summaryrefslogtreecommitdiff
path: root/66159-h/66159-h.htm
blob: d76953f82fab08b263bd3abaff5baa6de8ec97f7 (plain) 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
4629
4630
4631
4632
4633
4634
4635
4636
4637
4638
4639
4640
4641
4642
4643
4644
4645
4646
4647
4648
4649
4650
4651
4652
4653
4654
4655
4656
4657
4658
4659
4660
4661
4662
4663
4664
4665
4666
4667
4668
4669
4670
4671
4672
4673
4674
4675
4676
4677
4678
4679
4680
4681
4682
4683
4684
4685
4686
4687
4688
4689
4690
4691
4692
4693
4694
4695
4696
4697
4698
4699
4700
4701
4702
4703
4704
4705
4706
4707
4708
4709
4710
4711
4712
4713
4714
4715
4716
4717
4718
4719
4720
4721
4722
4723
4724
4725
4726
4727
4728
4729
4730
4731
4732
4733
4734
4735
4736
4737
4738
4739
4740
4741
4742
4743
4744
4745
4746
4747
4748
4749
4750
4751
4752
4753
4754
4755
4756
4757
4758
4759
4760
4761
4762
4763
4764
4765
4766
4767
4768
4769
4770
4771
4772
4773
4774
4775
4776
4777
4778
4779
4780
4781
4782
4783
4784
4785
4786
4787
4788
4789
4790
4791
4792
4793
4794
4795
4796
4797
4798
4799
4800
4801
4802
4803
4804
4805
4806
4807
4808
4809
4810
4811
4812
4813
4814
4815
4816
4817
4818
4819
4820
4821
4822
4823
4824
4825
4826
4827
4828
4829
4830
4831
4832
4833
4834
4835
4836
4837
4838
4839
4840
4841
4842
4843
4844
4845
4846
4847
4848
4849
4850
4851
4852
4853
4854
4855
4856
4857
4858
4859
4860
4861
4862
4863
4864
4865
4866
4867
4868
4869
4870
4871
4872
4873
4874
4875
4876
4877
4878
4879
4880
4881
4882
4883
4884
4885
4886
4887
4888
4889
4890
4891
4892
4893
4894
4895
4896
4897
4898
4899
4900
4901
4902
4903
4904
4905
4906
4907
4908
4909
4910
4911
4912
4913
4914
4915
4916
4917
4918
4919
4920
4921
4922
4923
4924
4925
4926
4927
4928
4929
4930
4931
4932
4933
4934
4935
4936
4937
4938
4939
4940
4941
4942
4943
4944
4945
4946
4947
4948
4949
4950
4951
4952
4953
4954
4955
4956
4957
4958
4959
4960
4961
4962
4963
4964
4965
4966
4967
4968
4969
4970
4971
4972
4973
4974
4975
4976
4977
4978
4979
4980
4981
4982
4983
4984
4985
4986
4987
4988
4989
4990
4991
4992
4993
4994
4995
4996
4997
4998
4999
5000
5001
5002
5003
5004
5005
5006
5007
5008
5009
5010
5011
5012
5013
5014
5015
5016
5017
5018
5019
5020
5021
5022
5023
5024
5025
5026
5027
5028
5029
5030
5031
5032
5033
5034
5035
5036
5037
5038
5039
5040
5041
5042
5043
5044
5045
5046
5047
5048
5049
5050
5051
5052
5053
5054
5055
5056
5057
5058
5059
5060
5061
5062
5063
5064
5065
5066
5067
5068
5069
5070
5071
5072
5073
5074
5075
5076
5077
5078
5079
5080
5081
5082
5083
5084
5085
5086
5087
5088
5089
5090
5091
5092
5093
5094
5095
5096
5097
5098
5099
5100
5101
5102
5103
5104
5105
5106
5107
5108
5109
5110
5111
5112
5113
5114
5115
5116
5117
5118
5119
5120
5121
5122
5123
5124
5125
5126
5127
5128
5129
5130
5131
5132
5133
5134
5135
5136
5137
5138
5139
5140
5141
5142
5143
5144
5145
5146
5147
5148
5149
5150
5151
5152
5153
5154
5155
5156
5157
5158
5159
5160
5161
5162
5163
5164
5165
5166
5167
5168
5169
5170
5171
5172
5173
5174
5175
5176
5177
5178
5179
5180
5181
5182
5183
5184
5185
5186
5187
5188
5189
5190
5191
5192
5193
5194
5195
5196
5197
5198
5199
5200
5201
5202
5203
5204
5205
5206
5207
5208
5209
5210
5211
5212
5213
5214
5215
5216
5217
5218
5219
5220
5221
5222
5223
5224
5225
5226
5227
5228
5229
5230
5231
5232
5233
5234
5235
5236
5237
5238
5239
5240
5241
5242
5243
5244
5245
5246
5247
5248
5249
5250
5251
5252
5253
5254
5255
5256
5257
5258
5259
5260
5261
5262
5263
5264
5265
5266
5267
5268
5269
5270
5271
5272
5273
5274
5275
5276
5277
5278
5279
5280
5281
5282
5283
5284
5285
5286
5287
5288
5289
5290
5291
5292
5293
5294
5295
5296
5297
5298
5299
5300
5301
5302
5303
5304
5305
5306
5307
5308
5309
5310
5311
5312
5313
5314
5315
5316
5317
5318
5319
5320
5321
5322
5323
5324
5325
5326
5327
5328
5329
5330
5331
5332
5333
5334
5335
5336
5337
5338
5339
5340
5341
5342
5343
5344
5345
5346
5347
5348
5349
5350
5351
5352
5353
5354
5355
5356
5357
5358
5359
5360
5361
5362
5363
5364
5365
5366
5367
5368
5369
5370
5371
5372
5373
5374
5375
5376
5377
5378
5379
5380
5381
5382
5383
5384
5385
5386
5387
5388
5389
5390
5391
5392
5393
5394
5395
5396
5397
5398
5399
5400
5401
5402
5403
5404
5405
5406
5407
5408
5409
5410
5411
5412
5413
5414
5415
5416
5417
5418
5419
5420
5421
5422
5423
5424
5425
5426
5427
5428
5429
5430
5431
5432
5433
5434
5435
5436
5437
5438
5439
5440
5441
5442
5443
5444
5445
5446
5447
5448
5449
5450
5451
5452
5453
5454
5455
5456
5457
5458
5459
5460
5461
5462
5463
5464
5465
5466
5467
5468
5469
5470
5471
5472
5473
5474
5475
5476
5477
5478
5479
5480
5481
5482
5483
5484
5485
5486
5487
5488
5489
5490
5491
5492
5493
5494
5495
5496
5497
5498
5499
5500
5501
5502
5503
5504
5505
5506
5507
5508
5509
5510
5511
5512
5513
5514
5515
5516
5517
5518
5519
5520
5521
5522
5523
5524
5525
5526
5527
5528
5529
5530
5531
5532
5533
5534
5535
5536
5537
5538
5539
5540
5541
5542
5543
5544
5545
5546
5547
5548
5549
5550
5551
5552
5553
5554
5555
5556
5557
5558
5559
5560
5561
5562
5563
5564
5565
5566
5567
5568
5569
5570
5571
5572
5573
5574
5575
5576
5577
5578
5579
5580
5581
5582
5583
5584
5585
5586
5587
5588
5589
5590
5591
5592
5593
5594
5595
5596
5597
5598
5599
5600
5601
5602
5603
5604
5605
5606
5607
5608
5609
5610
5611
5612
5613
5614
5615
5616
5617
5618
5619
5620
5621
5622
5623
5624
5625
5626
5627
5628
5629
5630
5631
5632
5633
5634
5635
5636
5637
5638
5639
5640
5641
5642
5643
5644
5645
5646
5647
5648
5649
5650
5651
5652
5653
5654
5655
5656
5657
5658
5659
5660
5661
5662
5663
5664
5665
5666
5667
5668
5669
5670
5671
5672
5673
5674
5675
5676
5677
5678
5679
5680
5681
5682
5683
5684
5685
5686
5687
5688
5689
5690
5691
5692
5693
5694
5695
5696
5697
5698
5699
5700
5701
5702
5703
5704
5705
5706
5707
5708
5709
5710
5711
5712
5713
5714
5715
5716
5717
5718
5719
5720
5721
5722
5723
5724
5725
5726
5727
5728
5729
5730
5731
5732
5733
5734
5735
5736
5737
5738
5739
5740
5741
5742
5743
5744
5745
5746
5747
5748
5749
5750
5751
5752
5753
5754
5755
5756
5757
5758
5759
5760
5761
5762
5763
5764
5765
5766
5767
5768
5769
5770
5771
5772
5773
5774
5775
5776
5777
5778
5779
5780
5781
5782
5783
5784
5785
5786
5787
5788
5789
5790
5791
5792
5793
5794
5795
5796
5797
5798
5799
5800
5801
5802
5803
5804
5805
5806
5807
5808
5809
5810
5811
5812
5813
5814
5815
5816
5817
5818
5819
5820
5821
5822
5823
5824
5825
5826
5827
5828
5829
5830
5831
5832
5833
5834
5835
5836
5837
5838
5839
5840
5841
5842
5843
5844
5845
5846
5847
5848
5849
5850
5851
5852
5853
5854
5855
5856
5857
5858
5859
5860
5861
5862
5863
5864
5865
5866
5867
5868
5869
5870
5871
5872
5873
5874
5875
5876
5877
5878
5879
5880
5881
5882
5883
5884
5885
5886
5887
5888
5889
5890
5891
5892
5893
5894
5895
5896
5897
5898
5899
5900
5901
5902
5903
5904
5905
5906
5907
5908
5909
5910
5911
5912
5913
5914
5915
5916
5917
5918
5919
5920
5921
5922
5923
5924
5925
5926
5927
5928
5929
5930
5931
5932
5933
5934
5935
5936
5937
5938
5939
5940
5941
5942
5943
5944
5945
5946
5947
5948
5949
5950
5951
5952
5953
5954
5955
5956
5957
5958
5959
5960
5961
5962
5963
5964
5965
5966
5967
5968
5969
5970
5971
5972
5973
5974
5975
5976
5977
5978
5979
5980
5981
5982
5983
5984
5985
5986
5987
5988
5989
5990
5991
5992
5993
5994
5995
5996
5997
5998
5999
6000
6001
6002
6003
6004
6005
6006
6007
6008
6009
6010
6011
6012
6013
6014
6015
6016
6017
6018
6019
6020
6021
6022
6023
6024
6025
6026
6027
6028
6029
6030
6031
6032
6033
6034
6035
6036
6037
6038
6039
6040
6041
6042
6043
6044
6045
6046
6047
6048
6049
6050
6051
6052
6053
6054
6055
6056
6057
6058
6059
6060
6061
6062
6063
6064
6065
6066
6067
6068
6069
6070
6071
6072
6073
6074
6075
6076
6077
6078
6079
6080
6081
6082
6083
6084
6085
6086
6087
6088
6089
6090
6091
6092
6093
6094
6095
6096
6097
6098
6099
6100
6101
6102
6103
6104
6105
6106
6107
6108
6109
6110
6111
6112
6113
6114
6115
6116
6117
6118
6119
6120
6121
6122
6123
6124
6125
6126
6127
6128
6129
6130
6131
6132
6133
6134
6135
6136
6137
6138
6139
6140
6141
6142
6143
6144
6145
6146
6147
6148
6149
6150
6151
6152
6153
6154
6155
6156
6157
6158
6159
6160
6161
6162
6163
6164
6165
6166
6167
6168
6169
6170
6171
6172
6173
6174
6175
6176
6177
6178
6179
6180
6181
6182
6183
6184
6185
6186
6187
6188
6189
6190
6191
6192
6193
6194
6195
6196
6197
6198
6199
6200
6201
6202
6203
6204
6205
6206
6207
6208
6209
6210
6211
6212
6213
6214
6215
6216
6217
6218
6219
6220
6221
6222
6223
6224
6225
6226
6227
6228
6229
6230
6231
6232
6233
6234
6235
6236
6237
6238
6239
6240
6241
6242
6243
6244
6245
6246
6247
6248
6249
6250
6251
6252
6253
6254
6255
6256
6257
6258
6259
6260
6261
6262
6263
6264
6265
6266
6267
6268
6269
6270
6271
6272
6273
6274
6275
6276
6277
6278
6279
6280
6281
6282
6283
6284
6285
6286
6287
6288
6289
6290
6291
6292
6293
6294
6295
6296
6297
6298
6299
6300
6301
6302
6303
6304
6305
6306
6307
6308
6309
6310
6311
6312
6313
6314
6315
6316
6317
6318
6319
6320
6321
6322
6323
6324
6325
6326
6327
6328
6329
6330
6331
6332
6333
6334
6335
6336
6337
6338
6339
6340
6341
6342
6343
6344
6345
6346
6347
6348
6349
6350
6351
6352
6353
6354
6355
6356
6357
6358
6359
6360
6361
6362
6363
6364
6365
6366
6367
6368
6369
6370
6371
6372
6373
6374
6375
6376
6377
6378
6379
6380
6381
6382
6383
6384
6385
6386
6387
6388
6389
6390
6391
6392
6393
6394
6395
6396
6397
6398
6399
6400
6401
6402
6403
6404
6405
6406
6407
6408
6409
6410
6411
6412
6413
6414
6415
6416
6417
6418
6419
6420
6421
6422
6423
6424
6425
6426
6427
6428
6429
6430
6431
6432
6433
6434
6435
6436
6437
6438
6439
6440
6441
6442
6443
6444
6445
6446
6447
6448
6449
6450
6451
6452
6453
6454
6455
6456
6457
6458
6459
6460
6461
6462
6463
6464
6465
6466
6467
6468
6469
6470
6471
6472
6473
6474
6475
6476
6477
6478
6479
6480
6481
6482
6483
6484
6485
6486
6487
6488
6489
6490
6491
6492
6493
6494
6495
6496
6497
6498
6499
6500
6501
6502
6503
6504
6505
6506
6507
6508
6509
6510
6511
6512
6513
6514
6515
6516
6517
6518
6519
6520
6521
6522
6523
6524
6525
6526
6527
6528
6529
6530
6531
6532
6533
6534
6535
6536
6537
6538
6539
6540
6541
6542
6543
6544
6545
6546
6547
6548
6549
6550
6551
6552
6553
6554
6555
6556
6557
6558
6559
6560
6561
6562
6563
6564
6565
6566
6567
6568
6569
6570
6571
6572
6573
6574
6575
6576
6577
6578
6579
6580
6581
6582
6583
6584
6585
6586
6587
6588
6589
6590
6591
6592
6593
6594
6595
6596
6597
6598
6599
6600
6601
6602
6603
6604
6605
6606
6607
6608
6609
6610
6611
6612
6613
6614
6615
6616
6617
6618
6619
6620
6621
6622
6623
6624
6625
6626
6627
6628
6629
6630
6631
6632
6633
6634
6635
6636
6637
6638
6639
6640
6641
6642
6643
6644
6645
6646
6647
6648
6649
6650
6651
6652
6653
6654
6655
6656
6657
6658
6659
6660
6661
6662
6663
6664
6665
6666
6667
6668
6669
6670
6671
6672
6673
6674
6675
6676
6677
6678
6679
6680
6681
6682
6683
6684
6685
6686
6687
6688
6689
6690
6691
6692
6693
6694
6695
6696
6697
6698
6699
6700
6701
6702
6703
6704
6705
6706
6707
6708
6709
6710
6711
6712
6713
6714
6715
6716
6717
6718
6719
6720
6721
6722
6723
6724
6725
6726
6727
6728
6729
6730
6731
6732
6733
6734
6735
6736
6737
6738
6739
6740
6741
6742
6743
6744
6745
6746
6747
6748
6749
6750
6751
6752
6753
6754
6755
6756
6757
6758
6759
6760
6761
6762
6763
6764
6765
6766
6767
6768
6769
6770
6771
6772
6773
6774
6775
6776
6777
6778
6779
6780
6781
6782
6783
6784
6785
6786
6787
6788
6789
6790
6791
6792
6793
6794
6795
6796
6797
6798
6799
6800
6801
6802
6803
6804
6805
6806
6807
6808
6809
6810
6811
6812
6813
6814
6815
6816
6817
6818
6819
6820
6821
6822
6823
6824
6825
6826
6827
6828
6829
6830
6831
6832
6833
6834
6835
6836
6837
6838
6839
6840
6841
6842
6843
6844
6845
6846
6847
6848
6849
6850
6851
6852
6853
6854
6855
6856
6857
6858
6859
6860
6861
6862
6863
6864
6865
6866
6867
6868
6869
6870
6871
6872
6873
6874
6875
6876
6877
6878
6879
6880
6881
6882
6883
6884
6885
6886
6887
6888
6889
6890
6891
6892
6893
6894
6895
6896
6897
6898
6899
6900
6901
6902
6903
6904
6905
6906
6907
6908
6909
6910
6911
6912
6913
6914
6915
6916
6917
6918
6919
6920
6921
6922
6923
6924
6925
6926
6927
6928
6929
6930
6931
6932
6933
6934
6935
6936
6937
6938
6939
6940
6941
6942
6943
6944
6945
6946
6947
6948
6949
6950
6951
6952
6953
6954
6955
6956
6957
6958
6959
6960
6961
6962
6963
6964
6965
6966
6967
6968
6969
6970
6971
6972
6973
6974
6975
6976
6977
6978
6979
6980
6981
6982
6983
6984
6985
6986
6987
6988
6989
6990
6991
6992
6993
6994
6995
6996
6997
6998
6999
7000
7001
7002
7003
7004
7005
7006
7007
7008
7009
7010
7011
7012
7013
7014
7015
7016
7017
7018
7019
7020
7021
7022
7023
7024
7025
7026
7027
7028
7029
7030
7031
7032
7033
7034
7035
7036
7037
7038
7039
7040
7041
7042
7043
7044
7045
7046
7047
7048
7049
7050
7051
7052
7053
7054
7055
7056
7057
7058
7059
7060
7061
7062
7063
7064
7065
7066
7067
7068
7069
7070
7071
7072
7073
7074
7075
7076
7077
7078
7079
7080
7081
7082
7083
7084
7085
7086
7087
7088
7089
7090
7091
7092
7093
7094
7095
7096
7097
7098
7099
7100
7101
7102
7103
7104
7105
7106
7107
7108
7109
7110
7111
7112
7113
7114
7115
7116
7117
7118
7119
7120
7121
7122
7123
7124
7125
7126
7127
7128
7129
7130
7131
7132
7133
7134
7135
7136
7137
7138
7139
7140
7141
7142
7143
7144
7145
7146
7147
7148
7149
7150
7151
7152
7153
7154
7155
7156
7157
7158
7159
7160
7161
7162
7163
7164
7165
7166
7167
7168
7169
7170
7171
7172
7173
7174
7175
7176
7177
7178
7179
7180
7181
7182
7183
7184
7185
7186
7187
7188
7189
7190
7191
7192
7193
7194
7195
7196
7197
7198
7199
7200
7201
7202
7203
7204
7205
7206
7207
7208
7209
7210
7211
7212
7213
7214
7215
7216
7217
7218
7219
7220
7221
7222
7223
7224
7225
7226
7227
7228
7229
7230
7231
7232
7233
7234
7235
7236
7237
7238
7239
7240
7241
7242
7243
7244
7245
7246
7247
7248
7249
7250
7251
7252
7253
7254
7255
7256
7257
7258
7259
7260
7261
7262
7263
7264
7265
7266
7267
7268
7269
7270
7271
7272
7273
7274
7275
7276
7277
7278
7279
7280
7281
7282
7283
7284
7285
7286
7287
7288
7289
7290
7291
7292
7293
7294
7295
7296
7297
7298
7299
7300
7301
7302
7303
7304
7305
7306
7307
7308
7309
7310
7311
7312
7313
7314
7315
7316
7317
7318
7319
7320
7321
7322
7323
7324
7325
7326
7327
7328
7329
7330
7331
7332
7333
7334
7335
7336
7337
7338
7339
7340
7341
7342
7343
7344
7345
7346
7347
7348
7349
7350
7351
7352
7353
7354
7355
7356
7357
7358
7359
7360
7361
7362
7363
7364
7365
7366
7367
7368
7369
7370
7371
7372
7373
7374
7375
7376
7377
7378
7379
7380
7381
7382
7383
7384
7385
7386
7387
7388
7389
7390
7391
7392
7393
7394
7395
7396
7397
7398
7399
7400
7401
7402
7403
7404
7405
7406
7407
7408
7409
7410
7411
7412
7413
7414
7415
7416
7417
7418
7419
7420
7421
7422
7423
7424
7425
7426
7427
7428
7429
7430
7431
7432
7433
7434
7435
7436
7437
7438
7439
7440
7441
7442
7443
7444
7445
7446
7447
7448
7449
7450
7451
7452
7453
7454
7455
7456
7457
7458
7459
7460
7461
7462
7463
7464
7465
7466
7467
7468
7469
7470
7471
7472
7473
7474
7475
7476
7477
7478
7479
7480
7481
7482
7483
7484
7485
7486
7487
7488
7489
7490
7491
7492
7493
7494
7495
7496
7497
7498
7499
7500
7501
7502
7503
7504
7505
7506
7507
7508
7509
7510
7511
7512
7513
7514
7515
7516
7517
7518
7519
7520
7521
7522
7523
7524
7525
7526
7527
7528
7529
7530
7531
7532
7533
7534
7535
7536
7537
7538
7539
7540
7541
7542
7543
7544
7545
7546
7547
7548
7549
7550
7551
7552
7553
7554
7555
7556
7557
7558
7559
7560
7561
7562
7563
7564
7565
7566
7567
7568
7569
7570
7571
7572
7573
7574
7575
7576
7577
7578
7579
7580
7581
7582
7583
7584
7585
7586
7587
7588
7589
7590
7591
7592
7593
7594
7595
7596
7597
7598
7599
7600
7601
7602
7603
7604
7605
7606
7607
7608
7609
7610
7611
7612
7613
7614
7615
7616
7617
7618
7619
7620
7621
7622
7623
7624
7625
7626
7627
7628
7629
7630
7631
7632
7633
7634
7635
7636
7637
7638
7639
7640
7641
7642
7643
7644
7645
7646
7647
7648
7649
7650
7651
7652
7653
7654
7655
7656
7657
7658
7659
7660
7661
7662
7663
7664
7665
7666
7667
7668
7669
7670
7671
7672
7673
7674
7675
7676
7677
7678
7679
7680
7681
7682
7683
7684
7685
7686
7687
7688
7689
7690
7691
7692
7693
7694
7695
7696
7697
7698
7699
7700
7701
7702
7703
7704
7705
7706
7707
7708
7709
7710
7711
7712
7713
7714
7715
7716
7717
7718
7719
7720
7721
7722
7723
7724
7725
7726
7727
7728
7729
7730
7731
7732
7733
7734
7735
7736
7737
7738
7739
7740
7741
7742
7743
7744
7745
7746
7747
7748
7749
7750
7751
7752
7753
7754
7755
7756
7757
7758
7759
7760
7761
7762
7763
7764
7765
7766
7767
7768
7769
7770
7771
7772
7773
7774
7775
7776
7777
7778
7779
7780
7781
7782
7783
7784
7785
7786
7787
7788
7789
7790
7791
7792
7793
7794
7795
7796
7797
7798
7799
7800
7801
7802
7803
7804
7805
7806
7807
7808
7809
7810
7811
7812
7813
7814
7815
7816
7817
7818
7819
7820
7821
7822
7823
7824
7825
7826
7827
7828
7829
7830
7831
7832
7833
7834
7835
7836
7837
7838
7839
7840
7841
7842
7843
7844
7845
7846
7847
7848
7849
7850
7851
7852
7853
7854
7855
7856
7857
7858
7859
7860
7861
7862
7863
7864
7865
7866
7867
7868
7869
7870
7871
7872
7873
7874
7875
7876
7877
7878
7879
7880
7881
7882
7883
7884
7885
7886
7887
7888
7889
7890
7891
7892
7893
7894
7895
7896
7897
7898
7899
7900
7901
7902
7903
7904
7905
7906
7907
7908
7909
7910
7911
7912
7913
7914
7915
7916
7917
7918
7919
7920
7921
7922
7923
7924
7925
7926
7927
7928
7929
7930
7931
7932
7933
7934
7935
7936
7937
7938
7939
7940
7941
7942
7943
7944
7945
7946
7947
7948
7949
7950
7951
7952
7953
7954
7955
7956
7957
7958
7959
7960
7961
7962
7963
7964
7965
7966
7967
7968
7969
7970
7971
7972
7973
7974
7975
7976
7977
7978
7979
7980
7981
7982
7983
7984
7985
7986
7987
7988
7989
7990
7991
7992
7993
7994
7995
7996
7997
7998
7999
8000
8001
8002
8003
8004
8005
8006
8007
8008
8009
8010
8011
8012
8013
8014
8015
8016
8017
8018
8019
8020
8021
8022
8023
8024
8025
8026
8027
8028
8029
8030
8031
8032
8033
8034
8035
8036
8037
8038
8039
8040
8041
8042
8043
8044
8045
8046
8047
8048
8049
8050
8051
8052
8053
8054
8055
8056
8057
8058
8059
8060
8061
8062
8063
8064
8065
8066
8067
8068
8069
8070
8071
8072
8073
8074
8075
8076
8077
8078
8079
8080
8081
8082
8083
8084
8085
8086
8087
8088
8089
8090
8091
8092
8093
8094
8095
8096
8097
8098
8099
8100
8101
8102
8103
8104
8105
8106
8107
8108
8109
8110
8111
8112
8113
8114
8115
8116
8117
8118
8119
8120
8121
8122
8123
8124
8125
8126
8127
8128
8129
8130
8131
8132
8133
8134
8135
8136
8137
8138
8139
8140
8141
8142
8143
8144
8145
8146
8147
8148
8149
8150
8151
8152
8153
8154
8155
8156
8157
8158
8159
8160
8161
8162
8163
8164
8165
8166
8167
8168
8169
8170
8171
8172
8173
8174
8175
8176
8177
8178
8179
8180
8181
8182
8183
8184
8185
8186
8187
8188
8189
8190
8191
8192
8193
8194
8195
8196
8197
8198
8199
8200
8201
8202
8203
8204
8205
8206
8207
8208
8209
8210
8211
8212
8213
8214
8215
8216
8217
8218
8219
8220
8221
8222
8223
8224
8225
8226
8227
8228
8229
8230
8231
8232
8233
8234
8235
8236
8237
8238
8239
8240
8241
8242
8243
8244
8245
8246
8247
8248
8249
8250
8251
8252
8253
8254
8255
8256
8257
8258
8259
8260
8261
8262
8263
8264
8265
8266
8267
8268
8269
8270
8271
8272
8273
8274
8275
8276
8277
8278
8279
8280
8281
8282
8283
8284
8285
8286
8287
8288
8289
8290
8291
8292
8293
8294
8295
8296
8297
8298
8299
8300
8301
8302
8303
8304
8305
8306
8307
8308
8309
8310
8311
8312
8313
8314
8315
8316
8317
8318
8319
8320
8321
8322
8323
8324
8325
8326
8327
8328
8329
8330
8331
8332
8333
8334
8335
8336
8337
8338
8339
8340
8341
8342
8343
8344
8345
8346
8347
8348
8349
8350
8351
8352
8353
8354
8355
8356
8357
8358
8359
8360
8361
8362
8363
8364
8365
8366
8367
8368
8369
8370
8371
8372
8373
8374
8375
8376
8377
8378
8379
8380
8381
8382
8383
8384
8385
8386
8387
8388
8389
8390
8391
8392
8393
8394
8395
8396
8397
8398
8399
8400
8401
8402
8403
8404
8405
8406
8407
8408
8409
8410
8411
8412
8413
8414
8415
8416
8417
8418
8419
8420
8421
8422
8423
8424
8425
8426
8427
8428
8429
8430
8431
8432
8433
8434
8435
8436
8437
8438
8439
8440
8441
8442
8443
8444
8445
8446
8447
8448
8449
8450
8451
8452
8453
8454
8455
8456
8457
8458
8459
8460
8461
8462
8463
8464
8465
8466
8467
8468
8469
8470
8471
8472
8473
8474
8475
8476
8477
8478
8479
8480
8481
8482
8483
8484
8485
8486
8487
8488
8489
8490
8491
8492
8493
8494
8495
8496
8497
8498
8499
8500
8501
8502
8503
8504
8505
8506
8507
8508
8509
8510
8511
8512
8513
8514
8515
8516
8517
8518
8519
8520
8521
8522
8523
8524
8525
8526
8527
8528
8529
8530
8531
8532
8533
8534
8535
8536
8537
8538
8539
8540
8541
8542
8543
8544
8545
8546
8547
8548
8549
8550
8551
8552
8553
8554
8555
8556
8557
8558
8559
8560
8561
8562
8563
8564
8565
8566
8567
8568
8569
8570
8571
8572
8573
8574
8575
8576
8577
8578
8579
8580
8581
8582
8583
8584
8585
8586
8587
8588
8589
8590
8591
8592
8593
8594
8595
8596
8597
8598
8599
8600
8601
8602
8603
8604
8605
8606
8607
8608
8609
8610
8611
8612
8613
8614
8615
8616
8617
8618
8619
8620
8621
8622
8623
8624
8625
8626
8627
8628
8629
8630
8631
8632
8633
8634
8635
8636
8637
8638
8639
8640
8641
8642
8643
8644
8645
8646
8647
8648
8649
8650
8651
8652
8653
8654
8655
8656
8657
8658
8659
8660
8661
8662
8663
8664
8665
8666
8667
8668
8669
8670
8671
8672
8673
8674
8675
8676
8677
8678
8679
8680
8681
8682
8683
8684
8685
8686
8687
8688
8689
8690
8691
8692
8693
8694
8695
8696
8697
8698
8699
8700
8701
8702
8703
8704
8705
8706
8707
8708
8709
8710
8711
8712
8713
8714
8715
8716
8717
8718
8719
8720
8721
8722
8723
8724
8725
8726
8727
8728
8729
8730
8731
8732
8733
8734
8735
8736
8737
8738
8739
8740
8741
8742
8743
8744
8745
8746
8747
8748
8749
8750
8751
8752
8753
8754
8755
8756
8757
8758
8759
8760
8761
8762
8763
8764
8765
8766
8767
8768
8769
8770
8771
8772
8773
8774
8775
8776
8777
8778
8779
8780
8781
8782
8783
8784
8785
8786
8787
8788
8789
8790
8791
8792
8793
8794
8795
8796
8797
8798
8799
8800
8801
8802
8803
8804
8805
8806
8807
8808
8809
8810
8811
8812
8813
8814
8815
8816
8817
8818
8819
8820
8821
8822
8823
8824
8825
8826
8827
8828
8829
8830
8831
8832
8833
8834
8835
8836
8837
8838
8839
8840
8841
8842
8843
8844
8845
8846
8847
8848
8849
8850
8851
8852
8853
8854
8855
8856
8857
8858
8859
8860
8861
8862
8863
8864
8865
8866
8867
8868
8869
8870
8871
8872
8873
8874
8875
8876
8877
8878
8879
8880
8881
8882
8883
8884
8885
8886
8887
8888
8889
8890
8891
8892
8893
8894
8895
8896
8897
8898
8899
8900
8901
8902
8903
8904
8905
8906
8907
8908
8909
8910
8911
8912
8913
8914
8915
8916
8917
8918
8919
8920
8921
8922
8923
8924
8925
8926
8927
8928
8929
8930
8931
8932
8933
8934
8935
8936
8937
8938
8939
8940
8941
8942
8943
8944
8945
8946
8947
8948
8949
8950
8951
8952
8953
8954
8955
8956
8957
8958
8959
8960
8961
8962
8963
8964
8965
8966
8967
8968
8969
8970
8971
8972
8973
8974
8975
8976
8977
8978
8979
8980
8981
8982
8983
8984
8985
8986
8987
8988
8989
8990
8991
8992
8993
8994
8995
8996
8997
8998
8999
9000
9001
9002
9003
9004
9005
9006
9007
9008
9009
9010
9011
9012
9013
9014
9015
9016
9017
9018
9019
9020
9021
9022
9023
9024
9025
9026
9027
9028
9029
9030
9031
9032
9033
9034
9035
9036
9037
9038
9039
9040
9041
9042
9043
9044
9045
9046
9047
9048
9049
9050
9051
9052
9053
9054
9055
9056
9057
9058
9059
9060
9061
9062
9063
9064
9065
9066
9067
9068
9069
9070
9071
9072
9073
9074
9075
9076
9077
9078
9079
9080
9081
9082
9083
9084
9085
9086
9087
9088
9089
9090
9091
9092
9093
9094
9095
9096
9097
9098
9099
9100
9101
9102
9103
9104
9105
9106
9107
9108
9109
9110
9111
9112
9113
9114
9115
9116
9117
9118
9119
9120
9121
9122
9123
9124
9125
9126
9127
9128
9129
9130
9131
9132
9133
9134
9135
9136
9137
9138
9139
9140
9141
9142
9143
9144
9145
9146
9147
9148
9149
9150
9151
9152
9153
9154
9155
9156
9157
9158
9159
9160
9161
9162
9163
9164
9165
9166
9167
9168
9169
9170
9171
9172
9173
9174
9175
9176
9177
9178
9179
9180
9181
9182
9183
9184
9185
9186
9187
9188
9189
9190
9191
9192
9193
9194
9195
9196
9197
9198
9199
9200
9201
9202
9203
9204
9205
9206
9207
9208
9209
9210
9211
9212
9213
9214
9215
9216
9217
9218
9219
9220
9221
9222
9223
9224
9225
9226
9227
9228
9229
9230
9231
9232
9233
9234
9235
9236
9237
9238
9239
9240
9241
9242
9243
9244
9245
9246
9247
9248
9249
9250
9251
9252
9253
9254
9255
9256
9257
9258
9259
9260
9261
9262
9263
9264
9265
9266
9267
9268
9269
9270
9271
9272
9273
9274
9275
9276
9277
9278
9279
9280
9281
9282
9283
9284
9285
9286
9287
9288
9289
9290
9291
9292
9293
9294
9295
9296
9297
9298
9299
9300
9301
9302
9303
9304
9305
9306
9307
9308
9309
9310
9311
9312
9313
9314
9315
9316
9317
9318
9319
9320
9321
9322
9323
9324
9325
9326
9327
9328
9329
9330
9331
9332
9333
9334
9335
9336
9337
9338
9339
9340
9341
9342
9343
9344
9345
9346
9347
9348
9349
9350
9351
9352
9353
9354
9355
9356
9357
9358
9359
9360
9361
9362
9363
9364
9365
9366
9367
9368
9369
9370
9371
9372
9373
9374
9375
9376
9377
9378
9379
9380
9381
9382
9383
9384
9385
9386
9387
9388
9389
9390
9391
9392
9393
9394
9395
9396
9397
9398
9399
9400
9401
9402
9403
9404
9405
9406
9407
9408
9409
9410
9411
9412
9413
9414
9415
9416
9417
9418
9419
9420
9421
9422
9423
9424
9425
9426
9427
9428
9429
9430
9431
9432
9433
9434
9435
9436
9437
9438
9439
9440
9441
9442
9443
9444
9445
9446
9447
9448
9449
9450
9451
9452
9453
9454
9455
9456
9457
9458
9459
9460
9461
9462
9463
9464
9465
9466
9467
9468
9469
9470
9471
9472
9473
9474
9475
9476
9477
9478
9479
9480
9481
9482
9483
9484
9485
9486
9487
9488
9489
9490
9491
9492
9493
9494
9495
9496
9497
9498
9499
9500
9501
9502
9503
9504
9505
9506
9507
9508
9509
9510
9511
9512
9513
9514
9515
9516
9517
9518
9519
9520
9521
9522
9523
9524
9525
9526
9527
9528
9529
9530
9531
9532
9533
9534
9535
9536
9537
9538
9539
9540
9541
9542
9543
9544
9545
9546
9547
9548
9549
9550
9551
9552
9553
9554
9555
9556
9557
9558
9559
9560
9561
9562
9563
9564
9565
9566
9567
9568
9569
9570
9571
9572
9573
9574
9575
9576
9577
9578
9579
9580
9581
9582
9583
9584
9585
9586
9587
9588
9589
9590
9591
9592
9593
9594
9595
9596
9597
9598
9599
9600
9601
9602
9603
9604
9605
9606
9607
9608
9609
9610
9611
9612
9613
9614
9615
9616
9617
9618
9619
9620
9621
9622
9623
9624
9625
9626
9627
9628
9629
9630
9631
9632
9633
9634
9635
9636
9637
9638
9639
9640
9641
9642
9643
9644
9645
9646
9647
9648
9649
9650
9651
9652
9653
9654
9655
9656
9657
9658
9659
9660
9661
9662
9663
9664
9665
9666
9667
9668
9669
9670
9671
9672
9673
9674
9675
9676
9677
9678
9679
9680
9681
9682
9683
9684
9685
9686
9687
9688
9689
9690
9691
9692
9693
9694
9695
9696
9697
9698
9699
9700
9701
9702
9703
9704
9705
9706
9707
9708
9709
9710
9711
9712
9713
9714
9715
9716
9717
9718
9719
9720
9721
9722
9723
9724
9725
9726
9727
9728
9729
9730
9731
9732
9733
9734
9735
9736
9737
9738
9739
9740
9741
9742
9743
9744
9745
9746
9747
9748
9749
9750
9751
9752
9753
9754
9755
9756
9757
9758
9759
9760
9761
9762
9763
9764
9765
9766
9767
9768
9769
9770
9771
9772
9773
9774
9775
9776
9777
9778
9779
9780
9781
9782
9783
9784
9785
9786
9787
9788
9789
9790
9791
9792
9793
9794
9795
9796
9797
9798
9799
9800
9801
9802
9803
9804
9805
9806
9807
9808
9809
9810
9811
9812
9813
9814
9815
9816
9817
9818
9819
9820
9821
9822
9823
9824
9825
9826
9827
9828
9829
9830
9831
9832
9833
9834
9835
9836
9837
9838
9839
9840
9841
9842
9843
9844
9845
9846
9847
9848
9849
9850
9851
9852
9853
9854
9855
9856
9857
9858
9859
9860
9861
9862
9863
9864
9865
9866
9867
9868
9869
9870
9871
9872
9873
9874
9875
9876
9877
9878
9879
9880
9881
9882
9883
9884
9885
9886
9887
9888
9889
9890
9891
9892
9893
9894
9895
9896
9897
9898
9899
9900
9901
9902
9903
9904
9905
9906
9907
9908
9909
9910
9911
9912
9913
9914
9915
9916
9917
9918
9919
9920
9921
9922
9923
9924
9925
9926
9927
9928
9929
9930
9931
9932
9933
9934
9935
9936
9937
9938
9939
9940
9941
9942
9943
9944
9945
9946
9947
9948
9949
9950
9951
9952
9953
9954
9955
9956
9957
9958
9959
9960
9961
9962
9963
9964
9965
9966
9967
9968
9969
9970
9971
9972
9973
9974
9975
9976
9977
9978
9979
9980
9981
9982
9983
9984
9985
9986
9987
9988
9989
9990
9991
9992
9993
9994
9995
9996
9997
9998
9999
10000
10001
10002
10003
10004
10005
10006
10007
10008
10009
10010
10011
10012
10013
10014
10015
10016
10017
10018
10019
10020
10021
10022
10023
10024
10025
10026
10027
10028
10029
10030
10031
10032
10033
10034
10035
10036
10037
10038
10039
10040
10041
10042
10043
10044
10045
10046
10047
10048
10049
10050
10051
10052
10053
10054
10055
10056
10057
10058
10059
10060
10061
10062
10063
10064
10065
10066
10067
10068
10069
10070
10071
10072
10073
10074
10075
10076
10077
10078
10079
10080
10081
10082
10083
10084
10085
10086
10087
10088
10089
10090
10091
10092
10093
10094
10095
10096
10097
10098
10099
10100
10101
10102
10103
10104
10105
10106
10107
10108
10109
10110
10111
10112
10113
10114
10115
10116
10117
10118
10119
10120
10121
10122
10123
10124
10125
10126
10127
10128
10129
10130
10131
10132
10133
10134
10135
10136
10137
10138
10139
10140
10141
10142
10143
10144
10145
10146
10147
10148
10149
10150
10151
10152
10153
10154
10155
10156
10157
10158
10159
10160
10161
10162
10163
10164
10165
10166
10167
10168
10169
10170
10171
10172
10173
10174
10175
10176
10177
10178
10179
10180
10181
10182
10183
10184
10185
10186
10187
10188
10189
10190
10191
10192
10193
10194
10195
10196
10197
10198
10199
10200
10201
10202
10203
10204
10205
10206
10207
10208
10209
10210
10211
10212
10213
10214
10215
10216
10217
10218
10219
10220
10221
10222
10223
10224
10225
10226
10227
10228
10229
10230
10231
10232
10233
10234
10235
10236
10237
10238
10239
10240
10241
10242
10243
10244
10245
10246
10247
10248
10249
10250
10251
10252
10253
10254
10255
10256
10257
10258
10259
10260
10261
10262
10263
10264
10265
10266
10267
10268
10269
10270
10271
10272
10273
10274
10275
10276
10277
10278
10279
10280
10281
10282
10283
10284
10285
10286
10287
10288
10289
10290
10291
10292
10293
10294
10295
10296
10297
10298
10299
10300
10301
10302
10303
10304
10305
10306
10307
10308
10309
10310
10311
10312
10313
10314
10315
10316
10317
10318
10319
10320
10321
10322
10323
10324
10325
10326
10327
10328
10329
10330
10331
10332
10333
10334
10335
10336
10337
10338
10339
10340
10341
10342
10343
10344
10345
10346
10347
10348
10349
10350
10351
10352
10353
10354
10355
10356
10357
10358
10359
10360
10361
10362
10363
10364
10365
10366
10367
10368
10369
10370
10371
10372
10373
10374
10375
10376
10377
10378
10379
10380
10381
10382
10383
10384
10385
10386
10387
10388
10389
10390
10391
10392
10393
10394
10395
10396
10397
10398
10399
10400
10401
10402
10403
10404
10405
10406
10407
10408
10409
10410
10411
10412
10413
10414
10415
10416
10417
10418
10419
10420
10421
10422
10423
10424
10425
10426
10427
10428
10429
10430
10431
10432
10433
10434
10435
10436
10437
10438
10439
10440
10441
10442
10443
10444
10445
10446
10447
10448
10449
10450
10451
10452
10453
10454
10455
10456
10457
10458
10459
10460
10461
10462
10463
10464
10465
10466
10467
10468
10469
10470
10471
10472
10473
10474
10475
10476
10477
10478
10479
10480
10481
10482
10483
10484
10485
10486
10487
10488
10489
10490
10491
10492
10493
10494
10495
10496
10497
10498
10499
10500
10501
10502
10503
10504
10505
10506
10507
10508
10509
10510
10511
10512
10513
10514
10515
10516
10517
10518
10519
10520
10521
10522
10523
10524
10525
10526
10527
10528
10529
10530
10531
10532
10533
10534
10535
10536
10537
10538
10539
10540
10541
10542
10543
10544
10545
10546
10547
10548
10549
10550
10551
10552
10553
10554
10555
10556
10557
10558
10559
10560
10561
10562
10563
10564
10565
10566
10567
10568
10569
10570
10571
10572
10573
10574
10575
10576
10577
10578
10579
10580
10581
10582
10583
10584
10585
10586
10587
10588
10589
10590
10591
10592
10593
10594
10595
10596
10597
10598
10599
10600
10601
10602
10603
10604
10605
10606
10607
10608
10609
10610
10611
10612
10613
10614
10615
10616
10617
10618
10619
10620
10621
10622
10623
10624
10625
10626
10627
10628
10629
10630
10631
10632
10633
10634
10635
10636
10637
10638
10639
10640
10641
10642
10643
10644
10645
10646
10647
10648
10649
10650
10651
10652
10653
10654
10655
10656
10657
10658
10659
10660
10661
10662
10663
10664
10665
10666
10667
10668
10669
10670
10671
10672
10673
10674
10675
10676
10677
10678
10679
10680
10681
10682
10683
10684
10685
10686
10687
10688
10689
10690
10691
10692
10693
10694
10695
10696
10697
10698
10699
10700
10701
10702
10703
10704
10705
10706
10707
10708
10709
10710
10711
10712
10713
10714
10715
10716
10717
10718
10719
10720
10721
10722
10723
10724
10725
10726
10727
10728
10729
10730
10731
10732
10733
10734
10735
10736
10737
10738
10739
10740
10741
10742
10743
10744
10745
10746
10747
10748
10749
10750
10751
10752
10753
10754
10755
10756
10757
10758
10759
10760
10761
10762
10763
10764
10765
10766
10767
10768
10769
10770
10771
10772
10773
10774
10775
10776
10777
10778
10779
10780
10781
10782
10783
10784
10785
10786
10787
10788
10789
10790
10791
10792
10793
10794
10795
10796
10797
10798
10799
10800
10801
10802
10803
10804
10805
10806
10807
10808
10809
10810
10811
10812
10813
10814
10815
10816
10817
10818
10819
10820
10821
10822
10823
10824
10825
10826
10827
10828
10829
10830
10831
10832
10833
10834
10835
10836
10837
10838
10839
10840
10841
10842
10843
10844
10845
10846
10847
10848
10849
10850
10851
10852
10853
10854
10855
10856
10857
10858
10859
10860
10861
10862
10863
10864
10865
10866
10867
10868
10869
10870
10871
10872
10873
10874
10875
10876
10877
10878
10879
10880
10881
10882
10883
10884
10885
10886
10887
10888
10889
10890
10891
10892
10893
10894
10895
10896
10897
10898
10899
10900
10901
10902
10903
10904
10905
10906
10907
10908
10909
10910
10911
10912
10913
10914
10915
10916
10917
10918
10919
10920
10921
10922
10923
10924
10925
10926
10927
10928
10929
10930
10931
10932
10933
10934
10935
10936
10937
10938
10939
10940
10941
10942
10943
10944
10945
10946
10947
10948
10949
10950
10951
10952
10953
10954
10955
10956
10957
10958
10959
10960
10961
10962
10963
10964
10965
10966
10967
10968
10969
10970
10971
10972
10973
10974
10975
10976
10977
10978
10979
10980
10981
10982
10983
10984
10985
10986
10987
10988
10989
10990
10991
10992
10993
10994
10995
10996
10997
10998
10999
11000
11001
11002
11003

<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=UTF-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of Huckleberry Finn kalandjai by
Mark Twain</title>

<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
 margin-left: 10%;
 margin-right: 10%;
}

h1,h2,h3,h4 {
 text-align: center;
 clear: both;
 line-height: 200%;
}

h2,h3 {
 margin-top: 2em;
}

p {
 margin-top: 0.75em;
 margin-bottom: 0.75em;
}

body > p {
 text-align: justify;
 text-indent: 1.5em;
}

hr {
 width: 33%;
 margin-top: 2em;
 margin-bottom: 2em;
 margin-left: auto;
 margin-right: auto;
 clear: both;
}

hr.chap {width: 65%}

table {
 margin-left: auto;
 margin-right: auto;
}

td {
 padding-left: 1em;
 padding-right: 1em;
}

.pagenum {
 position: absolute;
 right: 2%;
 color: gray;
 font-size: smaller;
 text-align: right;
 text-indent:0;
}

.tdr {text-align: right;}

.blockquot {
 margin-left: 10%;
 margin-right: 0%;
 text-align: justify;
 text-indent: 1.5em;
}

.center {
 text-align: center;
 text-indent: 0;
}

.right {
 text-align: right;
 margin-right: 1.5em;
}

.smcap {
 font-variant: small-caps;
}

.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

.caption {font-weight: bold;}

.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}

.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

.figcenter {
 margin: auto;
 text-align: center;
}

.figleft {
 float: left;
 clear: left;
 margin: 0 4px 0 0;
 padding: 0;
 text-align: center;
}

p.caption {
 margin-top: 0;
 font-size: smaller;
}

.poem {
 font-size: 0.9em;
 display: table;
 margin: auto;
 text-align: left;
}
 
.poem .stanza {
 margin: 1em 0em 1em 0em;
}

.poem span.i0 {
 display: block;
 margin-left: 0em;
 padding-left: 3em;
 text-indent: -3em;
}

.poem span.i2 {
 display: block;
 margin-left: 1em;
 padding-left: 3em;
 text-indent: -3em;
}

.transnote {
 background-color: #E6E6FA;
 color: black;
 padding: 0.5em;
 font-family: sans-serif, serif;
 font-size: 0.9em;
}

.transnote p {
 text-align: center;
 text-indent: 1.5em;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66159 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p class="center"><span class="caption-150">MARK TWAIN</span></p>
<h1>HUCKLEBERRY FINN KALANDJAI</h1>
<p class="center"><span class="caption-small">FORDÍTOTTA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-large">RÁKOSI
JENŐ</span></p>
<p>&nbsp;</p>
<p class="center"><span class="caption-small">A KÉPEKET
RAJZOLTA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-large">PÓLYA
TIBOR</span></p>
<p>&nbsp;</p>
<p>&nbsp;</p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">AZ ATHENAEUM IRODALMI
ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">1921</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">10481. – Budapest, az
Athenaeum r.-t. könyvnyomdája</span></p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
"Page_3">-3-</a></span></p>
<h2>ELŐSZÓ.</h2>
<p>Az amerikai nagy humoristának ezt a kedves könyvét is én a magam
kedvtelésére fordítottam le, valamint egyáltalán azt tartom, hogy
minden eredeti munkának és minden fordításnak, ha annak az első
föltételével akar bírni, hogy jó legyen vagy lehessen, az író s
fordító kedvteléséből kell születnie. A legnagyobb kín az anyaságé,
de a legnagyobb gyönyör is azzal jár. Amely szerzőnek munkája
fáradságát nem édesíti meg munkája gyönyöre: az szerző lehet, de
nem igazi író. Nekem fordítgatni nem munka volt, hanem pihenés. Meg
is gyűlt jócskán a fordított művek anyaga az asztalfiában. Ebből
való a <i>Huckleberry</i> Finn is, kit én a szövegben
<i>Hakkelberry</i> Finnek írok, valamint egyáltalán az idegen nevek
helyesírását csak a címben tartom meg, a textusban fonetikusan írom
át.</p>
<p>Ez a szokásom nem kevés gáncsot hozott már rám, de a gáncs nem
tudott eltántorítani elhatározásomtól.</p>
<p>Elvégre én a magyar közönség számára írok. Természetesen, mentül
nagyobb, sőt épenséggel a <i>nagy</i> közönség számára.
Követelhetem-e épen a magyartól azt, hogy négy-öt európai nyelven
tudjon írni és olvasni? Aki tud, az a címben megtalálja idegen
helyesírásban a nevet. Aki nem tud, az az idegen ortografiában nem
tudom hányféleképen mondja ki a neveket, melyekkel az idegen
könyvben találkozik. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
"Page_4">-4-</a></span></p>
<p>Most jön a főkérdés: mi fontosabb, az-e, hogy az én olvasóm azt
tudja, miféleképen <i>írja</i> egy idegen ember a maga nevét, vagy
azt, hogy voltaképen minek <i>hívják</i> azt az embert?</p>
<p>Angol, francia s más európai olvasóra nézve (kivéve tán a
németet) az idegen helyesírás kérdése nem létezik olyan alakban,
mint nálunk. Minket kinevetnek, jobban mondva mi kinevetjük egymást
mint tudatlan embereket akkor is, ha hibásan írjuk az idegen nevet
(ami számtalanszor megesik rajtunk, ha nem tudjuk jól írni a
nyelvet) és akkor is, ha hibásan ejtjük ki (ami még
számtalanabbszor megtörténik). Az angol, a francia leírja a
nevünket ahogy kapja, de álmában sem jut eszébe másképen olvasni,
mint a saját írásjegyeinek értéke szerint. Deák az angolnak Dík
vagy Diék, Hegedüs a franciáknak Ézsdusz, Jókai pedig Zsoké. Én
egyszer Párisban Munkácsynál ebédeltem egy érdekes társaságban,
ahol én voltam az egyetlen ember, aki Munkácsyt Munkácsinak
mondottam, de én is csak a második-harmadik fogásig. Ott a mi
csodálatos szép és nagy festőművészünk mindenki számára csak
<i>Mönkakszi</i> volt. Ott is elgondoltam, ha Párisban Munkácsy
magát <i>Mouncatchy</i>-nak írta volna, mindenki tudta volna, minek
hívják a tüneményes magyart. Igy ha mi beszélünk róla, akkor a
francia nem ismer rá, ha a francia beszél róla, akkor mi nem
sejtjük, hogy kiről van a szó.</p>
<p>Van ennek a kérdésnek még sok ágaboga, mert ez a nemzeti önérzet
kérdése is, a magunk magyar nyelve szuverenitása kérdése (vagy jobb
ha souveraine-itást írok?), kérdése annak, hogy ránk nézve a mi
nyelvünk, a mi helyesírásunk, a mi kiejtésünk, a mi közönségünk
legyen a döntő, a mindenek felett való; kérdése annak, hogy az még
nem műveltség, ha valahogy tökéletlenül tudunk egy-két nyelvet, de
a műveltség első föltétele, <span class="pagenum"><a name="Page_5"
id="Page_5">-5-</a></span> hogy a magunkét jól tudjuk, babonásan
szeressük, törvényeit tartsuk mindenben, a legparányibb dologban is
és jogait védelmezzük.</p>
<p>Természetesen, itt nem tudományos munkákról van a szó, hanem a
nagy olvasóközönség számára készült könyvekről. A tudományos
könyvek tudós olvasók számára vannak írva s azoknak, sajnos,
nemcsak az idegen helyesírását nem tudjuk olvasni, hanem gyakran a
magyar mondataikat sem értjük meg.</p>
<p>Ennyit kívántam elmondani erről a kérdésről itt. Ha, amit
mondottam, nem elég <i>oknak</i> azok előtt, akik tán egy-két
idegen nyelvet tudnak s nehézség nélkül olvasnak azon idegen
neveket: elég tán mentségnek, jóakaratom és szándékom
megismerésének.</p>
<p>Budapesten, 1921 februárius havában.</p>
<p class="right"><span class="smcap">Rákosi Jenő</span>.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
"Page_6">-6-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br />
-7-</a></span></p>
<h2>I. KÖTET.<br />
Hakkelberry Finn kalandjai.</h2>
<h3>I. FEJEZET.</h3>
<p>Rólam ugyan nem tud senki semmit, ha csak nem olvasta a könyvet,
melynek a neve <i>Tom Szójjer kalandjai;</i> de sebaj. Azt a
könyvet Mark Tvén úr csinálta és úgy egészben igazat beszélt benne.
Voltak dolgok, ahol tódított az öreg, de nagyjában igazat beszélt.
Nem nagy dolog. Én nem tudok embert, aki egyszer-másszor ne
hazudnék, ha csak nem Polly nénit vagy az özvegyasszonyt, vagy
Maryt. Polly néniről – a Tom Szójjer nénijéről, – Mariról és özvegy
Duglasznéről minden el van mondva abban a könyvben, amely javarészt
böcsületes könyv; némi tódításokkal, amint már mondtam.</p>
<p>Ami körül ez a könyv forog, ennyi: Tom és én megtaláltuk a
pénzt, amit a rablók elrejtettek a barlangban és ettől gazdag
emberek lettünk. Fejenként hatezer dollárt kaptunk, parázs aranyat.
Rettenetes nagy látványosság volt az úgy egy halomban. Hát Daccsev
bíró fogta és kiadta interesre és kaptunk róla fejenként napjára
egy dollárt, – a mi több, mint amennyivel az ember tudná mit
csináljon. Özvegy Duglaszné pedig magához vett fiaként és azt
mondta, meg akar civellizálni. De keserves volt nála az életem
végig, mert hogy rém rendes és tisztességes volt az özvegyasszony
minden dolgában. Igy aztán, mikor nem bírtam tovább, odébb álltam.
Vissza-belebujtam régi rongyaimba és turisüvegembe és szabad voltam
és jó volt. De Tom Szójjer fölhajkurászott és azt mondta,
rablóbandát akar alakítani és engem is bevenne, ha visszamennék az
özvegyasszonyhoz és rendes ember lennék. Igy hát visszamentem.
<span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
"Page_8">-8-</a></span></p>
<p>Az özvegyasszony sírva fogadott és szegény eltévedt báránynak
mondott, és mondott még egyéb neveket is rám, de nem rossz
szándékkal tette. Megint visszagyömöszölt abba az új ruhába, én meg
mit tehettem egyebet, ügyekeztem, ügyekeztem, de nagyon
elkámpicsorodtam. Mert hát csak elülről kezdtük megint. Az
özvegyasszony meghúzta a csöngettyűt ebédre, és akkor pontosan
ebédelni kellett. Ha asztalhoz ültünk, nem lehetett egyenesen
hozzáfogni az ebédhez, de várni kellett, hogy az özvegyasszony
mindenik tálba beledugja fejét és pöröljön valamit az ételre, pedig
igazában semmi hiba se volt bennök. Azaz, hogy semmi egyéb, mint
hogy minden dolgot külön főztek meg. Afféle csapszékben, meg
lacikonyhában máskép megy a dolog. Ott összekeverik a holmit,
valami lével leöntik, aztán megvan.</p>
<p>Vacsora után előszedte a könyvét és beszélt Mózesről meg a
gyékénykosárról, én meg nagy buzgón utána, hogy mindent kitudjak
róla. De egyszer csak kiszalasztotta, hogy Mózes már jó nagy ideje,
hogy meghalt. Ezután aztán már nem is törődtem vele. Mert én ugyan
hótt emberekre nem adok semmit.</p>
<p>Nem sokára aztán szerettem volna pipálni és megkértem az
özvegyasszonyt, hogy engedje meg. Ő nem. Azt mondta, ronda szokás
az és nem is tiszta mesterség és hogy azon legyek, hogy ne tegyem
többé. Hát ilyen némely ember. Kapva-kapnak olyan dolgon, amihez
nem is konyítanak. Agyonsanyargatta magát Mózessel, aki se atyjafia
nem volt, se akárkinek hasznára nem lehetett, mert hiszen tetszik
tudni, halott ember volt; de rém hibásnak mond engem, amért olyat
teszek, amiben bizony van valami jó. Ő maga meg tubákol is, ami
természetesen rendben való, mert hogy ő cselekszi.</p>
<p>Huga, Vatszon kisasszony, egy tűrhetően nyurga ókulás vén leány,
nemrég jött oda hozzá lakni, és most rám vetette magát egy abécés
könyvvel. Vagy egy óráig ült rajtam meglehetős keményen, s akkor az
özvegyasszony szavára enyhébb lett. De nekem már elég volt. Egy
órán át rém unalmas lett a dolog, s én ide-oda izegtem-mozogtam.
Azt mondja Vatszon kisasszony: »Ne tedd oda fel a lábadat,
Hakkelberry« és »ne görbülj hétrét, ülj egyenesen, Hakkelberry«;
majd meg mindjárt rá: »Ne ásitozzál, ne nyújtózkodjál úgy,
Hakkelberry s mért nem próbálod meg jól viselni magadat?« Aztán
beszélt mindenfélét a kárhozottak helyéről, és én azt mondtam, bár
<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span>
inkább ott volnék. Erre dühös lett, pedig én nem gondoltam semmi
rosszat. Csak épen szerettem volna máshova menni; valami változást
szerettem volna, de nem volt abban semmi különös. Ő azt mondta,
istentelenség ilyet mondani. Azt mondta, ő a világ minden kincseért
se mondana ilyet; hogy ő úgy óhajt élni, hogy az idvezültek helyére
jusson. No, én ugyan semmi hasznát se láttam annak, hogy olyan
helyre menjek, a hova ő mén, hát mondok magamban, nem is igen fogok
ráiparkodni. De megmondani nem mondtam meg, mert mondok, csak bajt
csinálok vele és semmi jót. Ő azonban nekilendült és mindent
elmondott az idvezültek helyéről. Azt mondta, hogy az embernek
egyéb dolga se lesz, mint naphosszat ide-oda járkálni, hárfával a
kezében és énekelni hozzá örökkön örökké. Hát bizony ez se nagyon
akarózott nekem. De ezt se mondtam meg. Kérdeztem tőle, mit gondol,
oda jut-e Tom Szójjer, és ő azt mondta, bizony jó darabig aligha.
Ennek örültem, mert úgy szeretném, hogy együtt legyünk, ő meg
én.</p>
<p>De Vatszon kisasszony nem tágított tőlem s a dolog nagyon
fárasztó és unalmas kezdett lenni. Nemsokára behívták a
szerecsenyeket is és imádkoztak és aztán mindenki lefeküdt. Én
fölmentem a szobámba egy szál gyertyával, melyet az asztalra
tettem. Aztán székbe ültem az ablak mellett és próbáltam valami
kedves dologra gondolni, de hasztalan volt. Olyan elhagyottnak
éreztem magamat, szinte azt kívántam, bár meghalnék. A csillagok
csillogtak s az erdőben gyászosan suttogtak a levelek; és hallottam
egy baglyot, jól a távolban, amint kuvikolt valakinek, aki meghalt,
és egy kutyát tutulni egy haldoklónak; és a szél mintha nekem
próbált volna valamiről suttogni, de nem tudtam megérteni, hogy
miről és végigborzongatta a hátamat. Aztán távol az erdőben
hallottam azt a bizonyos hangot, ami kísértettől ered, amikor
valamit meg akar mondani, ami a lelkét nyomja, de nem tudja magát
megértetni, és ettől nincsen nyugodalma a sírjában és így kell
kóborolnia gyötrődve minden éjtszaka. Olyan bátortalan lettem s úgy
elkezdtem félni, hogy szerettem volna, ha valami társam lenne.
Csakhamar egy pók mászott a vállamra és én elfricskáztam és ő bele
a gyertyába; s mielőtt én meg is tudtam volna mozdulni,
összepörkölődött. Nem köllött még mástól megkérdeznem, úgyis
tudtam, hogy ez rossz jel volt és bajt hoz reám, úgy hogy szörnyen
megijedtem, majd kirázott a hideg. Fölugrottam <span class=
"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> s hármat
fordultam a szobámban s mindannyiszor keresztet vetettem magamra,
aztán egy szál cérnával csimbókba kötöttem a hajamat, hogy távol
tartsam magamtól a boszorkányokat. De nem bíztam magamba semmit.
Akkor van az ember így, ha elveszt egy patkót, amit talált,
ahelyett, hogy fölszegezné a kapufélfára: de még senkitől se
hallottam azt sem, hogy az ember elhárít magáról valami bajt azzal,
hogy megöl egy pókot.</p>
<p>Megint leültem, reszketve minden tagomban, s elővettem a
pipámat, hogy rágyújtsak, mert hogy az egész ház olyan csöndes volt
most akár a halál s így az özvegyasszony nem fogja megtudni.
Nagysokára aztán hallom távolról a toronyórát a városban –
ging-gang-gang – üti a tizenkettőt, és aztán megint csendes minden,
csendesebb mint előbb volt. Csakhamar hallok egy ágat csapódni;
lenn, a sötétségben, a fák körül valami mozgott. Én ülök csendesen
s figyelek. Nyomban hallom oda lenn tisztán, hogy »<i>miau,
miau!</i>« Ez jó, s én is: <i>miau, miau!</i> olyan lágyan, ahogy
csak lehet és elfujom a gyertyát s kimászom az ablakon az
eresztetőre. Aztán leereszkedem a földre s bemászok a fák közé és
rittig úgy volt, ott várt reám Tom Szójjer.</p>
<h3>II. FEJEZET.</h3>
<p>Lábujjhegyen mentünk végig a fák közt húzódó gyalogúton az
özvegyasszony kertje vége felé, lehajolva, hogy az ágak ne
horzsolják a fejünket. Mikor a konyha mellett elmentünk,
megbotlottam egy gyökérben, ami zajjal járt. Lehasaltunk és
csöndesen feküdtünk. Vatszon kisasszony ormótlan Dzsim nevű
szerecsenje a konyhaajtóban ült, tisztán láttuk őt, mert a háta
mögött világosság volt. Felkelt s néhány percig kinyújtott nyakkal
hallgatózott. Aztán azt mondja:</p>
<p>– Ki a’?</p>
<p>Még egy kicsit figyelt, aztán lábujjhegyen lejött és ippeg
kettőnk közt megáll. Szinte megérinthettük volna. Hát mintha percek
és percek teltek volna el minden hang nélkül, s mi szinte szorosan
egymás mellett. Egy helyen a bokám viszketni kezdett; de nem mertem
megvakarni; aztán elkezdett a fülem viszketni, aztán megint a
hátam, ippeg a két vállam között. Úgy éreztem, mindjárt belehalok,
ha meg nem vakarhatom. Hát igaz, eztet én sokszor észrevettem már.
Ha úri nép közt <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
"Page_11">-11-</a></span> van az ember, vagy temetésen, vagy el
akarsz aludni, de nem vagy álmos, – és akármint, akárhol vagy, ahol
nem való, hogy vakarózzál, hát nem elkezd viszketni fölfelé vagy
ezer helyén a tested? De hamarosan aszondja Dzsim:</p>
<p>– Beszélni, ki vagy? Hun vagy? Kutyád meg a macskát, ha nem
hallotta valami. No, hát tudok már micsinász. Leülsz ide, míg
megesent nem hallik.</p>
<p>Igy aztán lekuporodott a földre köztem és Tom között. Hátát
nekitámasztotta a fának, két lábát kinyújtotta úgy, hogy az
egyikkel majd hogy el nem érte az enyémet. Most az orrom kezdett
viszketni. Úgy viszketett, hogy már könnybe lábbadt a szemem. De
nem mertem megvakarni. Aztán elkezdett belül viszketni. Most már
ott viszketett, amin ültem. Nem tudtam, hogy a manóba tudjak
csöndesen megülni. Ez a nyomorúság eltartott így vagy hat-hét
percig, de persze, sokkal többnek tetszett ennél. Tizenegy
különböző helyen viszketett már a testem. Gondoltam, már egy
minutánál tovább nem győzöm, de összeszorítottam a fogamat és
mondok, megpróbálom. Épen akkor Dzsim erősen kezdett lélekzeni,
aztán elkezdett hortyogni – és ekkor már semmi bajomat sem
éreztem.</p>
<p>Tom jelt adott, – valami kis hangfélét a szájával és mi
négykézláb mászva elmentünk. Mikor egy tíz lábnyira távol voltunk,
Tom a fülembe súgott, hogy ő szeretné mulatságból Dzsimet a fához
kötözni; de én azt mondtam ne; fölébredhetne, zavart csinálna és
kitudódhatnék, hogy nem vagyok a házban. Erre Tom azt mondja, hogy
nem hozott elég gyertyát és hogy visszalopózik a konyhába és
szerez. Ezt se akartam. Mondok Dzsim felébred és ránk jön. De Tom
meg akarta reszkérozni; így hát visszalopóztunk és elhoztunk három
szál gyertyát, és Tom tíz centet hagyott az asztalon a gyertya
árába. Ahogy kijöttünk, én már majd ónossá lettem, hogy távozzunk;
de Tommal nem lehetett bírni, neki muszáj volt négykézláb
visszamenni Dzsimhez, hogy valamikép csúffá tegye. Én vártam s úgy
tetszett, jó időig, minden olyan csöndesnek és elhagyottnak
látszott.</p>
<p>Alighogy Tom visszajött, átvágtunk a gyalogúton a kerítés
mellett végig s csakhamar fölkapaszkodtunk a meredek domb tetejére
a ház túlsó oldalán. Tom azt mondja, levette Dzsim kalapját s a
feje fölé akasztotta egy ágra. Dzsim mozdult egyet, de nem ébredt
fel. Utóbb Dzsim azt mesélte, hogy boszorkányok <span class=
"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span>
megbabonázták, megigézték, megnyergelték és belovagolták vele az
országot, aztán megint odaültették a fa alá s feje fölé akasztották
a kalapját, hogy ebből láthassa, kik csinálták vele a dolgot. S
mikor másodszor beszélte el, már azt mondta, lenn voltak rajta
Nyúorleanszban, s utóbb, ahányszor elmondta, mindig többet mondott,
s hamarosan az lett belőle, hogy végighajszolták a világon, majd
halálra fárasztották s hogy most is túrós a háta a nyeregtől.
Őrülten büszke volt az esetére Dzsim és annyira ment, hogy a többi
szerecsent már kutyába se vette. Jöttek is hozzá a szerecsenek a
hetedik vármegyéből is, hogy hallgassák a történetét és nagyobb
respektusa lett, mint akármely más szerecsennek az országban.
Idegen szerecsenek tátott szájjal bámultak rá, mint egy csodára. A
szerecsenek mindig boszorkányokról beszélgetnek a sötétben a
konyhán a tűzhely körül; de valahányszor valamelyik effélét beszélt
s úgy tett, mintha ő tudna mindent erről a dologról, Dzsim
beleköhentett és aszondja: »Hm, mit tudsz te a boszorkányokról.« Az
ilyen szerecsennek aztán be is fellegzett: kénytelen volt hátrább
ülni egy paddal. Dzsim mindig is a nyakán madzagon hordta az
ötcentes pénzt s azt mondta, maga az ördög adta neki sajátkezűleg
azzal, hogy akárkinek a baját elveheti vele és akkor idézhet vele
maga elé boszorkányt, amikor akar, csak rá kell olvasni valami
szentenciát. De azt soha se mondta meg, hogy mit kell ráolvasni.
Jártak is hozzá a szerecsenek az egész vidékről s mindenüket
odarakták Dzsimnek csak azért, hogy megnézhessék az ötcentest, de
hozzá nem nyúltak volna, mert hiszen az ördög kezenyoma volt rajta.
Dzsim teljesen el is romlott, már mint cselédnek, annyira ki volt
vele, hogy látta az ördögöt és hátaslova volt a
boszorkányoknak.</p>
<p>Hát mikor Tom meg én fölértünk a dombtető élire, lenéztünk a
faluba s láttunk két vagy három pislogó világosságot. Talán beteg
volt ott a háznál. És a csillagok olyan szépen sziporkáztak a
fejünk felett; és lenn a falu mellett volt a folyóvíz, szinte egy
egész mérföldnyi széles és borzasztóan csendes és óriás volt a
dolog. Lementünk a dombról s ott találtuk elrejtőzve a régi erdőben
Dzsó Hápert, Ben Ródzserszt és még két vagy három fiút. Erre
eloldottunk egy lélekvesztőt és leereszkedtünk a folyón vagy
harmadfél mérföldnyire a nagy bevágásba a part dombos oldalán és
kikötöttünk. <span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
"Page_13">-13-</a></span></p>
<p>Ott volt egy jó darab cserjés és Tom mindenkinek az esküjét
vette, hogy nem árulja el a titkot, és mutatott egy lyukat a
dombon, ahol legsűrűbb volt a bokor. Aztán meggyújtottuk a
gyertyákat és bemásztunk négykézláb. Mentünk vagy kétszáz rőfnyire
és ott a barlang kitágult. Tom végigtapogatta a csapásokat és
csakhamar bebujt egy fal alatt, ahol az ember nem is gondolta
volna, hogy lyuk van. Végigmentünk egy keskeny folyosón és valami
szobafélébe értünk, csupa nedves, nyirkos és hideg és ott
megálltunk. Tom aszondja:</p>
<p>– Most hát megalakítsuk a rablóbandát és elnevezzük Tom Szójjer
hadának. Mindenkinek, aki be akar állani, esküt kell tenni és
vérrel köll a nevét leírni.</p>
<p>Mindnyájan vállaltuk. Igy Tom kihúzott a zsebéből egy árkus
papirost, amelyikre ráírta volt az esküvést és felolvasta.
Megesküdött mindenik fiú, hogy kitart a banda mellett és soha sem
árulja el semmiféle titkát. És ha akárki bántaná akármelyik
bandabeli fiút, azt és az egész familiáját tartozik az a fiú
megölni, aki erre kijelölődik, és nem szabad sem ennie, sem innia
addig, amíg meg nem ölte és nem vágott a mellére keresztet, ami a
bandának a jelvénye. És senkinek, aki a bandához nem tartozik, nem
szabad ezt a jelet használnia, és ha használja, arra rá kell írni,
és ha még egyszer használja, azt is meg kell ölni. És ha akárki,
aki a bandához tartozik, elmondja a banda titkait, annak el kell
vágni a nyakát, el köll égetni a testét és a hamvait szélnek kell
ereszteni és a vérrel írt listáról kitörlődik a neve és soha sem
említődik többé, hanem átok alá vettetik és elfelejtetik
mindörökre.</p>
<p>Mind azt mondták, hogy ez aztán igazán egy gyönyörű eskü, és
kérdezték Tomot, hogy a maga fejiből szedte-e. Ő azt mondta, hogy
egyetmást abból, a többit zsivány- és rablótörténetekből, és minden
bandának, amelyet valamire tartottak, megvolt ez az esküje.</p>
<p>Némelyek azt gondolták, jó lenne azoknak a fiúknak, akik
elárulják a titkokat, a familiájukat is megölni. Tom azt mondta,
hogy ez jó dolog és ceruzával beleírta. Ekkor Ben Ródzsersz így
szólt:</p>
<p>– Ehun van Hokk Finn, neki nincsen familiája, – akkor
micsinálunk ű vele?</p>
<p>– Nincsen, – mondja Tom Szójjer – hát nincsen neki apja?
<span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
"Page_14">-14-</a></span></p>
<p>– Apja az vóna, de soha se lehet látni mostanában. Máskor ott
hevert részegen a cserzőben a disznók között rendesen, de tán több
mint esztendeje, hogy már ott se látták.</p>
<p>Erről aztán tanakodtak, s engem már ki is nulláztak volna a
bandából, mert hogy azt mondták, minden fiúnak kell familiájának
vagy valakijének lenni, aki megölődhessék, mert ez külömben nem
volna rendes és igazságos dolog a többiekre nézve. De bizony senki
sem tudott semmit se kisütni, s mind meg voltak akadva s ott ültek
némán. Én már majd elríttam magamat, de egyszerre eszembe jutott
valami és odaajánlottam nekik Vatszon kisasszonyt, azt meg lehetne
ölni. Mind azt mondták:</p>
<p>– Hó, az jó lesz, az jó lesz. Rendben van a dolog. Hokk
beállhat.</p>
<p>Aztán mind megszúrták tűvel az ujjukat, hogy vérrel aláírják az
esküt és én rátettem a keresztvonásomat a papirosra.</p>
<p>– Már most, – aszondja Ben Ródzsersz – mi lesz a banda
dolga?</p>
<p>– Semmi, csakis rablás és gyilkosság, – mondja Tom.</p>
<p>– De hát mit raboljunk? Házbeli holmit, marhát vagy…</p>
<p>– Kuss! Marhát lopni elkötés és betörés, nem rablás, – mondja
Tom Szójjer. – Nem vagyunk mi kapcabetyárok. Abba nincsen virtus.
Mink útonállók vagyunk. Megállítjuk a postakocsikat meg a hintókat
az országúton, arcunkon álorcával, az utasokat megöljük s elszedjük
a pénzüket meg az órájukat.</p>
<p>– Mindig meg kell ölni az utast?</p>
<p>– Persze, hogy meg kell. Az a legjobb. Vannak némely hozzáértők,
akik másképen gondolkoznak, de legtöbben azt tartják, legjobb
megölni. Kivéve némelyeket, akiket idehurcolunk a barlangba és itt
tartjuk, amíg bírságot nem adnak érte.</p>
<p>– Bírság, mi az?</p>
<p>– Nem tudom. De ehez kell magunkat tartanunk. Olvastam
könyvekben, hát így kell csinálnunk.</p>
<p>– De hogy csináljuk így, ha nem tudjuk, hogy micsoda?</p>
<p>– Üsse a kő, ezt kell csinálni. Mondom, hogy ez áll a
könyvekben. Ha mást akartok csinálni, mint amire a könyv tanít,
akkor összezavartok mindent.</p>
<p>– Ezt ugyan könnyű mondani, Tom Szójjer, de hogy a fenébe tudjuk
a fickókat megbírságolni, ha nem tudjuk, mit <span class=
"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> kell velök
csinálni. Ennek szeretnék a végére járni. Azért hát mit gondolsz,
mi lehet az?</p>
<p>– Hát én nem tudom. De ha tán addig itt tartjuk, amíg meg nem
bírságolódnak, az annyit tesz, hogy amíg meg nem halnak.</p>
<p>– Emmár valami. Ez böki. Mért nem mondtad mindjárt ezt? Addig
tartjuk itt, amíg halálra nincsenek bírságolva. De keserves náció
lesz az itt a nyakunkon, mert mindent elesznek előlünk és örökösen
el fognak akarni szökni.</p>
<p>– Bolond beszéd, Ben Ródzsersz. Hogy szökhetnének el, ha ott a
strázsa s akkor lő beléjök, amikor mozdulnak.</p>
<p>– Strázsa. No, az jó. Igy hát valamelyikünk ott ül minden éjjel
és soha a szemét se húnyja le, csak hogy őrizze őket. Ezt ugyan
bolond dolognak nézem. Mért ne fogna az ember mindjárt egy
furkósbotot és lebírságolja vele azon mód, ahogy odajönnek?</p>
<p>– Azért nem, mert nem így van a könyvekben. Azt mondd meg, Ben
Ródzsersz, rendesen akarod-e a betyárságot vagy nem. Elhiheted,
hogy azok, akik a könyveket csinálták, tudják a dolog rendjét. Azt
hiszed, tőled fognak valamit tanulni? Arról ugyan lekéstél. Nem,
tisztelt uram, mink már csak így leszünk s annak rendje módja
szerint végezzük rajtok a bírságot.</p>
<p>– Rendben van. Én ugyan nem bánom, de akárhogy is, bolondság a
dolog. S mondd, az asszonyokat is megöljük?</p>
<p>– Hej, Ben Ródzsersz, ha én olyan tudatlan volnék, mint te, hát
ráhagynám. De nem, soha effélét senki még a könyvekből nem
olvasott. Az asszonyokat elhurcolják a barlangba, ott úgy bánnak
velök, mint a hímes tojással és ők csakhamar belénk szeretnek és
soha se kívánkoznak el onnan többé.</p>
<p>– Ha így van, beleegyezem, de magam nem kérek belőle.
Egyre-kettőre úgy meg lesz zsúfolva a barlangunk asszonyokkal meg
emberekkel, akiket meg kell bírságolni, hogy a rablók számára hely
sem marad benne. De hát csak folytasd, én elmondtam a magamét.</p>
<p>A kis Barnesz Tommy ezalatt elaludt s most, hogy fölkeltették,
nagyon megijedt, elkezdett ordítani, hogy ő hazamegy a nyanyájához
és nem kér többet a zsiványságból.</p>
<p>Ebből aztán nagy mulatságot csináltak a többiek s elnevezték
<span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
"Page_16">-16-</a></span> síróbíró-babának, amitől feldühödött s
azt mondta, megy egyenest haza és elmondja minden titkunkat. De Tom
öt centet adott neki, hogy legyen békén s azt mondta, most menjünk
haza mind, a jövő héten pedig jöjjünk el és raboljunk ki valakit,
egy-két embert pedig öljünk meg.</p>
<p>Ben Ródzsersz erre azt mondta, hogy ő nem sokat járhat ki,
csakis vasárnapokon, hát azt kívánta, hogy kezdjük a dolgot
vasárnap; de a többi fiú mind azt mondta, hogy istentelenség lenne
vasárnap kezdeni, és ez el is döntötte a kérdést. Abban maradtak,
hogy össze fognak jönni s megállapítják a napját legközelebb. Erre
megválasztottuk Tom Szójjert a banda fővezérének, Dzsó Hápert
alvezérnek s haza indultunk.</p>
<p>Már épen hogy pitymallott, mikor fölkapaszkodtam a pitar
tetejére s bemásztam az ablakomon. Új ruhám csupa fadgyu és sár
volt, magam fáradt mint egy kutya.</p>
<h3>III. FEJEZET.</h3>
<p>Nohát másnap szépen megmosta a fejemet Vatszon kisasszony a
ruhámért; de az özvegyasszony nem szidott meg, csak megpucolta a
ruhámat a faggyutól és sártól és olyan szomorúan nézett hozzá, hogy
azt gondoltam magamban, egy ideig jól fogom magam viselni ha lehet.
Aztán Vatszon kisasszony bevitt a benyitóba és imádkozott velem. De
semmi haszna se lett. Azt mondta, imádkozzam minden nap és akkor
beteljesedik akármit is kérek. De az se volt igaz. Egyszer kaptam
horgászóostort, de nem volt rajta horog. Persze, horog nélkül semmi
hasznát se vettem. Én próbáltam imádkozni háromszor-négyszer is
horogért, de valahogy el köllött hibáznom a dolgot. Nemsokára rá
aztán egyszer megkértem Vatszon kisasszonyt, hogy próbálkozzék meg
ő, de ő azt mondta, bolond vagyok. Hogy mért, azt nem mondta meg,
én pedig magamtól nem tudtam rájönni.</p>
<p>Egyszer aztán nekiültem jól benne az erdőben és elgondolkoztam
rajta. Mondok, ha az ember mindent megkaphat, amiért imádkozik,
akkor Dijkon Vinn mért nem kapja meg a pénzit, amit sertéseken
vesztett? És mért nem kapja vissza az özvegy az ezüsttubákos
pikszisét, amit elloptak tőle? Akkor Vatszon kisasszony mért nem
hízik meg? Nem, mondok, nincs ebben semmi. Elmentem az özvegyhez és
elmondtam a <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
"Page_17">-17-</a></span> dolgot neki, és ő azt mondta, hogy amit
az ember imádságért kap, az <i>lelki ajándék</i>. Ez ugyan nekem új
kapu volt, de ű megmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy másokon köll
segítenem, hogy mindent meg kell tennem másokért és minden időben
csak velük kell törődnöm és soha se magamra gondolnom. Ebbe aztán
én olybá vettem a dolgot, Vatszon kisasszony is beleszámítódnék.
Kimentem az erdőbe s jól megforgattam a dolgot elmémben sokáig, de
semmi hasznát sem tudtam kitalálni, csak a másokét, végre
gondoltam, minek törjem érte magamat s annyiban is hagytam.
Egyszer-egyszer az özvegyasszony félreült velem és beszélt az
Isteni Gondviselésről, de úgy, hogy az embernek a nyála folyt tőle;
de már tán másnap Vatszon kisasszony fogott el és újra lecsepült
mindent. Mondok, látom már, hogy kétféle Gondviselés van a világon
és egy szegény gyerek elég tisztességesen járna az özvegyasszony
Gondviselésével, de már a Vatszon kisasszonyéval végképen pórul
járna. Meg is gondoltam s rászántam magam, hogy én az
özvegyasszonyéval tartok, ha köllök neki, ámbár, hogy el nem tudtam
képzelni, mikép csinálná ezentúl jobban mint eddig csinálta velem,
tekintve, hogy olyan tudatlan, elesett és ordináré gyerek
voltam.</p>
<p>Tatát nem látták már több mint egy éve és ez jó volt nekem, mert
magam se kívántam látni. Ha józan volt és elcsíphetett, rendesen el
szokott agyabugyálni, ámbárhogy én lehetőleg mindig az erdőn
tanyáztam, amikor ő itthon járt. Ebben az időtájban volt, hogy a
vízbe fulva találták, mintegy tizenkét mérföldnyire a várostól
fölfele, azt beszélték. Mindenkép azt mondták, hogy ő lett volna.
Azt mondták, hogy épen az ő nagysága volt a vízbefult emberé,
rongyos volt és szokatlanul hosszú volt a haja, ami mind ráillett
tatára; de semmire se mentek az arcával, mert hogy már olyan sokáig
volt a víz alatt, hogy már szinte nem is volt emberi arca. Azt
mondták, hogy hanyatt úszott le a vízen. Kifogták s eltemették a
parton. De nem sokáig tartott az örömem, mert egyszer csak eszembe
jutott valami. Biztosan tudtam, hogy a vízbefult ember nem hanyatt
úszik a vízben, hanem arccal lefelé. Ebből tudtam, hogy nem tata
volt, hanem egy férfinak öltözött asszony. Erre megint
elszontyolodtam. Mondok, az öreg egyszer csak itthon terem újra,
amit bizony sehogy se kívántam.</p>
<p>Játszottunk azután egyszer-másszor még zsiványosdit vagy egy
hónapon át és én akkor abbahagytam. A többi fiú is abbahagyta.
<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
"Page_18">-18-</a></span> Kirabolni nem raboltunk ki senkit, meg
sem öltünk senkit, de úgy tettünk mintha tettük volna.
Ki-kicsaptunk az erdőből és nekimentünk disznóhajcsároknak, meg
asszonyoknak, kik zöldséget vittek a piacra, de soha senkit be nem
raktároztunk a barlangba. Tom Szójjer a disznókat ércnek mondta, a
sárgarépát és egyéb holmit ékszernek, s mikor visszatértünk a
barlangba, ott eldicsekedtünk vele egymásnak, hogy mit végeztünk,
hány embert öltünk meg és jegyeztünk meg kereszttel. De én ennek
semmi hasznát nem tudtam belátni. Egyszer leküldött Tom Szójjer egy
fiút, hogy fusson körül egy égő bottal, amit ő <i>véres kardnak</i>
nevezett (ez volt a jele annak, hogy a bandának gyülekeznie kell) s
azt mondta, titkon hireket kapott a kémeitől arról, hogy másnap egy
egész csapat spanyol kereskedő és Mooric, mind rémgazdagok,
Kévhollóban fognak táborozni kétszáz elefánttal és hatszáz tevével
és ezernél több öszvérrel, minden állat tele rakva gyémánttal, és
nem őrzi őket senki, csak vagy száz strázsakatona és így mi, amint
mondta, lesbe állhatunk, leöldöshetjük az egész frekvenciát és
bezsebelünk mindent. Azt mondta, tartsunk készen puskát, kardot. Ő
ugyan egy sárgarépás kocsit se támadott meg anélkül, hogy a kardot,
puskát ki ne pucováltatta volna, pedig csak léc meg söprűnyél volt
mind és azt ugyan pucoválhattad, amíg bele nem szakadtál, attól
ugyan egy fityinggel se lett jobb, mint azelőtt volt. Én ugyan nem
hittem, hogy meg tudjuk lékelni a spanyolok és Mooricok ilyen
hadát, de roppant szerettem volna elefántot meg tevét látni, hát én
ott is voltam másnap, szombaton a lesben. És amikor elhangzott a
jelszó, hát ki az erdőből, le a domb oldalán. De biz ott a
spanyoloknak, meg Mooricoknak híre se volt, se elefántnak meg
tevének. Iskolásgyerekek tartottak majálist, az is mind az apraja.
Rájok rontottunk és nekikergettük őket a dombnak, találni azonban
nem találtunk egyebet apró pogácsánál meg lekvárnál, de Ben
Ródzsersz elcsípett egy rongybabát, Dzsó Háper pedig egy
énekeskönyvet meg egy irkát. De aztán ránk jöttek a tanítók, mi meg
eldobáltuk a holmit és elinaltunk. Gyémántot se láttam, s meg is
mondtam Tom Szójjernak. Ő azt felelte, volt ott teméntelen. Azt
mondta, voltak ott Mooricok, meg elefánt meg minden. Hát mondok,
akkor mért nem láttuk mi is? Ő azt mondta, ha nem volnék olyan
tudatlan, hanem olvastam volna a könyvet, melynek címe Don Kihoté,
tudnám s nem kérdezném. <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
"Page_19">-19-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_20"
id="Page_20"><br />
-20-</a></span> Azt mondta, babonaság volt a dologban. Azt mondta,
százával volt ott a katona, meg az elefánt, meg a kincs és így; de
voltak ellenségeink, akiket ő Mágusoknak nevezett, akik
átváltoztatták az egészet egy elemi iskolává, épen csak a mi
truccunkra. Rendben van, mondok, de akkor nekünk meg a Mágusok
ellen kellett volna mennünk. Tom Szójjer azt mondta, hogy bibaszt
vagyok.</p>
<div class="figcenter" style="width: 592px;"><img src=
"images/i001.png" alt="Rájuk rontottunk." title=
"Rájuk rontottunk." />
<p class="caption">Rájuk rontottunk.</p>
</div>
<p>– Hej, azt mondja, egy Mágus meg tud idézni egy sereg tündért,
ezek meg pozdorjává aprítanak, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy
kukk. Olyan nagyok azok, mint egy élő fa és olyan szélesek derékban
mint egy templom.</p>
<p>– Jól van, mondok, tegyük fel, hogy nekünk is lenne néhány
tündérünk: akkor nem bánhatunk el a másik bandával?</p>
<p>– De honnan szereznéd?</p>
<p>– Tudom is én. Honnan szerzik azok?</p>
<p>– Hej, azok megdörzsölnek egy ócska rézlámpát vagy vasgyűrűt és
arra csak úgy rajzik oda a tündér, és csak úgy szakad körülöttük a
villám és a dörgés és támad nyomukban a füst, és amit csak
rendelnek nekik, egy-kettőre megteszik. Azoknak semmi kirántani
fundamentumostól egy becsukott tornyot és ráborítani egy
tanfelügyelőnek vagy akárkinek a kobakjára.</p>
<p>– S ki kényszeríti őket rá, hogy jöjjenek?</p>
<p>– Ki, akárki, ha megdörzsöli a rézlámpást vagy a vasgyűrűt. Az
parancsol azoknak, aki megdörzsöli a lámpát vagy a gyűrűt s meg
kell mindent csinálniok, amit mond nekik. Ha azt mondja, építsenek
föl egy negyvenmérföldes palotát csupa merő drágakőből és töltsék
meg gumibagóval, vagy amit csak kíván az ember és hozzák el neked
feleségül a kínai császár leányát, meg köll tenniök és meg is
teszik mielőtt másnap a nap fölkelne. De értsd meg, még körül is
táncolják a palotát az egész országon végig, ha az ember
kívánja.</p>
<p>– No hát, tökfejű nép is az, úgy nézem én, ha nem tartja meg
magának azt a palotát, ahelyett, hogy így a bolondját járja
körülötte. Dejszen, csak volnék én olyan tündér, előbb látnám én
azt az urat Kukutyinban zabot hegyezni, mintsem hogy abbahagyva a
magam dolgát, ő hozzá siessek egy ócska lámpás vagy egy gyűrű
dörzsölésétől.</p>
<p>– Hogy beszélhetsz már így fiam. Muszáj köllene gyünnöd, ha
dörzsöli, akár tetszik, akár nem. <span class="pagenum"><a name=
"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
<p>– Mit, oszt hogy olyan nagy mint egy élő fa és olyan vastag mint
egy templom? Jól van, hát jönnék; de tudom istenem fára is mászna
tőle, még pedig a legnagyobbra, ami az országban van.</p>
<p>– Csipisz! Nem lehet Hokk Finn teveled okosan beszélni. Nem
értesz te semmihé se. Hígfejű legény vagy te mindenestül.</p>
<p>Két-három napig eltünődtem ezen, s mondok, hadd lám hát, mi van
a dologban. Szereztem egy ócska rézlámpást és egy vasgyűrűt s
kimentem az erdőre s dörzsöltem, dörzsöltem, hogy úgy folyt rólam a
víz, mint az egyszeri cigányról, mondok, majd építtetek egy palotát
s eladom jó pénzért. De semmi látszatja se volt, tündér ugyan nem
jött. Mondok hát, mind az egész izé nem egyéb mint Tom Szójjer
tódítása. Talán ő hitte a Mooricokat, meg az elefántokat, én mást
gondoltam. Egészen olyan volt az, mint az igazi vasárnapi
ismétlőiskola.</p>
<h3>IV. FEJEZET.</h3>
<p>Elmult két-három hónap s benne voltunk a java télben. Majd az
egész időn át iskolába jártam, tudtam sillabizálni, meg olvasni,
már írni is valamelyest; el tudtam mondani az egyszeregyet egészen
addig, hogy hatszor hét harmincöt s azt tartom, ennél többre tán
nem tudnám vinni, ha örökké élnék is. Bizony, a matematika sehogy
se akarózott.</p>
<p>Eleintén útáltam az iskolát, de lassan-lassan odáig vittem, hogy
el tudtam szenvedni. Ha már nagyon belefáradtam, akkor melléje
kerültem s ha másnap becsuktak, az jót tett és helyrehozott megint.
Igy aztán mentül tovább jártam az iskolát, annál könnyebbnek
tetszett. Valahogyan beletörődtem az özvegyasszony szokásaiba is,
nem találtam már olyan göcsörtösnek. Hogy házban laktam, meg ágyban
háltam, az bizony rendszerint kényelmetlen dolog volt, de mielőtt a
hideg idő beállt, ki-ki szoktam osonni s egyszer-másszor az erdőn
is háltam és ott kipihentem a dolgot. Jobb szerettem a régi életet,
de hogy hozzászoktam, jó volt, már mint úgy valamennyire, az új is.
Az özvegyasszony azt mondta, hogy lassan megy, de biztosan és
meglehetősen. Azt mondta, aszondja, hogy nem válok szégyenére.</p>
<p>Egy reggel, fölöstökömkor, véletlenül fölborítottam a
<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
"Page_22">-22-</a></span> sótartót. Én hamarosan odakapok a
kezemmel egy csipetért, hogy átvessem a balvállamon, ami távol
tartja az embertől a szerencsétlenséget. De Vatszon kisasszony
megelőzött s elejbém vágott. »Hordd el a mancsodat, – aszondja –
Hakkelbery, micsoda zsinagógát csinálsz te mindig!« Az
özvegyasszony szólt értem egy jó szót, de tudtam én jól, hogy ez
nem távoztatja el a balszerencsét. Reggeli után elmentem hazulról,
elszontyolodva és megrogyva, s azon tünődtem, hol szakad a nyakamba
a baj és miféle lesz. Van rá mód, hogy az ember elhárítsa magáról a
balsorsot, de ez nem az a mód volt. Igy aztán már nem is próbáltam
egyebet, csak ide-oda lődörögtem elesetten s lestem, hogy mi
lesz.</p>
<p>Lementem a házelőtti kertbe s átmásztam a hágcsón, ahol az
átjáró van a nagy utcai kerítésen. Mintegy ujjnyi hó volt a földön
s abban észrevettem valakinek a lába nyomát. Onnan gyüttek a nyomok
a kőfejtő felől s egy darabig megálltak a hágcsó körül, aztán
tovább mentek a kerítés hosszat. Furcsa, hogy nem gyüttek be, ha
már ott álldogáltak. Nem tudtam mire véljem. Valamiképen nagyon
különös dolog volt. Mondok, hogy utánuk megyek, de előbb
lehajoltam, hogy megnézzem, miféle nyom. Eleintén semmit se vettem
észre, de aztán megláttam valamit. A bal csizma sarkába kereszt
volt formálva vastag szögekből, ami távol tartja a gonoszt.</p>
<p>Abban a minutában kezembe a lábam s vágtatok le a dombról.
Egyszer-egyszer hátranézek, de nem látok senkit. Odaértem Szaccser
bíróékhoz oly gyorsan, ahogy csak lehet.</p>
<p>– Hé fiam, – mondja ő – micsoda lélekszakadva jössz. Talán az
interesedért jöttél?</p>
<p>– Nem, bíró úr, – mondom én. – Jár már valami?</p>
<p>– Jár hát, a félesztendei megjött az éjjel. Több mint százötven
dollár. Egész vagyon egy ilyen fiúnak. Jobb volna rámbíznád, hogy
tőkésíteném a hatezerhez, mert ha fölveszed, el is fogod
költeni.</p>
<p>– Nem, bíró úr, – mondom én – én ugyan el nem költöm. De nekem
egyáltalán nem is köll, sem a hatezer is nem köll. Jobb legyen a
magáé. Szeretném magának adni, a hatezeret is, meg a többit is.</p>
<p>Meglepődve nézett rám. Nem tudta, mit gondoljon. Azt mondja:</p>
<p>– Hogy gondolod ezt fiacskám? <span class="pagenum"><a name=
"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>
<p>– Ne kérdezgessen, – mondom én – kérem, hanem elfogadja vagy
sem?</p>
<p>Ő ezt:</p>
<p>– Meg vagyok zavarodva. Baj van?</p>
<p>– Kérem, – mondom én – fogadja el és ne kérdezzen semmit.</p>
<p>Egy darabig gondolkozott, aztán ezt mondta:</p>
<p>– Hohó, látom már. Te el akarod nekem adni amid van, nem
ideadni. Ez rendén van.</p>
<p>Aztán megírt egy papirost és elolvassa s azt mondja:</p>
<p>– Ime, láthatod, benne van, hogy <i>Tekintettel arra</i>, ami
azt jelenti, hogy megvettem tőled és megfizettem érte. Nesze neked
egy dollár. Most pedig írd alá.</p>
<p>Én meg aláírtam és elmentem.</p>
<p>Vatszon kisasszony szerecsenjének, Dzsimnek volt egy
szőrlabdája, akkora mint az öklöm, amit egy ökör negyedik gyomrából
vettek ki, ezzel szokott ő kuruzsolni. Azt szokta mondani, hogy
valami szellem lakik benne, aki mindent tud. Én hát éjtszaka
elmentem hozzája s azt mondom neki, hogy a tatám megint erre jár,
mert láttam a lába nyomát. Azt szerettem volna tudni, hogy mi
járatban van itt és meddig fog maradni. Dzsim elővette
szőrlabdáját, súgott neki valamit, aztán föltartotta magasra s a
földre ejtette.</p>
<p>Jó laposan esett, csak néhány ujjnyival odébb gurult. Dzsim újra
próbálta, aztán még egyszer, de mindig csak úgy tett a labda. Dzsim
lekecelt és a labdához illesztette a fülét és figyelt. De hasztalan
volt, a labda nem akar megszóllalni azt mondta. Hogy aszondja, néha
megszóllal ingyen is. Mondok, van egy öreg hamis huszasom, amit nem
lehetett használni, mert a réz egy kicsit keresztüllátszott az
ezüstözésen, de hogy akkor se fogadnák el, ha nem látszanék
keresztül, mert olyan rücskös és a fogása olyan kulimászos, hogy
erről is megismernék akármikor. (Azt gondoltam magamban, hogy a
dolláromról, amit a bírótól kaptam, nem szólok.) Mondom neki, hogy
ez bizony rossz pénz, de talán a szőrlabda elfogadná, mert hátha
nem tudja a külömbséget. Dzsim megszagolta, beleharapott,
megdörzsölte s azt mondta, majd úgy intézi, hogy a szőrlabda azt
higyje, hogy jó pénz. Azt mondja, hogy aszondja, hogy fölhasít egy
nyers rózsakrumplit és beledugja a huszast és benne hagyja egész
éjjel, és holnapra már nem fog keresztüllátszani <span class=
"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> a réz, sem
a fogása nem lesz már kulimászos, és már akárki elfogadja a
városban is minden minutában, csak rá köll bízni a krumplira.
Persze, én is tudtam, hogy ezt krumplival meg lehet csinálni, de
elfelejtettem.</p>
<p>Dzsim a szőrlabda alá tette a huszast, újra lekecelt és
hallgatózott. Most már aszondja, rendben van a labda. Azt mondja,
szerencsét is mond, ha akarom. Hát csak rajta, mondom én. Igy hát a
szőrlabda beszélt Dzsimnek, Dzsim pedig nekem. Azt mondja:</p>
<p>– Még aszondja az üreg, maga se nem tudik, mit akarik. Máskor
egyszer gondolik, elmenje, máskor egyszer gondolik nem elmenje.
Ukusság meg lesz, ha menik menik, ha nem menik nem menik, hagyni
rá. Kettő ángyel röpködik kürüskürül feje kürül. Egyik fejir finyes
csatfilléres, másik feketesitit. A finyes noszogati jóra, egy
kicsi; de gyün sitit és fölfordulja mindent. Zember nem tudik,
mellik ütet végül elragadik. De nekednek minden rendben. Lesz élete
neked fránya komisz sok, és fránya jó sok is. Egyszer mikor lesz
neked nyavalyás, egyszer mikor lesz neked bajodat, de mindig
elmulatik és lesz megint jó. Kettő kicsi vaszunnép röpködik
kürüskürül neked kürül. Egyik leszik finyes fejír, egyik leszik
sititfekete. Egyik leszik pénzes, egyik leszik kudis. Te elveszik a
kudis előbb, aztán hamar elveszik a pínzes. Aztán vigyázik, a vízre
nem menik, amit lehet elkerülik, mert türvény, türvény és azt
mondi, sors akasztófát szánta nyakadnak.</p>
<p>Mikor pedig meggyújtottam a gyertyámat és fölmentem a szobámba
ez éjjel, hát ott ült a tatám, az ő valóságos testi mivoltában.</p>
<h3>V. FEJEZET.</h3>
<p>Becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam és ott ült. Rendesen
megszoktam tőle ijedni, mert hogy oly rém sokszor elvert. Azt
hittem, most is megijedek, de egy szempillantás alatt láttam, hogy
nem. Vagyis, hogy az első lökésre, úgyszólván, hogy kimaradt
mintegy lélekzetem; de aztán rendben volt minden, láttam, hogy
ennyi ijedség szóra sem érdemes.</p>
<p>Közel ötvenes volt s annyinak is látszott. Haja hosszú, gubancos
és zsíros volt s lelógott, az ember látta rajta, mint
vadszőllőindán keresztülsütni a szemét. Csupa fekete volt,
<span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span> semmit se szürke és olyan volt hosszú
kócos szakálla is. Ahol az arcát látni lehetett, semmi színe sem
volt, fejér volt, nem mint más ember fehérsége, hanem olyan fejér,
hogy majd betege lett az ember, olyan fehér, hogy az embernek
összezsugorodott tőle a húsa, mint a leveli béka alja, mint a hal
béle, oly fejér. A ruhája csupa rongy, mind. Az egyik bokája a
másik lába térdin feküdt s ezen a lábán a csizmája likas vót és két
lábujja kilátszott és aztat egyszer-egyszer megmozgatta. A kalapja
a földön hevert, egy ócska puhakalap, a teteje behorpadva, mint egy
fedő.</p>
<p>Ott álltam s rámeredtem; ő ott ült és rámmeredt, a székét kissé
hanyattbillentve. Letettem a gyertyát. Észrevettem, hogy az ablak
nyitva van, mondok ezen mászott be a pitarereszen át.
Végigvizsgálgatott s egyszerre azt mondja:</p>
<p>– Ropogós fehérnemű, igazán. Még azt hiszed, hogy tán vagy is
valaki, mi?</p>
<p>– Lehet vagyok, lehet nem vagyok, mondom én.</p>
<p>– Ne beszélj velem olyan foghegyről, mondja ő. Mióta oda vagyok,
fenemód rákaptál a cifrálkodásra. Majd lejebb akasztalak egy
szeggel, mire végeztünk. Hallom, hogy ki is neveltek, tudsz írni
meg olvasni. Tán azt hiszed, külömb vagy az apádnál, mert hogy ő
nem tud? No, majd kiverem a fejedből. Ki tanított rá, hogy ilyen
mihaszna firlefancra add magad, mi, ki tanított rá?</p>
<p>– Az özvegyasszony. Ő tanított rá.</p>
<p>– Úgy, az özvegyasszony? Hát az özvegyasszonynak ki mondta, hogy
olyan kemencébe dugja a lapátját, amelyben nincs keresni
valója?</p>
<p>– Senki se mondta neki.</p>
<p>– Nohát, majd én móresre tanítom őt is. Aztán azt mondom, azt az
iskolát elhagyd, érted? Majd adok én nekik odanevelni egy gyereket,
hogy az apjával hepciáskodjék és úgy tegyen, mintha külömb volna
nálánál. Csak kapjalak még egyszer ott az iskola táján, hallod-e!
Az anyád meghalt anélkül, hogy olvasni tudott volna, se írni nem
tudott. Az egész familia meghalt anélkül, hogy tudott volna. Én se
tudok hálistennek. Te meg ehune, de nagyra vagy vele. De hallod-e,
én ezt el nem tűröm, nem az az ember vagyok én! Izé, nó, hallám
csak azt az olvasást.</p>
<p>Elővettem egy könyvet s elkezdtem belőle olvasni valamit
<span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
"Page_26">-26-</a></span> Wassingtonról és a háborúkról. Mikor úgy
egy fél percig olvastam, elkapta a könyvet és a falhoz vágta. Azt
mondja:</p>
<p>– Igaz. Tudsz. Nem igen hittem, mikor mondtad. De ide vigyázz:
ezzel a cifrálkodással alább fogsz hagyni. Nem szeretem a dolgot.
Nyomodban leszek, galambocskám s ha elcsíplek az iskola körül, úgy
helyben hagylak, hogy megemlegeted. Tudnod kéne, hogy első dolog a
szent vallás. Még ilyen fiát se láttam apámnak.</p>
<p>Egy kis sárga és kék képet vett a kezébe: tehenek és egy fiú
voltak rajta s azt mondja:</p>
<p>– Ez meg mi?</p>
<p>– Azért adták, mert jól tudtam a leckémet.</p>
<p>Eltépte és azt mondja:</p>
<p>– Ennél én jobbat adok: attul is kék meg sárga leszel.</p>
<p>Egy pár szempillantásig ott ült mosolyogva és dörmögve, aztán
azt mondja:</p>
<p>– Hát nem vagy te egy szagosillatú ficsúr? Ágya van, meg
ágyneműje, meg tükre, még egy darab szőnyege is a pallón, – az apád
pedig ott hál a cserzőben a disznókkal. Soha sem láttam, valakinek
ilyen fia legyen. De tudom, hogy leszedek rólad egyet-mást ebből a
csingilingiből, mielőtt végeztünk volna egymással. Se vége, se
hossza az úrhatnámságodnak. Azt hallom, gazdag is vagy. Mi?
Mennyiben van ez a dolog?</p>
<p>– Hazudik, aki mondja, annyiban van.</p>
<p>– Lám, lám, nézze meg az ember, hogy beszélsz velem. Én ugyan
sokat elbírok, de a soknál van sokabb, izé, – ne hozz ki a
vénámból. Vagy két napig a városban voltam s ott egyébről se
beszéltek, mint hogy milyen gazdag vagy. Beszélték erre lefelé a
parton is. Hát holnap odadod nekem azt a pénzt. Szükségem van
rá.</p>
<p>– Nincs nekem pénzem.</p>
<p>– Hazudsz. Szaccser bíró vette föl. Téged illet. Nekem meg
szükségem van rá!</p>
<p>– Mondom, hogy nekem nincs. Kérdezd meg Szaccser bíró urat, az
is azt fogja mondani.</p>
<p>– Rendben van. Meg fogom kérdezni, és vallani fog; s ha nem,
tudni fogom, hogy mért. Mondd csak, mennyi van a zsebedben?
Szükségem van rá.</p>
<p>– Csak egy dollárom és az is köll.</p>
<p>– Köll, nem köll, nekem az mindegy. Zargasd ki tüstént.
<span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
"Page_27">-27-</a></span></p>
<p>Elvette, ráharapott, hogy lássa, jó pénz-e, aztán azt mondta,
lemegy egy kis pálinkáért; azt mondta, még nem ivott egész áldott
nap. Mikor már kívül volt a pitar tetején, visszadugta a fejét s
újra szidott, hogy cifrálkodom és hogy nálánál külömb akarok lenni;
s mikor azt hittem, már elment, megint visszajött és bedugta a
fejét s azt mondta, nem hagyja annyiba azt az iskolát és rám fog
lesni és ha ott talál, leüti a derekamat.</p>
<p>Másnap részeg volt s elment Szaccser bíróékhoz s ott kunérozta
őt, hogy adja ki neki a pénzt, de nem ment semmire se, s akkor
fogadkozott, hogy majd elveteti tőle a törvénnyel.</p>
<p>A bíró meg az özvegyasszony törvényre mentek, hogy a törvényszék
vegyen el tőle és egyikük legyen a gyámom; de épen akkor új bíró
jött oda, aki nem ismerte az öreget és azt mondta, hogy a
törvényszéknek nem feladata, hogy a familiákat szétzavarja, ha
máskép is lehet segíteni; hát azt mondta, nem köll a gyereket
elvenni az apjátul. Igy Szaccser bíró és az özvegyasszony
kénytelenek voltak annyiba hagyni a dolgot.</p>
<p>Ez persze tetszett az öregnek, akinek aztán nem is volt nyugta
többé. Azt mondogatta, úgy megrak, hogy egy kék meg fekete fót lesz
az egész testem, ha nem kerítek neki valamelyes pénzt. Én hát
kőcsön kértem Szaccser bírótól három dollárt, tata elvitte és
leitta magát és fujtatva járt-kelt és káromkodott, lármázott és
garázdálkodott. Majd fölverte az egész várost egy cinlábassal, míg
éjfél nem lett. Akkor bekísérték és másnap törvény elé került és
megint becsukták egy hétre. De ő meg volt elégedve, azt mondta,
majd megkeserüli ezt is a fia, akire egyre fújt.</p>
<p>Mikor kiszabadult, az új bíró fejébe vette, hogy új embert
formál belőle. Azért magához vette, felöltöztette tiszta új ruhába
és családi asztalához ültette reggel, este meg délben, s olyan volt
hozzá, ahogy mondani szokták, mint a lágy kenyér. És vacsora után
beszélt a fejének mértékletességről s több eféléről, míg az öreg
ríva nem fakadt s azt mondta, bolond volt teljes életében s
bolondul élt is, de hogy most új életet kezd és senkinek sem lesz
szégyenére, és reméli, hogy ebben a bíró úr megsegíti és nem nézi
le őtet. A bíró azt mondta, szeretné ezekért a szavakért megölelni,
és sírt hozzá, meg a felesége is sírt, tata pedig azt mondta, hogy
őtet mindig félreértették, és a bíró azt mondta, hogy ezt el is
hiszi. Azt mondja aszondja <span class="pagenum"><a name="Page_28"
id="Page_28">-28-</a></span> az öreg, hogy az ilyen elesett
embernek igenis szeretetre van szüksége és a bíró azt mondta rá,
hogy igaz és aztán megint csak sírtak. És mikor lefekvés ideje
volt, az öreg felállt és kinyújtja a kezét és azt mondja:</p>
<p>– Itt a kezem uraim és hölgyeim, tessék megnézni, tessék
megrázni. Ez a kéz bizony disznóláb volt, de már nem az többé;
olyan ember keze már, aki új életet kezd s aki inkább meghal,
mintsem visszaessék. Emlékezzenek meg e szókról s ne felejtsék,
hogy az én szavaim voltak. Tiszta már ez a kéz, bátran
megszoríthatják, ne tessék félni.</p>
<p>Igy aztán kezet fogtak mind sorba, egyik a másik után és sírtak.
A bíró úr felesége meg épenséggel meg is csókolta. Az öreg meg is
jelölte a helyét. A bíró pedig azt mondta, hogy ez a legáldottabb
óra minden órák között, vagy valami effélét. Aztán bedugták az
öreget egy gyönyörű szobába, a szép szobába, és éjtszaka egyszer,
hogy elfogta a nagy szomjúság, bizony kimászott az ámbitus tetején
át, le az oszlopducon s elseftelte új ruháját egy kancsó gugyiért s
megest visszamászott s élte régi világát. Hajnal felé megmegen
kimászott, ivott, mint egy kefekötő és legurult az ámbitus
tetejéről, eltörte két helyen a balkarját és majd megvette az isten
hidege, mikorra valaki napkelte után ráakadt. S mikor aztán
benéztek a szép szobába, bizony vigyázni kellett, hogy hova
lépjenek benne.</p>
<p>A bíró el volt némileg keseredve, azt mondta, tán meglehetne
regulázni az öreget, ha valaki puskát fogna rá, ő más módját nem
tudja.</p>
<h3>VI. FEJEZET.</h3>
<p>Az öreg hamarosan talpán volt megint és elment a törvényszékre,
hogy Szaccser bírót a pénz kiadására bírja, rám is rám jött, amért
nem maradtam ki az iskolából. Vagy egy tucatszor elcsípett és jól
elcsépelt, de én azért csak eljártam iskolába, mert kilestem, vagy
legtöbbször elfutottam előle. Azelőtt nem igen kaptam az iskolán,
de mondok, most csak azért is eljárok. A pör a pénzért lassan ment,
mintha csak sohase akarnák komolyan elindítani, azért minduntalan
kölcsön kellett kérnem két-három dollárt a bírótól, hogy a verést
elkerüljem. Ahányszor pedig adtam neki pénzt, mindannyiszor leitta
magát és ahányszor részeg volt, mindétig fölverte a várost, és
ahányszor <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
"Page_29">-29-</a></span> fölverte a várost, mindannyiszor lakat
alá tették. A dolog tetszett is neki, ez volt a neki való élet.</p>
<p>Az özvegyék körül is mindig ott lődörgött s végre azt mondta
neki az özvegyasszony, ha abba nem hagyja, vele gyűlik meg a baja.
De hát ű már meg volt keveredve. Hogy majd megmutatja ű, hogy ki
apja fia a Hokk Finn. Aztán tavasszal egy napon rámlesett,
elcsípett és a folyón fölvitt egy csónakon vagy három mérföldnyire
s átvágott az illinoiszi partra, ahol erdős volt a part, de ott ház
nem volt semmi, csak egy régi, gerendából rótt kaliba olyan helyen,
ahol a szálfa oly sűrűen állt, hogy aki a helyet nem tudta, az oda
nem talált.</p>
<p>Mindig magával hurcolt az öreg és én nem találtam rá módot, hogy
megszökhessek tőle. Abban a kunyhóban laktunk s ő mindég becsukta
az ajtót s a kulcsát éjtszaka a feje alá dugta. Volt neki puskája,
amit azt tartom, úgy lopott és halásztunk és vadásztunk és ebből
állt az életünk. Minduntalan bezárt a putriba s elment a boltba, a
réttől három mérföldnyire, eladott halat s vadat pálinkáért, amit
hazahozott, itthon leitta magát s engem elagyabugyált. Az
özvegyasszony megtudta, hol vagyok, el is küldött értem egyszer egy
embert, hogy próbáljon elfogni; de tata ráfogta a puskát, úgy űzte
el s aztán nemsokára megszoktam ezt az életet és meg is szerettem,
kivéve az agyabugyálást benne.</p>
<p>Egész áldott nap jóízűn heverészni, pipálni, halászni és se
könyv, se tanulás: e bizony gyöngy kis élet volt. Két hónapnál több
is eltelt így, s a ruhám már csupa rongy volt és piszok és én már
nem értettem, hogy szerethettem az özvegyasszonyéknál lenni, ahol
mindig mosakodni köllött, meg tányérból enni, meg fésülködni, aztán
mindennap rendesen lefeküdni és örökkön-örökké valami könyvvel
vesződni és mindétig hozzá a vén Vatszon kisasszony kunérozása. Már
biz én sehogy se kívánkoztam haza. Abbahagytam volt a káromkodást,
mert az öregasszony nem szerette; most megint rákaptam, mert
tatának semmi szava se volt ellene. Egészben véve gyöngyélet volt
az ott az erdőben.</p>
<p>De lassan-lassan tata nagyon rákapott a mogyorófapálcára s én
már nem győztem a dolgot. Egész testem csupa daganat volt már.
Sokat el is járt hazulról s én rám rámzárta az ajtót. Egyszer
becsukott és oda volt három álló napig. Rémmagányosan éreztem
magamat. Eszembe jutott, hogy tán a vízbe fulladt <span class=
"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> s én most
már soha sem szabadulok ki innen. Megijedtem. Törtem a fejemet,
hogy mi úton-módon tudnék elszabadulni. Sokszor megpróbáltam, hogy
kijussak a kunyhóból, de nem volt rá mód. Az ablak nem volt olyan
tág, hogy egy kutya kimehetett volna rajta. Nem tudtam kimászni a
kéményen, mert szűk volt. Az ajtó erős, vastag tölgyfapallóból
volt. Tata vigyázott rá, hogy ne hagyjon se kést, se egyebet a
kunyhóban, ha nem volt otthon; úgy nézem, felhánytam a tanyát
százszornál többször, jóformán mindig azt csináltam, mert hiszen
egyébbel se tölthettem el az időt. De ezúttal végre mégis találtam
valamit: találtam egy régi rozsdás nyeletlen fűrészt, a koszorúfa
és a tetőrag közé volt téve. Megkentem és munkához láttam. A kunyhó
fenekén, hátul ócska lópokróc volt a gerendához szegezve, mindjárt
az asztal mögött, hogy a szél be ne tudjon fujni a hézagokon s el
ne oltsa a gyertyát. Az asztal alá bujtam, fölemeltem a pokróc alsó
végét s hozzáláttam, hogy kifűrészeljem egy jó részét a vastag
fenékgerendának, akkora részt, hogy ki tudjak rajta bujni. Jó kis
munka volt biz az, de már a vége felé voltam, mikor hallom tata
puskáját szólni az erdőben. Eltakarítottam munkám nyomait,
leeresztettem a pokrócot, eldugtam fűrészemet és csakhamar be a
tata.</p>
<p>Nem volt jó kedvében az öreg, így egészen meg volt a maga
mivoltában. Azt mondta, oda volt a városba és semmi sem mén a maga
rendjén. Az ügyvédje azt mondta, számít rá, hogy megnyeri a pörét
és kikapja a pénzt, ha csak már kitűznék rá egyszer a tárgyalást,
de hát sok módja volt annak, hogy húzzák-halasszák és Szaccser bíró
tudja a dörgést. És azt is mondta, beszélik, hogy más tárgyalás is
lesz, hogy elvegyenek tőle s visszaadjanak az özvegyasszonynak, aki
gyámom lenne és úgy tippelték, ezt a pört meg is nyerik ezúttal.
Ettől jócskán megijedtem, mert sehogy se kívánkoztam már vissza az
özvegyasszonyhoz, hogy megmegen megregulázzanak, meg
civellizáljanak, ahogy mondani szokták. Aztán elkezdett az öreg
káromkodni, szidott mindent és mindenkit, aki csak eszébe jutott,
aztán egy csomóba fogta és úgy szidta őket, hogy bizonyos legyen
benne, hogy egyen se ugrott át és aztán végigpolitérozta őket még
egyszer egy általános káromkodással, belefoglalva jó csomó népet,
akinek a nevét se tudta és mikor rájok került a sor, csak úgy
mondta, hogy a-minek-is-híjják, és vége-hossza nem volt a
szitkozódásnak. <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
"Page_31">-31-</a></span></p>
<p>Szeretné látni, aszondja, hogy az özvegyasszony elvigyen engem.
Azt mondta, vigyázni fog s ha megmerik próbálni rajta ezt a
csúfságot, tud ő innen hat-hét mérföldnyire egy helyet s ott
elraktároz engem s ott vadászhatnak rám, amíg meg nem szakadnak,
még sem találnak meg. Ettű megint egy kicsit furcsán lettem, de
csak egy szempillantásig. Mondok ütheti a nyomomat, amíg arra kerül
a sor.</p>
<p>Az öreg leküldött a csónakhoz a holmiért, amit hozott. Volt ott
egy félmázsa zsák rozsliszt, egy oldal szalonna, lövőszer és négy
pint pálinka, egy ócska könyv, két újságpapiros pakkolásra és
valamelyes kötél. Fölvittem egy terével és vissza lementem és
leültem a csónak orrára pihenni. Elgondolkoztam a dolgon s mondok
elviszem a puskát és egy pár horogkészséget s neki vágok az
erdőségnek, ha majd megszököm. Ugy számítottam, hogy nem maradok
meg egy helyen, hanem trappolok tovább az országon keresztül,
rendesen éjtszaka, vadászok és horgászok, hogy legyen miből élni s
elbujdosom annyira, hogy sem az öreg, sem az özvegyasszony soha
többé rám nem találnak. Mondok elvégzem a fűrészelést és elindulok
még az éjjel, ha tata alaposan leissza magát, amit reméltem, meg is
tesz. Úgy belemelegedtem ebbe a tünődésbe, hogy nem vettem észre,
mily sokáig elmaradok, mire az öreg rám kajabált, hogy elaludtam-e
vagy a vízbe fulladtam.</p>
<p>Fölvittem a holmit mind a kunyhóba és ekkorra besötétedett. Míg
én a vacsorát főztem, az öreg egy párszor jól meghúzta a korsót és
úgy némineműképen kezdett nekimelegedni és megint elkezdte az
öblögetést. Már a városban felöntött volt és egész éjjel az árokban
feküdt s olyan volt, hogy meg lehetett nézni. Az ember Ádám
apánknak nézhette, mert csupa merő sár volt. Ha az ital elkezdett
benne dolgozni, majd mindig a kormányra fordította a rudat. Most is
azt kezdte.</p>
<p>– Ez oszt a kórmány, aszondja. Csak rá köll nézni, hogy az ember
lássa, micsudás. Ahun van mindjárt a törvény lesben, hogy elvegye
az embertül a fiát, a sajátkezű tulajdon fiát, akit annyi gonddal,
bajjal, aggodalommal és költséggel fölnevelt. Mert, amint a szegény
ember végre fölnevelte a fiát, hogy készen van és dologra való és
már tenne is érte valamit, hogy valahára ő is megpihenjen, ahun ni
a törvény, ráteszi a kezét. Ezt nevezik kórmánynak. De ha csak
ennyiben volna! Dehogy! A törvény a hátára veszi azt a vén Szaccser
bírót és <span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
"Page_32">-32-</a></span> a kezére jár, hogy kitudjon engem a
jussomból. Ezt csinálja az emberrel a törvény. Fogja a szegény
embert, akinek van hatezer dollárja, tán több is, és bedugja ilyen
putriba, mint ez és engedi, hogy olyan ruhában járjon, amit a
disznó se venne föl. Erre mondják aztán, hogy kórmány. Hogy jusson
az ember ahhoz, ami az övé ilyen kórmány mellett? Akárhányszor
megszáll már a lélek, hogy itthagyjam ezt az országot mindenestül
örökre. Meg is mondtam már nekik. A vén trotty Szaccsernek a
szemébe vágtam. Akárhányan hallották és megmondhatják, mit mondtam.
Két centért, aszondtam, el tudnám hagyni ezt a rongy országot s még
a tájékára se jönnék többet. Ezzel a szóval mondottam. Nézzék
mondok a kalapomat. Hát ez is kalap? A teteje elválik és a karimája
lesüpped az állam alá, és csak még akkor nem kalap igazán, mert
inkább olyan forma, mintha a fejemet keresztül dugták volna egy
kálhacső könyökén. Csak nézzetek meg, mondok: ilyen kalapban járjak
én, én, leggazdagabb embere ennek a városnak, ha a jussomat el nem
fogják tőlem.</p>
<p>– Héj, difényes egy kórmány ez, beszéli tovább. Ide nézz. Volt
egy szabad szerecseny itt, Ohejjóbeli, egy mulatt, majd olyan
fehér, mint egy fehér ember. Neki volt a legfehérebb inge és a
legfényesebb kalapja és nem volt a városban ember, akinek finomabb
ruhája lett volna, mint neki volt. És volt neki aranyórája,
aranylánca és egy ezüstgombos botja, a legveszekedettebb szürkefejű
vén nábob volt a birodalomban. És mit szólasz hozzá? Azt beszélték
róla, hogy prófesszor volt egy kollégyiomban és beszél mindenféle
nyelven és tud mindent a világon. De még nem ez a legrosszabbja.
Azt mondták, még <i>szavaz</i> is, otthun. No hát, ez kihozott a
sodromból. Mondok, mivé lesz ekképen az ország? Épen választás
napja volt és én is épen azon voltam, hogy szavazni menjek s mentem
is volna, ha tudtam volna, de részeg voltam. De mikor aztán azt
mondták, hogy van egy állam ebben az országban, ahol ennek a
szerecsenynek szabad szavazni, akkor én se hallgattam tovább. Soha,
mondok, ez életben én nem szavazok többé. Ezek voltak a tulajdon
szavaim, hallották ott mind. És ha ott rohad el nekem az ország,
engem nem látnak többet szavazni, amíg élek. És ha láttad volna,
milyen nyugodt volt ez a szerecseny, ki nem tért volna elülem, ha
félre nem lapátolom ütet az utamból. Azt szeretném tudni, mondok a
népeknek, azt szeretném <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
"Page_33">-33-</a></span> tudni, mért nem csípik el és mért nem
árverezik el ezt a szerecsenyt? És mit gondolsz, mit mondtak? Hát
azt mondták, nem lehet eladni, még nincsen hat hónapig az államban,
és hogy ez még nem volt itt annyi ideig! No, ez aztán a
mustradolog! Hát kórmány az, aki nem tud eladni egy szabad
szerecsenyt, amíg nem töltött hat hónapot az államban? Itt van egy
kórmány, aki kórmánynak nevezteti magát, úgy is tesz, mintha
kórmány volna, sőt tartja is magát kórmánynak, aztán ott ül bambán
hat hónapig és nem tud elcsípni egy hencegő, tolvaj, infernális,
fejéringű szabad szerecsenyt, és…</p>
<p>Igy folytatta az öreg és sohase nézte, merre viszik őt öreg
karólábai s egyszerre csak átbukfencezett a besózott sertéshúsos
hordón és jól megzúzta az alsólába szárát s beszédje vége a
legborsosabb fajta volt, nagyobbrészt a szerecsenről meg a
kormányról, de kikapta közbe-közbe a hordó is a magáét.
Körülugrálta a kalibát elsőbb az egyik féllábán, aztán a másikon,
elsőbb az egyik, aztán a másik alsólábszárát tartva, végül ballábán
ugrosva, hirtelen jól oldalba rúgta a hordót, hogy csak úgy
csörömpölt. De nem jól számított, mert ezen a lábán látszott ki a
csizmájából egy pár ujja; erre úgy elkezdett üvölteni, hogy az
ember haja is égnek állt tőle, s a földre vágta magát, ott
hempergett s fogta a lábujját; s ahogy ott káromkodott, az cifrább
volt mindennél, ami eddig telt tőle. Ezt utóbb maga is bevallotta.
Azt mondta, ű hallotta Malackai Sárturt javaidejében, de ű most
ezen is túltett; de én azt tunnám ezzel egy kicsit flancolt az
öreg.</p>
<p>Vacsora után fülönfogta tatus a kancsót és azt mondta, hogy van
benne egy-két kortyra és egy delirium tremensre való pálinka. Ez
volt a szavajárása. Gondoltam magamban, bele nem telik egy óra s
tökrészeg lesz, s én akkor ellopom a kulcsot vagy kifűrészelem
magam. Egyik csak sikerül. Hát ű ivott, ivott, végre odarogyott
hamarosan a ponyvájára. De a szerencse nem kedvezett. Nem volt neki
jó egészséges álma, hanem nyugtalan volt. Nyigett-nyögött és
csapkodott ide meg amoda jó hosszú ideig. Végre én magam álmosodtam
el annyira, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem és mire
észrevettem volna, jóízű álomba merültem és a gyertya égve
maradt.</p>
<p>Nem tudom meddig aludtam, de egyszerre hirtelen rémordítást
hallok és fölébredek. Tatát látom vérbenforgó szemmel ide-oda
ugrándozva és sikoltozva, hogy kígyó, kígyó. Azt <span class=
"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> kiabálta,
hogy a lábára tekerőznek; aztán ugrott egyet és ordított s azt
mondta, megmarták az arcát, de én ugyan nem láttam kígyót sehol. Ő
meg neki és lótott-futott körül a kunyhóban kiabálva: »Vedd le,
vedd le, a kupámba harap.« Soha életemben nem láttam embernek a
szemét ilyen vadul forogni. Csakhamar ki volt merülve s elvágódott
zihálva. Aztán ott hempergett, csodálatos gyorsasággal, ide-oda
rugódozva, ütögetve, kapkodva a levegőbe s ordítva s mondogatva,
hogy megszállták az ördögök. Végre kifáradt s egy darabig csendesen
feküdt nyöszörögve. Aztán még jobban elcsöndesedett és nem volt
tovább egy hangja sem. Hallani lehetett távol az erdőben a
baglyokat meg a farkasokat és iszonyú volt a csendesség. Ű ott
feküdt túloldalt a sarokban. Nemsokára félig fölkelt s figyelt,
fejét féloldalt hajtva. Azt mondja szinte suttogva:</p>
<p>– Csissz-csossz-csissz-csossz: ez a halál. Csissz-csossz,
csissz-csossz – érettem gyünnek. De én nem megyek. Oh, itt vannak!
Ne nyúlj hozzám! Ne! Juj, de hideg a keze! Félre! Hagyj békét! Oh,
ne bánts egy szegény ördögöt.</p>
<p>Erre kezeire állt és négykézláb mászva könyörgött, hogy ne
bántsák és beletekergőzött a takarójába és alája gurult az öreg
fenyőfaasztal alá, egyre rimánkodva. Aztán ríva fakadt. Hallottam a
takaróján keresztül.</p>
<p>Majd ismét kibujt a takarójából és talpra ugrott, dühösen
meregetve a szemét, s amint meglátott, nekem jött. Körülkergetett a
putriban egy bicskával a kezében, hogy én vagyok a halál angyala és
most meg fog ölni, hogy aztán többet ne jöhessek el érte. Én
rimánkodtam, mondogatva, hogy én csak a Hokk vagyok, de ő oly
rémborzasztóan nevetett és bömbölt és káromkodott és csak kergetett
tovább. Egyszer, amint hirtelen fordulok és karja alatt elszököm,
megmarkol és elkap a mándlimnál fogva a két vállam között, s én azt
hittem, most már végem van. De mégis, mint a villámlás, hirtelen
kibujtam a mándlimból és menekültem. Csakhamar teljesen kifáradt és
elvágódott, a hátával neki az ajtónak, s azt mondta, most pihen egy
minutát és csak azután öl meg. A bicskáját maga alá dugta s azt
mondta, most egy kicsit aluszik, erőgyűjtés végett, aztán majd
meglátja, hogy ki kicsoda.</p>
<p>Igy aztán hamar elszundított. Én pedig fogtam az öreg
kecskelábszékét s fölmásztam oly óvatosan, ahogy lehetett,
<span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
"Page_35">-35-</a></span> hogy zajt ne csináljak és levettem a
puskát. Beleeresztettem a puskavesszőt, hogy megnézzem, meg van-e
töltve és aztán keresztbe ráfektettem a répáshordóra, csövével tata
felé s mögéje ültem s vártam, hogy fölébredjen. De hogy mily lassan
és mily némán vonszolta magát az idő előre!</p>
<h3>VII. FEJEZET.</h3>
<p>– Kelj fel, hé, mi dolog ez?</p>
<p>Kinyitom a szemem s körülnézek, hogy kitaláljam, hol vagyok. Már
a nap fölkelt, én mélyen aludtam. Tata fölöttem állt, savanyú,
beteges nézéssel. Azt mondja:</p>
<p>– Mit akarsz azzal a puskával?</p>
<p>Gondoltam semmit se tud arról, hogy mit csinált, hát mondom:</p>
<p>– Valaki próbálkozott az ajtón, arra lestem.</p>
<p>– Mért nem kőtöttél föl?</p>
<p>– Próbáltam, de nem ment; még csak meg se mocant?</p>
<p>– Jól van. Ne járjon a szád, de upre, nézd meg, van-e hal a
horogon reggelire. Egy szempillantás alatt ott leszek én is.</p>
<p>Kinyitotta az ajtót és én el, a part mentén fölfelé.
Észrevettem, hogy a víz fahasábokat s effélét usztat s fakéreggel
van tele. Ebből láttam, hogy a folyó árad. No, mondok, lenne most
jó világ a városban. A júniusi áradás mindig jó szerencsét hozott
nekem. Mert mihelyest megindult az ár, úszott le rajta az ölfa és
elmállott tutajrészek, tucatjával néha a szálfa. Az embernek nem
köllött csak kihalászni s eladhatta a fatelepeken meg a
fűrészmalmoknak.</p>
<p>Mentem a parton fölfelé, félszememmel a tatán, félszememmel
azon, hogy mit hoz az ár. Ni, egyszerre csak egy csónakot látok,
egy gyönyörűség, igazán, mintegy tizenhárom-tizennégy láb hosszú,
úgy úszott kevélyen mint egy kacsa. Én fejjel neki a partról, akár
a béka, ruhástul, mindenestül, egyenesen a csónak irányában. Azt
hittem, lesz benne valaki fekve, mert ezt sokszor megcselekszik,
hogy becsapják az embert, s ha egy lélekvesztőn már-már odaérsz,
akkor föláll és kinevet. De most nem úgy volt. Világos, elhagyott
csónak volt, én hát belemásztam s kihoztam a partra. Gondoltam,
megörül az öreg, ha meglátja, mert megért tíz dollárt. De mikor
partra értem, még tatát nem lehetett látni, s mikor behajtottam a
csónakot <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span> egy kis öbölbe, mely olyan volt, mint egy
kis szakadék, teljesen beborítva vadszőlővel és fűzfával, más
gondolatom támadt. Mondok, elrejtem itt jól s aztán ahelyett, hogy
az erdőbe mennék, majd ha megszököm, inkább leereszkedem a folyón
vagy ötven mérföldnyire és egy helyben fogok tanyázni s nem
kutyagolok gyalog, ami nem könnyű sor.</p>
<p>A hely jó közel volt a kalibánkhoz, és szinte úgy tetszett az
egész idő alatt, hogy hallottam az öreget jönni. De sikerült a
csónakot jól elrejtenem; aztán ki és egy csomó fűzgaly mögül
körülnézek s ott látom az öreget a kunyhónkhoz szolgáló ösvényen,
épen célba véve puskájával egy madarat. Igy hát nem vett észre
semmit.</p>
<p>Amikor odajött, épen hogy kezdtem felszedni a horgot. Egy kicsit
megkárpált, amért olyan késedelmes vagyok, de azt mondtam neki,
beleestem a vízbe, azért tartott olyan sokáig. Tudtam, hogy
észreveszi, hogy csuron víz vagyok, mire kérdezősködni fog.
Leszedtünk öt halat a horgokról és hazamentünk.</p>
<p>Amíg reggeli után lehevertünk, hogy egyet aludjunk, mert mind a
ketten igen el voltunk nyűve, elgondolkoztam azon, hogy ha
valamikép ki tudnám csinálni, hogy tata és az özvegy ne tartsa
érdemesnek utánam jönni, ez biztosabb dolog lenne, mint a jó
szerencsére bízni, hogy jó messzire jussak, mire észreveszik, hogy
elillantottam. Mert tudni való, hogy mindenféle megtörténhetik.
Azonban egy darabig semmi sem jutott eszembe, egyszerre azonban
tata fölébred egy pillanatra, kiiszik egy második csobolyó vizet és
azt mondja:</p>
<p>– Máskor, ha valaki itt kerülgeti a tanyánkat, föl fogsz
kelteni, hallod-e? Az az ember nem jó keresetben volt itt. Én ugyan
lelüttem volna. Hallod-e, máskor fölkőttesz.</p>
<p>Ezzel megint visszaesett és tovább aludt. De amit mondott, az
adta meg nekem az ötletet, amire szükségem volt. Mondok magamban,
most már meg tudom csinálni és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy
utánam jöjjön.</p>
<p>Úgy tizenkét óra körül kimentünk és fölfelé mentünk a parton. A
folyó szép gyorsan áradt és temérdek úszó fát hozott az ár.
Egyszerre csak egy tutaj része úszik felénk, kilenc szálfa
egymáshoz guzsolva. Kimentünk a csónakon és partra vontattuk. Aztán
ebédeltünk. Tatán kívül minden ember egész nap ott őgyelgett volna
lesben, hogy több holmit fogjon ki; <span class="pagenum"><a name=
"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> tata ízlése más volt. Kilenc
szálfa egy időre elég volt neki. Azonnal be a városba s eladni.
Engem hát lezárt, fogta a csónakot s elindult, a tutajt vontatva,
úgy három óra körül. Úgy számítottam, hogy éjjelre nem kerül haza.
Vártam, míg gondoltam, hogy jócskán elindult, aztán gyere ki
fűrészem és neki estem annak a gerendának újra. Mire ő átért a
másik partra, én akkor már a likon mentem ki. Ő meg a tutaj már
csak egy pont volt a messzeségben a vízen.</p>
<p>Fogtam most a zsák rozslisztet s odavittem, ahol a csónakom volt
elbujtatva, félrehajlítottam a szőlőindát és az ágságot s bedobtam.
Ugyanígy az ódalas szalonnával; aztán a pálinkáskorsót; odavittem
ami volt kávé és cukor és mind a lövőszert, a fujtásnak valót; a
csöbröt és a szíjat; a merőkét meg egy cincsészét, öreg fűrészemet,
két pokrócot, a fazekat és a kávésbögrét. Vittem
horgászószerszámot, gyújtót és egyéb holmit, mindent, ami megért
egy centet. Kipusztítottam az egész helyet. Fejsze is köllött
volna, de az nem volt csak egy, amely ott volt a favágítón, de azt
ugyan tudtam, hogy mért hagytam ott. Kihoztam még a puskát és ezzel
megvoltam.</p>
<p>A fődet jól kivásítottam, mert mind a holmit a likon keresztül
huzkodtam ki. Ezt hát kívülről rendbe hoztam amennyire lehetett,
port hintve hegyibe, ami elfödte a lehorzsolt földet és a
fűrészport. Aztán visszaerősítettem a lefűrészelt gerendavéget a
helyére és alája tettem két kődarabot, eggyel meg megtámasztottam,
mert egy kicsit elhajlott és nem feküdt egészen a földön. Ha úgy
négy-öt lábnyira álltál tőle, épenséggel nem látszott meg a
fűrészelés rajta; ez hátul volt a putrin, és nem gondoltam, hogy
valakinek eszébe jusson, hogy itt is körülvizsgálja.</p>
<p>A tér egészen a csónakomig csupa gyöp volt, így nem volt a
járásomnak semmi nyoma rajta. Lementem, hogy körülnézzek. A partról
végigláttam a folyón. Minden rendben volt, fogtam hát a puskát és
fölszaladtam az erdőbe, hogy valami madárfélét lőjjek, amikor
meglátok egy bitang disznót. Erre felé sokszor elvadultak így a
sertések, ha elszabadultak egy-egy majorból. Lelőttem az ipszét s
odacepeltem a tanyára. A fejszével bezúztam az ajtót, de jól össze
is vagdaltam. Bevittem a disznómat s jól hátra huzigáltam, szinte
az asztal mellé s a fejszét belevágtam a torkába s elterítettem a
földön, hadd folyjon a vére, – azt mondom a földön, mert
padlózatlan, lesulykolt <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
"Page_38">-38-</a></span> föld volt biz az. Már most fogtam az
ócska zsákot s megtöltöttem egy csomó kővel – amennyit t. i.
elbírtam – s elindulva a disznótól végighúztam az ajtóig s az
erdőszélen át le a vízig s bedobtam. A zsák elmerült, mélyen le.
Tisztán lehetett látni, hogy valamit végighúztak a földön. Bár ott
lett volna Tom Szójjer, tudom, hogy nagyon tetszett volna neki ez
az én mesterkedésem és belediktálta volna az ő fantasztaságait. Nem
tudok embert, aki az effélében úgy tudta volna adni a bankot, mint
Tom Szójjer.</p>
<p>Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a
fejszét és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba
dobtam. Fogtam aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal
(így nem csöpögött a vére), míg jól alája kerültem a házunknak s
ott beledobtam a folyóba. Most még valami jutott az eszembe.
Lementem a liszteszsákért, ócska fűrészemért a csónakomhoz s
fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol állani szokott, likat
szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se késünk, se vellánk
nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni a főzés
körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig,
keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely
vagy öt mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is,
mikor az ideje volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre
ért az ember, amely mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak
hogy nem szolgált le a folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony
nyomot hagyott az úton egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét
is, hogy úgy lássék, mintha véletlenül esett volna oda. Akkor aztán
bekötöttem a likat a zsákon madzaggal, hogy a liszt ne folyjon
tovább s visszavittem a fűrészemmel együtt a csónakba.</p>
<p>Most már sötétedett; én hát a csónakot kihoztam a folyóra egy
fűzfacsoport alá és vártam a holdvilágra. Kikötöttem egy fűzfához
és egyet falatoztam, majd végignyújtózkodtam a csónakba egyet
pipálni és valami plánumot kipécézni. Követni fogják, mondok
magamban, a zsák nyomát egész a partig és aztán felkutatják értem a
folyót. Aztán meg elmennek a liszt nyomán a tóig és bejárják a
berket, amely kivezet a tóból, hogy nyomába jussanak a
zsiványoknak, akik engemet megöltek és elvitték a holmit. A vízben
nem fognak egyebet keresni, csak a holttestemet. De ebbe hamarosan
belefáradnak és nem <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span> fogják magukat tovább törni érettem.
Ezzel helyben vagyunk. Most már én maradhatok, ahol akarok.
Dzsekszon szigete épen jó lesz nekem. Igen jól ismerem ezt a
szigetet, oda ugyan nem jön senki. Igy én éjtszakának idején bátran
fölevezhetek a városba, körülszaglászhatok s összeszedhetem, amire
szükségem lesz. Dzsekszon szigete épen a nekem való hely.</p>
<p>Jócskán el voltam fáradva, s még észre se vettem magamat,
elaludtam. Mikor fölébredtem, egy pár szempillantásig azt se tudtam
hol vagyok, fölültem, körülnéztem, egy kicsit meg voltam ijedve.
Aztán eszembe jutott minden. A folyó úgy látszott szemben, mintha
mérföldekre terjedne. A hold olyan ragyogó volt, hogy szinte meg
lehetett olvasni a hasábfát, ami a vízen úszott csendesen, feketén,
sok száz ölnyire a parttól. Minden olyan halálos csöndben volt. Az
időnek olyan kései színe, olyan kései szaga volt. Tudom, tudják mit
gondolok, de nincsen rá szóm, akibe beletegyem.</p>
<p>Egyet ásítottam, egyet nyújtózkodtam, s épen el akarom oldani a
kötelet, hogy induljak, amikor valamely hangot hallok a vízen.
Fülelek. Csakhamar kitaláltam, hogy mi lehet. Az a buta rendes hang
volt, amelyet a csöndes éjtszakán lehet hallani az evezőtől, mikor
a vellájában megfordul. Kikukucskáltam a fűzgalyakon át és hát ahun
egy csónak jön a vízen keresztül. Nem láthattam, hányan vannak
benne. Jött, jött, s mikor szemben volt velem, láttam, hogy csak
egy ember ül benne. Mondok, ez a tata is lehet, ámbátor hogy még
nem vártam őtet. A víz sodra levitte alább, mint én voltam, de
csakhamar jő himbálózva fölfelé a síma vízben s oly közel ment el
mellettem, hogy elérhettem volna, ha kinyújtom a puska csövét. A
tata volt, csakugyan. Hozzá, ahogy evezett, józan állapotban.</p>
<p>Már most én se vesztegettem az időmet. Egy pillanat mulva már
siklottam lefelé csöndesen, de gyorsan, a part árnyékában.
Harmadfél mérföldnyire voltam, amikor úgy egynegyed mértföldre
bevágtam a folyó közepe felé, mert közel volt már a komp kikötője s
féltem, hogy onnan valaki meglát. Az úszó fahasábok közé kerültem s
ott lefeküdtem a csónakom fenekére s vitettem magamat. Ott hevertem
s jóízűt pihentem s jóízűt pipáltam, nézegetve az eget, amelyen nem
volt egy szál felhő. Az ég oly feneketlenül mélységesnek látszik,
ha az ember holdvilágnál hanyatt fekszik. Ezt ezelőtt sohase vettem
észre. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
"Page_40">-40-</a></span> És milyen messziről meghall az ember
mindent a vízen ilyen éjtszaka! Hallottam a kompállomáson az
emberek beszédét. Még azt is, amit beszéltek, minden szavukat. Az
egyik azt mondta, most már a hosszú napok és rövid éjjelek felé
közeledünk. »No, ez ugyan, mondja egy másik, nem tartozott a
rövidek közé.« Erre nevettek, aztán még egyszer elmondta s újra
nevettek; aztán fölkeltették egy másik társukat, annak is elmondták
s nevettek, de a társuk nem nevetett; kissé haragosan kifakadt s
azt mondta, hagyjanak neki békét. Az első fickó azt mondta, ő
bizony nem bánná, ha elmondanák akár a mámijának is, aki alatt a
feleségét értette, az se találna benne kivetni valót, de hogy ez
semmi ahhoz képest, amiket ő a maga idejében mondogatott. Hallottam
aztán, hogy egyik azt mondta, hogy mindjárt három óra lesz, és hogy
azt hiszi, a nappal már csak egy hétig lesz hosszabb. Ezután mind
messzibb és messzibb hallott a beszédjük s a szavaikat már nem
tudtam megérteni, csak valami olyan zümmögés volt, közbe egy-egy
nevetés, de már igen messzinek tetszett.</p>
<p>Már most a kompré alatt voltam. Fölálltam s ott volt Dzsekszon
szigete, vagy harmadfél mérföldnyire lefelé s erősen benőve fával,
úgy állt ki a folyó közepéből, mint egy ormótlan, fekete és erős
gőzhajó, de világosság nélkül. Nem lehetett a felső részén semmit
se látni a fatörzsektől, minden víz alatt volt.</p>
<p>Nem sokáig tartott, hogy oda értem. Élesen eleveztem a felső
része mellett s holt vízbe kerülve kikötöttem az illinoiszi partra
néző oldalon. Beeveztem egy mély parti szakadékba, melyet ismertem.
Szét köllött hajtanom a fűzágakat, hogy be tudjak jutni. S mikor
kikötöttem, a csónakot ugyan kívülről meg nem lehetett látni.</p>
<p>Fölkapaszkodtam s kiültem egy fatörzsre a szigeten fejtül s
elnéztem a rém nagy folyón végig és az úszó fahasábokon, föl, a
város felé három mérföldnyire, ahol három vagy négy világosság
pislogott. Egy csoda nagy tutaj jött egy mérföldnyi távolságban
lefelé, közepén lámpással. Néztem, amint kúszik lefelé s mikor
szinte szembe volt azzal a hellyel, ahol álltam, hallom, amint egy
ember mondja: »Fordíjj a farán, hé, hátsólapátos!« Olyan tisztán
hallottam, mintha csak mellettem beszélt volna.</p>
<p>Az ég elkezdett egy kicsit szürkülni. Én hát bementem az erdőbe,
lefeküdtem egyet bóbiskolni, mielőtt reggelihez látnék.
<span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
"Page_41">-41-</a></span></p>
<h3>VIII. FEJEZET.</h3>
<p>A nap olyan magasan járt, mikorra fölébredtem, hogy úgy néztem,
nyolc óra után kell már lenni. Ott feküdtem a fűben, árnyékon s az
eszem a dolgomon járt, s olyan kipihentnek éreztem magam, jól
voltam s meg voltam elégedve. A napot itt-ott egy-egy likon
keresztül lehetett látni, de egészben rengeteg fák voltak
körülöttem és olyan félhomályosság volt alattuk. Voltak tarkafoltos
helyek a földön, ahol a világosság keresztül szűrődött a lombon, s
a foltocskák ide-oda imbolyogtak: lehetett látni, hogy odafönn egy
kis szellő fujdogál. Egy mókuspár ült egy ágon s igen barátságosan
locsogott felém.</p>
<p>Borzasztó jól éreztem magam így lustálkodva, semmi kedvem se
volt fölkelni reggelit főzni. Már megint el is szundítottam, mikor
úgy tetszett, hogy egy nagy durranást hallok. Hamar föl s
félkönyökön hallgatózom. Hamarosan szól is újra, hogy <i>bumm!</i>
Fölugrom, lefutok és a galyak közt kinézek és látok egy hosszú
füstcsóvát a vízen végignyújtózva, mintegy szemben a komprével.
(Ott volt a komp is, tele néppel, lefelé ereszkedve.) Most már
tudtam, miről van szó. Bumm! Látom a fehér füstöt kitódulni a komp
oldalán. Mozsaraztak a vízre, hogy ezzel kiszólítsák holttestemet a
folyó színére.</p>
<p>Jócskán megehültem, de a világért se raktam volna tüzet, nehogy
meglássák a füstjét. Inkább leültem s néztem a mozsár füstjét és
hallgattam a bummozást. A folyó volt azon a tájon egy mérföldnyi
széles s így nyári reggelen mindig gyönyörűség, ha nézi az ember,
így hát elég mulatságom lett volna nézni, hogy keresik földi
maradványaimat, csak lett volna egy falat ennivalóm. Ekkor jutott
eszembe, hogy szoktak eleven kénesőt tenni egész kenyérbe s a vízre
eresztik, mert az ilyen kenyér mindig épen oda úszik és megáll ott,
ahol a vízbe fult ember hullája van. No, mondok, nézzünk oda, hát
ha egy-egy oda talál úszni a közelembe, hadd találjuk meg egymást.
Átmentem a sziget illinoiszi oldalára, mondok, meglátom, milyen a
szerencsém és nem bántam meg. Egy jókora dupla kenyeret látok,
amint arra tart és már majd hogy ki nem halásztam egy hosszú
bottal, de elcsúsztam s a kenyér odébb úszott. Persze, ott voltam,
ahol a víz sodra legközelebb vág neki a partnak, amit igen jól
tudtam. De csakhamar gyün egy másik s ezt elcsíptem. Kivettem
belőle a dugaszt s kiráztam a kis kénesőcsomót és <span class=
"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> belevágtam
a fogamat. Pékkenyér volt, amit a rangos nép eszik, nem komisz
korpás kenyér.</p>
<p>Jó helyet találtam a galyak mögött, leültem egy fatörzsre,
majszoltam a kenyeret és szemmel tartottam a kompot, s nagyon meg
voltam elégedve. De ekkor valami meghökkentett. Azt tunnám, mondok,
a lelkész vagy az özvegyasszony imádkoztak azért, hogy ez a kenyér
rám találjon, most ehen itt van, rám talált. Igy már bizonyos, hogy
van ebben a dologban valami. Úgy értem, hogy van valami benne, ha
olyan valaki imádkozik, mint az özvegyasszony vagy a tiszteletes,
de hogy én ugyan hiába imádkoznám rá és hogy csakis az arravalóknak
engedelmeskedik.</p>
<p>Rágyújtottam a pipámra s jóízűn dohányoztam és vigyáztam tovább.
A komp a víz sodrán ment és én láttam, hogy jól járok s
megláthatom, kik vannak rajta, mert a komp épen azon fog lejönni,
amerre a kenyér jött. Mikor már jócskán leért az én irányomban,
eloltottam a pipám s lementem oda, ahol a kenyeret kihalásztam,
meghúzódtam a parton egy fatörzs mögött egy kis tisztáson. Ahol a
tuskó elágazott, keresztül lehetett kukucskálni.</p>
<p>Lassan-lassan leér a komp és oly közel járt, hogy kivethettek
volna egy deszkát és partra jöhettek volna. Majdnem mindenki ott
volt a hajón: Tata, Szaccser bíró és Besszij Szaccser és Dsó Háper
és Tom Szójjer és öreg nagynénje Polli néni és Szid és Mary és
sokan mások. Mindenki a gyilkosságról beszélt, de a kormányos
közbevágott s aszondja:</p>
<p>– Idenézzenek, itt vág a víz sodra legközelebb a parthoz, lehet,
partra mosódott itt és beleakadt a bokrokba a víz szélin. Remélem,
így van.</p>
<p>De bezzeg én nem reméltem. Mind odatódultak és a korlátnak
dűlve, szinte az orrom alá és hallgattak s minden erejükből
figyeltek. Én nagyszerűen láthattam őket, de ők nem láthattak
engem. Ekkor a kormányos rikkantott:</p>
<p>– Félre, – aszondja – és a mozsár elsült és akkorát szólt
tisztán előttem, hogy majd megsiketültem a bummjától s majd
megvakultam a füstjétől s azt hittem végem van. Ha lett volna magja
az ágyújuknak, azt tartom, hamarosan ráakadtak volna a hullára,
amelyet kerestek. De hála a szösznek, semmi bajom se lett. A komp
tovább úszott s elkerült szemem elül a sziget kikönyöklő része
mögött. Még hallottam egyszer-egyszer a <span class=
"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span>
bummozását, mindig messzibb és messzibbről, egyszer csak, úgy egy
óra mulva, azt sem hallottam többet. A sziget hossza három mérföld
volt. Azt gondoltam, eljutottak az alsó végére s ott abbahagyták a
dolgot. De mégsem úgy volt. Megkerülték a sziget lábát és fölfelé
indultak a csatornán a Misszuri oldalán, most már gőzzel és
közbe-közbe lűttek is egyet-kettőt. Én átmentem erre az oldalra s
még egy darabig figyeltem őket. Mikor fölértek a sziget felső vége
irányában, abbahagyták a lövöldözést, átcsaptak a Misszuri oldalára
és hazamentek a városba.</p>
<p>Most már tudtam, hogy rendben van a dolgom. Engem ugyan már nem
fognak tovább keresni. Kihordtam a cókmókomat a csónakomból és üde
kis tanyát csináltam magamnak a sűrűben. Az ágytakaróimból valami
sátorfélét csináltam és alája raktam a holmimat, hogy az eső hozzá
ne férjen. Fogtam halat s fölnyiszáltam a fűrészemmel és napnyugta
felé tüzet raktam és megvacsoráztam. Azután kiraktam egy pár
horgot, hogy legyen reggelire is halam.</p>
<p>Mikorra beesteledett, ott ültem tanyai tüzecském mellett
füstölve és nagyon jól éreztem magamat; de lassan-lassan sok lett a
magányosság, hát kiültem a partra, hallgattam a habot, mint mossa a
partot, megolvasgattam a csillagokat, az úszó hasábfát s az úszó
tutajokat, aztán lefeküdtem. Nincs ennél jobb időtöltés, ha olyan
magányosan van az ember; nem lehet azt sokáig állni, az ember hamar
megúnja.</p>
<p>Igy volt három nap, három éjjel. Semmi külömbség, mindig csak
ugyanaz a dolog. Másnap aztán nekiálltam átvizitálni a szigetemet.
Ki is voltam vele, hogy az egész az enyim és ösmerni akartam rajta
mindent; de főleg, hogy az időt eltöltsem. Temérdek epret találtam,
mind érett és finom; aztán zöld nyári szőlőt és zöld áfonyát és a
fekete áfonya épen most kezdett megérni. Ez mind nekem érik,
mondok, lassan, lassan.</p>
<p>Addig kódorogtam a sűrű erdőben, míg úgy nem néztem, hogy közel
lehetek a sziget alsó végéhez. Velem volt a puskám, de nem lőttem
semmit. Magamat kíméltem vele. Majd lövök valami vadat, mondok, ha
közel leszek a tanyámhoz. Ekkor volt, hogy véletlen ráléptem egy
rém nagy kígyóra. A kígyó tova siklott a fűben s virág alatt, én
utána, ha le tudnám lőni. Mentem, mentem és egyszerre csak egy
pásztortűz hamujára bukkanok, amely még füstölgött. <span class=
"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p>
<p>A szívem majd kiugrott belőlem. Nem vártam csak annyit se, hogy
még egyszer odanézzek, hanem leeresztettem a puskám kakasát s
vissza lábujjhegyen osonva oly gyorsan, ahogy csak lehetett.
Meg-megálltam egy szempillantásra a sűrűben s hallgatóztam; de a
mellem úgy zihált, hogy egyebet se hallottam, csak azt. Meg-meg egy
darabot odábbinaltam s megint hallgatóztam; és így tovább,
megmegen. Ha egy fatuskót láttam, embernek néztem. Ha ágra léptem s
eltörött, olyat éreztem, mintha valaki kétfelé metszette volna a
lélekzetemet s nekem csak a fele maradt volna, az is a
rövidebbik.</p>
<p>Mikor a tanyámra értem, nem voltam valami lelkes állapotban. Az
állam nagyon alá lógott. De, mondok, itt nincsen mit hévizálni.
Fogtam hát a cókmókomat s mind a csónakba vele, nehogy szem előtt
legyen s eloltottam a tüzet s szétszórtam a hamuját, hogy olyannak
lássék, mintha tavalyi tüzelés lett volna s felkapaszkodtam egy
fára.</p>
<p>Úgy nézem vagy két óráig lehettem a fán; de se nem láttam, se
nem hallottam semmit, csakhogy úgy tetszett, mintha ezerféle dolgot
láttam és hallottam volna. De örökké a fán se maradhatok; hát
lemásztam végre s a sűrűségbe húzódtam és egyre leskelődtem. Enni
nem ettem egyebet, mint bogyót és ami a reggelimből megmaradt.</p>
<p>Időközben beesteledett és jócskán megehültem. Mikor aztán már
teljesen besötétedett, kiosontam s mielőtt a hold fölkelne,
áteveztem az illinoiszi partra, ami egy fertálymérföldre lehet. Ott
az erdőbe húzódtam, vacsorát főztem s olyanformán gondoltam, hogy
itt töltöm el az egész éjjelt, mikor egyszer csak hallom, hogy
<i>trap-trap-trap, trap-trap-trap</i>, s mondok, ezek lovak.
Csakhamar hallok emberi hangot is. Lehordtam mindent oly gyorsan,
ahogy tudtam, a csónakomba, aztán négykézláb másztam az erdőbe,
hogy nem látnék-e valamit. Nem jutottam még messze, mikor hallom
egy ember szavát, s azt mondja:</p>
<p>– Jobb itt táboroznunk, ha jó helyre akadunk; a lovak jóformán
ki vannak állva. Nézzünk csak körül.</p>
<p>Én ugyan nem sokat vártam, hanem illára és frissen tova eveztem.
Kikötöttem a régi helyen, s úgy gondoltam, hogy csónakomban
hálok.</p>
<p>Aludni nem sokat aludtam; nem tudtam a nagy gondolkozástul. S
ahányszor fölébredtem, mindig azt gondoltam, <span class=
"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> valaki
fojtogat. Igy nem sok hasznát vettem az éjtszakai pihenésnek. Végre
is azt mondtam magamban, így mondok nem lehet élni. Inkább
megpróbálom kitudni, ki van velem itt a szigeten. Ki fogom tudni,
ha addig élek is. Ezzel aztán már helyben voltam, több ember voltam
megint.</p>
<p>Megfogtam hát az evezőmet s kisurrantam a part mellől egy-két
lépésnyire, aztán hagytam siklani a csónakot lefelé, árnyékban. A
hold már sütött, s az árnyékon túl szinte nappali világosság volt.
Igy lézengtem tovább körülbelül egy óráig, minden süketen, mint a
kőszikla és mély álomban. Már majdnem a sziget alsó vége irányában
voltam. Könnyű, fodorító, híves szellő támadt, és ez jóformán azt
jelentette, hogy vége az éjtszakának. Fordítottam egy
evezőcsapással a csónakon s orrát a partnak vittem, aztán fogtam a
puskám, kiugrottam s be az erdő szélibe. Ott leültem egy tuskóra s
a galyakon kitekintettem. Látom, hogy a hold elhagyja őrállomását s
a sötétség ráteríti leplét a folyóra. De mindjárt rá meglátok egy
halavány sávot a fatetők fölött és ebből tudtam, hogy virrad.
Fogtam hát a puskám s indultam arra felé, ahol arra a pásztortűzre
bukkantam, meg-megállva, hogy figyeljek. De sehogy se volt
szerencsém. Mintha nem tudnék rátalálni a helyre. Egyszerre csak
tüzet látok megvillanni a fákon keresztül. Arra felé mentem lassan,
óvatosan. Hamarosan közelébe értem annyira, hogy oda láttam, s hát
ott feküdt egy ember a földön. Majd hogy ki nem rázott a hideg. A
feje körül egy lepedőféle volt csavarva s a feje maga szinte
beleért a tűzbe. Én ott ültem egy bokor mögött vagy hat lábnyira
tőle és nem vettem le róla a szememet. Hajnali szürkület kezdett
derengeni. Egyszerre csak egyet rúgott, kinyújtózkodott és ledobta
fejéről a takarót, és Vatszon kisasszony Dzsimje volt. Elhiheti
akárki, hogy megörültem. Mondom neki:</p>
<p>– Hahó, Dzsim és kiugrottam a bokorból.</p>
<p>Dzsim felszökik és riadtan bámul rám. Azután térdre borul,
összeteszi a kezét s azt mondja:</p>
<p>– Ne bántsa! Én soha se nem vétettem kísértetnekeknek. Én
mingyég szerrette hótt zembert és mindent megtette nekiknek. Menyík
bele vissza vízbe bele, oda valósi vagyik és nem bántik zereg
Dzsimt, ki mingyég vóta barátja nekidnek.</p>
<p>Sikerült vele hamarosan megértetnem, hogy nem vagyok halott.
Mindég is szerettem az öreg Dzsimet. Most is nagyon <span class=
"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> megörültem
neki. Mondtam is nem félek attól, hogy ő árulja el az embereknek,
hogy hol vagyok. Igy hadartam neki, de ő csak ült és bámult rám s
nem szólt egy szót se. Végre azt mondom:</p>
<p>– Már fönn jár a nap. Gyerünk fölöstökömözni. Szítsd fel jól a
tüzedet, Dzsim.</p>
<p>– Mi hászon meg van tűznek fűznyi epergye-szedergye? De van
nekidnek puskát, úgy-i? Aval lehet szereznyi más is, mint
epergye-szedergye.</p>
<p>– Eper és szeder? mondom én, hát azon éltél eddig?</p>
<p>– Semmi más se nem volt semmi sem, mondja ő.</p>
<p>– És mióta vagy ezen a szigeten, Dzsim?</p>
<p>– Mikor mellik itszaka tígédet megültek, én akkor ide
gyüvöltem.</p>
<p>– S mind azóta itt vagy?</p>
<p>– Mind azutátun fogva itt vagy.</p>
<p>– És semmi egyéb eledeled ezen a bugyborékon kívül nem volt?</p>
<p>– Se nem sem semmit.</p>
<p>– És még nem haltál éhen, mi?</p>
<p>– Hu, meg tudnák ennyi egy egísz kucsmáros. Meg én. Miutátun uta
vagyolsz te szigeten?</p>
<p>– Az éjjel óta, hogy megöltek.</p>
<p>– No, és mit volt enni? De van nekidnek puska. Hó, puskát van
nekidnek. Sziret van megvan. Te most megölölsz valamit, én meg
megrakok tüzedet nekem.</p>
<p>Hát elmentünk oda, ahol a csónakom volt, s míg ő tüzet rakott
egy füves tisztáson a fák között, én lisztet hoztam és szalonnát,
kávésbögrét és a serpenyőt, cukrot és cinibriket és a szerecsen jól
távol hátra ült, mert azt hitte, mind ez boszorkányság. Fogtam egy
testes halat is, Dzsim letisztogatta a késivel, aztán
megsütötte.</p>
<p>Mikor a früstök elkészült, letelepedtünk a fűbe s azon melegiben
elköltöttük. Dzsim nekifeküdt minden erejével, mert már csakugyan
hóttra éhezett. Mikor már jól bepakkoltunk, lefeküdtünk és
heverésztünk.</p>
<p>Egyszerre csak azt mondja Dzsim:</p>
<p>– Nini Hokk, aszondja, hát a kulibába bele kit megültek, ha nem
tígídet megültek?</p>
<p>Én elmondtam neki az egész históriát s ő azt mondta:
<span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
"Page_47">-47-</a></span> naccerű vóta! Hogy Tom Szójjer se
fundálta volna ki szebben. Azután én kérdeztem:</p>
<p>– Hogy kerülsz te ide, Dzsim, és hogy jutottál a szigetre?</p>
<p>Jócskán zavarba jött az öreg feketeség és egy darabig nem szólt.
Aztán azt mondja:</p>
<p>– Jobb nem szólik szád, nem fájik fejed.</p>
<p>– Mért, Dzsim?</p>
<p>– Vagyon nagy okája! De te nem szólik senkitnek, Hokk, ha én
megmondik?</p>
<p>– Isten akárhová tegyen, Dzsim, ha szólok.</p>
<p>– Jó, én elhiszik. Hokk, én – én – elszükte.</p>
<p>– Dzsim!</p>
<p>– Te nem szólik, azt mondta, úgyi nem szólik, Hokk?</p>
<p>– Mondtam. Azt mondtam nem szólok, hát nem is szólok. Becsület,
becsület: állom, amit mondtam. Az emberek aljas abulócistának
fognak mondani, de nem törődöm vele. Én nem szólok senkinek, sem
magam többé vissza nem megyek közéjök. Igy, most pedig elmondhatsz
mindent.</p>
<p>– Nohát, így vóta. Zeregasszony – a Vatszon kisasszony – mingyég
kunérozta és nagyon gurumba bánta velem, de ürüki mondta nem elagya
engimet Orleánba. De én látta, ott kuncsorogta magát sukat egy
szerecsenykupec és kezdte filnyi nekem lett. Hát zegyik este
zajtóba kuporodikok én és zajtó nem jól be volta csukva és én
hallik mondja zeregkisasszony zezvegyasszonynak, hogy elakarja adni
engimet le Orleánba; nem szívesen adja, de nyulcszáz dollár
kaphatja, ami ottan tenger píz, hogy nem ellenállhatja magát. A
zezvegyasszony mondja neki ne eladja engimet, de nekemnek ölig vuta
ennyit, fogta magát, ugri-illárum, elszaladta magamat.</p>
<p>– Kibújta és a domb ódalán le és gundulta, hogy lopik egy csunak
valahun part mentiben, de ott suk zember járkálta magát, hát én
elbujta bele a mindjárt bedűlik pintércsűrbe bele a parton, hogy
megvárja míg zemberek mind elmenik. Hát ott vúta én zegisz itcaka.
De nípek mindig mászkálták ott kereskerül. Osztengat reggel hat óra
vuta, gyittek-mentek csúnakokok, osztengat nyuc óra vuta, s minden
csúnak ha gyitte, azt beszélik rajta, hogy a tatád tied gyitte
varusba és mondik, hogy tigidet megülték. És ez a csúnak vuta teli
hülgyekek és urakok és mind mente megnízik azt a helyedet.
Egyszer-mikor-máskor kikütik a partra és pihenik, mielőtte
<span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
"Page_48">-48-</a></span> átmenik másik partra, és ott mind
beszélik, hogyan megültek tígidet és így én megtudta mind a megülés
hogyan vuta neked. Aztáng én burzasztón búsulik, Hokk, hogy
meghalálosodtad magadat, de mostang már nem busulik.</p>
<p>– Hát ott vuta én zegisz nap kuckóba. Zéhes vuta, de nem filte,
mert tudta, hogy zeregasszony meg zezvegy menik gyílisre mindjártos
reggeli utána és nem haza gyüvölnek egisz nap, és mindenki tudik,
hogy nekemnek ha pitymallik, menek ki tehenekkel mezőre, és ha
látik, hogy nem látják ingemet otthon, tudik mirt nem látik és csak
sitít este kísőn látik, hogy mért nem látik. A tübbi cseléd is nem
látik, mert az meg menik cincogni, mikor zereg macska kimenik
házából.</p>
<p>– Hát mikur lette sitít, kilupkudta magamat a zországútra víz
mellett és kutyagolta kettő mírföld, ahul már nem vuta házak. Akkor
spekelálta, mit kölletik csinálik. Mondik: ha kutyagolik tuvább is
gyalog, akkor fene kutyák megszagolik a nyomom; ha lopok csúnak,
akkor űk látik, hogy nem látik csúnak és mindjá’ tudik, hol merre
partra gyittem másik oldalon és megtalálik a nyumom. Igy mondik
magam: totaj kölletik nekemnek: annak nem nincsen semmi nyuma
sem.</p>
<p>– Ippeg aztán látok világosságot vízbe, hát belegázolik és egy
hasábfát feje alá veszik és úszok magamnak bele fele vízbe bele és
ott bele kavarodik úszó hasábfák közibe bele, és jól behúzik
magamnak fejecskit és úszik szípecskin, amíg totaj gyüvik
huzzámhoz. Én meg odaúszik totaj farához hozzá és belekapaszkodik.
Felhőcske gyütte és lette szép sitít. Én hát fölmászik és ráhasalik
a pallóra rá. Zemberek mind totaj küzepin voltak lámpás kerül. A
víz áradta ippeg és jó erős sodrája vuta. Igy spekelálta most
magamba: ha reggel nígy óra lesz, én lesz huszonet mírföld folyóban
lefele, akkor bebújok vízbe bele, ippeg ha verradik, és partra
úszik zerdőbe az illinoiszi oldalon.</p>
<p>– De nem vúta szerencsém. Mikor akkor vuta már totaj sziget
felsű vígire, zember gyütte lámpással hátra. Látok semmi hászna, ha
bevárok, hát zsupsz ki tutajból vízbe bele és úszok part felé. Azt
gondolta akárhol is kimászik magamat, de nem volt lehet, part vuta
nagyon meredekes. Aligha csaknem a sziget alsó víge vuta már, ahol
találtam jó helet kimászni. Zerdőbe mentem s gonduta nem tutaj kell
nekemnek tebbet, mer mikor mindig kerül mászkalik tutajos zember
lámpáival. Megvuta <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
"Page_49">-49-</a></span> pipámat, megvuta marik kapaduhanyka,
megvuta gyújtócska süvegembe bele, és nem megvuta vizes, hát így jó
vuta minden.</p>
<p>– Osztán se kenyered, se más ennivalód nem volt az egész idő
alatt, mért nem fogtál mocsári teknősbékát?</p>
<p>– Hogyan megfogtál vúna? Nem lehetik oda sompologta és
megcsípik. Nem lehetik kűvel agyonütik, mikor akkor nappal
megvan.</p>
<p>– Persze. És mindíg az erdőben kellett bujkálnod. Hallottad a
lövéseiket?</p>
<p>– Oh, hallottad ám. Tudtam, tígidet keresik. Láttam akkor, mikor
hajózik erre, kikukucskáltam a bukrokon által keresztűl.</p>
<p>Fiamadarak jöttek s röptükben minden egy-két ölnyire
bukfenceztek. Dzsim azt mondta ez esőt jelent. Azt mondta, esőt
jelent, ha a csirkék csapkodnak ilyen formán, hát azt gondolja
egyre megy, ha madárfiókok teszik. Szerettem volna egy párt elfogni
belőlük, de Dzsim nem engedte. Azt mondta, halált hoz. Beszélte,
hogy az apja egyszer nagy beteg volt és ők megfogtak egy madarat és
az öregapja azt mondta, hogy ettül most már meghal az apja és
rittig meg is halt.</p>
<p>Azt is mondta, hogy nem kell megolvasni a holmit, amit ebédre
megfőz az ember, mert az is szerencsétlenséget hoz. Meg az is, ha
naplemente után kirázod az asztalterítőt. És beszélte, hogy ha egy
embernek van egy méhkasa és ez az ember meghal, akkor erről
értesíteni kell a méheket még napkölte előtt, külömben a méh mind
elbetegesedik, abbahagyja a munkát és elpusztul. Azt mondja Dzsim,
hogy a méh nem csípi meg a hülye embert, de már ezt el nem hittem,
mert sokszor megpróbáltam magamon és nem csíptek meg.</p>
<p>Ezekről a dolgokról hallottam azelőtt is már, de nem
valamennyiről. Dzsim tudott mindenféle jeleket. Azt mondta, tud
jóformán mindent. Mondom neki, hogy úgy tetszik minden jel csak
szerencsétlenségre szól, és kérdeztem, hogy nincsenek-e jelek a
szerencsére is. Ő azt mondja:</p>
<p>– Vágyun, de nem vágyun, és nincsen sem senkinek benne semmi
hászun. Mire jó ha tudik, hogy gyüvi a jó szerencséd? Aztat akarsz,
hogy elkerülid űtet? És azt mondja: Ha szűrös meg van a karod és
melledet, az a jel, hogy leszik te gazdag. Illen jelekben meg van a
hászun, mer azér még messzi a jó, <span class="pagenum"><a name=
"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> de gyűvik. Előbb zember
sokáig talántán vuta kudus és elbátortalanodja és talántán megüli
magadat, ha nem tudik a jeledbül, hogy akkor-mikor-valamikor gazdag
leszik.</p>
<p>– Neked, Dzsim, nem szőrös a karod meg a melled?</p>
<p>– Micsida hászna ezt kérdezik? Nem tudik, hogy szűrös
megvan?</p>
<p>– Hát gazdag is vagy?</p>
<p>– Nem vágyum, de megvutam, akkor mikor rígen. Akkor mikor vuta
nekem tizennígy dollár. Haj, osztengat spékilálta, de
rajtavesztette.</p>
<p>– Miben spekuláltál, Dzsim?</p>
<p>– Hát belefektetisbele.</p>
<p>– Milyen befektetésben?</p>
<p>– Elevenbele no. Barumba, tudik? Tíz dollár vette egy tehenedet.
De én se nem reszkérozza egyet se nem tübbet. Tehin egyszer neki
búsúlta, aztán kampec, megdögletik.</p>
<p>– Igy oda vót a tíz dollárod?</p>
<p>– Óh, nem zegisz. Csak kilencet. Bírit meg hájat eladta öt
dollár tíz cent.</p>
<p>– Vót hát még öt dollár és tíz cented. Spekuláltál tovább
is?</p>
<p>– Hát! Magát ismerek a féllábú fekete, aki zereg Bradiss úré. Ez
csinálta nemzeti bank és azt mondik, aki adja neki bele egy dollár,
kapik minden zesztendiben négy dollár. Hát mind gyitte fekete
szerecseny, de nem sukat vuta nekik pízed. Csak nekemnek vuta
sukat. Én mondik bele ruházkodok nígy dollár, de ha nem kelletik,
magam csinálik nemzeti bankot. Erre féllábú megijedte magát és
mondik, nincs van itt ölig züszlet kettő nemzeti bánkra, és jobb ha
én bedugik mind az üt enyim dollárodat az övé nemzeti bankjába és ű
adja nekemnek évi harmincöt dollárka. Hát úgy is tette. Mundok a
harmincüt dollár aztán másba befektetek és otthagyok a féllábú
bankodat. De vuta egy Bob nevezetű másik fekete, aki fogta vízben
egy laposfenekű csúnak, mit a gazdája neki nem tudott semmit se
rúla. Én pedig megvette tűle és azt mondta, ha kitelik a zeszendű,
legyen övé neki az a harmincöt dollár. De aztat az icaka valaki
ellupta a csunak, és másik nap aztatat a fíllábú fekete azt mondta,
nemzeti bank fuccs. Igy senki nem egyikünk se nem kapta pízit.</p>
<p>– És mit csináltál a tíz centeddel? <span class=
"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>
<p>– Hí, aztat elakarta kűtenyi, de vuta egy álom neked, álum azt
mondta, adjak neki tíz cent egy Bálám nevezetű feketínek. Csak
szeretik neki úgy híni űtet Bálám szamarát, mert tudja, vuta ű
ollan bugafejű konokság. De mundják űtet, hogy van neki szerencséd,
de látom én, hogy nekemnek meg nincsen szerencséd. Azt mundta álum,
hadd Bálám furgatik a tíz cent és csinálik nekem haszun. Hát Bálám
elvitte píz és mikor akkor templumba mente, prégyikálta pásztur,
hogy aki adja szegínsígnek, z’Úrnak adja kücsünbe és kapi vissza
píz százszoros. És Bálám adta píz szegínsígnek oztan neki állta
várnyi mi lesz abbúl belile.</p>
<p>– És mi lett belőle?</p>
<p>– Semmi se nem lett belíle. Suha se nem tudta visszakapom a tíz
centemet, és Bálám is soha se nem tudta visszakapud a pínz-emet.
Soha se nem tebbet adok én kücsünbe píz, csak biztos heleden. Hogy
százszurus tíz centet kapi vissza, mondik a pap. Ha csak én
visszatudik kapod a tíz cent pucéron, azt mundanik sziret, és
örölnék magamat neki.</p>
<p>– Sebaj Dzsim, úgy is előbb-utóbb megint gazdag ember
leszel.</p>
<p>– Az, és én gazdag zember vágyum most, csak nízze meg. Mostand
enyim vágyun maganak és nyúcszáz dollár enyímnek az árát. Zenyin
meg vuna az a pízet, soha nem kellene nekemnek tebbet.</p>
<h3>IX. FEJEZET.</h3>
<p>Szerettem volna kikeresni a sziget közepe táján egy helyet,
melyet láttam, mikor átkutattam a szigetet. Hát elindultunk s hamar
oda is értünk, mert a sziget hossza csak három mérföld volt,
szélessége meg egy fertálymérföld.</p>
<p>Ez a hely egy meglehetősen hosszú domb vagy nyereg volt,
magassága mintegy negyven láb. Jól meg kellett dolgoznunk, mire a
tetejére értünk, a két oldala olyan meredek volt és a bokor olyan
sűrű rajta. Bejártuk és körülmászkáltuk az egészet és találtunk egy
jó tág barlangot a sziklában, szinte a domb csúcsán, az Illinoisz
felé néző részén. A barlang volt akkora, mint két-három szoba
egybeeresztve és Dzsim egészen egyenesen tudott benne állani. De jó
hűvös volt benne. Dzsim amellett volt, hogy a holminkat nyomban
rejtsük oda; de <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
"Page_52">-52-</a></span> mondok én, mi a manónak kapaszkodnánk
mindétig a dombon föl s alá.</p>
<p>Azt mondta Dzsim, ha a csónakunkat jól elrejtjük és a holminkat
elrakjuk a barlangba, oda csak be kell surrannunk, ha valaki a
szigetre vetődik és soha ebek nélkül a nyomunkra nem akadnak.
Azonkívül azt mondta, hogy az apró madarak esőt jelentettek, és azt
akarnám, hogy minden holmink beázzék?</p>
<p>Hát elmentünk a csónakért s elhoztuk szemben a barlanggal és
fölhordtunk minden holmit. Aztán kikerestünk egy jó rejtett helyet
a közelben a csónakunk számára a sűrű füzesben. Leszedtünk egy pár
halat a horgokról s újra kivetettük a horgokat s készültünk az
ebédünkre.</p>
<p>A barlang szája volt akkora, hogy egy-két akós hordót be
lehetett rajta gurítani s egyik oldalán ki volt kissé vájva és szép
lapos; jó volt tüzelőhelynek. Raktunk is mindjárt tüzet és
megfőztük az ebédet.</p>
<p>Az ágytakaróinkat kiteregettük szőnyegnek és úgy költöttük el az
ebédet. Minden egyéb holmit jól a kezünk ügyébe raktunk a barlang
fenekén. Csakhamar kezdett sötétedni, megszólalt a dörgés és jött a
villámlás. Igy a madárkáknak igazuk lett. Rögtön el is kezdett esni
és esett eszeveszetten, és én soha se láttam a szelet olyan dühösen
fújni. Olyan nyári vihar volt, amilyen szokott lenni. Olyan
sötétség lett, hogy kívül minden koromfeketének látszott, de nekünk
jól esett. És az eső úgy zuhogott alá, oly vastagon, hogy a fák
alig látszottak, s mintha pókhálóval volnának össze-vissza fonva.
Azt’ gyütt egy-egy szélroham, amelyik szinte a földre fordította a
fákat, hogy kilátszott a levelük világos visszája; aztán egy-egy
olyan nagyszerű lökés következett, hogy a szegény faágak mintha
megvadultak volna, kezüket tördelték. S azután rögtön, épen mikor
legfeketébb volt a sötétség – <i>sst!</i> neki a villám csoda
ragyogón, vakító fényességgel, s az ember egy szempillantással
látta a fák hajladozó sudarát, messzi el a zivatarban, pár öllel is
messzibb, mint amennyire az előbb elláttál. És megint egy
szemvillanás alatt sötét minden, mint a bűn, és most hallod a
dörgés rém csattanásait, és aztán dörögve, zörögve, dübörögve végig
az égen a világ másik oldala felé, épen mint üres hordók gördülése
garádicson le, ahol jó hosszú a garádics, és a hordó, tudnivaló,
nagyokat szökik. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
"Page_53">-53-</a></span></p>
<p>– Dzsim, mondok, ez roppant szép. Én nem szeretnék lenni sehol,
csak itt. Adszi csak még egy falat halat és egy darab meleg
rozskenyeret.</p>
<p>– Vuna is neked itt, ha nem vuna Dzsim. Vuna neked oda lenn
zerdiben, aztán semmi zebíd, osztán csuron víz, úgy bezom, ücsküs.
Csibe tudik, mikor lesz neked esőt, meg tudik madiricik is,
fihacskám.</p>
<p>A folyó tíz-tizenkét napon át folyton csak áradt, míg végre
ellepte a partokat. A víz három-négy lábnyi mély volt a sziget
mélyebb részein és Illinoisz felé. Ezen az oldalon néhány
mérföldnyi széles lett, de a Misszuri oldalon megmaradt a régi
félmérföld, mert hogy a Misszuri partja egy meredek fal volt.</p>
<p>Nappal végigcsónakáztuk a szigetet. Rém hideg és árnyékos volt
az erdőség, ha szinte kívül sütötte is a nap. Ide-oda csavarogtunk
a fák között, és néha oly sűrűn csüngött alá a vadszőlő, hogy
vissza kellett hőkölnünk és másik nyomon mennünk. És minden öreg
leroppant fatörzsön lehetett nyulat, kígyót, meg effélét látni, s
mikor az egész sziget már két nap el volt öntve, olyan szelíd lett
mind ez a féreg az éhségtől, hogy szinte neki hajthattad a csónakot
egyenesen s akár megfoghattad, ha akartad; de a kígyót meg a
teknősbékát nem, mert az lesiklott a vízbe. A barlangunk teteje
tele volt effélével, szelidíthettünk volna magunknak annyit belőle,
amennyi köllött.</p>
<p>Egy éjjel elfogtuk egy tutaj egy részét, csupa szép fenyüpadló.
Tizenkét láb széles és mintegy tizenhat-tizenhét láb hosszú volt és
a föle hat-hét hüvelyknyire állt ki a vízből, ami erős, alkalmas
padló volt. Nappal láttunk néha fűrészelni való gerendákat arra
úszni, de nem bántottuk; nappal nem szerettünk mutatkozni.</p>
<p>Egy másik éjjel, hogy épen a sziget felső végén voltunk, épen
hajnal előtt, úszik ám le egy gerendából rótt ház a nyugati
oldalon. Kétemeletes volt és jól kiállott a vízből. Kieveztünk s
elértük, bemásztunk egy emeleti ablakon. De még nem lehetett látni,
nagyon sötét volt, hát hozzákötöttük a csónakot, beleültünk s
vártuk, hogy virradjon.</p>
<p>A hajnal fölhasadt, még mielőtt a sziget alsó végére értünk
volna. Ekkor megint benéztünk az ablakon. Láttunk egy ágyat,
asztalt és két régi széket és mindenféle holmit szerte a padlón, a
falon pedig ruhaféle függött. Valami pedig ott látszott a padlón,
<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
"Page_54">-54-</a></span> jó távol a sarokban, mintha ember lett
volna. Dzsim azt mondja:</p>
<p>– Hejhó, hallod-e?</p>
<p>De nem mozdult. Aztán én kiabáltam rá, de Dzsim azt mondja:</p>
<p>– Nem alussza ez, hanem meghalta. Te vagyolsz csendes, én
megnizte űtet neki.</p>
<p>Odament, ráhajolt, megnézte s azt mondja:</p>
<p>– Meghalott zember. Az, bizom. Osztengot meztelen. Hátába
lüvöttek neki. Meghalta már három napod előtt, azt gondolok. Gyere
be Hokk, de meg ne nízed magadnak kipit neki, nagyon rímséges
megvágyon.</p>
<p>Én hát nem is néztem meg. Dzsim holmi ócska cafatokat vetett rá,
de nem volt szükséges, úgy se kívántam látni. A padlón egy csomó
zsíros kártya volt elszórva és régi pálinkás üvegek és egy pár
álarc, mit fekete kelméből metszettek ki, és a fal tele volt a
legbutább mondásokkal és képekkel, amit faszénnel írtak oda. Volt
ott két piszkos kalikóruha, fékető és egyéb asszonyi holmi a falra
aggatva és némely férfiruha is. Mind a holmit a csónakba dobáltuk.
Egyszer még hasznát vehetjük. A földön feküdt egy pettyes, fiúnak
való szalmakalap, azt is elvettem. Volt aztán egy üveg is, melyben
azelőtt tej volt és rongyból volt a dugasza, szopókaképen valami
kisgyereknek. Elvettük volna az üveget is, de el volt törve. Volt
egy ütött-vétett szekrény is, meg ócska bőrösláda, melynek a
sarokvasai el voltak törve. Mind a kettő nyitva-tárva volt, de
semmi valamirevaló dolog nem volt bennök. Ahogy minden szétszórva
ott hevert, olybá vettük, hogy a gazdáik olyan lóhalálban
menekültek, hogy nem tudták minden holmijokat elvinni.</p>
<p>Találtunk egy ócska rézlámpást és egy disznóölőkést, de nem volt
nyele és egy újdonatúj kést, mely megérte volna az árát boltban is
és egy csomó faggyúgyertyát, egy rézgyertyatartót, egy tököt, egy
cinkannát, egy ócska, kopott paplant, de nem az ágyban és egy
kézitasakot tűvel, gombostűvel, viaszkkal, gombbal, cérnával és
effélével és egy balaskát és néhány szeget, horgászózsinórt,
kisujjamvastagságnyit, óriási horgokkal és egy vég gyapjúkelmét meg
egy kutyának való bőrörvet, lópatkót és néhány orvosságos üveget,
de cédula nem volt rajta; és épen mikor már elmentünk volna,
találtam én egy jó sűrűfésűt, Dzsim pedig talált egy szulos
hegedűvonót <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
"Page_55">-55-</a></span> és falábat. A szíja le volt szakadva, de
egyébként elég jó láb volt, noha nekem nagyon hosszú, Dzsimnek meg
nem elég hosszú volt, aztán a párját meg nem találtuk meg, pedig
tűvé tettük érte a házat.</p>
<p>És így, ha mindent egybevetek, elég jó szüretünk volt. Mikor
készen voltunk arra, hogy induljunk, jó egy fertálymérföldnyire
lehettünk a sziget alatt és már jóformán teljesen megvirradt. Azért
Dzsimet lefektettem a csónakba s ráterítettem a paplant, mert ha
ült a csónakban, akárki messziről megismerhette volna, hogy
szerecsen ember. Én áteveztem az illinoiszi oldalra s ezzel majd
egy fél mérföldnyire levitt a víz sodra. Aztán fölevickéltem a holt
vízen a part alatt és semmi baj nem történt és nem is láttam
senkit. Hazaértünk szerencsésen.</p>
<h3>X. FEJEZET.</h3>
<p>Reggeli után szerettem volna beszélgetni a hótt emberről és
kitalálni, hogyan lett a halála, de Dzsim nem akart. Azt mondta,
bajt hozna ránk. Aztán azonkívül, aszondja, el is jöhetne
megkísérteni bennünket. Azt mondta, hogy az olyan ember, akit nem
temettek el, hamarabb adja magát a kísértésre, mint az olyan, akit
eltettek s aki rendben van. Ez igen okos beszédnek látszott, azért
nem is szóltam többet; de azért kénytelen-kölletlen mindig azon
járt az eszem és szerettem volna tudni, ki lőtte agyon és mért.</p>
<p>Megmotoztuk a ruhát, amit hoztunk és nyolc dollárt találtunk
ezüstben egy ócska felsőkabát bélésébe belevarrva. Dzsim azt
mondta, azt hiszi, ennek a háznak a lakói úgy lopták ezt a kabátot,
mert ha tudták volna, hogy a pénz benne van, nem hagyták volna ott.
Én azt mondtam, úgy gondolom, azok ölték meg az embert is. De Dzsim
nem akart róla beszélni. Én azt mondom.</p>
<p>– Te azt tartod, mondok, hogy ez bajt hoz ránk. De mit mondtál,
mikor behoztam a kígyóbőrt, akit a domb tetején találtam
tegnapelőtt? Azt mondtad, az hozza az emberre a legnagyobb bajt, ha
hozzányúl a kígyóbőrhöz. Nohát itt van a nagy baj, la! Besöpörtük
mind ezt a rengeteg holmit és még nyolc dollárt is hegyibe. Bár
volna minden nap ehhez hasonló bajunk, Dzsim.</p>
<p>– Sohase ne busulja fihucskám, soha se ne busulja <span class=
"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> magadat:
majd csak gyüvik; én mondok aztat: majd csak gyüvik az!</p>
<p>Bizony csak gyütt is. Csütörtöki nap volt, mikor ezt beszéltük.
Hát pénteken, ebéd után künn heverésztünk a fűben, a dombgerinc
felső végin és elfogyott a dohányunk. Én bemegyek a barlangba, hogy
hozzak, és egy csörgőkígyót találok benne. Megölöm és
fölcsavargatom Dzsim takarója mellé lábtul, mintha csak ott ülne, s
mondok, jó kis tréfa lesz abbúl, ha Dzsim ott találja. Estére aztán
teljesen megfeledkeztem a kígyóról s mikor Dzsim odacsapta magát a
takarójára, míg én gyertyát gyújtottam, ott volt a kígyó párja és
megmarta.</p>
<p>Felugrott ordítva s az első, amit gyertyavilág mellett
megláttam, a tekergő féreg volt, amint új ugrásra készül. Egy
szempillantás alatt leterítettem egy bottal, Dzsim pedig kapja tata
pálinkásbutykosát és elkezdi önteni magába.</p>
<p>Dzsim meztélláb volt és a kígyó épen a sarkába harapott. Az én
bolond fejem volt mindennek az oka, mert nem gondoltam meg, hogy
akárhol hagy az ember egy döglött kígyót, a párja odajő és
föltekergőzik körüle. Dzsim azt mondta, vágjam le a kígyó fejét s
dobjam ki, aztán nyúzzam meg a testét és süssek meg belőle egy
darabot. Ezt megtettem s ő megette, mert hogy aszondja, ettül
jobban meggyógyul. A kígyó csörgőit is levetette velem s azt
mondta, kössem a csuklójára. Hogy ez is használ. Aztán nyugodtan
kimentem s eldobtam a kígyókat jó messze a bokrok közé, mert nem
akartam, ha elkerülhetem, hogy Dzsim megtudja, hogy én vagyok a
dologban a hibás.</p>
<p>Dzsim egyre szopogatta a butykost és egyszer-egyszer kikel
magából és dobálja magát és ordít. De mihelyest magához tér, csak
megint a butykosnak esik. A lába jócskán földagadt, aztán a combja
is; de csakhamar kezd a pálinka operálni s most már mondok, rendben
van. De én amondó vagyok, inkább a kígyó marjon, semmint a tata
pálinkája.</p>
<p>Dzsim négy nap és négy éjjel feküdt bele. Ekkorra a dagadtsága
lelohadt és ő megint a talpára állott. Én pedig megfogadtam, hogy
soha többé a kezemmel hozzá nem nyúlok kígyóbőrhöz, hogy most
láttam, mire jut tőle az ember. Dzsim is mondta, hogy reméli,
máskor elhiszem a szavát. És aszondja, hogy kígyóbőrt megfogni oly
rémbajt jelent, hogy tán még nem is vagyunk a dolognak a végin.
Aszondja, hogy inkább <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
"Page_57">-57-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_58"
id="Page_58"><br />
-58-</a></span> nézzen a balvállán keresztül akár ezerszer is az
újholdba, mintsem hogy csak egyszer is kígyóbőrt vegyen a kezébe.
És bizony már én is így gondolkoztam most, ámbár mindig azt
tartottam, hogy bolondabb és gondatlanabb dolgot ember nem
művelhet, mint ha a balvállán keresztül nézi az újholdat. A vén
Hauk Rönker egyszer megtette és még dicsekedett is vele és nem telt
bele két esztendő, leitta magát és a sörétöntőtoronyból leesett és
úgy elterült ott, mint a palacsinta, amint mondani szokták, aztán
koporsó helyett két ajtó közé csúsztatták, úgy temették el, azt
beszélik, mert én nem láttam. Nekem tata beszélte. De akárhogy is
volt, csak attól lett, hogy bolond fejjel úgy nézte a holdat.</p>
<div class="figcenter" style="width: 599px;"><img src=
"images/i002.png" alt="Dzsim hátul bekapcsolta." title=
"Dzsim hátul bekapcsolta." />
<p class="caption">Dzsim hátul bekapcsolta.</p>
</div>
<p>Hát így múlt az idő és a folyó ismét visszaapadt az ágyába. Az
első dolgunk az volt, hogy a nagy horogra pondrónak egy nyúzott
nyulat akasztottunk és fogtunk egy embernagyságú halat: a hossza
volt hat láb két hüvelyk és nehezebb volt kétszáz fontnál. Persze,
hogy megfogni nem lehetett, ellökött volna bennünket Illinoiszba.
Csak ültünk ott és lestük, hogy rángatja, húzza a horgot, amíg ki
nem merült. Találtunk a gyomrában egy rézgombot, egy kerek gömböt
és mindenféle törmeléket. A gömböt szétvágtuk a balaskával és egy
orsót találtunk benne. Dzsim azt mondja, már régen benne lehetett,
hogy így begubózta s gömböt csinált belőle. Olyan temérdek nagy hal
volt, hogy soha külömbet a Missziszippiben nem fogtak, azt tartom.
Dzsim azt mondta, nagyobbat ő se látott. A városban jó pénzért
lehetett volna eladni. A vásárcsarnokban fontszám mérik ki az ilyen
halat. Mindenki vesz valamelyest belőle. A húsa olyan fejér, mint a
hó és roston sütve nagyon jó.</p>
<p>Másnap reggel únott és kedvetlen voltam, szerettem volna
valahogy egy kicsit mozgolódni. Mondok, fölruccannék egy kicsit a
folyón körülnézni, hogy mint van a világ. Dzsimnek tetszett a
dolog, de azt mondja, csak sötéttel menjek és jó hasznát vegyem a
szememnek. Aztán még studérozott rajta és aszondja: nem vehetnék-e
föl valamit abból az ócska holmiból s nem öltözném-e föl
leányruhába? Ez is pompás gondolat volt. Hát levágtunk valamit az
egyik kalikóruhából, én fölgyűrtem a nadrágomat térdemen fölül és
belebujtam. Dzsim hátul bekapcsolta és egészen jó formája volt.
Föltettem a fejemre a nap ellen való főkötőt s megkötöttem az állam
alatt. Ha valaki alája nézett volna, hogy lásson, az arcom olyan
volt, <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
"Page_59">-59-</a></span> mint egy kályhacsőkönyök. Dzsim azt
mondta, senki sem ismerhetne rám, akár még nappal is. Én aztán
egész nap próbálkoztam, hogy kitanuljam a módját, és lassan-lassan
jól beletanultam; csak aszondja Dzsim, nem úgy lipegetek, mint a
lányok szoktak; és aszondja, ne huzogáljam föl mindig a szoknyámat,
hogy hozzáférjek a nadrágom zsebéhez. Ezt eszemben is tartottam és
jobban csináltam.</p>
<p>Alighogy beesteledett, elindultam az illinoiszi part alatt
fölfelé.</p>
<p>A város felé keresztül vágtam a folyón valamivel a
gőzkompállomás alatt és a víz sodra épen a város vége alá vitt.
Kikötöttem és nekiindultam parthosszant. Láttam világosságot egy
kis kalibában, amelyben már régen nem lakott senki s én szerettem
volna tudni, ki ütött benne tanyát. Odalopózkodtam s bekukucsáltam
az ablakán. Egy asszony volt ottbenn, lehetett mintegy negyven éves
és kötögetett gyertyaszónál egy fenyüdeszkaasztal mellett. Az
arcára nem ismertem rá; idegennek köllött lenni, mert olyan pofa
nem volt ebben a városban, akit én ne ismerjek. Ez szerencse volt,
mert kezdtem elbátortalanodni. Már bántam is, hogy eljöttem. Mondok
rámismerhetnek a hangomról. De ha ez az asszony csak két napja van
is a városban, el tud ez nekem mindent mondani, amit tudni
szeretnék. Hát bekopogtattam, s föltettem magamban, hogy nem fogok
megfelejtkezni arról, hogy leány vagyok.</p>
<h3>XI. FEJEZET.</h3>
<p>– Bujj be, mondja az asszony s én bementem. Azt mondja aszondja,
hogy ülj le.</p>
<p>Leültem. Végigmustrált apró villogó szemével és aszondja:</p>
<p>– Hogy hínak lelkem?</p>
<p>– Villiemsz Sárának.</p>
<p>– Merre valósi vagy? Ide a szomszédságba?</p>
<p>– Nem a; Húkervillbe, ide hét mérföld lefele. Gyalog jöttem
végig az úton és rém el vagyok fáradval.</p>
<p>– Meg ehes is vagy, úgy nézem. Majd kerítek valamit.</p>
<p>– Nem néni, ehös nem vagyok. Olyan ehös vótam, hogy meg köllött
állanom ide két mérföldnyire egy majorban. Azér most mán nem vagyok
ehös. Attul is késtem így el. Édes anyám betegen fekszik otthun és
se pénze se semmi, ezt gyüttem <span class="pagenum"><a name=
"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> elpanaszolni Múr Ebner
bátyámnak. Ott lakik, aszondta édesanyám, a város fölső végin. Én
soha ezelőtt nem jártam erre. Talán ismeri kelmed?</p>
<p>– Nem én. Sem senkit itt én még nem ismerek. Alig lakok itt két
hete. Jó kis út van még a város fölső végéig. Jobb lesz, ha
meghálsz itt. Vedd le a féketődet.</p>
<p>– Nem, mondom én, csak egyet pihenek, aztán tovább megyek. Nem
félek én az étszakátul.</p>
<p>Aszondta aszondja, hogy dehogy eresztene magamban, de az ura
hamarosan haza gyün, talán egy félóra se telik bele, avval majd
elkísértet. Aztán megeredt a beszélője az uráról meg a folyó mentén
fölfelé lakó atyafiságáról, meg a folyó mentén lefelé lakó
atyafiságáról és hogy bizony ők sokkal jobb módhoz voltak szokva,
de hát nem tudták, elvétették, hogy idejöttek a mi városunkba,
ahelyett, hogy élték volna a világukat magukban és így tovább és
így tovább, míg végre már attól féltem, én is elvétettem a
dolgomat, mikor ide bejöttem, hogy újságot halljak a városról.
Azonban csakhamar tatára tért át meg a gyilkosságra s akkor már
szívesen hagytam tovább csevetelni. Rólam is beszélt meg Tom
Szójjeról, hogy megtaláltuk a hatezer dollárt (de ő tíznek tudta)
és mindenfélét tatáról, hogy micsoda nagy sor az, meg micsoda nagy
az én sorom és végre eljutott oda, ahol engem meggyilkoltak.</p>
<p>– Ki tette? Mi hallottunk egyetmást ezekről a dolgokról odalenn
Húkervillben, de nem tudjuk, ki ölte meg Hokk Finnt.</p>
<p>– Hej, tudom én, vannak itt szépecskén, akik szeretnék tudni,
hogy ki ölte meg. Némelyek azt mondják, maga az öreg Finn
tette.</p>
<p>– Ugyan, ne mondja!</p>
<p>– Kezdetben majd mindenki azt hitte. Soha se fogja megtudni az
öreg, milyen közel járt ahoz, hogy meglincseljék. De még mielőtt
beesteledett, mindenki mást gondolt s azt mondták, egy Dzsim nevű
megszökött szerecseny tette.</p>
<p>– Mit; ű…</p>
<p>De megálltam. Jobb lesz mondok hallgatni. Ű pedig folytatta,
észre se vette, hogy közbevágtam.</p>
<p>– Az a szerecseny azon a bizonyos éjjelen szökött meg, amikor
Hokk Finnt megölték. Ki is tűztek a fejére jutalmat, háromszáz
dollárt. Az öreg Finn fejére is kitűztek kétszázat. <span class=
"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> Mert hogy
a gyilkosság után való napon bejött a városba s elmondta az esetet
és ű is velük volt a gőzkompon azokkal, akik keresték, és aztán
rögtön utána fogta magát és elment láb alul. Még aznap, mielőtt
este lett, meg akarták lincselni, de hát itt van, nem volt sehol.
Nohát másnap meg kitudódott, hogy a szerecseny is eltűnt;
megállapították, hogy nem látták az este tíz órátúl fogva, amikor a
gyilkosság történt. Hát most már űrá kenték, és míg mindenki ezzel
volt tele, az öreg Finn haza kerül és Szaccser bíró uron
okvetetlenkedik, hogy adjon neki pénzt, ő fölveri egész Illinoiszt
a fekete után. A bíró adott is neki valamelyest és az öreg még az
este leitta magát és egész éjfélig egy pár gyilkosszemű idegennel
cimborált és velök el is ment. Ezótátul óta többet haza se gyütt,
és azt tartják, nem is kerül haza, amíg ezt az egész esetet egy
kissé be nem lepi a por. Mer’ azt tartják róla, hogy megölte a
fiát, aztán úgy rendezte a dolgot, hogy azt higyjék, zsiványok
tették és most már könnyen hozzájut Hokk pénzihez, sok pör és
törvényes vesződség nélkül. Azt mondják, bizony ütűle kitellett.
Ravasz firma az, azt tartom én is. Ha haza nem gyün egy esztendőn
belül, rendben van a szénája. Rábizonyítani is persze nem lehet
semmit; mindenek addig meg is csillapodnak és az öreg úgy vágja
zsebre Hokk pénzit, ahogy akarja.</p>
<p>– Én is azt tartom, nénémasszony. Nincs is abban semmi. Hát azt
már senki se gondolja, hogy a szerecseny tette?</p>
<p>– De bizony vannak. Vannak még elegen, akik őt tartják a
gyilkosnak. De kézre is kerítik hamarosan és talán ki is csikarják
belőle az igazat.</p>
<p>– Micsoda, hát talán keresik?</p>
<p>– Jaj, te kis ártatlan, te! Tán mindennap a földön hever
háromszáz dollár, hogy csak föl kelljen szedni? Sokan azt hiszik a
szerecseny nem lehet messze. Magam is azt hiszem, de én ugyan nem
szóltam senkinek. Egy-két nappal ezelőtt beszéltem egy öreg
emberpárral, aki itt a szomszédban lakik abban a fakalitkában, s
véletlen azt mondták, hogy amoda arra a szigetre, mit Dzsekszon
szigetének hívnak, alig jár valaki. Hát senki se lakik ott? –
mondom én. Senki, aszondják ők. Én aztán egy szót se többet, de
annál többet gondoltam. Közel jártam hozzá és bizonyos, hogy füstöt
láttam ott a sziget felső része körül ezelőtt vagy két nappal.
Megesik, mondok magamban, hogy az a fekete ott bujkál. Mindenesetre
mondok, megérné <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
"Page_62">-62-</a></span> a fáradságot, hogy az ember fölhajtsa.
Azóta nem láttam füstöt, így mondok, tán azóta odébb állott, ha
csakugyan ő volt volna. De az uram készül átmenni egy másik
emberrel, hogy megnézzék. Oda volt a vízen fölfelé, de ma
hazakerült, és én mindjárt elmondtam neki, ahogy hazajött, mintegy
két órája.</p>
<p>Én olyan rosszul kezdtem lenni, hogy nem tudtam csöndesen
megülni. Köllött valamit tennem a kezemmel. Hát fölvettem egy tűt
az asztalról és elkezdtem befűzni. A kezem reszketett s én elég
rosszul csináltam. Mikor a nénémasszony abbahagyta a beszédét,
fölnéztem rá, hát láttam, hogy valami különösen néz rám és mosolyog
hozzá. Én letettem a tűt meg a cérnát és úgy tettem, mintha nagyon
érdekelne a dolog – ami hogy úgyis volt – és azt mondom:</p>
<p>– Háromszáz dollár rengeteg pénz. Ráférne édesanyámra, ha
megszerezhetné. Ma éjjel akar az ura átmenni a szigetre?</p>
<p>– Ma. Fölment a városba azzal az emberrel, akiről szóltam, ha
csónakot keríthetnének és kölcsön kérni még egy puskát. Éjfél után
akarnak indulni.</p>
<p>– Nem látnának jobban, ha nappal mennének?</p>
<p>– Dehogy nem. Hát aztán a szerecseny is nem látna jobban nappal?
Éjfélután alkalmasint aluszik s embereim bejárhatják az erdőt és
fölkutathatják tanyai tüzét annál jobban, mentül sötétebb van, ha
csak rak a fekete tüzet.</p>
<p>– Ez nem jutott az eszembe.</p>
<p>Az asszony megint olyan különösen nézett rám, úgy hogy kezdett
szűk lenni a ruhám. Hertelen aszondja:</p>
<p>– Mit is mondtál lelkem, hogy mi a neved?</p>
<p>– Williemsz – izé – Mari.</p>
<p>Valamikép úgy rémlett, mintha az imént nem Marit mondtam volna,
hát nem néztem a szeme közé. Úgy tetszik, hogy Sárit mondtam. Ettül
nagyon félszegnek éreztem magam s alkalmasint meg is látszott
rajtam. Szerettem volna, ha a nénémasszony még egyebet is mond.
Mentül tovább hallgatott, annál jobban szűkültem én. Most azonban
azt mondja:</p>
<p>– Lelkecském, azt gondolnám, azt mondtad, Sára, mikor
bejöttél.</p>
<p>– Persze néni, hogy azt, Williemsz Sára Mari. Sára az első
nevem. Némelyek Marinak szólítanak, némelyek Sárinak.</p>
<p>– És így is igaz? <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
"Page_63">-63-</a></span></p>
<p>– Igy, néni.</p>
<p>Jobban kezdtem magam érezni, de azért már nagyon kikívánkoztam
onnan. Még most se mertem a szemébe nézni.</p>
<p>Most azt kezdte beszélni a néni, hogy milyen nehéz időket élünk
és hogy milyen szegényesen élnek és hogy a patkányok nálok úgy
járnak szabadon, mintha övék volna a ház és így tovább, s én megint
megkönnyebbültem. A patkányok erányában azonban igaza volt.
Minduntalan látott az ember egyet-egyet, amint kidugta az orrát egy
lyukból valamelyik sarokban. Azt mondta, mindig a kezeügyében kell
valaminek lenni, mikor magában van, amivel megdobálja őket,
külömben nem hagynak neki békét. Mutatott egy darab ólmot, mely
gömbbé volt csavarva s azt mondta, jól szokott vele rendesen
találni, de egy vagy két nappal ezelőtt megrántotta a karját s most
nem tudja, tud-e rendesen dobni vagy sem. De leste az alkalmat és
rögtön neki is sújtott egy patkánynak, de nagyon elhibázta s azt
mondta, <i>Jaj!</i> úgy belefájult a karja. Aztán azt mondta, a
legközelebbit próbáljam meg én. Én szerettem volna odébb állni,
mielőtt az öreg hazajő, de persze, nem mutattam. Fogtam azt az izét
s az első patkányra, amely kidugta az orrát, odavágtam s ha megállt
volna ott ahol volt, nyomorult kis patkány lett volna belőle. A
néni azt mondta, mustradobás volt s hogy majd eltalálom a
következőt. Fogta magát s visszahozta az ólomgombócot és egy
motring fonalat hozott, hogy segítsek neki gombolyítani. Én
feltartottam a két kezemet, ő meg ráakasztotta a motringot és
megint elkezdett beszélni a maga meg az ura dolgáról. De egyszerre
abbahagyta s aszondja, vigyázz a patkányokra. Jobb ha az öledben,
kezed ügyében van az ólomgombóc.</p>
<p>Igy az ölembe ejtette a gömböt abban a pillanatban s én
összekaptam alája a két lábamat, ő meg tovább beszélt. De csak egy
szempillantásig. Aztán levette a motringot a kezemről, erősen a
szemembe nézett, de igen barátságosan s azt mondta:</p>
<p>– Nézd csak mondok, mi is az igazi neved?</p>
<p>– Mi-mi – nénémasszony?</p>
<p>– Mi az igazi neved? Bill-e vagy Tom vagy Bob vagy micsoda?</p>
<p>Azt tartom, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél s nem tudtam, mit
csináljak. És azt mondtam: <span class="pagenum"><a name="Page_64"
id="Page_64">-64-</a></span></p>
<p>– Kérem, ne figurázzon egy magamféle szegény leánnyal. Ha
útjában vagyok itt, inkább…</p>
<p>– Dehogy vagy. Ülj le és maradj ott, ahol vagy. Se nem bántalak,
se el nem árullak én. Csak mondd el a titkodat és bizzál bennem. Én
megtartom magamban, de még segítelek is. Segít az öregem is, ha
köll. Aszondom én, inasgyerek vagy és megszöktél, ennyi az egész.
Nem nagy dolog. Nincs benne semmi rossz. Rosszul bántak veled, te
meg a fejedbe vetted, hogy végit veted a dolognak. Isten ments
fiam, hogy én áruljalak el. Mondj el csak mindent, amint egy jó
fiúhoz illik.</p>
<p>Hát mondok, semmi haszna se lenne már a tettetésnek és azért
tisztára megmondok neki áperte mindent, de hogy ő is tartsa meg a
szavát. Aztán elmondtam, hogy apám, anyám meghaltak és a törvény
kiadott egy rosszlelkű vén gazdának a kezére itt a megyében,
harminc mérföldnyire a folyótól befelé és az olyan rosszul bánt
velem, hogy már nem bírtam el tovább. Ü elment egy-két napra
hazulról, én meg éltem az alkalommal, elloptam a lánya egynémely
ócska ruháját és elillantottam és három éjtszakába került, míg
végig jöttem a harminc mérföldön. Éjjel utaztam, nappal elbujtam és
aludtam és egy tarisznyára való kenyér és hús, amit hazulról hoztam
magammal, eltartott az egész úton és bőven volt mit ennem. Azt
mondtam még, remélem, nagybátyám, Ebner Mur gondjába veszen, ez
volt az oka, hogy mért indultam el ide, Gossen városába.</p>
<p>– Gossen, öcsém? Nem Gossen ez, hanem Szentpétervára. Gossen tíz
mérfölddel följebb van a folyón. Ki mondta neked, hogy ez
Gossen?</p>
<p>– Egy ember mondta, akivel hajnalban találkoztam, épen amikor az
erdőbe akartam menni, mint rendesen, hogy aludjam. Azt mondta, ahol
az út elágazik, jobbkéz felé köll mennem s öt mérföldnyi úttal
elérek Gossenbe.</p>
<p>– Az is részeg volt, azt tartom. Épen az ellenkezőt mondta
pontosan.</p>
<p>– Igaz, hogy olyanforma volt, mintha részeg lett volna, de most
már sebaj. Hozzá vagyok már szokva a masérozáshoz. Elérek Gossenbe,
még mielőtt megvirradna.</p>
<p>– Megállj egy szempillantásra. Adok egy kis útravalót. Lehet,
szükséged lesz rá.</p>
<p>Hát adott útravalót, aztán azt mondja: <span class=
"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>
<p>– Mondd csak, ha egy tehén fekszik, melyik részével kel föl
előbb? Felelj gyorsan, ne sokat studérozz rajta. Melyik részével
kel föl előbb?</p>
<p>– A hátuljával, néni.</p>
<p>– Jól van. Hát a ló?</p>
<p>– Az elejével, néni.</p>
<p>– A fának melyik része mohosodik meg legjobban?</p>
<p>– Az északi része.</p>
<p>– És ha tizenöt tehén legel egy domb oldalán, hány eszik úgy,
hogy a feje egyazon irányba van?</p>
<p>– Mind a tizenöt, néni.</p>
<p>– Rendben van. Azt tartom, csakugyan falusi életet éltél. Azt
gondoltam, talán megint lóvá akarsz tenni. Hát mi már az igazi
neved?</p>
<p>– Petersz Gyuri, néni.</p>
<p>– Jól van, de el ne felejtsd a Gyurit. Nehogy mielőtt elmégy,
azt találd mondani, hogy Sanyi és azzal vágd ki magadat, ha
megcsíplek, hogy Gyuri-Sanyi. Aztán ne ténferegj az asszonyok körül
ebben a rozoga kalikóban. Fene regényesen tudod adni a leányt, de
lehet, hogy a férfiakat becsapod vele. Az isten áldjon meg öcskös,
ha máskor cérnát akarsz befűzni, ne fogd szorosan a cérnát s
próbáld ráhúzni a tűt; fogd a tűt és dugd bele a cérnát: így
szoktak legtöbbször az asszonyok cérnát befűzni, a másik mód a
férfiak szokása. Ha pedig patkányra vagy akármire akarsz dobni,
állj lábujjhegyre, vidd a kezedet a fejed fölé olyan félszegen,
ahogy csak tudod és hibázd el a patkányt legalább hat-hét lábnyira.
Dobj kifeszített karral a válladból, mintha valaminek a forgató
nyele volna a karod: így szoktak a lányok dobni; ne a csuklódból
meg a könyöködből, és tartsd a karodat féloldalt, mint ahogy a fiúk
szokták. És vedd az eszedbe, ha egy leány valamit az ölében fel
akar fogni, akkor szétveti a térgyit, nem csapja össze, ahogy te
összekaptad, amikor az ólomdarabot odadobtam, Hé, fiúnak
gyanítottalak, mikor befűzted a cérnát, a többit csak azért
próbáltam veled, hogy megbizonyosodjam. Most eredj, trotykolj a
nagybátyádhoz Villiemsz Sári-Mári Petersz Gyuri-Sanyi, és ha bajba
keveredel, üzenj Loften Dudi néninek, aki én volnék és én
megteszem, ami tellik tőlem, hogy segítsek rajtad. Menj a part
mentén végesvégig, és ha mégegyszer útra kelsz, húzz fel cipőt, meg
kapcát is. A partmenti <span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
"Page_66">-66-</a></span> út köves, és azt tartom, gyönyörű
állapotban lesz a lábad, mire Gossenbe érsz.</p>
<p>Elmentem vagy ötven ölnyire a parton fölfele, aztán ugyanazon a
nyomon vissza s odalopóztam, ahol a csónakom volt, jó darabon a
néni háza alatt. Beleugrottam és sietve eleveztem. Fölmentem elég
messze víz ellen, hogy nekimehessek a sziget felső végének és ekkor
indultam a folyón keresztül. Levettem a helgoland főkötőmet, mert
nem volt már szükségem salugáterre. Mikor a folyó közepe felé
voltam, hallom, hogy az óra kezd ütni, a hang gyöngén jött el a víz
fölött, de tisztán ütötte a tizenegyet. Mikor elértem a sziget
felső végit, nem álltam meg, hogy kifújjam magam, bár jól el voltam
csigázva, hanem, be hamar az erdőbe, ahol a régi tanyám volt s ott
jó nagy tüzet raktam egy magasabb, száraz helyen.</p>
<p>Aztán be megint a csónakba s a tanyánk felé eveztem másfél
mérföldnyivel alább, ahogy csak tudtam. Kikötöttem és loholtam az
erdőn át, föl a dombhegyre s be a barlangba. Ott feküdt Dzsim,
mély, egészséges álomban. Én fölráztam s aszondom neki:</p>
<p>– Kelj föl és szedd össze magadat Dzsim; nincs vesztegetni való
egy percünk se. Nyomunkban vannak.</p>
<p>Dzsim se szólt, se beszélt, de ahogy a következő félórában
dologhoz látott, abból kitetszett, hogy meg van rőkönyödve. Ennyi
idő alatt minden holmink a tutajra került, maga a tutaj készen
arra, hogy ellökjük a füzes öbölből, ahol rejtegettük. Eloltottuk a
tüzet a barlangban elsőbb is és semmi világot nem gyújtottunk
azután kívül sem.</p>
<p>Én eleveztem a csónakkal a parttól egy kisség távolabb, hogy
körülnézzek, de ha volt is valamerre csónak, azt nem lehetett
látni, mert csillag és árnyék nem jó világítás arra, hogy lásson is
az ember. Erre kihoztuk a tutajt és siklottunk rajta lefelé az
árnyékban s elhagytuk a sziget alsó végét halotti csöndességben,
egy szó nem sok, annyit se szólva.</p>
<h3>XII. FEJEZET.</h3>
<p>Lehetett már közel egy óra, mire a sziget alá értünk, s mintha a
tutaj rémlassan ment volna. Úgy volt, hogyha csónak találna jönni,
akkor mi a csónakunkba szökünk s átvágunk az illinoiszi partra; de
jó, hogy nem jött csónak, mert <span class="pagenum"><a name=
"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> se arra nem gondoltunk, hogy
a puskát is áttegyük a csónakba, se hogy a horgokat vagy az
elemózsiát. Arra, hogy ennyifelé gondoljunk, nagyon is nagy
sietségben voltunk. Nem nagy okosság volt, hogy mindent a tutajra
tettünk.</p>
<p>Mondok, ha azok az emberek a szigetre mennek, azonnal
megtalálják a tüzet, melyet raktam és azt fogják őrizni egész éjjel
lesve, hogy Dzsim nem jön-e oda. Mindenesetre messze tőlünk
maradtak és ha nem tévesztettem meg őket azzal, hogy tüzet raktam,
nem az én hibám volt. Én becsületesen megtettem mindent, hogy
becsapjam őket.</p>
<p>Mikorra a hajnal fölhasadt, kikötöttünk egy zátonyterületen, egy
nagy kanyarulatban az illinoiszi oldalon és gyapotfagalyakat
vagdostunk a baltánkkal s úgy betakartuk vele a tutajt, hogy úgy
látszott, mintha a part volna kimosva. A zátonyterület afféle vízi
homokbucka, amelyiken oly sűrűn terem a gyapotbukor, mint a berena
foga.</p>
<p>A Misszuri oldali part hegyes volt, az illinoiszi erdős s ezen a
tájon a víz folyása a Misszuri part mentén volt s így nem köllött
attól félnünk, hogy valakivel találkozunk. Ott tanyáztunk egész nap
s néztük, mint siklanak le tutajok és gőzösök a Misszuri partok
alatt és hogy küzködnek víz ellen menő gőzhajók a folyó közepén.
Elmondtam Dzsimnek mindent, amiről azzal a nénivel beszéltünk; és
Dzsim azt mondta, helyre egy asszony az, aki, ha maga jönne ránk,
ugyan nem ülne le a tüzet őrizni, hanem kutyával jönne. De akkor,
mondom én, mért nem mondta az urának is, hogy kutyával jöjjön?
Dzsim azt mondta, fogadni merne, hogy eszébe is jutott volna, mire
a férfiak elkészülnek az indulásra, sőt azt hitte, hogy a férfiak
épenséggel kutyáért mentek a városba, így kaphattunk mink egérutat,
különben aligha volnánk itt ezen a homokzátonyon tizenhat–tizenhét
mérföldnyire a város alatt, de úgy ám, előbb megesnék, hogy magunk
is ott volnánk már abban a városban. Én azt mondtam, én ugyan nem
törődöm vele, hogy mért nem csíptek el, legalább addig, amíg el nem
csípnek.</p>
<p>Mikor esteledni kezdett, kidugtuk a fejünket a sűrű
gyapotbokrokból s körülnéztünk mindenfelé; a határ tiszta volt. Igy
hát Dzsim fölszedett egy pár deszkát a tutajról és formás vackot
épített belőle, hogy legyen hová bujnunk esős és viharos időben, és
hogy a holminkat is szárazon tudjuk <span class="pagenum"><a name=
"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> tartani. Dzsim padlót is
csinált a kuckónak a tutaj szintje fölé vagy egy lábbal, így a
takaróinkat és mind a kacatot nem érte a hullám, amit a gőzhajók
csináltak. A kunyhó kellő közepét iszappal kitapasztottuk öt-hat
hüvelyk vastagon, rámát is csináltunk neki, hogy szét ne máljék, ez
volt a tűzhelyünk, ha csúnya vagy hideg idő talál lenni. A kunyhó
pedig eltakarta, hogy szemet ne szúrjon. Csináltunk egy kisegítő
kormánylapátot is, mert ami volt, eltörhetett valami fatuskón vagy
más egyében. Beszúrtunk a tutajba egy kurta, villaszerű botot is,
hogy ráakaszthassuk ócska lámpásunkat, mert hogy a lámpást mindig
meg kellett gyújtani, ha gőzöst láttunk jönni, nehogy ránk másszon;
de nem volt szándékunk olyankor is meggyújtani, ha víz ellen menő
hajóval találkoztunk, kivévén, mikor tisztára útjukba esünk. Mert a
folyó még mindig jócskán meg volt áradva, az alacsonyabb partok még
mindig valamelyest víz alatt voltak, ennélfogva a víz ellen menő
hajók nem mindig a folyó sodrában mentek, hanem keresték a könnyebb
vizet.</p>
<p>Ezen a második éjtszakán úgy hét–nyolc órát mentünk, óránként
több, mint négy mérföldet, olyan volt a víz sodra. Horgásztunk,
beszélgettünk, egyszer-egyszer egyet úsztunk, hogy el ne
álmosodjunk. Valami áhitatfélét éreztünk, amint alásiklottunk a
nagy, csöndes vízen s hanyattfekve néztük a csillagokat, szinte nem
is esett jól hangosan beszélni és nevetni se igen nevettünk, akkor
is csak úgy elfojtva egy-egy kicsit. Nagyszerű, jó időnk volt, ami
fődolog volt és épenséggel semmi sem történt ezen az éjtszakán, sem
a következőn, sem azon, ami aztán jött.</p>
<p>Minden éjjel városok mellett mentünk el, némelyike messze fönn
volt a sötét domboldalokon: semmi, csak világosságok fénylő ágya,
csak egy házat is nem lehetett látni. Az ötödik éjtszakán Szanluj
mellett mentünk el, s olyan volt, mintha az egész világ ki lett
volna világítva. Szentpétervárott azt beszélték, hogy van
Szanlujnak húsz–harmincezer lakosa is, de én ugyan el nem hittem,
amíg ezen a csöndes éjjelen, két óra tájt meg nem láttam azt a
csodásan kivilágított területet. De egy hang nem sok, annyi se
volt. Aludt már minden teremtett lélek.</p>
<p>Mostanában éjtszakánként, úgy tíz óra körül, ki szoktam ruccanni
a partra egy-egy kisebb városba vagy tizenöt centért <span class=
"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> lisztet,
szalonnát vagy egyéb ennivalót venni; néha pedig elemeltem egy-egy
csibét, amely nem ült békén az ólban s magammal vittem. Tata azt
szokta mondani: ragadd meg a csibét, ha az alkalom odakínálja, mert
ha magadnak nincsen rá szükséged, mindig akad valaki, aki szívesen
veszi, és a jótettnek megvan a jutalma. Én ugyan tatát sohase
láttam úgy, hogy magának ne lett volna szüksége a csibére, de hát
ez volt a szavajárása.</p>
<p>Reggelente, mielőtt még teljesen megvirradt volna, kiruccantam a
mezőkre s kölcsön vettem egy-egy görögdinnyét vagy sárgadinnyét,
vagy úritököt, vagy egy kis új gabonát, vagy effélét. Tata azt
szokta mondani, nem bűn holmit kölcsön venni, ha azzal a szándékkal
teszed, hogy egyszer-egyszer visszaadod; de az özvegyasszony azt
mondta, ez csak kendőzött neve a lopásnak és tisztességes ember nem
teszi. Dzsim azt mondta, hogy részben az özvegyasszonynak volt
igaza, részben a tatának is igaza volt. Eszerint legjobb lesz
két-három dolgot kitörülni a listából, hogy aztat többé egyáltalán
nem vesszük kölcsön, így aztán azt gondolta, nem lesz bűn, ha a
többit kölcsön vesszük. Egész éjjel, amíg úsztunk a folyón lefelé,
meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy megállapodjunk abban, a
görögdinnyét törüljük-e ki vagy a sárgadinnyét, vagy az úritököt,
vagy mit? Mire megvirradt, el is intéztük az ügyet szerencsésen, s
elhatároztuk, hogy kitörüljük a vadalmát, meg a lóbabot. Azelőtt
egy kicsit bántott a lelkiismeretünk, de most már teljesen meg
voltunk nyugodva. Én örültem annak, hogy így esett, mert a vadalma
különben is komisz jószág, a lóbab pedig úgy sem érik be még
két-három hónapig.</p>
<p>Egyszer-egyszer lőttünk vízimadarat is, amelyik nagyon korán
kelt reggel, vagy nem elég korán feküdt le este. Mindent összevéve,
finom kis élet volt ez a mienk.</p>
<p>Szanluj alatt az ötödik éjtszakán hatalmas zivatarunk volt, rém
dörgéssel és villámlással s az eső csak úgy szakadt le, mintha
csöbörből öntötték volna. Behúzódtunk a putriba és a tutajt
rábíztuk a saját gondjára. Ha a villám kilobbant, láthattuk magunk
előtt a nagy egyenes folyót, és meredek sziklatömegeket kétfelől.
Egyszerre csak azt mondom én:</p>
<p>– Hahó, Dzsim, oda nézz! Gőzhajó volt, amely egy sziklán
meggebedt. Tutajunk épen alája úszott. A villámlásban <span class=
"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> tisztán
lehetett a hajót látni. Meg volt dűlve s a födélzete részben víz
fölött volt és lehetett minden villámlásnál látni a kémény
legvékonyabb tartóláncát is tisztán és világosan és egy széket a
nagy csengetyű mellett, egy ócska puha kalappal a hátán.</p>
<p>Hát mert messze volt és éjjel és zivataros és minden olyan
titokságos, azt gondoltam, amit minden fiú gondolt volna, ha látja
ezt a tört hajót ott heverni ily gyászosan és elhagyottan a folyó
közepében. Szerettem volna fölmenni rá s bejárni egy kicsit, hogy
lássam, mi lehet ott. Mondom is:</p>
<p>– Kössünk ki rajta, Dzsim, mondok.</p>
<p>De Dzsim rém kapálózott ellene eleinte. Azt mondja:</p>
<p>– Nekem nincsen kedved roncshajó megvizitálik. Bűnöt megcsinálsz
vele és azt mondik szentírás: bűnöt jobb, ha kerülik. Hátha megvan
rajta policáj!</p>
<p>– Policáj, az ángyod! – mondom én – van is ott mit őrizni a
kabinokon, meg a hajókalauz faköpönyegén kívül. És azt hiszed,
ezért fogja valaki reszkérozni az életét az ilyen éjtszakán, amikor
minden pillanatban leszakadhat és elmerülhet a folyóban? Erre már
Dzsim nem tudott semmit se mondani, hát meg sem próbálta.
»Amellett, – mondom én – még kölcsön is vehetünk valami érdemes
holmit a kapitány kajütjéből. Teszem cigárét, mernék rá fogadni –
darabja öt cent, jó pénzben. A gőzöskapitány mindig gazdag nép, van
neki hatvan dollárja havonkint; s olyan, hogy nem bánja, egy
centtel többe kerül-e valami, ha kedve van rá. Dugj a zsebedbe
gyertyát Dzsim; én nem nyughatom, amíg egy kicsit meg nem
tapasztaljuk. Azt hiszed tán, Tom Szójjer elmenne békén az ilyen
eset mellett? Nem az, egy tál kásáért sem. Elmondaná kalandnak, el
az; és kikötne a romon, ha bár ez lenne is utolsó cselekedete.
Aztán micsoda formásan csinálná. Úgy felfújná magát, hogy no! Az
ember Kalamus Kristófnak hinné, mikor Lesz-királyságot fölfedezi.
Bár itt volna Tom Szójjer.«</p>
<p>Dzsim dünnyögött egy kicsit, de beadta a derekát. Azt mondta,
nem kell beszélnünk amíg lehet és akkor is csak roppant suttogva. A
villám rávilágított még egyszer a tört hajóra épen jókor; odaértünk
az oldalára a daru alá s kikötöttünk.</p>
<p>A födélzet itt jól kiemelkedett a vízből. A rézsút fekvő
<span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
"Page_71">-71-</a></span> oldalon felkúsztunk és a sötétben
lábunkkal tapogatózva és karunkat kiterjesztve, hogy elkerüljük a
kifeszített köteleket, lassan mentünk a kajütök felé, mert olyan
sötét volt, hogy semmit se lehetett látni. Hamarosan beleütődtünk a
terem felső világításába s felkúsztunk rá; aztán egy lépéssel
szemben voltunk a kapitány ajtajával, amely nyitva volt és az
árgyélusát, messze lenn a kabinház pitvarán keresztül világosságot
látunk és mintha tompa beszédet hallanánk onnan.</p>
<p>Dzsim odasúg nekem s azt mondja, hogy rém rosszul érzi magát s
hogy gyerünk vissza. Jól van, mondom én s már indultam volna a
tutajra; de abban a percben hallok egy jajgató hangot és ezt:</p>
<p>– Oh, kérlek fiúk, ne! Esküszöm, sohase szólok senkinek.</p>
<p>Egy másik hang jól erősen ezt mondta:</p>
<p>– Hazudsz Dzsim Torner. Máskor is így tettél. Neked mindig több
kell a zsákmányból, mint ami megillet és eddig meg is kaptad, mert
mindig azzal fenyegetőztél, hogy elárulsz, ha meg nem kapod. De
ezúttal épenséggel többször mondtad a kelleténél. A legcudarabb
áruló kutya vagy ebben az egész országban.</p>
<p>Ezalatt Dzsim elment a tutajra. Engem meg majd fölvetett a
kíváncsiság. Tom Szójjer ugyan meg nem hátrálna most, mondok
magamban; hát én sem hátrálok; meg köll néznem mi történik itt. Hát
a szűk folyosón négykézláb hátrafelé másztam a sötétben, amíg már
nem volt csak egy kabin köztem és a kajütcsarnok között. Hát látom
ám, hogy a csarnokban ott fekszik a földre terítve egy férfiember,
keze-lába megkötözve és két másik ember áll fölötte s az egyiknek
félkezében egy homályos lámpa van, a másik félkezében pisztoly. Ez
az ember a pisztolyt a földön fekvő ember fejére fogta és azt
mondja:</p>
<p>– Én is azt mondom, egy alávaló bitang!</p>
<p>A földön fekvő ember vonaglott s azt mondja:</p>
<p>– Bill, ne bánts, sohase szólok többet senkinek.</p>
<p>És ahányszor ezt mondta, a lámpásos ember mindannyiszor röhögött
s mondja:</p>
<p>– Nem, biz istók! Ennél igazabbat se mondtál még életedben, azt
elhihedd. – Egyszer meg ezt mondta:</p>
<p>– Nézd, hogy kunyorál. Mégis, ha el nem bánunk vele s meg nem
kötözzük, ő ölt volna meg minket. És miért? Tisztára <span class=
"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> semmiért.
Mert hogy nem engedtük a jussunkat, azért. De fogadom, hogy te sem
fogsz több embert megfenyegetni, Dzsim Torner.</p>
<p>– Tedd félre azt a pisztolyt!</p>
<p>Bill azt mondja:</p>
<p>– Szó sincs róla, Dzsék Pakker. Én meg akarom ölni. Hát ű nem
ölte meg a vén Helfildet szakasztott úgy? És nem szolgált rá?</p>
<p>– Én meg nem akarom megölni, megvan hozzá az okom.</p>
<p>– Isten áldjon meg ezért a szódért, Dzsék Pakker! Ezt el nem
felejtem, amíg élek, – mondja a földön fekvő ember siralmasan.</p>
<p>Pakker ezt nem vette figyelembe, hanem fölakasztotta lámpását
egy szegre s indult arrafelé, amerre én voltam, a sötétségbe s
intett Billnek, hogy jöjjön ő is. Én elcurukkoltam oly gyorsan,
ahogy csak tudtam, mintegy két ölnyire, de a hajó úgy meg volt
dűlve, hogy nem menekülhettem idejekorán. Azért, hogy keresztül ne
menjenek rajtam s el ne csípjenek, besurrantam egy kabinba a felső
oldalon. A két ember tapogatva jő végig a sötétben, s mikor Pakker
az én kabinomhoz ért, azt mondja:</p>
<p>– Ide, gyere ide be.</p>
<p>És belépett és Bill utána. De mielőtt bejöttek, én fönn voltam a
fölső ágyon s már bántam, hogy ide jöttem. Ott álltak, kezük az ágy
szélin és beszéltek. Látni nem láttam őket, de hogy hol álltak, meg
tudtam volna mondani a – pálinkáról, amelyet megittak. Én örültem,
hogy nem ittam pálinkát, de az se tett volna külömbséget, mert
ugyan majd az egész idő alatt még csak lélekzetet se vettem. Nagyon
meg voltam rémülve. Hozzá az ember nem is vehet lélekzetet, mikor
ilyen beszédet hall. Halkan beszéltek és komolyan. Bill meg akarta
ölni Tornert. Azt mondja:</p>
<p>– Azt mondta, elárul és el fog árulni. És ha mind a ketten
odaadnánk neki a részünket, az se tenne külömbséget az után a
patália után s ahogy elbántunk vele. Olyan bizonyos, mint ahogy a
világon vagy, hogy tanuságot fog ellenünk tenni, hát hallgass én
rám. Én azt tartom, legjobb, ha végit vetjük a nyomorúságának.</p>
<p>– Én is azt tartom, – mondja Pakker nagyon nyugodtan.
<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
"Page_73">-73-</a></span></p>
<p>– A fenébe, én már azt hittem, hogy nem. Akkor hát rendben
vagyunk. Gyerünk és végezzünk vele.</p>
<p>– Megállj csak. Még nem mondtam el a mondókámat. Lelőni jó, de
van békésebb módja is, ha már meg köll lenni. Én amondó vagyok,
nincsen abban ész, hogy az ember kurtán és kereken menjen neki a
kötélnek, ha azt, ami a szándéka, elérheti olyan úton, amely ép
olyan jó, de semmi rizikóval nem jár. Nem úgy van?</p>
<p>– Úgy a! De hát hogyan akarod ezúttal csinálni?</p>
<p>– Hát a gondolatom ez: körülnézünk és összeszedjük ami elcsípni
valót láttunk a kabinokban, aztán partra evezünk és elrejtjük a
zsákmányt. Aztán várunk. Azt mondom én, nem telik bele két óra,
hogy ez a roncs szétmállik és leúszik a víz fenekére. Érted már. A
vízbe fúl és nem lesz, akit okoljon érte, csak maga magát. Azt
tunnám, ez jócskán külömb kilátás, mintha megöljük. Én nem
kedvellem az emberölést, amíg máskép is el lehet a dolgot végezni.
Nincsen benne se értelem, se erkölcs. Nem igaz?</p>
<p>– De, azt tartom, igaz. De hátha nem omlik össze és nem merül
el?</p>
<p>– A két órát csak kivárhatjuk, aztán majd meglássuk, hogy lesz,
mint lesz.</p>
<p>– Rendben van. Gyerünk.</p>
<p>Ezzel indultak és én ki, végig hideg verejtékben s előre
kúsztam. Olyan sötétség volt, mint a szurok; de én rekedt
suttogással mondom: – »<i>Dzsim</i>«, – mondok és ő felel, szorosan
a könyököm mellett egy kurta nyögéssel. Én pedig azt mondom:</p>
<p>– Gyorsan Dzsim; nincs arra idő, hogy itt hévizáljunk és
nyögdécseljünk. Egy gyilkos banda van ott túl és ha mi megtaláljuk
a csónakjukat és eloldjuk, hogy a víz sodra vigye tova, akkor ezek
a bitangok nem tudják elhagyni a hajót. Egy közülök veszekedett
helyzetben van. De ha megtaláljuk a csónakukat, akkor mind
veszekedett helyzetbe jut, mert a törvény rájuk teheti a kezét.
Gyorsan, fuss. Én megnézem a hajó egyik oldalán, te megnézed a
másik oldalán. Aztán mégy a tutajra és –</p>
<p>– Oh, zistenke, zistenke! Totaj? Nincs neked van totaj.
Elszakadta keteled és elmente, és mink itt szorulta! <span class=
"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
<h3>XIII. FEJEZET.</h3>
<p>No hát elállt a lélekzetem s majd elaléltam. Ott szorulni egy
hajóroncson olyan bandával, mint ez! De pityergésre most nem volt
időnk. Most meg köllött találnunk azt a csónakot és elkaparintanunk
a magunk számára. Imbolyogva, reszketve mentünk le a hajó egyik
oldalán és bizony lassú munka volt ez, úgy tetszik, egy hét
beletelt, míg leértünk a hajó farára. A csónaknak semmi nyoma.
Dzsim azt mondta, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, úgy hóttra volt
réműlve, hogy elfogyott minden ereje. De én csak biztatom, hogy
jöjjön. Ha végkép itt szorulunk ezen a roncson, akkor aztán kampec
nekünk is. Igy tovább bandukoltunk megint. Kerestük a kabinház
végit és meg is találtuk, aztán kapaszkodtunk előre a fedélzeti
felső világításon, salugáterről salugáterre, mert az ablakház széle
víz alatt volt. Mikor a nagycsarnok lejárójához értünk, hát ott a
csónak. Csak alig hogy látni lehetett, de tele voltam hálával. A
következő pillanatban már benne is lettem volna, de épen akkor
nyílik az ajtó. Az egyik ember kidugja a fejét, alig egy pár
lábnyira tőlem s már azt hittem, végem van. De megent becsapja s
azt mondja:</p>
<p>– Tedd félre azt a fene lámpást a szem elül, Bill.</p>
<p>Egy zsák holmit dobott a csónakba, aztán belement maga is és
leült. Pakker volt. Aztán jött ki Bill, az is beleült. Pakker azt
mondja halkan:</p>
<p>– Minden rendben van. Lökd el a csónakot.</p>
<p>Alig tudtam magamat megtartani a salugáteren, olyan nyavalyás
voltam. De Bill azt mondja:</p>
<p>– Megállj. Űtet kimotoztad?</p>
<p>– Nem én. Hát te?</p>
<p>– Én sem. Igy nála maradt a pénzbeli része.</p>
<p>– Nála! Akkor hát gyerünk. Mi haszna visszük a kacatot, ha itt
marad a píz.</p>
<p>– Mit gondolsz, nem gyanítja, hogy mit akarunk?</p>
<p>– Talán nem. De akárhogy, el köll venni tőle. Gyerünk.</p>
<p>Hát visszajöttek és bementek.</p>
<p>Az ajtó becsapódott, mert a hajó meg volt dűlve; s egy fél
szempillantás alatt én a csónakban voltam és Dzsim utánam bukik.
Én, ki a késemmel, elvágom a kötelet és usgye, el!</p>
<p>Evezőhöz nem nyúltunk, se nem beszéltünk, még csak <span class=
"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nem is
suttogtunk, de tán lélekzetet se vettünk. Csendesen tova
siklottunk, halálos némaságban, el a csónaktartó csigák alatt, el a
hajó fara mellett; és még egy szempillantás alatt vagy száz
könyöknyire a roncson túl voltunk; a sötétség elnyelte, el az
utolsó nyomát is és én tudtam, bátorságban vagyunk.</p>
<p>Mikor három–négyszáz könyöknyire értünk vízmentin, látjuk a
lámpást egy szempillantásra megcsillanni a kabinház ajtaján, s
ebből tudtuk, hogy a zsiványok észrevették a csónakuk eltünését, s
földerengett előttük, hogy épen olyan kutyaszorítóban voltak már,
mint Dzsim Torner.</p>
<p>Aztán Dzsim fölrakta az evezőket s mi indultunk tutajunk után.
Most először kezdtem töprenkedni azokon az embereken. Eddig úgy
tetszik, nem értem rá. Elkezdtem azon gondolkodni, micsoda rémisztő
dolog még gyilkosoknak is, ilyen slamasztikában lenni. Mondok
magamban, nem azért mondom, de megeshetik még, hogy magam is
gyilkosságba esem, mint tetszenék akkor nekem az efféle. Mondom
Dzsimnek:</p>
<p>– Amint meglátjuk az első gyertyafényt, kikötünk száz ölnyire
vagy alatta vagy fölötte, én aztán kiszállok, kiókumlálok valami
mesét és szerzek valakit, aki elmegy azért a bandáért, hogy
kiszabadítsa őket a kelepcéből. Akkor aztán felaggathatják őket, ha
ütött az órájok.</p>
<p>De az ötlet nem szuperált, mert csakhamar kitört ismét a zivatar
s ezúttal rémesebben, mint valaha. Az eső csak úgy szakadt és sehol
semmi világosságot nem láttunk. Mondok, ágyban van most minden
teremtett lélek. Ődöngtünk le a vízen, lestük, nem látunk-e
gyertyavilágot, meg nem látjuk-e meg a tutajunkat. Nagysokára végre
az eső elállt, de a felhőség nem mozdult, a villám cikázott s
egyszerre csak egy villanásnál észreveszünk egy úszó feketeséget és
feléje tartottunk.</p>
<p>A tutaj volt és rém örömünk tellett belé, hogy megint rajta
lehettünk. Most valami világosságot is látunk messze lenn
jobbkéztül a parton. Mondok, megnézem. A csónak félig tele volt
kacattal, amit az a banda lopott a roncsról. Egy halomba raktuk a
tutajon s mondom Dzsimnek, hogy ő csak úsztasson le és tűzze ki a
lámpást, ha azt hiszi, hogy lement két mérföldnyire és hagyja égve
amíg én vissza nem jövök. Én aztán beraktam az evezőlapátokat és
indultam a világosság felé. Amint leértem az irányában, három-négy
másik tetszett fel, fönn egy domb oldalán. Falu volt. A parti
világosság fölött <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
"Page_76">-76-</a></span> beszedtem az evezőlapátokat s csak úgy
úsztattam le. Mikor elsiklottam mellette, látom, hogy lámpás, mely
egy komp kikötőjén volt fölakasztva. Körülúsztattam a strázsát
keresve, mondok, hogy hol alhatik, hát ott kuporodik a bakon elül,
amire a kötelet csavarják kikötéskor, feje a két térde között.
Egyszer-kétszer meglöktem a vállát és elkezdtem sírni.</p>
<p>Ő fölszedi magát mintegy riadtan, de mikor látta, hogy csak én
vagyok, jól kinyújtózkodik és aszondja:</p>
<p>– Hahó, mi az? Ne ordíjj, gyerek. Mi baj?</p>
<p>Én aszondom:</p>
<p>– A tata, a nyanya, meg a hu-hu-gicám –</p>
<p>És aztán nem bírtam tovább. Ő aszondja:</p>
<p>– A nyüstyit, ne vedd úgy a szívedre. Senki sincsen baj nélkűl,
a tied is csak jóra fordul. Mi van velök?</p>
<p>– Hát izé, mondok – kend a hajónak a strázsája?</p>
<p>– Az vagyok, mondja olyan nekem-jól-esik-formán. Én vagyok a
kapitánya, a tulajdonosa, a matróza, a hajókalauza, a strázsája, az
első födélzeti matróza, néha magam vagyok a bagázsia is meg a pasas
is rajta. Nem vagyok olyan gazdag mint Dzsim Hónbekk és nem tudok
olyan bolond bőkezű és jó lenni Tom, Dikk és Harry iránt, mint ő és
nem tudom úgy szórni a pízmagot, mint őkelme, de azért megmondtam
neki akárhányszor a szemibe, hogy mégse cserélnék vele; mert
mondok, csak a matrózélet a nekem való élet és elkárhoznám, ha csak
két mérföldnyire is kéne laknom városon kívül, ahol soha semmi sem
történik, nem én, minden kincsért sem és högyibe mégegyszer
annyiért sem. Mert mondok –</p>
<p>Közbe vágtam és aszondom:</p>
<p>– Rém bajban és slamasztikában vannak és –</p>
<p>– Kik?</p>
<p>– Hát a tata, meg a nyanya, meg a hugicám és Hicker kisasszony,
és ha kelmed a kompjával oda fölmenne –</p>
<p>– Hová oda föl? Hol vannak?</p>
<p>– Amott a buckán.</p>
<p>– Miféle buckán?</p>
<p>– Én csak egyet tudok.</p>
<p>– Csak nem a Valter Skottot gondolod?</p>
<p>– De azt.</p>
<p>– Uram fia, mi az isten nyilát csinálnak ott?</p>
<p>– Nem jó kedvükből vannak ott. <span class="pagenum"><a name=
"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p>
<p>– Már arrul én is jót állok. Hí, az irgalmát, rosszul járhatnak,
ha szörnyű hamar el nem szabadulnak onnan. Hogy a veszett fejszében
kerültek ilyen bajba?</p>
<p>– Nagyon könnyen. Húker kisasszony vizitbe ment, oda – izé – a
városba.</p>
<p>– Búh-landigba no, nyögd ki. Hát osztán?</p>
<p>– Vizitbe ment, igen Búhlandingba és épen estére kelt az idő,
amikor elindult a négerasszonyával a kompon, hogy ott töltse az
éjjelt a barátnéjánál. – Minek is híjják kisasszonynál – a neve
kiesett a fejemből – és elvesztették a kormánylapátjukat és a víz
megfordította a kompot, aztán úsztak lefelé farral előre vagy két
mérföldet és nekilódultak a buckának és a kompos, meg a
szerecsenyasszony, meg a lovak odalettek, de Húker kisasszony addig
kapálózott, míg feljutott a buckára. Egy órával azután, hogy
besötétedett, mink mentünk arra egy kupec-bárkán és oly sötét volt,
hogy nem vettük észre a roncsot, amíg szinte rajta nem voltunk, és
mi is nekilódultunk; de mi mind megmenekültünk Bill Vipplit kivéve,
jaj – az volt csak a jó lélek – azt mondom, bár én vesztem volna el
helyette, azt én.</p>
<p>– Az árkánumát, még ilyet se pipáltam. Aztán mit csináltatok
mikor mind együtt voltatok?</p>
<p>– Hát hallóztunk s mi egymás, de olyan széles volt a víz, senki
se hallott meg bennünket. Hát a tata azt mondta, valakinek partra
kell menni és próbálni segítséget hozni. Csak én magam tudtam mind
közül úszni, hát beugrottam és Húker kisasszony azt mondta, ha
előbb nem akadok segítségre, gyűjjek ide, hajhásszam föl a
nagybátyját, majd az nyélbe üti a dolgot. Én bejártam itt mindent
egy mérföld hosszában erre lefelé és azóta is itt kelebólálok, ha
valakit tudnék kapni, de mindenki aszondja: mit, aszondja, ilyen
éjtszakán, aztán ilyen erős vízben, nem vagyok bolond; eredj,
aszondja, a gőzkompér! – Hát ha már most kelmed eljönne.</p>
<p>– Bizistók, hogy mennék; de hogy akármi legyek, ha el is nem
megyek; csak az a nagy kalkulus, hogy ki fizet meg érte? Gondolod,
hogy a tatád?</p>
<p>– Akkor rendbe vagyunk. Húker kisasszony spicikaléter megmondta,
hogy nagybátyja Hónbakk.</p>
<p>– Jaj, az öreg ágyúját! A nagybátyja neki? Ide nézz hát: ehen
ezen az úton neki vágsz annak a gyertyavilágnak; ha odaértél,
<span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
"Page_78">-78-</a></span> fordulj nyugatnak, azon egy
fertálymérföldnyire van egy kocsma. Szólj nekik, hogy mutassák meg
neked Dzsim Hónbakkot. Az rögvest rendbe hozza a számlát. De ne
sokat ácsorogj, mert az öreg bizonyosan hírre vár. Mondd meg neki,
a kis huga rendben lesz, mielőtt ő még a városba érne. Most pedig
szedd magad alá a lábad. Én oda fölmegyek a sarkon túl, fölkeltem a
masinisztámat.</p>
<p>Én elindultam a világosság felé, de amint befordult a sarkon,
visszajöttem, be a csónakomba, kihúztam s föleveztem a parton a
könnyű vízben vagy hatszáz ölnyire és meghúztam magam egy pár sajka
között, mert addig nem volt nyugtom, amíg nem látom a komp
indulását. De egészben véve meg voltam magammal elégedve, amért a
nyakamba vettem mind ezt a bajt azért a bandáért. Nem sokan tették
volna meg. Bár az özvegyasszony tudott volna róla. Azt hiszem,
büszke lett volna rám, hogy megsegítettem a gézenguzokat, mert az
özvegy is, meg általán a jólelkű ember legszívesebben a
gézenguzoknak és mihaszna népnek fogja pártját.</p>
<p>Hát nemsokára csak jön ám a roncs, sötéten és feketén, lassan
úszva lefelé. A hideg végigfutott a hátamon, aztán nekivágtam
feléje. Nagyon mélyen volt a vízben s egy szempillantás alatt
megismertem, hogy abban aligha lehet eleven ember. Körüleveztem
rajta, hallóztam is egy-egy kicsit, de feleletet nem kaptam, minden
halotti csöndben volt. A banda egy kissé ránehezedett a szívemre,
de nem nagyon. Mondok, ha ők ki tudták állani, én is csak
kiállom.</p>
<p>Aztán jött a gőzkomp; hát a folyó közepe felé igyekeztem hosszú
rézsút vonalban vízmentén s mikor azt hittem, hogy odáig már nem
láthatnak el, abbahagytam az evezést és hátranéztem s látom, hogy
kerülgeti és szaglássza körül a roncsot Húker kisasszony földi
maradványaiért, mert a kapitány tudta, hogy Hónbakk bácsi szívesen
fogná venni. De csakhamar lemondott a dologról a komp és a
kikötőjébe ment, én pedig dologhoz láttam s pacskolva eveztem
lefelé.</p>
<p>Rém nagy időnek tetszett, mire megláttam Dzsim lámpását, s mikor
meg is láttam, úgy tetszett, mintha ezer mérföldnyire volna. Mire
pedig elértem, az ég kezdett keleten derengeni. Igy kikötöttünk egy
szigeten, elrejtettük a tutajt, elmerítettük a csónakot,
bevonultunk a putrinkba s olyat aludtunk, akár egy halott ember.
<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
"Page_79">-79-</a></span></p>
<h3>XIV. FEJEZET.</h3>
<p>Mikor fölkeltünk, a zsákmányhoz láttunk, amit a banda lopott a
roncsról. Volt benne csizma, pokróc, ruha és mindenféle holmi, egy
csomó könyv, egy respeg és három skatulya cigáré. Soha
világéletünkben ilyen rémgazdagok nem voltunk. A cigáré a javából
való volt. Egész nap az erdőben heverésztünk beszélgetve, én
olvastam a könyvekből és irtóztató jó dolgunk volt. Én elbeszéltem
Dzsimnek, mi történt a roncson és a gőzkompot is, és azt mondtam
neki, az effélét kalandnak hívják; de ő azt mondta, neki már épen
elég volt a kalandból. Azt mondta, mikor én bementem a kabinházba s
ő visszakecmergett, hogy a tutajra szálljon s nem találta helyén,
azt hitte, ott hal meg. Mert hogy akármint forduljon is, ő már el
van veszve. Mert ha meg nem mentik, akkor a vízbe hal; ha pedig
megmenekül, akárki mentse is meg, az a jutalom fejében
hazaszállítja s akkor Vatszon kisasszony szentül eladja őtet
délvidékre. Hát igaza volt. Neki majdnem mindig igaza volt. Ritka
világos feje volt neki szerecsen létére.</p>
<p>Sokat olvastam Dzsimnek királyokról és hercegekről, meg
grófokról és effélékről, és hogy micsoda cifra ruhában járnak és
milyen módisan viselkednek, és egymást felségednek,
kegyelmességednek, méltóságodnak és így tovább szólítják, ahelyett,
hogy azt mondanák, uram. Dzsimnek majd kifordult a szeme, úgy
hallgatta. Azt mondja:</p>
<p>– Nem is tudiktam én, hogy ollan sukat megvannak. Nem hallotta
híredet egyiknek se nem, csak zereg Salamon királ, ha négy nem
számítolsz királokoknak, aki meg van kártyádban. Micsoda meg van
fizetésed egy királnak?</p>
<p>– Fizetése? Van annak amennyi köll neki. Van neki ezer dollárja
is havonként. Mer hogy minden az övék.</p>
<p>– És micsoda dolgod meg van nekik?</p>
<p>– Hogy tudsz így beszélni Dzsim. Semmi dolguk sincs. Csak
üldögélnek.</p>
<p>– Ne mondja!</p>
<p>– Persze. Csak üldögélnek. Kivéve tán, mikor háború van. Akkor
háborúba mennek. Máskor csak úgy lézengnek a világon vagy
solymászni járnak, csak solymászni és – szt! – nem hallasz valami
neszt?</p>
<p>Kiugrottunk és körülnéztünk; nem volt semmi, csak egy
<span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
"Page_80">-80-</a></span> gőzhajó kerekeinek a csobogása, mely
messze alulról jött fel; hát vissza bementünk.</p>
<p>– Úgy van, mondok és máskor, ha unatkoznak, hát a parlamenttel
veszkődnek; és aki szót nem fogad, annak leüttetik a fejét. De
legtöbbször a háremben bomlanak.</p>
<p>– Bomlanak, hun?</p>
<p>– A háremben.</p>
<p>– Mi a három?</p>
<p>– Az a hely, ahol a feleségeiket tartják. Soha se hallottad
hírét? Salamon királynak is volt. Vót neki vagy egy millió
felesége.</p>
<p>– Vuta, vuta, zigaz, elfelejtette. A harum meg van zebidlő, azt
gundulok. Bizum meg van ott nagy lármát neked mindig; zasszonyok
perelgetik temirdek és antul nagyobb lármát megvan. Mégis azt
mondik, Salamun megvuta bülcs zember. Én eztetet nem nagyon
elhiszed. Mer mér megvuna zukus ember mindétig erekétig zebben a
locsifecsi világban neked. Bizum nem megvuna. Zukus ember ipítene
magát kilen házadat és ha kívánja bíkessig, becsukik magat neked
kilen házadban.</p>
<p>– Mégis csak ű volt a legbölcsebb ember. Ezt nekem az
özvegyasszony mondta, sajátkezűleg mondta.</p>
<p>– Mit bánuk én mit mondta zezvegy. Nem vuta bölcs zember.
Legbulundusabb volt, aki valaha vuta. Hallottad neked história a
gyereket, kit kettőfelibe akarta vágni?</p>
<p>– Hallottam. Az özvegyasszony azt is elmondta szegrül-végrül
mind.</p>
<p>– No hát! Nem az vuta legbutább tudomány zegisz világon neked?
Hát itt van neked ez a tuskót, ez az egy zasszony. Itt vagyolsz te,
ez a másikat zasszon. Én megvagy Salamon, ez a dollárbankót meg van
a gyerek. Tik mindketten zasszonyok akarják magatoknak a purdé.
Most én micsinálik? Menek kereskerül szomszidokba, hogy kitudik,
melliknek nekteknek meg van a jussa bankódhoz, aztán adik annak,
akit illeti egészen, épen, amit csinálik minden zember, kinek
megvan a helis eszed? Nem, nem ezt csinálik én, hanem veszed a
bankó és kétfele vágik, és adik a fele neked, másik fele másik
zasszunnak. Eztet Salamon megcsinálik akarta purdéval. Most én azt
kirdezek tüledtül: mi hászon meg van benned egy fél bankóban?
Semmit se nem vehetelsz irte. És mi hászon megvan <span class=
"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> benne egy
fél purdéban? Egy fityinget se nem aduk egy millió fél purdéért
neked.</p>
<p>– Hogy akasztanád fel Dzsim, te elvétetted az értelmét, százezer
mérföldre elkerülted, hogy verje meg a ragya.</p>
<p>– Ki? Én? Eredj magadat! Mit nekem beszélik értelmedet? Tudik én
az értelmedet, ha látik. De micsoda értelme megvan illen
cselekedetben neked? Nem fél purdét dispitálták azok körül,
dispitalták azok zegisz purdét. Az a zember, aki gondolik, hogy
elintézze zegisz purdé processzus fél purdéval, nincs meg van annak
annyi zeszed, hogy zeresz alá menjik, ha zesik a zeső. Ne beszilik
nekem Hokk Salamun, ismerek ütet mint tenyerem.</p>
<p>– De mondom, nem érted a csattanóját.</p>
<p>– Zerdeg vigye csattanót! Én tudik, hogy tudik amit tudik. Te
aztat gondolsz tán, hogy az értelmed neki valahol lenn messzi
megvan? Nem, lenn mélyen megvan. Ott megvan, hogy micsoda
megnevelése vuta Salamonnak neki. Vegyél olyan zembert, akinek
megvan csak egy vagy kettő gyereked. Fog az neked elherdálni
purdédat? Nem; mert nem győzi neked gyerekvel. Azt tudik, mit megér
egy gyereked neked. De te veszelsz olyan zembert, akinek a házad
körül szaladgálja millió purdékok. Ez más dolog neked. Az ollan
könnyen elvágik neked gyereket kettő felibe mint a macskát. Mer
mér, azért, hogy maradik még eleget. Egy purdé, két purdé, sokat
purdé vagy keveset purdé: mit bánta aztat Salamon nekednek!</p>
<p>Hát ilyen szerecsent se ettem még. Ha egyszer valami bevette
magát a fejébe, azt onnan többé ki nem lehetett piszkálni. Soha még
szerecsen így le nem becsülte Salamont. Hát oldalt hagytam Salamont
s más királyokra tereltem a szót. Beszéltem neki tizenhatodik
Lajosról, akinek régen a fejét vették Franciaországban; aztán a
szerencsétlen király kis Dolfijáról, aki király lehetett volna, de
elvitték, börtönbe csukták és némelyek azt mondják, hogy ott meg is
halt.</p>
<p>– Oh, szegin kicsikéd!</p>
<p>– De némelyek azt mondják, hogy kiszabadult, világgá ment s
átjött Amerikába.</p>
<p>– Ez jó; de itt nagyon meglesz neki unalmas, mert itt nincs
megvannak királok, ugy-i Hokk?</p>
<p>– Nincsenek. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
"Page_82">-82-</a></span></p>
<p>– Akkor nem meg lesz neki semmi állásod. Mit lesz neki
csinálik?</p>
<p>– Azt már nem tudom. Némelyik közülök beáll policájnak; némelyik
meg az embereket franciára tanítja.</p>
<p>– Hat francos nép nem úgy beszélik Hokk, mint mink?</p>
<p>– Nem Dzsim; nem értenél meg egy szót, egy árva szót sem abból,
ahogy ők beszélnek.</p>
<p>– No ez már sehogyse nem jó. Hogy megvan az?</p>
<p>– Nem tudom, de úgy van. Én kiszedtem a könyvekből egy pár
mondásukat. Mondjuk, hogy az ember azt mondaná neked: <i>Palivu
franzy</i>: ugyan mit gondolnál?</p>
<p>– Semmit se nem gondolnál, hanem egy kicsike fejbe kollintanám.
Mondik, ha nem megvuna fejir zember. De soha se nem fölvennék, ha
fekete hívná engemet így.</p>
<p>– Bolond, nem hí az semminek vele. Csak azt mondja, tudsz-e
franciául?</p>
<p>– Hát akkor mért nem aztat mondik?</p>
<p>– Hisz azt mondja. A francia így mondja azt.</p>
<p>– Ha így mondik, bolondul mondik, nekem tebbet ne is mondik.
Nincs meg van annak semmise értelmed.</p>
<p>– Nézd csak, Dzsim. Úgy beszél a macska, mint mink
beszélünk?</p>
<p>– Nem, macskát nem.</p>
<p>– Hát a tehén?</p>
<p>– Tehén se nem.</p>
<p>– Úgy beszél a macska, mint a tehén, vagy a tehén mint a
macska?</p>
<p>– Se nem, se nem.</p>
<p>– Természetes-e, hogy egyik másképen beszél, mint a másik?</p>
<p>– Persze.</p>
<p>– És nem természetes, hogy a macska és a tehén máskép beszélnek,
mint mink?</p>
<p>– De!</p>
<p>– Hát akkor mért nem volna természetes és helyes, hogy a francia
ember máskép beszéljen, mint mink? Erre felelj.</p>
<p>– Hokk, a macskád meg van zember?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Jó, akkor nincs megvan értelme, hogy macska úgy <span class=
"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> beszélje,
mint zember. Hát a tehén zember, vagy a tehén macska?</p>
<p>– Nem, egyik sem.</p>
<p>– Jó, zakkor nincs mit beszélje zegyik úgy, mint másik. Hát a
franczember zember?</p>
<p>– Az.</p>
<p>– Hát akkor zerdeg bujjik bele, mirt nem úgy beszilik, mint
zember. Erre felelik nekem Hokk.</p>
<p>Láttam, nem érdemes rá több szót vesztegetni. Egy szerecsen
fejébe nem fér bele a logika. Abba is hagytam.</p>
<h3>XV. FEJEZET.</h3>
<p>Úgy számítottuk, hogy még három éjjel és akkor elérkezünk
Kairóba, Illinoisz végin, az Ohejjó befolyásánál s ez volt, amire
iparkodtunk. Hogy ott eladjuk a tutajt, gőzhajóra ülünk s az
Ohejjón fölfelé a szabadállamokba érünk és vége minden bajnak.</p>
<p>A második éjtszakán köd ereszkedett le és mink homokszigetet
kerestünk, hogy kikössünk, mert nem volt tanácsos tovább menni a
ködben; de mikor odaeveztem a csónakon a kötéllel, hogy odakössem,
nem volt amihez kössem, csak apró csemetevessző. Egyre rácsavartam
a kötelet a zátony szélin, de ott igen erős volt a víz sodra, a
tutaj csapkodva s oly sebesen jött le, hogy kitépte a csemetét
gyökerestül és elúszott. Látom, hogy csap össze rajta a köd, amitől
úgy megijedtem s elernyedtem, hogy tán egy fél percig is eltartott,
nem tudtam semmihez se fogni. És már tutaj se volt, nem lehetett
látni száz ölnyire. Beleugrottam a csónakba, hátra futva benne,
fogom az evezőket és hátrafelé húzom, de a csónak nem mozdul.
Siettemben elfelejtettem eloldani. Hamar föl, az elejére, próbálom
eloldani, de olyan izgatott voltam, a kezem reszketett, alig mentem
valamire.</p>
<p>Amint elszabadultam, nosza utána a tutajnak, nagy buzgón és
elkeseredetten, egyenesen le a homokzátony mentén. Ez jó is volt,
ameddig a zátony tartott, de nem volt az hatvan ölnél hosszabb, és
abban a percben, hogy az alsó végit elhagytam, uccu kirepültem a
fehér ködbe és azt se tudtam, merre járok, akár egy hótt ember.</p>
<p>Mondok evezni nem lesz jó; mert egy az tudom, hogy nekimegyek
<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
"Page_84">-84-</a></span> egy homokszigetnek vagy zátonynak vagy
valaminek; ültem hát csendesen és vitettem magamat, pedig rém
komisz állapot ilyenkor semmit se csinálni az embernek a kezével.
Hahóztam és füleltem. Arra lefelé valahol hallok egy gyönge hahót,
amire nekimelegedtem. Utána eveztem erősen figyelve, nem hallom-e
újra. Ahogy megint hallom, látom, hogy nem feléje mentem, hanem
tőle el jobbra. Azután megint tőle balra mentem és sohase jutottam
közelebb hozzá, mert hogy persze körbe jártam, hol erre, hol
amarra, pedig mindig csak egyenest előre mentem.</p>
<p>A bolondja, mondok, dobolhatna egy cinserpenyőn és verhetné
szakadatlanul; és dehogy verte volna, és a zavart mindig a közbeeső
csöndesség csinálta a hahózás közt. Jó, hát csak megyek előre, és
egyszerre a hátam mögött hallom a kiabálást. Most voltam csak
megakadva. Ez vagy más valakinek volt a hahózása, vagy én fordultam
meg magam körül.</p>
<p>Letettem az evezőt s megint hallom a hahót. Hátul volt most is,
de más helyen. Jött felém, de csereberélte a helyét; én felelgettem
rá, míg egyszerre csak megmegint előttem volt és most tudtam, hogy
a víz sodra megfordította a csónakot elejével lefelé és a dolog
rendben lesz, ha a hahózó ember Dzsim és nem egy más tutajos. Mert
a hang iránt nem voltam tisztában a ködben. Mert a ködben sem a
természetes formája, sem a természetes hangja nincsen meg
semminek.</p>
<p>A hahózás tovább tart s vagy egy perc alatt zubogva kerülök egy
alámosott part elé, rajta nagy fák mint füstös kísértetek és a víz
folyása ragad balra és fut velem zúgó fatörzsökök közt, mert a víz
oly nagy erővel folyt rajtok keresztül.</p>
<p>A másik szempillantásban már megint csupa fehérség és csendesség
volt minden. És én is csendben ültem, hallgatva, hogy dobogott a
szívem s azt tartom, mire egy lélekzetet vettem, százat is
dobbant.</p>
<p>Már most lemondtam. Tudtam, mi a baj. Ez az alámosott part
sziget volt és Dzsim a másik oldalára sodródott. Nem afféle
homoksziget volt, amelyet körül lehet evezni tíz perc alatt.
Szálerdővel volt benőve, mint a rendes sziget; lehetett hat mérföld
a hossza és több mint fél a szélessége.</p>
<p>Meglapultam fülemet hegyezve, úgy tetszik vagy tizenöt percig.
Úsztam lefele, természetesen óránkint öt-hat mérföld sebességgel.
De az ember ilyenkor erre nem gondol. Az ember <span class=
"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> mintha
kiterítve holtan feküdnék a vízen, s ha elsurran melletted egy
tuskó, nem azt gondolja, hogy milyen gyorsan mégy magad, hanem
visszatartja a lélekzetét és azt gondolja, nézd csak, hogy szalad
az a tuskó. Aki azt hiszi, hogy a ködben éjjel az embernek
egymagában így úszni nem borzasztó és félelmes dolog, az majd
meglátja, ha egyszer megpróbálja.</p>
<p>A következő félórában egyszer-egyszer megint hahóztam; végre
hallom, hogy felelnek, de jó messziről, s megpróbálom a hangot
követni, de nem tudom, és abban a nyomban azt hittem, hogy egy
tuskófészekbe keveredtem, mert láttam őket hirtelen feltünedezni
mind a két oldalon, s néha épenséggel csak keskeny csatorna volt
köztünk. És tudom, hogy olyan is volt, mit én meg se láttam, mert
hallottam a víz sodrát, mint horzsolja a régi száraz ágat-bogot,
ami rálógott a partra. De nem sokáig tartott, hogy nem hallottam a
hahózást a vízbeli tuskók közt, csak azon voltam, hogy valamikép
addig is el ne veszítsem, mert nehezebb volt követni, mint a tüzes
embert. Én sohase láttam, hogy egy hang így bolondítani tudja az
embert, és oly gyorsan és hirtelen tudjon helyet cserélni.</p>
<p>Nagyon sűrűn kellett, tán négyszer-ötször a parttól eltolnom
magamat, mert még a csónakom kilökdöste volna a szigetet a
folyóból. Ebből azt gondoltam, hogy a tutaj is jó sűrűen lökdösheti
a partot, különben már távolabb kellene lenni, annyira, hogy a hang
el nem éri, – a tutaj valamivel gyorsabban úszott, mint én.</p>
<p>Végre úgy látszott, hogy nyilt vízen vagyok megint, de nyomát se
hallottam a hahózásnak. Gondoltam, Dzsim megakadhatott valamely
tuskón és tán vége is van. Magam oda voltam a fáradságtól, hát
lefeküdtem a csónakom fenekére s mondok, nem vesződöm tovább.
Persze elaludni nem akartam, de olyan álmos voltam, hogy nem tudtam
megállani, hát mondok csak épenséggel egy kicsit bóbiskolni
fogok.</p>
<p>De abbul úgy látszik több lett egy kis bóbiskolásnál, mert mikor
fölébredtem, a csillagok fényesen tündököltek, a köd elszállt, én
pedig oldalvást úsztam le a csónak hátuljával előre. Először nem
tudtam hol vagyok; azt hittem, álmodom s mikor lassan eszembe
kezdett minden jutni, mintha a mult hétből jöttek volna homályosan
elő a dolgok.</p>
<p>Rém nagy volt itt a folyó, a leghatalmasabb szálerdőséggel mind
a két partján, egy szép szilárd fal a csillagok világánál.
<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
"Page_86">-86-</a></span> Nézek előre a folyón s látok egy fekete
foltot a vízen. Utána vetem magamat, de mikor elértem, nem volt
egyéb, mint egy pár faderék a fűrészmalomból egymáshoz guzsolva.
Aztán látok egy másik feketeséget s arra vadásztam, aztán megint
egy másikat és ezzel eltaláltam a dolgot: a tutaj volt.</p>
<p>Mikor elértem, Dzsim rajta ült, a fejével a térde között, úgy
aludt, jobbkarja a kormánylapáton keresztül lógott. A másik lapát
leszakadt róla s magát a tutajt ellepte levél, ágbog és iszap.
Keserves dolga lehetett neki.</p>
<p>Hozzákötöttem a csónakom s odafeküdtem Dzsim orra alá a tutajra
s elkezdtem hadonászni s az öklömet Dzsim felé nyújtogatva,
mondom:</p>
<p>– Hahó Dzsim, elaludtam volna? Mért nem ráztál föl?</p>
<p>– Bódog isten, te vónál Hokk? Osztég nem hóttá mög? Nem vesztél
a vízbe? Megkerűté? Ez ollan szíp öcskös, hogy e’ sö löhet hinnyi.
Nem löhet eehinyi ollan szíp. Hagy tapogassalak mög gyerek, hagy
tapogassalak mög. Nem ám, nem hóttá mög; mökkerűté, elevennyen jó
egiszségbe, szakasztott az en rígi jó Hokkom, hálá legyen az isteni
jóságnak.</p>
<p>– Mi bajod Dzsim, tán ittál vagy mi?</p>
<p>– Én ittam? Hogy én ittam-e? Hát vót innya?</p>
<p>– Hát akkor mitől vadultál meg?</p>
<p>– Megvadutam?</p>
<p>– Hát nem azt beszéled, hogy megkerültem és több effélét, mintha
odalettem volna valahová.</p>
<p>– Hokk fiam, fiam Hokk Finn, nízz a szömömbe, osztég mondd, hogy
nem vótál oda?</p>
<p>– Oda? Mi a csodát beszélsz te? Nem voltam én sehová. Hová is
mentem volna.</p>
<p>– Akkó öcskös valahun hiba van. Az a! Én vagyok-e én akkó, vagy
ki vagyok én? Itt vagyok-e én, vagy hun vagyok? Ezt mond meg
nekem.</p>
<p>– Kend ugyan itt van Dzsim, ezt látom, de hogy a bolond feje hol
van, azt nem látom.</p>
<p>– Itt vagyok? No, akkó azt mondd meg nekem, nem cipelted-e ki a
kötelet a csónakban, hogy kikötsz a homokon?</p>
<p>– Nem én. Miféle homokon? Én ugyan nem láttam homokot.</p>
<p>– Nem láttá? Nézz ide: hát nem eeszakadt a kötél, oszt
<span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
"Page_87">-87-</a></span> a tutaj mög neki locsanva nem leúszott a
vízen, téged meg ott hagyott csónakostu’ a ködbe?</p>
<p>– Miféle ködben?</p>
<p>– Hát a ködbe, aki itt kóválygott egísz áldott ijjel. Oszt nem
kajabátál hahót, én meg nem visszakajabátam, amíg bele nem
keveredtünk abbaja szigetségbe, és az egyikünk eeveszött, a
másikunk meg anyi mintha eeveszött vóna, mer hogy azt se tutta hun
jár. Oszt, én nem neki lódútam essereg szigetnek és rémisztőn
kutyávul vótam és majd hogy bele nem vesztem a vízbe? Hát nem úgy
vót, no, nem úgy vót? Ezt mommeg nekem.</p>
<p>– No, ez már nekem sok, Dzsim. Én nem láttam se ködöt, se
szigetet, se galibát, se semmit. Itt ültem veled és beszélgettünk
egész éjtszaka, amíg most vagy tíz perc előtt el nem aludtál s azt
tartom, én is elaludtam. S mivel ezalatt az idő alatt le sem is
ihattad magadat, hát nem lehet más: álmodtad az egészet.</p>
<p>– Elhinném, de hogyan lehet tíz pörc alatt enyit álmodni?</p>
<p>– De pedig álmodtad, hogy akasztanák fel mindet, mert mindebbül
semmi sem történt meg.</p>
<p>– De Hokk, ollan világos minden.</p>
<p>– Bánom én, akármilyen világos, mikor semmi sem igaz belőle. Én
tudom, mert itt voltam az egész idő alatt.</p>
<p>Dsim nem szólt semmit vagy öt percig, hanem ott ült és
gondolkozott. Aztán azt mondja:</p>
<p>– Jól van, legyen álom, Hokk; de akkó én ennél ollanabb álmot
még nem láttam. Sem ollan álmom még nem vót ez életben, akitű így
kifárattam vóna.</p>
<p>– Ez már igaz, mert bizony néha az álom is úgy kifárasztja az
embert, mint akármi egyéb. De ez igazándi egy álom is volt. Mondd
el mind, Dzsim.</p>
<p>Hát Dzsim hozzáfogott s elmondta szegrül-végrül az egészet
szakasztott úgy, ahogy végbement, de alkalmatosan kiszínezve. Aztán
azt mondta, most már meg is akarja fejteni az álmát, mert hogy
intelemül küldődött ránk. Azt mondta, hogy az első homokság egy
embert jelentett, aki jót akart velünk; de a víz sodra egy másik
ember volt, aki a jó embertől el akart bennünket szakasztani. A
hallózás intelem volt, amit egyszer-egyszer kapunk és ha mi nem
iparkodunk keményen azon, hogy meg is értsük, akkor bajba kever
ahelyett, hogy a bajból kimentsen. <span class="pagenum"><a name=
"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> Az a sok fatuskó a vízben
galibát jelent, amibe keveredünk izgága néppel és más egyéb haddal;
de ha csak a magunk dolgára lesz gondunk és vissza nem feleselünk
és nem dühösítjük őket, hát azt is megláboljuk, kivergődünk a
ködből a nagy, tiszta folyóra, ami alatt a Szabad Államokat kell
érteni és semmi bajunk se lesz többé.</p>
<p>Az ég beborult és sötét lett ép azután, hogy a tutajra kaptam,
de most megintelen kiderült.</p>
<p>– Ezt elég jól megfejtetted, ameddig meg nem akad a dolog,
Dzsim. De hát mit jelent ez?</p>
<p>A levelesre meg az iszapra meg az eltört kormánylapátra
mutattam. Most nagyon jól lehetett látni.</p>
<p>Dzim odanézett erre a szemetre, aztán rám és megint a szemetre.
A fejébe már úgy belefészkelte magát az álom, hogy már mintha nem
tudott volna tőle szabadulni, hogy a valóságot vissza tegye megint
a maga helyére. De mikor megint eligazodott, erősen rám nézett,
mosolygás nélkül és ezt mondta:</p>
<p>– Hugy ez mit jelentse? Majd én megmondok neked. Mikur én már
kimerílte nagy munkába bele és nagy kajabálásba bele és elaludta,
az enyim szived majd megfakadta, mert te vutál elveszve neked és én
már nem bánta mi lesz velemvel, meg tutajval vele. És mikur
fölibredte magamat és látok, hogy te megkerülte zegíssigben és
eleven: akkor szemem könyezte neked és szerette volna leborultam
tírgyedre és megcsukoltam lábadat neked, úgy teli meg voltam
hálával. Te pedig neked eszed semmire se nem gondolik, csak arra,
hogy csinálik bulundot zereg Dzsimbul hazugságval. Zez a fizetsig
bizom szemet. Es szemet is az ollan zember, aki rakja sár a neki jó
barátja fejire neked, hogy muszáj kölletik neki szegyelni
magadat.</p>
<p>Azután csendesen felállt és bement a putriba, s bement anélkül,
hogy ezenkívül még egyebet is mondott volna. De nekem ez is elég
volt. Olyan hitványnak éreztem tőle magamat, hogy én is
megcsókolhattam volna a lábát, ha rábírhattam volna, hogy vonja
vissza.</p>
<p>Tizenöt percembe került, míg annyira össze tudtam magamat
szedni, hogy odamenjek és megalázkodjam egy szerecsen ember előtt;
de megtettem, és azután is sohase bántam meg. Soha többé ilyen
csínyt el nem követtem rajta, s ha tudtam volna, hogy így fölveszi,
ezt se csináltam volna. <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
"Page_89">-89-</a></span></p>
<h3>XVI. FEJEZET.</h3>
<p>Majdnem az egész nap aludtunk s éjjel útra keltünk valamicskét
egy csoda nagy tutaj után, amely úgy ment el mellettünk, mint egy
nagy processzió. Négy kisegítő lapátja volt mindenik végin, amiből
azt gondoltuk, hogy visz legalább harminc embert. Öt vaskos putrija
volt a fedélzetén jól távol egymástól és egy nyilt tűzhelye a
közepén és zászlórúdja mind a két végin. Rém hatalmas formája volt
neki. Sokra mehet az, aki tutajos gazda egy ilyen jószágon.</p>
<p>Hát úsztunk lefelé és egy nagy kanyarulatba értünk, az ég
kezdett beborulni és meleg lett. A folyó igen széles volt s mind a
két oldalán erős erdőfala volt; nem lehetett rajta rést vagy
tisztást látni. Kairóról beszélgettünk, s kíváncsiak voltunk,
ráismerünk-e, ha odaérünk. Én azt mondtam aligha, mert hallottam,
hogy körülbelül csak egy tucat házból áll, és ha véletlenül sehol
sem égetnek gyertyát, miből tudjuk, hogy város mellett megyünk el?
Dzsim azt mondta, abból megtudjuk, ha a két nagy folyó valahol
egymásba szakad. De én meg azt mondtam, megesik, azt fogjuk
gondolni, hogy egy sziget alsó vége mellett megyünk el s megint az
előbbi folyóba kerülünk. Ez megzavarta Dzsimet is, engem is
megzavart. Igy az lett a kérdés, mit kell tenni? Én azt mondtam,
partra kell evezni, mihelyt valahol világosságot látunk, s azt kell
mondani, hogy tata jön utánunk, de még kezdő ember s szeretné
tudni, mennyire van még Kairó? Dzsim azt gondolta, ez jó ötlet, így
hát rágyújtottunk és vártuk a szerencsét.</p>
<p>Semmit sem volt mit tenni, csak lesni erősen a várost és
vigyázni, hogy el ne menjünk mellette. Azt mondta Dzsim, mérget
vesz rá, hogy ő meglátja, mert abban a minutában, mikor meglátta,
szabad ember lesz; de ha elvétené, megint rabszolgatartó országba
jutna és sohase látná a szabadságot. Föl is ugrott minduntalan
kiabálva:</p>
<p>– Ahun van neked!</p>
<p>De csak nem volt. Tüzes ember volt vagy szentjánosbogár. Hát
csak leült megint s tovább vigyázott, mint előbb. Azt mondja,
reszket s a hideg is kirázza attól a gondolattól, hogy olyan közel
van a szabadsághoz. Hát megvallom én is reszkettem s majd kirázott
a hideg engem is, mikor ezt tőle hallom, mert nekem is földerengett
a fejemben, hogy már szinte szabad, <span class="pagenum"><a name=
"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> és ki volt az oka? Csak én.
Már nem tudtam ezt a dolgot sehogy se lerázni a lelkiismeretemről.
Megzavart egészen, úgy hogy pihenni se tudtam; nem tudtam békén
megállani egy helyen. Eddig nem jutott eszembe, hogy voltaképen
micsoda dolgot művelek is én. De most eszembe jutott és nem is
tágított tőlem és furdalt mind jobban-jobban. Iparkodtam magammal
elhitetni, hogy én semminek sem vagyok az oka, mert hiszen nem én
szöktettem meg Dzsimet jogos birtokosától; de semmi haszna sem
volt. A lelkiismeret kiáll és aszondja: »De tudtad, hogy megszökött
a szabadságáért és te a partra evezhettél és valakinek elárulhattad
volna.« Hát így volt és én sehogyse tudtam rajta eligazodni. Ez
volt a dolog bibije. Azt mondja a lelkiismeretem: mit vétett neked,
aszondja, szegény Vatszon kisasszony, hogy a tulajdon szemeddel
látod, mint szökik el a szerecsenje és nem szólsz egy árva szót
sem? Mit vétett neked az a szegény öreg fehérnép, hogy ilyen
galádul bánsz vele? Iparkodott tégedet tudományra oktatni, jó
modorra tanított, s azon volt, hogy tőle kitelhetőleg mindenkép jó
legyen hozzád. Ezt tette szegény.</p>
<p>Olyan silányul és nyomorultan éreztem magamat, hogy azt
kívántam, bár ne is élnék. Ide-oda izegtem-mozogtam a tutajon,
magamat sinfelve, Dzsim pedig utánam izgett-mozgott. Egyikünk se
tudott békén maradni. Minduntalan körülugrált és azt mondja: itt
meg van Kairód! Mintha belém lőttek volna, úgy hasított rajtam
keresztül, és azt gondoltam, ha csakugyan Kairó lenne,
nyomorúságomban meg kéne halnom.</p>
<p>Dzsim egyre hangosan fecsegett, amíg én magamban beszéltem. Azt
beszélte, hogy az első dolga lesz, ha eljut egy szabadállamba, hogy
összespórolja a pénzit és egy centet se költ el belőle, és ha
eleget szerzett, megvásárolja a feleségét, aki egy majorban volt,
közel oda, ahol Vatszon kisasszony lakott; azután aztán ketten
dolgoznak és megveszik két gyermeköket, és ha gazdájuk nem akarná
őket eladni, akkor fölfogadnak egy abolicinistát, hogy lopja el
őket.</p>
<p>Szinte megdermedtem, hogy ezt a beszédet hallottam. Soha
életében efféléket ezelőtt nem mert volna mondani. Lehetett látni,
milyen változást csinál rajta az a perc, melyben azt hitte, közel a
felszabadulása. Szakasztott a régi mondás: adj a szerecsennek egy
collt és elvesz egy ölet. Mondok, ez lett az én gondatlanságomból.
Ehol a szerecsen, akit annyi, mintha én <span class=
"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> szöktettem
volna meg s aki áperte kirukkol azzal, hogy ellopatja a gyermekeit,
akik pedig másnak a tulajdona, egy emberé, akit soha nem láttam,
egy emberé, aki nekem soha semmit se vétett.</p>
<p>Nagyon bántott a Dzsim beszéde, roppant sokat vesztett vele
előttem. A lelkiismeretem jobban feltüzelt, mint valaha, míg végre
azt mondom neki: »Hagyj nekem békét, még nem késtem el; az első
gyertyavilágot ha meglátom, partra megyek és elmondom.« És ezzel
rögtön jól, boldognak és tollkönnyűnek éreztem magamat. Minden
bajom elmult. Nézegettem is buzgón, nem látok-e világosságot és
dudorásztam magamban. Végre látok egy gyertyát. Dzsim elkezd
kiabálni:</p>
<p>– Megvagyunk szabadok Hokk, meg vagyunk szabadok! Ugri Hokk,
vedd a nyakadba neked lábad, ez a jó zereg Kairó, én ismerek
ütet.</p>
<p>Én azt mondom:</p>
<p>– Csónakba ülök, Dzsim, s megyek, megnézem. Tudod, hátha nem
az.</p>
<p>Száguldott és elkészítette a csónakot, ócska kabátját a fenekére
tette, hogy arra üljek, és a kezembe nyomta az evezőlapátot. S
mikor ellöktem a csónakot, azt mondja:</p>
<p>– Mingyar-mingyar kijabalni fogok neked zerememtül enyimtül és
aztat fogok mundani: mindent keszenek neki Hokknak; szabad zember
megvagyok, és soha se nem megvagyok szabad zember, ha nincs megvan
Hokk; eztet Hokk megcsinálta. Dzsim soha se nem elfelejti tégedet
Hokk, te vagy neki legjobb baratod a világon, és zegyetlen vagy a
ki lette barát a zereg Dzsimnek.</p>
<p>Eleveztem nagy buzgalommal, hogy föladjam, de mikor ezt mondta,
mintha kivették volna belőlem a lelket. Lassan eveztem odébb s nem
voltam benne biztos, örülök-e, hogy elindultam vagy nem örülök.
Mikor ötven ölnyire voltam, azt mondja Dzsim:</p>
<p>– Ott menik, zigaz, zereg Hokk fiacskám nekem, zegyetlen fehír
úri zember, a ki mindig megtartotta, amit zereg Dzsimnek
megigérte.</p>
<p>Hát ebbe majd belebetegedtem. De azt mondtam: belementem, már
nem fordulhatok vissza. Ebben a pillanatban jön felém egy csónak,
benne két puskás ember. Megálltak, én is megálltam. Az egyik azt
mondja: <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span></p>
<p>– Hé, mi az amoda túl?</p>
<p>– Egy tutajdarab – mondom én.</p>
<p>– Te oda tartozol?</p>
<p>– Oda.</p>
<p>– Van valaki rajta?</p>
<p>– Egy ember, bácsi.</p>
<p>– Az éjjel megszökött öt szerecsen amoda át a kanyarulat fölött.
A te embered fejér vagy fekete?</p>
<p>Nem feleltem rögtönösen. Megpróbáltam, de a szó nem jött ki
belőlem. Iparkodtam egy vagy két szempillantásig megkeményíteni
magamat, de nem voltam elég férfi, egy házinyúl lölke nem volt
bennem. Láttam, hogy ellágyulok, hát nem is próbáltam tovább, hanem
neki és azt mondom:</p>
<p>– Fejér!</p>
<p>– Azt tartom, gyerünk, nézzük meg magunk.</p>
<p>– Bár jönnének, mondom én, mert hogy a tatám van ott és talán
lennének szívesek a partra vontatni a tutajt, oda, ahol a
világosságot látni. Tata beteg és beteg a nagyanya is, meg Mari
is.</p>
<p>– Ördögadta, sietős a dógunk fiam. De tán még megtesszük. Fogd
az eveződet és gyerünk.</p>
<p>Én belekapaszkodtam a lapátomba s ők is evezéshez fogtak. Mikor
egyet-kettőt húztunk, aszondom:</p>
<p>– A tatám nagyon hálás lesz kelmetek iránt. Mindenki elmenekül,
ha kérem, hogy segítsen partra vontatni a tutajunkat, én magam meg
nem bírom.</p>
<p>– No, ez pokolbéli alávalóság tőlük. Furcsa is. Mondsza csak
fiam, mi baja van a tatádnak?</p>
<p>– Izé, mondok – csekélység egészben.</p>
<p>Abbahagyták az evezést. Még jó nagy út volt a tutajig. Aszondja
az egyik:</p>
<p>– Hazudsz, fiú. Mi baja a tatádnak? Felelj nyiltan, annál jobb
lesz rád nézve.</p>
<p>– Megfelelek urak, meg én becsülettel, de kérem, ne hagyjanak el
bennünket. A baja, – izé – ha csak odagyünnének előre s a kezembe
adnák a kötelük végit, akkor nem is kéne közel jönniök a tutajhoz,
– kérem szépen, tegyék meg.</p>
<p>– Húzd hátra, Dzson, húzd hátra a csónakot, mondja az egyik. És
hátra eveztek. Menj odébb fiú, evezz balra. Verje meg a ragya, azt
hiszem a szél már ránk fújta. Az apádnak himlője <span class=
"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> van s te
nagyon is jól tudod. Mért nem rukkoltál ki vele hé? Szét akarod
terjeszteni az egész országban?</p>
<p>– Igaz, mondok hüppögve, azelőtt elmondtam mindenkinek, de el is
mentek abban nyomban s a faképnél hagytak bennünket.</p>
<p>– Szegény ördög, van valami a dologban. Nagyon sajnálunk igazán,
de hát vigye a kánya, semmi szükségünk sincsen a fekete himlőre,
ezt beláthatod. Nézd csak, majd én megmondom mit csinálj. Meg ne
próbáld kikötni egy magadban, különben elrontasz mindent. Ússzatok
le vagy húsz mérföldet, akkor egy városhoz értek a folyó
balpartján. Az már jól napkelte után lesz, és ha segítséget kérsz,
azt mondod, hogy embereid mind leverte a lábukról a láz, meg a
hideglelés. Ne légy másodszor is olyan bolond, hogy elárulod, hogy
mi a bajotok. Látod, most mi kedves szolgálatot iparkodunk neked
tenni; te pedig eredj és vess húsz mérföldet közéd és közibénk, ez
illik egy jó fiúhoz. Abban semmi hasznod se lenne, ha ott kötnél
ki, ahol világosság látszik, az csak egy fatelep. Mondd csak – azt
tartom az apád szegény ember és meg kell vallani, csinos kis
slamasztikában van. Ide teszek egy húszdolláros aranypénzt erre a
deszkára, ha melletted elúszik, vedd le. Szégyenlem, hogy cserben
hagylak, de Isten akárhova tegye, kinek volna kedve kikötni a
feketehimlővel, ezt belátod, úgy-e?</p>
<p>– Megállj, Páker, – mondja a másik ember – ehun is egy
húszdolláros, tedd én tőlem is a deszkára. Isten áldjon, fiam. Tégy
úgy, ahogy Páker úr mondta és rendbe lesz minden.</p>
<p>– Úgy van úgy, fiam, isten veled, isten áldjon. Ha találkozol
szökött szerecsenyekkel, segítve lesz rajtad: elfoghatod őket és
pénzhez jutsz vele.</p>
<p>– Isten velük, uraimék, – mondom én – én mellettem ugyan el nem
megy szökött szerecsen, ha rajtam áll.</p>
<p>Elmentek és én visszamentem a tutajra s nagyon elesetten éreztem
magamat, mert igenis jól tudtam, hogy rosszul cselekedtem, és
láttam, hogy semmi haszna sem volt, hogy próbáltam megtanulni
helyesen cselekedni. Nincs az olyan embernek szerencséje, akit
kicsi korában nem igazítanak a jó útra; mikor belejut a csávába,
nincs ami visszaterelje s dolgára igazítaná, és elhasal. Aztán még
gondolkoztam egy minutáig és azt mondom magamban: megálljunk csak,
tegyük fel, hogy jót cselekedtél és Dzsimet föladtad volna; jobb
érzésed lett volna-e <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
"Page_94">-94-</a></span> vajjon, mint amilyen most van? Nem, –
mondok – ép oly cudarul volnék, mint most vagyok. Akkor hát, –
mondok – mi haszna megtanulni a helyes cselekedet útját, ha ép
olyan keserves dolog helyesen cselekedni és nem baj helytelenül
cselekedni, a bére meg egy ennek is, annak is? Meg voltam akadva.
Erre nem tudtam felelni. Igy hát, mondok, mit vesződjem rajta
tovább, de ezentúl mindig azt teszem, ami jobban a kezem ügyébe
esik.</p>
<p>Bementem a putriba; Dsim nem volt ott. Néztem mindenfelé, sehol
se láttam. Mondok: <i>Dsim!</i></p>
<p>– Itt megvagyum Hokk. Már sem nem látni őket sehun? Ne nágyun
beszilik.</p>
<p>A folyóban volt, a hátsó evező lapát alatt, csakis az orra
látszott ki. Mondom neki, hogy már nem látni őket, hát feljött a
tutajra. Azt mondja:</p>
<p>– Mind végedig hallgatta én zegisz beszélgetés és bebujta vízbe
és mondok úszik partra, ha idegyüvölnek. Aztán megmegintelen
visszaúszik tutajra, ha elmenik innen. De ücskös, hogyan te
becsapoltál üket, Hokk! Ez vuta a legfajintosabb csalafintaságod
neked! Azt mondik neked gyerekem, remilek, ez megmentett zereg
Dzsimt, és ezt soha sem nem elfeledje neked zereg Dzsim, te
zaranyos.</p>
<p>Aztán a pénzről beszéltünk. Szép kis summa volt: húsz dollár
darabja. Dzsim azt mondta, most már lefizethetünk gőzhajóra, mint
fedélzeti utasok és eltart nekünk ez a pénz egész a
szabadállamokig. Még húsz mérföld a tutajnak, aszondja, nem is
olyan sok, de azért jobb szerette volna, ha már ott is volnánk.</p>
<p>Virradatfelé kikötöttünk és Dzsim roppant nagy gonddal rejtette
el a tutajon levő holmit. Azután egész nap azon dolgozott, hogy
bugyorokba kötögesse és elkészüljön arra, hogy elhagyhassuk a
tutajt.</p>
<p>Ezen az éjjelen egy várost láttunk világosságaival lent
balkézről egy kanyarulatban.</p>
<p>Kimentem a csónakon kérdezősködni. Csakhamar egy emberre akadtam
künn a vízen csónakban, horgot rakott ki. Fölálltam s ezt
mondtam:</p>
<p>– Gazduram, ez a város Kairó?</p>
<p>– Kairó? Nem. Meg vagy bolondulva?</p>
<p>– Hát micsoda város, gazduram? <span class="pagenum"><a name=
"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> <span class=
"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96"><br />
-96-</a></span></p>
<div class="figcenter" style="width: 635px;"><img src=
"images/i003.png" alt="Így egész nap aludtunk." title=
"Így egész nap aludtunk." />
<p class="caption">Így egész nap aludtunk.</p>
</div>
<p>– Találd ki, ha tudni akarod. Ha pedig itt alkalmatlankodol
rajtam még egy félpercig, megkapod, amit nem kerestél.</p>
<p>Visszaeveztem a tutajhoz. Dzsim nagyon odavolt, de én azt
mondtam neki, ne búsuljon, remélem, Kairó lesz a legközelebbi
hely.</p>
<p>Még hajnal előtt elmentünk egy másik város mellett is és én
megint készültem kimenni; de a part nagyon magas volt s nem mentem
ki. Kairó körül nincsen magas part, mondja Dzsim. Ezt én
elfelejtettem. Kikötöttünk a nappalra egy homokszigeten, mely elég
közel volt a baloldali parthoz. Én gyanakodni kezdtem, de Dzsim is.
Azt mondom:</p>
<p>– Lehet, azon a ködös éjtszakán jöttünk el Kairó alatt.</p>
<p>Ő azt mondja:</p>
<p>– Ne beszilik errül, Hokk. Szigin szerecsennek szigin a
szerencsid. Én mindétig addig gundulta, hogy az a cserge-kígyót
bőre még nem kiadta mirgit neki mind.</p>
<p>– Bár sohase láttam volna azt a kígyóbőrt, Dzsim, bár soha a
szemem elé ne került volna.</p>
<p>– Nem te meg vagy a hibás Hokk, te nem tudoltál veszedelmit
neki. Hat ne szememrehányást tígy magadnak.</p>
<p>Mikor megvirradt, láttuk, hogy a part mellett, ahol voltunk, a
tiszta vízű Ohejjó, és kívülről meg az öreg rendes Moddi volt. Hát
ezzel vége is volt Kairónak.</p>
<p>Meghánytuk-vetettük a dolgot. Bajos lenne parthosszat
visszamenni, mert természetesen nem tudnánk a tutajt víz ellen
vinni. Nem volt mit tenni, mint várni estig és visszaindulni a
csónakkal, akármi lesz is. Igy egész nap aludtunk a gyapotbokrok
sűrűjében, hogy friss erővel láthassunk dologhoz és mikor a
sötétség beállt s visszamentünk a tutajhoz, hát nem volt meg a
csónak.</p>
<p>Egy darabig egy szót se szóltunk. Mit is mondhattunk volna. Jól
tudtuk mind a ketten, hogy a csörgőkigyó bőre csinálta ezt is. Hát
mit vesztegettük volna rá a szót. Csak az a színe lett volna,
mintha más hibát keresnénk, ami csak új bajt hozna ránk és mindig
többet, amíg végre is megtanulnánk, hogy ne kapálódzunk.</p>
<p>Utóbb arról beszélgettünk, mit köllene tennünk s azt sütöttük
ki, hogy legjobb lesz a tutajjal tovább ereszkedni lefelé, amíg
csónakot tudunk venni, amelyen visszamegyünk. Nem gondoltunk arra,
hogy kölcsön vegyük, mikor senkisem látja, <span class=
"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> ahogy tata
szokta tenni, mert alkalmasint üldözőbe vennének érte.</p>
<p>Igy hát mikor beesteledett, elindultunk a tutajon.</p>
<p>Aki eddig nem hitte, most már szentül el fogja hinni, mily
meggondolatlanság hozzányúlni a kígyóbőrhöz, el fogja hinni abból,
amit az a kígyóbőr rajtunk tett és abból, ha elolvassa és látja,
még azonkívül is mit nem tett rajtunk.</p>
<p>Csónakot ott lehetett venni, nem messze attól a helytől, ahol a
tutajok szoktak kikötni. De mi nem láttunk kikötött tutajokat, így
hát tovább mentünk mintegy három óránál tovább is. Az éjtszaka
szürke és szinte sűrű lett, ami majdnem olyan komisz dolog, mint a
köd. Sem a folyó formáját nem ismerni föl, sem semmi távolságot nem
lehet látni. Későre járt az idő és nagy csendesség volt, amikor egy
gőzöst hallunk jönni a folyón fölfelé. Meggyújtottuk a lámpásunkat
s azt gondoltuk, majd észreveszik. Fölfelé igyekvő gőzhajók nem
igen kerültek a közelünkbe, mert szeretnek oldalt menni, a cövekek
irányában s keresik a csendes vizet. De olyan éjtszakákon, mint a
mai, nekivágnak az áramnak s teljesen a folyó ellen mennek.</p>
<p>Jól hallottuk a dohogását, de nem láttuk magát a hajót míg
szinte rajtunk nem volt. Épen nekünk jött. Sokszor megcsinálják a
hajósok ezt s próbálják, milyen közel tudnak az ember mellett
elmenni anélkül, hogy érintenék, néha a kerék elvág egy
kormánylapátot s ilyenkor a hajókalauz kidugja a fejét és röhög, s
azt hiszi, nagyszerűen csinálta. Hát itt jön, s mi azt mondtuk,
megpróbálja elsiklani mellettünk, de nem látszott eltérni egy
paraszthajszálnyira se. Nagy hajó volt s nagy sebten jött is, olyan
volt, mint egy fekete felhő, szentjánosbogárból rakott sorok rajta;
de hirtelen mintha felfúvódott volna, vastagon, félelmesen, hosszú
sora a kemenceajtóknak tárva-nyitva világlott, mint vörösen izzó
fogak, és ormótlan eleje épen a fejünk felett lógott. Egy nagy
kiabálást hallottunk, harangok csilingelését, a masinák megállását,
összevissza szitkozódást, a gőzsíp füttyjét, s amint Dzsim a vízbe
szökött az egyik oldalon s én a másikon, ránk csapott és egyenesen
keresztül a tutajon.</p>
<p>Én lebuktam s iparkodtam a víz fenekét is elérni, mert egy
harminc láb átmérőjű keréknek kellett fölöttem elmennie s én
iparkodtam neki helyet csinálni. Mindig el tudtam lenni
<span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
"Page_98">-98-</a></span> egy percig a víz alatt, ezúttal azt
tartom, lenn voltam másfél percig. Aztán sebten fellöktem magam a
víz színére, mert már szinte odavoltam. Feljöttem hónaljig a víz
fölé, kifújtam orromból a vizet és lélekzetet szedtem.
Természetesen zúgó árban voltam s természetesen egy perccel azután,
hogy megállították, újra megindították a hajó masináját, mert a
tutajos emberekkel ugyan soha se törődtek sokat. Most hát ott
dübörgött fölfelé a vízen, látni nem lehetett a sürű éjben, de
hallani hallottam.</p>
<p>Vagy egy tucatszor elkiabáltam Dzsimet, de semmi feleletet nem
kaptam. Hát belekapaszkodtam egy deszkaszálba, amely nekem jött
amíg vizet tiportam és part felé indultam, magam előtt tolva a
deszkát. Sokáig tartott, míg a víz sodrából kievickéltem, de
szerencsésen partra jutottam. Nem sokat láttam, csak igen keveset
az útból s elmentem tapogatózva tán vagy egy negyedmérföldnyire
hepehupás területen s nekimentem egy nagy, régi módi dufla
gerendahajléknak, mielőtt észrevettem volna. El akartam mellette
osonni, de kiugrott egy csapat kutya s elkezdett tutulni s ugatni
rám. Én pedig jobb dolgot tudtam magamnak, mint hogy ezekkel is
kikezdjek.</p>
<h3>XVII. FEJEZET.</h3>
<p>Körülbelül egy félperc mulva valaki kiszólt az ablakon anélkül,
hogy a fejét kidugta volna s azt mondja:</p>
<p>– Készen, fiúk! Ki az?</p>
<p>Én aszondom: Én vagyok.</p>
<p>– Ki az az én?</p>
<p>– Dzsekszon Gyuri.</p>
<p>– Mit akarsz?</p>
<p>– Semmit, uram. Csak odébb szeretnék menni, de a kutyák nem
eresztenek.</p>
<p>– Mit kuncsorogsz te erre éjtszakának idején, mi?</p>
<p>– Nem kuncsorgok én uram; leestem a gőzhajóról.</p>
<p>– Oh, le, a gőzhajóról? Valaki gyújtson gyertyát. Mit mondtál,
mi a neved?</p>
<p>– Dzsekszon Gyurit mondtam, tens uram. Csak gyerek vagyok.</p>
<p>– Ide vigyázz! Ha igazat beszélsz, nincs mitől félned, senki se
fog bántani. De ne próbálj mozdulni; állj meg ott, ahol
<span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
"Page_99">-99-</a></span> vagy. Menjetek, Bob és Tom, egyitek hozza
el a puskákat. Dzsekszon Gyuri, van veled valaki?</p>
<p>– Nincsen uram, senki.</p>
<p>Hallom az embereket a házban mozogni s világosságot látok. Az
emberem ezt kiabálja:</p>
<p>– Tedd félre azt a gyertyát Betszy, te vén bolond, hová tetted
az eszedet? Tedd a földre a bejáró ajtó mögé. Bob, ha készen vagy
és Tom is, álljatok helyetekre.</p>
<p>– Készen vagyunk.</p>
<p>– No, Dzsekszon Gyuri, ismered-e a Sepperdszonékat?</p>
<p>– Nem, uram, soha hírüket se hallottam.</p>
<p>– Jó, lehet igaz, lehet nem igaz. Készen vagyunk mind. Előre
Dzsekszon Gyuri. Vigyázz, ne siess, – jöjj nagyon lassan. Ha van
valaki veled, maradjon hátul, ha előre jő, lelőjjük. Most gyere.
Gyere lassan; nyisd ki az ajtót magad, csak épen annyira, hogy
bejuthass, hallod?</p>
<p>Nem siettem, még ha akartam volna se tudtam volna sietni. Csak
egyet léptem lassan egyszerre, és semmi neszt nem hallottam, csak
mintha a szívemet hallottam volna. A kutyák ép úgy hallgattak mint
az emberek, de kissé elmaradva követtek. Mikor odaértem a három
padlólépcsőhöz, hallottam, mint veszik le a lakatot, a keresztvasat
és húzzák félre a reteszt. Kezemet az ajtóra tettem s apránként
becsúsztam, míg valaki azt nem mondta: Hó, ennyi elég, dugd be a
fejed! – Bedugtam, bár azt hittem, leveszik a vállamról.</p>
<p>A gyertya a padlón volt s az emberek ott voltak mind, ők engem
néztek, én meg őket, úgy egy fertálypercig. Három nagy ember,
mindeniknél puska, melyet felém tartottak. Mondhatom, hogy
meghökkentem tőlük. A legöregebb szürke s mintegy hatvanas, a másik
kettő harmincas vagy valamivel öregebb, mind finom szép úr és egy
édes öreg, szürkésfejű néni s mögötte két fiatal néni, kiket
azonban nem láthattam jól. Az öreg úr azt mondja:</p>
<p>– No, úgy nézem, minden rendben van. Gyere be.</p>
<p>Amint ottbenn voltam, az öreg úr nyomban becsukta az ajtót
retesszel és keresztvassal s azt mondta a fiataloknak, jöjjenek be
a puskájokkal, s mind bementek egy tágas társalgószobába, melynek a
padlója új szőnyeggel volt beterítve, s összegyűltek egy sarokban,
ahova nem lehetett a homlokzati ablakokból ellátni, – oldalt nem
voltak ablakok. Föltartották a gyertyát, <span class=
"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> jól
szemügyre vettek s mind azt mondták: »Ez ugyan nem Sepperdszon, nem
ez, s nincs is vele a Sepperdszon hadból senki.« Aztán azt mondta
az öreg úr, hogy talán csak nem veszem föl, ha megmotoznak, nincs-e
fegyver nálam, nem akarnak bántani, csak biztosság okáért teszik.
Nem is dugta a kezét a zsebembe, csak kívülről tapogatott végig s
azt mondta, rendben van. És azt mondta, helyezkedjem el kényelembe,
mintha otthon volnék és mondjak el magamról mindent. De az öreg
asszonyság azt mondja:</p>
<p>– Az isten áldjon meg, Saul, a szegény teremtés egy víz; aztán
nem gondolod, hogy éhes is lehet?</p>
<p>– Igazad van, Rákhel, nem gondoltam rá.</p>
<p>Erre azt mondja az öreg asszonyság:</p>
<p>– Betszy, – ez egy öreg szerecsen némber volt – fuss és hozz
neki ennivalót, szaporán, ahogy tudsz, a szegény ördögnek; ti meg
lányok egyitek menjen és keltse föl Bökköt – de ni, itt van maga.
Bökk, vidd ezt a kis jövevényt, szedd le róla nedves ruháját és adj
rá a magadéból szárazat.</p>
<p>Bökk én velem egykorúsnak látszott – tizenhárom-tizennégy vagy
afféle, ámbárhogy erősebb volt nálamnál. Nem volt rajta csak az
inge és nagyon borzas volt. Ásítozva jött be s a fél öklével a
szemit dörgölte s a másikkal puskát hurcolt maga után. Azt
mondja:</p>
<p>– Sepperdszonék vannak itt? Azt mondták nincsenek. Vaklárma
volt.</p>
<p>– Ha azok lettek volna, aszondja, egynek én is beadtam
volna.</p>
<p>Mind nevettek, s Bob azt mondja:</p>
<p>– Bizony Bökk, azok lehúzhatták volna valamennyiünk fejéről a
bőrt, mire te ideértél.</p>
<p>– Ha senki sem jött értem! Ebben nincsen igazság. Engem mindig
elnyomnak. Semmi alkalmat nem adnak soha.</p>
<p>– Ne bánd fiacskám, Bökk, mondja az öreg ember, lesz még
alkalmad elég, ha eljön az ideje, emiatt nem kell magadat
emésztened. Most eredj és tedd meg, amit édesanyád mondott.</p>
<p>Hogy fölmentünk az emeletre, a fiú szobájába, ott adott egy
durva inget és egy övet és nadrit a magáéból, amit fölvettem. Míg
öltözködtem, megkérdezte a nevemet, de mielőtt még megmondhattam
volna neki, elkezdett beszélni egy zöldharkályról és egy
nyuszikáról, mit tegnapelőtt fogott az erdőn <span class=
"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> és azt
kérdezte, hol volt Mózes, mikor elaludt a gyertya. Én azt mondtam,
nem tudom, soha se hallottam még róla semmit.</p>
<p>– Hát találd ki, mondja ő.</p>
<p>– Hogyan találjam ki, mondom én, ha soha hírét nem is
hallottam.</p>
<p>– De kitalálni csak ki tudsz valamit, nem? Mikor olyan
könnyű.</p>
<p>– Miféle gyertya, mondok.</p>
<p>– Akármiféle, csak gyertya, mondja ű.</p>
<p>– Én nem tudom, hol volt akkor Mózes, mondom én; hát hol
volt?</p>
<p>– Hol, hát – sötétben volt, a bizony.</p>
<p>– De ha tudtad, hogy hol volt, hát mért kérdezted én tőlem?</p>
<p>– Mért, csacsi, mert találós mese, nem veszed észre? Mondd csak,
meddig maradsz itt? Itt maradhatnál örökre. Most épen ráérnénk
kujtorogni, – nincsen épen iskola. Hát kutyád van-e? Én kaptam egy
kutyát, aki belemegy a folyóba és kihozza a holmit, amit az ember
beledobál. Szereted, ha vasárnap kikeneficélnek és ami efféle
bolondság van? Elhiheted, hogy én nem szeretem, de a mamám nem
engedi el. Bujk’ ebbe a vén nadriba, azt tartom, bele kéne bujni,
de jobb szeretnék amúgy, mert olyan meleg van. Gyere buksi,
menjünk.</p>
<p>Hideg lepény, hideg hús, vaj és író: erre vártak engem odalenn,
és én soha világéletemben ennél finomabbat nem ettem. Bökk és a
mamája és mind a többiek rágyújtottak az agyagpipákra, csak a
négerasszony nem, aki kiment és a két fiatal leány nem. Mind
füstöltek és beszélgettek és ettek meg-meg beszélgettek. A lányok
steppelt takaróba voltak takarva és a hajuk le volt eresztve a
hátukra. Engem kikérdeztek, és én elmondtam, hogy a tatám, meg én,
meg az egész familiánk egy kis majorban éltünk alsó Arkanzaszban és
hugom, Meri-Emi elszökött és férjhez ment és soha többé hírét se
hallottuk, és Bill utánuk ment, hogy felkutassa őket, de őneki is
híre veszett, Tom és Mór meghaltak és aztán már csak ketten
maradtunk: tata meg én, de tatát a sok baj egészen levette a
lábáról, mikor aztán ő is meghalt, én összeszedtem, amink maradt,
mert hogy a major nem volt a mienk és eljöttem a folyón fölfelé egy
gőzhajón és beleestem a vízbe. Igy kerültem ide. Erre azt mondták,
náluk megmaradhatok, amíg kedvem tartja. Erre már <span class=
"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> majdnem
egészen meg is virradt és mindenki lefeküdt. Én Bökkel háltam egy
szobában, s mikor reggel fölébredtem, az isten akárhová tegye,
elfelejtettem a nevemet. Majd egy óráig hevertem így ébren s törtem
a fejem, s mikor Bökk is fölébredt, azt mondtam neki:</p>
<p>– Tud maga sillabizálni, Bökk?</p>
<p>– Tudok, aszondja.</p>
<p>– Fogadni mernék, nem tudja kisillabizálni a nevemet, mondom
én.</p>
<p>– Fogadok, amibe tetszik, hogy tudom, aszondja.</p>
<p>– Rendben van, mondom, hát rajta.</p>
<p>– Dzs-e-k-sz-o-n Gy-u-r-i, aszondja, itt van.</p>
<p>– Az ám, mondok, tudta, pedig én nem hittem, hogy tudja. Nem
olyan pipogya név ez, nem lehet fejtörés nélkül kisillabizálni.</p>
<p>Titokban le is írtam magamnak, mert hátha valaki mostanában azt
kívánná tőlem, hogy sillabizáljam el. Én meg ügyes akartam lenni;
mondok, úgy elhadarom, mintha soha se tettem volna egyebet.</p>
<p>Rém kedves familia volt és rémcsinos a házuk is. Én nem láttam
eddig a vidéken ilyen csinos házat, meg akinek így megadták volna a
módját.</p>
<p>Nem vasreteszre járt a főajtó, sem nem fakilincsre,
bőrmadzaggal, hanem rézkilincsre, mit forgatni kellett, ahogy
városi házakban szokott lenni. A nappali szobában nem volt ágy, még
csak nyoma sem az ágynak. Egy nagy piros téglából rakott kandalló
volt a szobában, mely ragyogott, oly tiszta volt, mert vízzel le
szokták önteni és másik téglával megsurolják. Néha piros
vízfestékkel szokták lemosni, amit spanyol-barnának hívnak,
szakasztott úgy, mint a városban szokás.</p>
<p>Vastag réz-keresztvasak voltak az ajtón, amelyek elbírták volna
egy fa törzsét. A kandalló ormán óra volt, alul a fal üvegéig egy
város volt rápingálva, a közepén pedig egy kerek puszta tér, rajta
a nap és mögötte látni lehetett a ketyegőjét ide-oda járni.
Gyönyörűség volt ennek az órának a ketyegése; és mikor jött egy
olyan házaló és kitakarította és jó rendbe hozta, akkor nekilódult
és ütött százötvenet is egy végbe. Oda nem adták volna semmi
pénzért.</p>
<p>Volt még egy-egy zömök külföldi papagály az óra mindenik
oldalán, afféle krétaföldből és üdén kipingálva. Az egyik
<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
"Page_103">-103-</a></span> papagáj mellett porcellánmacska, a
másik mellett porcellánkutya volt; és ha az ember megnyomta, akkor
vakkantottak, de sem a szájukat ki nem nyitották, sem nézésükben
változás vagy valami figyelem nem látszott. Valahogy úgy bévül
vakkantottak. E mögött a holmi mögött egy pár nagy vad
kanpulykaszárny volt kifeszítve legyezőformában. A szoba közepén
egy asztalon porcellánkosár volt, megrakva almával, naranccsal,
barackkal és szőlővel, de a gyümölcs sokkal pirosabb és sárgább
volt és szebb is mint az igazi, mert látni lehetett ahonnan egy
szemet lecsíptek s ott kitetszett a fehér porcellánagyag vagy mi
lehetett.</p>
<p>Ezen az asztalon egy gyönyörű viaszkosvászonterítő volt, rajta
egy kék és piros festett kétfejű sas és köröskörül a széle volt
festve. Azt mondták, hogy mind Filadelfiából hozták. Voltak könyvek
is, akkurátusan egymásra rakva az asztal minden sarkán. Az egyik a
nagy családi biblia volt, tele képekkel. Egy volt <i>A zarándok
útja</i>, egy emberről szólt, aki elhagyta családját, de a könyvből
nem lehetett megtudni, hogy mért hagyja el. Olvastam belőle jócskán
egyszer-másszor. A meséje érdekes volt, de bizony közönséges. Még
egy másik volt: <i>A barátság hódolata</i>. Tele gyönyörű
mindenfélével és versekkel; de a verseket nem olvastam. Meg-meg egy
volt <i>Henri Klé Beszédei</i>; és egy másik <i>Gonado családi
orvosa</i>, amiben minden megvolt, hogy mit kell tenni betegség
vagy halál esetén. Aztán volt egy énekeskönyv is és egy csomó egyéb
könyv. Aztán voltak csinos nádfenekű székek és hozzá egészen épek,
nem kiülve és kirongyolódva közepükön, mint egy ócska kosár.</p>
<p>A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és
csaták, és egy, amelynek címe volt a <i>Nyilatkozat aláírása</i>.
Volt egy pár olyan, amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy
elhalt leányuk készített, mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek
másmilyenek voltak, mint minden festett kép, amit eddig láttam.
Többnyire feketébbek, mint lenni szokott. Az egyik egy asszony volt
karcsú fekete ruhában, a hóna alatt vékony övvel és olyan
buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint egy-egy káposztafej és
terebélyes simléderes féketője volt fekete fátyollal és karcsú
bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant parányi fekete
papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb könyökével
dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik keze
oldalt lelógott és fejér <span class="pagenum"><a name="Page_104"
id="Page_104">-104-</a></span> zsebkendőt meg egy kis tasakot
tartott, és a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak
többé?« Egy másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt
fésülve a feje búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt,
mint egy székháta, és ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik
kezében a tenyerén egy döglött madár feküdt hanyatt, karmaival ég
felé, s a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát már sohase hallom
édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal leány, mely az ablaknál
állt és fölnézett a holdra és a könnyje végigfolyt az orcáján, és a
kezében nyitott levél volt, amelynek az egyik szélin fekete pöcsét
látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc is volt rajta s az
ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj, hát elmentél,
igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt tartom,
de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam
szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy
meghalt az a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még,
s az ember látta abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele.
De én úgy nézem, amilyen természet volt, jobb helye volt neki a
temetőben. Épen azon dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek
mondanak, amikor ágynak esett és éjjel-nappal az volt az imádsága,
hogy csak addig élhessen, amíg ezt elvégzi, de bizony nem kedvezett
neki a szerencse. Az is egy fiatal leány képe volt és hosszú fehér
ruha volt rajta és egy híd korlátján állott készen a vízbeugrásra,
kibontott hajával a hátán, szemével a holdon, az arcán végig a
könnyei és két karjával keresztbe fonva a mellén, két karját
kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette a hold felé.
És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest legjobban, a
többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam, meghalt,
mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a képet
a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján
fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való
fiatal leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy
a sok karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.</p>
<p>Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba
beleraggatta, amit a <i>Presbiteriánus Figyelőből</i> szedett:
halottak listáját, szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés
eseteit, és aztán verseket írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos
versek voltak. Itt van egy vers, amit egy Steffen Dauling Botsz
nevű fiúról írt, aki a kútba esett és belefúlt: <span class=
"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p>
<div class="poem">
<h4>ÓDA</h4>
<div class="stanza"><span class="i0"><i>néhai Steffen Dauling
Botszról</i>.<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Kicsi Botsz tán beteg
lettél,<br /></span> <span class="i2">Úgy ragadt el a
kaszás?<br /></span> <span class="i0">Sok jó szivet bússá
tettél?<br /></span> <span class="i2">És volt érte nagy
sírás?<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Nem; nem ez volt a te
véged<br /></span> <span class="i2">Kicsi Steffen Botsz
gyerek,<br /></span> <span class="i0">Bárha sokan sírtak
érted,<br /></span> <span class="i2">Nem kórság emészte
meg.<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Nem hökkhurut, vagy e
fajta,<br /></span> <span class="i2">Sem kanyaró, torka
rossz,<br /></span> <span class="i0">Mi nevedet
megrontotta,<br /></span> <span class="i2">Kicsi Steffen Dauling
Botsz.<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Sem hűtlen szerelmi
bánat<br /></span> <span class="i2">Busítá göndör
fejed;<br /></span> <span class="i0">Sem gyomorbajod nem
támadt,<br /></span> <span class="i2">Kicsi Steffen Botsz
gyerek.<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Oh nem! Sírjatok,
hallgatva<br /></span> <span class="i2">Sorsát, mit elmondok
én:<br /></span> <span class="i0">Lelke testét el úgy
hagyta,<br /></span> <span class="i2">Kútba esett a
szegény.<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Bár kihúzták és
belőle<br /></span> <span class="i2">Kinyomkodták a
vizet:<br /></span> <span class="i0">Későn volt: dicsőbb
mezőre<br /></span> <span class="i2">Vitte őt angyal
sereg.<br /></span></div>
</div>
<p>Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig
tizennégy éves korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte
volna később. Bökk azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a
folyóvíz. Soha csak meg se állt gondolkozni. Azt mondta, csak
odakanyarított egy-egy sort és ha sehogy se talált hozzá rímet, hát
egyszerűen kivakarta és másikat kanyarított helyébe és ment tovább.
Nem is ragaszkodott semmihez, tudott mindenről írni, amit föladtak
neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember meghalt, vagy ha meghalt
egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg: készen volt a maga
»adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte adónak. A
szomszédok azt <span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
"Page_106">-106-</a></span> beszélték, hogy első volt a halottnál
mindig a doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat
embere. Csak egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s
akkor Emmelin elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt.
De ez nagyon megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy
elhervadt és nem sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem
feljárogatni a kis szobába, amelyben lakott, míg élt s
elő-előszedtem az albumát s olvasgattam benne, mikor a képeken
elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit. Szerettem ezt a
familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam, hogy semmi
közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden
halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy
őróla senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát
próbáltam magam kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni.
Emmelin szobáját tisztán és rendben tartották szakasztott úgy,
ahogy volt, amíg ő élt, és soha senki se hált benne. Az öreg
asszonyság maga viselte gondját, bárha tömérdek szerecsenjük volt
és sokat varrogatott ott és rendesen ott olvasgatott a
bibliájából.</p>
<p>A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak
az ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok
vadszőlővel a falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi
vén ongora is a szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett
benne, és nem lehet édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal
hölgyek elénekelték azt, hogy »Elszakadt a végső láncszem« és mikor
eljátszották az ongorán a »Prágai csatá«-t. Valamennyi szobának a
fala kárpitozva volt s majd mindenikben szőnyeg volt a padlón és az
egész ház kívülről ki volt meszelve.</p>
<p>Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt
pallózva és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki
az asztalt és roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb
talán már nincs is. És a konyha is nagyszerű volt és hozzá
rémbőséges is.</p>
<h3>XVIII. FEJEZET.</h3>
<p>Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig
dzsentlmen. Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy
beszélték, és ez ér emberben is annyit, mint lóban, azt mondta
özvegy Duglaszné asszony, és soha senki se tagadta, <span class=
"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> hogy ő
a város java arisztokráciájához tartozott; még a tata is azt
mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb nemesi levele,
mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon szálas és
karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma rajta
sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész
keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos
orra és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván,
barlangból nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és
síma volt és a válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és
mindennap egész életén keresztül tiszta inget váltott és egy egész
rend ruhát tetőtől talpig fehér vászonból, de olyan fehér volt,
hogy bántotta az ember szemét, ha ránézett, vasárnap pedig
rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez mindig ezüstgombos
mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne, egy csepp sem,
még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt, amilyen csak
lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az embernek
bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett az
embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett
villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy
ott jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak
bárkit is inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott
mindenki jól viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában
lenni; verőfény volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha
jó idő lett volna. Ha egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség
lett tőle egy fél percre és ez épen elég is volt; azontúl nem
történt semmi hiba legalább egy hétig.</p>
<p>Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia
fölállt és jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le
nem ültek. Aztán Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az
ivóedény volt és öntöttek neki egy kupica keserű pálinkát és a
kezébe adták és ő a kezében tartotta s várt, amíg Tom és Bob
maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és azt mondták: Tisztesség
adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg egy pirinyót
biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind a
hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a
csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s
nekem adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.</p>
<p>Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények,
<span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
"Page_108">-108-</a></span> igen széles válluk, barna arcuk s
hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig fehér vászonba
voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot
viseltek.</p>
<p>Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú,
büszke és nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem
bosszantották. De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember
szeretett volna elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen
gyönyörű volt.</p>
<p>Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves
volt és édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.</p>
<p>Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek
is. Az én négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz
szokva, hogy akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének
mindétig készen kellett állni az ugrásra.</p>
<p>Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval
többen voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.</p>
<p>Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz
szerecsenje. Néha egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt
mérföldnyiről is körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy
dáridót csaptak mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az
erdőben nappal és bált éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága
voltak a családnak. A férfiak magukkal hozták a fegyverüket.
Mondhatom, szép finom holmi volt.</p>
<p>Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család
– nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók,
előkelő születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a
Grendzserfórék törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a
gőzhajókikötőt használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi
házunktól fölfelé, így ha néha odakerültem csomóval a mi embereink
közül, gyakran láttam egy csomó Sepperdszon-hadat finom
lovaikon.</p>
<p>Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást
hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:</p>
<p>– Gyorsan, be a sűrűbe!</p>
<p>Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén.
Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen
eresztve paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a
nyeregkápájára volt akasztva. Láttam őtet <span class=
"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> már
máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt. Hallom a fülem mellett
elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja lebukfencezik a fejéről.
Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol mi el voltunk bújva.
De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn keresztül. Az
erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy lebukhassak
a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre. Aztán
visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni
nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet
villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult
és azt mondja nyájasan:</p>
<p>– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki
fiam az útra?</p>
<p>– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak
ha lehet.</p>
<p>Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné,
amíg Bökk elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme
szikrázott. A két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót
se. Szófia kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor
látta, hogy a fiatalember nem sérült meg.</p>
<p>Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák
alatt, azt mondom neki:</p>
<p>– Bökk, meg akarta ölni?</p>
<p>– Meg én, annyit mondhatok.</p>
<p>– Mit vétett magának?</p>
<p>– Ő? Soha se vétett nekem semmit.</p>
<p>– Hát akkor miért akarta megölni?</p>
<p>– Mért, semmiért, csak a vendettáért.</p>
<p>– Mi az, vendetta?</p>
<p>– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?</p>
<p>– Soha hírét se hallottam. Mondja el.</p>
<p>– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba
keveredik egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik
embernek a testvére megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét
részről egymás ellen mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is,
aztán lassanként minden ember megölődik és vége a vendettának. De a
dolog lassan megy és sokáig tart.</p>
<p>– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk? <span class=
"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p>
<p>– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy
olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az
egyik ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a
pört megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki
megtenné.</p>
<p>– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?</p>
<p>– Lehet, azt hiszem, nem tudom.</p>
<p>– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?</p>
<p>– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.</p>
<p>– És senki sem tudja?</p>
<p>– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek
közül. De azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a
villongás.</p>
<p>– És többeket is megöltek már?</p>
<p>– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy
halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő
egyáltalán nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták
vadászkéssel és Tom is megsérült egyszer-kétszer.</p>
<p>– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?</p>
<p>– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood
unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn
keresztűl lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle
fegyver, ami bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen
lódobogást hall maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy
Sepperdszont, kezében puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és
ahelyett, hogy félreugrott s nekivágott volna a bozótnak, Bood azt
hitte meggyőzi futással. Igy száguldottak rém versenyfutásban vagy
öt mérföldet, tán többet is, s az öregember mind jobban közeledett.
Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan minden, megállt és
megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele lyukat és az
öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a
szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is
leterítették.</p>
<p>– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.</p>
<p>– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy
se. Sem a Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember
egyszer egy félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen
és ő lett a nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és
egy kis farakás mögé került és a lovát <span class=
"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> maga
elé állította védelemnek a golyóbicsok ellen; de a Grendzserfórok
lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg körül és rá-rápörköltek
és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól meglékelve és
lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett hazavinni,
és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap. Már,
barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a
Sepperdszonok körül, azok között nem terem.</p>
<p>A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki
lóháton. A férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a
térgyük közé tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek
Sepperdszonék is. Igen ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa
testvéri szeretetről meg hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt
mondta, jó szavallás volt, és hazamenet mind erről beszélgettek és
oly rém sokat tudtak mondani hitről, jó cselekedetről, kegyelemről
és predestinációkról és mit tudom én még miről, hogy úgy tetszett
nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem ettem életemben.</p>
<p>Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a
szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a
gyöpön nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok
én is bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt,
ott találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába,
betette szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e
őtet; én mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem,
megtennék-e érte valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én
azt mondtam, hogy meg. Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a
bibliáját s ott hagyta a padban a templomban két másik könyv
között, és én szép csöndesen kilopózhatnám, elmehetnék érte és nem
szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz. Ki is lopóztam s
nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban, kivéve tán
egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó pedig
szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember nem
szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a
disznó ezt nem nézi.</p>
<p>Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes
dolog az, hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát
megráztam a könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta
ceruzával ennyi: <i>félkettőkor</i>. Megkutattam kívül-belül,
<span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
"Page_112">-112-</a></span> de egyebet nem találtam. Ennyiből meg
nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s mikor
hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában.
Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az
újtestámentomába, míg meg nem találta a papirost és ahogy
elolvasta, földerült; s mielőtt észrevettem volna, megcirógatott s
egy barackot nyomott a fejemre és azt mondta, én vagyok a
legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak senkinek. Rém piros
volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és ettől irtóztató
szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor lélekzethez
jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte,
elolvastam-e, s én azt mondtam <i>nem</i>, s ő azt kérdezte,
tudok-e írást olvasni és én azt mondtam <i>nem, csak nagy
pókbetűket</i>, és akkor azt mondta, hogy a papirossal semmi sincs,
az csak könyvjelző, hogy tudja hol olvasott és hogy én most menjek
játszani.</p>
<p>Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak
látom, hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem
lehetett őt látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám
futott és aszondja:</p>
<p>– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész
garmada vízi-isten papucsát.</p>
<p>Mondok, ez ugyan nagyon furcsa, ő ezeket tennap mondta. Muszáj
vóna neki tudni, hogy senki se bomlik úgy vízivirágért, hogy
vadászni járjon rá. Mi dolog lehet ez? Mondom neki:</p>
<p>– Jól van, trappolj előre.</p>
<p>Mentem utána egy félmérföldnyire, akkor nekivágott a mocsárnak
és bokáig gázolva ment még egy félmérföldre valót. Odaérünk egy kis
lapos területre, mely száraz volt és sűrűn be volt nőve fával,
bokorral és vadszőlővel. Azt mondja ő:</p>
<p>– Mos fordújjon jobbra, csak enyihán lépest, György úrfi, osztég
ott van. Én mán láttam máskó’, ee löszök annékün hom még egysző’
lássam.</p>
<p>Én hát befordultam jobbra és odébb mentem és csakhamar nem
láttam a fáktól a feketémet. Körűlvizsgálom a helyet és egy kis
tisztásra akadtam, nem nagyobbra, mint egy hálószoba, köröskörül
befüggönyözve vadszőlővel, és ott egy embert látok és – a
rézkupakját, nem az én öregem, Dzsim volt!?</p>
<p>Fölkeltettem és azt gondoltam rém meg lesz lepődve, hogy
<span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
"Page_113">-113-</a></span> engemet lát, de nem volt. Már-már
elpityeredett, annyira örült, de meglepődve nem volt. Azt mondja,
akkor éjjel utánam úszott és hallotta minduntalan a kiáltásaimat,
de nem mert felelni, mert attól félt elcsípi valaki s visszaviszi a
rabszolgaságába. Azt mondja:</p>
<p>– Kisség messérűtem és nem tuttam ojjan sebösen úsznyi, hát el
is maradtam tűled jócskán; mikó te kimásztá partra mondok, én is
kimászok veled úgy, hogy nem is kő kajátonyi rád, de mikó láttam
ezt a hajlékot, hát megmegest eemarattam. Messzi is vótam arra,
hogy hallhattam vóna mit beszílnek neköd a házbú, a kutyáktú is
fítem, de mikó meg meg mindön csöndes lött, tuttam, te bekerűtél a
házba; én meg nekivágtam az erdőnek, hogy ott vérradjon rám. Kora
röggel egy szerecseny a mezőre indult és arra ment, eevütt és eztet
a helyet memmutatta; a hoz eleséget is minden itczaka megmeg hírt
ha rúlad is mindég.</p>
<p>– És mért nem mondtad meg Dzsim az én Dzsekkemnek, hogy előbb
vezessen ide?</p>
<p>– Mi haszna lett vóna tígedet kizavarnyi Hokk addig, míg nem vót
mit tennyi? De mos’ röndben van minden. Én bevásaltam begréket,
lábosokat meg eleséget, ahogy hozzájutottam és étszakának idején
odahortam a tutajra –</p>
<p>– Miféle tutajra, Dzsim?</p>
<p>– A mi régi tutajkánkra.</p>
<p>– Azt mondod, hogy az nem ment ripityánba a gőzhajó alatt?</p>
<p>– Nem az! Egy küsség megsérült, kivált az egyik víge, de nagy
baja nem lött, csak a hummink veszett majd mind oda. Ha nem buktunk
vóna olyan nagyon mélyen a víz alá, meg az itczaka nem lett vóna
olyan sitít, mink úgy hótra nem réműtünk vóna és nem lettünk vóna,
mint mondani szokás, olyan makutyiak, láttuk is vóna a tutajt. De
mos’ mán se baj, mer mos’ mán megmegets rendben van, annyi mintha
ujdonatuj vóna, hummink is elég van ahelyett aki odaveszett.</p>
<p>– Hogyan került meg a tutaj, Dzsim; elfogtad?</p>
<p>– Hogy foktam vóna tutajt az erdőben? Dehogy. Szerecseny embörök
fogták el, ott találták ide lenn az öbölben fönakadva egy fatuskón
és elröjtötték a fűzfák alatt, és annyit csöröltek-pöröltek
egymással, hogy melliköket illeti a tutaj, hogy hamar idáig legyütt
a híre, én aztán röndbe hoztam a <span class="pagenum"><a name=
"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> dógukat, mondok, hogy
egyiküket se illetnyi, hanem téged illet meg engöm. Mondom, hogy
elsinkófálnák-e egy fiatal fejér embör tulajdonjogát, amire dutyi
jár? Osztég attam nekik egy tízcentest és annak rém megörűtek és
aszondták, bár csak úsznék erre még ennyihán tutaj, hagy lennínek
tűle megest gazdagok. Nagyon jól bánnak velem ezek a feketék,
nagyon jól, s amire csak szükségem van, nem kő kétszer mondanom,
hogy megtegyik. Ez a Dzsekk jó gyerek, és fene ügyes is.</p>
<p>– A’ már igaz. Nekem egy szóval se mondta, hogy itt vagy; annyit
mondott, hogy jöjjek erre, mutat egy garmada vízivirágot. Ha baj
lesz belőle, ő nincsen belekeveredve; bátran azt mondhatja, soha se
látott bennünket együtt. És igaz is lesz, ha mondja.</p>
<p>Nincs sok mondani valóm a következő napról. Azt hiszem,
rövidesen végezhetek vele. Hajnal felé fölébredtem s a másik
oldalamra akartam fordulni, hogy aludjam még egy verset, mikor
feltűnt, hogy milyen nagy csöndesség van, mintha senki se járna a
házban. Ez szokatlan dolog volt. Aztán észrevettem, hogy Bökk már
fölkelt és el is ment. Hát felkelek én is csodálkozva és megyek le
a földszintre – senki; minden olyan csendes, mint az egér a
lyukaiban. Kívül is szakasztott így volt; mondok, mit jelent ez?
Lenn a farakásnál találkoztam Dzsekkemmel s aszondom neki: Mi
történik itt?</p>
<p>Feleli ő:</p>
<p>– Nem tudja György úrfi?</p>
<p>– Nem, mondok, nem tudom.</p>
<p>– Hát Szófia kisasszony elszekte, el, igazán. Elszekte ziccaka,
egyszer – senki se nem tudja mikor, elszekte, hogy megházasodja
avval a fiatal Harry Sepperdszonnal, legalább aztat hisznek. A
falamia rágyütte egy félórával ez előtt, talán picurkával előbb is,
aztán mondhatok, nem vesztegette zidőt. Ekkora szernyű lótás-futás
puskáért meg lóért soha se nem volta. A nagyságák mentek felzavarni
zatyafiságot, zereg Saul urasága és a fiuk lelovagoltak a folyóra a
zúton, hogy megcsípják aztat a fiatal ember és megöljenek mielőtt
át tudja menni vízen Szófia naccságával. Azt tartok, nagy zivatar
meglesz itt.</p>
<p>– Bökk elment anélkül, hogy engem felköltött volna.</p>
<p>– Azt tartok, úgy lesz. Nem akarták zúrfit belekevernyi. Bökk
úrfi vállára vette puska és azt mondta, haza hozza egy <span class=
"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span>
Sepperdszon vagy maga se nem gyün haza. No hát, lesznek ott elegen
azt gondolok, és akadja szerencséje, hozhatja belüle egyet.</p>
<p>Én nekiiramodtam a folyó menti útnak oly sebesen, ahogy csak
tudtam. Lassan-lassan hallok ám jó messziről puskalövéseket. Mikor
láttam már a gerendatárt és a farakásokat, ahol a gőzösök kikötője
van, arra igyekeztem a fák és bokrok alatt, amíg jó helyre értem és
ott fölkapaszkodtam egy odvas gyapotfára, ahol a lövés el nem
érhetett és figyeltem. Előttem, csekély távolságban a fától egy
ölfarakás volt, lehetett négy láb magas, s elsőbbed a mögé akartam
bujni, de bizony jobb volt, hogy nem oda bujtam.</p>
<p>Négy vagy öt ember ott nyargalászott a lován, a gerendaraktár
előtti puszta téren, káromkodva, kiabálva s azon iparkodva, hogy
hozzáférjen a két fiatal legénykéhez, aki a kikötő hosszában lévő
farakás mögött volt; de semmire se mentek. Amint valamelyikök
mutatkozott a farakás parti oldalán, rálőttek. A fiúk a farakás
mellett egymásnak vetették a hátukat, így szemmel tarthatták mind a
két oldalt.</p>
<p>Végre abbahagyták az emberek a nyargalászást meg a kiabálást s a
raktár felé indították lovaikat. Erre fölkapaszkodik az egyik fiú s
a farakáson keresztül golyót ereszt rájok és egyet közülök kilő a
nyergéből. Mind az emberek erre leugrálnak a lóról, fölszedik a
sebesültet s indulnak vele a raktárba; ebben a szempillantásban a
fiúk is futóra veszik a dolgot. Feleútján voltak már az én fámhoz,
mikorra amazok észrevették, s újra nyeregbe szöknek s utánuk
erednek. Jól nyomukban voltak, de nem volt haszna, a fiúknak jó
egérútjuk volt, s oda is értek a farakáshoz, amely az én fám előtt
volt: mögéje bujtak s így megint meg volt a fedezetük az öt ember
ellen. Az egyik fiú Bökk volt, a másik vékony fiatal ember, mintegy
tizenkilenc éves.</p>
<p>Az emberek ide-oda vágtattak egy darabig, aztán ellovagoltak.
Amikor már nem lehetett őket látni, lekiabáltam Bökkre s megmondtam
neki. Kezdetben nem tudta mire vélni, hogy egy fából jön ki a
hangom. Roppant meg volt lepve. Mondta, hogy csak vigyázzak jól és
szóljak, ha jönni látom az embereket. Azt mondta, valami rosszban
törik a fejüket, ami hamarosan ki fog sülni. Én szerettem volna
kívül lenni a fán, de nem mertem leszállni. Bökk izgatottan kezdett
kiabálni, azt mondta, <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
"Page_116">-116-</a></span> hogy ő és ez az unokatestvére Dzsó (az
volt a másik fiatalember), ma még megteszik a magukét. Azt mondta
atyját és két testvérét megölték, s elesett két-három ellenségök
is. Azt mondta, hogy a Sepperdszon-had lesben állt rájok. Azt
mondta Bökk, hogy atyjának és testvéreinek meg kellett volna várni
az atyafiságot, mert Sepperdszonék nagyon sokan jöttek rájok.
Kérdeztem tőle, mi lett Szófia kisasszonyból és a fiatal Harryból.
Azt mondta, azok átmentek a folyón és bátorságban vannak. Ennek
nagyon megörültem; de ahogy Bökk viselte magát amiért a minap mikor
rálőtt, nem sikerült Harryt megölnie: ahhoz foghatót életemben nem
láttam.</p>
<p>Egyszerre csak bum, bum, bum: szól három vagy négy puska. Azok a
lovas emberek az erdőt megkerülték s előre jöttek lovuk nélkül. A
fiúk a folyóba ugrottak, sebesülten mind a ketten és ahogy úsztak
lefelé a víz sodrában, az emberek utánuk szaladtak a parton s egyre
lövöldöztek rájuk s rikogattak: <i>Le kell lőni, le kell lőni!</i>
Oly rosszul lettem tőle, majd kiestem a fából. Nem mondom mind el,
ami még történt, belebetegedném újra, ha el kéne beszélnem. Azt
gondoltam, bár sohase léptem volna erre a partra akkor éjjel, hogy
ne láttam volna ilyen dolgokat. Még álmomban is sokszor ez kísért,
hogy egyszer engemet is lelőnek.</p>
<p>A fában maradtam, amíg be nem esteledett, mert féltem lejönni.
Egyszer-egyszer még hallottam lövéseket messze az erdőben, és
kétszer láttam egy-egy csapat embert elvágtatni a szálfarakás
előtt; mondok, még mindig tart a haddelhadd. Nagyon el voltam
búsulva, hát el is határoztam, hogy nem megyek többet annak a
háznak a tájékára, mert úgy gondoltam, hogy valamiképen hibás
vagyok a dologban. Azt tartom, annak a cédulának az lehetett az
értelme, hogy Szófia kisasszonynak félkettőre valahol találkoznia
kell Harryval, hogy aztán elszökjenek; és azt gondoltam, szólnom
kellett volna erről a céduláról az atyjának s a leány különös
viselkedéséről, akkor talán lakat alá tette volna és ez az egész
keveredés elmaradt volna örökre.</p>
<p>Mikor a fáról lejöttem, lekúsztam egy kis darabon a parton s
megtaláltam a két hullát a víz szélin s kihúztam a partra.
Betakartam az arcukat és elsiettem oly gyorsan, ahogy csak tudtam.
Mikor Bökk arcát letakartam, egy kissé elsírtam magamat, mert rém
jó volt hozzám végig.</p>
<p>Most már egészen besötétedett. Én többé a ház tájára
<span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
"Page_117">-117-</a></span> nem mentem, hanem keresztülvágtam az
erdőn s a lápra indultam. Dzsim nem volt a szigetén, hát
nekitrappoltam a folyó öble felé, keresztül a füzesen, hogy azon
melegiben a tutajra ugorjam s kijussak ebből a rémországból – a
tutaj eltűnt! Boldog isten, de meg voltam rémülve! Egy percig
lélegzetet se tudtam venni. Aztán egyet ordítottam. Egy hang – alig
húsz lábnyira tőlem – azt mondja:</p>
<p>– Istenke zatyám, te vagy drágica? Ne megcsinálj lárma!</p>
<p>Dzsim hangja volt. Soha semmi hang a fülemnek nem volt ilyen
édes. Egy kis darabot a parton lesiettem és ott voltam a tutajon.
Dzsim végigtapogatott, szorongatott, annyira megörült nekem. Azt
mondja:</p>
<p>– Zisten áldja meg téged fiacskám, már odavoltam, hogy
meghaltál. Dzsekk itt vóta, azt mondja, aszondja, azt tartja,
meglütték tégedet, mert nem mentél már tebbet haza. Hát én most
akarta indítanyi tutajkát ebben a minitában innen ki öbölbul, mert
minden meg van kiszen zindulásra, csag várok Dzsekket, hogy
bizunust mondja, hogy meghaltál vagy nem haltál. Zistenke,
zistenke, burzasztó erilek, hogy itt vagyolsz megint, drágicám.</p>
<p>Én azt mondom:</p>
<p>– Úgy van, rém jó dolog az; mert nem találnak, azt fogják hinni,
engem is megöltek és a víz sodra elvitt. Még odafönn járja valami,
attól még jobban elhiszik. Azért ne vesztegesd az időt Dzsim, lökd
el a tutajt ki a nagy vízbe, oly gyorsan, ahogy csak bírod.</p>
<p>Nem éreztem magam jól, amíg a tutaj két mérfölddel odébb nem
volt s kinn a Missziszipi kellő közepén. Ott kiakasztottuk
jelzőlámpásunkat s azt gondoltuk, újra megmenekültünk és
bálországban vagyunk. Nem ettem tegnap óta egy falatot se, hát
Dzsim előszedett valami pogácsafélét és egy kis írót, sertéshúst,
káposztát és zöldséget – nincs a világon ennél jobb, ha jól van
elkészítve, s míg én vacsorázgattam, elbeszélgettünk és jó dolgunk
volt. Én rém örültem annak, hogy elmenekülhetek a vendettából, és
Dzsim is annak, hogy eljöhetett a lápi szigetről. Megegyeztünk
abban, hogy végre is nincsen több olyan jó hely, mint a tutaj. Más
helyeket olyan szűknek és olyan dohosnak talál az ember, de már a
tutajt nem. Rém szabadnak és könnyűnek érzi magát az ember és
alkalmasnak egy tutajon. <span class="pagenum"><a name="Page_118"
id="Page_118">-118-</a></span></p>
<h3>XIX. FEJEZET.</h3>
<p>Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly
símán, nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk
a dolgot. Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt
másfélmérföldnyi széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és
elrejtőztünk; amint az éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást
és kikötöttünk, rendszerint holtvízben, valamely homoksziget alatt;
azután fiatal gyapotágat és fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk
vele a tutajt. Oszt kiraktuk horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe
s úsztunk egyet, hogy felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán
leültünk a homokos fenekű vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s
néztük, mint virrad meg. Sehol semmi hang, tökéletes csöndesség –
mintha az egész világ aludnék, csak a kecskebékák brekegtek bele
néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint végignéztünk a vízen,
valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó parton, egyébnek
nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán még több
sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben a
folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta
fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú
feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást
vagy zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze
elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv
formáján megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely
megtörik rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt,
hogy felgördül a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és
feltűnik messze a víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén,
nyilván fatelep, körülötte rendes farakások keresztbe és kassul
egymáson, úgy, hogy akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy
kutyát; aztán felszökken a kedves szellő és jön felülről és
legyezgeti az embert oly édesen és hűvösen és olyan illatos, persze
az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem mindig az, mert az emberek
döglött halat – keszeget s affélét – szerte ott hagynak a parton,
az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad teljesen, minden
rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.</p>
<p>Azt gondoltuk, egy kis füstöt ilyenkor nem igen vesznek fel, hát
leszedtünk néhány halat a horgokról és meleg reggelit <span class=
"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span>
főztünk. Majd aztán elnézzük a folyó elhagyottságát, lustálkodunk
és lassan-lassan elalszunk. Ha aztán fölébredünk, körülnézünk, hogy
mi történt azalatt, lehet, meglátunk egy-egy gőzhajót, amint köhög
fölfelé a vízen, oly messze odaát a másik part fele, hogy az ember
alig tudna róla egyebet mondani, minthogy kerekekre járó gőzös-e
vagy csavaros; aztán megint egy óráig se látunk se hallunk semmit,
csak az állhatatos elhagyatottságot. Aztán meg látni egy tutajt
lefelé siklani és megesik, hogy épen tuskót hasogatnak rajta, mert
majd mindig affélét csinálnak tutajon; látod a fejszét megvillanni
és látod lecsapni, – de hallani nem hallasz semmit; és látni megint
a fejszét amint felszökik és akkor, mikor a favágó embernek épen a
feje fölött van, akkor hallod csak, hogy <i>K’csak!</i> Eddig
tartott, amíg a hang át tudott jönni a vízen. Igy szoktuk eltölteni
a napot, lustálkodva és hallgatva a csendességet. Egyszer igen sűrű
köd volt, és a tutajon, meg effélén, ami arra ment, cintányérokat
csapkodtak egymáshoz, hogy a gőzhajók hegyibök ne menjenek. Egy
komp vagy tutaj oly közel ment el hozzánk, hogy tisztán hallottuk
beszédüket, káromkodásukat és röhögésüket, de látni nem láttunk
belőlük semmit. Az embert szinte megborzongatta, olyan volt, mintha
szellemek szálltak volna a levegőben. Dzsim hitte is, azt mondja,
hogy szellemek, de én azt mondtam:</p>
<p>– Nem, szellemektől nem telnék ki, hogy azt mondják: a ménkü
üssön ebbe a ködbe.</p>
<p>Amint leszállt az éj, kiereszkedtünk a vízre; mikor a közepe
fele voltunk, magára eresztettük, hadd ússzék, amerre a víz sodra
viszi; aztán rágyújtottunk, a lábunkat a vízbe lógattuk és
beszélgettünk mindenféléről, – mindig meztelenül jártunk
éjjel-nappal, ha a szunyogoktól lehetett; Bökkék új ruhája, amit
nekem varrattak, nagyon is jó volt arra, hogy kényelmes legyen,
amellett egyáltalán nem sokat adtam a ruházkodásra.</p>
<p>Néha a mienk, magunké volt az egész széles folyó. Amoda túl volt
a partság s a szigetek, a víz másik oldalán; egyszer-egyszer egy
kis fény valamely kunyhó ablakában; néha a vízen is lehetett látni
egy-két ilyen fényt, tutajon persze vagy kompon, s megesett, hogy
valahonnan a tutajokról elérte az embert holmi hegedű- vagy
énekszó. Roppant jó élet van a tutajon. Ott volt fölöttünk az égi
boltozat teleszórva csillaggal, s mi szerettük nézegetni hanyatt
fekve s arról beszélgetni, hogy vajjon valaki csinálta-e őket vagy
hogy csak úgy lettek. Dzsim <span class="pagenum"><a name=
"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> azt állította, hogy úgy
csinálták, de én azt, hogy csak lettek; mert mondok rém sokáig
eltartott volna, míg annyi sok elkészül. Dzsim azt mondta, hogy
tojhatta a csillagokat a hold is; és ez mintha okos beszéd lett
volna, azért nem is szóltam ellene semmit, mert a magam szemével
láttam, hogy egy béka is egymaga tojott majd annyit, hát meglehet,
úgy volt. Figyeltük a hullócsillagokat is, ahogyan lezuhantak.
Dzsim azt mondta, ezek tán megzápultak, hát kidobják a
fészekből.</p>
<p>Egyszer-kétszer láttunk gőzhajót is tovasiklani az éjben, aki
egyszer-egyszer tenger szikrát okádott ki a kéményeiből; a szikra
mint az eső hullott a folyóba és rémisztően szép volt nézni; aztán
a hajó megkerülte a part egy sarkát, fénye kialudt, dohogása
megszünt és átadta megint csöndességének a folyót; aztán lassan
elértek a hullámai hozzánk – jóval az eltűnése után, – meglóbálták
egy kicsit a tutajunkat és ezután az ember nem is tudja meddig,
ismét nem lehetett hallani semmit, kivéve tán békát és effélét.</p>
<p>Éjfél után a parti lakók lefeküdtek és ekkor két vagy három
órára a part merő feketeség lett, – semmi fény már a kunyhók
ablakában. Ez a fény volt a mi óránk; amint az első feltűnt, ez
nekünk a hajnalt jelentette s ekkor rögtön hely után néztünk, ahol
elrejtőzhetnénk és kiköthetünk.</p>
<p>Egy reggel, pitymallat körül, csónakot találtam s keresztül
eveztem egy szigetközi csatornán – lehetett kétszáz öl szélességű –
a főpartra s vagy egy mérföldet mentem a víz egy mellékágán föl
cipresszus-erdő alatt, azzal a szándékkal, ha epret vagy valamit
szedhetnék. Épen amikor egy oly hely mellett mentem el, ahol valami
marhacsapás keresztezte a folyó ez ágát, hát csak rohan ám két
ember a tehéncsapáson oly sebesen, ahogy a lába bírja. Én gyorsan
el akartam onnan evezni, de akkor már jól közel értek hozzám s rám
kiabáltak és rimánkodtak, hogy mentsem meg az életüket. Azt
mondták, nem vétettek semmit, azért üldözik őket, emberek és kutyák
vannak a nyomukban. Mindjárt bele is ugrottak volna a csónakomba,
de én azt mondom:</p>
<p>– Megálljanak. Nem hallok még se kutyát, se lovat; még ráérnek
keresztülvágni itt a bozóton és elérhetik egy kissé föllebb a
vizet. Ott belegázolnak s ide gázolnak hozzám s beülnek, ettől a
kutyák elvesztik a szimatjukat.</p>
<p>Ezt meg is tették, és amint benn voltak a csónakban, én
<span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
"Page_121">-121-</a></span> indultam a homokszigetünk felé s úgy
öt-tíz perc mulva hallottuk messze fönn a kutyákat és az emberek
kiabálását. Hallottuk, amint jöttek a csatorna felé, de látni nem
láttuk; mintha megálltak s egy darabig ide-oda keresgéltek volna; s
mikor mind tovább és tovább jutottunk, alig hallottuk őket már
egyáltalán; ezalatt elhagytunk egy mérföld hosszúságnyi erdőt s
beleértünk a főfolyóba s minden csendes volt s mi odaeveztünk a
homokszigethez, elbujtunk a gyapoterdőbe és bátorságban
voltunk.</p>
<p>Az egyik e fickók közül lehetett úgy hetvenes vagy tán több is,
kopasz volt és szürke szakálla volt. Viharlátott ócska puha kalapja
volt neki és zsíros, kék gyapotinge és csizmaszárába gyömöszölt
rongyos, ócska kék szövetnadrágja és otthonkötött nadrágtartója,
azaz csak egy fél. Ócska hosszúaljú kabát kék szövetből, vásott
rézgombokkal volt a karjára vetve s mindegyiknek volt egy-egy nagy,
pocakos tarisznyája szőnyegszövetből.</p>
<p>A másik fickó maga harminc éves, ruhája meg ép oly ordináré
volt, mint a másiké. Reggeli után lehevertünk és beszélgettünk s az
első dolog, ami kiderült, az volt, hogy ez a két legény nem ismerte
egymást.</p>
<p>– Mitől keveredett maga bajba, kérdi a kopaszfejű a másik
legénytől.</p>
<p>– Egy szert árultam, amely leszedi az ember fogáról a borkövet.
És le is szedi, de lemegy vele a fog zománca is. De egy éjjel
tovább maradtam ott mint kellett volna és épen abban a pillanatban
akartam elillanni, amikor a város innenső részén magába ütődöm,
mikor menekül; maga azt mondta, jönnek és könyörgött, segítsem a
menekülésében. Én azt mondtam, magam is bajban vagyok, hát fussunk
együtt. Ez az egész história, – mi a magáé?</p>
<p>– Én egy kis mértékletességi mozgalmat csináltam vagy egy hétig
és becéje lettem a fehérnépnek, aprónak-nagynak egyaránt, mert
hatalmasan befűtöttem iszák uraiméknak, annyit mondhatok, s
beszedettem öt-hat dollárt egy-egy éjjel – fejenkint tíz centjével,
gyermek és szerecsen ingyen – és az üzlet mindjobban ment
napról-napra, amikor valamikép mult éjjel hire ment, hogy én
titokban a saját korsómmal töltöm az időmet. Egy fekete költött fel
ma reggel azzal, hogy a népek titokban szedelőzködnek kutyáikkal és
lovaikkal és hamarosan rám jönnek, de adnak egy félórai egérutat,
azután azonban ahol találnak, lehúznak; s ha megcsípnek,
bekátrányoznak, tollban <span class="pagenum"><a name="Page_122"
id="Page_122">-122-</a></span> meghentergetnek és végighurcolnak a
városon, annyi bizonyos. De nem vártam be a fölöstökömöt, nem
voltam éhes.</p>
<p>– Bácsi, – aszondja a fiatalember – azt tartom, mi ketten egy
szekér elé foghatnók magunkat; mit szól hozzá?</p>
<p>– Nem mondom, hogy nincs kedvem. Mi úgy a maga
főfő-mestersége?</p>
<p>– Mesterségem szerint újságszedő; szabadalmazott medecinákban is
utazom egy kicsit; színművész is, tudja, a tragédiában;
ki-kiruccanok az asztaltáncoltatás, a frenológia hímes mezőire, úgy
alkalomadtán; változatosság okáért tanítok éneklőföldrajzot;
felolvasásokat is tartok néha – oh, csinálok én másfélét, többnyire
akármit, ami a kezem ügyébe esik, az aztán nem is munka. Hát kend
miben izél?</p>
<p>– Én a magam idejében jócskán doktoroskodtam. Legjobb fogásom
rák, agylágyulás és eféle ellen, a betegre tenni kezemet; tudok
alkalmasan jövendőt is mondani, ha akad valaki, aki ki tudja
számomra a körülményeket. Prédikálni is szoktam, aztán gyűléseket
rendezni puszta ég alatt, aztán térítő munkát csinálni.</p>
<p>Egy darabig mindnyájan hallgattunk, akkor a fiatalember egy
nagyot sóhajtott, azt mondja: haj! haj!</p>
<p>– Mi erányában hajhajózik kend – mondja a kopasz.</p>
<p>– Ha meggondolom, hogy azért éltem, hogy ilyen életet éljek és
ilyen kompániába sülyedjek alá. És elkezdte a szemszögletét
törülgetni egy rongydarabbal.</p>
<p>– A fene a bőribe, nem elég jó kendnek ez a társaság? – mondja a
kopasz szemtelenül és fennhéjázón.</p>
<p>– Hát elég jó nekem; olyan jó, amilyent érdemlek; mert ki hozott
le idáig, holott olyan magasan voltam? Csak magam bizony. Nem
okolom én önöket, uraim, távol tőlem. Nem okolok senkit.
Rászolgáltam mindenre. Hadd végezze rajtam a hideg világ a
legrosszabbat; egyet tudok: valahol van egy sír az én számomra is.
A világ ám menjen azon az úton, ahol mindig járt és szedjen el
tőlem mindent: szeretteimet, birtokomat, mindent, azt az egyet el
nem veheti tőlem. Egy napon majd ott fogok feküdni lent és mindent
elfelejtek és szegény megtört szívem ott nyugalmat talál. És tovább
törülgette a szemit.</p>
<p>– Süsd meg a tört szívedet, – mondja a kopasz. Mit hánytorgatod
nekünk a szegény tört szívedet? Mi nem vétettünk neked semmit.
<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
"Page_123">-123-</a></span></p>
<p>– Tudom, önök nem. Nem is teszek önöknek szemrehányást, uraim.
Én magam juttattam magamat ennyire. Igen, senki más, csak magam.
Igazság, hogy megszenvedjek érte, való igazság. Hát nem is
panaszlom fel.</p>
<p>– Ennyire juttattad magadat? Honnan juttattad magadat
ennyire?</p>
<p>– Ah, hiszen úgy sem hinnétek el. A világ sohasem hisz az
embernek. Hagyjuk annyiba, sebaj no! Születésem titka –</p>
<p>– Születésed titka? Azt akarod mondani –</p>
<p>– Uraim, – mondja a fiatalember igen ünnepiesen – fel fogom önök
előtt tárni, mert érzem, hogy bízhatom önökben. Jog szerint én
herceg vagyok.</p>
<p>Dzsimnek majd kiugrott a szeme, amikor ezt hallotta; de
gondolom, az enyém is. Aztán azt mondja a kopasz: de csak nem
mondja komolyan?</p>
<p>– De igen. Szépapám, Bridzsvuoter herceg legidősebb fia, a mult
század vége felé ebbe az országba menekült, hogy a szabadság tiszta
levegőjét szívja magába; itt meg is házasodott, meg is halt, egy
fiút hagyván maga után. Az ő atyja is körülbelül ugyanakkor halt
meg. A néhai herceg második fia magához ragadta a címet és a
birtokokat, az igazi csecsemőhercegről nem vettek tudomást. Én
vagyok e csecsemő egyeneságú leszármazottja, én vagyok a törvény
szerint való Bridzsvuoter herceg; és íme, itt vagyok veszendőben,
nagy rangomról letépve, emberek által űzve, a hideg világtól
megvetve, rongyosan, elnyűtten, megtört szívvel és gézengúzok
társaságára kárhoztatva egy tutajon.</p>
<p>Dzsim rém módon megsajnálta, de meg én is. Próbáltuk
vigasztalni, de ő azt mondta, mi haszna, őt nem lehet
megvigasztalni. Azt mondta, ha hajlandók lennénk elismerni őt, ez
jobban esnék neki, mint akármi; mi hát rámondtuk, hogy szívesen,
csak mondja meg, mit kell tennünk. Azt mondta, bókolnunk kell
előtte, ha szólunk hozzá, és azt kell mondanunk,
<i>kegyelmességed</i> vagy <i>milord</i> vagy <i>lordságod</i>, –
de azt sem bánja, ha egyszerűen Bridzsvuoternak szólítjuk, mert
aszondja, az inkább titulus, semmint név. És hogy evés idején
egyikünk udvaroljon neki és tegyen meg minden apró dolgot, amit
megkíván.</p>
<p>Ez ugyan könnyű dolog volt, hát megtettük. Az egész ebéd alatt
Dzsim körülötte volt és udvarolt neki, és aszondja: <span class=
"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span>
Parancsulja miltusága, ebbül vagy abbul paransolja? És így tovább,
és az ember láthatta, hogy rém tetszett neki.</p>
<p>De az öreg lassacskán roppant elcsöndesedett; se szólt, se
beszélt, és látszott, hogy nem jól esik neki, ahogy ezt a herceget
kényeztettük. Mintha valami nyomta volna a lelkét. Igy aztán ebéd
után egyszer csak ezt mondja:</p>
<p>– Nézze csak, Bildzsvuoter, én rém sajnálom magát, de nem maga
az egyetlen ember, akinek ilyenféle bánata van.</p>
<p>– Nem?</p>
<p>– Nem, nem az egyetlen. Maga nem az egyetlen ember, akit
kifiruncvancigoltak nagy állapotából.</p>
<p>– Haj, haj!</p>
<p>– Nem, maga nem az egyetlen ember, akinek titka van a születése
körül. És akármi legyek, az öreg elkezd pityeregni.</p>
<p>– Lassan, mit akar ön mondani?</p>
<p>– Bildzsvoater, bízhatom önben – mondja az öreg még mindig
hüppögve.</p>
<p>– Akár a keserű halálba. És megfogta a bácsi kezét és
megsímogatta és aszondja: Beszéljen, mi van a születése
titkával?</p>
<p>– Bildzsovater, én vagyok a néhai dofén.</p>
<p>Elhiheti bárki, hogy nekem meg Dzsimnek ezúttal tátva maradt a
szánk. A herceg azt mondja:</p>
<p>– Micsoda kend?</p>
<p>– Igen, úgy van, barátom, az ön tekintete ebben a szent
szempillantásban a szegény eltűnt dofénen pihen: tizenhetedik
Lalyoson, tizenhatodik Lalyos és Mária Antoinetta fián.</p>
<p>– Maga? Ebben a korban? Ugyan! Azt akarja mondani, hogy maga
néhai Nagy Károly; akkor magának legkevesebb hat-hétszáz
esztendősnek kell lenni.</p>
<p>– A bánat tette, Bildzsovater, a bánat; bánat hozta rám ezt az
ősz hajat, bánat a korai kopaszságomat; igen uraim, önök – kék
posztóban és nyomorban Franciaországnak bujdosó, száműzött,
megtaposott, szenvedő, törvényszerinti királyát látják maguk
előtt.</p>
<p>És úgy rítt és nyavalygott, hogy Dzsim meg én nem tudtuk,
micsináljunk, annyira sajnáltuk, de örültünk is, meg büszkék is
voltunk, hogy velünk volt. Hát nekiálltunk, mint ahogy az előbb a
herceggel tettük és iparkodtunk őtet megvigasztalni. De ő azt
mondta, semmi hasznát se veheti, rajta nem <span class=
"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> segít
már csak a halál és ha mindennek vége lesz, ámbátor aszondja,
sokszor jólesett neki, ha néha az emberek rangja szerint bántak
vele, és térdre ereszkedtek előtte, ha szóltak hozzá és mindig
<i>felségednek</i> szólították és udvaroltak előbb neki, mikor enni
kellett s addig le nem ültek a jelenlétében, amíg ő nem intett
nekik. Igy hát Dzsim meg én lefelségedeztük őtet, megtettük neki
ezt is, azt is, amazt is, és állva maradtunk, amíg nem mondta, hogy
üljünk le. Ez aztán borzasztón jól esett neki, szinte megvidámult
és fölmelegedett tőle. De bezzeg a herceg elsavanyodott, nem jó
szemmel nézte a dolgokat; mégis a király igen barátságosan bánt
vele s azt mondta neki, hogy a herceg szépapjára, meg a többi
Bildzsvoater hercegekre sok gondja volt az ő atyjának és annak
köszönhetik emelkedésüket is, de a herceg jódarabig nem engedett
konokságából, míg végre azt mondja a király:</p>
<p>– Megeshetik, hogy veszekedett sokáig kénytelenek leszünk együtt
maradni ezen a tutajon, Bildzsvoater, hát mi haszna keseredik el?
Én csak kényelmesebbé akarom tenni a helyzetünket. Nem az én hibám,
hogy nem születtem hercegnek, nem a kendé, hogy nem született
királynak, hát mi haszna emésszük magunkat? Vedd lehető jó hasznát
annak, ami akad: ez az én jelszavam. Nem rossz dolog az, hogy
idekerültünk: van elég mit enni, az élet könnyű, no, adja a kezét
herceg és legyünk mindnyájan jó barátok.</p>
<p>A herceg megtette s Dzsim meg én nagyon megörültünk neki. Minden
feszesség elmult tőle és nekünk roppant jól esett a dolog, mert
bizony csak nyomorúság az, ha marakodás van a tutajon. Mert az kell
a tutajon csak, hogy mindenki meg legyen elégedve és csöndes és
barátságos legyen mindenki eránt.</p>
<p>Nemsokára rájöttem, hogy ezek a hencegők se nem királyok, se nem
hercegek, hanem bizony nagyon is elesett csalók és svindlerek. De
soha egy szót se szóltam róla és nem is mutattam; inkább magamba
tartottam, ez a legjobb; így nem akad perpatvar és nem keveredik az
ember bajba. Ha jól esik nekik, hogy királynak meg hercegnek
szólítsuk, én ugyan nem bánom, hiszen ez tartja fönn a családi
békét, és mihaszna mondtam volna meg Dzsimnek, hát neki se szóltam.
Ha egyebet se tanultam a tatámtól, azt megtanultam, hogy úgy lehet
legjobban békességben megélni az emberekkel, ha hagyja az ember
mindét a maga útján. <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
"Page_126">-126-</a></span></p>
<h3>XX. FEJEZET.</h3>
<p>Sok mindenfélét kérdeztek tőlünk; szerették volna tudni, mért
rejtjük el a tutajt, mért kötünk ki nappal, ahelyett, hogy tovább
mennénk, hogy talán Dzsim szökésben lévő szerecsen. Mondom én:</p>
<p>– Hová gondolnak. Hát menne-e <i>délnek</i>, ha szökésben
volna?</p>
<p>– Nem, azt mondják, csakugyan nem menne. De hát egyről-másról
mégis csak be kellett számolnom, hát azt mondtam:</p>
<p>– A családom, mondok, Pejkmegyében lakott, Misszuriban, ahol én
is születtem, de mind kihaltak, kivéve engem, tatát és Ejk
testvéremet. Tata azt mondta, ő bizony fölszedi a sátorfáját és
lemegy lakni Ben bátyánkhoz, akinek a folyó mellett van egy kis
tanyája, negyvennégy mérföldnyire Orbaun alatt. De tata nagyon
szegény volt és még adóssága is volt, így mikor fölkerekedett
volna, nem maradt egyebe, mint tizenhat dollárja és ez a négerünk,
Dzsim. Ez nem volt elég arra, hogy eljussunk vele tizennégyszáz
mérföldnyire, akár hajón, akár más módon. Hát mikor jött a zöldár,
tatára egy napon egy kicsit rámosolygott a szerencse: elfogta ezt a
tutajdarabot, mire azt gondoltuk, ezen elmegyünk le Orleánszig. De
tata szerencséje nem volt tartós, egy éjjel egy gőzös nekiment a
tutaj elejének, mi mind kiestünk a vízbe s lebuktunk a kerekek alá;
Dzsim és én föl is jöttünk megint rendesen; de tata részeg volt,
Ejk pedig csak négyéves volt, ezek hát nem is jöttek fel soha
többé. Egy-két napig aztán elég bajunk volt, mert mindig jöttek ki
emberek csónakon s el akarták venni tőlem Dzsimet azzal, hogy azt
hiszik, hogy szerecsen létére szökésben van. Most már nem utazunk
nappal, éjjel nem zaklatnak bennünket.</p>
<p>Azt mondja a herceg:</p>
<p>– Hagyjatok magamra, hadd ókumláljak ki valamit, hogy nappal is
utazhassunk, ha kedvünk tartja. Át fogom gondolni a dolgot,
kitalálok valami plánumot, amivel rendbe hozzuk. Mára még úgy
hagyjuk a dolgot, mivel hogy természetesen nem lehet kedvünk nappal
elmenni a mellett a város mellett amottan, megárthatna az
egészségünknek.</p>
<p>Estefelé elkezdett borulni és esősre állt az idő, a hangtalan
<span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
"Page_127">-127-</a></span> villámlás köröskörül villogott mélyen
lenn az égbolton s a lomb elkezdett zizegni; csúnya idő készül, azt
már lehetett látni. A herceg és a király elkezdtek a putrinkban
motoszkálni, hogy lássák, mit érnek az ágyaink. Az én ágyam, egy
strózsák, jobb volt, mint a Dzsimé, amely törekkel volt megtöltve.
A törekben mindig akad pelyvaszálka, ami belemegy az emberbe és
fáj; s ha az ember meg-megfordul rajta, a száraz törek úgy zörög,
mintha egy petrence száraz csaliton hemperegnél; álmából is
fölkelti az embert. A herceg azt mondta, hogy az én ágyamat
választja, de a király azt mondta, abból nem lesz semmi. Azt
mondja:</p>
<p>– Azt kell gondolnom, rangbeli különbségünk szuggerálhatná
önnek, hogy egy törekzsák nem illendő fekvőhely énnekem.
Kegyelmességed majd csak elfekszik a töreken is.</p>
<p>Én meg Dzsim nagyon megrőkönyödtünk egy szempillantásra, hogy
ebből baj lesz közöttük, azért nagyon megörültünk, mikor a herceg
így szólt:</p>
<p>– Fátumom nekem, hogy mindég a sárba fektettessem
hatalmaskodások vasalt sarkától. Balszerencse törte össze egykor
fönkelt szellememet; meghajlok, alávetem magam. Ez a sorsom.
Egymagamban vagyok a nagy világon, hadd szenvedjek én. Én el tudom
viselni.</p>
<p>Elindultunk abban a percben, ahogy besötétedett. A király
meghagyta, hogy csak jól künn a folyó közepén tartsuk magunkat és
világosságot ne gyújtsunk, amíg jól el nem hagyjuk a várost. Lassan
odaértünk, ahonnan egy csomó világot lehetett látni – ez volt
tudniillik a város – és rendesen elosontunk alatta, mintegy
félmérföldnyire künn a vízen. Mikor háromnegyed mérföldnyire túl
voltunk rajta, felhúztuk jelzőlámpásunkat és úgy tíz óra körül
elkezd esni, a szél fújni és dörgés és villámlás és minden. A
király azt mondta, álljunk őrt addig, míg az idő jobbra fordul,
erre aztán ő meg a herceg bekecmeregtek a putriba s behúzódtak az
éjtszakára. Ez az én őrségem előtt volt, tizenkét óráig, de be nem
mentem volna, ha lett volna is ágyam, mert nem lát az ember a hét
minden napján, ha addig él is, olyan vihart, mint ez volt. Uram
fia, hogy süvített el rajtunk a szél! És minden szempillantásban
jött egy-egy villámlás, amely fölgyújtotta egy félmérföldnyi
kerületben a sörényes hullámokat és lehetett látni a szigeteket,
mintha az esőn keresztül, mintha porban úsznának, és a fákat, amint
<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
"Page_128">-128-</a></span> ide-oda csapkodtak a szélben, aztán
jött egy-egy <i>ss-csak</i> – bumbumbaradonbumbumbum! s a
mennydörgés dérdurral dübörögve ment tova, – aztán csend s aztán
<i>hrip</i> – jön egy másik villám s egy új dörömbölés. A hullámzás
egyszer-másszor majd lemosott a tutajról, de nem volt rajtam semmi
ruha, hát nem bántam. Fatuskóktól se lett bajunk; a villám oly
állandóan sistergett és gyújtogatott körülöttünk, hogy idejekorán
megláttuk, ha volt és ide-oda igazíthattuk a tutajt s el tudtuk
kerülni a vízbeli fatörzseket.</p>
<p>Enyim volt a középső őrség, de akkorra jócskán elálmosodtam, hát
Dzsim azt mondta, ő tartja helyettem az első felét; ebben ő mindig
áldott jó fiú volt, ez a Dzsim. Bemásztam a putriba, de a herceg
meg a király úgy szétdobálták a lábukat, hogy nekem ugyan nem volt
ott helyem, így hát kívül feküdtem le, nem bántam az esőt, mert
meleg volt és a hullám se járt már olyan magasan. De két óra körül
bizony megint megduzzadt és Dzsim már szólni is akart, de
megváltoztatta szándékát, mert azt gondolta, még se olyan nagy a
hullámzás, hogy bajt is csinálhatna, de ebben ugyan megcsalódott,
mert csakhamar jön ám hirtelen óriás és lesöpört a tutajról. Dzsim
majd megszakadt bele, úgy nevetett. Nincs a világon szerecsen, aki
olyan könnyen tudott volna jókat nevetni.</p>
<p>Én átvettem az őrséget és Dzsim lefeküdt, nagy hortyogásra fogta
a dolgot, s lassan a vihar teljesen elállt, és mikor megláttam az
első világosságot a parton, felköltöttem és bekormányoztuk
tutajunkat egy rejtek-kvártélyba megint egy napra.</p>
<p>A király reggeli után előkapart egy pakli piszkos kártyát s egy
darabig a herceggel öt centbe máriásoztak. Aztán beleúntak és azt
mondták, kifognak pécezni valami <i>vállalatot</i>. A herceg
belebujt szőnyegszövettarisznyájába s kihalászott belőle egy csomó
apró cédulát s felolvasta hangosan. Az egyik cédula azt mondta,
hogy »a hírneves Armand de Montalban du Parisból felolvasás a
frenológia tudományából«, ezen vagy azon a helyen, ekkor vagy
akkor, tíz cent belépti díj mellett és »szolgál a kérdés
ismertetésével, darabja huszonöt cent«. A herceg azt mondta, ez ő.
Egy másik cédulán ő volt a világraszóló Sexpir-színész, az ifjabb
Gerrik, a londoni Druri-Lén-Szinház tagja. Egyéb cédulákon egyéb
mindenféle neve volt és elkövetett csodadolgokat, mint teszem azt,
vizet vagy aranyat <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
"Page_129">-129-</a></span> talált »varázsvesszővel«, ráolvasott
megbabonázottakra és így tovább. Egyszerre azt mondja:</p>
<p>– De a kedvencem a Teszpisz taligájának a múzsája. Jártad
valaha, felség, e tájakat?</p>
<p>– Nem jártam, mondja a király.</p>
<p>– De fogod, oh, bukott nagyság, fogod, mielőtt három nappal
öregebb lennél, mondja a herceg. Az első jó városban, ahova érünk,
kibérlünk egy termet s előadjuk a vívójelenetet III. Rikárdból és
az erkélyjelenetet Romeo és Juliából. Hogy fest neked az eset?</p>
<p>– Már benne is vagyok, nyakig, Bildzsvoater, benne mindenben,
ami fizet; de tudod, dunsztom sincs a színészmesterségről, nem is
igen láttam belőle semmit életemben. Kisded valék, mikor királyi
tatám színészeket tartott a palotában. Azt hiszed, rá tudsz
kapatni?</p>
<p>– Gyerekjáték.</p>
<p>– Rendben van. Már a hideg lel valami új dologért. Gyerünk,
vágjunk neki.</p>
<p>Erre a herceg mindent elmondott neki, hogy ki volt Romeo, ki
volt Julia és hogy ő szokta játszani Romeót, így a király veheti
Juliát.</p>
<p>– De ha Julia olyan fiatal fruska, herceg, akkor megesik, hogy
az én hántott fejem és szürke szakállam egy kissé szokatlan lesz
rajta.</p>
<p>– Ettül ugyan alhatik, gondol is ez a vidéki salabakter nép
ilyenre. Amellett tetszik tudni, jelmezben lesz és attól függ
minden a világon. Julia az erkélyen van, gyönyörködni a
holdvilágban, mielőtt lefeküdnék és fölvette hálóköntösét és bodros
éjjeli fejkötőjét. Ehun vannak a szerephez való jelmezek.</p>
<p>És kivett a tarisznyájából két-három függönyszövet ruhát, ami,
azt mondta, középkori páncélruha III. Rikárd és a másik legény
számára, és egy hosszú fehér gyapothálóinget és egy bidres-bodros
hálófejkötőt hozzá. A király meg volt elégedve; így hát a herceg
elővette a könyvet és felolvasta a szerepeket szárnyaló
szavalással, egyben föl-alá parádézva és játszva, hogy megmutassa,
mint kell csinálni; aztán odaadta a könyvet a királynak s azt
mondta, tanulja meg a szerepét.</p>
<p>A kanyarulat alatt mintegy három mérföldnyire volt egy kis
jelentéktelen város, és ebéd után azt mondja a herceg,
kiókumulálta, miképen utazhatnánk nappal is anélkül, hogy Dzsimre
<span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
"Page_130">-130-</a></span> nézve veszedelmes lehetne; ezért, azt
mondja, kiszáll a városba, hogy ezt a dolgot nyélbe üsse. A király
azt mondta, ő is kiszáll megnézni, nem lehetne-e valamit csinálni.
A kávénk is elfogyott, hát Dzsim azt mondta, jó lesz, ha én is
velük megyek a csónakban és hozok valamelyest.</p>
<p>Mikor odaértünk, még egy lélek se mozdult; az utcák üresek és
teljesen kihaltak és némák voltak, mintha vasárnap lett volna. Egy
beteg szerecsenre akadtunk, aki a hátsó udvarban a napon
sütkérezett és azt mondta, minden teremtett lélek, hacsak nem volt
még egészen gyerek vagy beteg vagy aggastyán, elment egy puszta ég
alatt tartott vallásos gyűlésre, mintegy két mérföldnyire befelé az
erdőben. A király megkérdezte, mely irányban, s azt mondta, ő is
odamegy s kiszedi a zsírját ennek a vallásos gyűlésnek, és hítt,
hogy én is menjek vele.</p>
<p>A herceg azt mondta, ő valami nyomdára szeretne akadni. Hát
találtunk: egy parányi vállalat volt, egy ácsnak a boltja fölött –
ács és nyomdász, mind a gyűlésre mentek és minden ajtó nyitva volt.
Piszkos, rendetlen helyiség volt, tele tintafolttal, plakátokkal,
melyekre lovak és szökésben levő négerek voltak pingálva; tele volt
velük a fal. A herceg ledobta a kabátját és azt mondta, rendben van
a dolog. Igy hát én meg a király indultunk a gyűlésre.</p>
<p>Odaértünk egy félóra alatt fenemód izzadva, mert rém meleg nap
volt. Volt ott húszmérföldnyi kerületről – vagy ezer ember. Az erdő
tele volt fogattal, kocsival, a lovak lekötve, abrakos váluból
ettek és csapkodva bogároztak. Póznából sátrakat készítettek és
gallyal befödték, ahol citromvizet és gyömbéres kőlt-tésztát
árultak, és nagy garmadában volt görögdinnye és efféle.</p>
<p>A prédikációkat is olyan sátrak alatt tartották, csakhogy ezek
nagyobbak voltak és temérdek ember beléjök fért. A padokat
hosszában elfűrészelt szálfákból csinálták, a külső kerek oldalába
lukat fúrtak s botokat hajtottak be lábaknak. Hátuk nem volt. A
prédikálók dobogón állottak a sátor egyik végében. Az asszonyok
fején ünneplő főkötő volt s némelyeknek félgyapot, másoknak
tisztagyapot, egynéhánynak kalikó ruhájuk volt. A fiatalemberek
némelyike meztélláb volt, és a gyerekek részben egyáltalán nem
voltak felöltözve, csak ing volt rajtuk házivászonból. Az öreg
asszonyok jobbára kötögettek, a fiatal nép pedig titokban
udvarolgatott. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span></p>
<p>Az első sátorban, ahová értünk, a prédikátor előénekelt valami
himnuszt. Elénekelt két sort és mindenki utána mondta, és nagyszerű
volt a dolgot hallani, mert annyian voltak, és nagy lelkességgel
csinálták. Aztán másik két sort énekelt elejbök és így tovább. A
nép mindjobban nekibuzdult és mind hangosabb lett az éneke; mire a
végin voltak, némelyek elkezdtek nyögni, mások kiabálni. Aztán a
prédikátor belekezdett a prédikációjába és pedig nagyon komolyan
fogott hozzá és hadonászva a dobogónak hol az egyik oldalára ment,
hol a másikra, aztán megtámaszkodott elül a korlátnak és a
keze-teste egyre járt és rém hatalmasan dobálta ki magából a
szókat; és egyszer-egyszer magasan fölemelte a bibliáját és kitartá
és mintegy meghordozta, erre is, arra is kiabálva: »Ez az érckígyó
a pusztában! Tekintsetek rá és élni fogtok!« A nép meg ráordította:
Dicsőség! Amen! És így folytatta ő – a nép meg nyögve, sírva és
áment kiabálva – vele:</p>
<p>– Oh, gyertek ide a gyász padjaiba! Gyertek, akik feketék
vagytok a bűntől! (<i>Amen</i>.) Gyertek nyavalyásak és sebbel
borítottak! (<i>Amen</i>.) Gyertek bénák, sánták és világtalanok!
(<i>Amen</i>.) Gyertek nyomorultak és szükségben lévők!
(<i>A-a-men</i>.) Gyertek gyötrődők, fertőzöttek és szenvedők!
Gyertek megtört lelketekkel, gyertek szívetek gyötrelmével!
Jöjjetek rongyban, sárban és fertőben! A tisztító vizek íme
szabadon folynak, az ég kapuja nyitva áll, – oh, lépjetek be és
pihenjetek meg benne! (<i>A-a-men, dicsőség, dicsőség,
alleluja</i>.)</p>
<p>És így tovább. Az ember már nem is tudta a nagy sírástól és
kiabálástól, hogy mit beszél a szónokuk. A nép fölkerekedett és
iszonyú erővel tolongott a gyász padja felé, a könny pedig
végigfolyt az arcukon; s mikor a gyászosok mind egy garmadában
voltak az első padokban, ott énekeltek, ordítoztak, földhöz verték
magukat a szalmára, tisztára mintha megvadultak s megtébolyodtak
volna.</p>
<p>Hát bizony az elsők között volt, láttam, a király; lehetett
hallani, túltett ordításban valamennyin; aztán mindjárt nekiment a
dobogónak és a prédikátor megkérte, szóljon a néphez. És ő szólt.
Elmondta nekik, hogy ő tengeri rabló volt, harminc éven át
kalózkodott az indiai óceánon és a bandája alaposan megritkult a
mult tavasszal egy harcban s most azért jött haza, hogy friss
embereket szedjen, és hál’istennek, hogy az éjjel kirabolták és
partra dobták egy fitying nélkül egy gőzhajóról, <span class=
"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> és hogy
csak ennek örül, ez a legáldottabb dolog, ami valaha rajta
megesett, mert hogy most más ember lett belőle és először boldog
egész életében; és amilyen koldus is, egyenesen indul vissza az
indiai óceánra s arra fordítja élete hátralevő részét, hogy
megpróbálja a kalózokat jó útra téríteni: mert ez neki jobban
sikerülhet, mint akárkinek, mivelhogy ő ismeri az összes tengeri
rablóbandát azon a tengeren; és bár nagy idejébe kerül, amíg pénz
nélkül eljut odáig, elmegy ha törik, ha szakad, és valahányszor
megtérít egy-egy kalózt, azt fogja mondani neki: ne nekem
köszöngesd, ne énbennem bízzál, mindez annak a pókvilli gyűlésbeli
kedves népnek a műve, akik természetes testvérei és jótevői az
emberiségnek, és azé a drága prédikátoré ott, akinél hűségesebb
barátja még nem volt tengeri rablónak.</p>
<p>És aztán sírva fakadt és vele sírt ott minden ember. »Csináljunk
kollektát néki, kollektát csináljunk!« – kiáltotta valaki. Egy
féltucat ember ugrott föl, hogy megcsinálja; de valaki közbekiált:
»Járjon körül, aszondja, a kalapjával!« És aztán mindenki ezt
mondta, a prédikátor is.</p>
<p>Hát ment is a király a kalapjával, bejárta a sokaságot, egyre
törülgetve a szemeit és áldva a népet és magasztalva őket és
hálálkodva, amért olyan jók a messze távol lévő tengeri rablók
iránt; és minduntalan megesett, hogy a legcsinosabb kis lányok
könnybe fürösztött orcával arra kérték, engedje meg nekik, hogy
megcsókolják; és ő mindig megengedte és némelyikét megölelte,
megcsókolta ötször-hatszor is; aztán meghívták, hogy maradjon náluk
vagy egy hétig, és mindenki azt kívánta, hogy az ő házába menjen
lakni; de ő azt mondta, minthogy a gyűlésezésnek ez volt az utolsó
napja, már semmi haszna se lenne az ittmaradásának, amellett már
nagyon mehetnékje volt az indiai tengerre, hogy munkához láthasson
a kalózok körül.</p>
<p>Mikor visszakerültünk a tutajra s megolvasta a pénzit, kitűnt,
hogy összekoledált hetvenhét dollárt és tizenöt centet. Hozzá
elhozott egy hárompintes pálinkásbutykost is, amelyet egy kocsi
alatt talált, mikor az erdőn keresztül hazafelé indult. Azt mondta
a király, mindent összevéve, amit eddig ilyen térítő munkát
végzett, ez a mai napja volt a legkiadósabb. Azt mondta, eddig nem
volt érdemes beszélni, pogányok nem sokat adnak arra, hogy az ember
kalózokat vallásos gyűlésekkel dolgozzon meg. <span class=
"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134"><br />
-134-</a></span></p>
<div class="figcenter" style="width: 617px;"><img src=
"images/i004.png" alt="Megolvasta a pénzit." title=
"Megolvasta a pénzit." />
<p class="caption">Megolvasta a pénzit.</p>
</div>
<p>A herceg abban volt, hogy nagyon jól végezte a dolgát, amíg a
király ki nem rukkolt a magáéval; ezután persze nem volt vele oly
nagyra. Kiszedett és kinyomtatott abban a kis nyomdában két kis
nyomtatványt – lópasszust – gazdálkodók számára és fölvett érte
négy dollárt. És beszedett tíz dollár ára újsághirdetést, amiről
azt mondta, kiadja négy dollárért, ha előre lefizetik. Hát le is
fizették. Az újságja árát évi két dollárra mondta, de fölszedett
három előfizetést, azt is, azt mondja, féldollárjával, ha előre
lefizetik. Ölfával és vöröshagymával akartak neki szokás szerint
fizetni, de ő azt mondta, hogy épen most vette az üzletet s oly
olcsó árat szabott, amilyet csak lehetett, és épen most van
szüksége készpénzre. Egy kis versecskét is kiszedett, amit maga
csinált a saját fejéből – három strófa! – édes szomorkás holmi, a
címe »Hideg világ csak zúzd meg e törött szívet« és kiszedve
otthagyta, nyomtatásra készen az újságba és ezért nem számított
semmit.</p>
<p>Aztán mutatott még két kis munkát, amit nyomtatott és nem kért
érte semmit, mert ezt nekünk szánta. Ábrázolat volt egy szökésben
levő szerecsen képe, botja a vállán, botján a motyója s alája írva
»200 dollár jutalom«! Ami írás volt rajta, mind Dzsimről szólt és a
megszóllalásig jól le volt írva az öreg. Az állt benne, hogy a
Szent Jakab telepről szökött meg, negyven mérföldnyire Nyuorleansz
alatt, a mult télen és alkalmasint északnak ment, és aki megfogja
és helyreszállítja, fölveheti a jutalmat és a költségét.</p>
<p>– Már most, mondja a herceg, holnap reggeltől kezdve nappal is
utazhatunk, ha akarunk. Ha akárki jön, megkötözzük kötéllel Dzsim
kezét-lábát, berugjuk a putriba és megmutatjuk ezt a cédulát s azt
mondjuk, hogy a folyó felső részén fogtuk el, de szegényebbek
vagyunk, hogysem gőzhajón utazhatnánk, ezt a tutajt pedig hitelbe
kaptuk egy jó emberünktől s most megyünk lefelé, hogy megkapjuk a
jutalmat. Csuklóbilincs és lánc jobban festene Dzsimen, de nem
férne össze azzal a mesénkkel, hogy olyan szegények vagyunk. Honnan
telnék nekünk ilyen ékszerre! Kötél való ide, meg kell óvnunk –
mint arra mifelénk mondják – az összhangot.</p>
<p>Mind elismertük, hogy a herceg helyre legény s most már baj
nélkül utazhatunk nappal is. Azt gondoltuk, ez éjjel elég messzire
eljutunk, hogy túl legyünk azon a határon, ahová elér az a rumli,
amit a kis városkában okvetetlen csinálni fog a <span class=
"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> herceg
működése a nyomdában. Azután ha akarunk, bátran mehetünk
tovább.</p>
<p>Hát csendesen meglapultunk és nem indultunk csak úgy tíz óra
felé. Akkor elsurrantunk – jól elkerülve a várostól – és nem húztuk
fel a lámpásunkat, csak mikor már nem láttunk oda.</p>
<p>Mikor Dzsim reggel négy órakor szólított, hogy vegyem át az
őrséget, azt mondja:</p>
<p>– Mit gondolsz Hokk, fogjuk találni zutazásunkon királyt meg
tebbet is?</p>
<p>– Nem, mondok, nem gondolnám.</p>
<p>– No, hát az akkor jó, – mondja ő. Egyet-kettőt királt nem
bánok; de ennyi zelig. Ezt az egyet is rimrészeg megvan, és a
herceg se nem van sokkal jobban.</p>
<p>Kisült, hogy Dzsim megpróbálta rábírni, hogy franciául beszéljen
neki, így hallhatná meg, hogy milyen is az; de a király azt mondta,
oly régóta van már ebben az országban, hogy már elfelejtett
franciául.</p>
<h3>XXI. FEJEZET.</h3>
<p>Már fölkelt a nap, de mi csak vígan mentünk tovább, nem
kötöttünk ki. A király, meg a herceg ki-kijöttek, de jó
rozsdásoknak látszottak; mikor azonban a vízbe ugrottak és úsztak
egy jót, módosan felfrissültek. Reggeli után a király kiült a tutaj
egyik sarkára, ledobta csizmáját, felgyűrte a nadrágját, belógatta
a lábát a vízbe, hogy jó kényelmesen legyen és rágyújtott és
elkezdte betéve tanulni Romeo és Juliáját. Mikor jól bevágta, ő s a
herceg elkezdték együtt begyakorolni. A herceg kénytelen volt újra,
meg újra a fejébe verni, hogy miként kell minden beszédet mondani;
ozt megsóhajtoztatta s a kezét a szívére tetette vele s nemsokára
azt mondta, elég formásan csinálja; csakhogy, aszondja, nem kell
azt, hogy <i>Romeó!</i> olyan bőgve mondani, akár egy bika; hanem
lágyan, nyögdécselve, epedőn, így: Rohohómeó! Ez az igazi; mert
Julia egy édes, bájos gyereklány, tetszik tudni, s nem cikákol,
mint egy páva.</p>
<p>Azután aztán előszedtek egy pár hosszú kardot, amit a herceg
tölgyfalécből faragott s elkezdték gyakorolni a kardvívást, – a
herceg magát III. Rikárdnak nevezte; és ahogy kiálltak és
körülparádézták a tutajt, hát nézni is nagyszerű volt. De egyszerre
a király félrelépett s leesett a tutajról és <span class=
"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> ezután
pihentek egyet és a kalandjaikról beszélgettek, melyek máskor érték
őket a part mentén.</p>
<p>Ebédután azt mondja a herceg:</p>
<p>– Tudod, Capet, ebből elsőrendű mutatványt csinálunk, s azt
tartom, egy kicsit ki kell a dolgot bővítenünk. Kell valamicske,
amivel valahogy megfeleljünk az újrázásra.</p>
<p>– Mi az az ujjrázás Bildzsvoater, hogyan kell az embernek az
ujját rázni?</p>
<p>A herceg megmagyarázta neki, mi az újrázás, és azt mondta:</p>
<p>– Én azzal felelek az újrázásra, hogy ellejtem nekik a felföldi
kalamajkát vagy elfujom a matrózdudát; maga pedig – hadd lám csak –
hopp, megvan: elcsinálja Hamlet monológját.</p>
<p>– Hamletnek mijét?</p>
<p>– Tetszik tudni a monológját. Sexpir legünnepeltebb izéje;
isteni, ah, isteni! Mindig megcsípi a házat. Nincsen meg a
könyvemben, – csak egy kötetem van az egészből, de ki tudom pecézni
emlékezetből. Csak egy percig fogok föl s alá járni s meglátom,
vissza tudom-e idézni emlékezetem tárházából.</p>
<p>Hát elkezdett föl s alá járkálni gondolkozva, minduntalan ráncba
rakva a homlokát; aztán felhúzta a szemöldökét; majd végigsimította
a homlokát, meg-megtántorodott és úgyszólván nyögött bele, majd
sóhajtott, majd úgy tett, mintha könnyet ejtene. Gyönyörű volt őtet
nézni is. Lassan-lassan aztán meg is fogta a dolgot. Azt mondta,
figyeljünk rá. Akkor nagyon előkelő állásba vágta magát, a féllábát
előre tolva, karját messze kinyújtva, fejét hátra szegve, az égre
tekintve; és aztán elkezd hadonászni, dühöngeni és a fogát
csikorgatni, és ennekutána egész beszéde alatt üvöltött, körül
feszengett, fel-felfujta a mellét és valósággal palacsintává
lapított minden színjátszást, amit eddig láttam. A szövege –
könnyen megtanultam, amíg a királyt betanította rá – ez:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Lenni vagy nem lenni; ez az a
meztelen tőr,<br /></span> <span class="i0">Mitől a balsors oly
sokáig él;<br /></span> <span class="i0">Mert ki viselné el az élet
terhét<br /></span> <span class="i0">Míg Dunszinánhoz jön a Birnámi
erdő,<br /></span> <span class="i0">Hahogy félszünk a
sirontúlitól<br /></span> <span class="i0">Nem gyilkolná meg az
ártatlan álmot,<br /></span> <span class="i0">Nagy természet, e
másik átkodat,<br /></span> <span class="pagenum"><a name=
"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> <span class="i0">S
dobáljuk inkább vad sors nyilait,<br /></span> <span class=
"i0">Mintsem kerüljük, mit nem ismerünk.<br /></span> <span class=
"i0">Tekintély adván pihenőt nekünk<br /></span> <span class=
"i0">Ébredj Dunkán és ne kopogj! Bár fölébrednél!<br /></span>
<span class="i0">Mert az idő vesszőjét s gúnyját ki
viselné,<br /></span> <span class="i0">A zsarnok kényét, a gőg
nevetését,<br /></span> <span class="i0">A perhalasztást, békét,
kínölőt,<br /></span> <span class="i0">A holt pusztában, éjfelen,
mikor ásít a sír,<br /></span> <span class="i0">Rendes mezben:
ünneplő feketében,<br /></span> <span class="i0">Ha nem lehelne
dögvészt a világra<br /></span> <span class="i0">Az ismeretlen
tartomány, melynek határiról<br /></span> <span class="i0">Vándor
még vissza nem tért,<br /></span> <span class="i0">S az elhatározás
természetes színét<br /></span> <span class="i0">A gond halványra
betegíti,<br /></span> <span class="i0">Hasonlón a mesebeli
macskához,<br /></span> <span class="i0">S a felhő, mely házunk
felett tanyáz,<br /></span> <span class="i0">Tekintve eztet vészen
más irányt<br /></span> <span class="i0">S elveszti tett
nevét.<br /></span> <span class="i0">Kívánatos vég ez. De csitt
bájos Ofélia,<br /></span> <span class="i0">Nyíljék meg súlyos
márványajakad<br /></span> <span class="i0">S eredj a kolostorba,
menj!<br /></span></div>
</div>
<p>Hát az öreg szerette ezt a beszédet s rém hamar meg is tanulta,
ment is neki, mint a karikacsapás. Mintha csak erre született
volna; s ha benne volt s föl volt izgatva, egészen kedves volt,
ahogy handabandázott, mire abbahagyta.</p>
<p>Az első jó alkalommal, ami kínálkozott, a herceg nyomtatott
néhány színlapot; s ezután két-három napon át, amíg úsztunk lefelé,
a tutajon rém eleven élet folyt; nem volt ott egyéb, mint kardvívás
és – aminek a herceg mondta – próbák az egész idő alatt. Egy
reggel, mikor már jól lenn voltunk Arkanszó államban, meglátunk egy
széles öbölben egy olyan kis fiókvárost; kikötöttünk úgy
háromfertály mérföldnyire fölötte egy csatornaféle bejáratánál,
amely úgy be volt cipresszus fákkal takarva, hogy alagúthoz volt
hasonló, és mindannyian – Dzsimet kivéve – csónakba ültünk, hogy
megtapasztaljuk, lenne-e ezen a helyen valami kilátása a
mutatványainknak.</p>
<p>Roppant jókor jöttünk; cirkusz készült épen ezen a délutánon
játszani, s a vidék már kezdett szállingózni mindenféle rozoga
kocsin és lóháton. A cirkusznak estefelé lesz vége és ez nagyon
kedvezett a mi dolgunknak. A herceg helyiséget bérelt s mi
elindultunk kiragasztani színlapjainkat. A színlap ilyenformán
szólt: <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
"Page_138">-138-</a></span></p>
<div class="figcenter">
<p><span class="caption-150">SEXPIR FÖLTÁMADÁSA!!!</span></p>
<p>CSODÁS ATTRAKCIÓ! CSAK EGY ELŐADÁS!</p>
<p>A világhírű tragikus színészek</p>
<p><b>Ifjabb Gerrik Dávid,</b></p>
<p>a londoni Drurilén-színháztól</p>
<p>és</p>
<p><b>Idősb Kin Edmund,</b></p>
<p>a londoni kir. Hémákit-színház, a wejtcsepl, Poddinlén,
Pikkadilly és szárazföldi kir. színházak tagja</p>
<p>Isteni sekszpíri darabjaikban, melyeknek címe:</p>
<p><span class="caption-large">AZ ERKÉLYJELENET</span></p>
<p>ROMEÓ ÉS JÚLIÁBÓL!!!</p>
<p>Romeó… Gerrik úr.</p>
<p>Júlia… Kin úr.</p>
<p><i>Az egész társaság közreműködésével! Új jelemezben, új
díszletekkel, új kiállítással!</i></p>
<p>Utána:</p>
<p>AZ IZGATÓ, MESTERI ÉS VÉRFAGYASZTÓ</p>
<p><span class="caption-large">KARD-VÍVÁS</span></p>
<p>III. RIKHÁRDBÓL</p>
<p>III. Rikhárd… Gerrik úr.</p>
<p>Ricsmond… Kin úr.</p>
<p>Azonképen</p>
<p>(különös kívánságra)</p>
<p>HAMLET HALHATATLAN MONOLÓGJA!!</p>
<p>Előadja</p>
<p>A HÍRNEVES KIN!</p>
<p>Egymaga 300-szor adta elő Párisban egy végben.</p>
<p>Csak egyetlen egy előadás,<br />
mert elodázhatatlan európai szerződéseink vannak.</p>
<p>Belépti díj 25 cent; cselédségnek és gyermekeknek 10 cent.</p>
</div>
<p>Ezután ide-oda kuncsorogtunk a városban. A házak és a boltok
majd mind rosszul szárított gerendából készült festetlen holmi
voltak; s három-négy lábnyira álltak a földtől cövekeken, hogy el
ne érje a víz, ha kiönt a folyó. A házak körül apró kertek voltak,
de nem igen termesztettek bennük csak beléndeket, napraforgót és
hamukupacokat, viselt csizmát és cipőt, üvegdarabokat, rongyot és
konzerv-skatulyát. A kerítés különféle deszkából készült, mely
más-más időben szegeződött fel; ki erre, ki arra dült s olyan kapuk
voltak rajta, hogy csak egy sarokvason lógtak, de – bőrből valón.
Némelyik kerítés be volt meszelve egyszer, valamikor, de a herceg
azt mondta, lehetett Kolombusz idejében, ami bizony elég valószínű.
Rendesen disznók voltak a kertben s valaki, aki iparkodott a
disznókat kiűzni.</p>
<p>A bolt mind egy utcában volt végig. Valamennyinek elül födött
pitvara volt, és a vidékiek a lovaikat a pitvar oszlopfáihoz
<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
"Page_139">-139-</a></span> szokták kötni. A pitvarban üres faládák
voltak s henye nép üldögélt rajtok egész nap és bugylibicskájokkal
farigcsálták a deszkáját; és bagóztak, szájat tátottak, ásítoztak s
nyújtózkodtak, – egy fene ordináré had. Rendszerint sárga
szalmakalapjuk volt, olyan terjedelmes mint egy-egy esernyő, de se
kabátot, se mellényt nem viseltek; egymást Billnek, Bökknek,
Hoeknek, Dzsónak és Endynek szólították, és lustán, vontatottan
beszéltek és sűrűn éltek káromló kifejezésekkel. Annyi ilyen
naplopó volt ott, hogy nekitámaszkodva a pitar minden oszlopfájára
jutott egy-egy és a kezét mind a nadrágzsebében tartotta, kivéve ha
kivette, hogy kölcsön adjon egy marék bagót vagy vakarózni. Amit az
ember folyton hallhatott köztük, ez volt: Hoci egy falás bagót,
Henk!</p>
<p>– Nöm löhet, nincs mán magamnak se, csak effalás. Adjon
Bill.</p>
<p>Lehet Bill ád neki, lehet az is azt hazudja, hogy nincs neki.
Némelyikének ezek közül a naplopók közül soha sincs egy veszekedett
centje vagy egy marék bagója a magáéból. Mind csupa kölcsönt
bagóznak. Azt mondják az egyik fickónak: »Adhatná kűcsön e’ kis
bagót Dzsekk, ebben a minutában adtam oda, a ki vót Tompszonnak«.
Ez pedig jóformán mindig hazugság; ezzel be nem csapnak csak idegen
embert; de Dzsekk nem idegen ember, hát azt mondja:</p>
<p>– Te adtál volna neki bagót? Te? Adott ám az ángyod macskájának
az öreganyja. Add vissza, Léf Bökkner, amit mán kücsön adtam neked,
akkor adok akár egy mázsát és még csak hasznot se kérek rulla
vissza.</p>
<p>– Hát adtam én neked vissza valamikó’?</p>
<p>– Adtál hát, vagy hat falás körű. Én adtam préselt lepényt, de
te adtál vissza hamupogácsát.</p>
<p>A préselt lepény sötét lapos dohánycsomó; de ezek a fickók
rendszerint összehajtogatott nyers dohánylevelet bagóznak. Ha
kölcsön kérnek egy fogra valót, nem vágják kétfelé késsel, hanem a
foguk közé veszik a lepényt és rágják a fogukkal és rángatják a
kezükkel, amíg ketté válik, de akkor néha nagy búsan nézi a dolgot
az, akié a dohány volt, s azt mondja gúnyosan: nesze, legyen tiéd a
lepény s hoci nekem a bagót.</p>
<p>Az út és utca mind csupa sár volt, csupa merő sár, szurok fekete
sár s némely helyen szinte egy lábnyi mély sár; két-három coll
pedig mindenütt. A disznók szerte kóboroltak és <span class=
"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span>
röfögtek mindenfelé. Látni lehetett egy-egy maszatos emsét egy
sereg malaccal az utcán végigténferegni s magát befészkelni az
útba, ahol a járókelőknek meg kellett őket kerülni; az emse meg
elnyújtózkodott, behúnyta a szemét, billegette a fülét, míg a
malacait szoptatta, s oly boldognak látszott, mintha megfizették
volna a dajkaságért. És csakhamar lehetett hallani, amint egy
ácsorgó elrikkantja magát: »Lele! ide a! Csípd meg bodri!« És a
disznó nekiiramodik iszonyúan ordítva, mindenik fülén lógatva
egy-egy kutyát, míg egy pár tucat másik kutya rohanva jött; és
aztán lehetett látni a naplopókat, mint ugrálnak fel és nézik a
dolgot ameddig láthatják és nevetnek a jó tréfán és gyönyörködnek a
zsivajban. Aztán megint visszaülnek, amíg valami kutyamarakodás nem
kerül. Semmi a világon úgy fel nem tudta őket izgatni és
mindenekfelett boldoggá tenni, mintha a kutyák összevesztek, –
kivéve tán, ha bemaszatolhattak egy bitang kutyát kátránnyal és
meggyújtották, vagy ha valami cinedényt köthettek a farkához s
nézhették, mint kergetőzik tőle vesztibe.</p>
<p>A folyó mentén a házak kiálltak a partra és meg voltak rokkanva
és dülve, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni. Ezekből
a házakból a népek kiköltözködtek. Egy-egy ház sarka alatt a partot
kimosta a víz s ez a sarok a víz fölé lógott. Ezekben mindazonáltal
laktak, de bizony veszedelmes dolog volt, mert hogy időnként egy
darab part – egész házszélességben – hirtelen belezuhant a vízbe.
Van rá eset, hogy egy fertály mérföld mélységű partrész megindul és
szakadoz és végre mind beleszakad a folyóba egy nyáron át. Az ilyen
városnak ezért mindig curukkolni kell mind hátrább és hátrább, mert
a folyó örökké rágja-faragja.</p>
<p>Mentül közelebb volt a dél ezen a napon, annál sűrűbb lett az
utcákon a kocsi, meg a ló és mindig több, meg több jött. A családok
magukkal hozták az ebédjöket a falvakból és a kocsin költötték el.
A snapsz jócskán fogyott, s én három verekedést láttam. Egyszerre
hallom, hogy valaki elrikkantja magát:</p>
<p>– Ehun gyün, fiúk, a vén Boggsz a falujából a kis hónaponkénti
itókájára: ehun gyün e!</p>
<p>Mind a naplopók nagyon föllendültek. Gondoltam, ezek a bolondját
szokták járatni Boggszszal. Egyik aszondja:</p>
<p>– Szeretném tunni, há mén az öreg ezúttal bagózni. Ha
<span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span> mind bebagózta vóna azokat, akiket
ebben a húsz esztendőben ’egfenyegetött vele, hírös legény vóna mán
manapság!</p>
<p>Egy másik aszondja: Bár éngöm fenyegetne meg a vín csont, mer
azér hogy akkó tunnám, ’eg nem halok ezör esztendeig se!</p>
<p>Boggsz vágtatva jön a lován és üvölt és rikácsol mint egy
indiánus és ezt kiabálja:</p>
<p>– Kotródjatok láb alul, hé! Mer’ én a siralom útján járok és
fölszökik a koporsó ára!</p>
<p>Részeg volt s dülöngött a nyergében; túl volt az ötvenen és igen
vörös ábrázata volt. Mindenki rákiabált és megröhögte és szidta, ő
meg visszaszidta őket s azt mondta, majd figyelemmel lesz irántuk
és lefekteti mindeniket sorjába, de most nem ér rá, mert azért jött
a városba, hogy megölje az öreg Serbörn ezredest, s a jelszava,
hogy »előbb a hús, aztán a kanalas étel hegyibe.«</p>
<p>Meglátott engem s felém lovagolt s azt mondja:</p>
<p>– Gyerek, hát te honnan kerülsz ide? Elkészültél a
halálodra?</p>
<p>Aztán továbblovagolt. Én megijedtem, de egy ember azt
mondja:</p>
<p>– Nem köll fölvenni; mindég így ágál, ha részeg. De a
legjámborabb vén bolond egész Arkanszóban, – soha nem bántott még
senkit, se részegen, se józanan.</p>
<p>Boggsz odalovagolt a legnagyobb bolt elé, ami csak volt a
városban s lehajtotta a fejét, hogy beláthatott az ámbitus függönye
alatt és azt üvölti:</p>
<p>– Gyere ki Serbörn. Gyere ki, állj szembe az emberrel, akit
becsaptál. Te vagy az a kutya, akit keresek és ezúttal meg is
csíplek, meg én!</p>
<p>És így tovább, elmondva Serbörnt mindennek, amire csak rátalált
a nyelve, és az egész utca tele néppel, mely fülelt és röhögött
egyre. Egyszerre csak kilép egy büszketekintetű ember, mintegy
ötvenöt éves, – és neki volt messze valamennyi fölött a legjobb
ruhája – kilép a boltból és a sokaság visszahőköl két oldalt s utat
ad neki. Azt mondja Boggsznak rém nyugodtan és lassan:</p>
<p>– Megúntam – aszondja – ezt a dolgot, de még eltűröm egy óráig.
Amíg egyet üt, jegyezd meg, tovább nem. Ha ezután még egyszer
kitátod rám a szádat, akkor nem tudsz olyan messze bujdosni, hogy
én rád ne találjak. <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
"Page_142">-142-</a></span></p>
<p>Ezzel megfordul és bemegy. A tömeg rém kijózanodott; senki se
mozdult és nevetést se lehetett többet hallani. Boggsz odébb
lovagolt végig gazemberezve Serbörnt az utcán, ahogy csak a száján
kifért és aztán visszajött megint és a bolt elé állt és újra
kezdte. Néhány ember körülfogta s próbálta rávenni, hogy
abbahagyja, de ő nem állt kötélnek; mondták neki, hogy tizenöt perc
híjja az egy órának, hát menjen haza, menjen rögvest. De nem fogott
rajta. Káromkodott tovább, ahogy csak tudott, kalapját lecsapta a
sárba és keresztüllovagolt rajta és megmeg csak végiglovagolt
őrjöngve az utcán, a szürke haja csak úgy libegett utána. Mindenki,
aki valahogy hozzá tudott férni, iparkodott őt a lováról leszedni,
akkor aztán lakat alá lehetett volna tenni, amíg ki nem józanodik;
de hasztalan volt minden, csak vissza nyargalt megint az utcán újra
káromolva Serbörnt.</p>
<p>– Hozzátok el a lányát! hamar, hozzátok el a lányát; arra
szokott néha hallgatni. Ha valaki, ő fog vele bírni.</p>
<p>Valaki elindult futva. Én is lementem végig az utcán oldalt.
Vagy öt perc mulva megint csak jő Boggsz, de nem lóháton.
Keresztültámolygott az utcán, arra ahol én voltam, hajadonfőtt,
egy-egy barátjával két oldalt, akik a karjánál fogva cipelték tova.
Nyugodt volt és kedvetlennek látszott és nem vonakodott és
húzódszkodott hátra, hanem maga is próbált sietni. Valaki azt
kiáltja: Boggsz!</p>
<p>Arra nézek, hogy ki mondta, hát Serbörn ezredes volt. Csendesen
állt az utcán és pisztolyt tartott föl a jobbkezében, nem célozva,
hanem úgy tartotta, a csövével az ég felé. Abban a szempillantásban
látok egy fiatal lányt, aki rohanva jött, vele két férfi. Boggsz és
akik tartották, megfordultak, hogy lássák, ki szólította őt, s
mikor meglátják a pisztolyt, a két ember kétfelé ugrik és a
pisztoly csöve lassan és szilárdan ereszkedik le egy bizonyos
irányig, mind a két cső kakasa felhúzva. Boggsz kitárja égfelé mind
a két karját s aszondja: »Az istenért, ne lőjj«. Durr! szól az első
lövés és Boggsz hátratántorodik s a levegőbe kapkod, – durr! a
második és Boggsz hanyatt vágódik nehezen, mereven, kiterjesztett
két karjával. Az a fiatal leány sikoltozva rohan és odadobja magát
atyjára sírva és azt mondja: Megölte, oh, megölte! A nép körülvette
őket és tolongott, taszigálódott, kinyújtva nyakát, ha látna
valamit, és a körön belül lévők iparkodtak a tolongókat
visszanyomni, kiabálva: »Hátra, hátra, hadd legyen levegője«.
<span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
"Page_143">-143-</a></span></p>
<p>Serbörn ezredes földhöz csapta a pisztolyát, sarkon fordult és
elment.</p>
<p>Boggszot egy kis drogistaboltba vitték, a nép folyton tolongva
körülötte, s az egész város nyomukban volt, és én elosontam
mellettük és jó helyet találtam magamnak egy ablakban, ahol egészen
közel voltam hozzá és jól beláttam. Lefektették a padlóra s egy
nagy bibliát tettek a feje alá és egy másikat kinyitva a mellére
borítottak, de előbb kigombolták az ingét és én láttam a helyet,
ahol az egyik golyó belefúródott. Vagy egy tucatszor hosszan zihált
és a biblia mindig felemelkedett a mellén, mikor a levegőt
beszítta, és leszállt, mikor kibocsátotta, és azután csendesen
feküdt: meg volt halva. Aztán eltuszkolták mellőle siránkozó,
jajgató lányát és elvitték onnan. A lány lehetett tizenhat éves,
igen édes és nyájasszemű lány, de rém sápadt volt és holtra volt
ijedve.</p>
<p>Csakhamar együtt volt ott az egész város löködve, tolongva,
fészkelődve, furakodva, hogy az ablakhoz jussanak s benézhessenek,
de aki jó helyen volt, nem tágított s akik hátul voltak, egyre
mondogatták: hé fickók, már eleget néztétek; nem igazság, nem szép
dolog, hogy mégis ott álltok és senkit sem engedtek oda; más
embernek is van hozzávaló joga, csakúgy mint nektek.</p>
<p>Hátul nagyon hangos lett a dolog, hát én kiosontam, mert mondok
még baj lesz belőle. Az utcák tömve voltak és mindenki nagyon
izgatott volt. Aki látta a lövést, egyre azt beszélte, hogy hogy is
történt, és minden ilyen beszélő fickó körül egész csapat ember
volt s kinyújtott nyakkal hallgatta beszédét. Egy hosszú, nyurga,
hosszúhajú úr, a feje búbján fehér szőr köcsögkalappal, horgas
fogantyús bottal kipécézte a helyet a földön, hogy hol állt Boggsz
és hol állt Serbörn, és a nép tódult utána egyik helyről a másikra
és leste, amit mutogatott, és biccentgettek a fejükkel, hogy
mutassák, hogy megértették és le-leguggoltak csípőre tett kézzel,
hogy nézzék, mint jelöli meg a helyet a botjával a földön: aztán
odaállt egyenesen és mereven, ahol Serbörn állt, összeráncolta a
homlokát s a szemére húzva kalapja karimáját és elkiáltja magát:
Boggsz! és aztán leereszti lassan a botját a halálos színtig és azt
mondja: <i>Durr!</i> és megtántorodik és ismét mondja: <i>Durr!</i>
és hosszában hanyatt vágja magát. Azok, akik látták az esetet, azt
mondták, nagyszerűen csinálja; azt mondták, szakasztott így történt
<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
"Page_144">-144-</a></span> minden. Aztán legalább egy tucat ember
előszedte a butykosát és megkínálta belőle a fehérkalapost.</p>
<p>Hát egyszer aztán azt találta valaki mondani, hogy Serbörnt meg
kéne lincselni. Egy perc mulva már mindenki azt mondta. Hát el is
indultak üvöltve és letépve minden ruhaszárítókötelet, ami kezük
ügyébe esett, hogy majd azzal fogják fölakasztani.</p>
<h3>XXII. FEJEZET.</h3>
<p>Rajokban tódultak föl az utcán Serbörn háza felé, indiánok
módjára ordítva, üvöltve s őrjöngve; minden kénytelen volt előlük
kitérni, különben legázolódik vagy palacsintává tapossák, hogy
rémes volt nézni. Gyerekek rohantak a csőcselék élén visongva s
próbáltak menekülni láb alul; és minden ablak az utcán tele volt
asszonyi fejjel, néger gyerekek voltak a fákon és néger sihederek
és némberek néztek át a kerítéseken, és ahogy a csőcselék közelükbe
ért, uccu törtettek hátra, ahol nem érhette őket semmi. Az asszony-
és lányféle csapatosan, szinte hótra ijedve sírt és miegyéb.</p>
<p>Oly sűrűn tódultak Serbörn kerítése elé, ahogy csak képesek
voltak összeszorulni, az ember elképzelheti a lármájukat. Kicsi –
mintegy húsz könyöknyi – udvara volt. Valaki azt kiáltja: Döntsük
le a kerítést, döntsük le a kerítést! Jött aztán egy
törés-recsegés-ropogás és a kerítés lenn volt, s a sokaság első
fala kezd betódulni, mint a hullám.</p>
<p>Ebben a pillanatban lépett ki Serbörn a háza elején lévő kapuzat
eresze alá, kezében duplacsövű fegyver s megáll teljesen nyugodtan,
elszántan, egy szót se szólva. A zsivaj megáll és a hullám
visszahúzódik.</p>
<p>Serbörn nem szólt egy szót se, csak állt ott és nézett le rájok.
A csendesség rém kellemetlen és félelmetes volt. Serbörn
meghordozta a szemeit lassan a tömegen s valahová nézett, próbáltak
vele farkasszemet nézni, de nem ment; a földre szögezték szemüket
és meghunyászkodva néztek. Csakhamar aztán Serbörn egyet nevetett,
nem valami barátságosan, inkább olyanformán, amitől olyat érez az
ember, mikor olyan kenyérbe harap, amelyben homok van.</p>
<p>Aztán azt mondja lassan és haragosan:</p>
<p>– Hogy ti lincselnétek meg valakit! aszondja. Ez aztán
mulatságos dolog. Hogy azt hiszitek magatokról, van bennetek
<span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
"Page_145">-145-</a></span> annyi virtus, hogy egy férfit
meglincseljetek. Mert hogy elég vitézek vagytok arra, hogy egy
szegény senkinélkül való elűzött asszonyt, aki idevetődik,
bekátrányozzatok és tollban meghempergessetek: hát azt gondoljátok,
arra is van sütni valótok, hogy kezeteket egy férfira emeljétek.
Hej, egy férfi a ti fajtátok tízezreinek a kezében bátorságban van,
– amíg nappal van és ha nem vagytok a háta mögött.</p>
<p>– Ismerlek, úgy-e? Ismertem minden porcikátokat. Délen születtem
és nevekedtem, laktam északon; így ismerem az átlagembert
mindenütt. Az átlagember gyáva. Északon átenged magán gázolni
akárkit, akinek kedve tartja, aztán haza megy és alázatosságért
imádkozik, hogy el tudhassa viselni. Délen egy ember egymagában
megállított fényes nappal egy postakocsit tele emberrel és
kirabolta az egész frekvenciát. Újságaitok annyit mondanak
benneteket vitéz népnek, hogy már el is hiszitek, hogy vitézebbek
vagytok más népeknél; pedig csak oly vitézek vagytok, mint mások és
nem vagytok vitézebbek. Mért nem akasztják fel esküdtszékeitek a
gyilkosokat? Mert attól félnek, hogy a gyilkos barátai beléjök
lőnek – hátulról, sötétben és épenséggel ez az, amit tennének.</p>
<p>– Ezért mentenek föl mindenkit; és akkor fogja magát egy ember s
éjnek idején, száz álarcos pulyával a háta mögött, nekiindul éjjel
és meglincseli a zsiványt. Abba hibáztátok el a dolgotokat, hogy
nem hoztatok magatokkal férfit; ez az egyik hiba; a másik az, hogy
nem éjjel jöttetek és nem hoztátok el álorcátokat. Egy félembert
hoztatok, amott a, Bökk Háknesszt – és ha ő nem lett volna, hogy
elindítson benneteket, verekedés lett volna belőle.</p>
<p>– Ti ugyan nem jöttetek volna. Az átlagember nem szereti a bajt
s a veszedelmet. De ha csak egy félférfi is – amilyen Bökk Háknessz
– elkiáltja, hogy lincseljük meg, lincseljük meg! akkor nem mertek
hátrálni; attól féltek, kitudódik rólatok, mik vagytok, hogy pulya
nép vagytok, hát kitörtök egy ordításban és belekapaszkodtok annak
a félférfinak a kabátja szárnyába és jöttök ide őrjöngve s
fogadkozva, hogy micsoda nagy dolgot fogtok művelni. A
legszánalmasabb micsoda a világon a csőcselék; a hadsereg se egyéb,
csak csőcselék. Nem verekszik az a saját veleszületett
bátorságából, hanem tömegvoltától és tisztjeitől kölcsönvett
bátorságból. Hanem a csőcselék, ha férfi nincs az élin, az még a
szánalomnál is szánalmasabb. <span class="pagenum"><a name=
"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> Már most a ti dolgotok
itt az, hogy húzzátok be a farkatokat, menjetek haza és bujjatok be
a lyukatokba. Ha lesz itt lincselés, az a déliek módjára lesz,
sötétben és ha jönni fognak, elhozzák álarcukat is és keresnek
maguknak férfit is. Most pusztuljatok és vigyétek magatokkal
félembertöket és amint ezt mondta, balkarjára csapta a fegyverét és
felhúzta kakasát.</p>
<p>A tömeg hirtelen szétmállott, darabokra szakadozott és
elkotródott minden irányba, és Bökk Háknessz nagyon megereszkedve,
utánuk kullogott. Én ott tudtam volna maradni, ha akartam volna, de
nem akartam.</p>
<p>Elmentem a cirkuszhoz és ott őgyelegtem a hátsó része körül, míg
a rendőr odébb ment s akkor bebujtam a sátor alá. Megvolt
húszdolláros aranyom és valamelyes más pénzem is, de mondok, jobb
lesz azt megspórolni, mert meg se lehet mondani, mily hamar
rászorulhat az ember, mikor így messze van hazulról és csupa idegen
emberek közt. Az ember nem vigyázhat eleget. Nem mondom, hogy az
ember ne költse a pénzét cirkuszra, ha máskép nem juthat hozzá, de
semmi haszna sincs, ha szükség nélkül pazarolja rá.</p>
<p>Hát igazán óriási cirkusz volt. Nem lehetett annál ragyogóbbat
látni, mint mikor mind belovagoltak, kettesével, egy úr meg egy
hölgy, egymás mellett, az urak teljesen pőrén, kötött ingükben, se
csizmájuk, se kengyelük, kezüket csípőjükön tartva, könnyedén és
lengén – voltak vagy húszan – és minden hölgy gyönyörű arccal,
ragyogóan szép, olyan teljességgel, mint egy banda igazándi
királykisasszony, olyan ruhában, ami millió és millió dollárba
kerülhetett és telisded tele hintve gyémánttal. Irtóztatóan finom
látványosság volt, én soha hozzá fogható szépet nem láttam. Aztán
egyik a másik után felugrott és állva lovagolt körül a körön és
integetett oly édesen, hullámzón és bájosan; a férfi mind olyan
szálas, könnyű és egyenes fejökkel bólogatva, majd a sátor tetejét
érintették, és minden hölgy rózsasziromból készült ruhája oly
édesen, selymesen libegett dereka körül, s maga hasonlított a
legmesésebb napernyőhöz.</p>
<p>És mind sebesebben és gyorsabban száguldottak, mindenik táncolt,
előbb a féllábát rúgta ki a levegőbe, aztán a másikat, a lovak
mindjobban-jobban megdűltek, és lovászmesterük egyre kerülgette a
középső oszlopot, durrogatott az ostorával, <span class=
"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span>
kiabálva, hogy »hej-hopp!« A bohóc pedig bolondozott a háta mögött;
aztán azután mind eleresztették a kantárszárat és minden kisasszony
a csipejéhez rakta a lábát és az urak keresztbe fonták a karjukat
és hogy megdűltek a lovak és hogy nekifeküdtek! Igy aztán egyik a
másik után leszökött a porondra és a legédesebb bókolást csinálta,
amit valaha láttam, aztán kiugrándozott és minden ember összeverte
a tenyerét és szinte meg volt vadulva.</p>
<p>Hát bizony mind a cirkuszbeliek a legcsodálatosabb dolgokat
mívelték, és az egész idő alatt a bohóc úgy bolondozott, hogy majd
belehalt az ember. A lovászmester nem szólhatott egy szót se, hogy
rögvest a nyakán nem termett a legfigurásb dolgokkal, amit valaha
ember mondott. És hogy miként jutott neki annyi mindenféle az
eszébe és oly hertelen és olyan talpraesetten, az nem ment sehogy
se a fejembe. Én egy esztendeig törhetném a fejemet, még se tudnám
mind azt kitalálni. Egyszerre aztán egy részeg ember próbált
bemenni a porondra. Azt mondta, lovagolni akar; azt mondta, tud ő
lovagolni úgy, mint akárki más. Azok beszéltek neki és próbálták
kituszkolni, de nem hallgatott rájok és az egész előadás megakadt.
Akkor a közönség kezdett rá hallózni és bolondot csinálni belőle,
amitől rém dühbe jött és hányta-vetette magát. Ez fölizgatta a
népeket és egy csomó ember felugrált a padokról és kezdett tódulni
a porondra, kiabálva: üssétek le, dobjátok ki! És egy-két asszony
elkezdett sikoltozni. Ekkor a lovászmester egy kis beszédet
mondott. Azt mondta, reméli, nem lesz semmi zavar, és ha ez az
ember megígéri, hogy nem csinál több bajt, megengedi neki, hogy
lovagoljon, ha azt hiszi, meg tud állani a lovon. Erre mindenki
nevetett s azt mondta, rendben van, és az az ember nekiment. Abban
a percben, hogy a lovon volt, a ló elkezdett rúgkapálni, ugrándozni
és körülszáguldani két cirkuszbeli emberrel, akik a kantárjába
kapaszkodtak s iparkodtak megfékezni a lovat, a részeg ember pedig
a ló nyakán lógott és a sarka a ló minden ugrásánál a levegőbe
szökött és mind a sok nép fölállt és ordítozott és nevetett, hogy a
könnye is kicsordult bele. És végre a cirkuszbeliek minden
igyekezete ellenére a ló kiszabadítja magát és halló neki, mint a
veszedelem, körül a porondon azzal a bolonddal a nyakán s a féllába
az egyik oldalon majd a földig ért, a másik pedig a másik oldalon
volt, a közönség meg majd megveszett. Nekem nem volt <span class=
"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> nagyon
mulatságos a dolog. Egész testem remegett, a veszedelmet látva. De
csakhamar fölkecmergett s lába közé fogta a lovat, elkapta a
kantárszárt ide-oda forogva, aztán egy szempillantás alatt
felugrott, eldobva a kantárszárt és megállt, a ló pedig futott,
mintha égett volna a ház. Ő meg ott állt s oly könnyen és
kényelmesen szállongott körül, mintha soha részeg nem lett volna s
aztán kezdte leszedni magáról a ruhát s elhajigálta. Oly sűrűn
szórta magáról, hogy a levegő szinte tele volt vele és össze-vissza
levetett tizenhét rend ruhát. Aztán ehen ott állt, karcsún és
szépen, rém csecse ruhában, hogy olyat nem lehetett látni, és
csapkodta vesszőjével a paripáját s végre leszökött róla, bókolt és
kitáncolt az öltözőszobába és mindenki üvöltött a gyönyörűségtől és
meglepetéstől.</p>
<p>Látta bezzeg a lovászmester, hogy milyen gyönyörűen becsapták, s
gondolom, hogy ebben a percben nem volt még egy olyan nyavalyás
lovászmester. Hát persze, az ő emberei közül való volt! A maga
fejébül kezdett ebbe a tréfába és senkinek sem árulta el. Hát igaz,
magam is elkámpicsorodtam, hogy így becsapódtam, de nem szerettem
volna a lovászmester bőribe lenni, nem én száz dollárért sem. Nem
tudom, lehet, hogy van ennél különb cirkusz is a világon; én ugyan
még nem láttam egyet sem. De akárhogy is van, nekem teljességgel
elég jó volt; és akárhol a világon, ha ott találom, én mindenképen
a kuncsaftja leszek neki.</p>
<p>Ez éjjel megtartottuk mi is az előadásunkat, de bizony nem volt
ott több közönség tán tizenkét embernél. Ezek is folyton nevettek,
amitől a herceg szinte dühös lett; és mindenki elment, mielőtt az
előadásnak vége lett volna, csak egy fiú maradt ott, de azért, mert
elaludt volt. Azt mondta erre a herceg, hogy a tökfejű
Arkanszóbeliek nem tudnak Sexpirhez fölemelkedni; nekik aljas
bohózat kell, de talán még a bohózatnál is valami aljasabb. No majd
megcsinálja, aszondja, a nekik valót is. Másnap reggel aztán
beszerzett egy csomó pakkpapirost és fekete festéket, csinált
néhány színlapot belőle s felragasztotta a városban. A színlapon ez
volt: <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
"Page_149">-149-</a></span></p>
<div class="figcenter">
<p><span class="caption-large">CSAK HÁROM ESTÉN!</span></p>
<p>A VILÁGHÍRŰ TRAGIKUS SZÍNMŰVÉSZEK</p>
<p><span class="caption-large">IFJABB DÁVID GERRIK</span></p>
<p>ÉS</p>
<p><span class="caption-large">IDŐSB EDMUND KIN,</span></p>
<p>A LONDONI ÉS A SZÁRAZFÖLDI SZÍNHÁZAK TAGJAI</p>
<p><span class="caption-150">A KIRÁLY ZSIRÁFJA</span></p>
<p>VAGY</p>
<p><span class="caption-150">A FEJEDELMI NON PLUS ULTRA</span></p>
<p>CÍMŰ VÉRFAGYASZTÓ TRAGÉDIÁJOKBAN.</p>
<p>BELÉPTI DÍJ 50 CENT.</p>
</div>
<p>Aztán a cédula alján ott volt a legvastagabb betűkből egy sor,
így:</p>
<p class="center">HÖLGYEK ÉS GYERMEKEK KIZÁRVA!</p>
<p>– Nesztek, aszondja, ha ez a sor be nem csődíti őket, mondjátok
el, hogy nem ismerem Arkanszót.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
"Page_150">-150-</a></span></p>
<h2>MÁSODIK KÖTET.<br />
Hakkelberry Finn kalandjai.</h2>
<h3>I. FEJEZET.</h3>
<p>A herceg és a király egész nap keményen dolgoztak a színpad
felállításán, függönyön és egy sor gyertya elhelyezésén
lábvilágításnak, és ez este a ház hamarosan megtelt zsúfolva. Mikor
már többé senki se fért be, a herceg otthagyta a bejáró ajtót,
hátra került a színpadra és kiállt a függöny elé; egy kis beszédet
mondott, földícsérte a tragédiát s azt mondta, ennél izgatóbb
nincsen is a világon. Igy hencegett a tragédiájával, és idősebb Kin
Edmundjával, akinek a kezében volt a főszerep; és végül, mikor már
fölcsigázta jól mindenkinek a várakozását, felhúzta a függönyt és a
másik percben jön ki a király nagy kényesen négykézláb, anyaszült
meztelen; de be volt festve egész teste karikákkal és stráfokkal,
minden színben egy tündöklő szivárvány. És – de ki törődnék egyéb
kiállításával, – szóval rémes volt, de borzasztóan nevetséges. A
nép majd szétpukkadt nevettében, s mikor a király elkezdett
fickándozni és eltűnt szökdelve a szín mögött, addig üvöltöttek,
tapsoltak, zúgtak és röhögtek, amíg vissza nem jött és újra nem
csinálta. Aztán még egyszer megújráztatták. Még egy tehenet is
megnevettetett volna a vén bolondjának a fintorgatása.</p>
<p>Erre a herceg leeresztette a függönyt, bókol a közönségnek és
azt mondja, a nagy tragédiát még csak két este adják elő, mert
Londonba kötik sürgős szerződések őket, ahol már minden jegy elkelt
a Drury-Lén színházban. Aztán újra bókol és azt mondta, ha sikerült
mulatságos és tanulságos előadásával a tetszésüket megnyernie,
nagyon le fogják kötelezni, ha barátaiknak feldícsérik és biztatják
őket, hogy jöjjenek el.</p>
<p>Huszan is közbekiáltanak erre: <span class="pagenum"><a name=
"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p>
<p>– Micsoda? Hát vége van? Ez az egész?</p>
<p>A herceg azt mondja, ez! Nohát, erre jó világ kezdődött.
Mindenki ordít, felugrál és neki a színpadnak s a tragikus
színészeknek. De egy nagy alattomos képű úr felszökik egy padra s
ezt kiabálja:</p>
<p>– Megálljunk! Csak egy szóra, uraim! Mind megállanak s
figyelnek. »Minket, aszondja, kifizettek, fenemód kifizettek. De
mért nevessen ez az egész város mirajtunk? És egyebet se halljunk
ennél az esetnél halálunk órájáig? <i>Nem</i>. A mi dolgunk az
legyen, hogy innen szép rendben távozzunk, ezt a színdarabot
agyondícsérjük és becsapjuk a város többi részét. Akkor aztán mind
együtt leszünk egy vékában. Nem világos ez, mint a pinty? (»Az a!
Igaza van a bírónak!«: ezt ordítja mindje.) Rendben van. Hát szót
se arról, hogy becsapódtunk. Kiki menjen haza és be kell csődíteni
minden teremtett lelket ebbe a tragédiába.«</p>
<p>Másnap egyebet se lehetett hallani a városban, mint hogy milyen
nagyszerű volt az előadás. A ház zsúfolva volt megint, s mi
ugyanazzal a pénzzel fizettük ki a tömeget. Mikor én meg a király,
meg a herceg hazakerültünk a tutajra, bevacsoráztunk, és utóbb, úgy
éjfél felé kifaraltatták velem meg Dzsimmel a tutajt, hogy eresszük
le két mérföldnyire a folyó közepén a város alá s ott húzzuk ki és
rejtsük el.</p>
<p>Harmadik este megint tömve volt a színház, de ezúttal nem új
emberek voltak ott, hanem csupa olyan népek, akik az előző két
estén is ott voltak. Én a herceggel a kapuban álltam s látom ám,
hogy minden embernek meg van tömve a zsebe vagy valamije el van
dugva a ruhája alá; s láttam is, hogy nem szagos víz biz az,
akárhogy néztem. Záptojást, rothadt hagymát s efféle holmit
orrontottam én; s ha megérzem, hogy valahol döglött macska van
(pedig ugyancsak megérzem), hát akkor bejött legalább hatvannégy
darab. Én is bementem egy pár percre, de nekem nagyon cifra volt,
nem bírtam ki. Hát mikor már be nem fért volna senki, a herceg egy
fiúnak a markába nyomott egy fertály dollárt, hogy aszondja, álljon
helyette egy kissé az ajtónál; ő meg indult hátra a színpadra vivő
ajtó irányában, én meg utána; de abban a minutában, hogy a sarkon
befordultunk és sötétségben voltunk, azt mondja:</p>
<p>– Vesd el magad most, míg ki nem érsz a házak közül, azután
pedig talpalj a tutaj felé, mintha a sátán volna a nyomodban.
<span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
"Page_152">-152-</a></span></p>
<p>Én szót fogadtam, ő meg utánam. Egyszerre értünk a tutajhoz és
nem több, mint két másodperc mulva már siklottunk a folyón lefelé,
sötétségben és csendességben, rézsút a folyó közepe felé, egy árva
szót sem szólva. No, mondok, a szegény királynak lesz hadd-el-hadd
a nézőközönséggel; de szó sincs róla; csakhamar kezd őkelme
kikecmeregni a putriból és aszondja:</p>
<p>– No herceg, hogy sült el az ócska játék ezúttal?</p>
<p>Csak fönn se volt a városban egyáltalán, az istenadta.</p>
<p>Persze, lámpást nem akasztottunk ki, amíg vagy tíz mérföldnyire
a város alatt nem voltunk. Ott aztán meggyújtottuk a lámpásunkat és
vacsorához láttunk, és a király meg a herceg majd szétmállottak
azon való nevettükben, hogy milyen jól elbántak ezzel a néppel. Azt
mondja a herceg:</p>
<p>– A bambák, tökfilkók! Tudtam, hogy az első ház hallgatni fog s
engedi a többieket becsapni; és tudtam, hogy a harmadik estét
nekünk szánták ravaszul s azt gondolták, most rajtuk a sor. No hát,
rajtuk is van a sor s adnék érte valamit, ha megtudhatnám, milyen
hasznát vették. Csak annyit szeretnék tudni, hogy találják bele
magukat a helyzetükbe. Ha van eszük, batyubált csinálnak belőle,
ennivalót hoztak eleget.</p>
<p>Ezek a gézengúzok bevettek a három estén négyszázhatvanöt
dollárt. Ilyen szekérszám soha életemben nem láttam pénzt
besöpörni.</p>
<p>Utóbb, mikor a herceg és a király már aludtak és hortyogtak, azt
mondja Dzsim:</p>
<p>– Hokk, – aszondja – nem megbámulsz te, hogy micsinálik ezek a
királok?</p>
<p>– Nem, mondok, én nem.</p>
<p>– Mért nem, Hokk?</p>
<p>– Hát azért nem, mert azt tartom, a vérükbe van. Azt tartom,
mind egy húron pendül, ahány van a világon.</p>
<p>– De Hokk, ezek a mienk királok, ezek igazi ordináré
zsivánszkiak; azt mondok én, zigazi zsivánszkiak.</p>
<p>– Azt mondom én is; a királyok rendszerint zsiványok mind, ahogy
én nézem a dolgot.</p>
<p>– Igazán?</p>
<p>– Majd egyszer olvassz róluk valamit, oszt meglátod. Nézd
Nyolcadik Henriket; ehhez képest ez a mienk egy vasárnapi iskolai
főfelügyelő. És nézd Második Károlyt és Tizennegyedik <span class=
"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> Lajost
és Tizenötödik Lajost és Második Jakabot és Második Edvardot és
Harmadik Rikárdot és még másik negyvenet; nem is számítva a szász
hetesuralkodókat, akik a régi időben nekiszabadulva föltámasztották
halottaiból Káint. Hej, csak a vén VIII. Henriket kellett volna
látnod, mikor virágjában volt. Igazán virág volt. Mindennap másik
feleséget vett el és másnap reggel lecsapatta a fejét. És olyan
közömbösen csinálta, mintha csak tojást rendelne magának. »Hozzátok
fel, aszondja, Goinn Nellit.« Hát felhozzák. Másnap reggel:
»Üssétek le a fejét«. És hát leütik. »Hozzátok fel Sór Dzsént«,
aszondja és Dzsén feljő. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét« – és
leütik. »Csöngessetek a szép Rozamundának.« A szép Rozamunda szót
fogad a csengetésnek. Másnap reggel: »Csapjátok le a fejét«. Aztán
mindenik asszonnyal mondatott magának minden éjjel egy-egy mesét és
ezt addig folytatta, amíg föl nem vitte ezer és egy mesére, azt
aztán mind beleiratta egy könyvbe és elnevezte az Itéletnapja
Könyvének, ami jó cím volt és megfelelt az esetnek.</p>
<p>Te Dzsim nem ismered a királyokat, de én ugyan ismerem; ez a mi
vén svihákunk még a legüdébbek közé tartozik, azok közül, akiket
láttam a históriában. Hát nézd, Henriknek eszébe jut belekötni ebbe
az országba. Hogyan fog hozzá? Megüzeni neki? Előadást rendez neki?
Majd iszen! Hertelen kicsapja mind a terhét a hajóból a bosztoni
kikötőben, kivág egy függetlenségi nyilatkozatot és azt mondja:
gyertek, ha mertek. Ez az ő módja, nem ád az egérutat senkinek.
Gyanút fog apja, a Vellington hercege iránt. Mit gondolsz, mit
csinál? Magyarázatot kér tőle? Nem, belefojtja egy hordó borba,
mint a macskakölyket. Teszem, ha valaki pénzt felejtett ott, ahol ő
volt, mit csinált? Zsebre vágta. Tegyük fel, hogy kötelezte magát
valamire kontraktussal és az ember kifizette, de nem telepedett
oda, hogy lássa, megteszi-e: ugyan mit csinált? Épen az
ellenkezőjét csinálta. Tegyük föl, hogy kinyitotta a száját, – hát
aztán. Ha nagy hirtelenében be nem csukta megint, annyiszor,
amennyiszer kieresztett rajta egy-egy hazugságot. Ilyen bogár volt
az a Henrik, ilyen az. És ha ő lett volna itt mivelünk ezek helyett
a mi királyaink helyett, még karakánabbul bánt volna el ezzel a
várossal, mint ahogy a mieink elbántak. Nem mondom, hogy ezek is
báránykák, mert ha a dolguk fenekét nézed, bizony nem azok, de
ezek, akárhogy is <span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
"Page_154">-154-</a></span> csak bliktrik ahhoz a vén koshoz
képest. Annyit mondhatok: király király, ebbe bele köll nyugodni.
Összevissza fene ordináré nép az. De hát úgy vannak nevelve.</p>
<p>– De Hokk, ezeknek mieinknek rém büdös szaguk meg van nekik.</p>
<p>– Mindnek olyan van, Dzsim. Nem segíthetünk a szagukon, a
történet erre nem tanít meg bennünket.</p>
<p>– No, a herceg, azt valahogyan csak elviselhetek.</p>
<p>– Igaz, a herceg másmilyen, de az se nagyon. Ez a mienk
hercegnek olyan közepesen ordináré legény. Ha leissza magát, nincs
olyan rövidlátó ember, aki meg tudná külömböztetni egy
királytól.</p>
<p>– Mondhatok Hokk, én már dosztig vagyok, nem kéreg belilek
tebbet. Ez nekem ipen elig.</p>
<p>– Úgy vagyok velök én is, Dzsim. De hát kezünkre adta őket a
sors s nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy mik, és így kell velök
bánnunk. Néha magam is azt kívánom, bár hallanánk olyan ország
hírét, aki kifogyott a királyokból.</p>
<p>Mi haszna mondtam volna meg Dzsimnek, hogy ezek nem igazi
királyok és hercegek? Semmi haszna se lett volna; hozzá szakasztott
úgy is volt, ahogy mondtam: semmi külömbséget sem lehetett
észrevenni köztük és az igazi királyok közt.</p>
<p>Lefeküdtem és Dzsim nem szólított, mikor rajtam lett volna a
sor. Ezt ő sokszor megtette. Mikor épen úgy pitymallat táján
fölébredtem, ott ült szegény, fejét a térdire lógasztva,
sóhajtozott és morfondírozott. Nem háborgattam, úgy tettem; mintha
nem venném észre. Tudtam, hogy min jár az esze. A feleségére, meg
gyermekeire gondolt, akik messze távol vannak és búsult, mert haza
vágyott, mivel hogy világéletében nem volt ennyit távol hazulról;
én el is hiszem, hogy épen úgy a szívén feküdt a családja, mint
akármelyik fehérembernek. Nem látszik a dolog természetesnek, de én
már csak azt tartom, úgy van. Sokszor nyavalygott és búslakodott
így éjtszakának idején, mikor azt hitte, hogy aluszom, és aszondja:
»Szeginke Liszka, szegin picike Dsomuj! Nagyon nehez megvan; azt
hiszek, soha se nem látok bennetek, soha, soha!« Egy rém jó
szerecsenember volt ez a Dzsim.</p>
<p>Ezúttal valahogy szóbaálltam vele a feleségéről meg a
kicsinyjeiről, és csakhamar aszondja:</p>
<p>– Azért most olyan rossz meg van nekem, mert hallottam
<span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
"Page_155">-155-</a></span> valamit ott a parton, hogy aszondja
zsupsz! már előbb, valami mintha zuhanta vóna, és erril eszembe
jutja aztat az idő, mikur a kicsinke Liszkámmal oly cudarul bántam.
Csak nígy esztendis megvut a kicsike, osztán megkapta veresskarlát
karanyót, és vuta rém beteg szeginke; de jobban lette és egyszer
ott álldigálta, és én aszondok neki:</p>
<p>– Tedd be zajtu, mondok.</p>
<p>De nem tette be, csak állta ott, szípen mosologta nekem. És én
megint mondok, nagy lármasággal, mondok:</p>
<p>– Nem hallod, mondok, tedd be zajtu!</p>
<p>Ü csak megint ott álldigálja és rám mosologja magát. Engem
elfutja mireg, mondok:</p>
<p>– Majd megtanítok teged szófogadásra, tudom!</p>
<p>És ezzel meglegyintek oldalvást fejecskét neki, a kitül
elterülte magát. Én meg menek másik szobába és ott maradog tiz
percentekig, és mikur gyüvök vissza, zajtu még mindik nyitva megvan
és a kicsikét ippeg benne állta és nizi pallót és kesereg és vígig
csurogja a könyje. Jaj, majd elvette zeszemet és megyek kicsikéhez
és ippeg akkor – mert zajtu befelé nyilta, ippeg gyün a szél és
<i>zsupsz!</i> becsapi zajtut kicsike háta megett és jaj nekem,
kicsikém nem mozdulta magát. Majd kiszakadta lilekzetem, és ugy
vutam, nem is tudok hogy vutam. Odabillegtem és kinyitok zajtut
szipecskin lassacskán és bedugok fejemet oda kicsike mögött
csendesen, halkan és aztán hertelen, ahogy csak torkomon kiférte
kajátok, hogy bumm! Kicsike nem mozdulta! Jaj, Hokk, nagy sírást
megcsináltam és ölembe veszek a kicsike és aszondok: oh, szegin
kicsi árva juszágom te! Zisten mindenható bocsássa meg zereg
Dzsimnek, mert ü maga soha se nem bocsajtja meg magának, a mig meg
nem halja. Oh, szeginke, siket vota meg néma, Hokk, szeginke kuka
vuta, és én így bántam szegin fejivel!</p>
<h3>II. FEJEZET.</h3>
<p>Másnap estefelé kikötöttünk egy füzessel benőtt homokszigeten a
víz közepében, ahol a folyó mindkét partján egy-egy városka volt és
a herceg meg a király elkezdtek terveket koholni, hogy mit
vasalhatnának ki ezekből a városokból. Dzsim megszólította a
herceget, hogy, aszondja, reméli, nem fog egy pár óránál tovább
tartani, mert nagyon keserves és fáradságos volt neki, ha egész nap
megkötözve a putriban <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
"Page_156">-156-</a></span> kellett feküdnie. Mert persze, ha
magára hagytuk, meg kellett őt kötözni, mivelhogy ha valaki ráakad,
mikor magában van és nincsen megkötözve, tetszik tudni, akkor nem
igen nézték volna szökevény négernek. A herceg is mondta, hogy nem
kicsi sor egész nap összeguzsolva lenni, s hogy ő majd kifundál
valamit, hogy segítsünk a dolgon.</p>
<p>Rém nagy esze volt ennek a hercegnek, és ki is sütötte a dolgot
hamarosan. Felöltöztette Dzsimet Lear király gunyájába – egy hosszú
szoknya vót firhangszövetből és paróka meg szakáll fehér lószőrből,
és aztán fogta színpadi festékét és bemázolta Dzsim arcát, nyakát,
fülét végiglen fakókékre, milyen az olyan ember, aki kilenc napig
van hóttan a vízben. Isten akárhová tegye, ha nem volt a
legrémísztőbb förtelem, amit életemben láttam. Aztán a herceg
fölírt egy deszkadarabra egy intelmet, így:</p>
<p><i>Nyavalyás arabus, de ártalmatlan, ha nem dühösítik.</i></p>
<p>A deszkát aztán rászögezte egy lécre s a lécet odaállította
négy-öt lábnyira a putritól. Dzsim meg volt elégedve. Azt mondta,
jobb állapot, mint egypár éven át mindennap gúzsban feküdni és
örökké reszketni, ha valami neszt hall az ember. A herceg biztatta,
hogy csak tegyen-vegyen szabadon, és ha valaki okvetetlenkednék
körülte, törjön ki a putriból, mórikálja magát és üvöltsön
egyet-egyet fenevadak módjára, reméli, ettől tágulni fognak s
magára hagyják. Ez bizony okosan volt kifundálva; de ha az ember a
rendes embert veszi, az ugyan nem várja be az üvöltést. Hiszen nem
is olyan volt, mint egy hulla, hanem még olyanabb.</p>
<p>Ezek a gézengúzok megint a <i>nonpluszultrával</i> szerettek
volna szerencsét próbálni, mert annyi pénzt lehetett vele
kivasalni, de nem tartották egészen bátorságosnak a dolgot, mert
meglehet, azóta eljöhetett a híre idáig is. Nem tudtak tisztára
semmi tervben sem megállapodni, így végre a herceg azt mondta, azt
gondolja, hozzálát, megsanyargatja egy-két óráig az agyvelejét s
meglátja, nem akad-e valamire az Arkanszó-oldali városbeliek
számára. A király meg erősködött, hogy a másik városra veti magát
minden plánum nélkül s tisztára a Gondviselésre bízza, hogy
ráterelje a szerencse útjára, ezalatt úgy tartom, az ördögöt
értette. Ahol legutóbb stációt tartottunk, mindnyájan vettünk
boltbeli ruhát és most a király bele is öltözött a magáéba s nekem
is azt mondta, vegyem föl <span class="pagenum"><a name="Page_157"
id="Page_157">-157-</a></span> a magamét. Persze, hogy fölvettem. A
király gúnyája csupa fekete volt és igazán, hogy mutatós volt és
szemrevaló. Soha azelőtt nem hittem, hogy a ruha így megváltoztassa
az embert. Hiszen azelőtt a legordinárébb fickónak látszott, most
pedig, ha meglibbentette új fejér köcsögjét és köszöntött és
elfintorította az arcát mosolygósan, olyan nagyszerű, jó és kegyes
színe volt, az ember azt hitte, ebben a minutában lépett ki a
bibliai bárkából. Dzsim kitisztogatta a csónakot és én készen
tartottam az evezőt. Lejebb a parton – vagy három mérföldnyire a
város felett – egy nagy gőzös volt kikötve s ott volt már egy pár
órája: terhet szedett fel. Azt mondja a király:</p>
<p>– Tekintve ruházatomat, azt tudnám, jobb lesz, ha Szanlujból
vagy Cincinnatiból vagy valamely más nagyobb városból érkezem.
Evezz oda Hakkelberry a gőzöshöz: hadd érkezzünk azon a
városba.</p>
<p>Nekem se köllött kétszer mondani, hogy menjek egyszer gőzösön
hajókázni. Part alá eveztem a város fölött egy mérföldnyire, aztán
könnyen mentem a síma vízen a meredek part alatt. Csakhamar
találkozunk egy formás, ártatlan képű falusi sühederrel, aki egy
gerendán üldögélt és a verejtékét törülgette az arcáról, mert rém
meleg idő volt; egy pár summás posztótarisznya volt vele.</p>
<p>– Állj neki a partnak, mondja a király, s én nekifordultam.</p>
<p>– Hova igyekszel fiatalember?</p>
<p>– Ahun a gőzösre, Orleanszba iparkodnám.</p>
<p>– Gyere a csónakba, mondja a király. Megállj egy pillanatra, az
inasom majd segít azokkal a tarisznyákkal. Ugorj ki, Adolfusz és
segíts a fiatal úrnak. Mindjárt észrevettem, hogy az Adolfusz én
lennék.</p>
<p>Hát kiugrottam s aztán indultunk tovább mind a hárman. A
fiatalember iszonyú hálás volt; fenemunka, aszondja, ilyen időben
bagázsiát cepelni. Megkérdezte a királyt, hogy hova utazik, és a
király azt mondta, hogy fölülről jött és a másik parti városban
kötött ki ma reggel és most fölfelé igyekszik, meglátogatni egy
régi barátját erre fölfelé egy majorban. Azt mondja a
fiatalember:</p>
<p>– Mikor megláttam az urat, ez, mondok, bizonyosan Vilksz úr és
nagyon akkurátus időben érkezik ide. De azután mondok, még se az
lehet, mondok, mert mért evezne a vízen fölfele, ha az volna.
Úgy-e, hogy nem az? <span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
"Page_158">-158-</a></span></p>
<p>– Nem; a nevem Blodzsett, Blodzsett Alexandrusz, de úgy tetszik,
azt kell mondanom, tisztelendő Alexandrusz Blodzsett, mert hogy az
Úrnak egyik szegény szolgája vagyok. De akármi legyek, azért ha nem
épen úgy sajnálom, hogy Vilksz úr nem érkezett meg jókor, ha
tudniillik, amit nem remélek, ebből valami kára találna lenni.</p>
<p>– No, kára ugyan nem lesz belőle, eziránt rendben lesz a dolog,
hanem elszalasztotta, hogy Péter testvére halálát láthassa; lehet,
hogy ezt kutyába se veszi, az ember soha se tudhassa; de a testvére
sokat adott volna érte, hogy láthassa, mielőtt meghal, nem is
beszélt egyébről három hét óta, nem látták egymást suhanckoruk óta,
Vilmos öccsét meg egyáltalán nem látta, ez tudniillik a süketnéma,
mert Vilmos nem több, mint harminc-harmincöt éves ember. Csak Péter
és György jöttek ide ki; György volt a testvérek közt a feleséges
ember, de ő is, a felesége is meghaltak tavaly. Most már nincs
több, csak Harri és Vilmos és ezek azok, akik nem érkeztek meg ide
jókor.</p>
<p>– Üzent nekik valaki?</p>
<p>– Hogyne. Egy vagy két hónappal ezelőtt, amikor Péter ágynak
esett, mert Péter azt mondta, hogy olyanformán érzi, aszondja, hogy
ezúttal aligha lábolja meg a baját. Tetszik tudni, öregecske volt
őkelme, és a György úr lányai nagyon fiatalok s nem neki való
társaság voltak, kivéve Meri-Dzsent, a vereshajút; hát aztán bizony
elhagyatottnak érezte magát Györgyék halála óta s nem sokba vette
az életét. De rém kétségbe volt esve, úgy kívánta látni Harrit és
Vilmost is, mert hogy olyan volt a természete, hogy nem tudott
testámentumot csinálni. Harri számára hagyott hátra egy levelet s
azt mondta, abban meg van írva, hogy hová rejtette a pénzét és
hogyan kívánná a többi birtokának a felosztását, hogy György úr
leányának is kijárjon a jussok, mert hogy az ő apjuk után semmi sem
maradt. És csak arra tudták őt mindössze rábírni, hogy ezt a
levelet megírja.</p>
<p>– Aztán mit gondolsz, mért nem jő Harri? Hol lakik?</p>
<p>– Hé, biz az Angolországban, Seffildben, – ott papol – soha
életében erre nem járt. Nem igen ért rá, és amellett úgy fordul,
tetszik tudni, a levelet se kapta meg.</p>
<p>– Baj, nagy baj, hogy nem élt addig, hogy láthatta volna
testvéreit, szegény ember. Te Orleánszba mégy, azt mondod?
<span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
"Page_159">-159-</a></span></p>
<p>– Azt, de az csak az eleje. Jövő szerdán hajóra szállok s megyek
Rio Janeiróba, ahol egy nagybátyám lakik.</p>
<p>– Jó kis út. De nagyon szép út, bár én is veled mehetnék. Mari a
legidősebb leány? Hány éves a többi?</p>
<p>– Mari tizenkilenc, Zsuzsa tizenöt és Janka tizennégy körül van,
ez az, aki közülök nagyon jótékony és nyúlszája van.</p>
<p>– Szegénykék, hogy így árván maradnak ebben a rideg
világban.</p>
<p>– Bizony, rosszabbul is lehetnének. Az öreg Péternek voltak
barátjai, azok nem engedik, hogy bántódásuk legyen. Ott van
Hobszon, a baptista prédikátor, ott van tiszteletes Lot Hovei és
Ben Bokker és Sakklford Abner és az ügyvéd Bell Lévi és Robinzon
doktor és ezeknek a feleségük és özvegy Bártliné és – eh van ott
egy egész sereg. – De ezek azok, akikkel Péter úr legbizalmasabban
volt s akiket emlegetett a leveleiben, mikor haza írt; így Harri is
tudni fogja, hol keresse a jó embereit, ha megtalál érkezni.</p>
<p>Nohát az öreg bácsi nem fogyott ki a kérdezősködésből, amíg a
fiú győzte felelettel. Akármi legyek, ha nem kérdezősködött
mindenről és mindenkiről ez istenadta városra nézvést és a
Vilkszenék minden dolgáról és a Péter foglalkozásáról, aki cserző
volt, meg a Györgyéről, aki ács volt és a Harriéról, aki
nem-egyesült pap volt és így tovább. Aztán azt mondja:</p>
<p>– Mért köllött neked annyira sietned arra a gőzösre?</p>
<p>– Mert hogy orleanszbeli nagy hajó s attól féltem, nem köt ki
itt. A mélyen járó hajó ki nem köt itt az istennek se. A
cincinnatibeliek ki szoktak kötni, de ez Szanlujból való.</p>
<p>– Vilksz Péter jól bírta magát?</p>
<p>– Elég jól bizony. Vótak házai meg földjei és aszondják maradt
utána valahol eldugva három-négyezer.</p>
<p>– Mikor mondtad, hogy meghalt?</p>
<p>– Nem mondtam sehogy, de hát a mult itszaka halt meg.</p>
<p>– Persze, a temetése holnap lesz.</p>
<p>– Hát bizony, nagyon szomorú dolog ez, de ez vár mindnyájunkra,
előbb vagy utóbb. A fődolog, hogy el legyünk rá készülve, akkor
rendben van a szénánk.</p>
<p>– Igaz, ez a legjobb. Édesanyám is erre tanított.</p>
<p>Mikor a hajóhoz értünk, körülbelül épen elkészült a rakodásával
és csakhamar el is indult. A király egy szót se szólt arról, hogy a
hajóra szálljunk, hát elvégre abbahagytam az <span class=
"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span>
evezést. Mikor a gőzös elment, a király föleveztetett velem még egy
mérföldnyire egy elhagyott helyre, ott kiszállt és azt mondja:</p>
<p>– Most egyszeribe loholj vissza és hozd ide a herceget és az új
szőnyegzsákokat. És ha tán átment volna a túlsó partra, eredj utána
és hozd el. Mondd meg neki, ne nézzen semmit, csak jöjjön. Most,
egy-kettő, indulj.</p>
<p>Láttam én, mi motoszkál az esziben, de persze nem szóltam. Mikor
visszajöttem a herceggel, elrejtettük a csónakot s ők ketten
leültek egy gerendára, és a király elmondott neki mindent, ahogy a
fiatalember beszélte, mindent az utolsó szóig. És amíg beszélte,
mindvégig úgy iparkodott beszélni, ahogy az angol emberek
beszélnek, s amilyen huncut volt, hát elég jól is csinálta. Én
ugyan nem tudom utánacsinálni, hát nem is erőltetem meg magamat, de
ő igazán jól eltalálta. Végül aszondja:</p>
<p>– Miképen áll ön, Bildzsvoater, a süketnémaság erányában?</p>
<p>A herceg azt mondja, rá kell bízni. Játszott ő, aszondja,
Teszpisz kordéján ilyen kuka szerepet. Igy hát csak gőzösre
vártak.</p>
<p>Úgy uzsonnatájban jött is egy pár kisebbfajta, de azok nem
jöttek elég messziről a vízen lefele; de végre jött egy nagy s arra
rákiabáltak. A gőzös kiküldte csónakát s mi a födélzetre mentünk; a
hajó Cincinnatiból jött, s mikor mi azt mondtuk nekik, hogy csak
négy-öt mérföldnyire akarunk menni, rém dühbe gurultak, jól
összeteremtettéztek s azt mondták, nem tesznek ki a partra. De a
király nyugodt maradt. Azt mondja:</p>
<p>– Ha valaki úr és nem sajnál fejenként egy dollárt egy-egy
mérföldnyi útért, hogy fölvegyék és csónakon megint kiszállítsák,
akkor egy gőzhajó sem sajnálhatja az időt meg a fáradságot, amit
ránk fordít, nemde?</p>
<p>Erre megszelídültek s azt mondták, rendbe van. Amikor a városhoz
értünk, a csónakjuk kivitt bennünket. Vagy két tucat ember
szedelőzködött össze a parton, mikor látták a csónakot, hogy kiköt,
s mikor a király azt mondta:</p>
<p>– Meg tudja nekem az urak közül valaki mondani, hol lakik Vilksz
Péter? – akkor azok összenéztek, intettek egymásnak, mintha azt
mondanák: úgy-e, mit mondtam én! Aztán egyikök olyan szíves és
barátságos formán azt mondja: <span class="pagenum"><a name=
"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p>
<p>– Sajnálom uram, a legjobb akarattal is csak azt mondhatjuk meg
magának, hogy hol lakott még tegnap este.</p>
<p>Abban a szempillantásban a vén imposztor összecsuklott s ráesett
a beszélő emberre, vállára ejtette az állát és végigrítt a hátán le
s aszondja:</p>
<p>– Jaj nekünk! Szegény testvérünk – oda! És mi csak nem is
láthattuk! Jaj, de keserves dolog!</p>
<p>Aztán hátrafordult hüppögve és értelmetlenül mutogat és hadonász
a hercegnek és isten akárhova tegyen, ha még a táskát is el nem
ejtette és ríva nem fakadt. Én ennél a két imposztornál több hájjal
megkent szerzetet nem láttam világéletemben.</p>
<p>Az emberek pedig körülvették őket, kedveskedtek nekik, minden
jónak elmondták őket, még a táskáikat is fölvitték a dombon, nem
bánták, hogy rájuk támaszkodtak és jajgattak s elmondtak a
királynak mindent a testvére utolsó pillanatairól, a király pedig
az egész elbeszélést utánok mondta a kezeivel a hercegnek, és mind
a ketten úgy odavoltak a megboldogult cserzőért, mintha mind a
tizenkét apostolt kellett volna elsiratniok. Hát legyek szerecsen
ebben a nyomban, ha láttam ehhez foghatót. Elég volt arra, hogy az
ember elszégyelje magát embervoltáért.</p>
<h3>III. FEJEZET.</h3>
<p>Az újság híre gyorsan befutotta a várost s látni lehetett a
népet rohanvást jönni minden oldalról, némelyik futtában szedte
magára a kabátját. Csakhamar egy tömeg közepében voltunk, s oly
topogás volt, mint mikor katonaság masirozik. Minden ablak, ajtó
teli, s minden pillanatban hallatszott valahonnan:</p>
<p>– Ezek azok?</p>
<p>És egyik-másik tovatrappolva a bandával, vissza-vissza
felelt:</p>
<p>– Persze, hogy ezek.</p>
<p>Mikor a bizonyos ház elé értünk, az utca tömve volt és a három
leány az ajtóban állott. Meri-Dzsén vöröshajú volt, de az nem
ártott neki, rém gyönyörű volt és az arca meg a szeme csak úgy
ragyogott azon való örömében, hogy megjött a nagybátyja. A király
kitárta két karját és Meri-Dzsén beleomlott, <span class=
"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> és a
nyúlszájú a herceg karjaiba. Helyben voltak már a semmiháziak.
Jóformán mindenki sírt örömében, de legkivált az asszonyok, hogy
végre ezeknek is megvirradt és viszontláthatták egymást.</p>
<p>A király titkon meglökte a herceget – én láttam a dolgot – aztán
körülnézett és meglátta a koporsót, amely két székre volt állítva a
sarokban. Igy ő meg a herceg félkézzel egymást vállon átkarolva,
másik kezökkel szemüket takarva, lassan és gyászosan a koporsóhoz
léptek; mindenki hátrahúzódott, hogy utat adjon nekik, minden hang
és nesz elhallgatott egy pisszentésre, a férfiak levették a
kalapjukat és lehajtották a fejöket, a légy repülését meg lehetett
volna hallani. S mikor a koporsóhoz értek, ráhajoltak és
belenéztek, aztán egy nyögés és olyan sírásba kezdtek, majd ahogy
Orleanszban csinálták; aztán átölelték egymást, egymás vállára
tették az állukat, aztán vagy három percig, de lehetett négy is,
úgy folyt a könnyük, hogy én ilyet férfiembertől soha nem láttam.
És kérem, mindenki ugyanazt csinálta, és úgy beázott az a hely,
hogy ahhoz foghatót se láttam. Akkor azután az egyikük a koporsó
egyik, a másikuk a másik oldalára ment, ott letérgyepültek és a
homlokukat a koporsóra nyomták és úgy tettek, mintha magukban
imádkoznának. Hát mikor ennyire voltak, ez úgy meghatotta a népet,
hogy alig lehet ilyet látni, mindenki szinte megrogyott és nyiltan
hangosan zokogott, a szegény leányok is persze és mind az
asszonyok; egyik a másik után, egy szó nélkül oda lépett a
lányokhoz, megcsókolta áhitatosan a homlokukat, fejükre tette a
kezét, az égre fordította a szemét, – a könny csak úgy csurgott
végig az arcukon – aztán kitört és tovább ment hüppögve, zokogva,
hogy másiknak adja a helyét. Én még ilyen csömör dolgot nem
láttam.</p>
<p>Csakhamar a király aztán lábra áll, kissé előre jő,
nekifohászkodik és kivág egy beszédet, tele könnyel és
handabandával, hogy micsoda keserves megpróbáltatás rá és szegény
öccsére nézve, hogy el köllött veszteniök az elhúnytat s hogy nem
láthatták élvén, egy ilyen borzasztó, szinte ezer mérföldes utazás
után; de olyan megpróbáltatás, amelyet megédesít és szinte
megszentel ez a drága szimpátia s ezek az áldott könnyek és köszöni
is tiszta szívéből és az öccse szívéből is, a szájukból nem lehet,
mert a szó gyenge és hideg – és miegyéb efféle handabanda, hogy az
ember szinte rosszul lesz bele. Aztán <span class=
"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span>
kiböffent egy isten-nevében áment, és szinte elesetten olyan
bőgésbe kezd, hogy majd megszakad.</p>
<p>És a szempillantásban, hogy elmondta az utolsó szót, valaki a
tömegben rágyújt a Téged Isten dícsérünkre és mindenki hatalmasan
belevág, hogy az ember szinte belemelegedett s úgy érezte, mintha
templomban lett volna. A muzsika bizony csak jó dolog, s ez után a
sok ricset után nem csoda, hogy úgy megfrissült tőle az ember,
épen, szépen, tisztán és erősen.</p>
<p>Azután aztán a király megint csak nekiindítja a beszélőjét és
azt mondja, mennyire örülnének ő és a húgai, ha néhányan a familia
kitünő barátai közül ma este velük vacsorálnának és segítenének
virrasztani az elhúnytat. És ha, aszondja, szegény testvére, aki
most ehun fekszik hidegen, beszélni tudna, ő tudja (már mint a
király), hogy kiket nevezne meg, mert kedvesek voltak neki e nevek,
melyeket sokat emlegetett a leveleiben, nincsen hát más hátra, mint
hogy ő nevezze meg őket, amint következik, úgymint: Hobszon
tiszteletest, Hovy Lot esperest, Rokker Benn urat, Saklfód Abnert
és Bell Lévit és Robinzon doktort és mindenkinek a feleségét, özv.
Bártliné asszonyt.</p>
<p>Hobszon tiszteletes úr és Robinzon dr. ezek közül a város túlsó
végin vadászaton voltak együtt; úgy értem tudniillik, hogy a doktor
épen egy beteg embert hajózott be a másvilágra, a tiszteletes úr
adta meg hozzá a kenetet. Bell Lévi ügyvéd pedig odavolt valami
ügyében Lujvillbe. A többi azonban kéznél volt s jöttek is
egyenként, kezeltek a királlyal és megköszönték a barátságát; aztán
kezeltek a herceggel is, de ehhez nem szóltak, csak rámosolyogtak s
hajtogatták a fejüket, mint egy lúdfalka, míg ő viszont csak
mutogatott és gőgözött az egész idő alatt, mint egy csecsemő, aki
még nem tud beszélni.</p>
<p>Igy feszített a király és iparkodott mindenkitől holmi apróságot
kitudni és szimatolt a városban ember és állat körül, mindenkitől a
neve szerint kérdezősködött s fölemlegetett minden apró dolgot, ami
a városban vagy György familiájában vagy Péter körül megesett, s
mindig azzal győzte, hogy a dolgot Péter írta meg neki, ami sült
hazugság volt, mert minden istenadta dolgot abból a hígvelejű
fiúból szedett ki, akit a hajóra szállítottunk.</p>
<p>Majd aztán Meri-Dzsén elővette a levelet, mely atyja után maradt
s a király végigolvasta hangosan és rítt is hozzá. <span class=
"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> Ez a
levél a lakóházat és háromezer aranydollárt a lányoknak adott és a
cserzőtelepet (ami igen jó üzlet volt) egypár más házzal és
valamely földdel együtt Harrinek és Vilmosnak adta és háromezer
aranydollárt hozzá és megmondta azt is, hol van eldugva a pincében
a hatezer készpénz. Hát a két imposztor azt mondta, lemegy és
felhozza, hadd legyen minden tisztán és rendben s nekem azt
mondták, én is menjek le s vigyek magammal gyertyát. A pinceajtót
bezártuk magunk mögött, s mikor megtalálták a pénzeszacskót,
kiöntötték a tartalmát a földre és bizony gyönyörűség volt nézni
azt a sok sárga csikót. Uramfia, hogy égett a királynak a szeme!
Vállon üti a herceget és aszondja:</p>
<p>– Hé, aki lelke van, Bildzsi, azt tartom, ez se kutya, hm? De
nem ám! Ehhez képest a nonpluszultra is csak sifli! Nem?</p>
<p>A herceg ráütött, hogy úgy van. Belemarkoltak a mancsukkal a
sárgákba és keresztüleregették az ujjaik közt, hogy csörömpölve
hullottak a földre. Azt mondja a király:</p>
<p>– A beszédnek itt már semmi haszna. A mi sorunk, Bildzse, most
az, hogy egy gazdag halottnak vagyunk a testvérei és külföldi
hátramaradott örökösök képviselői. Igy jár, aki bízik a
Gondviselésben. Ez a legbiztosabb út ezen a hosszú földi
vándorláson. Én kipróbáltam valamennyit, nincs ennél biztosabb
út.</p>
<p>Minden ember beérte volna a halom pénzzel s bizalommal zsebre
rakta volna. Ezek nem, ezeknek meg köllött olvasni. Hát megolvasták
és kisült, hogy száztizenöt dollárral kevesebb. Azt mondja a
király:</p>
<p>– Ördög buj’k beléje, szeretném tudni, mi csinált azzal a
száztizenöt dollárral?</p>
<p>Egy darabig ezen nyavalyogtak és mindenfelé keresték. Akkor azt
mondja a herceg:</p>
<p>– Nyavalyás ember volt, hát alkalmasint tévedett. Azt tartom, ez
a bibéje. Legjobb annyiba hagyni és hallgatni róla. Anélkül ugyan
megleszünk.</p>
<p>– Meglenni, persze, hogy meglennénk. Ettől ugyan nem fáj a
fejem. Én a számolásra gondolok. Fenemód akkurátusnak, őszintének
és becsületesnek kell ebben lenni. Nekünk ezt a pénzt föl kell
vinnünk a pincéből és meg kell olvasnunk mindenki előtt. Akkor nem
lehetséges semmi gyanúság. Mert ha a halott azt mondja, hogy ez a
pénz hatezer dollár, akkor, tudod, bajos nekünk… <span class=
"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166"><br />
-166-</a></span></p>
<div class="figcenter" style="width: 652px;"><img src=
"images/i005.png" alt="Kiöntötték a tartalmát." title=
"Kiöntötték a tartalmát." />
<p class="caption">Kiöntötték a tartalmát.</p>
</div>
<p>– Megállj, – mondja a herceg – pótoljuk ki a döcömfitet – és
szedi elő a zsebéből a csikait.</p>
<p>– Ez osztán az észbontó idea, herceg, honnan veszed te ezt a
csöppentett ügyes fejedet! – mondja a király. – Akármi legyek, ha
nem a vén Nonpluszultra húz ki bennünket megest a hínárból. És ő is
szedte elő zsebéből a sárgákat.</p>
<p>Majd pangróttá lettek, de kicsinálták tisztára s végképen a
hatezret.</p>
<p>– Nézd csak, aszondja a herceg, van még egy ötletem. Gyerünk föl
a pincéből, ott olvassuk meg előttük a pénzt, aztán adjuk oda a
lányoknak.</p>
<p>– Testvér, herceg, hadd öleljelek meg! Ez a legkáprázatosabb
idea, amit ember látott. Bámulatosabb fejet ennél a tiednél én még
nem ettem. Ez a legkolosszálisabb praktika, ezt már nem lehet
félreérteni. Most már csak hadd gyanakodjanak, amennyit akarnak: ez
ugyan kiveszi belőlük még a magját is.</p>
<p>Mikor fölmentünk a pincéből, mindnyájan összeültek az asztal
körül, és a király megolvasta s fölrakta oszlopokba – háromszáz
dollárjával egybe-egybe – húsz fáin kis oszlopocskában. Mindenki
éhesen nézte és nyalogatta a száját. Aztán megent besöpörték a
zacskóba, és látom ám, hogy fujja föl magát a király egy új
beszédre. Azt mondja:</p>
<p>– Kedves barátaim, szegény testvérem, aki ott fekszik,
nagylelkűen bánt el azokkal, akiket itthagyott a siralom völgyében.
Nagylelkűen bánt el ezekkel a szegény kis báránykákkal, akiket
szeretett és oltalmazott s akik most itt elmaradtak apjok és anyjok
nélkül. Igen, és mi, akik ösmertük őtet, tudjuk, hogy még
nagylelkűbben bánt volna velük, ha attól nem fél, hogy megrövidíti
drága Vilmosát és engem. Nos, úgy-e, hogy így van? Énbennem
legalább eziránt semmi kétség nem lakozik. De hát miféle testvérek
lennének azok, akik ebben a dologban útját állanák ilyen gyászos
időben? És miféle nagybácsik lennének azok, akik kifosztanák,
igenis kifosztanák az ilyen édes báránykákat, akiken ő úgy
csüngött, ilyen gyászos alkalommal? Ha én ismerem Vilmost és
gondolom is, hogy jól ismerem őtet, akkor ő – de megálljunk csak,
meg fogom kérdezni. Erre megfordul és össze-vissza mutogat a
hercegnek, a herceg pedig egy darabig nézi őt bambán és hájfejűen,
aztán hirtelen, mintha most értené csak a szándékát, a királyra
veti <span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
"Page_167">-167-</a></span> magát, örömiben rém gögözve és vagy
tizenötször egyvégbe össze-vissza öleli, mielőtt megcsendesednék.
Erre azt mondja a király: Tudtam, aszondja, és azt hiszem, mindenki
meggyőződött az ő érzelmeiről. Ime Meri, Zsuzsa, Dzsaner, vegyétek
e pénzt, legyen mind a tiétek. Annak az ajándéka ez, aki amott
fekszik hidegen, de tele örömmel.</p>
<p>Meri a királynak esett, Zsuzsa és a nyúlszájú a hercegnek, és
lett megint olyan ölelkezés és csókolódzás, hogy keresni köll a
mását. És mindenki odatódult. Könnyes szemmel és aki hozzá fért,
kezet fogott az imposztorokkal és egyre mondogatták:</p>
<p>– Oh, nemes lelkek, milyen kedvesek, hogy is tehették ezt!</p>
<p>Ezután csakhamar az elhúnytra fordult a beszéd, hogy milyen jó
ember volt, hogy milyen veszteség és így; nemsokára aztán egy
keményképű ember furakodott be az utcáról s megállt, figyelt és
nézett, de nem szólt egy szót se, de más is nem szólt őhozzá, mert
a király épen beszélt megint és mind nem győzték hallgatni. Azt
mondja a király – épen közepibe volt annak, amiről beszélni kezdett
volt – mert ezek, aszondja, különösen jó barátjai voltak az
elhúnytnak. Azért hivatalosak ma estére; de holnap mindenkinek el
kell jönnie, mert ő mindenkit szeretett, mindenkit becsült, hát
illik is, hogy nyilvánosan üljük meg halotti orgiáit.</p>
<p>És így folytatta és nyögött hozzá nagyokat, mert szeretett a
maga beszédében gyönyörködni és minduntalan belekeverte a halotti
orgiákat, míg végre is a herceg megsokallotta s fölírta egy kis
papirosszeletre: ezt: <i>obszekviákat</i>, te vén bolond! s
összehajtogatta a papirost és fogta magát s gögözve odanyújtotta a
népek feje fölött a királynak. Ez elolvasta, zsebrevágta és
aszondja:</p>
<p>– Szegény Vilmos, akárhogy nyomja is a bánat, a jó szíve mindig
helyt áll. Arra kér, hívjak meg mindenkit a temetésre, azt mondja,
lássak szívesen mindenkit. Nem kell búsulnia, épen ezen járt e
percben az én eszem is.</p>
<p>És aztán tovább ágál, teljesen nyugodtan és meg-meg csak
vissza-vissza botlik a halotti orgiáiba, épen mint az előbb. S
mikor harmadszor is rámegy a nyelve, azt mondja:</p>
<p>– Orgiákat mondok, nem mintha ez volna a közönséges neve, mert
hogy nem is az, a közönséges neve obszékviák, de orgiák, ez a
helyes kifejezés. Az obszékviák szót már Angliában senki sem
használja. Mink angolok ma úgy mondjuk, <span class=
"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> hogy
orgiák. Orgiák a jobbik szó erre a fogalomra, mert ez fejezi ki
szabatosan a szándékunkat. És ez a szó a görög <i>orgóból</i>
származik, ami azt jelenti, hogy kívül, nyiltan, szabadon, és héber
<i>já</i>-ból, ami azt jelenti plántálni, eltakarni, azaz
elföldelni, eltemetni. Világos tehát, hogy a halotti orgiák annyi,
mint nyilvános temetkezés torral.</p>
<p>Hát még ilyet sem ettem. Az a keményképű úr egyenesen a szeme
közé nevetett. Mindenki persze megütközött rajta. Mindenki azt
mondja: »Ugyan doktor!« és Sekklfód Abner azt mondja:</p>
<p>– Ugyan Robinzon, nem hallotta az újságot? Ez az úr Wilksz
Harry.</p>
<p>A király buzgón mosolygott s kinyújtva a mancsát, aszondja:</p>
<p>– Szegény jó testvérem nemes barátja, a doktor, én –</p>
<p>– Vigye innen a kezét – mondja a doktor. Kend itt angol
nyelvjárás szerint igyekszik beszélni, de ez a legsilányabb
utánzás, amit valaha hallottam. Kend Wilksz Péter öccse? Imposztor
kend, semmi más.</p>
<p>Hij, de hogy nekilendültek mind! Körülfogták a doktort és
igyekeztek megnyugtatni és magyarázgatták neki s mondták, hogy
Harry hétszer hétféleképen megmutatta, hogy valósággal Harry és
hogy mindenkit ismer neve szerint, még a kutyákat is, és
rimánkodtak neki, ne sértse Harry érzelmeit és a lányok érzelmeit
és több effélét; de semmi haszna sem volt, ő csak tovább dühöngött
és azt mondta, ha valaki azt mondja magáról, hogy angolországi
ember és nem tudja jobban utánozni az angolországi beszédet, mint
ez, nohát, akkor az egy imposztor és egy hazudozó fráter. A szegény
lányok belekapaszkodtak a királyba és sírtak; egyszerre pedig a
doktor felszökik és feléjök fordul. Azt mondja:</p>
<p>– Én az apátok jó embere voltam és jó emberetek vagyok nektek
is; és óvlak benneteket, mint becsületes barátotok, aki meg akar
védeni benneteket és el kíván hárítani rólatok minden bajt, és azt
mondom: forduljatok el ettől a gazembertől és ne legyen semmi
közötök vele, e tudatlan csavargóval, és buta görög és héber
szavaival. Ez a legkörmönfontabb imposztor idejött egy csomó üres
névvel és esettel, amit isten tudja hol szedett fel, és ti azt
bizonyítéknak veszitek és itt a hóbortos barátaitok segítségével
lóvá teszitek magatokat, pedig azoknak más volna a kötelességük.
<span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
"Page_169">-169-</a></span> Wilksz Meri-Dzsén, te tudod, hogy jó
barátod, még pedig önzetlen jó barátod vagyok. Hallgass rám, lökd
ki ezt a nyomorult gazembert, kérlek, lökd ki. Megteszed?</p>
<p>Meri-Dzsén kihúzta magát – s uramfia be gyönyörű volt! – s azt
mondja:</p>
<p>– Ez a válaszom! Ezzel fogja a pénzeszacskót és a király kezébe
teszi és azt mondja: Itt a hatezer dollár, fektesse be az én
számomra s testvéreim számára tetszése szerint és még csak
elismervényt se kérünk róla.</p>
<p>És átkarolta a királyt az egyik oldalról, Zsuzsa és a nyúlszájú
pedig a másikról. Mindenki tapsolt és dobogott a padlón, hogy csak
úgy zúgott, míg a király emelt fővel gőgösen mosolygott. A doktor
azt mondja:</p>
<p>– Rendben van. Én mosom kezeimet. De óva intelek mindnyájatokat,
el fog jönni az idő, amikor kitör bennetek a nyavalya, ha erre a
napra gondoltok. Ezzel elment.</p>
<p>– Rendben van doktorkám, – mondja a király, mintegy kifigurázva
őt – alig várjuk, hogy úgy legyen s majd akkor elhivatjuk kendet.
Erre mind elnevették magukat s azt mondták, hogy nagyszerűen
visszavágott a király.</p>
<h3>IV. FEJEZET.</h3>
<p>Mikor aztán mindnyájan elmentek, a király azt kérdezte
Meri-Dzséntől, hányadán van felesleges szobák dolgában s Meri azt
mondta, van egy, amely jó lesz Vilmos bácsinak, ő a magáét átengedi
Harri bácsinak, mert az valamivel tágasabb, ő maga a két testvére
szobájába megy s ott hál a supetliben, és a padláson is van egy kis
vacak priccsel. A király azt mondta, a padlásszoba jó lesz az ő
komornyikának, – amin engemet értett.</p>
<p>Meri-Dzsén fel is kísért bennünket és mindenkinek megmutatta a
szobáját, ami mind egyszerű volt, de csinos. Azt mondta, ruhát és
holmi egyéb kabátot elvisz a szobájából, ha Harri bácsinak útjában
van, de a király azt mondta, nincsen útjában. A szoknyái hosszatt a
falra voltak aggatva s le voltak takarva kalikófirhanggal, amely
leért egész a földig. Az egyik sarokban volt egy régi
varkocs-hajfonat, egy másik sarokban egy gitártok és mindenféle
apró holmi és dib-dáb szerte, amivel lányok szokták szobáikat
felcicomázni. A király csak azt mondta, a szoba csak annál
barátságosabb és kedvesebb, hát nem kell <span class=
"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> bántani
semmit. A herceg szobája bizony szűkes volt, de egyébként elég jó,
olyan volt az enyém is.</p>
<p>Ez éjjel nagy vacsora volt s azok az urak és asszonyságok mind
ott voltak, én pedig a király és a herceg széke háta mögött álltam
s nekik udvaroltam; a többieket a szerecsenek szolgálták ki.
Meri-Dzsén az asztalfőn ült, mellette Zsuzsa, és egyre azt
beszélte, hogy milyen rossz a kétszersült, milyen silány a kompót
és milyen rágós és ordináré a csirkepecsenye – és több efféle
mihasznaságot, ahogy asszonyok szokása, hogy kicsalják a
dícséretet. De a nép tudta, hogy minden a legjava, és meg is mondta
és hajtogatta: Hogy is tudják csak a piskótát ily nagyszerűen
megpirítani? és: honnan is veszik az istenért ezt a mese
savanyított holmit? és mindazt a szemfényvesztő tereferét, amit,
tetszik tudni, minden vacsorán hall az ember.</p>
<p>És mikor mindennek vége volt, én meg a nyúlszájú megvacsoráztunk
a konyhában a maradékon, a többiek segítettek a négereknek az
asztalt fölszedni. A nyúlszájú tőlem Angolországot tudakolta, s az
Isten akárhova tegyen, ha egyszer-másszor már úgy nem éreztem, hogy
ropog alattam a jég. Azt mondja a nyúlszájú:</p>
<p>– Látta-e valaha a királyt? – aszondja.</p>
<p>– Kit? Negyedik Vilmost? Má hogyne láttam volna, mikor a mi
templomunkba jár. Tudtam, hogy már évek óta nem élt, de nem
mutattam. Igy, hogy azt mondtam, hogy a mi templomunkba jár, azt
mondja a nyúlszájú:</p>
<p>– Mit, rendesen?</p>
<p>– Persze, hogy rendesen. A padja épen szembe van a mienkkel. Az
Úr asztala másik oldalán.</p>
<p>– Én azt tudtam, hogy Londonban lakik.</p>
<p>– Hát hogyne! Hol laknék máshol?</p>
<p>– De úgy tudom, maguk meg Seffildben laknak.</p>
<p>Láttam, hogy most kátyúban vagyok. Úgy tettem, mintha
csirkecsont akadt volna meg a torkomon, hogy időt nyerjek s
kitaláljam, hogy hajtok tovább.</p>
<p>– Úgy értem, hogy rendesen eljár a mi templomunkba, amikor
Seffildben van. Ez pedig nyáron szokott lenni, mikor oda jő tengeri
fürdőre.</p>
<p>– Mit beszél maga! Seffild nincsen a tenger partján.</p>
<p>– Nincs, nincs, hát ki mondta, hogy ott van?</p>
<p>– Maga mondta. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
"Page_171">-171-</a></span></p>
<p>– Én ugyan nem.</p>
<p>– Dehogy nem.</p>
<p>– Soha effélét én nem mondtam.</p>
<p>– De hát akkor mit mondott?</p>
<p>– Azt mondtam, hogy oda jár a tengervízre, azt én.</p>
<p>– De, hát hogy jár oda a tengervízre, ha nincsen ott a
tenger?</p>
<p>– Nézzen ide, mondok, látott maga valaha kölni vizet?</p>
<p>– Hogyne láttam volna?</p>
<p>– Jó, de hát muszáj volt magának Kölnbe menni, hogy lássa a
kölni vizet?</p>
<p>– Má hogy lett volna muszáj.</p>
<p>– Nohát, Negyedik Vilmosnak se muszáj a tengerre menni, hogy
tengervizet lásson.</p>
<p>– Hát akkor hogy fürdik benne?</p>
<p>– Hozatja mint más ember a kölni vizet, hordóban. Ott a seffildi
palotában vannak kályhák, mert hogy neki melegen kell a víz. Azt
hiszi tán, hogy azt a rengeteg vizet a tengerben föl tudnák
forralni? Olyan alkalmatosságot ugyan még nem tudtak
föltalálni.</p>
<p>– Most már értem, de ezt kellett volna mindjárt mondani, nem
került volna ennyi időbe.</p>
<p>Mikor ezt mondta, láttam már, hogy kijutottam a hínárból s jó
kedvem lett megint. Most meg ezt kérdezte a nyúlszájú:</p>
<p>– Maga is eljár a templomba?</p>
<p>– El én, rendesen.</p>
<p>– És hol ül?</p>
<p>– Hol! A magunk padjában.</p>
<p>– <i>Kinek</i> a padjában?</p>
<p>– A mienkben. Harri bácsiéban.</p>
<p>– Az övében? Minek neki a pad?</p>
<p>– Hogy beleüljön. Mit gondol, mi egyébre kellene?</p>
<p>– Én azt hittem, ő a perdikálószékben áll.</p>
<p>Nesze neked! Elfelejtettem, hogy lelkész. Láttam, megint
hínárban vagyok, hát másik csirkecsonthoz folyamodtam, hogy valami
eszembe juthasson. Aztán azt mondtam:</p>
<p>– Az istenfáját, hát maga azt hiszi, hogy egy templomban csak
egy lelkész van?</p>
<p>– Aztán mire való nekik több? <span class="pagenum"><a name=
"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p>
<p>– Tyhű, hogy királynak papoljanak! Még ilyen kislányt se láttam,
mint maga. Van azoknak tizenhét papjok is.</p>
<p>– Tizenhét, uram bocsá! Már én ilyen litániát végig nem
hallgatnék, ha soha nem is látnám Isten országát. Belekerül egy
hetökbe is, míg ledarálják.</p>
<p>– Fityfirity! Nem mind prédikál mindennap. Csak egy-egy egy
napon.</p>
<p>– Hát akkor a többi meg mit csinál?</p>
<p>– Oh semmi különöset. Ott ténferegnek, tovább adják a tálat s
miegymás. De rendesen nem csinálnak semmit.</p>
<p>– Akkor mi szükség van rájuk?</p>
<p>– Mi szükség? Vannak, a mutatósság kedviért. Hát maga semmihez
se ért?</p>
<p>– Bizony semmi szükségem arra, hogy ilyen haszontalanságokhoz
értsek, mint ez. Hogy bánnak Angliában a cseléddel? Jobban bánnak
velük, mint mink bánunk a szerecseneinkkel?</p>
<p>– Nem a! A cseléd ott a senki és semmi. Rosszabbul bánnak velük,
mint a kutyával.</p>
<p>– Nem adnak nekik szabadságot, mint ahogy mi adunk karácsonykor,
újesztendő hetén, július negyedikén?</p>
<p>– Nézzen ide. Az ember azt hihetné, maga sohase járt Angliában.
Jaj nyúl – izé – Johanna, nem lát ott a cseléd szabadságot új évtől
új évig; nem jut az cirkuszba, színházba, szerecsenkiállításra, sem
sehova.</p>
<p>– Se templomba.</p>
<p>– Templomba se.</p>
<p>– De maga mindig eljárt a templomba.</p>
<p>Megint falnak mentem. Megfelejtkeztem, hogy az öreg úr cselédje
vagyok. De már a másik pillanatban csak úgy hadartam a
magyarázatát, hogy a komornyik mennyire más, mint a közönséges
cseléd, hogy annak muszáj templomba járni, akár tetszik neki, akár
nem, és ott kell ülnie a familiával, mert erről törvény van. De nem
egészen jól csináltam, mert mikor elvégeztem, láttam, hogy nem volt
megelégedve. Azt mondja, hogy:</p>
<p>– Igy görbüljön meg, aszondja, hogy hazudott egy zsákkal?</p>
<p>– Igy görbüljek meg, – mondom én.</p>
<p>– Nincs hazugság nélkül?</p>
<p>– Nincs benne egy szál se, – mondom én.</p>
<p>– Tegye a kezét erre a könyvre s úgy mondja.</p>
<p>Láttam, hogy nem volt csak egy akadémiai nagy szótár,
<span class="pagenum"><a name="Page_173" id=
"Page_173">-173-</a></span> hát rátettem a kezemet s úgy mondtam.
Erre aztán valamivel barátságosabb lett s aszondja:</p>
<p>– Jó, hát elhiszek egyet-mást belőle, s ha az Isten megsegít,
elhiszem a többit is.</p>
<p>– Mit akarsz elhinni Dzsoé, – mondja Meri-Dzsén – aki ép
belépett, Zsuzsától követve. Nincs rendén, nem is szép, hogy így
beszélsz vele idegen ember létére, aki olyan messze esett a
hazájától. Hogy esnék neked is, ha így bánnának veled?</p>
<p>– Te is mindig úgy vagy Mém, hogy örökké sietsz segíteni azokon,
akiknek se bajuk. Én nem bántottam ütet. Hallgattam a tódításait s
azt mondtam, hogy nem nyelem ám el valamennyit. Ennyi az egész,
amit mondtam. Azt tartom, ezt a kicsit csak elbírja a lelkem, vagy
nem?</p>
<p>– Keveset törődöm azzal, nagy volt-e, kicsiny-e; ő a mi házunkba
van és idegen, nem illik így beszélned vele. Ha neki volnál, te is
éreznéd a szégyenét; így neked se kellene akárkivel úgy beszélned,
hogy szégyenkeznie kelljen.</p>
<p>– De Mém, ő azt mondta –</p>
<p>– Nekem ugyan mindegy, hogy mit mondott ő. A te dolgod, hogy
barátságosan bánj vele és hogy ne mondj neki affélét, amitől eszébe
jut, hogy nincs a hazájában és atyjafiai között.</p>
<p>Mondok erre én magamban, <i>ezt</i> a lányt engedjem én pénzéből
kifosztani az által a vén hüllő által?</p>
<p>Zsuzsa is besérült s elhihetik, hogy az is végigcirógatta a
nyúlszájút.</p>
<p>Mondok magamban, no ez még egy, akit engedek kifosztani a
pénzibül.</p>
<p>Erre megint Meri-Dzsén kezdett új verset, és édesen és
szeretettelteljesen kezdte, – mert ez volt a szokása – de mire
abbahagyta, a szegény nyúlszájúból alig maradt meg valami, úgy
ráripakodott.</p>
<p>– Hát, rendben van, – mondja a két lány – most aztán bocsánatot
fogsz tőle kérni.</p>
<p>És kért a nyúlszájú. És olyan gyönyörűen csinálta. Olyan
gyönyörűen, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Szeretném még ezer
tódítással telehazudni a fejét, hogy még egyszer bocsánatot
kérhetne.</p>
<p>Mondok magamban: ez még egy, akit engedek kifosztani a pénziből.
Mikor elvégezte a bocsánatkérést, mind a lelküket kitették, hogy
otthon érezzem magam, mintha atyafiak közt <span class=
"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> lennék.
Én pedig oly komiszul éreztem magamat, olyan elesetten és
nyomorultan, hogy azt mondtam magamban, el vagyok szánva; és ha
meggebbedek, meg kell a számukra mentenem azt a pénzt.</p>
<p>Most már siettem lefeküdni, mondok, itt az ideje. Mikor magamban
voltam, nekiálltam meghányni-vetni a dolgot. Elmenjek, mondok,
titokban ahhoz a doktorhoz és beáruljam neki a csalókat? Nem, ez
nem lenne jó. Elárulhatná, hogy kitől tudja, akkor aztán a király,
meg a herceg aligha be nem fűtene nekem. Szóljak titokban
Meri-Dzsénnek? Ez se járja. Az arcáról leolvasnák a dolgot; a pénz
a kezükben van, kiosonnának vele, aztán üthetnék bottal a nyomukat.
Ha pedig segítségére menne Meri, én belekeveredném a slamasztikába,
mielőtt végire járnának, azt hiszem. Nem, nem, itt csak egy helyes
út van. El kell valahogy lopnom azt a pénzt; még pedig olyanformán
kell ellopnom, hogy ne is gyaníthassák, hogy én loptam el. Itt
belepottyantak a jó módba, aligha is mennek el innen addig, amíg
jól ki nem fizették a familiát, meg az egész várost azzal, amire
rászolgáltak: így van időm alkalomra várni. El fogom lopni s el
fogom rejteni s utóbb, ha messze leszek innen lenn a folyó mentén,
levelet írok és elmondom Meri-Dzsénnek, hogy hova rejtettem. De
legjobb lesz, ha lehet még ez éjjel elemelni, mert lehet, hogy a
keményképű doktor nem hagyja a dolgot annyiba ahogy mutatta, és
könnyen kiriaszthatná őket innen.</p>
<p>Igy hát megyek, mondok, és kikutatom a szobákat. Az emeleten a
tornác sötét volt, de rátaláltam a herceg szobájára s elkezdtem
körültapogatni; de eszembe jutott, hogy a király aligha bízta másra
a pénzt, így hát az ő szobájába mentem s elkezdtem azt
körültapogatni. De láttam, semmire se megyek gyertya nélkül, de
persze, azt meg nem mertem gyújtani. Igy hát azt gondoltam, a másik
módra kell fanyalodnom: rájok kell lesnem. Ekkor csak hallom ám a
lépésöket, hogy jönnek, s az ágy alá akartam bujni; próbáltam
elérni, de nem ott volt, ahol gondoltam, hogy van; azonban kezembe
akadt a firhang, amellyel Meri-Dzsén ruhái voltak letakarva,
hirtelen bekaptam magam ez alá s bebujtam a ruha közé s
meglapultam.</p>
<p>Bejönnek s bezárják az ajtót, s első dolga volt a hercegnek
leguggolni s az ágy alá kukucsálni. No, mondok, jól jártam volna,
<span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
"Page_175">-175-</a></span> ha megtalálom az ágyat, mikor keresem.
Pedig mindenki tudja, hogy a legtermészetesebb dolog az ágy alá
bujni, ha az ember efféle titkos járatban van. Aztán leültek, s a
király azt mondja:</p>
<p>– No, mi az? – és fogja rövidre, mert jobb nekünk odalenn bőgni
a gyászolókkal, semmint itt lenni s módot adni nekik, hogy rólunk
beszélgessenek.</p>
<p>– A dolog, Capet-ivadék, ez: nem érzem magam jól; rossz ándungom
van. Az a doktor egyre fúrja a fejemet. Szeretném tudni, mit
tervezel. Nekem van egy eszmém s azt gondolom, épkézláb eszme.</p>
<p>– Mondja el, herceg.</p>
<p>– Az, hogy legjobb lesz innen kilopózni még hajnalban három óra
előtt és szépen leúszni a folyón a – szerzeményünkkel. Kivált,
tekintve azt, hogy olyan könnyen szereztük, hogy
vissza<i>adták</i>, szinte a fejünkhöz vágták, mint ön mondaná,
mikor pedig azt gondoltuk, hogy úgy kell tőlük visszalopnunk. Én
amondó vagyok, hogy – köd előttem, köd utánam, vegyük illára a
dolgot.</p>
<p>Ezen ugyan jócskán elszontyolodtam. Egy vagy két órával előbb
nem fogott volna rajtam, de most majd rosszul lettem tőle. A király
kifakadt és aszondja:</p>
<p>– Mit? Hogy el ne adjuk a többi holmit? Odébb álljunk, mint egy
pár futóbolond és itthagyjunk nyolc–kilencezer dollár ára holmit,
ami tisztára itt hever szerte s csak arra vár, hogy föllapátoljuk?
És mind jó, könnyen kelendő jószág még hozzá!</p>
<p>A herceg dünnyögött, azt mondta, elég neki a pénzes zacskó, ő
nem akar beljebb menni a dologba, ő nem kíván néhány szegény árvát
mindenéből kifosztani.</p>
<p>– Micsoda bolond beszéd, mondja a király. Semmiből se fosztjuk
ki őket, csak ebből a kis pénzből. A kárvallott az a népség lesz,
amely megveszi a holmit, mert mihelyt nyilvánvaló lesz, hogy nem a
magunkét adtuk el, – ami kitudódik, mihelyt elinaltunk – az
adásvevés nem lesz érvényes és minden visszamegy régi állapotába.
Ezek a te szegény árváid visszakapják a házukat, az pedig elég is
nekik; fiatalok és egészségesek, könnyen megkeresik életüket. Ezek
nem fognak sanyarogni. Gondolja meg, ezren és ezren vannak, akiknek
nincs ennyi módjuk. Az isten áldja meg, ezeknek nem lesz okuk a
panaszra.</p>
<p>Hát a király lukat beszélt a hasába, s így végre a herceg
<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
"Page_176">-176-</a></span> engedett s azt mondta, rendben van, de
hogy mégis, aszondja, merő bolondság ittmaradni azzal a doktorral,
aki a fejünk felett lóg. De a király azt mondja:</p>
<p>– Az isten akárhova tegye azt a doktort! Mit törődünk mi ő vele?
A városnak nem minden bolondja a mi pártunkon van-e? És nem ezek
vannak túlnyomó nagy többségben minden városban?</p>
<p>Ezzel készen voltak, mentek volna le földszintre. De a herceg
azt mondja:</p>
<p>– Azt tartom, nem jó helyre tettük a pénzt.</p>
<p>Ettől megint földerültem. Már azt kezdtem hinni, hogy semmit se
fogok hallani, ami útbaigazítana. Azt mondja a király: Miért?</p>
<p>– Mert Meri-Dzsén innen túl gyászt fog viselni és első lesz,
hogy a néger, aki ezt a szobát takarítja, parancsot fog kapni, hogy
ezt a sok rongyot rakja ládába s tegye félre láb alul. És azt
gondolja tán, hogy ez a néger nép ráakadhat a pénzre anélkül, hogy
kölcsön ne vegyen belőle valamennyit?</p>
<p>– Már most megint helyén van a feje, hercegem, mondja a király,
és oda jő kaparászni a firhang alatt két-három lábnyira tőlem. Én a
falhoz lapultam és rém csöndesen voltam, bár vacogott a fogam is, s
mondok, ugyan mit szólna ez a két fickó, ha itt csípne, s én
iparkodtam kitalálni, mit kéne tennem, ha csakugyan megcsípnének.
De a király megtaláta a zacskót, mielőtt én többel elkészültem
volna egy félgondolatnál, és nem gyanította, hogy én ott vagyok.
Fogták a zacskót és egy hasadékon bedugták a szalmazsákba, mely a
dunnák alatt volt, s begyömöszölték egy vagy két lábnyira a
szalmába s azt mondták, most rendben van, mivelhogy a néger ember
csak a dunnákat és vánkosokat veti meg és meg nem fordítja a
szalmazsákot, csak tán kétszer egy esztendőben, így hát nem kellett
attól félniök, hogy meglopják.</p>
<p>De én jobban tudtam, hogy hányadán lesznek. Kivettem, mielőtt
félig lementek a lépcsőn. Fölcipeltem a padlásszobámba s
elrejtettem ott addig is, míg jobb helyet találok neki a házban
valahol, mert ha észreveszik, hogy nincs meg, tudom, hogy tűvé
teszik érte a házat. Ezt ugyan biztosra vettem. Aztán a falnak
fordultam, ruhástul, mindenestül, de nem tudtam elaludni, bár álmos
voltam, annyira emésztett az, hogy véghez vihessem az ügyet. Később
hallottam a királyt s a herceget <span class="pagenum"><a name=
"Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> feljönni, s én felszöktem
a priccsemről s odahasaltam állammal a létrám végin s vártam, nem
történik-e valami. De nem történt semmi.</p>
<p>Igy vártam, amíg az utolsó hangok is elmultak és az elsők még el
nem kezdődtek s ekkor leosontam a létrán.</p>
<h3>V. FEJEZET.</h3>
<p>Odalopóztam az ajtajukhoz és hallgatóztam. Nagy hortyogást
hallok, hát végigmentem lábujjhegyen és szerencsésen leértem a
földszintre. Sehol ott egy hang nem hallatszott. Az ajtó egy
hézagán bekukucskáltam s látom, hogy a halottvirrasztók jóízűen
aludtak a székükön ülve. A szalonnak, ahol a halott volt, nyitva
volt az ajtaja az ebédlőből és mindenik szobában egy-egy gyertya
égett. Tovább megyek és a szalon külső ajtaja is nyitva volt, de
ott benn nem volt senki, csak Péter úr maradványai, hát én
beosontam mellette, de a főbejáró be volt csukva és a kulcs nem
volt ott sehol. Ekkor hallom ám, hogy valaki jő le az emeletről, és
épen hegyibém jött volna. Beugrom a szalonba, hirtelen körülnézek s
látom, az egyetlen hely, ahova elrejthetném a zacskót, a koporsó
volt. A fedele vagy lábnyira lejebb volt húzva, hogy épen a halott
ember fejét lehetett látni, az arca le volt takarva nedves ruhával,
aztán szemfedővel. Én odadugtam a zacskót a koporsó födele alá,
épen valamivel beljebb, mint ahol a halott összekulcsolt keze volt,
ami olyan hideg volt, hogy szinte megborzongtam tőle. Azután
végigfutottam a szobán s az ajtó mögé álltam.</p>
<p>A lépcsőn Meri-Dzsén jött le. Odament a koporsóhoz csendesen és
melléje térdelt és belenézett. Aztán elővette a zsebkendőjét és
elkezdett sírni, de csak csendesen, hogy hallani se lehetett, és
háttal volt felém fordulva. Én kisurrantam s ahogy az ebédlőn
keresztülmentem, jó lesz, mondok, megbizonyosodni, nem vettek-e
észre a virrasztók? Hát bekukucskáltam az ajtóhasadékon s láttam,
hogy rendben van minden. Meg se mozdultak.</p>
<p>Bebujtam az ágyamba, s szüret, mondok magamban, hogy így
elvégeztem azt a dolgot, amin annyit törtem a fejemet s amiért
annyit kockáztattam. Mondok, ha ott maradhat, ahol van, rendben van
a dolog, mert ha továbbmegyünk egy vagy kétszáz mérföldnyire a
folyón lefelé, írhatok Meri-Dzsénnek <span class="pagenum"><a name=
"Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> s ő felásathatja a sírt s
visszakapja a pénzit. De nem ez fog történni, hanem alkalmasint az,
hogy meg fogják találni a pénzt, amikor majd leszegezik a koporsót.
Akkor aztán a pénz megint a király kezébe kerül és akkor ugyan
várhatnak, amíg megint alkalmat ad arra, hogy elemeljük.
Természetesen, roppant szerettem volna lelopni s kivenni a pénzt
onnan, ahol volt, de nem mertem megpróbálni. Minden pillanatban
közelebb volt a hajnal és bizonyos, hogy a virrasztók csakhamar meg
fognak mozdulni, engem megcsíphetnek, kezemben hatezer dollárral,
amit senki se bízott rám. Már ilyen esetbe, mondok magamban,
semmikép sem szeretnék belekeveredni.</p>
<p>Mikor reggel lementem a földszintre, a szalon be volt csukva és
a virrasztók már nem voltak ott. Nem volt ott senki, csak a familia
és özvegy Bartliné és a mi bandánk. Néztem az arcukat, hogy vajjon
történt-e valami, de semmit se vettem észre.</p>
<p>Délfelé jött az ánterprízes ember a legényével s ezek a koporsót
a szoba közepén állították fel két széken és összeszedtek minden
széket a házban s még a szomszédoktól is hoztak kölcsönbe és sorba
rakták körül, hogy végre tele lett a szalon, az ebédlő, még a
tornác is. Észrevettem, hogy a koporsó födele azonmód maradt, ahogy
volt, de amennyi nép volt ott, nem mertem odamenni, hogy alája
nézzek.</p>
<p>Majd kezdtek szállingózni a népek, és a két svindler meg a
lányok leültek az első sorban, a koporsóhoz fejtül, és vagy egy
félóráig az emberek jöttek, megkerülték a koporsót egyenként és
nézték egy-egy percig a halott ember arcát és némelyek sírva
fakadtak, és minden olyan csöndesen és ünnepiesen ment, csak a
lányok meg a két csaló tartotta zsebkendőjét a szeme elé,
lehajtotta a fejét és hüppögött egy-egy kicsit. Más hangot nem is
lehetett hallani, csak még a lábak csoszogását a padlón és
orrfujást, – mert az emberek temetésen rendszerint többet fujják az
orrukat, mint más helyen, kivéve templomban.</p>
<p>Mikor már zsúfolva volt a ház, az ánterprízes körül imbolygott
síma, nesztelen járásával és feketekeztyűs kezével, megtéve az
utolsó ecsetvonásokat, szép rendet csinálva az emberek közt, nem
több zajjal, mint amennyit egy macska csinálna. Szólni nem szólt
soha; ide-oda mozdította az embereket, beszorította azt, aki
elkésve jött, utat nyitott s mindezt csak a kezével integetve,
mutogatva. Aztán ő is elfoglalta a maga helyét a falhoz lapulva. Ez
volt a legsímább, leghajlékonyabb, leglibegőbb, <span class=
"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
legalamuszibb ember, akit életemben láttam. Mosolyogni annyit se
mosolygott, mint egy sonkacsont.</p>
<p>Kölcsönkértek volt egy göthös melódiumot, valami kézi
orgonafélét, s mikor minden készen volt, egy fiatal asszony elejbe
ült s elkezdett rajta dolgozni, és bizony rekedtes és hasfájós volt
a hangja, de mindenki belevágott és énekelt hozzá, és Péter úr volt
az egyetlen, az én hozzávetésem szerint, akinek most jó dolga volt.
Aztán kiállt Hobszon tiszteletes úr kimérten és ünnepiesen és
elkezdett papolni, és abban a pillanatban a pincéből a legrémesebb
zenebona tört fel, amit ember valaha hallott. Csak egyetlen egy
kutya csinálta, de rém zsinat volt, és nem is akart vége lenni. A
szegény lelkész ott állt a koporsó mellett elképedve, az ember a
saját gondolatát se hallotta a riadalomtól. A helyzet igen kínos
volt, senki sem tudta, micsináljon. De csakhamar, íme, int a
hórihorgas ánterprizes a tiszteletesnek, mintha azt akarná mondani:
ne búsuljon, bízzék énbennem! Aztán leszállt onnan, ahol volt s
végigsiklik a fal mellett, tologatva a vállát az emberek feje
fölött. Igy libegett odébb, a ricsaj és riadalom pedig mind
rémületesebb lett, végül mikor elimbolygott a szoba két oldala
hosszat, eltűnik a pincében. Aztán mintegy két másodperc mulva egy
nagy nyekkenést hallunk s a kutya befejezte dolgát egy vagy két
rémes vonítással, amire halotti csend lesz és a pap folytatja
gyászbeszédét, ott, ahol elhagyta. Egy vagy két perc mulva aztán
csak gyün ám és tolódik be falhosszat az ánterprizes háta meg a két
válla. És csak libben és lebben három fal hosszán végig, aztán
fölegyenesedik, a kezével beárnyékolja a száját, kinyújtja a nyakát
a hitszónok felé és valami rekedtes suttogással mondja: <i>Patkányt
fogott</i>, aszondja. Erre megint összecsuklott és végigkúszva a
fal mellett, a helyére vitorláz. Észre lehetett venni, mily jól
esett a közönségnek ez az értesítés, mert mindenki nagyon kíváncsi
volt rá. Az ilyen apró-cseprő dolog semmibe se kerül, és épen ez az
a kicsiség, amin az emberek úgy kapnak, mert jól esik nekik. Nem is
volt a városban még egy olyan népszerű ember, mint ez a temetkezési
vállalkozó.</p>
<p>No, a halotti beszéd igen jó volt, csak hosszú, mint a
szentiványi ének és rém unalmas. Aztán a placra állt a király s
elcsinált valami imposztorságot s végre megvolt az eset és az
ánterprízes elkezdett a koporsó felé tekergőzni a srófhajtójával.
<span class="pagenum"><a name="Page_180" id=
"Page_180">-180-</a></span> Én majd ónossá lettem ekkor és majd
megszakadtam, úgy lestem őtet. De ő nem teketóriázott, neki és
rácsúsztatta a koporsóra a födelét símán és enyhén és jó szorosan
lesrófolta. Most voltam én csak jól! Nem tudtam, benne van-e a pénz
vagy sem. Tegyük fel mondok, hogy valaki titokban elcsente a
zacskót: hogy tudjam akkor, írjak-e Meri-Dzsénnek vagy sem? Tegyük
fel, hogy kiásatja a koporsót és nem talál benne semmit: mit fog
rólam gondolni? Az istenit mondok, vadászni fognak rám és
becsuknak. Jobb lenne meglapulni és sötétségben maradni és
egyáltalán nem írni meg a levelet. Fenemód összegabajodott a
dolgom, bár bele se kezdtem volna, az ördög bujjék az egész
üzletbe.</p>
<p>Hát eltemették s mind hazajöttünk, s én megint csak az arcokat
lestem; nem tehettem róla, nem tudtam nyugton maradni. De semmit
sem sütöttem ki, az arcok nem árultak el semmit se.</p>
<p>A király végiglátogatta estefelé a várost, mindenkinek
kedveskedett és köllette magát mindenfelé; aztán beadta nekik, hogy
a hívei oda túl Angliában már oda vannak érte, úgy várják haza, hát
neki sietnie kell, hogy mihamarabb rendet csináljon a hagyatékban
és indulhasson haza. Nagyon sajnálta, hogy ilyen sietős volt a
dolga, de sajnálta itt is mindenki. Szerették volna, ha tovább
maradhat, de azt mondták, belátják, hogy lehetetlen. Persze azt
mondta, ő és Vilmos magukkal viszik haza a lányokat is, és ez is
nagyon tetszett mindenkinek, mert hogy akkor a lányok biztosítva és
saját atyafiságoknál lesznek; és a lányoknak is tetszett a dolog;
úgy izgatta őket, hogy tisztára mintha elfelejtették volna, hogy
egyáltalán bajban voltak, s azt mondták a királynak, hogy csak
adjon el mindent oly gyorsan, ahogy csak lehet, ők készen lesznek
az útra. Szegény teremtések úgy örültek s oly boldogok voltak, hogy
fájt a szívem látni, hogy teszik őket lóvá és hazudják tele a
fejöket, de nem tudtam módját, hogy vágjak bele s hogy fordítsak a
szomorú nótán.</p>
<p>Hát nem kiragasztott a király hirdetőcédulákat, hogy árverésen
adja el a házat, a szerecseneket és minden jószágot – két nappal a
temetés után? De hogy akárki, ha akar, előre is vehet külön
akármit.</p>
<p>Igy a temetés utáni napon kapta a lányok öröme az első léket,
úgy délfelé. Egypár néger kupec járt arra s a király <span class=
"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> eladta
nekik a szerecseneket megfelelő áron, három napon belüli fizetésre.
És elmentek szegények, a két fiú a folyón fölfelé Memfiszbe, az
anyjuk pedig lefelé Orleanszba. Azt hittem, a szegény lányoknak s a
szerecseneknek meghasad fájdalmukban a szívök, úgy körül siratták
egymást s úgy viselkedtek, az ember majd belebetegedett. A lányok
azt mondták, hogy álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy a
családot egymástól elszakítva lássák, vagy hogy eladják máshova,
mint a városba. Nem tudom elfelejteni, hogy hogy csüngtek-lógtak
sírva egymáson a szegény nyomorult lányok meg a szerecsenek; azt
tartom, nem is tudtam volna elviselni, hanem kipukkantam és
nekiestem volna ennek a mi bandánknak, ha nem tudtam volna, hogy a
vásár nem érvényes és hogy a négerek egy vagy két hét mulva itthon
lesznek megint.</p>
<p>A várost is kiforgatta az eset és jócskán jöttek nagy
sebbel-lobbal s azt mondták, botrány, elválasztani gyerekeitől az
anyát. Bántotta a dolog némikép a csalókat is, de a vén bolond
király csak grasszált tovább, akármit tett vagy mondott a herceg,
és mondhatom, a herceg nem nagyon jól érezte magát.</p>
<p>Másnap volt az árverés. Világos reggel a király és a herceg csak
jönnek ám fel a padlásra és felkőtenek, s én láttam már a
nézésükből, hogy baj van Köpecen. Azt mondja a király:</p>
<p>– Te, nem voltál a szobámban tegnap éjjel?</p>
<p>– Nem felség. Ennek szólítottam mindég, mikor a bandán kívül
senki sem volt jelen.</p>
<p>– Jártál ott tegnap vagy a mult éjjel?</p>
<p>– Nem jártam, felség.</p>
<p>– Becsületed szentségére? No, semmi hazudozás!</p>
<p>– Becsületem szentségére, felség, igazat mondok. Nem voltam a
szobájában azóta, hogy Meri-Dzsén kisasszony odavitte fenségedet és
a herceget, hogy megmutassa.</p>
<p>A herceg azt mondta:</p>
<p>– Nem láttál más valakit odamenni?</p>
<p>– Nem fenség, azt hiszem, amennyire emlékezem, nem láttam.</p>
<p>– Hallgass és gondolkozzál.</p>
<p>Én studéroztam egy kicsit s megláttam a kibúvót s azt
mondom:</p>
<p>– Igen, láttam többször a szerecseneket bemenni.</p>
<p>Mind a ketten meghökkentek, mintha ezt nem várták <span class=
"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> volna,
aztán mintha mégis gondolták volna. Azt mondja a herceg:</p>
<p>– Mi az, mindnyáját?</p>
<p>– Nem, legalább is nem egyszerre. Azaz nem gondolnám, hogy
láttam volna valamennyit egyszerre kijönni, csak épen egyszer.</p>
<p>– Hahó, mikor volt ez?</p>
<p>– A temetés napos napján. Reggel. Nem volt korán, mert én
elaludtam aznap. Épen indultam a létrán le, amikor láttam.</p>
<p>– Jól van, mondd tovább: mit tettek, micsináltak?</p>
<p>– Nem tettek semmit, nem csináltak semmit, amennyit én láttam.
Lábujjhegyen mentek tovább, ebből azt láttam, azért jártak ott
benn, hogy felséged szobáját kitakarítsák vagy ilyesmiért,
gondolván, hogy felséged már fölkelt, de mert látták, hogy még nem
kelt föl, remélték, hogy baj nélkül kiosonhatnak, anélkül, hogy
fölségedet fölkeltenék, ha már eddig föl nem keltették.</p>
<p>– Nagy Kristóf, ez aztán az eset! – mondja a király, s mind a
kettő igen nyavalyás és bamba pofát vágott. Ott álltak töprenkedve
s a tarkójukat kaparva, végül a herceg olyanféle nevetésre fakadt,
mintha valamit fűrészelnének és azt mondja:</p>
<p>– Mindent fölülmúl, ahogy ezek a szerecsenyek a szerepöket
eljátszották. Úgy tettek, mintha kétségbe volnának esve, hogy erről
a vidékről el kell menniök. És én elhittem nekik és, ön is elhitte
és mindenki elhitte. Senki se mondja nekem többé, hogy a
szerecsenynek nincsen színpadi tehetsége. Ahogy ezek végigjátsszák
a dolgukat, akárkit is lóvá tehetne. Azt tartom, egy vagyon rejlik
bennök. Ha tőkém volna és színházam, nem tudnék ennél jobb
befektetést, aztán, ehen itt van ni, mi eladjuk őket egy
pipadohányért. Igen, és még jogunk sincs, hogy legalább
elfüstölhetnők ezt a kis dohányt. Mondja csak, hol is van az a
dohány, az a váltó?</p>
<p>– A bankban, ahova a többi is megy. Hol volna máshol?</p>
<p>– Hálistennek. Ez legalább megvan.</p>
<p>Én meg, némileg bátortalanul, azt mondom:</p>
<p>– Valami baj van talán?</p>
<p>A király hirtelen rámförmed:</p>
<p>– Az nem a te dolgod. Neked ne fájjon a fejed, csak a
<span class="pagenum"><a name="Page_183" id=
"Page_183">-183-</a></span> magad ügyében, ha van. Amíg itt vagy
ebben a városban, ezt tartsd az eszedben, érted? Aztán a herceghez
fordul: Le kell nyelnünk a békát, aszondja, és hallgatnunk kell. Se
szó, se beszéd: ez a jelszavunk.</p>
<p>Amint indultak a létrán, a herceg megint röhögött és
aszondja:</p>
<p>– Gyors forgalom és csekély haszon. Jó kis üzlet, mondhatom!</p>
<p>A király rámordul és aszondja:</p>
<p>– Én a legjobbat akartam, hogy gyorsan túladtam rajtok. Ha úgy
fordult, hogy a haszon semmi, hogy nagy a hiány és kevés a tere:
nem vagyok benne hibásabb, mint ön.</p>
<p>– Mégis ha én rám hallgatott volna, akkor a feketék még mindig
itt volnának, mi meg már nem volnánk itt.</p>
<p>Erre a király hátrahajolt, amennyire bátorságos volt neki és
megint nekem esett. Letett a sárga földig, hogy nem siettem neki
szólni a négerek dolgáról; minden bolond kitalálta volna, aszondja,
hogy valamiben törik a fejüket. Azután megint önmagát szidta egy
darabig, azt mondta, az az oka mindennek, hogy ő nem maradt tovább
az ágyban, ami neki természetes reggeli pihenője lett volna, de
isten akárhová tegye, ha mégegyszer megesik ez rajta. Igy
nyelvelve, végre elmentek, énnekem meg rém jó kedvem lett, hogy így
mindent a szerecsenekre hárítottam, anélkül mégis, hogy kárt tettem
volna bennük.</p>
<h3>VI. FEJEZET.</h3>
<p>Az idő múlt, hát lementem a létrámon, hogy a földszintre menjek,
de amint a lányok szobája előtt elmenek, látom, az ajtó nyitva van
és Meri-Dzsén ott ül ócska bőröndje előtt, amely nyitva volt, abba
rakosgatott holmit, hogy készen legyen az Angolországba való
utazásra. De most abbahagyta, az ölében egy összehajtogatott
ruhával, és a tenyerébe temetve szemét, sirdogált. Borzasztón
rosszul esett őt így látni, de akárkinek is rosszul esett volna.
Bementem és azt mondom:</p>
<p>– Meri kisasszony, maga se tudja elviselni, ha embertársát
bajban látja, én se tudom – már mint rendszerint. Mondja el a
baját.</p>
<p>Hát elmondta. A szerecsenjeit siratta, – amit mindjárt gondoltam
is. A gyönyörű kirándulás Angolországba, aszondja, <span class=
"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> szinte
egészen el van rontva ránézve. Nem tudja, hogyan legyen ott boldog,
ha meggondolja, hogy az atya és gyerekek soha-soha többé egymást
nem fogják látni, és kifakadt keserűbben, mint valaha, ég felé
emelte két kezét és aszondja:</p>
<p>– Oh, uram, én istenem, soha, de soha többé nem fogják egymást
látni.</p>
<p>– De fogják, – még pedig két héten belül, én tudom azt! mondom
én.</p>
<p>Ehune, kiszalasztottam, mielőtt meggondoltam volna, s mielőtt
még mozdulhattam volna, nyakam köré fonta a két karját és azt
mondja: mondjam még egyszer, aztán újra és újra megint.</p>
<p>Már láttam, hogy eljárt a szám: többet mondtam, mint kellett
volna és szorítóban voltam. Kértem, engedje meg, hadd gondolkozzam
egy minutáig; és ő ott ült, roppant türelmetlen, izgatott és
gyönyörű volt, mintha boldog volna és megkönnyebbült volna,
olyanformán, mint mikor valaki túl van a foghúzáson. Hát én
elkezdtem töprenkedni. Mondok magamban: azt tartom, ha valaki
szorultságában egyszerűen kikottyantja az igazat, az mindenféle
bajnak kiteszi magát, bár nincsen erre nézve tapasztalásom és nem
mondhatom egészen biztosan, de akárhogy is, nekem úgy tetszik így
van; de itt olyan esetben vagyok, hogy akárhová tegyenek, hanem úgy
nézem, hogy mégis csak jobban járok az igazsággal, mintha
hazudozom. Össze kell szednem az eszemet és egyszer jól meg kell
gondolnom, olyan különös és rendkívüli a dolog. Még soha ilyen
esetben nem voltam. Jó, mondok magamban végül, kockáztassuk meg;
nekivágok és megmondom ezúttal az igazat, ámbárhogy olyannak
tetszik, mintha az ember puskaporos hordóra ülne, beledugná a
kanócot csak azért, hogy lássa merre fog repülni. Aztán azt
mondom:</p>
<p>– Meri kisasszony, van valami helye itt közel valahol a városon
kívül, ahova elmehetne s ahol maradhatna három-négy napig?</p>
<p>– Van. Lószropéknál. Mért?</p>
<p>– Azzal ne törődjék egyelőre. Ha megmondom magának, honnan
tudom, hogy a szerecsenyek viszont fogják egymást látni – két héten
belül – itt ebben a házban és meg is bizonyítom, hogy honnan tudom:
el fog menni Lószropékhoz s ottmarad négy napig? <span class=
"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p>
<p>– Négy napig! azt mondja. Egy évig is!</p>
<p>– Rendben van, mondom én; nincsen nekem magától egyébre
szükségem, csak a szavára; nekem többet ér a maga szava, mintha más
ember megcsókolja a Bibliát. Mosolygott és elpirult olyan édesen,
én meg azt mondom: Ha megengedi, beteszem az ajtót és
bereteszelem.</p>
<p>Aztán visszajöttem s újra leültem s azt mondom:</p>
<p>– Vigyázzon, nehogy lármát csapjon; üljön csak csendesen és
tartsa magát férfiasan. Meg kell mondanom az igazat, magának pedig
erősnek kell lennie, mert gonosz egy dolog ám ez és igen nehéz lesz
elviselni, de nem lehet róla tenni. Ez a maga két nagybácsija
egyáltalán nem nagybácsija magának, ez egy imposztor pár, rendes
betörő. Kinn van, s ezzel túl vagyunk a legrosszabján, a többi
kismiska.</p>
<p>Persze nagyon megrázta őt, de én ezzel túl voltam a sikér vízen
és bátran mentem előre; az ő szeme mind jobban-jobban lángolt,
amint elmondtam neki minden istentelenséget, hogy honnan indultunk,
mikor azzal a fiatal bolonddal találkoztunk, aki a gőzösre
iparkodott; világosan egész addig, mikor ő, a kisasszony a ház
főbejárata előtt a király nyakába szökött s a gazember őt
tizenhat-tizenhétszer is megcsókolta. Meri kisasszony erre
felugrik, az arca csupa tűz, mintegy napnyugta és aszondja:</p>
<p>– A barom! Jer, ne vesztegess egy percet, egy másodpercet se,
szurokba és tollba hempergetjük meg őket és úgy dobjuk a
folyóba.</p>
<p>Azt mondom én:</p>
<p>– Minden bizonnyal. De úgy gondolja, hogy <i>előbb</i>, sem mint
maga Lószropékhoz menne?</p>
<p>– Oh, aszondja, hol jár az eszem! aszondja és visszaül a
helyére. Ne törődj azzal, amit mondtam, kérlek, ne törődj vele, no,
úgy-e? És selyem kezét olyanformán tette az enyimre, hogy azt
mondtam, inkább meghalnék.</p>
<p>– Nem tudtam, aszondja, hogy ennyire fölizgatódtam. Folytasd és
én nem szólok többet egy szót se. Mondd meg, mit tegyek s én azt
teszem, amit mondasz.</p>
<p>– Jól van, mondok. De csúnya banda ez a két imposztor s én kötve
vagyok még egy darabig velök utazni, akár tetszik, akár nem, – hogy
mért, azt inkább nem mondom el – és ha maga itt rájok terítené a
vizes lepedőt, ez a város <span class="pagenum"><a name="Page_186"
id="Page_186">-186-</a></span> kiszabadítana engemet a körmük közül
és én rendben is volnék akkor, de van itt még valaki, akiről maga
nem tud semmit, az annál nagyobb bajba jutna. Hát nem kell nekünk
megmentenünk, mi? Persze, hogy meg kell. Akkor pedig nem
teríthetjük rájok a vizes lepedőt.</p>
<p>Amikor ezt mondtam, egy jó gondolat támadt a fejemben. Láttam
ugyan, hogy lehetséges volna magamnak is, Dzsimnek is
megszabadulnunk a két csalótól; őket dutyiba juttatni és magunknak
tovább menni. De nem lenne tanácsos a tutajt nappal úsztatni úgy,
hogy rajtam kívül senkise legyen rajta, aki megfelel, ha kérdezik;
így hát jobb lesz, gondoltam a terv kivitelével várni, míg jó öreg
este nem lesz. Azt mondom hát:</p>
<p>– Meri kisasszony, megmondom, mit kell tennünk, s magának se
kell olyan sokáig odalenni Lószropéknál. Mennyire vannak azok
ide?</p>
<p>– Valamivel kevesebbre négy mérföldnél, egyenesen künn a vidéken
erre hátrafelé.</p>
<p>– Ez megfelel. Maga hát most menjen el oda és maradjon ott
csendesen ma éjjeli kilenc-féltíz óráig, aztán kérje meg
Lószropékat, hogy kísérjék haza, mondja nekik, hogy valamiért, ami
eszébe jutott. Ha ideérkezik tizenegy órára, tegyen egy égő
gyertyát ebbe az ablakba, és ha erre én nem jövök ide fel, várjon
tizenegyig, és ha akkorra sem jövök fel, az azt jelenti, hogy
elmentem útból és bátorságban vagyok. Akkor jöjjön ki, terjessze el
a híreit és tetesse lakat alá a két svindlert.</p>
<p>– Jól van, aszondja, megteszem.</p>
<p>– És ha úgy találna fordulni, hogy nem tudok elmenekülni, hanem
elfognak velük együtt, akkor magának helyt kell állani s meg kell
mondania, hogy én elmondtam magának az egész históriát előre és úgy
mellettem kell állania, ahogy csak lehet.</p>
<p>– Melletted fogok állani. Egy hajad szálát sem fogják
meghajlítani, mondja ő, és láttam, mint tágult ki az orra cimpája
és mint villant meg a szeme, mikor ezt mondta.</p>
<p>– Ha én elmegyek, nem leszek itt, mondom én, hogy megbizonyítsam
e gézengúzokról, hogy magának nem nagybátyái, és meg nem
bizonyíthatnám, ha itt is lennék. Megesküdhetném, hogy svindlerek
és naplopók, ennyi az egész; de biz ez nem sokat érne. De vannak
mások, akik jobban <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
"Page_187">-187-</a></span> megtehetik, ami tőlem nem telik, még
pedig olyan emberek, akikre nem lehet olyan könnyen gyanakodni,
mint én reám. Meg is mondom, hol kell őket keresni. Adjon csak
ceruzát és egy kis papirost. Tessék: <i>Királyi non plus ultra</i>,
<i>Brikkszvill</i>. Tegye el és el ne veszítse. Ha a törvényszék le
akarja leplezni ezt a két alakot, küldjenek el Brikkszvillbe s
üzenjék meg, hogy elfogták a <i>Királyi non plus ultra</i>
szereplőit és tanukat kérnek ellenök. Hej, itt lesz az egész város
egy szempillantásra, Meri kisasszony. És forrni fog valamennyi, úgy
jön.</p>
<p>Úgy néztem, hogy most már mindent rendbehoztunk, hát
aszondom:</p>
<p>– Azt meg csak engedje, hogy hadd licitáljanak tovább és semmit
se búsuljon. Senkise tartozik a vételárt megfizetni, csak az
árverés utáni napon, mert hogy kellő kihirdetés nélkül oly gyorsan
csinálták, és a két lator ugyan el nem megy innen, amíg a pénz a
zsebében nincsen. Ahogy pedig most megcsináltuk dolgot, az eladás
nem lesz érvényes és a latrok nem látnak pénzt. Igy volt a
szerecsenekkel is – nem volt az eladás és a négerek hamarosan
visszakerülnek. Ehhez a pénzhez se jutnak hozzá az imposztorok;
nagy slamasztikában vannak azok, Meri kisasszony!</p>
<p>– Jó, mondja ő; most futok le reggelizni, aztán rögtön indulok
egyenesen Lószropékhoz.</p>
<p>– Bizony, Meri kisasszony, ez sehogyse trafál, mondok. Menjen
még reggeli előtt.</p>
<p>– Mért?</p>
<p>– Mit gondol, mért akarom, hogy egyáltalán elmenjen?</p>
<p>– Hát – nem is gondoltam erre s csak most jut eszembe, hogy nem
tudom. Ugyan mért?</p>
<p>– Mivelhogy maga nem tartozik a vastagbőrű arcok közé. Sohase
kívánnék magamnak a maga arcánál jobb könyvet. Az ember úgy olvas
belőle, mint a nyomtatásból. Azt hiszi, tán maga oda tud menni és
szemébe nézni ezeknek a nagybácsiknak, amikor csókos jóreggelt
jönnek magának mondani, anélkül, hogy –</p>
<p>– Elég, elég, hagyd el! Rendben van, megyek még reggeli előtt s
örömmel megyek. A testvéreimet itthagyjam velök?</p>
<p>– Ne törődjék azokkal. Nekik még helyt kell állani egy kis
darabig. Ha mind elmennének, ezek a latrok még gyanút fognának. Nem
akarom, hogy lássa akár őket, akár a húgait <span class=
"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> vagy
akárkit is a városbeliek közül. Ha valamelyik szomszédja azt
kérdezné magától, hogy vannak ma reggel a nagybátyái – a maga arca
elárulna valamit. Nem, nem, Meri kisasszony, csak menjen el rögtön,
én a többivel elvégzem a dolgot. Megmondom Zsuzsa kisasszonynak,
hogy maga tisztelteti a bácsikat s hogy eltávozott egypár órára egy
kis pihenőre, vagy hogy egy kis változásban legyen része vagy
barátokat látogatni s hogy visszajön még az éjjel vagy korán
reggel.</p>
<p>– Hogy elmentem barátainkat meglátogatni, ez helyes; de azt már
nem, hogy tiszteltetem őket.</p>
<p>– Jó, hát nem tisztelteti. Csak ennyit mondtam, ez nem
bánthatta. Kis dolog és semmi bajjal nem jár; és az apró dolgok
egyengetik az ember útját többnyire itt a földön. A kisasszonynak
jól esik és semmit se kóstál. Aztán azt mondtam: Van még valami, az
a pénzeszacskó.</p>
<p>– Az az övék lett és bizony elkeserít meggondolnom, hogyan lett
az övék.</p>
<p>– Nem, ebben csalódik. Nem lett az övék.</p>
<p>– Hát, kié lett?</p>
<p>– Bár tudnám, de nem tudom. Nálam volt, mert elloptam tőlük.
Azért loptam el, hogy magának adjam. Tudom is, hogy hova rejtettem,
de attól félek, már nincsen ott. Nagyon bánom a dolgot, Meri
kisasszony, szánom-bánom, ahogy csak lehet; de megtettem mindent,
amit csak lehetett, becsületemre mondom. Majdhogy el nem csíptek
vele s el kellett dugnom az első kínálkozó helyre, de hát nem volt
jó hely.</p>
<p>– Ugyan ne vádold magadat, nagyon rossz így magát vádolni, nem
engedem; egyszerűen nem tehettél róla, de nem volt a te hibád. Hová
rejtetted?</p>
<p>Nem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy megint a bánata jusson
eszébe, és mintha nem bírtam volna a számat arra bírni, hogy olyat
mondjon, amitől látnia kellett volna a hullát a koporsóban, a
gyomrán azzal a zacskóval. Igy hát egy-két szempillantásig nem
szóltam, aztán azt mondtam:</p>
<p>– Inkább nem mondom meg hova rejtettem, Meri kisasszony, ha nem
haragszik meg érte; de fölírom magának egy kis cédulára és útközben
Lószropék felé elolvashatja, ha akarja. Gondolja, hogy ez jó
lesz?</p>
<p>– Jó lesz.</p>
<p>Hát felírtam neki ezt: A koporsóba dugtam. Benne volt,
<span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
"Page_189">-189-</a></span> mikor maga ott sirdogált késő éjjel. Én
az ajtó mögött voltam és igen nagyon sajnáltam magát, Meri-Dzsén
kisasszony.</p>
<p>A szemem egy kicsit megnedvesedett, ahogy eszembe jutott, hogy
sirdogált ott egymagában azon éjtszakán, azok az ördögök meg ott
feküdtek az ő hajlékában, pusztítva és fosztogatva őt. S mikor
összehajtogattam s odaadtam neki, látom, az ő szeméből potyog a
könny. És ő megrázta erősen a kezemet és azt mondja:</p>
<p>– Isten veled, – megyek és megteszem mind, amit mondtál. És ha
soha többé nem talállak is látni, nem foglak soha sem elfelejteni,
és igen-igen sokszor fogok rád gondolni és imádkozni is fogok
érted. Ezzel elment.</p>
<p>Imádkozik értem. Mondok, ha ismerne, magához valóbb dolgot is
tudhatna magának. De fogadni mernék, hogy megteszi mindazonáltal,
már ő ilyenfajta volt. Képes lett volna Eskariótesért is imádkozni,
ha megígérte, ő nem színá vissza, úgy nézem. Akárki mit mond, én
azt tartom, több virtus van benne, mint akármelyik lányban a
világon; sőt azt tartom, csupa virtus az egész lány. Ez
hízelkedésnek látszik, de nem az. Ha pedig a szépséget vagy akár a
jóságot is nézzük, hát valamennyi fölött áll. Én nem láttam azóta,
hogy kimenni láttam az ajtón, nem, nem láttam azóta, de azt tartom,
hogy gondoltam rá sok-sok milliószor is, meg arra, hogy imádkozni
fog érettem. És ha valaha eszembe jutott volna, hogy használna
nekem valamit, ha én is imádkoznám ő érette, hát isten akárhová
tegyen, ha meg nem tettem volna.</p>
<p>Nos, Meri-Dzsén elment a hátsó ajtón, azt hiszem, mert senkisem
látta elmenni. Mikor találkoztam Zsuzsával és a nyúlszájúval, azt
mondom nekik:</p>
<p>– Minek is híjják azt a népet odafönn a folyó másik partján,
ahova mind elszoktak maguk néha-néha járni?</p>
<p>Azt mondják:</p>
<p>– Van ott több is, de legtöbbet Proktorékhoz járunk.</p>
<p>– Az az, – mondok én – majd elfelejtettem a nevöket. Hát
Meri-Dzsén kisasszony azt mondta, mondjam meg maguknak, hogy
odament rémisztő sietséggel – valaki beteg ott.</p>
<p>– Kicsoda?</p>
<p>– Nem tudom, vagyis inkább elfelejtettem; azt gondolnám –</p>
<p>– Boldog isten, csak nem tán Hanner? <span class=
"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p>
<p>– Sajnálom, – mondok – de csak meg kell mondanom, hogy csakugyan
a Hanner.</p>
<p>– Oh, égi fény, még a mult héten semmi baja sem volt. Nagyon
rosszul van?</p>
<p>– Ki se lehet mondani. Egész éjjel ott virrasztottak mellette,
azt mondja Meri kisasszony, s azt hiszik, nem sok órája van még
hátra.</p>
<p>– Jaj, ha az ember meggondolja! Mi baja lehet?</p>
<p>Nem jutott hirtelen semmi okos dolog az eszembe, hát csak
kivakkantom, hogy</p>
<p>– Mumpsza van.</p>
<p>– Mumpsza, az öreganyád. Nem ülnek az emberek együtt azzal,
akinek ragadós mumpsza van.</p>
<p>– Ülnek, nem ülnek. De mérget vehet rá, hogy ülnek ezzel a
mumpsszal. Ez más mumpsz. Ez egy újfajta mumpsz, azt mondta Meri
kisasszony.</p>
<p>– Miféle újfajta?</p>
<p>– Mert hogy össze-vissza van keveredve más egyéb dolgokkal.</p>
<p>– Miféle egyéb dolgokkal?</p>
<p>– Hát kanyaróval, szamárköhögéssel, sárgasággal,
szárazbetegséggel, nyavalyatöréssel és agylázzal, meg mit én tudom
mi mindennel.</p>
<p>– Uram fia, s ezt mumpsznak híjják?</p>
<p>– Azt mondta Meri-Dzsén kisasszony.</p>
<p>– De hát, mi az istencsodájáért híjják mumpsznak?</p>
<p>– Mert mumpsz. Azzal kezdődik.</p>
<p>– Nincs ebben semmi értelem. Valaki kificamíthatja a lábaujját,
aztán mérget vehet, aztán a kútba eshetik és kitörheti a nyakát, és
szétütheti az agyvelejét, aztán jön egy ember és megkérdezi, mibe
halt bele és egy tökfilkó kivágja, hogy a szegény kificamította a
lábaujját. Volna ebben valami értelem? Nem. Igy nincsen a tiedben
sem. Ragadós a baja?</p>
<p>– Hogy ragadós-e? Hogy lehet így beszélni! Hát ragadós-e
sötétben a borona? Ha meg nem akadsz egy fogán, megakadsz a
másikon, nem? Aztán elviheted magaddal azt az egy fogát anélkül,
hogy magaddal vidd az egész boronát? Nos, a mumpsznak ez a fajtája,
azt lehet mondani, egy neme a boronának. És ennek a boronának nem
mozog ám a foga, ha megakadsz rajta, hát meg is vagy akadva
emberül. <span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
"Page_191">-191-</a></span></p>
<p>– Nohát, ez rettenetes – mondja a nyúlszájú. Megyek Harri
bácsihoz és –</p>
<p>– Az igaz, – mondok – én is odamennék; persze, hogy odamennék.
Még az időt se vesztegetném.</p>
<p>– Hát ugyan mért ne mennél?</p>
<p>– Nézzen csak egy percig a dolog szeme közé, akkor tán kinyílik
a szeme. Nem köteles-e a maga bácsikája haza sietni Angliába oly
sebten, ahogy csak lehet? Aztán azt hiszi, oly snasszok lennének,
hogy elmennének s magukat itthagyva egyedül eresztenék erre a nagy
útra? Maga tudja, hogy ők megvárnák magukat. Ennyiben rendben van a
dolog. De a maga Harri bácsija pap úgy-e? Jól van. De hát egy papi
ember hajlandó lesz becsapni egy gőzös kapitányát? Vagy be fog
csapni egy hajós gazdát annyiban, hogy engedi őket hajójukra
fölvenni Meri-Dzsén kisasszonyt? Maga tudja, hogy erre ő nem képes.
Hát mit fog tenni? Azt fogja mondani: nagyon sajnálom, de az
eklézsiám boldoguljon egyelőre ahogy tud; mert hugom ki volt téve
egy borzasztó pluribusz-unum mumpsznak, így kutya kötelességem itt
szépen megülni és várni három hónapot. Addig tart, amíg kitűnik,
elkapta-e a ragályt. De ne törődjék vele kisasszony, ha azt hiszi,
hogy legjobb megmondani Harri bácsinak, hát –</p>
<p>– Hát még? Hogy itt lebzseljünk, amikor jó dolgunk lehetne
Angolországban, azalatt itt lessük, hogy Meri-Dzsén elkapja-e a
ragályt vagy sem. Azt hiszi maga, gyerekekkel kártyázik?</p>
<p>– Jó, jó, talán jobb lesz azonban némely szomszédnak
elmondani?</p>
<p>– Ki hallott már ilyet? Maga ugyan lefőzi az egész világot
természetes butaság dolgában. Hát nem éri föl ésszel, hogy azoknak
első dolga volna, hogy elmondják. Nincs itt mit tenni, mint
senkinek sem szólni egyáltalán.</p>
<p>– Lehet, tán igaza van; igen, azt hiszem igaza van.</p>
<p>– Azt tartom, azt kell mondani Harri bácsinak, hogy elment egy
kicsit járni, akkor nem fog miatta aggódni.</p>
<p>– Igen, Meri kisasszony is azt kívánta, hogy azt mondják. Azt
mondta, mondd meg nekik, tiszteltetem és csókoltatom Harri bácsit
és Vilmost, és mondd, hogy elmentem túl a folyón meglátogatni izé –
izé – hogy is hívják azt a gazdag familiát, amelyet Péter
nagybátyjok olyan nagyra tartott? Izé, azokat értem – <span class=
"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span></p>
<p>– Bizonyosan Epszorpszékat, nem?</p>
<p>– Persze; a nyüstjit ezeknek a neveknek, az embernek sohase
jutnak eszébe, mikor köllenek. Igen, aszondja Meri kisasszony,
mondd meg nekik, hogy átmentem a folyón, megkérni Epszorpszékat,
hogy bizonyosan jöjjenek el a licitációra és vegyék meg ezt a
házat, mert, aszondja, Péter bácsi azt óhajtotta, inkább ők vegyék
meg, mintsem más; és ő odament s el se jön, aszondja, amíg rá nem
bírja, hogy eljöjjenek; azután aztán, ha nem lesz nagyon fáradt,
hazajön; ha pedig fáradt lesz, hazajön reggelre. Azt mondta, ne
szóljak semmit se Proktorékról, csak Epszorpszékról – ami amellett
teljesen igaz is lesz, mert oda is elnéz, hogy beszéljen velük a
házvételről. Én tudom, mert maga mondta el nekem a dolgot.</p>
<p>Rendben van, mondták a lányok és obébb álltak, hogy fölkeressék
bácsikáikat, átadják nekik az üdvözletet, meg a csókot és elmondják
az üzenetet.</p>
<p>Már most minden rendben volt. A lányok nem fognak szólni, mert
nagy volt a mehetnékjök Angolországba; a király, meg a herceg pedig
jobb szerették, ha Meri-Dzsén odajár a licitáció érdekében, mintha
itt van Robinzon doktor kezeügyében. Én nagyon meg voltam elégedve;
úgy néztem, hogy pompásan csináltam a dolgot; azt tartom, Tom
Szójjer se csinálta volna külömben. Természetesen, ő nagyobbszabású
formát adott volna neki, de nekem ebben nincsen ügyességem, engemet
nem arra neveltek.</p>
<p>A licitációt a köztéren tartották meg és eltartott végig egész
délután, és a vén ember mindig kéznél volt és nézte buzgón a
bevételt, fönn, az árverező mellett s hellyel-közzel be-beírt
valamit egy írásba, vagy egy-egy szóval kedveskedett az embereknek;
a herceg pedig ide-oda gögözött az ismerősöknek, hogy köllesse
magát és százfelé is dolgozott.</p>
<p>De lassan-lassan mégis végire jártak és minden elkelt. Minden,
kivéve egy csomó kicsi, ócska apróság a temetőből. De hozzáláttak,
hogy ezen is túladjanak, – én olyan zsiráfot, mint a király,
sohasem láttam: fölfalt volna az mindent. Míg azonban ezzel
foglalkoztak, kikötött egy gőzhajó és egy pár perc mulva csak vonul
ám föl egy sokadalom kiabálva, üvöltve, röhögve, kergetőzve és ezt
ordították:</p>
<p>– Itt van az ellenatyafiság! Itt van nektek még egy pár örökös
Wilksz Péter után. Csak ide a pénzzel, válogathattok, hogy kinek
adjátok. <span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
"Page_193">-193-</a></span></p>
<h3>VII. FEJEZET.</h3>
<p>Egy igen jóképű öreg urat hoztak és egy igen jóképű fiatalabbat,
akinek jobb keze fel volt kötve. És uram bocsá! Hogy ordított, hogy
vihogott a nép és hogy kapott a dolgon! Én azonban nem láttam benne
tréfára valót s mondok, a királynak, meg a hercegnek nagy munkájába
kerülne azt látni benne. Azt hittem, el fognak fehéredni. Dehogy!
Eszük ágában sem volt. A herceg nem mutatta, hogy gyanítja, hogy
baj van, hanem egyre gögözött ide-oda, boldogan és megelégedetten,
mint egy bugyela korsó, amelyből író bugyborékol ki; ami a királyt
illeti, az rém bánatosan nézett az újon érkezőkre, mintha csikarná
a szíve mélységeit a gondolat, hogy ilyen csalók és gazemberek is
vannak a világon. Csodálatosan csinálta az öreg. Egy csomó
tekintélyes ember sereglett köréje, hogy lássa, hogy az ő részén
vannak. Az az öreg úr, aki most érkezett, halálosan zavarodottnak
látszott. Csakhamar felszólalt, s ott nyomban láttam, hogy
angolországi szójárással beszél, nem úgy, mint a király, ámbár hogy
tekintve, hogy csak utánzat, a király is elég jó volt. Nem tudom
visszaadni az öreg bácsi szavait, sem utánozni nem tudom, de a
tömeg felé fordult és körülbelül ezt mondta:</p>
<p>– Ez olyan meglepetés rámnézve, melyre nem voltam elkészülve; és
beismerem nyiltan és őszintén, nem is vagyok abban a helyzetben,
hogy szembeszálljak vele s megfeleljek rá. Mert baj ért bennünket,
engem meg az öcsémet; ő eltörte a félkarját, a bagázsiánkat pedig
partra tették egy várossal följebb a folyón mult éjjel tévedésből.
Én Péter Vilksz Harri nevű testvére vagyok és ez Vilmos, a másik
testvére, aki se nem hall, se nem beszél, sőt most mutogatni sem
tud annyit, hogy megértsék, mert mostan csak félkézzel tud
mutogatni. Azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat; és egy-két nap
mulva, ha megjön a málhánk, meg is tudjuk bizonyítani. De addig
inkább nem szólok egy szót se többet, hanem megyek a vendéglőbe,
ott várok a továbbiakra.</p>
<p>Ezzel ő is, meg az új kuka el is indultak; a király meg
micsináljon? Nevet és következőkép csörömpöl:</p>
<p>– Eltörte a karját! No persze, hogy is ne törte volna, még pedig
épen jókor, a lelkem csalója, holott most mutogatni kéne vele, de
nem tanulta meg, hogy hogyan csinálja. Aztán elveszett <span class=
"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> a
bagázsiájok! Ajnye, be jó! És rendkívül elmés a – körülményekhez
képest.</p>
<p>És újra nevetett és vele nevetett mindenki, három vagy négy
embert, vagy mondjuk, egy féltucatot kivéve. Ezek közül egy volt a
doktor; egy másik volt egy gyilkosszemű úri ember, régimódi,
szőnyegszövetből kézsült pakktáskával, aki ép most érkezett a
gőzösön és halkan beszélt a doktorral és nézte a királyt és
egyszer-egyszer bólintva hozzá: ez Levi Bell volt, az ügyvéd, aki
odavolt Lujvillba; még egy másik, egy szálas, kemény,
nagytermészetű ember volt, aki csak most jött és figyelt mindenre,
amit az öreg úri ember mondott s most a királyt figyelte. Mikor
pedig a király elvégezte a mondókáját, fogja magát a nagytermészetű
s aszondja:</p>
<p>– Nézze csak, – mondja – ha maga Harri Vilksz, ugyan mikor jött
ebbe a városba?</p>
<p>– A temetés előtte való napon, barátocskám – mondja a
király.</p>
<p>– De mely órájában a napnak?</p>
<p>– Estefelé, egy vagy két órával napnyugta előtt.</p>
<p>– Micsoda alkalmatosságon?</p>
<p>– A Szuzen Paull fedélzetén Cincinátiból.</p>
<p>– Akkor hát hogyan került aznap reggel az <i>Itcés</i> tájékára
– csónakon?</p>
<p>– Nem voltam az Itcés tájékán reggel.</p>
<p>– Ez meg már hazugság.</p>
<p>Többen megragadták a nagytermészetűt s kérték, ne beszéljen
ilyen hangon egy öreg emberrel, aki hozzá még lelkész is.</p>
<p>– Akasszák fel az ilyen lelkészt, hazug imposztor őkelme.
Odafönn volt aznap reggel az <i>Itcés</i>-nél. Én ugy-e, hogy ott
lakom? Nos, én is ott voltam, ő is ott volt. Csónakon jött, vele
jött Trin Kollinsz és egy fiú.</p>
<p>A doktor kap a dolgon s azt mondja:</p>
<p>– Ráismerne Hejnisz uram a fiúra, ha meglátná?</p>
<p>– Nem tudom, de azt tartom, ráismernék. Hé, de hiszen ahun van
ni, egészen biztosan ráismerek.</p>
<p>Ezzel rám mutatott. A doktor azt mondja:</p>
<p>– Szomszéduraimék, nem tudom, az újonérkezettek csalók-e vagy
sem, de ha ezek itt nem imposztorok, akkor én egy tökfilkó vagyok,
annyit mondhatok. Azt gondolom, a mi kötelességünk <span class=
"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> lesz
gondoskodni arról, hogy ezek addig innen el ne menjenek, amíg ennek
a dolognak a végire nem járunk. Gyerünk Hejnisz úr, jöjjenek
mindnyájan a többiek is. Vigyük e fickókat a kocsmába s ott
szembesítsük a másik párral s én reméllem, végig se kell mennünk a
dolgon, hogy kitaláljunk valamit.</p>
<p>Pecsenye volt ez a népnek, bárha tán nem is a király barátainak;
így hát mind indultunk oda. Ez napnyugta körül volt. A doktor
engemet a kezemnél fogva vitt és elég barátságos volt, de a kezemet
el nem eresztette volna.</p>
<p>Mindnyájan egy tágas szobába mentünk a vendéglőben s
meggyújtottunk egy pár gyertyát és odahívtuk az új jövevénypárt is.
Elsőbb a doktor szól s azt mondja:</p>
<p>– Nem akarnék nagyon gorombán bánni ezzel a két emberrel, de azt
tartom, hogy csalók és lehet, hogy cinkostársaik is vannak, akikről
mi nem tudunk semmit. Ha vannak nekik, nem fognak-e ezek a cinkosok
a Vilksz Péter pénzeszacskójával odébb állni? Ez, úgy-e, minden
valószínűség nélkül van? Ha ezek az emberek nem csalók, nem fognak
vonakodni s elküldenek azért a pénzért s ránk bízzák, amíg igazukat
meg nem bizonyítják. Nem jól mondom?</p>
<p>Mindenki elismerte, hogy úgy van. Igy, mondok, jó kis
kutyaszorítóba vitte a bandánkat mindjárt az első szavával. De a
király csak bánatosan nézett és azt mondja:</p>
<p>– Nemes urak, azt mondom én, bár itt volna az a pénz, mert semmi
szándékom sincs bármit is útjába tenni egy becsületes, nyilt és
alapos vizsgálatnak ebben a nyomorúságos ügyben; de haj, a pénz
nincs meg; akár küldjenek el és nézessék meg, ha tetszik.</p>
<p>– Hát akkor hol van?</p>
<p>– Mikor a hugom odaadta, hogy tegyük el a számára, fogtam és az
ágyambeli szalmazsák belsejébe rejtettem, mert nem akartam arra az
egy pár napra, míg itt leszünk, bankba tenni, s mert azt hittem, az
ágy biztos hely, s mivelhogy nem vagyunk hozzászokva
szerecsenyekhez, hát azt gondoltuk, azok is becsületes nép, mint
Angliában a cselédek. A négerek ellopták másnap reggel, amikor én
lementem a földszintre; s mikor eladtam őket, még nem tudtam, hogy
nincs meg a pénz, így tisztára elemelték. Az inasom bővebbet is
mondhat róla önöknek, nemes uraim.</p>
<p>A doktor s még néhányan azt mondták rá, lárifári és én
<span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
"Page_196">-196-</a></span> vettem észre, hogy senki se hitte el
egészen ezt a dolgot. Egy ember azt kérdezte tőlem, láttam-e, hogy
a feketék ellopták a pénzt? Én azt feleltem, nem láttam; én csak
kilopózni láttam őket a szobából és tovainalni, és nem is gondoltam
hozzá semmit, mert azt hittem, attól félnek, hogy felköltötték a
gazdámat s iparkodtak láb alul elmenni, mielőtt ebből baj lenne.
Ennél többet nem kérdeztek tőlem. De aztán a doktor megint rám
ripakodik s aszondja:</p>
<p>– Te is angol ember vagy?</p>
<p>– Az vagyok, – mondom én – de ő és a többiek nevettek s azt
mondták: Püff neki!</p>
<p>Aztán csak nekivitorláztak az általános invesztigációnak; s
benne voltunk nyakig, ide-oda vizsgáltak, egyik órán ki, a másikon
be, és soha senkinek csak eszébe se jutott a vacsora, mintha kisebb
dolguk is nagyobb lett volna annál, és csak vizsgáltak és
vizsgáltak nyakrafőre; ilyen gabajodás még nem volt a világon.
Elmondatták a királlyal a históriáját, aztán elmondatták az
öregúrral is a magáét; és egynémely hájfejűt kivéve, mindenki
láthatta, hogy az öreg úr igazat beszél, a másik meg hazudik. Majd
velem is elmondatták, amit tudtam. A király úgy féloldalt
rámkancsalított a szeme sarkából s így eleget tudtam arra nézve,
hogy hazabeszéljek. Elkezdtem hát mesélni Seffildről, hogy éltünk
ott és mindenfélét az angolországi Vilkszekről és így tovább; de
nem vittem sokra, mert a doktor csakhamar belenevetett; és Levi
Bell, az ügyvéd, azt mondja:</p>
<p>– Ülj le fiam, aszondja; én nem erőltetném meg magamat, ha neked
volnék. Azt tartom, nem vagy hozzászokva a hazudozáshoz, hát nem is
áll jól a kezedhez: még némi gyakorlatra lesz szükséged. Fene
rosszul csinálod.</p>
<p>Bántam is én most a bókot, de annak örültem, hogy
eleresztettek.</p>
<p>Most a doktor kezdett beszélni; odafordult s azt mondja:</p>
<p>– Ha akkor a városban lett volna Levi Bell –</p>
<p>A király itt közbevágott, kinyújtotta a kezét s azt mondja:</p>
<p>– Hogyan, ez az úr az én szegény néhai testvérem jó barátja,
akiről oly sokszor írt nekünk?</p>
<p>– Az ügyvéd s a király kezet fogtak s az ügyvéd mosolygott,
tetszett neki a dolog; jó darabig beszélgettek és aztán
félrevonultak és halkan beszélgettek; végre az ügyvéd fennszóval
mondja: <span class="pagenum"><a name="Page_197" id=
"Page_197">-197-</a></span></p>
<p>– Ezzel rendben lesz. Én el fogom küldeni a rendelkezést együtt
a testvérével, ebből aztán megtudják, hogy rendben van a dolog.</p>
<p>Fogtak hát téntát, tollat és papirost, a király leült, féloldalt
hajtotta a fejét, rágta a nyelvét s valamit odakaparintott; aztán a
herceg kezébe adták a tollat – és ekkor, de először, a herceg
nagyon nyavalyás pofát vágott. De átvette a tollat és írt. Most az
új öregúrhoz fordult az ügyvéd és azt mondja:</p>
<p>– Legyenek szívesek ön és öccse egy pár sort leírni és
aláírni.</p>
<p>Az öregúr írt valamit, de senki sem tudta elolvasni. Az ügyvéd
megrőkönyödve nézte, azt mondja:</p>
<p>– Ugyan meg vagyok akadva – s egy csomó régi levelet szedett elő
a zsebéből s vizsgálgatta, aztán vizsgálta az öregúr kezeírását,
meg-meg csak nézte, végül azt mondja: Ezeket a régi leveleket
Vilksz Harri írta; ez meg itt ennek a két úrnak a kezeírása és
ebből akárki látja, hogy a leveleket nem ezek írták (a király és a
herceg rém bamba pofát vágtak, mondhatom, mikor észrevették, hogy
az ügyvéd hogyan becsapta őket) és – folytatja az ügyvéd – itt van
az öregúr kezeírása, ebből is könnyen megmondja bárki, hogy ő sem
írta ezeket a leveleket. A valóság az, hogy az ő ákombákomjait
egyáltalán nem lehet rendes írásnak mondani. Már most itt van
néhány levele –</p>
<p>Az öreg úri ember megszólal:</p>
<p>– Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam. Senki a kezem írását
nem tudja elolvasni, csak itt az öcsém, ő a másolóm. Az az ő
kezeírása ott a levelekben, nem az enyém.</p>
<p>– Helyes, – aszondja az ügyvéd – ennek van valami formája. Van
itt Vilmostól is nehány levél; ha tehát iratna vele egy-két sort,
akkor –</p>
<p>– Csakhogy a balkezével nem tud írni, – mondja az öregúr. Ha
használhatná a jobbkezét, ön is mindjárt látná, hogy ő írta az én
leveleimet is, meg a magáéit is. Nézze csak meg kérem, mind a két
fajtát, mindenik egyazon kéz írása.</p>
<p>Az ügyvéd megnézi s azt mondja:</p>
<p>– Úgy tetszik, úgy van, s ha nem úgy van, akkor is nagyobb a
kettő közt a hasonlatosság, mint milyennek az előbb láttam. Lám,
lám, lám. Azt hittem, jó csapásán voltunk a kibontakozásnak:
<span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
"Page_198">-198-</a></span> most megint fuccs. De akárhogy van, egy
dolog bizonyos: ez a kettő egyik se Vilksz – és a király meg a
herceg felé intett a fejével.</p>
<p>Hát mit gondolnak, hogy ez a vakondokszemű vén bolond beadta
erre a derekát? Bizony nem adta be. Hogy ez a bizonyítás nem
tiszta. Az ő Vilmos öccse, aszondja, a legmegátalkodottabb
imposztor a világon és nem is próbált komolyan írni; látja, hogy
azonmód tréfára fordult az esze, a Vilmosé, ahogy a tollat a
papirosra nyomta. És így hadart és hadart a világba, hogy végül
mintha már maga is elhitte volna, amit beszélt, – de csakhamar
közbeszól az újonérkezett öregúr s azt mondja:</p>
<p>– Eszembe jutott valami. Van valaki itt, aki segítette
kiteríteni a tetemet – a Vilksz Péter holttestét?</p>
<p>– Van, – aszondja egy hang. – Én, meg Ab Torner csináltuk. Itt
vagyunk mind a ketten.</p>
<p>– Ezek az urak tán meg tudják mondani, mi volt a halott mellére
tetoválva.</p>
<p>No már most nagyon össze köllött magát szedni a királynak,
különben úgy köllött volna ott nyomban lezuhannia, mint egy nehéz
partnak, amelyet a víz alámosott, olyan hirtelen kapta ezt a
dolgot, – de tessék elhinni, olyan izé volt ez, alkalmas arra, hogy
akárkit leüssön a lábáról, ha ily alaposan s készületlenül torkon
ragadják – mert honnan tudhatta az öreg, hogy mi volt arra az
emberre tetoválva? Egy kicsit elfehéredett, ezen nem tudott
segíteni, és rém csendesség lett a szobában, mindenki előrehajlott
és rászögezte a szemét. Mondok magamba: No, most beadja a kulcsot,
nincs mit csináljon. Hát beadta? Dehogy adta! Szinte hihetetlen.
Azt tartom, az volt a gondolatja, addig hercehurcálja a népet, amíg
megúnják és elszálingóznak s ő meg a herceg kimenekülhet és
odébbállhat. Akárhogy is volt, ő ott ült s csakhamar elkezdett
mosolyogni és azt mondja:</p>
<p>– Hm! Ez ugyan fogas kérdés, nem? Igenis uram, meg tudom
mondani, mi volt a mellére tetoválva. Egy kis vékonyka kék íjj,
ennyi volt; ha valaki nagyon közelről nem nézte, hát meg se
láthatta. Hát mit szól hozzá, mi?</p>
<p>Nohát, én életembe nem láttam ehhez a vén svindlerhez foghatót
vakmerő szemtelenség dolgában.</p>
<p>Az öreg jövevény úri ember Ab Turnerhez és társához fordul
<span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
"Page_199">-199-</a></span> s a szeme megvillan, mintha azt
gondolná, hogy ezúttal megcsípte a királyt s aszondja:</p>
<p>– Nohát, itt van, hallották, hogy mit mondott. Láttak maguk
valami efféle jelt Vilksz Péter mellén?</p>
<p>Mind a ketten megszólaltak s aszondják: Nem láttunk semmi ilyen
jelet rajta.</p>
<p>– Jól van, aszondja az öregúr. Amit pedig maguk láttak a mellén,
az oly kis P volt és B (ezek kezdőbetűk, amiket fiatalkorában
elhagyott) és egy V, a három betű közt egy-egy gondolatjel, így:
P–B–V– (és így föl is jegyezte az öregúr egy papirosra s aszondja:)
Nézzék meg, nem ezt látták a mellén?</p>
<p>Mind a ketten újra megszólaltak s aszondták: Nem. Mi egyáltalán
nem láttunk rajta semmi jelt.</p>
<p>No, már most senki se tudta lány-e vagy fiú. Elkezdtek
üvölteni:</p>
<p>– Csaló az egész banda! Bubozzuk meg, dobjuk a vízbe, lófarkához
kell kötözni. És mind egyszerre bömböltek, és rém zendülés volt a
szobában.</p>
<p>De az ügyvéd felszökik az asztalra és úgy trombitálja ki
onnan:</p>
<p>– Uraim, urraim! Csak egy szót, csak egyetlen egy szót, kérem!
Csak egy mód van még: Gyerünk, ássuk ki a hullát és nézzük meg!</p>
<p>Ezen mindenki kapott.</p>
<p>Hurrá! Kiabálta valamennyi és azonnal indult is; de az ügyvéd és
a doktor utánuk kiabáltak:</p>
<p>– Megálljunk, megálljunk! Ezt a négy embert s a fiút össze kell
fogni és le kell őket is vinni.</p>
<p>– Meglesz, kiáltozák és ha meg nem találjuk a halotton a
jeleket, meglincseljük az egész bandát.</p>
<p>Mondhatom, hogy ezúttal meg voltam rőkönyödve. De innen nem volt
szabadulás. Megragadtak bennünket és nekiindultak egyenesen a
temető felé, ami másfél mérföldnyire volt folyó mentén, és utánunk
az egész város, mert hiszen lármát elég nagyot csaptunk, az idő meg
még csak este kilencre járt.</p>
<p>Amikor elmentünk a házunk előtt, az jutott eszembe, bárcsak el
ne küldöttem volna Meri-Dzsént a városból, mert ha most
értesíthetném, kijöhetne és megmenthetne és leleplezhetné a
csavargóinkat. <span class="pagenum"><a name="Page_200" id=
"Page_200">-200-</a></span></p>
<p>Hát csak tódultunk le a folyó menti úton, szökdelve mint valami
vadmacskák, s hogy még félelmesebb legyen a dolog, az ég kezdett
beborulni s a villám elkezdett cikkázni és a szél zörgette a fákat.
Ez volt a legborzasztóbb s legveszedelmesebb baj, amibe életemben
keveredtem; és egészen meg voltam bódulva; minden dolog másképen
fordult, mint ahogy én kiókumláltam; ahelyett, ahogy most a pácban
vagyok, akkor szóltam volna, mikor nekem tetszik, végignézhettem
volna ezt az egész farsangot s a hátam mögött állana Meri-Dzsén,
hogy kiszabadítson, ha a melegibe érünk; itt most semmi sem volt
köztem és a hirtelen halál közt, csak épen az a pár tetovált betű,
ha ugyan megtalálják. Mert ha nem –</p>
<p>Nem voltam képes rágondolni; és mégis valamikép nem tudtam
egyébre se gondolni, csak erre. Az éjjel mind sötétebb lett.
Nagyszerű idő arra, hogy az ember észrevétlen a faképnél hagyja a
tömeget. De az a hórihorgas gyehennatermészetű ember – Hejnisz –
úgy fogta a csuklómat – annyi, mintha valaki a Góliát kezéből
akarna kisiklani. Szinte vonszolt magával, annyira izgatott volt.
Ugyancsak kellett rohannom, hogy lépést tudjak vele tartani.</p>
<p>Amint odaértek, betódultak a temetőbe s úgy elborították, mintha
árvíz lepte volna el. És mikor odaértek a sírhoz, ott vették észre,
hogy százannyi ásójuk is van, mint amennyi köllött, ellenben
senkinek se jutott eszébe, hogy lámpást hozzon. De azért csak
nekiálltak az ásásnak a villám fénye mellett s elküldtek egy embert
a legközelebbi házba, – vagy félmérföldnyire – hogy kérjen kölcsön
lámpást.</p>
<p>Hát csak ástak, egyre ástak és minden; és kezdett koromsötét
lenni, az eső megindult, a szél sihegett-suhogott, a villám mind
tüzesebben csapkodott, a dörgés ropogott; de ez a nép ugyan oda se
nézett neki, annyira tele volt a dolgával; és az egyik pillanatban
mindent lehetett látni, minden arcot a nagy tömegben és sarat,
amint lapátonként kiszórták a sírból, és a másik szempillantásban a
sötétség mindent kitörült és nem lehetett látni semmit.</p>
<p>Végre kivették a koporsót és elkezdték lesrófolni a födelét, és
akkor olyan tolongás és lökdösés, tülekedés támadt ott, hogy
odafurakodhassanak és lássanak valamit, aminőhöz foghatót nem hamar
lát az ember. És a sötétség hozzá, borzasztó volt. Hejnisz
iszonyúan szorította a csuklómat s úgy rángatott <span class=
"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> és
lökdösött, hogy azt tartom, tisztára el is felejtette, hogy a
világon vagyok; olyan izgatott volt, hogy szinte zihált bele.</p>
<p>És hirtelen egy tökéletes fejér fénysáv villámlott ránk, és
valaki elkiáltja magát:</p>
<p>– Az istenfáját, ott van a mellén a pénzeszacskó!</p>
<p>Hejnisz egyet ordít, – mint mindenki – elereszti a csuklómat,
egy nagyot lódít magán, hogy utat szakasszon magának oda, ahol
valamit láthatna, de ahogy én elszabadultam s nekivágtam a
sötétségben az országútnak: nincs ember, aki azt megmondhatná.</p>
<p>Magamé volt az egész országút s én szinte repültem – enyim volt,
leszámítva a becsületes sötétséget, egy-egy hirtelen villámfényt,
az eső csapkodását, a szél lökéseit és a ménkű sistergését; és
olyan igazán, minthogy az ember születik, nem igen álltam meg egy
helyben.</p>
<p>Mikor elértem a városba, láttam, hogy a vihar mindenkit tető alá
kergetett, hát nem is nagyon kerestem a mellékutcákat, hanem
végignyargaltam a főutcán; s mikor közelértem a házunkhoz, céljára
irányítottam a szememet. Semmi gyertya; a ház egy sötétség – amitű
elbúsultam s csalódást éreztem, nem tudom, miért. De végre is,
mikor már elvitorláztam volna, megvillan a fény Meri-Dzsén szobája
ablakában. És a szívem úgy dagadozott, azt hittem, kipukkan. És
abban a minutában a ház és minden a hátam mögött is volt már a
sötétségben, soha világéletemben többé ne is kerüljön elejbém. Meri
kisasszony volt a legderekabb lány, akit ismertem s legtöbb
sütnivalója is neki volt.</p>
<p>Abban a percben, hogy elég messze voltam a város fölött, arra,
hogy azt hittem, irányában lehetek a homokszigetnek,
körülfürkésztem, hogy nem vehetnék-e kölcsön, mint a tata szokta
mondani, valamiféle csónakot, és az első villámlásnál megláttam
egyet, amely nem volt láncon. Ezt elcsíptem és elindítottam. Csónak
volt s csak kötéllel volt kiakasztva. A homoksziget jó messze volt
oda, künn körülbelül a folyó közepén, de én se vesztegettem az
időt, s mikor odaértem a tutajunkhoz, úgy ki voltam állva, legjobb
szerettem volna csak odafeküdni, kifújni, kizihálni magamat, ha
lehetett volna. De nem lehetett. Ezzel a kiáltással szöktem a
tutajra:</p>
<p>– Csülökre Dzsim, ódd el a tutajt. Dicsőség az Úrnak,
megszabadultunk tőlük. <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
"Page_202">-202-</a></span></p>
<p>Dzsim kijött s úgy tele volt örömmel, hogy egyenest nekem jött
kiterjesztett karokkal. De amint egy villám fényénél megláttam,
majdhogy ki nem lódult a szívem a számon: hanyatt vágódtam bele a
vízbe. Elfelejtettem volt, hogy a vén Leár király és a vízbefúlt
arab volt egy személyben és ijedtemben azt se tudtam, mi van elül,
mi van hátul. De Dzsim kihalászott és nekem esett és ölelgetett és
áldott és minden, annyira megörült, hogy visszajöttem s hogy
megszabadultunk a királytól meg a hercegtől. De én azt mondom:</p>
<p>– Hagyd el most. Maradjon reggelire, jó lesz reggelire. Most
csak oldd el a tutajt, hadd ússzék.</p>
<p>Igy két másodperc ha beletellett s mi indultunk, úsztunk le a
folyón, és úgy tetszett, hogy rém jó, hogy megint szabadok vagyunk,
egymagunk a nagy vízen és senki a nyakunkon. Nem tehettem róla,
muszáj egy kicsit körültáncolnom s egyet ugranom; de amint
harmadikat ugrottam, hangot hallok, amelyet nagyon is ismertem, és
visszatartom a lélekzetem és figyelek és várok, – és már bizonyos,
amivel a legközelebbi csapás hangja felénk szállt a vízen – itt
jönnek! Nekifekve az evezőlapátnak, csónakukkal lökdösve a vizet: a
király meg a herceg.</p>
<p>Én elpilledve a tutaj deszkáira omlottam, már nincs mit tenni;
elég volt, hogy megtudtam állani sírás nélkül.</p>
<h3>VIII. FEJEZET.</h3>
<p>Amint a tutajon voltak, a király hozzám lépett és nyakon
ragadott s aszondja:</p>
<p>– Meg akartál szökni tőlünk, mi, te kölyök! Megúntál bennünket,
mi?</p>
<p>Azt mondom én: Dehogy úntam, ne tessék bántani fölség.</p>
<p>– Akkor ki vele szaporán, mit akartál tenni, különben kirázom
belőled, ami bévül van benned.</p>
<p>– Megmondom felség becsületesen ahogy történt, úgy mondom el. Az
az ember, aki nem eresztett, különben igen jó volt hozzám és
aszondja, hogy neki is volt egy akkora fia, mint én vagyok, de
meghótt tavaly és sajnálja, aszondja, hogy én ilyen veszedelmes
esetben vagyok; és mikor mindenki hóttra volt ámulódva azon, hogy
megtalálták az aranyat és odatódult a koporsóhoz, elereszti a
kezemet s a fülembe súgja: Illára <span class="pagenum"><a name=
"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> most, aszondja, mert
bizonyos, hogy fölakasztanak. Én hát futóra vettem a dolgot. Annak,
hogy maradjak, semmi haszna se látszott, nem lendíthettem semmit,
és hogy lógni nem akartam, hát elillantottam. Meg se álltam addig,
amíg a csónakot meg nem találtam; s mikor ideértem, azt mondtam
Dzsimnek, induljon nyomban, különben elfognak és felakasztanak, s
azt mondtam, attól félek, a király meg a herceg aligha élnek már,
és roppant búsultam rajta, búsult Dzsim is és rém megörültünk,
mikor láttuk, hogy jöttök. Tessék csak megkérdezni Dzsimet.</p>
<p>Dzsim ráhagyta, hogy úgy van; de a király azt mondta neki, fogja
be a száját, s aztán azt mondta: No, persze, hogy tökéletesen úgy
van! És újra megrázott s azt mondta, legjobb lenne, ha a vízbe
fojtana. De a herceg azt mondja:</p>
<p>– Hadd azt a gyereket te vén bolond. Hát te máskép cselekedtél
volna? Hát neked volt-e őreája gondod, mikor magad elszabadultál?
Nem emlékszem semmi effélére.</p>
<p>Igy a király békét hagyott nekem, de elkezdte áldani ezt a
várost és minden lakóját. De a herceg azt mondja:</p>
<p>– Ha már valakit szidni akarsz, legjobb, ha szidod magadat.
Senki se szolgált jobban rá magadnál. Kezdettül fogva nem csináltál
semmit, amiben csak valami ész is lett volna, kivéve azt, hogy oly
hidegen és arcátlanul vágtad ki azt a mesebeli kékijj-jegyet. Ez
óriási volt, ez roppantul üde volt, mert ez mentett meg csak
bennünket. Ha ez nem lett volna, hűvösre tettek volna bennünket,
amig azoknak az angol embereknek meg nem jő a bagázsijok és akkor –
mérget vehetsz rá, hogy jön a fekete leves. De ez a fogásod vitte
őket a temetőbe, és az arany megtette nekünk a még nagyobb
szolgálatot. Mert ha a sok izgatott bolond nem felejtkezett volna
meg mindenrül, hogy tóduljon előre és láthasson vala mit, akkor
aligha nyakravalóban nem hálunk az éjjel, olyan nyakravalóban,
amelyet tovább köll az embernek viselnie, mintsem kedve tartja.</p>
<p>Egy szempillantásig hallgattak, aztán azt mondja a király,
mintha nem is itt járna az esze:</p>
<p>– Püff! És mi azt gondoltuk, hogy a feketék lopták el.</p>
<p>Ettől én vonaglani kezdtem.</p>
<p>– Igen, aszondja a herceg kissé halkan, de elszántan és
gúnyosan: Azt hittük.</p>
<p>Úgy egy fél perc mulva a király kikottyantja, hogy: Én legalább
azt. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
"Page_204">-204-</a></span></p>
<p>Erre ugyanúgy a herceg:</p>
<p>– Ellenkezőleg, én!</p>
<p>A király felfortyan és azt mondja:</p>
<p>– Nézz ide Bildzsvoater, mire célozol ezzel?</p>
<p>A herceg kurtán így:</p>
<p>– Ha már ennyire vagyunk, tán én kérdezhetném, hogy ön mire
célzott.</p>
<p>– Nesze neked, mondja a király igen gúnyosan. De mit tudom én.
Maga tán aludt s nem is tudta, micsinál.</p>
<p>A herceg felborzolja a tüskéit és aszondja:</p>
<p>– Torkig vagyok evvel az átkozott hülyeséggel. Azt hiszi, futó
bolond vagyok? Nem sejti, hogy én tudom, ki rejtette a pénzt abba a
koporsóba?</p>
<p>– De igen uram, én tudom, hogy ön tudja, mert ön maga rejtette
oda.</p>
<p>– Hazudsz! És a herceg rávetette magát. A király kiabálásra
fogja a dolgot:</p>
<p>– Vedd le a kezed, ne bántsd a torkom! Visszavonom.</p>
<p>A herceg azt mondja:</p>
<p>– Jól van, de előbb bevallod, hogy te dugtad oda a pénzt; azt
gondoltad, a napokban meg fogsz szökni mellőlem, visszajössz,
kiásod és megtartod magadnak mind.</p>
<p>– Megállj, herceg, egy szempillantásig, felelj nekem erre az
egyetlen kérdésemre őszintén, becsületesen: ha nem te tetted oda,
mondd meg, és én elhiszem és visszavonok mindent.</p>
<p>– Vén lókötő, én nem tettem oda, s te tudod, hogy nem én tettem.
Ennyiben van.</p>
<p>– Jó, hát elhiszem. De felelj meg még csak erre az egyre – no,
ne bolondozz; nem fordult meg az eszedben, hogy elkaparintsad és
elrejtsed?</p>
<p>A herceg nem szólt egy kis darabig, aztán azt mondta:</p>
<p>– Mit bánom én, megfordult vagy nem fordult meg az eszemben,
elég az, hogy nem tettem meg; de neked nemcsak megfordult az
eszedben, de meg is tetted.</p>
<p>– Nem bánom, soha se haljak meg herceg, ha megtettem, s ezt
komolyan mondom. Nem mondom, hogy nem akartam megtenni, mert bizony
akartam; de te – mondok: valaki megelőzött.</p>
<p>– Hazudsz, te tetted és valld be, hogy te tetted, különben –
<span class="pagenum"><a name="Page_205" id=
"Page_205">-205-</a></span></p>
<p>A király elkezd cikákolni, aztán kihörgi, hogy:</p>
<p>– Elég! Bevallom!</p>
<p>Nekem nagyon jól esett ezt hallanom; sokkal jobban éreztem
magamat tőle, mint ahogy előbb voltam. Most a herceg eleresztette a
királyt s azt mondja:</p>
<p>– Ha még egyszer tagadni mered, belefojtalak a vízbe. Épen
hozzád illik itt ülni és hüppögni kis gyerek módjára, fene mód
illik hozzád azután, ahogy cselekedtél. Sohase láttam ilyen vén
struccmadarat, aki fölfalna mindent – és én úgy bíztam benned az
egész idő alatt, mintha tulajdon édesapám lettél volna. Magad előtt
kellene magadat szégyelned, hogy ott álltál és hallottad, hogyan
varrták a szegény feketék nyakába és csak egy szót sem szólottál
érettük. Érzem magam, milyen nevetséges alak vagyok, hogy elég
jámbor voltam elhinni eztet a csevetet. Verjen meg a ragya, most
látom csak, mért voltál olyan nagyon rajta, hogy kipótoljuk a
decemfitet. Arra a pénzre is fájt a fogad, amit a <i>non plus
ultrán</i> kerestem, neked mindegy: pénz, pénz, csak
bezsebelhessed.</p>
<p>Gyáván, csendesen, szepegve mondja a király:</p>
<p>– Ej, herceg, te mondtad, hogy pótoljuk a decemfitet, nem
én.</p>
<p>– Kuss! Ennél többet se akarok kendtől hallani – mondja a
herceg. Most látja, mi haszna lett belőle. Azok mind a pénzüket
visszakapták, hozzá egy-két sárgát leszámítva, a mienkét is. Lódulj
lefeküdni és nekem ne döcömfitezzél többet ebben az életben.</p>
<p>A király hát be is húzódott a putriba s elővette vigasztalónak a
butéliáját; és nemsokára rá a herceg is kibontotta a magáét; és
vagy egy-két óra mulva szent volt megint közöttük a tolvajbarátság
és mentül tovább ittak, annál nagyobb lett a barátságuk, és végre
egymás karjában hortyogtak. Rém eláztak mind a ketten, de vettem
észre, hogy annyira még sem ázott el a király, hogy elfelejtette
volna, hogy nem tanácsos letagadni a pénzeszacskó elrejtésének a
dolgát. Ettől persze én könnyebbültem meg nagyon s igen jól éreztem
magamat. Természetesen, mikor elkezdtek hortyogni, mi jó hosszan
eltereferéltünk s én elmondottam Dzsimnek az egész históriát.
<span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
"Page_206">-206-</a></span></p>
<h3>IX. FEJEZET.</h3>
<p>Nem mertünk már kikötni egy városban sem napokon keresztül, csak
mentünk le a folyón. Már jól lent voltunk délen, szép meleg időben
és irtóztató messze hazulról. Láttunk már fákat szakállas mohával,
és csakugyan úgy lógott le a moha róluk, mint a vén ember szakálla.
Először láttam így fán tenyésződve életemben és az erdőknek olyan
ünnepi és komor színt adott a dolog. Most már az imposztoraink azt
hitték, túl vannak minden veszedelmen s megint elkezdték
megdolgozni a városokat.</p>
<p>Elsőbben is mértékletességi felolvasásokat próbáltak, de annyit
se kerestek vele, hogy mind a ketten leihatták volna belőle
magukat. Egy másik városban tánciskolát nyitottak; de annyit se
tudtak a tánchoz, mint egy kenguru; így nem sokat ugrándozhattak, a
nagyközönség csakhamar rajtok ütött s kiugratta őket a városból.
Más alkalommal perdikációra fogták a dolgot, de nem sokáig
perdikáltak bizony; az ájtatos hallgatóság csakhamar dühbe gurult,
leteremtettézte őket, hogy futásban kellett az üdvösséget
keresniök. Próbáltak aztán belmissziót, szellemidézést,
csodadoktorságot, jövendőmondást és egy kicsit mindenfélét, de
semmiben sem volt szerencséjök. Végre mintha már egészen össze
volnának törve, ott fetrengtek az úszó tutajon, spekulálva,
spekulálva egy szó nélkül, néha félnapokon át is és rém makutyin és
kétségbeesve.</p>
<p>De aztán fordult a dolog, összedugták a fejöket a putriban és
sugdostak bizalmasan néha két-három óráig is egyfolytában. Dzsim,
meg én aggódni kezdtünk. Nem szerettük a dolgot. Azt tartottuk,
minden eddiginél valami gonoszabb huncutságon törik a fejöket.
Meghánytuk-vetettük a dolgot s végre is abban állapodtunk meg, hogy
betörést terveznek valami házba vagy boltba, vagy pénzhamisításra
vagy effélére adják magukat. Ezen bizony meg voltunk rémülve s meg
is egyeztünk abban, hogy semmi közösséget az effélével nem
vállalunk s hogy a legkisebb kínálkozó alkalommal szimplán lerázzuk
őket magunkról, elillanunk s ott hagyjuk, ahol vannak. Hát egyszer
korán reggel elrejtettük a tutajt jó biztos helyen, két
mérföldnyire egy Pejkszvill nevű hitvány kis város alatt s a király
partra szállt s azt mondta, mi egyelőre maradjunk mind a rejtekben,
amíg ő bemegy körülszimatolni a városkába megtudni, <span class=
"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> szelét
vették-e már itt is a fejedelmi nonpluszultrának. (Szimatolsz ám, –
mondok – hogy hol lehetne betörni; de ha elvégezted a rablást s
visszajössz ide, csodálkozni fogsz, hogy hová lehettünk én, Dzsim,
meg a tutaj; de nem viszed többre a csodálkozásnál.) S azt mondta,
ha délre vissza nem jő, abból megtudjuk, én meg a herceg, hogy a
dolog jól megy s menjünk utána.</p>
<p>Hát ott maradtunk, ahol voltunk. A herceg nagyon savanyú
kedvében volt. Egyre izgett-mozgott, szidott bennünket mindenért,
semmit se tudtunk a kedvére tenni: mindenben hibát talált.
Bizonyos, valami készül! Szinte jól esett, mikor dél lett s a
király nem jött meg. Legalább változik a dolgunk valahogy, és
lehet, hogy a tetejébe nyílik alkalom arra a változásra is, amelyet
mi terveztünk Dzsimmel. Igy én meg a herceg elmentünk a városba és
kezdtük fölhajkurászni a királyt, s nagysokára meg is találtuk egy
alsóbbfajta csapszék hátsó benyílójában jó elázott állapotban és
egy csomó naplopót körülötte, aki a maga mulatságára hancuzott
vele, ő meg rém mód káromkodott és fenyegette őket, de olyan részeg
volt, hogy járni se tudott és bántani se tudta őket. A herceg
elkezdte őt vén bolondnak szidalmazni, a király meg visszanyelvelt,
s mikor már jól egymáson voltak, én elillantam és ugyancsak szedtem
a lábamat s végignyargaltam a folyó melletti országúton, mint egy
őz, – mert mondok, itt az alkalom! Gondoltam magamban, az is sokára
lesz, hogy a király, meg a herceg viszontlássanak bennünket. Szinte
elállt a lélekzetem, mire odaértem, de tele voltam örömmel s
elkezdek kiabálni:</p>
<p>– Oldd el a tutajt, Dzsim, helyben vagyunk már!</p>
<p>De semmi válasz és a putriból senki se jött ki. Dzsim elveszett.
Kiáltok egyet, még egyet és meg-meg egyet, befutottam az erdőt erre
is, arra is ordítva, üvöltve; de hasztalan: az öreg Dzsim nincsen
sehol. Ekkor leültem s elkezdtem sírni, nem tehettem róla. De nem
sokáig volt maradásom. Kimentem az országútra s próbáltam
meggondolni, hogy mit volna legjobb tennem, s találkozom egy
fiúval, aki arra ment s megkérdeztem, nem látott-e egy idegen
szerecsent ilyen, meg ilyen ruhában. Azt mondja ő: Láttam.</p>
<p>– Merre láttál?</p>
<p>– Arra le, Szejlesz Felpszék telepén, ide kétmérfölddel alább.
Szökésben volt és elfogták. Azt keresed? <span class=
"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span></p>
<p>– Van eszembe! Találkoztam vele egy-két órával ezelőtt az
erdőben és azt mondta, ha kajabálok, hát kiveszi a bélemet, s azt
mondta fekügyem le s maradjak ott, ahol vagyok, hát meg is tettem.
Ott voltam azóta. Féltem kijönni.</p>
<p>– Nohát, most már nincs mért félned, mert elcsípték. Valahonnan
délfelül szökött el.</p>
<p>– Jól járnak, akik elfogták.</p>
<p>– Azt tartom én is. Kétszáz dollár jutalom van rá kitűzve.
Mintha csak az országútról szednék föl a pénzt.</p>
<p>– Az ám, és ha elég nagy lettem volna, enyim lehetett volna,
mert én láttam meg először. Ki kaparintotta meg?</p>
<p>– Egy öreg bácsi volt, idegen ember és eladta a nyereségét
negyven dollárért, mert muszáj neki tovább menni fölfelé és nem
várhat. Mit szólsz ehhez! Én mondhatom, hogy vártam volna, ha hét
esztendőbe telik is.</p>
<p>– Már én is, – mondom én. De lehet, nem is remélt az üzletből
többet, ha ennyiért odaadta. Lehet, hogy valami hiba van a dolog
körül.</p>
<p>– Nincs abba semmi hiba. Láttam az írást, amely mindent megmond
róla egy betűig, úgy lefesti, akár egy képet, megmondja a telepet,
ahonnan való, valahonnan szinte Nyúorleansz alul. Nincs öcskös abba
a spekulációba semmi hiba, arra mérget vehetsz. Mondd csak, nem
adnál egy falat bagót, mi?</p>
<p>Nem volt, hát nem adhattam s ő otthagyott. Én lementem a tutajra
s beültem a putriba gondolkozni. De semmire se mentem vele. Majd
megettem a kezemet, de nem tudtam kitalálni, hogyan gázoljak ki a
bajból. Ennyi út után, és azok után, amiket tettünk ezekért a
tolvajokért, itt van, mire jutottunk, minden a légbe röpült és
romban hever, mert hogy volt a gézenguzoknak lelke, így becsapni a
szegény Dzsimet, újra szolgaságra adni, idegenek kezére élete
végéig rongyos negyven dollárért.</p>
<p>Egyszer azt gondoltam, ezerszer jobb lenne Dzsimre nézve, hogyha
már szolgaság a sorsa, otthon legyen rabszolga, ahol a familiája
van, s mondok, inkább írok Tom Szójjernek, hogy mondja meg Vatszon
kisasszonynak, hol van a rabszolgája. De erről csakhamar lemondtam
két okból: Vatszon kisasszony megharagudnék és megcsömörlenék Dzsim
gonoszságán és hálátlanságán, hogy megszökött tőle és alkalmasint
azonmód eladná megint az alsóvidékre; és ha el sem is adná, minden
ember <span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
"Page_209">-209-</a></span> természet szerint útálattal van egy
hálátlan szerecsen iránt és ezt éreztetnék Dzsimmel mindvégig és
bizony kínos és komisz helyzete lenne szegénynek. Aztán, ha még
meggondolja hozzá az ember az én dolgomat is! Híre menne
mindenfelé, hogy a Hokk fiú kezére járt egy négernek a szökésben;
és ha valaha még szembe kerülnék odavalósi emberrel, hát azt
hiszem, képes volnék előtte lehasalni és megnyalni a csizmája
talpát. Hát így van ez. Az ember képes valami aljas cselekedetre,
de nem akarja magára venni a következményeit. Azt hiszi, hogy nincs
benne becstelenség, amíg takargatni tudja. Ez volt szakasztott az
én esetem. Mentül tovább töprenkedtem ezen, annál élesebben vágott
belém a lelkiismeretem és annál vétkesebbnek, alávalóbbnak és
ordinárébbnak éreztem magamat. És végül hertelen megvillant bennem,
hogy itt tisztára a gondviselés keze vágott a szemem közé és
éreztette velem, hogy istentelenségemet az egész időn át szemmel
kísérte onnan felülről az égből, míg én ellopom tulajdon
szerecsenjét egy szegény öreg nőnek, aki soha engemet egy szóval se
bántott. Most, hogy megmutatódott, hogy van Valaki, akinek a szeme
mindig rajtunk van és aki nem engedi meg, hogy az ilyen
istentelenségeinket a kelleténél tovább űzzük-fűzzük: úgy
megrémültem, hogy majd nyomban össze nem estem. Hát próbáltam
valahogy a dolgot elmagyarázni magamra nézve, mondok, hogy már
ilyen gonosznak neveltek, hát nem is érhet olyan nagy ítélet; de
bévül valami azt mondta: Nem ott volt-e a vasárnapi iskola? Ha
szorgalmasan járod, megtanítottak volna rá, hogy az olyan ember,
aki úgy cselekszik, mint ahogy én cselekedtem a szerecsen dolgában,
elég az örök kárhozat tüzében.</p>
<p>Ettől megborzadtam. Mondok, megpróbálok imádkozni; meglátom, nem
sikerül-e jobb fiúvá lennem, mint amilyen eddig voltam. De nem
találtam meg hozzá a szavakat. Mért nem találtam meg? Ezt hiába
takargattam volna <i>Ő</i> előtte. De hiába még magam előtt is.
Nagyon jól tudtam, mért nem találok szókat az imádsághoz. Azért
nem, mert a szívemben nem volt az igazság; azért, mert nem voltam
őszinte; azért, mert kétszínű játékot űztem. Úgy tettem, mintha el
akarnék fordulni a bűntől, be lennt, bévül ragaszkodtam a
legnagyobb bűnömhöz. Azon iparkodtam, hogy kényszerítsem a számat
az igazmondásra, az őszinte beszédre, megírván a szerecsen
tulajdonosának, hogy hol van a feketéje; de mélyen bennem tudtam,
<span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
"Page_210">-210-</a></span> hogy ez hazugság és <i>Ő</i> tudja
eztet. Imádkozva hazudni nem lehet, ezt kitanultam.</p>
<p>Igy hát bizony nagy bajban voltam, a lehető legnagyobban s nem
tudtam, mit csináljak. Végül támadt egy gondolatom. Megírom, mondok
a levelet, aztán meglátom, tudok-e imádkozni? Nohát, az nagyszerű
volt, hogy erre mennyire megkönyebbültem, könnyű voltam, mint a
pehely és egyenesen fölemelkedtem és a bajt mintha elfújták volna
rólam. Fogtam egy kis darab papirost, meg ceruzát, jó kedvvel és
nagy izgalomban, leültem és írtam:</p>
<div class="blockquot">
<p>»Vatszon kisasszony, szökésben lévő szerecsenyje, Dzsim, idelenn
van két mérföldnyire Pejkszvill alatt és Felpsz úr megvette és
kiadja, ha megküldi neki a kitett jutalmat.</p>
<p class="right"><i>Hokk Finn</i>.«</p>
</div>
<p>Ez jól esett, úgy éreztem először életemben, hogy tisztára
vagyok mosva minden bűntől, és láttam, hogy most már tudok
imádkozni. De nem fogtam hozzá rögtön, hanem odatettem a papirost s
ott ültem gondolkozva. Mondok, hogy milyen jó, hogy így fordult
minden, és hogy milyen közel jártam a vesztemhez és a pokol
kapujához. És tovább töprenkedtem. Eszembe jutott egész utunk a
folyón; és magam előtt látom Dzsimet, ahogy az egész időn át volt,
nappal és éjtszakának idején, néha holdvilággal, néha zivataros
időben, és mink csak úszunk himbálózva, tereferézve, danolva,
nevetgélve. De valahogy nem tudtam olyan helyeket fölidézni, amik
megkeményítettek volna ellene, csak inkább másik fajtabélit.
Láttam, hogy őrsége végén hogyan áll tovább is őrt, mikor az én
sorom lett volna, ahelyett, hogy szólított volna és hagyott tovább
aludni; és látom rém örömét, mikor visszakerültem a ködből; és
mikor fölkerestem a lápon odafönn, ahol a vendetta volt; és
mindenféle effélét; és hogy mindig úgy szólított, hogy Drágicám, és
kedveskedett, és megtett minden kigondolhatót érettem és hogy
milyen áldott jó volt mindétig, s végül jutott eszembe az idő,
mikor megmentettem azzal, hogy azt mondtam az embereknek, hogy
feketehimlő van a tutajunkon, és ő olyan hálás volt és azt mondta,
én vagyok az öreg Dzsim legjobb embere a világon és az egyetlen is
neki a világon; és ekkor véletlenül körülnézek és meglátom azt a
papirost.</p>
<p>Egészen közel volt hozzám. Kezembe vettem és néztem.
<span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
"Page_211">-211-</a></span> Reszkettem, mert választanom kellett
örök időkre két dolog közül egyet s tudtam, hogy választanom kell.
Egy percig töprenkedtem, még a lélekzetemet is szinte
visszatartottam, aztán azt mondom magamban:</p>
<p>– Rendben van, gyerünk hát a pokolba! és eltéptem a
papirost.</p>
<p>Borzasztó gondolatok, borzasztó szavak voltak, de már kimondtam.
És úgy is hagytam, kimondva és soha többé nem gondoltam a
megjavulásra. Kituszkoltam az egész dolgot a fejemből; mondok,
visszatérek a gonoszságba, ez volt az én sorom, mert erre
nevelődtem, a másik nem az én sorom volt. És hogy mindjárt meg is
induljak az utamon, vissza fogom lopni Dzsimet a rabszolgaságból.
És ha eszembe tudna jutni valami ennél is gonoszabb, hát azt is
megtenném, mert ha már benne vagyok és pedig komolyan, hát minek
állanék meg a vége előtt.</p>
<p>Most már nekiültem, ha kifundálhatnám, hogy fogjak hozzá, és
megforgattam elmémben minden kigondolható módot és végül
megállapodtam egy tervben, amelyet szerettem. Tájékoztam magamat
egy erdős sziget körül, amely egy kissé lefelé volt a folyóban és
mihelyt jócskán beesteledett, kikecmeregtem a tutajommal s
odamentem, a tutajt elrejtettem s betértem a putriba. Végigaludtam
az éjtszakát s fölkeltem, mielőtt megvirradt volna, megreggeliztem,
felöltöztem. Készletben lévő ruhámba egynémely más ruhát motyóba
kötöttem egy s más egyébbel, fogtam a csónakot s kieveztem a
partra. Olyan helyen kötöttem ki, ahol gondolatom szerint Filpszék
telepe lehetett és motyómat elrejtettem a sűrűben, megtöltöttem a
csónakomat vízzel, megterheltem szikladarabokkal és elmerítettem
olyan helyen, ahol rátalálhatok, ha szükségem lesz rá, egy
fertálymérfölddel egy kis gőzfűrészmalom alatt, amely a parton
volt.</p>
<p>Ekkor aztán nekivágtam az országútnak, s mikor elmentem a malom
előtt, hirdetőtáblát látok rajta ezzel a felírással: <i>Filpsz
fűrészmalma</i>. S mikor a majorhoz érek, mintegy
két-háromszázölnyire odébb, jól kimeregettem a szememet, de nem
láttam a közelben senkit, ámbár már fényes nappal volt. De nem
törődtem vele, mert iszen egyelőre nem is volt szükségem senkire,
csak a vidék iránt akartam tájékozódni. Tervem szerint a város
felől akartam odakerülni, nem alulról. Igy hát épen csak
körülnéztem, aztán indultam egyenesen a város felé. Hát
<span class="pagenum"><a name="Page_212" id=
"Page_212">-212-</a></span> kérem, ki az első ember, akit ott
látok, a herceg. Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi
nonpluszultráról – három előadás három éjjel egy végbe –
szakasztott, mint a multkor. Micsoda pofájuk van ezeknek az
imposztoroknak! Szinte hegyibe szaladtam, nem lehetett kitérni.
Meghökkenve nézett rám s aszondja:</p>
<p>– Hahó, honnan kerülsz te ide? Aztán mintha jó kedve lenne,
sietve kérdez: és hol a tutaj? Jó helyre vitted?</p>
<p>Én azt mondom: – Ép eztet akartam én kérdezni fenségedtől.</p>
<p>Erre már nem látszott úgy meg a jókedve s aszondja:</p>
<p>– Mi visz arra, hogy engemet kérdezzél?</p>
<p>– Hát, – mondom én – mikor láttam tegnap a királyt abban a
lebujban, mondok magamban, ezt ugyan egypár óra előtt, amíg ki nem
józanodik, nem kapjuk haza; hát elmentem kószálni a városban, hogy
eltöltsem az időt s megvárjam. Egy ember osztán ajánlott tíz
centet, hogy segítsek neki áthajtani a vízen egy csónakot, meg
vissza is, mert egy birkát köll elhoznia, s én elmentem vele; de
mikor a birkát a sajkába akartuk vonszolni és az az ember a kezembe
adta a kötelet, hogy húzzam, míg ő hátúrul tolta, a birka erősebb
volt mint én, elszakasztotta magát és elszaladt. Mink utána.
Kutyánk nem volt, így magunk kergetőztünk vele nagy földön, amíg
kifárasztottuk. Este lett, mire elfogtuk, akkor áthoztuk a folyón
és én elindultam a tutajhoz. Mikor látom odaérve, hogy tutaj
nincsen, mondok magamban, bajba keveredtek s el kellett
menekülniök; és elvitték magukkal a szerecsenemet, az egyetlen
szerecsent az egész világon, aki az enyim volt és most itt vagyok,
idegen vidéken és nincsen semmi jószágom, se semmim és immár miből
éljek meg; hát leültem és sírtam. Az erdőben töltöttem az egész
éjjelt. De hát mi lett a tutajból? És Dzsimből, szegény
Dzsimből?</p>
<p>– Huncut a nevem, ha tudom. Ez lett belőle. Az a vén bolond
seftet csinált és kapott negyven dollárt s mikor ott találtuk a
csapszékben, a naplopók féldollárba játszottak vele s elnyerték
minden pénzét, kivéve, amit elköltött pálinkára; s mikor késő
éjtszakára hazakaptam s láttuk, hogy a tutaj eltűnt, azt mondtuk:
az a kis semmiházi ellopta a tutajunkat, lerázott bennünket a
nyakáról s elszökött a folyón le.</p>
<p>– A szerecsenemet csak nem ráznám le, vagy mi, úgy-e?
<span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
"Page_213">-213-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
"Page_214" id="Page_214"><br />
-214-</a></span> Az egyetlen szerecsen volt a világon, aki az enyim
volt s a tutaj az egyetlen jószágom.</p>
<div class="figcenter" style="width: 597px;"><img src=
"images/i006.png" alt="Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi…"
title="Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi…" />
<p class="caption">Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi…</p>
</div>
<p>– Erre ugyan nem gondoltunk. De valóság úgy gondolom, hogy olybá
néztük, hogy a mi szerecsenyünk, csakugyan annak néztük; az isten a
megmondhatója, volt is miatta elég bajunk. S mikor láttuk, hogy a
tutaj nincs és mi teljesen plűre estünk, nem maradt egyéb hátra,
mint szerencsét próbálni a nonpluszultrával. Azóta is egyebet se
teszek, mint hirdetést ragasztok ki, s a gégém száraz, mint a
puskaporos szaru. Hol az a tíz cent. Add ide.</p>
<p>Volt nekem szépecskén pénzem, hát adtam neki tíz centet, de
megkértem, költse inkább ennivalóra, s adjon nekem is belőle, mert
hogy ez az összes pénzem és nem ettem semmit tegnap óta. A herceg
nem felelt semmit. Aztán rám ripakodik s azt mondja:</p>
<p>– Mit gondolsz, nem jár el a szája annak a négernek mirólunk?
Megnyúzzuk, ha besúgja a dolgunkat.</p>
<p>– Hogy súghatná be? Hát nem megszökött?</p>
<p>– Nem. Az a vén bolond eladta, aztán csak nem is osztozott
velem, a pénz meg elment.</p>
<p>– Eladta! – mondom én s ríva fakadtam. Az én négerem volt, az a
pénz is az én pénzem volt. Hol van a szerecsenem? Szükségem van
rá.</p>
<p>– Már azt vissza nem kaphatod, hát abbahagyhatod a pityergést.
Nézd csak, meg mernéd tenni, hogy te lepleznél le bennünket.
Akasszanak fel, ha bízom benned. De ha meg mernéd tenni –</p>
<p>Megállt és én sohase láttam ilyen csunya nézést a herceg
szemében. Pityeregve mondtam:</p>
<p>– Nem akarok én leplezni senkit, rá se érek az effélére. Az én
dolgom megkeresni a szerecsenemet.</p>
<p>Némileg meg volt akadva az öreg s ott állt, karján a ropogó
hirdetések, tünődött a homlokát ráncba szedve. Végül azt
mondja:</p>
<p>– Mondok valamit. Itt kell maradnunk három napig. Ha megígéred,
hogy azalatt nem szólsz senkinek, meg hogy a szerecseny se szól,
megmondom, hogy hol van a fekete.</p>
<p>Én megígértem s ő azt mondja:</p>
<p>– Egy bérlő, a neve Szejlesz – ezzel elhallgat. Világos, hogy
meg akarta mondani az igazat; de amint így elhallgatott
<span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
"Page_215">-215-</a></span> s elkezdett megint gondolkozni és
studérozni, már láttam, hogy megfordította a szándékát. Úgy is
volt. Nem bízott bennem; azt akarta, hogy menjek el láb alul mind a
három napra. Igy hát egy kis vártatva azt mondja:</p>
<p>– Azt az embert, aki megvette, Abrám Fószternek híjják – Abrám
Zs. Fószternek; negyven mérföldnyire lakik innen erre befelé, a
lafajetti országúton.</p>
<p>– Helyes, – mondom én – oda elérek három nap alatt. És elindulok
még ezen a mai napon délután.</p>
<p>– Nem délután, indulj nyomban; és ne is vesztegess semmi időt,
útközben ne járjon a szád. Ki ne ereszd a nyelvedet a fejedből és
iparkodjál egymásután előre, akkor nem lesz tőlünk semmi
bántódásod. Megértettél?</p>
<p>Több se kellett nekem, csakis erre vártam: hogy háborítlan és
szabadon hajthassam végre a tervemet.</p>
<p>– Hát, egy-kettő, indulj, – mondja ő – aztán Fószter úrnak
beszélhetsz, amit akarsz. Talán el tudod vele hitetni, hogy Dzsim a
te szerecsenyed – vannak olyan féleszűek, akik nem kérik az
okmányokat, legalább hallottam, hogy erre délen vannak. És ha
elmondod neki a hirdetési cédulát és jutalomsvindlit, talán el is
hiszi, ha megmagyarázod neki, hogy mért csináltuk. Most pedig
lódulj s mondj ott, amit akarsz, de jusson eszedbe, nehogy útközben
akárhol eljárjon a szád.</p>
<p>Igy váltunk el és én indultam a folyótól befelé. Körül se
néztem, de éreztem, hogy a herceg utánam néz. De tudtam, hogy ebben
kifárasztom.</p>
<p>Mentem egyenest körülbelül egy mérföldnyire, anélkül, hogy
megálltam volna; s akkor dupla lépésben az erdőn keresztül
visszaindultam Filpszék felé. Mondok, legjobb lesz minden kertelés
nélkül egyenesen nekivágni a dolgomnak, mert Dzsim száját is be
akartam tömni, amíg ezek a gazok nem pusztulnak a vidékről. Elég
volt már belőlük, ideje, hogy megszabaduljunk tőlük.</p>
<h3>X. FEJEZET.</h3>
<p>Mikor odaértem, csendes volt minden, s mintha vasárnap volna és
meleg volt és napfényes, a munkások mind a mezőn voltak. És valami
olyan gyönge bogárzúgás és légydongás volt a levegőben, amitől
olyan elhagyatottságot érez az ember, mintha mindenki meghalt s
elköltözött volna. És ha egy kis <span class="pagenum"><a name=
"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> szellő arra libben és
megzörgeti a faleveleket, olyan gyászos érzés fogja el az embert,
mert mintha szellemek suttogása volna, szellemeké, melyek már sok
éve meghaltak – s az ember azt gondolja, itt beszélgetnek
körülötte. Rendesen mintha az ember maga is megkívánná tőle, bár
már nem élne és vége volna mindennek.</p>
<p>Olyan kis hétszilvafás birtok volt ezé a Filpszé, de a többi is
mind ilyen. Léckerítés egy kétholdas udvar körül; egy elfűrészelt
gerendákból összerótt lépcsőféle, átjárónak a kerítéshez vagy hogy
az asszonyok felhágjanak rá, mikor lóra ülnek; itt-ott beteges
gyeprészek a tágas udvaron, mely azonban nagyobbrészt puszta volt
és kopasz, mint egy ócska kalap, ha lekopott róla a szőr;
gerendából rótt ormótlan nagy ház a fehérek számára faragott
gerendából, a hézagok agyaggal vagy malterrel kitömve, ezek a
sársávok valamikor meszet is láttak; faragatlan gerendából rótt
konyha, nagy, széles, oldalt nyitott, de fölül födött folyosóval,
mely összeköti a lakóházzal; gerendából füstölőhelyiség a konyha
mögött; egy magányosan álló kis kaliba a kerítés mellett a ház háta
mögött s egypár melléképület a másik oldalon; hamugödör, a kis
kaliba mellett nagy vasfazék szappanfőzésre; a konyhaajtó mellett
lóca, rajta vízmerőcsöbör és kötél; egy alvó kutya sütkérezve a
napon; itt-ott még néhány alvó kutya három árnyékos fa alatt odébb
a sarokban; a kerítésen egy helyen pár indás szederbokor; a
kerítésen kívül kert és egy görögdinnyeföld; aztán jön a
gyapotmező, aztán a földek, meg az erdő.</p>
<p>Megkerültem az egészet s átmásztam a hátsó hágcsón a hamugödör
mellett s a konyha felé indultam. Alig mentem egy kicsit, hallom
egy rokka berregését, amint nekilendül panaszosan és lohadva
alászáll; ettül megint úgy megszállt a halál vágya, mert ez a
legzsongítóbb hang az egész világon. Hát csak mentem előre minden
bizonyos szándék nélkül, de bíztam a gondviselésben, hogy majd a
számba adja a szükséges szókat, ha arra kerül a sor; mert azt már
megtapasztaltam, hogy a gondviselés mindig a kellő szókat adja a
számba, ha nem avatkoztam a dolgába.</p>
<p>Mikor fele úton voltam, felkerekedett először egy kutya, aztán
egy másik és felém jött; persze, én megálltam, farkasszemet néztem
velök és mereven megálltam. De hogy micsoda haddelhadd volt, amit
csináltak! Egy fertály minutában <span class="pagenum"><a name=
"Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> úgyszólván kerékagy lett
belőlem, a küllők a kutyák voltak, vagy tizenöt darab körben
körülöttem, nyakuk, orruk kinyújtva felém, úgy ugattak és tutultak;
aztán egyre szaporodtak; lehetett látni, mint szöknek elő a
kerítésen át, sarokból, minden oldalról.</p>
<p>Egy szerecsen asszony törtet ki a konyhából doronggal a kezében
egyre kiabálva: Nemmisz el Száraz, kusti Fótos, nem mentek el! És
hozzávágott előbb az egyikhez, aztán a másikhoz, hogy üvöltöttek
bele s elkotródtak s a többi követte; de már a következő
szempillantásban visszajöttek farkcsóválva s elkezdtek velem
barátkozni. Nem rossz állat a kutya, azt mondhatom.</p>
<p>Az asszony után pedig kijött egy kis szerecsen leány és két
szerecsen gyerek minden ruha nélkül egyéb egy vászoning s
belekapaszkodtak anyjuk szoknyájába s onnan kukucsáltak rám, ez a
rendes szokásuk. Aztán csak jön ám a házból a fehér asszony,
mintegy ötvenéves, hajadonfőtt, a kezében a guzsaly; utána apró
fehér gyermekei, szakasztott úgy, mint a kis négerkölykök. Az
asszony olyan szélesen mosolygott, hogy alig tudott a lábán
megállni s azt mondja:</p>
<p>– Hát itt vagy valahára, te vagy?</p>
<p>Én mielőtt még meggondoltam volna, kiszalasztottam, hogy: Én
vagyok asszonyság.</p>
<p>Ő pedig cirógatott, ölelgetett és szorongatott, aztán megfogta
mind a két kezemet és csak rázta meg rázta; és mintha nem győzne
ölelni meg rázogatni, aszondja: Nem hasonlítasz annyira az anyádra,
mint gondoltam, de ez semmi, mit törődném vele, úgy örülök, hogy
látlak! Te kedves, édes, azt hiszem, meg tudnálak enni! Gyerekek,
az unokatestvértek Tom! Mondjátok neki, hogy isten hozta.</p>
<p>De azok meglapultak s a szájukba dugták az ujjukat s az anyjuk
háta mögé bujtak. Ő meg csak rohant tovább, aszondja:</p>
<p>– Liszka fuss, készíts neki stantapé meleg reggelit – vagy tán
reggeliztél a hajón?</p>
<p>Mondtam, hogy reggeliztem. Hát indult a ház felé, engem kezemnél
fogva vitt, a gyerekek meg utána trotykoltak. Hogy odaértünk,
engemet beleültetett egy lukas székbe, maga szembe ült velem egy
alacsony székre, mind a két kezemet fogva s aszondja: <span class=
"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p>
<p>– Most legalább jól megnézhetlek; és isten a lelkem, hogy rá
voltam éhezve sok-sok hosszú esztendő óta; de most itt vagy végre!
Már jó néhány órája vártunk. Mi tartott vissza? Megfeneklett a
hajótok?</p>
<p>– Igen asszonyság.</p>
<p>– Ne mondd, hogy igen – asszonyság. Mondd Szelli néni. Hol
feneklett meg?</p>
<p>Én bizony erre nem tudtam igazában mit mondani, mert sejtelmem
se volt róla, fölülről vártak-e hajót vagy alulról. De nagyobbrészt
az ösztönöm után szoktam indulni s az ösztönöm azt súgta, hogy
alulról várják a hajót, föl Orlensz felé. De ez se sokat használt,
mert nem tudtam a lefelé levő zátonyok nevét. Már láttam, föl kell
találnom egy ilyen zátonyt vagy azt mondanom, hogy elfelejtettem a
nevét annak, amelyiken megfeneklettünk, vagy – no most egy ötletem
támadt és ki is böffentettem azonmód:</p>
<p>– Nem a megfenekléstől volt a késedelem, ez csak rövid ideig
tartott, fölrobbant egyik cilinderünk,</p>
<p>– Uram bocsá! Megsérült valaki?</p>
<p>– Nem, csak egy szerecsent ölt meg.</p>
<p>– Milyen szerencse; mert bizony néha kár esik emberben is. Most
mult karácsonykor volt két esztendeje, hogy nagybátyád Szejlesz
jött fel Nyúorleansz felül a rozoga Lallirúkon, annak is fölrobbant
egy cilindere és bizony megnyomorított egy embert. Gondolom utóbb
meg is halt. Baptista vallású volt szegény. Szejlesz bátyád ismert
Beton-ruzsban egy embert, aki nagyon jól ismerte a familiáját.
Igen, igen, most már eszembe jut, meghalt. Prantos lett és meg
köllött amputálni. De nem segített rajta. Igen, igen, prantos, – az
lett szegény. Az egész teste egy kékség volt és meghalt egy dicsőbb
föltámadás reményében. Azt mondják, hogy szinte látványosság számba
ment. A nagybátyád minden áldott nap följárt a városba érted; most
is odajár vagy egy órája, hogy elment: de nem telik bele egy perc
és itthon lesz. Találkoznotok köllött az úton, nem láttad? Olyan
régi módi bácsi –</p>
<p>– Nem, Szelli néni, nem láttam én senkit se. A hajó épen
virradóra kötött ki s én a bagázsiámat otthagytam a kikötőkompon s
magam körülnéztem egy kicsit a városban s egy kicsit a vidéken,
hogy teljék az idő s ne érjek ide nagyon korán. <span class=
"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>
<p>– Kinek a kezére adtad a bagázsiádat?</p>
<p>– Senkinek se.</p>
<p>– Jaj, gyerök, gyerök: ellopják.</p>
<p>– Ahá, én eldugtam, onnan ugyan nem, – mondom én.</p>
<p>– És hogy kaptál olyan korán reggelit a hajón?</p>
<p>Ezzel ugyan vékony jégre állított, de én kivágtam:</p>
<p>– A kapitány ott látott állongálni s azt mondta, jobb lesz, ha
valamit eszem mielőtt partra szállok, s levitt a tisztek
reggelijéhez és adott, ami csak köllött.</p>
<p>Már olyan izgatott lettem, hogy figyelni sem igen tudtam, az
eszem mind ez idő alatt egyre a gyerekeken járt; mondok, ha egy
kicsit félrehúzódhatnék velök, megtapasztalhatnám őket és kitudnám,
hol is vagyok voltaképen. De semmi alkalmam nem akadt rá. Filpszné
nem tágított és csak rohant velem előre. Csakhamar a hideg futott
végig a hátamon, mert azt mondja:</p>
<p>– De hát, mi csak törtetünk – aszondja – előre és te még egy
szót se mondtál a hugámról, sem senkiről. Hát én most megállítom a
malmomat, te meg nyisd ki a te zsilipedet. És mondj el mindent
akkurátusan; mondj el mindent mindenkiről, egyikről is másikról és
valamennyiökről; hogy hogy vannak, mit csinálnak, mit bíztak rád,
hogy nekem elmondd és mindent az utolsó szóig, ami csak eszedbe
jut.</p>
<p>No, most már igazán jó helyen voltam. Eddig a gondviselés a
részemen volt s rendben ment minden. De most ugyancsak plűre estem.
Már láttam, hogy csepp haszna se lesz, ha tovább akarok ezen már
előre gázolni. Mondok, ez is olyan hely, ahol az igazmondással köll
szerencsét próbálnom. Már ki is nyitottam rá a számat, de a néni
megmarkolt és betuszkolt az ágy mögé és azt mondja:</p>
<p>– Ahun gyün a! Bukjál alább a fejeddel, úgy, most jól van, úgy
nem lát meg. Ne áruld el magadat, hogy itt vagy. Megtréfáljuk az
öreget. Gyerekek, el ne járjon a szátok.</p>
<p>Nohát, most benne vagyok a pácban, mondok. De semmi haszna, ha
emésztem magam. Nem volt mit egyebet tenni, mint meglapulni és
szerencsét próbálni és készen lenni arra, hogy elkapjam a fejemet,
ha beüt a ménkü.</p>
<p>Épen csak hogy picurkát láttam az öregurat, mikor bejött, mert
az ágy eltakarta. Filpszné azonban ráveti magát és aszondja:
<span class="pagenum"><a name="Page_220" id=
"Page_220">-220-</a></span></p>
<p>– Megjött?</p>
<p>– Nem, – mondja az ura.</p>
<p>– Boldog isten, – mondja az asszony – mi az isten csodája
történhetett vele?</p>
<p>– El sem tudom képzelni, – mondja az öregúr – és mondhatom,
rémítőn nyugtalanít a dolog.</p>
<p>– Nyugtalanít, – mondja az asszony – engemet szinte szétvet! Meg
köllött jönnie és maga elvétette az úton. Tudom, hogy így van,
valami azt súgja, hogy így van.</p>
<p>– Aj, Szelli, el nem hibázhattam az úton, ezt te is tudod.</p>
<p>– Jaj, édes uram, mit mond majd hozzá a hugom! Meg köllött
jönnie és maga elvétette. Ő…</p>
<p>– Oh ne zaklass te is, úgyis olyan zaklatott vagyok. Sehogy se
tudom a dolgot megérteni. Végire jutottam a sütnivalómnak és nem
átallom bevallani, hogy agyon vagyok rémülve. De semmi reménye
annak, hogy megjött, mert nem jöhetett meg úgy, hogy én elvétettem.
Szelli, ez borzasztó dolog. Valami érte azt a hajót, annyi
bizonyos.</p>
<p>– Hej, Szejlesz, nézz oda az országútra, amoda ni, nem jön ott
valaki?</p>
<p>Az öregúr az ablakhoz szökik, amely az ágyhoz fejtül volt,
Filpsznének pedig csak ez köllött. Hamarosan leguggolt az ágyhoz
lábtul, engem meglökött és én kiperdültem. S mikor a bácsi
megfordult az ablaktól, hát ott áll a néni s úgy ragyogott és
akkorát mosolygott, hogy olyan volt az arca, mint egy égő ház. Én
meg mellette töredelmes pofával szűkölve. Az öreg úr bámul és
aszondja:</p>
<p>– Hát ez ki?</p>
<p>– Mit gondolsz, kicsoda?</p>
<p>– Sejtelmem sincs róla. Ki?</p>
<p>– Hát Tom Szójjer!</p>
<p>A nyüstyit, azt hittem, nyomban elsülyedek. De még arra se lett
volna időm; az öregúr megragadta a kezemet és szorongatta és egyre
szorongatta, míg az asszony körülugrált és nevetett meg sírt
egyben; és aztán hogy ömlött belőlük a kérdezősködés, az egész had
aprajáról-nagyjáról!</p>
<p>De ha ők örültek, mi volt az az én örömemhez képest; mintha újjá
születtem volna, oly boldog voltam, hogy tudom, hol vagyok.
Faggattak két óráig is, s végül, mikor az állam oly fáradt volt
már, hogy alig tudtam mozgatni, akkorra beszéltem <span class=
"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> már
nekik annyit a famíliámról, – már mint a Szójjer-familiát értve –
hogy soha eddig hat Szójjer-famíliáról se beszéltek ennyit. És
elbeszéltem, hogy mostuk ki a kazánt a fejér folyó beömlésénél, ami
elvette három napunkat. És ez mind nagyszerű volt nekik és iszonyún
tetszett, mert sejtelmük se volt arról, hogy minek köll ehhez három
nap. Ha azt mondtam volna, hogy egy görebet fújtunk ki, az is
megtette volna.</p>
<p>Mármost egyfelül nagyon jól éreztem magamat, de annál kényesebb
volt a dolog másik oldala. Tom Szójjernek igen jó volt a dolgom és
az is maradt, amíg egyszer csak nem hallok egy gőzöst köhögni a
folyón lefelé – s ekkor azt mondom magamban: mi lesz, ha ezen a
hajón Tom Szójjer érkezik. És mi lesz, ha ő egyszerre ide betoppan
s elkurjantja a nevemet, mielőtt inthetnék neki, hogy hallgasson?
Nem maradhat, mondok, a dolog ennyiben, mert nem jó vége lenne. El
kell mennem az útra elejbe s meg kell lesnem. Azt mondtam hát a
háziaknak, hogy fel kell mennem a városba a bagázsiámért. Az öregúr
mindenáron velem akart jönni, de én azt mondtam, elhajtom a lovat
magam is és jobb szeretném, ha én miattam nem bajoskodnék.</p>
<h3>XI. FEJEZET.</h3>
<p>Elindultam kocsin a városba s mikor feleútján vagyok, látok egy
másik kocsit. Biztos, hogy Tom Szójjer, meg is álltam s vártam,
amíg oda ért. Azt mondom: Megállj! és megállt mellettem és szája
tátva maradt, mint egy láda s csak úgy állt ott. Az két-háromszor
nagyot nyelt, mintha az embernek nagyon kiszáradt a torka, aztán
azt mondja:</p>
<p>– Világéletemben én nem bántottalak. Ezt magad is tudod. Hát
mért jössz te vissza engemet megkísérteni.</p>
<p>Én azt mondom erre:</p>
<p>– Nem hogy visszajönnék, de még el se mentem.</p>
<p>Mikor a hangomat hallotta, egy kissé megbátorodott, de még nem
jött egészen rendbe. Azt mondja:</p>
<p>– Ne izélj velem, én se izélnék veled. Becsületszavadra, nem
vagy kísértet?</p>
<p>– Becsületszavamra, nem vagyok, – mondom én.</p>
<p>– Jó, izé, ezzel el van intézve a dolog, természetesen; de
mintha valahogy nem tudnám megérteni. Nézd csak, hát soha
egyáltalán nem gyilkoltak meg? <span class="pagenum"><a name=
"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span></p>
<p>– Nem, soha, egyáltalán nem gyilkoltak meg, azt csak én kötöttem
rájok. Gyere, tapogass meg, ha nem hiszed.</p>
<p>Meg is tette és ezzel be is érte és rém megörült, hogy újra lát,
azt se tudta, micsináljon. És mindjárt el kellett volna neki
mondanom mindent, mert hogy óriási kaland volt, tele
titokzatossággal, amiért ő élt és halt. De én azt mondtam, hagyjuk
csak még egy kicsit, erre ráérünk, s azt mondtam a kocsisának, hogy
maradjon ott és mi kissé előrehajtottunk s én elmondtam neki az
állapotomat, melybe belecsöppentem s mondok, mit gondol, mit kéne
tennünk? Azt mondja, adjak neki egy pár percet és ne zavarjam.
Aztán spekulált és csakhamar azt mondja:</p>
<p>– Rendbe vagyunk, megvan. Vedd a ládámat a kocsidba, mintha a
tiéd volna; fordulj meg és ténferegj egy kicsit ide-oda, hogy
olyanformán érj haza, hogy kvadráljon az idővel, én pedig bemegyek
a város felé s újra indulok, úgy hogy utánad egy félórával
érkezzem; te meg kezdetben úgy tégy, mintha nem ismernél.</p>
<p>– Úgy lesz; de megállj egy kicsit. Van még valami, amiről senki
nem tud semmit, csak én egymagam. Van itt tudniillik egy
szerecsenyember, akit én el akarok szöktetni a rabszolgaságából, a
neve pedig Dzsim, Vatszon kisasszony öreg Dzsimje.</p>
<p>Ő azt mondja: Mi az, Dzsim…</p>
<p>El kezdett gondolkozni. Én pedig azt mondom:</p>
<p>– Tudom, mit gondolsz. Azt akarod mondani, hogy ez aljas,
piszokmunka; de hát mit! Én már ennyire lenn vagyok, és el fogom
őtet lopni, téged pedig arra kérlek, hogy hallgass és tégy úgy,
mintha nem tudnál róla. Megteszed?</p>
<p>A szeme megvillant és aszondja:</p>
<p>– Ellopom én is veled.</p>
<p>– Nohát, mintha csak meglüttek volna, úgy meglazult bennem
minden eresztékem. A legmegdöbbentőbb szó volt ez, amit életemben
hallottam, és meg köll vallanom, Tom Szójjer jócskán leszállt a
becsülésemben. De csak nem tudtam elhinni: hogy Tom Szójjer
szerecsenytolvaj legyen.</p>
<p>– Lárifári, mondom. Bolondozol.</p>
<p>– Egyáltalán nem bolondozok.</p>
<p>– Jó, mondom, hát tréfa, nem tréfa, de ha hallod, hogy beszélnek
egy szökésben lévő feketéről, jusson eszedbe, hogy te semmit se
tudsz róla és hogy én is nem tudok róla semmit se. <span class=
"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p>
<p>Erre fogtuk a ládát s föltettem a kocsimra s ő elhajtott a maga
útján, én is a magamén. De persze, megfelejtkeztem arról, hogy
lassan hajtsak, annyira tele voltam örömmel és mindenféle
töprenkedéssel. Igy jócskán hamarabb elértem haza, mint az út
hosszához képest kellett volna. Az öregúr az ajtóban állt s azt
mondja:</p>
<p>– No, emmár csodálatos dolog. Ki a fránya gondolta volna, hogy
ettől a gebétől ez is kiteljék. És nincs egy szál szőre megizzadva,
egy szála sincs. Igazán csodálatos. Nem adnám ma ezt a lovat száz
dollárért, nem én, becsületemre; ezelőtt meg szívesen elvettem
volna érte tizenötöt s azt gondoltam volna, hogy ezzel meg is van
fizetve.</p>
<p>Ennyit mondott, egy szóval se többet. A legártatlanabb lélek
volt, akit valaha láttam. De hát nincs min csodálkozni. Nem csak
gazdálkodó volt ő, hanem prédikátor is és volt neki olyan kis
gerendából rótt fia-temploma a telepe mögött, amit maga épített a
saját pénzéből templomnak és iskolának és soha sem kért semmit a
szolgálataiért, pedig megérdemelte volna. Volt egy csomó ilyen
prédikátor a gazdák közt erre dél felé és mind így csinálta.</p>
<p>Vagy egy félóra mulva Tom kocsija följárt a ház homlokzata
előtti hágcsóhoz és Szelli néni meglátta az ablakon keresztül, mert
nem volt csak vagy ötven rőfnyire s azt mondja:</p>
<p>– Nini, valaki jött. Ugyan ki lehet? Azt gondolom, valami
idegen. Dzsimy (ez az egyik gyerek) fuss és mondd meg Liszkának,
terítsen eggyel többre ebédre.</p>
<p>Mindenki nekiiramodott a főbejáró ajtónak, mert, természetesen,
nem minden esztendőben akad itt idegen vendég, hát nevezetesebb is
a sárgaláznál, ha gyün, érdekesség dolgában. Tom átjött a hágcsón
és indult a ház felé. A kocsi pedig már gurult a város felé, mink
pedig mind ott szorongtunk a főajtóban. Tom a jobbik ruháját vette
föl és volt – publikuma, ez pedig mindig szüret volt neki. Hát
persze, ilyen körülmények közt meg is adta busásan a módját. Nem
olyan gyerek volt, hogy szégyenlősen sokáig elkelebóláljon az
udvaron, mint egy toklyóbirka, nem, nyugodtan és nagyszerűen
közeledett, mint egy kos. Mikor velünk szemben állt, megemelinti a
süvegét finoman és elegányosan, mintha egy doboznak volna a födele,
melyben alvó lepék tanyáznak s ő nem akarná őket zavarni, s azt
mondja: <span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
"Page_224">-224-</a></span></p>
<p>– Azt hiszem, Arkibald Nikolsz úr?</p>
<p>– Nem fiam, – aszondja az öregúr – sajnálom, de meg kell
mondanom, a kocsisod becsapott; Nikolsz tanyája odébb van vagy
három mérfölddel. Tessék bejönni, tessék.</p>
<p>Tom a vállán keresztül hátrakacsintott s azt mondja: késő, már
nem látni a kocsist.</p>
<p>– Igen, fiam, elillant s neked be kell jönnöd s velünk kell
ebédelned, azután aztán befogatunk s elviszünk le Nikolszékhoz.</p>
<p>– Oh, dehogy csinálnék maguknak annyi alkalmatlanságot, isten
mentsen; elmegyek gyalog, egy kis távolság nem a világ.</p>
<p>– De mi nem eresztünk gyalog. Ez ugyan szép délvidéki
vendégszeretet lenne. Aló, csak be.</p>
<p>– Jöjjön csak, – mondja Szelli néni – egyáltalán semmi
alkalmatlanságot a világon nem csinál. Muszáj itt maradnia. Hosszú
három mérföldes, poros út az, nem ereszthetjük rá gyalog. Hozzá még
már meg is mondtam odabenn, mikor érkezni láttam, hogy tegyenek még
egy terítéket az asztalra. Már most csak nem szomorít meg
bennünket. Tessék csak bejönni s tegyen úgy, mintha otthon
lenne.</p>
<p>Hát Tom szépen és szívesen megköszönte, hogy hát levették a
lábáról és bejött, s mikor ottbenn volt, azt mondta, Hikszvillből
való, idegen Ohejjóban, a neve Tompszon Vilmos és még egyszer
meghajtotta magát.</p>
<p>Aztán elkezdett a szája járni és járt és járt és mesélt nagyokat
Hikkszvillről és a Hikkszvillbeliekről, amit csak kifundálhatott,
de én ideges kezdtem lenni s mondok, hogyan szabadít ki ezzel
engemet a bajomból, és végül egyre mesélve, áthajolt és megcsókolta
Szelli nénit, épenséggel a száján, aztán megint hátradűlt jó
kényelmesen és járt a szája tovább, de a néni se rest, felugrik,
megtörli a száját a kezefejével és aszondja:</p>
<p>– Te vakmerő kölyök, te!</p>
<p>Tom meg mintha meg volna sértve, azt mondja:</p>
<p>– Asszonyság, ezt ugyan nem vártam!</p>
<p>– Nem várta. Tyhű, hát mit gondol az úrfi, ki vagyok, mi vagyok
én? Kedvem volna… mondd csak, mit gondoltál azzal, hogy
megcsókoltál?</p>
<p>Egy kissé meglapult az öreg és azt mondja:</p>
<p>– Nem gondoltam én semmit, nem gondoltam semmi sértőt, én izé,
mondok, tán jól esik magának. <span class="pagenum"><a name=
"Page_225" id="Page_225">-225-</a></span></p>
<p>– Adta bolondja! És fölkapta a guzsalyt és látszott, alig tudja
magát megtartóztatni, hogy hozzá ne vágja. Miből gondoltad,
aszondja, hogy jól esik nekem?</p>
<p>– Nem tudom, de izé, mondták.</p>
<p>– Mondták, hogy nekem jól esnék! Akárki mondta, az a másik
bolond a párod. Még ilyet se hallottam. Ki az a mondták?</p>
<p>– Hát mindenki. Mind azt mondták.</p>
<p>Csak épen hogy meg tudta magát tartóztatni a néni, de a szeme
pislogott, az ujjai úgy dolgoztak, mintha karmolni akarnának. Azt
mondja:</p>
<p>– Ki az a mindenki? Hadd hallom a nevüket, vagy egy bambával
mindjárt megrövidül a világ.</p>
<p>Tom elbúsultan nézett rá és kalapján babrálva, aszondja:</p>
<p>– Sajnálom, erre nem voltam elkészülve. Mind csak azt mondta.
Azzal biztattak valamennyien, hogy csak csókold meg, aszondták, és
hogy jól fog neki esni. Mind mondták, mondta mindenik. De hát
sajnálom, asszonyság, nem is teszem többet, becsület szentségemre,
nem teszem.</p>
<p>– Nem teszed? Hogy még nem teszed? No, tudom istenem, hogy nem
teszed.</p>
<p>– Nem, ebben már tudok becsületet; nem teszem többé, nem én,
amíg maga nem kéri.</p>
<p>– Amíg én kérem?! Nohát, ilyet se ettem világéletemben. Fogadom,
hogy Matuzsálem korát ért tökfilkója leszel a teremtett világnak,
ha addig vársz, amíg én kérek tőled vagy hozzád hasonlótól
csókot.</p>
<p>– No, már ez nagyon meglep, mondja Tom, nem tudok belőle
kiokosodni. Azok mondták, hogy kedvére való lesz és én is azt
gondoltam. – De – itt megállt és lassan körülhordozta a szemét,
mintha valahol barátságos szemekkel akart volna találkozni, végre
elcsípte az öregúr szemét s azt mondja: Nem gondolta bácsi maga is,
hogy jól esik neki, ha megcsókolom?</p>
<p>– Már mint én? No, hát izé, mondok, azt tartom, nem
gondoltam.</p>
<p>Azután megint körülnéz ugyanúgy, megáll rajtam s azt mondja:</p>
<p>– Te se gondoltad Tom, hogy Szelli néni kitárja a két karját és
azt mondja: Szid Szójjer…</p>
<p>– Urram bocsá, – kiáltja Szelly néni a Tom szavába <span class=
"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span> vágva
és nekirohanva – arcátlan semmiházi gyerek te, így teszed bolonddá
az embert! – és nekiesik, hogy megölelje, de Tom szépen
félrehárítja s azt mondja:</p>
<p>– Nem addig, amíg nem kéri!</p>
<p>De Szelli néni nem vesztegette az időt, hanem nyomban megkérte,
ölelgette, csókolgatta újra meg újra, aztán odapenderítette az
öregúrnak, jusson neki is. S mikor egy kicsit meghiggadtak, azt
mondja a néni:</p>
<p>– Isten engem, ha ért valaha ilyen meglepetés. Tégedet
egyáltalán nem is vártunk, csak Tomot vártuk. A hugom nem írt egy
árva szót se csak épen ő róla, hogy eljön.</p>
<p>– Mert hogy nem is volt senkinek se már szándéka, – mondja Tom –
csak az, hogy Tom eljöjjön, de én addig-addig kunyoráltam, hogy az
utolsó pillanatban engem is eleresztettek; így amint aztán
lehajóztunk a folyón, azt gondoltuk Tommal, mese-meglepetés lesz,
hogy ő előre jöjjön ide, én meg utóbb toppanjak be s tetessem magam
idegennek. De nagyon megcsalódtam, Szelli néni. Nem egészséges hely
ez az idegen embernek.</p>
<p>– Nem, Szid, de csak olyan orcátlan bocsoknak nem. Föl köllött
volna ütnöm az álladat. Nem tudom, mikor jöttem így ki a sodromból.
De nem bánom, föl se veszem a beszédeid, száz ilyen tréfát is
elviselnék azért, hogy itt vagytok. Ha meggondolom ezt a komédiát!
Nem tagadom, majd szétestem, úgy meg voltam rőkönyödve, mikor rám
cuppantottál.</p>
<p>Ebédre künn terítettek a széles, nyitott folyosó alatt, mely a
ház és a konyha között volt; és volt ott az asztalon ennivaló, hogy
hét família is jóllakott volna rajta, és mind meleg étel; nem
afféle állott, rágós hús, amely egész éjjel a nedves pincében volt
a szekrényben s amelyiknek olyan az íze, mint egy vén kihült
kannibálból vágott bécsi szelet – reggel. Szejlesz bácsi jó hosszú
asztali áldást imádkozott rája, de az ebéd megérte; még csak meg
sem hűlt egy cseppet sem, ahogy akárhányszor tapasztaltam, holmi
megszakításoktól.</p>
<p>Persze nagy beszélgetés volt aztán az egész délután és Tom meg
én az egész idő alatt jóformán lesben álltunk, de semmi haszna sem
volt: senki egy szót se említett szökésben lévő szerecsenemberről,
mink pedig szerettünk volna munkához látni. De estére kelve,
vacsorakor, azt mondja az egyik gyerek:</p>
<p>– Tata, nem mehetnénk el Tom, Szid, meg én az előadásra?
<span class="pagenum"><a name="Page_227" id=
"Page_227">-227-</a></span></p>
<p>– Nem, – aszondja az öregúr, azt tartom, nem is igen lesz ott
előadás; s ha lenne is, ti oda nem mehetnétek, mert a szökött néger
elmondott nekem meg Bartonnak mindent erről a gyalázatos
előadásról, és Barton azt mondta, ő elmondja a népeknek. Igy azt
hiszem, kiseprőzték még előadás előtt azokat a vakmerő naplopókat a
városból.</p>
<p>Püff neki, ezeknek megesett, de ezen én már nem segíthettem. Tom
meg én úgy volt, hogy egy szobában s egy ágyban hálunk, így,
fáradtak lévén, jó éjtszakát mondtunk s elmentünk lefeküdni
mindjárt vacsora után és kimásztunk az ablakon s le a ménküfogó
drótján és talpaltunk a város felé, mert mondok, aligha lesz, aki
szóljon a hercegnek és a királynak, ha én se sietek, és nem szólok
nekik idejekorán, csúnya bajba találnak keveredni.</p>
<p>Az úton Tom elbeszélt mindent, hogy hogy gondolták, miként
gyilkolódtam meg én, és mint tűnt el nemsokára rá tata és soha
többé vissza nem került, és hogy micsoda ricsaj lett abból, mikor
Dzsim megszökött; én meg elmondtam Tomnak mindent a fejedelmi
nonpluszultra betyárokról és annyit a tutajozásunkról, amennyire az
időből tellett; és mikor a városba értünk és épen a közepetáján
megyünk fölfele – lehetett úgy két fertály kilencre – nohát jön ám
egy csőcselékhad fáklyával, rém kiabálással és üvöltözéssel,
cintepsit verve egymáshoz és tutulva tülkön. Mi félreszöktünk az
egyik oldalra s eresztettük a sokaságot magunk előtt. Amint
tódulnak, látom ám, hogy viszik egy pallón lovagoltatva a királyt
meg a herceget – már minthogy én tudtam, hogy az a király meg a
herceg, bár csupa kátrány meg toll voltak és semmi emberi formájuk
nem volt, hanem hasonlítottak egy-egy óriás katonáknak való
irtózatos nagy tollbokrétához. Nohát, szinte belém nyilalt, mikor
megláttam őket, sajnáltam szegény szánalomra méltó huncutjaimat s
úgy éreztem, mintha soha többé nem tudnék rájok neheztelni.
Borzasztó volt nézni. Az emberi állat igen kegyetlen tud lenni
egyik a másikához.</p>
<p>Beláttuk, hogy elkéstünk. Nem tudtunk már rajtok segíteni.
Megkérdeztünk egy pár ácsorgó embert a dologról s ezek azt mondták,
mindenki elment az előadásra igen ártatlan képpel és meglapultak és
hallgattak, míg a szegény öreg király bele nem fogott a
bakugrásaiba a színpadon; akkor valaki jelt adott s az egész
publikum fölkerekedett és – rájok! <span class="pagenum"><a name=
"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span></p>
<p>Erre mi hazafelé kocogtunk és bizony nem voltunk olyan vitézlő
kedvünkben; komiszul éreztük magunkat, mintha megaláztak volna,
szidásra érdemetlenek, ámbárhogy nem tettünk semmit. De hát mindig
így jár az ember: akár jól cselekszik akár rosszul, az mindegy; az
ember lelkiösmerete nem aszerint igazodik, hanem mindig a maga
útján jár. Ha egy sárgaszőrű kutyám volna és nem tudna többet, mint
az ember lelkiösmerete, mérget adnék neki. Több helyet foglal el az
emberben, mint az összes többi belsőrésze és sehogy se tesz az
ember kedvire. Tom Szójjer is azt mondja.</p>
<h3>XII. FEJEZET.</h3>
<p>Meg-megálltunk beszélgetve s el-eltünődtünk. Egyszerre csak azt
mondja Tom:</p>
<p>– Nézd Hokk, micsoda bolondok vagyunk, hogy ez előbb eszünkbe
nem jutott. Én fogadni mernék, hogy tudom, hol van Dzsim.</p>
<p>– Hol gondolod?</p>
<p>– Abban a kunyhóban, lenn a hamus gödör mellett. Nézd csak.
Mikor ebédeltünk, nem láttál szerecsen embert odamenni étellel?</p>
<p>– De láttam.</p>
<p>– Mit gondolsz, mért vitt oda ételt?</p>
<p>– Valami kutyának.</p>
<p>– Én is azt hittem. De nem kutyának vitte.</p>
<p>– Mért nem?</p>
<p>– Mert görögdinnyét is vitt.</p>
<p>– Csakugyan, én is észrevettem. De az már még is több a soknál,
hogy nem jutott eszembe, hogy a kutya nem él görögdinnyével. Ebbül
kitetszik, hogy az ember lát is valamit és semmit se lát
ugyanakkor.</p>
<p>– A szerecsen kinyitotta a lakatot, mikor bement és mikor
kijött, megint bezárta. A bácsinak pedig kulcsot hozott, mikor az
ebédtől fölkeltünk. Fogadni mernék, az a bizonyos kulcs volt. A
görögdinnye emberre, a lakat fogolyra vall; és nem valószínű, hogy
egy ilyen kisgazdaságban két fogoly is legyen egyszerre, ahol hozzá
a népek olyan barátságosak és jók. A fogoly Dzsim: rendben, s
örvendek, hogy oly detektívmódjára sikerült kisütnünk; egy
fagarasra se becsülök semmi <span class="pagenum"><a name=
"Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> más módot. Már most
feszítsd meg az eszedet és süss ki valami plánumot Dzsim
megszabadítására, majd én is gondolok ki egyet, amelyik aztán jobb
lesz, azt választjuk.</p>
<p>Hogy honnan veszi egy gyerekember az ilyen fejét! Ha az enyim
volna Tom Szójjer feje, én ugyan nem cserélnék egy herceggel se,
sem egy gőzhajó első matrózával, sem egy cirkuszbeli bohóccal, sem
semmivel abbul, amit ismerek. Én ugyan nekiálltam, hogy kisüssek
egy plánumot, de csak épen hogy csináljak valamit; nagyon is jól
tudtam, honnan fog az igazi plánum kikerülni. Csakhamar mondja
Tom:</p>
<p>– Készen vagy?</p>
<p>– Készen, mondom én.</p>
<p>– Helyes. Ki vele.</p>
<p>– Az én tervem, mondok, ez: Könnyen megtudhatjuk, Dzsim van-e a
színben vagy sem. Akkor aztán fölvesszük a vízből a csónakomat,
elhozzuk a tutajt a szigetről. Aztán az első sötét éjtszakán
kilopjuk a kulcsot az öregúr nadrágjából, mikor már lefeküdt s
leúszunk a folyón, elrejtőzve nappal és úszva éjnek idején, ahogy
azelőtt tettük Dzsimmel. Eltaláltam?</p>
<p>– Hogyne, nagyon is, a szarva között a tőgyit. Csak az a baja,
hogy fene szimpla kis plánum. Nincsen hozzá semmi izé. Mire való az
olyan plánum, amelyik ennyire minden baj nélkül jár? Oly síma, akár
az aludttej. Hej Hokk, erről annyit se beszélne a világ, mint ha az
ember betörne egy szappanyos boltba.</p>
<p>Egy szót se szóltam, mert nem vártam tőle egyebet; de
hóttbizonyosan tudtam, hogy ha neki egyszer meglesz a plánuma,
ahhoz nem lehet ilyen ellenvetésekkel hozzáférni.</p>
<p>Nem is lehetett. Elmondta mibül áll, és én abban a percben
beláttam, hogy tizenötannyit ért, mint az enyém, már mint forma
dolgában, és csakúgy kiszabadítja Dzsimet, mint az enyim, de
amellett mind ott is hagyhatjuk benne a bőrünket. Hát megvoltam
elégedve, s mondok, eszerint fogunk masirozni. Nem szükséges itt
elmondanom, hogy mi volt a plánuma, mert tudtam, hogy folyton fog
változtatni rajta, minduntalan, ahogy beljebb megyünk s új meg új
handabandát fog belőle szőni, ahol csak lehet. És csakugyan úgy is
lett.</p>
<p>Egy dolog azonban holt bizonyos volt, az, hogy Tom Szójjer
komolyan és ténylegesen készült velem ellopni egy négerembert a
rabszolgaságból. Ez már mégis csak sok volt nekem. Mondok
<span class="pagenum"><a name="Page_230" id=
"Page_230">-230-</a></span> itt van egy fiú, tisztességes, kinek jó
nevelésben volt része; akinek volt elveszteni való karaktere;
akinek otthon karakteres családja volt, és nyilt eszű gyerek volt,
nem tökkelütött, okos és nem tudatlan, nem alávaló, hanem kedves;
és mégis ehun van ni, nincsen benne több büszkeség, becsület és
érzés, mint hogy ilyen vállalatra adja magát és szégyenbe keverje
magát, szégyenbe a famíliáját az egész világ előtt. Nem tudtam ezt
a dolgot sehogy se megérteni. Rémisztő dolog volt s tudtam, hogy
ezt neki kereken meg is kell mondanom, így leszek csak igaz jó
barátja, hogy hagyja ezt az ügyet ott, ahol van és meneküljön tőle.
És én el is kezdtem a mondókámat, de ő megállított s azt
mondja:</p>
<p>– Nem gondolod, hogy tudom, mit csinálok? Nem tudom én rendesen,
hogy mit csinálok?</p>
<p>– De igen.</p>
<p>– Nem mondtam, hogy veled tartok s együtt lopjuk el a
szerecsent?</p>
<p>– De.</p>
<p>– Nohát.</p>
<p>Ezt mondta és egyebet nem mondott. Nem is kellett többet
mondania, mert ha egyszer azt mondta, hogy valamit megtesz, azt meg
is tette mindig. De én sehogy se tudtam eligazodni azon, hogy mitől
ment bele ebbe a dologba; így hát csak hagytam és többet nem
okvetetlenkedtem vele. Ha kötötte magát hozzá, én nem segíthettem
rajta.</p>
<p>Mikorra hazaértünk, az egész házban csönd és sötétség volt; hát
lementünk a faszínhez a hamus gödör mellett, hogy megvizsgáljuk.
Végigmentünk az udvaron, hogy hadd lássuk, mi lesz a kutyákkal.
Ezek megismertek és nem csináltak több zajt, mint a kutyák
egyáltalán szoktak, ha valami éjjel mozog az udvaron. Mikor a
kalibához értünk, megnéztük az elejét, aztán a két oldalát; és azon
az oldalán, amelyet én még nem ismertem s amelyik észak felül volt,
egy négyszögletes ablaknyílást találtunk jó magasan a földtől,
egyetlen erős léccel, mely körösztbe volt rászegezve. Azt mondom
én:</p>
<p>– Itt a nyitja la! Ez a nyílás elég nagy arra, hogy Dzsim
átjöjjön rajta, csak a lécet kell lefeszítenünk.</p>
<p>Tom azt mondja:</p>
<p>– Ez bizony olyan szimpla, mint az egy, kettő, három, négy,
kopasz barát hová mégy és olyan könnyű, mint az iskola <span class=
"pagenum"><a name="Page_231" id="Page_231">-231-</a></span> fala
mellé menni. Remélem, találunk olyan módot is, amely ennél egy
kissé komplikáltabb, Hokk barátom.</p>
<p>– Jó, mondom én, mit szólnál ahhoz, ha kifűrészelnők úgy, ahogy
én csináltam akkor, mikor meggyilkoltak.</p>
<p>– Ez már jobban böki, mondja ő. Ez lényegesen titokzatos,
veszedelmes és jó, aszondja; de fogadom, találunk olyan módot is,
amely kétszer oly sokáig tart, mint ez. A dolog nem sietős, csak
vizsgálódjunk tovább.</p>
<p>A kunyhó meg a kerítés közt, a hátulsó oldalán, volt egy fészer
deszkából, amelynek a teteje a kunyhó ereszével összeért. Hosszúnak
épen olyan hosszú volt mint a kaliba, de keskeny volt, mintegy hat
lábnyi. Az ajtaja a déli oldalán volt és le volt lakatolva. Tom
lement a szappanfőzőüsthöz, körülnézett, megtalálta azt a
vasholmit, amivel a vasfazék födelét szokták megemelni. Ezt elhozta
s kifeszítette vele az egyik pántot. A lánc leesett s mi kitártuk
az ajtót és bementünk és betettük az ajtót s gyújtót gyújtottunk s
látjuk, hogy a szín csak hozzá volt építve a kunyhóhoz és semmi
összeköttetésben nem volt vele. Padlózva se volt a szín, sem semmi
egyéb nem volt benne, csak ócska, esetlen kapák, ásók, csákányok és
sérült ekék. A gyújtónk elégett, mi pedig kimentünk, a reteszpántot
újra benyomtuk és az ajtó megint rendesen be volt lakatolva. Tomnak
nagyon jó kedve lett. Azt mondja:</p>
<p>– Helyben vagyunk már! Ki fogjuk ütet <i>ásni</i>. Eltart
legalább egy hétig.</p>
<p>Erre aztán indultunk be a házba, és én a hátsó ajtónak
tartottam, ahol csak a bőrgúzst köll meghúzni, mert nem szokták az
ajtókat becsukni, de ez Tomnak nem volt elég regényes, nem is
tetszett neki semmi egyéb út is, neki a menküfogón köll fölmászni.
De hogy háromszor is feljutott a feleútjára s mindig rosszul
számított s leesett s harmadszorra majd szétloccsantotta az agyát,
azt gondolta, abba is hagyja; de egy kis pihenés után azt mondta,
még egyszer mégis csak szerencsét próbál s ezúttal sikerült neki a
kirándulás.</p>
<p>Reggel fölkeltünk hajnalban s lementünk a négerek kunyhójához
barátkozni a kutyákkal s a szerecsennel, aki ételhordója volt
Dzsimnek, ha csakugyan Dzsim volt az, akinek hordta. A feketék épen
a reggelijöket végezték s készültek a mezőre; és Dzsim szerecsenje
kenyeret, húst s egyebet rakott egy cinserpenyőbe, s míg a többiek
elmentek, azalatt a kulcs is lekerült a házból. <span class=
"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span></p>
<p>Ennek a szerecsennek jámbor, bamba pofája volt s gyapjas haja
mind fel volt cérnával kötözve apró csomókba. Ezzel tartotta távol
a boszorkányokat. Beszélte, hogy mostanában a boszorkányok szörnyen
zaklatják őt éjjelente, mutogatnak neki mindenfajta dolgot,
hallatnak mindenfajta különös hangot és zajt, és azt hiszi, soha
azelőtt, egész életén át nem zavargatták így a boszorkányok.
Annyira felizgatódott és annyit hadart a hajáról, hogy arról is
megfeledkezett, mi volt a dolga. Igy Tom aszondja neki:</p>
<p>– Mire köll ez az étel? A kutyákat akarod megetetni?</p>
<p>A szerecsen pofája olyonforma mosolygásra nyílt, mintha az ember
egy tégladarabot csap egy pocsolyába s azt mondja:</p>
<p>– Az, Szid zurfi, kutyát. Kilenc kutyát pedig. Akarsz gyünni
megnizik?</p>
<p>– Akarok.</p>
<p>Én meglöktem Tomot és odasúgok neki:</p>
<p>– Odamennél, most rögtön, mikor nappalodik? Az nem volt a
plánumban.</p>
<p>– Nem volt, de most benne van.</p>
<p>Nohát, a nyüstyit, mentünk, de nekem nem igen volt kedvemrevaló.
Mikor bementünk, alig láttunk, olyan volt a sötétség, de Dzsim ott
volt és biztosan látott is bennünket, ki is trombitálta
mindjárt:</p>
<p>– Jé Hokk, aszondja és zistenkém, az nem Tom zurfi?</p>
<p>Én tudtam, hogy így lesz, el voltam rá készülve. Azt se tudtam,
micsináljak, és ha tudtam volna, nem csinálhattam volna, mert a
szerecsenünk felröffen és azt mondja:</p>
<p>– Jaj zuramfia, ütet ismeri zuraságokat?</p>
<p>Most már jól láttunk. Tom a szerecsenre nézett erősen némileg
álmélkodva és aszondja:</p>
<p>– Hogy minket ismer-e. Ki?</p>
<p>– Hát ez ni, szekett szerecseny.</p>
<p>– Nem gondolnám, hogy ismerjen. Honnan veszed azt, hogy
ismer.</p>
<p>– Honnan veszed? Ebben a minutában trombitálta úgy, mintha
ismerne.</p>
<p>Tom mintha nyugtalankodnék, azt mondja:</p>
<p>– Ez ugyan nagyon különös. Ki trombitálta? Mikor trombitálta?
Mit trombitált? És ezzel teljes nyugalommal hozzám fordul s azt
mondja: te hallottad, hogy valaki valamit kitrombitált?
<span class="pagenum"><a name="Page_233" id=
"Page_233">-233-</a></span></p>
<p>Természetesen, erre csak egyet lehetett felelni; hát azt
mondom:</p>
<p>– Nem, én nem hallottam, hogy valaki valamit kitrombitált
volna.</p>
<p>Aztán Dzsimhez fordult és végignézi, mintha sohase látta volna s
azt mondja:</p>
<p>– Te trombitáltál ki valamit?</p>
<p>– Nem én, aszondja Dzsim, én egy szót se nem szóltam.</p>
<p>– Egy szót sem?</p>
<p>– Nem, zifjurka, egy szót se nem.</p>
<p>– Láttál minket valaha ezelőtt?</p>
<p>– Nem zifjurka, soha sem nem láttam, amennyire emlikezek.</p>
<p>Tom most a szerecsenhez fordul, aki megvadultnak és
kétségbeesettnek látszott és azt mondja neki valamelyest
szigorúan:</p>
<p>– Mit gondolsz, mi bajod lehet? Miből gondoltad, hogy valaki
valamit kitrombitált?</p>
<p>– Há’ bagó rúgja meg, ezek a boszorkányák, zifjurka, oh, bár
inkább meghaltam volna már, bizon. Mindig rajtam vannak, majd
megölik engemet, úgy megrémísztik. Oh, zifjurka, csag ne szólja
senkinek, mer a zereg Szejlesz gazda nagyon megharax, mer mindig
aszondja, nincsen van boszorkányok. Zisten adna, bár mostan itt
lenne, – akkor mit mondana? Azt gondolok, mostan ű se nem tudna
belile kikászolódni. De hat úgy megvan mindétig: aki buta megvan,
az butának meg maradja; az nem megnézi semmit se és maga buta
fejibűl kitalálja magának valamit; de ha én kitalálok és elmondom,
akkor nem hiszik nekem.</p>
<p>Tom egy tízcentes ezüstpénzt adott neki s azt mondta, nem
szólunk senkinek, s azt mondta, azon a pénzen vegyen még több
cérnát s kösse föl vele a gyapját; aztán Dzsimre néz és azt
mondja:</p>
<p>– Szeretném tudni, felköti-e vagy sem Szejlesz bácsi ezt a
négert. Ha én elcsípnék egy szerecsent, aki elég hálátlan volt
megszökni, én ugyan ki nem adnám, hanem felkötném. S míg a
szerecsen az ajtóba állt, hogy megnézze a pénzdarabot s megharapja,
hogy lássa, jó-e vagy sem: Tom súgva mondja Dzsimnek:</p>
<p>– Tégy úgy, mintha nem ismernél. És ha éjtszaka ásni hallasz,
mink leszünk: ki fogunk szabadítani. <span class="pagenum"><a name=
"Page_234" id="Page_234">-234-</a></span></p>
<p>Dzsimnek csak annyi ideje volt, hogy megfoghassa s
megsímogathassa a kezünket, mert a szerecsen visszajött az ajtóból
s mi azt mondtuk, hogy egyszer-egyszer megint eljövünk, ha a
feketének is úgy tetszik; ez pedig azt mondta, jó lesz,
kiváltságosképen sötétben, mert a boszorkányok legkivált akkor
nyugtalanítják, ha sötét van s ilyenkor jó, ha emberek vannak
körülötte.</p>
<h3>XIII. FEJEZET.</h3>
<p>Még majd egy óránk volt a fölöstökömig, azért inkább elmentünk s
egyenesen neki az erdőnek; mert Tom azt mondta, valamelyes
világosságra lesz szükségünk, hogy lássunk ásni, de a lámpás nagyon
is világos és bajt hozhatna ránk; egy csomó pudvás tuskóra volt
szükségünk, amit mifelénk rókatüzének hívnak s ami valamelyes
gyönge fényt ad, ha az ember sötét helyen leteszi. Szedtünk egy
ölbevalót s elrejtettük a dudvába, aztán leültünk pihenni s Tom azt
mondja, olyan elégedetlenformán:</p>
<p>– A nyüstyit neki, ez a dolog már könnyebb és unalmasabb nem is
lehetne. És olyan keservesen nehéz valami nehezebb plánumot
kifundálni. Nincs ott strázsa, akinek valamit az ételébe lehetne
keverni, pedig strázsának csak kéne ott lenni. Kutyája sincs,
akinek altatót lehetne adni. Dzsim meg ott van, féllába egy
tízlábnyi lánccal az ágy lábához kötve; az embernek minden dolga
csak annyi, hogy megemeli az ágyat és leakasztja a lábáról a
láncot. Szejlesz bácsi meg mindenkibe megbízik; leküldi a kulcsot
ennek a tökfejű szerecsennek és senkit se küld le, hogy vigyázzon
rá. Dzsim azon az ablaklyukon már eddig is kiszökhetett volna,
kivéve, hogy bajos lenne utazni a lábán egy tízláb hosszú lánccal.
No, Hokk, a kő üsse meg, ennél butább dolgot se láttam. Az embernek
magának kell kitalálnia minden nehézséget és akadályt. Dehát, nem
tehetünk róla, mi csak azzal a matériával dolgozhatunk, amely
rendelkezésünkre áll. De akárhogy is, egy dolog bizonyos: sokkal
nagyobb böcsület egy sereg olyan baj és nehézség árán szabadítani
ki őt, amibűl semmit se szállítottak azok, akiknek a kötelessége
lett volna, hanem amit az ember kénytelen volt mind a maga fejéből
szedni. Csak vegyük, teszem azt, a lámpás esetét. Ha az ember a
rideg valóságot veszi, arra jut, hogy úgy vegye, mintha
reszkírozott dolog volna lámpást használni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span> Hej,
azt tartom, csinálhatnók, ha akarnók, valóságos fáklyásmenettel. De
nézd, amint így rágondolok, eszembe jut, hogy keresnünk kellene
valamit, amiből fűrészt csinálhatnánk, amint alkalom
kínálkozik.</p>
<p>– Minek a fűrész?</p>
<p>– Minek a fűrész? Hát nem kell-e elfűrészelnünk Dzsim ágya
lábát, hogy a láncot levehessük róla?</p>
<p>– De hiszen most mondtad, akárki fölemelheti az ágyat s
lecsúsztathatja a lábáról a láncot.</p>
<p>– Nohát, errűl rádismerek, Hokk fiam. Te képes volnál valamely
dologhoz hozzáfogni legelemi-iskolásabb mód szerint. Hát sohasem
olvastál semmiféle könyvet? Trenk báróról, Kaszanováról, Benvenuto
Cselényiről, IV. Henrikről és egyéb vitézekről? Ki hallotta valaha,
hogy egy fogolyt ilyen vénasszonyos módon szabadítsanak ki? Nem; a
módja, amelyet a legkülönb tekintélyek ajánlanak az, hogy az ember
átfűrészeli az ágy lábát és azonmód meghagyja, a fűrészport
elnyeli, így nem találnak rá; a lefűrészelt helyet bekeni egy kis
szeméttel és zsírral s így a legszigorúbb porkoláb se látja semmi
nyomát annak, hogy el van fűrészelve s azt hiszi, hogy semmi baja
sincs az ágy lábának. Aztán azon éjjel, mikor minden készen van, az
ember megrúgja az ágy lábát, az ledűl; te lehúzod róla a láncot és
megvan. Nincs egyéb hátra, az ember felhúzza a kötélhágcsót a
párkányig, rajta lemászik, eltöri a lábát a várárokban, – mert
tudnivaló, hogy a kötélhágcsó mindig tizenkilenc lábbal rövidebb a
kelleténél – és ott várják az embert a lovai és megbízható
csatlósai, fölszedik, nyeregbe teszik és ezzel el – a szülőföldre,
Langvedokkba vagy Navarrába, vagy már oda, ahova. Ez a gyönyörűség,
Hokk! Szeretném, ha várárok volna e körül a kaliba körül. De ásunk
egyet, ha időt szakíthatunk hozzá a szöktetés éjtszakáján.</p>
<p>Én azt mondom:</p>
<p>– Mirevaló a várárok, mikor a kaliba alatt akarunk vele
kikúszni?</p>
<p>Csak meg se hallotta. Megfelejtkezett rólam és minden egyébről.
Állát a kezébe fogta és gondolkozott. Csakhamar sóhajtott egyet,
megcsóválta a fejét, újra sóhajt és azt mondja:</p>
<p>– Nem, ez nem megy; a körülmények nem elég kényszerítők.
<span class="pagenum"><a name="Page_236" id=
"Page_236">-236-</a></span></p>
<p>– Mire? mondom én.</p>
<p>– Arra, hogy lefűrészeljük Dzsim lábát.</p>
<p>– Uram bocsá’, mondom én, a körülmények nem elég kényszerítők!
Hát mért kellene egyáltalán lefűrészelni a lábát?</p>
<p>– Megcsinálták többen a legkülömb tekintélyek közül. Nem tudták
levenni a láncukat, hát levágták a kezüket és odébbálltak. A lábát
levágni még nagyszerűbb lenne mint a kezét. De erről le kell
mondanunk. Nem elég kényszerítők ez esetben a körülmények; hozzá
Dzsim szerecsen ember, aki nem tudná megérteni a dolgot és hogy mi
a szokás Európában; hát ezt elhagyjuk. De van egy dolog: a
kötélhágcsó, azt szerezhetünk neki; széttéphetjük a lepedőnket s
abból könnyen csinálunk kötélhágcsót. És elküldhetjük neki kásában;
rendszerint abban szokták küldeni. Én ettem rosszabb kását is.</p>
<p>– Hogy beszélhetsz így, Tom Szójjer, mondom én; Dzsim semmi
hasznát se veheti a kötélhágcsónak.</p>
<p>– Hogyne vehetné. Te hogy beszélhetsz így! Jobb ha bevallanád,
hogy semmit sem értesz a dologhoz. Szüksége van kötélhágcsóra.
Valamennyinek eddig szüksége volt rá.</p>
<p>– De mi az isten nyilát csináljon a kötélhágcsóval?</p>
<p>– Hogy mit csináljon? Eldughatja az ágyában. Vagy tán nem? Mind
úgy tettek, neki is azt kell tennie. Úgy látszik Hokk, te semmit
sem akarsz csinálni, amit rendesen csinálni szoktak. Te mindig csak
frissen nekimennél a dolognak. Tegyük fel, hogy semmit sem csinál
vele; akkor is, nem lesz ott az ágyában bűnjelnek, minekutána maga
elillant? És nem gondolod, hogy az üldözőinek szüksége lesz
bűnjelre? Persze, hogy szükségük lesz. És te anélkül hagynád őket?
Ez ugyan jó kis tréfa lenne, mi? Életemben se hallottam ilyet.</p>
<p>– No már, mondom én, ha benne van a regulamentumokban, s muszáj,
hogy kötélhágcsója legyen, rendben van, legyen neki kötélhágcsója.
Ne legyek én semmi regulamentumok megrontója. De van a dolognak egy
bibije. Tom Szójjer, ha mi elrepegetjük a lepedőnket, akkor olyan
bizonyos, minthogy a világon vagy, hogy Szelli nénivel gyűlik meg a
bajunk. De már ahogy én nézem a dolgot, egy szerecsendiófaháncsból
készült kötélhágcsó semmit se kóstál és arra, hogy belesüssék a
kásába és elrejtődjék a szalmazsákba, csak olyan jó, mint
akármilyen rongyból készült lábtó, amit sodornál; ami meg Dzsimmet
illeti, neki épen semmi tapasztalása ezen a <span class=
"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span> téren
nincsen, és bizonyosan kisebb gondja is nagyobb annál, hogy miféle
–</p>
<p>– Lárifári, Hokk Finn; ha én olyan tudatlan volnék mint te,
meglapulnék és hallgatnék, abíz én. Ki hallott valaha olyat, hogy
egy államfogoly szerecsendiófaháncslétrán szökött meg? Ez már
igazán nevetséges.</p>
<p>– Jó, rendben van Tom, csináld a magad esze szerint. De ha
hallgatnál a szavamra, megengednéd, hogy egy lepedőt kölcsön vegyek
a – szárítókötélről.</p>
<p>Azt mondta, ez jó lesz. És ettől egy másik ötlete is támadt s
azt mondja:</p>
<p>– Végy kölcsön egy inget is.</p>
<p>– Mire köll, Tom, nekünk az ing?</p>
<p>– Arra köll, hogy Dzsim naplót vezessen rajta.</p>
<p>– Naplót, az ángyod – Nem tud Dzsim írni!</p>
<p>– Tegyük fel, hogy nem tud, de jeleket írhat az ingre, vagy nem?
Ha csinálunk neki tollat egy ócska cinkalánból vagy egy ócska
vasabroncsból?</p>
<p>– De Tom, kiszakaszthatunk tollat egy libából s jobbat faragunk
neki és gyorsabban is.</p>
<p>– Mafla, foglyok körül nem szaladgálnak a ludak a kaszamátákban.
Azok mindétig egy-egy legkeményebb, legszívósabb, legbajosabb ócska
rézgyertyatartódarabból vagy valami efféléből amihez hozzáférnek,
faragják a tollukat. És eltart hosszú hetekig, hosszú hónapokig,
amíg ki tudják ráspolyozni, mert ezt csak úgy csinálhatják, hogy a
falhoz dörzsölik. Nem használnak azok lúdtollat, ha volna is nekik,
mert nem ez a rendje.</p>
<p>– Jó, de miből csinálunk neki tentát?</p>
<p>– Némelyek vasrozsdából és könnyekből csinálják, de csak
alsóbbrendűek és asszonyok; a leghíresebb tekintélyek a saját
vérüket használják erre a célra. Ezt Dzsim is megteheti és ha
szükségét érzi, hogy egy kisded közönséges ordináré és titokzatos
üzenettel tudtára adja a világnak, hogy hol van rabságban, azt egy
cintányér fenekére írhatja vellájával s kidobhatja az ablakon. A
Vasálarcos mindig ezt csinálta s ez egy veszekedett finom módja a
közlekedésnek.</p>
<p>– Dzsimnek nincsen cintányérja. Neki serpenyőben adják be az
ételét.</p>
<p>– Az semmi; majd kerítünk neki. <span class="pagenum"><a name=
"Page_238" id="Page_238">-238-</a></span></p>
<p>– És nem olvashatja-e el valaki a cintányérát?</p>
<p>– Ennek semmi köze a dologhoz, Hokk Finn. Az ő dolga megírni a
cintányért és kilökni az ablakon. Nem muszáj azt neked elolvasni
tudni. Felét se tudod elolvasni, sem te, sem akárki annak, amit egy
fogoly a cintányérra ír.</p>
<p>– De hát akkor mi haszna rontsa el a cintányérokat?</p>
<p>– Az istenfáját, nem a magáét rontja.</p>
<p>– De valakiét csak rontja, nem?</p>
<p>– Jó, tegyük fel, hogy úgy van; de hát mit bánja a fogoly, hogy
kinek a –</p>
<p>Itt félbehagyta a beszédét, mert hallottuk, hogy reggelire
tülkölnek. Hát elindultunk a házba.</p>
<p>A reggel folyamán kölcsön vettem a ruhaszárítókötélről egy
lepedőt meg egy fehér inget; találtam egy ócska zsákot is, abba
belegyömöszöltem, aztán elmentünk a rókaszeméhez és ezt is
odarejtettük. Én csak annak mondom, hogy kölcsön vettem, mert ennek
mondotta mindig a tatám is; de Tom azt mondta, hogy ez nem
kölcsönvétel, hanem tolvajság. Azt mondta, mi fogolyszámba megyünk
és a foglyok nem sokat törődnek azzal, hogy miként szereznek meg
valamit, megszerzik, ahol érik és nem is éri őket ezért semmi
gáncs. Azt mondja Tom, nem vétek az a rabemberben, ha lopja is a
holmit, amire szüksége van, hogy kiszabadítsa magát, ez neki a
szent joga; és így, ameddig rabszámba megyünk, lophatunk itt
mindent, amire csak a legkisebb szükségünk is van szabadulásunk
végett. Ha nem volnánk rabok, azt mondja, az nagy külömbséget tenne
és senki a világon, csak a legordinárébb ember adja magát lopásra,
ha nem fogoly. Igy elhatároztuk, hogy ellopunk mindent, amihez
hozzáférünk. És mégis rém patáliát csapott, amikor egy napon egy
görögdinnyét loptam a négerek földjéről és megettem, és
addig-addig, hogy a szerecseneknek adtam egy tízcentest, anélkül
persze, hogy megmondtam volna, miért adom. Tom azt mondta, ő úgy
értette, hogy akármit lophatunk, amire szükségünk van. Helyes,
mondom én, nekem szükségem volt a görögdinnyére. De, azt mondja ő,
nem a szabadulás végett volt rá szükséged, ez a külömbség. Azt
mondta, ha arra kellett volna a dinnye, hogy elrejtsünk benne egy
kést és becsempésszük Dzsimnek, hogy megölhesse a porkolábot, akkor
rendben lenne a dolog. Hát annyiban hagytam, ámbárhogy semmi
hasznát nem láttam annak, hogy fogolyszámba menjek, <span class=
"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> ha
kénytelen vagyok békén ülni egy-egy csomó ilyen aranyos
megkülömböztetésen rágódni, valahányszor alkalmam lenne elemelni
egy-egy jó görögdinnyét.</p>
<p>Hát, amint mondottam, ezen a bizonyos reggelen várakoztunk
mindaddig, amíg mindenki dolgára ment és senki sem volt az udvaron;
ekkor Tom fogta a zsákot és elvitte be a szerszámos szinbe a Dzsim
kalibája mellett, míg én távolabbról őrt álltam. Csakhamar kijött
és ketten leültünk a farakásra beszélgetni. Azt mondja Tom:</p>
<p>– Most már minden rendben volna, egyéb a szerszám.</p>
<p>– Szerszám? mondom én.</p>
<p>– Szerszám.</p>
<p>– Minek a szerszám?</p>
<p>– Hát ásni. Talán csak nem gondolod, hogy ki fogjuk rágni, vagy
mi.</p>
<p>– Hát nincs ott a szinben elég csonka csákány és más holmi,
amivel ki lehet ásni egy szerecsenembert? mondom én.</p>
<p>Olyan szánakozó szemmel nézett rám, hogy az ember elríhatná
magát tőle, és azt mondja:</p>
<p>– Hokk Finn, hallottad valaha hírét, hogy egy fogolynak csákány
és ásó és egyéb efféle divatos készség legyen a garderobjában, hogy
vele magát kiássa? Azt kérdem én tőled, ha egyáltalán elbírsz még
egy értelmes kérdést, hogy festene valjon ezzel egy vitézi hős?
Akkor akár adják neki kőcsön a börtön kulcsát, hadd meneküljön
azzal. Csákány meg ásó! No attól ugyan egyikéből se lenne
király!</p>
<p>– Jó, mondom én, ha nem köll se ásó, se kapa, akkor hát mi
köll?</p>
<p>– Egy pár asztali kés.</p>
<p>– Kiásni vele ennek a kalibának az alapját?</p>
<p>– Azt.</p>
<p>– No Tom, az isten akárhová tegye, csak bolondos egy dolog
ez.</p>
<p>– Bolondos nem bolondos, az nem tartozik ide. Ez az igazi módja
és a rendes módja. És, amennyire én tudom, pedig én elolvastam
minden könyvet, ami ebben a dologban kitanítja az embert: más mód
ezen kívül nincs is. Mindég asztali késsel ássák ki magukat, és
jusson eszedbe, nem agyagon, hanem rendesen szilárd sziklaságon
keresztül. És ásnak, csak ásnak, csak ásnak heteken keresztül és
örökön örökétig. Nézd csak azt a <span class="pagenum"><a name=
"Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> bizonyos rabot az Iff
sziklavárának a fenekén, a marszeilli kikötőben, az szakasztott így
ásta ki magát. És meddig dolgozott rajta, mit gondolsz?</p>
<p>– Nem tudom.</p>
<p>– Hát találd ki.</p>
<p>– Nem tudom. Talán hat hétig?</p>
<p>– Harminchét esztendeig, – és Kínában jött ki a föld alul. Ez az
igazi. Bár <i>ennek</i> a várnak az alapja is szilárd sziklaság
volna.</p>
<p>– De Dzsim nem ismer senkit se Kínában.</p>
<p>– Mi köze ennek a dologhoz? Az a másik legény se ismert senkit.
De te örökösen elkelebólálsz és mellékutakra tévedsz. Mért nem
tudsz megmaradni a fődolognál?</p>
<p>– Jól van, a fene törődik azzal, hogy hol jön ki, csak kijőjjön;
s azt tartom, Dzsim se törődik vele. De egy baj mégis van. Dzsim
már nagyon öreg arra, hogy késsel ássuk ki. Nem tart el addig.</p>
<p>– Hogyne tartana el. Csak nem gondolod, hogy harminchét
esztendeig eltart, amíg keresztülássuk magunkat egy
agyagfendementomon?</p>
<p>– Hát meddig tart el, Tom?</p>
<p>– Bizony nem reszkérozhatjuk azt, hogy addig tartson, amíg
kellene, mert Szejlesz bácsi hamarosan hírt kaphat Nyúorleanszból.
Megtudja, hogy Dzsim nem odavaló. Akkor első dolga lesz Dzsimet
erről értesíteni, vagy valami efféle. Igy hát nem várhatunk olyan
sokáig, ahogy kellene. Igazság szerint azt gondolom, el kéne
tartani a dolognak egypár évig; de nem érünk rá. S mert a
körülmények olyan bizonytalanok, én azt ajánlanám: hogy fogjunk
hozzá és ássuk meg oly gyorsan, ahogy csak lehet; azután aztán
olybá vesszük, úgy magunk között, mintha harminchét esztendeig
tartott volna. Akkor aztán kilopjuk és az első lármára tovább
sikkasztjuk valahová. Ez lesz, azt tartom, a legjobb.</p>
<p>– Ennek már van értelme, mondom én. Olybá venni a dolgot semmit
sem kóstál; olybá venni nem jár bajjal, és ha csak az kell, nem
bánom, vegyük olybá, hogy százötven évig tartott, amíg kiástuk. Még
csak nagyon meg se erőltetne a dolog. Most hát ellépek és elcsenek
egy pár asztali kést.</p>
<p>– Csenjél hármat, mondja ő. Egyből fűrészt csinálunk.</p>
<p>– Tom, ha nincs a regulamentum és a vallás ellen az ilyen
<span class="pagenum"><a name="Page_241" id=
"Page_241">-241-</a></span> módosítvány, – mondom én – akkor én
tudok egy ócska fűrészpilingát, amoda van bedugva a viharmentő alá
a füstölőház mögött.</p>
<p>Bosszúsan és szinte elbátortalanodva nézett rám és azt
mondja:</p>
<p>– Nincs annak, Hokk, semmi haszna, ha az ember téged ki próbál
tanítani. Fuss és lopj kést, de hamar.</p>
<p>Hát én megtettem.</p>
<h3>XIV. FEJEZET.</h3>
<p>Mikor már azt gondoltuk, hogy mindenki alszik, ez éjjel
leereszkedtünk a villámfogón és bezárkóztunk a fészerbe, előszedtük
a rókaszemgyökércsomót és munkához láttunk. Az útból mindent
félreraktunk négy vagy öt láb hosszat a fenékgerenda közepetáján.
Tom azt mondta, most épen Dzsim ágya mögött vagyunk s beásunk épen
az ágy alá s ha oda érünk, senki a kalibában észre nem veheti, hogy
ott lyuk van, mert Dzsim ágytakarója majd a földig ért s az
embernek föl kellett volna emelni, hogy lássa mi van az ágy alatt.
Igy hát csak ástunk-ástunk az asztali késekkel majd éjfélig;
akkorra kutyafáradtak voltunk, a tenyerünk tele hólyaggal és bizony
alig volt még a munkánknak láttatja. Azt mondom én végre:</p>
<p>– Ez nem harminchét évre szóló munka; ez, Tom Szójjer,
harmincnyolc évre szóló munka.</p>
<p>Ő nem szólt semmit. De sóhajtott és csakhamar abbahagyta az
ásást és én mindjárt láttam, hogy most az esze dolgozik. Aztán azt
mondja:</p>
<p>– Hasztalan, a dolog nem megy. Menne, ha foglyok volnánk, mert
akkor annyi esztendőnk volna hozzá, amennyi köll, nem volna a dolog
sietős; nem kéne csak néhány percig ásni minden nap, azalatt, míg
az őrváltás van, a kezünk se hólyagosodnék fel, és folytathatnók
rendesen éveken át úgy, ahogy az ilyen dolog rendje van. De mi
ugyan itt nem hévizálhatunk, hanem sietnünk kell; nincsen
vesztegetni való időnk. Ha még egy éjtszakán át így csinálnók, egy
hétig is kéne pauzálnunk rá, hogy tenyerünk begyógyuljon, előbb
hozzá se tudnánk nyúlni semmi asztali késhez.</p>
<p>– Jó, de hát mit csináljunk, Tom?</p>
<p>– Azt is megmondom. Nem igazságos, nem erkölcsös, nem
<span class="pagenum"><a name="Page_242" id=
"Page_242">-242-</a></span> is szeretem, de nincsen csak ez az egy
mód: kiássuk irtókapával és olybá vesszük, mintha asztali késsel
csináltuk volna.</p>
<p>– Em már beszéd, mondom én; a te fejed, Tom Szójjer, mindegyre
célirányosabb lesz, mondom. Erkölcsös, nem erkölcsös: kapa köll
ide; ami meg engemet illet, fityinget sem adok az erkölcsére. Ha én
egyszer nekiállok, hogy ellopok egy szerecsenyt vagy egy
görögdinnyét, vagy egy ismétlőiskola-könyvet, nem sokat kényeskedem
abban, hogy hogyan csinálom, csak meglegyen. Nekem a szerecsenyem
köll; vagy a dinnyém köll, vagy az ismétlőiskola-könyvem köll; és
ha egy irtókapa a legalkalmasabb holmi rá, hát kiásom a
szerecsenyemet vagy a görögdinnyémet vagy a
vasárnapiiskola-könyvemet irtókapával és fütyülök arra is, ami
erről a tekintélyek véleménye talál lenni.</p>
<p>– Jójó, mondja ő, olyan esetben, mint ez a mienk, van mentsége a
csákánynak, meg az olybávevésnek; ha nem volna, én helybe nem
hagynám, sem ott nem állnék tétlenül nézve a szabályok megszegését,
– mert ami igaz, az igaz, ami nem igaz, az nem igaz; és az ember
nem vállalhatja azt, hogy helytelenül cselekedjék, ha nem tudatlan
és tudja, mi a helyes. Neked megfelelhetne, hogy Dzsimet
irtókapával ásd ki <i>minden olybávevés nélkül</i>, mert te nem
tudsz jobbat; de hozzám nem illenék, mert én tudom mi a helyes.
Hoci egy asztali kést.</p>
<p>Neki a kezében volt a magáé és én odaadtam neki az enyémet. Ő
pedig földhöz csapja és azt mondja:</p>
<p>– Adszi egy <i>asztali kést!</i></p>
<p>Nem tudtam sehogyse mit csináljak, de aztán gondoltam egyet.
Elkezdek kotorászni az ócska szerszám között s veszek egy csákányt
és odaadom neki, ő meg elvette és dologhoz látott és nem szólt egy
szót se.</p>
<p>Mindig ilyen különös volt. Nyakig ült az elvekben.</p>
<p>Én is fogtam egy lapátot és vágtuk és lapátoltuk a földet, hogy
csak úgy röpült köröskörül. Dolgoztunk vagy egy félóráig, ameddig
tudniillik fönnmaradhattunk. Mikor én aztán fölmentem az emeletre,
kinézek az ablakon, látom, mint veszkődik Tom a ménkűfogóval, hogy
fölmásszon, de semmire se ment, a keze olyan sebes volt. Végül azt
mondja:</p>
<p>– Hasztalan, nem lehet. Mit gondolsz, mit csináljak? Nem jut
eszedbe semmi?</p>
<p>– Jut, – mondok – de azt tartom, nem elég szabványos. Gyere föl
a garádicson és vedd olybá, hogy a ménkűfogón jöttél. <span class=
"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span></p>
<p>Ezt meg is tette.</p>
<p>Másnap Tom lopott egy cinkanalat és egy rézgyertyatartót, hogy
valamelyes írótollakat csináljon Dzsim számára belőle és hat darab
faggyúgyertyát; én pedig ott ődöngtem a négerház körül, alkalomra
lesve, és elloptam három cintányért. Tom azt mondta, ennyi nem
elég; de én azt mondtam, azokat a tányérokat, amiket Dzsim kidobál,
úgyse látja meg senki, mert a kutyatej meg nadragulyadudvába hull a
kaliba ablaknyílása alatt, – onnan meg mi elhordhatjuk s újra
használhatjuk. Ez Tomnak is tetszett. Aztán azt mondja:</p>
<p>– Most azt kell kiókumlálnunk, hogyan csempésszük be a holmit
Dzsimhez.</p>
<p>– Bevisszük, – mondom én – a lukon keresztül, ha készen
lesz.</p>
<p>De ő haragosan rám nézett s affélét mondott, hogy még ilyen
bolondgombát sem evett s elkezdett gondolkozni. Nemsokára azt
mondta, kicirkalmazott vagy két-három módot, de nem szükség
egyelőre választani belőle. Elsőbben is postát kell küldeni
Dzsimnek.</p>
<p>Ez éjjel valamivel tíz óra után ereszkedtünk le a villámhárítón
s magunkkal vittünk egy szál gyertyát s hallgatóztunk az
ablaknyílás alatt és hallottuk Dzsim horkolását, hát belöktük a
gyertyát, és Dzsim nem ébredt föl tőle. Aztán nekifohászkodtunk a
kapának, ásónak és mintegy harmadfélóra alatt készen voltunk a
likkal. Bemásztunk Dzsim ágya alá a kalibába, körültapogatóztunk a
földön s megtaláltuk a gyertyát s meggyújtottuk s egy darabig ott
álltunk Dzsim fölött s azt találtuk, hogy egészséges jó színben van
és lassanként símán felköltöttük.</p>
<p>Úgy megörült, mikor meglátott, hogy szinte sírt; elmondott
drágicámnak és mindenféle becéző névvel kedveskedett ami csak
eszébe jutott; és azt mondta, kerítsünk valahonnan egy vasráspolyt,
hogy reszeljük le vele a lábáról a láncot itt stantapé, és
illanjunk el s ne vesztegessük az időt. De Tom kimagyarázta neki,
hogy ez a regulamentumokba ütköznék s leült és mesélt neki a
terveinkről, amelyeket minden pillanatban meg is lehet változtatni,
ha valami baj kerekednék; és hogy semmit se féljen, mert hogy
bizonyos, mi ki fogjuk szabadítani. Igy Dzsim azt mondta, rendben
van, s aztán ott üldögéltünk s egy darabig beszélgettünk a régi
időkről, aztán Tom egy csomó kérdést <span class="pagenum"><a name=
"Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> intézett Dzsimhez, s
mikor Dzsim elmondta, hogy Szejlesz bácsi mindennap bejön hozzá s
imádkozik vele és Szelli néni is bejár utánanézni, hogy van-e elég
jó dolga s kap-e eleget enni s mind a ketten olyan kedvesek hogy
no, azt mondja Tom:</p>
<p>– Most már tudom, hogyan csináljuk. Általuk fogunk egyet-mást
beküldeni.</p>
<p>Én azt mondom: Ne csinálj semmi effélét; ennél mulyább ötletet
még nem ettem. De bizony rám se hederített, csak ment előre. Ha
egyszer megfogott egy plánumot, akkor mindig így tett.</p>
<p>Elmondta Dzsimnek, hogy kell majd becsempésznünk a
kötélhágcsó-kását és egyéb nagyobb holmit Nat által, aki az a
fekete, aki az ő ételhordója, és hogy ő legyen szemes, meg ne
lepődjék és hogy meg ne lássa Nat, ha kiszedi a holmit; az apró
holmit amit küldünk, azt a bácsi kabátja zsebébe dugdossuk, ő meg
lopja ki onnan; egyetmást meg a néni köténye galandjához kötünk
vagy a köténye zsebébe csúsztatunk, ha a szerencse kedvez; azt is
elmondta neki Tom, hogy miféle holmi lesz ez és mire lesz való.
Mindent elmondott neki. Azt is, hogy hogyan írjon naplót az ümögre
a tulajdon vérivel. Dzsim ennek a nagyobb részit meg se értette, de
azt vélte, mi fejéremberek vagyunk, nekünk köll tudni jobban, mint
neki s ezzel beérte s azt mondta, megtesz mindent úgy, ahogy Tom
mondja.</p>
<p>Dzsimnek volt egy csomó kéregpipája és dohánya; így hát fene jó
dolgunk volt. Végül kikecmeregtünk a lukon át és hazamentünk s
lefeküdtünk, de olyan volt a tenyerünk, mintha megnyúzták volna.
Tom nagyszerűen föl volt buzdulva. Azt mondta, ez a legkülömb s
hozzá legéletrevalóbb csínye világéletében; s aszondja, ha csak ki
lehetne találni a módját, eltarthatna halálunk napjáig s még örökbe
hagyhatnók a gyermekeinknek is, hogy ők ássák ki Dzsimet. Mert azt
tartotta, Dzsim is mind jobban-jobban beleszeret a dologba, ahogy
lassanként hozzászokik. Azt mondta, el lehetne húzni közel nyolcvan
esztendeig, aminél külömb rekordot még sohase értek el. S aszondja,
hogy világraszóló híre lenne tőle mindenkinek, akinek volt valami
része benne.</p>
<p>Reggel kimentünk a farakáshoz és felaprítottuk a
rézgyertyatartót megfelelő darabokká s Tom a zsebébe dugta a
cinkanállal együtt. Erre aztán odamentünk a négerházhoz s míg én
Nat figyelmét elvontam, Tom beledugott egy gyertyatartódarabját
<span class="pagenum"><a name="Page_245" id=
"Page_245">-245-</a></span> a Dzsim kosarában lévő rozsmáléba.
Nattot el is kísértük, hogy lássuk, hogy sül el az eset. Hát
fényesen elsült. Mikor Dzsim beleharapott, majd hogy minden foga ki
nem marjult, már semmi a világon jobban el nem sülhetett volna.
Eztet Tom mondta magában. Dzsim oda se hederített, úgyis csak vagy
egy darab kavics lehetett vagy efféle, ami rendesen belesül
kenyérbe, máléba. De ezentúl, az is igaz, sohase harapott bele
semmibe, amíg két-három helyen meg nem szurkálta a villájával.</p>
<p>S amíg ott állunk a félhomályosságban, hát csak bukfencez ki egy
pár kutya a Dzsim ágya alul; de csak tódult aztán ki egyre, amíg
nem volt vagy tizenegy, hogy alig fértünk már el ottbenn s alig
volt mit lélekzeni. A teremfáját, elfelejtettük odaerősíteni a
félszerben a deszkát, amit odatámasztottunk. A Nat szerecsen csak
annyit üvöltött, hogy <i>boszorkányok</i> és ki az udvarra az ebek
közé és úgy megnyögött, mintha haldokló órája lett volna ez. Tom
kirúgta az ajtót s kivetett egy szeletet Dzsim eledeléből, aminek a
kutya mind nekiesett és abban a minutában ő is kijött, aztán megint
vissza be és magára zárta az ajtót, és én már tudtam, hogy most már
a másik ajtót is odaerősítette. Azután a szerecsenhez látott,
símogatta, becézte s kérdezte tőle, látott-e még egyebet is. A
szerecsen feltápászkodott, körüljáratta a szemét és azt mondja:</p>
<p>– Jaj, Szid gazda, ha bolondnak mondol is, azt tartom, láttam
egy millió kutyát vagy zördögöt, vagy valamit, ha itt is meghalok
ezen a helyen. Majd a nyavalyád kitört. Szid gazda, úgy érezte, úgy
érezte, hogy no! Mind én rajtam vuta. Zördög bujk bele, csak
egyszer kerülne kezembe egyik az a boszorkány, csak egyszer, csak
épen egyetlen egyszer – zegyebet se nem kérek. De legjobb
szeretném, ha békit hagynának nekem, ezt szeretném csak.</p>
<p>Azt mondja Tom:</p>
<p>– Nézd, megmondom mit gondolok. Mért kísértenek itt épen ennek a
szökevény szerecsennek reggeliző idején? Hát azért, mert éhesek,
ennyi az egész. Te pedig készíts nekik boszorkánykását, az legyen a
te dolgod.</p>
<p>– Jaj, lelkemadta Szid gazda, hogy készítek én nekik
boszorkánykását? Nem tudom én annak a módját. Soha hírét is se nem
hallottam én.</p>
<p>– No, látom már magamnak kell azt is megcsinálnom. <span class=
"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span></p>
<p>– Megcsinálod, édes? Meg? Jaj, eszek a lábad nyomát, de még a
lábadat is.</p>
<p>– Rendben van, meglesz, megcsinálom a te kedvedért, mert jó
voltál hozzánk s megmutattad a szökött négert. De neked is nagyon
kell ám vigyáznod. Ha látod, hogy jövünk, fordulj háttal; és
akármit dugdosunk a kosárba, te meg ne lásd. Aztán oda se nézzél,
mikor Dzsim kiszedi a holmit a kosárból, mert történhetik ám
valami, ki tudja mi! És mindenekfelett ne sokat tapogasd a
boszorkányholmit.</p>
<p>– Tapogasd? Szid gazda! Ne beszélj ilyet. Egy ujjamat se nem
tennék rá, nem én százezerbillió dollárért sem én.</p>
<h3>XV. FEJEZET.</h3>
<p>Igy minden rendben volt. Hát fogtuk magunkat s elmentünk a
szemetesdombra a hátsó udvaron, oda kerül minden ócska csizma,
rongy, törött üveg, elhasznált holmi s mi egyéb kacat, s ott
kapirgáltunk s találtunk egy ócska pléhmosdót s beszögeztük a
lukakat rajta ahogy lehetett, hogy majd abban főzzük meg a kását;
levittük loppal a pincébe, megtöltöttük liszttel, s indultunk
reggelire s találtunk egy pár zsindelyszeget, ami Tom szerint
alkalmas arra, hogy a rab bekarcolja vele a nevét meg a baját a
börtön falára, és az egyiket belecsúsztattuk Szelli néni köténye
zsebébe, mert a kötény egy székre volt akasztva, a másikat meg
bedugtuk Szejlesz bácsi kalapja szalagja mellé, – a kalap a
szekrényen volt – mert hallottuk, mikor a gyerekek azt mondták,
hogy a papa, meg a mama ma reggel a szökött szerecsen kalibájába
készülnek, és Tom a cinkanalat belecsúsztatta Szejlesz bácsi
kabátja zsebébe, de hogy Szelli néni még nem volt ott, hát
várakoznunk kellett egy kicsit.</p>
<p>Mikor pedig begyütt, hát tüzelt és piros volt és mérges és nem
győzte bevárni az asztali imádságot, hanem csak osztotta ki a kávét
a félkezével és barackot nyomott a gyűszűjével a legjobban
kezeügyében levő gyerek fejére a másik kezével és aszondja:</p>
<p>– Tűvé tettem mindent, de soha nem láttam mását annak, hogy hova
lehetett a másik inged.</p>
<p>No, erre egyszeribe leszállt a szívem, a tüdőm, a májam s
egyebem közé és egy darab száraz kenyérhaj indult le a torkomba,
<span class="pagenum"><a name="Page_247" id=
"Page_247">-247-</a></span> ahol útközben egy köhentéssel
találkozott és azon nyomba keresztül átul repült az asztalon,
egyenesen neki az egyik fiú szemének, aki úgy kapkodott tőle, mint
a horogra húzott kukac, és akkorát ordított, mint egy csatakiáltás,
a Tom pedig kékült-zöldült a két orcája táján és fenemód festett az
egész dolog úgy egy fertályminutáig, vagy talán tovább is. Én az
egész eseten féláron túladtam volna, ha vevőm akad rája. De
csakhamar rendbeszedtük magunkat. Nagyon hirtelen szakadt ránk a
dolog, az ütött le a lábunkról. Azt mondja Szejlesz bácsi:</p>
<p>– Felettébb nagyon különös a dolog, sehogy se tudom megérteni.
Egészen bizonyosan tudom, hogy levetettem, mert…</p>
<p>– Mert nem volt rajtad csak <i>egy</i>. De hát nézzétek ezt az
embert! Én tudom, hogy levetetted, még pedig rendesebb okoknál
fogva tudom, mint amilyen a te akadozó emlékezeted. Mert hogy
tegnap még ott volt a ruhaszárítókötélen, láttam a két szememmel.
De volt és nincs, ez az eleje meg a vége, te pedig, ha váltani
akarsz, muszáj vörös flanelinget venned addig is, míg másikat tudok
varrni. Ez lesz már a harmadik, amit két év óta varrok. Akár a
falnak menjen az ember, ha tégedet inggel akar ellátni. Hogy
micsinálsz velük, az már több, mint ami a fejembe fér. Az ember azt
hinné, már megtanulhatnád gondját viselni az ingednek, amilyen kort
értél.</p>
<p>– Tudom én azt, Szelli, meg is teszem, ami tőlem telik. De végre
is nem lehet csak az én hibám, mert tudod, hogy színit se látom,
sem semmi közöm hozzá, kivéve ha rajtam van. Azt meg még se
gondolnám, hogy a testemről vesztettem volna el egyet.</p>
<p>– Dehogy a te hibád, ha nem vesztetted el. Tudom pedig, hogy nem
rajtad múlt. De még nem is csak az inged van oda. Elveszett egy
kalán is. És ez se minden. Tíz kanalam volt, most csak kilenc van.
Lehet, a borjú ette meg az üngödet, de hogy a kanalamat nem a borjú
vitte el, az mégis bizonyos.</p>
<p>– Ugyan még mi veszett el?</p>
<p>– Oda van hat szál gyertya, nohát. Lehet, megette a patkány, azt
hiszem, úgy is van. Csodálom, hogy még el nem lepte az egész
háztájat, mert hiszen te mindig készülsz betömni a lukait, de soha
se tömöd be. S ha eszük volna a patkányoknak, hát a hajadba
fészkelnének, <span class="pagenum"><a name="Page_248" id=
"Page_248">-248-</a></span> Szejlesz, és te akkor se tudnád,
hányadán vagy velök. De a kanalat még se írhatod a patkány
rovására, ezt az egyet tudom.</p>
<p>– Jól van Szelli, enyim a hiba, megismerem. Hanyag voltam. De a
holnapi nap el ne múljék rólunk anélkül, hogy be ne tömjem a
likakat.</p>
<p>– Minek sietnél vele, ráérsz esztendőre is.
Matilda-Andzselina-Araminta Filpsz!</p>
<p>Zsupsz, dolgozik a gyűszű s a gyerek kirántja körmét a
cukorpikszisből anélkül, hogy a horgára akadt volna valami. Ebben a
pillanatban lép a küszöbre egy négerasszony s aszondja:</p>
<p>– Nassága, elveszett egy lepödő.</p>
<p>– Lepedő! Vége a világnak!</p>
<p>– Még ma betömöm a likakat – mondja Szejlesz bácsi elborult
arccal.</p>
<p>– Ugyan hagyd el. Csak nem hiszed, hogy a patkány vitte el a
lepödőt? Hová lett, Lizi?</p>
<p>– Isten bucsá, se nincs fogalmam rula, nacsága. Tegnap vuta
ruhásketelen, ma nincs van; se híre se hamva se nincs.</p>
<p>– Mondom, hogy közel van a világ vége. Soha világéletemben ehhez
foghatót nem láttam. Egy ing, egy lepedő, egy kalán, hat
gyertya.</p>
<p>– Nacsága, – jelenti egy fiatal sárga némber – nem találjuk egy
rézgyertyatartót.</p>
<p>– Pusztulj innen te figura, mert hozzád vágom ezt a lábast.</p>
<p>Nohát, csupa méreg volt szegény. Én már néztem volna is, hogy
merre tágasabb. Mondok, valahogy kilopózom s elmegyek az erdőbe,
amíg az idő megenyhül. Ő csak tovább dühöngött, de csak úgy magában
csinálta a zendülést, mindenki más rém jámbor és csöndes volt,
végre azonban Szejlesz bácsi valami együgyű ábrázattal nem
kihalászta zsebéből a kanalat. A néni megállt tátott szájjal és
föltartotta a két kezét, ami meg engem illet, azt gondoltam, bár
Jeruzsálemben vagy valahol lennék. De nem tartott sokáig. Azt
mondja a néni:</p>
<p>– Ezt vártam épen! Igy hát mind ez idő alatt a zsebedben volt.
Megesik, a többi holmi is ott van. Ugyan, hogyan került oda?</p>
<p>– Azt már csakugyan nem tudom, Szelli, – mondja a bácsi mintegy
bocsánatkérőn – különben tudod, hogy megmondanám. Az apostolok
cselekedeteinek XVII-ik szakaszából <span class="pagenum"><a name=
"Page_249" id="Page_249">-249-</a></span> tanultam a prédikációmat
reggeli előtt s alkalmasint észrevétlen akkor tettem a zsebembe,
gondolván, hogy a bibliámat teszem bele, így kell lenni, mert a
bibliám csakugyan nincsen benne, de megyek és megnézem, és ha a
bibliám ott van, ahol olvastam belőle, tudni fogom, hogy csakugyan
nem tettem zsebembe és ebből világos lesz, hogy letettem a
bibliámat és fölvettem a kanalat és…</p>
<p>– Oh, seregek ura! Hagyj végre békét az embernek. Pusztuljatok,
az egész pereputty. És ne kerüljetek elém, amíg a békességes
jókedvem vissza nem tért.</p>
<p>Ezt ugyan meghallottam volna, ha csak magában mondja is, még ha
ott se lettem volna és nyomban szót is fogadtam volna, még ha
kiterítve fekszem is ott. Amikor keresztülmentünk a fogadószobán,
az öreg fölvette a kalapját s a zsindelyszeg kiesett belőle a
pallóra, de a bácsi azonmód fölvette, a kályha vállára tette és se
szó, se beszéd, ment ki. Ahogy Tom ezt látja s eszébe jut a kalán,
azt mondja:</p>
<p>– Na, nem érdemes az öregtül küldeni akármit, nem lehet benne
megbízni. És még ezt mondta Tom: de nagyon a kezünkre járt azzal a
kalánnal, anélkül, hogy tudta volna, hát járjunk mi is egy kicsit a
kezére tudtán kívül: tömjük be a patkány likait.</p>
<p>Hát bizony lik volt ott jócskán lenn a pincében, beletelt egy
óránk, mire elvégeztük, de jól, röndösen megmíveltük és takarosan.
Egyszer csak hallunk valakit jönni a garádicson; eloltjuk a
gyertyánkat s elbujunk. Hát csak jön ám az öreg, a félkezében
gyertya, a másikban egy csomag, bamba nézéssel. Ide-oda smotylog,
előbb egy likhoz mén, aztán a másikhoz, míg valamennyit végigjárja.
Aztán megáll vagy öt percre tünődve és a faggyúolvadékot csípegetve
a gyertyájáról. Végre lassan, mintegy álmot járva, indul a garádics
felé s azt mondja:</p>
<p>– No, ha addig élek is, nem tudok rá visszaemlékezni, mikor
tömtem be a patkánylikakat. Most már megmutathatom neki, hogy nincs
mért szidjanak a patkányok eránt. De mindegy, hagyjuk a dolgot.
Anélkül se lenne semmi haszna, azt tartom.</p>
<p>Igy ment fel motyogva a lépcsőn, aztán mi is elmentünk.
Nagyszerű egy kedves öreg bácsi volt. De hogy az ma is és az is
lesz mindég.</p>
<p>Tomot nagyon furdalta, hogy mi lesz most már a kalánnal,
<span class="pagenum"><a name="Page_250" id=
"Page_250">-250-</a></span> de azt mondja, hogy kalánnak muszáj
lenni. Hát ezt meg kellett gondolni. Mikor aztán kiókumlálta,
elmondta nekem is, hogy mint kell a dolgot csinálnunk. Azután
odamentünk s ott lebzseltünk a kanalaskosár körül, amíg jönni nem
láttuk Szelli nénit. Ekkor Tom elkezdi megolvasni a kanalakat,
kirakosgatva valamennyit a kosár egyik oldalára, én meg egyet azon
helyt a kabátom ujjába csusztatok és Tom aszondja:</p>
<p>– Nézze csak Szelli néni, itt most sincsen több, csak kilenc
kalán.</p>
<p>A néni azt mondja:</p>
<p>– Lóduljatok játszani és ne bosszantsatok. Én jobban tudom, hány
van, magam olvastam meg.</p>
<p>– Nohát, nénikém, én megolvastam kétszer is, de egyszer se
hoztam ki többet kilencnél.</p>
<p>Látszott, hogy végire ért szegény néni a türelmének. De persze,
odajött megolvasni a kanalait. Más ember is azt tette volna.</p>
<p>– Az ég irgalmára, nincsen csak kilenc, – mondja most. – Há az
isten csodájába lesz ez a holmi? Hadd olvasom csak meg még
egyszer.</p>
<p>Most pedig visszaloptam azt, ami nálam volt, s mikor elkészült a
megolvasással azt mondja:</p>
<p>– Akasszák fel a nyavalyás kacatját, most már mögen tíz. És
dühös is volt, bosszús is egyben. De Tom aszondja:</p>
<p>– Nem gondolnám, nénikém, hogy tíz lenne.</p>
<p>– Te töksi, nem láttad, hogy megolvastam?</p>
<p>– Láttam, de…</p>
<p>– Nohát, megolvasom még egyszer.</p>
<p>Én meg most újra elcsíptem egyet és így megint csak kilenc lett,
mint az előbb. Nohát, majd szétment a néni, reszketett dühében az
egész teste. De csak olvasta, meg megest olvasta, míg úgy bele nem
bódult, hogy már a kosarat is kezdte egyszer-egyszer kalánnak
olvasni. Igy háromszor megvolt a tíz, háromszor nem volt meg. Erre
kapta a kosarat és úgy vágta a házhoz, hogy majd rosszul járt tőle
a macska. Aztán azt mondja, kotródjunk, hagyjunk neki békét s ha
még egyszer körülötte lábatlankodunk ebéd idejéig, hát megnyúz
bennünket. Igy amíg ő biztatott, hogy zónázzunk odább, megmegint
csak mienk lett a kalán s belecsusztattuk a köténye zsebébe, s a
kanál is meg a zsindelyszeg is, mire dél lett, már Dzsim kezében
<span class="pagenum"><a name="Page_251" id=
"Page_251">-251-</a></span> volt. Nohát, ezt jól csináltuk. Tom azt
mondja, megérte volna, ha még annyi baj lett volna is vele, mert
aszondja, most már a néni, bár attól függene az élete, nem lesz
többet képes kétszer egyformának olvasni a kanalakat, és ha jól
olvasná is, akkor se hinné már el, hogy rendben van a dolog;
meg-meg azt mondta, hogy azt tartja, ha a néni most három napon át
végkép belegabajodik a kalánolvasásba, akkor soha többet
kalánolvasásra nem adja a fejét s akárkit is, aki még egyszer
kanalat akarna vele olvastatni, kész lesz megfenyegetni azzal, hogy
megöli.</p>
<p>Hát aztán az éjjel visszaakasztottuk a lepedőt is a
szárítókötélre és elloptunk egyet az almáriomából, s így
folytattuk, hogy visszaloptuk, meg-megest elloptuk egy pár napon
át, míg végre szegény feje már azt se tudta, hány a lepedője s azt
mondta, bánja is ő, mit nyomorítsa meg vele, ami még volt a lölki
épségéből, és ha attól függne az élete, akkor se olvasgatná többet,
inkább meghalna.</p>
<p>Igy már aztán rendben voltunk az ingre nézt is, meg a lepedőre,
meg a kalánra, meg a gyertyákra nézvést is a borjú meg patkányok
meg az össze-visszaolvasás segítségével. Ami meg a gyertyatartót
illeti, abból semmi se kerekedett, lassan-lassan elfelejtődött.</p>
<p>De már a lepény nagy munka volt. Ki nem fogytunk a bajból ezzel
a lepénnyel. Megállapodtunk, hogy bemegyünk vele az erdőre s hogy
ott sütjük ki. El is végeztük volna végre egészen jól, de nem egy
napon belül, ráment három tele lavur liszt, mielőtt el tudtuk
találni és szépen össze-vissza is égettük magunkat többfelé és a
szemünket kimarta a füst. Mert hogy tetszik tudni, nekünk csak a
kérge köllött, mi meg nem tudtuk jól fölhasználni, mindétig
összeleffent. De végül erre is rájöttünk, t. i. arra, hogy
egyszerűen bele kell a felfújtba sütni a létrát is. Igy hát
nekifogtunk másnap éjjel Dzsimmel és összerepegettük a lepedőt apró
szalagokká, ezeket összefontuk és még hajnal előtt meg volt a
rendes kötelecskénk, hogy embert is föl lehetett volna vele
akasztani. Oszt olybá vettük a dolgot, mintha kilenc hónapig
tartott volna az elkészítése.</p>
<p>Másnap délelőtt elvittük az erdőbe, de nem akart beleférni a
fölfújt lepénybe. Persze, egy egész lepedőből készült, hát volt ott
negyven felfújtra való kötél is, ha szükségünk lett volna rá, sőt
jutott volna még a levesbe is, a hurkába is vagy <span class=
"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span>
akármibe. Egy egész ebéd összes fogásait elláthattuk volna
kötéllel.</p>
<p>De hát erre nem volt szükségünk. Nekünk csak a felfújt kására
való kötél kellett, így a többit eldobtuk. Persze, a sok kását se
sütöttük a mosdótálba, mert attól féltünk, hogy a forrasztása
megolvad a tűzben. De Szejlesz bácsinak volt egy szép úri
ágymelegítő rézserpenyője, amelyre nagyon sokat tartott, mert egyik
őséé volt és hosszú fanyele volt, aki Hódító Vilmossal jött át
Angliából a <i>Gyöngyvirágon</i> vagy valamely más régi hajón és el
volt rejtve a padláson egy sereg ócska bögrével és holmival, ami
értékes volt, de nem mintha értéke lett volna, mer az nem volt, de
mind csupa ősiség volt, tetszik tudni, és mi titokban kicsempésztük
és kivittük az erdőre, de az első felfújt kásák nem jól sültek el
benne, mert még nem értettünk a dologhoz, de az utolsót aztán öröm
volt nézni. Fogtuk és kikentük tésztával és beledugtuk a parázsba,
beletettük a kötelet, tésztát raktunk rá, aztán befödtük egy
tésztaréteggel és rácsaptuk a fedelét, a tetejére parazsat tettünk,
magunk öt lábnyira álltunk föl hozzá, megfogtuk a kezes- és hüvös
hosszú nyelét és tizenöt perc múlva olyan lepényt borítottunk ki
belőle, hogy öröm volt nézni. De aki meg akarná enni, annak ugyan
el kell magát látnia néhány fogpiszkáló csomóval, mert ha ettől a
kötélhágcsótól alapos görcsöt nem kap, akkor én sem értek ahhoz,
amiről beszélek és olyan hasfájást kap tőle, hogy megfekszi a
legközelebbi alkalomig.</p>
<p>Nat nem nézett oda, mikor a boszorkánykását beletettük Dzsim
ételeskosarába és a három vékony cinlemezt is oda tettük a kosár
fenekére, az ennivaló alá. Igy minden röndösen Dzsim kezébe került
s alighogy magára maradt, beleturkált a lepénybe s elrejtette a
létrát a szalmazsákjába s holmi ákombákomot karcolt egy cinlemezre,
melyet aztán az ablaknyíláson kidobott.</p>
<h3>XVI. FEJEZET.</h3>
<p>Veszekedett egy munka volt tollat csinálni, de még fűrészt is,
Dzsim meg azt mondta, hogy a legveszekedettebb lesz a fölírást
megcsinálni. Tudniillik azt, amit minden jóravaló fogolynak a falra
kell firkálni. De hát, meg köllött lenni. Tom azt mondta, hogy
muszáj. Nincs rá eset, hogy tisztességes <span class=
"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span>
államfogoly ne hagyott volna maga után efféle karmolást meg a
címerét.</p>
<p>– Ott van Dzsén Gré asszony, azt mondja, ott van Dzsilford
Dödli, ott van Nórszömberlen. No, Hokk, tegyük fel, hogy nem
csekély bajjal jár: mit fogsz csinálni? Miképen fogsz hozzá?
Dzsimnek muszáj magára venni a felírását meg a címerét. Mind
megcsinálták, ahányan csak voltak.</p>
<p>Dzsim azt mondja:</p>
<p>– De hát nincs nekem, Tom gazda, mit magamra venni. Nincs
egyebem, ez a viseltes ümög, aztán tudnivaló, erre köll irkálni a
naplómat.</p>
<p>– Nem érted, Dzsim. A címer nem felvenni való.</p>
<p>– Jó, mondom én de mégis igaza van; ha azt mondja, hogy nincs
neki, hát nincs neki.</p>
<p>– Ennyit én előre is tudtam, – mondja Tom – de fogadni mernék,
hogy lesz neki mikorára innen kiszabadul. Mert innen annak rendje
és módja szerint fog kiszabadulni és ettől nem esik rajta
csorba.</p>
<p>Igy hát míg én meg Dzsim köszörültük a tollat egy-egy
tégladarabon, Dzsim a magáét a rézből, én a magamét a kalánból, Tom
hozzálátott, hogy kigondolja a címert. Egyszerre aztán azt mondja,
hogy annyi jót talált, hogy nem is tudja, melyiket válassza; de
volt egy, arról azt gondolta, hogy azt választja. Azt mondja:</p>
<p>– A pajzsba haránt csíkot avagy pólyát teszünk a jobb fenéken;
vízszintes pólyába középen X alakú karmazsin szentandráskeresztet,
fekvő kutyával rendes ábrázolatnak, a lába alatt a szolgaság jeléül
láncot; a pajzs felső részébe csipkés zöld szelement és három
befelé csipkézett pólyát azurkék mezőben, fogas cikk-cakkal,
amelyre a csipkés pólya mintegy fölkapaszkodik; a sisak, egy
megszökött néger, feketén, a válla fölött a motyója, baloldalt egy
vízszintes pólyán kétfelül egy-egy angyal vörösben: az te meg én
vagyunk. A jelmondat: <i>Maggiore fretto, minore atto</i>. Ezt egy
könyvből vettem ki. Az értelme: Lassan járj, tovább érsz.</p>
<p>– Csáli, csáli, – mondom én – de mi a többinek az értelme?</p>
<p>– Arra ugyan most rá nem érünk, hogy ezzel vesződjünk, mondja ő.
Bele kell mennünk, ha ki akarunk belőle találni.</p>
<p>– Jó, jó, mondok de valamit csak megmondhatnál. Mi a <i>Jobb
fenék</i>? <span class="pagenum"><a name="Page_254" id=
"Page_254">-254-</a></span></p>
<p>– Jobb fenék, jobb fenék! Mi közöd neked ahhoz? Majd ha odáig
lesz a munkában Dzsim, megmagyarázom neki.</p>
<p>– Lárifári, Tom, mondok; azt tunnám, megmondhatnád az embernek.
Mi a haránt pólya?</p>
<p>– Tudom is én. De neki muszáj, hogy legyen. Van minden nemes
embernek.</p>
<p>Hát így szokott, ha nem volt ínyére, hogy valamit megmagyarázzon
az embernek, akkor nem is tette meg. Fejhetted őtet heteken át,
csak annyiban maradt a dolog.</p>
<p>Megállapította magában az egész címer esetet, most már azon
volt, hogy végire járjon az ügy e részének, ami abból állt, hogy
kifundáljon valamely bús fölírást. Mert szerinte az is köllött
Dzsimnek, mint ahogy volt minden fogolynak. Ki is ókumlált egy
egész sereget s fölírta papirosra és onnan leolvasta, így:</p>
<p><i>1. Itt szakadt meg egy rab-szív.</i></p>
<p><i>2. A világtól s barátaitól elhagyva, itt végezte bús életét
egy szegény nyavalyás fogoly.</i></p>
<p><i>3. Itt tört meg magában egy szív, itt lelte fel nyugalmát egy
elnyűtt lélek, harminchét évi magányos fogság után.</i></p>
<p><i>4. Otthonát s barátait vesztve, harminchét évi keserű rabság
után, itt pusztult el egy nemes idegen, XIV. Lajos természetes
fia.</i></p>
<p>Tom szava reszketett s maga majd összeroskadt, amíg olvasta.
Mikor elvégezte, nem volt képes magát elhatározni arra, melyiket
firkantsa Dzsim a falra, olyan gyönyörű volt mindenik. Végül
megengedte, hogy karcolja föl Dzsim valamennyit. Dzsim azt mondta,
belekerül egy esztendejébe, míg ennyi temérdek holmit szöggel
rákarcol a gerendára, hozzá nem is ért a betűvetéshez; de Tom azt
mondta, majd ő odamintázza neki s Dzsimnek nem lesz egyéb dolga,
minthogy a szöggel végigszántson a vonalakon. De csakhamar meg ezt
mondta:</p>
<p>– Most jut eszembe, a gerenda nem járja. Nem szokott fából rótt
fal lenni az olyan börtönben. A felírásokat sziklába kell vésnünk.
Sziklát kell szereznünk.</p>
<p>Dzsim azt mondta, jobb a fa a sziklánál; azt mondta, gyilkos sok
időbe kerülne, amíg bele tudja vésni a sziklába, talán soha el se
készülne vele. De Tom azt mondta, majd én segíthetek neki. Aztán
felénk kacsintott, hogy hányadán vagyunk már Dzsim meg én a tollal.
Kutya infámis nehéz és hosszadalmas <span class="pagenum"><a name=
"Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> munka volt, aztán a sebes
kezem se tudott tőle begyógyulni, és mintha nem is mentünk volna
vele semmire, csak alig. Azt mondja Tom:</p>
<p>– Tudom már micsinálunk. Lesz sziklánk a címernek is, meg a bús
felírásoknak is, és két legyet ütünk le egy csapásra ugyanazzal a
sziklával. Tudok egy óriás, nagyszerű köszörűkövet odalenn a
malomban, azt elemeljük, rávéssük a dolgot és kiköszörülhetjük
rajta a tollakat is, meg a fűrészt is.</p>
<p>Nem volt valami könnyű gondolat, a köszörűkő se lehetett nagyon
könnyű; de elhatároztuk, hogy megbirkózunk vele. Még nem volt
éjfél, mikor elindultunk a malom felé; de Dzsimet otthagytuk,
folytassa addig is a munkát. Elcsentük a köszörűkövet és elkezdtük
gurítani hazafelé, de fránya nehéz egy munka volt. Egyszer-egyszer,
akármit is csináltunk, nem segíthettünk rajta: fölborult és
majdhogy össze nem lapított bennünket. Tom azt mondta, palacsintává
lapít bennünket, mire haza érünk. De fele utunkra eljutottunk vele,
ott azonban ki voltunk már állva, folyt rólunk a víz. Láttuk már,
nincs más mód benne, mint elmenni Dzsimért. Hát Dzsim hamarost
megemeli az ágyát, lecsúsztatja láncát az ágy lábáról, a nyaka köré
csavarja s aztán kibujtunk a likon és mentünk oda, ahol a követ
hagytuk. Dzsim, meg én nekifohászkodtunk s úgy görgettük tovább a
köszörűkövet mint a semmit, Tom meg dirigált bennünket. Nincs a
világon még egy fiú, aki úgy tudjon dirigálni. Mindenhez értett ez
a Tom.</p>
<p>A lik, amit ástunk, jó tágas volt, de nem elég arra, hogy
átférjen rajta a köszörűkő. De Dzsim fogja az irtókapát és
hamarosan kitágította. Erre Tom kiformálja a dolgot a kövön a
szöggel és munkába állítja Dzsimet: a szög volt a vésője és a
deszkabódébeli kacatban talált vasdarab volt a kalapácsa; most már
dolgozzék, azt mondja neki Tom, ameddig a gyertyájában tart, azután
aztán lefekhetik, de előbb a köszörűkövet rejtse a szalmazsákja alá
s háljon rajta. Aztán segítettünk neki a láncát visszahúzni az
ágyalábára s magunk is készültünk lefeküdni menni. De Tomnak eszébe
jutott valami s aszondja:</p>
<p>– Van neked itt benn, Dzsim, vagy egynéhány pókod?</p>
<p>– Nem, Tom gazda, hálistenke nincs van.</p>
<p>– Helyes, majd szerzünk.</p>
<p>– Zisten megáldja, minek! Nem kell. Nekem borsódzik tüle a
hátad. Annyi, akar ha csörgőkígyód volna. <span class=
"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span></p>
<p>Tom gondolkozott vagy egy-két percig s aszondja:</p>
<p>– Ez jó gondolat. Azt tartom, meg is lehet csinálni. Meg
<i>köll</i> csinálni. Világos, mint a pinty. Fene jó egy idea.
Honnan tudnál szerezni?</p>
<p>– Mit szerezni, Tom gazda?</p>
<p>– Mit! Hát csörgőkígyót.</p>
<p>– Oh, zirgalmas isten, Tom gazda! Ha ide bejönne csürgekigyód,
én azon mód kiugornál a falon keresztül, ki én, fejest.</p>
<p>– Megszoknád te azt hamarosan, Dzsim. Meg lehetne
szelidíteni.</p>
<p>– Szelidítenyi!</p>
<p>– Igen, még pedig könnyen. Minden teremtett állat hálás érte, ha
kedveskednek neki, meg becézik és eszébe se jut valakit bántani,
aki becézi. Ezt megtalálod minden könyvben. Hát próbáld meg, csak
ennyit kérek. Próbáld meg két-három napon át. Odaviheted hamarosan,
hogy megszeret, veled hál és el nem hágy, csak egy percre sem; és
eltűri, hogy a nyakad köré csavard és a szádba dugja a fejét.</p>
<p>– Ne mondjál ilyent, Tom gazda. Nem bírok el. Hogy szájamba dugi
a fejit szeretetbül? Mi? No, addig várjon a beste, míg én erre
kírem ütet. De még hogy velem hálja? Nem köll.</p>
<p>– Dzsim, legyen eszed. Illik, hogy egy fogolyembernek legyen
valami néma becéje és ha még csörgőkígyóval eddig nem tettek
próbát, nohát nagyobb lesz a dicsőséged, hogy te próbálod meg
először, mintha akármi mást ókumlálsz ki, hogy megmentsd az
életedet.</p>
<p>– Hé, Tom gazda, nem kell a dicsűsig. Ha kígyód bekapi Dzsim
állakapcádat, hul van akkor dicsüsig. Nem köll nekem eztet.</p>
<p>– A fáját, hát nem próbálhatnád meg? Csak épenhogy megpróbáld.
Ha nem megy, hát nem muszáj folytatni.</p>
<p>– De hát már meg van a bajod, ha a kígyó megcsípik, amíg
próbálom. Tom gazda, én akármire készen megvagyok, ha nem
uktalanság, de ha te meg Hokk ide behozzátok nekem kigyó
megszelidítenyi, akkor én szekek, az bizemos.</p>
<p>– Jó, jó, hagyjuk el, hagyjuk el, ha már olyan konok a fejed.
Hozhatunk be valami ártalmatlan siklót, te aztán nehány gombot
varrhatsz a farkára s vegyük olybá, hogy csörgőkígyó. Azt hiszem,
ez is megteszi.</p>
<p>– Azt már kiállok, Tom gazda, de akármi legyek, meg <span class=
"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span> fogok
mondani, ha nem tudok elviselni. Soha se nem tudtam eddig, mennyi
sok baj meg van abban, ha valaki fogoly.</p>
<p>– Hát bizony az mindig úgy van, ha az ember megadja a módját.
Van patkány itt a tanyán?</p>
<p>– Nincsen, én még nem láttam.</p>
<p>– No, majd szerzünk néhányat.</p>
<p>– Nem köll patkány, Tom gazda. Zistennek nincsen veszekedettebb
állatja. Megturbálnyi szegíny embert, rámászkálnyi, csípnyi
keze-lábát, mikor aludna szeginy ember. Nem, csak adjál siklut, ha
már muszáj, de semmi patkányt, nem tudok vele micsinyányi.</p>
<p>– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne
kapálózzál tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen
rá példa, hogy lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják
mindenféle figurára és végre olyan barátságosak lesznek, akár a
légy. Hanem muzsikálnod köll nekik. Tudsz valami muzsikát?</p>
<p>– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt
tartok, nem nagyon kapnak a durumbon.</p>
<p>– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb
nagyon jó lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben
épenséggel él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A
dorombból meg ki se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s
kibujnak, hogy lássák, mi bajod van. Rendben van. Este, mielőtt
lefekszel, az ágyad szélire kell ülnöd, aztán korán reggel is és
vered a dorombodat. Fújd nekik <i>Elszakadt a végső lánc is</i>-t,
ettől jobban elszontyolodik minden patkány, mint akármitől. És ha
fújtad egy-két percig, látni fogod, mint bujik elő minden patkány,
kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt búsulni. Ott fognak
körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.</p>
<p>– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga
meglesz Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha
muszáj. Azt tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák
és ha nem lesz a hátam körül.</p>
<p>Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután
azt mondja:</p>
<p>– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt
nevelni valami virágot?</p>
<p>– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De <span class=
"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> bizony
itt szipecskin sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak,
aztán bizony csak hitvánság vuna még nízni is.</p>
<p>– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek
virágot.</p>
<p>– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg
a veszüdsiget.</p>
<p>– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a
sarokba és megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd
Akhilleanak, ez jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd
gondosan a könnyeiddel.</p>
<p>– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,</p>
<p>– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig
azzal öntözték régi időktől fogva.</p>
<p>– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a
cicfarkút, amíg más a könyveddel csak meg is indítja.</p>
<p>– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell
megöntöznöd.</p>
<p>– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony
ritkán sírok, akkor is soha se nem.</p>
<p>Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán
azt mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán
vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és
láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt
mondta erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És
annyi kifogása volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének
vesződsége és gondja ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon,
becézze és kényeztesse a kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy
mindezek tetejébe ami még egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal,
naplóval és mi mindennel, ami több bajt és gondot és felelősséget
rótt rá mint fogolyra, mint akármi más, amit eddig cselekedett;
hogy végre is Tom elvesztette vele való türelmét s azt mondta, hogy
soha fogoly olyan pazar szerencsés körülmények közt nem volt mint
Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett magának s ő ezt sehogyse
tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve hiába. Erre Dzsim
elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja magát viselni,
így aztán elléptünk mi is – lefeküdni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_259" id="Page_259">-259-</a></span></p>
<h3>XVII. FEJEZET.</h3>
<p>Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font
patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb
patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a
legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg
azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin
Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a
csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek.
És Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt
visítva az ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt,
hogy mulattassák. Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a
mogyorófapálcával, nekünk meg vagy másik két óránkba került, míg
összefogdostunk másik tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe,
s nem is a javából valók voltak, mert az első fogás volt a csorda
eleje. Sohase látok többé olyan fáin patkánycsürhét, mint az első
fogás volt.</p>
<p>Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott
pókoknak, bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének.
Szerettünk volna egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon
volt benne az egész familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott
lestük, amíg csak bírtuk. Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők
minket. Hát ők győzték több türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és
dörzsölgettük, ahol fájt s meglehetősen helyreálltunk, csak nem
tudtunk már leülni illedékesen. Hát indultunk kígyót fogni s össze
is szedtünk vagy egypár tucat kerti siklót és effélét s bedugtuk
egy zsákba s eltettük a szobánkba, s ekkorra megjött az ebéd ideje
és bizony mi érvényes szép napi munkát végeztünk, és tán
megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig visszakerültünk,
hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük be elég
szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem sokat
törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház
körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt
a kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán
potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen
a tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor,
mikor legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha
egymillió lett volna, <span class="pagenum"><a name="Page_260" id=
"Page_260">-260-</a></span> az is ártalmatlan lett volna. De ezzel
ugyan nem törődött Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta
volt is és nem köllött neki, akárhogyan vette is az ember s
ahányszor egy-egy rácsapódott, mindegy volt akármi volt a kezében,
eldobta és menekült. Soha ilyen asszonyt nem láttam. Úgy tudott
sikoltozni, hogy Jerikó falai ledűlhettek volna tőle. Rá nem
lehetett venni, hogy egyet megfogjon, hacsak csípővassal is. És ha
a másik oldalára fordult s kígyót talált az ágyában, kiugrott és
olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira kivette az
öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi, hogy
bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete
elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli
néni akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon
magával. Ha úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember
megcsiklandozta tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a
harisnyájából. Igen furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd
minden asszony ilyen, Azt mondta, mért-mért nem, már az Isten csak
ilyennek teremtette őket.</p>
<p>Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk,
mindannyiszor egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack
semmi ahhoz képest, amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval
rakjuk meg a házat. Én nem bántam a barackokat, mert hiszen, nem
volt valami érvényes barack, de nagyonis bántam a vesződséget, amíg
másik kígyócsomót szedünk. Dehát, meglett az is és a többi is mind.
De nem is látott még ember olyan vidám kunyhót, mint a Dzsimé volt,
ha az egész sereglet kirajzott elejbe a muzsikaszóra. Dzsim nem
szerette a pókokat, de a pókok sem szerették Dzsimet. Hát ezek
alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki. Azt mondta,
hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig fér az
ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan élénkség
volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja, mert
az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást.
Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha
elbujtak a patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép
alatta volt az egyik banda, a másik meg járta, fölötte
rajcsulozott, s ha ő más hely után nézett, a pókok közé keveredett,
ha végigment a szobáján. Azt mondta, csak egyszer kiszabaduljon,
soha többé nem vállal fogságot, még… még fizetségért sem.
<span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
"Page_261">-261-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
"Page_262" id="Page_262"><br />
-262-</a></span></p>
<div class="figcenter" style="width: 595px;"><img src=
"images/i007.png" alt="… ott állt visítva az ágy tetején." title=
"… ott állt visítva az ágy tetején." />
<p class="caption">… ott állt visítva az ágy tetején.</p>
</div>
<p>Nohát, három hét mulva minden pompás rendben volt. Az inget
jókor beexpediáltuk felfujt kásában és valahányszor egy-egy patkány
megharapta, Dzsim valamelyest hozzáírt a naplójához, amíg a téntája
meg nem száradt; a toll mind elkészült, a fölírások és egyéb mind
föl volt róva a köszörűkőre; az ágy lábát ketté fűrészeltük, a
fűrészport megettük, de olyan goromba gyomorfájást kaptunk tőle,
hogy azt hittük belehalunk. De nem haltunk bele. Az volt a
legemészthetetlenebb fűrészpor, amit életemben láttam; és Tom is
azt mondta. Dehát, amint mondtam, valahára elvégeztünk mindent és
rém ki is voltunk állva, különösen Dzsim. Az öreg úr írt egypárszor
az Orleanszon túl levő telepítvényre, hogy jöjjenek el megszökött
szerecsenyükért, de csak feleletet se kapott, mert az a telepítvény
egyáltalán nem is volt a világon; így azt gondolta, kiszerkeszti
Dzsimet hirdetésben szentluji és nyúorleanszi újságokban, s mikor
emlegette a nyúorleanszi újságokat, hát libabőrös lett a hátam s
beláttam, hogy már nincs veszteni való időnk. Most kezdte aztán
emlegetni az anyamén leveleket.</p>
<p>– Mi az? – mondom én.</p>
<p>– Figyelmeztetése az embereknek, hogy valami készül. Egyszer így
csinálják, egyszer másképen. De valaki mindig ólálkodik a vár
körül, hogy hírt adjon a kapitánynak. Mikor XVI. Lajos meg akart
szökni a Tularákból, egy cselédleány adott róla hírt. Ez is
megteszi, de megteszi az anyamén levél is. Mi megpróbáljuk mind a
kettőt. Szokás az is, hogy a fogoly ruhát cserél az anyjával, aki a
börtönben marad, míg a fogoly az anyja gunyájában kioson. Ezt is
megcsináljuk.</p>
<p>– De nézd csak, Tom, mi szükségünk van nekünk arra, hogy intsük
az embereket arra, hogy valami készülőben van? Hadd találják ki
maguk, ez az ő dolguk.</p>
<p>– Igen, tudom, de az ember nem bízhatik meg bennök. Most is
kezdettől fogva így csinálták, hagytak mindent elvégeznünk
rendesen. Olyan jámborok és nyámnyámok, hogy észre nem vesznek
semmit. Igy, ha mi nem figyelmeztetjük őket, akkor senki és semmi
nem állja utunkat és ennyi baj és vesződség után ez a szökés
egészen símán talál végbemenni: ez nem ér egy batkát sem, nem éri
meg a fáradságot.</p>
<p>– Már ami engem illet, Tom, nekem legjobban ez lenne a
kedvemre.</p>
<p>– Lárifári, mondja ő, s elkedvetlenedve nézett rám. <span class=
"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span></p>
<p>Igy hát én…</p>
<p>– Nem panaszkodok, – mondom – ami neked jó, nekem jó. Dehát hogy
lesz, mint lesz a cselédlánnyal?</p>
<p>– Az te leszel. Éjfélkor beosonsz és elemeled annak a sárga
lánynak a szoknyáját.</p>
<p>– Hé, Tom, ebből reggel baj lesz, mert hiszen tudnivaló, nincs
annak alkalmasint több szoknyája annál az egynél.</p>
<p>– Tudom; de nem lesz rá szükséged, csak tizenöt percig, amíg
odaviszed az anyamén levelet és bedugod a bejáró ajtó alá.</p>
<p>– Rendben van, meglesz; de épen olyan alkalmasan elvihetném a
magam gunyájában is.</p>
<p>– Hát hasonlítanál abban valahogy egy cselédleányhoz, mi?</p>
<p>– Azt nem; de hiszen senki se lesz ott, aki meglátná, hogy mihez
hasonlítok.</p>
<p>– Ez egyáltalán nem tartozik a dologra. A mi dolgunk elvégezni a
kötelességünket és nem törődni azzal, látja-e valaki vagy nem. Hát
nincsenek neked semmiféle elveid?</p>
<p>– Jól van, semmit se szóltam; én leszek a cselédlány. De ki lesz
Dzsim anyja?</p>
<p>– Az én leszek. Elemelem Szelli néni egyik szoknyáját.</p>
<p>– Igen, de akkor neked otthon kell maradnod a kalibában, mikor
én meg Dzsim szökünk.</p>
<p>– Csak egy kis időre. Kitömöm Dzsim ruháját szalmával s
odafektetem az ágyára anyja gyanánt álruhában, Dzsim pedig leveszi
rólam a négerasszony ruháját és beleöltözik és mind a hárman együtt
menekülünk. Mikor egy fogoly elillant, azt menekülésnek hívják.
Teszem azt, ha egy király szökik meg, akkor mindig annak híjják.
Annak akkor is, ha egy király fia veszi illára a dolgot, az
mindegy, hogy törvényes fia-e vagy csak természetes.</p>
<p>Hát Tom megírta az anyamén levelet, én elloptam a sárga némber
szoknyáját még az éjjel, beleöltöztem és bedugtam a levelet a
nagyajtó alá, ahogy Tom meghagyta. A levél így szólt:</p>
<div class="blockquot">
<p><i>Vigyázz! Bajt forralnak! Legyen nyitva a szemetek!</i></p>
<p class="right">EGY ISMERETLEN JÓBARÁT.</p>
</div>
<p>A következő éjjel a főajtóra kiragasztottunk egy ábrázolatot,
amelyet Tom vérrel festett meg: koponyát és keresztbe <span class=
"pagenum"><a name="Page_264" id="Page_264">-264-</a></span> tett
csontszárakat. Az azután való éjjelen pedig egy másikat, koporsót a
hátulsó ajtóra. Hát még ilyen keveredést se láttam egy familiában.
Nem lehettek volna jobban megrémülve, ha a házuk meg lett volna
rakva kísértetekkel, akik rájuk lestek volna minden holmi mögül, az
ágy alul és ott suhogtak volna a levegőben. Ha egy ajtó
becsapódott, Szelli néni ugrott egyet s aszondja »<i>juj!</i>« Ha
valami leesett, ugrott egyet s aszondta: <i>juj!</i> Ha véletlenül
hozzáértél, mikor nem látta, akkor is <i>juj!</i> Nem tudott sehova
se nyugodtan nézni, mert azt állította, hogy mindétig volt valami a
háta mögött, így hát örökösen ide-oda perdült, hertelen és azt
mondta: <i>juj!</i> S mielőtt háromnegyedrészt körbe megfordult
volna, már meg visszafordult és <i>juj!</i> Félt lefeküdni és nem
mert fönnmaradni. Igy hát a dolgunk jól operált, mondja Tom; azt
mondta, még soha semmit se látott, ami így a kedve szerint ment
volna. Azt mondta, ebből látszik, hogy jól csináltuk.</p>
<p>Node, azt mondja Tom, most jön a bunkója! Igy másnap reggelre
hajnalhasadásra elkészítettünk egy új levelet s azon tünődtünk,
hogy csináljuk a dolgot, mert vacsora alatt hallottuk, amint
mondták, hogy ezentúl éjjelre mind a két ajtóhoz egy-egy négert
állítanak strázsának. Tom lemászott villámhárítón, hogy
körülnézzen; hát a hátsó ajtón álló szerecsenember elaludt. Ennek
Tom a gallérjába dugta a levelet és visszajött. Ez a levél így
szólt:</p>
<div class="blockquot">
<p>»El ne áruljanak, én jóbarátjuk vagyok. Egy elvetemedett gyilkos
banda onnan felülről az indiánok területéről ma éjjel el akarja
rabolni az önök szökött szerecsenjét és iparkodott magukat úgy
megfélemlíteni, hogy ne merjenek kijönni a házból őket munkájokban
megzavarni. Én a bandához tartozom, de mert istent ösmérek, el
akarok tőle szakadni és tisztes életet akarok újra élni, és ezennel
elárulom a pokolbéli tervet. Észak felül fognak lelopózni a
léckerítés hosszatt, pontban éjfélkor, álkulccsal s úgy mennek be,
hogy kiszabadítsák a szerecsent. Nekem kissé távolabbra kell
posztolnom és bele kell fujnom egy cinkürtbe, ha valami veszedelmet
látok. De ehelyett én bégetni fogok, mint a birka, mihelyest
bejöttek és egyáltalán nem fogok sípolni. Ekkor, amíg ők leszedik a
szerecsen láncát, maguk odalopóznak, rájok csukhatják az
<span class="pagenum"><a name="Page_265" id=
"Page_265">-265-</a></span> ajtót és kedvök szerint leöldöshetik
őket. Csak úgy tegyenek mindent, ahogy mondom, különben gyanút
találnak fogni és akkor ugyan jaj haddelhadd világ lesz ott.</p>
<p class="right"><i>Az ismeretlen jóbarát</i>.«</p>
</div>
<h3>XVIII. FEJEZET.</h3>
<p>Nagyon jó kedvünkben voltunk reggeli után s fogtuk a csónakomat
s a folyóra mentünk halászni, vittünk tízórait is és nagyon jó
dolgunk volt; megnéztük a tutajt is és rendben találtuk, s már
jókésőn volt, mikor hazakerültünk ebédre és olyan kínban és
keveredésben találtuk a házbelieket, hogy azt se tudták melyik
lábukra álljanak, s el is küldtek azonmód ahogy a vacsorát
elvégeztük, lefeküdni, de nem akarták megmondani, hogy mi a bajuk
és dehogy szóltak volna csak egy szót is a levélről, amire mi rá se
szorultunk, mert tudtunk mi róla annyit, mint akárki és alighogy
félig fölértünk a garádicson s a néni hátat fordított nekünk,
leosontunk a pincébe, összeszedtünk jócskán tízóraira valót,
felvittük a szobánkba és lefeküdtünk, de megest fölkeltünk úgy
féltizenkettő körül és Tom felöltötte Szelli néni ruháját, amit
ellopott és indult volna a tízóraival, de azt mondja:</p>
<p>– Hát a vaj hol van?</p>
<p>– Kitettem egy darabot, mondom én, egy rozspogácsára.</p>
<p>– Jó, de ott is hagytad, mert itt nincsen.</p>
<p>– Elmehetünk anélkül is, – mondom én.</p>
<p>– De vele is elmehetünk, – mondja ő – hát csak upre le a pincébe
és hozd el. Aztán rohanj le a ménkűfogón és gyere utánam. Én addig
kitömöm szalmával Dzsim gunyáját, az lesz az anyja álruhában, aztán
légy kész a birkabégetésre, aztán illára.</p>
<p>Ezzel elment, én pedig le a pincébe. A vajdarab, akkora mint az
ember ökle, ott volt, ahol hagytam, hát felvettem a rozslepénnyel
együtt, elfujtam a gyertyámat s indultam föl a lépcsőn nagyon
keményen és szerencsésen föl is értem a földszintre, de bezzeg, ott
jött Szelli néni égő gyertyával; én a kalapomba csapom a vajat, a
kalapot meg a fejemre és már a következő szempillantásban meglátott
s azt mondja:</p>
<p>– A pincében voltál? <span class="pagenum"><a name="Page_266"
id="Page_266">-266-</a></span></p>
<p>– Ott.</p>
<p>– Mit kerestél ott?</p>
<p>– Semmit.</p>
<p>– Semmit!</p>
<p>– Semmit.</p>
<p>– Jó, de hát akkor mi szállt meg, hogy ide menj ilyen étszakának
évadján?</p>
<p>– Nem tudom.</p>
<p>– Nem tudod? Nekem ilyeneket, Tom, ne mondj. Tudnom köll, mit
kerestél ott.</p>
<p>– Nem csináltam én a világon semmit, Szelli néni. Ne
irgalmazzon, ha nem úgy van.</p>
<p>Azt hittem, erre elereszt, és máskor el is eresztett volna, de
azt tartom, hogy mostanában annyi különös dolog történt a házban,
olyan nagyra vett minden kicsiséget, ami nem volt egészen rendén;
azt mondja rém határozottan:</p>
<p>– Stantapé bemész a nagyszobába s megvársz, míg én is odamegyek.
Olyan dologban jártál, ami nem rád tartozik és én fogadom, kitudom
mi volt, mielőtt még végeztem volna veled.</p>
<p>Ezzel elment s én kinyitottam az ajtót s bementem a nagyszobába.
De micsoda sokadalom volt ott! Tizenöt farmer és mindeniknél
egy-egy puska. Nagyon rosszul lettem s egy székhez támolyogtam és
belerogytam. Az emberek üldögéltek köröskörül, egyszer-egyszer
egyikök megszólalt suttogva s valamennyi ideges és izgatott volt,
de nagyon rajta voltak, hogy ne lássék meg rajtuk. De én tudtam,
hogy azok, mert egyre kapkodták le a kalapjukat s meg-meg
föltették, vakarták a fülük tövét, csereberélgették a széköket és
babráltak a gombjukkal. Én sem éreztem magamat valami módosan, de a
kalapomat ugyan le nem vettem volna.</p>
<p>Már kívántam, bár jönne be Szelli néni és végezne velem ha már
muszáj s aztán mehetnék megmondani Tomnak, hogy túlhajtottuk a
dolgot és micsoda ménkű darázsfészekbe keveredtünk, akkor
abbahagyhatnók már ezt a bódorgást és egyenesen elinalhatnánk
Dzsimmel, amíg ezek a bujnyikok kifogyva türelmükből, ránk nem
rontanak.</p>
<p>Végre jött a néni és elkezdett kikérdezni, de nem tudtam neki
egyenes feleleteket adni, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy leány,
mert hogy ezek az emberek már olyan izgalomban voltak, <span class=
"pagenum"><a name="Page_267" id="Page_267">-267-</a></span> hogy
egy részük azon nyomban indulni akart a rablókra, merthogy azt
mondták már csak öt perc híja a tizenkettőnek; mások meg iparkodtak
ezeket tartóztatni, hogy várják be a bégető jeladást; amellett meg
Szelli néni egyre faggatott a kérdéseivel, én meg remegtem egész
testemben s majd ott nyomban össze nem estem, annyira meg voltam
rémülve. A szobában meg mind melegebb és melegebb lett a levegő, a
vaj pedig a fejemen olvadni kezdett és végigfolyott a nyakamon és a
fülem mögött; és csakhamar, épen mikor az egyikök azt mondja: én
amellett vagyok, hogy nyomban menjünk először is a putriba, aztán
fogjuk el őket, ha jönnek, – majdhogy el nem ájultam; és egy vajsáv
csak csúszik ám le a homlokomon és Szelli néni meglátja és úgy
elfehéredik, mint a papiros és azt mondja:</p>
<p>– Uram bocsá’, mi baja van ennek a gyereknek! Bizonyos, ahogy
élek, agyláza van, már szivárog ki az agyveleje!</p>
<p>És mind odarohan, hogy lássa, és a néni lekapja a kalapomat és
kifordul a kenyér s ami még vaj rajta volt és ő belémkapaszkodik és
megölelget és aszondja:</p>
<p>– Jaj, de rám ijesztettél. De milyen boldog vagyok és hogy
örülök, hogy csak ennyi és nem rosszabb az eset. Mert ellenünk van
a szerencse, nem eső ez már, hanem zápor, s mikor láttam azt a
vajcsíkot, hát már azt hittem, hogy véged van, mert láttam a
színeden, meg mindenen, hogy épen olyan, mintha az agyvelőd – jaj,
te, te, mért nem mondtad meg, hogy ezért jártál a pincében, bántam
volna is én! Most lódulj lefeküdni és a színedet ne lássam holnap
reggelig!</p>
<p>Egy másodperc alatt fönn voltam az emeleten, egy másik alatt
lenn a villámhárító útján s fujtattam a sötétségben a deszkaszínbe.
Alig tudtam szólni, oly izgatott voltam, de oly gyorsan, ahogy csak
lehetett, megmondtam Tomnak, hogy upre el, egy pillanatot se
vesztve, a ház tele van puskás emberekkel.</p>
<p>A szeme szinte lángolt; s azt mondja:</p>
<p>– Ne mondd, igazán? Hej, Hokk, ha újra kezdhetnők, fogadom, hogy
kétszázat is idecsődítenék. Ha halaszthatnók még, amíg…</p>
<p>– Gyorsan, gyorsan, – mondom én. – Hol van Dzsim?</p>
<p>– Egészen a kezed ügyében. Ha kinyújtod a karodat, el is
érheted. Föl van öltözve és minden készen van. Most lopózunk ki s
bégessük el a jelt. <span class="pagenum"><a name="Page_268" id=
"Page_268">-268-</a></span></p>
<p>De ekkorra hallottuk az emberek topogását. Jöttek az ajtónak s
hallottuk, hogy tapogatták a lakatot s amint egyikök mondja:</p>
<p>– Mondtam, hogy korán lesz. Még nincsenek itt, az ajtó zárva
van. Nézd csak, néhányatokat becsukok ide a kulipintyóba, rájok
lestek a sötétben s megölhetitek ha jönnek; a többiek itt körül
elszóródnak egyenkint s vigyáznak, nem hallják-e őket jönni.</p>
<p>Ezzel be is jöttek, de a sötétségben nem vettek bennünket észre
és szinte ránk tapostak, amíg egymást lökdöstük, hogy az ágy alá
jussunk. De szerencsésen odajutottunk, aztán ki a likon keresztül
gyorsan, de símán; Dzsim elül, aztán én, végül Tom, ahogy Tom
parancsolta. Most a deszkaszínben voltunk s lépteket hallottunk
kívül egészen közel. Odamásztunk az ajtóhoz s ott Tom megállított
bennünket s a szemit a hasadékra illesztette, de olyan sötét volt,
hogy semmit se látott s azt mondta súgva, hogy majd vigyáz, hogy
távolodnak-e a lépések, s ha majd oldalba bök bennünket, akkor
Dzsim csússzék ki elsőnek, ő maga utolsónak. Most hát a fülét
nyomta a hasadékhoz és fülelt, s a lábakat egyre hallottuk kívül
csoszogni; végre oldalba bökött bennünket, mi kiosontunk,
lehasaltunk, lélekzetet se véve, a legkisebb zaj nélkül és erősen
csúsztunk a kerítés felé libasorban s oda is értünk rendesen s én
meg Dzsim át is szöktünk; de Tom nadrágja megakadt egy lécen a
kerítés tetején, s mert hallotta, hogy jönnek s el kellett magát
szabadítania, elhasította a lécet, ami zajjal járt; s ahogy
odapottyant a mi helyünkre és nekiindult, valaki elkiáltja
magát:</p>
<p>– Ki az? Felelj, mert lövök.</p>
<p>De bizony mi nem feleltünk, hanem kezünkbe szedtük a sarkunkat
és vesd el magad! Lett erre rohanás és dirr-durr! És a golyók
fütyültek körülöttünk. Még hallottuk, amint kiabáltak:</p>
<p>– Ott vannak! A víz felé mennek! Utánuk fiúk! Eresszétek
szabadon a kutyákat.</p>
<p>Hát jöttek is utánunk egész gőzerővel. Hallhattuk is jól őket,
mert csizmában voltak és ordítottak. De mi nem voltunk csizmában és
bizony nem is ordítottunk. A malomfelé való gyalogúton voltunk, s
mikor már jól a nyomunkba értek, kikanyarodtunk a bokrok közé s
eleresztettük őket előre s aztán <span class="pagenum"><a name=
"Page_269" id="Page_269">-269-</a></span> a nyomukban mentünk. A
kutyákat mind eleresztették volt s már el is értek bennünket és
ugattak egy millió helyett is; de hát a mi kutyáink voltak, hát
megálltunk, amíg hozzánk nem értek s hogy lássák, hogy csak mink
voltunk és mi nem is adtunk nekik dolgot, hát csak annyit mondtak,
hogy hu-hu és tovább nyargaltak előre ugatva és zajongva; mi pedig
gőzerővel utánuk loholtunk míg közel nem értünk a malomhoz, ott
aztán nekivágtunk a bokroknak arrafelé, ahol a csónakom ki volt
kötve, beugráltunk és vittük drága irhánkat ki a folyó közepe felé,
de vigyáztunk, hogy a kelleténél több zajt ne csináljunk. Azután
nekivágtunk vígan a szigetnek, ahol a tutaj volt s hallottuk, amint
egymásra kiabáltak és ugattak parthosszant, míg annyira nem
voltunk, hogy a hang tompa lett s aztán végkép elhalt. S mikor
átmentünk a tutajra, azt mondom,</p>
<p>– No, vén Dzsim, most már szabad ember vagy megént és én fogadni
mernék, hogy nem kívánkozol vissza a rabságba.</p>
<p>– És rémpumpás munka vót ez, Hokk. Remekül kifundálva, remekül
megcsinálva. Nincsen a világon zember, aki illent tudjon
kiókumlálni, amellen ez megvút.</p>
<p>Mindünknek olyan jó kedve lett, hogy no, de legjobb kedve lett
Tomnak, mert hogy golyóbis volt a combjában.</p>
<p>Mikor ezt hallottuk, Dzsim meg én, akkor már nem volt olyan
virágos a kedvünk, mint volt azelőtt. Fájt is neki erősen, vérzett
is. Hát betettük a putriba és összetéptük a hercegnek egy ingét,
hogy bekötözzük vele. De ő azt mondja:</p>
<p>– Hoci azt a rongyot, bekötöm én magam is. Ne álljatok meg most,
ne lődörögjetek itt és ne fujjátok, hogy milyen helyes volt a
menekülés. Be az evezőket és eresszétek el a tutajt. Hej fiúk, ezt
fájnul csináltuk. Nem? Ha mink csinálhattuk volna XVI. Lajos
dolgát, akkor ugyan semmi nem lett volna a híres mondásból: Szent
Lajos unokája, szállj föl az égbe, amit a biografiájában lehet
olvasni: mink partra segítettük volna őt, bizony úgy és olyan
akkurátosan, hogy no! Helyre hát az evezőket, rajta fiúk.</p>
<p>De Dzsim meg én tanakodtunk és tünődtünk. És vagy egy percnyi
gondolkozás után azt mondom én:</p>
<p>– Szólj te, Dzsim.</p>
<p>És ő ezt mondja:</p>
<p>– Hát jól van, én így latok a dolgot, Hokk. Ha űtet köllött vóna
kiszabadítanyi és egyik fiú vúta vúna, kit meglűttek: <span class=
"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span> hát ű
mundta vuna talán: fuss, mentsíl meg engem, ne izélj doktorral,
hogy mentse még a fiúcskát. Eztetet mundta vuna Tom Szojjer? Mi,
mundta vuna? Nem mundta vuna! No hát, mostand aztán ezt mondja
Dzsim? Nem, én innend se nem mozdulok egy tapocskat se nem doktor
nélkül, nedven esztendeig se nem.</p>
<p>Tudom én, hogy űkelme bévül csupa fehér és gondoltam, hogy ezt
fogja mondani, – s így hát rendben voltunk és azt mondtam Tomnak,
hogy megyek doktorért. Ő érvényesen gorombáskodott ezért, de Dzsim
meg én megkötöttük magunkat és nem engedtünk. Igy hát ő kimászott,
hogy maga szabadítja el a tutajt, de mi nem engedtük. Ő ugyan erre
megmondta a maga véleményét, de az se használt semmit.</p>
<p>Mikor aztán látta, hogy elkészítem a csónakot, azt mondja:</p>
<p>– Jó, ha már kötöd magad hozzá, hát megmondom, hogy csináld, ha
beérsz a városba. Az ajtót zárd el, a doktor szemét kösd el sűrűen
és szorosan és vedd esküjét, hogy hallgatni fog mint a sír és
csúsztass egy erszény aranyat a markába és aztán fogd és vezesd
körül a mellékutcákon a sötétségben és hozd ide a csónakodba, de
megkerülve köröskörül a szigetet; motozd is meg és vedd el krétáját
és ne is add neki addig vissza, amíg haza nem vitted őt a városba,
különben megjegyzi vele a tutajunkat, hogy aztán rátaláljon. Igy
szokták ők csinálni mind.</p>
<p>Meglesz, mondom én és elindultam. Dzsimnek meg azt mondtuk, hogy
bujjék el az erdőbe, ha látja a doktort jönni s maradjon ott, amíg
el nem megy a doktor.</p>
<h3>XIX. FEJEZET.</h3>
<p>A doktor egy öreg bácsi volt; egy kedves, barátságos szemű öreg
bácsi, amikor ráakadtam. Azt mondtam neki, én meg a bátyám
vadásztunk tegnap délután a Spanyol-szigeten és egy tutajon
tanyáztunk, melyet találtunk és úgy éjfélkörül aligha álmában meg
nem rúgta a puskáját, mert elsűlt s belelőtt a combjába és arra
kérjük, jöjjön el oda, nézze meg, de ne szóljon róla, senkivel ne
tudassa, mert hazakészülünk s meg akarjuk lepni a népeinket.</p>
<p>– Kik a népeik, mondja ő.</p>
<p>– Odalenn a Filpszék.</p>
<p>– Oh, aszondja ő. És egy szempillantás mulva: Hogy is mondtad,
hogy meglövődött? <span class="pagenum"><a name="Page_271" id=
"Page_271">-271-</a></span></p>
<p>– Álmában, mondom, meglűtte az álma.</p>
<p>– Különös álom lehetett, mondja ő.</p>
<p>Meggyújtotta a lámpását, fogta a táskáját és indultunk. De mikor
meglátta a csónakot, nem nagyon tetszett neki. Azt mondja, elég
nagy egy emberre, de nem elég bátorságos kettőnek. Azt mondom
én:</p>
<p>– Semmit se féljen uram, könnyen elbírt ez hármunkat is.</p>
<p>– Miféle hármat?</p>
<p>– Hát izé, mondok, Szidet meg engem, meg a puskákat.</p>
<p>– Oh! mondja ő.</p>
<p>És a peremének vetette a lábát és meglóbázta; aztán csóválta a
fejét, azt mondja, majd inkább körülnéz valami nagyobbért. De ahány
volt, arra mind lánc volt lakatolva; hát elfogadta a csónakomat s
azt mondja, várjam meg itt, míg visszajön, vagy keresgélhetek
tovább is itt körül, vagy még jobb lesz, ha hazamegyek s
előkészítem a népeket a meglepetésre. De mondom én, azt már nem, s
még megmondtam, hol találja meg a tutajt s ő erre elindult.</p>
<p>De csakhamar eszembe jutott valami. Mondok magamban, hátha nem
tudja egyre-kettőre, mint mondani szokás, eligazítani Tom lábát?
Hátha belekerül három-négy napjába is? Akkor micsinálunk? Itt
heverjük el a napot, amíg általa ki nem üti a fejét a szeg a
zsákbul? Nem, tisztelt úr, tudom már mit teszek. Megvárom, amíg
visszajön s ha azt mondja, még újra vissza kell mennie: akkor aztán
megyek én is és ha úszva is; és akkor lefogjuk, megkötözzük, ott
tartjuk, elpályázunk folyómentén; és ha Tommal elkészült,
megfizetjük az árát, ha rámegy mindenünk is és aztán partra
tesszük.</p>
<p>Igy bekuporodtam egy farakás közé, hogy egyet aludjam; de
mikorra fölébredtem, hát már a fejembúbjára sütött a nap. Nosza
fölugrom s el a doktorékhoz, de ott azt mondták, a doktor elment
valamikor az éjtszaka és azóta sem jött haza. No, mondok, akkor
fránya módon állhat a Tom dolga, s én loholok a szigetre egyenest.
Hát nekitrappolok s amint egy sarkot megkerülök, majdhogy fejjel a
Szejlesz bácsi gyomrába nem rohantam. Azt mondja:</p>
<p>– Nini Tom! Hol voltál semmiházi az egész idő alatt?</p>
<p>– Nem voltam én semerre, mondom én, csak a szökött néger után,
én is meg Szid is.</p>
<p>– Mi a csodának, mondja ő, nénétek majd oda lett értetek.
<span class="pagenum"><a name="Page_272" id=
"Page_272">-272-</a></span></p>
<p>– Nem vót neki muszáj, mondom én, mert semmi bajunk sincs.
Mentünk az emberek meg a kutyák után, de azok elhagytak s mi el is
vesztettük őket szem elől; de úgy tetszett, halljuk a lármájukat a
folyón, hát csónakba ültünk, hogy utánuk menjünk, keresztül is
eveztünk a vízen, de nem akadtunk rájuk; így aztán végigeveztünk a
part mellett víz ellen, míg jól el nem fáradtunk és ki nem
merültünk, akkor aztán kikötöttünk és csak mint egy órával ezelőtt
ébredtünk föl; aztán erre föleveztünk, hogy tán itt hallunk valami
hírt és Szid elment a postára, hogy tán ott hallana valamit, én meg
itt ólálkodtam, hogy szerezzek valami harapnivalót, mert azután
hazamegyünk.</p>
<p>Erre elmentünk a postára – »<i>Szidért</i>«, de persze, én
sejtettem, hogy nem lesz ott. A bácsi kivette egy levelét s még egy
darabig vártunk Szidre, aki azonban persze nem jött. Erre azt
mondja az öregúr, gyerünk, Szid kutyagoljon haza, vagy csónakázzon,
minek kelebólál el mindenfelé, mink megyünk kocsin. Nem tudtam
rávenni, hogy otthagyjon várakozni Szidre; azt mondta, nincs annak
semmi haszna, mi csak menjünk, hadd lássa Szelli néni a szemével,
hogy minden rendben van.</p>
<p>Mikor hazaértünk, Szelli néni úgy megörült nekem, hogy sírt is,
meg nevetett is, és ölelgetett és adott az ő híres barackjaiból
egyet, amibe ugyan nem hal bele az ember, de azt mondta, van még a
Szid számára, csak kerüljön haza.</p>
<p>A lakás pedig tömve volt farmerekkel és asszonyaikkal, ott
ebédeltek; de olyan csevetet se hall az ember életében. A vén
Hockinszné járt köztük legelül. Az egész idő alatt szakadatlanul
járt a szája. Azt mondta:</p>
<p>– Nohát, Filpszné öcsémasszony, én fenekestül fölforgattam azt a
putrit, de szentül azt hiszem, az a fekete meg volt keveredve.
Megmondtam Demrellné öcsémasszonynak – úgy-e Demrellné
öcsémasszony, hogy megmondtam; futóbolond, bolond, mondok,
szakasztott ezekkel a szavakkal. Mind hallhatták, bolond az,
mondok, minden dologból látszik, mondok. Nézzék meg, mondok, azt a
vén köszörűkövet. Mondja meg, hogy akármilyen teremtett lélek
képes-e ép elmével mindazt a féleszű dolgot rákarmolni egy ilyen
ménkű köszörűkőre, mondok. Hogy itt ennek meg ennek a személynek
megszakadt a szíve; hogy így meg úgy harminchét esztendőkön át itt
csücsült volna; és hogy a természetes fia nemtudomén miféle
<span class="pagenum"><a name="Page_273" id=
"Page_273">-273-</a></span> Lajosnak és efféle halhatatlan kacat.
Futóbolond az, mondok, ezt mondom elül, ezt mondom középen, ezt
mondom végül is: az a szerecseny bolond, bolond, bolond, akárcsak
Nabukodonozor, mondok.</p>
<p>– Osztég, nézze csak azt a rongybúl font lábtót, mondja a másik
vénség Demrellné: mi az istennyilának köllhetett neki ez?</p>
<p>– Szakasztott ezt mondtam, nincsen még tíz perce, Otterbekk
öcsémasszonynak, akár meg is kérdezheti. Nézd csak, aszondja, nézd
azt a lábtót, aszondja. Az ám, mondok, nézd azt a lábtót, mondok,
minek köllött neki, mondok, ez a lábtó. Izé, Hockinszné
öcsémasszony –</p>
<p>– De hogy a fészkes fecskébe tudták oda berendelni azt az irtó
köszörűkövet? És ki ásta meg azt a rókalikat nekik? És ki…</p>
<p>– Szakasztott az én tulajdon szavaim Penrod öcsém. Hogy mondok,
ezen a likon valaki keresztülmenjen! Ebben a minutában mondtam
Dunlopné szomszédasszonynak, hogy tudták oda becepelni, mondok, azt
a köszörűkövet. Minden emberi segítség nélkül, azt tartja tán, hogy
segítség nélkül? Ez az! Ne mondjon ilyet, mondok. Vót ott segítség,
mondok. Vót ott, mondok, több is mint köllene, mondok. Vótak egy
tucaton is, akik segítettek a szerecsenynek és ha meg is kéne
nyúznom a legalábbvaló feketét, én kivenném belőlük, mondok, hogy
kik vótak, de mi több, mondok…</p>
<p>– Hogy egy tucaton, aszondja? Negyvenen se győzték volna mind
azt a sok dolgot. Vegye csak azt a kést, a fűrészt és egyéb holmit:
micsoda babramunka! Vegye az ágylábat, amit elfűrészeltek ezzel a
szerszámmal: egy heti munkája lenne hat embernek. Vegye azt a
szalmával kitömött szerecsenyt az ágyon; meg-megéntelen vegye…</p>
<p>– Igaza van, Hejtauer gazda! Szakasztott az ű mása, mondtam
Filpsz komámnak. Mit szól hozzá, Hockinszné asszony, aszondja.
Mihez, Filpsz komám, mondok. Ahhoz az ágylábhoz, aszondja, úgy
lefűrészelték. Ahhoz mondok? Az se fűrészelődött le, mondok, csak
úgy magától. Valaki vót, mondok, aki lefűrészelte. Ez az én
véleményem, mondok, ha tetszik tetszik, ha nem tetszik nem tetszik,
attul még megélünk, mondok, de akármilyen is, mondok, csak az én
véleményem az, mondok, s ha valaki, mondok, jobbat tud, hát
rukkoljon <span class="pagenum"><a name="Page_274" id=
"Page_274">-274-</a></span> ki vele, mondok és addig van. Aszondom
Dönlepné komámasszonynak, mondok…</p>
<p>– Hej, akármi legyek, színig tele köllött annak a kalibának
négerrel lenni minden áldott éjjel, Filpszné öcsémasszony, vagy
négy héten át, hogy meggyőzzék mindazt a munkát. Nézze csak aztat
az üngöt: minden porcikája be van firkálva tikos áfrikai írással,
még pedig vérrel. Egy egész bandának köllött lenni mind végiglen az
egész időn át jóformán. Nem adnám két dollárért, ha valaki el tudná
nekem olvasni. Ami meg a feketéket illeti, akik megírták, hát
fognám és addig verném őket, míg…</p>
<p>– Hogy volt-e segítségük, Marplesz szomszéd! No, gondolom, hogy
elhinné, ha ebben a házban lakott volna mostanában. Hát nem
ellopkodtak-e mindent, ami a kezük ügyébe esett? Mink meg
leskelődtünk az egész időn át, gondolja meg. Azt az inget
épenséggel a ruhaszárítókötélről lopták le. És ami azt a lepedőt
illeti, amiből azt a rongylábtót csinálták: el se lehet mondani,
hányszor el nem lopták. Meg lisztet, meg gyertyát, meg
gyertyatartót, meg kanalakat, meg a régi ágymelegítőt és százezer
más holmit, amire már nem is emlékszem, és az új kalikó-ruhámat;
oszt én meg Szejlesz, meg az én Tomom és Szidom örökké lesben,
éjjel-nappal, ahogy már mondtam, és csak egyikünk is se szőrit, se
szálát, se szavát se színét nem látta; aztán itt van, az utolsó
pillanatban, ehen, az orrunk előtt belopóznak és lóvá tesznek és
nemcsak minket, hanem magukat is mindnyájukat és akkurátosan
ellépnek azzal a négerrel szőröstül-bőröstül, hozzá tizenhat ember
és huszonkét kutyával a sarkukban. Mondom, még egy ilyet nem
hallottam, hogy megesett volna. Szellemek nem csinálták volna
jobban és ügyesebben. De gondolom is, hogy csak szellemek lehettek,
mert, iszen ismerik a kutyáinkat, nem is tudok ezeknél külömb
kutyákat. Nohát ezek a kutyák csak egyszer is nem találtak a
csapásukra! Ezt magyarázza meg, aki tudja, akárki közülünk.</p>
<p>– No, már ez túltesz…</p>
<p>– Isten engem, soha én…</p>
<p>– Akármi legyek, ha valaha…</p>
<p>– Házitolvajok, olyan igaz, mint…</p>
<p>– Mennybéli irgalmasságok, én nem mertem volna meglakni ilyen…
<span class="pagenum"><a name="Page_275" id=
"Page_275">-275-</a></span></p>
<p>– Nem mert volna! No, meg voltam én rémülve úgy, hogy alig
mertem lefeküdni az ágyamba, se fölkelni, se lefeküdni, se leülni,
Ridzsvéné asszonyom. Ellopták volna ezek a – Uram s én Istenem,
elképzelhetik, micsoda aggságban voltam az éjjel is, mikor éjfelet
ütött. Isten jóvoltából, azt hiszem, ha nem lettem volna olyan
félelemben, elloptak volna valakit a familiából is. Már ott voltam,
hogy már a gondolkozó eszemet se bírtam. Most bizony furcsának
tetszik így a nappali világosságban; de mondok magamban, odafönn az
emeleten, abban a magányos szobában, ott alszik az a két gyerök; és
megvallom isten előtt, hogy olyan szorongás fogott el, hogy
fölmásztam és becsuktam őket kulcsra, be én. Akárki is úgy tett
volna. Mert tudnivaló, ha az ember így meg van félemlítve, a dolog
meg egyre habarodik és hovatovább mind rosszabb meg rosszabb lesz,
az embernek már az esze is megáporodik, és az ember mindenféle
bolondságra vetemedik és lassan-lassan azon kezd tépelődni, hogy
fölteszi, hogy maga is olyan gyerek volna és odafönn volna az
emeleten, az ajtó meg nem volna bezárva és az ember… Itt megállt,
mintha valamit kérdezni akarna, aztán lassan körülhordozta a
tekintetét s mikor a szeme rámesett, – én felugrottam és mondok,
járok egyet. Azt gondoltam magamban, jobban meg fogom tudni
magyarázni, mint esett, hogy mi reggel nem voltunk a szobában, ha
félrevonulok és meghányom-vetem egy kissé a dolgot. De messze nem
mertem menni, különben értem küldött volna. Mikor már jól benne
voltunk a napban, a népek elmentek, én pedig bementem s elmondtam
neki, hogy a lárma és lövöldözés fölébresztett bennünket Sziddel,
és az ajtó be volt zárva, de mert szerettük volna látni a komédiát,
hát leereszkedtünk a villámhárító vasán és mindketten megsérültünk
egy kicsit és nem akartuk eztet még egyszer megpróbálni. Aztán
tovább is mentem és elmondtam mindazt, amit már előbb elmondtam
Szejlesz bácsinak; ő aztán azt mondta, hogy megbocsájt és talán
valahogy rendén is volt a dolog, mert hiszen mit várhat az ember
gyerekektől, ahogy ő látja, egyebet ilyen szeleverdiségnél. Igy hát
amennyiben baj nem lett belőle, azt gondolta, többet ér, ha hálás
amiért élünk és el nem veszített bennünket, mint sopánkodni azon,
ami elmult. Már megcsókolt, megveregette a fejemet és aztán sötét
tünődésbe merült. Egyszerre csak felugrik és azt mondja:
<span class="pagenum"><a name="Page_276" id=
"Page_276">-276-</a></span></p>
<p>– Jaj, az ég szerelmére, már esteledik és Szid még sincs itt. Mi
lesz abbul a gyerekbül?</p>
<p>Látom hirtelen, hogy ez jó alkalom nekem s aszondom:</p>
<p>– Futok föl nyomban a városba érte, mondok.</p>
<p>– Azt ugyan nem teszed, mondja ő. Maradsz, ahol vagy. Elveszteni
egyszerre elég egyet. Ha nem kerül haza vacsorára, elmegy érte a
bátyátok.</p>
<p>Hát bizony nem került haza vacsorára; így hát nyomban vacsora
után a bácsi útrakelt.</p>
<p>Úgy tíz óra után hazakerül, jócskán kedvetlenül. Nem akadt
nyomára. Szelli néni nagyon nyugtalan lett; de Szejlesz bácsi
elmagyarázta neki, hogy nincsen rá oka; a gyerek csak gyerek, majd
meglátja, reggelre ez is hazavetődik és kutya baja se lesz. Ezzel a
néninek be kellett érnie. De azt mondta, egy darabig fönnmarad
érte, akárhogy is és gyertyát fog égetni, legalább láthatja a
fiú.</p>
<p>Mikor aztán fölmentem lefeküdni, följött ő is velem, magával
hozva a gyertyáját és ágyba dugott és oly édesen becézett, hogy rém
rosszul éreztem magam, szinte nem tudtam a szeme közé nézni; aztán
az ágyam szélire ült és sokáig beszélgetett velem és azt mondta,
hogy micsoda remek egy gyerek ez a Szid, és szinte nem tudott
kifogyni a róla való beszédjébül; és minduntalan meg-megkérdezett,
hogy mit gondolok, nem érhette-e valami baj, nem eshetett-e kár
benne, vagy tán bele is fúlhatott a folyóba, s tán ebben a
minutában valahol ott fekszik kínlódva vagy holtan s ő meg nem
lehet vele, hogy segítsen rajta és a könnyei csurogtak le némán, én
meg egyre mondtam, hogy kutyabaja Szidnek, hogy reggelre itthon
lesz; erre megsimogatta a kezemet, még meg is csókolt talán s
aszondja, hogy mondjam el ezt újra, aztán meg újra, mert jól esik
neki és pedig olyan nagy bajban van. Mikor pedig elment, hát
belenézett a szemembe erősen és barátságosan és azt mondja:</p>
<p>– Az ajtót nem zárom be Tom; és ott az ablak, meg a villámfogó
is; de te jó fiú leszel, úgy-e? És nem mégy el innen. Megteszed
érettem.</p>
<p>Isten a tanúm, hogy nagy mehetnékem volt; majd rosszul lettem,
hogy láthassam Tomot; készültem is, hogy megyek; de ezután nem
mentem volna, nem egy királyságért sem én.</p>
<p>Egyre csak ő járt az eszemben, meg Tom járt az eszemben, hát
bizony nagyon nyughatatlanul aludtam. És kétszer lekúsztam
<span class="pagenum"><a name="Page_277" id=
"Page_277">-277-</a></span> a villámfogón és körüljártam a ház
elejéig és látom őtet ott ülni gyertyájával az ablakon, szeme az út
felé, a szemében könny. Úgy kívánkoztam, hogy bár tehetnék érte
valamit, de nem tehettem semmit, csak épen hogy fölfogadtam, hogy
soha többé nem szomorítom meg őtet. És harmadszor, mikor hajnalfelé
fölébredtem és lelopóztam, ő még akkor is ott volt, a gyertyája már
majd végig leégett és öreg szürkés feje a kezén pihent és elnyomta
az álom.</p>
<h3>XX. FEJEZET.</h3>
<p>Az öregúr még reggeli előtt ottjárt megint a városban, de Tomnak
semmi nyomára nem akadt; és mind a ketten ott ültek az asztalnál,
töprengve, szótalan, bánatos szemmel, a kávéjok kihűlt, nem ettek
semmit sem. Egyszer aztán azt mondja az öregúr:</p>
<p>– Odaadtam neked a levelet?</p>
<p>– Miféle levelet?</p>
<p>– Amit tegnap hoztam a postáról?</p>
<p>– Nem adtál nekem semmiféle levelet.</p>
<p>– No, úgy látszik, megfelejtkeztem róla. Elkezdi fütetni a
zsebeit, aztán elment valamerre, ahol letette volt és elhozta és
odaadta a feleséginek. Azt mondja az asszony:</p>
<p>– Lelkem, Szt.-Peterszburból való, a hugom levele.</p>
<p>Mondok, most ugyan jót tenne nekem megint egy kis séta, de nem
tudtam mozdulni. De mielőtt a néni felbontotta volna, elejtette és
elfutott, mert meglátott valamit. Hát én is így. Tom Szójjer volt,
matrácon és az öreg doktor és Dzsim, a néni kalikóruhájában, a keze
hátrakötve, meg egy sereg ember. Én elrejtettem a levelet az első
holmi alá, ami kezem ügyébe esett és usgye! A néni Tomra veti magát
sírva s aszondja:</p>
<p>– Oh, meghalt, meghalt, tudom, hogy meghalt.</p>
<p>És Tom egy kicsit feléje fordította a fejét és motyogott
valamit, amiről látni lehetett, hogy nincsen az eszén. A néni erre
égfelé csapja a kezét és aszondja:</p>
<p>– Él, hála a jó Istennek! Ez elég is! és csókot csattantott rá
és röpült a házba, hogy ágyat bontson és osztogatta jobbra-balra a
rendeleteit a négernek, meg mindeneknek olyan sebesen, ahogy a
nyelve csak győzte, minden lépésre egy-egy rendelet.</p>
<p>Én az embereket követtem, hogy lássam, mit akarnak csinálni
<span class="pagenum"><a name="Page_278" id=
"Page_278">-278-</a></span> Dzsimmel; az öreg doktor és Szejlesz
bácsi Tom után mentek be a házba.</p>
<p>Az embereknek nagyon járt a szájok, némelyik menten föl akarta
akasztani Dzsimet, hogy elrettentő példát adjon a környékbeli
négereknek; így majd nem lesz kedvök elszökdösni, mint ahogy Dzsim
tette, és olyan tenger bajt csinált és holtra rémített egy egész
familiát napokon és éjeken át. Mások azt mondták, nem jó lesz, ez
semmikép se felelne meg, mert hogy nem a mi szerecsenünk, a
tulajdonosa aztán ránkjöhetne, bizonyosan meg is fizettetne érte.
Ettől egy kicsit lehültek, mert rendszerint azok akasztanák fel
mindjárt legjobban a négert, akit hibában találtak, akik legjobban
húzodoznak attól, hogy fizessenek érte, mikor már kitöltötték rajta
a kedvüket.</p>
<p>Rém szidalmazták szegény Dzsimet, mindazonáltal egyszer-egyszer
fejbe is kollintották, de Dzsim nem szólt egy szót se és nem is
mutatta, hogy ismer és odavitték ugyanabba a tulajdon kalibába,
ráadták a maga ruháját, meg-meg megláncolták, de nem ágylábhoz
ezúttal, hanem egy erős kamóhoz, mely a koszorúgerendába volt
verve, a kezére is bilincset raktak, meg mind a két lábára s azt
mondták, hogy ezek után nem köll neki adni csak kenyeret és vizet,
míg érte nem jön a gazdája, vagy hogy el nem licitálják, ha érte
nem jönnek egy bizonyos időn belül, és betömték a likat, amit
ástunk, s azt mondták, egy pár farmernak strázsálni kell minden
éjjel a kaliba körül puskával, nappalra meg egy buldog kutyát
pányváztak az ajtófélfához, és mikor készen voltak a dologgal és
szedelőzködtek és általánosan kezdtek elkövetkezni káromkodva, hát
arra vetődik az öreg doktor, végignéz a munkán és aszondja:</p>
<p>– Ne legyetek erányában gorombábbak a kölleténél, mert nem rossz
ember ez a szerecsenember. Mikor odaérkeztem, ahol megtaláltam a
fiút, láttam, hogy nem tudom belőle kivenni a golyót segítség
nélkül, és a fiú nem volt olyan állapotban, hogy elhagyhattam és
segítségért mehettem volna; és aztán apránként mind rosszabbul lett
és végre kizökkent az eszéből is és sehogyse engedte, hogy a
közelébe is menjek és azt mondta, ha megkrétázom a tutajt, akkor
megöl; aztán se vége, se hossza nem volt az ilyen értelmetlen
beszédnek és láttam, hogy egyáltalán semmire se megyek vele; akkor
aszondtam, mondok, hogy el kell mennem valahova segítséget keresni;
és abban a szempillantásban, hogy ezt kimondtam, csak mászik ám
valahonnan <span class="pagenum"><a name="Page_279" id=
"Page_279">-279-</a></span> elő ez a szerecsen s aszondja, ő fog
segíteni, és meg is tette és pedig jól is csinálta. Persze, hogy
úgy néztem, hogy szökésben levő szerecsen, de hát benne voltam s
ott is kellett maradnom végig, ami még hátra volt a napból és végig
az éjjel. Mondhatom, jó kis slamasztika volt. Van egypár hideglelős
betegem, és persze, hogy szerettem volna benézni a városba, hogy
mint vannak, de nem mertem, mert hogy a szerecsen elmenekülhetne s
akkor aztán én lettem volna a hibás. És dehogy jött volna arra
valami hajó, hogy odakiabálhattam volna. Hát ott ragadtam egész ma
virradatig; és én sohase láttam négerben jobb és hűbb ápolót, pedig
ezzel ugyan a szabadságát reszkérozta, és agyon is volt fáradva és
világosan láttam rajta, hogy az utolsó időben kemény munkát kellett
végeznie. Hát megszerettem ezért ezt a szerecsent. Mondhatom,
uraim, egy ilyen néger megér ezer dollárt és megéri azt is, hogy
jól bánjanak vele. Nekem megvolt mindenem, amire szükségem volt és
a fiú oly jól érezte magát, hogy tán otthon se jobban, merthogy ott
olyan csöndesség volt; hát ott voltam, mind a ketten úgyszólván rám
voltak bízva, és ott köllött kuksolnom egész ma hajnalig; ekkor
jött arra nehány ember csónakon; a jó szerencse úgy hozta, hogy a
néger ott ült a priccs szélin, a fejével a térde között s mélyen
aludt; én hát a csónakosokat odaintettem csendesen; s azok
átmásztak, aztán neki, lefogták s megkötözték, mielőtt csak észre
is vette volna, hogy mi történik vele s azontúl semmi bajunk se
volt. És mert hogy a fiú is olyan szendergésfélében volt, beraktuk
az evezőlapátokat, a csónakhoz kötöttük a tutajt s szépen,
csendesen átvontattuk és a szerecsen, amint elindultunk se nem
lármázott, se egy szót nem szólt. Nem rossz ember ez a
szerecsenember, uraim; ez az én véleményem róla.</p>
<p>Valaki azt mondja:</p>
<p>– Jól van, doktor úr, formás a dolog, ezt mög kell vallanom.</p>
<p>Erre a többiek is szelídebbek lettek valamelyest, én meg rém
hálás voltam ez iránt a vén doktor iránt, hogy ilyen jó szolgálatot
tett Dzsimnek; annak is örültem, hogy szakasztott az volt, ahogy én
is vélekedek róla, már mint Dzsimről, mert aznap óta, hogy először
láttam, azt tartottam róla, hogy jó szíve van és hogy jó ember.
Abban aztán mind megegyeztek, hogy Dzsim rendesen cselekedett és
rászolgált arra, hogy ezt <span class="pagenum"><a name="Page_280"
id="Page_280">-280-</a></span> figyelembe vegyék és meg is
jutalmazzák. Igy aztán mind megígérték nyiltan és szívesen, hogy
nem bántják többet.</p>
<p>Azután kijöttek és levették a lakatot az ajtajáról. Azt vártam,
hogy azt mondják, le lehet róla venni egyik-másik láncát, mert fene
nehéz volt a lánca, és hogy lehet adni neki húst, meg főzeléket a
kenyeréhez meg vizéhez, de az ugyan eszökbe nem jutott, nekem meg,
mondok, jobb lesz bele nem elegyednem a dologba, hanem azt
gondoltam, majd elmondom valamiképen Szelli néninek a doktor
históriáját, már mondok ha majd magam túl leszek a gáton, amivel
épen szemtül-szembe álltam. A kimagyarázásokat értem, hogy hogyan
is felejtettem el megemlíteni, hogy Szid meglövődött, mikor arról
beszéltem, hogy mikép keveredtünk abba a veszett haddelhaddba,
mikor a szökött négert hajszolták.</p>
<p>De bizony a dolog nem volt sietős. Szelli néni ott kuksolt
éjjel-nappal a betegszobában s ahányszor csak láttam Szejlesz
bácsit ide-oda imbolyogni, szépen kitértem előle.</p>
<p>Másnap reggel hallom ám, hogy Tom sokkal jobban van, s azt
mondták, Szelli néni otthagyta, hogy egyet bólintson. Én hát
beosontam a betegszobába és ha ébren találtam volna, azt hiszem, ki
is kerekítettünk volna a família számára egy akkurátos mesét. De
Tom aludt, még pedig igen csendesen aludt. És sápadt volt, nem
tüzelt az arca, mint mikor hazahozták. Hát leültem és vártam, hogy
fölébredjen. Vagy egy félóra mulva Szelli néni jő be óvatosan. No
most megint benne voltam nyakig. Ő intett, hogy legyek csendesen és
leült mellém és elkezdett suttogni és aszondja, most már vígan
lehetünk megest valamennyien, mert a jelek elsőrendűen jók és Tom
mindétig csak úgy aludt, de a színe mind jobb és nyugodtabb lett és
tízet tesz egy ellen, hogy most már eszén is lesz, ha fölébred.</p>
<p>Ott ültünk hát s lestük s egyszerre csak megmozdul egy kicsit és
kinyitja a szemét egészen rendesen és ránk néz és aszondja:</p>
<p>– Hahó, mért vagyok én itthon? Hogy van ez? Hol van a tutaj?</p>
<p>– Rendben van minden, – mondom én.</p>
<p>– Hát Dzsim?</p>
<p>– Az is, – mondom én – de nem tudtam jól magyarosan kimondani.
De ő semmit se vett észre és aszondja: <span class=
"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span></p>
<p>– Akkor szüret! Most hát mind jól és révben vagyunk. Elmondtad a
néninek?</p>
<p>Én azt akartam mondani, hogy el; de a néni belevágott és
aszondja:</p>
<p>– Mit, Szid?</p>
<p>– Mit! Az egész dolgot, amit csináltunk.</p>
<p>– Miféle dolgot?</p>
<p>– A dolgot. Nincsen csak ez az egy, hogy hogyan szabadítottuk ki
a szökött szerecsenyt, én meg Tom.</p>
<p>– Uram bocsá’! A szök… Mit beszél ez a gyerek! Drágám, meg-meg
félrebeszél már.</p>
<p>– Nem, én nem beszélek félre; tudom jól, hogy mit beszélek.
Kiszabadítottuk én meg Tom. Elhatároztuk, hogy megtesszük és meg is
tettük. És hozzá milyen fáintosan csináltuk!</p>
<p>Nekivágott és a néni ugyan meg nem állította, csak ült és
rámeredt és engedte törtetni előre, s én láttam, hogy hasztalan
volna a szavába vágnom.</p>
<p>– Hej, nénikém, rém munkába került a dolog, heteken át, órákig,
minden éjjel, amíg maguk aludtak. És lopnunk köllött gyertyát, meg
a lepedőt, meg az üngöt, a maga ruháját, meg kanalakat, meg
cintányérokat, meg konyhakést, meg az ágymelegítőt, meg a
köszörűkövet, meg-meg lisztet és se vége, se hossza nem volt, és el
nem gondolhatja, micsoda munka volt megcsinálni a fűrészeket, a
tollakat, a felírásokat és egyetmást, és el nem gondolhatja félig
se, micsoda mulatság volt ez! És meg köllött pingálnunk a
koporsókat, meg az izéket, és anyamén leveleket a zsiványokról és
le- meg fölkúszni a ménkűfogón és megásni a lukat a putriba és
megfonni a kötélhágcsót és becsempészni bele sütve a felfujt kásába
és belopni kanalat és holmit szerszámnak a maga köténye
zsebében…</p>
<p>– Égi irgalmasságok!</p>
<p>– És megrakni a kunyhót patkánnyal, kígyóval és effélével, hogy
Dzsimnek társasága legyen; aztán maga olyan sokáig visszatartotta
Tomot vajjal a kalapja alatt, hogy már majdnem elrontotta az egész
vásárt, merthogy azok az emberek előbb odajöttek, mintsem mi künn
lettünk volna a putriból, aztán futnunk kellett, azok meg
ránktüzeltek és én ki is kaptam a részemet, és aztán kitértünk a
gyalogútról és engedtük őket elmenni mellettünk s mikor a kutyák
jöttek, nem törődtek velünk, hanem futottak a nagyobb zaj után és
mi csónakunkra <span class="pagenum"><a name="Page_282" id=
"Page_282">-282-</a></span> kaptunk és elindultunk a tutajra, és
mind bátorságban voltunk és Dzsim szabad ember lett és ez mind
egymagunktól telt ki, hát nem volt ez nagyszerű, nénikém?</p>
<p>– Nohát, ehhezfoghatót csakugyan nem hallottam, mióta e világra
születtem! Hát ti voltatok, kis csirkefogók, akik mind e zavart
ránk hozták és kifordítottátok mindenkinek az eszét, akár a bundát,
és szinte halálra rémítettetek mindnyájunkat. Soha életemben jobb
hasznát nem vettem az eszemnek, mint most, hogy ebben a valóságos
minutában ezt kivettem belőletek. Ha elgondolom, hogy itt voltam
egyik éjjel a másik után és – no de csak gyógyulj föl nekem te kis
semmiházi, fogadom, hogy kiporolom mindkettőtökből az öreg Ádám
apánkat.</p>
<p>De Tom olyan büszke volt és jókedvű, hogy dehogy is tudott volna
megállani, hát csak nyargalt a nyelve; a néni bele-beleszólt és
tüzet fújt és aztán mind a ketten egyszerre, mint egy macskazsinat.
Azt mondja a néni:</p>
<p>– Jól van, gyönyörködjél már most a dolgodban amennyit csak
bírsz, de azt mondom, el ne feledd, ha még egyszer rajtakaplak,
hogy az ő dolgába keveredel –</p>
<p>– Az ő dolgába? Kiébe? – mondja Tom és elfelejt mosolyogni
meglepődött tekintettel.</p>
<p>– Kiébe? Hát persze, hogy a szökött szerecsenyébe. Kiébe
máséba?</p>
<p>Tom nagyon komolyan rámtekint és azt mondja:</p>
<p>– Tom, nem azt mondtad-e az imént, hogy az ő dolga rendben van.
Hát nem menekült el?</p>
<p>– Ő? – azt mondja Szelli néni. – A szökött szerecseny? Az ugyan
nem! Visszahozták ép bőrrel és már benne is van megint a
kunyhójában kenyéren és vízen, és nyakig láncban, amíg vissza nem
követelik vagy el nem licitálják.</p>
<p>Tom azonmód fölült az ágyban, a szeme tüzelt, a szeme pilláját
úgy nyitogatta, mint valami harapófogót és rám kiabál:</p>
<p>– Nincs joguk, hogy becsukják! Fuss! Egy percet se vesztegess
el. Ereszd ki! Dzsim nem rabszolga, olyan szabad az, mint Isten
akármelyik teremtettje itt a földön.</p>
<p>– Mit beszél ez a gyerek?</p>
<p>– Azt beszélem, Szelli néni, amit mondok, s ha más nem megy, hát
megyek én. Én ismerem amióta él, és ehun ismeri Tom is. Az öreg
Vatszon kisasszony meghalt most két hónapja <span class=
"pagenum"><a name="Page_283" id="Page_283">-283-</a></span> és
röstelte, hogy egyszer el akarta adni délvidékre és ezt meg is
vallotta és a testamentumában fölszabadította.</p>
<p>– Akkor mi a fészkes fenének köllött őt kiszabadítanotok, ha
tudtátok, hogy már úgyis szabad ember?</p>
<p>– Mondhatom, szép kérdés. Igazi asszonyos kérdés. Hát kaptunk a
kalandján; és ha nyakig köllött volna vérben gázolnunk – Jézus
Mária, szent József – Polli néni!</p>
<p>Hát nekem se legyen soha jó dolgom, ha csakugyan ott nem állt az
ajtón innen édesen, mosolygósan, szakasztott, mint egy pufók
angyalka.</p>
<p>Szelli néni megrohanta s majd leölelgette róla a fejit és ríva
borult rája, én meg hirtelen nem találtam magamnak jobb helyet,
mint az ágy alattit, mert úgy tetszik, nekünk egy kicsit kezdett
fojtónak lenni a levegő. Onnan kukucsáltam ki s egy kis idő mulva
Tom Polli nénje kiszabadította magát s ott állva az okuláréja
fölött el Tomra nézett – tudják, mintha a föld alá akarná nézni. És
azt mondja:</p>
<p>– Jobb volna neked is Tom, ha félrefordítanád a fejedet. Én
elfordítanám Tom, ha neked volnék.</p>
<p>– Jaj, uram bocsá, – mondja Szelli néni – annyira megváltozott
volna? Hiszen ez nem Tom, ez Szid; Tom, Tom, hová is lett Tom? Itt
volt még egy perce is.</p>
<p>– Talán, hogy hol van Hokk Finn, azt akarod mondani. Na, azt
tartom nem neveltem még egy olyan svihákot az utolsó években, mint
amilyen ez az én Tom-om, hogy rá ne ismerjek, ha látom. Szép kis
eset lenne, az már igaz. Gyere csak ki az ágy alul Hokk Finn.</p>
<p>Hát kimásztam. De nem nagyon híresen éreztem magam.</p>
<p>Hogy milyen felemás, magából kikelt állapotban volt Szelli néni,
sohase láttam úgy még egy embert, mégis egyet kivéve: Szejlesz
bácsit, mikor bejött és mindent elmondtak neki. Szinte részeg lett
tőle, azt mondhatná az ember és az egész nap se tudott tőle magához
térni s az esteli imádságra való összejövetelen olyan prédikációt
tartott, hogy messze elment híre, mert a legöregebb emberek se
értettek meg belőle egy szót sem. Aztán Tom Polli nénje mindent
elmondott rólam, hogy ki vagyok, mi vagyok, aztán nekem is el
köllött mondanom, hogyan kerültem olyan kutyaszorítóba, hogy mikor
Filpszné asszony Tom Szójjernek nézett, – (itt Szelli néni a
szavamba vágott s azt mondja: Eredj, eredj, csak híjj aszondja
<span class="pagenum"><a name="Page_284" id=
"Page_284">-284-</a></span> Szelli néninek, hozzá vagyok már szokva
és nincsen mért változtassunk rajta) – hogy mikor Szelli néni Tom
Szójjernak nézett, hát rá kellett hagynom, nem volt mit egyebet
tennem és tudtam, Tom nem fogja bánni, mert ez pecsenye lesz neki,
mivelhogy titokzatos és ő kalandot formál belőle és nagyon meg lesz
a dologgal elégedve. Úgy is lett, ő úgy tett mintha Szid volna és
gondja volt rá, hogy nekem olyan jó dolgom legyen, amilyen csak
lehet.</p>
<p>Aztán Polli néni is elmondta, hogy Tomnak igaza van, az öreg
Vatszon kisasszony fölszabadította Dzsimet a testámentomában és
bizonyos, hogy Tom csak ennélfogva vállalkozott mindarra a bajra és
galibára, hogy egy szabadnégert kiszabadítson; és én nem tudtam
előbb megérteni, csak ebben a minutában, meg ebből a
beszélgetésből, hogy egy ember, hozzá ilyen nevelésű, segíthessen
egy négert kiszabadítani.</p>
<p>Mármost azt mondja Polli néni, hogy aszondja, mikor Szelli néni
azt írta neki, hogy Tom és Szid épen és egészségesen megérkeztek,
azt mondta magában:</p>
<p>– Nézze meg az ember! De el lehettem rá készülve, mikor magában
útnak eresztettem, anélkül, hogy valakit melléje rendeltem volna.
Most már magamnak kell odamenni, megjárni végig az utat a folyón
lefelé ezerszáz mérföldet, hogy kitudjam, mibe fogott már megint az
a gyerek, mert már láttam, hogy tőled nem kapok róla választ.</p>
<p>– Pedig bizony nekem semmi hírem se volt tőled, – mondja Szelli
néni.</p>
<p>– Csodálom nagyon. Nem kétszer kérdeztem két levélben, hogy mit
értesz az alatt, hogy Szid itt van nálatok?</p>
<p>– Én ugyan, hugom, egy levelet se kaptam.</p>
<p>Polli néni lassan és szigorúan Tom felé fordul s aszondja: No,
Tom?</p>
<p>– Mit? – mondja Tom kissé elkámpicsorodva.</p>
<p>– Ne mitezzél nekem, semmiházi jószág, hanem ide azokkal a
levelekkel.</p>
<p>– Miféle levelekkel?</p>
<p>– Azokkal a levelekkel! Fogadom, ha két kézre foglak, hát…</p>
<p>– A ládában vannak. No hát! Ott vannak szakasztott úgy, ahogy a
postáról elhoztam. Beléjük se néztem, hozzájok <span class=
"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span> se
nyúltam. De tudtam, hogy bajt csinálhatnak, s mondok, a néninek
úgysem sietős, hát…</p>
<p>– Hát, persze, meg köllene egy kicsit nyúzni téged, az az
igazság. Irtam még másikat is, hogy bejelentsem az eljövetelemet;
azt tartom, azt is…</p>
<p>– Nem; az csak tegnap érkezett meg; csak még nem olvastam el, de
ez rendben van, ezt megkaptam.</p>
<p>Szerettem volna két dollárba fogadni vele, hogy nincs meg a
levele; de mondok, bátorságosabb, ha nem szólok. Hát nem is
szóltam.</p>
<h3>UTOLSÓ FEJEZET.</h3>
<p>Mikor először elcsíphettem Tomot titokban, megkérdeztem, mi volt
a szándéka a szökés erányában; mit akart csinálni, ha a menekülés
mindvégig sikerül s ő kiszabadít egy szerecsent, aki úgy is már
szabadember volt? Azt mondta, az járt kezdettül fogva a fejében,
hogyha Dzsimet szerencsésen kiszabadítjuk, leszállítjuk a tutajon a
folyón végig és rémkalandokat vágunk a víz torkolatánál, ott aztán
megmondjuk neki, hogy szabadember, hazavisszük urasan gőzhajón,
megfizetjük elvesztegetett idejéért, levelet küldünk előre haza,
összecsődítjük elejbe a vidék összes szerecsenjeit és beszállítjuk
ütet a városba fáklyásmenettel és rezesbandával és hős lenne belőle
és mink is az lennénk. De én azt gondolom, körülbelül jó volt úgy
is, ahogy volt.</p>
<p>Rövidesen kiszabadítottuk Dzsimet bilincseiből s mikor Polli
néni, Szelli néni és Szejlesz bácsi megtudták, milyen jól a kezére
járt a doktornak Tom ápolásában, iszonyú históriát csináltak vele,
első embernek mondták és enni adtak neki, amit szeme-szája
megkívánt és jó sora volt és semmi dolga. Mink meg fölvittük a
betegszobába és őrült beszélgetésünk volt vele. És Tom negyven
dollárt adott Dzsimnek, amért olyan türelmesen adta nekünk a
foglyot és olyan jól is csinálta és Dzsimnek halálos jó kedve lett
és kifakadt és aszondja:</p>
<p>– No, Hokk, mit én megmondtam neked, mit megmondtam a Dzsekszon,
szigeten? Megmondtam, hogy szűrős neked a mellem és hogy ez mit
jelenti. És megmondtam, hogy egykor valamikor én gazdag megvutam,
meg-meg, hogy megint egyszer megleszek gazdag; hát igaz meglett,
mostand itt van! Püff, nohát! Ne mondjál, hogy jel megvan jel,
mondok ne <span class="pagenum"><a name="Page_286" id=
"Page_286">-286-</a></span> mondjál esztet. Én oly bizomosan
tudtam, hogy gazdag megleszek megéntelennék, mint ahogy most itt
állok ebben a szent minitában.</p>
<p>Aztán Tom beszélt sokat és hosszan és azt mondja, osonjunk ki
innen valamelyik éjtszaka mind a hárman, szerezzünk be valamelyes
fölszerelést és menjünk kalandot keresni az indiánusok közé, föl az
ő területükre egypár hétre vagy többre. És én azt mondtam, rendben
van, nekem tetszik az eset, de nekem nincsen pénzem a fölszerelésre
s azt tartom, hazulról se kaphatok, mert a tatám alkalmasint
hazakerült azóta s elszedte a pénzemet Szaccser bíró uramtól és
eddig el is itta.</p>
<p>– Nem azt, – mondja Tom; – megvan a píz mind, hatezer tallér, de
tán több is. A táti se került haza azóta. Legalább addig nem, amíg
én otthon voltam.</p>
<p>Dzsim elkomolyodva aszondja:</p>
<p>– Se nem is gyün az már haza, Hokk, sohasem nem.</p>
<p>Azt mondom én:</p>
<p>– Mért Dzsim?</p>
<p>– Sohase ne kérdezd, Hokk, de nem gyüvi magát haza tebbet.</p>
<p>De én nem tágítottam, hát végre azt mondja:</p>
<p>– Tudod azt a ház, aki úszta a vízen? Abban vuta zember
betakarítva és en kitakarítottam ütet és nem engedtem neked, hogy
begyüvölj. Nohát, te megkaphatsz pízedet, amikor akarsz, mert az a
zember ü vuta.</p>
<p>Tom most már egészen jól van és a golyóbisát a nyaka körül
viseli óraláncon óra helyett és mindig nézegeti rajta, hány az óra
és így nincs mit még írni erről a dologról, aminek én fenemód
örülök, mert ha tudtam volna, micsoda vesződség könyvet írni, soha
bele nem vágtam volna, de nem is teszem még egyszer. De azt tartom,
hogy aligha el nem lépek arra fölfelé egyenesen az indián
területre, mert Szelli néni adoptálni akar és ki akar mívelni, amit
én ki nem állok. Egyszer már megpróbáltam.</p>
<p class="center"><i>A vége.</i></p>
<p class="right">Tisztelettel maradván<br />
HOKK FINN.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_287" id=
"Page_287">-287-</a></span></p>
<p class="center">„<i>Huckleberry Finn kalandjai</i>“</p>
<p class="center"><i>Ezt a könyvet írta:</i></p>
<div class="figleft" style="width: 159px;"><img src=
"images/i008.png" alt="MARK TWAIN" title="MARK TWAIN" /></div>
<p><b>MARK TWAIN</b>, családi nevén Samuel Langhorne
<i>Clemens</i>, a legnépszerűbb amerikai író. Született 1835-ben, a
Missouri állambeli kis Florida városkában. Kalandos élete pályáját
szedőgyerekként kezdte meg; volt azután irnok, matróz a
Mississippit járó gőzösökön, tanító, katona, fölolvasó, aranyásó,
újságtudósító, kiadó, utazó. Így gyűjtötte az anyagot, élte át az
élményeket szívderítő és megindító írásaihoz. Írói nevét is a
hajóséletből merítette. „<i>Mark twain!</i>“ – kiáltotta hátra a
hajó orráról, kezében a mélységmérő ólommal, ha a vízállás netán
éppen <i>két</i> fonalnyit mutatott (<i>twain = two</i>). A
polgárháború után előadói körútra indul Californiába, lapot indít,
megfordul a Sandwich-szigeteken. Életének fordulója, hogy
csatlakozhatott egy a Szentföldre induló kirándulótársasághoz.
Ebből az utazásából született meg első könyve: <i>The Innocents
Abroad</i> (1869), amelyet egész sereg más könyv követett.
(„Roughing It.“ The Life on the Mississippi. A Yankee. Joan of Arc.
A Tramp Abroad. More Tramp Abroad stb.) Később is ellátogatott még
Európába, majd fölolvasókörutat tett az öt világrészben. Budapesten
is járt. Legmaradandóbb munkái mégis a maga gyermekkorát tükröző,
mindnyájunk előtt felejthetetlen gyermekkönyvei: <i>Tamás úrfi
kalandjai, Huckleberry Finn kalandjai, Koldus és királyfi</i>. Az
előbbiek világhírű hőseit viszontlátjuk még egyszer a <i>Tamás úrfi
mint detektív</i> és a <i>Tamás úrfi léghajón</i>-ban. A kitünő író
nyilván legérdekesebb regénye: <i>önéletírása</i>, halála évében
(1910) jelent meg.</p>
<p class="center"><i>A mű fordítója:</i></p>
<div class="figleft" style="width: 147px;"><img src=
"images/i009.png" alt="RÁKOSI JENŐ" title="RÁKOSI JENŐ" /></div>
<p><b>RÁKOSI JENŐ</b>. Született 1842 november 12-én Acsádon,
Vasmegyében. Szegény sorsu szülei kilenc gyermekről gondoskodtak s
így ő maga tanulmányainak elvégzése után nekivág az életnek és mint
nevelő, majd mint gazdasági irnok igyekszik boldogulni.
Huszonnégyéves korában lépett föl az irodalom terén. Első drámája
az <i>V. László</i> volt. 1866-ban „<i>Aesopus</i>“ című
színdarabjával egyszerre híressé tette a nevét, úgy hogy báró
<i>Kemény</i> Zsigmond meghívta lapjához, a Pesti Naplóhoz. Itt
kiderült, hogy nemcsak kitünő író, hanem elsőrangú újságíró és
politikus is. Ez idő óta számos drámát, színművet, vígjátékot,
bohózatot, operettszöveget, regényt, tömérdek vezércikket, kritikát
és egyéb újságcikket írt. 1874-ben megvetette a budapesti
<i>Népszínház</i> alapját és évekig volt annak igazgatója.
Ezidőtájt alapította a „<i>Budapesti Hirlap</i>“-ot, amivel óriási
lendületet ád az újságírásnak. Lapjának ma is főszerkesztője és
egyben legszorgalmasabb munkatársa.</p>
<p class="center"><i>A képeket rajzolta:</i></p>
<div class="figleft" style="width: 146px;"><img src=
"images/i010.png" alt="PÓLYA TIBOR" title="PÓLYA TIBOR" /></div>
<p><b>PÓLYA TIBOR</b> 1886-ban született Szolnokon. Érdekes, hogy
tanulmányai során a negyedik gimnáziumban a szabadkézi rajzból
megbukott. A budapesti Iparművészeti Iskolában félévig tanult, de
alakrajztanára más pályára akarta küldeni. Tizennyolcéves korában a
szolnoki művésztelep kiállításán, mint Fényes Adolf tanítványa,
tájképeivel és magyar alakjaival nagy sikert ért el. 1905-ben a
müncheni akadémián és az ottani szabadiskolában folytatta
tanulmányait. Első rajzát a Fliegende Blätter közölte. 1906-ban
Párisban, majd Olaszország nagyobb városaiban tanult. Több nagyobb
vászna és portréja van, karikaturáit pedig élclapjaink állandóan
közlik. Előszeretettel foglalkozik ifjúsági művek illusztrálásával,
amire főként kis leánya inspirálja.</p>
<p>(Szerzőjogilag védve 754/1920. sz. a.)</p>
<p>Az Athenaeum irodalmi levelei. Szerkeszti: Polgár Géza.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table summary="Javítások">
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_9">9</a></td>
<td>Kézdeztem tőle</td>
<td>Kérdeztem tőle</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>
<td>félébred</td>
<td>felébred</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_70">70</a></td>
<td>Tom Szójjer.</td>
<td>Tom Szójjer.«</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_80">80</a></td>
<td>özvegyasszoy mondta</td>
<td>özvegyasszony mondta</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_85">85</a></td>
<td>fölebredtem</td>
<td>fölébredtem</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_86">86</a></td>
<td>Hokk finn</td>
<td>Hokk Finn</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_96">96</a></td>
<td>En mindétig</td>
<td>Én mindétig</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_107">107</a></td>
<td>hihúzta magát</td>
<td>kihúzta magát</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_135">135</a></td>
<td>Romeo és Juláját</td>
<td>Romeo és Juliáját</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_183">183</a></td>
<td>volnának itt</td>
<td>volnánk itt</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_221">221</a></td>
<td>Azt mondja;</td>
<td>Azt mondja:</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_252">252</a></td>
<td>Hat nem nézett</td>
<td>Nat nem nézett</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_270">270</a></td>
<td>megy a dokter</td>
<td>megy a doktor</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_278">278</a></td>
<td>vagyhogy</td>
<td>vagy hogy</td>
</tr>
</table>
</div>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66159 ***</div>
</body>
</html>
generated by cgit v1.2.3 (git 2.25.1) at 2026-05-06 10:05:53 +0000