vagyok. Valóságos figura pár lennénk, -mindenki megmosolyogna, ha kart karba öltve látna minket. Még meg is -gyanusítanák önt. Azt hinnék, hogy gazdag vagyok, azért vett el. - -Búcsúzzunk, fiatal barátom. Keresse a dicsőséget, lelkem híven kiséri -messziről, látatlanul, ujjong a diadalain s az sem fáj majd szívemnek, -ha megtalálja végre azt a leányt, ki mindenképp több, mint én. Eszesebb -is, szebb is és mindenesetre – egészségesebb. Mert az egészség drága -kincs, óh, nagyon drága. Csak én tudom, kinek minden szellő megárt. -Hallja most is, hogy köhögök. Szörnyü rossz a tüdőm! - -Így beszélek-e hozzá majd, lesz-e erőm erre, ha csakugyan megvalósul a -balga álom, nem tudom. De így gondolkozom. S azt hiszem, bölcsen -gondolkozom. Megerősit ebben Lili levele is. Minél tovább gondolkozom a -magam dolgán, – írja Lili – annál világosabb előttem, hogy minden úgy -történt jól, amint történt. Nagy szerencsém, hogy soha nem is láttam -nagy halottamat. Meg-megborzadok a gondolattól, hogy ha netalán összehoz -a sors, kezünket egymás kezébe teszi egy egész életre s minden nap -lekoptat valamit illuziómból. Vigyázz magadra, kicsike, légy erős. -Féltelek, nagyon féltelek. Inkább lemondani most, s hordani, mig Isten -élni enged, szent titkodat szívednek mélyén, semhogy egyszer rád -boruljon a csalódás sötét, vigasztalan ege. Mi nem születtünk -asszonynak. Nem vagyunk e világból s e világba valók. A lelkünk -túlságosan érzékeny, egy röpke fuvallat is mély nyomot hagy rajta s ami -mellett más mosolyogva, nemtörődömséggel halad el, attól halálos sebet -kaphat a mi szívünk. Én már ismerem a te poétádat hozzám juttatott -leveleiből s verseiből. Becsületes léleknek látszik, szeret is téged, -majd meglátod, föl is ajánlja a kezét, de nem lenne elég ereje -megküzdeni fölületesen gondolkozó emberek rosszul rejtett, bántó -mosolyaival. Így külsőképpen nem vagytok egymáshoz illő pár s ez a -rosszlelkü és alantas gondolkozásu embereknek éppen elég arra, hogy -poétádnak az életét megkeserítsék, lassankint kiábrándítsák az ő -széplelkü, de nem mutatós asszonykájából. És ha nem is törődnék poétád -az emberek itéletével? Mit gondolsz, őszinte volna-e ez a nemtörődés? -Nem ejtene-e sebet a lelkén az örökös küzdelem s kifáradván a -küzdelemben, nem az lenne-e a vége, hogy megbánná az elhamarkodott -frigyet? Hiszen ha elrejtőzhetnétek a világ szeme elől rengeteg erdő -vadonába! De a te poétád szegény ember. Mikor a szíve véréből írja a -legszebb költeményt, ugyanakkor nem űzheti el magától azt a prózai -kérdést: vajjon mit fizet ezért a kiadó? Mert élni kell! A költészetből -megélni vajmi nehéz. Ha nincs hivatal, beköszönt a nyomorúság. Ha van -kenyeret adó hivatal, ez meg kész ellensége a költészetnek. Mindenképp -nehéz a költő élete. S jaj neked, ha meglep a nyomorúság: nyomán jár -ennek a kiábrándulás. Szeresd a költőt, kicsike, de csak messziről. Ott -a nagyvárosban megakasztanád őt röpülésében, lankadtan hullanának le -szárnyai s te kétségbeesetten vádolnád magadat: nem a te magad -boldogtalansága miatt, hanem azért, hogy boldogtalanná tetted azt, kit -úgy szeretsz! - -– Igaz, igaz! – sóhajtok bele a csöndes éjszakába. Leteszem a tollat. -Homlokomat pokoli forróság perzseli. Úgy tetszik nekem, holnap hiába -várnak a gyermekek. A láz lever a lábamról. Istenem, Istenem, ha beteg -leszek, súlyos beteg, ki virraszt mellettem? Ne hagyj el engem, édes jó -Istenem! - - -TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Találkozás a költővel. - -Három hónapja, hogy nem volt a naplóm kezemben. Nézem az utolsó -mondatot: „Ne hagyj el engem, édes jó Istenem!“ Élénken emlékszem, hogy -midőn e könyörgő szavakat leírtam, addig soha sem tapasztalt félelem -szállta meg egész valómat. Már hetekkel előbb gyöngélkedtem, de könnyü -meghülésnek vettem az egész bajt s bár néha-néha hideg borzongás futott -át tagjaimon, rendesen eljártam az iskolába. Most aztán, hogy írás -közben, az éjféli órákban, nagy erővel lepte meg egész testemet a -forróság, valóságos rémület fogott el. E pillanatban ébredtem igazán az -én egyedülvalóságom, elhagyatottságom megdöbbentő tudatára. Mi lesz -velem, ha csakugyan ágyba dönt valami súlyosabb természetü betegség? -Voltak pillanatok, nem, több: órák és napok életemben, mikor nemcsak -hogy nem féltem a haláltól, de szinte vártam is annak a keserves -tudatában, hogy az én életemnek úgy sincs más célja, mint küzdeni a -mindennapi kenyérért; hogy nem lesz nekem soha puha, meleg fészkem, -ebben a puha meleg fészekben akivel megosszak örömet, bánatot… enélkül -élet-e az élet? - -És most tetten értem magamat. Megijedtem, szörnyen megijedtem a -haláltól. A haláltól, mely bekopogtat ebbe a kis szobába, s elragad -irgalmatlanul, mielőtt érezném édes anyámnak s enyéimnek utolsó csókját -s mielőtt, – haj, hogy kell leírnom! – látnám őt még egyszer, hallanám -szavát, hallanék egy szót, csak egyet, ha szánalomból adja is: -szeretlek! Mért ne halljam ezt a szót bár egyszer? Csak a szép, csak a -gazdag úri lányoknak van joguk erre s nekem a szegény csúnya prepának -nincs? Igazság-e ez? - -Ezek a gondolatok háborogtak, kavarogtak bódult agyamban azon a -rettenetes éjszakán, melyet nem felejtek el soha. Reggel ijedten jött be -a háziasszonyom, látván, hogy már nyolc óra s még nem keltem föl. - -– Beteg a kisasszony? - -– Nagyon beteg vagyok, jó asszony. - -– Mi baja? Hol fáj, lelkem kisasszony? - -– Azt hiszem tüdőgyulladásba estem. Van-e itt közel orvos? - -– Orvos, orvos! – csapta össze a kezét a derék asszony – itt errefelé -híre sincs orvosnak. Magunk doktoroljuk egymást. Csak a halálos beteghez -hoznak orvost… Éppen félnapi járóra van ide Vásárhely. Ott van doktor -elég. - -– Tegyen a fejemre s a mellemre hidegvizes ruhát, jó asszony. Aztán – -hozzanak orvost. - -– Hát az édes anyjának írjunk-e, aranyom? - -– Ne! ne! ne írjanak. Csavarjon ruhát… - -Félig eszméletlenül hanyatlottam a párnára. Éreztem, hogy van legalább -negyvenfokos lázam. - -Bejött Kása uram is. Ő azt javallotta, hogy fogadjunk fuvarost, aki -bevigyen engem Vásárhelyre a doktorhoz. Így szoktak itt tenni a nehéz -betegekkel, mivelhogy a doktor elhozatása tenger pénzbe kerül. Máig sem -tudom megmagyarázni magamnak, hogyan történhetett: ez oktalan terv ellen -egy szavam sem volt. Novemberi hideg esős időben, parasztszekéren -bedöcögtetni a beteget a félnapra eső városba! Ez a gyilkossággal -határos. De én erre nem gondoltam az én lázas fejemmel, az én -tapasztalatlan, gyámoltalan eszemmel. Tehetetlen bábként engedtem, hogy -tegyenek velem, amit akarnak. Következő reggelre szünt egy keveset a -lázam, de már tudtam, hogy tüdőgyulladásom van. Felöltöztettek meleg -ruhába, bepólyáztak vastag kendőbe, a parasztszekérre derekaljat, párnát -tettek, aztán szépen fölvettek az ágyból s ráfektettek a szekérre. S -hogy ne lássanak az emberek, fejem fölé tartott egy nagy szakadozott -esernyőt Kásáné asszony, aki kisérőmül szegődött. - -Aki falun él, annak az efféle látvány nem szokatlan. A falusi embernek -nincs is pénze, meg sajnálja is a doktortól, s mikor a beteghez doktort -hoznak, akkor már a szegény beteg rendszerint a végét járja. „Olyan nagy -beteg, – mondják a jó emberek, – hogy még doktort is hoztak!“ De nehéz -betegség esetén is inkább a beteget viszik a doktorhoz, mint a doktort a -beteghez. Ez az utazás, a rossz utakon való végigdöcögtetés rendszerint -az utolsó kenet a szegény betegnek. Velem is megtétették ezt az utat s -ím, csodák-csodája, élek! Én, akit kora gyermeksége óta eljegyeztek a -halálnak! - -Ah, Istenem, milyen út volt ez! Az ég beborúlt, a levegő nyirkos, az út -köves, gödrös, a szekér nagyokat zökken s minden zökkenésre nyilalás a -mellemben! Aztán egyszerre csak szitálni kezd a hideg eső. Arcomat el -kell födnöm a kendővel, mert a lyukas esernyőn az eső becsöpög. Majd -megfulladok a kendő alatt. Erős köhögési rohamok fognak el. Egy -örökkévalóság minden pillanat. A láz újra elborította egész testemet. -Azt hiszem, meggyulladok. - -– Gyorsan, gyorsan, egy csöpp vízet… meghalok. - -Leemelnek a szekérről s az ölében visz föl a lépcsőn a fuvaros, mint egy -kis gyermeket. Bevisznek a doktor rendelő szobájába. Forog velem az -egész világ, a butorok táncra kerekednek. Ott forog a szobában két úr, -mintha táncolnának ők is. Pedig állnak egy helyben, lázban égő, zavaros -szemmel is látom arcukon a megdöbbenést. És hallom, amint az egyik -rémülten kiált: Margit! Többet nem hallok, nem látok. Egy éles -sikoltással eszméletlenül esem össze. - -[Illustration] - -Késő este volt, mikor eszméletre tértem. Egy kis, de előkelően -butorozott szobában találtam magamat. Az ágyam mellett két férfi ült s -várta ébredésemet. Az egyik gyöngéden fogta a kezemet, az üterem verését -számlálta; a másik könnyes szemmel, megindúltan nézett rám s remegő -hangon kérdi: ismer-e? - -– Óh, Istenem, – sóhajtok. – Ön az… István… Hát nem álmodom? - -– A láz csöndesült, nincs ok az aggodalomra, – mondja a doktor. - -De én nem törődöm a betegségemmel. Nem akarom hinni, hogy nem álmodom. - -– Hogy jött ide? – kérdem suttogó hangon. - -Az orvos közbeszól: - -– Azt majd máskor mondja el az én István barátom. Most önnek föltétlen -nyugalomra van szüksége, kisasszony. - -István lehajolt, megcsókolta a kezemet. - -Szemem megtelt könnyel. Hálásan emeltem rá. – Köszönöm, köszönöm, – -rebegtem halkan. - -Egy öreg asszony lépett a szobába, ezt a doktor mindenféle utasításokkal -látta el, aztán magunkra hagytak. Éreztem, hogy jótékony álom nehezedik -szempillámra; hogy ez az álom diadalmaskodik lelkem izgalmán. S én -botorul küzdöttem az elalvás ellen. - -– Asszonyság… – szólítottam meg az öreg asszonyt. – Mikor jött ide ez az -úr? - -– Tegnap, kisasszony. De a doktor úr meghagyta, hogy ne engedjem -beszélni a kisasszonyt. - -– Jó, jó, csak egy pár szót. Én egyet-mást kérdek, maga beszéljen. -Meglátja, szépen elalszom. Mért jött ide? - -– Nagy bál volt itt, kisasszonykám. A bál előtt ez a fiatal úr szavalt. -Azt hallom, nagyon szépen szózatolt. Még pedig olyan verseket, amiket -tulajdon ő maga írt. - -– Itt van szállva? - -– Itt. A doktor úrral jó barátok. Együtt tanúltak Budapesten. - -– De hisz ő nem doktor. - -– Nem. Azt hallottam, hogy talán lesz belőle. Talán már az is. S -„ujságot nyomtat.“ - -– Meddig marad itt? - -– Ma akart visszautazni, de, úgy látszik, itt marad, mig a kisasszony -meg nem gyógyul. Úgy-e rokonok? - -– Azok vagyunk… - -Nem hazudtam. A lelkünk rokon… - -– No látszik, hogy rokonok. Szegény, hogy meg volt ijedve! Egy falást -nem evett vacsorakor. A doktor úr sehogysem értette a kisasszony dolgát. -Szörnyen haragudott, hogy ilyen nagy betegen behozták, ahelyett, hogy -kivitték volna őt. Azt sem értette, hogy egy ilyen gyönge leány hogy -élhet egymagában. - -– Hát a doktor úrnak van-e felesége? - -– Nincs. - -– No lám, akkor ő is egymagában él. - -– Ugyan, ugyan, nagy különbség ez, lelkem kisasszony. De most aludjon -ám. Jaj de forró a feje! - -– Forró? No akkor aludjunk. - -Ez volt a válságos éjszaka. Éjfélre negyven fokra emelkedett a láz, de -hajnalban hirtelen alászállott. A doktor többször betekintett. Reggelre -a láz teljesen megszünt s én aludtam mélyen, nyugodtan. Dél felé -ébredtem föl. - -– Túl vagyunk a veszedelmen! – jelentette a doktor látható örömmel. – -Pedig – most már megmondhatom – nagyon féltem… - -– Tehát visszamehetek Szilvásra? - -– Ó, persze! Majd egy hét múlva. Talán kettő múlva. - -– Úgy, úgy, – vágott közbe a költő, ki e szavakra lépett a szobába. – -Mondhatom, az én prepa barátom könnyelmü egy leány, – folytatta, – -miközben leült egy székre, közel az ágyamhoz. – Ilyen utazás csak -nekünk, szeleburdi poétáknak van megengedve. Istenem, mit is gondolt! - -– Semmit. Azt semmi esetre, hogy önt itt találom. - -– Tudja, hogy épp ma akartam elindúlni Mezőszilvásra? - -– Illetőleg vissza Budapestre. - -– Nem, nem, ez csak ártatlan füllentés volt. Ha azt mondom az én kedves -barátomnak, hogy Mezőszilvásra megyek, mert van nekem ott egy -leánybarátom, akivel én irodalmi levelezést folytatok, a doktor lefog és -nem bocsát el. - -– Lássa, én megkönnyítettem a maga dolgát, megkiméltem egy rettenetes -rossz úttól. - -– Igen és szinte életével fizetett meg ezért. - -– Ne felejtse, hogy sejtelmem sem volt az ittlétéről. Tehát nem -okolhatta volna magát a halálom miatt. - -– Csak keveset beszélni, keveset, – figyelmeztetett a doktor, ki azonban -mindjárt távozott is, miután beteghez hivták. - -Ketten maradtunk a szobában. S hogy ketten voltunk, sokáig nem jött szó -ajkunkra. - -– Emlékszik, – törtem végre meg a csöndet, – arra a kolozsvári estére? -Mikor visszahuzódtam egy sarokba. És ön meglátott. - -– S hogy megláttam, odasiettem. - -– Táncra kért föl. - -– S ön kikosarazott. - -– Sohasem táncoltam. Pedig… - -– Pedig? - -– Akkor szerettem volna táncolni. Először és utoljára. - -– Először és utoljára! Ily fiatalon hogy lehet így beszélni! - -– Sokkal öregebb vagyok, mint ahogy képzeli. Ismerem magamat. - -– Nos, ha ismeri, milyennek tartja magát? - -– Egy kissé elsavanyodott, szeszélyes, hol tulságos jókedvü, hol minden -különösebb ok nélkül rosszkedvű, magával elégedetlen, másokat kigúnyoló, -csúnya, vézna, beteges leány vagyok. Ez vagyok én. Egy bolond poétának -kellett jönni, hogy fölfedezzen bennem valami értéket. Ez a bolond poéta -azt állítja, hogy barátom… - -– És ha több lennék, mint barátja?… - -[Illustration] - -– Rémülten mondanám! ne! ne! Legyünk barátok és soha többek. - -– S nem tudna szeretni engem? Nem bízná kezét az én kezemre, hogy -vezessem, hogy vezessük egymást egész életen át? - -– A doktor megtiltotta a sok beszédet, – mondtam hirtelen s a párnák -közé temettem arcomat. Éreztem, hogy könyeimtől nedves lesz a párna. - -– Margit… Ön sír… Nézzen rám! Megbántottam? - -– Nem, nem… - -– Feleljen hát a kérdésemre! - -– Nem, nem, most nem. Majd egyszer, később. Levélben. Nehezemre esik a -beszéd!… - -Csakugyan köhögési roham fogott el. Mikor valamennyire magamhoz tértem, -kimerülten, összetörve, (mily szánalmas állapotban lehettem!) szomoru -mosolygással fordúltam felé: - -– Nos, lehetünk többek egymásnak, mint barátok? - -– Túloz. - -– Nem. Ne ámítsuk egymást. Tudom, hogy rövid idő multán csak nyüg, teher -lennék, melyet csak azért nem rázna le magáról, mert sokkal -becsületesebb. De az én szívem megszakadna, ha szenvedni látnám önt. -István! Búcsúzzunk el már most. A barátság maradjon, a szerelem – ha -volt, ha van – aludjon el. - -István megragadta a kezemet s hévvel csókolta meg. - -– Ne, ne ezt. A homlokomat… Egyszer… Az ajkamat… Egyszer, csak egyszer. -És mondja: szeretlek. Egyszer, csak egyszer. Aztán… ne lássam többé -soha. Én már boldog vagyok… Előre, ifjú barátom! Bontsd ki szárnyaidat, -emelkedj magasra, a csillagokat érje koszorus fejed. Imádságom kisér a -messzeségből. Add szívedet tehozzád méltónak: szépnek, ragyogó szépnek, -bűbájosnak, tündöklő elméjünek, aki téged megért, veled szárnyal, a -szíve a te szíveddel egyszerre dobban. Ilyen nő kell neked s nem egy -mindig halódó penészvirág… Ne, ne, többet ne. Ég a homlokom, az ajkam. -Eredj, eredj! - -Félig ébren, félig álomban suttoghattam el e zagyva beszédet, de -elsuttogtam, bizonyosan el, mert most hogy ébren vagyok, itt ülök újra -az asztalnál, minden szó megelevenedik lelkemben, mintha képe, formája -volna minden egyes szónak. Nem láttam eltávozni Istvánt. Csak azt tudom, -hogy még aznap elutazott. Búcsú nélkül. Mért is búcsúzott volna? A -közönséges mindennapi búcsú már nem illett hozzánk. Így volt ez jól. - -Másnap megjött az én édes drága jó anyám. Mindenáron haza akart vinni. -Makacsul ellenszegültem. Végre is engednie kellett. Mihelyt annyira -jobban lettem, visszakísért Szilvásra. Itt maradt egy pár hétig. A -szívem majd megszakadt, mikor kifejlettem ölelő karjaiból. Szegény Lila -mama! Még papirost és plajbászt is vett elő, úgy számolta össze (és -nagyította) szükös jövedelmét, csak valahogy meggyőzzön engem: -megélhetünk anélkül is, hogy én ebben az Isten háta mögötti faluban -kínlódjam. Pihenjek addig, mig otthon kerül állás. Nem tudok megválni -ettől a magányosságtól! Félek, hogy sehol egyebütt nem álmodhatom tovább -zavartalanul az én édes álmomat. Gyermekes félelem ez, de hiába, nem -tudom leküzdeni. - -Mennyi levél, mióta István elutazott! S milyen bolondok mind ezek a -levelek! Nem győzöm észre téríteni. Pedig végre is enyém lesz a diadal, -a szomoru diadal. Ha ő gyönge, én erős leszek. Tetszem magamnak ebben a -szerepben. A gyönge leány, akin az egész világ szánakozik, erősebb az -erejére büszke férfiúnál. Penészvirág vagyok? Hát tudom, hogy az vagyok. -De erősebb is a lelkem, mint a tietek valamennyien, akiket ismerek. -Tapsolj, Lili! Büszke lehetsz a tanítványodra. Szeretlek, de főkötőt nem -tesznek az én fejemre soha! Ha már el vagyok jegyezve a halálnak, – -ámbár úgy látom, hogy az emberek csúnyán fölsülnek a jövendölésükkel, -mert hosszu, nagyon hosszu életü leszek, – de jó: ha már meg kell -halnom, ne haljak meg csalódástól megtört szívvel! - -Így szeretve vagyok, szeretve leszek a sírig én, a penészvirág! Hányan -mondhatják ezt még el magukról?! - - -TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Regény Margitról. - -Be rég nem írtam beléd, édes kicsi könyvem. Ím elmúlt a tavasz, el a -nyár, őszre hajlott az idő s te érintetlenül pihentél az én ládikámban. -Mi történt velem? Igaz volna-e, hogy már te reád sem merem bízni -szívemnek bolond vergődését? S igaz volna-e, hogy most azért veszlek -újra elő, mert vége felé közeledik az én édes-bús regényem? Sűrűn jönnek -még Istvántól a levelek, de már kiolvasom a sorok közül, hogy lassankint -megadja magát s igazat ad nekem. Már-már kezdi hinni, hogy amit iránta -érzek, a legtisztább, a legeszményibb barátság. Nemrég egy különös -novellára bukkantam. „A csúnya leány“ a címe. Mintha csak rólam írták -volna. Egy agglegény beszéli el benne, hogy megszereti a csúnya leányt, -aki persze az ő szemében napról-napra szebbé lett. Megszépíti a lelke. -Megkéri a leány kezét s bár ez is szereti őt s meg is vallja szerelmét, -mégsem lesz a felesége. A férfi agglegény marad, a leány vén leány. -Ugyanúgy bölcselkedik a csúnya leány is, mint én. Ugyanazok az okok -riasztják vissza a férjhez menéstől. Ő is csúnya, vézna és beteges. - -Talán csak nem rólam írták ezt a történetet? Nem, nem, nyugodt lehetsz. -Nem egy csúnya, vézna, beteges leány van a világon. De mindegy, -akárkiről, ez a novella nagy segítség nekem az én lelki nyomorúságomban. -Elküldöttem Istvánnak. Kiváncsi voltam a hatásra. István nagyon gorombán -nyilatkozott a novelláról. Azt írja, bolond az írója, bolondok a hősei. -S végül: bolondoktól ne vegyek példát. Én meg visszaírtam: Az az író -nagyon okos ember, a hősei bölcsebbek, mint a hét görög bölcs -együttvéve. Hálás vagyok az írónak: megerősített elhatározásomban. - -István újra ír. Most már röviden, nem palástolt bosszúsággal. „Hát jól -van. Maradok agglegény, mint a novellabeli bolond, – maga meg maradjon -vén leány.“ - -Én erre írom: „Ne beszéljünk se agglegénységről, se vénleányságról, -beszéljünk barátságról. Ez nem akadályozza meg magát, kedves poétám, -hogy egy szép napon egy szépséges szép leányt vezessen oltár elé s azért -megtartson engem barátságában. Nézze, küldöm az arcképemet. A nyáron -elkövettem ugyanis azt az ostobaságot, hogy fényképező masina elé ültem. -Ezt az arcképet majd bátran megmutathatja jövendőbelijének. Bátran -megmondhatja, hogy e fénykép tulajdonosa az ön vénleány barátja. Bátran -megvallhatja, hogy időnkint levelet vált velem. Tudom, nem lesz -féltékeny. Annál kevésbbé, mert bizonyos vagyok abban, hogy elkövetkezik -az idő, midőn egyre ritkábbak lesznek a levelei. - -S ez – előre mondom – nem fog fájni nekem. Előveszem a régi leveleket, -újra meg újra olvasom azokat. És el fogom olvasni minden versét, minden -könyvét. S minden dolgát meg fogom kritizálni, még pedig szigorúan. -Annyira szigorúan, hogy még meg is fogja sokallani s – ami nagy -szerencse lenne mindkettőnkre nézve – még majd kiállhatatlannak is fog -tartani. Szinte hallom a magamagát vádoló, szemrehányó kitörést: s én -ezt a kiállhatatlan vén leányt egykor szeretni tudtam! Így lesz, így.“ - -Ez a levél nagyon bántotta az én poétámat. Hogy én ilyesmit tehetek föl -róla. Könnyelmü, léha, fölszines embernek tartom őt is s ez nagyon fáj -neki. Ne jövendölgessek, várjam nyugodtan az idők mulását, az események -folyását. - -Szegény kis poétám! Úgylátszik, csakugyan igazságtalan vagyok iránta. Ha -már beletörődött abba – legalább azt írja – hogy csak barátok legyünk, -hát legyünk barátok s ne jövendölgessük, hogy mint lesz, hogyan lesz -majd tíz-húsz év múlva. - -Lili is keményen megdorgál. Azt írja, gyöngédtelen vagyok. Ő is azt -hiszi, hogy a poéta majd egy pár év múlva megtalálja az ő igazi párját, -puha meleg fészket rak; de egy bizonyos, hogy nem lehet az közönséges -lélek, ki egy szegény, csúnya prepát foglalt a szívébe s mert a neki -szép álmot nem valósíthatja meg, a legsivárabb életet, az agglegénységet -választja. Ha csak pár évig is tart ez az elhatározása, ezért a pár -évért is megérdemli a te becsülésedet. Csipkedő kedvedet másokon -gyakorold, kicsike. Ne bántsd a költőt! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Megfogadtam Lili tanácsát. Az ő szelid, nemes lelke megmutatta nekem az -igaz utat. Többé nem törődöm a magam lelki nyomorúságával, minden -gondolatom, minden szavam, írásom egy célt szolgál: visszaállítani az én -poétám lelke nyugalmát, észrevétlenül előkészíteni, megvetni alapját az -ő boldogságának. Látni akarom, amint repül följebb, följebb, emelkedik a -magasabb régiókba. Látni akarom, amint csöndes révbe jut hányt-vetett -hajója. Látni akarom oldalán azt a szépséges szép leányt, kinek lelke -megérti őt, vele együtt szárnyal. És engem boldoggá tesz a tudat, hogy -ebben részem volt nekem is! Nem irigylem annak a nőnek a boldogságát, -csak boldoggá tegye az én poétámat, azt az embert, ki egykor nekem is -juttatott meleg szívéből egy sugarat. Ez az egy sugár elég nekem, ki -zordnak, kietlennek képzeltem még nem oly rég egész életemet. - -Ah, Istenem, az én poétám még csak most kezd megérteni engem. Mély -megindulás reszket minden szavában, mit e levelemre ír. Most már érzem, -most már hiszem, hogy lelke visszaszáll a barátság kivánatos mezejére -zejére. Lehet, hogy sohasem találja meg a nőt, ki szívét betöltse -egészen, – lehet, hogy egyedül fog repülni fönt a magas levegőégben, -mint a sas, de nem lesz boldogtalan, mert miként a sast az árnyéka lent -a földön, akként fogom én őt követni, csodálattal, büszkeséggel tekintve -föl reá! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Hogy elrepült az egy esztendő! Lám, már két esztendeje vagyok -Mezőszilváson, belekezdtem a harmadikba is s most már azt hiszem, itt -maradok örökre. Mehetnék ide is, oda is, de minek? Úgy megszoktam ezt a -kis szobát! Miért menjek oly faluba, hol van úri társaság is, ha már nem -lehetek ott, ahol édes enyéim élnek? Nem vagyok egyedül. Kása uram, az -én derék házigazdám megajándékozott egy sárga rigóval. Nem tettem -kalitkába, szabadon röpköd, jár-kél a szobában s bár ki-kinyitom az -ablakot, hogy repüljön el, a kis oktalan, úgy látszik, ragaszkodik -hozzám, nem hagy el. Vidám füttyeivel föl-fölveri kis szobám csöndjét, -rá-rászáll a vállamra s csőrével összekuszálja a hajamat. Jaj de bolond, -kedves egy madár. Írtam róla a poétámnak, ő meg verset ír az én -rigómról. De milyen bolond verset! Irigyli az én rigómat. - -Most különben bolond egy kedvemben vagyok. Tegnap egyik kollégám -megkérte a kezemet! Nem állhatom meg, hogy e nevezetes eseménynek helyet -ne szorítsak a naplómban. De máskülönben sem titkolom: megírtam Lila -mamának, meg Rózának, Ágnesnek, meg Lilinek is. Képzelem a familia -mennyire megrőkönyödik, mert komoly képet vágva tanácsot kérek, hogy mit -tegyek. Elfogadjam-e a derék kolléga kezét? Gyermekes módra dicsekszem -leveleimben. Ime, nekem is akadt kérőm. Még sem vagyok én oly csúnya -leány. - -Hogy is történt? Így történt. - -Szalóki kollégám már öt éve tanító Mezőszilváson. Egyben kántor is. -Derék, becsületes férfiú. Kettős fizetéséből tisztességes jövedelme van. -De, úgy gondolom, ha ehhez hozzá csaphatná az én fizetésemet is, még -tisztességesebb lenne a jövedelme. Szalóki kollégám már régóta gyanus -előttem. Folyton példálódzott, hogy rettenetes itt az élet, különösen, -ha egymagában él az ember. Becsületes kosztot nem lehet kapni. Napok -múlnak el meleg étel nélkül. - -– Valóban, – mondám én is, valahányszor Szalóki példálódzott, – itt az -élet rettenetes lehet egy magányos férfira nézve. De hát mért nem -házasodik meg kolléga úr? - -– Ki jön ide ebbe a sárfészekbe? – sóhajtott föl ő. - -– Hát én nem jöttem el ebbe a sárfészekbe? – igazítottam helyre a -kollégát. - -– Persze, persze, tanítónőnek. De feleségnek! - -– Persze, persze, – mondám én, – az más. - -Ez így folyt hosszu időn át. Tavaszra jött nyár, nyárra ősz, őszre tél -és ismét tavasz, minden, de minden megváltozott, csak Szalóki kolléga -példálódzása maradt meg változatlanul. Tegnap aztán, mivelhogy nagy sár -volt, Szalóki kolléga hazakisért az iskolából. Egy nagy pocsolya előtt -engedelmet kért, hogy átvihessen rajta. Én megengedtem, miért ne? - -Ő mondá: - -– Lássa, kisasszony, ahogy most átvittem a pocsolyán, úgy vinném -kegyedet egész életen át. - -Mondám én: - -– Na ezzel nem sokat mond, kedves kolléga, mert én nem lehetek nagyon -nehéz. - -– És ha az volna is! – áradozott Szalóki. - -– Igaza van: ön akkor is feleségül venne engem, ugy-e. Mondja, mennyi az -ön fizetése? - -Szalóki arca e váratlan kérdésre földerült. - -– Összesen hatszáz forint. - -– Szép pénz. Nekem is van négyszáz forint fizetésem. Ez együtt ezer -forint. Óriási összeg. - -– Szépen megélnénk, sőt félre is tehetnénk. - -– Úgy van, félre is tehetnénk. - -– Kisasszony! – állott meg Szalóki az útszélen. Tudna engem szeretni? - -– Én? Hogyne tudnám. Csak egyet nem hiszek. - -[Illustration] - -– Mit? - -– Azt, hogy ön engem szeressen. - -– De kisasszony! - -– Nézze, kedves kolléga, ne komédiázzunk. Ön meg akar házasodni. Nem -először. Már három tanítónő fordult meg előttem, mióta ön itt van. Mind -a háromnak fölajánlotta szívét és kezét. Mind a három elmenekült – nem -ön elől, hanem ebből a sárfészekből. Én nekem tetszik ez a sárfészek. -Tetszik, mert sehol a világon így nem élhetek magányosságban, mint itt. -De most majd mégis itt fogom hagyni e fészket. - -– Csakhogy a feleségem ne legyen, ugy-e? - -– Ó, nem a miatt. Itt élhetnénk száz esztendeig s mégsem lennék az ön -felesége. Sem az öné, sem a másé. Nemcsak azért nem lennék az ön -felesége, mert tisztában vagyok azzal, hogy azért venne el, mert nincs a -faluban más úrileány, de azért sem, mert egyáltalán senkinek sem leszek -a felesége. - -– Sok leány mondta ezt már. - -– Igaz, sok leány mondta ezt és kevesen tartották meg. De én a kevesek -közé tartozom. Hanem mint jó kollégámnak, kit igazán becsülök, megteszek -egy szívességet: a jövő évre más helyre pályázom. Talán jön utánam egy -oly tanítónő, ki megszereti ezt a sárfészket és megszereti önt is. - -Szalóki arca most már a szó teljes értelmében gömbölyüre vált. Annyira -nem tudott uralkodni magán, hogy belekapaszkodott a szavamba: - -– Csakugyan elmegy, kisasszony? - -Rég nevettem úgy a lelkemből, mint most. - -– El, kolléga úr, el! – No lássa, – tettem hozzá, magamhoz térve a -nevetésből – ennyit ér az ön szerelme. De sebaj, kedves kolléga, azért -mi jó barátok maradunk. Fogadja el a barátságot: biztosíthatom, jó -társaságba kerül. - -Ezeknek a szavaknak az értelmét persze már nem értette, nem is érthette -az én kollégám. De tényleg igen jó barátságban váltunk el, én meg -szokatlanul vidáman léptem be kis szobámba. - -– Fütyülj, rigó! – biztattam az én kedves pajtásomat. - -S a rigó fütyült, ugrándozott. Én is ő vele. Aztán egyszerre valami -nehéz bágyadtság szállott reám. Ledültem a pamlagra. Fejemet a pamlag -vánkosába temettem és megeredt a szememből a köny zápor módjára. A -szívem majd megszakadt. - -Mért sírtam? Mit tudom én? Mért nevettem, ugrándoztam az előbb? – Mit -tudom én? - -Ezt a lelkiállapotot rajzold meg, poétám, barátom… nem, nem, csak -barátom… Távozz, sátán, távozz! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Hány levél! Melyiken kezdjem? Félre, félre, első az én Lila mamámé. Jaj, -de nagy bolondságot csináltam. Szegény Lila mamát de megijesztettem. -Róza meg valósággal dühöng. Ágnes azt írja: megbolondúltál? Ír a sógor -is. A jövő évre megüresedik egy állás Csinódon. Nehogy elrontsam az -életemet, egész jövőmet. „Ámbár – teszi hozzá – ha szereted, akkor nincs -beleszólásom.“ Ó, a jó Balázs! Nem tagadja meg papi voltát. - -De most már csak repüljenek haza a levelek, hadd tudják meg, hogy csak -rossz tréfa volt az egész. - -Lili is írt. Mintha látnám szelid mosolygását s amint megfenyeget -szeretettel: te bolond kicsike, te. Mikor komolyodol meg már? Mért -neveted ki azt a derék, jó embert? De ha neki feleségre van szüksége!? -Kinevetni való ez? - -Alig olvasom végig a leveleket, jön megint a postás fiú. Egy kis -csomagot hoz. Ott felejtődött a postán, – mondja, – azért nem hozta a -levelekkel. - -Izgatottan bontom föl, mert kivül az én poétám kezeírása. Egy könyv a -csomagban. Díszkötéses könyv. A címe: „Margit.“ Verses regény tíz -énekben. A könyv első lapján ajánlás: „Uzoni Margitnak – változatlan -barátsággal a költő.“ S egy levélke. „Ime, a mi regényünk. Ez az -édes-bús, szomoru regény. Az első példány az öné. Azt hiszem, ez a -legszebb művem s hogy ehhez hasonlatos szépet nem írok többet soha.“ - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Egész éjjel nem aludtam. „Margit“-ot olvastam, a mi „édes-bús szomorú -regényünket“. A regénynek a vége: örök szerelem. A házasság elmarad, de -a szerelem él örökké, változatlanul… - -Nem így alkudtunk, poétám! Örök barátságra tettünk fogadást. Vagy te a -regény végét amugy szebbnek találtad? S talán igazabbnak is? - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Úgy látszik, a sajtó is Istvánnak ad igazat. Szokatlan dícséretekkel -halmozzák el a kritikusok. - -Boldog vagyok, büszke vagyok. A csúnya leány megtermékenyítette a költő -lelkét, szárnyakat adott fantáziájának. Megindulással olvassák a mi -regényünket még azok a nagyképü, hideg kritikus bácsik is. Látod, költő, -látod, nekem van igazam. Eddig, ha rád hallgatok, talán már nyüg vagyok -neked, így meg szépnek, bűbájosnak látsz, s megsebbzett szívednek minden -vércsöppje a költészet igaz gyöngyszemévé varázsolódik! - -Költőnek ha születtél, a köznapi boldogság nem lehet a te osztályrészed: -köznapivá leszel magad is, költészeted is. Milliók szívének szerzesz -enyhületet, míg a tiedből patakként foly a vér, de mások szívének -enyhülete balzsam a te sebzett szívednek is. Tanúlj szenvedni a -kisebbekért, a gyöngébb lelküekért. Ez a költő hivatása; a költőé, kit -Istennek véghetetlen kegyelme a közönséges halandóktól már születése -pillanatában megkülönböztetett! - -Én nem ejtek több könyet a magam bús végzete miatt. Minden úgy van jól, -amint van. Én már az vagyok, aminek jövendöltem magamat: árnyék, a -szédítő magasban repülő sasnak árnyéka. Te csak repülj, az árnyék híven -kisér téged s boldog büszkeséggel néz föl reád! - - -TIZENHATODIK FEJEZET. Vége a regénynek. - -… A regény írója egy pillanatra átveszi a szót Uzoni Margittól. Forgatom -a napló lapjait, előre meg vissza, nem akarok hinni a szememnek: -esztendő esztendő után múlik s egyre szűkszavubbá lesz az én Margitom. -Itt egy fölsóhajtás, ott egy rövid elmélkedés, aztán öngúnyolódás, s van -oly esztendő, hogy egy szót sem ír könyvébe. - -Margit regénye közeledik a véghez! Megindúltan olvasom szaggatott, -gyorslélekzetü följegyzéseit, s bár váltig erősíti, hogy szíve -lecsöndesült, s magános életében, melyre maga itélte magát, -megnyugodott, nem tudok hinni e megnyugvásban. - -Hallgassátok őt! - -… Mindenütt jó, de legjobb itthon. Itt az enyéim közt mégis csak nagyobb -biztosságban érzem magamat. A sógorom átadott egy kis szobát, melynek -külön bejárása van a kertből. Senki sem zavar, élhetek kedvem, változó -hangulatom szerint. Néha-néha csapongó a kedvem, fölvidítom az egész -házat. Sőt, gyerekes is vagyok. Máskor hirtelen, minden átmenet nélkül -beborul fölöttem az ég s ilyenkor szörnyü kiállhatatlan lehetek. Félek, -hogy elsavanyodom. Pedig még nem vagyok vén leány. De megdöbbentő -példákat látok. Ahány vén leányt ismerek, mindenkiben födöztem föl -valami nevetséges ferdeséget. Inkább haljak meg, semhogy engem olyannak -lássanak mások, mint amilyennek látom én a vén leányokat. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Az a bolond poéta még mindig nem okosodott meg. Mit akar? Már harmincöt -éves s nem házasodik. Mindössze annyit javult, hogy szerelmes diák -módjára már nem ábrándozik. Ezt a diákjaira bízza. Öt éve már, hogy nem -láttam. Szavát vettem, hogy sohasem mutatja magát. Van rá okom. Ha még -egyszer látnám, hangját hallanám, nem állanék jót magamért. Megszegném -fogadásomat. Mert néha bolond gondolatok kavarognak elmémben. Végre is – -perelek magammal – mért ne lehetnék felesége? Ha egy-két évig lakhatom -is a mennyországban, mit bánom én, ha aztán pokol lesz is az életem? Ha -észrevettem volna, hogy nyüg vagyok rajta, nem lett volna-e erőm -megszabadítani őt e nyügtől? S szállott volna rám bár e világnak -legnagyobb bánata, nem édesítené-e meg a rövid boldogság mennyei -gyönyörűsége? Ah, de nagy bolond valék! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Nevessünk. Szalóki, az én volt kollégám megházasodott. Az utódomnak -megtetszett a sárfészek is, Szalóki is. Áldásom rátok! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Fogadást tettünk a képesítő után, hogy az új század első esztendejében -találkozunk Kolozsvárt. Csaknem mind megtartottuk a fogadást. S csaknem -mind férjével jött el. Egyik-másik a gyermekeit is elhozta. Első sorban -Sárosi Magda érdekelt. Vajjon kivel jön ő? Egy jóképü, neki -gömbölyödött, deresedő szakállu úrnak karján lépett be. S velök két -gyermek. Egy fiú s egy leány. Magda ura körjegyző. Igen jó módban élnek -kettejük fizetéséből. Hát Jankó, a szerelmes jogász, hová lett? Istenem, -Istenem, ezek a süldőkorbeli szerelmek! Szerét ejtém, hogy Magdától -megkérdezzem: nos, mi lett Jankóval? Magda kicsinylően legyint: ugyan -hagyjad. Tejfölös száju fickó volt. Sohasem vettem komolyan. – Boldog -vagy? – Meg vagyok elégedve sorsommal. A férjem derék ember. Vivát, -Magda! - -És mind a hányan vannak: ilyenformán találták meg a párjukat, a süldő -szerelemnek emléke futó mosolyt csal az ajkakra s aztán napirendre -térnek fölötte. – Hát te!? – szegezik nekem a kérdést egyszerre tízen -is. Tréfával ütöm el. Mondom: Pár hónappal ezelőtt egy jó barátom -megigérte, hogy a találkozás idejére vőlegényemnek adja ki magát, hogy -ne kelljen szégyenkeznem. De ez az önfeláldozó barát az utolsó -pillanatban cserben hagyott: torokgyulladásba esett a – kicsi leánya! -Ezen mind nevetnek s konstatálják, hogy én a régi rossz nyelvü prepa -vagyok, de Sárosi Magdában nem nyugszik az ördög. – Hát a poétád? Az -egyszer nagyon érdeklődött irántad. – Úgy van, – mondám, öszeszedve -minden erőmet, hogy el ne áruljam magamat – a poéta úr egyszer -érdeklődött, s ha jól tudom – máig is agglegény. – De híres emberré -lett! – mondják többen. – Igen, magam is úgy hallottam, hogy híres -ember, nagy nevü költő. – Igaz, hogy rólad verses regényt írt? – Rólam? -Olvasta valaki közületek? Kitünt, hogy egyik sem olvasta. Mégis nagy -szerencse, legalább ez esetben az, hogy szép hazánkban a könyveknek csak -a címét ismerik, a tartalmát nem… Hanem a vacsora végén Pál Vilma, ki -most is oly szelid, leányos, mint volt, jóllehet három gyermek mamája, -félre húzott, karját karomba öltve vitt az intézet jól ismert, édes-bús -emlékü ösvényein s mikor látta, hogy senkisem figyel reánk, megindúltan -csókolt meg: ó édes kicsike, lásd, én olvastam azt a verses regényt. -Ismerem a ti regényeteket. Sokat sirattalak, s siratlak ma is. – Te -drága jó lélek, te, csókoltam én is Vilmát – ne sirass engem! Ne hidd, -hogy boldogtalan vagyok. Így akartam, így van jól… - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Bár szeptember az én legszebb hónapom, lelkemnek, egész lényemnek -legjobban megfelelő, legboldogabb mégis a nyári hónapokban vagyok. A -nyarat mindig itt tölti az én édes Lila mamám. Itt Róza is. A csöndes -papi ház ilyenkor megelevenedik. Alig lehet ráismerni. A gyermekek közt -gyermekekké válunk magunk is. Mert Isten már három gyermekkel áldotta -meg a papiházat. Mariskát Róza már teljesen lefoglalta magának. Az -udvarhelyi ház csöndességét ez a gyermek eleveníti meg. Elhatároztuk, -hogy prepának neveljük Mariskát s gondunk lesz rá, hogy ne maradjon vén -leánynak, mint mink. Végre is, egy familiából elég két vén leány. Róza? -Ő akár minden nap férjhez mehetne. De szegényt majd fölveti a bosszúság. -Csupa özvegy, sok gyermekes férfiak próbálnak szerencsét, azzal a -nyilvánvaló számítással, hogy a derék, a jó Róza föláldozza magát -érettük, férjének betegségében hű ápolója, a maszatos arcu gyermekeknek -mosdató, öltöztető dajkája lesz. Ám olyan, aki nem akar áldozatot, aki -Rózát maga-magaért vegye el, nem igen akad, s ha igen, az meg Rózának -nem tetszik. Szóval, az ő sorsa meg van pecsételve. Vén leány marad s a -körülményekhez képest elég boldog, mivelhogy a kis Mariska Róza-mamának -hívja. No lám, én ennyire sem viszem soha. Én csak prepa vagyok a -gyermekeknek is s mert ha jó kedvem van, hancurozom velök, pajtásuknak -tekintenek, ami nekem végtelenül jól esik. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Az anyai szemnél van-e élesebb szem a világon? Ó drága jó édes anyám, te -sejted, hogy nyugalmam, jó kedvem tettetés. Ha ketten vagyunk, szomorúan -nézel reám. És faggatsz szeliden, aggódó szeretettel. – Kinek vallhatod -meg szíved titkát, ha nem édes anyádnak? – Nincs a szívemnek titka, édes -jó Lila mamám! Szegény Lila mama csüggedten hajtja le fejét. S nem tudom -elszánni magamat, hogy kitárjam előtte a valót. Inkább maradjon -bizonytalanságban, mint hogy megismerje az én nagy lelki nyomorúságomat, -melynek gyógyító szere amúgy sincs… - -Itt a tél. Fehér az egész világ. Egy végtelen nagy szemfödél borítja a -földet. A halált juttatja eszembe folyton ez a szemfödél. Ah, Istenem, -de szomorú levelek jönnek Rózától! Lila mama nagyon beteg. Édes jó -Istenem, könyörülj rajtam. Ne szólítsd el még az én édes anyámat! Mert -hiába, senki sem áll oly közel a szívemhez, mint ő. Ha meghal az én édes -anyám, kinek sírom el emésztő titkomat? Mert el akarom sírni. Érzem, -hogy az ő keblén megenyhülne szívem. Az ő meleg csókja örökre visszaadná -lelkemnek nyugalmát. Lili! Lili! imádkozz te is az én édes anyámért! -Mért nem vagy te most mellettem e nehéz órákban!? - -[Illustration] - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -… Meghalt az édes anyám! Lelkem gazdagabb lett egy fájdalommal. Jóságos, -szelid arcát nem látom többé soha. - -Az utolsó órában értem halálos ágyához. Halvány, beesett arcán ott volt -a Halál hideg lehellete. Szemében benne volt egész lelke. Gyötrelmes, -fürkésző tekintete úgy perzselte a lelkemet s én csak zokogtam: lelkem -jó anyám! Hideg arcát megcsókoltam. Ő is megcsókolt. Egy mély fájdalmas -sóhaj, egy szívet hasogató utolsó tekintet… meghalt az édes anyám! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Lili! Lili, te szent Lili, te! Hát eljövél! Hát itt valál mellettem -életem legszomorúbb óráiban? Ki vagy te én nekem? Mi van a te hangod -zenéjében, hogy egy szó a te ajkadról égi balzsam az én sebektől -borított szívemnek?! Vaj’ nem álmodom-e? Te voltál-e valóban az égből -szállott angyal, ki anyám frissen hantolt sírján imát rebegett? Te -voltál-e az, aki lecsókolta könnyeimet? Eddig szerettelek, most imádlak, -mint Istenemet. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Szegény poéta! Hogy dadog a részvét levelében! Nincs egy befejezett -mondata. Ez volt a legszebb leveled, poéta. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Róza is ide költözött a papi házba. De az ő lelke oly nyugtalan. Sehol -sincs maradása, mióta drága jó édes anyámat eltemettük. Úgy jár-kel, -mint egy bolygó lélek. Neki, látom jól, nem lesz addig igazi otthona, -mig a leányát fészekbe nem segíti. Most már csakugyan nincs életének -egyéb célja. Én meg sohasem tudtam úgy megbecsülni ezt a meleg nyájas -otthont, mint most. Én már csak Ágnesékkel maradok, mig Isten élnem -enged. Úgy e világon senki sem tudja tűrni az én szeszélyeimet, mint -Ágnes és Balázs. Mind a kettő „talpig szív“, amint én szoktam mondani. -Balázs meg valóságos doktorom nekem. Csak rám néz s konstatálja, hogy -lázam van. Hiába tiltakozom, ágyba parancsol. S ez gyakran van így. -Göthös prepának csúfolnak s ha lehetne, a szellőtől is megóvnának. -Lehet-e egy „vén leánynak“ ennél jobb sora? Különösen szeretem bennök, -hogy bár csak sejtenek egy s mást az én legbensőbb dolgaimból, tisztában -vannak velem. Jól tudják, hogy eszemágában sincs a férjhezmenés. -Őszintének veszik abbeli kijelentéseimet, hogy: ugyan az ördögnek sem -kellek, de ha mégis akadna oly együgyü, ki kezét ajánlja föl, -meggondolás nélkül utasítanám vissza. Ilyenformán nyugodalmas az én -életem. Már azok a jó, mindenkit házasító nénik sem példálódzgatnak, -hogy így meg úgy, ideje volna már… hál’ Istennek, ezek is tisztában -vannak már velem. A jó asszonyok! Leolvasom arcukról a szánakozást: -szegény Margit! Még kérője sem akadt. – Dehogy nem! – vigasztaltam őket, -ha egy-egy szót elejtenek. Hát Szalóki kolléga! De ezt a familia tagjain -kívül senki sem hiszi el nekem. S ez engem úgy mulattat! Hátha egyszer -valami nagy véletlenség napvilágra hozná az én regényemet! Ez volna csak -a mulatságos! Szinte hallom: ugyan hol volt a szeme annak a költőnek? -Vagy: látszik, hogy költő. Bolond. - -Úgy, úgy, kicsike, nyugodj bele: senki sem nézi ki belőlem a nagy -hódítót. Senki sem födöz föl benned szépséget. Csúnya vagy te, punktum. -A szemed? Ugyan ne dicsekedj a szemeddel. Ezt csak egy ember látta meg. -Hátha az is rosszúl látott? Lehet. Poéta volt… - -Vége, vége. Az én regényemnek vége. Még egy mélabús akkord – s vége. -Legyen ez akkord az utolsó lap. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Ülök az én kicsi szobámban, az öreg kandalló előtt, harizsálgatom a -leszakadó tüzet. Föl-fölvillanó lángja átvillan a szoba homályán, mint -valami régi halovány emlék a multból. A ház népe már rég lepihent, de én -nem vagyok egyedül. Lábamnál egy vézna, sápadt arcu leányka ül, időnkint -egy-egy hasáb fát vet a tűzre, aztán álmosan bóbiskol tovább. - -– Zsuzsika, feküdj le. - -– Nem vagyok álmos. - -Sok s nagy sanyarkodásról beszélő, mélyen beesett szeme látható kéjjel -mered a tüz világába, egy-egy pillanatra álomba szenderíti a bizsergető -melegség s halk szuszogása belevegyül a csöndes dorombolásba. Olvastam -egyszer valahol, hogy ez a legszebb muzsika a világon: a tűz csöndes -dorombolása. Fáradt, öregedő ember írhatta ezt. Akkor nem hittem, ma -hiszem. Kint tombol a szél, meg-megrázza az ablakot, a fák szomorúan -hajladoznak, mintha temetésre készülne az egész világ s itt a -kandallóban csöndesen dorombol a tűz… Úgy van, úgy, ez a legszebb -muzsika a világon. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást -fakasztó: minden úgy van jól, ahogy van… - -Ime, magammal már tisztában volnék. De nézem-nézem ezt a szendergő -gyermeket, ezt a béna, istápon kínlódó férget, ezt az apátlan, anyátlan -árvát, kit magam sem tudom, miért, hogyan, könyörületességből-e vagy -szeszélyességből vettem magamhoz – hát ez mért született, mért él, minek -van ezen a világon? - -– Zsuzsika, feküdj le. - -Zsuzsika fölriad, s bizonygatódzik, hogy ő nem álmos. Hizelegve -simogatja a cipőmet, babirkál a szoknyám szélén, aztán rám veti nagy -okos szemét. - -– Hát a kisasszony mért nem fekszik le? - -– Mert én igazán nem vagyok álmos. - -Hosszú hallgatás. Zsuzsika nem veszi le rólam a tekintetét. - -– Kisasszony… - -– Mit akarsz, Zsuzsika? - -– Ugy-e magának nagy bánatja van? - -– Ó te bolond leányka, te, mit beszélsz? - -Nem állhatom meg a kérdését nevetés nélkül. - -– Azt én onnét gondolom, – magyarázza ki magát a vén gyermek – mert volt -nekem egy néném, aki mindig azt énekelte: nincsen nagyobb nyomorúság, -mint az egyedülvalóság… - -– De, kis csacsi, én nem vagyok egyedül. Itt vagy te. Egy meg egy: az -kettő, ugy-e? Hátha még az istápodat is számítom? Azzal hárman vagyunk. - -– Az istápot? – nevet Zsuzsika. – Hiszen az nem ember! - -– Többet ér sok rossz embernél. Nem emlékszel, mikor egyszer az -iskolából jövet ránk ugrott egy kutya? Te félkarral belém fogódzkodtál, -félkarral meg fölemelted az istápot s olyat ütöttél a kutyára, hogy -vonítva kullogott el. - -[Illustration] - -– Igaz a’! – kacag Zsuzsika egész lelkéből. Aztán egyszerre -elkomolyodik, arca, szeme, mintha lángolna: ne is merje bántani senki -lélek a kisasszonyt! - -Odacsúszik a lábamhoz, szorosan átöleli, mintha egy láthatatlan -ellenségtől meg akarna védeni. - -– Szeretsz, Zsuzsika? - -– Ó édes Jézusom, hogyne szeretném!? - -– Ugy-e, csak azért szeretsz, mert adok neked meleg ruhát, meleg levest, -meleg ágyat? - -Zsuzsika minden szóra tagadólag csóválja fejét. - -– Hát mért szeretsz? - -– Azért, mert mindig szomorú s mégis annyi sok szép, s kegyes szava van -hozzám! - -– Ó te bolond, te! - -Zsuzsika elhallgatott, sokáig nem töri meg a csendet, már-már azt -hiszem, újra elszenderült. Egyszerre csak fölkapja a fejét, merőn rám -függeszti szemét. - -– Mért nincs magának ura? - -– Leányka! Hol jár az eszed? - -Nem felel a kérdésemre egyenesen, csak fölsóhajt: - -– Hej, ha én királyfi volnék! - -– Mit tennél? - -– Feleségül venném magát. - -– Zsuzsika, bolondokat beszélsz. Feküdj le. - -– Nem, mig maga le nem fekszik. Félek… - -– Mitől félsz? - -– Attól, hogy besurran ide egy csúf fekete ember, magát fölkapja s -elviszi. - -– Ne félj, Zsuzsika. Az ördög sem visz el engem. De mért gondolsz éppen -a csúf fekete emberre? - -– Láttam álmomban. - -– Nos, ha véletlenül eljönne? - -– Ide ne, ha jó kell! – pattan föl a béna féreg s megragadja istápját. - -– Félsz, ugy-e, hogy elhagynálak… - -– Félek, félek… hanem ha az a királyfi jönne… - -– Itt volt egyszer, Zsuzsika… - -– Itt volt? S mért nem ment vele? - -– Miért, te kis bolond? Azért, mert mikor indulni akartunk – -fölébredtem. - -– Hát csak álom volt ez is! - -– Álom, Zsuzsika, álom. De szép álom volt!… - -– Ó Istenem! - -– Hát csak maradjunk mi hárman: én, te meg az istáp. - -– Maga, én meg az istáp… – dünnyögi utánam Zsuzsika. - -Már magam is félálomban hallgatom a tüz dorombolását, a világ legszebb -muzsikáját. Az, az, a legszebb muzsika. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat -altató, megnyugvást fakasztó… A regénynek vége… - -– Feküdjünk le, Zsuzsika! - -VÉGE. - - - - -A nagymama. - -Őszi napnak szelid verőfénye, maradj még, maradj a vén udvarház -tornácán, aranyozd meg nagymama ezüstös haját. Játszadozzál nagymama -arcán, ezen a nemes szép arcon; a homlokán, ezen a magas, büszke -homlokon. Im, nemcsak te mosolyogsz, őszi napsugár, mosolyog a nagymama -is… Ki tudja, talán az utolsó mosoly. Szeliden mosolygó, bánatos búcsu -az ősztől, az őszbe hajlott élettől… Mellette egy szép szőke leány ül a -zsámolyon, aranyos haja nagymama ölébe temetkezik s hosszan, szótlanul -néz föl nagymamára. Nagymama megsimogatja a leány arcát s mondja -mosolyogva, szeretettel: - -– Ábrándozunk, ismét csak ábrándozunk, ugy-e. Hiába tagadja, kisasszony, -belátok a szívébe. Ó, a nagymama szemüveg nélkül nem látja már azokat a -régi jó nagy betüket sem, de az ilyen fiatal leányok szívébe belát és -kiolvas onnét minden szót. - -– De nagymama! Hogy lehet onnét olvasni, ahová semmi sincs írva? - -Piruló arcát nagymama ölébe temette a leány, csak az aranysárga haja -látszott, s mintha a verőfény egyszerre ideszállott volna nagymama -hajáról is, fénylett, ragyogott a gyönyörü szép haj. Nagymama önkéntelen -elszólta magát: - -– Be szép hajad van, gyermekem! - -A leány büszkén fölemelte fejét, s mondta lelkes szóval: - -– A tied most is szebb, nagymama! - -– Te hizelkedő macska, te… Ki ne szeretne téged? - -– Csak te szeress, édes nagymamám! Úgy mint eddig. Anya helyett édes -anya. - -– Ó te bohó, te, hát kit szeressek mást? Volt-e valaki még mellettem, -akit szeressek? Anyád, szegény anyád halála után te kötöttél az élethez, -édes kicsi bimbóm… Bimbó… mit beszélek, virággá fakadtál. Szép vagy, -mint az édesanyád. Csak – s itt ború szállott a homlokára – okosabb -légy, mint édes anyád. - -– Nagymama… - -– Jó, jó, tudom, mit akarsz mondani. Szeretett. De szerethetett volna -egy kicsit okosan. Apád – – – - -– Derék, tisztességes ember volt! - -– Derék, derék, de hiába, alacsony a származása… - -– Honvédtiszt volt, vitéz volt, a vitézsége megnemesítette. - -Nagymama szemében köny villant meg. - -– Igaz, igaz… hogy te igazi nemes vér vagy: csak az védheti így a -szüleit. Hanem azért a nemes voltára büszke nagyasszony kedves -ravaszsággal tette hozzá: De te mégis okos léssz ugy-e? Te hallgatsz, -Vilma… - -A leány, minha álomból rezzent volna föl, révedezve nézett le az -udvarra, aztán tekintete átszállt a gyümölcsös vén fáin: azok mögött -állott színte elrejtve egy régi ház, egykor tiszttartó lakott benne, -most a bérlő. A tiszta csöndes levegőn áthullámzott egy megkapó szép -nóta: Darumadár, szállj előttem, szállj előttem… daru, szállj… Valaki -zongorán játszotta e dalt s lágy bariton hang kisérte halkan, csendesen. - -– A bérlő kisasszony s a bérlő úrfi, – szólt csöndesen, gúnnyal a -nagymama. - -– Ó de szépen játszik, de szépen énekel, nemde nagymama? - -Nem akarta észrevenni a gúnyt, mely a nagymama szavaiban rejlett. - -– Szép, szép. A kisasszony valóban szépen játszik, az úrfi is szépen -énekel. Ám az én időmben a bérlő kisasszonyoknak elég volt a gitár s az -ilyen úrfiak boldogok voltak, ha kántorokká lehettek. Milyen világ! A -bérlő kisasszonynak zongorája van, a bérlő úrfi ügyvéd. Az én időmben -csak nemes emberből lehetett ügyvéd… - -– De az rég volt, édes nagymama. - -Folytatta a nagymama, mintha nem is hallotta volna e megjegyzést: - -– Soha sem is volt inyemre, hogy nagybátyád bérbe adja a birtokot. A -Bekék uradalmát ős idők óta tiszttartók igazgatták, mind csupa nemes -emberek. Tudod, ki volt a mostani bérlő atyja? Udvarbiró az én apámnál. -Közönséges jobbágy ember. S lám, a fiának hogy fölvitte Isten a dolgát. -És az unokájának! Oly előkelő, akár az én fiam, az én miniszteri -tanácsos fiam. Na, szép, rangos hivatal, ámbár, ha szavamat fogadja s -megházasodik, nagyobb karriert csinálhatott volna. Lehetne miniszter. -Mert György nagy ész. Ő talentum. Most már vége. Ötven éves. Ha eddig -nem tette, maradjon csak agglegény holtig. Hadd éljen a penzióból. Abból -megélhet, ugy-e. Éljen is meg. Mert amit itt látsz: ez a ház, ez a sok -épület, őseidnek ez a nagy kertje; a szántók, a rétek, az erdő, mind a -Beke Vilmáé. - -– Uzoni Vilmát akartál mondani, nemde nagymama? - -– Jó, jó, Uzoni Vilma, legyen az. Hallgass csak ide: írtam Györgynek, -megírtam neki végső akaratomat. Elvárom tőle, hogy lemondjon az ősi -jusról, miután családja nincs. Ő megélhet uriasan a penzióból, ugy-e? - -– De hátha nem elég neki? - -– Elég, ha én mondom! Azt akarom, hogy az ősi jus reád szálljon. Az édes -anyád jussa hol van? Eltünt, mint a pára. Az apád… - -– Nagymamám! - -– Ne félj, nem teszek szemrehányást. Ami elmúlt, elmúlt. Hála az égnek, -hogy még meg van az ősi, a Beke-jus. Most csak – s merőn nézett a -leányra, – egészen, tisztán szeretnék belátni a szíved közepébe. -Szeretném kiolvasni onnét a férfi nevét, kinek kezedet s szívedet -szántad. - -Gyöngéden, hizelegve cirógatta meg a leány fejét. - -– Nos, nos, csakugyan még semmi sincs írva a te szívedbe? Semmi, senki? -Lássuk. Sorba veszem az ismerős gavallérokat. - -– Ne, ne, nagymama, hiába ne! Egyiket sem találod meg ott! - -– Tehát ismeretlen? Budapesti gavallér? Báli ismeretség? Na csak -közülünk és közénk való legyen. Majd a szeme közé nézek, csak eljőjjön. -De hamar, mert nagymama öreg, göthös. Ma még mosolyog a nap, holnap -beborúlhat az ég, aztán beállanak azok a csúnya hideg őszi napok, amikor -a nagymama mindig csak köhög, köhög, hát még a tél, brr! Jaj, a tél. Azt -én már nem élem túl… - -– Sok, sok telet élsz te még túl nagymama. - -– Nos, budapesti gavallér? - -A leány könyörögve kulcsolta össze kezét: - -– Ne faggass, ne kínozz, édes jó nagymamám! Majd György bácsi… Igen, ő -megmondja… Ő tudja, ő mindent tud, ő okos ember, ő mindent eligazít, de -én ostoba, gyámoltalan leány vagyok, igen, hisz jól ismersz… Nagymama! - -Nagymama rémülten nézte, vigyázta a leányt, ki neki pirúlt arccal, -szinte lázasan hadart tovább összefüggés nélkül. - -– Mert látod, nagymama, ez a ház is, ez az uradalom is, én igazán nem -tudom, mit mondjak, de engem nem illet meg, hogy is illetne meg, mikor a -Gyuri bácsié. Nem is volna lelkem, hogy elfogadjam. Tudod, nagymamám, -Budapesten roppant drága az élet – ó, én láttam, tapasztaltam – mi -konyhapénz kell ott mindennap! És sok minden, amit elszámlálni nem -lehet. Azt igazán mondom, hogy Gyuri bácsi nem tudna megélni a -fizetéséből s ha a bérlő nem küldene, ha a fia el nem hozná a pénzt… -igen, a fia… Ugy-e, tetszett neked is ez a fiatalember? Oly szerény s -mégis önérzetes, komoly. Mai világban ritka az ilyen ifjú, különösen ha -fölvergődött. Nem is hinnéd, én sem hinném, ha Gyuri bácsi nem mondta -volna, ennek a fiatalembernek már most hires irodája van. Annyi pöre, -hogy alig győzi… - -– Leány! Megőrültél!? - -– É–én? Megőrültem? - -Csodálkozva, elképedve nézett a nagymamára, ki testében reszketett a -fölindulástól. Naivan, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy mit -mondhatott olyat, ami a nagymamát fölizgathatta volna, kérdezte: - -– Beteg vagy, nagymama? Jaj, Istenem, hogy reszket a lábad, a kezed, -mindened! S az arcod oly sápadt! - -Megragadta nagymama kezét, s szinte fölsikoltott ijedtében: nagymama! -Keze hideg volt, mint a jég. - -De nagymama kivonta kezét a leány kezéből s hidegen, olyan hidegen -mondta: - -– Tehát a bérlő úrfi, az ügyvéd úr. Hogy is hivják? Baló István. Ez a -szerény, s mégis önérzetes, komoly férfi… ez van a kisasszony szívében, -nemde? - -A leány egy lépést hátrált s mondotta bátran, büszkén, amint csak -nagymama megkivánta az ő véréből való vértől: - -– Ő, nagymama, ő! - -Nagymama lassan, nehézkesen simította végig a homlokát, újra meg újra, -aztán mintha a szemét is tapogatta volna reszkető ujjaival, vajjon ébren -van-e. Ott állott, valóban ott állott előtte a leány, büszkén, mint egy -istennő: szebb volt, mint valaha. És im ott állott előtte, s most már -igazán azt hitte, hogy álmodik – Baló István. Látatlan ért a tornác elé, -éppen arra a szóra, mely egyszerre égbe emelte őt. Hálásan csókolt kezet -a leánynak s elfogódva, zavartan állott meg a nagymama előtt, nem -tudván, mit kezdjen. Nem ismert a büszkeségében is szelid, kegyes -nagyasszonyra, ki eddig leereszkedő volt hozzá, de nem sértő módon. Most -a nagyasszony egy tekintetre sem méltatva őt, közönyös hangon mondta: - -– Búcsúzni jött Baló úr, nemde? Hallottam, hogy viszautazik Budapestre. - -– Úgy van, nagyságos asszonyom, búcsúzni jöttem, bár azzal a szándékkal -hagytam el Budapestet, hogy pár hetet szüleim körében töltsek. - -– Szüleinek bizonyára fájdalmasan esik hirtelen elhatározása, – mondotta -a nagymama, de már nem nézett keresztül az ifjú fején, vizsgálva -legeltette rajta tekintetét, hadd lássa szavainak hatását. - -– Szegény szüleim! Ők igazán oly ritkán láthatnak engem… - -– Nagyon leköti ügyvéd urat az irodája. - -– Hál’ Istennek, sok dolgom van, s nekem a munka igaz gyönyörüség. - -Szívéből, szinte lelkesülten mondta ezt az ifjú s a leány félig -gyönyörködve, félig ijedten hallgatta szavait. Reszketett, mint egy -megkergetett őzike, s kétségbeesetten gondolt a pillanatra, midőn -nagymama kimondja rájuk a halálos itéletet. - -Mondta nagymama: - -– Elhiszem önnek, hogy a munka gyönyörüség. Ezt a fiamtól is sokszor -hallottam. Különben miért dolgoznék oly sokat, mikor nincs rászorulva. - -Erős nyomatékkal mondta ezt a nagymama s megütődve látta, hogy az ifjú -ajkán különös mosoly lebbent el. De talán nem jól láttak gyöngülő -szemei? - -Gépiesen, szórakozottan mondta az ifjú: - -– Valóban, ő méltósága nem szorult a munkára. S épp ez benne a legszebb -vonás: reggeltől estig dolgozik, mint a legkisebb tisztviselő s ráér még -jót tenni másokkal. Ő velem is annyi jót tett, hogy egy egész élet kevés -meghálálni azt! Ő vezetett be engem, a szegény, névtelen ifjút a -társaságokba, az ő révén jutottam előkelő ismeretségekhez, neki -köszönhetem, hogy ma szép irodám van, neki köszönhetem… - -Lopva a leányra pillantott, tőle kérvén bátorítást, beszélhet-e tovább. -A leány tekintetében ott ragyogott a válasz: beszélj, beszélj, légy -bátor! - -– Neki köszönhetem, hogy föl mertem emelni szememet nagyságod unokájára… - -– György! Az én fiam engedte meg ezt!? - -– Ő bátoritott rá, hogy tőle, mint gyámjától megkérjem a kezét… - -– És ő odaigérte? - -– Oly kegyes volt: áldja meg az Isten! - -– És hiába igérte, én nem engedem! – kiáltott magánkivül a nagymama. – -Vilma, vezess be! - -Nem volt annyi ereje a nagy erős izgalomtól, hogy fölkeljen a székből, -erőtlenül hanyatlott vissza. Aztán egyszerre csak megeredtek a könyei, s -tehetetlensége érzetében sírt a nagymama. - -– Istenem, Istenem, – zokogott, – mit kellett megérnem. - -Vilma kétségbeesetten szaladgált a tornácon, nem tudta, mit cselekedjék. -Baló István szomorúan fordult a leányhoz: - -– Ha nagymamája megengedné, bevinném a szobába. - -– Nem, nem, – tiltakozott a nagymama csöndesen, – most már nem érzem -magamat oly rosszul. Egy kissé elszédültem. Itt maradok. - -Gőgösen szólt Baló Istvánhoz: - -– Van még valami mondani valója? - -– Nincs, nagyságos asszonyom. Csupán egy levelet kell átadnom a -méltóságos úrtól. Nem szívesen teszem, mert azt hiszem, rólam is szó van -a levélben, de ő méltósága megparancsolta, hogy adjam át, ha nagyságod -elutasít. - -Kivette a levelet s mély meghajlással nyujtotta át. - -– És most, nagyságos asszonyom, fogadja alázatos kézcsókomat. -Kisasszony, – fordult a leányhoz – bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam -gyermeki szívének. - -A leány könyes szemmel nyújtott kezet az ifjúnak: - -– Isten önnel, Baló. A viszontlátásig, – lehelte inkább, mint mondotta. -– A viszontlátásig… - -Nagymama izgatottan bontotta föl a levelet, aztán átadta a leánynak: - -– Olvassa, kisasszony, hadd hallom, mit ír a méltóságos úr. - -Vilma reszketve vette át a levelet s a szemébe toluló könnyektől -akadozva olvasta, amint következik: - -Drága jó anyám! - -Talán nem kell bizonyítgatnom, mennyire fáj nekem, hogy nem csókolhatom -áldott jó kezedet s ahelyett, hogy magam mondanám el, levélre kell -bíznom az elmondani valókat. Baló Istvánnak, a levelem vivőjének -szorosan meghagytam, hogy csak az esetben adja át azt, ha te, drága jó -anyám, nem volnál velem egy véleményem Vilmánk jövendőjét illetően. Én -mint gyám, Vilma kezét e derék ifjúnak ígértem, abban az erős hitben, -hogy hozzá méltóbb férjet aligha találok. Ismerem az ifjút gyermekkora -óta, úgyszólván előttem növekedett föl s nemes jellemének, -becsületességének többszörös próbáját adván, én a magam részéről -szívesen szemet hunyok paraszti származása előtt. Tudom, hogy neked az -nem oly könnyü, drága jó anyám, mert te különben becsülésre méltó -előitéletekben nevelkedtél föl, öregedtél meg. Ám manapság nem szabad -szorosan ragaszkodnunk az előitéletekhez, bármennyire tiszteletreméltók -is azok. Sok kicsiny emelkedett magasra, sok nagy szállott alá s ha -nézem családunk és a Baló-család sorsát, be kell ismernem, hogy a -távolság köztünk ma már nem oly nagy. Baló Istvánnak nemcsak előkelő -állása van, de gazdag is, mig mi, fájdalom, szegények vagyunk. - -– Állj meg csak, állj meg, – szólt közbe izgatottan a nagymama. – Olvasd -még egyszer az utolsó mondatot. - -A leány újra olvasta. - -– Tovább, tovább! - -Ó drága jó anyám, szívem majd megszakad, töredelmes vallomást kelletvén -tennem. Isten látja lelkemet, arra irányult minden törekvésem, hogy -sohase tudd meg a szomorú valóságot, élj abban a hitben, hogy minden, -ami szemeid előtt elterül, a mienk. Semmi, semmi! Baló Péter már évek -óta csak a te szemedben bérlője a Beke-uradalomnak, övé a ház, az ősi -ház, melyet én már megterhelten vettem át. Ám az egyszerü, de nemeslelkü -ember készséggel hajlott abbeli kérésemre, hogy mig te élsz, mint bérlő -viselkedjék s háborítatlanul lakjál az ősi házban. Mindezt te sohasem -tudod meg, drága jó mamám, ha minden leveledben nem sürgetsz, hogy -irassam Vilma nevére a birtokot. Végre is elszántam magamat e -vallomásra, bár tudom, hogy végtelen nagy fájdalmat okozok neked, de -inkább tőlem tudd meg a valót, mint idegenektől. - -– Elég, elég! - -Az utolsó sorokat már zokogva olvasta a leány s szegény nagymama -megtörve, erőtlenül feküdt székében, alig hallhatóan rebegte: elég, -elég… - -Vilma sírva borult a nagymamára, csókolta kezét, arcát: édes jó -nagymamám, drága jó nagymamám! - -– Ó, jaj nekünk, ó, jaj, édes kis árvám! Földönfutók vagyunk, koldusnál -koldusabbak. - -Aztán egyszerre, minden összefüggés nélkül szólt a leánynak: - -– Szólítsd be az inast. - -– Parancsolsz valamit, nagymamám? Megmondom neki. - -– Menjen át ifjabb Baló úrhoz: kéretem, jőjjön ide. - -Néhány perc múlva ott állott előttük Baló István. Látván a kisírt -szemeket, megilletődve mondta: - -– Parancsára itt vagyok nagyságos asszonyom. - -– Nem parancsoltam, kértem, hogy jöjjön át, Baló úr, – mondta oly -nyugodtan, hogy csak kisírt szeme mutatta az átélt izgalmat. – Fiam -leveléből – folytatta nagymama – az tűnik ki, hogy ez a ház s ez az -uradalom az önöké. Valóban szép volt az ön édes apjától, s öntől is, -hogy megtűrték itt ezt a szegény öreg asszonyt… - -– Ó, nagyságos aszonyom! - -– Úgy van, úgy, szép volt, nemes dolog volt s most még csak arra kérem, -engedje itt maradnunk, míg holminkat összecsomagoltatjuk. - -Baló István most annak az embernek az arcát öltötte föl, ki egész -komolyan sajnálja, de igazán nincs módjában, hogy eleget tegyen a -kérésnek. Tettetett komolysággal mondta, miközben egy nagy birtokívet -húzott ki oldalzsebéből: - -– Sajnálom, nagyságos asszonyom, de én nem rendelkezhetem sem a ház, sem -az uradalom fölött. Méltóztassék beletekinteni: minden a kisasszonyé. - -– Hogyan! – kiáltott föl egyszerre nagymama is, unokája is. - -– Véletlenül értésemre esett nagyságod szándéka s én bátor voltam -megvalósítani. - -E pillanatban Baló Istvánból, a leleményes prókátorból, ismét szerelmes -ifjú lett s mig nagymama a birtokívet betüzgette, hullatván könnyeit a -rideg számokra, letérdelt nagymama előtt. És im ott térdelt mellette -Vilma is. Egyszerre ragadták meg nagymama kezét. - -Szólt a leány, könyörögve emelvén szemét a nagymamára: - -– Áldj meg minket, édes jó nagymama. - -Nagymama kezei önkéntelen hullottak le, véletlenül éppen a két szerelmes -fejére. - -– Megáldalak, meg. Keljetek föl. - -Baló István csókokkal halmozta el nagymama kezét. - -– Nagyságos asszonyom… - -– Nagymama, – igazította helyre a nagyasszony. Hosszan a szemébe nézett -az ifjúnak s mondta kedves büszkeséggel: - -– Igazi nemes szív vagy, István. Látszik, hogy a fiam társaságában -nevelkedtél föl! - - - - -A kendi papné naplója. - -Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: régi, -szinehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte olvashatatlan. Sokáig -haboztam: közzé tegyem-e? Vajjon kielégíti-e az elkényeztetett ízlést -egy vén papné együgyü írása; egy e század hajnalán élt papleánynak az -élete? Vagy amint ő nevezi naplóját: „Rövid leírása az én viszontagságos -életemnek és abban az isteni gondviselés megdicsőittetésének.“ Vajjon -vannak-e még szívek, melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni -gondviselés megdicsőittetése? A századvég leányai megértik-e a század -elejének leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában, -szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen soha -föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is? - -Nincs más mód, követem Biró Erzsébet példáját: az isteni gondviselésre -bizom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten nevében! - -* - -Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szível várom a halál -angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr szine elé. Sem ifjúságomban, sem -öregségemben az isteni gondviselés ellen nem zúgolódtam. Szomorú -árvaságomban Ő benne volt bizodalmam és soha meg nem csalatkoztam. Most, -viszontagságos életem alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem; -ő adott enyhülést szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt -reszkető kezemnek. - -Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a halál angyala, vajjon lesz-e időm, -leírhatom-e életem folyását, szívemnek könyebbségére, gyermekeimnek, -unokáimnak okulására? - -… Édes apám kálvinista pap volt Bonchidán, ott születtem az Úrnak -1805-ik esztendejében. Nemes fiú volt az apám, nemes leány az édes -anyám. Ó mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely szépnek látták -a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó reménynek! De, úgy -látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság forrása: édes anyám -meghalt szép ifjúságában s én nekem korán meg kellett ízlelnem az -árvaság kenyerét. Apám hires tanult ember volt, nagy birtoka Bonchidán, -de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. Báró Bánffy György volt a -főkeresztapám, az édes apámnak kegyes nagy jóembere s Marguca nevü oláh -dajkám beszélte, hogy a keresztelőn tenger sok huszast kapott, annyit, -hogy nem fért a markába, még a katrincáját is tartania kellett, számomra -is volt sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édes anyám? - -Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám zsémbes -természetü volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást -békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli bánkódás -halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, mondotta nem -egyszer Marguca. Félesztendő sem múlt anyám halála után, apámnak el -kellett hagyni a szép eklézsiát. Nem volt többé, aki csendesítse nagy -indulatját, nem volt, aki eltakargassa gyöngeségeit: perbe szállott a -hiveivel, pokollá lett az élet Bonchidán. De még gazdagabb eklézsiát -kapott: elvitték Bálványosváraljára, e sötét, de Kanaán földjére. Ott -lakott az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vén leány -maradott. Alig voltam tiz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a -váraljai parókiába, megmondtam a nénémnek: meglásd, elpusztulunk. Néném -akkor már szép serdülő leány volt. Csodálkozva nézett reám. - -– Mit beszélsz? - -– Azt, hogy elpusztulunk. - -Arra gondoltam, hogy apám megházasodik. Jövendölésem teljesült. -Feleségül vette a vén leányt. E naptól kezdve lett csak igazán szomorú -az életünk. A mostoha csak úgy dúskált a vagyonban, mézes-mázos -szavakkal apámat elbolondította, mindennap fogyott, kevesbedett a -gazdaság, sorba adogatták el a szép csikókat, a címeres ökröket. -Szememmel láttam, mikor a Bánffy úrfiak ötven aranyat fizettek két -csikóért. A két legszebbikért. Ó de megsírattam! Elkövetkezett az az -idő, mikor csak egy tehén volt: ennek a húsából torolták el -szerencsétlen apámat. - -Az én nevelésem bezzeg más volt, mint az én leányaimé. A mező volt az én -intézetem. Ott őríztem reggeltől estig, száraz kenyér mellett a juhokat. -Örömmel őríztem, addig legalább nem ütött-vert a mostohám. Szántani is -jól tudtam: megtanított rá Timár uram, az apám mindenese. Akkori időben -szinte minden háznál főzték a pálinkát s az volt az én kötelességem, -hogy egész télen át hordjam a jeget. Nem volt meleg ruhám, s szakadozó -csizmám talpát kötővel kellett fölkötöznöm. Vajjon elhiszik-e ezt az én -brünni topánkában járó unokáim? A nénémnek jobb dolga volt: neki -kedvezett a mostoha, mert a fiának szánta feleségül. - -De az isteni gondviselés nem hagyott el: szabadulást mutatott csüggedő -lelkemnek. Karácsonynak szent ünnepére hazajött a szomszédunk leánya -Szamosújvárról, díszes öltözetben s midőn ezt láttam, még jobban -elfacsarodott a szívem. Ime, a szegény napszámos leánya kisasszonyi -gúnyában, én meg, a pap leánya, rongyosan. Titokban átszaladtam -hozzájuk, sírva borúltam a leány mellére s kértem könyörögve: vigyen el -engem is, ha visszamegy. Kérdeztem: ugy-e ott nem verik, a ki hívséggel -szolgálja urát? Új esztendőre virradó éjjel elhagytam apám házát. Nem -vittem magammal semmit, csak ami rajtam volt. Reggel ott voltunk -Szamosujvártt. Mindjárt kaptam gazdát, megfogadtak egy gyermek mellé. -Jobb dolgom volt, mint az apai háznál. Asszonyom minden ételéből adott, -illendően fölruházott. De tetszett a gondviselésnek, hogy fölfedezzék -ittlétemet. Egy bonchidai gordonkás, ki a bandájával sok jó pénzt -szerzett nálunk a jobb időben, meglátott, amint éppen vizet cepeltem a -Szamosról. Összecsapta a kezét: - -– Kisássonykám! kisássonykám! - -Úgy tettem, mintha nem hallanám, nem vettem magamra a megszólítást, a -hogy csak birtak gyenge lábaim, szaladtam haza, de a gordonkás utánam -kullogott, megjegyezte a házat, melynek udvarán gémeskút volt. Két nap -mulva szörnyü sírással rontott be a néném, ki már akkor férjes asszony -volt (de nem a mostohám fiának, hanem egy tiszttartónak lett a -felesége), erőnek erejével elvitt s ott rejtegetett a házánál meg -egyik-másik atyánkfiánál. Mert azt ő sem akarta, hogy többet -visszamenjek az apai házhoz. Nem volt nyugodalmam, éjjel-nappal -reszkettem, hogy apám egyszer megtalál s haza visz. De az isteni -gondviselés ismét megdicsőíté magát: nénémet meglátogatá kendi-lónai -udvari tiszt Pápai Sámuel, s ő megismervén szomorú sorsomat, ajállá -magát, hogy szól az ő kegyes urasszonyának, gróf Teleki Imréné ő -nagyságának, hátha felfogad a kisasszonykák mellé. Legyen áldott az -emléke Pápai Sámuel uramnak, egy hét multán már jött az üzenet a -nagyságos grófnétól, hogy vigyenek hozzá, Hosszufalvára, Kővárvidékre. -Néném velem jött s megérkezvén a kastélyba, ottan a nagyságos grófné -fölkérdezett, hogy mit tudok. - -Mondta néném: - -– Instálom a nagyságos grófnét, ez a kis leány tud már keresztszemmel -való varrást, tud szegni s egyéb házi foglalkozásban is értelmes. Szépen -söpörget, tisztogat. - -– Jól van, – mondá a grófné, – itt maradhatsz, lányom. Három esztendőre -fogadlak. Első esztendőre harminc forint a béred, azontúl minden -esztendőben tíz forinttal több. Kapsz ezenkivül két rend változó ruhát, -két surtzot, két pár lábbelit. - -Szobát söpörtem, port törölgettem, kávét főztem, varrtam, fódoztam, a -grófnénak ágyát megvetettem, a két kontesszel, amikor nekik szabad volt, -játszottam: ez volt az én szolgálataimnak rendje. De volt egy szebeni -komorna is s annak is én vetettem az ágyát, még az asztalát is én -terítettem, mert külön asztalnál evett. Ez többet parancsolt nekem, mint -a grófné, nem állott keze a munkára, de annál jobban a szeme a -kacsingatásra. Borzadva szemléltem csapodárságát, ám nem mertem szólni, -de az isteni gondviselés ismét megdicsőitette magát: a nagyságos -grófnénak fölnyílt a szeme s elcsapta az én zsarnokomat. Helyébe pestit -hozatott, de az sem volt jobb a Deákné vásznánál: ezt is elcsapták s -minden baj az én nyakamban szakadott. Nem bántam: végeztem jó szívvel, -csakhogy megérdemeljem a kegyes grófné bizodalmát. S volt a sok baj közt -sok vidámság is. Nem múlt el hét, hogy valami játékot ne rendeztek volna -a nagy palotán. Ezekben a játékokban részt vett az egész grófi család, a -preceptor, a gubernánt, a számtartó, kancallista, a belső cselédek s a -szembekötősdiben úgy megkergettem egyszer Brunczvik Karolina grófnét, -hogy alig lihegett. A preceptor, Jakab István, az elmés játékban sokszor -megnyaggatott engem, s bosszankodott, hogy mindenkit el tud fogni, de én -mint a hal kisiklok a kezei közül. Egyszer megkérdezte: kik voltak a -szüleim. - -– Hisz mi akkor rokonok vagyunk, – mondá, – mert az én apám is pap volt! - -– A _jóban_ lehetünk rokonok, – mondtam én. - -Ez a felelet nagyon megtetszett Jakab Istvánnak. - -– Lám, mely szép megjegyzése van a gyermeknek! – mondta hangosan az -egész társaság előtt s jobban szemügyre vett… - -De mondhatom is, kedves gyermekeim, derék, kellemes ifiu volt Jakab -István s úgy kell lenni, hogy szerette a gróf is, mert sok nagyértékü -ajándékot kapott tőle. De én is kaptam ajándékot Jakab Istvántól, egy -szép keszkenyőt. Talán azért, hogy pap leánya voltam?… - -Alig vettem észre, eltelt két esztendő, a harmadik is vége felé járt. -Szerettem volna közelebb jutni az én szülötte földemhez. Kendi-Lónára -gondoltam, ahol az öreg Teleki grófné lakott. Egy vasárnap által is -sétáltunk néhányan Kendi-Lónára s én az öreg grófnénak szép bokrétát -vittem és _egynéhány citromot_, hogy kedveskedjem vele. De alig szóltam -egy pár szót, tükörfényességü hintó robogott a gáng alá, hat ló volt -elébe fogva s a hintóból kiszállott Degenfeld grófné, aki atyafiságban -volt Teleki grófékkal. Aggódva húzódtam félre, hogy most már nem -beszélhetek az én sorsomról. A grófnék néhány szót váltottak s az öreg -grófné rám mutatott: nézd, itt van, ez éppen neked való. - -– Édes kis leányom, – szólított meg Degenfeld grófné, – éppen téged -tudakozlak. Emlékszel-e rám. - -– Emlékszem, nagyságos grófné. Egyszer öltöztettem nagyságodat -Hosszufalván. - -– Nem jönnél-e hozzám szobalánynak? - -Elszorúlt a szívem. Nem tudtam, mit feleljek. Ha hozzámegyek, még -távolabb esem szülőföldemtől. De a grófné oly kegyesen, oly szépen -beszélt, hogy nem tudtam ellentmondani. - -– Lásd, nekem nincs lányom s ha jól viseled magadat, szépen kiruházlak, -férjhez adlak. - -Így kerültem Erdőszádára. Magas hegyen roppant nagy kastély s minden -épület uj rajta, mert vett jószág volt s mindent újra építettek. A -grófné határtalan gondossága, jó számítása, mindenhez értő nagy -tehetsége vitt tökéletességre itt mindent. Hanem a szívem napokig úgy -fájt a hazámért, hogy szinte betege voltam. De csakhamar -megvigasztalódtam, látván, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki hazájától -távol kénytelen élni. Ime itt van az öreg úriasszony, ki huszonöt éve -szolgálja a grófi házat, az áldott lelkü Kati. Ő Svájcból jött elébb -Bécsbe, hol megismerkedett a grófnéval s Bécsből Erdőszádára. A férjétől -egy évi házasság után elvált, mivelhogy nem élhettek békességben. Ott -hagyta minden javát, Bécsig meg sem állott s a grófné a kis Ottó gróf -mellé vette nevelőnek. Ez a svájci nő az, akinek legtöbbet köszönhetek -az életben. Gazdag svájci polgárnak volt a leánya, jó nevelést kapott, -atyja minden szépre, jóra taníttatta, hogy lelki szépség pótolja, amit a -rongáló himlő tőle elvett. Engem nagyon szeretett, több ajándékot kaptam -tőle, mint a grófnétól, mert a grófné akkorra tartogatta ezt, ha férjhez -megyek. Egyszer a szilágyi jószágán nagy szüretet tartott, de nem vitt -szakácsot s nekem kellett főzni. Zsémbeltem, hogy a pulyka nem kövér. - -– Majd hizlalj jobbat, mikor tiszttartóné leszel, – mondta a grófné. - -E szavaiból is éreztem, hogy jó indulattal van irántam. De az égben nem -úgy volt elvégezve… - -A jó, az áldott lelkü Kati mindég arról beszélt, hogy öreg napjaira, ha -férjhez megyek, hozzám jő lakni, de az Ég nem engedte, hogy sok jóságát -meghálálnám. Egy fájdalmas örömet mégis szereztem neki. Ez így történt. -A grófné Svájcba utazott s magával vitt engem is. Éppen Konstancban -állottunk meg hosszabb időre, abban a városban, hol Kati egy évig -férjnél volt. A grófné Safhauzenbe ment fiával, engem meg ott hagytak, -hogy őrizzem a sok málhát. Rövid időre mentek, de hosszabb ideig -maradtak, mert a nagy köd miatt nem láthatták a szép _Rénus_ esését. -Nagy félelmek közt virrasztottam át az éjszakát a szállói szobában, mert -hat kis bársonyládát is bizott rám a grófné, arannyal, ezüsttel tele. De -az isteni gondviselés itt is megdicsőítette rajtam az ő kegyelmét, mert -az álmatlan éjszakában eszembe jutott Kati, aki nekem sokszor könnyes -szemmel panaszolta konstanci keserves életét. Vajjon él-e még a férje? -Hát a rokonai? Sokszor mondta, hogy a rokonai Konstanctól két órányira -laknak s hogy a város nagy részének a kertészség s a halászat a -foglalkozása. Ott Konstanc mellett van a _Bódenzé_, melyből a különbnél -különb halak soha ki nem fogynak s van a város mellett egy akkora kert, -hogy a szem nem győzi belepni. Ezt a kertet akkor _Paradicsomnak_ -hivták. Föltettem magamban, hogy lopva elmegyek a _Paradicsomba_. -Sohasem láttam olyan nagy fej káposztákat, mint e kertben s amit -különösen megcsudáltam, habár még június hónapjában voltunk, már vágták -a káposztát s a tövén már meg volt foganva az uj káposzta. De nem volt -időm a csudálkozásra, kérdezősködni kezdtem Ottilia Pilgerinről (ez volt -a Kati igaz neve) s a férjéről, Józef Ler-ről. Megszólítottam két -munkásnőt s midőn Józef Ler nevét kiejtettem, bámulva néztek rám. -Kérdezték, hová való vagyok. Mondtam: magyarországi s egy háznál lakom -Ottilia Pilgerinnel. Szeretnék neki hírt vinni az uráról. - -Na, édes Jézusom, lett erre sírás, jajgatás, ide-oda szaladgálás. Egy -pillanat alatt sok nép verődött össze, köztük Ottilia Pilgerinnek számos -rokona, kik majd széjjelszedtek engem kérdéseikkel. Elkisértek a -szállóba, leveleket írtak s sírva kértek, mondjam meg Ottiliának, hogy a -szülei meghaltak, meghalt az ura is, de rokonai közül többen élnek, -jöjjön vissza közéjük. Mikor hazaérkezvén, mindezt elmondottam, az öreg -Kati (én már nem tudom másképp nevezni) sírva borúlt a nyakamba: késő, -késő! Én már idegen földön halok meg! - -Azután még többször utaztam idegen országban a grófnéval s legidősebb -fiával, ezzel a páratlan erényü ifjúval, akin meglátszott, hogy gondos -anyának előrelátó szemei előtt nőtt föl. Volt még két kisebb gróf, az -egyik Bécsben tanult az inzsinér akadémiában, Imrének hivták s miniszter -vagy mi lett belőle, a másik, Pál, otthon nevelkedett egy igen erkölcsös -és tudós ifjú gondviselése alatt. A legidősebb nagyon ifjanta -konziliárus lett s házasságra lépett az akkori gubernátor, Teleki József -hugával. Mind kedves, modeszt ifjak voltak, kegyesen, kedvesen szóltak -hozzám, nem tekintettek cselédnek. - -Már második esztendeje laktam a grófnénál, szépen gyült a pénzem, -küldözgettem haza nénémnek, aki kamatoztatta. Hire is ment ennek s -kezdettem észrevenni, hogy ez is, az is forgolódik körülöttem, de én -féltem minden férfiútól, mint a legnagyobb tolvajtól. Csákainé is, a -grófné gazdasszonya s gyermekkori barátnéja, jó szívvel összekötött -volna a fiával, ki Debrecenben tanúlt, adott is nekem egyszer egy akkor -módis akasztófésüt, de mindjárt mondta is, neked adom ezt a fésüt, pedig -tudom, hogy nem érdemled meg, mert Pál Jánost szereted, a számtartót s -nem az én fiamat. Akkor én még tizenhét éves voltam: gyermektesttel, de -ember tehetséggel s mondtam Csákainénak: Ó, édes néni, gyermek vagyok én -még, nekem nem is szabad gondolnom még férjhezmenetelre. - -Istenem, bocsásd meg bünömet, nem mondtam igazat: szívembe akkor már le -volt rajzolódva egy derék, szép ifiu képe, akivel az erdő szélén volt -első találkozásom. Az erdő szélén, kis dombon, volt egy fakereszt: ott -pihentek a megboldogult gróf tetemei, oda jártam én vasárnaponkint -imádkozni, mert a faluban csak oláh templom volt. Itt, imádkozás közben -lepett meg egy sudár magasnövésü ifjú, kinek fekete haja vállaira -omlott, a szeme ragyogó fekete, mint a karbunkulus, a hangja zengett, -mint a muzsika. - -– Kisasszony, – szólított meg bátortalanul, piruló arccal. - -Rémülten néztem rá, aztán hirtelen lesütöttem a szememet s nem birtam -többé ráemelni. - -– Szász István az én nevem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Esztendeje -már, hogy ismerem látásból s oly sok szépet hallottam önről. Tudna-e -csak egy biztató szót mondani? - -– Jaj Istenem, – sopánkodtam, – ha a grófné ezt látná! - -– Ne féljen a grófnétól: édes apám, aki unitus pap Szászcsáváson, -sokszor jár a palotába, a grófné mindig kegyesen fogadja, sőt asztalához -is ülteti. Nem ismeri? - -– Ismerem, ismerem. - -Önkéntelen elindultam a falu felé, István meg bátortalanul haladt -mellettem. - -– Ha meg nem sérteném drága személyét, levélben kérdem meg: igen vagy -nem? Írhatok? - -– Ó istenem, mit tudjak válaszolni? - -– Aztán elmegyek édes apámmal a grófnéhoz… - -– Úgy lesz a legjobb, – mondottam hirtelen. – Most Isten áldja! - -– Hát kezet sem ad? - -Megragadta reszkető kezemet s forró csókot lehelt rá. Szívem dobogott, -futva futottam a palotába s egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet. - -Ó mely kellemetes napok következtek! István csakugyan eljött az édes -apjával s az öreg pap elmondta fia szándékát. - -– Na lám, – hallottam a grófné szavát, – de sok kérője van ennek az árva -leánynak. Nekem nincs ellenvetésem, ha Erzsébetnek nincs. Elébb azonban -végezze az akadémiát a fiatal úr. - -Beszólított a grófné. - -– Lányom, ez az ifiu kezedet kéri. Óhajtasz-e lenni a felesége? - -Zokogva csókoltam meg a kegyes grófné kezét s úgy mondtam: - -– Ha a nagyságos grófné megengedi. - -E naptól kezdve Szász Istvánnak szabad bejárása volt a palotába. -Viszontagságos életemnek e napok voltak legszebb napjai. De közeledett -az elválás s minden nap szomorúbbak lettünk. Egy nap, hosszú hallgatás -után, így szólt István: - -– Levelet kaptam Szigetről, hívnak tanítói katedrára. Elfogadjam-e? - -– Oda nem szeretnék menni, – mondtam én. – Távol van a hazámtól s -hallottam, hogy a szigeti diákok igen _darabosak_. - -– Akkor hát visszamegyek Bécsbe, még egy esztendő s végzem a klérikát. - -Abban reménykedett, hogy majd káplán lesz az apja mellett, de ez hiu -reménység volt, mert a hivek gyülölték a papnét, ki gőgös nemes leány -volt. Kétség s reménykedés közt hánykódott lelkem, lassan, nehezen múlt -az esztendő. A kegyes grófnétól érzékenyen, sűrű könnyhullatások közt -búcsúztam el, ő maga is jónak látta, hogy a néném házánál töltsem a -jegyesi napokat, ottan várjam boldogságom napját. - -Ó, szomorú napok voltak ezek. Csüggedő levelek jöttek Istvántól. Majd -ezek a csüggedős levelek is elmaradtak s csak hírből hallottam meg, hogy -sok küzdelem után pap lett Madarason. De miért nem írta meg? Nem szeret -már? Szebb s jobb leányra talált? Arra nem is gondoltam, hogy álnok, -alattomos módon tépegetik szét szent frigyünket. Hiába, mégis csak ifjú -voltam, tapasztalatlan, bármennyire dicsérték eszemet. - -Egy este, midőn éppen vacsoránál ültünk, kocsizörgés hallatszott az -udvar felől. Szívem majd kiugrott a nagy örömtől, fölsikoltottam: -István! - -De abban a pillanatban nyilt az ajtó s én erőtlenül hanyatlottam hátra: -nem István lépett be, hanem helyette két ismeretlen úr. Mind a kettő pap -volt, amint csakhamar megtudtam. Az egyik mostohám fia, kivel a nénémet -össze akarták volt boronálni; a másik Kis Pál, a nagy-kendi ifjú pap. -Egész este nem jött szó ajkaimra. Megeredt a tréfás diskurzus, az ifjú -vendég elmés mondásaival, anekdotáival szinte halálra kacagtatta a -társaságot. Lesütött szemmel ültem az asztalnál, de egyszer mégis mit -gondoltam, mit nem, lopva rátekintettem, abban a hitben, hogy azokra -néz, akiket mulattat. De megjártam, mert ő éppen rám nézett, szemünk -találkozott s én oly mélyen elpirultam, mint soha még életemben. Azt -hittem, hogy arcom és fülem lángot vet. - -Vacsora közben azt határozták, hogy másnap menjünk át Váraljára. Úgy is -lett. Én a sógorommal ültem egy kocsiban, a két vendég ismét más -kocsiban. Néném otthon maradott. Szerencsétlenségemre, a Szamos hídját -épp akkor vitte volt el az árvíz, nagynehezen átgázoltunk s a lovakat -megállították, hogy kipihenjék magukat. Az urak leszállottak a kocsiról -és pipára gyújtottak. Egyszer jön a sógorom, s mondja: elveszett a -keztyüje. Kerestük, nem találjuk. - -– Szállj le, kérlek, – mondotta, – akkor jobban tudom keresni. - -Amint leszállottam, a mostohám fia fölpattant a helyemre, a sógorom -melléje, a lovak közé csapott s nagy nevetéssel ott hagytak engem – Kis -Pállal. - -Magamon kívül voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Visszatértem volna, de -hogyan, mikor a Szamoson nincs híd? Kénytelen voltam Kis Pál kocsijára -ülni. Ő egész uton beszélt, kérlelt, vigasztalt, én alig tudtam egy szót -szólani. Hát még mikor egyszerre csak ezzel fordul felém: - -– Kisasszony, eljönne-e hozzám feleségül? - -A jó Isten, aki a szívekbe lát, csak az tudja, mi történhetett velem. -Félelem-e vagy a szívnek egyéb titkos indulatja okozta, de én kimondtam -a szót: _El_. - -– Tudom, – mondotta, – hogy Szász István személye inkább tetszik, de -majd meglátja, hogy nem érdemetlennek adja szívét. Ő, úgy hallom, -elfeledte önt… - -Nem szóltam, a szívem majd megszakadt. Igazat kellett adnom Kis Pálnak. -Miért nem írt, ha szeret? Miért kell másoktól hallanom élete sorsát? - -Váralján is, Bonchidán is nagy volt az öröm, mikor megtudták, hogy Kis -Pálnak igértem kezemet. Különösen a néném örült nagyon. Azt mondta: -mégis csak más egy kálvinista pap, nem való vagy te unitus paphoz! - -Egy hónap múlva megvolt a menyegző, nagykendi papné lettem. Ott tudtam -meg, hogy mely álnok módon fogdosták el Szász István leveleit. Ott -tudtam meg, hogy szegény Szász bújában Olaszországba utazott, majd -hazajött s tanár lett Marosvásárhelyen. Kis Pál nagyon megbecsült, de -szívemben nem tudta betölteni Szász István helyét. Mindegy! Így volt -megírva az Égben. - -De az isteni gondviselés még egyszer megdicsőíté magát: látnom engedte -Szász Istvánt egyszer. Egy marosvásárhelyi családnál voltam, hol nagy -társaság gyűlt egybe. Egyszer belép egy magas szál, szép férfiú, akit -mindenki szívesen fogadott. Az asszonyok s lányok közre fogták, -ingerkedtek vele: mondja, Szász, mikor házasodik meg már? Hol az a -hölgy, kit méltónak tart a szívére. - -Éreztem, hogy halálos sápadtság ül arcomon. Én nem ismertem meg őt első -tekintetre, ő azonban megismert engem. Szomorúan felelt a hölgyeknek: - -– A szentírás mondja: _itt van, akit ti kerestek_. - -Mindenki rám nézett, én meg majd elsülyedtem. Ő hozzám jött, szeliden -megfogta a kezemet. - -– Tudok mindent. - -– Nem haragszik? - -– Nem. - -De kevés ideig maradt a társaságban, elbúcsúzott. Oly szomorú volt -szegény. - -Többet sohasem láttam. - -Agglegény maradt egész életére. Most már pihen ő is a temető-kertben. -Isten nyugtassa meg testét, támassza föl lelkét. - - - - -Weber Anna. - - -I. - -Édes jó mamám! - -Szomorodott szívvel jelentem, hogy Svájcból megszöktem s tovább -menekülök Párisból is, amint e levelet a postára adtam. Hová: e -pillanatban magam sem tudom. Te feledni küldtél a messze idegenbe, édes -mamám s én, a te engedelmes fiad, ezidőszerint más kötelességet nem -ismerek: feledni, feledni. Svájc hófödte hegyei közt, Páris széles -boulevardjain és itt a szálló szobácskájában is csak ezt az egy szót -szavalom: feledni, feledni! – s mi természetesebb, mint hogy a szívem -hangos dobogással tiltakozik: nem, nem, nem! - -Írván levelemet, meg-megakad szemem a pénzestárcámon, melyet épp az -imént szörnyü haraggal dobtam le az asztalra. Gúnyosan vigyorognak rám a -bankjegyek, a különböző bankokhoz szóló utalványok, mintha mondanák: te -élhetetlen, te! Fenékig üríthetnéd az élvezetek poharát s gyámoltalanúl -meghúzódol egy kis szobácskában, mint egy kiéhezett arcu diák! - -Valóban, édes mamám, azt hiszem, hogy, ha a számkivetés hat hónapja -letelt, én duzzadt tárcával térek vissza s – ezt már nem hiszem, -bizonyosan tudom – nagy lelki nyomorúságomban sírva borúlok kebeledre: -nem, nem tudom feledni Annát! Csak egyszer látnád s hallanád őt, többé -nem csudálkoznál a velem történt nagy változáson. Épp olyan szép, mint -Klárika, az én drága kis hugom, arca, szeme szellemtől ragyog s a szíve: -arany, éppen mint az én kicsi Klárikámé. De én ezt hiába írom, te nem -könyörülsz rajtam, drága, jó mamám, bár a legjobb anya vagy a világon. -Te nem hiszed, hogy Anna büszkesége igazi nemes büszkeség és nem egy -szegény leány affektációja s csak azért kötötte ki, hogy mig te -áldásodat nem adod, nem lép velem oltár elé, mert ezzel még erősebben be -akart hálózni engem… - -Isten megtagadta tőlem az ékesszólás adományát s bár beszédessé tett a -szerelem, föltártam előtted szívemet, elmondottam szerelmem történetét, -nem győztelek meg. Meglehet, hogy sok bolondságot hadartam össze, nem -azt mondtam el, ami lényeges, ami hatással lehetett volna a te anyai -szívedre, de egy bizonyos, édes mamám, hogy szerelmem nő a távolsággal s -lemondani, feledni nem tudok. Hiába erőltetem magamat, nem vagyok képes -elhinni, bár te mondád, hogy a Zetelakiak megfordúlnának sírjukban, ha -Weber Annát bevezetem abba a kastélyba, melynek úrnői mindig előkelő -nemes családból való leányok voltak, – nem, nem, az én őseim nyugodtan -alusszák tovább örök álmukat s azt sem hiszem, hogy komoran néznének le -rám azok a fakuló arcképek… - -Azt követeled tőlem, hogy feledjem e leányt s vegyek el magamhoz, -családomhoz méltót! S hát vajjon én méltó vagyok-e Annához? Ne, ne -kérdezd ezt, édes jó mamám, szomorú volna erre válaszom… Anna magasan -áll fölöttem s ha hű képét rajzolhatnám a leánynak, bizton tudom, hogy e -rajz diadalra vinné ügyemet. Érzem, hogy csak néhány nyugodt óra kellene -s ez a rajz sikerülne nekem. - -Nem, most már nem megyek innét tovább! E pillanatban megfogta lelkemet -egy gondolat, ideköt ehhez a kis szobácskához, mely egyszerre oly -kedvesnek tetszik nekem. Lent a lármás, nyüzsgő, tolongó Páris, itt fönt -csönd és nyugalom. Mintha lelkem nyugalma is kezdene visszatérni. Jer, -jer, nyugalom és el ne hagyj, hadd írhassak meg szépen, nyugodtan -mindent az én drága jó mamámnak, akinek százszor, ezerszer csókolja -kezét, számkivetett fia - -_Zetelaky László_. - - -II. - -Ez a levelem tán végtelen hosszú, édes jó mamám, de tudom, hogy végig -olvasod, hisz kiérzem leveleidnek minden szavából, hogy megmérhetetlen -irántam való szereteted. Olvasd, mamám, olvasd. - -Annak éppen három éve, hogy megláttam Annát. Gyönyörű májusi nap volt, s -valami rég nem érzett vágy ragadott ki a hegyek közé. Céltalanul -bolyongtam a Zugligetben, mohón szívtam a májusi virágok illatát s -szidtam magamat: de bolond vagy te! Itt töltöd szép ifjúságodat a -kávéházak füstös levegőjében, holott oda haza a Küküllő partján, tied -egy nagy darab föld, erdő, mező, ahol neked nyilnék minden virág. Mi ez -a liget a te erdődhöz képest? Azzal az elhatározással indultam a -városba, hogy mielőbb összecsomagolok és meg sem állok hazáig. Itt -hagyom Budapestet, mely időnek előtte megöregített, fásulttá tette -lelkemet. Az egyetemet – hisz ez nem volt titok előtted – messziről -elkerültem, aminthogy nem is lebegett más cél előtted sem, ugy-e, édes -mamám: híven az ősi hagyományhoz, néhány évet töltsek Budapesten s aztán -folytassam ott, ahol boldogult apám elhagyta: vegyem át őseim örökét, -legyek – úr. El innét, el! - -A nap éppen a budai hegyek mögé hanyatlott, mikor beértem Budára. Oly -rég nem tettem gyalog ily hosszu utat: tetszett nekem, hogy gyalog -csatangoljak a poros, piszkos utcákon, nem törődve, hogy merre vagyok, -hova jutok. Egyszerre, amint egy szűk utca gyalogjáróján mendegéltem, -mintha csak a földbe gyökeredzett volna a lábam, hirtelen megálltam egy -kicsi bolt előtt. Egy nagyon szép leány ült bent egy javakorbeli nő -mellett, ki a leány anyjának látszott, oldalt, a fal mellett pedig egy -magam korabeli, 24–25 éves fiatal ember. Szentül hittem, hogy ez a -fiatal ember a leány udvarlója. Ellenállhatatlan vágy fogott meg belépni -a kis szatócsboltba, bár hamarosan nem tudtam, hogy mit is vásárolhatok -ott. Beléptem. Magam sem tudom, hogyan történt, nemcsak megbillentettem -a kalapomat, de amint kérdőleg rám nézett a leány nefelejcskék szemével, -önkéntelen lekaptam a fejemről. Zavarodottan, szinte akadozva kérdeztem: - -– Kisasszony, kérem, árulnak cukrot? - -Mondta a leány: - -– Ó igen. De csak közönségest. Parancsol? - -– Szabad hát kérnem két hatos árát? - -Mig a cukrot elém tette, azon gondolkoztam, hogyan maradhatnék még, egy -keveset bár, e leány közelében. Szórakozottan tettem zsebre a cukrot, -késedelmeskedve keresgéltem a pénzt: elébb egy tizest vettem elő, aztán -meggondoltam, visszatettem, egy forintosat vettem elő, majd azt is -eltettem: hisz van nálam apró pénz is. Lefizettem a husz krajcárt. - -– Köszönöm. Jó estét! - -– Jó estét… - -Meghajtottam magamat egy kissé, a mama is biccentett a fejével, a fiatal -ember is. Hanem az ajtóból visszafordultam: - -– Bocsánatot kérek, igazán röstellem, de Buda e részében nem tudom a -járást… Ugy-e, kérem, jobbra kell majd térni, hogy a Krisztinavárosba -jussak? - -A mama felelt: - -– Éppen ellenkezőleg: balra tér, onnét majd tovább igazítják. - -– Köszönöm, köszönöm. - -– De mamám, – szólalt meg a fiatal ember, (tehát nem udvarló!) – én még -is azt hiszem, hogy közelebb találja a Krisztinavárost, ha jobbra tér s -átmegy… - -(Ha én tudnám, hogy miféle utcát mondott!) - -– Magam is azt hiszem, – mondotta a leány – hogy Györgynek igaza van. - -Ez a György mindjárt megtetszett nekem, mert nála nélkül most már -csakugyan mennem kellett volna, de ő mondá: - -– Uraságod persze nem budapesti születés? - -– Ó nem. Az én szülőföldem messze van. A Székelyföldről való vagyok. -Különben – ragadtam meg a kedvező alkalmat – az én nevem Zetelaki -László. - -– Nevem Weber György. Banktisztviselő. - -Pillanatnyi habozás után kivágtam: - -– Én meg ügyvédjelölt vagyok. - -Ezalatt Anna valami könyvben lapozgatott, úgy tett, mintha olvasna -egy-két sort minden oldalról, de valójában nem olvasott. Most, hogy -bemutattam magamat Györgynek, az anyja is megszólalt: - -– Budapesten nyit majd irodát? - -– Bizony azt még magam sem tudom. Nehéz dolog ez szegény embernek. Kevés -az ismerősöm. Valószinü, hogy leszorulok vidékre. - -Mondta Weberné: - -– No lám, Zetelaki úr leszorúl a vidékre. Mi meg a vidékről szorúltunk -ide… - -Anna szinte beletemetkezett a könyvbe, de rajtakaptam, hogy egyszer -lopva rám tekintett. - -– A kisasszony, – fordúltam hozzá – úgy látszik, szenvedélyes olvasó. - -Gyönge pír futotta el arcát. Hozzá lépett a bátyja s tréfásan kikapta -kezéből a könyvet. - -– Add vissza, Gyurikám! - -– Nem adom. Ne rontsd a szemedet. Látod, most is könnyezik. - -– Ó nem az olvasás miatt! – szólta el magát Anna. - -– Nem? S ugyan mi miatt? – dévajkodott vele György. - -Komolyan, szinte feddőleg nézett Györgyre: - -– Kérem. Te tudod, hogy van… - -Nem fejezte be a mondatot, ijedten rezzent meg, mintha most vette volna -észre, hogy idegen is van jelen. Éreztem, hogy fölösleges vagyok. De nem -jöttem ki a boltból, míg nem biztosítottam magamnak a visszajutást. A -visszajutást, anélkül, hogy cukorkákért kelljen újra meg újra -beállítanom. Kezet fogtam Györgygyel. - -– Igazán örülök, hogy megismerhettem. Ha megengedik – s most a hölgyek -felé fordultam, – majd többször teszem tiszteletemet. - -– Legyen szerencsénk, – mondta a mama, egy derék vidéki asszony -jóságával. - -Anna némán bólintott s úgy tetszett nekem, mintha éppenséggel nem volna -egy véleményen az anyjával… - -Kiérvén a szűk utcából, igazán nem tudom, jobbra vagy balra mentem-e, -csak azt tudom, hogy éjfélig csatangoltam céltalan. Éreztem, hogy valami -nagy dolog történt velem. Hiába próbáltam egyformának látni Annát -mindazokkal a leányokkal, kikkel rövidebb-hosszabb regényem volt, nem -találtam hasonlatosságot. Éreztem, hogy szívem megremeg s lassankint -édes melegség fogja el: a tiszta, szűzi szerelem hajnalának ébredése -volt ez. Hisz ha akkor lett volna erőm menekülni a fővárosból, talán egy -szép álom halovány emlékeként marad meg az első este! De nem volt erőm, -hajtott a szívem, – nem hozzád, édes jó mamám, ím, megvallom -töredelmesen, nem hozzád! Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet: -előttem állott Anna bánatos, mélabús arcával. Csaknem világos volt már a -Weber-család története is, bár csak annyit tudtam róla: fölszorúlt a -vidékről. Gazdag kereskedő-család lehetett, a család feje meghalt, az -özvegy két gyermekével szegénységben maradt s a vagyon romjaival ide -menekültek, ahol nem ismeri őket senki. Budának is a legelrejtettebb -zúgában egy kicsi boltot nyitottak. Hajnalban már kinyitja a boltját az -özvegy s csak késő este zárja be. Durva munkásokat szolgál ki ő és -leánya. György hivatalba jár s a fizetését minden hónap elsején -hazaviszi. S ami szabad ideje van, anyja és nővére társaságában tölti. -Neki bizonyosan nem volt ifjúsága, mint volt nekem. Így van, így. - -Így is volt. Ma sem mondhatnék sem többet, sem kevesebbet, most, hogy -ösmerem a családot közelről. - -Másnap, amint alkonyodott, ott voltam náluk. A kínok kínját szenvedtem, -hogy nem mehettem mindjárt délelőtt, vagy délután bár. De nem tehettem: -visszatartott a hazugságom. Ha már azt hazudtam, hogy ügyvédjelölt -vagyok, legyek az. Valami azt súgta nekem, hogy sokkal hamarabb célt -érek, ha szegény, munkás fiatal embernek tartanak, mintha megtudják, -hogy gazdag léhűtő vagyok. S ha csakugyan hatalmába kerít a szerelem, -biztosabb leszek afelől, hogy szeret-e ő is. - -Nem untatlak édes mamám, az első esztendővel, mert valójában minden -napról ugyanazt írhatnám. Az alkonyat ott talált a boltban minden nap. -És én is ott találtam az anyát, leányával és fiával. Egy évnek a -leforgásán Annának más útját emberi szem nem látta: közeli lakásuktól a -boltig meg vissza. És mindig az anyjával. Este hat órakor hazajött -György, megvacsoráztak a boltban s tíz órakor haza. A második -szentháromság: anya, leány és – szentlélek. Az első hetekben Anna -elfogódott volt, de lassankint fölmelegedett s mikor megtudta, hogy -nekem is özvegy anyám van és olyanforma hugom, mint ő, látható -rokonszenvvel fordúlt felém. - -– Milyen szép lesz, – mondta egyszer, – ha majd jó ügyvédi irodája lesz, -magához veszi az édes anyját és a hugát és épp úgy élnek, mint mi. - -– Ó, ez nagyon szép lesz, – mondtam én megindúltan. - -Igen, önkéntelenül megindulás vett erőt szívemen és sohasem éreztem -nyomorultabbnak magamat, mint e pillanatban. Im, úgy állok e leány -előtt, mint egy derék fiu, az ő bátyjához hasonlatos, aki föláldozza -ifjúságát özvegy anyjáért és hugáért, holott egy semmi vagyok, aki a -maga emberségéből tán egy falat kenyeret sem tudna szerezni övéinek. -Iszonyu félelem fogott el a gondolatra, hogy egyszer kitudódik -hitványságom s kikergetnek a paradicsomból. - -Vagy másfél évvel ismeretségünk után, egy este midőn beléptem a boltba, -alig ismertem a Weber-családra. Szokatlan öröm fénye ragyogott az -arcukon, s az özvegy épp akkor ölelte meg fiát, midőn beléptem. - -– Jó az Isten, jó az Isten! Látod, megsegített! - -– Nagy örömre jöttem, – mondtam én – juttassanak nekem is belőle. - -– Igazán nagy a mi örömünk, – mondta Anna. – György fizetését fölemelték -háromezer forintra. Most már a szegény mamának nem kell hajnalban kelni. -Eladjuk a boltot. - -– És önnek sem kell oly korán kelni… - -– Nem? Ó higyje el, magammal nem törődöm. Én már megszoktam, -kislány-korom óta. De a mama kényelemhez volt szokva. Szegény jó mamám! - -Szemében köny csillogott. Mi történt velem? Éreztem, hogy könycsepp -gördült le arcomon! - -– Ugy-e, örül ön is Zetelaki úr, – fordúlt felém az özvegy. - -– Istenem, hát lehet ebben kételkedni? Inkább én kérdem: megtartanak-e -továbbra is barátságukban? - -– Furcsa kérdés, – mondotta György. - -Anna hosszan maga elé nézett, mintha hirtelen elmúlt volna minden öröme. - -– Anna kisasszony! Olyan szomorú lett egyszerre… - -Megrezzenve nézett rám. - -– Egy kicsit elgondolkoztam. Higyje meg, mintha fájna már, hogy ezt a -kicsi zugot elhagyjuk. Itt olyan boldogok voltunk a mi tisztes -szegénységünkben… Ki tudja, leszünk-e ezután ilyen boldogok? - -György egy kissé indulatosan szólt közbe: - -– Mindig rémképeket látsz! Természetes. Tele a fejed regényekkel. - -Sokáig csönd volt, némán ültünk a boltban. - -– Zárjunk be, – mondotta György hirtelen. – Még holnap vevőt keresek. - -Bezárta az ajtót, leeresztette a vasfüggönyt. Elől ment az özvegy a -fiával, kart-karba öltve. - -Anna szótlanúl haladott utánuk, én is mellette. A torkomat úgy -fojtogatta egy szó, melyet rég hordoztam szívemben. Nem, nem viselem -többé terhét! A kaputól néhány lépésnyire megragadtam Anna kezét. - -– Anna… - -Ő rám nézett s önkéntelen röppent ki ajkán: - -– László… - -Többet egy szót sem mondottunk. A többit leolvastuk egymás arcáról… - -Gyötrelmekkel teljes édes napok: ez volt az én életem attól a -pillanattól, midőn meggyőződtem, hogy Anna szeret, igazán szeret. De -kit? Zetelaky Lászlót, a szegény ügyvédjelöltet. Mondhatom-e neki, mig -te, édes mamám, áldásodat nem adod, hogy nem vagyok az, akinek eddig -hitt? S ha te nem adod áldásodat, vehetem-e feleségül őt? Mire és miből -alapíthatok családot? Ó, ha igazán a szegény ügyvédjelölt lehettem -volna, akinek hazudtam magamat! Nem joggal fordul-e el Anna szíve tőlem, -ha megtudja a valót? Hogy ámítottam, hazudoztam s mikor kisült, hogy -gazdag vagyok, ez még nagyobb csapás, mert akadályként áll frigyünk elé! -És ha megtudja a valót, mielőtt magam vallanám meg? - -Szegény Anna! Észrevette, hogy néha hirtelen elkomorodom s azt hivén, -hogy a szegénység bánt, még vigasztalt is. - -– Ne légy olyan csüggedő. Majd egy kis vidéki városban irodát nyitasz. -Hidd el, én oly kevéssel beérem. Ád valamit György is. Majd magunkhoz -vesszük szegény édes anyádat is, a hugodat is. Te! Talán Györgygyel -összeillenék! Mondhatom, hogy derék férjet kapna Györgyben! Aztán tudod, -őt is csak ilyen módon lehet megházasítani. Sohasem forgott női -társaságban. Mindig csak értünk, nekünk élt! - -– Te jó, te drága! Áldjon meg az Isten! - -S engedtem magamat tehetetlenül, hadd ragadjon magával a jövendőbe, -melyet oly szépen, igézően rajzolt meg. Jótékony melegség járta át egész -lényemet, hallván a nemes szívü leányt, ki mindjárt az én szegénynek -vélt édes anyámra gondol! - -Mondtam-e ezt neked, mamám? Ugy-e, nem? Lehetetlen, hogy mondtam volna. -Ha te ezt hallod, ha te ezt tudod, velem jösz akkor és kebledre öleled -Annát! - -Ami ezután történt, arra csak behunyt szemmel tudok visszagondolni. -Lelkemre nehezedett az a pillanat s le sem tudom rázni, midőn egy napon -beléptem Annáékhoz s őt és anyját kisírt szemmel, Györgyöt szörnyű -fölindulás közt találtam. Rémülten állottam meg az ajtó mellett. - -– Ne tovább! Álljon meg! – kiáltott rám György. – Tudja, hogy mi az ön -neve? Nyomorúlt csaló! Szédelgő! Tolvaj, aki belopódzott a mi -szentélyünkbe! - -Anna nem tudott rám nézni, de könyörögve kulcsolta össze kezét György -felé: - -– György! György! - -– Talán még most is szereted? – kiáltott Annára. - -– De mi történt? – kérdeztem én lehető nyugodtan, bár szédülni éreztem a -fejemet. - -Szörnyü pillanat volt ez. Arcomba vágva a leggyalázóbb szavak s vissza -nem utasíthatom, mert a látszat igazat adott Györgynek. Kimagyarázzam -magamat? E pillanatban szinte lehetetlen. - -– Ha tudni akarja, hogy mi történt, hát megmondom, – folytatta György -magánkívül. – Meggyőződtem, hogy ön egy lézengő ritter. Egy gazdag -ficsúr, ki belopódzott hozzánk. Csak nem várja, hogy azt is megmondjam: -miért? - -– Hallgasson meg… - -– Nem hallgatom. Takarodjék ki! - -Mondtam én: - -– Akkor majd meghallgatja segédeimet. - -Weberné rémülten sikoltott föl, hallottam Anna hangját is: László! -László! – de hajtott a szégyen, a vak düh s meg sem állottam, mig két jó -barátomat meg nem találtam. - -Még aznap fölkeresett lakásomon Weberné, vele jött Anna is, könyörögtek, -hogy ne hivassam ki Györgyöt, ő nem tud bánni a karddal. Igyekeztem -megnyugtatni. - -– Legyenek nyugodtak, mondtam én, György fog megvágni engem, amint hogy -egy vágást érdemlek is tőle. A párbaj után – mondtam Annának – meg fogsz -győződni, hogy hazugságom ártatlan természetü volt. Csak meg akartam -győződni, hogy igazán szeretsz-e, Anna! - -A párbaj megtörtént. Valóságos kéjjel engedtem át magamat a György -kardjának: tessék. A segédeimet majd fölvetette a bosszúság, mikor -látták, hogy szándékosan engedtem egy jó hosszú sebet a homlokomra. - -Néhány napig feküdtem. György mindennap meglátogatott. - -– Hát nem tudtad mindjárt mondani? – méltatlankodott ő, mikor föltártam -előtte az igaz valót. - -– Akkor sokkal izgatottabb voltál, semhogy hihettél volna nekem. Most -már tudsz mindent, hanem az a kérdés, mit teszünk most? - -– Tudom, mire gondolsz, – mondotta György – az édes anyád nem fog -beleegyezni ebbe a házasságba. - -Minek hazudjak, édes jó mamám, most már mindent megvallhatok, azt -mondottam nagy fölindulásomban: - -– És én akkor is feleségül veszem Annát! - -– Nem. Én sem engedem. A Weber György huga nem tolakodik senkinek a -családjába. Mi is voltunk gazdagok, László! Nem vagyok nemes, de régi jó -polgárcsaládból vagyok. Ti büszkék vagytok a nemességetekre, én is a -polgárságomra, még pedig nem kevésbbé. Hányan züllenek el közületek az -enyémhez hasonló körülmények között! S im, látod, becsületes munkával -újra fölküzdöttem magamat. Féltékenyen őriztük családunk becsületét. -Szegénység le nem térített a becsület útjáról. Édes anyámmal együtt -őriztük, ápoltuk, dédelgettük Annát s tiszta, érintetlen maradt, mint a -fehér liliom… - -Írjam-e tovább, édes jó mamám? Te számkivetettél engem és én most várom -a kegyelmet, mely két szívet tesz boldoggá. Mondjam-e, megesküdjem-e -hófehér hajadra, hogy elsorvadok bús számkivetésemben s elsorvad az a -leány is, aki ismeretlenül is oly meleg szeretettel volt irántad, a -szegény özvegynek vélt anya iránt! - - -IV. - -„Ó áldott, ó áldott a kezeírása!“ Ugy-e, igazam volt? Ugy-e, nem -csalódtam? Ugy-e, olyan jónak, nemesnek találtad őt, mint én? Csak -maradjatok Budapesten, drága jó mamám, megyek, repülök közétek! - - - - -TARTALOM. - - Uzoni Margit 3 - A nagymama 152 - A kendi papné naplója 163 - Weber Anna 177 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -18 |veszedelmbe |veszedelembe - -22 |gyöngéd szeretet |gyöngéd szeretetet - -28 |visszatutasítottak |visszautasítottak - -58 |kertben töltötttük |kertben töltöttük - -96 |beütöttt Emilia |beütött Emilia - -126 |Óh, Istenem |– Óh, Istenem - -133 |Ne beszéljünk |„Ne beszéljünk - -155 |teszek szerehányást |teszek szemrehányást - -169 |leki szépség |lelki szépség - -171 |grófné gazadasszonya |grófné gazdasszonya - -185 |ilyen bolodogok |ilyen boldogok] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UZONI MARGIT *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/66219-0.zip b/old/66219-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 7981d83..0000000 --- a/old/66219-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h.zip b/old/66219-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index f31b034..0000000 --- a/old/66219-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/66219-h.htm b/old/66219-h/66219-h.htm deleted file mode 100644 index e7052c3..0000000 --- a/old/66219-h/66219-h.htm +++ /dev/null @@ -1,6096 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Uzoni Margit by Elek -Benedek</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -h3 span.smaller { - font-size: 80%; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - -<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Uzoni Margit, by Elek Benedek</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: Uzoni Margit</p> -<p style='display:block; margin-top:0; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:0;'>Regény fiatal leányok számára</p> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Elek Benedek</div> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Illustrator: Károly Mühlbeck</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: September 4, 2021 [eBook #66219]</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div> - -<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</div> - -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UZONI MARGIT ***</div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_191">191</a>. oldalon -található.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<h1>UZONI MARGIT</h1> -<p class="center"><span class="caption-large">REGÉNY</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">FIATAL LEÁNYOK -SZÁMÁRA</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">BENEDEK ELEK</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">MÜHLBECK KÁROLY -RAJZAIVAL</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">MÁSODIK KIADÁS</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1908</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER -KIADÁSA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">Andrássy-út -10.</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small"><i>Minden jogot -fenntartunk.</i></span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP -NYOMDÁJA</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h3><span class="smaller">ELSŐ FEJEZET.</span><br /> -Margit levele az íróhoz.</h3> -<p>Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány -voltam, mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok -most, hogy könyvem utolsó oldalára írom: <i>vége</i>. Igen, vége. A -könyv betelt s annak, mit életemből regénynek, vagy legalább -regénybe illőnek nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem -vagyok még harminc éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én -ifjuságomnak, melynek egén többször borongott gyászfekete felleg, -mint ahányszor verőfény mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. -Ábrándokkal, reményekkel teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan -éjszakákon visszasír a szívem… Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, -szép ifjukor elmult, elenyészett, nem maradt egyéb belőle e -könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel közöltem örömet, -bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen megőrizte -szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe dobjam -őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló -előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe -dobom, tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, -aki nem érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való -ujjongását s ugyancsak semmiségeken <span class="pagenum"><a name= -"Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> való kétségbeesését, s -szánakozva mosolyog rajtam vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a -lobogó lángok: dobd közénk, ne habozz! Ime, láthatja, uram, a -kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe teszem le könyvemet. -Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé bocsátásra érdemes, a -fiatal leányok lelkét, szívét nemesen termékenyítő, ne engedje -nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a példaadót. Öntse -irodalmi formába <span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span> az én dadogásomat. Nem hiúság, nem -szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem -az én nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet -alkonyán, a véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de -meleg kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én -dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a -magyar leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli -Katalin tanulságos életének megírásával.</p> -<p class="right">Igaz híve:<br /> -<i>Uzoni Margit</i>.</p> -<div class="figcenter" style="width: 378px;"><a href= -"images/i001hq.jpg"><img src="images/i001.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<h3><span class="smaller">MÁSODIK FEJEZET.</span><br /> -Az író az olvasónak.</h3> -<p>Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot -teszek arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő -nemes szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész -regény. Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem -gondolt a nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez -a pongyolaság! Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény -kedvességéből, de mégis teljesítem Margit kívánságát: a magam -tollával írom meg az ő regényét, de úgy, hogy valóképpen ő az -elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak.</p> -<h3><span class="smaller">HARMADIK FEJEZET.</span><br /> -Margit búcsúzik a gyermekkortól.</h3> -<p>… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig -azt hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s -én. Mind a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó -<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> -édes apámat. Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; -akinek én a nyakát egy nap százszor is átfontam, halovány arcát -pirosra csókoltam. Ő mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, -hogy sírva fakadtam.</p> -<p>– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány -ujjaival simogatta arcomat, fejemet.</p> -<p>– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy -meghalsz. Ó apám, hogy gondolhatsz ilyet!</p> -<p>Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta -volna: lám, ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem -halálos. Mind alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is.</p> -<p>Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor -mondotta édes anyámnak:</p> -<p>– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől -remélhetünk…</p> -<p>Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni -kezdett velem a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága -jó édes apám ott ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, -hogy mi vette el eszméletemet.</p> -<p>– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis -babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk -piros, mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, -te. Ugy-e az én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, -hogy legyen, akit becézzek?</p> -<p>Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a -kezét, ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig.</p> -<p>Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. -István bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a -vállára s nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki -hat évvel idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt -a pajkosságáról, <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span> szelességéről, csípős nyelvéről, a -legzajosabb kedvéből hirtelen csapott át a kiállhatatlan -rosszkedvűségbe, de engem még ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle -sokat betegeskedő gyermeknek, csunya szokásaim voltak. A kávét nem -ittam meg, ha a cukrot jó magasról nem dobták bele.</p> -<p>– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a -kávéhoz, míg egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más -nem, Róza engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család -dalos madara, esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott -el. Az édes anyám szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző -asszony, (pedig mily meleg szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő -fejcsóválással fogadta kényeztetésemet, holott voltaképen ő is -kényeztetett.</p> -<p>Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő -gyermekek, nem titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban -s gyakran mondták: ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez -is kényeztetés volt. Vagy vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem -testben, egészségben, formaságban, – elmém elevenségében pótolta -ki? Egy bizonyos: sok mindent leolvastam szüleim, testvéreim -arcáról, mit ők nem tettek fel rólam, bármily okosnak tartottak is. -Leolvastam a hallgatólagos megállapodást: kényeztessük szegénykét. -Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert beteges, vézna, kinek ha -napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha egy-egy talpraesett -mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének elfordulni s -kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős, egészséges!? -Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja az -egész házat?</p> -<p>Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két -fiatalember jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik -Adorján Dénes ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs -kálvinista pap: az Ágnes <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span> jegyese volt. Édes apám, bár alig birt -állani a lábán, fölkelt s az asztal körül sétálgatott velem.</p> -<p>– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom -rátok, mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, -kicsike, összelapulnál? Mi?</p> -<p>A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a -kertbe. A gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági -boldogság fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem -volt itt: ő a szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek -igéjét. Mert pap ő is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. -Apáról fiúra öröklődött Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette -édes apámat a gondolat, hogy <i>két leánya</i> közül egyet pap vesz -el feleségül. Igen, két leánya közül. Tudom, bizonyosan tudom, hogy -engem nem nézett férjhez menendő leánynak…</p> -<p>Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az -arc, melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött -kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már -meghalhatok. Két leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A -fiam pap… Aztán hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági -fényre felleg borult volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen -nem fogják, összeesik. Alig hallhatóan rebegte:</p> -<p>– Fázom. Vezessetek be.</p> -<p>Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, -édes jó apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te -koporsódba!</p> -<p>… Akkor éjjel meghalt az édes apám.</p> -<p>S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a -gyermekkortól. Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a -bohó, a gondtalan gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi -napon fogtam el az utolsó pillangót…</p> -<p>A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. -<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> A -derék, becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő -„aranyszáju“ papjokat, könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s -mikor észrevették úti készülődésünket, szinte erőszakkal akartak -itt tartani. Kérve-kérték édes anyámat:</p> -<p>– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot -hozunk. Itt megmaradhatnak békében.</p> -<p>De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden -csekélység a felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg -szívének érzelmeit szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most -folyton könnyezett. István bátyánk, ki ekkor még nem volt házas -ember, könyörögve hívott az ő falujába, az ő parókhiájára.</p> -<p>– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén!</p> -<p>– Hát legalább Margitot adjátok nekem!</p> -<p>Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el -akart volna rabolni.</p> -<p>– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg -férjhez megy.</p> -<p>Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. -Megszakadt volna a szívem, ha most el kell tőle válnom.</p> -<p>Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi -jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s -anyám. Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már -hajnalban talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, -mérték a tejet a kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, -a hol most lakunk. Egy kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem -kellett félnünk a nyomortól, főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? -Róza és Ágnes – férjhez megy. Akkor ketten maradunk: anyám s én. -Mibe kezdjünk? Ugyan mibe?</p> -<p>– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. -Fogadjunk szállást. Velünk lesz az Isten. <span class= -"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span></p> -<p>Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi -falum! Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem -látlak többé, hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé -tarka pillangóidat, virágos mező! Nem szedem többé -gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem kérdik többé ezek a jó -falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám, nem beteg-e? Ó, de -halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem ébreszt fel többé -az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves falusi -idilleknek vége, vége!</p> -<p>… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, -minden utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A -földszintes ház ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A -felső szomszédunk egy mindig részeg fazekas mester, az alsó -szomszédunk csizmadiamester, ki egész nap lábszíjazza az inasait. -Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert virágos gyümölcsfáival, -illatos orgonabokraival, virágágyaival? Örüljünk, hogy egymagunk -lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még nagy is nekünk. Még -olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja, mit hoz a -jövő?</p> -<p>Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell -halnom vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit -megeszem. Mert szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az -anyám sírva fakad. És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára -erőszakolja a jókedvet, bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra -felvidámítson. Aki, hogy beköltöztünk a városba, az első reggelen, -szeretettel nézett rám, miközben magasra emelte a cukorszeletet: – -belecsubbantsam a kávéba?</p> -<p>– Ne, ne, – tiltakoztam én, – ennek vége! Többé ne becézz… -<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span></p> -<h3><span class="smaller">NEGYEDIK FEJEZET.</span><br /> -Gyászra gyász következik.</h3> -<p>Adorján Dénesnek és Rózának szentelem e lapokat. Ez a csöndes, -kevés beszédü ifju, valóságos ellentéte Rózának, ennek a „rossz -nyelvü“, szókimondó, mindent meglátó leánynak. Hét ördög lakik -Rózában s a hét ördög mellett egy nagy szív. Az emberek -viselkedésében a legapróbb félszegség sem kerüli el éles szemét, ki -is gúnyolja szemtől-szembe, de annyi kedvességgel, hogy soha még -senki sem tudott rá megharagudni. Gyermekészszel csodáltam, hogy ez -a két ellentétes természet meg tudta egymást szeretni. Ma már nem -csodálom. Dénes alig egypár évvel volt idősebb Rózánál s -gyermekkori barátságból fejlődött ki szerelmök. Kálvinista pap volt -Dénes apja is, épp a szomszéd faluban s az Adorján és Uzoni -gyerekek gyakran összejöttek. Évek során együtt játszottunk a -vasárnap délutánokon, hol nálok, hol nálunk, de csak később, mikor -Dénes már nagy diák volt s Róza serdülő leány, vettük észre, hogy -kölcsönös érzelmök több a barátságnál. Házunknál sok fiatalember -fordult meg. Szívesen jöttek a városból az egyszerü papi házba, hol -– úgy látszik – igaz melegséget s mesterkéletlen jókedvet találtak. -Na – és pompás tejfölös csirke-paprikást. Mind élvezték Róza kedves -pajkosságát, de senki sem udvarolt neki komolyan: tudták, hogy Róza -szíve már rég el van jegyezve Adorján Dénesnek. Úgy tetszett nekem, -hogy az egész világ szeretettel nézi e valóban ideális frigy -szövődését. Mintha az egész világ egy érzelemmel vallotta volna: -ezek igazán illenek egymáshoz. Éppen azért, mert az egyik nagyon -eleven, a másik nagyon csöndes.</p> -<p>Már valóságos jegyesek voltak, mikor Damokos Balázs a házunknál -először megjelent. Akkor már – <span class="pagenum"><a name= -"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> mint később kiderült – -szerette Ágnest. Egy fillér-estélyen lobbant a szíve szerelemre, -hol Ágnes népdalokat énekelt. Nem volt iskolázott a hangja, de üde, -lágyan csengő, szívhez szóló. Ez a hang ejtette rabul Damokos -Balázs szívét. Ez hozta el őt a mi házunkhoz. Róza már az első -negyedórában tisztában volt a tiszteletes úrral. Dénessel együtt -jöttek. Mintha csak testvérek lettek volna. Magas, karcsú alak mind -a kettő. Az arcukban is volt némi hasonlatosság s a természetökben -is. Épp oly csöndes, kevés beszédü Balázs is, mint Dénes. Szelid -lelkü, igazi pap, de mintha férfiasabb lett volna mégis, mint -Dénes. A szót Róza vitte egész délután, a vacsoránál is. Mintha már -meg is kérte volna az Ágnes kezét s mintha ő lett volna a ház feje, -aprójára kikérdezte a tiszteletes urat.</p> -<p>– Szép-e a kertje?</p> -<p>– Elég szép. Persze egy kissé gyomos.</p> -<p>– Na, Ágnes, ott majd gyomlálhatsz…</p> -<p>– Róza! – szólt rá feddően, haraggal, az édes anyám.</p> -<p>Szegény apám nevetett. Ágnes arca lángba borult s kiszaladt. -Közben a paprikás-csirkéből a jobb falatokat – tiszta -szórakozottságból – mind Róza szedte ki. A tiszteletes úrnak bizony -csak a csirkék szárnya meg a háta maradt. Anyám majd elsülyedt -szégyelletében, de nem szólhatott. Hanem mikor a vendégek elmentek, -alaposan megmosták Róza fejét. Hogy mennyire használt a nagy mosás, -kitünt a következő vasárnap. Most már Róza le sem ült az asztalhoz. -Ő volt a „fennjáró“. Ő hordta körül a tálat. És mondá Damokos -Balázsnak, elébe tartván a tálat:</p> -<p>– Kedves tiszteletes úr, a multkor nagyon megszidtak maga miatt. -Az Isten áldja meg, válassza a combját meg a mellét.</p> -<p>S ő maga adta Balázs tányérjára a legjobb falatot.</p> -<p>Jaj, szegény anyám és mink valamennyien! De <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> végre is -egy pillanatnyi kínos hallgatás után – nevetésbe törtünk ki mind. -Balázs nevetett a legjobb ízűen.</p> -<p>Róza a vendégek távozta után ugyan megint részesült a -fejmosásban, de hát őt már megjavítani nem lehetett. Ami a szívén, -az a nyelvén. S nagy szeleburdiságában sohasem gondolta meg, hogy -vannak családi dolgok, miket idegeneknek nem szükséges tudniok. De -viszont most is jóra vezetett a szókimondása. Damokos Balázs -nekibátorodott. Úgy látszik, szívesen látják, ha Rózát alaposan -megmosták, amiért elszedte a jobb falatokat. <span class= -"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> S -csakugyan jól érezte: egy hónap mulva már Ágnes és Balázs boldog -jegyesek valának.</p> -<div class="figcenter" style="width: 382px;"><a href= -"images/i002hq.jpg"><img src="images/i002.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Még csak most volt elemében Róza. Kedves páthosszal -mondotta:</p> -<p>– Ó, édes jó anyám, de boldog lehetsz te! Egyszerre két -leányodtól szabadulsz meg!</p> -<p>És nem szünt meg az évődése.</p> -<p>– Végre a familiánkba beleházasodik egy ügyvéd. Ügyetlen, az -igaz, de mindegy. Elég volt már a papokból. Az egész nemzetségünk -csupa tiszteletes úr. Végre lesz köztünk egy tekintetes úr is. S -ezt nekem köszönhetitek, nekem!</p> -<p>– Hogy a kakas rúgjon meg, te nagy száju, – mondotta apám, ki -sohasem tudott szigoru lenni a lányai iránt s az efajta -csacsogásokon úgy a szívéből kacagott, hogy a könnyei is -kicsordultak.</p> -<p>Ime, erre a derűs képre borult a gyászfekete fátyol: apám -halála.</p> -<p>S jaj, mi következik még ezután!</p> -<p>Még fél esztendeje sincs, hogy drága jó apámat eltemettük, -tetszett az Úrnak, hogy újra gyászba borítson: Adorján Dénes ott -fekszik egy hóborította sírhalom alatt!</p> -<p>Te jó Isten, kinek szolgálatában öregedett meg annyi ősöm, mivel -érdemeltük meg e szörnyü csapást!? Nem lázadott föl szívünk, mikor -magadhoz szólítottad a Te szolgádat, a mi jó édes apánkat. Bár a -természet rendje szerint még sokáig élhetett volna, öreg ember -volt, kínos betegség gyötörte s meghalván, maradt legalább egy -csöpp enyhülése szívünknek: nem szenved többet! De Dénes ifju volt, -erős, szíve tele volt egy szép élet reménységével, ott állott a -földi menyország küszöbén, miért nem engedéd, hogy átlépje -azt!?</p> -<p>Nem, nem! Csendesülj, szívem, ne háborogj! Imádkozzunk a meghalt -ifju lelki üdvösségeért s az én drága <span class= -"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> Rózám -életéért. Dénes a föld alatt, Róza élet és halál közt! Itt ülünk -ágya mellett, virrasztva fölötte a hosszu téli éjszakákon: anyám, -Ágnes és én.</p> -<p>Ágnes már asszony. Nagy csendben volt az esküvője. De itt van -velünk: Róza ágya mellett tölti házasságának első heteit.</p> -<p>Nem akarom hinni, hogy Dénes meghalt. Nem akarom hinni, hogy -Rózát elveszítsük. Miért, hogy Róza haljon meg s miért nem én!? Én, -kinek a szellőfúvás is megárt, a folyton betegeskedő teremtés!?</p> -<p>Nem tudom rendezni gondolataim zűr-zavarát. Hogy is történhetett -Adorján Dénes halála? Bálban volt. Reggelig táncolt. Másnap már -erősen köhögött. Aztán vért hányt. De ennek már egy éve. Jött a -nyár s elmúlt a köhögés. Aztán jött az ősz, a hideg, nyirkos ősz s -Dénest újra előfogták a köhögési rohamok. És sorvadni kezdett -megdöbbentő, szivetszaggató gyorsasággal. És egyszerre csak ágyba -szögezte a halálos betegség. És éjjel, késő éjjel, bezörgettek -ablakunkon.</p> -<p>– Mi történt?</p> -<p>– Oh, Istenem, Dénes… igen, Dénes… meghalt…</p> -<p>Róza eszméletét veszítve hanyatlott vissza ágyába. Alig volt -eszméletnél, míg Dénes a ravatalon feküdt. A harangok zúgására -ébredt föl egyszer, hogy újra elaléljon. S mi csak egy göröngyöt -sem dobhattunk Dénes koporsajára. Balázs mondott imát a sírja -felett…</p> -<p>Imádkozom én is.</p> -<p>– Uram, könyörülj meg rajtunk! Tartsd meg nekünk Rózát!</p> -<p>Róza hallja könyörgésemet s fájdalmasan mosolyog. Alig -hallhatóan rebegi:</p> -<p>– Ne az életemért, a halálomért imádkozz… ha szeretsz! -<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span></p> -<h3><span class="smaller">ÖTÖDIK FEJEZET.</span><br /> -Uj életre készül Róza is, Margit is.</h3> -<p>Isten meghallgatta szüntelen való könyörgésünket: Róza -meggyógyult. A halálmadár, mely egész télen ott huhogott kicsi -fészkünk fölött, a tavasz nyiltával – elröpült. S hogy megjöttek a -verőfényes, langymeleg tavaszi napok, egy-két órát kiülhettünk a -szűk udvarra, melegedni a nap bizsergető sugaraiban. Aztán mint a -repülést próbálgató madárfiókák, tovább-tovább röppentünk, azaz -hogy mendegéltünk. Egy bájos, illatos májusi napon már ki is -jutottunk a rétre, a Küküllő mellé. Ott sétálgattunk föl s alá a -folyó partján, meg-megálltunk s a csendes folyóvíz tükrébe mélázva -merült tekintetünk. Vajjon mit gondoltunk e pillanatban? Azt -hiszem, egyet, de hogy mit, azt egyikünk sem merte volna elmondani -a másiknak. A halál gondolata járt Róza lelkében. Az enyémben is. -De önkéntelenül megragadtuk egymás kezét, mint akik bűnös -gondolaton érik magukat. Hallani véltem a mennyei szózatot: -Örüljetek az életnek, mely sok bánat közt sok örömet is tartogat -azok számára, kiket a nehéz csapások sem rendítenek meg Istenben -való hitökben. Az isteni gondviselés rendelései beláthatatlanok s a -gyarló ember néha akkor lázad fel ellene, mikor valóképpen a -legnagyobb jóban részelteté.</p> -<p>Hosszu hallgatás után Róza megszólalt:</p> -<p>– Tudod-e, kicsike, mi terv fő a fejemben?</p> -<p>– Tudom.</p> -<p>Róza meglepődve nézett reám.</p> -<p>– Tudod?</p> -<p>– Igen, tudom. Meghalt a jegyesed s azt hiszed, többé nem akad -ifju, aki elfeledtesse az ő emlékét.</p> -<p>– Tovább, tovább. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span></p> -<p>– Nem mégy férjhez soha. De ha nem mégy, valamely foglalkozás -után kell látnod. Ez fő a te fejedben.</p> -<p>Róza elmosolyodott. Az első mosoly, mit láttam ősz óta.</p> -<p>– Kicsike, neked ördögöd van. Beláttál a lelkembe. Úgy van, -valami foglalkozás után kell látnom. Lám, de jó volt, hogy -megtanultam a szabást s varrást. Emlékszel, hogy Ágnes is, meg én -is, kezdetben mennyit zúgolódtunk magunk közt, mikor édes anyánk -Johanka nénihez adott tanulásba! Irígyeltük a volt -iskolatársainkat, kik, amíg mi a gép fölött görnyedeztünk, a -sétatéren csevegtek, nevetgéltek… Egyik-másik le is nézett talán… -Mit kezdenénk most e tudományom nélkül?</p> -<p>– Igen, nekünk dolgoznunk kell, – mondtam én.</p> -<p>– Nekünk? Hát te mit akarsz dolgozni, kicsike? Nem neked való a -szabóskodás.</p> -<p>– Tudom, én tanulni akarok. Elhatároztam, hogy tanítónő -leszek.</p> -<p>– Ugyan, kicsike! Hát azt hiszed, hogy anyánk elereszt téged -maga mellől?</p> -<p>– El kell hogy ereszszen. Jól tudom én, hogy mi szegények -vagyunk. Annak a kis birtoknak a jövedelméből meg nem élhetünk. -Apránként elfogy s akkor aztán a testvéreim tartsanak el? Soha!</p> -<p>– Eh! Te gyönge vagy a tanulásra. Te itt maradsz velünk. -Eltartalak téged a két kezemmel. Téged is, anyámat is.</p> -<p>Mondtam én:</p> -<p>– Hiába ne vesztegessük a szót, Róza. Anyámnak elég az ő kis -jövedelme. Még nekünk is tud juttatni valamit. Amit te dolgozol, -magadnak dolgozod. De én is meg akarom keresni a magam kenyerét. Ha -aztán megszerzed te is, megszerzem én is: legyen minden darab -kenyerünk közös, nem bánom. Ugy-e, te sem? Meglásd, mily édes lesz -majd minden falat. Mi szereztük! És nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> kérdezzük: -melyik mennyit szerzett. Dolgozunk és – szeretjük egymást. Mi kell -még?</p> -<p>Ó, Uram, áldassék a te neved, most már látom, most már hiszem, -hogy Róza meggyógyult. Megcsillant újra az ő kedvesen csúfolódó -természete. Most először annyi idő multán! Igen, Róza ezt mondta az -én bölcselkedésemre, kenetes hangon, mint ahogy Johanka néni -szokott beszélni, ki maga is özvegy papné volt:</p> -<p>– Kicsike! Eddig is tudtam, hogy bölcs vagy, de ennyire mégsem. -Ily bölcs leányzó vaj’ léphet-e más, mint a nevelés és oktatás -tövises útjára? Igen, te nagy dolgokra vagy elhivatva…</p> -<p>Itt megakadt Róza.</p> -<p>– Beszélj, beszélj! – biztattam kimondhatatlan örömmel, hogy -feltámadni láttam újra a régi Rózát.</p> -<p>– Hát beszélek, kicsike, – s becéztetve veregette az arcomat, -mint valami kis babának. – Ugy-e, valami ősz öreg ember jelent meg -álmodban s az szózatolt: leányom, ne törődj testednek -gyöngeségével, a fő, hogy erős a lelked s nagy te benned a -tudomány. Eredj, tanulj és tanítsd hazádnak jövendő nemzedékét. S -ha netalán veszedelembe jutnál, itt ez a síp, neked adom s fújj -bele. Én ott leszek melletted!</p> -<p>Össze-vissza öleltem, csókoltam Rózát. Talán sohasem volt oly -kedves, aranyos, mint e pillanatban. A gúnyolódásból kiszivárgott -jó szivének melegsége! Éreztem, hogy bár ellene beszél most az én -tervemnek, valójában helyesli azt. Most aztán elárultam neki, amit -eddig titkoltam anyám előtt is, előtte is: hogy én már beszéltem is -az én tervemről Mózsi bácsival.</p> -<p>Ki ez a Mózsi bácsi? Vajjon ki sejt e név alatt – tanfelügyelőt? -Mózsi bácsi régi jó barátja volt apámnak s az egész családnak. Némi -rokonság is volt köztünk. Afféle régi szabásu úriember, meleg -kedélyü, barátainak bánatában, örömében résztvevő, érettök minden -áldozatra kész; inkább kálvinista papot mutat a <span class= -"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> -megjelenése, mint tanfelügyelőt s jóformán az egész városnak Mózsi -bácsija ő.</p> -<p>Mózsi bácsi nagyon helyeselte a tervemet, sőt magára vállalta -azt is, hogy édes anyámat is megnyeri annak. Többet is igért: ő -maga visz el a tanítónőképzőbe s „kijárja“, hogy ingyenesnek -vegyenek föl. A saját leányát is viszi, de… Majd megírom később, -mit jelentenek e gondolatjelek. Hanem arra nem gondoltam, -<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> hogy sétánkból haza térve, nálunk -találjam Mózsi bácsit. Szinte észrevétlen léptünk be, épp abban a -pillanatban, mikor Mózsi bácsi élénken, mondhatnám, lelkesülten -fejtegette, hogy ma már más világ van, mint az ő ifjuságukban; -szükséges, hogy a leány is szerezzen valami kenyéradó diplomát. Ha -nem lesz rá szükség, annál jobb; de ha szüksége lesz, -megbecsülhetetlen kincs az a diploma.</p> -<div class="figcenter" style="width: 416px;"><a href= -"images/i003hq.jpg"><img src="images/i003.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Igaz, igaz, – hagyta helyben édes anyám.</p> -<p>– Na, hugom, viszlek! – e szavakkal fogadott Mózsi bácsi s csak -úgy ragyogott az arca az örömtől, hogy meggyőzhette édes -anyámat.</p> -<p>Anyám nem fojthatta el könyeit s gyöngéd szemrehányással mondta -nekem, miközben a szokottnál melegebben ölelt meg:</p> -<p>– Te rossz leányka, te. Hát összeesküdsz az édes anyád -ellen?</p> -<p>– Édes jó anyám! Bocsáss meg! Azt akarom, hogy ne legyek -terhedre sokáig…</p> -<p>– Úgy, úgy, igaza van a leánykának. Bárcsak minden leány így -gondolkoznék, – áradozott Mózsi bácsi. – Még e héten elküldjük a -folyamodványt. A felvételi vizsgára magam viszem el. Ellát is -elviszem, az én leányomat. Téged is elvinnélek, – fordult Rózához – -de…</p> -<p>Mondta Róza szomoru mosolygással:</p> -<p>– Én már egy kicsit kivénültem a tanulásból, Mózsi bácsi. Aztán -csak nem hagyjuk egészen magára az anyánkat. Mi már együtt -maradunk, amíg élünk, úgy-e, édes anyám?</p> -<p>Erre már nem volt szava sem anyánknak, sem Mózsi bácsinak. -Összenéztek s láttam, hogy Mózsi bácsi szemében is könny csillant -meg.</p> -<p>Később valamit dünnyögött Mózsi bácsi: no, no… igen, igen… -Hiszen majd meglátjuk…</p> -<p>Vette a kalapját és búcsúzott.</p> -<p>S hogy eltávozott Mózsi bácsi, sokáig szótlanul ültünk -<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span> a kis szobában. Aztán egyszerre mind a -hárman kezünkbe temettük arcunkat s csöndes zokogásban tört ki mind -az a sok bánat, keserűség, mit egymás elől eddig félve -rejtegettünk.</p> -<p>Ekkor éreztem először, hogy a legnagyobb jótétemény, melyben -Isten részelteté a bánatba merült szíveket: a könny. A sírás. Úgy -megkönnyebbült a szívünk, hogy csöndben, senkitől nem látva, nem -hallva, kisírhattuk magunkat.</p> -<p>Korán pihenni tértünk. Anyám, mielőtt maga pihenni tért, -ágyamhoz jött s végtelen szeretettel simogatta meg arcomat.</p> -<p>– Tehát tanítónő leszel… Itt hagyod Lila mamát… jó, jó. Aludj. -Álmodj szépet… Jó éjszakát.</p> -<h3><span class="smaller">HATODIK FEJEZET.</span><br /> -Az első lépés.</h3> -<p>Nagy emeletes ház a lakásom. Közvetlen alatta szalad el a nagyon -szűk mederbe szorított Szamos. Egyedül állok a becsukott ablak -mögött; szívemet sajogtatja még a válás fájdalma, arcomat égeti még -édes anyám, testvéreim csókja, könnye. E pillanatban azt sem tudom, -merre szalad ez a folyó. Keletre, az én hazám felé, vagy más -irányba? Mintha mindent elfeledtem volna, amit eddig tanultam. -Önkéntelen suttogtam: merre szaladsz, Szamos vize? Állj meg, állj -meg egy pillanatra, hadd üzenek édes anyámnak, aki most könnyeit -hullatja érettem; Rózának, ki varrógépje fölé hajolva űzi bús -emlékeit, de hiába űzi: lelke ott imbolyog a temetőkertben; -Ágnesnek, ki ezen a verőfényes őszi napon a papi kertben talán épp -szedi a piros páris almát s bizonynyal felsóhajt: Istenem, ha most -egy kosár almát Kolozsvárra röpithetnék! És Istvánnak, kitől el sem -búcsúzhatám. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span></p> -<p>Itt ebben a rengeteg nagy házban engem még egyetlen leány sem -szeret. Egyedül Janka néni, ez az áldott jó lélek, mutat irántam -gyöngéd szeretetet. Valóképen az ő meleg szívének köszönhetem, hogy -itt vagyok. Mert könnyü kimondani gyermekészszel, gyermeki -felbuzdulással: tanítónő leszek! – de lám mindjárt az első lépésnél -összeomlik az én tündérváram, ha Janka néni jóságos szíve meg nem -esik rajtam.</p> -<p>Forró meleg juliusi nap volt, midőn Mózsi bácsi Kolozsvárra -vitt. Egész úton bátorított: ne féljek a felvételi vizsgától. Ő nem -félt engem…</p> -<p>– Csak egy kicsit nagyobb, egy kicsit erősebb volnál, – szaladt -ki ajkán a rejtegetett aggodalom. – Ez az ugrifüles, – fordult -Ellához, a leányához, – na, ennek, tudom, nem mondja a doktor: -untauglich! Csak aztán a tanárok ne mondják!</p> -<p>Mondtam én:</p> -<p>– Én nem féltem Ellát. Magamat sem. A doktortól…</p> -<p>Mózsi bácsi közbe vágott:</p> -<p>– Attól se félj, hugom. Végre is, gyönge vagy, de nem beteg. -Igaz-e?</p> -<p>– Gyönge sem vagyok, Mózsi bácsi. Oly erősnek érzem magamat!</p> -<p>– Nos, hogy még erősebb légy holnap, feküdj le. Te is Ella. -Aludjatok.</p> -<p>Ő maga egy sarokban meghúzódott s minket lefektetett. Ella -csakhamar el is aludt. Az én szememre nem jött álom. Szánalmas -színben léptem át reggel az intézet küszöbét. Az udvarokon, a -folyosókon csak úgy hullámzott a sok serdülő leányka. Ott -álldogáltak a szülők, bácsik, a nénik, valamennyi szorongó arccal. -Negyven leányra van hely s több jelentkezett száznál. Ez mind -tanítónő akar lenni. Kevés a jókedvéből, a legtöbb kényszerűségből. -Ellenségekként méregetik egymást a szülők, bár sohasem látták -egymást. Irígykedve <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span> néznek azokra a leánykákra, kik előbbkelő -pártfogók kiséretében jöttek ide. A szegény még szegényebbnek -vallja magát s akinek nyolc gyermeke van, szeretné, ha -tizenkettőről mutathatna fel bizonyítványt. Mind abban bizakodik, -hogy az ő nyomorúságán megesik az igazgatónő szíve, aztán a -miniszteré s az ő leánya mégis csak bekerül az intézetbe, ha a -többié nem is.</p> -<p>Amint elhaladtunk a földszinti folyosón, az ott álldogáló -csoportok előtt, hallottam a megjegyzéseket.</p> -<p>– Tudják, ki ez az úr? Tanfelügyelő.</p> -<p>– Hát azt a leánykát minek hozza ide? Vinné a kórházba s ne -ide.</p> -<p>Belekapaszkodtam Mózsi bácsi karjába. Szédült a fejem. Nem -mertem körülnézni, csak sejtettem inkább, hogy csupa piros pozsgás -képü leányok álldogálnak itt, kiknek arcát még pirosabbra festette -az izgalom. Máig sem tudom, hogy kerültem Janka néni elé. -Ösztönszerüen csókoltam kezet s aztán, érezve, hogy egy puha kéz -megsimogatja arcomat, lassan fölemeltem tekintetemet. Végtelen -jóság mosolygott reám egy kedves szempárból; éreztem, hogy gyönge -pirosság gyúl ki sápadt arcomon, jótékony melegség áradt szét -minden tagomban.</p> -<p>– És magácska tanítónő akar lenni? – csendült meg lágy, meleg -hangja.</p> -<p>– Az akarok lenni.</p> -<p>– Igen, az akar lenni, – vette át a szót Mózsi bácsi. – Nem -bánom, ha az én leányomat nem is veszik föl, csak ezt a kis leányt -vegyék föl, nagyságos asszonyom.</p> -<p>Janka néni meglepődötten nézett Mózsi bácsira, arca vidám -mosolyra derült a szokatlan szavak hallatára.</p> -<p>– Mondhatom, az első apa, kitől ilyesmit hallok. Legyen nyugodt, -tanfelügyelő úr, ha jól kiállják a felvételi <span class= -"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> vizsgát, -rajta leszek, hogy mind a kettő bejusson az intézetbe. Nos, félnek -a vizsgától? – fordult hozzánk.</p> -<p>– Egy kicsit, – rebegtük mind a ketten.</p> -<p>E pillanatban nyilt az ajtó s magas, barna, szemüveges úr lépett -be.</p> -<p>– Isten hozta, doktor úr, – üdvözölte Janka néni a belépő urat s -az én arcomról egyszerre eltünt az a gyenge pirosság, mintha egy -hideg kéz letörülte volna.</p> -<p>– Nemde, kezdhetjük a vizsgálatot, nagyságos asszonyom? – -kérdezte a doktor.</p> -<p>– Ime, itt az első „prepa-jelölt“, – mutatott rám mosolyogva -Janka néni, de ugyanabban a pillanatban láthatóan megijedt. Hozzám -lépett, gyöngéden megfogta a kezemet. Reszkettem, mint a -nyárfalevél. – Na, na, ne féljen, kicsikém, nem eszi meg a doktor -bácsi. Jó ember ő. Ugy-e, doktor úr, ön jó ember? – fordult a -doktor felé s olyan pillantással nézett a doktorra, melyben benne -volt e kérés: ne szomorítsa meg ezt a szegény gyereket!</p> -<p>Félve emeltem szememet a doktorra, de látva, hogy arca nem oly -rideg, minőnek első tekintetre véltem, összeszedtem magamat s -bátran néztem a szemébe. S mintha újra kigyult volna arcomon az a -gyönge pirosság. A doktor megsimogatta arcomat, s jókedvűen mondta: -na, mosolyogjon.</p> -<p>Nem tudtam elképzelni, hogy mért kivánja ezt, s önkéntelen -elnevettem magamat.</p> -<p>– No lám, csak ezt akartam. A fogai épek, egészségesek. -Mondhatnám: szépek. Most már csak az a kérdés, hogy van-e jó -étvágya?</p> -<p>Az orrom hegyére tette a mutató ujját s komolyságot erőltetve -mondta: őszinte feleletet várok.</p> -<p>– Mostanában gyönge volt az étvágyam…</p> -<p>Mózsi bácsi közbe vágott:</p> -<p>– Nem csoda, kérem, igazán nem csoda. Sok bánat érte szegényt -mostanában. <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= -"Page_25">-25-</a></span></p> -<p>E szavakra arcomat ellepte a könny, s csöndes zokogással -borultam Mózsi bácsi széles mellére.</p> -<p>– Na, csendesüljön, kedvesem, – csitított Janka néni. A jó -doktor is úgy szívéből vígasztalt. – Majd megjő itt az étvágya. A -sok leány közt elfeledi a bánatot. Nemde, nagyságos asszony?</p> -<div class="figcenter" style="width: 292px;"><a href= -"images/i004hq.jpg"><img src="images/i004.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Hát fölvesznek? Csakugyan beválok? – kérdeztem mohón s nagy -buzgalommal törültem a könnyeimet. <span class="pagenum"><a name= -"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p> -<p>– Ha a másik vizsgálat is sikerül, – mondotta Janka néni, – én -melegen ajánlom a kegyelmes úrnak.</p> -<p>– Arról a másik vizsgálatról kezeskedem, – áradozott lelkesülten -Mózsi bácsi s úgy feldicsért, hogy a szégyentől forró melegség -perzselte arcomat.</p> -<p>– No lám, – nevetett a doktor, – nem is halovány ez a kis leány! -Tauglich!</p> -<p>Ellával hamar végeztek. Csupa élet, erő, üdeség volt ő. Istenem, -mily boldogan léptünk ki a folyosóra, pedig még hátra volt az -írásbeli, a szóbeli vizsgálat és hátra volt a miniszter. De mégis -bátrabban néztem körül a folyosón s most csakugyan láttam, hogy -valóságosan ellenséges szemekkel néznek reánk. Hallottam az irigy -megjegyzéseket: ezeket már fel is vették. – Hja, kinek Krisztus a -barátja, könnyen üdvözül. – No, lám, ez a penészvirág. Csak nem -akar tanítónő lenni!?</p> -<p>Ezt már egy leány mondotta. Visszanéztem reá. Magas, -szélesvállu, csaknem teljesen kifejlett leány volt. Arca csak úgy -duzzadott az egészségtől, de a szeme nem sokat igért. Odasúgtam -Ellának: te, jegyezd meg ezt a leányt. Fogadjunk, hogy szörnyü -buta.</p> -<p>– Miről gondolod? – kérdezte Ella.</p> -<p>– A szeméről. Nézd csak – buta és irigy.</p> -<p>Kimentünk az udvarra. Mózsi bácsi sok ismerőssel találkozott. -Volt köztük végzett földesúr, kishivatalnok, pap, tanító (különösen -tanító sok), aztán özvegy asszonyok, többnyire ezek is tanítók -özvegyei, s ezek mind közrefogták Mózsi bácsit s mint valami Istent -kérték, hogy támogassa őket.</p> -<p>Megható megalázkodással mondta egy özvegy tanítóné:</p> -<p>– Vegyen engem is kegyes pártfogásába, nagyságos uram. A -nagyságod leányát, tudom, felveszik, de talán felvehetnék az -enyémet is. Hat gyermeket nevelek kétszáz forint nyugdijacskámból. -Ez a leányka a legnagyobb gyermekem. Benne van minden reménységünk. -<span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span> Ha ő majd tanítónő lesz, nem -rongyoskodunk, nem éhezünk. De ha ingyen vennék fel, nagyságos -uram, teljes ingyen… Máskülönben akár ne is vegyék fel.</p> -<p>A szívem elszorult. Hisz ez jobban rászorult a pártfogásra, mint -én. Mi csak megélnénk valahogy otthon, tisztes szegénységben. S -hány lehet itt még, a ki nálamnál sokkal szegényebb. Úgy szerettem -volna szólni Mózsi bácsinak: óh, édes Mózsi bácsi, ne törődjék -velem, pártolja a nálamnál szegényebbeket. De nem juthattam szóhoz. -Mózsi bácsi elővette a kis könyvét, egymásután jegyezte föl a -neveket, mindenkinek juttatott egy-egy jó szót s a refrén ez volt: -mindent megteszek, ami tőlem telik.</p> -<p>S ez nem volt üres igéret. Mózsi bácsi szinte kereste, kutatta a -legszegényebbeket, a kik leginkább rá vannak utalva, hogy maguk -szerezzék meg a mindennapi kenyeret. Azt a sovány kenyeret!</p> -<p>Áldott legyen Istennek szent neve: Ő megsegélt engem. A -felvételi vizsgálatom jobban sikerült, mint ahogy magam is -reméltem. Sőt annál is jobban, mint ahogy Mózsi bácsi remélte. A -szegény szülőket, kiket igazán nem hibáztatok, hogy ellenséges -szemmel mustráltak, sikerült lefegyvereznem. De ennek a -lefegyverezésnek nagy ára volt: a szívembe nyilallott a suttogva, -halkan felém röppent részvét, szánakozás.</p> -<p>– Mi kár, hogy ilyen vézna! Szegény, de hiába fog tanulni! -Megeszi a tudomány, mielőtt tanítónő lesz…</p> -<p>Hallottam a megjegyzéseket minden feleletem után s leolvashattam -az arcokról, hogy ezek mind eljegyeztek engem a halálnak. Óh, édes -jó apám! Tehát mégis férjhez megyek én is, ha máshoz nem: a -Halálhoz! Ime, már el vagyok jegyezve!</p> -<p>Ami a vizsgálatok eredményének kihirdetése után történt: -rettenetes egy jelenet volt az. Sohasem felejtem el, éljek bár száz -esztendeig. Megmérhetetlen öröm és szivethasogató kétségbeesés -megdöbbentő keveréke <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span> morajlott, zúgott a folyosón, az udvaron. -Akiket elsősorban terjesztenek föl a miniszternek a vizsgálat -sikere és szegénységük, családi körülményeik egybevetése alapján, -sírnak örömükben, egymás nyakába borulnak szülők, gyermekek; -akiknek gyermeke nincs a szerencsés kiválasztottak között, -dühöngenek, fenyegetőznek, részrehajlást, igazságtalanságot -emlegetnek.</p> -<p>– Csupa nehéz kérdést adtak az én leányomnak.</p> -<p>– Az enyém kitünően felelt s mégis csak jó osztályzatot kapott. -Megyek a miniszterhez. Nem hagyom az igazamat!</p> -<p>Szegény Janka néni s mind a tanárok, tanárnők nem győzik -vigasztalni, csöndesíteni a háborgó szülőket. Hisz ők, ha hely -volna, fölvennék valamennyit. De mikor százhusz jelentkezik negyven -helyre, – világos, hogy nyolcvanat meg kell szomorítaniok, -bármennyire fájjon nekik.</p> -<p>– S mire jó ez a fölvételi vizsga? – méltatlankodtak a -szerencsétlenek. – Napok óta itt vagyunk. A vasut, a szálló, az -étkezés: tenger pénz szegény embernek s a vége: eredj haza, a -leányodat nem veszik föl!</p> -<p>A leánykák, kiket visszautasítottak, már nem is vették a dolgot -oly komolyan. Láttam a legtöbbnek arcán, hogy szeretne tapsolni, -ugrálni örömében. Mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon, ha még -oly szegény is az az otthon. Az a nagy leány, kit még a vizsgálat -előtt megjegyeztem volt magamnak, s a kiben csakugyan nem is -csalódtam, mert oly szánalmas tudatlanságot árult el szegény, hogy -már meg is sajnáltam – amennyire el tudta rejteni a kevés tudását -is, épp oly kevéssé tudta elrejteni örömét.</p> -<p>– Oh, de jó, hála Istennek! – tört ki belőle az őszinte -öröm.</p> -<p>Később megtudtam, hogy már hallgatag el volt jegyezve a helybeli -jegyzővel, de az előrelátó szülők jobb szerették volna, ha -diplomával megy férjhez. S hátha <span class="pagenum"><a name= -"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> éppen abban a faluban -nyilnék tanítónői állás s megduplázódnék a jövedelem! A szép terv -dugába dőlt, Emilia (ez volt a leány neve) diploma nélkül fog -férjhez menni. De férjhez megy!</p> -<p>Magamra erőszakolom, hogy a nyolcvan visszautasított leány közül -Emilia az, akinek helyét elfoglaltam s ez a gondolat megnyugtat. -Hogy Emilia még kevésbbé tudná, mint én e pillanatban, hogy merre -foly a Szamos; hogy Emilia nem az édes anyjának, nem a testvéreinek -küldene üzenetet a rohanó haboktól, hanem a gernyefalvi jegyző -urnak; és hogy ez a szép erős leány itt csontvázzá aszalódnék a -titkos kesergésben, míg én jobban már le nem soványodom. Ez ellen -tesz is az áldott <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span> Janka néni. Külön kosztra fogott s a -segédtanítónő, ki az ebédlő asztalunkon elnököl, folyton diktálja -belém az ételt. Mindegyre tetten ér, hogy a villa meg a kés -mozdulatlanul hever a pecsenye mellett, tekintetem – azt hiszem – -bután mered a semmiségbe, de egyszeribe felriaszt egy erélyes -hang:</p> -<div class="figcenter" style="width: 382px;"><a href= -"images/i005hq.jpg"><img src="images/i005.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Uzoni! Mi dolog ez! Egy falat húsnak sem szabad maradni a -tányéron. Értette?</p> -<p>A leányok összesúgnak, vihognak. Ella is, mintha röstelkedve -nézne rám. Szegény Ella! Neki még nem bocsátották meg, hogy az édes -apja besegítette ezt a penész-virágot, aki iránt szemmelláthatóan -mind ahány bizodalmatlan. Szinte látom, hogy már hallgatólag -megegyeztek abban: alamuszi leányka lehet ez az Uzoni Margit. -Féljetek tőle. Meglátjátok, ez majd minden csinyünket besúgja.</p> -<p>Apám! Apám! Úgy-e, ott vagy a fényes menyországban!? Úgy-e látsz -engem? Látod, úgy-e, könnyes arcomat? Hát azt sejted-e, mit tesznek -föl a te becézett penész-virágodról? Óh, ne lássad, ne is sejtsed. -Ha látnád, ha csak sejtenéd, fölvinnél magadhoz, úgy-e bár?</p> -<p>Ne, ne! Élni akarok. Szeretetre vágyódik a szívem. Akarom, hogy -mindenki megszeressen.</p> -<p>Meg fognak szeretni. Meg.</p> -<h3><span class="smaller">HETEDIK FEJEZET.</span><br /> -Margit ideált talál.</h3> -<p>Két hónapja már, hogy itt vagyok, de még nem érzek semmi -melegséget a társaim részéről. Ha végig megyek a folyosón, vagy -belépek valamelyik szobába, hol három-négy leány van együtt, -hirtelen másra terelik a beszédet s dühös pillantásokat vetnek rám, -mert megzavartam. Hogy miről folyt a beszélgetés, arra igazán nem -vagyok kiváncsi, de ezt ki hiszi el rólam? Úgy <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> teszek, -mintha nem is láttam volna meg őket, a legtávolibb sarokban -meghúzódom, fölnyitom a könyvet, mit rendesen hozok magammal és -olvasok. De hiába merülök olvasásba, ezzel még gyanusabbá teszem -magamat. Vége a bátor, élénk beszélgetésnek s oly halkan suttognak, -hogy egy szó sem jut el a fülemhez.</p> -<p>Megelégeltem ezt a különös viselkedést s ma, a dolgozószobában, -hol négy osztálytársam bújt össze és halkan suttogott, míg én az -ablakmélyedésben olvastam, hirtelen becsaptam a könyvet s egyenesen -a suttogókhoz léptem. Meglepődve, zavartan néztek rám.</p> -<p>– Mondják, kisasszonyok, mért félnek tőlem?</p> -<p>Úgy látszik, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mert Sárosi -Magda büszkén végig mért és sértő hetykeséggel felelt:</p> -<p>– Nem félünk mi magától. Ugyan miért félnénk?</p> -<p>– Igaza van, miért félnének tőlem? Egyszerüen nem szeretnek, a -szeretetet pedig erőltetni nem lehet.</p> -<p>– Úgy van, a szeretetet erőltetni nem lehet, – kapott a szón -Sárosi Magda s nyilván arra célozva, amiről az előbb suttogtak, a -négy leány összenézett s hangosan nevettek.</p> -<p>Lángba borult az arcom, de nyugalmat erőltettem magamra s -mondám:</p> -<p>– Én a magam részéről nem is erőltetem. Csak egyre kérem: -bocsássák meg nekem, hogy gyönge, beteges és csúnya vagyok s -mielőtt itéletet mondanának fölöttem, ne sajnálják megismerni Uzoni -Margitot.</p> -<p>Szavaimnak látható hatása volt a négy leány arcán. Röstelkedve -néztek össze, valamit hebegtek is, míg végre Pál Vilma, egy sugár, -szép szőke haju, kék szemü leányka vette át a szót. Kezet nyújtott -nekem s mondá, amint következik:</p> -<p>– Hát úgy lesz, amint kivánod. Ennek a négyes társaságnak én -vagyok az „elnöke“, s elnöki hatalmamnál fogva beveszlek ötödiknek. -S most már azt is megmondom: <span class="pagenum"><a name= -"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> miért voltunk hozzád -hidegek. Kimondtuk rád első látásra, hogy irigy természetü vagy -bizonyosan s te leszel az intézet spiónja.</p> -<p>– Én irigy!? És spion!</p> -<p>Tudom, hogy így gondolkoznak rólam, de ma hallottam először -magát a rettentő szót. Szememből előtörtek a könnyek s zokogva -fordultam a falnak.</p> -<p>Kell is több ilyen süldő leányoknak, mint hogy valakit sírni -lássanak! Mind a négyen elpityeredtek, aztán öleltek, csókoltak, -mindenféle becéző nevekkel halmoztak el. No lám, mily édesen -csalódtam ezekben a leányokban! Még egy pillanattal előbb hittem, -hogy csupa rideg, kőkemény szívüek, holott olyan puha a szívük, -mint a lágy kenyér.</p> -<p>– Hát csakugyan nem irtóztok tőlem?</p> -<p>– Nem, nem!</p> -<p>– Lássátok, én nem kívánom, hogy ma még titkaitokba avassatok, -ha vannak titkaitok; – várjatok, míg megismertek. Annyit előre -mondhatok: nem vagyok olyan rossz, mint amilyen csúnya.</p> -<p>Pál Vilma megragadta a karomat, egypárszor megforgatott, aztán -kómikusan ráncba szedte homlokát, utánozva az intézeti orvost s -elvégezvén az orvosi megfigyelést, roppant komolyan mondá ki a -szentenciát:</p> -<p>– Kedveseim, ez a leányka nem is olyan csúnya, mint amilyennek -először láttuk. Igaz, hogy az arca egy kissé öreges, de ennek a sok -betegség az oka. Ellenben a szeme szép. Tudjátok, ha az én szőke -hajamhoz ily fekete szemem volna – nem adnám egy csésze habos -kávéért, pedig tudjátok, hogy azt végtelenül szeretem!</p> -<p>A leányok jóízüen nevettek Vilma véleményén, egyhangulag -elfogadták ezt.</p> -<p>– Az ám, – szólalt meg Marosi Klára, – választottál-e már -magadnak ideált?</p> -<p>– Ideált? – kérdeztem én meglepődve. – Miféle ideált? -<span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span></p> -<p>– Hát te még nem is ismered ezt az intézeti szokást? Minden -elsőéves „prepa“ ideált választ magának a harmad- és negyedévesek -közül.</p> -<p>– S mire jó ez?</p> -<div class="figcenter" style="width: 413px;"><a href= -"images/i006hq.jpg"><img src="images/i006.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Hogy mire jó? Mert – ez a szokás. Kiszemelsz magadnak egy -leányt, aki legjobban tetszik neked, hozzá mégy s megmondod neki: -kisasszony, én magát választottam ideálnak. Igyekezni fogok, hogy -mindenben kövessem a példáját: tanulásban, magaviseletben, -<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span> öltözködésben, még a járásban is. Ha búja -van: ossza meg velem. Ha sír, én is sírok. Ha nevet, én is nevetek. -Ha rosszat mond magára valaki, az nekem is ellenségem, arra én -többet jó szemmel nem nézek. Ha megosztja velem szíve titkát, -nyugodt lehet abban, hogy hétszeres lakat alatt őrzöm. Nem fogad el -imádójának? Teheti. De azt nem akadályozhatja meg, hogy „titkon -kísérjem lépteit, mindegyre híven, nem mint az árny az utazót csak -jó időben!“</p> -<p>Önkéntelen elkacagtam magamat. A könyem is kicsordult belé. Azt -hiszem, ez volt az első kacagás, mióta az intézetben vagyok.</p> -<p>– Na ez igazán nagy bolondság, – mondtam én, miután kissé -magamhoz tértem.</p> -<p>– Kicsike! – fenyegetett meg színlelt komolysággal Pál Vilma – -vigyázz a szavaidra, mert kizárunk a társaságból, mielőtt -megmelegedhetnél köztünk. Választasz ideált vagy nem?</p> -<p>– Választok.</p> -<p>– S közlöd-e velünk az ideálod titkait?</p> -<p>– A titkait? Hisz épp most tanítottál rá, hogy az ideál titkait -hétszeres lakat alatt kell őrizni!</p> -<p>– Persze! Csakhogy a mi társaságunk kivétel. Egymás között nem -szabad titkunknak lenni. Nekünk tudnunk kell, hogy ki a te ideálod -– ideálja. Csak mi fogjuk tudni öten. Te is megtudsz mindent a mi -ideáljainkról. Kezet rá!</p> -<p>Kezet adtam, bár őszintén megvallva, különösnek találtam ezt a -szövetkezést. (Mai eszemmel másként itélem meg a dolgot. Süldő -leányok ártatlan időtöltése volt ez, semmi egyéb.)</p> -<p>– És most indulj, – parancsolta Sárosi Magda, ki a szövetkezet -feje volt, – eredj kicsike s vissza se jőjj közénk, míg ideált nem -találsz.</p> -<p>Szép őszi délután volt, egyike a hosszu ősz utolsó <span class= -"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> -verőfényes, meleg napjainak s mert ezen a délutánon előadás sem -volt, a leányok nagy része kint sétált az udvaron, kettesével vagy -négyes-ötös csoportokban. Élénk csevegés, vidám nevetés, halk -dalolás vegyült össze a zeneteremből lehangzó zongorakalimpálással. -Nyilván buzgó elsőévesek lehettek, kik ezen a szép napon is -visszahúzódtak a zeneterembe s kínozták a fekete meg fehér -billentyüket. Én magamra öltöttem őszi kabátomat, mielőtt az -udvarra lementem, nemcsak azért, hogy a naplementekor hirtelen -leszálló hűvösség meg ne ártson (hogy a lelkemre kötötte ezt a -vigyázatot az én drága jó anyám!), de azért is, mert annak az -oldalzsebében föltünés nélkül elfért az én kedves verseskönyvem. -Családi ereklye volt ez a könyv. Még a nagyanyám kezdett beleírni -leánykorában az ő kedvenc költőitől: Csokonaitól, Vörösmartytól, -Kisfaludy Sándortól és Károlytól; aztán folytatta az édes anyám -Petőfivel, Tompával, Tóth Kálmánnal. Nekem is maradt még vagy -harminc üres oldal s ezt én teleírtam a legújabb költők ama -verseivel, melyeket itt-ott találtam: könyvekben, ujságban.</p> -<p>Elsárgult levelek, fakult, itt-ott elmosódott (talán -könnyáztatta) betük, magános, szomoru életem hű barátai, borongós -órák fölvidítói! Hányszor csókoltam hálásan ezeket az elsárgult -leveleket, melyekből nemcsak a nagy költők lelke szólt hozzám, -hanem hallani véltem nagyanyám, az istenfélő, kegyes lelkü vén -papné hangját s az én szomoru édesanyámét!</p> -<p>Csokonai költeménye nyitotta meg a sort: „A reményhez“ címü, ez -a felséges szép költemény, melyet nagyanyám az ő remegő hangján -annyiszor dalolt s mely e század első felében legkedveltebb éneke -volt az ifjúságnak. Miért hogy most nem dalolják?</p> -<p>Leülök egy padra, hátam mögött jázminbokrok (hová lettek a -bódító illatu fehér virágok?), óvatosan körülnézek s reszketve -húzom elő a drága ereklyét. Suttogva <span class="pagenum"><a name= -"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> olvasom az oly fiatalon -elhunyt költőnek, Lila bús szerelmesének feljajdulását:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Földiekkel játszó<br /></span> -<span class="i0">Égi tünemény,<br /></span> <span class= -"i0">Istenségnek látszó<br /></span> <span class="i0">Csalfa, vak -Remény!<br /></span> <span class="i0">Kit teremt -magának<br /></span> <span class="i0">A boldogtalan,<br /></span> -<span class="i0">S mint védangyalának,<br /></span> <span class= -"i0">Bókol úntalan:<br /></span> <span class="i0">Síma száddal mit -kecsegtetsz?<br /></span> <span class="i0">Mért nevetsz -felém?<br /></span> <span class="i0">Kétes kedvet mért -csepegtetsz<br /></span> <span class="i0">Még most is -belém?<br /></span> <span class="i0">Csak maradj -magadnak:<br /></span> <span class="i0">Biztatóm -valál;<br /></span> <span class="i0">Hittem szép -szavadnak:<br /></span> <span class="i0">Mégis -megcsalál.<br /></span></div> -</div> -<p>Miért tesz rám e költemény oly mély hatást? Hisz eddig még azt -sem tudtam: mi a remény? Volt-e reményem? Ha volt: csalt-e meg? -Van-e reményem? Mi reménye lehet egy beteges, formátlan leánynak? -Vagy éppen az, hogy nincs reményem szép, mosolygó jövendőre, azért -ragadja meg oly erősen lelkemet a költemény?</p> -<p>Tovább, tovább!</p> -<p>Gyorsan forgatok az én költőimhez, azokhoz, kiknek verseit én -írtam be. Sok van bennök is, amit még nem értek, csak sejtek édes -sejtéssel.</p> -<p>Ime Endrődi Sándor, ki sok-sok esztendőn át eped egy leányért, -mígnem diadallal vezeti oltár elé; itt a napfényes boldogságában is -borongó lelkü Jakab Ödön, Róza hű dalnoka; és itt van Reviczky -Gyula, kinek feje fölött mindig gyászfekete felhők borítják az -eget, csak nagy ritkán nyiladozik, hogy még erősebben beboruljon! -Előttem az alakja: kicsiny, csenevész, beteges ember lehet, a sír -szélén álló. Folyton a halál gondolatával <span class= -"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> vívódik, -pedig úgy szeretne élni, szeretni és szerettetni. Szegény -költő!</p> -<p>Az utolsó lapot vele zártam le. A „Talált rózsá“-val. Az -eldobott rózsáról szól a dal, a rózsáról, melyet a költő fölemel az -út porából. „Rideg kedély volt“ – suttogom a költő után, rideg, ki -ezt a rózsát eldobhatta. Pedig:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">„Ki rád tekint, forróbban -érez,<br /></span> <span class="i0">Eldobni téged, lehet-é -ez?<br /></span> <span class="i0">Jer hát ide szívemre, -jer!<br /></span> <span class="i0">Ne a hideg földön -heverj.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Pompája teljes még a -nyárnak,<br /></span> <span class="i0">S téged már haldokolni -látlak.<br /></span> <span class="i0">Ki se lehelted -illatod:<br /></span> <span class="i0">S leveleid már -hullatod.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Szegény virág! Jer, én -megértlek,<br /></span> <span class="i0">Az én szívem rokon te -véled.<br /></span> <span class="i0">A sors könyörtelen -keze<br /></span> <span class="i0">Virágkorában tépte -le.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Most hervad, mint te, -eltiporva,<br /></span> <span class="i0">Ifjan, részvétlenül a -porba’,<br /></span> <span class="i0">S nem akad senki, senki -sem,<br /></span> <span class="i0">Ki fölemelje -szelíden.<br /></span></div> -</div> -<p>Ujra, meg újra olvasom a dalt, aztán tekintetem önkéntelen a -gondosan kavicsozott útra téved. Szinte felsikoltok: fövényes -kavicsok közé nyomkodva, összetaposva hevert egy félig hervadt -rózsa. Nem álmodom-e? Ellenállhatatlan vágy ragad magával: -fölveszem a rózsát. Szegény kis virág te! Vajjon ki ejtett el? Hol -nyiltál, illatoztál, hogy kerültél ide? Visszaülök a padra s -gondosan tisztogatom a fövénytől a „talált rózsát“. – Látod, látod, -– beszélgetek vele, – akadt, aki fölemeljen.</p> -<p>E pillanatban egy kéz gyöngéden megérintette vállamat. Ijedten -néztem föl, el akartam rejteni a rózsát, de már késő volt. Egy -karcsu, magas, halovány, rendkívül érdekes arcu leány állott -mellettem. Ábrándozó <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span> kék szeme szeretettel tapadt reám, ajkán -bánatos, szelíd mosoly lebbent végig s mint valami lágy, halk zene, -olyan volt a hangja, hogy kevés vártatva megszólalt:</p> -<p>– Zavarom a gügyögésben, kedvesem?</p> -<p>– Nem, nem zavar…</p> -<p>– Maga ismeri Reviczky „Talált rózsá“-ját?</p> -<p>– Én? Honnan gondolja, kisasszony?</p> -<p>– Véletlenül meghallottam a gügyögését: Látod, látod, akadt aki -fölemeljen. Ez a gondolat abban a költeményben van. Valóban, -csodálatos eset. Épp ezt a költeményt szavalgattam magamban s magát -tetten érem, amint a talált rózsát fölveszi és gügyög vele. Ugy-e, -ismeri ezt a költeményt? Na, ne titkolja!</p> -<p>– Ismerem. Itt van a könyvemben. Utolsó oldalon.</p> -<p>– Kérem, csak egy pillanatra! – s a keze remegett, amint átvette -a könyvet.</p> -<p>Halovány arca kigyúlt, olvasván a költeményt, melyet könyv -nélkül tudott.</p> -<p>– De szép, de szép! Ez – szerintem – az ő legszebb -költeménye.</p> -<p>Leült mellém s végigforgatta a könyvet, aztán visszaadta.</p> -<p>– Ismeri Reviczkyt? – kérdezte félénken.</p> -<p>– Hogy ismerem-e? Mind a költeményét ismerem, amit eddig írt. Őt -magát nem. De előttem az alakja. Láttam az arcképét… azaz hogy -őrzöm. Első tekintetre oly közönséges az arca. De amint tovább, -tovább nézed, arca átalakul, minden vonás megelevenedik s -mérhetetlen bánatról, kegyetlen sorsról beszél. Nyomor, testi -szenvedés, sivár, örömtelen gyermek- és ifjukor, szíve -kiapadhatatlan forrása a szeretetnek, de ő szeretetre nem -talál…</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Nem akadt senki, senki -sem,<br /></span> <span class="i0">Ki fölemelje -szelíden!<br /></span></div> -</div> -<p>– Szegény költő!</p> -<p>– S tegye hozzá: szegény leány! Szegény bolond, <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> rajongó -leány! Vajjon van-e sejtelme arról, hogy míg ott a nagy város -részvétlen tömegében hasztalan keres egy szerető szívet, messze -tőle egy leány rajong érte s annyi reménye sincs e leánynak, hogy -bár egyszer kezet foghasson vele!</p> -<p>Ez valóságos vallomás volt s most, hogy e vallomást tette, tért -csak magához s ijedten nézett körül, majd megragadta a kezemet.</p> -<p>– Istenem! Mit tettem! Ugy-e nem árul el?</p> -<p>– Én!?</p> -<p>– Lám, esztendők óta hordok szívemben egy emésztő titkot s -elárulom magamat egy kis leány előtt, akinek még a nevét sem -tudom.</p> -<p>– Uzoni Margit vagyok.</p> -<p>– De szép név! Az enyém nem hangzik oly szépen. Balázs Lili az -én nevem.</p> -<p>– Én nagyon szépnek találom. Aztán mi szüksége önnek a szép -névre, mikor önmaga oly szép?</p> -<p>– Hizelgő!</p> -<p>– Nem szokásom, kisasszony.</p> -<p>– Szólíts Lilinek.</p> -<p>– Köszönöm, köszönöm!</p> -<p>– Van-e már ideálod?</p> -<p>– Már van, – mondtam s szeretettel néztem föl rá.</p> -<p>– Már van? – kérdezte kedvetlenül. – Légy hozzá hűtlen s válassz -engem!</p> -<p>– Nem tudok hűtlen lenni, – feleltem mosolyogva. – Lehet-e -tehozzád valaki hűtlen!?</p> -<p>– Ó, te édes kis csúnya bogaram, te!</p> -<p>Hevesen megölelt s össze-vissza csókolt.</p> -<p>– Úgy, úgy, szólíts csak az igazi nevemen. Csúnya bogár vagyok -én. De tőled hallva, oly jól esik.</p> -<p>– Tehát nem haragszol, hogy csúnyának talállak? Azaz, hogy… – s -kedves fontoskodással vizsgálta arcomat. <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p> -<p>– Sohse fáraszd magadat, édes Lili, az én arcomon nem találsz -szépséget.</p> -<p>– Csalódol. Külön-külön annyi szép és érdekes vonás van rajtad, -csak jól meg kell figyelni az arcodat. Az ajkadon van valami kedves -kaján vonás…</p> -<p>– Mondjad egyszerűen: kaján.</p> -<p>– Nem, nem! Kedves kaján. Te az a leány vagy, ki első látásra -észre veszel máson minden félszegséget, visszatetszőt s akkor kiül -az ajkadra valami kaján mosolygás. De ezzel nem ártasz senkinek, -csak… jól esik neked. Eltaláltam?</p> -<p>– El.</p> -<p>– A szemedből azt látom, hogy egyszer majd te is rajongani fogsz -valakiért titokban. De te azt soha senkinek el nem árulod, mint -ahogy én tettem. Sem az a valaki meg nem tudja, sem senki más. Még -csak nem is sejtik, mi forrong a szíved mélyén. Vigyázz, csúnya -bogárkám, vigyázz. Megperzselődik a szárnyad. Elégsz.</p> -<p>– Inkább elégni, mint…</p> -<p>– Nos?</p> -<p>– Tudom is én, mit akartam mondani. Gyermek vagyok én még. Öreg -gyermek, – mondják otthon, – de az elégésről még nem gondolkoztam. -Hát – égjek el. Szép halál ez!</p> -<p>– És soha senkire sem gondolsz, ha magadban vagy? Vagy éjjel, ha -nem jő álom szemedre?</p> -<p>– Arra nem, akire te gondolsz. Nekem eddig senkim sem volt -szüleimen, testvéreimen kívül. Ő rájuk gondolok, velük foglalkozik -a lelkem. Mostantól kezdve téged is közéjük állítlak.</p> -<p>– S a tánciskolából semmi emlék?</p> -<p>– A tánciskolából? Sohasem jártam tánciskolába. Ugyan mit -kerestem volna ott? Mi végből tanulnék meg táncolni? Ki visz táncra -egy csúnya bogarat? Tisztában voltam magammal már csöpp leányka -koromban. Néha-néha elkisértem a nővéreimet ugyan a tánciskolába s -<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span> mondhatom, jól is mulattam a sarokban, -hol meghúzódtam édes anyám mellett. Senki sem háborgatott. Mindenki -tudta, hogy beteges vagyok s hál’ Istennek, nem törődtek velem. Igy -aztán nyugodtan szemlélhettem a többnyire borzasztó izléstelenül -felcicomázott leánykákat s a kipomádézott haju gavallérkákat, kis -és nagy diákokat meg kereskedő legényecskéket. Istenem! hogy -kurizáltak, hogy sürögtek, forogtak, hajlongtak a jó fiúk a süldő -meg még nem is süldő leánykák körül! Talán itt jelent meg először -ajkam szélén az a kaján mosoly. A tánc- és illemmester egy apró -emberke volt, ki nappal a bádogos-ipart űzte – nem nagy -szerencsével. Az ő illemtanai közt volt egy nevezetes paragrafus, -melyet sohasem feledek el. Igy szólt: „sugdosódni, rugdosódni, -köpdösődni tilos.“ Pfuj! Innét volna nekem emlékem? Az én barátaim -itt vannak ebben a könyvben! Ezeket szeretem. Ugy-e, ezeket szabad -szeretni?</p> -<p>– Szabad, szabad!</p> -<p>Kellemetlen hang sivított végig az udvaron. Valamelyik -cselédleány figyelmeztette azokat, kiket az estszürkület az udvaron -ért, hogy vonuljanak be az intézetbe. Oly nehéz volt a válás. -Kart-karba öltve haladtunk át az udvaron, fel a lépcsőn. A lányok -csodálkozva, szinte megütődve néztek ránk. Úgy látszik, nem akartak -hinni a szemöknek.</p> -<p>– Ni, hogy csodálkoznak, – súgta Lili.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Mert téged választottalak…</p> -<p>– De hisz én választottalak téged ideálnak!</p> -<p>– Igaz, de mások is választottak engem, csakhogy én nem vettem -tudomásul!</p> -<p>– Édes jó Lili! Áldjon meg az Isten!</p> -<p>– Mi kár, hogy nem egy szobában lakunk! De azért sokszor -találkozunk, ugy-e?</p> -<p>– Ahányszor lehet.</p> -<p>A lakószobában a négyes társaság fogadott. Egyszerre -<span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span> kérdezték roppant izgatottan: igaz? -Csakugyan igaz?</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Hogy Balázs Lilit választottad ideálnak?</p> -<p>– Igaz.</p> -<p>– Azt a gőgös leányt! – méltatlankodott Sárosi Magda.</p> -<p>– Még a nagy leányokkal is alig áll szóba, – fűzte tovább Pál -Vilma.</p> -<p>– Na, nem baj. Sőt! – vigasztalta társait Bathó Klári, – -legalább most megtudjuk a titkát!</p> -<p>– Persze, persze, – mondtam én szórakozottan. De bent a szívem -mélyén egy hang annál határozottabban mondta: Soha! Soha! Uzoni -Margittól soha!</p> -<h3><span class="smaller">NYOLCADIK FEJEZET.</span><br /> -A rózsák.</h3> -<p>Új világ nyílt meg számomra Balázs Lili barátságában. A mi -érzelmünk több a barátságnál. Senkitől sem háborítva húzódhatunk -meg a kert valamelyik félreeső zúgában, vagy ha nem lehetünk a -kertben, besurranunk hol ebbe, hol abba a szobába, ahol a kandi -kiváncsiság együttlétünket meg nem zavarja. Igaz, hogy Sárosi -Magdának és társainak, alig szereztem meg, már el is vesztettem -barátságát, de ez éppenséggel nem okoz nekem fájdalmat. Miután -teljes egy hónapig hiába faggattak, nem tudták kivenni belőlem -Balázs Lili „titkát“, fölmondták a barátságot.</p> -<p>– Reméljük, – jegyezte meg Sárosi Magda kacagtató fagyossággal, -mikor kimondotta a társaság halálos itéletét, – hogy azért ami -titkot veled közöltünk, titok marad.</p> -<p>– Legyetek nyugodtak, – feleltem én. – Lilit <span class= -"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> a ti -titkaitok nem érdeklik, más pedig nem törődik velem.</p> -<p>Valóban, Lilit aligha érdekelte volna, hogy Sárosi Magda egy -kikent-fent, középen gondosan kétfelé választott dús fürtü -jogászocskáról álmadozik, aki valahányszor sétálni vittek, -körülöttünk ódalgott, lesve-várva, hogy Magda elejtse a -zsebkendőjét. Hopp! egy ugrásra ott termett az ugrifüles úrfi, -fölkapta a zsebkendőt s bűvész-ügyességgel cserélte ki a -zsebkendőbe gomolyitott levélkét egy másik levélkével. Igy -levelezett <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span> Magda a „barna jogászszal“ – ahogy őt az -ötös társaság nevezte, ami roppant mulatságot szerzett a -leányoknak, kik maguk is kedvet kaptak erre az olcsó levelezésre, -amit abból sejtek, hogy mind többen és többen ejtették el -véletlenül a zsebkendőjüket. És csodálatos – hopp! égből-e, -földből-e? – a jó Isten tudja, oda toppant kellő pillanatban -egy-egy gondosan fésülködő ifju, aki a zsebkendőt boldog -mosolygással adta fel.</p> -<div class="figcenter" style="width: 390px;"><a href= -"images/i007hq.jpg"><img src="images/i007.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Istenem! Hát efajta ártatlan titkai voltak az ötös társaságnak, -meg a többi hármas, négyes, ötös meg hatos társaságoknak. Mit -mondhattam volna olyat Lilinek, amit ő nem tud? Hisz épp úgy -szemtanúja volt ennek, mint én. De hát, mondaná Sárosi Magda s -talán részben igaza is volna – „savanyu a szőlő“. Annyi bizonyos, -hogy én hiába ejteném el zsebkendőmet, magamnak kellene fölvennem. -Ám tisztában vagyok azzal is, hogy ha volna aki fölemelje, akkor -sem ejteném el. Átok vagy áldás-e rajtam, nem tudom: nem vagyok -képes lelkesülni ezekért az iskolakerülő, szörnyű gondosan kinyalt -gavallérkákért, akik még azok a semmik, amelyekből minden lehet, de -tény, hogy ezidőszerint semmik. És mégis, úgy érzem, hogy -igazságtalan vagyok társaim iránt. Ők az igazi boldogok, s én -vagyok a boldogtalan.</p> -<p>Ha majdan megöregszenek, a derüs emlékek megfiatalitják -szivöket, mig nekem csak mind olyan emlékeim lesznek, melyek -könnyet sajtolnak szememből. A költő is nekik ad igazat. „A -virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyiljon, ha jön a szép -kikelet.“ Félek, hogy nem is vagyok én olyan „öreg gyermek“; hogy -egy kissé erőszakolom is magamra az öregséget. Félek, hogy -megsiratom még ifjúságomat, melynek nem voltak ábrándjai, édes -titkai.</p> -<p>De vajjon nincsenek-e? Vajjon nem azért-e ellenszenvesek ezek a -járdakoptató jogászocskák, mert lassanként, észrevétlenül az én -lelkembe is belerajzolódott <span class="pagenum"><a name="Page_45" -id="Page_45">-45-</a></span> annak a költőnek a képe, kinek -életéért az én boldogtalan Lilim este, reggel imádkozik s kinek -nevét – Lili kivánságára, én is imádságomba foglalom? Kezdetben az -ő kivánságára, most már lelki szükség, hogy imádságba foglaljam a -nevét. Megrezzenek: vajjon nincs-e titkom, mit rejtegetnem kell -Lili előtt?</p> -<div class="figcenter" style="width: 363px;"><a href= -"images/i008hq.jpg"><img src="images/i008.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Lili sűrü levelezést folytat egy barátnőjével, aki tanítónő s -szépirodalmi lapokat járat. Ami vers Reviczkytől megjelenik, mind -elküldi Lilinek. S anélkül, hogy szólnék erről, magam is irok -Rózának: ha talál valahol <span class="pagenum"><a name="Page_46" -id="Page_46">-46-</a></span> verset Reviczkytől, irja le és küldje -el nekem. Rózát megdöbbentette az én kivánságom.</p> -<p>– Hol jár a te eszed, kicsike? – írja Róza. – Hagyd a verseket a -nyári vakációra. Most tanulj. Nehezen is jutok hozzá, hogy verseket -másoljak. Reggeltől estig zakatol a gép, öt-hat tanítvány -mellettem, kiket szabni-varrni tanítok. Barátnőim mind velem -akarják varratni a ruhájukat. Rám disputálják, hogy senki úgy el -nem találja ízlésöket, mint én. Lehet, hogy igazat mondanak, de -látom én jól, hogy tulajdonképen jó szívök vezeti hozzám. -Elhalmoznak munkával s órákat töltenek nálam, vidám tereferével -űzve el az én borús gondolataimat. De hiába üzik el nappal, estére -visszaszállanak ezek a gondolatok, itt lebegnek körülöttem a -csöndes éjszakában, míg én a gép fölött görnyedezem. Rendszerint -itt talál az éjfél. Így is alig győzöm a megrendeléseket. De -legalább éjféltől reggelig mélyen alszom s nincsenek álmaim. Nos, -küldjek neked verset? Hej, kicsike, kicsike! Jól van. Hát hadd -„csubbanjon a cukor.“ Mindig rabszolgája voltam a kivánságaidnak, -úgy látszik, nem is lesz ez másként. Hanem a te költőd, amint ebből -a verséből látom, nem sokáig fog dalolni szegény. Arcoban írta ezt. -Oda, hová „Neki“ is el kellett volna mennie. Akkor talán élne…</p> -<p>Itt befejezte a levelet Róza. Remegve olvastam a verset. A -közeledő halál bús postája ez. Lili még nem olvasta. Félve, aggódva -mutattam meg neki.</p> -<p>Szegény leány! Úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Alig egy hónap -választja el a képesítő vizsgálattól, de a könyv mindegyre kihull a -kezéből s mélyen beesett szeme órahosszat mered belé a semmiségbe. -Sem él, sem hal, beteges érzése valósággal beteggé tette. Abból a -tudományból él, mit a három év folyamán szerzett. A tanárok, -tanárnők kezdetben dorgálják, később, mikor látják, hogy ez a lány -lelki beteg, szánják, sajnálják. Az intézet büszkesége volt eddig s -most talán <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> kegyelemből adnak neki diplomát. Szinte -fásúltan, közömbösen olvassa a verset, melyet átadtam neki. De -érzem, hogy a szíve kínosan vonaglik. Karjával átfonja nyakamat s -hallgat.</p> -<p>– Nem fog meghalni, – szakítom meg a fájdalmas csöndességet. – -Csak azért, hogy megszakítsam, mert tudom, hogy nem mondok -igazat.</p> -<p>– Te, édes!</p> -<p>Szeme megtelt könnyel, hálásan nézett reám, aztán egy papirlapot -vett elő tárcájából.</p> -<p>– Olvasd ezt.</p> -<p>Ez is vers volt. Meg-megcsuklott a hangom, amint halkan -olvastam, meg-megállva minden sor után.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Számlálgatom, -találgatom,<br /></span> <span class="i0">Hogy hány hetem vagy hány -napom<br /></span> <span class="i0">Van hátra még…<br /></span> -<span class="i0">Irgalmas ég,<br /></span> <span class="i0">Esdek, -ne légy fukar nagyon.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Oh, hányszor hívtam a -halált,<br /></span> <span class="i0">Mihelyt a kedvem búsra -vált.<br /></span> <span class="i0">De most, hogy itt<br /></span> -<span class="i0">Ólálkodik:<br /></span> <span class="i0">Nem érzek -mást, mint borzadályt.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Meghaljak?… Oh, ne még, ne -még,<br /></span> <span class="i0">Agyam még eszme-tűzben -ég.<br /></span> <span class="i0">Forró szívem<br /></span> -<span class="i0">Jobban pihen<br /></span> <span class="i0">A -napon: óh, a sír sötét.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Vágy még hevít, kedv még -emel,<br /></span> <span class="i0">Óh még sok dalt nem zengtem -el.<br /></span> <span class="i0">S eszméimet<br /></span> -<span class="i0">Mind a hideg,<br /></span> <span class="i0">Sötét -koporsó nyelje el?<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Toldjad meg hát, kegyelmes -ég,<br /></span> <span class="i0">A csüggedt költő -életét.<br /></span> <span class="i0">Hadd öntse ki<br /></span> -<span class="i0">Érzelmei<br /></span> <span class="i0">Zengő, -zsibongó tengerét.<br /></span></div> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span></p> -<p>Kezem lehanyatlott, éreztem, hogy halálos sápadtság borítja el -arcomat.</p> -<p>Lili csöndes, szomorú mosolygással fogta meg a kezemet.</p> -<p>– Ő meg fog halni, kicsike. Meghal anélkül, hogy sejtené…</p> -<p>Önkéntelen rebegtem én is:</p> -<p>– Anélkül, hogy sejtené…</p> -<p>– Mért hogy mellette nem lehetek! Mért hogy nem virraszthatok -fölötte! Mit bánom én, ha ő nem látna engem, csak én lássam őt. -Csak letörülhetném homlokáról a lázas verejtéket!</p> -<p>Hirtelen fölállott.</p> -<p>– Badar gondolatok, – mondotta. – Gyerünk.</p> -<p>Május vége volt: teljes pompájokban nyiltak a rózsák az intézet -kertjében. Most mind erre jártak a leányok, meg-megálltak, -félbehagyták a tanulást s vágyódva csüngött szemök a virágba borúlt -rózsabokrokon. Ha egyet, bár egyet le lehetne csippenteni! -Valamennyinek ez a gondolatja, vágya. Lili is majd elnyelte -tekintetével a rózsákat. Egyszerre megállott.</p> -<p>– Holnap úgy-e vasárnap?</p> -<p>– Miért kérded?</p> -<p>– Szeretnék kimenni a nagynénémhez. Azaz hogy mégsem. Nem birom -ki az örökös faggatást. Tudod mit, menj ki te hozzá. Mondd meg, -hogy sok a tanulni valóm. Nem mehetek. Kimégy?</p> -<p>– Ha kivánod.</p> -<p>– És kiviszel egy kis csomagot. S azt föladatod a postára. -Nagyon kicsi lesz, észrevétlenül kiviheted.</p> -<p>– Mit akarsz? – kérdeztem aggódva.</p> -<p>Lehajolt hozzám, úgy súgta a fülembe.</p> -<p>– Ma éjjel lopni fogok.</p> -<p>– Lili!</p> -<p>– Na, na, kicsikém, ne félj, – cirógatta meg arcomat -<span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span> – s e pillanatban mintha Rózát hallottam -volna. – Rózsát fogok lopni s elküldöm…</p> -<p>– Istenem! De ha megtudják.</p> -<p>– Nos? Önként fogok jelentkezni Janka néninél, ha keresik a -rózsatolvajt.</p> -<p>– Ne tedd, Lili! Majd veszek én s elküldöm.</p> -<p>– Ó nem! Ezekből fogok küldeni. Már ki is szemeltem tizenkettőt. -Meghalnék, ha nem küldhetném el s épen ezeket nem.</p> -<p>– Őrült vagy.</p> -<p>– Őrült! Az hát. Kiviszed a csomagot?</p> -<p>– Nem tudok neked ellentmondani.</p> -<p>Nem mondtam a teljes valóságot. Tetten értem magamat, hogy -irigylem Lilitől ezt a szép gondolatot. Sohasem tudtam véteknek -minősíteni ezt a lopást. A szívem csak úgy repesett ennek a -gondolatnak a gyönyörüségétől, hogy mily édes örömet szerez majd a -beteg költőnek az a tizenkét rózsa. Csak azt fogja látni, honnan -jött s nem tudja kitől. Be fogja lehelni a rózsák édes illatát, -csókot lehel rájok, elbeszélget velök, megkérdezi őket: ki küldött? -S a rózsák nem mondják meg a nevét a leánynak, de a költő megérzi, -hogy az, aki küldötte, nem földi érzéssel szereti őt. Egy csöndes -rajongó leány, ki könnyeinek harmatjával öntözte meg e rózsákat, -mielőtt útnak eresztette.</p> -<p>Annyira fölizgatott Lili terve, hogy egész éjjel nem húnytam le -a szememet. Most már nem csak a költő nevét foglaltam imádságba, de -a Liliét is. Kértem a jó Istent: segélje meg Lilit, hogy vághassa -le a tizenkét rózsát, de még a kertész nevét is belefoglaltam -imádságomba: Édes jó Istenem, altasd el a kertészt, boríts a -szemére mély álmot, nehogy fölébredjen.</p> -<p>Hálószobánk ablaka a kertre nyílt. Fölkeltem az ágyból, -lábujjhegyen az ablakhoz osontam s bár meleg volt, dideregve -huzódtam meg az ablak mögött. Csillagos ég volt, de a hold már -fogytán, s csak nagy megerőltetéssel <span class="pagenum"><a name= -"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> födözte föl szemem a -rózsabokrok halovány körvonalait. Szinte elsikoltottam magamat: -megpillantottam Lili sugár magas alakját. Ő most csakugyan úgy járt -a bokrok közt, mint egy alvajáró. Rettentő gondolat villant meg -agyamban. Valami azt súgta nekem, hogy ez a leány csakugyan -alvajáró, nem is tudja, hogy hol jár, mit cselekszik. A szívem -hangosan vert s majd levert lábamról egy különös félelem. Ha most -meglepnék Lilit s a rémülettől holtan esnék össze!</p> -<p>Önként végig húztam kezemet a homlokomon. Forró lázban égett. Ez -megnyugtatott, nemhogy megijesztett volna. Tehát az én lázas agyam -lát ily rémképeket.</p> -<p>– Gyorsan, gyorsan! – biztattam Lilit suttogva.</p> -<p>De Lili nem sietett. Meg-megállott egy-egy rózsabokor előtt, s -mintha beszélgetett volna velök. Aztán föl s alá bolyongott -nyugodtan, minha övé lett volna a kert. Mintha mondta volna a -rózsának: tudjátok-e kinek küldenek? Költőnek! Ne fájjon az -elválás. Költő keblén hervadtok el, boldog virágok! Büszkék -lehettek, nagy szerencse ér!</p> -<p>Nekem egy örökkévalóságnak tetszett, mig Lili kilépett a bokrok -közül s csöndesen, nyugodtan végig haladt az úton, vissza az -épületbe.</p> -<p>Erőtlenűl hanyatlottam ágyamba. A forró melegséget fagyos hideg -váltotta föl, homlokomon kivert a hideg verejték. Alig tudtam -reggel fölkelni, annyira gyenge voltam.</p> -<p>Lili, oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna, jött kora -reggel a mi hálószobánkba. Kezében egy kis skatulya volt. Látták a -többi lányok, amint átadta nekem. Hallották, amint mondotta: -Kicsike, vidd ki a nagynéninek ezt a kézimunkát. Csókolom a kezét. -Mondjad, hogy nem megyek ki a képesítő előtt. Pá!</p> -<p>Kezembe csúsztatott egy papírlapot: ezen volt a <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> cím. A -költő címe. Aztán megcsókolt. Forró meleg volt a csókja, szinte -perzselte ajkamat. És jóformán ügyet sem vetve a többi leányokra, -látható izgalom nélkül távozott.</p> -<p>Csak erre vártak a leányok, mind hozzám szaladtak.</p> -<p>– Mutasd, kérlek, – ostromoltak egyszerre tizen is.</p> -<p>Szörnyü zavarba jöttem.</p> -<p>– Úgyan, – dadogtam, – mi látni való van egy kis kézi -munkán?</p> -<p>– Ej, ne légy olyan különös, kicsike. Már hogyne volna rajta -látni való?</p> -<p>– Nem vagyok különös, de mégsem mutatom meg, mondtam most már -határozottan. – Lili nem hatalmazott föl rá.</p> -<p>– Lili nem hatalmazta föl rá! – nevetett gúnyosan Sárosi Magda s -vele a többiek. – Kedvesem, te túlságba viszed az ideálod imádását. -Valóságos rabszolgája vagy annak a…</p> -<p>– Minek? – kérdeztem sértődötten.</p> -<p>– Bolond holdkórosnak, ha éppen akarod tudni. Hallottuk a harmad -meg a negyedévesektől, hogy holdvilágos éjjeleken föl szokott kelni -és órahosszat bolyong a kertben.</p> -<p>– És nappal – tódította a csúfondáros természetű Molnár Bella, – -akkor is úgy jár-kel mint egy alvajáró. Ha leül, szeme belemered a -semmiségbe s egy fél napig képes így ülni egy helyben. Nagy kedvem -volna egyszer elszavalni neki Vörösmarty „Merengőjét.“</p> -<p>Mindjárt ki is állott a szoba közepére, s kómikus páthosszal -kezdett szavalni:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Hová merült el szép szemed -világa…<br /></span></div> -</div> -<p>Hanem mikor ehhez a szóhoz ért: „Ábrándozás az <span class= -"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> élet -megrontója…“ a szó megakadt a torkán s a leányok is hirtelen -abbahagyták a nevetést. Lili lépett be. Váratlanúl jött, engem -talán még jobban meglepett a visszajövetele. Nyílván hallotta künn -a szavalatot, mert Bellához fordult:</p> -<p>– Folytassa, kisasszony, folytassa. Nagyon szép költemény ez. -Hátha még szépen is szavalják! – jegyezte meg nem minden célzás -nélkül Bella kómikus páthoszára.</p> -<p>Bella gúnyosan elfintoritotta arcát, vállat vont s nem válaszolt -Lilinek. De ő ezzel nem törődött. Elvette a skatulyát s mondta -nekem: jere, kicsike. Itt az öcsém a várószobában, őt küldötték -utánam. Már bejelentettem Janka néninek, hogy helyettem te mégy -ki.</p> -<p>– Jó mulatást! – kiáltották utánam a leányok. – Kicsike, ne -egyél sok csokoládét!</p> -<p>Alig tudtam visszafojtani a sírást, a torkomat valósággal -fojtogatta, s ha még egy percig itt kell maradnom, azt hiszem, -megfulladtam volna. Kint a folyosón görcsösen kapaszkodtam Lili -karjába.</p> -<p>– Senki sem szeret, senki! Sem téged, sem engem! – tört ki -szívemből az elfojtott keserűség.</p> -<p>– Édes kicsikém! – karolt át Lili, – s mindez miattam! Na, ne -búsulj, nem tart már sokáig.</p> -<p>– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ijedten.</p> -<p>– Kis csacsi. Hát nem tudod, hogy egy hónap mulva meg lesz a -képesítő s akkor válnunk kell. Ki tudja, merre vet a sors engem, te -pedig itt maradsz és más ideált fogsz keresni.</p> -<p>– Soha, soha!</p> -<p>Eközben leértünk a földszíntre, a várószobába. Ott várt reánk -egy csinos fiatalember, kinek még alig pelyhedzett az álla s akit -én – nagy meglepetésemre – nem most láttam először. Mert voltam -úgyan már Lili nagynénjének a házánál egy párszor, de Jankó, a -<span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> jogászfiú egyszer sem volt odahaza. Hol -láttam ezt a fiatal embert? – villant át agyamban a kérdés s rögtön -jött is rá felelet: Hisz ez a Sárosi Magda jogászkája!</p> -<p>– Öcsém, Kendi Jankó – Uzoni Margit, – mutatott be Lili -egymásnak.</p> -<div class="figcenter" style="width: 371px;"><a href= -"images/i009hq.jpg"><img src="images/i009.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Nem kerülte el figyelmemet, hogy „Jankó öcsém“ csalódottan -hajtotta meg magát (ámbár kifogástalanúl), hogy az Uzoni Margit -nevéhez más leányt képzelt. Azon sem csodálkozom s mindjárt meg is -bocsátom neki, hogy milliószor jobban örül, ha Lili Sárosi Magdát -tünteti ki barátságával s nem az én csekélységemet. Most Magdát -kisérné haza! Hol a toll, mely le tudná <span class= -"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> írni Jankó -öcsém boldogságát, ha ő végigkisérhetné az utcán Magdát! De végre -is Jankó öcsém jól nevelt ifju volt, végtelenül örült, hogy -megismerhette Lili kedvencét s kifejezte abbeli reményét, hogy jól -fogom magam érezni náluk, bár az ő huga csak tizenkét éves, ő meg -nagy sajnálatára már eligérkezett délutánra.</p> -<p>– Nagyon kedves, – gondoltam magamban, – akkor én ma délután jól -fogok mulatni. Mert ugyan kinek telnék öröme egy jogász-gyerek -kínszenvedéseiben?</p> -<p>Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó -öcsém szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam -föl a délelőtt alól is.</p> -<p>– Jól tudom, – mondottam, – hogy a jogászok vasárnap délelőtt -szeretnek – templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza -magát miattam a templomba menéstől.</p> -<p>Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a -prepa, vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? -Szerencsére, Jankó öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi -libácska vagyok s megható korlátoltsággal mondá:</p> -<p>– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – -s ezt mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant -igyekezettel nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja -magát.</p> -<p>Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár -leolvashattam róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.)</p> -<p>De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat -fölkiáltó jellel.)</p> -<p>– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót -újra, – egy nagy kérésem volna, kedves Kendi.</p> -<p>– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém -kézzel-lábbal. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span></p> -<p>– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol -a póstaépület.</p> -<p>– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – -Nem szükséges ezt személyesen adni föl.</p> -<p>– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. -S remélem, hogy nem is fogja megtudni soha.</p> -<p>– Kisasszony, ez a bizalom…</p> -<p>– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó -öcsémet, aki meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még -mindig ott ül arcán a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem -kérdő jellel. Ellenben kiült arcára a Lili neve is s ezután már -annyi volt a fölkiáltójel, hogy nem is fért el Jankó öcsém széles -arcán, mely az álmélkodástól még szélesebbre terült. De elég hamar -összeszedte magát. Láthatóan fölizgatta, hogy most megtudja Lili -minden titkát s büszkévé tette, hogy Lili megbizik benne.</p> -<p>Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy -hónapra, s ez nekünk elég.</p> -<p>– S kinek szól ez a csomag?</p> -<p>– Reviczky Gyulának.</p> -<p>– Reviczky Gyulának? Hát ez ki?</p> -<p>– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt?</p> -<p>– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy -pár verset.</p> -<p>– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam -ártatlan képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. -Kórházban fekszik. Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép -gondolat tőle?</p> -<p>– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s -úgy látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, -gyöngédsége. – Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha -legalább is Sárosi Magdát látná maga előtt e pillanatban – -megnyugtathatja <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> Lilit, hogy a titkát örökre eltemetem. -Gyerünk a póstára.</p> -<p>Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. -Bementünk egy boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába -tiltakoztam az ellen, hogy költségbe verje magát. A póstán is ő -fizetett. Büszke volt rá, hogy részese lehet két leány édes -titkának. A skatulyát én címeztem meg, a szállító levelet Jankó -öcsém töltötte ki.</p> -<p>– A föladó neve? – kérdezte Jankó.</p> -<p>– Irjon oda képzelt nevet.</p> -<p>Jankó oda írta: Bánó Lili.</p> -<p>Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát -s mégsem ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a -költőnek. Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli -minták.“</p> -<p>Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt -tárcámba csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be -fogja lehelni édes illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó -Lili? Igazi vagy költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü -fiatal leány lehet. Lám, nem élt hiába. A messze távolban is vannak -szívek, melyek aggódnak az ő életéért. Olvassák költeményeit, -szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál, jöhetsz! Ajkamon a te -neveddel halok meg, Lili!</p> -<p>Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, -mióta a rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s -egész úton arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a -csomagot fölbontja s megpillantja a rózsákat.</p> -<p>– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam. -Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha -észreveszik a rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint -szóváteszik a rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka -néninél. Elég lesz neki, hogy valaki mást gyanusítsanak s egy -<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span> pillanatig sem fogja tűrni, hogy miatta -más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán, ha -szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is?</p> -<p>Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást.</p> -<p>– Miért lett egyszerre ilyen szomorú?</p> -<p>– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – -füllentettem.</p> -<p>– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – -Rajta leszek, hogy feledje az otthont.</p> -<p>– De hisz már eligérkezett.</p> -<p>Jankó úr fülig vörösödött.</p> -<p>– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap -találkozhatom, de magával nem.</p> -<p>Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé -vált az arcom.</p> -<p>Jankó úr még jobban elvörösödött.</p> -<p>– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot.</p> -<p>– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki -Lilinek egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó -barátok fogunk lenni s akkor majd…</p> -<p>– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki -iránt…</p> -<p>– Tudja?! Honnan tudja?!</p> -<p>– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom -magát először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik -körülöttünk. Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – -Sárosi Magda. Nem igaz?</p> -<p>– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással.</p> -<p>– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó -úr odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis -levélkét. Nem igaz?</p> -<p>– Igaz, igaz.</p> -<p>– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> s délután -levelet ír. Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban -adjam át Magdának. Eltaláltam?</p> -<p>– Ördöge van!</p> -<p>– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem -tudnék háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam -volna póstára juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt -követi a másik: át fogom adni a levelet Magdának.</p> -<p>– Maga angyal!</p> -<p>– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira.</p> -<p>Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy -bár fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok -tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány -mendegélt mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap -megmaradt az én kezes bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még -fiatal asszony, csodálkozva kérdezte, erősen megnyomva az utolsó -szót:</p> -<p>– Nos, Jankó, nem mégy templomba?</p> -<p>Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves -megbotránkozással csóválta a fejét.</p> -<p>– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod?</p> -<p>Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett -fölhasználni az első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja -szerető csipkedése elől.</p> -<p>A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy -Jankó úr már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna -után nekem kellett figyelmeztetnem:</p> -<p>– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt -vissza kell mennem az intézetbe.</p> -<p>– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már -csak Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap -folyamán. – De hol <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? -Aztán… nem is illik, hogy magára hagyjam…</p> -<p>– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön -be a lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez.</p> -<p>Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a -lugasba, izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s -haját borzolva, ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak.</p> -<p>Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, -ezért a levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem -sokat érő barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili -barátsága! – suttogtam magamban, amint beléptem a házba.</p> -<p>– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a -templomba?</p> -<p>– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. -Fájdalom, mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a -nap!</p> -<p>– Még nem szokta meg az intézeti életet?</p> -<p>– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt -nem is bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s -akkor én egyedül maradok, pedig oly sokan vannak!</p> -<p>A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből -vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a -szemembe nézett s kissé elkomolyodva mondta:</p> -<p>– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem -Lilit. Az utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát -venni s bár második anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem -közölt magával valamit?</p> -<p>Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a -néni, hogy olyas valamit tudok Liliről, amit <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> ő nem tud. -Mit tegyek? Szabad-e közölnöm bárkivel is Lili titkát?</p> -<p>Nagy nehezen összeszedtem magamat.</p> -<p>– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette…</p> -<p>– Nos, nos, mit tud?</p> -<p>Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, -hogy egy pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a -nénire: ne faggasson! Nem szólhatok!</p> -<p>– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta -Lilinek, hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan…</p> -<p>Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére -s fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan…</p> -<p>– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki -jön… Menjen át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az -intézetbe.</p> -<p>Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy -pamlagra. Hallottam a Jankó ijedt kérdését:</p> -<p>– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol!</p> -<p>– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az -intézetbe.</p> -<p>– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem.</p> -<p>– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek.</p> -<p>Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót.</p> -<p>– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme -meg olyan vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy -sírt.</p> -<p>Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire -eltüntettük a sírás nyomát, a maga felöltője <span class= -"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> helyett -mindenképpen az enyémet akarta magára erőszakolni, én azonban -ezekben az izgalmas pillanatokban sem feledkeztem meg az én szegény -Jankó barátomról s sikerűlt egy futó pillantásra egyedűl lennem -Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam, illetőleg a – levél -miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága kis levélkét“ s -Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt -megakadályozhattam volna: kezet csókolt.</p> -<p>– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, -Jankó!</p> -<p>– Gyerünk, – szólított a mama.</p> -<p>Jankóval madarat lehetett volna fogatni s nem tudta megérteni, -hogy mikor ő oly boldog, mért oly kedvetlen a mamája. Százszor is -megkérdezte: úgy-e, hogy ezután kijő minden vasárnap?</p> -<p>– De akkor nem mehet templomba, – gúnyolódtam Jankóval.</p> -<p>– Nos, nem megyek!</p> -<p>Megérkeztünk az intézetbe. A földszinti folyosón, az igazgatónő -lakása és az iroda előtt, feltünő sok leány járt föl s alá, -izgatottan tárgyaltak valamit s amint a nénit meglátták, valami -különös suttogó morajlás futott végig a leányok seregén. Hallottam, -amint valamelyik figyelmeztette a többit:</p> -<p>– Balázs Lili nagynénije!</p> -<p>A néni megszólította az első leányt:</p> -<p>– Nincs itt Balázs Lili?</p> -<p>– Lili… Lili… – szólt elfogódva, zavartan a kérdezett – bent van -az igazgatónőnél.</p> -<p>– El vagyunk veszve! – suttogtam magamban s a hideg végig futott -az egész testemen.</p> -<p>– Mi történt? – kérdezte a néni, kinek föltünt a leányok -sokasága ezen a helyen s a kérdezett leány zavara. <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> -<p>– Semmi… semmi… – hebegett a leány. – Azaz hogy: tessék talán -bemenni őnagyságához.</p> -<p>A néni nem is törődve velünk, fölindultan kopogtatott az iroda -ajtaján, aztán mindjárt be is nyitott. Én reszketve állottam a fal -mellett, önkéntelen Jankóba fogóztam, különben összeesem.</p> -<p>Abban a pillanatban surrant el mellettünk Sárosi Magda. Gúnyos -pillantással mért végig, látva, hogy Jankó karjába kapaszkodom. És -hallottam, amint pár lépéssel odább kacagva mondta a többinek: -nemde szép egy pár?</p> -<p>Jankó zavartan tipegett-topogott, hallotta ő is Magda gúnyos -megjegyzését, láttam az arcán, hogy mennyire szeretné tisztázni -magát, de egy az, hogy engem nem hagyhatott el, más az, hogy nem is -szaladhatott Magda után: az intézet falai között voltunk s nem kint -az utcán! Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Jankót.</p> -<p>– Ne féljen, Jankó, majd a levél mindent helyre hoz. Sokkal -nagyobb baj a rózsa. Szörnyet sejtek. Észrevették a -rózsalopást…</p> -<p>Ha ebben kételkedtem volna, a leányok megújuló vitatkozása hamar -eloszlatta ebbeli kétségemet.</p> -<p>– Lássátok, – mondta egyik – én mindjárt tudtam, hogy Balázs -Lili dézsmálta meg a rózsabokrokat.</p> -<p>– De vajjon hová tette?</p> -<p>– Szegény leány! Én sajnálom.</p> -<p>– Na, én nem tudom nagyon sajnálni. Roppant gőgös.</p> -<p>– Nem gőgös, csak egy kicsit bolond.</p> -<p>– Holdkóros!</p> -<p>– Hallja? Hallja? – szóltam Jankónak. – Istenem! Mi lesz! -Megyek.</p> -<p>– Hová?</p> -<p>– Janka nénihez, nem hagyom Lilit! <span class= -"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span></p> -<p>S mielőtt Jankó valamit szólhatott volna, hirtelen benyitottam -az irodába.</p> -<p>– A kicsike! A Lili becéje! – hallottam, amint kinyitottam az -ajtót.</p> -<div class="figcenter" style="width: 407px;"><a href= -"images/i010hq.jpg"><img src="images/i010.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Az irodában senki sem volt. Habozás nélkül nyitottam be az -igazgatónő lakásába.</p> -<p>– Mit keres itt? – kérdezte Janka néni, oly szigorú arccal, hogy -alig ismertem rá. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span></p> -<p>– A rózsa… a rózsa… hebegtem… és Lili, igen, Lili nem hibás.</p> -<p>Lili dacos nyugalommal állott a szoba közepén, arca, mint a -fehérített vászon, de mikor megpillantott engem s hallotta az én -hebegésemet, tűz borította el arcát, sikoltva szaladt felém, kezét -a szájamra nyomta, hogy többet ne szólhassak.</p> -<p>Alig tudtam elhárítani Lili kezét, oly kétségbeesetten nyomta -ajkamra.</p> -<p>– De Lili, én nem értelek téged… Mi titkolni való van abban, -amit tettünk?</p> -<p>– Hisz megvallottam, hogy én loptam el a rózsát, – tört ki Lili -s zokogva borúlt egy székre – mit akarnak többet?!</p> -<p>– Te elloptad, – mondtam én erőszakolt nyugalommal, de szavam -már-már zokogásba fúlt – én meg kiloptam az intézetből: ez a -valóság.</p> -<p>– Ah! És hova vitte? – kérdezte Janka néni megdöbbenéssel.</p> -<p>– A postára. Istenem… Hát olyan nagy bűn ez? Elküldöttük egy -beteg költőnek, ki a kórházban sinylődik, kinek talán meg vannak -számlálva a napjai…</p> -<p>Tovább nem tudtam folytatni, zokogásba fúlt a szavam, Lili is -csöndesen zokogott, fejét egy pillanatra sem emelve föl.</p> -<p>– Reviczkynek küldötték, nemde? – kérdezte Janka néni s hangján -éreztem a megindulást.</p> -<p>– Neki!</p> -<p>Janka néni Lilihez lépett, gyöngéden megsimogatta a boldogtalan -leány fejét.</p> -<p>– Ismeri a költőt?</p> -<p>– Nem…</p> -<p>Aztán a nagynéni lépett hozzá.</p> -<p>– Látod, látod, te rossz leány. Mi szükséged volt az intézet -rózsáira? Az én kertemből nem küldhettél volna? <span class= -"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> -<p>– Elvesztettem az eszemet! – zokogott Lili. – Boldogtalan -vagyok! Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!</p> -<p>– Csak egy kicsit beteg vagy, – csitította a nagynéni. – Te -gyerek, te. Ma éjjelre, ha Janka néni megengedi, kijösz hozzám. Egy -pár napig pihensz… Úgy-e, nagyságos asszonyom?</p> -<p>– Magam is ezt akartam.</p> -<p>Lili megragadta Janka néni kezét, elhalmozta csókkal s olyan -meghatóan kérte:</p> -<p>– Bocsássa meg ezt az egy hibámat! Meghaltam volna, ha el nem -követhetem!</p> -<p>Janka néninek köny csillant meg a szemében.</p> -<p>– Jó, jó, megbocsátok. Maga pedig, – fordult felém s -megfenyegetett – annyi szeretettel fenyegetett meg! – vigyázzon, -kicsi prepa. Ha máskor rózsát akarnak küldeni egy beteg költőnek, -szóljanak nekem. Talán én is teszek hozzá egy pár szálat.</p> -<p>Ah! Istenem, de megkönnyebbült a szívem! S de megszerettem Janka -nénit! Eddig csak szerettem, most már imádom is. Ha Lili elmegy, ő -lesz az én ideálom.</p> -<p>Épp indulóban voltunk, mikor megszólalt a csengő. Jelezték a -vacsorát. Mikor kiléptünk, a folyosón egy leány sem volt ott, Jankó -nagy léptekben járt föl s alá, izgatottan várva reánk.</p> -<p>– Nos? – kérdezte tőlem.</p> -<p>– Semmi baj, Jankó, – nyugtattam meg fiatal barátomat. – A fő, -hogy jó állapotban érkezzenek meg a rózsák.</p> -<p>Lili oly érzékenyen búcsuzott tőlem, mintha örökre válnánk. Újra -meg újra megcsókolt s minden csókkal ezt rebegte: édes kicsikém! -Elkisértem a kapuig s az udvarból visszaintett:</p> -<p>– Hamar meggyógyulok, csakhogy újra láthassalak! <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> -<p>Szegény Lili! Hamar meggyógyul! Ha volna a te betegségedre -orvosság. De vajjon van-e?</p> -<p>Felmentem egyenesen a hálószobába, nem mentem vacsorázni. Könnyü -volt kibújni a vacsorázás alól azzal, hogy a néninél már -megvacsoráztam. Volt időm, hogy elkészüljek a leányok ostromára. -Milyen faggatás, milyen vallatás lesz, ha ezek feljönnek a -hálószobába! Nos, hadd jőjjenek, nem félek már. S csakugyan, mikor -feljöttek, valósággal megütődtek azon, hogy vidám arccal fogadom -őket. Erre nem voltak elkészülve. Nem csak azok jöttek, akik ebbe a -hálószobába tartoztak, hanem a többiek is, a hányan csak befértek. -Valóságos népgyülés volt ez.</p> -<p>Sárosi Magda fogott meg először.</p> -<p>– Úgy-e te vitted ki a rózsát?</p> -<p>– Persze hogy én.</p> -<p>– Na lám, – nézett körűl diadalmasan Magda, – nem megmondtam? -Éreztem én a rózsa illatát reggel, csak nem akartam szólni.</p> -<p>– Azt jól tetted, – mondtam én, – mert akkor nem vihettem volna -ki.</p> -<p>– S kinek vitted? – kérdezték egyszerre húszan is.</p> -<p>Megelégedéssel tapasztaltam, hogy egyszerre nagyot nőttem a -leányok szemében.</p> -<p>– És Lili? Hol van Lili?</p> -<p>– Pár napra kivitte a nagynénje. Beteg szegény.</p> -<p>– De még mennyire beteg, – élcelődött egy negyedéves. – Ha az -ilyen betegeket mind kivinnék, kevesen maradnának az -intézetben.</p> -<p>Nagy nevetés igazolta, hogy ez a leány fején találta a -szeget.</p> -<p>– Ő csakugyan komolyan beteg, – mondtam én. – Sajnálnotok -kellene.</p> -<p>– Szegény! – sóhajtott Pál Vilma igaz részvéttel. <span class= -"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p> -<p>S íme, nincs egy is már, aki ne sajnálná, aki igaz részvéttel ne -beszélne Balázs Liliről. Most már kezdik érteni mind, hogy -hallgatagsága, zárkózottsága nem gőgösség, hanem titkolt bánat. De -hát ki az a valaki? Ki az az „Ő“? Ezt szeretnék tudni mind.</p> -<p>– Ezt hiába ne kérdezzétek. Majd megtudjátok s akkor aztán – -megsirathatjátok.</p> -<p>E rejtelmes szavak még jobban felköltötték a leányok -kiváncsiságát, de szomorúan győződtek meg, hogy a „kicsikét“ hiába -faggatják s azzal kárpótolták magukat egyelőre, hogy egy kicsit -elpityeredtek. Megkönnyeztek valakit, akit nem ismertek s valakit, -akit eddig gyülöltek: a boldogtalan Balázs Lilit!</p> -<p>Hiába, hiába! A leányszív mégis csak – leányszív!</p> -<p>Lassankint elszéledtek, ki-ki a maga hálószobájába. A mi -hálószobánk is lecsöndesedett. Fölhasználtam egy kedvező pillanatot -s Magdának kezébe nyomtam a levelet.</p> -<p>Elsikoltotta magát örömében, aztán megölelt, megcsókolt, majd -végig keringőzte a szobát s mert neki nem volt titka a -hálószobabeli pajtások előtt, diadalmasan, újjongva kiáltotta ki: -levél! levél!</p> -<p>Úgy-e jól sejtettem: Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! De -lám, én nem kaptam levelet, s én is egész éjjel forgok ágyamban. -Lelkem Lilivel meg a költővel társalkodik szüntelen. Kisérem a -rózsát az ő útjában. Át a Királyhágón, a síkságon, keresztül a -szőke Tiszán, mígnem eljut egy rengeteg nagy városba, rengeteg nagy -városban egy szomorú házba, melynek kórház a neve, s melynek egyik -szobájában most álmatlanúl, láztól gyötörve fekszik a költő s -suttogja:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Számlálgatom, -számlálgatom,<br /></span> <span class="i0">Hogy hány hetem vagy -hány napom<br /></span> <span class="i0">Van hátra -még…<br /></span> <span class="i0">Irgalmas ég,<br /></span> -<span class="i0">Esdek, ne légy fukar nagyon.<br /></span></div> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span></p> -<p>Aztán nyílik az ajtó. Belép a portás. Átadja a költőnek a -skatulyát. Oly gyönge, hogy föl sem tudja nyitani. Az ápolónő -nyitja ki. És ott mosolyognak a rózsák, kissé hervadtan, de -illatosan; édes gyönyörűségtől reszket a szíve, egyenkint kiszedi a -rózsákat, hosszan elnézi, szemében túlvilági boldogság fénye gyúl -ki… Ah, ha láthatná ezt Balázs Lili! Aztán édes álomba szenderűl s -száll a lelke, száll, át a szőke Tiszán, a rónaságon, hegyeken, -erdőkön keresztül, mígnem ide talál, ahhoz a leányhoz, aki a rózsát -lopta neki! Vajjon ide talál-e?…</p> -<p>… Egy hete, hogy a rózsákat elküldtük. Ma jött vissza Lili. -Arcán megmérhetetlen boldogság fénye ragyog. Csókokkal borít el, -aztán megragadja karomat s szinte rohanva visz le a kertbe, a mi -kedves bokraink mögé. Ott egy ujságlapot húz elő a szíve mellől, -elém tartja a kivágott lapszeletet: Olvasd! Olvasd! A kezem úgy -reszket, hogy szinte kiejtem a lapot. Vers van rajta: „Rózsák“ a -címe. A vers alatt: Reviczky Gyula.</p> -<p>Dobogó szívvel olvasom, olvassa Lili is (ki tudja már -hányadszor?):</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Rózsák érkeztek a -nevemre,<br /></span> <span class="i0">Gyönyörü rózsák egy -dobozban.<br /></span> <span class="i0">Vajjon ki gondolt a -betegre?<br /></span> <span class="i0">S a rózsákat ki küldte? -Honnan?<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Vizsgálom a dobozt; -hiába.<br /></span> <span class="i0">Nincs rajt’ a föladó, ki hírt -ád.<br /></span> <span class="i0">Kurtán csak ez van írva -rája:<br /></span> <span class="i0">„Értéknélküli -rózsaminták.“<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Betegségemben, szép -virágok,<br /></span> <span class="i0">Legyetek százszor -üdvözölve!<br /></span> <span class="i0">Akárki küldött, légyen -áldott,<br /></span> <span class="i0">Beteg szívet hozott -örömre.<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Ámbár az uttól -megviselve,<br /></span> <span class="i0">Szépek voltak mégis, be -szépek!<br /></span> <span class="i0">Hullj, drága illat, hullj -szívembe,<br /></span> <span class="i0">Óh rózsák! Óh -gyönyörűségek!<br /></span> <span class="pagenum"><a name="Page_69" -id="Page_69">-69-</a></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Virágzástok rövid -valóság,<br /></span> <span class="i0">Dús lelketek enyészve -hinti<br /></span> <span class="i0">Legszebb illatját. Drága -rózsák,<br /></span> <span class="i0">Bár úgy tudnék meghalni, mint -ti!<br /></span></div> -</div> -<p>Egy-egy könycsepp hullott a lapra, mig egymást átkarolva, -összebújva olvastuk a költeményt. Aztán kevés idő múlva fölkeltünk -a padról s hallgatva bolyongtunk a kanyargós utakon. Elhaladtunk a -rózsabokrok mellett. Teljes pompájukban állottak a bokrok. Édes, -bódító illat áradott róluk. Lili szelid részvéttel mosolygott az -illatozó rózsákra.</p> -<p>– Szegény rózsák! Irigylitek úgy-e társaitokat?</p> -<p>Majd hozzá tette csöndesen, alig hallhatóan: – én is -irigylem…</p> -<h3><span class="smaller">KILENCEDIK FEJEZET.</span><br /> -Meghal a költő.</h3> -<p>Lankás domb oldalán egy magas kőház: az én pap sógorom háza ez. -Ennél magasabban csak az Isten háza fekszik, fönt a domb tetején. E -két ház uralkodni látszik a völgyben elterülő falu fölött, melynek -piros cserépfödeles házai barátságosan, szeretettel tekintenek föl -ide. Körös-körül erdős hegyek szegik a falut s látom innét a híres -Tusnád-fürdő fenyves borította hegyeit, melyek mögött csöndesen -pihen a Szent Anna tó tengerkék vize. Be szép ez a falu, be szép ez -a vidék! S hogy illik rá a neve! Erdővidék! Az a vidék, melyről -Kriza János, a „Vadrózsák“ szerzője rajongó szeretettel írta:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Erdővidék az én -hazám,<br /></span> <span class="i0">Székelynek szült édes -anyám.<br /></span> <span class="i0">Zöld erdő -zúgásán,<br /></span> <span class="i0">Vadgalamb -szólásán<br /></span> <span class="i0">Nevelt föl jó -apám!<br /></span></div> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span></p> -<p>Azt hiszem, messze földön nincs Csinódhoz hasonlatos szép falu. -Nagy-Bacon ugyan az igazi neve, de egy részét Csinódnak hívják s -mert nekem ez a név nagyon tetszik, akármit mond a sógorom, én -Csinódnak nevezem.</p> -<p>– Hát jól van, legyen Csinód, – adja meg magát a sógor s kedves -gúnyolódással teszi hozzá: hadd – „csubbanjon a cukor.“</p> -<p>Megijedek magamtól. Nini, még mindig gyermeknek tartanak, még -mindig kényeztetnek. Hiába búcsuztam el a gyermekkortól, az én -édeseim nem vették tudomásul. S csakugyan Róza sohasem mulasztaná -el, hogy magasra ne emelje a cukrot s ne úgy ejtse a kávémba. Úgy -teszek, mintha ez bosszantana, de valóképpen végtelenűl jól esik a -szívemnek.</p> -<p>Róza… Ő itt van. Itt az édes anyám is. Hiába húzódoztak, -tiltakoztak, amint meleg nyárra vált az idő, a sógor kocsira -pakolta őket s elhozta ide ebbe a csöndes parókhiába, hová alig -hallatszik be az utca zaja, hol csend, béke, szeretet honol, -méltóan, illően egy papi házhoz.</p> -<p>És itt van – Lili!</p> -<p>„A nyarat nálunk töltöd – írta Ágnes pár nappal azelőtt, hogy -indulóban voltam hazafelé – s elhozod Lilit is. Rózához írt -leveleidből tudom, hogy városban, rokonoknál van az otthona s nem -nagyon vágyódik közéjük. Nyugtasd meg, hogy testvérünknek -tekintjük, s mert leveleidből azt látom, hogy boldogtalan, -fölvidítására minden lehetőt elkövetünk. A lakás dolga ne -nyugtalanítson. Hat szobából jut egy Lilinek is.“</p> -<p>Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan nagy jó kedvre -hangolt ez a levél. Nem kell még megválnom Lilitől! Alig merem -leírni: bármennyire vágyakodott a szívem haza, az én szeretteim -körébe, a gondolat, hogy Lilitől maholnap meg kell válnom, s talán -sohasem látom többé, kimondhatatlan fájdalmat okozott szívemnek. -<span class="pagenum"><a name="Page_71" id= -"Page_71">-71-</a></span> Szaladva-szaladtam Lilihez, ki az utolsó -hetekben összeszedte magát s csodálatos lelkierővel feküdt a -tanulásnak – messziről lobogtattam Ágnes levelét.</p> -<p>– Tudod, mi ujság? Velem jössz. Együtt töltjük a nyarat! -Hallod?</p> -<p>Lili könybe borúlt szemmel olvasta végig a levelet.</p> -<p>– Áldott jó lélek… – rebegte halkan.</p> -<p>– S hátha még megismered közelebbről! És Róza. És édes anyám. És -Balázs, a sógorom. Mind csupa szív.</p> -<p>– És te, kicsike…</p> -<p>– Na, mondtam, én önző vagyok. Hát azt hiszed, nem magamért -örülök a meghívásnak? Veled leszek, veled. Érted? Te veled!</p> -<p>Lili mosolyogva fenyegetett meg:</p> -<p>– Vigyázz, kicsike, vigyázz. Túlságosan szeretsz. Félek, hogy a -nyáron kiábrándulsz belőlem.</p> -<p>– Én?</p> -<p>– Megrontom a nyaradat. Jegyezd meg jól: megrontom.</p> -<p>E szavaknál mintha felleg borúlt volna szép homlokára. A -szívembe nyilallottak szavai, melyek a közeledő, kikerűlhetetlen -vihart jelentették be. A vihart, mely kegyetlenül töri le a -költőnek élete fáját s ugyanekkor sírig tartó gyászba temeti egy -leány szívét…</p> -<p>Sokáig nem jött szó ajkamra, aztán hirtelen megfogtam Lili -kezét, görcsösen szorítottam meg, hogy fölszisszent belé.</p> -<p>– Mire gondoltál? – kérdezte rémülten.</p> -<p>– Csak arra, – feleltem, nyugodtságot erőltetve magamra, – hogy: -együtt leszünk. Mennél inkább hiszed, hogy megrontod a nyarunkat, -annál inkább együtt leszünk. Együtt kell lennünk. Érted? Együtt -kell lennünk!</p> -<p>Csöndesen, alig hallhatóan suttogta Lili s arca <span class= -"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> közben -fehér lett, mint a fehéritett vászon: – Együtt leszünk. Együtt kell -lennünk.</p> -<p>Im, együtt vagyunk. Négy hét óta ma hagyta el újra a szobát, a -mi kis szobánkat Lili. Alig két hetet élvezte Ágnes virágos -kertjét, járt be velünk erdőt, mezőt, aztán egyszerre ama szegény -rózsafa sorsára jutott, melyet mindnyájunk nagy szomorúságára, egy -hirtelen jött fergeteg földre tepert, derékba tört… Hiába oltunk -bele új szemet, nem lesz többé oly szép, erős, mint aminő vala… -Róza karjába s az én karomba kapaszkodik Lili, úgy lépegetünk -lassan, csöndesen elébb-elébb. Alig jutunk a kétszer nyíló akác -alá. Ott leülünk a padra. Gyönge karját nagy nehezen emeli föl, -hogy átkaroljon minket. Mosolyra erőlteti ajkát.</p> -<p>– Látod, látod, úgy-e mondtam: megrontom a nyaradat.</p> -<p>Csókkal zárjuk le ajkát.</p> -<p>Aztán hosszú hallgatás következik. Egy úton jár mind a -hármunknak a lelke. Hiába akarjuk elűzni a bús nap emlékét: -megelevenedik, elénk áll s kényszerít, hogy foglalkozzunk vele. -Lili, szegény Lili, a vakáció első két hetében csudás hősiességgel -rejtegette szíve emésztő bánatát, lelkének gyötrelmes, szorongó -félelmét s mig a költővel, messze tőle, együtt „számlálgatta, -találgatta, hogy hány napja van hátra még“ s imádkozott az irgalmas -éghez, hogy „ne legyen fukar nagyon“ – megható módon segített -fölvidítani a házat, játszotta a bohó, a gondatlan leányt, kinek -most, hogy zsebében a kitünő diploma, semmi gondja, semmi búja…</p> -<p>Jaj, de nehéz volt ezt sírás nélkül látni! S jaj, de nehéz -leírnom, ami most következik!</p> -<p>Följegyeztem a napot: julius 13-ika volt. A tágas verandán ült -az egész család, az asztal körül. Édes anyám az asztalfőn ült s azt -hiszem, lelke ott kalandozott abban a kis faluban, annak a kis -falunak csöndes <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span> papiházában, mely pár év előtt még a -vidámság tanyája volt, s mig lelke a múlt emlékeivel társalkodott, -szaporán kötötte az első harisnyát az első unokának: Ágnes -leánykájának. A csöppséget, ki már a maga emberségéből tudott ülni, -sőt a mászás tudományát is próbálgatta, az asztal közepére -ültettük, ott repdesett, <span class="pagenum"><a name="Page_74" -id="Page_74">-74-</a></span> tapsikolt kövér kacsójával, s mi mind -ahányan voltunk, gyermekké lettünk körülötte.</p> -<div class="figcenter" style="width: 367px;"><a href= -"images/i011hq.jpg"><img src="images/i011.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Ki leánya vagy? – kérdezte Róza s diadalmasan nézett körül, -mikor a kis baba igenlőleg biccentett a fejével. – Na látjátok? Ő -az én leányom. Az is marad. Lefoglalom magamnak.</p> -<p>– Ó persze, – tiltakozott Ágnes.</p> -<p>– Hát kérdezd meg, – ingerkedett Róza – ki leánya vagy? -Fogadjunk, hogy tagadólag rázza meg a fejét.</p> -<p>Ágnes mindjárt meg is próbálta s ím a kis haszontalan hamiskásan -összecsücsörítette a szájacskáját, buksi fejét tagadólag rázta -meg.</p> -<p>– Na, úgy-e, hogy nem a tied! – tapsolt Róza s újra megkérdezte -a babát: ki leánya vagy? A baba, akár csak egy komédiás csikó, -tizszer is meghajtotta a fejét egymásután.</p> -<p>– Brávó, baba, brávó! – tapsoltunk most mind Ágnes kivételével. -Édes anyám is fölriadt merengéséből s szeretettel pihent meg a -babán.</p> -<p>– Igen, ezt a gyermeket lefoglaljuk magunknak, – mondta édes -anyám, s bár mosolyogva mondotta, kiéreztem a hangjából, hogy -komolyan foglalkozik ezzel a gondolattal. – Nem most, – tette hozzá -egy kis vártatva – majd később.</p> -<p>– Legalább lesz az életemnek valami célja, – mondta Róza inkább -magának, mint nekünk s hirtelen nagy komolyság váltotta föl -csapongó vidámságát.</p> -<p>– Boldog leány, – sóhajtott Lili. – Lám, a te életednek lesz -célja mégis…</p> -<p>Mind megütődve néztek Lilire. Kínos hallgatás követte a szavait. -Végre is sógorom szólalt meg.</p> -<p>– Lehet-e szebb, magasztosabb cél a gyermekek nevelésénél? -Beleplántálni a fogékony gyermekszívbe a szépet, a jót? -Esztendőről-esztendőre látni a gondunkra bizott csemeték -fejlődését? Oly szép föladat <span class="pagenum"><a name= -"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> vár a kisasszonyra! Ha bánat -éri, ha az emberek rosszasága megkeseríti a szívét, az ártatlan -gyermekszívek közé menekül s megvigasztalódik saját munkájának, -fáradságának sikerében. Ha mindent elvesztett, ami kedves volt -önnek, megmaradnak a gyermekek, akikért élni, fáradozni érdemes s a -becsülettel végzett munka tudata kétségtelenül jótékony balzsam -lesz sebzett szívére.</p> -<p>Mintha csak ravatal körül állottunk volna, úgy hatott rám a pap -beszéde. Mintha itt feküdnék a halott s a pap vigasztalná a -megszomorodott szíveket. A lemenő nap búcsuzó sugarai áttörtek a -vadszőlő sűrű levelei közt, melyek a verandát végig beárnyékolták s -úgy tetszett nekem, hogy e pillanatban messze innét, most száll le -egy másik nap. Lili vállamra hajtotta fejét s könnyes szemmel -hallgatta a pap beszédjét.</p> -<p>– Tovább, tovább, – kérte a papot.</p> -<p>De Balázs nem folytathatta, mert e pillanatban nehéz léptek -kocogása hallatszott az udvar felől.</p> -<p>– Hozzák a póstát! – szólt Róza s leszaladt a lépcsőn, hogy -átvegye.</p> -<p>Egy csomó ujságot és levelet lobogtatott a kezében.</p> -<p>– Tessék, tiszteletes úr, – nyújtotta át az újságokat, – -prédikáljon ezekből. – Aztán hirtelen átfutotta a levelek címét. – -Nekem is, neked is, neked is – mennyi levél! Hogy is bírja el a -vasút! Levél dolgában csakugyan nem lehetett panaszunk ezen a -napon. Hanem ezek a levelek olvasatlan maradtak ezuttal.</p> -<p>A sógorom alig pillantott az újságba, arca elhalványodott, aztán -hirtelen összehajtotta s zavartan nézett reánk. Fölkelt az asztal -mellől, látszott rajta, hogy szeretne elillanni, de zavara, -megütődése oly nyilvánvaló volt, hogy önkénytelen elállottuk az -útját. Lili halálsápadtan fogódzott belém s abban a pillanatban, -hogy fölállott, vissza is rogyott a székre. Csak egy jajszó -<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span> röppent el ajkáról s aléltan hanyatlott -karjaink közé.</p> -<p>A szívem verése elállott. Azt hittem, Lili meghalt. Megszakadt a -szíve. Tehetetlenül fogóztam az asztalba, le-leroskadtam, folyton -Lili nevét kiabálva. Mind fejüket vesztették, csak sógorom és édes -anyám őrízték meg nyugalmukat, amennyire ily körűlmények közt -lehetséges. Balázs karjaiba emelte Lilit, bevitte a szobájába, -utána mentek mind, csak nekem nem volt erőm követni őket. Görcsösen -belekapaszkodtam az asztalba, előttem hevert a ledobott újság, ott -feketéllett a vonal alatt a gyászkeret, benne e név: Reviczky -Gyula. Tovább nem tudtam olvasni. Szemem előtt elhomályosodtak a -betük, aztán mintha őrűlt táncra kerekedett volna minden betű, -össze-vissza forogtak, kavarogtak, végre teljesen elsötétedett az -újságlap, el az egész világ.</p> -<p>A földön elterűlve találtak meg. Az ágyban ébredtem föl. Lili -volt az első gondolatom, mikor szememet fölnyitottam. Édes anyám -ült mellettem, a többi bizonyára Lili mellett van.</p> -<p>– Lili… Lili… Hol van Lili?</p> -<p>– A szomszéd szobában fekszik. Egy kis láza van. Ennyi az -egész.</p> -<p>– El akartok ámítani, úgy-e? Meghalt! Meghalt! Vigyetek -hozzá!</p> -<p>Erre mind kiszaladtak hozzám a szomszéd szobából. Nyitva hagyták -az ajtót, hogy beláthassak a Lili szobájába. Róza szájamra tette a -kezét.</p> -<p>– Az Istenért, csöndesülj. Most aludt el Lili.</p> -<p>– Hát nem halt meg?</p> -<p>Fölültettek az ágyban, hogy láthassam Lilit. A félhomályból -kivillant holt-halovány arca, de hallottam csöndes lélekzését s ez -megnyugtatott.</p> -<p>– Él! Él! <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span></p> -<p>Róza ismét ajkamra nyomta kezét. Haragosan szólt rám:</p> -<p>– Kicsike, hallgass.</p> -<p>De mindjárt meg is bánta, leült az ágy szélére, s mig egyik -kezével átölelt, a másikkal szájamhoz tartotta a limonádés poharat: -igyál, kicsike, igyál. Akarod, hogy csubbanjon?</p> -<div class="figcenter" style="width: 406px;"><a href= -"images/i012hq.jpg"><img src="images/i012.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Akarom… Te drága, te jó lélek te!</p> -<p>– Lásd, – mondotta Róza csöndesen, – a szív sokkal erősebb, mint -ahogy hisszük. Ma is csodálkozom, hogy akkor az én szívem meg nem -hasadt. Nem <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> hasadt meg. Élek. Egészséges vagyok. S -Lili… Hisz ő nem ismerte „Őt“! Meggyógyúl ő is.</p> -<p>– A szíve nem…</p> -<p>– Talán az is.</p> -<p>– A tied meggyógyúlt?</p> -<p>– Az enyém?</p> -<p>– Felelj: meggyógyúlt?</p> -<p>Róza nem felelt.</p> -<p>– Látod, látod…</p> -<p>– De hogy lehet szeretni azt, akit nem ismerünk?</p> -<p>– Ismerte a lelkét. Azt szerette.</p> -<p>– Egyéb beszélni valótok nincs? – szólt közbe édes anyám s -kezével végigsimított a homlokomon.</p> -<p>– Úgy-e már nincs lázam?</p> -<p>– Nincs, de mégis lázasan beszélsz. Nem szeretem az efajta -beszédeket.</p> -<p>Szinte ridegen mondotta e szavakat édes anyám.</p> -<p>Róza visszasompolygott Lili ágyához. Én meg ráborúltam az én -drága jó anyám kezére s csókokkal halmoztam el.</p> -<p>– Igazad van, igazad van. Na, ne haragudj, kicsi anyám. Úgy-e -nem haragszol? Úgy-e te azért szeretsz olyan nagyon engem, mert a -legkisebb vagyok? Na, mondjad, kicsi mamám, hogy azért.</p> -<p>– Azért, azért.</p> -<p>– Úgy-e csak nekem szabad mondanom: te kicsi anyám, te.</p> -<p>– Csak neked, csak neked.</p> -<p>Alig tudtam nyitva tartani a szememet s anyám mindegyre végig -símogatta a homlokomat. De a szájam meg nem állott.</p> -<p>– Tudod-e, kicsi anyám, miért vagyok szerelmes Lilibe? Először -is azért, mert – Lili. A te beceneved: Lila. Éppen csak egy betü a -különbség. Te vagy az én kicsi Lila mamám. Nem vagy az?</p> -<p>– Az vagyok, az. <span class="pagenum"><a name="Page_79" id= -"Page_79">-79-</a></span></p> -<p>Lila mama a homlokomon felejtette a kezét.</p> -<p>– Szegény Lili… úgy-e jobb lett volna neki, ha meghal? No, úgy-e -jobb?</p> -<p>– Aludj, kicsike.</p> -<p>– No, úgy-e jobb? Akarom, hogy csubbanjon!</p> -<p>– Jobb, jobb!</p> -<p>– Ne félj, kicsi anyám. Én nem leszek olyan bolond, mint Lili. -Csak diplomám legyen. Soha el nem hagylak. Jöhet értem a királyfi: -kikacagom. Megmondom neki: én csak az én kicsi anyácskámat -szeretem. Nem hiszed?</p> -<p>– Hiszem, hiszem.</p> -<p>– Lila mama… kicsi anyám… Én most elalszom. Pá!</p> -<p>El is aludtam. Másnap, mikor az orvos megengedte, hogy -fölkeljek, Lila mama nem győzött csodálkozni rajtam. A hőmérő 37 -fokon alúl mutatkozott s a kicsike mégis félrebeszélt.</p> -<p>– Emlékszel, miket beszéltél?</p> -<p>– Minden szóra emlékszem. Tudtam, hogy bolondokat beszélek, de -nem volt erőm, hogy magamba fojtsam a badarságokat.</p> -<p>– Idegláz, – mondta az orvos. – Előfordul azoknál, kik sok -szellemi munkát végeznek.</p> -<p>– Még író lesz a kicsikéből, – évődött Róza.</p> -<p>De hát a fő, hogy talpra állottam s ott lehettem Lili mellett, -bár az ápolásban alig vettem részt. Róza, ki valóságos ápoló -talentum, egymaga akart végezni mindent. Ő csavarta a vízes -borogatót, ő adta be az orvosságot, ő emelte, támogatta Lilit, s az -én munkám mindössze annyi volt, hogy folyton ott lábatlankodtam és -– aggódtam. Valóképpen úgy lett volna rendjén, hogy sorban -virrasszunk Lili mellett. De Róza mindig kijátszott minket, s ha -egy-egy pillanatra le is húnyta szemét, csodálatos pontossággal -pattant föl a szeme, valahányszor friss borogatást kellett tenni -Lili fejére <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= -"Page_80">-80-</a></span> vagy orvosságot kellett beadni. Szegény, -jó Róza! A télen át, míg más leányok vígan keringőztek a fényes -báltermekben, hányszor érte őt az éjfél, de még a hajnal is -varrógépje mellett! Mennyire ráfért volna a pihenés, a szórakozás! -S ím a nyárnak is nagy részét átvirrasztja egy beteg leány mellett, -aki még pár hét előtt idegen volt neki. Keresem a magyarázatot s -azt nemcsak az ő páratlan jó szívében találom, hanem e két leány -sorsának, szomorú drámájának hasonlóságában is. Úgy látszik, a -jellemük is egy. Mindkettő az a virág, mely csak egyszer nyílik, -többet soha… Lili álmadozó, rajongó lélek, Róza csapongó kedvű, de -alapjában mély kedélyű, s szerencsés természete a jókedv álarca alá -tudja rejteni szíve fájdalmát. Nem csoda, ha megszerették egymást s -ha Rózát annyira nem szeretném, még féltékeny is tudnék lenni. De -nem vagyok féltékeny, mert bár Lili látszólag megosztja szeretetét -köztünk, érzem, hogy most még erősebben szeret, mint valaha. -Mindazért a gyöngédségért, melegségért, mely családunk minden -tagjának szívéből Lilire árad, nekem hálás első sorban.</p> -<p>– Mégis szeret az Isten, – suttogja Lili, – amint a fa alatt -üldögélünk. – Ha téged föl nem födözlek, mi lett volna velem e -nehéz napokban? Mert hiába, – folytatta gyöngén emelkedő hangon – -ha örökre beborúl is az ég fölöttünk, ennél sokkal írtózatosabb a -halál, a megsemmisülés, aludni a hideg hant alatt, minden remény -nélkül, hogy valaha lássuk Isten áldott napját.</p> -<p>– Igaz, igaz, – rebegtük önkéntelen.</p> -<p>– Azt mondják, hogy Ő meghalt? Nem igaz. Meghalhat-e a költő? -Teste elporladhat, a lelke halhatatlan; szíve dobogását szűntelen -érezzük dalaiban. Csak az halt meg belőle, amit amúgy sem ismerék. -Mindaz, mi lelkemet rabúl ejtette, él, élni fog mindörökké! -<span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span></p> -<p>– Mindörökké.</p> -<p>– El-eljárok majd sírjához, – folytatta álmadozva – s ő majd -csodálkozva tekint le az égből: mit keres síromon az a fekete -ruhás… az a sápadt képű apáca.</p> -<p>Megdöbbenve néztünk Lilire. Azt hittük, félrebeszél.</p> -<p>– Mintha hűvösödnék az idő, – mondotta Róza, – gyerünk be.</p> -<p>Lili mosolyogva nyugtatta meg.</p> -<p>– Szellő se lebben, szinte forr a levegő. Légy nyugodt, édesem, -nincs lázam. Ép elmével jutottam arra az elhatározásra, hogy -zárdába megyek. Apáca leszek. Tanító apáca. A ti áldott jó -sógorotok szavai megtérítettek. Igazat mondott, az én életemnek van -célja. A különbség csupán annyi, hogy a zárda falai közt élek szent -hivatásomnak. A zárda iskolája s a temető lesz az én világom. Amott -tanítok, nevelek szeretettel, emitt ápolom a költő emlékét. Lehet-e -ennél szebb, magasztosabb célja egy nő életének?</p> -<p>Hirtelen hozzám fordult, megsimogatta arcomat:</p> -<p>– Nos, kicsike, nincs igazam? Szólj már! Mért hallgatsz?</p> -<p>Alig jött szó ajkamra. Mintha fojtogatták volna a torkomat. -Szememből megeredt a könny zápora s fuldokolva borúltam Lilire.</p> -<p>– Igazad van, igazad, de én elveszítlek örökre!</p> -<p>Róza is sírt. Könnyes szeme ugyanazt mondotta, amit én -szóval.</p> -<p>– Ó te bolond kicsike, mit beszélsz? Hogy veszítenél el örökre? -Egy pillanatra sem veszítesz el. Csak a világ elől temetkezem el, -de lehetséges volna-e, hogy magammal ne vigyem a ti sziveteket? -Lehetséges volna-e, hogy a zárda magányában ne társalkodjam -veletek! Ne érdekeljen sorsotok, életetek minden mozzanata; hogy ne -vegyek részt veletek örömben, bánatban? <span class= -"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> Mit -gondolsz, kicsike? Tudom, bizonyosan tudom, hogy még meg is -látogatsz. Meglátogattok. Róza, te hallgatsz, Róza te sírsz, csak -sírsz. Sajnálsz, úgy-e? Ne sajnálj. Hát te talán nem úgy -cselekedtél, mint én cselekszem majd? Nincs-e neked is egy kis -cellád, mint a hogy lesz nekem? Én a feszület elé térdelek, te a -varrógép fölé hajolsz s űzöd bús emlékeidet. Te is sírsz, mikor -senki sem látja, csak a jó Isten, én is. Mi a különbség életünk -között?</p> -<p>– Semmi, semmi…</p> -<p>Éppen jókor jött Ágnes, karján a kicsi Mariskával, ki messziről -repdesett kacsóival Róza felé.</p> -<p>– Gyere, gyere, Róza mamához, – nyújtotta Róza karját a baba -felé. Elkapta anyja karjáról a babát, s oly hevesen csókolta össze, -hogy a baba fölsikoltott. – Kié vagy? Úgy-e, az enyém? A baba -kedvesen hajtogatta a fejét.</p> -<p>Egyszerre fölvidultunk mind. Jött édes anyám is, a sógor is s ez -a csöpp baba lett a központ. Sorba csalogattuk Rózától, de -egyikünkhöz sem jött, csak hamiskásan csücsörítgette a száját. -Mintha mondta volna: majd ha fagy. Ágnes adta a duzzogót. Szidta -Rózát. Bizonyosan megbabonázta ezt a leánykát.</p> -<p>– Meg bizony. Úgy-e baba, megbabonáztalak? Kié vagy? Kié? A Róza -mamáé?</p> -<p>– Mam, mam, – gügyögött a baba.</p> -<p>Lili meghatottan nézte a kedves jelenetet. Fejét a vállamra -hajtotta s úgy suttogta csöndesen, alig hallhatóan: de szép az -élet! Ó de szép! <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span></p> -<h3><span class="smaller">TIZEDIK FEJEZET.</span><br /> -A költő a költőről.</h3> -<p>Mint ahogy a sors keresztűl húzza sok szép tervünket, édes, -fellengős álmainkat, ugyanezt cselekszem én is könyvem sűrűn -teleírt lapjaival. Most, hogy érettebb ésszel olvasgatom a lapokat, -szinte röstellem, hogy volt idő, midőn jelentékeny eseménynek -tartottam sok semmiséget, bölcsességnek mosolyra fakasztó -együgyüséget.</p> -<p>Huzzuk keresztül!</p> -<p>Ím, eljutottam életem útjának első fordulójához, kezemben a -diploma s el akarom hitetni magammal, hogy csak most látok tisztán, -világosan mindent, ami körülöttem történik s valóképpen most -kellene búcsúznom a gyermekkortól. Újra meg újra olvasom, mit három -év leforgása alatt könyvembe beirogattam s úgy tetszik nekem, hogy -több a följegyzésekben az örök feledésre, mint az emlékezésre -érdemes. Abban a pillanatban, amelyben egy végtelen hosszú csók -után Lili kifejlett karjaimból s a messzeség elnyelte alakját, az -én lelkem mintha elvesztette volna tartalmát: üres lett a lelkem, -üres körülöttem az egész világ. Tehetetlen kesergés, vágyakozás -Lili után, sóhajtások, könnyek; aztán ezek merő ellentéteként -mindenféle intézeti csínyek, melyekben magam is részt vettem: ez -nagyjában három esztendő története. Amit az első esztendőben -remélni sem mertem, a leányok megszerettek, sőt becéztek. Ártatlan -természetű csínyjeikből nem vontam ki magamat, sőt -egyikben-másikban vezető szerepet játszottam. Mi tagadás: -visszaéltem a jó hiremmel. Fehér liliomnál fehérebb -ártatlanságomban annyira bíztak, hogy rólam föl nem tételeztek -semmi pajkosságot. Majd sok száz esztendő multán, mikor -<span class="pagenum"><a name="Page_84" id= -"Page_84">-84-</a></span> rombadőlt az intézet, kő kövön nem marad -s valami más épület fundamentumát ássák a kert hátsó felében, -hasábokat fognak írni az újságok arról az érdekes leletről, mit a -napszámosok csákánya és ásója feszít ki a föld mélyéből: vagy húsz -darab kávés csésze lesz ez az érdekes lelet. Én ástam el -valamennyit egy sötét éjszakán, én mondottam fölöttük a halotti -beszédet: nyugodjatok békén, legyen könnyü a föld fölöttetek.</p> -<p>Vajjon hogy kerültek ide ezek a csészék? – tünődnek, okoskodnak -majd az újságok. S mely századból valók lehetnek? És nem lesz, aki -megfejtse, ha e könyv is elenyészik, a rejtelmes leletet. Nem lesz -aki megmondja: úgyan ne törjétek a fejeteket. Ennek előtte sok száz -esztendővel a prepa-iskola pajkos leányainak nem volt okosabb -dolguk, mint hogy ezeket a kávés csészéket eltemessék. A derék -szállító, ki az intézetnek a tejet szállította, egyszerre csak mit -gondolt, mit nem, azt gondolta, hogy a tej vízzel szaporítva is tej -marad. A kávé napról-napra élvezhetetlenebbé vált. Az igazgatónő -szidta a szállítót, a szállító esküdözött mennyre-földre, hogy ő -igaz keresztény ember, de a tejet mégsem részesíti a szent -keresztségben. A leányok nem sokat teketóriáztak: összebujtak, -tanakodtak s elhatározták, hogy eltüntetik a csészéket. Ha nincs -csésze, nincs miből kávét igyanak. Így kerültek föld alá a csészék. -Egymagam adtam meg az ártatlan csészéknek a végtisztességet, de az -is igaz, hogy mikor vizsgálatra, vallatásra került a sor, nem -állottam elő, mint annak idején a rózsákkal: én vagyok a bűnös, -engem büntessenek. Persze, az eltemetett csészék helyett új csészék -kerültek az asztalunkra, de az is igaz, hogy az „igaz keresztény“ -attól kezdve többé nem keresztelte a tejet.</p> -<p>Ezzel a hősies cselekedetemmel megalapítottam a népszerüségemet. -Leolvastam a leányok arcáról: lám, lám, mégsem az, akinek -gondoltuk. A nevemnapjára <span class="pagenum"><a name="Page_85" -id="Page_85">-85-</a></span> emlékkönyvet vettek s azt lassankint -teleírták – – mivel? Előveszem ezt a kis könyvet. Mennyi bohóság, -mennyi kedves butaság van benne! De ezek a bohóságok, ezek a kedves -butaságok mind jótékonyan hatottak a lelkemre. Világosan láttam a -derék leányok abbeli igyekezetét, hogy fölvidítsanak, hogy a maguk -módja s tehetsége szerint pótolják – Lilit! Nem pótolták, nem -tudták feledtetni, de engem mélyen meghatott a nagy gyöngédségre -valló igyekezet. Mi másként beszéltek most már Liliről is! Most már -mind megértették Lili tartózkodó, félrehuzódó természetét. Nem volt -az gőgösség, ó, nem! – vallják most egyértelemmel s esténkint, -mikor magunkra maradtunk, együtt sirattuk Lilit és a költőt! Ha -minden könnycseppből egy <span class="pagenum"><a name="Page_86" -id="Page_86">-86-</a></span> virág fakadhatott volna s ezt mind -ráhintjük a költő sírjára, kerek földön nem lett volna oly virágos -sírhalom több, mint a költőé. Minden nap, melyen levél jött a -zárdából, ünnepnap volt nekünk. A titok, mely addig kettőnk titka -volt, valamennyi leány titka lett s egy sem volt köztünk, ki ne -szerette volna a „Rózsák“-at, szerintünk a legszebb költeményt. -Irigyeltek engem, hogy én loptam ki a rózsákat az intézetből.</p> -<div class="figcenter" style="width: 368px;"><a href= -"images/i013hq.jpg"><img src="images/i013.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Olvasgatom az apró jegyzeteket könyvemben; olvasgatom a vékony -betüs sorokat, miket a leányok írtak az emlékkönyvbe: kinek, ami -titka volt, mind lerakta a könyvecskébe, vagy amit e könyvecskére -bízni nem mert, azt külön bízta rám. Fiatal leányszívek édes -titkainak „gyűjteménye“ lettem én s letörlője azoknak a könyeknek, -melyek oly könnyen fakadnak fiatal leányok szemében. Ám az is igaz, -hogy amily hirtelen fakadnak e könnyek, oly hirtelen enyésznek is -el. Mintha csak a borús eget látnám, melyből az imént szakadt a -záporeső s már ragyog is rajta a vidám szinekben játszó -szivárvány.</p> -<p>Sokat mulattam azon magamban, hogy ezek a bohó leányok mind -közlik velem a titkukat s eszébe sem jut egynek sem megkérdezni: -hát a te szíved rejteget-e valamit? Valami hallgatag megállapodás -volt köztük, mint a minőt már gyermekkoromban megfigyeltem otthon, -amit azonban nyiltan senki sem mert megmondani nekem. A négy év -alatt alig nőttem, alig fejlődtem valamit s ha lehetséges, még -véznábban kerültem ki az intézetből, mint ahogy odakerültem. Már -féltem Janka néni elé kerülni, mert csak rám nézett s kergetett a -betegszobába.</p> -<p>– Jaj de sápadt, kicsi prepa. Mi baja? Semmi? Csak tessék a -betegszobába menni.</p> -<p>A jó Janka néni méltán hihette, hogy beteg vagyok, holott -valóképpen nem voltam az. Penészvirág voltam, vagyok: ez az -igazság. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<p>Olvasgatom, olvasgatom a hevenyészve, könyvembe vetett sorokat s -érzem, hogy lángba borul az arcom. Megállok egy helyen, rátapad a -szemem egy névre s nem tudok megválni e névtől.</p> -<p>Nem a Lili neve.</p> -<p>Először beírtam a nevet egészen. Másnap kihuztam. Harmadnap úgy -betintáztam, hogy soha senki meg nem fogja tudni, mi volt írva ide. -Később mást gondoltam: az igazi név helyett nekem tetszőbbet írtam -be, de vezeték név nélkül. Megállapodtam a bátyám nevében. Itt a -név: István.</p> -<p>Egyszer láttam, azóta sem. Vajjon látom-e többet? Nem hiszem. De -a neve, költött neve itt a könyvemben s ezt már nem tudom -kitörülni.</p> -<p>Két éve már, hogy láttam. A nevet már azelőtt ismertem. Egy pár -csengő-bongó vers alatt láttam azt. Nem tettek rám a versek mélyebb -hatást. Fiatal kezdő költőnek véltem, aki verseket ír valakihez, -akit csak messziről, látásból ismer. Szőke hajú, halovány képü, -magas nyulánk ifjunak képzeltem a versei után, de részben -csalódtam. Nem kellemetlenül. A képe elég halovány volt, nyulánknak -is elég nyulánk, de a haja fekete s arcán méla borongás ült, mely -még akkor sem enyészett el, ha arca mosolyra derült.</p> -<p>A nekünk való színművekhez elvittek, néha-néha hangversenybe is. -Én a hányszor csak lehetett, mindig elmentem a színházba, de a -táncmulatságokkal egybekötött hangversenyek nem vonzottak. Egy -hangversenyre mégis elmentem. Volt a műsorban egy pont, mely -különösen érdekelt: Reviczky élete és költészete. Külön megkértem -Janka nénit, hogy, ha erre a hangversenyre az intézetből visznek -lányokat, mehessek el én is.</p> -<p>– Értem, kicsi prepa, értem, – mosolygott Janka néni. – Ha nem -lesz beteg, elvisszük. <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span></p> -<p>Mondhatom, a fölolvasás nem nagyon illett oly hangverseny -műsorába, melyet tánc követ. Asszonyok, lányok, de még a férfiak is -mindegyre törülgették a szemüket, a prepák meg alig tudták -visszafojtani a zokogásukat, mikor a fiatal költő arról a megható -gyöngéd figyelemről beszélt, melynek hatása alatt született a -„Rózsák“ című költemény. Amint az én gyermekeszemmel elképzeltem, -úgy rajzolta elénk a fiatal költő is a megragadó képet: a költő ott -fekszik halálos ágyán s tünődve nézi a rózsákat. A kórház ablakán -beragyog a lemenő nap búcsuzó sugara, az utolsó sugár, mely glóriát -fon a költő homloka köré… ki küldte a rózsákat, vajjon ki? – kérdi -a fiatal költő. Akárki küldte, legyen áldott. Megaranyozta egy -sokat szenvedett költő utolsó napjait! Még egy dal és vége a -hangversenynek. Még egy rövid félóra s táncra perdül a fiatalság. -Mind boldog, aki a fiatal költővel táncolhat. Az én pajtásaimat -mind elkapkodták mellőlem, egymagam gunnyasztok egy sarokban. -Tekintetem belevész a táncosok forgatagába, de szemem megkapja a -fiatal költő daliás alakját s többet el sem ereszti. Aztán szinte -elnevetem magamat: olyan bolond gondolat villan meg az -agyamban.</p> -<p>– Addig nézem, mig ide varázsolom, – gondoltam magamban.</p> -<p>S még helyre sem utasíthattam magamat ez önhitt gondolatért, a -költő épp előttem áll meg egy föltünő szép leánnyal, mély bókkal -hajtja meg magát, aztán néhány lépéssel tovább leül a leány az -anyja mellé. A költő tekintete felém fordul, egy pillanatra mintha -tétovázna, végre is elszánja magát, egyszerre hozzám tart s -meghajtja magát.</p> -<p>– Be kell mutatnom magamat?</p> -<p>– Ez igazán fölösleges, uram.</p> -<p>– Megajándékoz egy fordulóval?</p> -<p>– Végtelenül sajnálom, de nem tudok táncolni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> -<p>– Az első leány, akitől ezt hallom, – néz rám kétkedően a -költő.</p> -<p>– Pedig én ismerek olyan leányt is, aki tudott valaha táncolni s -elfelejtette.</p> -<p>– Egy lány, aki a táncot elfelejti! Ilyen is van?</p> -<div class="figcenter" style="width: 404px;"><a href= -"images/i014hq.jpg"><img src="images/i014.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Van. Az a leány, aki Reviczkynek a rózsákat küldötte.</p> -<p>– Talán kegyed…</p> -<p>– Nem, nem, – szakítottam félbe. – Azaz hogy – volt benne némi -részem.</p> -<p>– Megengedi, hogy leüljek?</p> -<p>– Ha nem röstelli egy penészvirág mellé ülni… <span class= -"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p> -<p>– De kisasszony!</p> -<p>– Hát akkor kárpótlásul elmondom a rózsák történetét.</p> -<p>A leányok nagy bosszúságára a költő csak a már köteles -négyesekre mozdult el mellőlem, újra meg újra visszajött hozzám. De -ütött a mi óránk s a „maszik“ (prepa nyelven így híttuk a -gavallérokat) hiába könyörögtek Janka néninek, éjfélután három -órakor összegyűjtötték a leányokat (nem volt könnyű munka!) s nehéz -szívvel ott hagyták a szupé-csárdást. Valami úgy ránehezedett az én -szívemre is… A költő lekisért az utcára. Hosszan tartotta kezemet a -kezében.</p> -<p>Az én kezem nagyon remegett. Talán az övé is egy kicsit. Annyit -sem tudtam mondani: jó éjt! Ő sem mondott semmit.</p> -<p>Én ezt gondoltam: most láttalak először és utoljára. Vajjon ő -mit gondolt? Bizonyosan ő is ezt gondolta.</p> -<p>Elhelyezkedtünk a kocsiban. Sárosi Magda, Pál Vilma meg én egy -kocsiba kerültünk.</p> -<p>Mondta Magda: Csinos fiu ez a poéta.</p> -<p>Mondta Vilma: érdekes az arca.</p> -<p>Kérdezte Magda: hát te mit szólsz, kicsike?</p> -<p>Feleltem én: semmit.</p> -<h3><span class="smaller">TIZENEGYEDIK FEJEZET.</span><br /> -Levelek a zárdából.</h3> -<p>Nincs hét, hogy levelet ne kapjak Lilitől. S nincs hét, hogy ne -írjak neki. Belenyugodtam, hogy nem látom napról-napra: olvasom a -leveleit s annyi mintha színről-színre látnám, mintha hallanám -lágyan csengő, szomorú hangját. A nagy messzeség nem tudott -elválasztani s ez a messzeség tán még erősebben összeforrasztotta -<span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span> lelkünket. Amit még Rózának sem mertem -megvallani, neki megvallottam az első pillanatban. Mit vallottam -meg? Azt, hogy lelkem sokat foglalkozik Istvánnal. Azt, hogy utban -vagyok én is a zárda felé. Azaz lennék, ha volna erőm elhagyni -hitemet. De kálvinista pap volt az édes apám. Nem hagyhatom el a -hitemet, nem lehetek apáca! De szükséges-e a zárda falai közé -temetkezni, hogy ne halljuk a nagy világ lármáját? Ime kezemben a -diploma, válogathatok a legelrejtettebb faluk között.</p> -<p>Írja Lili, hogy ő teljesen kibékült sorsával. Az angol -kisasszonyok budapesti zárdájában él annak a szent hivatásnak, -melyről a sógorom oly ékesen beszélt. Ez a beszéd az ő lelkét -meggyógyította. Ha látnád – írja egyik levelében – mennyire -szeretnek tanítványaim! Nem is szeretet ez, több annál: rajongás. -Akár csak téged látnálak, kicsike, ismeretségünk első idejében. -Mind olyan punktum kis leányok, mint a mekkora te voltál. Ahányszor -végighaladok a padsorok közt, elkapják fátyolom szélét s csókolják. -Megható szeretet fénye ragyog szemükben, amint tekintetemet -végighordozom soraikon. Boldog, akit megszólítok s nemes versenyre -kelnek a szeretetemért. De én nem tudok különbséget tenni köztük. -Nem is akarok. Nem oltom beléjük a bigottságot, de annál erősebben -a tiszta vallásosságot, az Istenben való erős hitet. Ez volt az én -legfőbb erősségem a megpróbáltatás nehéz napjaiban, ez a hit tartja -bennem az életet, nyugtat meg sorsomban, mely nem oly szomorú, -amint talán sokan képzelik. Tudom, hogy nem élek hiába s ez a tudat -feledteti velem, hogy másként is alakulhatott volna életem -folyása.</p> -<p>De ki tudja, mi tenger csalódás érte volna túlságosan érzékeny -lelkemet, ha kint maradok a nagyvilágban, s lassankint eltemetem -azt az édes álomképet, melyet a rajongó leány képzelete szőtt! Nem -<span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span> voltam éppen csúnya leány, sőt némelyek – -rólad nem is beszélve, – nagyon szépnek tartottak, kereshettem -volna hát a boldogságot a rendes úton, a rendes szokás szerint. De -van-e a földön teljes, zavartalan boldogság? S lehettem volna én -boldog bárkinek is az oldalán, ha nem lett volna erőm eltemetni az -ő emlékét? Nem, nem! Mért tegyek mást is boldogtalanná?</p> -<p>Ezek a gondolatok vezettek a zárdába, s félek, hogy téged is -hasonló gondolatok foglalkoztathatnak. Ám ami nekem szabad volt, -nem szabad neked, édes kicsikém. Neked van édes anyád, vannak -testvéreid. Nekem sem anyám, sem testvéreim. Nekem nincs otthonom. -Nincs, akinek keblére boruljak s kisírjam magamat. Egyedül te és a -tieid azok ezen a nagy világon, kik megértenek engem, akik -szeretettel zártak kebelükre. De végre is nem lehettem mind halálig -terhetekre. A te édes anyádnak van már egy leánya, ki lemondott -arról a boldogságról, mit férjhezmenésnek nevez a világ s nagy -valószinüség szerint lesz még egy olyan leánya a te személyedben. -Még csak én kellenék közétek! Három ilyen bolond leány egy födél -alatt, nemde sok volna a jóból? Minden úgy van jól, ahogy van, -kicsikém.</p> -<p>De, amint írod, „kijárod“, hogy lehetőleg a legelrejtettebb -faluba nevezzen ki a miniszter. Nos, vágyad könnyen teljesülhet, -csak arra vagyok kiváncsi, hogy meddig birod ki a „zárdai“ életet? -Ki becéztet majd? Kin zsarnokoskodol? Mert, ne tagadd kicsikém, jó -adag zsarnoki természet van benned. És hidd el nekem, kicsikém, nem -szükséges a legelrejtettebb faluba huzódni, hogy a világtól távol, -elrejtve legyünk. Magamon tapasztalom ezt. Mert gyakran sétálok a -nagyváros utcáin az én növendékeimmel s lám, engem nem zavar a -nagyváros lármája, sokadalma, ez a sürgés-forgás. Ezren meg ezren -haladnak el mellettem, de én nem látom az embereket, csupán az én -kedves növendékeimet. <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= -"Page_93">-93-</a></span> A nagyváros üres csillogó fénye nem -érdekel. Kart karba öltve suhannak el mellettem fiatal párok s nem -érzek irigységet.</p> -<p>Lelkem minden gondolatja növendékeim, köztetek és ama sírhant -közt oszlik meg, mely a halhatatlan költő porlandó földi hüvelyét -takarja. Van az esztendőnek két napja, mikor utam kivisz a -temetőbe. Egyedül megyek, de úgy érzem, hogy ilyenkor te is velem -vagy. Julius 11-ike az egyik nap, a költő halálának napja. E két -nap nagy részét a kerepesi-uti temetőben töltöm. Néhány szál rózsát -s szegfüvet viszek magammal, amazt azért, mert ez a virág volt az, -mely élete utolsó napján megbékítette a halál gondolatával, emezt -meg azért, mert mint később hallottam, a szegfü volt a kedvelt -virága. Éppen mint neked, kicsike. Te azt hiszed, hogy könnyeket -ontok sírja fölött? Miért? Az én számomra nem halt meg ő. Nem volt -az az ideális alak, minőknek fiatal leányok a költőket képzelik. -Kis termetü, vézna ember volt, ugyanaz férfiban mint te nőben, -kicsike. Mit bánom én? Én a lelkét szerettem, mely nem volt -közönséges, mindennapi lélek. S most, hogy olvasom életének szomorú -történetét, bús árvaságát, elhagyatottságát, küzdelmeit, -vergődéseit, lassu haldoklását: nő az alakja szememben, folyton nő -s csoda-e, ha szentjeim közé avattam őt?</p> -<p>Kilesem a pillanatot, mikor senki sem jár sírja tájékán s -letérdelek sírköve előtt. Elrebegek egy imádságot, aztán szépen -leteszem sírjára a virágokat. Erős a hitem, hogy lát engem onnét a -fényes menyországból s ez a tudat végtelen boldoggá tesz. -Fölvidultan, megkönnyebbűlten búcsúzom a sírtól, s csodálkozom, -hogy a sírok sorai közt bolyongva látok itt-ott valakit, aki -átöleli a sírköveket és keservesen zokog. Miért sírnak, miért -zokognak? Van-e szebb hely a temetőnél? Van-e még ehhez hasonlatos -birodalom, hol nincs bánat, szenvedés, nyomoruság, emberi -gyarlóság? Egyiknek díszesebb <span class="pagenum"><a name= -"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> a sírköve, mint a másiknak, -de azért van-e itt irigykedés?</p> -<p>Bűnnek tartanám a halál után való vágyakodást, valameddig -másoknak haszna van az én életemben, de viszont jöhetne érettem -bármikor a halál angyala, készen találna engem. Nem félek a -haláltól. Nem zúgolódnám Isten bölcs rendelése ellen. Egyedül ő -tudja, kinek meddig van helye itt a földön, az élők között. S -kérdem: vajjon az, kinek sírjához most elzarándokolok, ha tovább -él, ha élete más körülmények közt folyik, hagyott volna-e maga után -oly megható szép emléket az emberek szívében, mint aminőt itt -hagyott? Vajjon az élet további folyamán nem érte volna-e lelkemet -szörnyü csalódás? Csalódás, mely mélyebb sebet vág szívünkön a -halálnál?</p> -<p>Hiszed-e már, hogy nem vagyok boldogtalan? Hiszed-e, hogy lelkem -nyugodt s a zárda komor falai közt is napsugaras az én életem?</p> -<p>– Hiszem, hiszem, – rebegi ajkam önkéntelen. S nagy kedvem -kerekedik, hogy temetést rendezzek. Eltemetni egy bohó ábrándot. -Nagy kedvem volna tűzbe dobni mind azt a sok ujságot, melyekben -szépen csengő-bongó versek olvashatók az én fiatal költőmtől. Aki -talán ha tudná, hogy én titkon megszerzem mindazokat az ujságokat, -melyekben az ő nevét látom, kinevetne, vagy legjobb esetben -szánakoznék a szegény penészvirágon. Nem, nem, ezt nem tudnám -elviselni! Ne nevessen rajtam senki, ne szánakozzék rajtam senki. -Sem ő, sem más!</p> -<p>Ah, de gyáva vagyok. Még egy napra megkegyelmeztem a verseknek. -Bolondítom magam, hátha nekem szól közülök egyik-másik. Hisz az -igaz, hogy fekete a hajam, a szemem is; az is igaz, hogy a szemem -titkolt bánatot rejteget – és így tovább és tovább – találok reám -illőt eleget a versekben, de hány ezer leány van <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> rajtam -kívül, akikre ez elkopott frázisok ráillenek! Mindössze egy levél -tanuskodik mellettem: a Sárosi Magda levele. Ő Budapesten járt s -véletlenül találkozott a költővel. S írja Magda, hogy a költő -különösen érdeklődött a kis prepa iránt, aki Reviczkynek oly nagy -bámulója, amilyen kicsi ő maga. – Megcsíptelek, kicsike! – írja -Magda. Mindig mondtam én az intézetben, hogy te nagy titkot -rejtegetsz előlünk. Mi bolondok minden titkunkat közöltük veled, te -meg hétszeres zár alá tetted a te titkaidat. – Most is oly beteges? -– kérdezte a költő. – Mi kár érte! – sóhajtott. – Szeretnék még -vele egyszer találkozni. – „Ezek a saját szavai“ – fontoskodik -Magda – én meg nevetek a Magda tyúkeszüségén. Szeretne még egyszer -találkozni velem! Nos hát én is. És aztán? Vajjon mit szólna Róza, -ha megmondanám neki, hogy egy budapesti költő szeretne velem -találkozni? Mintha hallanám a véleményét, úgy élvezem magamban.</p> -<p>– Szeretne veled találkozni egy költő? – kérdezné Róza – hát -jöjjön ide. Ágnes olyan tejfölös paprikás csirkével traktálná meg, -hogy ódát írna a paprikás csirkéhez.</p> -<p>Az bizonyos, hogy, ha Rózának szólnék, könnyebben menne a -„temetés“. De nem szólok, megpróbálom magam erején temetni el bohó -álmomat. S megpróbálom minden gondolatomat egy háromszáz forintos -tanítónői állás elnyerésére terelni. Ah, Istenem, nem utolsó dolog, -ha az ember elmondhatja magáról: a magam kenyerét eszem! Nem kell -pénzt kérni senkitől, még attól sem, ki szívesen adja, ki utolsó -falatját is megosztja veled. Ha Isten és a miniszter is úgy akarja, -ez a háromszázforint még fölemelkedik négyszázra is, sőt fölebb is, -s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy gazdag lány -vagyok, a takarékpénztár nem győzi átvenni a megtakarított -forintocskákat. Üdv neked, rózsaszinü jövendő! Erről a jövendőről -zengj <span class="pagenum"><a name="Page_96" id= -"Page_96">-96-</a></span> éneket, fiatal költő barátom s ne titkolt -bánatot jelentő szemekről!</p> -<p>Édes anyám sokáig abban reménykedett, hogy a mi városunkban -kapok állást. Volt is egy hely az udvarhelyi iskolánál. Éppen akkor -ürült meg, mikor Kolozsvárt kezembe nyomták a diplomát, ezt az -egész életre szóló „útlevelet“. „Várt leány várat nyer“ – tartja a -közmondás, s ez szerencsésen beütött Emilia kisasszonynál is, ki a -rossz nyelvek szerint már régóta „üdűlt fiatalságban“ szenved. A -nevelésoktatás e régi, kipróbált zászlóvivőjét, kinek a takarékban -volt néhány száz forintja, feleségűl vette egy nyugalmazott -kapitány s Emilia lemondott az állásáról. De még alig jártak -jegyben, már tizen is szemet vetettek a megürült állásra. Szemet -vetettünk mi is. Szegény Róza egész napon rótta a várost, -kilincselt a város urainál szavazatért. Természetesen, mindenki -megigérte, hogy rám szavaz, amiből én előre sejtettem, hogy mást -fognak megválasztani. Úgy is történt. Sőt úgyabb. Tíz pályázó közül -Betlenfalvi Idát választották, Betlenfalvi városi tanácsos úr -leányát, ki legkevésbbé szorúlt rá erre a sovány kenyérre s kinek a -leggyengébb bizonyítványa volt a tíz között. De Betlenfalvi úr -hatalmas, befolyásos ember, nagy szerepet játszik kis városunk -közéletében, a képviselőválasztásoknál ő a főkortes, méltán -várhatta el tehát polgártársaitól, hogy az ő leányát válasszák -meg.</p> -<p>– Hisz önök jól tudják, – mondotta Betlenfalvi úr a -polgártársaknak, – hogy nem szorúltam rá erre a pár száz forintra; -én nem is akartam, hogy a lányom tanítónő legyen, de nem lehet -bírni vele. Az az ambiciója, hogy a maga keresményéből ruházza -magát. Ez oly nemes ambició, – szavalta hévvel Betlenfalvi úr – -mely előtt lehetetlen volt meg nem hajlanom.</p> -<p>Ami engem illet, az én ambicióm mindössze az volt, hogy néhány -forinttal én is járuljak anyám háztartásához, <span class= -"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> s szegény -Rózának ne kelljen éjjelezni a varrógép mellett, de belátom, hogy -ez nagyon közönséges, mindennapi ambició. Többnyire efajta -ambiciója volt szegény pályázó társaimnak is. Köztük akárhány, -kinek a szülei drága kamatra szedték föl a pénzt s úgy taníttatták -a tanítónőképzőben, abban a reményben, hogy majd a leányuk -fizetéséből apránkint letörlesztik az adósságot. Mindezek az -ambiciók eltörpűltek, megsemmisültek a Betlenfalvi Ida nemes -ambiciója mellett.</p> -<p>Kis családunk szép álma hamar szertefoszlott s így nem volt más -mód, mint neki feküdni a tanítók hivatalos ujságjának s belemerűlni -a pályázatok tanulmányozásába. Kiválasztottunk egy állami iskolát s -elhatároztuk, hogy megpályázzuk. Most már megelégedtünk azzal, ha -valahol Erdélyben kapok állást. Arra nem is gondoltunk, hogy némely -erdélyi falu oly messzire esik tőlünk, hogy a keleti határszélről -rövidebb idő alatt s könnyebben lehet jutni Budapestre, mint -például mindjárt abba a faluba is, melyet kiszemeltünk. Mikor a -sógoromnak megmondtuk, hogy Mezőszilvásra pályázom, összecsapta a -kezét. Ő ismerte ezt a falut.</p> -<p>– Az Isten háta mögött fekszik, hegyek közt és valóságos -sárfészek! – mondta ő.</p> -<p>– S mit tudsz még róla?</p> -<p>– Azt, hogy a szomszédok, ha megharagszanak egymásra, a kutyát -ölben viszik ki az utcára s úgy ugattatják meg egymást. Máskülönben -a kutyák belefulladnának a sárba.</p> -<p>– Hát még mit tudsz Mezőszilvásról, lelkem-sógorom?</p> -<p>Mintha csak megkezdtem volna már a tanítást, úgy feleltettem a -sógort. Felelt a sógor, még pedig, hogy a tréfa teljes legyen, -iskolásfiu módjára, hadarva és el-elakadva, nagyokat nyelve:</p> -<p>– Mezőszilvás… igen, Mezőszilvás még arról nevezetes, hogy a -házak puskalövésnyire, igen, puskalövésnyire <span class= -"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> vannak -egymástól. Az iskola erdő mellett, magas hegy oldalán fekszik, -némely háztól egy órányi távolságra.</p> -<p>– Nagyon jól van, kis fiam. Beszélj most Mezőszilvás -népéről.</p> -<p>– Mezőszilváson laknak magyarok és oláhok, foglalkozásuk -földmívelés és állattenyésztés. A tanítókon és kálomista papon -kivül más úri ember a faluban nincs. A legközelebbi város szép -időben fél napra, sáros időben egész napra esik tőle.</p> -<p>– Hisz ez pompás egy falu! Ilyen kell nekem! – kiáltottam -lelkesülten.</p> -<p>Mind gúnynak vették lelkesedésemet s mind kifejezték abbeli -reménységüket, hogy a miniszter úr nem nevez ki. Anyám azt -mondta:</p> -<p>– Inkább maradj itthon egy esztendeig. Úgy is rád fér a -pihenés.</p> -<p>Mondta Róza:</p> -<p>– Én is azt tartom, jobb, ha itthon maradsz. Előbb erősödj meg, -kicsike.</p> -<p>– Mit, hogy én szép tehetségemet parlagon hevertessem? – -ingerkedtem velük. – Nem, nem! Ezt nem tudnám elviselni. -Meglátjátok, a miniszter csak ránéz a folyamodványomra s rögtön -kinevez. A tanácsosa ugyan mást fog ajánlani, de a miniszter -hallani sem akar másról. Ő megérzi, hogy én éppen Mezőszilvásra -való vagyok. Fogadjunk, hogy kinevez.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Persze, hogy igazam volt. Kezemben a kinevezés. Mezőszilvásra -neveztek ki. Már kaptam is egy csomó részvét-levelet azoktól a -leányoktól, kik Mezőszilváson indúltak el „a nevelés-oktatás rögös -pályáján“ s akik közt egy sincs, aki egy félesztendőnél tovább -bírta volna ki Mezőszilváson. Alig voltak ott egy pár hónapot, -fölzónáztak Budapestre, egyik-másik még térdre is vetette magát a -miniszter előtt, hogy helyezze máshová, <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> akárhová, -mert Mezőszilváson meghalnak. A miniszter jószívü ember s már -annyira ismeri Mezőszilvást, hogy mikor egy tanítónőt ide kinevez, -már gondolkozik is azon, hogy félév mulva hova helyezze át. Ezeket -a részvétleveleket világért meg nem mutattam volna senkinek. Ám úgy -is alig győztem vígasztalni Lila mamát. Mindegyre megleptem -valamelyik szobában, amint visszahúzódott és sírdogált magában. -Általában az egész család kedvetlen, nyugtalan. Mind ideges. Róza -éjt-napot összetesz, hogy tisztességgel kiállítsa mezőszilvási -„kelengyémet“, s a szeme oly vörös a sok éjjelezéstől és a sok -sírástól. Én virágos jókedvet erőszakolok magamra, komédiázok, -bolondozok, minden ismerősömet végig utánozom, de erőlködésem kárba -vész, bolondozásaimnak nincs hatása. Hiába, látszik, hogy -erőltetett a jókedvem. Nem félek Mezőszilvástól, sőt, ha már így -kell megkeresnem a kenyeremet, bensőleg örülök, hogy eldugott -faluban kereshetem meg. De ha ránézek édes anyámra, Rózára, -Ágnesre, a szívem elfacsarodik s nem tudom visszafojtani az előtörő -könyeket. Föl-föllázadok a végzet ellen. Mégis csak alakulhatott -volna másként is az én életem folyása. Van-e abban igazság, hogy -egy gyönge, beteges gyermekleány családjától messze, idegenek közt -élje az életét, nehéz munkában? Hisz a természet rendje szerint, a -leánynak a családban a helye. Az én helyem ott volna az édes Lila -mamám oldalán. Ha beteg leszek, ki ápol? Ha megbánt valaki, ki véd -meg? Ha bánatom lesz, ki vigasztal meg? Ki csókolja le -könyeimet?</p> -<p>Szép és bölcs dolog, hogy nemcsak a fiu, de a leánygyermek is -tanúl, megszerzi a kenyéradó diplomát, biztosítja ezzel a -függetlenségét, nem kénytelen minden jött-ment, léha, üresszívü -férfiuval összekötni az életét, de magam is úgy vélem, hogy ezt a -függetlenséget egyebütt is lehetne biztosítani, mint éppen -Mezőszilváson és a Mezőszilváshoz hasonló falvakon. Mit -<span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> tegyen most szegény Lila mama? Velem -jőjjön és elhagyja Rózát, magára hagyja őt szomorú gondolataival? -Vagy jöjjenek mind a ketten velem: Lila mama is, Róza is? Mit -csinálna ott Róza? A mezőszilvási hölgyek nagy valószínüség szerint -nem járnak sem fürdőre, sem bálokba, maguk szövik-varrják a -toálettjukat.</p> -<p>Hát csak magam megyek. Róza elkisér. Látni akarja a falut, az -iskolát, az embereket, a házat, ahol majd lakom. Ő rendezi be az én -szobámat. Ő oktatja ki a kosztadó valakit, hogy mit szeretek, mit -nem. Máskülönben, ahogy ő ismer engem, éhen fogok elpusztulni.</p> -<p>… Már mindent összecsomagoltunk. Azaz hogy nekem csak a -könyveimre van gondom. Első a nagyanyám verses könyve. Aztán a sok -apró-cseprő intézeti emlék. Külön skatulyában rejtőznek Lili -levelei. S külön egy csomó ujság. Azok a bizonyos ujságok, melyeket -még mindig nem égettem el. De Mezőszilváson el fogom égetni. El, -bizonyosan el!</p> -<p>Ám, alig teszem ezt az erős fogadalmat, nyilik az ajtó. Megjött -a posta. Nekem is jött levél. Nézem a borítékot. Ismeretlen kéz -írása. Nézem a postabélyegzőt: Budapest. Úgy megdobban a szívem. De -jó, hogy e pillanatban senki sincs a szobában rajtam kivül! Reszket -a kezem, alig tudom fölbontani a levelet. Nem álmodom? Végig fut -tekintetem a levélen, de nem merem olvasni. Kisurranok a szobából, -szaladok a kertbe, meghúzódom egy fa tövében s úgy olvasom a -levelet, – az én költőm levelét.</p> -<p>„Kisasszony, – írja – én nem feledtem azt a kedves estét, melyet -Kolozsvárt az ön társaságában töltöttem. Oly jól esett annyi idő -multán találkoznom nevével. A hivatalos lapban találtam meg a -nevét. Sohasem olvasom a hivatalos lapot, de ma csodálatos -véletlenűl a kezembe került s első tekintetre az ön <span class= -"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> nevét -pillantottam meg. Tehát a kicsi prepából tanítónő lett. Kisérje -szerencse, megelégedés azon a szép, nemes pályán. Ha Isten segít, -egyszer majd elindulok Mezőszilvás fölfedezésére s folytatjuk, amit -akkor este félbe kellett hagynunk: tovább fűzzük az eszmecserét a -mi közös ideálunkról: Reviczkyről.“</p> -<div class="figcenter" style="width: 413px;"><a href= -"images/i015hq.jpg"><img src="images/i015.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Ennyi az egész levél.</p> -<p>Csendesülj, szívem! Vigyázz, kicsike, vigyázz. Ne vedd többnek a -levelet, mint ami valójában. Udvarias, figyelmes levél, van benne -némi melegség, megérdemli, hogy külön skatulyába rejtsd, bár aligha -lesz folytatása. Távozz tőlem, sátán, távozz, ne kísérts!</p> -<p>De mi történt velem? Nem akarom hinni, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> -Mezőszilvás sárfészek. Mesebeli tündérvárossá színezi fölizgatott -fantáziám a nyomorúságosnak rajzolt falut. Bolyongunk a réten, az -erdőben céltalan – ő meg én. S oly szép az élet, oly szép a -világ.</p> -<p>Belépek a szobába. Együtt ül a család. Mind oly szomorúak. Az -asztal megterítve az utolsó vacsorához. S én csodálkozva kérdem: -mért búsultok? Ők megütődve, méltatlankodva néznek rám. Nekik -igazuk van, de nekem is. Úgy szeretném kikiáltani az egész világnak -édes titkomat. De csak egy percig tart ez a bolond vágy s már -megreszketek a gondolatra is, hogy sejthetné ezt valaki. Itt a -levél a szívem fölött. Ráborulok az én édes jó Lila mamámra, -ölelem, csókolom és sírok, sírok hosszan, sokáig. Öröm és fájdalom -könnye borítja el arcomat; kettős érzés viaskodik szívem mélyén s -az egyikről csak a jó Isten tud egyedül!</p> -<p>Ah, oly szép az élet, oly szép a világ!</p> -<h3><span class="smaller">TIZENKETTEDIK FEJEZET.</span><br /> -Margit Mező-Szilvásra érkezik.</h3> -<p>Máig sem tudom, hogyan jutottam Mezőszilvásra, csak egy a -bizonyos, az, hogy itt vagyok. Mielőtt útra keltünk, földabroszon -beutaztuk egész Erdélyt, a szélrózsa minden irányából próbáltuk -megközelíteni Szilvást – vasúton, de bármerről próbáltuk, arra a -lesújtó eredményre jutottunk, hogy Szilváshoz a „legközelebbi“ -vasúti állomás félnapi járó volna. Már t. i. volna abban a kedvező -esetben, ha ettől a „legközelebbi“ állomástól pompás országút -vezetne Szilvásig. Sógorom ifjukori emlékei s a földabroszon -végzett alapos tanulmányainak alapján megállapítottuk, hogy az az -út, mely a „legközelebbi“ állomástól Szilvásig vezet, a legcudarabb -mezei út lehet, mely hegyre föl, völgybe le kanyarog; hol eltünik -egy szük, süppedékes völgykatlanban, <span class="pagenum"><a name= -"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> hol fölbukkan egy meredek -hegyoldalra s azon a „legközelebbi“ állomáson napokig -szórakozhatunk, mig fuvarost találunk.</p> -<p>– A legokosabb, amit tehetünk, – mondá a sógorom, – hogy -befogatunk a magunk kocsijába s addig megyünk, mendegélünk, mig -Szilvást fölfedezzük.</p> -<p>Sógorom e szavaiból azt vettem ki, hogy velem akar jönni, de ezt -az áldozatot nem fogadtam el.</p> -<p>– Lelkem Balázs, – mondtam neki, – neked feleséged és gyermeked -van, tehát itthon maradsz. Arra már rövid az idő, hogy -végrendeletet írj, Szilvásra pedig, amint látom, jó családapa -végrendelet nélkül nem indulhat. Maradj te csak itthon.</p> -<p>– Te semmit sem veszel komolyan, – utasított rendre a sógor, s ő -csakugyan nem is áll el a szándékától, ha Isten közbe nem szól. De -közbe szólott. A legélénkebb disputa közt bekopogtatott Sándor bá’, -a harangozó és halottkém s halottat jelentett. A sógort itthon -maradásra kényszerítette a papi kötelesség. Megvigasztaltam a -sógort: – Ne búsulj, lelkem Balázs. Irásban hagyom hátra, hogy, ha -meghalok Szilváson, hozzanak haza Csinódra, mert egyedül csak te -általad akarom eltemettetni magamat.</p> -<p>Mindezt pajzán jókedvvel játszottam el, de a hatás más volt, -mint amit vártam. Valamennyinek a szemében köny csillogott. Nem -akartam észrevenni az elpityeredést s folytattam tovább:</p> -<p>– Elég, ha Róza velem jő. Ő úgy is mindig rajongott az -utazásért. Most kedve telhetik. Csinódtól Szilvásig meg vissza: -kivánhat-e ennél fölségesebb utazást?</p> -<p>Eredetileg is az volt a tervünk, hogy ketten utazunk. Azt -egyikünk sem engedte meg, hogy édes anyám, aki újabb időben úgy is -sokat gyöngélkedett, megtegye ezt a fárasztó útat. Szent fogadást -tettünk, hogy amely faluban ér az alkonyat, ott meghálunk. -<span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span> Zivatarban, záporesőben nem folytatjuk -utunkat. Inkább egy hétig tartson utazásunk, semhogy valami -szerencsétlenség érjen. A kocsisunk megbizható hű szolga volt: még -szegény apámtól örökölte a sógor. Peták az ő neve, öklömnyi kis -figura ember, de hű, mint a kutya s bátor mint az oroszlán. Ha -bajusza nem volna, mindenki gyermeknek nézné. A csöppsége miatt -sokat keserítették a falubeliek, hadi lábon is állott az egész falu -népével, különösen a fiataljával. Mennél többet gúnyolták szegényt -mások, annál erősebben vonzódott hozzánk. Mint afféle régi jófajta -cseléd, a család tagjának tekintette magát s annak tekintettük mink -is. Irántunk való nagy szeretetében az idegenek előtt folyton -dicsekedett a mi gazdagságunkkal; ami a mienk, az minden jobb, -kitünőbb volt a másénál, le egy malacig. Folyton a többes szám első -személyében beszélt. Ha a hivek dicsérték a sógorom ékesszólását, -büszkén legyintett: nem csuda, tizenhat esztendeig forgattuk a -bibliát. Ha magunk közt voltunk, semmivel sem volt megelégedve, -mindig zsémbelt, így meg úgy, rosszúl megy a gazdaság, tönkre -megyünk, de csak jött egy idegen, akkor a békételenkedő, -elégedetlen Petákra nem lehetett ráismerni: csak úgy folyt a -szájából a dicsekedés.</p> -<p>Most mikor megtudta, hogy a sógorom nem jöhet s egyedül ő reá -van bízva a mi életünk, egészségünk, épségünk, oly büszkén -járt-kelt az udvaron, mint egy kakas. Csakhogy nem kukorékolt. -Ehelyett zengett az udvar az énekétől, mely szörnyen hamis volt, de -nekünk igen tetszett.</p> -<p>– No, Peták, aztán nyisd ki a szemedet, – mondta a sógor, mikor -a kocsival előállott.</p> -<p>Peták büszkén mérte végig a sógort.</p> -<p>– Hogy nyissam ki, mikor be sem hunytam?!</p> -<p>A nagy nehéz hintó úgy körül volt rakva mindenféle ládával, -skatulyával, csomagokkal, hogy csak a fejünk látszott ki. A bakon -láda, a szemközti ülésen <span class="pagenum"><a name="Page_105" -id="Page_105">-105-</a></span> skatulyák, mögöttünk a saroglyában -hatalmas széles szalmazsák tele szénával. Így utazhattak dicső -őseink, mikor még a vasútnak híre-hamva sem volt. Ágnes annyi -elemózsiát rakott föl, hogy utazhattunk bátran egy hétig s akkor -még mindig maradt Szilvásra is egy hónapi eleség. Komolyan féltek, -hogy Szilváson éhezni fogok. Egy kis éléskamrával fölért, amit -számomra fölpakoltak.</p> -<div class="figcenter" style="width: 410px;"><a href= -"images/i016hq.jpg"><img src="images/i016.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Az útat illetőleg csupa kellemetes csalódás ért. Miután -rettenetesnek képzeltük: ami valójában rettenetes <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> volt, -az sem tetszett annak. Azt mondtuk erre: még rettenetesebbnek -képzeltük s megvigasztalódtunk. El voltunk készülve egy heti -utazásra, s mindössze három napig tartott. Hát az is valami? -Közbe-közbe sokszor helytelen irányba igazítottak a járó-kelők: -két-három óra hoszat is utaztunk – hiába. Peták szidta az egész -világot, de mi jól mulattunk, amiért Peták keményen -megleckéztetett. Ezen még jobban mulattunk. Minden faluban -megállított valakit:</p> -<p>– Álljon meg, földi, jó helyen járunk-e?</p> -<p>– Itt jó helyen, – volt a válasz.</p> -<p>– Azt akarom tudni: erre visz-e az út Szilvás felé?</p> -<p>– Erre is visz, de arra is mehettek volna.</p> -<p>S mutatott egy másik falu felé.</p> -<p>– Merre közelebb?</p> -<p>– Útja s lova válogatja.</p> -<p>– A lóról ne beszéljen, – pattogott Peták, – lássa ked, hogy ez -– ló!</p> -<p>– Látom, látom, de erre rossz az út.</p> -<p>– Hát arra?</p> -<p>– Arra sem jó.</p> -<p>– Hát melyik jobb?</p> -<p>– Mind a kettő jobb volna, ha – nem volna!</p> -<p>Peták a lovak közé csapott.</p> -<p>– A Jézus áldja meg, bátya. Úgy-e – kiáltott vissza szemtelenül -– itt kend a legokosabb ember?</p> -<p>De már ekkor szaladtak a lovak. Az atyafi az öklével -fenyegetődzött utánunk. Mi meg úgy kacagtunk, hogy a könyünk is -kicsordult belé.</p> -<p>Amit otthon fölfogadtunk, azt meg is tartottuk: ott háltunk meg -abban a faluban, ahol az alkonyat utólért. Kétszer kellett szállást -keresnünk s mind a kétszer nagy szerencsénk volt: egyik faluban sem -láttunk úri házat, de találtunk jó módra valló paraszt házat, -barátságos külsejüt, tiszta rendes udvarut s ezek közül egyben, -<span class="pagenum"><a name="Page_107" id= -"Page_107">-107-</a></span> mely leginkább megnyerte tetszésünket, -megállapodtunk. Peták megállott a kapu előtt, miután ő is ráadta a -szavazatát, s hogy megadja a módját, kinyújtózkodott, aztán lassu -tempóban lemászott a bakról, óvatosan benézett a kapun, majd -belépett az udvarra, ott körülnézett, hogy vajjon méltó-e hozzánk -az udvar (a hozzánkba saját magát is beleértve), úgy ment be a -házba, honnét kevés idő mulva a gazdával jött vissza. Első és -második este egy volt a gazda Isten hozottja. Ez az egyszerü, -kedves mondás: „Istené a szállás.“ Így mondja azt a székely ember -ezer év óta a szállást keresőnek. Nem az övé a ház, hanem Istené. -Bátran beléphetsz, Isten adja a szállást, nem ő.</p> -<p>Nyugodtan lehajthatod fejedet a szép fehér párnákra. Reggel, -mikor tovább utazol, nem szabad kérdened: – mivel tartozol. Ezzel -vérig sértenéd a gazdát. Egy kézszorítás, egy „áldja meg az Isten!“ -ennyi az egész fizetés. S még szerencsés útat is kivánnak ráadásul. -És megkérnek: ha még egyszer erre járnánk, ne kerüljük el szegény -házukat.</p> -<p>Nem fölséges hivatás ennek a népnek gyermekeivel foglalkozni, -ennek a népnek gyermekeit nevelni, oktatni?</p> -<p>Harmadik este érkeztünk Szilvásra. Itt már egyenesen a paphoz -hajtattunk. Mikor megállott a kocsi a papiház kapuja előtt, Peták -kedvetlenül csóválta meg a fejét. Hümmögött, köhögött, ránk nézett, -meg a kapura, aztán nagy nehezen lemászott a bakról, majd nagy erős -elhatározással félrelökte a kapu két szárnyát. Rozoga egy kapu volt -ez. A szárnyai alig álltak a sarkukban. Minden második deszka -hiányzott róluk.</p> -<p>– Itt sem szeretnék pap lenni, dünnyögött Peták.</p> -<p>Ez volt az első mondása.</p> -<p>Az udvaron egy csomó mezitlábas gyermek szaladgált. Félig uri, -félig paraszt gyermekre vallott vásott, szakadozott ruhájuk. Kócos, -fésületlen volt valamennyi. <span class="pagenum"><a name= -"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> Egy sovány, beteges arcu -asszony épp most kiabált rájuk, hogy takarodjanak be, eleget voltak -már kint. De az asszonyra egyik sem hallgatott, szétrebbentek, -tovább szaladtak, s csak akkor verődtek ismét egy csomóba, mikor a -kocsi befordult az udvarra s megállott a szegényes külsejü ház -pitvara előtt. Első tekintetre látszott, hogy ez a ház sok papot -kiszolgált már, de papok jöttek, papok mentek, ki más eklézsiába, -ki a szilvási temetőbe, csak a hívek maradtak változatlanok: azt -vallották, hogy a papnak jó akármilyen ház, az ősök fölépítették -úgy, a hogy, s ameddig össze nem dűl, helyébe mást nem építenek, de -sőt nem is tatarozzák. Szívet facsaró nyomorúság rítt le az egész -házról. Kidűlt-bedűlt falak: kicsiny ablakok s az ablaküvegek -legtöbbjét piszkos ujságpapírok pótolták. Egyetlen kéménye -lekivánkozott a korhadásnak indult fazsindely tetőről. S látszott -kivülről, hogy az egész házban két kis lakószoba lehet, több nem, -aztán egy zúg, melyet konyhának csúfolnak s egy-két lépés hosszú -kamrácska, melyet ismét csak csúfolnak, mikor éléskamrának -emlegetik.</p> -<p>– Itt nem sokáig maradunk, – vetette felénk Peták.</p> -<p>Valóképpen nekem szólt ez a mondás. Nem azt mondta ezzel a bölcs -Peták, hogy holnap mind a hárman visszamegyünk, mert hát nekem -akárhogy is itt kell maradnom, de sokáig én nem bírom a dicsőséget. -Nem volt időm, hogy eszmét cseréljek Petákkal, csak elmosolyodtam a -mondásán s ez éppen jó volt, mert a tiszteletes asszony e -pillanatban közeledett felénk s kedvezőre magyarázta a mosolyomat. -Zavarodottan állott a szegény asszony, hebegett valamit a mi -bemutatkozásunkra, közben lökdöste félre a gyermekeket, kik úgy -körülvették a kocsit, hogy alig tudtunk lekászolódni.</p> -<p>– A tiszteletes úr nincs itt? – kérdeztem, miközben <span class= -"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> helyet -foglaltunk az egyik szobában. (Csakugyan két szoba az egész -házban.) Ez volt a vendégszoba. Régi, kopott, szánalmas bútorzat. -És poros. Látszott, hogy senki sem használja, vendégnek tartják, ők -maguk kilencen meghuzódnak egy szobában.</p> -<p>– Az uram, – mondta a papné – miközben a székekről törülgette a -port kötényével – bement a vásárba. Tetszik tudni, országos vásár -van. Két tehénkénk van, az egyiket behajtotta. Kollégiumba visszük -a nagyobbik fiut holnapután: kell a pénz.</p> -<p>– Mondja, kedves tiszteletes asszony, – szólalt meg Róza, kinek -a torkát láthatóan fojtogatta a nagy nyomorúság, mit itt látott, – -kaphatna itt a hugom szállást és kosztot?</p> -<p>– Szállást… kedves kisaszony, igen, szállást, óh Istenem, oly -szívesen adnék… Úgy ránk férne… Kosztot is… Azt is szívesen -adnánk…</p> -<p>Közbevágtam:</p> -<p>– Kedves tiszteletes asszony, én úgy vettem észre, hogy nagy a -család. Úgy-e nem tudnak szállást adni? Nemde kosztot sem?</p> -<p>– Hát bizony nehezen, – ragadta meg a szavamat a szegény papné. -– Mi nagyon szűken vagyunk. Szerényen élünk. Nem is étkezünk -rendesen, mint a hogy egy papi háznál illenék…</p> -<p>– De van itt úri ház a faluban? – kérdezte Róza.</p> -<p>– Úri ház? Nincs itt lelkeim, egy sincs. Van két tanító, de egy -sem feleséges ember… ha csak…</p> -<p>Jelentősen nézett rám a jó asszony. Nem tudtam elfojtani a -kacagást. Kitört belőlem.</p> -<p>– Hisz akkor pompás! Meghódítom az egyik kollégát s majd főzök -én!</p> -<p>De Rózának most már nem volt kedve a bolondságra. -Kétségbeesetten járt föl s alá a kis szobában.</p> -<p>– Vissza foglak vinni! Nem hagylak itt.</p> -<p>– Szó sincs róla, – mondtam én jókedvüen. – <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> Ez a -hely nagyon tetszik nekem. A házak, amint láttam, jó messzire esnek -egymástól. Csöndben fogok lakni, akárhol lakom. Tejet és tojást -lehet kapni, tiszteletes asszony?</p> -<p>– Ó, tejet és tojást, igen! – kiáltott a papné.</p> -<p>– Hisz akkor vivát! Te sírsz? – fordultam Rózához. – Ó, te -kishitü, te. Szégyeld magad.</p> -<p>Csak most láttam, hogy valóképpen sokkal erősebb természet -vagyok, mint Róza. Tetszettem magamnak új szerepemben. Hát én -voltam az, ki a kávét nem ittam meg, ha nem csubbant a cukor? Hát -én vagyok az a beteges, szentimentális leány? Ime, vigan indulok -neki a küzdelmes, nyomoruságos életnek, s Róza, a hős Róza, kit oly -erősnek hittem, az első nehézség láttára megretten, kétségbeesik. -Igaz, hogy érettem. De végre is itt az ideje, hogy vége legyen a -gyámkodásnak. Nem én vagyok az egyetlen leány, ki Mezőszilváshoz -hasonló fészekben tengődik. Mért éppen én legyek különös kegyeltje -az Istennek? Adtam a nagyot, az öreget, megcirógattam a Róza arcát, -megsimogattam a fejét.</p> -<p>– No, ne sírj, kicsike, ne sírj, jó az Isten, jót ád, – -vigasztaltam Rózát, ki éppen rá akart ütni a kezemre. De ebben a -pillanatban belépett nagy porosan a tiszteletes úr. Már kivül -megtudta, hogy itt az új tanítónő. Látva, hogy simogatom Róza fejét -s vígasztalom, azt hitte, hogy Róza az új tanítónő. Mindjárt papi -hivatása magaslatára emelkedett s kenetes szavakkal vigasztalta -Rózát. Én meg segítettem neki. Roppant tetszett nekem, hogy nem -engem néz tanítónőnek, mignem Róza megelégelte a komédiát, mérgesen -toppantott:</p> -<p>– Kedves tiszteletes úr! Értse meg, nem én vagyok a tanítónő, -hanem ez a leányka!</p> -<p>– Valóban? – kiáltott föl a tiszteletes úr látható örömmel. – -Tehát a kicsi kisasszony! Hál Istennek! Hisz akkor rendben vagyunk. -Mert szó, ami szó: már <span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span> kétségbe voltam esve, hogy a kisasszony -még holnap reggel itt hagy minket.</p> -<p>– Itt, de viszem a hugomat is!</p> -<p>– Kedvesem, – mondtam én kenetteljesen, – te holnap reggel -visszaindulsz Petákkal s hirül viszed az otthon valóknak, hogy -engem jó egészségben s jó kedvben hagytál itt. Elmondod, hogy -Mezőszilvás nagyon szép falu s hogy bár alig láttam, máris -szeretem. Tiszteletes úr, – fordultam a paphoz – legyen nyugodt, -engem nem lát sírni. Itt maradok.</p> -<div class="figcenter" style="width: 388px;"><a href= -"images/i017hq.jpg"><img src="images/i017.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Kiszóltam Petáknak s behordattam cókmókomat. Róza meghuzódott -egy sarokban s szavát sem lehetett <span class="pagenum"><a name= -"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> venni. Én rendületlen -nyugalommal végeztem a kipakolást, miután a tiszteletesékkel -megállapodtam, hogy addig, amig szállást kapok, a nyakukon maradok. -Ezalatt a tiszteletes asszony eltünt, nyilván azért, hogy vacsora -után lásson, én pedig megtudtam a tiszteletes úrtól, hogy a tehenet -elég jó áron adta el a vásárban, viheti a fiát a kollégiumba. -Általában az ő eklézsiája nem is oly rossz, a fizetés is -tisztességes volna, de az Isten sok gyermekkel áldotta meg, már -pedig sok szájnak sok kell. A nép szegény, de becsületes. Lehet -ebben a faluban szállást is találni, csak a koszttal lesz baj. De -ha nem vagyok nagyigényü, majd csak megélek valahogy.</p> -<p>– No, hallod, – szóltam Rózának. – Nem értem a kétségbeesésedet. -Kapok szállást s a koszttal is lesz valahogy.</p> -<p>De Rózát nem lehetett szólásra bírni. Ám láttam az arcán, hogy, -ha nem volna jelen a tiszteletes, megtépné a hajamat. Szerencsére, -a tiszteletes úr velünk maradt, folytatta Mezőszilvásnak és népének -ismertetését, elmagyarázta a népoktatási állapotokat, melyeknek -javulását ő rég epedő szívvel várja s kifejezte abbeli reménységét, -hogy az én működésemmel a mezőszilvási iskola életében új és fényes -korszak nyílik meg. Eközben előkerültek a ládából a pompás -molnár-pogácsák, miket az én édes anyám sütött s megkináltam a -tiszteletest. Valósággal fölragyogott az arca, a pogácsák -láttára.</p> -<p>– Molnár-pogácsa! – kiáltott föl a tiszteletes. – Diákkorom óta -nem ettem.</p> -<p>– Hát akkor csak egyék, tiszteletes úr. Van itt elég.</p> -<p>Volt is vagy húsz. Becsődítettem a gyerekeket. Azoknak is adtam -egyet-egyet. Úgy falták, mint a farkasok. Odasompolyogtam Rózához, -eléje tartottam egyet: tessék, kisasszony. <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p> -<p>– Te, – vetett rám gyilkos szemeket Róza, – ne mérgesíts, mert -mindjárt nyakon ütlek.</p> -<p>Ezt persze suttogva mondta, hogy senki sem hallotta.</p> -<p>Szegény Róza egész odáig volt. Láttam, hogy itt már nincs helye -a tréfának. Még egy szó s elszakad a húr. De valamit mégis -észrevett a tiszteletes, kiterelte a gyermekeket, maga is kiment s -magunkra hagyott. Ideje volt, mert szegény Rózát már fojtogatta a -düh, a keserűség.</p> -<p>– Csakhogy kimentek! – pattant föl a helyéből Róza. – Mondjad: -megbolondúltál, kicsike? Itt akarsz maradni ebben a rongy -fészekben? S azt hiszed, hogy én azt megengedem? Még ma éjjel itt -hagyjuk szó nélkül, búcsú nélkül, érted?</p> -<p>– Kedves Róza, – mondtam erőltetett nyugalommal, – te -elfeledted, hogy a miniszter engem ide nevezett ki. Elfeledted, -hogy én azért szereztem meg a diplomát, mert nem akarom magamat -eltartatni. Ahol találom a kenyeret, ott fogadom el. Mit gondolsz, -írjak a miniszternek levelet, hogy nem fogadom el a mezőszilvási -állást? Nos, képzelem, a miniszter mennyire meg fog rőkönyödni. -Annyira meg, hogy rögtön mást nevez ki helyettem, én meg -folyamodhatom más állásért, nem ád s punktum. Egy szó mint száz: -itt maradok. Hidd el nekem, magam is szeretnék köztetek élni, de ha -nem lehet! Majd ennek is elkövetkezik az ideje. Te csak eredj haza -a te varrógépedhez, én meg itt maradok. A nyáron találkozunk.</p> -<p>– A nyáron! Addig te elpusztulsz.</p> -<p>– Elpusztulok! A jégeső sem árt nekem. Gyermekkorom óta folyton -el vagyok jegyezve a halálnak, az intézetben is azt hitték, hogy -nem huzom ki a négy esztendőt s ime, itt vagyok Mezőszilváson. -Erősebb vagyok, mint ahogy hiszitek, Róza! Erősebb!</p> -<p>Belépett a papné. Hivott: legyen szerencséje egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> gyönge -vacsorára. Róza bocsánatot kért. Fáj a feje, le akar feküdni. Nem -lehetett rábirni, hogy vacsorázzék. Ágyat vetettek neki, lefeküdt. -Én meg kimentem vacsorázni. Az asztalnál csak hárman ültünk.</p> -<p>– Hát a gyermekek?</p> -<p>– Azok már vacsoráztak, – magyarázta a tiszteletes úr. – -Megittak egy-egy pohár frissen fejt tejet. Ez a legegészségesebb -vacsora. Ajánlom a kisasszonynak is…</p> -<p>Tejfölös paprikás csirke volt a vacsora. Elég ízletes volt. -Legalább a tiszteletesék kitünő étvággyal ettek. Látszott, hogy e -különben nagyon közönséges falusi étel is ritkán kerül asztalukra. -Én alig ettem valamit. Gyönyörködtem e szegény emberek étvágyában, -ők meg viszonzásul alaposan meghányták-vetették, hogy hol is lenne -számomra a legjobb szállás, hogy az jó is legyen, meg nagyon messze -se essék az iskolától. Végre megállapodtak a falu kovácsának a -házánál. A kovácsnak nincs gyermeke s van két szobája. A műhely a -ház végéhez van ragasztva. Igaz, hogy a kalapálással nagy zajt csap -a kovács, de ezt hamar meg lehet szokni.</p> -<p>Rózának nem mertem szólni e tervről. Elbolondítottuk, hogy egy -hónapig itt maradok a papéknál, azalatt találunk szállást, kosztot. -Reggel Róza visszautazott. A sok sírás annyira elerőtlenítette, -hogy alig tudott föllépni a kocsira. Peták is szörnyü kedvetlenül -ült a bakon. Mikor látta, hogy én nem ülök a kocsira, a köny -kicsordult a szeméből.</p> -<p>– Hát csakugyan itt marad a kicsi kisasszony?</p> -<p>– Itt, Peták, itt.</p> -<p>– No akkor a Jézus áldja meg! – s keményen a lovak közé -csapott.</p> -<p>Egy pillanat mulva eltünt a kocsi, én letörültem arcomról a -könycseppet, melyet, hiába, mégis csak nem tudtam visszafojtani, -aztán a tiszteleteshez fordultam:</p> -<p>– Most pedig, kedves tiszteletes úr, kisérjen el a kovács -házához. <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span></p> -<h3><span class="smaller">TIZENHARMADIK FEJEZET.</span><br /> -Egyedül.</h3> -<p>Kicsi egyablakos szoba az én lakásom, s többek közt arról -nevezetes, hogy ráillik Arany János verse, mely azt mondja:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Ez a szoba, hol én -most<br /></span> <span class="i0">Tillaárom haj!<br /></span> -<span class="i0">Pusztítom a papirost<br /></span> <span class= -"i0">Tillaárom haj!<br /></span> <span class="i0">Se nem csapszék, -se nem bolt,<br /></span> <span class="i0">Csizmadiaműhely -volt.<br /></span> <span class="i0">Tillaárom -haj!<br /></span></div> -</div> -<p>Kása Péter kovácsmester uramé ez a ház, de az én kis szobám -sokáig csizmadiaműhely volt: Kása Jánosnak, Péter uram öccsének a -műhelye. – A János öcsém mestersége, magyarázta házigazdám – -cudarul ment. Istenverte falu ez a Mezőszilvás. A nép azt tartja: -„télen-nyáron mezitláb, úgy kimélik a csizmát.“ Csak ünnepnap -húznak csizmát, akkor is az asszonynép a templom ajtajáig a kezében -viszi s a templom pitvarában húzza föl. Ily „körülmények“ közt – -folytatta Kása uram – öcsém, aki pedig jeles csizmadia volt, nem -élhetett meg itt. Fölszedte a sátorfáját s kivándorolt -Oláhországba. Már az én mesterségem más. Az emberek sajnálják a -maguk lábától a csizmát, de nem sajnálják a ló lábától a patkót. -Így aztán ha nem csurran, csöppen s merthogy Isten nem is áldott -meg gyermekkel, nem látunk szükséget.</p> -<p>Kása uram és életepárja kedvező hatást tettek reám. Jó lelkü, -szíves embereknek látszottak s bár Kása uram mestersége kormos, -piszkos mesterség, a lakószobájuk tiszta, mint egy kápolna. Annak -találtam az én kis szobámat is. Látszott rajta, hogy nem rég -meszelték s hófehér fala ragyogott az ablakocskán beszűrődő -<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span> őszi napsugár fényében. Egy ágy, egy -asztalka, egy tulipános láda, két szék, egy kis tükör, körülötte -olajnyomatu képek: ime a butorzat nagyjában. Az ablak virágos -kertre nyílik, – mi kell még? Kásáné asszony vállalkozott, hogy -reggelre s estére egy-egy pohár tejet ad, tiszta jó tejet. Az -ebédet is vállalná, de ők csak parasztosan élnek; hanem amiben -lehet, kezemre jár, hogy egyszer-másszor meleg ételem legyen. -Nevezetesen tojásrántottát akár minden nap ehetem, mert tojást azt -lehet kapni a faluban kosárszámra. – Köménymag-levest tud főzni a -kisasszony is, ugy-e? – kérdezte a jó asszony s mikor e részben -megnyugtattam, biztosított, hogy nem halok éhen.</p> -<p>Valóban, megmagyarázhatatlan nyugalommal veszem a sorsomat. Sőt -mintha tetszenék nekem ez az állapot. Leolvasom a jó emberek -arcáról, hogy ők erősen sajnálnak engem s nyilván azt hiszik, hogy -senkim sincs e világon, máskülönben egy gyönge, beteges arcu leány -nem jönne ebbe a Kása uram szerint Istenverte faluba. Megható -gyöngédséggel viselkednek irántam, ellesik a gondolatomat is s mert -az iskola kint van a hegy tetején, a lakásomtól csaknem félóra: -sáros időben vagy Kása uram vagy a legénye elkisér, sőt Kása uram -néhol, ahol mélyebb a sár, minden tiltakozásom ellenére pehelyként -kap az ölébe s úgy visz ki a hegyre.</p> -<p>Szó ami szó: nyomorúságos egy élet ez leánynak, de a nappal -nyomorúságaiért bőven kárpótol az este magányos csöndessége. -Zavartalanul átengedhetem magamat gondolataimnak, foglalkozhatik -lelkem azokkal, kiket szeretek. Olvasom kedves iróimat és irom a -leveleket Lila mamának, a testvéreimnek és Lilinek. Csupa derü, -csupa jókedv minden levelem. Lila mamának nagyokat füllentek. Újra -meg újra figyelmeztetem: ne higyjen Rózának, mert ő mindent -túlsötéten lát. A kovácsné egyszerü, de igen izletes ebédeket ád, a -levegő pompás, az iskolába járás meghozta étvágyamat <span class= -"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> s az -arcom már is majd kicsattan a pirosságtól. A valóságot még Lilinek -sem irom meg. De egy dologban töredelmes vallomást tettem neki. -„Hasztalan akarom elűzni az ő képét, újra meg újra visszajő, itt ül -a kis szobában, szemközt velem. Mind a ketten az asztal fölé -hajtjuk a fejünket s szótlanul, álmodozva hallgatjuk a tűz csendes -dorombolását.“</p> -<div class="figcenter" style="width: 365px;"><a href= -"images/i018hq.jpg"><img src="images/i018.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Bohó álom!</p> -<p>De hiába, néha-néha úgy érzem, mintha váratlan boldogság előtt -állanék. Pedig oktalanság azt hinnem, hogy megvalósuljon valaha az, -amiről álmodni is félve álmodom. Én mégis várok valamit! Hiszem -erős hittel, <span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span> hogy a legsivárabb életben is kell -lenni egyetlen pillanatnak bár, mely szívünket melegséggel töltse -el, melyre egykor mint szentségre emlékezzünk vissza. Hány öreget -hallok beszélni elmúlt időkről, mikor még szépek, fiatalok voltak s -szemök, az a bágyadt fényü szem hogy fölragyog, arcuk, az a ráncos -arc hogy megszépül ilyenkor! Mi lehet az, aminek puszta emléke -hosszú, gyötrelmes évek múltán a hidegülni, halni készülő szívet -lángra tudja lobbantani! Én azt nem ismerem és nem is fogom -megismerni soha… Az én öregségem épp oly sivár lesz, mint amily -örömtelen az ifjúságom. El fogom veszíteni azokat is, akik még -szeretnek, akik miatt még ehhez a sivár életemhez is ragaszkodnom -kell. Egyedül fogok állani a világon…</p> -<hr class="tb" /> -<p>Nem tudom, nem tudom, mi lehet az, úgy fáj a szívem és mégis -kimondhatatlan édes érzés tölti el. Nem tudom? Nem akarom tudni, de -a szívem, szegény bolond szívem érzi. Egy kis csenevész virág -sinylődött egy elhagyatott zúgban, csúnya szegény, – talán nem is -virág, – vagy csak sivár élete tette csúnyává? Szép, büszke virágok -elvonták tőle a világosságot, szegény nem ismerte a harmatot, -reggel vágyódva kereste a napnak bár egyetlen sugarát, de az nem -vette észre. Úgy fájt a kis virág szíve! Úgy vágyott boldogság -után!</p> -<p>… Balga kis teremtmény, most megismerted a napot és elhervadsz… -Ismered a boldogságot?</p> -<hr class="tb" /> -<p>Szürke éjjeli lepkék röpködnek lámpám körül, hasztalan igyekszem -eltávolítani, vakon röpülnek a halálba s perzselt szárnyakkal, -haldokolva hullanak elém. Mi űzi, mi kergeti az izzó fényességbe? -Mi vonzza oly ellenállhatlanul a megsemmisüléshez? Szegény szürke -lepkék, ti mégis boldogok vagytok!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Szegény szürke lepkék, ti boldogok vagytok és én? <span class= -"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> Minek -hazudjak? Minek ámítsam magamat? Kínos gyötrelmes éjszakák -küzdelmei mind hiába valók: lelkem egyensúlyát elveszítettem. Egy -szent, tiszta, de teljesülhetetlen vágy rabja lettem. -Kimondhatatlanul szenvedek és végtelen boldog vagyok.</p> -<p>Ma éjjel különös álmom volt. Puszta elhagyatott völgyben, kopár -szírtek közt bolyongtam egyedül. Nem láttam egyetlen élő lényt, még -csak egy fűszálat sem: kietlen pusztaság mindenütt. A magas sziklák -közt halk suhanás lebbent át, mint elátkozott lelkek sóhajtása. A -halál birodalma volt ez. Iszonyu félelem fogott el. Ha most, ha itt -kell meghalnom, egyedül, hogy lelkem komor szirtek közt bujdosson s -testem e sziklákon temetetlenül porladjon el! Menekülni akartam s -nem találtam sehol semmi útat, fáradtan dültem egy csonka -szikladarabra, s vártam a halált, az egyetlen szabadítót. Ő jött, -nem a halál. Szép szomoru szemével rám nézett, hozzám hajolva -szívére mutatott, melyből patakzott a vér. Szegény boldogtalan -teremtés, – mondá szomorúan – miért várod a halált? A halál -megsemmisülés. Élj és szenvedj. Isten az ő kiválasztottjainak adja -osztályrészül a szenvedést. Nézd e borzasztó sebet szívemen, tanulj -élni és szenvedni!</p> -<p>Magához emelt és a vércseppek szívéből szívemre hullva, életet -öntöttek bele, szemem könnyel telt meg, a félelem, mely előbb -megdermesztette volt szívemet, elmult, nyugalom, mélységes nyugalom -szállott szívemre. Fölébredtem, de azt a szép szomorú szemet még -most is látom s hallom: tanúlj élni és szenvedni!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Illett ugy-e, – kérdem magamtól, – hogy megköszönjem az én -poétám figyelmességét. Volt ebben némi számitás is: hátha újra ír. -Nem csalódtam, mindjárt jött a második levél s most azon veszem -észre magamat, hogy nyakig benne vagyunk a levelezésben. Irodalmi -kérdésekről váltunk eszmecserét, de közbe-közbe <span class= -"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> -belecsúszik egy-két mondat a magunk életefolyásáról is. Annyit már -sejtek, hogy az én poétám csalódott. Vajjon ki lehetett az a -valaki? Próbálom a sorok közül kiolvasni: vajjon amit irántam érez, -több-e barátságnál? Hátha a levelezés csak arra való neki, hogy -gondolata elterelődjék ama valakiről, aki megsebezte szívét? Látja, -hogy nem vagyok éppen buta leány s jól esik velem beszélni – -írásban. Meglehet, hogy érzelme több a barátságnál; hogy az idő és -távolság lassankint eltüntette az én igénytelenségemet s a csúnya, -vézna leányt szépnek látja. Költőtől kitelik ez a bolondság. Vajjon -mit tennék, ha véletlenül betoppanna s megkérné a kezemet? A mai -eszemmel azt mondanám neki: hiszem, hogy e pillanatban szeret, de -érzelmeinek tartósságában nem hiszek. Nézzen meg jól. Maga szép -daliás ifjú, én meg egy kicsi, vézna, csúnya teremtés vagyok. -Valóságos figura pár lennénk, mindenki megmosolyogna, ha kart karba -öltve látna minket. Még meg is gyanusítanák önt. Azt hinnék, hogy -gazdag vagyok, azért vett el.</p> -<p>Búcsúzzunk, fiatal barátom. Keresse a dicsőséget, lelkem híven -kiséri messziről, látatlanul, ujjong a diadalain s az sem fáj majd -szívemnek, ha megtalálja végre azt a leányt, ki mindenképp több, -mint én. Eszesebb is, szebb is és mindenesetre – egészségesebb. -Mert az egészség drága kincs, óh, nagyon drága. Csak én tudom, -kinek minden szellő megárt. Hallja most is, hogy köhögök. Szörnyü -rossz a tüdőm!</p> -<p>Így beszélek-e hozzá majd, lesz-e erőm erre, ha csakugyan -megvalósul a balga álom, nem tudom. De így gondolkozom. S azt -hiszem, bölcsen gondolkozom. Megerősit ebben Lili levele is. Minél -tovább gondolkozom a magam dolgán, – írja Lili – annál világosabb -előttem, hogy minden úgy történt jól, amint történt. Nagy -szerencsém, hogy soha nem is láttam nagy halottamat. -Meg-megborzadok a gondolattól, hogy ha netalán összehoz a sors, -kezünket egymás kezébe teszi egy <span class="pagenum"><a name= -"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> egész életre s minden nap -lekoptat valamit illuziómból. Vigyázz magadra, kicsike, légy erős. -Féltelek, nagyon féltelek. Inkább lemondani most, s hordani, mig -Isten élni enged, szent titkodat szívednek mélyén, semhogy egyszer -rád boruljon a csalódás sötét, vigasztalan ege. Mi nem születtünk -asszonynak. Nem vagyunk e világból s e világba valók. A lelkünk -túlságosan érzékeny, egy röpke fuvallat is mély nyomot hagy rajta s -ami mellett más mosolyogva, nemtörődömséggel halad el, attól -halálos sebet kaphat a mi szívünk. Én már ismerem a te poétádat -hozzám juttatott leveleiből s verseiből. Becsületes léleknek -látszik, szeret is téged, majd meglátod, föl is ajánlja a kezét, de -nem lenne elég ereje megküzdeni fölületesen gondolkozó emberek -rosszul rejtett, bántó mosolyaival. Így külsőképpen nem vagytok -egymáshoz illő pár s ez a rosszlelkü és alantas gondolkozásu -embereknek éppen elég arra, hogy poétádnak az életét megkeserítsék, -lassankint kiábrándítsák az ő széplelkü, de nem mutatós -asszonykájából. És ha nem is törődnék poétád az emberek itéletével? -Mit gondolsz, őszinte volna-e ez a nemtörődés? Nem ejtene-e sebet a -lelkén az örökös küzdelem s kifáradván a küzdelemben, nem az -lenne-e a vége, hogy megbánná az elhamarkodott frigyet? Hiszen ha -elrejtőzhetnétek a világ szeme elől rengeteg erdő vadonába! De a te -poétád szegény ember. Mikor a szíve véréből írja a legszebb -költeményt, ugyanakkor nem űzheti el magától azt a prózai kérdést: -vajjon mit fizet ezért a kiadó? Mert élni kell! A költészetből -megélni vajmi nehéz. Ha nincs hivatal, beköszönt a nyomorúság. Ha -van kenyeret adó hivatal, ez meg kész ellensége a költészetnek. -Mindenképp nehéz a költő élete. S jaj neked, ha meglep a -nyomorúság: nyomán jár ennek a kiábrándulás. Szeresd a költőt, -kicsike, de csak messziről. Ott a nagyvárosban megakasztanád őt -röpülésében, lankadtan hullanának le szárnyai s te kétségbeesetten -vádolnád magadat: <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span> nem a te magad boldogtalansága miatt, -hanem azért, hogy boldogtalanná tetted azt, kit úgy szeretsz!</p> -<p>– Igaz, igaz! – sóhajtok bele a csöndes éjszakába. Leteszem a -tollat. Homlokomat pokoli forróság perzseli. Úgy tetszik nekem, -holnap hiába várnak a gyermekek. A láz lever a lábamról. Istenem, -Istenem, ha beteg leszek, súlyos beteg, ki virraszt mellettem? Ne -hagyj el engem, édes jó Istenem!</p> -<h3><span class="smaller">TIZENNEGYEDIK FEJEZET.</span><br /> -Találkozás a költővel.</h3> -<p>Három hónapja, hogy nem volt a naplóm kezemben. Nézem az utolsó -mondatot: „Ne hagyj el engem, édes jó Istenem!“ Élénken emlékszem, -hogy midőn e könyörgő szavakat leírtam, addig soha sem tapasztalt -félelem szállta meg egész valómat. Már hetekkel előbb -gyöngélkedtem, de könnyü meghülésnek vettem az egész bajt s bár -néha-néha hideg borzongás futott át tagjaimon, rendesen eljártam az -iskolába. Most aztán, hogy írás közben, az éjféli órákban, nagy -erővel lepte meg egész testemet a forróság, valóságos rémület -fogott el. E pillanatban ébredtem igazán az én egyedülvalóságom, -elhagyatottságom megdöbbentő tudatára. Mi lesz velem, ha csakugyan -ágyba dönt valami súlyosabb természetü betegség? Voltak pillanatok, -nem, több: órák és napok életemben, mikor nemcsak hogy nem féltem a -haláltól, de szinte vártam is annak a keserves tudatában, hogy az -én életemnek úgy sincs más célja, mint küzdeni a mindennapi -kenyérért; hogy nem lesz nekem soha puha, meleg fészkem, ebben a -puha meleg fészekben akivel megosszak örömet, bánatot… enélkül -élet-e az élet?</p> -<p>És most tetten értem magamat. Megijedtem, szörnyen megijedtem a -haláltól. A haláltól, mely bekopogtat <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> ebbe a -kis szobába, s elragad irgalmatlanul, mielőtt érezném édes anyámnak -s enyéimnek utolsó csókját s mielőtt, – haj, hogy kell leírnom! – -látnám őt még egyszer, hallanám szavát, hallanék egy szót, csak -egyet, ha szánalomból adja is: szeretlek! Mért ne halljam ezt a -szót bár egyszer? Csak a szép, csak a gazdag úri lányoknak van -joguk erre s nekem a szegény csúnya prepának nincs? Igazság-e -ez?</p> -<p>Ezek a gondolatok háborogtak, kavarogtak bódult agyamban azon a -rettenetes éjszakán, melyet nem felejtek el soha. Reggel ijedten -jött be a háziasszonyom, látván, hogy már nyolc óra s még nem -keltem föl.</p> -<p>– Beteg a kisasszony?</p> -<p>– Nagyon beteg vagyok, jó asszony.</p> -<p>– Mi baja? Hol fáj, lelkem kisasszony?</p> -<p>– Azt hiszem tüdőgyulladásba estem. Van-e itt közel orvos?</p> -<p>– Orvos, orvos! – csapta össze a kezét a derék asszony – itt -errefelé híre sincs orvosnak. Magunk doktoroljuk egymást. Csak a -halálos beteghez hoznak orvost… Éppen félnapi járóra van ide -Vásárhely. Ott van doktor elég.</p> -<p>– Tegyen a fejemre s a mellemre hidegvizes ruhát, jó asszony. -Aztán – hozzanak orvost.</p> -<p>– Hát az édes anyjának írjunk-e, aranyom?</p> -<p>– Ne! ne! ne írjanak. Csavarjon ruhát…</p> -<p>Félig eszméletlenül hanyatlottam a párnára. Éreztem, hogy van -legalább negyvenfokos lázam.</p> -<p>Bejött Kása uram is. Ő azt javallotta, hogy fogadjunk fuvarost, -aki bevigyen engem Vásárhelyre a doktorhoz. Így szoktak itt tenni a -nehéz betegekkel, mivelhogy a doktor elhozatása tenger pénzbe -kerül. Máig sem tudom megmagyarázni magamnak, hogyan történhetett: -ez oktalan terv ellen egy szavam sem volt. Novemberi hideg esős -időben, parasztszekéren bedöcögtetni a beteget a félnapra eső -városba! Ez a gyilkossággal <span class="pagenum"><a name= -"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> határos. De én erre nem -gondoltam az én lázas fejemmel, az én tapasztalatlan, gyámoltalan -eszemmel. Tehetetlen bábként engedtem, hogy tegyenek velem, amit -akarnak. Következő reggelre szünt egy keveset a lázam, de már -tudtam, hogy tüdőgyulladásom van. Felöltöztettek meleg ruhába, -bepólyáztak vastag kendőbe, a parasztszekérre derekaljat, párnát -tettek, aztán szépen fölvettek az ágyból s ráfektettek a szekérre. -S hogy ne lássanak az emberek, fejem fölé tartott egy nagy -szakadozott esernyőt Kásáné asszony, aki kisérőmül szegődött.</p> -<p>Aki falun él, annak az efféle látvány nem szokatlan. A falusi -embernek nincs is pénze, meg sajnálja is a doktortól, s mikor a -beteghez doktort hoznak, akkor már a szegény beteg rendszerint a -végét járja. „Olyan nagy beteg, – mondják a jó emberek, – hogy még -doktort is hoztak!“ De nehéz betegség esetén is inkább a beteget -viszik a doktorhoz, mint a doktort a beteghez. Ez az utazás, a -rossz utakon való végigdöcögtetés rendszerint az utolsó kenet a -szegény betegnek. Velem is megtétették ezt az utat s ím, -csodák-csodája, élek! Én, akit kora gyermeksége óta eljegyeztek a -halálnak!</p> -<p>Ah, Istenem, milyen út volt ez! Az ég beborúlt, a levegő -nyirkos, az út köves, gödrös, a szekér nagyokat zökken s minden -zökkenésre nyilalás a mellemben! Aztán egyszerre csak szitálni kezd -a hideg eső. Arcomat el kell födnöm a kendővel, mert a lyukas -esernyőn az eső becsöpög. Majd megfulladok a kendő alatt. Erős -köhögési rohamok fognak el. Egy örökkévalóság minden pillanat. A -láz újra elborította egész testemet. Azt hiszem, meggyulladok.</p> -<p>– Gyorsan, gyorsan, egy csöpp vízet… meghalok.</p> -<p>Leemelnek a szekérről s az ölében visz föl a lépcsőn a fuvaros, -mint egy kis gyermeket. Bevisznek a doktor rendelő szobájába. Forog -velem az egész világ, <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span> a butorok táncra kerekednek. Ott forog -a szobában két úr, mintha táncolnának ők is. Pedig állnak egy -helyben, lázban égő, zavaros szemmel is látom arcukon a -megdöbbenést. És hallom, amint az egyik rémülten kiált: Margit! -Többet nem hallok, nem látok. Egy éles sikoltással eszméletlenül -esem össze.</p> -<div class="figcenter" style="width: 403px;"><a href= -"images/i019hq.jpg"><img src="images/i019.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>Késő este volt, mikor eszméletre tértem. Egy kis, de előkelően -butorozott szobában találtam magamat. Az ágyam mellett két férfi -ült s várta ébredésemet. Az egyik gyöngéden fogta a kezemet, az -üterem verését számlálta; a másik könnyes szemmel, megindúltan -nézett rám s remegő hangon kérdi: ismer-e? <span class= -"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span></p> -<p>– Óh, Istenem, – sóhajtok. – Ön az… István… Hát nem álmodom?</p> -<p>– A láz csöndesült, nincs ok az aggodalomra, – mondja a -doktor.</p> -<p>De én nem törődöm a betegségemmel. Nem akarom hinni, hogy nem -álmodom.</p> -<p>– Hogy jött ide? – kérdem suttogó hangon.</p> -<p>Az orvos közbeszól:</p> -<p>– Azt majd máskor mondja el az én István barátom. Most önnek -föltétlen nyugalomra van szüksége, kisasszony.</p> -<p>István lehajolt, megcsókolta a kezemet.</p> -<p>Szemem megtelt könnyel. Hálásan emeltem rá. – Köszönöm, -köszönöm, – rebegtem halkan.</p> -<p>Egy öreg asszony lépett a szobába, ezt a doktor mindenféle -utasításokkal látta el, aztán magunkra hagytak. Éreztem, hogy -jótékony álom nehezedik szempillámra; hogy ez az álom -diadalmaskodik lelkem izgalmán. S én botorul küzdöttem az elalvás -ellen.</p> -<p>– Asszonyság… – szólítottam meg az öreg asszonyt. – Mikor jött -ide ez az úr?</p> -<p>– Tegnap, kisasszony. De a doktor úr meghagyta, hogy ne engedjem -beszélni a kisasszonyt.</p> -<p>– Jó, jó, csak egy pár szót. Én egyet-mást kérdek, maga -beszéljen. Meglátja, szépen elalszom. Mért jött ide?</p> -<p>– Nagy bál volt itt, kisasszonykám. A bál előtt ez a fiatal úr -szavalt. Azt hallom, nagyon szépen szózatolt. Még pedig olyan -verseket, amiket tulajdon ő maga írt.</p> -<p>– Itt van szállva?</p> -<p>– Itt. A doktor úrral jó barátok. Együtt tanúltak -Budapesten.</p> -<p>– De hisz ő nem doktor.</p> -<p>– Nem. Azt hallottam, hogy talán lesz belőle. Talán már az is. S -„ujságot nyomtat.“ <span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span></p> -<p>– Meddig marad itt?</p> -<p>– Ma akart visszautazni, de, úgy látszik, itt marad, mig a -kisasszony meg nem gyógyul. Úgy-e rokonok?</p> -<p>– Azok vagyunk…</p> -<p>Nem hazudtam. A lelkünk rokon…</p> -<p>– No látszik, hogy rokonok. Szegény, hogy meg volt ijedve! Egy -falást nem evett vacsorakor. A doktor úr sehogysem értette a -kisasszony dolgát. Szörnyen haragudott, hogy ilyen nagy betegen -behozták, ahelyett, hogy kivitték volna őt. Azt sem értette, hogy -egy ilyen gyönge leány hogy élhet egymagában.</p> -<p>– Hát a doktor úrnak van-e felesége?</p> -<p>– Nincs.</p> -<p>– No lám, akkor ő is egymagában él.</p> -<p>– Ugyan, ugyan, nagy különbség ez, lelkem kisasszony. De most -aludjon ám. Jaj de forró a feje!</p> -<p>– Forró? No akkor aludjunk.</p> -<p>Ez volt a válságos éjszaka. Éjfélre negyven fokra emelkedett a -láz, de hajnalban hirtelen alászállott. A doktor többször -betekintett. Reggelre a láz teljesen megszünt s én aludtam mélyen, -nyugodtan. Dél felé ébredtem föl.</p> -<p>– Túl vagyunk a veszedelmen! – jelentette a doktor látható -örömmel. – Pedig – most már megmondhatom – nagyon féltem…</p> -<p>– Tehát visszamehetek Szilvásra?</p> -<p>– Ó, persze! Majd egy hét múlva. Talán kettő múlva.</p> -<p>– Úgy, úgy, – vágott közbe a költő, ki e szavakra lépett a -szobába. – Mondhatom, az én prepa barátom könnyelmü egy leány, – -folytatta, – miközben leült egy székre, közel az ágyamhoz. – Ilyen -utazás csak nekünk, szeleburdi poétáknak van megengedve. Istenem, -mit is gondolt!</p> -<p>– Semmit. Azt semmi esetre, hogy önt itt találom. <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> -<p>– Tudja, hogy épp ma akartam elindúlni Mezőszilvásra?</p> -<p>– Illetőleg vissza Budapestre.</p> -<p>– Nem, nem, ez csak ártatlan füllentés volt. Ha azt mondom az én -kedves barátomnak, hogy Mezőszilvásra megyek, mert van nekem ott -egy leánybarátom, akivel én irodalmi levelezést folytatok, a doktor -lefog és nem bocsát el.</p> -<p>– Lássa, én megkönnyítettem a maga dolgát, megkiméltem egy -rettenetes rossz úttól.</p> -<p>– Igen és szinte életével fizetett meg ezért.</p> -<p>– Ne felejtse, hogy sejtelmem sem volt az ittlétéről. Tehát nem -okolhatta volna magát a halálom miatt.</p> -<p>– Csak keveset beszélni, keveset, – figyelmeztetett a doktor, ki -azonban mindjárt távozott is, miután beteghez hivták.</p> -<p>Ketten maradtunk a szobában. S hogy ketten voltunk, sokáig nem -jött szó ajkunkra.</p> -<p>– Emlékszik, – törtem végre meg a csöndet, – arra a kolozsvári -estére? Mikor visszahuzódtam egy sarokba. És ön meglátott.</p> -<p>– S hogy megláttam, odasiettem.</p> -<p>– Táncra kért föl.</p> -<p>– S ön kikosarazott.</p> -<p>– Sohasem táncoltam. Pedig…</p> -<p>– Pedig?</p> -<p>– Akkor szerettem volna táncolni. Először és utoljára.</p> -<p>– Először és utoljára! Ily fiatalon hogy lehet így beszélni!</p> -<p>– Sokkal öregebb vagyok, mint ahogy képzeli. Ismerem -magamat.</p> -<p>– Nos, ha ismeri, milyennek tartja magát?</p> -<p>– Egy kissé elsavanyodott, szeszélyes, hol tulságos jókedvü, hol -minden különösebb ok nélkül rosszkedvű, magával elégedetlen, -másokat kigúnyoló, csúnya, <span class="pagenum"><a name="Page_129" -id="Page_129">-129-</a></span> vézna, beteges leány vagyok. Ez -vagyok én. Egy bolond poétának kellett jönni, hogy fölfedezzen -bennem valami értéket. Ez a bolond poéta azt állítja, hogy -barátom…</p> -<p>– És ha több lennék, mint barátja?…</p> -<div class="figcenter" style="width: 385px;"><a href= -"images/i020hq.jpg"><img src="images/i020.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Rémülten mondanám! ne! ne! Legyünk barátok és soha többek.</p> -<p>– S nem tudna szeretni engem? Nem bízná kezét az én kezemre, -hogy vezessem, hogy vezessük egymást egész életen át?</p> -<p>– A doktor megtiltotta a sok beszédet, – mondtam hirtelen s a -párnák közé temettem arcomat. Éreztem, hogy könyeimtől nedves lesz -a párna. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span></p> -<p>– Margit… Ön sír… Nézzen rám! Megbántottam?</p> -<p>– Nem, nem…</p> -<p>– Feleljen hát a kérdésemre!</p> -<p>– Nem, nem, most nem. Majd egyszer, később. Levélben. Nehezemre -esik a beszéd!…</p> -<p>Csakugyan köhögési roham fogott el. Mikor valamennyire magamhoz -tértem, kimerülten, összetörve, (mily szánalmas állapotban -lehettem!) szomoru mosolygással fordúltam felé:</p> -<p>– Nos, lehetünk többek egymásnak, mint barátok?</p> -<p>– Túloz.</p> -<p>– Nem. Ne ámítsuk egymást. Tudom, hogy rövid idő multán csak -nyüg, teher lennék, melyet csak azért nem rázna le magáról, mert -sokkal becsületesebb. De az én szívem megszakadna, ha szenvedni -látnám önt. István! Búcsúzzunk el már most. A barátság maradjon, a -szerelem – ha volt, ha van – aludjon el.</p> -<p>István megragadta a kezemet s hévvel csókolta meg.</p> -<p>– Ne, ne ezt. A homlokomat… Egyszer… Az ajkamat… Egyszer, csak -egyszer. És mondja: szeretlek. Egyszer, csak egyszer. Aztán… ne -lássam többé soha. Én már boldog vagyok… Előre, ifjú barátom! -Bontsd ki szárnyaidat, emelkedj magasra, a csillagokat érje -koszorus fejed. Imádságom kisér a messzeségből. Add szívedet -tehozzád méltónak: szépnek, ragyogó szépnek, bűbájosnak, tündöklő -elméjünek, aki téged megért, veled szárnyal, a szíve a te szíveddel -egyszerre dobban. Ilyen nő kell neked s nem egy mindig halódó -penészvirág… Ne, ne, többet ne. Ég a homlokom, az ajkam. Eredj, -eredj!</p> -<p>Félig ébren, félig álomban suttoghattam el e zagyva beszédet, de -elsuttogtam, bizonyosan el, mert <span class="pagenum"><a name= -"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> most hogy ébren vagyok, -itt ülök újra az asztalnál, minden szó megelevenedik lelkemben, -mintha képe, formája volna minden egyes szónak. Nem láttam -eltávozni Istvánt. Csak azt tudom, hogy még aznap elutazott. Búcsú -nélkül. Mért is búcsúzott volna? A közönséges mindennapi búcsú már -nem illett hozzánk. Így volt ez jól.</p> -<p>Másnap megjött az én édes drága jó anyám. Mindenáron haza akart -vinni. Makacsul ellenszegültem. Végre is engednie kellett. Mihelyt -annyira jobban lettem, visszakísért Szilvásra. Itt maradt egy pár -hétig. A szívem majd megszakadt, mikor kifejlettem ölelő karjaiból. -Szegény Lila mama! Még papirost és plajbászt is vett elő, úgy -számolta össze (és nagyította) szükös jövedelmét, csak valahogy -meggyőzzön engem: megélhetünk anélkül is, hogy én ebben az Isten -háta mögötti faluban kínlódjam. Pihenjek addig, mig otthon kerül -állás. Nem tudok megválni ettől a magányosságtól! Félek, hogy sehol -egyebütt nem álmodhatom tovább zavartalanul az én édes álmomat. -Gyermekes félelem ez, de hiába, nem tudom leküzdeni.</p> -<p>Mennyi levél, mióta István elutazott! S milyen bolondok mind -ezek a levelek! Nem győzöm észre téríteni. Pedig végre is enyém -lesz a diadal, a szomoru diadal. Ha ő gyönge, én erős leszek. -Tetszem magamnak ebben a szerepben. A gyönge leány, akin az egész -világ szánakozik, erősebb az erejére büszke férfiúnál. Penészvirág -vagyok? Hát tudom, hogy az vagyok. De erősebb is a lelkem, mint a -tietek valamennyien, akiket ismerek. Tapsolj, Lili! Büszke lehetsz -a tanítványodra. Szeretlek, de főkötőt nem tesznek az én fejemre -soha! Ha már el vagyok jegyezve a halálnak, – ámbár úgy látom, hogy -az emberek csúnyán fölsülnek a jövendölésükkel, mert hosszu, nagyon -hosszu életü leszek, – de jó: ha már meg kell halnom, ne haljak meg -csalódástól megtört szívvel! <span class="pagenum"><a name= -"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> -<p>Így szeretve vagyok, szeretve leszek a sírig én, a penészvirág! -Hányan mondhatják ezt még el magukról?!</p> -<h3><span class="smaller">TIZENÖTÖDIK FEJEZET.</span><br /> -Regény Margitról.</h3> -<p>Be rég nem írtam beléd, édes kicsi könyvem. Ím elmúlt a tavasz, -el a nyár, őszre hajlott az idő s te érintetlenül pihentél az én -ládikámban. Mi történt velem? Igaz volna-e, hogy már te reád sem -merem bízni szívemnek bolond vergődését? S igaz volna-e, hogy most -azért veszlek újra elő, mert vége felé közeledik az én édes-bús -regényem? Sűrűn jönnek még Istvántól a levelek, de már kiolvasom a -sorok közül, hogy lassankint megadja magát s igazat ad nekem. -Már-már kezdi hinni, hogy amit iránta érzek, a legtisztább, a -legeszményibb barátság. Nemrég egy különös novellára bukkantam. „A -csúnya leány“ a címe. Mintha csak rólam írták volna. Egy agglegény -beszéli el benne, hogy megszereti a csúnya leányt, aki persze az ő -szemében napról-napra szebbé lett. Megszépíti a lelke. Megkéri a -leány kezét s bár ez is szereti őt s meg is vallja szerelmét, -mégsem lesz a felesége. A férfi agglegény marad, a leány vén leány. -Ugyanúgy bölcselkedik a csúnya leány is, mint én. Ugyanazok az okok -riasztják vissza a férjhez menéstől. Ő is csúnya, vézna és -beteges.</p> -<p>Talán csak nem rólam írták ezt a történetet? Nem, nem, nyugodt -lehetsz. Nem egy csúnya, vézna, beteges leány van a világon. De -mindegy, akárkiről, ez a novella nagy segítség nekem az én lelki -nyomorúságomban. Elküldöttem Istvánnak. Kiváncsi voltam a hatásra. -István nagyon gorombán nyilatkozott a novelláról. Azt írja, bolond -az írója, bolondok a hősei. S végül: bolondoktól ne vegyek példát. -Én meg visszaírtam: Az <span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span> az író nagyon okos ember, a hősei -bölcsebbek, mint a hét görög bölcs együttvéve. Hálás vagyok az -írónak: megerősített elhatározásomban.</p> -<p>István újra ír. Most már röviden, nem palástolt bosszúsággal. -„Hát jól van. Maradok agglegény, mint a novellabeli bolond, – maga -meg maradjon vén leány.“</p> -<p>Én erre írom: „Ne beszéljünk se agglegénységről, se -vénleányságról, beszéljünk barátságról. Ez nem akadályozza meg -magát, kedves poétám, hogy egy szép napon egy szépséges szép leányt -vezessen oltár elé s azért megtartson engem barátságában. Nézze, -küldöm az arcképemet. A nyáron elkövettem ugyanis azt az -ostobaságot, hogy fényképező masina elé ültem. Ezt az arcképet majd -bátran megmutathatja jövendőbelijének. Bátran megmondhatja, hogy e -fénykép tulajdonosa az ön vénleány barátja. Bátran megvallhatja, -hogy időnkint levelet vált velem. Tudom, nem lesz féltékeny. Annál -kevésbbé, mert bizonyos vagyok abban, hogy elkövetkezik az idő, -midőn egyre ritkábbak lesznek a levelei.</p> -<p>S ez – előre mondom – nem fog fájni nekem. Előveszem a régi -leveleket, újra meg újra olvasom azokat. És el fogom olvasni minden -versét, minden könyvét. S minden dolgát meg fogom kritizálni, még -pedig szigorúan. Annyira szigorúan, hogy még meg is fogja sokallani -s – ami nagy szerencse lenne mindkettőnkre nézve – még majd -kiállhatatlannak is fog tartani. Szinte hallom a magamagát vádoló, -szemrehányó kitörést: s én ezt a kiállhatatlan vén leányt egykor -szeretni tudtam! Így lesz, így.“</p> -<p>Ez a levél nagyon bántotta az én poétámat. Hogy én ilyesmit -tehetek föl róla. Könnyelmü, léha, fölszines embernek tartom őt is -s ez nagyon fáj neki. Ne jövendölgessek, várjam nyugodtan az idők -mulását, az események folyását. <span class="pagenum"><a name= -"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p> -<p>Szegény kis poétám! Úgylátszik, csakugyan igazságtalan vagyok -iránta. Ha már beletörődött abba – legalább azt írja – hogy csak -barátok legyünk, hát legyünk barátok s ne jövendölgessük, hogy mint -lesz, hogyan lesz majd tíz-húsz év múlva.</p> -<p>Lili is keményen megdorgál. Azt írja, gyöngédtelen vagyok. Ő is -azt hiszi, hogy a poéta majd egy pár év múlva megtalálja az ő igazi -párját, puha meleg fészket rak; de egy bizonyos, hogy nem lehet az -közönséges lélek, ki egy szegény, csúnya prepát foglalt a szívébe s -mert a neki szép álmot nem valósíthatja meg, a legsivárabb életet, -az agglegénységet választja. Ha csak pár évig is tart ez az -elhatározása, ezért a pár évért is megérdemli a te becsülésedet. -Csipkedő kedvedet másokon gyakorold, kicsike. Ne bántsd a -költőt!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Megfogadtam Lili tanácsát. Az ő szelid, nemes lelke megmutatta -nekem az igaz utat. Többé nem törődöm a magam lelki nyomorúságával, -minden gondolatom, minden szavam, írásom egy célt szolgál: -visszaállítani az én poétám lelke nyugalmát, észrevétlenül -előkészíteni, megvetni alapját az ő boldogságának. Látni akarom, -amint repül följebb, följebb, emelkedik a magasabb régiókba. Látni -akarom, amint csöndes révbe jut hányt-vetett hajója. Látni akarom -oldalán azt a szépséges szép leányt, kinek lelke megérti őt, vele -együtt szárnyal. És engem boldoggá tesz a tudat, hogy ebben részem -volt nekem is! Nem irigylem annak a nőnek a boldogságát, csak -boldoggá tegye az én poétámat, azt az embert, ki egykor nekem is -juttatott meleg szívéből egy sugarat. Ez az egy sugár elég nekem, -ki zordnak, kietlennek képzeltem még nem oly rég egész -életemet.</p> -<p>Ah, Istenem, az én poétám még csak most kezd megérteni engem. -Mély megindulás reszket minden szavában, mit e levelemre ír. Most -már érzem, most már hiszem, hogy lelke visszaszáll a barátság -kivánatos mezejére <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span> zejére. Lehet, hogy sohasem találja meg -a nőt, ki szívét betöltse egészen, – lehet, hogy egyedül fog -repülni fönt a magas levegőégben, mint a sas, de nem lesz -boldogtalan, mert miként a sast az árnyéka lent a földön, akként -fogom én őt követni, csodálattal, büszkeséggel tekintve föl -reá!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Hogy elrepült az egy esztendő! Lám, már két esztendeje vagyok -Mezőszilváson, belekezdtem a harmadikba is s most már azt hiszem, -itt maradok örökre. Mehetnék ide is, oda is, de minek? Úgy -megszoktam ezt a kis szobát! Miért menjek oly faluba, hol van úri -társaság is, ha már nem lehetek ott, ahol édes enyéim élnek? Nem -vagyok egyedül. Kása uram, az én derék házigazdám megajándékozott -egy sárga rigóval. Nem tettem kalitkába, szabadon röpköd, jár-kél a -szobában s bár ki-kinyitom az ablakot, hogy repüljön el, a kis -oktalan, úgy látszik, ragaszkodik hozzám, nem hagy el. Vidám -füttyeivel föl-fölveri kis szobám csöndjét, rá-rászáll a vállamra s -csőrével összekuszálja a hajamat. Jaj de bolond, kedves egy madár. -Írtam róla a poétámnak, ő meg verset ír az én rigómról. De milyen -bolond verset! Irigyli az én rigómat.</p> -<p>Most különben bolond egy kedvemben vagyok. Tegnap egyik kollégám -megkérte a kezemet! Nem állhatom meg, hogy e nevezetes eseménynek -helyet ne szorítsak a naplómban. De máskülönben sem titkolom: -megírtam Lila mamának, meg Rózának, Ágnesnek, meg Lilinek is. -Képzelem a familia mennyire megrőkönyödik, mert komoly képet vágva -tanácsot kérek, hogy mit tegyek. Elfogadjam-e a derék kolléga -kezét? Gyermekes módra dicsekszem leveleimben. Ime, nekem is akadt -kérőm. Még sem vagyok én oly csúnya leány.</p> -<p>Hogy is történt? Így történt.</p> -<p>Szalóki kollégám már öt éve tanító Mezőszilváson. Egyben kántor -is. Derék, becsületes férfiú. Kettős fizetéséből <span class= -"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> -tisztességes jövedelme van. De, úgy gondolom, ha ehhez hozzá -csaphatná az én fizetésemet is, még tisztességesebb lenne a -jövedelme. Szalóki kollégám már régóta gyanus előttem. Folyton -példálódzott, hogy rettenetes itt az élet, különösen, ha egymagában -él az ember. Becsületes kosztot nem lehet kapni. Napok múlnak el -meleg étel nélkül.</p> -<p>– Valóban, – mondám én is, valahányszor Szalóki példálódzott, – -itt az élet rettenetes lehet egy magányos férfira nézve. De hát -mért nem házasodik meg kolléga úr?</p> -<p>– Ki jön ide ebbe a sárfészekbe? – sóhajtott föl ő.</p> -<p>– Hát én nem jöttem el ebbe a sárfészekbe? – igazítottam helyre -a kollégát.</p> -<p>– Persze, persze, tanítónőnek. De feleségnek!</p> -<p>– Persze, persze, – mondám én, – az más.</p> -<p>Ez így folyt hosszu időn át. Tavaszra jött nyár, nyárra ősz, -őszre tél és ismét tavasz, minden, de minden megváltozott, csak -Szalóki kolléga példálódzása maradt meg változatlanul. Tegnap -aztán, mivelhogy nagy sár volt, Szalóki kolléga hazakisért az -iskolából. Egy nagy pocsolya előtt engedelmet kért, hogy átvihessen -rajta. Én megengedtem, miért ne?</p> -<p>Ő mondá:</p> -<p>– Lássa, kisasszony, ahogy most átvittem a pocsolyán, úgy vinném -kegyedet egész életen át.</p> -<p>Mondám én:</p> -<p>– Na ezzel nem sokat mond, kedves kolléga, mert én nem lehetek -nagyon nehéz.</p> -<p>– És ha az volna is! – áradozott Szalóki.</p> -<p>– Igaza van: ön akkor is feleségül venne engem, ugy-e. Mondja, -mennyi az ön fizetése?</p> -<p>Szalóki arca e váratlan kérdésre földerült.</p> -<p>– Összesen hatszáz forint.</p> -<p>– Szép pénz. Nekem is van négyszáz forint fizetésem. Ez együtt -ezer forint. Óriási összeg. <span class="pagenum"><a name= -"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p> -<p>– Szépen megélnénk, sőt félre is tehetnénk.</p> -<p>– Úgy van, félre is tehetnénk.</p> -<p>– Kisasszony! – állott meg Szalóki az útszélen. Tudna engem -szeretni?</p> -<p>– Én? Hogyne tudnám. Csak egyet nem hiszek.</p> -<div class="figcenter" style="width: 420px;"><a href= -"images/i021hq.jpg"><img src="images/i021.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Mit?</p> -<p>– Azt, hogy ön engem szeressen.</p> -<p>– De kisasszony!</p> -<p>– Nézze, kedves kolléga, ne komédiázzunk. Ön meg akar házasodni. -Nem először. Már három tanítónő fordult meg előttem, mióta ön itt -van. Mind a háromnak <span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span> fölajánlotta szívét és kezét. Mind a -három elmenekült – nem ön elől, hanem ebből a sárfészekből. Én -nekem tetszik ez a sárfészek. Tetszik, mert sehol a világon így nem -élhetek magányosságban, mint itt. De most majd mégis itt fogom -hagyni e fészket.</p> -<p>– Csakhogy a feleségem ne legyen, ugy-e?</p> -<p>– Ó, nem a miatt. Itt élhetnénk száz esztendeig s mégsem lennék -az ön felesége. Sem az öné, sem a másé. Nemcsak azért nem lennék az -ön felesége, mert tisztában vagyok azzal, hogy azért venne el, mert -nincs a faluban más úrileány, de azért sem, mert egyáltalán -senkinek sem leszek a felesége.</p> -<p>– Sok leány mondta ezt már.</p> -<p>– Igaz, sok leány mondta ezt és kevesen tartották meg. De én a -kevesek közé tartozom. Hanem mint jó kollégámnak, kit igazán -becsülök, megteszek egy szívességet: a jövő évre más helyre -pályázom. Talán jön utánam egy oly tanítónő, ki megszereti ezt a -sárfészket és megszereti önt is.</p> -<p>Szalóki arca most már a szó teljes értelmében gömbölyüre vált. -Annyira nem tudott uralkodni magán, hogy belekapaszkodott a -szavamba:</p> -<p>– Csakugyan elmegy, kisasszony?</p> -<p>Rég nevettem úgy a lelkemből, mint most.</p> -<p>– El, kolléga úr, el! – No lássa, – tettem hozzá, magamhoz térve -a nevetésből – ennyit ér az ön szerelme. De sebaj, kedves kolléga, -azért mi jó barátok maradunk. Fogadja el a barátságot: -biztosíthatom, jó társaságba kerül.</p> -<p>Ezeknek a szavaknak az értelmét persze már nem értette, nem is -érthette az én kollégám. De tényleg igen jó barátságban váltunk el, -én meg szokatlanul vidáman léptem be kis szobámba.</p> -<p>– Fütyülj, rigó! – biztattam az én kedves pajtásomat.</p> -<p>S a rigó fütyült, ugrándozott. Én is ő vele. Aztán <span class= -"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> -egyszerre valami nehéz bágyadtság szállott reám. Ledültem a -pamlagra. Fejemet a pamlag vánkosába temettem és megeredt a -szememből a köny zápor módjára. A szívem majd megszakadt.</p> -<p>Mért sírtam? Mit tudom én? Mért nevettem, ugrándoztam az előbb? -– Mit tudom én?</p> -<p>Ezt a lelkiállapotot rajzold meg, poétám, barátom… nem, nem, -csak barátom… Távozz, sátán, távozz!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Hány levél! Melyiken kezdjem? Félre, félre, első az én Lila -mamámé. Jaj, de nagy bolondságot csináltam. Szegény Lila mamát de -megijesztettem. Róza meg valósággal dühöng. Ágnes azt írja: -megbolondúltál? Ír a sógor is. A jövő évre megüresedik egy állás -Csinódon. Nehogy elrontsam az életemet, egész jövőmet. „Ámbár – -teszi hozzá – ha szereted, akkor nincs beleszólásom.“ Ó, a jó -Balázs! Nem tagadja meg papi voltát.</p> -<p>De most már csak repüljenek haza a levelek, hadd tudják meg, -hogy csak rossz tréfa volt az egész.</p> -<p>Lili is írt. Mintha látnám szelid mosolygását s amint -megfenyeget szeretettel: te bolond kicsike, te. Mikor komolyodol -meg már? Mért neveted ki azt a derék, jó embert? De ha neki -feleségre van szüksége!? Kinevetni való ez?</p> -<p>Alig olvasom végig a leveleket, jön megint a postás fiú. Egy kis -csomagot hoz. Ott felejtődött a postán, – mondja, – azért nem hozta -a levelekkel.</p> -<p>Izgatottan bontom föl, mert kivül az én poétám kezeírása. Egy -könyv a csomagban. Díszkötéses könyv. A címe: „Margit.“ Verses -regény tíz énekben. A könyv első lapján ajánlás: „Uzoni Margitnak – -változatlan barátsággal a költő.“ S egy levélke. „Ime, a mi -regényünk. Ez az édes-bús, szomoru regény. Az első példány -<span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> az öné. Azt hiszem, ez a legszebb művem -s hogy ehhez hasonlatos szépet nem írok többet soha.“</p> -<hr class="tb" /> -<p>Egész éjjel nem aludtam. „Margit“-ot olvastam, a mi „édes-bús -szomorú regényünket“. A regénynek a vége: örök szerelem. A házasság -elmarad, de a szerelem él örökké, változatlanul…</p> -<p>Nem így alkudtunk, poétám! Örök barátságra tettünk fogadást. -Vagy te a regény végét amugy szebbnek találtad? S talán igazabbnak -is?</p> -<hr class="tb" /> -<p>Úgy látszik, a sajtó is Istvánnak ad igazat. Szokatlan -dícséretekkel halmozzák el a kritikusok.</p> -<p>Boldog vagyok, büszke vagyok. A csúnya leány megtermékenyítette -a költő lelkét, szárnyakat adott fantáziájának. Megindulással -olvassák a mi regényünket még azok a nagyképü, hideg kritikus -bácsik is. Látod, költő, látod, nekem van igazam. Eddig, ha rád -hallgatok, talán már nyüg vagyok neked, így meg szépnek, bűbájosnak -látsz, s megsebbzett szívednek minden vércsöppje a költészet igaz -gyöngyszemévé varázsolódik!</p> -<p>Költőnek ha születtél, a köznapi boldogság nem lehet a te -osztályrészed: köznapivá leszel magad is, költészeted is. Milliók -szívének szerzesz enyhületet, míg a tiedből patakként foly a vér, -de mások szívének enyhülete balzsam a te sebzett szívednek is. -Tanúlj szenvedni a kisebbekért, a gyöngébb lelküekért. Ez a költő -hivatása; a költőé, kit Istennek véghetetlen kegyelme a közönséges -halandóktól már születése pillanatában megkülönböztetett!</p> -<p>Én nem ejtek több könyet a magam bús végzete miatt. Minden úgy -van jól, amint van. Én már az vagyok, aminek jövendöltem magamat: -árnyék, a szédítő magasban repülő sasnak árnyéka. Te csak repülj, -az árnyék híven kisér téged s boldog büszkeséggel néz föl reád! -<span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span></p> -<h3><span class="smaller">TIZENHATODIK FEJEZET.</span><br /> -Vége a regénynek.</h3> -<p>… A regény írója egy pillanatra átveszi a szót Uzoni Margittól. -Forgatom a napló lapjait, előre meg vissza, nem akarok hinni a -szememnek: esztendő esztendő után múlik s egyre szűkszavubbá lesz -az én Margitom. Itt egy fölsóhajtás, ott egy rövid elmélkedés, -aztán öngúnyolódás, s van oly esztendő, hogy egy szót sem ír -könyvébe.</p> -<p>Margit regénye közeledik a véghez! Megindúltan olvasom -szaggatott, gyorslélekzetü följegyzéseit, s bár váltig erősíti, -hogy szíve lecsöndesült, s magános életében, melyre maga itélte -magát, megnyugodott, nem tudok hinni e megnyugvásban.</p> -<p>Hallgassátok őt!</p> -<p>… Mindenütt jó, de legjobb itthon. Itt az enyéim közt mégis csak -nagyobb biztosságban érzem magamat. A sógorom átadott egy kis -szobát, melynek külön bejárása van a kertből. Senki sem zavar, -élhetek kedvem, változó hangulatom szerint. Néha-néha csapongó a -kedvem, fölvidítom az egész házat. Sőt, gyerekes is vagyok. Máskor -hirtelen, minden átmenet nélkül beborul fölöttem az ég s ilyenkor -szörnyü kiállhatatlan lehetek. Félek, hogy elsavanyodom. Pedig még -nem vagyok vén leány. De megdöbbentő példákat látok. Ahány vén -leányt ismerek, mindenkiben födöztem föl valami nevetséges -ferdeséget. Inkább haljak meg, semhogy engem olyannak lássanak -mások, mint amilyennek látom én a vén leányokat.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Az a bolond poéta még mindig nem okosodott meg. Mit akar? Már -harmincöt éves s nem házasodik. Mindössze annyit javult, hogy -szerelmes diák módjára már nem ábrándozik. Ezt a diákjaira bízza. -Öt éve már, <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span> hogy nem láttam. Szavát vettem, hogy -sohasem mutatja magát. Van rá okom. Ha még egyszer látnám, hangját -hallanám, nem állanék jót magamért. Megszegném fogadásomat. Mert -néha bolond gondolatok kavarognak elmémben. Végre is – perelek -magammal – mért ne lehetnék felesége? Ha egy-két évig lakhatom is a -mennyországban, mit bánom én, ha aztán pokol lesz is az életem? Ha -észrevettem volna, hogy nyüg vagyok rajta, nem lett volna-e erőm -megszabadítani őt e nyügtől? S szállott volna rám bár e világnak -legnagyobb bánata, nem édesítené-e meg a rövid boldogság mennyei -gyönyörűsége? Ah, de nagy bolond valék!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Nevessünk. Szalóki, az én volt kollégám megházasodott. Az -utódomnak megtetszett a sárfészek is, Szalóki is. Áldásom -rátok!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Fogadást tettünk a képesítő után, hogy az új század első -esztendejében találkozunk Kolozsvárt. Csaknem mind megtartottuk a -fogadást. S csaknem mind férjével jött el. Egyik-másik a gyermekeit -is elhozta. Első sorban Sárosi Magda érdekelt. Vajjon kivel jön ő? -Egy jóképü, neki gömbölyödött, deresedő szakállu úrnak karján -lépett be. S velök két gyermek. Egy fiú s egy leány. Magda ura -körjegyző. Igen jó módban élnek kettejük fizetéséből. Hát Jankó, a -szerelmes jogász, hová lett? Istenem, Istenem, ezek a süldőkorbeli -szerelmek! Szerét ejtém, hogy Magdától megkérdezzem: nos, mi lett -Jankóval? Magda kicsinylően legyint: ugyan hagyjad. Tejfölös száju -fickó volt. Sohasem vettem komolyan. – Boldog vagy? – Meg vagyok -elégedve sorsommal. A férjem derék ember. Vivát, Magda!</p> -<p>És mind a hányan vannak: ilyenformán találták meg a párjukat, a -süldő szerelemnek emléke futó mosolyt csal az ajkakra s aztán -napirendre térnek fölötte. – Hát te!? – szegezik nekem a kérdést -egyszerre <span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span> tízen is. Tréfával ütöm el. Mondom: Pár -hónappal ezelőtt egy jó barátom megigérte, hogy a találkozás -idejére vőlegényemnek adja ki magát, hogy ne kelljen szégyenkeznem. -De ez az önfeláldozó barát az utolsó pillanatban cserben hagyott: -torokgyulladásba esett a – kicsi leánya! Ezen mind nevetnek s -konstatálják, hogy én a régi rossz nyelvü prepa vagyok, de Sárosi -Magdában nem nyugszik az ördög. – Hát a poétád? Az egyszer nagyon -érdeklődött irántad. – Úgy van, – mondám, öszeszedve minden erőmet, -hogy el ne áruljam magamat – a poéta úr egyszer érdeklődött, s ha -jól tudom – máig is agglegény. – De híres emberré lett! – mondják -többen. – Igen, magam is úgy hallottam, hogy híres ember, nagy nevü -költő. – Igaz, hogy rólad verses regényt írt? – Rólam? Olvasta -valaki közületek? Kitünt, hogy egyik sem olvasta. Mégis nagy -szerencse, legalább ez esetben az, hogy szép hazánkban a könyveknek -csak a címét ismerik, a tartalmát nem… Hanem a vacsora végén Pál -Vilma, ki most is oly szelid, leányos, mint volt, jóllehet három -gyermek mamája, félre húzott, karját karomba öltve vitt az intézet -jól ismert, édes-bús emlékü ösvényein s mikor látta, hogy senkisem -figyel reánk, megindúltan csókolt meg: ó édes kicsike, lásd, én -olvastam azt a verses regényt. Ismerem a ti regényeteket. Sokat -sirattalak, s siratlak ma is. – Te drága jó lélek, te, csókoltam én -is Vilmát – ne sirass engem! Ne hidd, hogy boldogtalan vagyok. Így -akartam, így van jól…</p> -<hr class="tb" /> -<p>Bár szeptember az én legszebb hónapom, lelkemnek, egész -lényemnek legjobban megfelelő, legboldogabb mégis a nyári -hónapokban vagyok. A nyarat mindig itt tölti az én édes Lila mamám. -Itt Róza is. A csöndes papi ház ilyenkor megelevenedik. Alig lehet -ráismerni. A gyermekek közt gyermekekké válunk magunk is. Mert -Isten már három gyermekkel áldotta meg a <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> -papiházat. Mariskát Róza már teljesen lefoglalta magának. Az -udvarhelyi ház csöndességét ez a gyermek eleveníti meg. -Elhatároztuk, hogy prepának neveljük Mariskát s gondunk lesz rá, -hogy ne maradjon vén leánynak, mint mink. Végre is, egy familiából -elég két vén leány. Róza? Ő akár minden nap férjhez mehetne. De -szegényt majd fölveti a bosszúság. Csupa özvegy, sok gyermekes -férfiak próbálnak szerencsét, azzal a nyilvánvaló számítással, hogy -a derék, a jó Róza föláldozza magát érettük, férjének betegségében -hű ápolója, a maszatos arcu gyermekeknek mosdató, öltöztető dajkája -lesz. Ám olyan, aki nem akar áldozatot, aki Rózát maga-magaért -vegye el, nem igen akad, s ha igen, az meg Rózának nem tetszik. -Szóval, az ő sorsa meg van pecsételve. Vén leány marad s a -körülményekhez képest elég boldog, mivelhogy a kis Mariska -Róza-mamának hívja. No lám, én ennyire sem viszem soha. Én csak -prepa vagyok a gyermekeknek is s mert ha jó kedvem van, hancurozom -velök, pajtásuknak tekintenek, ami nekem végtelenül jól esik.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Az anyai szemnél van-e élesebb szem a világon? Ó drága jó édes -anyám, te sejted, hogy nyugalmam, jó kedvem tettetés. Ha ketten -vagyunk, szomorúan nézel reám. És faggatsz szeliden, aggódó -szeretettel. – Kinek vallhatod meg szíved titkát, ha nem édes -anyádnak? – Nincs a szívemnek titka, édes jó Lila mamám! Szegény -Lila mama csüggedten hajtja le fejét. S nem tudom elszánni magamat, -hogy kitárjam előtte a valót. Inkább maradjon bizonytalanságban, -mint hogy megismerje az én nagy lelki nyomorúságomat, melynek -gyógyító szere amúgy sincs…</p> -<p>Itt a tél. Fehér az egész világ. Egy végtelen nagy szemfödél -borítja a földet. A halált juttatja eszembe folyton ez a szemfödél. -Ah, Istenem, de szomorú levelek jönnek Rózától! Lila mama nagyon -beteg. Édes jó <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= -"Page_145">-145-</a></span> Istenem, könyörülj rajtam. Ne szólítsd -el még az én édes anyámat! Mert hiába, senki sem áll oly közel a -szívemhez, mint ő. Ha meghal az én édes anyám, kinek sírom el -emésztő titkomat? Mert el akarom sírni. Érzem, hogy az ő keblén -megenyhülne szívem. Az ő meleg csókja örökre visszaadná lelkemnek -nyugalmát. Lili! Lili! imádkozz te is az én édes anyámért! Mért nem -vagy te most mellettem e nehéz órákban!?</p> -<div class="figcenter" style="width: 400px;"><a href= -"images/i022hq.jpg"><img src="images/i022.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="tb" /> -<p>… Meghalt az édes anyám! Lelkem gazdagabb lett egy fájdalommal. -Jóságos, szelid arcát nem látom többé soha.</p> -<p>Az utolsó órában értem halálos ágyához. Halvány, beesett arcán -ott volt a Halál hideg lehellete. Szemében <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> benne -volt egész lelke. Gyötrelmes, fürkésző tekintete úgy perzselte a -lelkemet s én csak zokogtam: lelkem jó anyám! Hideg arcát -megcsókoltam. Ő is megcsókolt. Egy mély fájdalmas sóhaj, egy szívet -hasogató utolsó tekintet… meghalt az édes anyám!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Lili! Lili, te szent Lili, te! Hát eljövél! Hát itt valál -mellettem életem legszomorúbb óráiban? Ki vagy te én nekem? Mi van -a te hangod zenéjében, hogy egy szó a te ajkadról égi balzsam az én -sebektől borított szívemnek?! Vaj’ nem álmodom-e? Te voltál-e -valóban az égből szállott angyal, ki anyám frissen hantolt sírján -imát rebegett? Te voltál-e az, aki lecsókolta könnyeimet? Eddig -szerettelek, most imádlak, mint Istenemet.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Szegény poéta! Hogy dadog a részvét levelében! Nincs egy -befejezett mondata. Ez volt a legszebb leveled, poéta.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Róza is ide költözött a papi házba. De az ő lelke oly nyugtalan. -Sehol sincs maradása, mióta drága jó édes anyámat eltemettük. Úgy -jár-kel, mint egy bolygó lélek. Neki, látom jól, nem lesz addig -igazi otthona, mig a leányát fészekbe nem segíti. Most már -csakugyan nincs életének egyéb célja. Én meg sohasem tudtam úgy -megbecsülni ezt a meleg nyájas otthont, mint most. Én már csak -Ágnesékkel maradok, mig Isten élnem enged. Úgy e világon senki sem -tudja tűrni az én szeszélyeimet, mint Ágnes és Balázs. Mind a kettő -„talpig szív“, amint én szoktam mondani. Balázs meg valóságos -doktorom nekem. Csak rám néz s konstatálja, hogy lázam van. Hiába -tiltakozom, ágyba parancsol. S ez gyakran van így. Göthös prepának -csúfolnak s ha lehetne, a szellőtől is megóvnának. Lehet-e egy „vén -leánynak“ ennél jobb sora? Különösen szeretem bennök, hogy bár csak -sejtenek egy s mást az én legbensőbb <span class="pagenum"><a name= -"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> dolgaimból, tisztában -vannak velem. Jól tudják, hogy eszemágában sincs a férjhezmenés. -Őszintének veszik abbeli kijelentéseimet, hogy: ugyan az ördögnek -sem kellek, de ha mégis akadna oly együgyü, ki kezét ajánlja föl, -meggondolás nélkül utasítanám vissza. Ilyenformán nyugodalmas az én -életem. Már azok a jó, mindenkit házasító nénik sem -példálódzgatnak, hogy így meg úgy, ideje volna már… hál’ Istennek, -ezek is tisztában vannak már velem. A jó asszonyok! Leolvasom -arcukról a szánakozást: szegény Margit! Még kérője sem akadt. – -Dehogy nem! – vigasztaltam őket, ha egy-egy szót elejtenek. Hát -Szalóki kolléga! De ezt a familia tagjain kívül senki sem hiszi el -nekem. S ez engem úgy mulattat! Hátha egyszer valami nagy -véletlenség napvilágra hozná az én regényemet! Ez volna csak a -mulatságos! Szinte hallom: ugyan hol volt a szeme annak a költőnek? -Vagy: látszik, hogy költő. Bolond.</p> -<p>Úgy, úgy, kicsike, nyugodj bele: senki sem nézi ki belőlem a -nagy hódítót. Senki sem födöz föl benned szépséget. Csúnya vagy te, -punktum. A szemed? Ugyan ne dicsekedj a szemeddel. Ezt csak egy -ember látta meg. Hátha az is rosszúl látott? Lehet. Poéta volt…</p> -<p>Vége, vége. Az én regényemnek vége. Még egy mélabús akkord – s -vége. Legyen ez akkord az utolsó lap.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Ülök az én kicsi szobámban, az öreg kandalló előtt, -harizsálgatom a leszakadó tüzet. Föl-fölvillanó lángja átvillan a -szoba homályán, mint valami régi halovány emlék a multból. A ház -népe már rég lepihent, de én nem vagyok egyedül. Lábamnál egy -vézna, sápadt arcu leányka ül, időnkint egy-egy hasáb fát vet a -tűzre, aztán álmosan bóbiskol tovább.</p> -<p>– Zsuzsika, feküdj le.</p> -<p>– Nem vagyok álmos.</p> -<p>Sok s nagy sanyarkodásról beszélő, mélyen beesett <span class= -"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> szeme -látható kéjjel mered a tüz világába, egy-egy pillanatra álomba -szenderíti a bizsergető melegség s halk szuszogása belevegyül a -csöndes dorombolásba. Olvastam egyszer valahol, hogy ez a legszebb -muzsika a világon: a tűz csöndes dorombolása. Fáradt, öregedő ember -írhatta ezt. Akkor nem hittem, ma hiszem. Kint tombol a szél, -meg-megrázza az ablakot, a fák szomorúan hajladoznak, mintha -temetésre készülne az egész világ s itt a kandallóban csöndesen -dorombol a tűz… Úgy van, úgy, ez a legszebb muzsika a világon. -Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást fakasztó: minden -úgy van jól, ahogy van…</p> -<p>Ime, magammal már tisztában volnék. De nézem-nézem ezt a -szendergő gyermeket, ezt a béna, istápon kínlódó férget, ezt az -apátlan, anyátlan árvát, kit magam sem tudom, miért, hogyan, -könyörületességből-e vagy szeszélyességből vettem magamhoz – hát ez -mért született, mért él, minek van ezen a világon?</p> -<p>– Zsuzsika, feküdj le.</p> -<p>Zsuzsika fölriad, s bizonygatódzik, hogy ő nem álmos. Hizelegve -simogatja a cipőmet, babirkál a szoknyám szélén, aztán rám veti -nagy okos szemét.</p> -<p>– Hát a kisasszony mért nem fekszik le?</p> -<p>– Mert én igazán nem vagyok álmos.</p> -<p>Hosszú hallgatás. Zsuzsika nem veszi le rólam a tekintetét.</p> -<p>– Kisasszony…</p> -<p>– Mit akarsz, Zsuzsika?</p> -<p>– Ugy-e magának nagy bánatja van?</p> -<p>– Ó te bolond leányka, te, mit beszélsz?</p> -<p>Nem állhatom meg a kérdését nevetés nélkül.</p> -<p>– Azt én onnét gondolom, – magyarázza ki magát a vén gyermek – -mert volt nekem egy néném, aki mindig azt énekelte: nincsen nagyobb -nyomorúság, mint az egyedülvalóság…</p> -<p>– De, kis csacsi, én nem vagyok egyedül. Itt vagy <span class= -"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> te. Egy -meg egy: az kettő, ugy-e? Hátha még az istápodat is számítom? Azzal -hárman vagyunk.</p> -<p>– Az istápot? – nevet Zsuzsika. – Hiszen az nem ember!</p> -<p>– Többet ér sok rossz embernél. Nem emlékszel, mikor egyszer az -iskolából jövet ránk ugrott egy kutya? Te félkarral belém -fogódzkodtál, félkarral meg fölemelted az istápot s olyat ütöttél a -kutyára, hogy vonítva kullogott el.</p> -<div class="figcenter" style="width: 358px;"><a href= -"images/i023hq.jpg"><img src="images/i023.jpg" alt="" title= -"" /></a></div> -<p>– Igaz a’! – kacag Zsuzsika egész lelkéből. Aztán egyszerre -elkomolyodik, arca, szeme, mintha lángolna: ne is merje bántani -senki lélek a kisasszonyt! <span class="pagenum"><a name="Page_150" -id="Page_150">-150-</a></span></p> -<p>Odacsúszik a lábamhoz, szorosan átöleli, mintha egy láthatatlan -ellenségtől meg akarna védeni.</p> -<p>– Szeretsz, Zsuzsika?</p> -<p>– Ó édes Jézusom, hogyne szeretném!?</p> -<p>– Ugy-e, csak azért szeretsz, mert adok neked meleg ruhát, meleg -levest, meleg ágyat?</p> -<p>Zsuzsika minden szóra tagadólag csóválja fejét.</p> -<p>– Hát mért szeretsz?</p> -<p>– Azért, mert mindig szomorú s mégis annyi sok szép, s kegyes -szava van hozzám!</p> -<p>– Ó te bolond, te!</p> -<p>Zsuzsika elhallgatott, sokáig nem töri meg a csendet, már-már -azt hiszem, újra elszenderült. Egyszerre csak fölkapja a fejét, -merőn rám függeszti szemét.</p> -<p>– Mért nincs magának ura?</p> -<p>– Leányka! Hol jár az eszed?</p> -<p>Nem felel a kérdésemre egyenesen, csak fölsóhajt:</p> -<p>– Hej, ha én királyfi volnék!</p> -<p>– Mit tennél?</p> -<p>– Feleségül venném magát.</p> -<p>– Zsuzsika, bolondokat beszélsz. Feküdj le.</p> -<p>– Nem, mig maga le nem fekszik. Félek…</p> -<p>– Mitől félsz?</p> -<p>– Attól, hogy besurran ide egy csúf fekete ember, magát fölkapja -s elviszi.</p> -<p>– Ne félj, Zsuzsika. Az ördög sem visz el engem. De mért -gondolsz éppen a csúf fekete emberre?</p> -<p>– Láttam álmomban.</p> -<p>– Nos, ha véletlenül eljönne?</p> -<p>– Ide ne, ha jó kell! – pattan föl a béna féreg s megragadja -istápját.</p> -<p>– Félsz, ugy-e, hogy elhagynálak…</p> -<p>– Félek, félek… hanem ha az a királyfi jönne…</p> -<p>– Itt volt egyszer, Zsuzsika…</p> -<p>– Itt volt? S mért nem ment vele? <span class="pagenum"><a name= -"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p> -<p>– Miért, te kis bolond? Azért, mert mikor indulni akartunk – -fölébredtem.</p> -<p>– Hát csak álom volt ez is!</p> -<p>– Álom, Zsuzsika, álom. De szép álom volt!…</p> -<p>– Ó Istenem!</p> -<p>– Hát csak maradjunk mi hárman: én, te meg az istáp.</p> -<p>– Maga, én meg az istáp… – dünnyögi utánam Zsuzsika.</p> -<p>Már magam is félálomban hallgatom a tüz dorombolását, a világ -legszebb muzsikáját. Az, az, a legszebb muzsika. Fájdalmat -zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást fakasztó… A regénynek -vége…</p> -<p>– Feküdjünk le, Zsuzsika!</p> -<p class="center">VÉGE.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span></p> -<h2>A nagymama.</h2> -<p>Őszi napnak szelid verőfénye, maradj még, maradj a vén udvarház -tornácán, aranyozd meg nagymama ezüstös haját. Játszadozzál -nagymama arcán, ezen a nemes szép arcon; a homlokán, ezen a magas, -büszke homlokon. Im, nemcsak te mosolyogsz, őszi napsugár, mosolyog -a nagymama is… Ki tudja, talán az utolsó mosoly. Szeliden mosolygó, -bánatos búcsu az ősztől, az őszbe hajlott élettől… Mellette egy -szép szőke leány ül a zsámolyon, aranyos haja nagymama ölébe -temetkezik s hosszan, szótlanul néz föl nagymamára. Nagymama -megsimogatja a leány arcát s mondja mosolyogva, szeretettel:</p> -<p>– Ábrándozunk, ismét csak ábrándozunk, ugy-e. Hiába tagadja, -kisasszony, belátok a szívébe. Ó, a nagymama szemüveg nélkül nem -látja már azokat a régi jó nagy betüket sem, de az ilyen fiatal -leányok szívébe belát és kiolvas onnét minden szót.</p> -<p>– De nagymama! Hogy lehet onnét olvasni, ahová semmi sincs -írva?</p> -<p>Piruló arcát nagymama ölébe temette a leány, csak az aranysárga -haja látszott, s mintha a verőfény egyszerre ideszállott volna -nagymama hajáról is, fénylett, <span class="pagenum"><a name= -"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> ragyogott a gyönyörü szép -haj. Nagymama önkéntelen elszólta magát:</p> -<p>– Be szép hajad van, gyermekem!</p> -<p>A leány büszkén fölemelte fejét, s mondta lelkes szóval:</p> -<p>– A tied most is szebb, nagymama!</p> -<p>– Te hizelkedő macska, te… Ki ne szeretne téged?</p> -<p>– Csak te szeress, édes nagymamám! Úgy mint eddig. Anya helyett -édes anya.</p> -<p>– Ó te bohó, te, hát kit szeressek mást? Volt-e valaki még -mellettem, akit szeressek? Anyád, szegény anyád halála után te -kötöttél az élethez, édes kicsi bimbóm… Bimbó… mit beszélek, -virággá fakadtál. Szép vagy, mint az édesanyád. Csak – s itt ború -szállott a homlokára – okosabb légy, mint édes anyád.</p> -<p>– Nagymama…</p> -<p>– Jó, jó, tudom, mit akarsz mondani. Szeretett. De szerethetett -volna egy kicsit okosan. Apád – – –</p> -<p>– Derék, tisztességes ember volt!</p> -<p>– Derék, derék, de hiába, alacsony a származása…</p> -<p>– Honvédtiszt volt, vitéz volt, a vitézsége megnemesítette.</p> -<p>Nagymama szemében köny villant meg.</p> -<p>– Igaz, igaz… hogy te igazi nemes vér vagy: csak az védheti így -a szüleit. Hanem azért a nemes voltára büszke nagyasszony kedves -ravaszsággal tette hozzá: De te mégis okos léssz ugy-e? Te -hallgatsz, Vilma…</p> -<p>A leány, minha álomból rezzent volna föl, révedezve nézett le az -udvarra, aztán tekintete átszállt a gyümölcsös vén fáin: azok -mögött állott színte elrejtve egy régi ház, egykor tiszttartó -lakott benne, most a bérlő. A tiszta csöndes levegőn áthullámzott -egy megkapó szép nóta: Darumadár, szállj előttem, szállj előttem… -<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span> daru, szállj… Valaki zongorán játszotta -e dalt s lágy bariton hang kisérte halkan, csendesen.</p> -<p>– A bérlő kisasszony s a bérlő úrfi, – szólt csöndesen, gúnnyal -a nagymama.</p> -<p>– Ó de szépen játszik, de szépen énekel, nemde nagymama?</p> -<p>Nem akarta észrevenni a gúnyt, mely a nagymama szavaiban -rejlett.</p> -<p>– Szép, szép. A kisasszony valóban szépen játszik, az úrfi is -szépen énekel. Ám az én időmben a bérlő kisasszonyoknak elég volt a -gitár s az ilyen úrfiak boldogok voltak, ha kántorokká lehettek. -Milyen világ! A bérlő kisasszonynak zongorája van, a bérlő úrfi -ügyvéd. Az én időmben csak nemes emberből lehetett ügyvéd…</p> -<p>– De az rég volt, édes nagymama.</p> -<p>Folytatta a nagymama, mintha nem is hallotta volna e -megjegyzést:</p> -<p>– Soha sem is volt inyemre, hogy nagybátyád bérbe adja a -birtokot. A Bekék uradalmát ős idők óta tiszttartók igazgatták, -mind csupa nemes emberek. Tudod, ki volt a mostani bérlő atyja? -Udvarbiró az én apámnál. Közönséges jobbágy ember. S lám, a fiának -hogy fölvitte Isten a dolgát. És az unokájának! Oly előkelő, akár -az én fiam, az én miniszteri tanácsos fiam. Na, szép, rangos -hivatal, ámbár, ha szavamat fogadja s megházasodik, nagyobb -karriert csinálhatott volna. Lehetne miniszter. Mert György nagy -ész. Ő talentum. Most már vége. Ötven éves. Ha eddig nem tette, -maradjon csak agglegény holtig. Hadd éljen a penzióból. Abból -megélhet, ugy-e. Éljen is meg. Mert amit itt látsz: ez a ház, ez a -sok épület, őseidnek ez a nagy kertje; a szántók, a rétek, az erdő, -mind a Beke Vilmáé.</p> -<p>– Uzoni Vilmát akartál mondani, nemde nagymama?</p> -<p>– Jó, jó, Uzoni Vilma, legyen az. Hallgass csak ide: írtam -Györgynek, megírtam neki végső akaratomat. <span class= -"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> Elvárom -tőle, hogy lemondjon az ősi jusról, miután családja nincs. Ő -megélhet uriasan a penzióból, ugy-e?</p> -<p>– De hátha nem elég neki?</p> -<p>– Elég, ha én mondom! Azt akarom, hogy az ősi jus reád szálljon. -Az édes anyád jussa hol van? Eltünt, mint a pára. Az apád…</p> -<p>– Nagymamám!</p> -<p>– Ne félj, nem teszek szemrehányást. Ami elmúlt, elmúlt. Hála az -égnek, hogy még meg van az ősi, a Beke-jus. Most csak – s merőn -nézett a leányra, – egészen, tisztán szeretnék belátni a szíved -közepébe. Szeretném kiolvasni onnét a férfi nevét, kinek kezedet s -szívedet szántad.</p> -<p>Gyöngéden, hizelegve cirógatta meg a leány fejét.</p> -<p>– Nos, nos, csakugyan még semmi sincs írva a te szívedbe? Semmi, -senki? Lássuk. Sorba veszem az ismerős gavallérokat.</p> -<p>– Ne, ne, nagymama, hiába ne! Egyiket sem találod meg ott!</p> -<p>– Tehát ismeretlen? Budapesti gavallér? Báli ismeretség? Na csak -közülünk és közénk való legyen. Majd a szeme közé nézek, csak -eljőjjön. De hamar, mert nagymama öreg, göthös. Ma még mosolyog a -nap, holnap beborúlhat az ég, aztán beállanak azok a csúnya hideg -őszi napok, amikor a nagymama mindig csak köhög, köhög, hát még a -tél, brr! Jaj, a tél. Azt én már nem élem túl…</p> -<p>– Sok, sok telet élsz te még túl nagymama.</p> -<p>– Nos, budapesti gavallér?</p> -<p>A leány könyörögve kulcsolta össze kezét:</p> -<p>– Ne faggass, ne kínozz, édes jó nagymamám! Majd György bácsi… -Igen, ő megmondja… Ő tudja, ő mindent tud, ő okos ember, ő mindent -eligazít, de én ostoba, gyámoltalan leány vagyok, igen, hisz jól -ismersz… Nagymama! <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= -"Page_156">-156-</a></span></p> -<p>Nagymama rémülten nézte, vigyázta a leányt, ki neki pirúlt -arccal, szinte lázasan hadart tovább összefüggés nélkül.</p> -<p>– Mert látod, nagymama, ez a ház is, ez az uradalom is, én -igazán nem tudom, mit mondjak, de engem nem illet meg, hogy is -illetne meg, mikor a Gyuri bácsié. Nem is volna lelkem, hogy -elfogadjam. Tudod, nagymamám, Budapesten roppant drága az élet – ó, -én láttam, tapasztaltam – mi konyhapénz kell ott mindennap! És sok -minden, amit elszámlálni nem lehet. Azt igazán mondom, hogy Gyuri -bácsi nem tudna megélni a fizetéséből s ha a bérlő nem küldene, ha -a fia el nem hozná a pénzt… igen, a fia… Ugy-e, tetszett neked is -ez a fiatalember? Oly szerény s mégis önérzetes, komoly. Mai -világban ritka az ilyen ifjú, különösen ha fölvergődött. Nem is -hinnéd, én sem hinném, ha Gyuri bácsi nem mondta volna, ennek a -fiatalembernek már most hires irodája van. Annyi pöre, hogy alig -győzi…</p> -<p>– Leány! Megőrültél!?</p> -<p>– É–én? Megőrültem?</p> -<p>Csodálkozva, elképedve nézett a nagymamára, ki testében -reszketett a fölindulástól. Naivan, mint akinek sejtelme sincs -arról, hogy mit mondhatott olyat, ami a nagymamát fölizgathatta -volna, kérdezte:</p> -<p>– Beteg vagy, nagymama? Jaj, Istenem, hogy reszket a lábad, a -kezed, mindened! S az arcod oly sápadt!</p> -<p>Megragadta nagymama kezét, s szinte fölsikoltott ijedtében: -nagymama! Keze hideg volt, mint a jég.</p> -<p>De nagymama kivonta kezét a leány kezéből s hidegen, olyan -hidegen mondta:</p> -<p>– Tehát a bérlő úrfi, az ügyvéd úr. Hogy is hivják? Baló István. -Ez a szerény, s mégis önérzetes, komoly férfi… ez van a kisasszony -szívében, nemde?</p> -<p>A leány egy lépést hátrált s mondotta bátran, büszkén, -<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span> amint csak nagymama megkivánta az ő -véréből való vértől:</p> -<p>– Ő, nagymama, ő!</p> -<p>Nagymama lassan, nehézkesen simította végig a homlokát, újra meg -újra, aztán mintha a szemét is tapogatta volna reszkető ujjaival, -vajjon ébren van-e. Ott állott, valóban ott állott előtte a leány, -büszkén, mint egy istennő: szebb volt, mint valaha. És im ott -állott előtte, s most már igazán azt hitte, hogy álmodik – Baló -István. Látatlan ért a tornác elé, éppen arra a szóra, mely -egyszerre égbe emelte őt. Hálásan csókolt kezet a leánynak s -elfogódva, zavartan állott meg a nagymama előtt, nem tudván, mit -kezdjen. Nem ismert a büszkeségében is szelid, kegyes -nagyasszonyra, ki eddig leereszkedő volt hozzá, de nem sértő módon. -Most a nagyasszony egy tekintetre sem méltatva őt, közönyös hangon -mondta:</p> -<p>– Búcsúzni jött Baló úr, nemde? Hallottam, hogy viszautazik -Budapestre.</p> -<p>– Úgy van, nagyságos asszonyom, búcsúzni jöttem, bár azzal a -szándékkal hagytam el Budapestet, hogy pár hetet szüleim körében -töltsek.</p> -<p>– Szüleinek bizonyára fájdalmasan esik hirtelen elhatározása, – -mondotta a nagymama, de már nem nézett keresztül az ifjú fején, -vizsgálva legeltette rajta tekintetét, hadd lássa szavainak -hatását.</p> -<p>– Szegény szüleim! Ők igazán oly ritkán láthatnak engem…</p> -<p>– Nagyon leköti ügyvéd urat az irodája.</p> -<p>– Hál’ Istennek, sok dolgom van, s nekem a munka igaz -gyönyörüség.</p> -<p>Szívéből, szinte lelkesülten mondta ezt az ifjú s a leány félig -gyönyörködve, félig ijedten hallgatta szavait. Reszketett, mint egy -megkergetett őzike, s kétségbeesetten gondolt a pillanatra, midőn -nagymama kimondja rájuk a halálos itéletet. <span class= -"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p> -<p>Mondta nagymama:</p> -<p>– Elhiszem önnek, hogy a munka gyönyörüség. Ezt a fiamtól is -sokszor hallottam. Különben miért dolgoznék oly sokat, mikor nincs -rászorulva.</p> -<p>Erős nyomatékkal mondta ezt a nagymama s megütődve látta, hogy -az ifjú ajkán különös mosoly lebbent el. De talán nem jól láttak -gyöngülő szemei?</p> -<p>Gépiesen, szórakozottan mondta az ifjú:</p> -<p>– Valóban, ő méltósága nem szorult a munkára. S épp ez benne a -legszebb vonás: reggeltől estig dolgozik, mint a legkisebb -tisztviselő s ráér még jót tenni másokkal. Ő velem is annyi jót -tett, hogy egy egész élet kevés meghálálni azt! Ő vezetett be -engem, a szegény, névtelen ifjút a társaságokba, az ő révén -jutottam előkelő ismeretségekhez, neki köszönhetem, hogy ma szép -irodám van, neki köszönhetem…</p> -<p>Lopva a leányra pillantott, tőle kérvén bátorítást, beszélhet-e -tovább. A leány tekintetében ott ragyogott a válasz: beszélj, -beszélj, légy bátor!</p> -<p>– Neki köszönhetem, hogy föl mertem emelni szememet nagyságod -unokájára…</p> -<p>– György! Az én fiam engedte meg ezt!?</p> -<p>– Ő bátoritott rá, hogy tőle, mint gyámjától megkérjem a -kezét…</p> -<p>– És ő odaigérte?</p> -<p>– Oly kegyes volt: áldja meg az Isten!</p> -<p>– És hiába igérte, én nem engedem! – kiáltott magánkivül a -nagymama. – Vilma, vezess be!</p> -<p>Nem volt annyi ereje a nagy erős izgalomtól, hogy fölkeljen a -székből, erőtlenül hanyatlott vissza. Aztán egyszerre csak -megeredtek a könyei, s tehetetlensége érzetében sírt a -nagymama.</p> -<p>– Istenem, Istenem, – zokogott, – mit kellett megérnem.</p> -<p>Vilma kétségbeesetten szaladgált a tornácon, nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> tudta, -mit cselekedjék. Baló István szomorúan fordult a leányhoz:</p> -<p>– Ha nagymamája megengedné, bevinném a szobába.</p> -<p>– Nem, nem, – tiltakozott a nagymama csöndesen, – most már nem -érzem magamat oly rosszul. Egy kissé elszédültem. Itt maradok.</p> -<p>Gőgösen szólt Baló Istvánhoz:</p> -<p>– Van még valami mondani valója?</p> -<p>– Nincs, nagyságos asszonyom. Csupán egy levelet kell átadnom a -méltóságos úrtól. Nem szívesen teszem, mert azt hiszem, rólam is -szó van a levélben, de ő méltósága megparancsolta, hogy adjam át, -ha nagyságod elutasít.</p> -<p>Kivette a levelet s mély meghajlással nyujtotta át.</p> -<p>– És most, nagyságos asszonyom, fogadja alázatos kézcsókomat. -Kisasszony, – fordult a leányhoz – bocsásson meg, hogy fájdalmat -okoztam gyermeki szívének.</p> -<p>A leány könyes szemmel nyújtott kezet az ifjúnak:</p> -<p>– Isten önnel, Baló. A viszontlátásig, – lehelte inkább, mint -mondotta. – A viszontlátásig…</p> -<p>Nagymama izgatottan bontotta föl a levelet, aztán átadta a -leánynak:</p> -<p>– Olvassa, kisasszony, hadd hallom, mit ír a méltóságos úr.</p> -<p>Vilma reszketve vette át a levelet s a szemébe toluló könnyektől -akadozva olvasta, amint következik:</p> -<p>Drága jó anyám!</p> -<p>Talán nem kell bizonyítgatnom, mennyire fáj nekem, hogy nem -csókolhatom áldott jó kezedet s ahelyett, hogy magam mondanám el, -levélre kell bíznom az elmondani valókat. Baló Istvánnak, a levelem -vivőjének szorosan meghagytam, hogy csak az esetben adja át azt, ha -te, drága jó anyám, nem volnál velem egy véleményem <span class= -"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> Vilmánk -jövendőjét illetően. Én mint gyám, Vilma kezét e derék ifjúnak -ígértem, abban az erős hitben, hogy hozzá méltóbb férjet aligha -találok. Ismerem az ifjút gyermekkora óta, úgyszólván előttem -növekedett föl s nemes jellemének, becsületességének többszörös -próbáját adván, én a magam részéről szívesen szemet hunyok paraszti -származása előtt. Tudom, hogy neked az nem oly könnyü, drága jó -anyám, mert te különben becsülésre méltó előitéletekben nevelkedtél -föl, öregedtél meg. Ám manapság nem szabad szorosan ragaszkodnunk -az előitéletekhez, bármennyire tiszteletreméltók is azok. Sok -kicsiny emelkedett magasra, sok nagy szállott alá s ha nézem -családunk és a Baló-család sorsát, be kell ismernem, hogy a -távolság köztünk ma már nem oly nagy. Baló Istvánnak nemcsak -előkelő állása van, de gazdag is, mig mi, fájdalom, szegények -vagyunk.</p> -<p>– Állj meg csak, állj meg, – szólt közbe izgatottan a nagymama. -– Olvasd még egyszer az utolsó mondatot.</p> -<p>A leány újra olvasta.</p> -<p>– Tovább, tovább!</p> -<p>Ó drága jó anyám, szívem majd megszakad, töredelmes vallomást -kelletvén tennem. Isten látja lelkemet, arra irányult minden -törekvésem, hogy sohase tudd meg a szomorú valóságot, élj abban a -hitben, hogy minden, ami szemeid előtt elterül, a mienk. Semmi, -semmi! Baló Péter már évek óta csak a te szemedben bérlője a -Beke-uradalomnak, övé a ház, az ősi ház, melyet én már megterhelten -vettem át. Ám az egyszerü, de nemeslelkü ember készséggel hajlott -abbeli kérésemre, hogy mig te élsz, mint bérlő viselkedjék s -háborítatlanul lakjál az ősi házban. Mindezt te sohasem tudod meg, -drága jó mamám, ha minden leveledben nem sürgetsz, hogy irassam -Vilma nevére a birtokot. Végre is elszántam magamat e vallomásra, -bár tudom, hogy végtelen nagy fájdalmat <span class= -"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> okozok -neked, de inkább tőlem tudd meg a valót, mint idegenektől.</p> -<p>– Elég, elég!</p> -<p>Az utolsó sorokat már zokogva olvasta a leány s szegény nagymama -megtörve, erőtlenül feküdt székében, alig hallhatóan rebegte: elég, -elég…</p> -<p>Vilma sírva borult a nagymamára, csókolta kezét, arcát: édes jó -nagymamám, drága jó nagymamám!</p> -<p>– Ó, jaj nekünk, ó, jaj, édes kis árvám! Földönfutók vagyunk, -koldusnál koldusabbak.</p> -<p>Aztán egyszerre, minden összefüggés nélkül szólt a leánynak:</p> -<p>– Szólítsd be az inast.</p> -<p>– Parancsolsz valamit, nagymamám? Megmondom neki.</p> -<p>– Menjen át ifjabb Baló úrhoz: kéretem, jőjjön ide.</p> -<p>Néhány perc múlva ott állott előttük Baló István. Látván a -kisírt szemeket, megilletődve mondta:</p> -<p>– Parancsára itt vagyok nagyságos asszonyom.</p> -<p>– Nem parancsoltam, kértem, hogy jöjjön át, Baló úr, – mondta -oly nyugodtan, hogy csak kisírt szeme mutatta az átélt izgalmat. – -Fiam leveléből – folytatta nagymama – az tűnik ki, hogy ez a ház s -ez az uradalom az önöké. Valóban szép volt az ön édes apjától, s -öntől is, hogy megtűrték itt ezt a szegény öreg asszonyt…</p> -<p>– Ó, nagyságos aszonyom!</p> -<p>– Úgy van, úgy, szép volt, nemes dolog volt s most még csak arra -kérem, engedje itt maradnunk, míg holminkat -összecsomagoltatjuk.</p> -<p>Baló István most annak az embernek az arcát öltötte föl, ki -egész komolyan sajnálja, de igazán nincs módjában, hogy eleget -tegyen a kérésnek. Tettetett komolysággal mondta, miközben egy nagy -birtokívet húzott ki oldalzsebéből: <span class="pagenum"><a name= -"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span></p> -<p>– Sajnálom, nagyságos asszonyom, de én nem rendelkezhetem sem a -ház, sem az uradalom fölött. Méltóztassék beletekinteni: minden a -kisasszonyé.</p> -<p>– Hogyan! – kiáltott föl egyszerre nagymama is, unokája is.</p> -<p>– Véletlenül értésemre esett nagyságod szándéka s én bátor -voltam megvalósítani.</p> -<p>E pillanatban Baló Istvánból, a leleményes prókátorból, ismét -szerelmes ifjú lett s mig nagymama a birtokívet betüzgette, -hullatván könnyeit a rideg számokra, letérdelt nagymama előtt. És -im ott térdelt mellette Vilma is. Egyszerre ragadták meg nagymama -kezét.</p> -<p>Szólt a leány, könyörögve emelvén szemét a nagymamára:</p> -<p>– Áldj meg minket, édes jó nagymama.</p> -<p>Nagymama kezei önkéntelen hullottak le, véletlenül éppen a két -szerelmes fejére.</p> -<p>– Megáldalak, meg. Keljetek föl.</p> -<p>Baló István csókokkal halmozta el nagymama kezét.</p> -<p>– Nagyságos asszonyom…</p> -<p>– Nagymama, – igazította helyre a nagyasszony. Hosszan a szemébe -nézett az ifjúnak s mondta kedves büszkeséggel:</p> -<p>– Igazi nemes szív vagy, István. Látszik, hogy a fiam -társaságában nevelkedtél föl!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_163" id= -"Page_163">-163-</a></span></p> -<h2>A kendi papné naplója.</h2> -<p>Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: -régi, szinehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte -olvashatatlan. Sokáig haboztam: közzé tegyem-e? Vajjon kielégíti-e -az elkényeztetett ízlést egy vén papné együgyü írása; egy e század -hajnalán élt papleánynak az élete? Vagy amint ő nevezi naplóját: -„Rövid leírása az én viszontagságos életemnek és abban az isteni -gondviselés megdicsőittetésének.“ Vajjon vannak-e még szívek, -melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni gondviselés -megdicsőittetése? A századvég leányai megértik-e a század elejének -leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában, -szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen -soha föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is?</p> -<p>Nincs más mód, követem Biró Erzsébet példáját: az isteni -gondviselésre bizom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten -nevében!</p> -<p class="center">*</p> -<p>Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szível várom a -halál angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr szine elé. Sem -ifjúságomban, sem öregségemben az isteni gondviselés ellen nem -zúgolódtam. Szomorú árvaságomban <span class="pagenum"><a name= -"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> Ő benne volt bizodalmam -és soha meg nem csalatkoztam. Most, viszontagságos életem -alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem; ő adott enyhülést -szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt reszkető -kezemnek.</p> -<p>Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a halál angyala, vajjon -lesz-e időm, leírhatom-e életem folyását, szívemnek könyebbségére, -gyermekeimnek, unokáimnak okulására?</p> -<p>… Édes apám kálvinista pap volt Bonchidán, ott születtem az -Úrnak 1805-ik esztendejében. Nemes fiú volt az apám, nemes leány az -édes anyám. Ó mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely -szépnek látták a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó -reménynek! De, úgy látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság -forrása: édes anyám meghalt szép ifjúságában s én nekem korán meg -kellett ízlelnem az árvaság kenyerét. Apám hires tanult ember volt, -nagy birtoka Bonchidán, de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. -Báró Bánffy György volt a főkeresztapám, az édes apámnak kegyes -nagy jóembere s Marguca nevü oláh dajkám beszélte, hogy a -keresztelőn tenger sok huszast kapott, annyit, hogy nem fért a -markába, még a katrincáját is tartania kellett, számomra is volt -sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édes anyám?</p> -<p>Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám -zsémbes természetü volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást -békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli -bánkódás halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, -mondotta nem egyszer Marguca. Félesztendő sem múlt anyám halála -után, apámnak el kellett hagyni a szép eklézsiát. Nem volt többé, -aki csendesítse nagy indulatját, nem volt, aki eltakargassa -gyöngeségeit: perbe szállott a hiveivel, pokollá lett az élet -Bonchidán. De még gazdagabb eklézsiát kapott: elvitték -Bálványosváraljára, <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span> e sötét, de Kanaán földjére. Ott lakott -az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vén leány -maradott. Alig voltam tiz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a -váraljai parókiába, megmondtam a nénémnek: meglásd, elpusztulunk. -Néném akkor már szép serdülő leány volt. Csodálkozva nézett -reám.</p> -<p>– Mit beszélsz?</p> -<p>– Azt, hogy elpusztulunk.</p> -<p>Arra gondoltam, hogy apám megházasodik. Jövendölésem teljesült. -Feleségül vette a vén leányt. E naptól kezdve lett csak igazán -szomorú az életünk. A mostoha csak úgy dúskált a vagyonban, -mézes-mázos szavakkal apámat elbolondította, mindennap fogyott, -kevesbedett a gazdaság, sorba adogatták el a szép csikókat, a -címeres ökröket. Szememmel láttam, mikor a Bánffy úrfiak ötven -aranyat fizettek két csikóért. A két legszebbikért. Ó de -megsírattam! Elkövetkezett az az idő, mikor csak egy tehén volt: -ennek a húsából torolták el szerencsétlen apámat.</p> -<p>Az én nevelésem bezzeg más volt, mint az én leányaimé. A mező -volt az én intézetem. Ott őríztem reggeltől estig, száraz kenyér -mellett a juhokat. Örömmel őríztem, addig legalább nem ütött-vert a -mostohám. Szántani is jól tudtam: megtanított rá Timár uram, az -apám mindenese. Akkori időben szinte minden háznál főzték a -pálinkát s az volt az én kötelességem, hogy egész télen át hordjam -a jeget. Nem volt meleg ruhám, s szakadozó csizmám talpát kötővel -kellett fölkötöznöm. Vajjon elhiszik-e ezt az én brünni topánkában -járó unokáim? A nénémnek jobb dolga volt: neki kedvezett a mostoha, -mert a fiának szánta feleségül.</p> -<p>De az isteni gondviselés nem hagyott el: szabadulást mutatott -csüggedő lelkemnek. Karácsonynak szent ünnepére hazajött a -szomszédunk leánya Szamosújvárról, díszes öltözetben s midőn ezt -láttam, még jobban elfacsarodott a szívem. Ime, a szegény napszámos -<span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span> leánya kisasszonyi gúnyában, én meg, a -pap leánya, rongyosan. Titokban átszaladtam hozzájuk, sírva -borúltam a leány mellére s kértem könyörögve: vigyen el engem is, -ha visszamegy. Kérdeztem: ugy-e ott nem verik, a ki hívséggel -szolgálja urát? Új esztendőre virradó éjjel elhagytam apám házát. -Nem vittem magammal semmit, csak ami rajtam volt. Reggel ott -voltunk Szamosujvártt. Mindjárt kaptam gazdát, megfogadtak egy -gyermek mellé. Jobb dolgom volt, mint az apai háznál. Asszonyom -minden ételéből adott, illendően fölruházott. De tetszett a -gondviselésnek, hogy fölfedezzék ittlétemet. Egy bonchidai -gordonkás, ki a bandájával sok jó pénzt szerzett nálunk a jobb -időben, meglátott, amint éppen vizet cepeltem a Szamosról. -Összecsapta a kezét:</p> -<p>– Kisássonykám! kisássonykám!</p> -<p>Úgy tettem, mintha nem hallanám, nem vettem magamra a -megszólítást, a hogy csak birtak gyenge lábaim, szaladtam haza, de -a gordonkás utánam kullogott, megjegyezte a házat, melynek udvarán -gémeskút volt. Két nap mulva szörnyü sírással rontott be a néném, -ki már akkor férjes asszony volt (de nem a mostohám fiának, hanem -egy tiszttartónak lett a felesége), erőnek erejével elvitt s ott -rejtegetett a házánál meg egyik-másik atyánkfiánál. Mert azt ő sem -akarta, hogy többet visszamenjek az apai házhoz. Nem volt -nyugodalmam, éjjel-nappal reszkettem, hogy apám egyszer megtalál s -haza visz. De az isteni gondviselés ismét megdicsőíté magát: -nénémet meglátogatá kendi-lónai udvari tiszt Pápai Sámuel, s ő -megismervén szomorú sorsomat, ajállá magát, hogy szól az ő kegyes -urasszonyának, gróf Teleki Imréné ő nagyságának, hátha felfogad a -kisasszonykák mellé. Legyen áldott az emléke Pápai Sámuel uramnak, -egy hét multán már jött az üzenet a nagyságos grófnétól, hogy -vigyenek hozzá, Hosszufalvára, Kővárvidékre. Néném velem jött s -megérkezvén <span class="pagenum"><a name="Page_167" id= -"Page_167">-167-</a></span> a kastélyba, ottan a nagyságos grófné -fölkérdezett, hogy mit tudok.</p> -<p>Mondta néném:</p> -<p>– Instálom a nagyságos grófnét, ez a kis leány tud már -keresztszemmel való varrást, tud szegni s egyéb házi foglalkozásban -is értelmes. Szépen söpörget, tisztogat.</p> -<p>– Jól van, – mondá a grófné, – itt maradhatsz, lányom. Három -esztendőre fogadlak. Első esztendőre harminc forint a béred, -azontúl minden esztendőben tíz forinttal több. Kapsz ezenkivül két -rend változó ruhát, két surtzot, két pár lábbelit.</p> -<p>Szobát söpörtem, port törölgettem, kávét főztem, varrtam, -fódoztam, a grófnénak ágyát megvetettem, a két kontesszel, amikor -nekik szabad volt, játszottam: ez volt az én szolgálataimnak -rendje. De volt egy szebeni komorna is s annak is én vetettem az -ágyát, még az asztalát is én terítettem, mert külön asztalnál -evett. Ez többet parancsolt nekem, mint a grófné, nem állott keze a -munkára, de annál jobban a szeme a kacsingatásra. Borzadva -szemléltem csapodárságát, ám nem mertem szólni, de az isteni -gondviselés ismét megdicsőitette magát: a nagyságos grófnénak -fölnyílt a szeme s elcsapta az én zsarnokomat. Helyébe pestit -hozatott, de az sem volt jobb a Deákné vásznánál: ezt is elcsapták -s minden baj az én nyakamban szakadott. Nem bántam: végeztem jó -szívvel, csakhogy megérdemeljem a kegyes grófné bizodalmát. S volt -a sok baj közt sok vidámság is. Nem múlt el hét, hogy valami -játékot ne rendeztek volna a nagy palotán. Ezekben a játékokban -részt vett az egész grófi család, a preceptor, a gubernánt, a -számtartó, kancallista, a belső cselédek s a szembekötősdiben úgy -megkergettem egyszer Brunczvik Karolina grófnét, hogy alig -lihegett. A preceptor, Jakab István, az elmés játékban sokszor -megnyaggatott engem, s bosszankodott, hogy mindenkit el tud -<span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span> fogni, de én mint a hal kisiklok a -kezei közül. Egyszer megkérdezte: kik voltak a szüleim.</p> -<p>– Hisz mi akkor rokonok vagyunk, – mondá, – mert az én apám is -pap volt!</p> -<p>– A <i>jóban</i> lehetünk rokonok, – mondtam én.</p> -<p>Ez a felelet nagyon megtetszett Jakab Istvánnak.</p> -<p>– Lám, mely szép megjegyzése van a gyermeknek! – mondta hangosan -az egész társaság előtt s jobban szemügyre vett…</p> -<p>De mondhatom is, kedves gyermekeim, derék, kellemes ifiu volt -Jakab István s úgy kell lenni, hogy szerette a gróf is, mert sok -nagyértékü ajándékot kapott tőle. De én is kaptam ajándékot Jakab -Istvántól, egy szép keszkenyőt. Talán azért, hogy pap leánya -voltam?…</p> -<p>Alig vettem észre, eltelt két esztendő, a harmadik is vége felé -járt. Szerettem volna közelebb jutni az én szülötte földemhez. -Kendi-Lónára gondoltam, ahol az öreg Teleki grófné lakott. Egy -vasárnap által is sétáltunk néhányan Kendi-Lónára s én az öreg -grófnénak szép bokrétát vittem és <i>egynéhány citromot</i>, hogy -kedveskedjem vele. De alig szóltam egy pár szót, tükörfényességü -hintó robogott a gáng alá, hat ló volt elébe fogva s a hintóból -kiszállott Degenfeld grófné, aki atyafiságban volt Teleki -grófékkal. Aggódva húzódtam félre, hogy most már nem beszélhetek az -én sorsomról. A grófnék néhány szót váltottak s az öreg grófné rám -mutatott: nézd, itt van, ez éppen neked való.</p> -<p>– Édes kis leányom, – szólított meg Degenfeld grófné, – éppen -téged tudakozlak. Emlékszel-e rám.</p> -<p>– Emlékszem, nagyságos grófné. Egyszer öltöztettem nagyságodat -Hosszufalván.</p> -<p>– Nem jönnél-e hozzám szobalánynak?</p> -<p>Elszorúlt a szívem. Nem tudtam, mit feleljek. Ha hozzámegyek, -még távolabb esem szülőföldemtől. De a <span class= -"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> grófné -oly kegyesen, oly szépen beszélt, hogy nem tudtam -ellentmondani.</p> -<p>– Lásd, nekem nincs lányom s ha jól viseled magadat, szépen -kiruházlak, férjhez adlak.</p> -<p>Így kerültem Erdőszádára. Magas hegyen roppant nagy kastély s -minden épület uj rajta, mert vett jószág volt s mindent újra -építettek. A grófné határtalan gondossága, jó számítása, mindenhez -értő nagy tehetsége vitt tökéletességre itt mindent. Hanem a szívem -napokig úgy fájt a hazámért, hogy szinte betege voltam. De -csakhamar megvigasztalódtam, látván, hogy nem én vagyok az -egyetlen, ki hazájától távol kénytelen élni. Ime itt van az öreg -úriasszony, ki huszonöt éve szolgálja a grófi házat, az áldott -lelkü Kati. Ő Svájcból jött elébb Bécsbe, hol megismerkedett a -grófnéval s Bécsből Erdőszádára. A férjétől egy évi házasság után -elvált, mivelhogy nem élhettek békességben. Ott hagyta minden -javát, Bécsig meg sem állott s a grófné a kis Ottó gróf mellé vette -nevelőnek. Ez a svájci nő az, akinek legtöbbet köszönhetek az -életben. Gazdag svájci polgárnak volt a leánya, jó nevelést kapott, -atyja minden szépre, jóra taníttatta, hogy lelki szépség pótolja, -amit a rongáló himlő tőle elvett. Engem nagyon szeretett, több -ajándékot kaptam tőle, mint a grófnétól, mert a grófné akkorra -tartogatta ezt, ha férjhez megyek. Egyszer a szilágyi jószágán nagy -szüretet tartott, de nem vitt szakácsot s nekem kellett főzni. -Zsémbeltem, hogy a pulyka nem kövér.</p> -<p>– Majd hizlalj jobbat, mikor tiszttartóné leszel, – mondta a -grófné.</p> -<p>E szavaiból is éreztem, hogy jó indulattal van irántam. De az -égben nem úgy volt elvégezve…</p> -<p>A jó, az áldott lelkü Kati mindég arról beszélt, hogy öreg -napjaira, ha férjhez megyek, hozzám jő lakni, de az Ég nem engedte, -hogy sok jóságát meghálálnám. Egy fájdalmas örömet mégis szereztem -neki. Ez így történt. <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span> A grófné Svájcba utazott s magával vitt -engem is. Éppen Konstancban állottunk meg hosszabb időre, abban a -városban, hol Kati egy évig férjnél volt. A grófné Safhauzenbe ment -fiával, engem meg ott hagytak, hogy őrizzem a sok málhát. Rövid -időre mentek, de hosszabb ideig maradtak, mert a nagy köd miatt nem -láthatták a szép <i>Rénus</i> esését. Nagy félelmek közt -virrasztottam át az éjszakát a szállói szobában, mert hat kis -bársonyládát is bizott rám a grófné, arannyal, ezüsttel tele. De az -isteni gondviselés itt is megdicsőítette rajtam az ő kegyelmét, -mert az álmatlan éjszakában eszembe jutott Kati, aki nekem sokszor -könnyes szemmel panaszolta konstanci keserves életét. Vajjon él-e -még a férje? Hát a rokonai? Sokszor mondta, hogy a rokonai -Konstanctól két órányira laknak s hogy a város nagy részének a -kertészség s a halászat a foglalkozása. Ott Konstanc mellett van a -<i>Bódenzé</i>, melyből a különbnél különb halak soha ki nem -fogynak s van a város mellett egy akkora kert, hogy a szem nem -győzi belepni. Ezt a kertet akkor <i>Paradicsomnak</i> hivták. -Föltettem magamban, hogy lopva elmegyek a <i>Paradicsomba</i>. -Sohasem láttam olyan nagy fej káposztákat, mint e kertben s amit -különösen megcsudáltam, habár még június hónapjában voltunk, már -vágták a káposztát s a tövén már meg volt foganva az uj káposzta. -De nem volt időm a csudálkozásra, kérdezősködni kezdtem Ottilia -Pilgerinről (ez volt a Kati igaz neve) s a férjéről, Józef Ler-ről. -Megszólítottam két munkásnőt s midőn Józef Ler nevét kiejtettem, -bámulva néztek rám. Kérdezték, hová való vagyok. Mondtam: -magyarországi s egy háznál lakom Ottilia Pilgerinnel. Szeretnék -neki hírt vinni az uráról.</p> -<p>Na, édes Jézusom, lett erre sírás, jajgatás, ide-oda -szaladgálás. Egy pillanat alatt sok nép verődött össze, köztük -Ottilia Pilgerinnek számos rokona, kik majd széjjelszedtek engem -kérdéseikkel. Elkisértek a <span class="pagenum"><a name="Page_171" -id="Page_171">-171-</a></span> szállóba, leveleket írtak s sírva -kértek, mondjam meg Ottiliának, hogy a szülei meghaltak, meghalt az -ura is, de rokonai közül többen élnek, jöjjön vissza közéjük. Mikor -hazaérkezvén, mindezt elmondottam, az öreg Kati (én már nem tudom -másképp nevezni) sírva borúlt a nyakamba: késő, késő! Én már idegen -földön halok meg!</p> -<p>Azután még többször utaztam idegen országban a grófnéval s -legidősebb fiával, ezzel a páratlan erényü ifjúval, akin -meglátszott, hogy gondos anyának előrelátó szemei előtt nőtt föl. -Volt még két kisebb gróf, az egyik Bécsben tanult az inzsinér -akadémiában, Imrének hivták s miniszter vagy mi lett belőle, a -másik, Pál, otthon nevelkedett egy igen erkölcsös és tudós ifjú -gondviselése alatt. A legidősebb nagyon ifjanta konziliárus lett s -házasságra lépett az akkori gubernátor, Teleki József hugával. Mind -kedves, modeszt ifjak voltak, kegyesen, kedvesen szóltak hozzám, -nem tekintettek cselédnek.</p> -<p>Már második esztendeje laktam a grófnénál, szépen gyült a -pénzem, küldözgettem haza nénémnek, aki kamatoztatta. Hire is ment -ennek s kezdettem észrevenni, hogy ez is, az is forgolódik -körülöttem, de én féltem minden férfiútól, mint a legnagyobb -tolvajtól. Csákainé is, a grófné gazdasszonya s gyermekkori -barátnéja, jó szívvel összekötött volna a fiával, ki Debrecenben -tanúlt, adott is nekem egyszer egy akkor módis akasztófésüt, de -mindjárt mondta is, neked adom ezt a fésüt, pedig tudom, hogy nem -érdemled meg, mert Pál Jánost szereted, a számtartót s nem az én -fiamat. Akkor én még tizenhét éves voltam: gyermektesttel, de ember -tehetséggel s mondtam Csákainénak: Ó, édes néni, gyermek vagyok én -még, nekem nem is szabad gondolnom még férjhezmenetelre.</p> -<p>Istenem, bocsásd meg bünömet, nem mondtam igazat: szívembe akkor -már le volt rajzolódva egy derék, <span class="pagenum"><a name= -"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> szép ifiu képe, akivel az -erdő szélén volt első találkozásom. Az erdő szélén, kis dombon, -volt egy fakereszt: ott pihentek a megboldogult gróf tetemei, oda -jártam én vasárnaponkint imádkozni, mert a faluban csak oláh -templom volt. Itt, imádkozás közben lepett meg egy sudár -magasnövésü ifjú, kinek fekete haja vállaira omlott, a szeme -ragyogó fekete, mint a karbunkulus, a hangja zengett, mint a -muzsika.</p> -<p>– Kisasszony, – szólított meg bátortalanul, piruló arccal.</p> -<p>Rémülten néztem rá, aztán hirtelen lesütöttem a szememet s nem -birtam többé ráemelni.</p> -<p>– Szász István az én nevem. Becsületes szándékkal jöttem ide. -Esztendeje már, hogy ismerem látásból s oly sok szépet hallottam -önről. Tudna-e csak egy biztató szót mondani?</p> -<p>– Jaj Istenem, – sopánkodtam, – ha a grófné ezt látná!</p> -<p>– Ne féljen a grófnétól: édes apám, aki unitus pap -Szászcsáváson, sokszor jár a palotába, a grófné mindig kegyesen -fogadja, sőt asztalához is ülteti. Nem ismeri?</p> -<p>– Ismerem, ismerem.</p> -<p>Önkéntelen elindultam a falu felé, István meg bátortalanul -haladt mellettem.</p> -<p>– Ha meg nem sérteném drága személyét, levélben kérdem meg: igen -vagy nem? Írhatok?</p> -<p>– Ó istenem, mit tudjak válaszolni?</p> -<p>– Aztán elmegyek édes apámmal a grófnéhoz…</p> -<p>– Úgy lesz a legjobb, – mondottam hirtelen. – Most Isten -áldja!</p> -<p>– Hát kezet sem ad?</p> -<p>Megragadta reszkető kezemet s forró csókot lehelt rá. Szívem -dobogott, futva futottam a palotába s egész éjjel nem tudtam -lehunyni a szememet.</p> -<p>Ó mely kellemetes napok következtek! István <span class= -"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> -csakugyan eljött az édes apjával s az öreg pap elmondta fia -szándékát.</p> -<p>– Na lám, – hallottam a grófné szavát, – de sok kérője van ennek -az árva leánynak. Nekem nincs ellenvetésem, ha Erzsébetnek nincs. -Elébb azonban végezze az akadémiát a fiatal úr.</p> -<p>Beszólított a grófné.</p> -<p>– Lányom, ez az ifiu kezedet kéri. Óhajtasz-e lenni a -felesége?</p> -<p>Zokogva csókoltam meg a kegyes grófné kezét s úgy mondtam:</p> -<p>– Ha a nagyságos grófné megengedi.</p> -<p>E naptól kezdve Szász Istvánnak szabad bejárása volt a palotába. -Viszontagságos életemnek e napok voltak legszebb napjai. De -közeledett az elválás s minden nap szomorúbbak lettünk. Egy nap, -hosszú hallgatás után, így szólt István:</p> -<p>– Levelet kaptam Szigetről, hívnak tanítói katedrára. -Elfogadjam-e?</p> -<p>– Oda nem szeretnék menni, – mondtam én. – Távol van a hazámtól -s hallottam, hogy a szigeti diákok igen <i>darabosak</i>.</p> -<p>– Akkor hát visszamegyek Bécsbe, még egy esztendő s végzem a -klérikát.</p> -<p>Abban reménykedett, hogy majd káplán lesz az apja mellett, de ez -hiu reménység volt, mert a hivek gyülölték a papnét, ki gőgös nemes -leány volt. Kétség s reménykedés közt hánykódott lelkem, lassan, -nehezen múlt az esztendő. A kegyes grófnétól érzékenyen, sűrű -könnyhullatások közt búcsúztam el, ő maga is jónak látta, hogy a -néném házánál töltsem a jegyesi napokat, ottan várjam boldogságom -napját.</p> -<p>Ó, szomorú napok voltak ezek. Csüggedő levelek jöttek Istvántól. -Majd ezek a csüggedős levelek is elmaradtak s csak hírből hallottam -meg, hogy sok küzdelem után pap lett Madarason. De miért nem írta -meg? Nem <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= -"Page_174">-174-</a></span> szeret már? Szebb s jobb leányra -talált? Arra nem is gondoltam, hogy álnok, alattomos módon -tépegetik szét szent frigyünket. Hiába, mégis csak ifjú voltam, -tapasztalatlan, bármennyire dicsérték eszemet.</p> -<p>Egy este, midőn éppen vacsoránál ültünk, kocsizörgés hallatszott -az udvar felől. Szívem majd kiugrott a nagy örömtől, -fölsikoltottam: István!</p> -<p>De abban a pillanatban nyilt az ajtó s én erőtlenül hanyatlottam -hátra: nem István lépett be, hanem helyette két ismeretlen úr. Mind -a kettő pap volt, amint csakhamar megtudtam. Az egyik mostohám fia, -kivel a nénémet össze akarták volt boronálni; a másik Kis Pál, a -nagy-kendi ifjú pap. Egész este nem jött szó ajkaimra. Megeredt a -tréfás diskurzus, az ifjú vendég elmés mondásaival, anekdotáival -szinte halálra kacagtatta a társaságot. Lesütött szemmel ültem az -asztalnál, de egyszer mégis mit gondoltam, mit nem, lopva -rátekintettem, abban a hitben, hogy azokra néz, akiket mulattat. De -megjártam, mert ő éppen rám nézett, szemünk találkozott s én oly -mélyen elpirultam, mint soha még életemben. Azt hittem, hogy arcom -és fülem lángot vet.</p> -<p>Vacsora közben azt határozták, hogy másnap menjünk át Váraljára. -Úgy is lett. Én a sógorommal ültem egy kocsiban, a két vendég ismét -más kocsiban. Néném otthon maradott. Szerencsétlenségemre, a Szamos -hídját épp akkor vitte volt el az árvíz, nagynehezen átgázoltunk s -a lovakat megállították, hogy kipihenjék magukat. Az urak -leszállottak a kocsiról és pipára gyújtottak. Egyszer jön a -sógorom, s mondja: elveszett a keztyüje. Kerestük, nem -találjuk.</p> -<p>– Szállj le, kérlek, – mondotta, – akkor jobban tudom -keresni.</p> -<p>Amint leszállottam, a mostohám fia fölpattant a helyemre, a -sógorom melléje, a lovak közé csapott s nagy nevetéssel ott hagytak -engem – Kis Pállal.</p> -<p>Magamon kívül voltam, nem tudtam, mitévő legyek. <span class= -"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> -Visszatértem volna, de hogyan, mikor a Szamoson nincs híd? -Kénytelen voltam Kis Pál kocsijára ülni. Ő egész uton beszélt, -kérlelt, vigasztalt, én alig tudtam egy szót szólani. Hát még mikor -egyszerre csak ezzel fordul felém:</p> -<p>– Kisasszony, eljönne-e hozzám feleségül?</p> -<p>A jó Isten, aki a szívekbe lát, csak az tudja, mi történhetett -velem. Félelem-e vagy a szívnek egyéb titkos indulatja okozta, de -én kimondtam a szót: <i>El</i>.</p> -<p>– Tudom, – mondotta, – hogy Szász István személye inkább -tetszik, de majd meglátja, hogy nem érdemetlennek adja szívét. Ő, -úgy hallom, elfeledte önt…</p> -<p>Nem szóltam, a szívem majd megszakadt. Igazat kellett adnom Kis -Pálnak. Miért nem írt, ha szeret? Miért kell másoktól hallanom -élete sorsát?</p> -<p>Váralján is, Bonchidán is nagy volt az öröm, mikor megtudták, -hogy Kis Pálnak igértem kezemet. Különösen a néném örült nagyon. -Azt mondta: mégis csak más egy kálvinista pap, nem való vagy te -unitus paphoz!</p> -<p>Egy hónap múlva megvolt a menyegző, nagykendi papné lettem. Ott -tudtam meg, hogy mely álnok módon fogdosták el Szász István -leveleit. Ott tudtam meg, hogy szegény Szász bújában Olaszországba -utazott, majd hazajött s tanár lett Marosvásárhelyen. Kis Pál -nagyon megbecsült, de szívemben nem tudta betölteni Szász István -helyét. Mindegy! Így volt megírva az Égben.</p> -<p>De az isteni gondviselés még egyszer megdicsőíté magát: látnom -engedte Szász Istvánt egyszer. Egy marosvásárhelyi családnál -voltam, hol nagy társaság gyűlt egybe. Egyszer belép egy magas -szál, szép férfiú, akit mindenki szívesen fogadott. Az asszonyok s -lányok közre fogták, ingerkedtek vele: mondja, Szász, mikor -<span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span> házasodik meg már? Hol az a hölgy, kit -méltónak tart a szívére.</p> -<p>Éreztem, hogy halálos sápadtság ül arcomon. Én nem ismertem meg -őt első tekintetre, ő azonban megismert engem. Szomorúan felelt a -hölgyeknek:</p> -<p>– A szentírás mondja: <i>itt van, akit ti kerestek</i>.</p> -<p>Mindenki rám nézett, én meg majd elsülyedtem. Ő hozzám jött, -szeliden megfogta a kezemet.</p> -<p>– Tudok mindent.</p> -<p>– Nem haragszik?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>De kevés ideig maradt a társaságban, elbúcsúzott. Oly szomorú -volt szegény.</p> -<p>Többet sohasem láttam.</p> -<p>Agglegény maradt egész életére. Most már pihen ő is a -temető-kertben. Isten nyugtassa meg testét, támassza föl -lelkét.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span></p> -<h2>Weber Anna.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Édes jó mamám!</p> -<p>Szomorodott szívvel jelentem, hogy Svájcból megszöktem s tovább -menekülök Párisból is, amint e levelet a postára adtam. Hová: e -pillanatban magam sem tudom. Te feledni küldtél a messze idegenbe, -édes mamám s én, a te engedelmes fiad, ezidőszerint más -kötelességet nem ismerek: feledni, feledni. Svájc hófödte hegyei -közt, Páris széles boulevardjain és itt a szálló szobácskájában is -csak ezt az egy szót szavalom: feledni, feledni! – s mi -természetesebb, mint hogy a szívem hangos dobogással tiltakozik: -nem, nem, nem!</p> -<p>Írván levelemet, meg-megakad szemem a pénzestárcámon, melyet épp -az imént szörnyü haraggal dobtam le az asztalra. Gúnyosan -vigyorognak rám a bankjegyek, a különböző bankokhoz szóló -utalványok, mintha mondanák: te élhetetlen, te! Fenékig üríthetnéd -az élvezetek poharát s gyámoltalanúl meghúzódol egy kis -szobácskában, mint egy kiéhezett arcu diák!</p> -<p>Valóban, édes mamám, azt hiszem, hogy, ha a számkivetés hat -hónapja letelt, én duzzadt tárcával térek vissza s – ezt már nem -hiszem, bizonyosan tudom <span class="pagenum"><a name="Page_178" -id="Page_178">-178-</a></span> – nagy lelki nyomorúságomban sírva -borúlok kebeledre: nem, nem tudom feledni Annát! Csak egyszer -látnád s hallanád őt, többé nem csudálkoznál a velem történt nagy -változáson. Épp olyan szép, mint Klárika, az én drága kis hugom, -arca, szeme szellemtől ragyog s a szíve: arany, éppen mint az én -kicsi Klárikámé. De én ezt hiába írom, te nem könyörülsz rajtam, -drága, jó mamám, bár a legjobb anya vagy a világon. Te nem hiszed, -hogy Anna büszkesége igazi nemes büszkeség és nem egy szegény leány -affektációja s csak azért kötötte ki, hogy mig te áldásodat nem -adod, nem lép velem oltár elé, mert ezzel még erősebben be akart -hálózni engem…</p> -<p>Isten megtagadta tőlem az ékesszólás adományát s bár beszédessé -tett a szerelem, föltártam előtted szívemet, elmondottam szerelmem -történetét, nem győztelek meg. Meglehet, hogy sok bolondságot -hadartam össze, nem azt mondtam el, ami lényeges, ami hatással -lehetett volna a te anyai szívedre, de egy bizonyos, édes mamám, -hogy szerelmem nő a távolsággal s lemondani, feledni nem tudok. -Hiába erőltetem magamat, nem vagyok képes elhinni, bár te mondád, -hogy a Zetelakiak megfordúlnának sírjukban, ha Weber Annát -bevezetem abba a kastélyba, melynek úrnői mindig előkelő nemes -családból való leányok voltak, – nem, nem, az én őseim nyugodtan -alusszák tovább örök álmukat s azt sem hiszem, hogy komoran -néznének le rám azok a fakuló arcképek…</p> -<p>Azt követeled tőlem, hogy feledjem e leányt s vegyek el -magamhoz, családomhoz méltót! S hát vajjon én méltó vagyok-e -Annához? Ne, ne kérdezd ezt, édes jó mamám, szomorú volna erre -válaszom… Anna magasan áll fölöttem s ha hű képét rajzolhatnám a -leánynak, bizton tudom, hogy e rajz diadalra vinné ügyemet. Érzem, -hogy csak néhány nyugodt óra kellene s ez a rajz sikerülne nekem. -<span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span></p> -<p>Nem, most már nem megyek innét tovább! E pillanatban megfogta -lelkemet egy gondolat, ideköt ehhez a kis szobácskához, mely -egyszerre oly kedvesnek tetszik nekem. Lent a lármás, nyüzsgő, -tolongó Páris, itt fönt csönd és nyugalom. Mintha lelkem nyugalma -is kezdene visszatérni. Jer, jer, nyugalom és el ne hagyj, hadd -írhassak meg szépen, nyugodtan mindent az én drága jó mamámnak, -akinek százszor, ezerszer csókolja kezét, számkivetett fia</p> -<p class="right"><i>Zetelaky László</i>.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Ez a levelem tán végtelen hosszú, édes jó mamám, de tudom, hogy -végig olvasod, hisz kiérzem leveleidnek minden szavából, hogy -megmérhetetlen irántam való szereteted. Olvasd, mamám, olvasd.</p> -<p>Annak éppen három éve, hogy megláttam Annát. Gyönyörű májusi nap -volt, s valami rég nem érzett vágy ragadott ki a hegyek közé. -Céltalanul bolyongtam a Zugligetben, mohón szívtam a májusi virágok -illatát s szidtam magamat: de bolond vagy te! Itt töltöd szép -ifjúságodat a kávéházak füstös levegőjében, holott oda haza a -Küküllő partján, tied egy nagy darab föld, erdő, mező, ahol neked -nyilnék minden virág. Mi ez a liget a te erdődhöz képest? Azzal az -elhatározással indultam a városba, hogy mielőbb összecsomagolok és -meg sem állok hazáig. Itt hagyom Budapestet, mely időnek előtte -megöregített, fásulttá tette lelkemet. Az egyetemet – hisz ez nem -volt titok előtted – messziről elkerültem, aminthogy nem is -lebegett más cél előtted sem, ugy-e, édes mamám: híven az ősi -hagyományhoz, néhány évet töltsek Budapesten s aztán folytassam -ott, ahol boldogult apám elhagyta: vegyem át őseim örökét, legyek – -úr. El innét, el!</p> -<p>A nap éppen a budai hegyek mögé hanyatlott, <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> mikor -beértem Budára. Oly rég nem tettem gyalog ily hosszu utat: tetszett -nekem, hogy gyalog csatangoljak a poros, piszkos utcákon, nem -törődve, hogy merre vagyok, hova jutok. Egyszerre, amint egy szűk -utca gyalogjáróján mendegéltem, mintha csak a földbe gyökeredzett -volna a lábam, hirtelen megálltam egy kicsi bolt előtt. Egy nagyon -szép leány ült bent egy javakorbeli nő mellett, ki a leány anyjának -látszott, oldalt, a fal mellett pedig egy magam korabeli, 24–25 -éves fiatal ember. Szentül hittem, hogy ez a fiatal ember a leány -udvarlója. Ellenállhatatlan vágy fogott meg belépni a kis -szatócsboltba, bár hamarosan nem tudtam, hogy mit is vásárolhatok -ott. Beléptem. Magam sem tudom, hogyan történt, nemcsak -megbillentettem a kalapomat, de amint kérdőleg rám nézett a leány -nefelejcskék szemével, önkéntelen lekaptam a fejemről. -Zavarodottan, szinte akadozva kérdeztem:</p> -<p>– Kisasszony, kérem, árulnak cukrot?</p> -<p>Mondta a leány:</p> -<p>– Ó igen. De csak közönségest. Parancsol?</p> -<p>– Szabad hát kérnem két hatos árát?</p> -<p>Mig a cukrot elém tette, azon gondolkoztam, hogyan maradhatnék -még, egy keveset bár, e leány közelében. Szórakozottan tettem -zsebre a cukrot, késedelmeskedve keresgéltem a pénzt: elébb egy -tizest vettem elő, aztán meggondoltam, visszatettem, egy forintosat -vettem elő, majd azt is eltettem: hisz van nálam apró pénz is. -Lefizettem a husz krajcárt.</p> -<p>– Köszönöm. Jó estét!</p> -<p>– Jó estét…</p> -<p>Meghajtottam magamat egy kissé, a mama is biccentett a fejével, -a fiatal ember is. Hanem az ajtóból visszafordultam:</p> -<p>– Bocsánatot kérek, igazán röstellem, de Buda e részében nem -tudom a járást… Ugy-e, kérem, jobbra kell majd térni, hogy a -Krisztinavárosba jussak? <span class="pagenum"><a name="Page_181" -id="Page_181">-181-</a></span></p> -<p>A mama felelt:</p> -<p>– Éppen ellenkezőleg: balra tér, onnét majd tovább -igazítják.</p> -<p>– Köszönöm, köszönöm.</p> -<p>– De mamám, – szólalt meg a fiatal ember, (tehát nem udvarló!) – -én még is azt hiszem, hogy közelebb találja a Krisztinavárost, ha -jobbra tér s átmegy…</p> -<p>(Ha én tudnám, hogy miféle utcát mondott!)</p> -<p>– Magam is azt hiszem, – mondotta a leány – hogy Györgynek igaza -van.</p> -<p>Ez a György mindjárt megtetszett nekem, mert nála nélkül most -már csakugyan mennem kellett volna, de ő mondá:</p> -<p>– Uraságod persze nem budapesti születés?</p> -<p>– Ó nem. Az én szülőföldem messze van. A Székelyföldről való -vagyok. Különben – ragadtam meg a kedvező alkalmat – az én nevem -Zetelaki László.</p> -<p>– Nevem Weber György. Banktisztviselő.</p> -<p>Pillanatnyi habozás után kivágtam:</p> -<p>– Én meg ügyvédjelölt vagyok.</p> -<p>Ezalatt Anna valami könyvben lapozgatott, úgy tett, mintha -olvasna egy-két sort minden oldalról, de valójában nem olvasott. -Most, hogy bemutattam magamat Györgynek, az anyja is -megszólalt:</p> -<p>– Budapesten nyit majd irodát?</p> -<p>– Bizony azt még magam sem tudom. Nehéz dolog ez szegény -embernek. Kevés az ismerősöm. Valószinü, hogy leszorulok -vidékre.</p> -<p>Mondta Weberné:</p> -<p>– No lám, Zetelaki úr leszorúl a vidékre. Mi meg a vidékről -szorúltunk ide…</p> -<p>Anna szinte beletemetkezett a könyvbe, de rajtakaptam, hogy -egyszer lopva rám tekintett.</p> -<p>– A kisasszony, – fordúltam hozzá – úgy látszik, szenvedélyes -olvasó. <span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span></p> -<p>Gyönge pír futotta el arcát. Hozzá lépett a bátyja s tréfásan -kikapta kezéből a könyvet.</p> -<p>– Add vissza, Gyurikám!</p> -<p>– Nem adom. Ne rontsd a szemedet. Látod, most is könnyezik.</p> -<p>– Ó nem az olvasás miatt! – szólta el magát Anna.</p> -<p>– Nem? S ugyan mi miatt? – dévajkodott vele György.</p> -<p>Komolyan, szinte feddőleg nézett Györgyre:</p> -<p>– Kérem. Te tudod, hogy van…</p> -<p>Nem fejezte be a mondatot, ijedten rezzent meg, mintha most -vette volna észre, hogy idegen is van jelen. Éreztem, hogy -fölösleges vagyok. De nem jöttem ki a boltból, míg nem -biztosítottam magamnak a visszajutást. A visszajutást, anélkül, -hogy cukorkákért kelljen újra meg újra beállítanom. Kezet fogtam -Györgygyel.</p> -<p>– Igazán örülök, hogy megismerhettem. Ha megengedik – s most a -hölgyek felé fordultam, – majd többször teszem tiszteletemet.</p> -<p>– Legyen szerencsénk, – mondta a mama, egy derék vidéki asszony -jóságával.</p> -<p>Anna némán bólintott s úgy tetszett nekem, mintha éppenséggel -nem volna egy véleményen az anyjával…</p> -<p>Kiérvén a szűk utcából, igazán nem tudom, jobbra vagy balra -mentem-e, csak azt tudom, hogy éjfélig csatangoltam céltalan. -Éreztem, hogy valami nagy dolog történt velem. Hiába próbáltam -egyformának látni Annát mindazokkal a leányokkal, kikkel -rövidebb-hosszabb regényem volt, nem találtam hasonlatosságot. -Éreztem, hogy szívem megremeg s lassankint édes melegség fogja el: -a tiszta, szűzi szerelem hajnalának ébredése volt ez. Hisz ha akkor -lett volna erőm menekülni a fővárosból, talán egy szép álom -halovány emlékeként <span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span> marad meg az első este! De nem volt -erőm, hajtott a szívem, – nem hozzád, édes jó mamám, ím, megvallom -töredelmesen, nem hozzád! Egész éjjel nem tudtam lehunyni a -szememet: előttem állott Anna bánatos, mélabús arcával. Csaknem -világos volt már a Weber-család története is, bár csak annyit -tudtam róla: fölszorúlt a vidékről. Gazdag kereskedő-család -lehetett, a család feje meghalt, az özvegy két gyermekével -szegénységben maradt s a vagyon romjaival ide menekültek, ahol nem -ismeri őket senki. Budának is a legelrejtettebb zúgában egy kicsi -boltot nyitottak. Hajnalban már kinyitja a boltját az özvegy s csak -késő este zárja be. Durva munkásokat szolgál ki ő és leánya. György -hivatalba jár s a fizetését minden hónap elsején hazaviszi. S ami -szabad ideje van, anyja és nővére társaságában tölti. Neki -bizonyosan nem volt ifjúsága, mint volt nekem. Így van, így.</p> -<p>Így is volt. Ma sem mondhatnék sem többet, sem kevesebbet, most, -hogy ösmerem a családot közelről.</p> -<p>Másnap, amint alkonyodott, ott voltam náluk. A kínok kínját -szenvedtem, hogy nem mehettem mindjárt délelőtt, vagy délután bár. -De nem tehettem: visszatartott a hazugságom. Ha már azt hazudtam, -hogy ügyvédjelölt vagyok, legyek az. Valami azt súgta nekem, hogy -sokkal hamarabb célt érek, ha szegény, munkás fiatal embernek -tartanak, mintha megtudják, hogy gazdag léhűtő vagyok. S ha -csakugyan hatalmába kerít a szerelem, biztosabb leszek afelől, hogy -szeret-e ő is.</p> -<p>Nem untatlak édes mamám, az első esztendővel, mert valójában -minden napról ugyanazt írhatnám. Az alkonyat ott talált a boltban -minden nap. És én is ott találtam az anyát, leányával és fiával. -Egy évnek a leforgásán Annának más útját emberi szem nem látta: -közeli lakásuktól a boltig meg vissza. És mindig az anyjával. Este -hat órakor hazajött György, megvacsoráztak a boltban s tíz órakor -haza. A második szentháromság: <span class="pagenum"><a name= -"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> anya, leány és – -szentlélek. Az első hetekben Anna elfogódott volt, de lassankint -fölmelegedett s mikor megtudta, hogy nekem is özvegy anyám van és -olyanforma hugom, mint ő, látható rokonszenvvel fordúlt felém.</p> -<p>– Milyen szép lesz, – mondta egyszer, – ha majd jó ügyvédi -irodája lesz, magához veszi az édes anyját és a hugát és épp úgy -élnek, mint mi.</p> -<p>– Ó, ez nagyon szép lesz, – mondtam én megindúltan.</p> -<p>Igen, önkéntelenül megindulás vett erőt szívemen és sohasem -éreztem nyomorultabbnak magamat, mint e pillanatban. Im, úgy állok -e leány előtt, mint egy derék fiu, az ő bátyjához hasonlatos, aki -föláldozza ifjúságát özvegy anyjáért és hugáért, holott egy semmi -vagyok, aki a maga emberségéből tán egy falat kenyeret sem tudna -szerezni övéinek. Iszonyu félelem fogott el a gondolatra, hogy -egyszer kitudódik hitványságom s kikergetnek a paradicsomból.</p> -<p>Vagy másfél évvel ismeretségünk után, egy este midőn beléptem a -boltba, alig ismertem a Weber-családra. Szokatlan öröm fénye -ragyogott az arcukon, s az özvegy épp akkor ölelte meg fiát, midőn -beléptem.</p> -<p>– Jó az Isten, jó az Isten! Látod, megsegített!</p> -<p>– Nagy örömre jöttem, – mondtam én – juttassanak nekem is -belőle.</p> -<p>– Igazán nagy a mi örömünk, – mondta Anna. – György fizetését -fölemelték háromezer forintra. Most már a szegény mamának nem kell -hajnalban kelni. Eladjuk a boltot.</p> -<p>– És önnek sem kell oly korán kelni…</p> -<p>– Nem? Ó higyje el, magammal nem törődöm. Én már megszoktam, -kislány-korom óta. De a mama kényelemhez volt szokva. Szegény jó -mamám!</p> -<p>Szemében köny csillogott. Mi történt velem? Éreztem, hogy -könycsepp gördült le arcomon! <span class="pagenum"><a name= -"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p> -<p>– Ugy-e, örül ön is Zetelaki úr, – fordúlt felém az özvegy.</p> -<p>– Istenem, hát lehet ebben kételkedni? Inkább én kérdem: -megtartanak-e továbbra is barátságukban?</p> -<p>– Furcsa kérdés, – mondotta György.</p> -<p>Anna hosszan maga elé nézett, mintha hirtelen elmúlt volna -minden öröme.</p> -<p>– Anna kisasszony! Olyan szomorú lett egyszerre…</p> -<p>Megrezzenve nézett rám.</p> -<p>– Egy kicsit elgondolkoztam. Higyje meg, mintha fájna már, hogy -ezt a kicsi zugot elhagyjuk. Itt olyan boldogok voltunk a mi -tisztes szegénységünkben… Ki tudja, leszünk-e ezután ilyen -boldogok?</p> -<p>György egy kissé indulatosan szólt közbe:</p> -<p>– Mindig rémképeket látsz! Természetes. Tele a fejed -regényekkel.</p> -<p>Sokáig csönd volt, némán ültünk a boltban.</p> -<p>– Zárjunk be, – mondotta György hirtelen. – Még holnap vevőt -keresek.</p> -<p>Bezárta az ajtót, leeresztette a vasfüggönyt. Elől ment az -özvegy a fiával, kart-karba öltve.</p> -<p>Anna szótlanúl haladott utánuk, én is mellette. A torkomat úgy -fojtogatta egy szó, melyet rég hordoztam szívemben. Nem, nem -viselem többé terhét! A kaputól néhány lépésnyire megragadtam Anna -kezét.</p> -<p>– Anna…</p> -<p>Ő rám nézett s önkéntelen röppent ki ajkán:</p> -<p>– László…</p> -<p>Többet egy szót sem mondottunk. A többit leolvastuk egymás -arcáról…</p> -<p>Gyötrelmekkel teljes édes napok: ez volt az én életem attól a -pillanattól, midőn meggyőződtem, hogy Anna szeret, igazán szeret. -De kit? Zetelaky Lászlót, a szegény ügyvédjelöltet. Mondhatom-e -neki, mig te, édes mamám, áldásodat nem adod, hogy nem vagyok az, -<span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span> akinek eddig hitt? S ha te nem adod -áldásodat, vehetem-e feleségül őt? Mire és miből alapíthatok -családot? Ó, ha igazán a szegény ügyvédjelölt lehettem volna, -akinek hazudtam magamat! Nem joggal fordul-e el Anna szíve tőlem, -ha megtudja a valót? Hogy ámítottam, hazudoztam s mikor kisült, -hogy gazdag vagyok, ez még nagyobb csapás, mert akadályként áll -frigyünk elé! És ha megtudja a valót, mielőtt magam vallanám -meg?</p> -<p>Szegény Anna! Észrevette, hogy néha hirtelen elkomorodom s azt -hivén, hogy a szegénység bánt, még vigasztalt is.</p> -<p>– Ne légy olyan csüggedő. Majd egy kis vidéki városban irodát -nyitasz. Hidd el, én oly kevéssel beérem. Ád valamit György is. -Majd magunkhoz vesszük szegény édes anyádat is, a hugodat is. Te! -Talán Györgygyel összeillenék! Mondhatom, hogy derék férjet kapna -Györgyben! Aztán tudod, őt is csak ilyen módon lehet megházasítani. -Sohasem forgott női társaságban. Mindig csak értünk, nekünk -élt!</p> -<p>– Te jó, te drága! Áldjon meg az Isten!</p> -<p>S engedtem magamat tehetetlenül, hadd ragadjon magával a -jövendőbe, melyet oly szépen, igézően rajzolt meg. Jótékony -melegség járta át egész lényemet, hallván a nemes szívü leányt, ki -mindjárt az én szegénynek vélt édes anyámra gondol!</p> -<p>Mondtam-e ezt neked, mamám? Ugy-e, nem? Lehetetlen, hogy mondtam -volna. Ha te ezt hallod, ha te ezt tudod, velem jösz akkor és -kebledre öleled Annát!</p> -<p>Ami ezután történt, arra csak behunyt szemmel tudok -visszagondolni. Lelkemre nehezedett az a pillanat s le sem tudom -rázni, midőn egy napon beléptem Annáékhoz s őt és anyját kisírt -szemmel, Györgyöt szörnyű fölindulás közt találtam. Rémülten -állottam meg az ajtó mellett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p> -<p>– Ne tovább! Álljon meg! – kiáltott rám György. – Tudja, hogy mi -az ön neve? Nyomorúlt csaló! Szédelgő! Tolvaj, aki belopódzott a mi -szentélyünkbe!</p> -<p>Anna nem tudott rám nézni, de könyörögve kulcsolta össze kezét -György felé:</p> -<p>– György! György!</p> -<p>– Talán még most is szereted? – kiáltott Annára.</p> -<p>– De mi történt? – kérdeztem én lehető nyugodtan, bár szédülni -éreztem a fejemet.</p> -<p>Szörnyü pillanat volt ez. Arcomba vágva a leggyalázóbb szavak s -vissza nem utasíthatom, mert a látszat igazat adott Györgynek. -Kimagyarázzam magamat? E pillanatban szinte lehetetlen.</p> -<p>– Ha tudni akarja, hogy mi történt, hát megmondom, – folytatta -György magánkívül. – Meggyőződtem, hogy ön egy lézengő ritter. Egy -gazdag ficsúr, ki belopódzott hozzánk. Csak nem várja, hogy azt is -megmondjam: miért?</p> -<p>– Hallgasson meg…</p> -<p>– Nem hallgatom. Takarodjék ki!</p> -<p>Mondtam én:</p> -<p>– Akkor majd meghallgatja segédeimet.</p> -<p>Weberné rémülten sikoltott föl, hallottam Anna hangját is: -László! László! – de hajtott a szégyen, a vak düh s meg sem -állottam, mig két jó barátomat meg nem találtam.</p> -<p>Még aznap fölkeresett lakásomon Weberné, vele jött Anna is, -könyörögtek, hogy ne hivassam ki Györgyöt, ő nem tud bánni a -karddal. Igyekeztem megnyugtatni.</p> -<p>– Legyenek nyugodtak, mondtam én, György fog megvágni engem, -amint hogy egy vágást érdemlek is tőle. A párbaj után – mondtam -Annának – meg fogsz győződni, hogy hazugságom ártatlan természetü -volt. Csak meg akartam győződni, hogy igazán szeretsz-e, Anna! -<span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span></p> -<p>A párbaj megtörtént. Valóságos kéjjel engedtem át magamat a -György kardjának: tessék. A segédeimet majd fölvetette a bosszúság, -mikor látták, hogy szándékosan engedtem egy jó hosszú sebet a -homlokomra.</p> -<p>Néhány napig feküdtem. György mindennap meglátogatott.</p> -<p>– Hát nem tudtad mindjárt mondani? – méltatlankodott ő, mikor -föltártam előtte az igaz valót.</p> -<p>– Akkor sokkal izgatottabb voltál, semhogy hihettél volna nekem. -Most már tudsz mindent, hanem az a kérdés, mit teszünk most?</p> -<p>– Tudom, mire gondolsz, – mondotta György – az édes anyád nem -fog beleegyezni ebbe a házasságba.</p> -<p>Minek hazudjak, édes jó mamám, most már mindent megvallhatok, -azt mondottam nagy fölindulásomban:</p> -<p>– És én akkor is feleségül veszem Annát!</p> -<p>– Nem. Én sem engedem. A Weber György huga nem tolakodik -senkinek a családjába. Mi is voltunk gazdagok, László! Nem vagyok -nemes, de régi jó polgárcsaládból vagyok. Ti büszkék vagytok a -nemességetekre, én is a polgárságomra, még pedig nem kevésbbé. -Hányan züllenek el közületek az enyémhez hasonló körülmények -között! S im, látod, becsületes munkával újra fölküzdöttem magamat. -Féltékenyen őriztük családunk becsületét. Szegénység le nem -térített a becsület útjáról. Édes anyámmal együtt őriztük, ápoltuk, -dédelgettük Annát s tiszta, érintetlen maradt, mint a fehér -liliom…</p> -<p>Írjam-e tovább, édes jó mamám? Te számkivetettél engem és én -most várom a kegyelmet, mely két szívet tesz boldoggá. Mondjam-e, -megesküdjem-e hófehér hajadra, hogy elsorvadok bús számkivetésemben -s elsorvad az a leány is, aki ismeretlenül is oly meleg szeretettel -volt irántad, a szegény özvegynek vélt anya iránt! <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span></p> -<h3>IV.</h3> -<p>„Ó áldott, ó áldott a kezeírása!“ Ugy-e, igazam volt? Ugy-e, nem -csalódtam? Ugy-e, olyan jónak, nemesnek találtad őt, mint én? Csak -maradjatok Budapesten, drága jó mamám, megyek, repülök közétek!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191"><br /> --191-</a></span></p> -<h2>TARTALOM.</h2> -<ul class="TOC"> -<li>Uzoni Margit <span class="ralign"><a href= -"#Page_3">3</a></span></li> -<li>A nagymama <span class="ralign"><a href= -"#Page_152">152</a></span></li> -<li>A kendi papné naplója <span class="ralign"><a href= -"#Page_163">163</a></span></li> -<li>Weber Anna <span class="ralign"><a href= -"#Page_177">177</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_18">18</a></td> -<td>veszedelmbe</td> -<td>veszedelembe</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_22">22</a></td> -<td>gyöngéd szeretet</td> -<td>gyöngéd szeretetet</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_28">28</a></td> -<td>visszatutasítottak</td> -<td>visszautasítottak</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_58">58</a></td> -<td>kertben töltötttük</td> -<td>kertben töltöttük</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_96">96</a></td> -<td>beütöttt Emilia</td> -<td>beütött Emilia</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_126">126</a></td> -<td>Óh, Istenem</td> -<td>– Óh, Istenem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td> -<td>Ne beszéljünk</td> -<td>„Ne beszéljünk</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_155">155</a></td> -<td>teszek szerehányást</td> -<td>teszek szemrehányást</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_169">169</a></td> -<td>leki szépség</td> -<td>lelki szépség</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_171">171</a></td> -<td>grófné gazadasszonya</td> -<td>grófné gazdasszonya</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_185">185</a></td> -<td>ilyen bolodogok</td> -<td>ilyen boldogok</td> -</tr> -</table> -</div> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UZONI MARGIT ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> - -</body> -</html> diff --git a/old/66219-h/images/i001.jpg b/old/66219-h/images/i001.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 618430f..0000000 --- a/old/66219-h/images/i001.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i001hq.jpg b/old/66219-h/images/i001hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index d8cd839..0000000 --- a/old/66219-h/images/i001hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i002.jpg b/old/66219-h/images/i002.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 2e7b3a6..0000000 --- a/old/66219-h/images/i002.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i002hq.jpg b/old/66219-h/images/i002hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index fa95cfd..0000000 --- a/old/66219-h/images/i002hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i003.jpg b/old/66219-h/images/i003.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index a1137f6..0000000 --- a/old/66219-h/images/i003.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i003hq.jpg b/old/66219-h/images/i003hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 6d2f08b..0000000 --- a/old/66219-h/images/i003hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i004.jpg b/old/66219-h/images/i004.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 37ec1ed..0000000 --- a/old/66219-h/images/i004.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i004hq.jpg b/old/66219-h/images/i004hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 4ff5cf4..0000000 --- a/old/66219-h/images/i004hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i005.jpg b/old/66219-h/images/i005.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 5911e6a..0000000 --- a/old/66219-h/images/i005.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i005hq.jpg b/old/66219-h/images/i005hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 8987b58..0000000 --- a/old/66219-h/images/i005hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i006.jpg b/old/66219-h/images/i006.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 0a430b5..0000000 --- a/old/66219-h/images/i006.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i006hq.jpg b/old/66219-h/images/i006hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 06b81b8..0000000 --- a/old/66219-h/images/i006hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i007.jpg b/old/66219-h/images/i007.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 1b856a0..0000000 --- a/old/66219-h/images/i007.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i007hq.jpg b/old/66219-h/images/i007hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 25041ab..0000000 --- a/old/66219-h/images/i007hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i008.jpg b/old/66219-h/images/i008.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 76205de..0000000 --- a/old/66219-h/images/i008.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i008hq.jpg b/old/66219-h/images/i008hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 77a6ccc..0000000 --- a/old/66219-h/images/i008hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i009.jpg b/old/66219-h/images/i009.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 9e94432..0000000 --- a/old/66219-h/images/i009.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i009hq.jpg b/old/66219-h/images/i009hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index bfe9d45..0000000 --- a/old/66219-h/images/i009hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i010.jpg b/old/66219-h/images/i010.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 0a52085..0000000 --- a/old/66219-h/images/i010.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i010hq.jpg b/old/66219-h/images/i010hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 3bd4f75..0000000 --- a/old/66219-h/images/i010hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i011.jpg b/old/66219-h/images/i011.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 6263699..0000000 --- a/old/66219-h/images/i011.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i011hq.jpg b/old/66219-h/images/i011hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 16c9c3a..0000000 --- a/old/66219-h/images/i011hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i012.jpg b/old/66219-h/images/i012.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 5c90fb5..0000000 --- a/old/66219-h/images/i012.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i012hq.jpg b/old/66219-h/images/i012hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 41d6d0e..0000000 --- a/old/66219-h/images/i012hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i013.jpg b/old/66219-h/images/i013.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index bcf9121..0000000 --- a/old/66219-h/images/i013.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i013hq.jpg b/old/66219-h/images/i013hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 323e2d5..0000000 --- a/old/66219-h/images/i013hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i014.jpg b/old/66219-h/images/i014.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 01a5804..0000000 --- a/old/66219-h/images/i014.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i014hq.jpg b/old/66219-h/images/i014hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e81a40b..0000000 --- a/old/66219-h/images/i014hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i015.jpg b/old/66219-h/images/i015.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e1cbe95..0000000 --- a/old/66219-h/images/i015.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i015hq.jpg b/old/66219-h/images/i015hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index cf448f0..0000000 --- a/old/66219-h/images/i015hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i016.jpg b/old/66219-h/images/i016.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index ad72c40..0000000 --- a/old/66219-h/images/i016.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i016hq.jpg b/old/66219-h/images/i016hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 272c0f2..0000000 --- a/old/66219-h/images/i016hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i017.jpg b/old/66219-h/images/i017.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e489f52..0000000 --- a/old/66219-h/images/i017.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i017hq.jpg b/old/66219-h/images/i017hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 4e4dc96..0000000 --- a/old/66219-h/images/i017hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i018.jpg b/old/66219-h/images/i018.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 677972e..0000000 --- a/old/66219-h/images/i018.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i018hq.jpg b/old/66219-h/images/i018hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 129180c..0000000 --- a/old/66219-h/images/i018hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i019.jpg b/old/66219-h/images/i019.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 5fd7ab7..0000000 --- a/old/66219-h/images/i019.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i019hq.jpg b/old/66219-h/images/i019hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e0894be..0000000 --- a/old/66219-h/images/i019hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i020.jpg b/old/66219-h/images/i020.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 186c0bf..0000000 --- a/old/66219-h/images/i020.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i020hq.jpg b/old/66219-h/images/i020hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 6dd042b..0000000 --- a/old/66219-h/images/i020hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i021.jpg b/old/66219-h/images/i021.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 723c27d..0000000 --- a/old/66219-h/images/i021.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i021hq.jpg b/old/66219-h/images/i021hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 69e6c7c..0000000 --- a/old/66219-h/images/i021hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i022.jpg b/old/66219-h/images/i022.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 9ffa649..0000000 --- a/old/66219-h/images/i022.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i022hq.jpg b/old/66219-h/images/i022hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index cf94730..0000000 --- a/old/66219-h/images/i022hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i023.jpg b/old/66219-h/images/i023.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index a340211..0000000 --- a/old/66219-h/images/i023.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66219-h/images/i023hq.jpg b/old/66219-h/images/i023hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 75b448e..0000000 --- a/old/66219-h/images/i023hq.jpg +++ /dev/null |
