path: root/65797-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65797 ***

Eötvös Károly Munkái

XXIII. KÖTET

A BALATONI UTAZÁS VÉGE.

Eötvös Károly Munkái

XXIII.

A BALATONI UTAZÁS VÉGE

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A BALATONI UTAZÁS VÉGE

BUDAPEST MXMIX

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.




SZEGEDY RÓZA HALÁLA.


I.

(Betegeskedése, szobái, áhitatos lelke, szent képecskéi. – Kik
látogatták halálos betegségében? – Utolsó szavai. – Szegedy Róza
kertecskéje. – Mit bizonyit a halotti anyakönyv?)

A vég közel volt már. A fenséges fény kialudni készült, melynél a nagy
költő ihlete lángra lobbant.

Szegedy Róza történetét eddig meg nem irták. Pedig még nem született nő
a magyar faj kebelén, kinek alakját a költészet dicsősége ugy körülvette
volna, mint az övét. Története a nemzet mivelődésének történetéhez
tartozik. Emléke szent és dicső.

Halálának körülményeit akarom itt ismertetni. Hamvai már régóta
porlanak. Hetvenegy esztendeje lesz néhány hónap mulva, a mikor sirjába
1832-ik évben május hó 18-án lefektették.

Gyermekkoromban érdeklődtem már neve, alakja és története iránt. Egy-két
év mulva ötven éve lesz már, a mikor sirját először fölkerestem. Azután
husz év mulva kerestem föl s végül két év előtt. Most már kötelességem
mindent elmondani, a mit haláláról tudok.

Gyermekészszel nem gondoltam arra: akkor kérdezősködni róla, a mikor még
lehetett volna, a mikor még százan, meg százan éltek, a kik őt ismerték
s tiszteletükkel és rajongásukkal körülvették. A mikor még élénk volt
róla az emlékezet s közénk s életének hagyományai közé nem szállt le a
feledés köde. Mikor eszembe jutott: akkor már késő volt. Akkor már
kevesen éltek, a kik szinről-szinre látták s vele ismerősök voltak. S az
ő beszédüket is kétféle feledés csonkitotta meg. Az ő feledésük s az
enyém. Hiszen mindent följegyezni akkor se jutott eszembe.

Élete folyamán sokszor volt beteges. 1831-ben csaknem egész éven át
gyöngélkedett. Férjének legbizalmasabb egyik barátja az én egykori öreg
barátom, Fülöp József volt, vármegyémnek mind haláláig tiszteletbeli
főmérnöke. Ő beszélte nekem, hogy 1831-ben már mindig komoly volt. Sőt
szomorunak látszott. Arcza halavány, szine hervadozó, csak sötét
égszinkék szemeiben volt meg a régi sugár. Nem volt már fiatal, közel
volt az ötvenhetedik évhez. Haja már szürkülni kezdett, noha nem igen
lehetett észrevenni. A Szegedy-család szőke hajszine volt az övé s ezen
kevéssé látszik meg a dérnek szürkesége, melyet ráhullat az élemedett
kor. Ez évben valami Rédl nevü sümegi orvos látta el tanácscsal.
Fizetést nem fogadott el, de a mikor a betegség sulyossá kezdett válni,
akkor a nagyobb orvosi tekintélylyel biró Stamborszky orvost hivták a
beteghez. Rédlnek szerény, de azért tisztes ajándékot adott a költő.

A szent emlékü asszony nem volt kényes. Bár nagy családból származott s
a legelső főuri családokkal állt rokonságban, mégse feküdt ágyba, a mig
csak lábain állni tudott.

A belső gazdaságot ezentul is ő vezette, háztartásának számadási
könyveibe ezentul is pontosan följegyzett mindent. Nagyszámu belső
cseléde volt. Szakácsné, szobalány, két szolgáló, két bejáró asszony.
Nagy szelidséggel, de még betegen is feleselt velük. Konyhára,
éléstárra, apró állatjaira csak ő ügyelt föl. A háznak jóléte, fénye,
tisztasága, az asztalnak gondja az ő vállain nyugodott. A vezetést csak
az utolsó négy-öt napon engedte ki kezéből. Férjének, a nagy költőnek
elég dolga volt a külső gazdasággal, a közügyekkel, a tenger adóssággal
s a nagy ábrándokkal, melyektől elszakadni soha nem tudott.

A költő anyja Sándorffy-lány volt. A sümegi Kisfaludy-ház, a melyen ott
van a nagy költő márványemléke, Sándorffy-örökség. A ház ma is ugy áll,
a hogy másfél század előtt az öreg Sándorffy épitette s a hogy azt
1809-ben Kisfaludy Sándor megtoldotta. Két szobával s egy
keresztfolyosóval toldotta meg. Nem nagy szobák ezek. Egyik dolgozó s a
másik pipázó férfiszoba volt a férfivendégek számára.

E két szobán kivül három szobája volt a Sándorffy-háznak. A nagyasszony
belső birodalma volt mind a három. Az utolsó mellett volt a konyha. Régi
divatu, sütőkemenczés, nyitott tűzhelyü konyha. A zárt katlannak,
takaréktűzhelynek még akkor nemesi házakban semmi nyoma nem volt. A
konyhán túl volt a tágas cselédszoba a női cselédek számára. A nő
hálószobája a konyha mellett fekvő utolsó szoba volt.

Ebből nyilt az ugynevezett középső szoba. »Középső«, e néven lett
hiressé, igy nevezik most is. Ez volt a nő diszszobája, a terem. Előkelő
vendégeit itt szokta fogadni. Innen nyilt a harmadik szoba, mely
egyuttal női vendégszoba is volt. A férfivendégeket a toldalék két
szobában szokták elszállásolni. Volt egyébiránt vendégszoba még az
udvarbeli épületekben is.

Sulyosabbá az 1832-ik év április havában, a hónapnak végén lett Szegedy
Róza betegsége.

Néhány napig még akkor is rendes hálószobájában feküdt. A mint azonban a
betegség fájdalmasabb lett, a konyha zaját, a lányok vihogását nem tudta
türni. Halálos ágyát átvitette a »középső« szobába. Innen távol esett a
konyha zaja is, a férfiszobák zaja is.

Nem idegeit bántotta a zsivaj. A régi magyar nemes asszonyok közé
tartozott, a kik nem ismerték az idegességet. Nem is volt meg hajdan ez
a furcsa betegség. A jó gazdasszony annyit járt a napon, szélben, hóban,
szabad levegőn, hogy ezt a betegséget meg nem kaphatta.

Hanem áhitatát bántotta a zsivaj.

Gyöngéd, vallásos és álmodozó lélek volt. Lánykorát nagy szerelmi bánat
s szomoru, de fenséges ábrándok töltötték be. Életre-halálra szerette a
nagy költőt, a délczeg ifjut. De 1796-ban viszály ütött ki köztük. Az
ifju, a ki akkor 24 éves volt, elment világgá, a francziák ellen folyt
véres háboruba. A husz éves szüz árva szivvel, bús lélekkel maga maradt.
Isten szerelmében, a vallás édes vigaszában keresett menedéket. Mikor
nagy vagyonu, fényes állásu, deli alkatu imádók legyeskedtek körülötte;
mikor a rokonok rajt hajtottak, hogy vesse le szüz fátyolát s adja kezét
méltó ifjunak s mikor attól félt, hogy ereje eltalálja hagyni s
szerelméhez s örök fogadásához hütlen talál lenni: mindig isten
anyjához, a boldogságos szüzhöz folyamodott s álmodozó, gyötrött lelke
mindig az egekbe vágyakozott. Ismét és ismét zárdába akart menni, hogy
Jézusnak legyen örök szüz menyasszonya, semmint az eltünt ifjuhoz való
szerelmét megtagadja. Pedig az az ifju minden nap a halállal állott
szemközt s éveken át nem is gondolt arra, hogy valamikor vele
egyesülhessen.

Ekkor lett lelke olyan vallásossá.

S most, a mikor már háta mögött volt a hosszu élet s a mikor a halál
közelgett feléje: szüz hajadon korának mély vallásos ábrándjai, az
áhitatnak istenre és a halhatatlanságra néző vágyai lepték el szentséges
lelkét.

Csaknem rajongó lett haldoklásának napjaiban. Imával és édes könnyekkel
tölté nappalait s éjszakáit. Nem félt a haláltól, vágyott
megdicsőülésre. Imádkozott szüleinek s elhalt testvérének mennyei
üdvéért s férjének és élő testvéreinek boldogságáért. És a szegényekért
és rokonaiért és barátaiért.

Két szent ereklye mindig mellette volt halálos ágyán.

Az egyik boldogságos szüz Margitnak képe. Egyszerü, kis, vallásos
képecske, bizonyára megvan sok kegyes család birtokában. Most e
pillanatban meg nem tudom mondani, hol és mikor láttam, de bizonyos,
hogy azt a szent képet láttam, melyen Szegedy Róza haldokló lelke
révedezett utoljára.

A kép a szüz királykisasszonyt ábrázolja. Ruhája, a mely testét érinti,
hófehér. Felső öltönye mintegy palást, csillagokkal behintett fekete
szövet. Homloka félig fehér kendővel be van kötve, mint a zárdai
szüzeké. Lábainál porban fetrengő korona, háta mögött a Duna vize,
csónakos emberekkel. Arcza jobb oldalán ez van a papiron: Beata
Margareta Virgo. Boldogságos szüz Margit. Jobb felől pedig ez van irva:
Belae quarti regis Hunniae filia. Negyedik Bélának, Magyarország
királyának lánya.

Sok szent képecskéje volt a dicső emlékü nőnek. Külön is, imakönyveiben
is. De halálos ágyához éppen ezt választotta vigasztalóul. Annak a
királylánynak a képét, a ki félreállt a világ elől s annak minden fénye,
dicsősége és boldogsága elől, hogy puszta szigeten magányosan ajánlhassa
föl szüz lelkét a mennyei boldogságnak.

Másik ereklyéje volt egy feszület, egy kis kézbeli szent emlék.
Kisfaludy Sándornak nagy szerepe volt az 1809-iki franczia háboruban a
nemesi fölkelés körül. E szerepét mint József nádorispán és fővezér
hadsegéde töltötte be. A nádor felette becsülte és szerette a nagy
költőt. 1809-ben Szegedy Róza is meglátogatta férjét Budán a nádori
palotában. A nádor ekkor tisztelgett nála s emlékül ezt a feszületet
ajándékozta neki.

Csinos és érdekes mű. Ezüstből van. Rajta a keresztre feszitett megváltó
képe fehér és rózsaszinü zománczból. Lábainál halálfej. Feje fölött kis
táblácskán Pontius Pilatus feliratának négy betüje. Jesus Nazarenus Rex
Judeorum.

Ez ereklye most Kisfaludy Sándornak, tatai királyi közjegyzőnek
birtokában van, a ki a nagy költő Mihály testvéröcscsének unokája. A
költő hiven őrizte ez ereklyét s halála után Kisfaludy Dénesnek,
unokaöcscsének jutott.

Utána szállt fiára, a tatai királyi közjegyzőre, ki szives barátsággal
mutatta meg nekem. Kezembe vettem, sokáig elnéztem. Hideg ércz, élet
nélkül való tárgy, emberi kéz csinálmánya. De a megváltónak szenvedő
arcza s lábainál a halálfej gondolatok és érzések áradatát hajtja
lelkünkbe.

Im ez volt utoljára a szent emlékü nő kezében. Ezt csókolta, ezt
szoritotta kebléhez utoljára. Mikor szeme már az élet és halál határán
révedezett, szemeinek édes sugara ezen tört meg utoljára. S lelke, mint
madár a virágos galyról, innen röppent fel a magasságba.

Vajjon kik látogatták halálos ágyában?

Sokan. Alig lehetne ma már őket felsorolni.

Idvezitőnk azt tanitja: látogassátok a betegeket. Szent és csodálatos
tanitás ez. A kit elhagyni készül az élet s a ki elhagyni készül a
világot: keressék őt fel azok, a kik szerették s a kiket szeretett.
Lehet-e az utolsó utra édesebb érzéssel elindulni?

A jó Anna, Mayer József őrnagy felesége Nemes-Dömölkről bizonyára nála
töltötte az utolsó napokat. Ez volt a nagy költőnek legfiatalabb
testvérhuga. Még kis leányka volt, mikor bátyja összekelt Szegedy
Rózával. Éveket töltött a fiatal pár házánál s valósággal Szegedy Róza
növendéke volt.

Jöttek látogatók a szomszéd falvakból és városokból, a Kisfaludy- és
Szegedy-családok rokonai. Hetven év előtt az Üdvözitő tanitását még
jobban követték az emberek, mint ma. Akkor még a halálos beteg szelid
ápolása is atyafiságos és hű rokoni kötelesség volt, a melyet szivből
teljesitettek. Az ápolás még akkor nem volt különös keresetmód;
zárdaszüzeket, vörös-keresztnőket nem bocsátottak a haldokló mellé. Csak
azokat, a kiket ismert s a kiket szeretett.

Két gyöngéd látogatójának nevét különösen megtartotta az emlékezet.

Az egyik volt Rosthy Katalin, Oszterhuber Ferenczné, kegyes jólelkü
asszony. Rokonságban állott közelebbről vagy távolabbról mind a
Kisfaludy-, mind a Szegedy-nemzetséggel. Ősi család ivadéka. Az ős
együtt jött be Árpáddal; száz év előtt még virágzó nagy család, mely
azonban tul a Dunán már kihalt vagy onnan elköltözött. Négy évvel később
ő is elhunyt.

A második volt Szentgyörgyi Horváth Borbála. Dabronyi Cseh József
felesége. Három évvel volt fiatalabb, mint Szegedy Róza, de együtt
leánykodtak s mindig jó barátságban éltek. Több mint husz évvel élte túl
dicső barátnéját.

A halálos beteg a háztartás vezetését az utolsó óráig nem eresztette ki
kezéből. Számadási naplója bizonyitja ezt. Utolsó bejegyzése halála
előtt tizenkilencz nappal történt. Ekkor már az ágyból nem tudott
fölkelni.

Közlöm utolsó bejegyzését, de ezen meg ne ütközzenek szives hallgatóim.
Ez bizony mindennapi közömbös dolog. Nem bölcs mondás, nem is vers, nem
is képzelgés és ábrándozás. Hanem mindezeknél becsesebb. A nemes magyar
urnőnek, a jó gazdasszonynak imádandó gondossága.

Sulyos betegsége alatt éppen Szent-György napja volt, a belső cselédek
változása s bérfizető napja. Ápril 29-én ezt irta számadó könyvébe:

– Eörzse szakácsnét végkép kifizettem. Panni szolgálót szintén. Zsuzsi
szolgálót szintén. Náni szakácsnénak foglalót adtam.

Cselédjeinek vezetéknevét nem jegyezte föl, csak keresztnevét. Egykori
cselédjeire e miatt már akkor se lehetett ráakadni, a mikor én
kérdezősködtem utánuk. Panni, Zsuzsi, Juli, Böske, Rózi: im, ezek voltak
állandó cselédei. Bizonyára szegénysorsu szolgáló leányok; ki elhalt, ki
férjhez ment, ki elköltözött időközben. Lehet, hogy magas aggkorban ma
is él még közülük valaki. De ki tudná ezt megmondani, ki az a Zsuzsi, ki
az a Böske, a ki ezelőtt ötven-hatvan évvel valamely nagyobb városban
szolgáló volt egy rég kihalt családnál?

Hogy Szegedy Róza nem jegyezte föl a cselédek családi nevét, ne
csodálkozzék ezen a mai nemzedék. Hiszen a mostani urnőink se jegyzik
föl számadó könyvükbe. Hiszen még számadó könyvet se vezet urnőink
mindegyike. Azt pedig éppen kevesen tudják, hogy cselédjük hová való,
mikor született, mi a családi neve, él-e még apja, anyja? Törődnek is
ezzel a mi urnőink. De hetven évvel az anyakönyvvezetők se törődtek.
Éppen a sümegi plébánia anyakönyvében olvashatók effélék: »Juli szolgáló
meghalt.« – »Egy vándorló köszörüs meghalt.« A mai anyakönyvbe egész
lapokat irnak tele róla, ki született, ki halt meg, de azért a mai se ér
többet, mint a régi. Halottnak, koldusnak, hazátlannak pedig semmit se
ér.

Halála előtti napon, május 17-én gyönyörü verőfényes idő volt s a szent
emlékezetü asszony kinézett az ablakon.

A Kisfaludy-ház ablakjai a várra néznek, mely omladékban hever s melynek
csak elbarnult, csonka falai meredeznek az ég felé és a püspöki palotára
néznek, melyet százötven év előtt Biró Márton veszprémi püspök épitett.
Odanéztek a »középső« szoba ablakjai is, a hol a nagy beteg feküdt. A
püspöki palota kertjében fák voltak s tömegesen orgonabokrok is. Azt
kérdezte a haldokló:

– Nyilik-e már az orgona virága?

Azt felelték: a várkertben még nem nyilik.

Fényes, de hervadt arczán nem látszott nyugtalanság. Kis idő mulva azt
kérdezte:

– Hát az én kertemben nyilik-e?

Szegény haldokló asszony, hogyan nyilnék a te kertedben, holott az még
sokkal árnyékosabb, mint a püspöki palota kertje.

Negyvennyolcz év előtt néztem meg először Szegedy Róza kertjét. Kicsi
kert a kapunál, az udvarnak az utczára dülő részén. De akkor még élt
négy-öt korhadó gyümölcsfa, melynek virágos illatát s édes gyümölcsét
még élvezte a dicső asszony. Még padja is megvolt, a hol az árnyékban
forró napokon pihenni, üdülni s barátaival társalogni szokott s a hova
behivta apró szárnyasait, hogy velük el-elbeszélgessen. Mennyi érzés,
mennyi gondolat, mennyi álmadozás szállt innen föl egykoron.

Harmadfél év előtt is megnéztem. A régi fák már mind kidőltek,
törzsöküket is elvitték, nyomukra se akadtam. Csak egy régi-régi
tamariszk-fa él még ott ifjabb növendékei társaságában, melyről azt
állitják, hogy ez még a nagy költőnek a fája s ezt még Szegedy Róza
harmatkeze ültette. Nem tudom, meddig él a tamariszk s miként fejlődik.
Gyermekkoromban még nem volt divatos az én falumban; nem figyelhettem
meg eléggé. De ha mindenki mondja és mindenki hiszi, mégis ugy nézünk
arra a fára, mintha azt Szegedy Róza emlékezetének ragyogása venné
körül.

De ha az orgonavirág nem nyilott is, az ibolya már rég nyilt s azzal
fölékesitették a haldokló szobáját.

Május 10-ikétől kezdve egy ferenczi-barát volt közelében állandóan a
sümegi zárdából. Ott imádkozott zakadatlanul a folyosón s néha a beteg
szobájában is. Ez a barát látta el a haldoklók szentségével s ez adta rá
az utolsó kenetet is. Május 18-án halt meg, napfelkölte után nemsokára.

Vajjon mi volt betegsége, mi volt halálának közvetlen oka? Az orvosok
azt mondták: betegsége idegláz volt. Ez van a haláláról szóló
jelentésben. Ma ezt a betegséget hagymáznak, tifusznak nevezik. Fülöp
József öreg barátom emlékezete szerint május elsejétől kezdve az ágyat
már nem hagyhatta el s május 10-e után már többször ájulásba,
eszméletlenségbe esett.

Az ország alig-alig tudta meg a nagy esetet. A halotti jelentést
kinyomtatták, de az se történt gyorsan. Lovas küldöttek vitték a hirt
minden irányban. Keszthelyre, Téthre, Eötvösbe, Szombathelyre,
Egerszegre, Veszprémbe, Nemes-Dömölkre s általában mindenüvé a
rokonokhoz s a vármegyék főembereihez.

Vasut, táviró akkor még nem volt. Budapesten volt ugyan egy-két hirlap,
de hiszen mikor ért idáig a levél? Belekerült nyolcz napba, ha postán
küldték a levelet. Budapest se volt még akkor, hanem volt Buda és volt
Pest. Az egyikről bizton tudtuk, hogy német város, – a másikról bizton
hittük, hogy valamikor magyar város lesz. Bizton hiszszük ezt még ma is.
A két város lakosságának nem volt akkor még nemzeti ügye. A magyar költő
sorsát épen nem tartotta nemzeti ügynek. Vajjon hogy keltette volna fel
figyelmét egy messze földön elhalt kisvárosi tekintetes asszonynak
halála, a kit személyesen sohase látott s a kinek még csak nevét se
hallotta soha?

Megnéztem, mi van följegyezve haláláról az anyakönyvben. Hát bizony a jó
öreg plébános mindent följegyzett, a mit róla tudott. Hogy a neve
Szegedy Róza, férje Kisfaludy Sándor, vallása katholikus, származása
nemes, életkora 57 esztendős, állapota tekintetes asszony: mindezt
följegyezte.

De még mást is följegyzett. Azt, hogy nyolcz verset harangoztak rá.

Ne mosolyogjanak hallgatóim. A harangozás az egyház figyelme a halott
iránt. De még inkább azok iránt, a kiké a halott. Szegény ember egy
verset kap, sokszor azt se kapja, ha nincs rá pénze. S azt a verset is
talán csak egy haranggal kapja meg. Másként áll a dolog a magas állásu
halottakkal.

A nagy költő felesége nyolcz verset kapott. Talán nem is azért, mert a
nagy költőnek volt a felesége, hanem inkább azért, mert a
Szegedy-nemzetség szülöttje volt a nagy halott. Hiszen mikor a nagy
költő második felesége halt meg: akkor csak négy verset harangoztak.

Ez is benne van az anyakönyvben.

Hanem hogy Himfy szerelmének költészete mekkora világot gyujtott a
magyar szivekben, hogy ez a költészet miként ébresztette föl a nemzet
közszellemét s hogy ez a költészet Szegedy Róza dicső alakja körül
született meg: ez bizony nincs följegyezve az anyakönyvben.

Csak egy tekintetes asszonynyal van kevesebb Zalavármegyében, Sümeg
városában: ezt tanuljuk meg abból a könyvből.


II.

(A temetés. – Az öltöztetők. – Kik voltak a temetésen? – Utolsó
rendelkezése. – Hol feküdt első sirja? – Látogatásaim sirjánál. – Most
már férje mellett pihennek hamvai.)

A temetés nagy diszszel történt. »Nagy temetés volt«: igy szokták
mondani. Ha az ország nem ismerte is Szegedy Rózát s ha már férjének, a
nagy költőnek nevére is rá kezdett borulni a feledés, ha saját
testvéröcscse Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty a nemzeti
költészet föllángolásában túlszárnyalták is őt: azért Túl a Dunának
mégis ő volt akkor legnagyobb költője s az ábrándos szivek, az ifju
lelkek s az ifjuságukra visszaemlékező aggok előtt mégis Himfy dalai
képezték a nemes szerelem csillagos egét, melynek minden fénye Szegedy
Róza alakját sugározta körül.

A ki most már ott feküdt a koporsóban.

Akkor még nem voltak temetkezési egyletek s temető-ünnepet rendező
vállalatok. Gyászhintók ezüstös sujtással, koszoruszállitó társzekerek,
kardos-, mentés-, panyókás gyászemberek, szegődött siratók, kőnyomatos
tudósitók, az elhunytak érdemeinek és örök dicsőségének vállalati
hirdetői: mindezeket nem ismerte a régi nemesi világ.

Akkor a család tagjai és tisztelői, a közeli és távoli rokonok, a
keresztfiak és leányok, a jóbarátok, a vármegye tisztikara, a város
tisztviselői, az egyház férfiai s a czéhek és a város szegényei képezték
a temetői kiséretet. A czéhek ünneplő ruhában, lobogóikat bevonva
gyászfekete fátyollal. És a szegények és ügyefogyottak, a sánták, bénák,
szabadságos koldusok tömege. Az iskolás gyerekek és leányok nagy serege.
Az uraság és urnő jobbágyai tizenegy faluból. A cselédek és zsellérek.

Volt két bejáró asszonya az elhunyt urnőnek. Az egyik volt Csólics
fazekasnak a felesége. A másik volt özvegy Czinczné. Ennek valami
szőlőmunkás volt az ura valamikor. Ezek voltak az öltöztetők. Ezek
öltötték a kedves alakra legszebb fehérnemüjét s legnehezebb fekete
selyemruháját. Ezek huzták föl ujjára jegygyürüjét, ezek fésülték meg s
fonták be haját s tették nyakára ékszerét. Ezek egyengették el a koporsó
fenekén a gyönge fenyőforgácsot; szelidre, simára, hogy a harmattestet
föl ne törje. Ezek igazitották meg a fejalja vánkost, a melyen az az
angyalfej nyugodni fog ezentul. Könnyeik hullatása közben oly vigyázva
rendeztek el mindent, mintha most is élne, s most is rájuk nézne jó
urnőjük.

A temetés költségeinek a jegyzéke megmaradt.

A plébánia, a templom, az egyházi szertartás, a harangozás kilenczvenegy
forintba került. A sirásók harmadfél forintot kaptak s ezért be is
gyöpözték a sirhalmot. A gyöpös göröngyöt sirhantnak nevezik. Ott
metszik ki a temetőben a sirhalmok közt levő mezőcskékről. A koporsó
tölgyfából és diófából készült. Diszes munka volt. Hatvan forintot
kapott érte az asztalosmester. Tizenhárom czéh állott ki a temetésre
egész diszben. A nagy költőtől összesen harmincznégy forintot fogadtak
el czéhköltségül. A kolduló barátok hat forintot, a város szegényei
huszonnégyet kaptak ajándékul. A két halottöltöztető is megkapta a maga
jutalmát.

A gyertya-osztás akkor általános szokás volt. Az előkelőknek nagy szál
gyertya, a kisebb ranguaknak kisebb szál. A gyertyát viaszból öntötték.
Diszes öntésü gyertyának harmadfél ezüst forint volt bécsi fontja.
Harminczhat fontnyi viaszgyertyát osztottak ki.

A házbelieket s közelvalókat, az árva gyerekeket fekete kelmével,
gyászruhával is el kellett látni. A Scheiber zsidó és Wellner zsidó
voltak a szállitók. Tizenöt rőf fekete tafota, nyolczvannyolcz rőf
fekete fátyol, fekete pántlika és fejre való fekete keszkenő a fehér
cselédeknek. Az összes temetési költség mintegy ezer koronába került.
Ebben benne van Stamborszky orvos dija és az Antal kőmüvesnek bére is, a
ki kimeszelte a »középső« szobát, melyben az urnő utoljára feküdt. És
benne van még a fekete spanyolviasz is. Ugy kivánta a kor izlése, hogy
egy ideig fekete pecsétet üssön leveleire az, a ki gyászol. Ma a
levélboritékok fekete szegélye a fekete pöcsét.

Mindez kicsiség.

A temetésen mindenki ott volt a vidék előkelői közül, a ki csak
mozdulhatott. Bizonyos, hogy a nagy költő vőtársa, Bezerédy György is
ott volt Kámból László fiával s a Szegedyek se maradtak el. Az eötvösi
uradalom tisztikara, cselédsége s jobbágysága ünneplő diszben jelent
meg. Ott volt Kehidáról Deák Antal, a nagy költőnek egyik legjobb
barátja s Deák Ferencz. Ott voltak Csányból Csányi László, a közelből és
távolból a Hertelendy, Bogyay, Nedeczky, Bezerédy, Oszterhuber,
Berzsenyi, Kisfaludy, Kerkapoly, Forintos és Gyömrey nemzetségek tagjai.
A főuri rokonságból megjelent Keszthely ura Festetich László gróf, ki
Szegedy Rózának unokatestvérje volt s vele ott volt közeli uradalmainak
egész tisztikara. A nagy Széchenyi István gróf is unokatestvére volt, de
ehhez későn ért el a nagy költő értesitő levele. Csak levélben fejezte
ki részvevő érzését.

Nem beszélhetem el részletesen a temetés lefolyását. Időm sincs rá, de a
mai temetésekben se találok nagy gyönyörüséget s ugy hiszem, sokan
vannak velem egy izlésen. Csak az életnek emlékezete becses, nem a
halálé.

A megdicsőült asszonyt utolsó napjaiban nem bántották gondok,
aggodalmak.

Gyermeke nem volt.

Közeli s távoli rokonai mind vagyonosak; jólétben, tekintélyben
biztosak.

Férjével, a nagy költővel egyetértett már régen halála esetére. Régen
készült már a halálra. Végrendeletét tizenegy év előtt megcsinálta. Ez
Sümegen kelt 1821-ik évi szeptember 4-ikén. A veszprémi káptalanban
biztos helyre volt eltéve. Ott megőrizték.

Nem rendelkezett nagy vagyon fölött. A mi az ősi vagyonból osztályrészbe
jutott rá: az visszaszállott a testvérekre, minthogy gyermeke nem
született.

Édes testvérével Szegedy Ferenczczel élő szóban ugy állapodott meg, hogy
az ő »kedves férjéhez« vitt csekély ingó javainak egyharmadrészét
férjének hagyhassa s hogy gyöngyékszere fölött szabadon rendelkezhessék.
A másik két testvérrel nem tudott megállapodni.

Gyöngyékszere nyakláncz volt s nyolczszázharmincz gyöngyből állott. Ezt
ő maga ezer ezüstforintra becsülte; ez összeg ma kétezerszáz koronának s
mintegy ötezer korona forgalmi értéknek felelne meg. Csupán erről
intézkedett.

Ezt örökös tőkének alapitotta meg s kezelését a veszprémi nemes
káptalanra bizta.

Ennek évi jövedelmét akként osztotta föl, hogy az ő emlékezetéért s a
legszegényebb halottakért évenkint egy-egy misét tartsanak s ezért
három-három forint járjon. Ugyanannyi mindenkor a sümegi szegényeknek.

A legelhagyatottabb szegény betegek ápolására hat ezüstforintot, a
sümegi kórház szegényeire tizennyolcz ezüstforintot forditsanak s a
többit egyenlően felosztva a sümegi iskola legjobb s legerkölcsösebb
fiu- és leánygyermekei közt oszszák el évenkint segitségül.

Nagyon lelkére köti a nemes káptalannak, hogy e végső intézkedését
igazán végrehajtsa. Azért intézkedik igy, hogy ott, a hol életének
nagyobb részét töltötte, a szegényeknél és a kis gyermekeknél
megmaradjon jó emlékezete.

A végrendelet nem ment foganatba. Legalább ugy nem, mint az elhunyt urnő
kigondolta.

Gyöngynyaklánczát »napkeleti gyöngyöm«-nek nevezi végrendeletében. Ezt
az ékszerét nagyon szerette, ezt korán elhalt édes anyjától kapta
örökségbe. Édes gondolata volt, hogy e legkedvesebb értékes tárgya
legyen a szegényeké.

A végrendeletet a nagy költő is aláirta s a mennyiben őt illette,
kötelezte magát annak megtartására.

Jött azonban az osztozás. Az elhalt feleség vagyonát ki kellett adni a
vérszerinti rokonoknak. A rokonok követelték a napkeleti gyöngyöket is.

A költő 1833-ban ezt irta Szegedy Róza végrendeletére:

– Miután méltóságos Bezerédy György ur ezen végrendelést nem akarván
állani, boldogult feleségemnek gyöngyeit visszakivánta, én azokat
visszaadtam és ezen végrendelésnek terhét én vállaltam magamra és
örököseimre; – tisztelvén mind a jószivü rendelőt, mind a jóságos és
hasznos rendelést.

Nyugodtan pihenhettek hát a nagy lélek hamvai, szegényei megkapták a
szerény emlékeztető adományt.

De a tőkét nem helyezték el a veszprémi káptalanban. Legalább én nem
tudok róla semmit.

A szentemlékü nő sirja ott van a sümegi temetőben.

A temető a város keleti oldalán a városon kivül emelkedett helyen
fekszik, a sümegi szőlőhegy lábánál. A mult század elején helyezte oda a
város. Kis kápolna van legmagasabb dombján, mely 1816-ban épült. Kereszt
a tetején s régebben kis halálharang előtte, a mely most már nincs ott.
E kápolna ajtaja előtt a legszebb helyre tették Szegedy Róza sirját. Ott
vált porrá egykor ragyogó alakja.

A sir fölött egyszerü, tompa tetejü piramis áll, nem négyszögletü, hanem
lapos, de tömör homokkőből. A piramis tetején kereszt, ugyanazon kőből
faragott. Felirata rövid, csak néhány szóból áll. »Szegedy Rozália,
Kisfaludy Sándorné. 1832. 18. máj.«

Elég is.

A sirkövet a költő maga állitotta. Hiányzik róla a Szegedy-család nemesi
előneve: Mezző-szegedi. Pedig akkor nem szokták elhagyni az előnevet. A
költő ezt szükségtelennek találta. Mire való volna a nemesi név a
Himfy-dalok istenasszonyának, a nagy költő feleségének?

De a jelvények mégis tanuságot tesznek a két család előkelő voltáról.

A név fölött kettős czimer a kőbe faragva. Az egyik az ős
Kisfaludy-czimer. Hármas halom közepén korona, a koronán sas
kiterjesztett repülő szárnyakkal s jobblábában a kettős kereszttel. A
másik a Szegedy-czimer. Ez is sas, koszorus fejjel. Repül a földgömb
felett. Jobblábában királyi pálcza, ballábában pallós, mely a földgömböt
éri. Ezeken kivül két lehajtott fáklya.

A nagy költőt, mikor meghalt, nem Szegedy Róza mellé temették. Neje
halála után a költő ismét megnősült, feleségül vette egyik távoli
rokonát, Vajda Amáliát, a ki 20–21 éves hajadon volt. Ez 1834. évi
februárban történt. E nő azonban nem sokáig élt, 1841-ben az év elején
meghalt. Ennek sirjába vagy sirja közelébe temették negyedfélév mulva a
nagy költőt.

Emléket nem állitottak se neki, se második nejének. Azonban Sümeg lelkes
népének kegyelete a nagy költő hamvait kiemelte a jeltelen sirból s
azokat Szegedy Róza sirjának közelében, attól jobbra temette el ujból s
akkor diszes siremlékkel látta el. A két nagy sziv porai im mégis egymás
mellé kerültek. Vajda Amália sirja nyomtalanul eltünt. Senki se
emlékezik már rá, hol volt valamikor. Fából készült egykori kisded
sirkeresztjét negyven-ötven év előtt felemésztette már a korhadás.

Én fölkerestem Szegedy Róza sirját 1854-ben. Azután megnéztem husz év
mulva, a mikor erdélyi nagyhirü barátaimmal a Balaton körüli utazást
végeztük. Végre fölkerestem két év előtt is, a mikor elhatároztam, hogy
életének történetét, bánatos és édes szerelmének s házas életének
történetét, a mennyire lehet, meg fogom irásaimban örökiteni.

A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel.
Társaságunk dicső elnöke, Jókai Mór mindenesetre kivétel. Lantjuk zengő
dala s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő
alakját, mig az lányka, mig hajadon, mig menyasszony. A nő szivének
történetével az esküvő után nem igen foglalkozik a költészet. Pedig a nő
azután hasonlit legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután alkotja
meg és őrzi meg a boldogságot s azután gondoskodik arról, hogy folyton
szebb legyen a világ.

Igaz, – a korunkbeli irodalom és költészet foglalkozik a házas nők
szivbeli ügyeivel is. De oly irányban, hogy nincs köszönet benne. A nők
imádása helyett a nők élvezésére buzdit Helikon serege.

Sohase született még nő e világon, kinek alakja, szive, fenséges
gondolkodása magasabb és nemesebb érzelmekre hangolta volna a költő
lantját, mint Szegedy Róza. A világirodalom más nemzetek nyelvén ismer
nagynevü nőket, mert azoknak már akadt történetirójuk. Szegedy Rózának
eddig még nem akadt.

Pedig ő magyar nő volt. Mig leány: a magyar leánynak, mint asszony: a
magyar asszonynak mintaképe. Ép oly ragyogó, mint a történet bármelyik
fényes alakja. Ha méltó történetirója akad: az ő alakjának világánál
látja meg a következő nemzedék, milyen volt egykor a magyar asszony s
milyennek kell lennie ezután is.

Megálltam sirhalmának pázsitos oldalán s el-messze néztem a vidékre, a
hova siremléke ellát. Jobbról alatta a város, melynek lakói közt már
talán senki sincs, a ki élő szemeivel látta, de senki sincs, a ki ma is
édes és meleg büszkeséggel ne gondolna rá. Napsugaras alakjának
firól-fira száll hagyománya.

Jobbról napnyugot felé ott van Sümeg ősi vára, korhadó sziklákon,
korhadt korona gyanánt sötétlenek omladozó falai. Balra napkelet felé a
sarvalyi és dobosi rengetegek, annyi néphagyomány buzogó forrásai.
Szemközt a völgyeken túl a hegység, melynek ormain Tátika és Rezi vára
búsong a multakon s távolabb kissé Szentgyörgy hegye, Csobáncz vára és a
fenséges Badacsony, a mint lábait füröszti a Balatonban. Habár régi, de
igaz nemzeti költészet aranyozza be az egész vidéket.

Ábránd, álmadozás, káprázat játszik velünk annál a sirhalomnál. Mintha
emlékének hideg kövén át még most is Szegedy Róza nézné azt a vidéket s
annak a költő által megteremtett édes szüzi alakjait. S mintha
valamennyi közt a legszebbet, a legédesebbet mi magunk is látnók – a
szerelmes szüz hajadont, ki költőt teremtett a rideg katonából, Szegedy
Rózát.

S emléke ezentúl mindig dicsőbb és fényesebb lesz. A nemzet fiatalsága
még el fog zarándokolni a sirhoz, melynek ölében az ő hamvai nyugosznak.
Nemessé a miveltség s nagygyá a nemzet csak ugy lehet, ha vére,
szelleme, költészete ismét imádandó magasságba emeli a nemzet derék
asszonyait. Ha odaemeli, a hol Szegedy Róza történeti alakja árasztja
szét meleg sugarait.

* * *

E kisded mű Szegedy Róza utolsó betegségéről és haláláról nem irott
munka, hanem emlékeim és jegyzeteim segitségével rögtönzött elbeszélés.
A Petőfi-társaságban, mint megválasztott tagnak, székfoglaló előadást
kellett tartanom. A társaságnak 1903. évi január hó 6-án tartott
nagygyülésén hangzott el székfoglaló gyanánt szóbeli előadásom.
Gyüjteményes műveim e kötetében tárgyánál fogva méltán foglalhat helyet.

Most már nem ott, nem abban a sirban fekszik a dicső halott ott a
kápolna előtt, a hová temették. Hamvait átvitte a hálás kegyelet férje
sirjába, nem messze első sirjától nyugat felé. Most már a két nagy
lélekből mindaz, a mi az enyészeté, együtt pihen, egymás mellett. A
mikor sirját felbontották, hamvaiból némi ereklyéket helyeztek el a
Darnay-muzeumban. Halotti ruhájából két darabkát, változatlanul maradt
hajából kisded fürtöt s gyermeklányka nagyságu lábáról kis czipőjét.




A SÜMEGI KÉKFESTŐ.


I.

(Mi a gazdagság? – Magyar irók, magyar költők hogy vannak a
gazdagsággal. – Mire oktatnak a tanitók? – Eötvös József báró és
Wodiáner bankár. – Bugyli kutyánk és takarékpénztára. – Ki a gazdag, ki
az ur? – Salamon Ferencz aranypénz-buvárlata.)

Sümegen vagyunk. Otthagytuk félben utazásunk elbeszélését. De
megigértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük s nem
nyugszunk addig, mig Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre
vissza nem szállitjuk.

Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett estebédnél.
Evés után tüzes bor, tüzes fekete kávé, dohányfüst és adoma járta.

Rájött a szó a gazdag kékfestőre s a kékfestőről a gazdagságra.

Mi a gazdagság?

Nagyon érdekes erről olyan emberek vélekedése, a kik maguk körül nem
ismerik a gazdagságot.

Két magyar történetiró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és
kritikus: Gyulai Pál ur. Egy magyar szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes
honvéd: Szentirmay. Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyuri kényelem, de se
ő nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.

Csókolni való kedves ostoba népség a magyar iró, magyar költő, magyar
tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami. Sohase táplál
vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élczei
sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyüjtésre.
Legföljebb gunyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot.

Mit tanitanak az iskolákban? Miként nevelik a gyereket?

Minden tanitó szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom
egere. Ha szegény nem volna: nem lenne tanitó, tanár és tudós, hanem
keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet.

Az a szegény tanitó és tanár miért dicsőitené a gazdagságot? Miért
lelkesülne ő maga s miért lelkesitené a gyereket a gazdagságért? A
legjobb tanitó csak a takarékosságra buzdit, a legtöbb tanár és tudós
csak hiábavalóságnak, csak elmulandó jónak hirdeti a nagy vagyont.

Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az
igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak s törekedjetek a nemes
dicsőségre! Leonidász, Alkibiádesz, szigetvári Zrinyi Miklós legyen a
példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület
erényeivel teljék meg szivetek! Imádjátok az istent, hódoljatok a
királynak, megbecsüljétek a papokat és az előljárókat s teljesitsétek a
törvényt.

Ezekre oktatják a fiatalokat s ezeken kivül mindenféle okos és bolond
világi tudományra.

Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is én nekem ez ellen semmi kifogásom.
Hanem nekem mégis ugy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a
tanitóknak bölcsessége nem járna egy nyomon. Valamelyikben hibának kell
lenni.

Vagy háboruban élünk vagy békében. A háboru abból áll, hogy agyonütjük
az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke
abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel.
Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.

Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemes ember, a ki agyonütött egy
ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz és nemes ember
lesz, a ki nagy vagyont gyüjt össze.

Ez az életnek bölcsessége.

De azért a tanitók még se lelkesitik az ifjakat arra, hogy vagyont
gyüjtsenek.

»Ne Leonidászért rajongj, ifju ember, hanem Rothschildért!«

A melyik tanár igy szólna tanitványához, azt nyomban kilöknék az ajtón,
lába se érné a földet.

S igazuk lenne azoknak, a kik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk
nőttével, éveik szaporodásával ugy is csak gyüjtenek vagyont az emberek.

Csak a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem gyüjt. Mig fiatal:
azért nem gyüjt, mert fiatalságához efféle szürke erény épen nem illik.
Mikor öreggé lesz: azért nem gyüjt, mert öreg korában csak nem adhatja
fejét ilyen bolondságra. Igy vélekedik valamennyi. Arany János nagy
vagyont gyüjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében.
Csokonay, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer
forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S a kik ott harminczhárom éve
Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy
Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmultak, mit hagytak
maguk után? Jó hirt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó
barát számára édes emlékezetet. Egyebet semmit.

Eötvös József báró is magyar iró volt s ő se gyüjtött semmit. Pedig ő
még egyéb is volt, mint magyar iró. Államférfi, országkormányzó,
törvényhozó, európai hirnevü ember: mind nem használt neki semmit.
Minden gazdagodásnak utját állta, hogy magyar iró, magyar tudós volt.

Ha Bécsbe ment, báró Wodiáner Móricznak volt állandó vendége. Báró
Wodiánernek volt vagy tizenöt-husz milliója. S nagyobbára maga szerezte.

A meggazdagodásról beszélgetett egy izben vele báró Eötvös s egész
gyermekes tűzzel azt kérdezé:

– De ugyan édes Wodiáner, hogy lehet igy meggazdagodni?

A bankár elnevette magát.

– Semmi se egyszerübb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatal ember fölteszi
magában, hogy meggazdagszik s aztán egész életén át más czélt nem ismer,
csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért
fut, ezért fárad, ezért dolgozik s ezt még szerelmében se téveszti szeme
elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.

– Igaza lehet, de hol marad a becsület?

A sok milliós nagy ur rátette egyik kezét báró Eötvös vállára s egész
komolysággal e szavakat mondá:

– A kinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyü
szerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.

Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és
államférfi csak elképpedt ezekre a szavakra. Még évek mulva is bizonyos
felindulással beszélt a mivelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e
nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.

Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerü és tiszta
esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: »pénz: emberség;
ruha: tisztesség«.

Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a
nemzetnek tekintélye s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.

A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háboruval és rablással se
gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyüjteni. S a gyüjtési kedvnek bent
kell lenni az emberi természetben.

De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyüjtésre
való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a
kérdés.

A kis gyerek nem gyüjt. A mi játékot adnak neki, azt is összetöri s
otthagyja. Csak a kis lány őrzi hiven a babáját. Nem sokallja, ha ebből
több van is neki. De ez nem tőkegyüjtési szenvedély, hanem valami más.

A kamasz és az ifju se gyüjt. Vigan éli világát. Azt is tékozolja, a mit
apja-anyja gyüjtött. »Sohase halunk meg:« ez a jelszava. Akkora erőt
érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne
eltenni valamit.

A fiatal nemzetek se gyüjtenek. Ott a norman, ott a magyar, ott a török.
Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hóditanak, fénylenek. Minden
kaput feltörnek maguk előtt s egyet se zárnak be maguk után. Mintha
egykor az lett volna bölcsességük: a ki majd hátul jön, tegye be az
ajtót.

De ki gyüjt hát?

Belekontárkodjunk-e Darwin tudásába?

Volt kis gyermekkoromban egy kuvasz kutyánk. A neve volt: Bugyli. Furcsa
név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla; valósággal Bugyli
volt a neve. Szennyes barna bozontos szőrü eb, közepes nagyságu,
külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is,
szép is. De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el.

Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett
őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami
nagy kedve, engem ugyan el-elkisért még kertbe, mezőre, szántóföldekre,
de ezenkivül csak pihenni szeretett.

Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg. Elveszi szép
illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg,
hanem kibaktat vele az utczára, átmegy az utczán, beviszi a szilvás
kertbe, mely rézsut szemközt volt lakásunkkal s ott a gunyhó felé tart.

Utána megyek.

A gunyhó mögött semfüsemfa kerités, a kerités mellett ölnyi magas
laboda, bürök, vadüröm, sóslórom, valóságos bozót. Odamegy a Bugyli,
leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a
lyukba s aztán földdel betemeti. A mint e munkát elvégezte: eljön onnan
nyugodt szivvel, valami kétszer visszanéz a bozótra s azután megy vissza
az udvarba.

Nem értettem a dolgot.

Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint odakerült, de más
helyre, egy vadkender tövébe. S igy történt napokon át.

Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, étel maradékot, de
reggelijét rendesen elásta. Mit akart ő ezzel?

Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hivtam a
Bugylit, szivesen jött, odafeküdt mellém, de ugy, hogy feje kivül maradt
a gunyhón.

Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli
hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kisérte s ha valamelyik
földalatti karéj kenyeréhez közelitett, nyomban morogni kezdett. S
morgott mindaddig, mig a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. Jöttek
oda legelészni és bogarászni pulykák, kácsák és ludak is. Ezeket is
szemmel kisérte, de ezekre, ha kenyereihez közelitettek is, akkor se
morgott. De mikor jött a kakas és a kotlós tyuk: azokra megint
kegyetlenül morgott. Valamint a malaczokra is.

Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas,
malacz, kotlós tyuk ki tudja turni és kaparni a föld alól, azokat tehát
jól összeszidja, ha oda közelitenek; pulyka, lúd, kácsa nem turja, nem
kaparja ki: azokat tehát szó nélkül türi.

De hát miért félti kenyereit?

Másnap reggel nem adtam neki szokott karéját s délben se kapta meg a
csontot és ételmaradékot.

Sebaj! Van ő neki gyüjtött tőkéje, van ő neki takarékpénztára.
Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta
tegnapi karéj kenyerét s megette jóizüen. Kivett takarékpénztári
betétéből akkora összeget, a mekkora egy napra elég volt.

Jól van Bugyli, okos vagy, bölcs vagy. Kishitü vagy ugyan, mert
fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered s
ezért a kishitüségért ugyancsak megérdemlenéd a pirongató szót, de azért
mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék
felfogására valló jóindulatod buzgóságát is. Fáy András épen ekkor
hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapitásának üdvös eszméjét s te,
jó öreg kuvasz, öregséged daczára is nyomban felkaroltad azt az eszmét.
A mit pedig nagyhirü emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek.

Azonban van néhány kérdésem, Bugyli.

Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban? A mikor még gyomrod
jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt s szeretőt is tartottál
magadnak? Akkor lám mindent megettél, a mit csak kaptál.

Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól,
kotlós tyuktól a te tőkédet, holott te már ugy se tudod azt
felhasználni?

Ha pedig be találod hunyni szemeidet: kire hagyod tőkéidet? Eszedbe
jut-e a jótékonyság? Nem ugy cselekszel-e, mint a mai magyar főurak, a
kik mérhetlen millióikból nemzeti közczélra se nem adnak, se nem hagynak
semmit? Nem tanácslom, hogy az ő példájukat kövesd. Mert azok azért csak
magyar főurak maradnak, te pedig, Bugyli, csak rongyos kuvasz maradsz!

De az is igaz, hogy igy is, ugy is csak kuvasz maradsz.

Hanem azért, a mit cselekedtél, mégis olyan példa, mely a homályban
világot gyujt előttünk.

A hetyke erő nem gyüjt, mert eszébe se jut, hogy ő nem kifogyhatatlan.

A magabiró fiatalság nem gyüjt, mert szentül hiszi, hogy neki a tél is
rózsát terem.

Csak a hanyatló kornak jut eszébe komolyan meggondolni: miből élünk
holnap. A mikor már napról-napra kevesebb lesz előttünk a holnap.

Csak a gyöngének jutott először eszébe a gazdagodás S ma is és örökké
tökéletlen, gyönge ember az, ki nem gondol egyébre, mint a
meggazdagodásra.

Igaza volt Wodiáner bárónak. A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább
ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is
csak erre törekszik.

Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is
bölcsnek hirébe hozza s a gazembernek is becsületet szerez.

Nagy ámitó a nagy vagyon.

Azt mondja a köznép: »ez az ember boldogul«. Olyanról mondja, a kinek
vagyona szaporodik. »Ez az ember nem boldogul.« Olyanról mondja, a kinek
vagyona fogy.

Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen
a vagyon sok örömöt nyujthat s az öröm mégis csak egy része a
boldogságnak. Csakhogy a gazdagság még se boldogság s a kinek semmi
egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, a
ki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz s azt jó szivvel
megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus a mellett a
milliomos mellett, a ki rongyos gyermeket lát az utczán dideregni s
nincs szive egy darab gunyát vetni rá!

De ki hát a gazdag?

A kinek egy fillérrel mindig több van, mint a mennyi szükséges: az a
gazdag. A kinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint a mennyi
szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között!
De sok inség gyötri az urakat!

Mert gazdag és ur: ez se mindegy.

Deák Andrisnak hivták azt a kis pufók, piros, erős paraszt kölyket, a
kivel együtt kerültem föl az elemi iskolába. Apja is, öreg apja is Deák
András volt. Osztatlan családi birtokunkat birták haszonbérben. Gulya,
ménes, birkanyáj sétálgatott ki az udvarukból.

Azt mondja egyszer nekem nagy bizakodással a kis Deák Andris:

– Az én apám gazdag, a te apád ur!

Ő is hat éves volt, én is. Ime a két hat éves kölyök a művelt világ
legnagyobb és legnehezebb kérdésében már tisztán látott. Ő már
különbséget tudott tenni a vagyon és a társadalmi állás között s én
megértettem az ő szavát. Hejh, milyen sokra becsülném most, ha akkor
megkérdeztem volna tőle, miben látja ő a különbséget a gazdag és az ur
között s ha most vissza tudnék emlékezni elmélkedésére!

Igaz, hogy a kis Deák Andrisból bizakodás is beszélt. A bizakodás édes
testvére a hiuságnak. A hiuság szülte a nagy és dicső tettek legnagyobb
részét, melyek az emberiség történetében följegyezvék. Igaz, hogy a nagy
bűnök nagy részét is a hiuság szüli. S ha a gyöngeség érzete volt a
gazdagodás első ösztöne: második és sokkal hatalmasabb ösztöne ma már a
hiuság.

Nincs hiusággal teljesebb lélek, mint a költő, iró és tudós lelke. Ez a
lélek, ha semmi jele nem mutatkozik is nála a hiuságnak, tele van ezzel.
Salamon Ferencz egy egész esztendőt szánt életéből annak a nagy
rejtélynek a megoldására, hány szemernyit nyomott Nagy Lajos magyar
királynak egy aranya, melyet a budai pénzverőben veretett?

Bolondság volt ez?

Sehogyse az volt. Sőt a legfenségesebb buzgóság, a legtisztább
hazaszeretet volt. Erény, kötelességnek nemes teljesitése, valódi
hősiesség. Mégis csak hiuság, de nem a maga, hanem nemzete dicsőségét
ragyogta szét a világba.

Egykor a magyar aranypénz volt az európai aranypénzek értékmérője. Még
Lipcsében, még Hamburgban, még a nagy, széles, büszke Németországban is,
még a tengerek partján is a budai arany volt az első tekintély. Ehhez
mérték a többit.

Akkor is a pénz segitette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke
mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniok kell, mit ért
akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak ugy
tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany s mennyi
volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?

Ezzel vesződött Salamon Ferencz álló egy esztendeig. Egy történeti és
egy társadalmi igazságot akart földeriteni s magyar nemzetének
becsületét magasabbra emelni. El is érte czélját.

Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar iró, magyar költő, magyar
tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne
el lelke: sohase irná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomoru történetét,
sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért a csatatérre és sohase ölné
Salamon Ferencz életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit
nyomott Nagy Lajos aranypénze?

S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanitók és tanárok nem nagy
buzgósággal lelkesitik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.

De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk az után, miként gazdagodott meg a
sümegi kékfestő? Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos
gazdag ember lett volna: meg nem emlékezném róla semmiért.


II.

(A sümegi kékfestő és fia. – A gyolcsos tót. – A nadrágszij
természetrajza. – Janó, a tót legény. – A kékfestő fia vándorutra megy.
– Mit talált a gyolcsos tótnál? – Beállott hozzá takácslegénynek. –
Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért. – Miként győzi
le a grófot?)

Kisfaludy Sándor korában a mult század elején élt Sümegen Ramazetter
Leopold, a kékfestő. Neve német, szorgalma és takarékossága német, maga
jó magyar. Életemben nem is láttam kékfestőt, a ki Árpáddal együtt jött
volna országunkba. A kékfestő czéh mindenütt német emberekből állott.

De azért Ramazetter jó magyar volt. Biztosan tudom ezt. Mikor Kisfaludy
Sándor Balaton-Füreden 1831-ben a Nemzeti Szinházat alapitotta és
épittette: nem egyszer szorult meg pénz dolgában. De a sümegi kékfestő s
a veszprémi postamester mindig kisegitette. A költő hiába fordult volna
adományért királyhoz, nádorispánhoz, püspökhöz, káptalanhoz: nem látott
volna egy fillért. Olyan világ volt akkor. De a kékfestő és a
postamester meleg honfiszivvel s tele erszénynyel mindenkor készségesen
állt szolgálatára.

Nagy kamasz fia volt a kékfestőnek. Vincze volt a neve. Ez a fiu lesz
elbeszélésünk hőse. Erről szólt az adoma fél éjszakán át köztünk a
sümegi palotában.

Az öreg kékfestő otthon ült, vezette a munkát, igazgatta a száritót és
mángorlót, pörölt a legényekkel és csomagolókkal; rendelte a vásznat,
gyolcsot, kartont, tafotát, indigót és berlini kéket, a fia pedig járt
vásárokra. Somogy, Tolna, Baranya, Vas és Veszprém vármegyék minden
városa és minden országos vására ott látta a sümegi kékfestő magas szál
legény fiát, hosszu zöld kocsiját s világoskék sátorát. Volt ugyan
azokon a vásárokon más kékfestő is, de a sümegivel nem versenyezhetett
senki. Szép fiu volt az a kékfestő legény, ugy tudott beszélni a
menyecskékkel, mint a fecske a fiaival; mig az ő kék vászna, babos kék
kartonja el nem fogyott, hiába tartotta a többi kékfestő a rőfön a
kezét.

De nemcsak kékfestőkkel találkozott a vásárokon, hanem gyolcsos tótokkal
is.

Van-e még gyolcsos tót a vásárokon? Én bizony nem tudom. Azt hiszem,
most is csak kell lenni. Kár volna, ha a gyolcsos tót is elmult volna.

Leverik a karófát a földbe, felaggatják a keresztfákat a karófákra s
azután a keresztfákat telerakják mindenféle fehérnemüvel.

Mit árul a gyolcsos tót?

Derék ember lenne az, a ki el tudná mondani. Abrosz, törülköző,
asztalkendő, sütőruha, portörlő és sikároló, lazsnak, durva vászon,
finom vászon, rumburgi, sléziai, karton, patyolat, mind tisztán,
fehéren, jól kihuzva, finoman vasalva és hajtogatva, tisztán mángorolva.
De ez még mind semmi. Abrosz-sávolyok, csipkék, szalagok, czifrásak,
szatying, gatyamadzag, fehér füző, véggyolcsok halomszámra. A mint ki
van rakva minden, a vásári szellő hajnaltól estélig libbegeti a gyolcsos
tótnak világkiállitását.

A gyolcsos tót jó ember, szelid ember, kevés beszédü ember. Azért is,
mert nem tud jól magyarul s azért is, mert ugy ejti ki tótos nyelvén a
magyar szót, hogy a sok vásározó fehér cselédet rögtön előveszi a
nevetés. Ezt pedig a gyolcsos tót se szereti. De ha beszélni keveset
tud: valamivel mégis csak oda kell csalogatni a vevőközönséget. Erre
való a nadrágszij és a csengő. Hajdanában minden nemes, minden magabiró
paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos
vagy aczélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszij kellett, a
melynek se lakodalomban, a mikor gazdája igazán jól lakott, se
birkózáskor, se tüsszenéskor, se lóra-üléskor elszakadnia nem volt
szabad. Apáról fiura szállt az igazi nadrágszij, mint a nemesség. A
nadrágszij volt a fenyitő eszköz a szigoru apák kezében. A nadrágszijon
levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét
lyuk volt a nadrágszijon. Az első csak tartalék volt, ha netalán száraz
betegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi
étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik
a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztujitást, a hatodik a
keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre
tudniillik, mikor az embert öregbirónak választják. Mert az öregbirónak
nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély,
tekintély nélkül nincs igazság a földön.

Mert hát a has szófogadó állat. Ha szépen beszélnek vele; ha tyukkal,
kalácscsal, pecsenyével, jó borral keresik kedvét: akkor
engedelmeskedik, szót fogad, kitágul, ereszkedik s terjeszkedik. De
terjeszkedésének határt szab a nadrágszij csatjának a lyuka. Az utolsó
lyukig lehet, azon tul nem lehet. Minden három-négy tál étel után egy
lyukkal küljebb kell a csatot ereszteni; ha pedig az utolsó lyuk is
betelt már, okos ember többé nem iszik, nem eszik.

Hejh mennyi okosság tünt el a föld szinéről, mióta elmult a nadrágszij!

Hát a csengő?

Azt is a gyolcsos tót árulta. Ő hozta a felvidékről, idegen országból;
érczbányák, huták, kemenczék, öntő mühelyek birodalmából. Csikócsengő,
hámos lócsengő, gyorskocsi csengő, szánhoz való csörgő, nyájkolomp,
ökörharang: mindezt a gyolcsos tót árulta. Egy tót legény egyebet se
csinált, csak a csengőket, kolompokat szólongatta a vásár alatt. Csak
ugy tódult oda a közönség.

Hát a többi tót legény mit csinált?

Vigyázott. A kocsira is, a kirakatra is vigyázott. Minden vásárban annyi
volt a czigány, csavargó, félkézkalmár, vásári tolvaj, hogy minden tót
legénynek ezekre kellett vigyázni.

A gyolcsos tót pedig nem olyan tót, mint a többi tót. Arató tót
szennyes, üveges tót piszkos, drótos tót füstös, napszámos tót részeges,
de a gyolcsos tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék tőle a
gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.

Különösen tiszta és fehér volt az az öreg gyolcsos tót, a kivel a sümegi
fiatal kékfestő minden vásáron összetalálkozott.

Hiszen ha csak összetalálkozott volna! De minden vásárban azt
tapasztalta, hogy a vén gyolcsos tót olcsóbban adja a vásznat, a
kartont, gyolcsot, patyolatot, mint a hogy a kékfestőék nagyban tudják
venni. Ördöge van ennek a gyolcsos tótnak. Hiszen ha ez olyan olcsón
tudja adni: akkor még olcsóbban tudja venni. Ha pedig olyan olcsón tud
vásárolni: akkor előbb-utóbb nem a kékfestő lesz a gazdag ember, hanem
ez a gyolcsos tót.

A fiatal kékfestő, Ramazetter Vincze pedig gazdag ember akart lenni.

Egyik vásár utolsó napjának alkonyatán, a mikor már a berakodást
mindenütt elvégezték, oda szól a kékfestő egy tót legényhez:

– Hejh Janó vagy Gyuró, nem jönnél velem egy pohár borra?

– Hajh bizony nem!

– De én fizetek.

– Hajh bizony akkor megyek!

Megisszák az első pohár bort.

– Hát Janó, mi a család neve?

– Hajh bizony Kompanek a Ferencz.

Megitták a második pohár bort.

– Gazdag az a te gazdád, Janó?

– Hajh bizony viczispán, főispán nem is olyan gazdag.

– Aztán hol lakik ez a te gazdád, Janó?

– Hajh bizony messze Nyitra vármegyében, egy hét is kell, két hét is
kell, mire haza érünk.

Tölt a kékfestő harmadszor is a pohárba.

– Hát Janó, hol veszi a te gazdád a vásznat, gyolcsot?

A Janó fölkel, összeüti a tenyerét.

– Hajh bizony már nem iszom többet.

Hajh, bizony a Janó kemény tót legény volt. El nem árulta volna
gazdájának üzleti titkát a világért se, de sőt még egy pohár borért se.
A kékfestő legény hiába simogatta meg tarkóját: a Janó többet nem
mondott.

A Vincze gyerek mindezt hüségesen elbeszélte apjának, az öreg
kékfestőnek.

Az öreg kékfestő okos ember volt, azonnal fölismerte a helyzetet s elég
komolynak találta.

– No lásd, kölyök!

Üzleti dolgokban a fiát csak kölyöknek nevezte. Nem kell ezen
megütközni. Embernek ugyan nincs kölyke, csak a kutyának, macskának van
kölyke. De nincs kedvesebb állat a világon, mint a kutyakölyök,
macskakölyök. Szereti ezt mindenki. A kölyök szó tehát kedveskedő szó
mindaddig, mig nyakon nem ütik érte az embert.

– No lásd, kölyök! Nekem van házam, szőlőm, műhelyem. Háromemeletes a
száritóm, tizenhat legényem van munkában, huszezer forintot ér a kész
portékám, tizenhatezer forintom van kamatra kiadva, ötezer forintom
fekszik a szekrényben, adósságom semmi. Én hát ebből már megélek. Te is
megélsz, mert, ha becsületes ember maradsz, mind rád hagyom. Nekem tehát
a gyolcsos tótra semmi gondom. Neked se legyen semmi gondod, ha csak
gazdag ember nem akarsz lenni. Akarsz-e hát?

– Akarok.

– Akkor szedd össze minden gönczödet, készitsd el a batyudat, holnap
hajnalban indulj Győrbe, a czéhmesterrel irasd alá a vándorló könyvedet
s aztán a te dolgod, miként jutsz el a gyolcsos tóthoz s miként szerzed
meg az ő titkait. Itt van nesze tizenkét huszas.

– Gyalog menjek?

– Nem is négylovas hintón. Még pedig mezitláb, mig az idő engedi.
Legénykori vándorló botomat elviheted.

Ugy lett. A kölyök összeszedte gönczeit. Négy pár fehérnemü, két
törülköző, négy kékfestett zsebkendő, ünneplő fekete ruha, egy pár
munkához való ruhadarab, szappan, imádságos könyv, tű, czérna, vándorló
levél, apró tükör, sós-paprikás szelencze, szőlőzsir, nyulháj, egy kis
gombolyag madzag, közepes ruhakefe: mind bele jött a batyuba.

Kezébe vette apjának legénykori vándorló botját. Jó nehéz, erős, görcsös
jószág, vaspeczek a végén, szijból való kezénlóggó a fején, az apja is
ugy örökölte a nagyapjától, szerencse jár ezzel a bottal és jó egészség.
Ez a fődolog.

Hajnalban hátára kötötte a batyut, a batyura akasztotta csizmáját,
kezébe vette a botot, odament apjához s kezet csókolt neki. A legények
körülvették; egyik nevetett, másik pityergett a bucsuzásnál, egymást jól
hátba ütötték, egymás kezét jól megrázták s azzal ment az ifju kékfestő
legény a vándorutra. Mire a nap fölkelt, közelebb járt Somlyó hegyéhez,
mint a sümegi hegyhez.

Alig telt el egy hét, ott járt Nyitra körül, Tapolcsány körül s
megtalálta valahol Zólyomban vagy hol a gyolcsos tótot. Ott már minden
faluban ismerték nevéről Kompaneket, a gazdag gyolcsos tótot, könnyü
volt ráakadni. Ment egyenesen ő hozzá. Bobrón, Namesztón vagy Trsztenán
megtalálta.

Pelyhedző bajuszát, szakállát leborotválta, egyenes termetét készakarva
meggörnyesztette, langalló szinü lapos sapkáját a szemére huzta s
estennen beállitott Kompanek udvarára.

Az első legény, a kivel az udvarban találkozott, a Janó volt. Csakhogy a
Janó nem ismerte meg őt. Nem ilyen kopott arczu, poros ruháju, görnyedt
termetü vándorló legény volt az, a ki őt pár hét előtt a szombathelyi
vásáron néhány pohár borral megkinálta.

Örült ennek a Vincze legény. A gyolcsos tóttal sohase beszélt, az hát
annál inkább nem fogja őt megismerni. Nem is ismerte meg. Sőt a mikor
éjjeli szállást kért tőle, mint szegény vándorló legény, a gyolcsos tót
szivesen fogadta, még aludttejjel, köleskásával és Szent-Iván-almával is
megkinálta s éppen ugy látta el, mint a többi legényt.

Mert a gyolcsos tót takács volt. Ő maga ugyan már nem rugoldozott a
szövőszék alatt, de tartott vagy huszonöt takácslegényt, a kik helyette
és számára rugdalóztak. Mind tót volt és mind legény volt. A vastagabb
sávolyos abroszokat, törülközőket, asztalkendőket s efféléket ezekkel
szövette. Ezekkel aludt egy szinben a Vincze legény. Iparkodott ugyan
velük ott a földre vetett sarju-ágyon beszélgetni, de lehetetlen volt. A
mint letette fejét a takácslegény: elaludt nyomban valamennyi.
Rugdalóztak ugyan álmukban is, de azért aludtak mélyen, mint a kősó.

Másnap se indult el onnan a Vincze legény. Azt mondta: nyilalása van;
engedelmet kért, hogy ott maradhasson. A gyolcsos tót szivesen
megengedte, hiszen látnivaló volt, hogy a vándorló legény biczeg és
görnyedez.

Csakhogy a vándorló legény figyelt is. Észrevette a nagy gazdaságot.
Kender és len félszerszámra. Huszonöt szövőszék folyton berreg.
Apróbb-nagyobb pufók tót lányok üzik-füzik, kötik-verik a csipkét s
himeznek vörös fonállal és kék fonállal. Hát a sok kész vászon, gyolcs,
patyolat, karton és kanavász a raktárakban. A vásározó kocsik is
jöttek-mentek az udvarban. Jöttek üresen, mentek megrakodva s minden
kocsi csak a sümegi kékfestőnek válhatott kárára.

Hanem hát ez mind semmi se.

Volt ugyan a gyolcsos tótnak egy csomó tót gyereke, kisebb-nagyobb, de
rettenetes szőke, fehérbőrü és kékszemü valamennyi; – de nincs a világon
olyan fehér vászon és olyan fehér tót gyerek, a ki fehérségtől, fénytől,
sugártól ugy ragyogott volna, mint a gyolcsos tót leánya, az Annuska
vagy Zsófika.

Magas sudár termet, szelid szerény arczczal, de egyenes büszke állással.
A hó se olyan üde, mint az ő arcza, a cseresznye se olyan kivánatos,
mint az ő ajka, az ég se olyan gyönyörü kék, mint az ő két szeme. S
aztán hol köt, hol varr, de az ő két szeme soha nem néz senkire; hogy
nézett volna hát a kopaszképü vándorló legényre?

Adta tótja, szőke Annuskája, neked a sümegi kékfestő fia senki, semmi?

Nohát a Vincze legény se törődik a tót leánynyal. Nem is azért jött ő,
hanem azért, hogy kitapasztalja, honnan veszi a kész vásznat a gyolcsos
tót?

Éppen csak ezt nem tudta kitapasztalni. Csak annyit sejtett, hogy
Morvából, Sléziából drótos tótok segitik a sok vásznat becsempészni. Ha
pedig a vámot meg kell fizetni, akkor a versenyzés lehetetlen, mert a
sümegi kékfestőnek csakugyan nincs drótos tótja, a ki neki csempészni
segitsen.

Egyenesen haza ment a Vincze gyerek s oda állott apja elé. Nagy
elszántság ült az arczán.

– Baj van, apám uram!

– Ugyan no!

– A gyolcsos tóttól meg nem szabadulunk. Csak két módunk van a
megszabadulásra.

– Melyik az egyik?

– Ha én azt a vén tótot agyonütöm.

– Hát a másik?

– Vagy pedig, ha a lányát feleségül veszem.

Egyik mód se nagyon tetszett az öreg kékfestőnek.

– Nehéz dolog, kölyök, mind a kettő. Hanem ha már éppen megbolondultál,
inkább a lányt vedd el, semmint hogy az apját agyonüsd. De hát hozzád
jön-e feleségül?

– Az a tót lány? Hejh, de kevésre becsüli apám uram a maga egyetlenegy
fiát! Ugy elhozom, ha akarom, mintha csak egy vég vászon lenne.

No várj csak, kékfestő legény!

Várt is kissé. Várt egy hónapig. Azt tette föl agyafurt fejébe, hogy ő
beszegődik takácslegénynek Kompanekhez s ugy hóditja el a szép Annuskát.
Eljárt tehát egy hónapig a Fejes takácshoz fonalat ismerni, fesziteni,
rendbe szedni s vetélővel villámgyorsan bánni. Éppen egy hónapjába
került, mig ezt megtanulta s mig tenyeréről, keze fejéről, körmei
ágyából a kékfestéket eltávolitotta. Máskülönben azonnal kisült volna a
csalárdság. Észrevették volna: kékfestő a legény, nem takács.

Tökéletes takácslegény készséggel, mint vándorló legény megint odajárult
Kompanekhez s munkát kért. Most már nem volt az arcza borotvált;
pelyhedző bajusza, pelyhedző szakálla, egyenesen föltartott feje, félre
vágott kalapja egészen más embert csináltak belőle. Se Janó, se a
gyolcsos tót nem ismert rá most se.

Kapott munkát, de nem volt benne köszönet.

Történt ugyanis furcsa eset. Valami gróf Révay gyerek föltette magában,
hogy feleségül veszi a Kompanek Annuskát. Az Annuskával ugyan járt
valami százezer forint örökség, a mi szép pénz volt hatvan-hetven év
előtt, de az a gróf gyerek valószinüleg mégis az Annuskát akarta
feleségül venni, nem a százezer forintot. Különben ki tudja? Elég bolond
az eset igy is, ugy is. Mert gyolcsos tót lányt magyar főur Árpád óta
ugyan el nem vett feleségül.

Az öreg Kompaneknak nagyon tetszett a dolog. A gróf-gyerek apja főispán
volt, a gyerekből is lehet főispán. Az Annuskából főispánné. Hajh bizony
ez nagy dolog. Ilyenről még Szvatopluk se álmodott.

De mit szól az állapothoz Annuska?

Mit szólna? Bizonyosan neki is tetszik a grófi gyerek. Hiszen még azt se
tudja, hogy az a takácslegény ki lova fia?

Takácslegény! Hát az is legény? A világ zöldhasunak tart vagy legalább
csufol minden takácsot, mert a takács rugoldozás közben ugy ütögeti a
zugolyfához vagy rámafához vagy mihez a hasát, hogy az kékké, zölddé
válik. Zöldhasu takács s gróf és főispán fia: hogy lehetne a kettő közt
egy pillanatig is habozni?

Szegény kékfestő- és takácslegény, te ugyan megjártad.

Dolgozik a takácslegény, rugdalódzik mint a veszett csikó, hányja-veti a
vetélőt, a vén gyolcsos tót éppen végigmegy a szövőszékek között s nézi
a legényeket. S látja ám, hogy az ál-takácslegény, a kékfestő esze
nélkül hajigálódzik s utóbb is összeszaggat minden vásznat, fonalat,
szövőszéket.

Ugy is van. Mert Annuska a gróf gyerekkel éppen az udvaron sétált s
karja a gróf karján nyugodott. Ugyanolyan rózsa volt a lányka keblén,
mint a gróf gyerek gomblyukában. Azt pedig csak nem lehet kivánni, hogy
takácslegény szive, keze és lába ilyenkor rendesen szőjjön-fonjon.

A vén gyolcsos tót dühbe jön, a mikor a kékfestő veszett kapálódzását
látja. A vetitő hol alatta, hol fölötte, de sohase a közepén jár a
fonálnak. Kárba vesz minden. Odaszól mérgesen a kékfestőhöz:

– Mit csinálsz te ökörbika? Honnan szabadultál te ki ide én hozzám? Nem
szégyenled magad? A Kompaneknél akarsz te takácslegény lenni?

Ramazetter Vincze föláll, földhöz vágja a vetélőt ugy, hogy abból sohase
lett többé vetélő s vakmerően oda áll a gyolcsos tót elé.

– Nem vagyok én takács, hanem kékfestő. Nem azért jöttem én ide, hogy a
te fonaladat vászonnak szőjjem, hanem azért, hogy a te lányodat
feleségül vegyem. Fiad akarok lenni, nem pedig takácslegényed.

No, de még a gyolcsos tót se látott ilyen dolgot. Hogy valaki
takácslegénynyé legyen azért, hogy az ő lányát megszeresse! Hajh, bizony
ez a gyerek vagy bolond gyerek, vagy derék gyerek.

Ugy szemre nézve csakugyan derék gyerek. Magas, vállas, nyulánk, erős.
Akkora keze-feje, a mekkora csakugyan nem kell takácslegénynek. Bátor
mint a pandur, a hogy szeme, szava bizonyitja.

De a gyolcsos tót se esett a feje lágyára.

– Kérő vagy, nem takácslegény? Akkor nem a műhelyben a helyed, hanem a
vendégszobában. Egyik szobában az egyik kérő, másik szobában a másik
kérő, vagy egy szobában mind a két kérő. Van-e bátorságod hejh? Az a
másik kérő gróf ám, főispán fia!

– Nem bánom én, ha herczeg is, ha a nádorispán fia is, én beszélni
akarok a te leányoddal.

– No hát jer!

Bevezette a vendégszobába. A kékfestő előszedte ünneplő fekete ruháját.
Felöltözött szépen, haját rendbehozta, bajuszát kipödörte s ugy állt a
leány elé. Ugy állt ott, mint egy fenyőszál. Komolyan, bátran,
nyugodtan. A gyolcsos tót bemutatta leányának.

– Eddig takácslegényünk volt, ezentul vendégünk lesz, a mig te akarod,
Annuska!

Az a fehér arcz egyet pirult, az a kék szem egyet villant, az az egész
tót lány egyik kezét egy pillanatra odatette a kékfestő kezébe, valamit
szólt is hozzá s aztán bement a maga szobájába.

Sok mindenféle érzés rohanta meg egyszerre a tót lány szivét. Ezek
nyomása elől menekült a maga szobájába. Azt hitte, hogy ott a feszület
vagy az imádságos könyv, vagy kanári madara, vagy valami csoda majd
segit rajta.

Hiába hitte azt a tót lány.

Mert ő ugy négy szem között már odaigérte kezét a gróf-gyereknek.
Megszerette talán? Tudja is ő! Jól esett neki a gyerek udvarlása. Az ő
tapasztalatlan lelke előtt csodálatos hatalom gyanánt állott a fényes,
hires, nevezetes ősi Révay-család neve. Vonzotta őt az a név. Az ifju
gróf sokat beszélt neki őseiről, a kik már jeruzsálemi Endre király
idején grófok, bárók, főispánok voltak. A szklabinai és blatniczai, a
trebosztói és bisztricskai gróf, báró és nemes Révayak! Mennyi ragyogás
a multból s mennyi ragyogás a jövendőre! Fényes kastélyok, nagy
angol-kertek, lovaglás amazonruhában, kocsikázás négy lóval. Ő mindenütt
urnő! Vármegye gyülésén, országnak gyülésén, királynak koronázásán
mindenütt urnő, grófné, a kinek komornák és huszárok szolgálnak s
grófok, bárók, ország zászlósai kezet csókolnak. Még az alispán, de még
a szolgabirák is kezet csókolnak. Neki – a tót lánynak, a Kompanek
Annuskának, a gyolcsos tót leányának, a tót takács leányának, a ki eddig
egyebet se tett, csak a takácslegényeknek és gyolcsos tótoknak főzte,
keverte és tálalta a kását, gániczát, nyögvenyelőt, turót, sajtot, aludt
tejet, irót, savót, pujnalevet.

Csak eredj te haza, kékfestő legény, Annuska nélkül. Legföljebb egy vég
vásznat vigy haza magaddal.

Nem szeretett még Annuska bele senkibe. Az ő szive még mozdulatlan, mint
a keletlen kovász. De hátha majd megkel az a kovász s kidagad a
szakasztó kosárból? Erre se gondolt még Annuska. Jött egy fiatal ember,
férjnek való, főur, főnemes, megkérte a kezét, lánynak férjhez kell
menni előbb-utóbb, most itt a jó alkalom, ő bizony odaigérte a kezét,
épen ma este akarta apjának megmondani.

S most ide jön ez a takács-legény. Nem is takácslegény, hanem kékfestő
legény. S nem is holmi inczi-finczi legény, hanem igazán derék szál
legény. Nem is udvarol, nem is legyeskedik, nem is dicsekszik a
hetvenhetedik öregapjával, hanem eléje áll bátran, hidegen, nyugodtan s
tiszta, érczes hangon e szavakat mondja:

– Annuska kisasszony! Hat hét előtt itt voltam, mint ismeretlen vándorló
legény. Magát megláttam, megszerettem. Apámnak elmondtam a szándékomat s
ő beleegyezett. Most hát ujra itt vagyok s magát, Annuska kisasszony,
feleségül kérem. Elviszem innen Túl a Dunára, Zalavármegyébe, Sümeg
városába, Balaton partjára. Ha ád valamit vele az édes apja, azt se
bánom; ha semmit se ád vele, azt se bánom. Van két erős kezem, virágzó
mühelyem, tisztes mesterségem, becsületes nevem és becsületes apám, ugy
megélünk együtt, mint a hal a vizben. Pénzért, kenyérért, jó tanácsért
sohase szorulunk ki a szomszédságba. Vessen számot a szivével, én már
tisztában vagyok a magaméval.

Hát most mit szóljon ő mindezekre? Se ősök? Se kastély? Se főuraság? De
az igaz, derék fiunak látszik. Az is igaz, hogy a szive remeg egy kissé,
mig e szavakat hallja. Az ő szive? Hiszen ez a sziv már, sőt még ma is a
gróf gyereké volt. De hát olyan gyönge, olyan kaczér, olyan ingadozó
lenne az ő szive?

Mit feleljen? Irul-pirul arcza, akadozik szava, torkát valami szoritja –
mit feleljen?

Szerencsére apja okos ember. Megfogja a kékfestő karját.

– Jer csak legény, hagyjuk a lányt magára, hadd gondolja meg a dolgot,
majd megmondja aztán a maga szándékát holnap vagy holnapután.

A gyolcsos tót felesége már nem élt. Annuska volt a háznál az asszony.
Vele szokta meghányni-vetni a ház dolgát az apja. Most aztán volt
meghányni-vetni való.

Este, mikor már csak ketten voltak együtt s a vendégek lefeküdtek, meg
is kérdezte Annuskát:

– No lány, mit szólsz hát a dologhoz?

A lány oda borult a gyolcsos tót nyakába.

– Én már kezemet odaigértem a grófnak!

– Mit csináltál? Már odaigérted a kezedet? Talán csak az első szóra? Még
csak nem is alkudtál? Hát te vagy a Kompanek egyetlenegy lánya? Ha én
minden portékámat odaadtam volna alku nélkül első szóra, most is
takácslegény volnék és se gróf, se kékfestő nem futkosna a kezed után.

Az öreg gyolcsos tót természetesen ugy gondolkozott, hogy a sziv is csak
olyan vásári áru, mint a végvászon. Az ember először magasra tartja s ha
akad bolond: megveszi az magas áron is. Ha másként nem megy: igaz áron
adjuk el. Ha igy se sikerül: áron alul is elvesztegetjük. De alku nélkül
a szivet se kell adni.

Vagy talán mókázott az öreg gyolcsos tót?

Az is meglehet. Hiszen a gyolcsos tótnak is csiklandozta szive táját a
főuri atyafiság.

– No lány, ha már odaigérted a kezedet: akkor igéretedet meg is kell
tartanod.

A lány megint oda borult az apja nyakába:

– Édes jó apám uram, nem kellene ezt egy kissé még meggondolnunk?

Most tudott már mindent a gyolcsos tót. Ingadozik már a lány szive a
gróf és a kékfestő között. Csakhogy még nem dőlt el egészen, se az
egyik, se a másik felé. No majd eldönti ő.

Napközben Annuska többnyire a gróf-gyerekkel járt-kelt, sétált,
csevegett. De étkezésnél délben, este mindig velük volt a kékfestő is.

Csodálni lehetett ezt a kékfestőt. Egészen bizott magához és a lányhoz.
A legyeskedést átengedte a gróf-gyereknek. De sehogy se akart elmozdulni
a háztól, mintha csak azt várta volna, hogy kitegyék a szürét. Vagy
talán a szegre akasszák!

Észrevette, hogy a vén gyolcsos tót korán kel s a mint fölkel s
fölöltözik: nyomban letérdel ágya előtt, kezeit összeteszi s imádkozik
nagy áhitattal. Isten áldását kéri magára, lányára, többi gyerekére,
takácslegényeire, gyolcsos tótjaira, elhalt feleségére s minden meglevő
és ezután leendő gyolcsos tótra s mindenféle tótra. Azután kimegy a
kertbe s a vendégszobák ablakain át benéz vendégeihez, a grófhoz és a
kékfestőhöz. A vendégszoba ablakai a kertre néztek.

No gyolcsos tót, ha kiváncsi vagy, te is láss valamit.

A kékfestő még korábban fölkelt, mint a gyolcsos tót. Legalább
félórával. Azután fölöltözött s várta a gyolcsos tótot. A mint léptei
dobogását közelegni hallotta: ő is letérdelt ágya előtt, ő is összetette
kezeit s ő is imádkozott nagy áhitattal apjáért, magáért,
szülővárosáért, valamennyi kékfestő legényért.

Meglátta ezt a gyolcsos tót!

Hajh bizony ez a kékfestő legény derék legény.

Oda ment a gróf-gyerek ablakához, beleskelődött azon is.

A gróf-gyerek ott feküdt az ágyon; két keze, két lába négyfelé,
valamennyi ruhája tizennégy felé. Alszik rettenetesen. Sőt épen a fal
felé fordul s hortyog, csak ugy harsog.

Hm! Az egyik istenfélő, a másik istennel nem törődő. Az egyik korán
kelő, a másik későn kelő.

Korán kelni: nagy dolog ez!

Nem azért, a mit a közpéldabeszéd mond: a ki korán kel, aranyat lel. Lel
a manót, nem aranyat. Veszt is el valaki mai napság aranyat. Még ezüstöt
se. Egy-két rongyos rézfillért talán lehet találni itt-amott, de aranyat
ugyan nem találni. Hány gyolcsos tót, drótos tót, üveges tót, olajos
tót, arató és napszámos tót jár szerte a világban későn-korán, de egy se
talált még aranyat. Az a példabeszéd tehát semmit sem ér. Az igaz, hogy
nem is hallgat rá senki.

De az is igaz, hogy a ki korán kel: korán fekszik, s a ki későn kel:
későn fekszik.

Ez a nagy dolog. A későn fekvés.

Napnyugta után csak a bagoly, bőregér és ujságiró dolgozik. Mindenki
más, a ki későn fekszik, hiábavalósággal tölti az időt, nem hasznos
munkával.

Asszony, kártya, borital, muzsika: ez a későn fekvők időtöltése. Egyik
rosszabb, mint a másik. A ki már legénykorában is későn fekszik s későn
kel: mi lesz abból akkorra, a mikor már feleség és hét gyerek is van a
háznál? De mi lesz a takácsmühelyből és kékfestőmühelyből? És mi lesz a
grófi uradalomból? Megmarad-e Szklabina és Blatnicza, Trebosztó és
Bisztricska? Dehogy marad. A reggeli munka hozza a hasznot, nem a
délutáni. Ha pedig az uradalom sohase hoz délelőtt hasznot: akkor a
gyolcsos tótnak kell majd a pénzzel előállani. De ha pénze nem lesz: hol
lesz akkor a becsülete? Holott mikor pénze van, se valami nagy az
uraságok előtt a becsülete.

Hajh, hajh! Nézzük csak, mit csinál az imádkozás után a kékfestő legény?

Hát bizony a kékfestő legény végignézte a tehénólat, lóaklot,
baromfiházat; disznók, kecskék, juhok tanyáját. Megnézett mindent,
kikérdezett mindenkit s megdicsérte vagy összeszidta, kit-kit érdeme
szerint, az összes cselédeket. Azután benézett a mühelybe s gondosan
megvizsgálta a takácslegényeket s a csipkeverő lányokat, mintha sohase
látta volna őket.

– Te lány, gondoltál-e valamit?

– Nem, édes jó apám uram!

– Tudod-e, hogy minden vendéggel egyenlően kell bánni?

– Tudom.

– Nem tudod. Mert az egyik vendégnek odaigérted a kezedet, a másiknak
nem.

– Óh, édes jó apám uram, mi lenne akkor, ha én a másiknak is odaigérném
a kezemet?

Mi-e?

Hát az lenne, a mi lett, pedig még Annuska oda se igérte a kezét. A
gróf-gyerek se volt vak. Ő is jól látta már, hogy a gyolcsos tót és a
tót lány kihez kezd huzódni. Egyenesen megszólitotta a gyolcsos tótot.

– Kompanek, mit keres itt a háznál ez a kékfestő legény?

– Hajh bizony lányt keres, méltóságos uram.

– De hiszen itt vagyok én már!

– Hajh bizony az az én szerencsém. Ha méltóságod itt nem volna, már el
is vitte volna a lányomat az a kékfestő legény.

A gróf-gyerek egy darabig szótlanul nézett a vén gyolcsos tótra. Azután
oda füttyentette kocsisát s befogatott. Felült a kocsira, a tót lány
előtt megemelte a kalapját s ugy el-kihajtott az udvarból, csak ugy
porzott utána az udvar is, az utcza is.

Egy Révay csak nem szállhatott versenyre kékfestő legénynyel egy tót
lányért.

Egy hónap mulva Sümegen volt a szép Annuska. Olyan magyar menyecske vált
belőle, hogy fele vármegye megbámulta.

Mikor nekem ezt Ramazetter Vincze harmincznyolcz év előtt badacsonyi
szőlejében elbeszélte: mellette ült felesége is, az egykori szép
Kompanek Annuska. Kötögetett. De a férje pajzánul rámutatott.

– Ez a csunya vén asszony volt az a tót lány!

Öreg asszony volt, de bizony még akkor is szép asszony volt az Annuska.
Nem is felelt e szóra egyebet, csak annyit mondott nagy csendesen:

– Sok hiábavalóságot beszélsz bizony Vincze e mai napon!


III.

(Nőtlen ember nem takarit. – Házassági szerződés a tót leánynyal. – A
régi pénzek számitása. – A dögbőr története. – A széna-zab szállitása. –
A meggazdagodás törvényei. – A kékfestő elveszit harminczezer forintot.
– Öngyilkos akar lenni. – Összejön Inkey Kázmérral s elutazik idegen
országokba. – Mit tapasztal Londonban? – Az indigo. – A Charwood és
Owen-ház. – Szóba se áll a kékfestővel.)

Volt hát már Ramazetter Vinczének, a kékfestő legénynek felesége. Szép
leány, kedves menyecske, jó asszony. Azt irják, azt mondják ugyan nekem,
hogy a neve nem Annuska volt, hanem Zsófika volt. El is hiszem, nem is
bánom; – az én emlékezetemben Annuska maradt, hát csak ugy irtam. Én őt
harmincznyolcz esztendeje nem láttam, huszonöt év óta pedig Sümegnek még
tájékán se jártam, tévedhet az ember.

»Hogy az ember meggazdagodjék, ahhoz először is jó feleség szükséges.«

Ezt a kékfestő mondta. Én meg azt kérdeztem:

– Hát a ki nőtlenül is meggazdagszik?

– Ilyen ember az én ismerőseim közt nincs. Vagyont gyüjteni: az egyik
dolog. A gyüjtött vagyont megőrizni: a másik dolog. Mind a kettőre egyes
ember, ha egészséges ember, nem alkalmas. Az egyik dolog az asszony
dolga. Asszony nélkül okos ember vagy nem gyüjt, vagy nem takarit. Csak
bolond ember takarit a sirok férgei számára.

Ez is egyik elve volt a gazdag kékfestőnek.

Házassági szerződése ugyan csak szóbeli volt az öreg gyolcsos tóttal, de
azért hűségesen megtartotta mind a kettő.

Az volt a kérdés: hogy osztoznak meg Magyarország fölött. Mert hogy a
gyolcsos tót ezentul is elárassza olcsó kelmével a túl a dunai
vármegyéket: ez a kékfestőnek nem vált volna tetszésére. Végre is az
öreg gyolcsos tót beleegyezett abba, hogy Zala-, Somogy-, Baranya-, Vas-
és Veszprém vármegye legyen a kékfestőé, a többit megtartja magának. A
kékfestő ugyan dévaj kedvében megengedte, hogy csengőt, kolompot és
nadrágszijat azokban a vármegyékben is árulhasson a gyolcsos tót: de ezt
az ajánlatot köszönettel visszautasitotta a gyolcsos tót. A mit ő az
országból odaád leányának és vejének: odaadja egészen. Kislelkü a
gyolcsos tót nem lehet.

Következett a házassági szerződés második pontja. Milyen vászon, mennyi
vászon, milyen áron?

Az öreg kékfestő, Ramazetter Leopold, eddig a vásznat vagy a bécsi
lerakatokban, vagy a brünni országos vásárokon szerezte be. Szállitotta
pedig tengelyen; a mennyit tudott, a maga kocsiján, de ez kevés volt; –
a tömeget fuvarosok szállitották Győrig hajón, Győrből tengelyen. Sokat
hoztak az osztrák borhordó szekerek is. Bécsből Sümegig üres hordó,
vászonteher; Sümegről Bécsig tele hordó.

Ez adott gondolatot a borkereskedéshez is. De erről később beszéljünk.

A vám minden rőfnél majdnem egy pengő krajczárra rugott. Ezt a pengő
krajczárt akarta a kékfestő legény megmenteni.

Az alku tehát igy történt:

A karton legyen 33 hüvelyk széles, a mollinos gyolcs legyen 29½ hüvelyk
széles. Ezek voltak a rendes számok.

Egy negyed bécsi négyszöghüvelyk kartonon 19 lánczfonál és 17
vetülékfonál legyen, a lánczfonál minősége pedig megfeleljen a 36
számjegynek, a vetülékfonálé a 42-nek. Igy volt meghatározva a mollinos
is. Számra nézve 14 a láncz, ugyanannyi a vetülék, minőségre nézve pedig
20 a láncz és 18 a vetülékfonál.

Igy kell fonni, szőni ma is. Mert hatvan év óta a csillagok, országok,
birodalmak és uralkodók változhattak, de a gyolcsnak, vászonnak
változnia nem volt szabad. Hamisság és hamisitás ugyan elég történik
azóta, de arra való a gyolcsos tót és a kékfestő szeme és tudománya,
hogy a hamisságot észrevegye.

Mennyi tudománya van a gyolcsos tótnak! Ezt a mi jó gazdálkodó magyar
emberünk el se tudja képzelni. Csak azt gondolja, hogy egy nagy kalap,
egy szük nadrág, egy bocskor, egy tüsző s egy kocsi vászon, ebből áll a
gyolcsos tót. Ez is kell hozzá, az igaz, de kell még ezenkivül mérhetlen
tudomány is.

Abban az időben krajczár, garas, huszas és forint volt a pénzbeli
beszéd. De a krajczár is, garas is, forint is kétféle volt. Az egyik
volt kongó, a másik volt pengő. Az egyik volt váltó, a másik volt ezüst.
Három krajczár volt egy garas, husz garas volt egy forint. Huszonnégy
pengő krajczár volt egy váltó forint, husz pengő krajczár volt egy
huszas, három huszas volt egy pengő forint, harmadfél váltó krajczár
volt egy pengő krajczár s ha valaki két huszassal akart kifizetni egy
váltó forintot, még visszakapott negyven váltó krajczárt vagy pedig
tizenhat pengő krajczárt. A huszast nem lehetett garasra, a pengő garast
nem lehetett váltó krajczárra, a váltó garast nem lehetett pengő
krajczárra felváltani. Se a garasnak, se a krajczárnak nem volt fele,
mert félkrajczárra nem volt pénz. A hány rézpénz, annyiféle. Volt váltó
krajczáros, volt pengő krajczáros rézpénz. Volt váltó garasos is, de már
pengő garasos nem volt. A váltó garasos is háromféle volt. Az egyikre 30
volt irva, a másikra 6, a harmadikra 3. A gyolcsos tót és a köznép mind
el tudott ezen igazodni, de ha egy szobatudós tanárember kiment a
vásárba valamit venni, elvitte magával a logaritmusok könyvét, hogy
kiszámitsa, miért mennyit kell fizetnie. A csillagok távolságát előbb ki
tudta számitani, mint azt, mibe kerül ötnegyed rőf szatying. Nem száz
krajczár volt ám akkor egy forint, hanem hatvan krajczár, ennélfogva, ha
valaki töredékforinttal akart töredékforintot sokszorozni vagy
elosztani: hétszámra dolgozhatott, még se ért véget, mert örökké
végtelen töredékekbe keveredett. Lord Percival, a pestmegyei dabasi
angol sohase tudta megtanulni a magyar pénzt s ha váltott vagy vett
valamit, csak egy marok pénzt tartott a tenyerén, válogassa ki az eladó,
a mi neki jár. Tatában is megtelepedett egy angol, Mister Cook és neje;
ez meg rendes számtisztet tartott magánál, ezzel járt boltba, piaczra,
vásárra. Irt is egy röpiratot arról, mennyi bolondság van
Magyarországon, de ezek közt mégis legnagyobb a pénzbeli számitások
bolondsága.

Elvégre a kékfestő legény s a gyolcsos tót szépen megegyeztek mindenben
s ekként kapott a kékfestő a tót leánynyal női hozományba öt vármegyét
túl a Dunán. S talán valami százezer forintot. De hogy váltóban-e,
pengőben-e: nem tudom. S mindezen felül olcsó gyolcsot, vámmenteset. A
leány után ez ért legtöbbet.

De azért a tisztes gazdagodás vágya nem csökkent szivében.

Egykor Szombathelyre ment nagy kocsi kékfestőruhával a vásárra. Furcsa
esetei voltak.

Egy falunál Kemenesalján az út nagyot kerül a falun keresztül, de egy
gyalogút, sokkal rövidebb, vezet a kertek alatt. Ramazetter küldi a
kocsit az országuton, ő maga leszáll, botját kezébe veszi s megy gyalog
a kertek alatt a gyaloguton. Ruhája félig utas, félig mesteremberes;
sapkája palacsinta, a minőt akkor csak a zsidók viseltek.

A mint egy szilváskert végén ballag, hall egy kiáltást:

– Hejh zsidó, jer ide!

Körülnéz: kinek szól a kiáltás. Meglát a szilvásban egy paraszt
suhanczot, a mint épen ő neki integet.

– Ejnye, gazember!

Fogja a botját, most mindjárt agyonüti azt a kölyköt, hogyan meri őt
zsidónak nézni. De előbb gondol egyet.

– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd, kérdezd meg, mit akar?

Ezt ugy magában mondta, de azután odafordult a suhanczhoz:

– Mit akarsz héjh?

– Van itt egy dögbőr, borjubőr, vidd el.

– Ejnye, akasztani való!

Most már csakugyan két kézre fogja a botot; most már csakugyan agyon
kell ütni a sihedert. Neki, a gazdag kékfestőnek mondani, vigye el a
dögbőrt!

Megy a kölyök felé, hogy agyonüsse. Azonban megint gondolt egyet.

– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd: kérdezd meg legalább, hogy adja a
dögbőrt.

Ezt is ugy magában mondogatta, de azután hangosan is kérdezé:

– Mi az ára annak a dögbőrnek?

– Egy huszas.

Odament a kékfestő. Kifizette a huszast, a bőrt összehajtotta, vállára
vetette s a falu másik végén feldobta kocsijára. A nyers borjubőrnek
négy huszas volt az ára, tehát a vételár háromszáz perczentet hozott egy
nap alatt.

– A tisztességes hasznot nem kell szégyenleni, uram, akárhonnan jön az.
Igy szerez az ember vagyont!

– – – A katonaság számára akkor is szállitottak zabot, szénát, szalmát.
De csak zsidók szállitottak. Magyar ember ilyesmivel nem vesződött.
Egerszegen, a megye székhelyén volt a nyilvános árlejtés. Mindig csak
zsidók voltak az árlejtésen. Ramazetter tudta, hogy jó nyereséggel jár
az üzlet. Miért ne pályázzék ő is? Miért legyen a haszon csak a zsidóé?
Hiszen egyéb nem kell az üzlethez, csak elegendő ész és elegendő pénz.
Neki pedig megvan mind a kettő.

Berándul Egerszegre a nyilvános árlejtésre.

Odamegy a számvevő hivatalba, a hol folyt az árlejtés s beteszi az
óvadékpénzt vagy bánatpénzt.

A zsidók összenéznek. Nini, ez a sümegi gazdag kékfestő. Mit akar ez? A
maga képében jár ez, vagy valakinek a helyettevalója? Kékfestő csak nem
szállit zabot. A zabot nem a műhelyben készitik. Másnak helyettevalója
csak mégse lehet. A gazdag kékfestő ilyenre csak nem adja fejét.

Mind ott vannak a pénzes zsidók. A Guttman, a Steiner, a Barón, a
Scheiber, a Lipschitz, a Lackenbacher, a Krausz, a Grün, a Hoffman és a
többi Kanizsáról, Keszthelyről, Sümegről, Szombathelyről, Egerszegről,
Szentgrótról. Összedugják a fejüket s elhatározzák, hogy Ramazetterre,
ha komolyan akar vállalkozni, ráverik és rajthagyják a zabot.

Ramazetter komolyan vállalkozott. A zsidók rettenetes olcsón rajta
hagyták a zabot. Három évre szólt a szerződés.

Az első félévben rossz volt a helyzet, vesztett tizezer forintot. A
második félévben jó volt a helyzet, nyert tizezer forintot.

Az év végén eljöttek hozzá a zsidók, a szokott vállalkozók.

– Nem a Ramazetter urnak való mesterség ez. Tessék a szerződést nekünk
átadni, fizetünk évenként tizezer forintot. Szép haszon ez s aztán a
kisujját se kell érte megmozditani.

– Igaz a!

Átadta a szerződést s igy minden munka és koczkázat nélkül kapott tiszta
huszezer forintot.

– Lássa uram, mondotta nekem. Tisztességes munka után meg lehet élni
becsületesen, de meggazdagodni nem. Meggazdagodni csak a vállalkozónak
lehet, a ki helyett más dolgozik.

Voltak ilyen bölcs mondásai nagy számban.

»Ostoba a tömeg, mikor a gazdagságról mond itéletet.«

»Erénynek nézi a sikert, becstelenségnek a bukást.«

»Ha gazdag ember gazdagodik: azt mondja rá, jól dolgozik.«

»Ha szegény ember gazdagodik: azt mondja rá, sokát lop.«

»Ha zsidó ember, mesterember, tanult ember vállalkozik: azt mondja rá,
üzérkedő.«

»Ha mágnás ember vállalkozik: azt mondja rá: nemzetgazda.«

»Észreveszi a szegényt, mikor gazdaggá lesz s azt mondja rá: bölcs.«

»Észreveszi a gazdagot, mikor szegénynyé lesz s azt mondja rá: buta.«

»A ki se nem szegény, se nem gazdag: azt sohase veszi észre.«

»A pénzt emberségnek tartja, de az emberséget nem tartja értéknek.«

»Adósságot csinálni: okosság dolga; – adósságot megfizetni: becsület
dolga. Sokan nem tudják ezt.«

– Ilyen a tömeg, uram!

A negyvenes évek vége felé már annyi pénze volt Ramazetternek, hogy
tőkéinek egy részét Pesten kellett kamatra elhelyeznie. Zalamegyében még
nem volt takarékpénztár, állampapirost akkor még magyar ember nem vett,
záloglevelek nem voltak, ipari vagy egyéb vállalati részvények nem
voltak, a pénzt kamatra kellett kiadni, hogy maga-magát meg ne egye,
mint a sajt.

Zalában ugyan ki lehetett volna adni kamatra könnyü szerrel. De csak az
uraknak. Hertelendy, Bogyay, Skublics, Inkey, Kisfaludy, Barcza,
Szentgyörgyi Horváth, Csányi, Zalabéri Horváth, Szentgróti gróf
Batthyány, Diskay, Saáry, Kerkapoly ugyan akadt volna Sümeg környékén, a
ki kamatra elfogadta volna kölcsön a pénzt, de a kékfestő ezekkel jó
barátságban, kölcsönös becsülés viszonyában meg akart maradni, a mi meg
nem történhetett volna, ha adósaivá válnak.

Kamatos kölcsönt akkor csak a zsidó, meg a pap adhatott. Csak a
zsidónak, meg a káptalannak volt fölös pénze. Ha más adott kölcsönt:
annak a legelső vitatkozásnál uzsorás volt a neve. A zsidó nem törődött
ezzel, a papot pedig nem igen bántották. A káptalan firól-fira otthagyta
adósánál a pénzt, sokszor ott is felejtette.

Ramazetter már ott forgott az urak társaságában. Nem akart e társaságban
hitelező lenni. Kutya dolga volt akkor a hitelezőnek. Adott ugyan
megszorult uri barátainak pénzt mindenkor, de kamat nélkül, rövid időre,
irás nélkül.

– Megyei ur, ha irásra vesz föl pénzt, sohase fizet a kikötött időre, se
kamatot, se tőkét, inkább pörre ereszti a dolgát. De ha szakállára adom:
pontosan megfizet. Mert igy nem a törvény dolga, hanem a becsület dolga
az adósság.

Miért nem követik ma ezt az elvet a bankok, takarékpénztárak? Nem lenne
szükségük annyi igazgatóra, könyvelőre, ellenőrre, hivatalnokra,
szolgára, pörre, bélyegre, jogtanácsosra. Paradicsom lenne az életük.
Sohase lenne heverő pénzük, rögtön kiadhatnák minden pénzüket. Az igaz,
hogy ma már akadhatna olyan adós, a ki becsületre nem fizetné vissza
adósságát.

A kékfestő tehát Pesten helyezett el ötven-hatvanezer forintot. Egyik
adósa harminczezer forint erejéig valami Sebastiani nevü gazdag polgár
volt.

Ugy karácsony ünnepe táján 1847-ben haza jön Pestről Sümegre a Scheiber
zsidó és elmondja a pesti ujságokat a kékfestőnek. A nádorispán a télen
nem ád udvari mulatságot, mert nem jön haza Pozsonyból. Mihelyt
kitavaszodik, fölhuzzák a lánczhid lánczát. Az Üllői-úton olyan
kaszárnya épült, Bécsben sincs olyan. A Beleznay gróf a rácsos
léczkapujára lövöldöz czélba az utcza felé, az arra járók csak hason
mászva mehetnek el a kapu előtt. Wesselényi megvakult. A tengeliczi
uraságnak kimetszették a zsebjét, tizezer forint volt a bugyellárisában.
A Sebastiani és a Beálló nevü görög megbukott. És igy tovább.

– Semmi tovább, Scheiber. Kitől hallotta a Sebastiani esetét?

– A Csillag László ifju urtól, a ki ott volt az inventálásnál.

Ne neked, kékfestő. Oda a harminczezer forint!

Talán még sincs oda. Uj év után 1848-ban, ugy január közepén kocsira ül
Ramazetter s elhajtat Pestre. Utánanézni a pénznek.

Nézhetett az után. Ügyvédje csak azzal biztatta, hogy ugy tiz esztendei
pörösködés után talán megkap a pénzéből néhány száz forintot s költsége
se lesz több pár ezer forintnál.

Szépen vagyunk. A harminczezer forintnak tehát vége van.

Harminczezer forint! Sok pénz az!

Hatszáz hold jó földnek ára ez uri kastélylyal, gazdasági épületekkel s
mindenféle lábas jószággal.

Ekkora birtokkal ur az ember. Nemessé is lehet, táblabiróvá is,
tekintetes urrá is! Éppen azon törte már a fejét, hogy vesz egy szép
előkelő nemesi birtokot.

Harminczezer forinton vehet az ember százezer rőf finom kartont vagy
ötezer bécsi font jó fajta bengáli indigót. Ezt feldolgozzák a legények
s nyer rajta az ember ujabb harminczezer forintot.

Tehát nem is harminczezer forint, hanem legalább is kétszerannyi a
veszteség.

Iszonyu pénz! Száz meg száz kékfestő egész életén át nem gyüjt ennyit.
Száz negyedtelkes jobbágy él meg ennyi tőkevagyonból családjával. S ő
ezt most mind elvesztette. Nem is tudja többé ezt megkeresni ebben az
életben. A másvilágon pedig ugy se törődik vele. De ha megkeresné is: ez
már örökre elveszett.

Hát érdemes még élni? Hát ér ez a rongy élet még valamit, ha ennyi pénz
elveszhetett? Pedig ő se nem ugy lopta, se nem az utfélen találta ezt a
pénzt. Izzadt, fáradt, dolgozott érte, mint a barom. S most mindennek
vége.

Hogy menjen ő haza most már?

Mit szólnak majd az emberek? Azt mondják majd: mégis csak szamár ez a
gazdag kékfestő. Oda van a pénz, oda lesz a tekintély s utóbb oda lesz a
becsület is.

Nohát nem megy haza. Sehova se megy, leszámol az élettel. Legyen hát
vége mindennek.

Fölakassza magát?

Könnyü dolog, gyorsan is megy, pénzbe se kerül. De csunya dolog. Ugy lóg
a szegen az ember, mint a tarisznya. Csakhogy a tarisznya, ha leveszik a
szegről, akkor is tarisznya marad. De az ember, mire leveszik a szegről,
annyit se ér, mint egy rongyos tarisznya.

Agyonlője magát?

Hiszen pisztolya sincs. Elmenjen érte a boltba? Kiadjon érte hat
ezüstforintot? Hát nem elég veszteség már a harminczezer forint is? A
lövöldözés nem is a kékfestő mestersége. Nemes embernek, duhajnak,
pandurnak, kerülőnek mestersége az. Ő pedig sohase kontárkodott másnak
mesterségébe.

Bolondság! Mit töri ő a fejét e fölött? Hiszen nem otthon van Sümegen,
hanem itt van Pesten, a hol a Duna folyik. Hiszen éppen arra való a
Duna, hogy beleölje magát az ember. Éjjel, sötétben senki se látja, ugy
eltünik. Igaz, hogy ilyenkor, télen, januárban hideg a Duna, de hiszen
nem sokáig lesz az hideg. S aztán elviszi az embert némán, szeliden,
csöndesen arra aláfelé. Tolnán, Baranyán keresztül. Valahol valami
zátonyon füzesek és rekettyék közt kiteszi a partra, a tiszta homokra,
ott a tutajosok megtalálják, eltemetik, kalapjukat levéve imádkoznak is
fölötte. Sohase tudja meg senki, hová lett a sümegi gazdag kékfestő. Sőt
az a semmirevaló Sebastiani egész életén át rettegni fog, hogy egyszer
csak előterem hitelezője s egy furkós bottal jól ellazsnakolja. Nem lesz
neki se éjjele, se nappala, jóizü falat meg nem fordul a szájában soha
ezentul. Ugy kell neki.

Igy lesz hát legjobb.

A sok tünődésben este lett. Hat órakor olyan sötét volt már, mint a
szurok. Kiment a Duna partjára, arra a nagy sivatagra, a hol most a
Lánczhidra megy az ember. A Lánczhid oszlopai ugy álltak ott a sötétben,
mint óriási szobrok. Az Eötvös-tér még nem volt meg. Rakpart, Korzó,
Mária-Valéria-utcza, Petőfi-tér minden hiányzott. Szemetes, piszkos,
omladékony partja volt a Dunának, széles parti mezővel a házak soráig.
Tél volt, kemény szellő fujdogált, üres volt az egész térség, nem járt
ott se ember, se kutya, se rendőr, se járókelő. Csak egypár dunaparti
lebujban kurjogattak a tivornyázók.

De valaki mégis járt ott. Kalapja, fejtartása, ingó járása a sötétben
egészen olyan, mint Inkey Kázméré.

Csakugyan Inkey Kázmér volt, Zalamegye egyik előkelő nagybirtokosa s
Ramazetter Vinczének jó ismerőse.

Egymáshoz érnek, megismerik egymást, kezet fognak.

– Jó estét, Ramazetter! Mit keres maga itt ezen a csuf helyen?

– Én bizony egy kissé bele akarom magam ölni a Dunába.

– Nono! Tyukszem vagy fogfájás?

– Nem a! Elvesztettem harminczezer forintot.

– Nem éppen gyerekség. De én mégis rosszabbul jártam. Én három nap alatt
elvesztettem a Kaszinóban hatvanezer forintot. Éppen azért sétálok itt:
kissé szellőztetni a fejemet. A zsebem már ugy is szellős.

A gazdag kékfestő hátrahőkölt.

– Hatvanezer forintot és mit fog most csinálni méltóságod? Jön velem a
Dunába?

– Kissé tovább megyek. Utazni megyek. Veszteség után jól esik a
szórakozás, talán kis okulás is lesz belőle.

Átkozott sötét volt ott a Dunaparton. Égett ugyan néhány szégyenlős
lámpa a házak előtt s a tulsó parton a Szent-Gellérthegy alatt is
pislogott volna kettő vagy három, de azért sötét volt. De a gazdag
kékfestő agyában mégis nappali világosság lobbant föl Inkey szavaira.

– Isten engem ugy segéljen, igaza van méltóságodnak. Én is megyek
utazni.

Szállására ment, becsomagolt, feleségének levelet irt, a gyors
parasztokkal még az este összebeszélt s másnap este későn már Bécsben
tette fejét pihenőre.

Prága, Drezda, Berlin, Amsterdam egymásután jöttek sorra. Mindent
megnézett mindenütt. Látott sokat, tanult sokat, tapasztalt sokat s
lassankint feledni kezdé a harminczezer forintot. Terringettét, maradt
még neki négyszer annyi s százhuszezer forint még külföldön is
vagyonszámba megy. Hát Sümegen hogyne menne vagyonszámba?

Áthajókázott Angliába is s meg sem állt Londonig. Ott szállt meg valahol
a West-Stradon a Waterloo-Bridge közelében. Nem is volt olcsó a
vendéglője, de nem bánta ő ezt most már. Elhatározta, hogy ott marad
hetekig.

Nem is kocsikázott sokat. Gyalog járt. Megnézett mindent, a mibe csak
beleakadt. Nagy világ az a London városa.

Egy hét mulva gyalog akart végigmenni a Temze balpartján a város végéig.
Elindult hajnalban, elérte és megkerülte a Towert s a London-dockot,
valahogy rábotlott az East-India-Dock-Roadra s ezen egyenesen oda talált
a keletindiai Import-Dockhoz. Éppen Indiából jött nagy bolond hajók
rakodtak ki, megtetszett neki a nagy sürgés-forgás, odament a kirakodók,
málházók, napszámosok, teherhordók közé, taszigálták ugyan jobbra balra,
de ő csak ott maradt s nézte a csomagokat.

Nagy oka volt rá.

Látott ugyanis ládákat, csomagokat, göngyölegeket, melyek mintha
ismerősei lettek volna.

Föliratok a csomagokon: Bengál, Behár, Madrás, Benares, Oudbes,
North-West, Provinces stb. Azután furcsa betük: Faktory CMCK vagy KCZ
vagy BNE s több efféle. Az apja is, ő is Bécsben szokták a Kohnberger
czégnél s Pesten néha a Brüll czégnél a kékfestéshez szükséges indigót
bevásárolni s ott látott ő ezeknél efféle ládákat, csomagokat,
göngyölegeket, föliratokat és betüket.

Kérdezte: mi van azokban a csomagokban? Hárman is oldalba ütötték, mig
utóbb egyik goromba málhás mégis csak megmondta, hogy indigó.

– No Vincze, szólt önmagához, most vagy már jó uton!

Azután nyomban kérdezősködött: hova, kihez, melyik czéghez, miféle
raktárba szállitják a hajókról az indigót? Ezért is kapott vagy tizenöt
oldalba ütést, de azért utóbb a feleletet is csak megkapta.
Természetesen a czég neve vagy Brown volt vagy Smith, de volt Wharton is
és White is.

Elég volt a Dockokból, ment a czégekhez. Valóságos nyomozást tartott a
különféle indigók természete, belső értéke és ára, vámja, vitelbére
tárgyában s rájött arra, hogy ha ő egyenesen Londonból veszi az indigót
az első forrásból: akkor ő Trieszten át annak bécsi fontját megkapja
3–4–5 és fél forinton.

Ejh-hajh, Brüll és Kohnberger Pesten és Bécsben, ti ugyan derék emberek
vagytok! Ti éppen 5–6 és 7 forinton adjátok a sümegi kékfestőnek az
indigót, tehát másfél forintot nyertek egy bécsi fonton, tehát 168
forintot egy métermázsán!

Mégis csak jó volt a harminczezer forintot elveszteni s ezen a réven
Inkeyvel találkozni. Ettől kezdve a tul a dunai városok minden
kékfestőjét Ramazetter Vincze látta el olcsóbb indigóval.

Egy év alatt megkerült a harminczezer forint. S a következő évek már a
tiszta nyereséget ontották.

Bizony jó kedve lett Ramazetternek, a mint az indigót fölfedezte s a
mint egy hatalmas szállitmányra valamelyik nagykereskedővel megegyezett.

– No Vincze, igy szólt önmagához, most megérdemled az áldomást!

Az áldomás abból állt, hogy megiszik ebédnél egy pohár jó bort. Hozatott
is franczia, spanyol és rajnai bort. Vendéglőjében különösen ajánlották
neki a mózelit. Az angolok ötven év előtt ezt különösen szerették.

Megizleli a mózelit. Tetszik neki nagyon. Csaknem olyan jó és illatos
bor, mint a szentgyörgyhegyi. Kérdi az árát. Egy iczczényi bor a mi
pénzünk szerint két pengő forint. No bele is üthet a mennydörgő ménkü!
Hiszen mi otthon Magyarországban az ilyen bort, de még az ennél jobb
bort is négy krajczárjával adjuk-vesszük iczczénként. Itt meg két forint
lenne, harminczszorta drágább?

Hivatja a vendéglőst. A vendéglős a klubban van, most nem lehet vele
beszélni. De lehet a titkárral. Ha azonban a vendéglőssel akar beszélni:
holnap délelőtt tiz órától kezdve tizenkettőig hivatalos órája van,
akkor ad kihallgatást.

No az igaz, ez a vendéglős nagyobb ur, mint a Téglavető csárda-beli
csárdásgazda, de hát ő mégis csak vele akar beszélni. Megy másnap
kihallgatásra, természetesen fekete ruhát ölt és keztyüt huz. Hátha
valami Bedford herczeg másodszülöttje az a vendéglős.

– Uram, én önnek asztalánál az este mózeli bort ittam.

– Igen örülök; remélem, meg volt vele elégedve.

– Jó bor, de egy palaczknak négy shilling az ára, a mi pénzünk szerint
két pengő forint.

– Remélem, az árt megfelelőnek tartja.

– Annak tartom, de én jobb bort szállitok önnek uram, ide állitva két
shillingért, tehát fele árért.

– Sajnálom uram, de házam se idegentől, se termelőtől, se szállitótól
nem vesz bort, hanem csak kereskedőtől.

– Szabad tudnom a czég nevét?

– Igen örülök, ha ezzel szolgálhatok. A mózeli borczég: Charwood et
Owen, Tolley-Street 66. sz., a London-Bridge közelében.

A sümegi kékfestő felirta a nevet, hozatott kocsit s hajtatott a
Tolley-Streetre.

Bemegy az üzleti helyiségbe, keresi a főnököt, bevezetik hozzá. A
Charwood et Owen-ház főnöke angol ember, öreg ember, komor ember, ugy
néz a sümegi kékfestőre, mint a sült hal. A szeme pillája se mozog.

A kékfestő bemutatja magát. Az angol nem szól, csak néz.

– Ismerem önök mózeli borát és annak árát. Én önöknek jobb bort ajánlok
fele áron. A borok neve: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg,
Szigliget, Kővágó-Örs.

Az angol most megszólal:

– Köszönjük, nem állunk szóba.

– Miért?

– Tibettel és Japánnal borösszeköttetésre nem lépünk.

Az angol azt gondolta, hogy Badacsony és Somlyó valahol Ázsia fensikjain
vagy a Csendes-tenger szigetein fekszik.

– De hiszen nem Ázsiában lakom én, hanem Magyarországon s az én boraim
magyar borok.

Az angol elővesz egy nagy könyvet. Ebben a könyvben ábécze szerint föl
van irva a föld kerekségének minden országa, birodalma, tartománya,
városa, faluja, hegye, völgye, tengere és kikötője, a melylyel valaha a
Charwood et Owen-ház levelezésben állott, vagy a melynek valaha csak
hirét is hallotta. Benne volt még Andorra és Montenegro is, benne volt
még Tibet és Honolulu is, de Magyarország nem volt benne és Sümeg sem
volt benne.

Motyog az öreg angol, mig a könyvet nézi. »Magyarország«, »Magyarország«
– de ilyen országot nem talál. Beteszi a könyvet, félreteszi egy másik
asztalra s még egyszer jól megnézi a kékfestőt. Csaló áll-e előtte vagy
háborodott? Elvégre udvariasan felel.

– Tévedés lesz a dologban. Nincs szerencsénk tudomással birni arról,
hogy Magyarország nevü ország vagy tartomány lenne vagy lett volna a
világon. Nincs nyoma még a bécsi kongresszus irataiban sem.

A kékfestő dühbe jön. Magyar vére felforr s hazafias elkeseredésében
nagy tettre határozza el magát. Odaszól a sülthalszemü Charwood et
Owen-háznak.

– Ön, uram, nem tud semmit, a könyve sem tud semmit, a bécsi kongresszus
se tudott semmit. Én majd bebizonyitom, hogy van és hogy hol van
Magyarország. A fiumei magyar tengeri kikötőből küldök önnek ingyen egy
hordó magyar bort. Izlelje meg s igya meg jó egészséggel s izleltesse
meg családjával, segédeivel s barátaival is. Ide szállitom ingyen,
kifizetem a vitelbért és vámot is s mindenféle fogyasztási illetéket.
Oda adom önnek a hordót is – mindezt hát fogadja el tőlem ajándékba.

A sülthalszem megint megnézi jól a kékfestőt. Az angol most már
tisztában van a helyzettel. Csakugyan nem csaló ez az idegen ember,
hanem szegény háborodott elméjü. Az ilyennel szépen kell beszélni.

– Köszönjük, uram, nemes ajánlatát, önnek nevét és országát fel is
fogjuk jegyezni könyveinkbe, de semmiféle ajándékot és küldeményt, se
bort, se hordót el nem fogadhatunk.

Nyomban int egy alkalmazottnak.

– William Shoemaker, jegyezze ön be ennek az urnak nevét, országát és
tengeri kikötőjét.

Aztán a sülthalszem udvariasan oda fordul a kékfestőhöz.

– Isten önnel!

A kékfestő kiment. Mikor a sok léhütő segéd között lépdelt kifelé,
annyit még észrevett, hogy az egyik tökfilkó mosolyog rajta s a másik
részvéttel tekint rá. A sajnálkozót különös kedve lett volna nyakon
ütni. Tudta ugyan már hazulról a kaszinóbeli adomákból, hogy az angol
nagy szamár, de ilyen nagynak mégse gondolta.


IV.

(A kékfestő megkezdi a borüzletet is. – A somlyói szőlő. – A badacsonyi
Gyulaffy-szőlő története. – Szűz Mária csodatevő képe száll a kis-czelli
templomba. – A hagyományok. – Saáry Ferencz uram pajkossága és pöre. –
Oda lesz a badacsonyi szőlő. – Miként szerzi ezt meg a kékfestő.)

Végre hát igy is jól van. Hiszen végre is az angol baja az, ha nem iszik
jó és olcsó magyar bort. Ha nem kell neki, most már nem is ád neki. Majd
ád másnak. Ád a németnek, hollandusnak, dánnak, orosznak. Angol nélkül
is meg tud élni a sümegi kékfestő. Maradjon az édes anyja kinjában a
Charwood et Owen-czég a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében. Nem
is ment más czéghez borát ajánlgatni. Utóbb is meg találna verni egy
angol házat vagy házfőnököt.

Haza jött. Utána látott az indigónak és a kékfestésnek. Megkerült az
elveszett harminczezer forint is; a forradalom után ujra gazdag lett az
adósa s visszafizette a pénzt kamatostul. Gyarapodott a vagyon
hatalmasan.

De bora is szépen jövedelmezett. Sümegen volt már szőleje apja után is,
mivelte a szőlőt okszerüen, szürt bőségesen, pár ezer akó bort szüret
után összevásárolt pontosan, kezelte azt gondosan, s nyert rajta
busásan. De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort egyelőre.

A bornak azonban nemcsak jósága biztosit kelendőséget és jó árt, hanem
hiressége is. A hiresség attól függ, melyik hegyen termett. Somlyó hegye
és Badacsony a leghiresebb hegyek. A kékfestőnek e hegyeken kell szőlőt
szereznie. Még pedig országos hirü szőlőt. Olyan szőlőt, a mely még
ezeken a hegyeken is a leghiresebb.

Somlyón mindjárt talált ilyet. Ott volt Kisfaludy Sándornak, a költőnek
szőleje. Ezt a költő már életében is el akarta adni. Meg is kinálta vele
Batthyány Fülöp herczeget, a ki azonban meg nem vette. A költő halála
után az örökösök szivesen eladták.

Somlyó-Vásárhelyre néz a szőlő, tehát délkelet felé. Ez az oldal termi a
legjobb bort. Se a Benczés barátok, se a zirczi barátok, se az
Eszterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapitványi szőlő
ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél,
de hire, neve még annak se különb.

Tizenöt holdas a szőlő. Kopácsy József herczegprimásé volt még veszprémi
püspök korában. Ő épitett rá kis kastélyt négy nagy szobával, konyhával,
kamarával, mellékhelyiségekkel, óriási sajtóházzal és pinczékkel.
Távolabb a szőlő lábja felé 12 lóra való kitünő épület s négy kocsira
való szin. Elegendő udvarok és vinczellérlakások. Tőle vette a költő
1835-ben hatezer pengő forinton. De a pénz csak mellékes volt. Inkább
ajándék volt az a szőlő. Mert a mikor a veszprémi püspökséget be kellett
tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani.
József főherczeg, a nádorispán, akkor is hajtott egykori
segédtisztjének, a költőnek szavára és csakugyan Kopácsy lett a püspök.
De a herczegprimási szék is üresedésbe jön. Rudnay már öreg ember és
rokkant ember. A költő szava ott is sokat ér idővel. És sokat is ért.
Kopácsy lett a herczegprimás is. Mind a multra, mind a jövendőre nézett
tehát a főpap, mikor a költőnek eladta somlyai szőlejét. Ezt a szőlőt
vette meg tehát a kékfestő. Egy csapással a legelső szőlősgazdák közé
emelkedett Somlyó hegyén. Nagy szó ez három vármegyében. Kinek volt még
olyan szőleje, melynek egykor püspök, érsek, herczegprimás, vagy költő
lett volna az ura?

De talán még ennél is fontosabb volt a badacsonyi szőlőszerzés. Még
ennél is hiresebb volt egykor az a szőlő, melyet a kékfestő ott vett
meg.

Hatalmas családok raktak fészket maguknak Badacsony hegyén ősi idők óta.
S nemcsak a papok és nagy monostorok s nemcsak a főrendüek, az
Eszterházy herczegek s a pápa-ugod-devecseri Eszterházy grófok voltak
hatalmasak, hanem a köznemesek is.

Ott volt a várbogyai és nagymádi Bogyay nemzetség. A szentgyörgyi
Horváth, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy, az eörményesi Fiáth,
a bezerédi Bezerédj, a bessenyei és velikei Skublics, a nedeczei és
lábatlani Nedeczky, a gyulai Gaál, a felsőbüki Nagy, a kisfaludi,
döbröntei és hymesházi Kisfaludy-nemzetségek mind nemesi koronájuk egyik
ágának tekintették, hogy Badacsonyban szőlejük legyen.

A hol legjobb bor terem, a honnan legszebb a látás, a hova legjobban oda
ragyog Isten napjának sugara: a hegynek azt a részét ugy nevezi a nép: a
hegynek veséje.

A hegynek három oldalát ismeri a nép külön néven. A keleti és délkeleti
rész tördemiczi oldal, a déli és délnyugoti rész lábdi oldal, az északi
rész Korkovány. Uraságnak az északi részen nincs szőleje, csak a másik
két oldalon.

Hajdanában a büszke Gyulaffy-nemzetség volt ura Badacsony legszebb
részeinek. Vele és mellette csak a papok, püspökök, apáturak maradhattak
meg. Az Eszterházy herczegek és Eszterházy grófok szőlői mind
Gyulaffy-háramlások.

Egykor, a tizenhetedik század vége felé, a zsarnok Lipót király
idejében, két szép Gyulaffy-lány volt Csobáncz várának s a badacsonyi
szőlőknek ura. Az egyiket elvette egy Eszterházy gróf, a másikat a
vámosi Saáry nemzetségnek egyik ivadéka, ha nem csalódom, Ferencz. Nem
okiratokból mesélek, hanem a család szóbeli hagyományai után, minthogy a
vámosi Saáry-nemzetséggel innen-amonnan magam is rokonságban volnék.

Az Eszterházy gróf katholikussá és labanczczá lett és az udvarhoz
ragaszkodott, a Saáryak kálvinisták és kuruczok maradtak. A miből
természetesen következett, hogy az a magyar, a ki nemzete ellen foglalt
állást, hatalmassá és gazdaggá vált; a ki pedig mindig hű maradt
nemzetéhez: az elpusztult, elszegényedett. Igy van ez már negyedfél száz
esztendő óta. Okos ember ezen már meg se ütközik, hanem inkább
alkalmazkodik az állapothoz.

De vámosi Saáry Ferencz uram nem volt okos ember.

Jól osztozott ő vőtársával, az Eszterházy gróffal. Csobáncz várának
egyik fele az övé, másik a grófé. Fölosztották maguk közt az uradalmat
is s a badacsonyi szőlőket is. A legszebb oldal egyik része Saáry uramé
lett. Egykor talán még elmesélem, mennyi mulatságos zenebona támadt a
két várur között, a kik közül egyik igazhitü volt, a másik eretnek; az
egyik labancz volt, a másik kurucz s mind a kettő várur volt, de
egyiknek se volt egész vára. Hanem hát ez most nem tartozik ide, a
sümegi kékfestőhöz.

A töröknek már kifelé állt a szekere rudja. A német már nagy fészket
vert túl a Dunán. Történt egy szép napon, Nagy-Boldogasszony napján,
hogy a barátok kis-czelli templomában egy gyönyörü szép csodatévő
Máriakép jelent meg. Nem hozta azt senki, bizonyos, hogy az angyalok
hozták s az oltárra odahelyezték. Csillagkoronája volt a szüz anyának s
szemei könnyeztek az emberiség bünös voltán. Maguk a barátok is
elbámultak, a mikor reggel beléptek a templomba imádkozni s meglátták a
csodatevő képet.

Megjelentették a tüneményt a veszprémi püspöknek. Megtudta ezt csakhamar
a nemes vármegye is. Nosza rögtön elrendelték a vegyes vizsgálatot,
miként jött oda a Máriakép. Kihallgattak száz embert. Senki se látta,
hogy halandó ember hozta volna oda. Ellenben bizonyos volt, hogy a
templomajtó egész éjjel jól be volt zárva, kulcsát feje alá tette a
harangozó s aludt rajta egész éjjel, mint a bunda. Még borittas is volt
egy kissé az istenadta. Annál mélyebben aludt.

Bizonyos hát, hogy az angyalok hozták a képet, a mint ez más országban
is megtörtént már nem egy helyütt s nem egyszer. Megtörtént öreg
Mária-Czellben az osztráknál is; a mi boldogságos szüz anyánk pedig
minket magyarokat mégis csak jobban szeret, mint azt a rongyos
osztrákot. Tehát hozzánk is eljöhetett az angyalok szárnyain.

De ha maradt volna is ebben valami kétség, minden kétséget eloszlattak a
nemes-dömölki tanuk, a kik pedig nem is igazhitü katholikusok, hanem
valóságos lutheránusok.

Ez a Nemes-Dömölk ott fekszik Kis-Czell mellett egy parittyadobásnyira.
A két falu között ugy balkéz felől van Kis-Dömölk s ott még Árpád
nemzetségebeli királyaink idejéből csodálatos szép régi templom.

Olyan szép az a kis-dömölki templom, hogy ahhoz képest a kis-czelli
bucsujáró templom még a harangozó lakásának se válnék be. Ajtai,
ablakjai egészen olyanok, mint a Dogék palotájának ajtai, ablakjai
Velenczében. A jaáki, zsámbéki és felső-őrsi templomokon kivül nincs is
oly dicsőséges multu és ékességü templom egész túl a Dunán.

Csakhogy istállók és cselédlakások veszik körül, teteje is szegényesen
van befödve, a szent keresztet is levették róla régen, sőt magát
istennek házát is csürnek, szinnek, pajtának, ökörakolnak használják
rendesen.

Az itt való cselédeket is kihallgatták a megyei és püspöki vizsgáló
emberek s ezek letett szent hitük alatt vallották, hogy éjnek éjszakáján
nagy mennyei fényességet láttak az ó-templom körül s egy pillanatig
belül a templomban is. Bizonyosan e fényesség alatt jelent ott meg a
csodatévő kép az angyalok szárnyain, de minthogy se a tetőn keresztet,
se belül oltárt nem talált, hanem csupán ökröket és tinókat, ezért ment
tovább a kis-czelli bucsujáró templomig.

Ezek a cselédek pedig többnyire lutheránusok voltak és a mellett jámbor,
istenfélő emberek. Igaz, hogy a nemes-dömölki prédikátor, a nagyhirü és
tisztes emlékezetü Edvi Illés Pál még ezeknek se hitt s ezelőtt vagy
hetven esztendővel erről még prédikácziót is tartott s a tanukat babonás
embereknek jelentette ki, de ő belőle nyilván a felekezeti túlbuzgóság
beszélt. Nem is lehet az másként, minthogy az a csodatévő szentkép sok
század előtt a kis-dömölki szentegyház oltára fölött állott s azért most
is oda akart visszatérni és csak azután szállt a szomszédba, a
kis-czelli templomba, a mikor régi helyén csak ökröket és tinókat
talált.

Ezóta lett Kis-Czell olyan hires bucsujáró helylyé, a hova eljár tizenöt
vármegye népe s a hol az összeroskadt lelkek megépülnek s a sánták,
bénák, nyomorékok meggyógyulnak.

A csodatévő kép hazajötte történt – mint emlitettem már – vámosi Saáry
Ferencz uram idejében. A mikor véres vallási villongás gyötörte szegény
országunkat s a mikor Saáry Ferencz uram is folytonos villongásban élt
vőtársával, gróf Eszterházy Dániellel. S a kit még folytonosan azzal is
boszantott, hogy ő semmit sem hisz a kis-czelli csodatévő Máriakép
történetéből, mesének tartja az egészet, csak a czelli barátok gondolták
ki, hogy a szegény népet oda csődithessék s a bucsu-szentlászló-egyházi,
bodajki és andocsi barátoknak kárt okozhassanak.

Nagyon elkeseritette ezzel a papokat, de még vőtársának csobánczvári
tiszttartóját is.

De ha még csak ennél a beszédnél maradt volna, de még csufolódzott is.

Volt egy szép sárga hátaslova, hóka is, kesej is. Ezen ballagott föl egy
estennen a várba. A mint fölért a kapu elé, éppen a kapu előtt lova
megbotlott s térdre esett. Megrántotta a kantárszárat s odaszólt
lovának.

– Czo föl, édes Sárgám, jó pénzen vettelek, nem ugy ingyen jöttél, mint
a czelli Máriakép.

Ez a mondás bizonyitja, hogy Saáry uram nem volt okos ember.

Nagy veszedelem támadt ebből. Az Eszterházy gróf tiszttartója
meghallotta a szót, nyomban lóra ült, meg se állott Veszprémig s ott az
esetet rögtön bejelentette mind a püspöknek, mind a nemes káptalannak.

Nagy pör, nagy patália származott a följelentés nyomán. Pörbe fogták
vámosi Saáry Ferencz uramat, megidézték megyéhez, káptalanhoz,
beleavatkozott a király embere is, ugyancsak czibálták Saáry uramat
elől, hátul, mindenfelől. Kevesebbet nem is akartak, minthogy költség
fejében, büntetés fejében kituszkolják Csobáncz várából és uradalmából.

Igaz, hogy nagy volt a vétség. Az emberek hitét és lelki nyugodalmát
csufolódzó szavakkal megháboritani nem szabad, hanem büntetést kellett
alkalmazni annyival inkább, mert Saáry uram egyébként is a vastagnyaku,
eretnek, kurucz kálvinisták közé tartozott. Hogy különben jó hazafi
volt, vérét is ontotta a török ellen, védte is az ország szabadságát
mindenféle labancz ellen: mindebben mentséget ő ne találjon.

Azt a szót ugyan a tiszttartón kivül nem hallotta senki, az a tiszttartó
pedig inkább szitott uraságához, mint az igazsághoz, de különben is
titkos ellenség volt, mivelhogy nyelve miatt egyszer Saáry uram
egy-kettőt a nyaka közé huzott buzogányával: de még ezekben sem lehetett
mentséget találni sehogysem. Mert Saáry uram nem tagadta kiejtett
szavát, nem bizonykodott semmikép, hanem a mit mondott, azt nyakas
elszántsággal megmondta a biróság előtt is.

De volt azért neki is szószólója. A nemesség legnagyobb része már
hitrokonságnál fogva is az ő pártján volt, nem is engedték volna, hogy
csak ugy könnyüszerrel megfosszák birtokától. Vámoson Veszprém mellett
volt vagy ötszáz kemény nemes ember, kisebb birtokuak ugyan, de fele
részben Saáry uram vér szerint való rokonai. Ezek összebeszéltek a
szentgáli és szentkirályszabadjai szomszédos nemes atyafiakkal s
beizentek a nemes káptalanhoz, hogy ugy üldözzék vérig Saáry uramat,
hogy ők fölkerekednek vagy kétezeren s ugy elpusztitják a káptalan
minden jószágát, hogy sirva néz utána.

Engedett volna is már a káptalan, de volt ott egy Mihalovics nevü
kanonok s ez semmikép se akart kibékülni. Nem volt más mód utoljára is:
be kellett tömni a száját.

A kanonok szerette a jó bort. Mindig arra vágyakozott, hogy
Badacsonyban, a hegy veséjén szerezhetne egy szép szőlőt. Volt Saáry
uramnak ott a lábdi részen. Utóbb is kihasitott belőle a legszebb
fekvésből vagy huszonöt holdat s pinczével és sajtóházzal neki adta a
kanonoknak. Megitták az áldomást is.

Igy azután vége lett a pörnek és Saáry uramat békében hagyták. De hát a
badacsonyi szőlő legszebb része eluszott.

Ez a szőlő a kanonokról testvérjére s annak gyermekeire szállt.

Előkelő család lett a Görcsönyi és Orahoviczei Mihalovics-család. Sümeg
mellett Rendeken akkora birtoka volt, hogy uradalomnak is beillett. A mi
időnkben, vagyis a kékfestő idejében Péter ur volt az utolsó birtokos.
Felesége Ransonett-Villez bárónő, kinek kedvéért sokat lakott Bécsben.

Az ötvenes években eladó lett a szőlő. Péter ur irt Bogyay Lajos
kamarásnak, a badacsonyi legelső s legnagyobb szőlőbirtokosnak, hogy
szőlőjét áruba bocsátja. Bogyay közölte a dolgot Hertelendy Kálmánnal s
körülbelül megállapodtak abban, hogy megveszik azt a gyönyörü szőlőt,
mielőtt János püspök az eladási tervről értesülhetne.

János püspök ugyanis elhatározta, hogy Badacsonyban mintaszőlőt állit.
Legszebb tájéka a világnak teremje a legjobb bort is. Legalább száz
holdnyi szőlője legyen Badacsonyban.

Nyakra-főre megvette az eladó szőlőket a lábdi részen is, a tördemiczi
részen is. Megvette már a Bezerédy, Márkus, Dominik, Kun, Szentgyörgyi
Horváth és Bencze-féle szőlőket s vagy negyven paraszt szőlőt is.
Kétségtelenül sietve vette volna meg a Mihalovics-szőlőt is.

Fel is szökkent a szőlők ára.

Egy napon Bogyay Lajossal és Hertelendy Kálmánnal találkozik a kékfestő
Sümegen az utczán. Régi jó ismerősök. Üdvözlik egymást szivesen.

– Mi járatban vannak itt méltóságtok?

– Csak ugy átmenőben. Meg se állunk Bécsig. Öregéből-nagyjából megvettük
volna a Mihalovics-szőlőt, mert most megyünk Bécsbe aláirni a
szerződést.

– Jó szerencsét, egészséget, békességet hozzá!

Bogyay és Hertelendy elmentek Bécsbe.

Másnap keszthelyi vásár volt, a kékfestő elment oda. Este későn hazaér,
vacsoráz, lefekszik s alszik mélyen.

Éjfél után egy órakor fölébred. Eszébe jut a badacsonyi szőlő. Bizony az
neki is jó lett volna. Egy birtokos se dicsekedhetett volna szebb
szőlővel. Még az Eszterházy herczeg se. Még János püspök se. De még
Bogyay kamarás se. Kivált ha ő vette volna kezébe azt a hires
Gyulaffy-szőlőt. Hiába! Bogyay és Hertelendy már Bécsben vannak.
Tegnapelőtt óta odaértek. Most már gondolni is késő rá.

Késő?

Meg kell ezt fontolni. Hátha nem késő? Ismerni kell a nemes urakat.

Bogyay és Hertelendy Pápa felé mennek. Talán utközben nem állanak meg
sehol. De valószinü, hogy Pápán benéznek Bottkához. Atyafi ember, jó
vér, jó pajtás. Akadhat több jó pajtás is. Nagy ebéd, nagy vacsora, egy
kis dinom-dánom. Eltelik egy nap, talán kettő is.

Téthen talán nem állnak meg, vagy csak addig, mig a ló egy abrakot
bekap. De Győrben bizonyosan megállnak. Egy kis parázs kártya is
akadhat. Aztán Farkas Miska gyönyörüen huzza. Ilyen czigány nincs is
most az országban, a nyáron is százasokat dobált neki Hertelendy. Itt is
késhetnek egy-két napig.

De Bécsben is késhetnek.

Nemes ember sohasem siet, akár elád, akár vesz birtokot. Azután alkuszik
keményen. Még ezer forintot meg akar takaritani. Utiköltséget,
kártyaveszteséget mindenesetre lealkudja.

Éjfél után egy óra. Odakünn hideg, zimankós idő, szél rázza, eső veri az
ablakot. Reggelre fagy is. Itt bent az ágyban jó meleg.

Becsöngeti a szobalányt.

A szobalány magára hány holmi ruhadarabot; kusza hajjal, félig nyilt
álmos szemmel bejön.

– Liza, mondja meg a Jancsinak, hogy abrakoljon, itasson, szerszámozzon,
egy óra mulva indulunk.

A Jancsi kocsis pokolra kiván minden abrakolást, itatást; minden
uraságot és indulást. De egy óra mulva készen áll a kocsi a kapu alatt.

A kékfestő zsebjébe tesz harminczezer forintot és feleségét megcsókolja.

– Bécsbe megyek, angyalom.

– Reggelig nem várhatnál Vincze?

– Öt nap mulva itthon leszek. Isten áldjon!

A kékfestő elindul. Utközben csak addig áll a ló, a mig eszik s kissé
kifujja magát. Nem néz be atyafit látogatni, kártya mellé le nem ül,
Farkas Miskával nem huzatja. Majd csak azután.

Negyednap reggel jön le a Magyar Király vendéglő lépcsőjén Bécsben, épen
indulni akar hazafelé. A kapu alatt találkozik Bogyay Lajos kamarással s
Hertelendy Kálmánnal. Ezek épen most érkeztek Bécsbe.

– Jó reggelt, méltóságos uraim!

– Jó reggelt, Ramazetter. Hát maga micsoda járatban van itt?

– Csak ugy hazamenőben. Tegnap megvettem a Mihalovics-szőlőt, ki is
fizettem az árát. Nem volt épen olcsó. Zsebemben a szerződés.

A két magyar nemes csak egymásra nézett s azután elnevette magát.

– Nagy hunczut maga, Ramazetter!

Igy jutott a kékfestő a legszebb badacsonyi szőlőhöz.


V.

(Gréger Miksa története. – Jön az angol Badacsonyba. – A lipcsei kaland.
– A kékfestő elhozza Metternich herczeg rajnai pinczemesterét Sümegre. –
Fejedelmi adományokban részesiti Sümeg városát.)

Volt most már Sümegen, Somlyón és Badacsonyban 50 hold szőleje. Pár ezer
akó bora termett évenként. S minő bora! Vett hozzá még szigligeti,
szentgyörgyi és badacsonyi bort évenként vagy tizezer akót. S megkezdte
a magyar borral meghóditani a világot.

Még az angolt is. Még a sülthalszemü Charwood et Owen-czéget is: London,
Tolleystreet, a London-Bridge közelében.

Ennek is van története.

Volt a kékfestőnek egy ismerőse Budapesten. A neve volt Gréger Miksa. Ez
az ötvenes évek elején vagyona nagy részét elvesztette s vagyona és
hitele töredékeivel kiköltözött Londonba. Vitt oda magával száz akó jó
magyar bort s jó szerencsére, vaktában felállitott ott egy magyar
borcsarnokot. Hol, melyik utczában, melyik házban: nem tartozik a mi
dolgunkra.

Kap egyszer egy levelet a kékfestő Londonból. Gréger Miksa megirja benne
londoni kisérletét. Sikerrel biztat a kisérlet. De olyan bor kellene,
mint Ramazetter bora. Erős, illatos, tengerbiró balatonmelléki bor. Arra
kéri, küldjön neki száz akó bort hitelbe, egy év mulva megfizeti az árát
becsülettel.

A kékfestő félredobta a levelet. Majd ő vesztegeti ám a borát és a
pénzét!

Másnap azonban megint eszébe jutott a dolog. De megint csak kiverte a
fejéből.

De akárhogy verte ki: a gondolat mindig visszatért. Reggel, délben,
este. Még álomban is.

Miért ne küldhetne is ő bort Angliába? Mitől fél, mit félt? A borát vagy
a pénzét? A bort nem féltheti. Ha küld: olyan badacsonyit küld, a
melynél lehet drágább, lehet talán jobb is a világon, de a melyhez
hasonlót mégse ivott az ánglius, mióta a tengereket járja.

Ha talán a pénzét félti? Száz akó bor ezer forint. Pénz, pénz ugyan ezer
forint, de ha elveszti is: ettől még a kutyája se lesz sánta. Marad
azért neki kétszázszorta több.

És hátha hirt, nevet szerez a magyar bornak, dicsőséget a Ramazetter
névnek s hasznot, boldogulást a magyar szőlősgazdának? Hátha urrá teheti
Gréger Miksát is?

Azután az se bizonyos még, hogy pénzét elveszti. Ha Gréger üzlete jól
folyik: még több bort is rendel s ha többet rendel: akkor első dolga
lesz a száz akó bor árát megfizetni.

Addig, addig tünődött, hogy egyszer csak megparancsolta
pinczemesterének: készitsen el száz akó kitünő bort, pöcsételjen le
akonát, csaplyukat gondosan, hét kocsi vigye Gráczba a vasutra,
szállitsák el Triesztbe hajóra, egyik embere menjen a hajóval is s
vigyék Londonba a bort igaz állapotban.

Ez kellett Gréger Miksának, de ez kellett az angolnak is.

Vagy fél év mulva egy augusztusi nap délutánján kint üldögél Ramazetter
badacsonyi hajlékának erkélyén s beszélget egyik emberével. Egyszerre
felugrálnak kutyái s veszettül futnak, ugatnak, üvöltenek a kapu felé.

– No, ezek valami szokatlant éreznek. Talán csak nem Sobri Jóskát?

Azt ugyan nem, hanem három idegent vettek észre, a mint óvatos
körültekintgetéssel közeledtek a kapu felé.

Az egyiknek fején fehér köcsög, a másiknak fején fekete köcsög, a
harmadik sümegi városi hajdu.

A hajdu bejön a kapun, beteszi maga után azt gondosan, hogy a kutyák meg
ne egyék a kivül rekedt két idegent. Odamegy Ramazetterhez az erkélyre.

– Adjon isten jó napot. Két messze országbeli ur akar idejönni
nagyuramhoz. A kinek fehér köcsög van a fején, az küldi ezt a czédulát.

Átad egy látogatójegyet.

Ramazetter elolvassa. William Shoemaker, a londoni Charwood et Owen-czég
meghatalmazott ügynöke. A czég telepe: London, Tolley-Street, a
London-Bridge közelében.

– Hm! Ez az én madaram.

Az emberek lefülelik a kutyákat s bezárják a pinczébe s a két idegent az
ur elé vezetik.

A fehér köcsög bemutatja magát, a hogy a látogatójegye szólt s bemutatja
a fekete köcsögöt, a ki Franz Brunner, bécsi polgári rendőrügynök.
Megmutatja utlevelét, melyet a bécsi angol konzul láttamozott.
Megmutatja főnöke megbizását, a mely kifogástalan s a czég
reklám-prospektusát s minden anónszát, melyekből kitünik, hogy a czég
jóhirü londoni gyarmatáru- és bornagykereskedő.

Ramazetter mosolyogva hallgatja s mielőtt a további diplomácziai
tárgyalásba belemenne, azt szeretné tudni, hogy az a bécsi titkos
policzáj mirevaló?

A fehér köcsög erre is megfelel.

A hely, a hol most vagyunk, Ausztriának Magyarország nevü tartományában,
a soproni császári-királyi helytartóság területén fekszik, de a
Bakonyi-erdő is itt fekszik; minthogy pedig itt a Bakony közelében a
személy- és vagyonbiztosság mindenképpen veszélyeztetve van s még a
helyi császári-királyi hatóságok tekintélye s éber őrködése mellett is
az idegenek életét mindenféle támadás fenyegeti: ennélfogva a fehér
köcsög ellátta ugyan magát elegendő fegyverrel, de mivelhogy a ház
drezdai üzletbarátai, valamint a bécsi konzul mindebben még elég
biztositékot nem láttak: ennélfogva czélszerünek mutatkozott egy bécsi
polgári rendőrügynöknek is, mint kisérőnek a ház költségén való
felfogadása. Ekként fogadtatott fel kisérőnek a sümegi városbiró
beleegyezésével a sümegi városi hajdu is.

Mikor ez a kérdés is kellő módon tisztába hozatott, a fehér köcsög is
elővette jegyzőkönyvét, azt egy helyütt kinyitotta s folyton abba nézve,
igy szólt:

– Tisztelettel kérdezem, ön, tisztelt ur, az a Ramazetter Vincze
kékfestő Magyarországból, Sümeg városából, a ki ezelőtt mintegy nyolcz
és fél évvel, 1848. évi február hó 14-én főnökömnél, a Charwood et
Owen-czégnél Londonban a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében
személyes látogatást tett s házamnak magyar borokat felajánlani szives
volt?

– Egészen én vagyok.

– További megbizatásom értelmében szerencsésnek érzem magam önnel,
tisztelt ur, közölni, hogy házam önnek ajánlatát hajlandó figyelembe
venni s egyuttal tudatni, hogy fel vagyok hatalmazva önnel, tisztelt ur,
a kötést megcsinálni. Kérem a mintákat, árjegyzéket, föltételeket.

– Majd holnap beszéljünk ezekről. Ma ön kipiheni magát s vendégem lesz.
A rendőr ur szállást és ellátást kap a vinczellérnél s holnap
visszautazhat Bécsbe. Önnek biztosságáról jót állok. A Bakonynak ugyan
rossz hire van s a Bakonyban is legrosszabb hire a Dobos-erdőnek, az
pedig itt van a szomszédságban. De azért a Dobos-erdőben is meg lehet az
ember olyan biztosan, mint London külvárosaiban. Ezt legyen szives majd
a bécsi konzulnak, a drezdai üzletbarátoknak s nagyon tisztelt főnökének
megmondani. De most még azt kérdem, miért nem fogadta el ajánlatomat az
ön nagyon tisztelt főnöke 1848-ban?

– Fel vagyok hatalmazva ez iránt is felvilágositást nyujtani, tisztelt
ur! Főnököm akkor még nem tudta, hogy ebben az országban kékfestők a
borkereskedők. Attól tartott, hogy kék bort fog ön, tisztelt ur,
szállitani, ilyen borhoz pedig London közönsége nem szokott. Most
azonban Gréger Miksa ur londoni magyar borcsarnokából s az ön
borczimletei után meggyőződött arról, hogy ön, tisztelt ur, Londonnak
nem kék bort szállit.

Nevetett Ramazetter, csak ugy harsogott. A fehér köcsög kivágta magát
fényesen s teljes komolysággal. Adott is neki a vacsoránál borból olyan
mintákat, hogy egész napon s két éjszakán át ugy aludt tőlük, mint a
mormota. Sőt a mikor harmadnapon reggel fölébredt s az ablakon át
meglátta a Balatont: még akkor is szentül azt hitte, hogy ő most a bálti
tengeren van s utazik Skandináviába. Kereste is a hajóskapitányt, hogy
összeszidja, miért viszi őt a Skagerrák tengerbe, holott ő a
Bakonyerdőbe váltott hajójegyet? Alig tudták a jó embert észrehozni.

Igazán jó ember volt. Meg is kötött vele Ramazetter mindenféle alkut s
szerződést s ekként az ő bora mégis nagy diadallal vonult be
Nagy-Britannia és Irland egyesült királyságok hatalmas birodalmába.

De bevonult Németországba is.

Lipcsében bizományost s nagy lerakatot tartott. Ezzel egyszer furcsán
járt.

Szokása volt a kékfestőnek Németországba kiutazni s idegen névvel és
ismeretlen alakban a borivó embereket kihallgatni, kikémlelni: mit
szólnak az ő borához? Jónak tartják-e vagy rossznak? Olcsónak-e vagy
drágának? Találnak-e benne valami hibát vagy fogyatkozást? Becsülik-e
annyira, mint a magas áru, világhirü rajnai borokat? Szegény a magyar,
pedig gazdagok lehetnénk. Mit kellene tennünk, hogy jó borunkért
adófizetővé tegyük a kerek földet?

Bolondos kékfestő! Maga akarta megtenni nemzetünkért azt, a mit a
királyoknak, kormányzóknak, törvényhozásunknak, nemzetgazdáinknak
kellene egyesült erővel megcselekedni, de a mit azok meg nem tesznek
semmikép.

Egyik utjában beül lipcsei bizományosának bormérőjébe s kér magyar bort.
Nem ismernek rá. Kérdik tőle, miféle magyar bort?

– A milyen van!

– De nekünk nincs más, csak Ramazetter-féle.

– Nohát adjanak olyant.

– De bocsánatot kérünk, éppen most nincs lerakaton, mert kifogyott,
hanem szolgálunk rajnaival. Johannisbergi, hildesheimi, mózeli,
szépasszonyteje stb., csak tessék parancsolni.

– Hozzanak hát rajnait.

Hoznak. Megizleli egyiket is, másikat is. Oda hivatja a gazdát.

– Hallja kelmed, bormérő uram, ez a bor nem rajnai!

– Miért ne volna ez rajnai? Hol teremne ilyen bor másutt?

– Ez a bor magyar bor. Ez Ramazetter bora.

A német kissé gunyosan néz a kékfestőre.

– Ön ezt jobban tudja, mint én?

– Jobban tudom. Mert én vagyok az a Ramazetter, én küldöm ide ezt a
bort.

A német jó ember és okos ember. Nyomban leül a kékfestő mellé. Kezét
nyujtja, mosolyog.

– Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen találkozhatom önnel.
Régóta elhatároztam már, hogy önnek egy nagy horderejü ajánlatot teszek.
Most hát, ha kegyes lesz megengedni, megteszem.

– Hallom!

– Az ön borai csodálatos jó és nagyértékü borok. Nem hiszem, hogy párjuk
van a világon. Ha ön a Rajnáról vinne pinczemestert, ha borainak
valamivel világosabb tükre volna s ha megengedné, hogy én rajnai czimlet
alatt áruljam: akkor biztositom tizszeres forgalomról s palaczkonként
nyolczvan krajczár helyett beszámolok két forinttal. Most eladom
évenként nyolczezer forint értékü borát s beküldök tizenkétezer
forintot. Ez csak magyar czimlet. Rajnai czimlet alatt eladok
nyolczvanezer forint értékü bort s átadok önnek évenként kétszázezer
forintot. Ime ezért tettem az ön borára rajnai vinyétet. Alázatos
bocsánatot kérek öntől, mert tudom, hogy ez helytelen dolog. De éppen a
rajnai borom fogyott ki, e nélkül pedig egy napig se maradhat üzletem.
Hanem ajánlatomat kérem megfontolni.

A kékfestő két könyökét föltette az asztalra s két ökle közé támasztotta
fejét. Ugy nézte a németet. Azon gondolkodott, ne kapja-e föl azt a
hosszunyaku Liebfrauenmilch-borral tele nehéz palaczkot, mely előtte
állt az asztalon s ne vágja-e a német fejéhez?

Hisz ez a német közönséges csaló. Meg akarja csalni saját német ivó
közönségét. Meg akarja csalni saját német honfitársait, a kik ott a
Rajna partján izzadnak a szőlőkapálásban.

De hát rossz ember-e?

Őt gazdaggá akarja tenni: az bizonyos. S talán esze nem is ér el odáig,
minő gyalázatos az ajánlata. S talán még nem is találkozott soha
üzletemberrel, a ki az ilyen ajánlatért nyomban arczul vágta volna. S
talán jó lélekkel hiszi azt is, hogy idegennek, barbárnak, bakonyi
magyarnak minden aggodalom nélkül lehet ilyen ajánlatot tenni.

Nézte a németet figyelemmel.

A német ötven év körüli korban. Becsületes jó arcza van. Se nem okos, se
nem buta. Azt kérdi tőle:

– Van önnek családja?

– Feleségem, öt gyerekem. A legkisebb nyolcz esztendős. A legnagyobb
fiam tengeren jár. Két leányom már férjnél van. Él még az anyósom is. Ő
is velünk lakik.

A kékfestő erre azt mondja:

– Nohát német, legyünk tetubarátok egymással. Én is üzletember, te is
üzletember; ne nézzük le egymást, ne is méltóságoljuk. Szervusz!

De a kezét nem nyujtotta neki.

A német azonban majd kibujt a bőréből, ugy megörült a tetubarátságnak.
Annyi sózott és füstölt hallal kinálta a kékfestőt, hogy a kékfestő
utóbb még a zsebóráját is halszagunak találta s majd a földhöz nem
vágta.

Végre mikor már nagyon sokat ittak és mulattak, azt mondja a kékfestő a
bormérő gazdának:

– Hallod-e német, nem azért barátkoztam én veled, mert szeretlek, hanem
azért lettem veled tetu, hogy kedvem szerint összeszidjalak. Sok
gyereked van, becsületes pofád van, be nem csukatlak. De a boraimat
elveszem tőled. Az én boraim magyar borok, a magyar bor nevét pedig nem
adom se százezer forintért, se a két szemedért, se egész országodért, se
minden nemzetségedért. Adta németje!

Megkönnyitette lelkét. Fölkelt. Otthagyta a németet, de kezét megint nem
nyujtotta neki. A német csak bámult utána kerek szemmel. Sohase látták
többé egymást ezután.

Hanem egy tanácsát mégis megfogadta.

Elment a Rajna mellékére. Kipuhatolta, kinek van ott leghiresebb bora? –
Metternich herczegnek. Ki ad legnagyobb fizetést pinczemesterének? –
Megint csak Metternich herczeg. – Hogy hivják azt a pinczemestert vagy
üzletvezetőt? – Hladny Jánosnak.

Fölkereste azt a Hladny Jánost. Egy vékony dongáju fiatal cseh kölyket
talált maga előtt. Talán nem is épen cseh volt s nem is épen kölyök. Ez
volt a Hladny János.

– Te vagy fiam a Hladny János?

– Szolgálatjára!

– Ülj föl fiam a kocsimra, viszlek pinczemesternek és üzletvezetőnek
Magyarországba, Sümeg városába, Bakony erdejébe.

A cseh fiunak a haja szála is ég felé állt ijedtében. Abban az időben
épen száz német könyvet olvastak már nagy Németországban a Bakonyról és
Sobri Jóskáról.

– De nem megyek ám!

– Kettős fizetésed lesz.

– De bizony mégis megyek.

El is jött. Nekem is bemutatta a kékfestő 1868-ban. Akkor is kissé cseh
volt még az istenadta. De később jó magyar lett belőle, maradékai ma is
azok.

Utolsó nagy vállalatai az osztrák Lloyd tengeri hajóin voltak. E hajókat
évtizedekig ő látta el vörös borral. De a vörös bort már Szegszárdon
szerezte be.

Él-e még a kékfestő?

Hire, neve, jó borának emlékezete ma is él. Ma is az ő nevén árulják a
jó bort még Budapesten is.

De ő erről már semmit se tud.

Felesége, az egykori szép tót leányka meghalt 1873-ban. A kékfestőnek
azóta nem volt világa. Deák Ferencz halála napján ő is behunyta nagy
okos szemeit örökre.

Hát vagyona hova lett?

Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapitott
reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiu.
Adott rá harminczezer forintot. Alapitott felső leányiskolát, hogy
derék, mivelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá huszezer forintot
s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapitott alreáliskolát, arra is
adott huszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel,
épitsen szép uj városházat. Alapitott kórházat husz ágyra s adott hozzá
nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapitott
cseléd-ösztöndijat és szegény lányok számára kiházasitási alapot. Édes
felesége nevének emlékére megalapitotta a Zsófia-óvodát.

De ezenkivül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok,
pinczék.

Gyereke korán elhalt. Rokonai nem voltak közelében. Hagyott ugyan ezekre
is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében urrá tette
pinczemesterét és üzletvezetőjét, Hladny Jánost és másik fősegitségét, a
ki különben rokonsága is volt, Reile Józsefet.

– Ezek dolgoztak, ezek fáradtak, ezek szerezték a vagyont velem együtt:
őket illesse szép örökség. Legyen igazság házamban akkor is, a mikor én
már nem élek.

Bölcs volt a halálban is.

Most törik fejüket a jó sümegi városatyák: hogy szobrot állitsanak
emlékezetének. Én már állitottam e sorokban, pedig én életemben egyszer
láttam. De azért szobrának leleplezésén ott akarok lenni.




A DARNAY-GYÜJTEMÉNY.


I.

(Szent-Mártoni Darnay Kálmán. – Nagy elődei Magyarországban. – A
hédervári gyüjtemény. – Kubinyi Ferencz losonczi kincsei. – A
Fejérváry-muzeum. – A Jankovich-féle gyüjtemény mérhetetlen gazdagsága.
– A Horgosi Kárász, – a Ráth György – és a gróf Kreith-féle gyüjtések. –
Miként törekedtem báró Bánffy miniszterelnök óralánczára csecsebecsét
keresni?)

A mióta erdélyi barátainkkal ott jártunk, azóta Sümegnek uj kincse
támadt. Uj hire-neve, uj tudományos intézménye, uj varázsló ereje, mely
hivja, vonja, csalogatja, bámulásra birja a látogatót. Nem volt elég
puszta vára, hires nagy története, jó bora, szép fekvése, nagy költője,
Szegedy Rózája, gazdag kékfestője, ragyogó vidéke; – ezeken tul uj
vonzóerőhöz jutott. Ez a Darnay-gyüjtemény. Valóságos muzeum nagy
értékkel, sok szépséggel, kegyelettámasztó, honfi-érzettápláló magyar
kincsekkel, történetelőtti korszakaink rengeteg emlékeivel.

Az én nemes barátomnak, szentmártoni Darnay Kálmánnak tárháza ez. Ő
szerezte, ő gyüjtötte, ő kapargatta össze. Egyedül ő. A magyar miveltség
történetének e gyönyörü munkálata egyedül az ő érdeme. Olyan érdem, a
melyhez a világon senkinek sincs osztályos joga. Még a szerencsének se.
Ő nem örökölt se nagy nevet, se óriás vagyont, se nagy befolyást, mint a
korábbi nagy magyar gyüjtők. Nem utazta be a nagyvilágot, nem
szemlélgette idegen nemzetek nagy gyüjteményeit, nem tanult egyetemeken,
akadémiákon s nem járt a régiség- és műtörténelem tudósainak nyakára.
Egyszerü kisvárosi művelt magyar kereskedő volt s ma is az.
Vaskereskedő, mint a világhirre vergődött Schliemann. Ebben is hasonlit
e nagy gyüjtőhöz és kutatóhoz. Csakhogy Schliemannt magasra fokozott
tudnivágya mellett milliónyi vagyon s a nagy német birodalom kormánya és
mérhetetlen tekintélye segitette, Darnayt pedig mindez épen nem
segitette. Hol van a magyar birodalom bölcs kormánya és nagy tekintélye?
De hol van az a birodalom? Multak emlékében, hazafi vágyakban, lázzadozó
képzeletben.

Harmincz évnek szerény, zajtalan munkája az a sümegi gyüjtemény. Két
évvel utóbb kezdődött tehát, mint a mikor ott jártunk. Ha megmutatta
volna is valaki azt a szöszke, serdülő gyereket, azt a játékos,
ugra-bugra tanuló ifjut, a ki akkor Darnay volt, valószinüleg komoly
szóba se állunk vele. Ki sejthette volna akkor, hogy nevéről szól majd
egykor a magyar művelődés történetének egyik fejezete?

Nagy elődei voltak nálunk is a tizennyolczadik század utolsó negyedrésze
óta. A Széchenyi és Teleky-könyvtárak gyüjtőit nem sorozom épen elődei
közé. Ők könyveket gyüjtöttek, könyvtárakat alapitottak, tehát
különleges gyüjteményt állitottak össze. Tudós volt és államférfi,
főrangu és óriás vagyonu mindkettő. A Teleky-könyvtár ma is külön áll
fenn, a Széchenyi-könyvtár a Nemzeti Muzeumé, e muzeum könyvtárának
kezdő része s e könyvtárba olvadt bele. Darnay barátomnak is erős érzéke
van a könyvek gyüjtéséhez. De se ősi vára, se száz szobás palotája, a
könyvek pedig nagy urak, nagy hely kell nekik, különben nem engednek
magukhoz férni senkit. S azonkivül is tenger költséggel járnak a kötések
és szekrények, az olvasó és munkahelyiségek, a butorok, őrzés,
szolgálat, rendezés s többeféle. Országnak, milliós intézetnek, nagy
urnak való mulatság. A Darnay-gyüjteményben is meg volt egyebek közt
Kisfaludy Sándor nagy költőnk könyvtára s Szegedy Róza összes kedvelt
olvasmánya. Emlékkönyveik, jegyzeteik, gazdasági naplóik. Együtt értékes
nemzeti kincs. Darnay a Nemzeti Muzeumnak adományozta.

Európai hirre emelkedett ezelőtt közel száz évvel a loósi és hédervári
gróf Viczay III. Mihálynak hédervári gyüjteménye. Fölötte értékes
ritkaságok, régiségek s művészeti tárgyak halmaza. Musaeum Hedervarianum
név alatt volt ismeretes. A külföld jobban ismerte, mint a mi országunk.
A külföld szakirodalma eléggé foglalkozott vele. Nemzetünknek nem volt
belőle haszna. Az egész fejedelmi gyüjtemény eltékozolódott, talán
minden darabja idegen országokba jutott.

Szomoru sors érte Kubinyi Ferencz losonczi gyüjteményét is. Ennek
darabjegyzékét, lelettári összeirását és beosztását nem láttam. Pulszky
Ferencz azt mondja, történelem előtti nagyon becses bronz- és
aranytárgyak nagy tömege volt benne. Igen sok a Terenne körüli
nógrádvármegyei ásatásokból. Neje losonczi Gyürky Francziska volt,
Gyürky Pálnak, Terenne urának leánya, ipa hát elősegitette a gazdag
eredményü ásatásokban. A mikor az orosz sereg 1849-ben Losonczot
elpusztitotta, kirabolta és fölégette: egyuttal szétdulta ezt a nagy
gyüjteményt is. Csak kis része menekült meg. Ez a Nemzeti Muzeumba
került.

A Fejérváry-gyüjteményt is csak kis részben tudták hazánk számára
megmenteni. Ezt komlós-keresztesi Fejérváry Károly állitotta össze. Nagy
vagyonu s nagy tudományos műveltségü hires táblabirája egykor
Felső-Magyarországnak. A gyüjtemény utóbb Pulszky Ferencz birtokába
jutott, a ki, minthogy birtokait az osztrák kormány elkobozta, hosszu
bujdosása alatt legjobb igyekezettel se tudta együtt tartani. Elvégre
1866. után sok igen becses darabját, görög és római igen értékes
műtárgyakat haza hozott s a nemzetnek fölötte szerény áron megvételre
felajánlotta. Az akkori ellenzék oktalan zajt ütött ellene s azért a
vételből nem lett akkor semmi. A becsesebb darabok egy részét utóbb
mégis a nemzetnek adományozta.

Alig lehet ma már meghatározni azt az értéket, melyet a Jankovich-féle
gyüjtemény képvisel. A jeszeniczei Jankovich-nemzetség vadasi ágából
Jankovich Miklós gyüjtötte ezt csodálatos erélylyel, ügyességgel,
szerencsével és tetemes pénzzel. De egyszersmind hatalmas tudománynyal s
nemes izléssel is. Csodálatra méltó különösen könyvtári gyüjteménye. Ő
szerezte meg a magyar nemzet számára az első Korvinákat, Mátyás király
egykor világhirü budai könyvtárának darabjait. Magyarország volt e
könyvtár székhelye és tulajdonosa s épen Magyarországból kiveszett
egészen. Minden művelt nemzet gyüjtött belőle s gyüjteményét őrizte
gondosan. Olasz, német, franczia, angol, még a török is, csak a
magyarnak nem maradt belőle semmi.

A Jankovich-gyüjteményt megszerezte nemzetünk s most ott van a Nemzeti
Muzeumban. Kiváló szakember mondta nekem, hogy muzeumunk e
gyüjteménynyel s kivált könyvtárával lett másodszor és igazán
megalapitva. Jankovich Miklós több mint hatvan éve halt meg; – a mult
század elején kezdte a gyüjtést s több mint negyven éven át folytatta
buzgón és szerencsével. Az ő idejében még nem volt annyi gyüjtő mint
most. Ma a művelt nemzetek közintézetein kivül száz meg száz ugynevezett
milliomos foglalkozik gyüjtéssel az ó- és ujvilágban. A
Jankovich-gyüjtemény ritkaságait, régiségeit, könyveit ma szinte
lehetetlen volna egy embernek összeszedni.

És mégis hihetetlen eredményt lehet elérni ma is. Példa rá az én nemes
barátom: Darnay.

A Horgosi-Kárász-féle kincsek, arany és ezüst műtárgyak nagy részben
szétszóródtak. Magam is fáradoztam megmentésükön, de az én eszközeimmel
ez lehetetlen volt. Ugy hallottam egyébként, hogy tetemes részük Ráth
György utján mégis nemzetünk kebelében maradt. Hogy e kincseket
eredetileg ki halmozta össze: nem tudom. Az ötvösség remekei voltak.

Ráth György leghatalmasabb gyüjtőink egyike volt. Különösen az 1710
előtti régi magyar könyvnyomtatványok teljes számát sikerült
összeszednie. Azt hiszem, tőle legalább ugy hallottam, hogy ebben őt
Nemzeti Muzeumunk se tudta elérni. De görög és római tárgyai, szobrai,
vésetei s a nagyon értékesek közé tartozó s világszerte ismeretes
festészeti műremekei valóban nagy kincset érő gyönyörü muzeumot
képeztek. Ugy az ő, valamint özvegye nemes nagylelküsége mindezt a
nemzet számára biztositotta.

Fölemlitem még, mint a mi korunk szüleményét, gróf Kreith Béla barátom
gyüjteményét. Ez különleges gyüjtemény; 1848–1849-iki dicsőséges
függetlenségi harczunk tárgyai és emlékei s e harcz hőseinek ereklyéi
vannak benne együtt. Szép és gazdag ereklyehalmaz. Tetemes részét
megszerezte a Nemzeti Muzeum, de azóta ujabban szerzett gyüjteménye is
gazdag. Talán csak az ő gyüjtő buzgóságát, szerencséjét és sikereit
tudom Darnayhoz hasonlitani.

Ime a névsor száz esztendőről: Fejérváry, gróf Viczay, Jankovich,
Horgosi-Kárász, Kubinyi, Ráth György, gróf Kreith. Mind magánember.
Vannak még kisebb méretü gyüjteményekkel társaik is. A mit összehordtak,
együtt sok milliót ér közforgalmi értékben is. Gyüjteményeik művészi,
műtörténeti és általános műveltségtörténeti értéke pedig
megbecsülhetetlen, kivált ránk, magyarokra nézve. Történelmi jeles
alakjaink e fényes csapatjába állt be most Darnay. Nem első közöttük,
nem is utolsó s mindenben méltó hozzájuk.

Igaz, az a gyüjtés nem ördögség. Izléssel, tudással, nagy vagyonnal,
fáradatlan buzgósággal még ma is nagy sikereket lehet elérni, a mikor
pedig a gyüjtés már minden művelt nemzetnél sok ezer embernek csaknem
kórságos szenvedélyévé lett. Tudom ezt a contrario saját
tapasztalatomból.

Én nem gyüjtök. Semmit se gyüjtök. Még gombot se, pipát se,
postabélyegeket se, szivarnyakravalót se. Könyveim, kézirataim gyültek
ugyan, de csak ugy maguktól és véletlenül, minden irány és rendszer
nélkül. Egyszer mégis észre kellett vennem, hogy nekem is van már holmi
muzeumom, meg lehetne vele tölteni jó csomó hátas tarisznyát. Krónikás
adomaszámba megy, miként vettem észre, hát csak elmondom.

Országunk és nemzetünk európai fennállásának ezer éves emlékünnepét
ültük, báró Bánffy Dezső volt a kormány elnöke. A nemes báró honfoglaló,
vad bessenyő vezérnek ivadéka ugyan és őseinek izeit el tudja számlálni
s be tudja bizonyitani Árpád apánkig, de azért a piperéhez, külső
ragyogáshoz kormányelnök korában se volt kedve. Olyan ruhában szokott
néha a folyosón sétálgatni, hogy az ember bizvást szélsőbaloldali derék
hazafinak tekinthette.

Egyik meleg nyári napon szemembe ötlik zsebóralánczának sok apró-cseprő
fityegője. Köztük egy Szent György-tallér, kicsiny is, időette is, talán
még deákkorából való. Kicsinylettem.

– Kegyelmes ur, nem való ám Magyarország kormányelnökéhez ilyen dibdáb
óralánczékesség. Derék szabólegényhez való ez.

Elnevette magát.

– Ha nem tetszik, adj különbet.

– Adok.

Csakugyan elhatároztam, hogy adok. Valami olyat adok, a mi különös is
legyen, ritkaság is, de szép is legyen. De azért kincset még se érjen.
Minek a kincs óralánczdisznek? Csak méltó legyen az ország
kormányelnökéhez.

Ócska szerdékeim közt elkezdtem turkálni, ha találnék valamit. Találtam
is csinos és kicsiny pöcsétnyomót, épen disznek valót. Ezüst lapon a
vésete és a czimer körirata: Sigillum Ducis Emerici.

Tünődtem, miféle pöcsétnyomó ez? Árpádházi királyaink alatt a trónörökös
neve volt dux. Volt Imre nevü királyunk is, a ki trónra lépte előtt
természetesen trónörökös volt, tehát dux. Hátha épen e királyunknak volt
egykor ez trónörökösi pöcsétnyomója? Akkor inkább a Nemzeti Muzeumban
van ennek helye, nem báró Bánffy óralánczán. Mindenesetre meg kell
kérdeznem Hampelt, a Muzeum tudós szakemberét, mit jelent ez a
pöcsétnyomó? Előre tudhattam, mi lesz a következés. Olyan buzgó
szakember, mint ő, ha egyszer valami érdekeset a Muzeum körmei közé
kaparinthat, azt a világ minden kincseért se ereszti ki azután.

Mit csináljak? Ha Árpádházi királyaink korából való: akkor nemzeti
ereklye. Hát csak odaadtam.

Ujra keresgéltem a szerdék közt. Megint találtam valami furcsaságot.
Akkora tojásdad alaku lapos rézdarabot, mint egy kis szilvaszem. Durva
kis kereszt rajta s ügyetlen betükkel az a szó: JESU. Óralánczra igen
jó.

De hát ez micsoda? Babona, kuruzsló szer, ördögüző pénzdarab? Ilyes
valami jutott eszembe. Mindenesetre meg kell mutatni Hampelnek ezt is.
Látatlanban ne adjunk a kormány elnökének semmi czifraságot.

Hampel megnézi a furcsaságot tizszer is. Hol az egyik, hol a másik
oldalát vizsgálja gondosan. Utóbb azt mondja:

– Nem tudom, mi ez, de ez is lehet valami. Meg kell kérdeznünk
Fejérpatakyt. Ő a mestere.

Véletlenül ott termett Odescalchy Artur herczeg is, egykori kedves
képviselőtársam, maga is történetbuvár, ő se tudta azonban, miféle
szerszám lehet ez a furcsaság.

De jött Fejérpataky. Rettenetes tudományának sulya majd feldöntött
bennünket már tiz lépésnyiről. Ily rengeteg tudománynyal nem jó egy
födél alatt lakni.

Kezébe veszi a szert s jól megnézi.

– Kié ez a darab?

– Enyém, la!

– Mit akarsz vele, bátyám?

– Óralánczékességnek szántam Bánffy kormányelnök számára.

– Szó se lehet róla. Itt marad ez a Muzeumban, itt a helye. Megvesszük
ezt is, a másikat is jó pénzen s kifizetjük nyomban.

– Fizetitek a manót. Már én csak, mint a nemzet képviselője, ilyen
dibdáb jószágot pénzért nem adok a nemzetnek. Nekem óralánczfityegő
kell, igéretem köt.

– Adunk mi cserébe! Van három darab Bánffy-emlékpénzünk, mind ezüst,
talán nincs is több a világon. De aranyból nem készült egy se, hanem mi
csináltatunk neked aranyból, ennek Bánffy kegyelmes ur is jobban örül.

Rám estek, odaadtam hát utoljára ezt a szerdéket is.

– De ha már ennyire vagyunk s ha ugy dobálóztok az aranynyal, mondjátok
meg legalább, miféle babonaszer ez és mit ér?

– Nem babonaszer ez, hanem a veszprémi káptalan hiteles pöcsétnyomója
Szent László király idejéből 1090 körül. Csak tiz évig volt
pöcsétnyomója, akkor elvesztette. Egyetlenegy okiratunk van ezzel a
pöcsétnyomóval a Batthyány herczegek körmendi levéltárában. A
pöcsétnyomó értéke megbecsülhetetlen, de nagy, mert nemzettörténelmi
ereklye és unikum.

Teringettét! A mit a nemes káptalan valamikor elvesztett, azt több mint
nyolczszáz esztendő mulva nekem kellett megtalálni. Az igaz, hogy a
pöcsétnyomó lelhelye a veszprémi vár napnyugati bástyái alatt fekvő
sziklák voltak.

A Muzeum csakugyan megcsináltatta nekem a nagy Bánffy-emlékérmet
aranyból. Szép pénz, nemcsak ötvös dolgozott rajta kétszáz év előtt,
hanem még költő is, szobrász is.

A pénz gr. Bánffy György emlékére készült. Ez volt az erdélyi önálló
magyar fejedelemség elárulása után Erdély legelső hatalmas gubernátora.
Apját, báró Bánffy Dénest, Apaffy fejedelem lefejeztette. Leirja ezt
szépen Jókai »Erdély aranykora« czimü regényében. S ime, a minden
jószágától megfosztott s lefejezett Bánffy fia Erdély legelső,
leghatalmasabb embere lőn. Ezt példázza az emlékérem.

Háborgó tenger az érem egyik lapján. Zajló hullámok hányják-vetik a
rajtuk uszó hajót. A tenger fölé a felhőkből cziprusfa lombjai hajlanak.
A körirat ez: Sub umbra cupressi – iactamur in alto. Magyarul azt
jelenti: cziprus árnyékában hányódunk fel a magasba.

Szép kép. Gyönyörü gondolat. Csak költő agyában és szivében támadhatott.

A csere-bere vége az lett, hogy én kaptam a Nemzeti Muzeumtól czifra
köszönő-irást, a melyben ékesen meg van irva, hogy én milyen derék,
lelkes hazafi vagyok, pedig bizony ugy disputálták el tőlem azokat a
hái-bái szerszámokat. Báró Bánffy Dezső kormányelnök pedig kapott tőlem
egy óraláncz-fityegőt, csakhogy nem igen hordja magával, mert
aranyszinü. Jobban szereti az ő ócska Szent-György tallérját.

Legyen teljes a krónikás adoma.

Két esztendeig bizony szekrényemben állt a Bánffy-érem, a
kormányelnöknek mint ellenzéki ember nem adtam oda. A mint lemondott
magas állásáról, harmadnapra elvittem hozzá.


II.

(Szent Imre herczeg boglára. – Az én véletlen gyüjteményem. – Miből áll
Darnay muzeumának gazdagsága? – A muzeum épülete és látogatói. – Miként
oltja Darnay a nép lelkébe a magasabb miveltséget? – Sikerei. – Ne
találja meg régi sarkantyujának felemását.)

De a Nemzeti Muzeum köszönő irata mulatságosan hatott rám. Ha már olyan
nagy dolgot csinált a semmiből, adjunk hát neki egyéb apró-cseprő dolgot
is. Van egyebek közt három darab boglárom, melyet egykor valószinüleg
Szent István királyunk hülye fia, a szenteskedő Imre trónörökös viselt.
Legalább a veszprémi Gizella kápolna bedült sirboltjában találták
szétfoszlott régi, kilenczszáz éves ruha foszlányai közt, a hova a
hagyomány szerint a trónörököst eltemették. Az ő halotti ruháján
lehettek a boglárok. A boglárok különben ezüstből valók, szépek,
különösek, elég érdekes ötvösmunkák. Ezelőtt ötvenkét vagy három évvel
találták, a mikor János püspök azt a Gizella-kápolna nevü kis sirboltot
feltúratta s aztán ujraépitette. A Nemzeti Muzeumnak épen eféle boglárja
nincs, magamhoz vettem tehát két darabot, hogy odaadom neki, de azzal a
föltétellel, hogy köszönő irat ne legyen a vége.

Semmi se lett belőle. Benéztem előbb a képviselőházba, a folyosón két
kurucz bajtárssal találkoztam, Rigó Ferivel és Hentallerrel. Kérdezték,
mi járatban vagyok. Megmondtam. Egyszerre szólt mind a kettő:

– Sohase add te azokat a boglárokat a Muzeumnak, van annak elég. Add
nekünk, megbecsüljük.

Nekik adtam. Hentaller mellénygombokat csináltatott a mintájára. Elég jó
gondolat. Rigó Feri elvitte magával a másvilágra. Ez se baj. Megvan még
a harmadik boglár. Szakasztott ilyet kellett viselnie Árpád apánknak is.

De nem folytatom tovább.

Van nagy csomó levelem, kéziratom Deáktól, Kossuthtól, Petőfitől,
Jókaitól. – Vannak különösen érdekes Kossuth-ereklyéim. – Megvan egyik
kurucz ősömnek tábori evőszerszáma, kanala, kése tokostul, a hogy a
csizmaszárban hordta magával Rákóczi fejedelmünk idejében. – Öreg apám
inzurgens kardja, Jókai legelső nemes ősének osztálylevele, Deák
öreganyjának, Hertelendy Annának, a szerelmes, csodaszép asszonynak sok
sajátkezü levele és száz meg száz apró-cseprő muzeumi tárgy. Például a
legelső magyar nyelvü királyi adománylevél a maga eredeti pompás
diszében, melylyel az esztergomi érsekséget minden járulékával együtt
Hám Jánosnak adományozta. Nem gyüjtöttem mindezt, magától gyült. – Hát a
mit buzgó hazafiak szó nélkül elhordtak tőlem! A pallos, melylyel
Martinovicsékat lefejezték. Patvarista koromban első princzipálisom
adta. Balás Dávid jeles ügyvéd, egykor vitéz honvéd volt ez a
princzipálisom. Felesége Horváth-lány Bodmérról, Fehérvármegyéből. Ugy
1800 körül, mint Budán tanuló diák, a budai hóhérnál volt szálláson, a
ki Martinovicsékat kivégezte s ez neki adta a pallost. Róla szállt az én
princzipálisomra. – Garibaldi magyar fokosa. Buzgó magyar lakatosok
készitették a nagy szabadsághősnek, hogy üssön vele agyon minden
királyt, ne kegyelmezzen meg egynek se. Garibaldi egykori barátomnak,
Simonyi Ernőnek adta, ő pedig nekem ajándékozta. – Régi magyar könyvek,
melyek azonban Ráth György gyüjteményébe kerültek. A nádori palotából
zsákmányolt tárgyak, a mikor azt a palotát, mint az ellenség tanyáját,
diadalmas seregünk 1849-ben feldulta. Ezek közt XIV. Lajos franczia
királynak értékes művészeti ajándéka Savojai Eugénnak, a kiről a
Habsburgokra s köztük József nádorra szállt. És sok egyéb mindenféle.

Azért emlitem mindezt, hogy egyéni tapasztalásommal is bizonyitsam, mai
napság is lehet, a gyüjtők óriási száma és vagyona daczára, érdekes és
nagyértékü muzeumot gyüjteni. Milliós összegek nem kellenek hozzá, hanem
kell érzék, kedv, rátermettség és fáradságot nem ismerő buzgóság. Kell
olyan férfi is, mint Darnay.

Különálló, tűztől mentes épület óriási termében van a gyüjtemény.
Darabjainak száma jóval felülmulja a harminczezeret. Hatalmasan
megvilágitja a gyüjtemény a történelem előtti korok minden szakát,
Rómának hazánk területén volt uralmát s a népvándorlás mindegyik
főkorszakát. S nem minden darab véletlenül és felszinre csak esetlegesen
került lelet. Darnay tudományosan eléggé művelt és áldozatra eléggé
készséges volt arra, hogy vidékén maga is végezzen és vezessen
ásatásokat. Szerencsével jártak ásatásai.

Fajunk és nemzetünk történelmét is méltón képviseli a gyüjtemény.
Fegyverek, edények, ékszerek, háztartási és gazdasági szerek nagy tömege
tárul föl előttünk, éleszti lángra a multban borongó kegyeletet, de az
életre és boldogulásra való törekvés hatalmas elszántságát is. Hiszen ha
már őseink is ily derék férfiak voltak: gyávaság, vagy élhetetlenség
volna mögöttük maradnunk. Irodalmi emlékekben, hires történelmi
alakoktól származó kéziratokban is igen gazdag a gyüjtemény. Kisfaludy
Sándor és Szegedy Róza emlékeit annyi szép, értékes és különféle tárgy
őrzi, hogy erre nézve összes országos gyüjteményeink mind messze
maradnak mögötte. Igaz, hogy erre a Darnay-gyüjtemény volt a
leghivatottabb. A nagy költő és neje Sümegen élt és halt meg, Szegedy
Rózának még hajfürtje, hangjegyei, kedvelt csecsebecséi is megvannak,
sőt még apró kis czipőcskéje is. Különösen fontosak a nagy költő
kéziratai, nagy költeményeinek fogalmazatai.

Barátai számára, távolból jött utazók számára, buvárok és szaktudósok
számára, ha otthon van a háziur, mindig nyitva van a muzeum. A háziur
maga személyesen szives készséggel mutat meg és magyaráz meg mindent. De
a nagyközönség számára, a falusi szántóvető nép számára is van hetenkint
bizonyos nap és óra kitüzve, a mikor megtekintheti a gyüjteményt s
tanulság és gyönyörüség forrása nyilik meg előtte abban, a mit lát és
hall. A nép él is az alkalommal. Darnay barátom el nem mulasztaná soha,
hogy ne személyesen s ne szeretettel oktassa a népet.

Ebben van szerencséjének és sikerének egyik főoka.

Túl a Dunának, Bakony vidékének, Sümeg környékének nagyon régi a
műveltsége. A bronzkor minden szaka virágzó volt ott. A római műveltség
uralma sok századon át zavartalanul állt ott fenn. A népvándorlás minden
faja és neme fölkereste azt a tájat s ott hagyta tüzhelyét és temetőjét,
fegyverét és házi szereit. Az Árpád-vérbeli királyok alatt hatalmas
nemzetségek telepedtek ott meg s hintették tele váraikkal a hegyek
ormait. Sümeg, Hegyesd, Tátika, Rezi, Csobáncz, Szigliget, csak ott
egymás mellett egy csomóban. A török ellen harmincz végvárat tartott
megszállva s védelmi erőben csak maga Zalavármegye. Óriás történet, sok
ezeréves mult, mérhetetlen hagyományok, a melyeknek minden irásnál
biztosabb és hatalmasabb emlékeit turja föl naponkint az ásó, kapa,
ekevas. A szántóvető kezébe kerülnek az emlékek. A ki azonban tudatlan:
elhányja ezeket. De ha tudja: mire valók, odaviszi ahhoz, a ki
összegyüjti őket s gondjukat viseli a nemzet számára.

A népet hát föl kell világositani. Azt a régi pénzt, fegyverdarabot,
törött edényt, százféle bronz- és kődarabot, ha kezébe kerül, ne dobja
el, hanem őrizze meg. Hátha hetvenhetedik öregapjáé volt valamikor.

Igy gondolkodott nemes barátom, Darnay.

Elkezdte az oktatás munkáját. Eleintén személyesen a falusi biró,
jegyző, gazdaemberrel, a kik egyet-mást venni köznapon vagy vásár napján
vaskereskedésébe bementek. A mit megmagyarázott, azt valóságban meg is
mutatta s a mire a falusi ember a muzeum tárgyai közül kiváncsi volt,
arra nézve teljesen kitanitotta. Volt a jó embernek azután otthon
faluszerte elbeszélni valója.

Azután adott ki évenkint naptárt, kalendáriumot, egyes füzeteket,
tisztesen kiállitva, magyarázóképekkel ékesitve. Egyszerü, világos
népnyelven ismerteti benne a tudományt, a mint gyüjteményének
egyik-másik fő ágazatára vonatkozik. Naptárakat, füzeteket ingyen is
osztogat, különösen olyan falvak lakóinak, a hol tapasztalás szerint
lépten-nyomon bronzkori vagy római vagy népvándorláskori leletekre
szoktak bukkanni. Sok ezerre megy ingyen kiosztott példányainak száma s
ez már bizony költséggel jár.

Ezzel azután elérte azt, hogy vidékén száz meg száz paraszt ugy beszél a
paleolit és neolit korszakról, a rézkor, a bronzkor, vaskor különös
jelleméről, sőt még a hallstatti kor szerszámairól is, szinte
gyönyörüség hallani. Dehogy tud annyit papja, tanitója, jegyzője,
szolgabirája. De nem tudnak még az egyetemi hallgatók se.

De nemcsak ezt érte el. Hanem azt, a mi a fődolog: az emberek semmi
rozsdás készséget nem fitymálnak, hanem a mi szántáskor, ásáskor,
szőlőforgatáskor fölszinre jő s kezükbe akad, azt megőrzik, tarisznyára
rakják s a legközelebbi alkalommal viszik be Sümegre Darnayhoz. Ő tudja,
mit ér a talált dolog s ha valamit ér, meg is veszi rögtön. Igen gyakran
nem is készpénzen. Az a bronz-sarló például a jámbor szántóvető
parasztnak semmit se ér, de igen kellene már a gazdasághoz jól pengő
fényes, kék kasza-vas. Van ugyan otthon kettő is, de az egyik már nagyon
kopott s a másikat megette a rozsda, noha már évek óta ott lóg ki a
csucsfalablakon. Bronzsarlóért kaszavas.

Ez is egyik titka annak, miért gyarapodik az a muzeum oly rohamosan.
Harmincz év alatt több mint harminczezer kortörténelmi tárgy, különös
ritkaság és régiség, nemzeti emlék, nagy történelmi nevek ereklyéi,
művészeti kincsek! Mesébe illenék, ha nem igy volna igaz.

Ma már száz muzeumi gyüjtemény készül hazánkban. Tanintézetek,
vármegyék, városok, nemzeti muzeumok egyaránt nagy buzgósággal
rakosgatják össze az elmult századok és ezredek méltó emléktárgyait. S e
tárgyakkal ma már nemcsak a természet külső egyetemének s nemcsak az
emberi szellem világának multját, művészetét, kincsbeli értékét s
különös vagy ritka vagy torz alkotásait akarják szemlélhetővé s
tanulságosabbá tenni, hanem egyuttal a mai egyéni és társadalmi
foglalkozás minden főbb ágazatát is.

Darnay gyüjteménye nem különleges muzeum, nem a tudomány egy ágának s
nem a társadalmi foglalkozás egyik irányának áll szolgálatára. Nem is
egyetemes, mint a nagy nemzetek központi muzeumai. Könyvtári, ásvány- és
növénytani s őslénytani és képzőművészeti része alig jöhet figyelembe.
De Magyarország történelem előtti korát s népvándorlási és magyar korát
gyönyörüen megvilágitja. Magángyüjtemény ma nincs az országban, a mely
gazdagságra s értékre nézve megközelitené.

S mindez fiatal, szerény vaskereskedőnek, igazán kisvárosi lakosnak s
minden szereplési vágytól idegen, egyszerü, jó magyar hazafinak munkája.

Ugy mondják, régi egyes sarkantyut talált diákkorában Sümeg puszta
várának omladékai közt s ennek felemását kereste, kutatta éveken át. E
kutatás közben gyültek tudományos kincsei. Ma is kutatja s maig se
találta meg. Ne is találja meg hamarosan. Hadd legyen gyüjteménye még
gazdagabb, honfiérdeme még nagyobb, még ragyogóbb.




HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL…


I.

(Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram pozsonyi
kávéháza. – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény kálvinista
diák. – A hét jurátus szövetsége. – Ung-, Borsod-, Zemplén-, Torna-,
Gömör-, Zólyom-vármegyék jurátusai. – Uti rend. – Mi a különbség a
gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?)

Ne féljen a nyájas olvasó. Szent fájdalmak sóhajtása, hazafi gerjedelmek
harsogása, költői borongás és mámorba ejtő szónoki buzgóság nem lesz e
kis olvasmányban. Nem irok én verset, ha tudnék se. Hanem azért ama
fönséges nemzeti dalnak két első szava meglehetősen ideillik. Ama dalról
is megemlékezem kissé.

Ismerd meg tenhazádat!

Ez a czime is lehetne e kis csevegésnek. Sok bölcsesség van abban az
igében. Mert a hazát szeretni kell. Mindennél jobban és örökké. Ám, a ki
hazáját igazán nem ismeri: igazán nem is szeretheti. Már a régiek is
tudták. Ignoti nulla cupido. A mi körülbelül azt jelenti magyarul: hogy
szerethessem én azt a leányt halálig, a kit nem ismerek?

Hanem hát ne bölcselkedjünk sokat. Kezdjük a dolgot egyenesen a közepén.
Ugy se akarok mást, mint emlékezni, mesélni, a multat fölidézni. Nem az
egészet, nem is sokat, hanem csak valami kis kedves tünetet belőle. Ha
azután megérdemli, bölcselkedjék fölötte maga az olvasó.

1844-ben vagyunk és jurátusok vagyunk és Pozsonyban vagyunk, mivelhogy
országgyülés van Pozsonyban s ott van az országgyülésen a tekintetes
királyi tábla is.

Mi a jurátus?

Könyvekből, hagyományokból, öregek szavaiból mindenki tudja. Notarius
inclytae tabulae regiae judicientis juratus: ime, ez a jurátus. Ez a
hivatalos czime, közjogi állása s állásának természete. Végzett jogász,
végzett patvarista, fölesküdt királyi táblai jegyző, ügyvédi oklevélre
vágyakozó. Lesz belőle majd ügyvéd, tisztviselő, vármegye ura, követ,
kormányzó ember, főispán, szónok, nagy hazafi, minden. Ha lesz. Ha pedig
nem lesz: az se nagy baj. Hazamegy az ősi kuriára, gazdálkodik,
vadászgat, dőzsöl, megházasodik, szaporitja a világot s szidja a
németet, a rossz időjárást s az uzsorás zsidót. Igy is jól van.

Ez volt a jurátus általában.

De 1844-ben nem ez volt a jurátus.

Hanem a ki lángol az eszmékért, rajong a világszabadságért, utál minden
koronás főt, macskazenét ad a pecsovicsnak, megkergeti Uray Bálintot s
Tiszát, Lukát, Benét, a hirhedt adminisztrátorokat agyongunyolja,
kineveti a papokat s azután készül a harczra, oda is megy, ha épkézláb,
utolsó emberig s honvéddé lesz, meghal a csatatéren vagy a bitón, vagy
elmegy bujdosónak, közben-közben addig is fölveri a kávéházak csöndjét,
szavalja Vörösmartyt, énekli bús nemzeti dalainkat, könnye pereg, de
minden lelke és minden izma feszül és minden átka harsog a zsarnok
ellen, a ki rabigában tartja Árpád nemzetét: 1844-ben ez volt a jurátus.

Hajh, a mostani ügyvédbojtár, joggyakornok s a mindenféle segéd,
tollnok, királyi aljegyző, ülnök, állnok és járulnok dehogy énekelné a
Szózatot a kávéházban s dehogy merülne a fölött éjfélig vitába, hogy mi
történt volna akkor, ha a mohácsi csatát mi nyerjük meg s nem a pogány
hitü török s nem a kutyahitü osztrák? Mit szólna most az ilyen
bolondsághoz a princzipális, a törvényszéki elnök s az ügyvédi kamara?

Nézzünk csak be a kávéházba. Hollinger uram kávéházába, a hol minden
estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban
a sétatéren. A kemencze se füstösebb. Gyertya világit s nem villamosság.
A félhomály szeliditi a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem
divatos. A czigarettet hirből se ismerik. Csibuk járja és tajtpipa. A
trafiknak még se hire, se hamva. Csak néhány bécsi zsidó s néhány
fanyarképü magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni, a
hol jurátusok dévajkodnak.

Különös jó szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot
adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajczárért husz
egész garasig. Husz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas: akkor
váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő
forintot, egy forintban volt hatvan krajczár, egy pengő forintban
százötven váltó krajczár.

A mint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy
bádogedényben a garasokat. Hozott be félvékányit, néhány százat, talán
ezeret is. Ezekből áll majd a nyeremény.

A garas rézpénz volt. Volt krajczáros, két krajczáros garasos és két
garasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet
látni. A pénzek ötvenfélék és száz esztendősek voltak. Némelyik olyan
kopott, hogy se csirját, se fejét, se irását nem lehetett látni. A
melyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel
s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a
doktorok akkor még nem találták föl a baczillust, különben annak a
nemzedéknek ki kellett volna pusztulnia utolsó emberig.

Hollinger uram a nyereményre szánt garasokat előbb megfürösztötte forró
vizben, azután megmosdatta szappanos vizben, végre megkeféltette
istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast
lehetett kapni.

A lutrijátékot, a számhuzást, a kikiáltást, a nyereményosztást már nem
beszélem el. Ugy is tudja mindenki. A kikiáltott számokat mindenki
megjegyezte a tabelláján s ha már három száma volt: jelenkezett a
ternóra s megkapta husz fényes garasát. Elég volt a nyeremény a kávéházi
költségre hat napig.

A jurátus is játszott s minden jurátus játszott. Mi volt az az egy
krajczár koczkázat a kávéházi költség mellett?

Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az
országgyülésen négy-ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind.
Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi
táblabirák mellett is. S tetemes számban minden este összesereglettek
Hollinger uram kávéházában.

Julius közepén volt az idő. Az országgyülés elnapolta magát egy hónapra
vagy hat hétre. A lutri végeztével épen arról tanácskoztak a jurátusok,
hol és miként töltsék a szünetet?

A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem
okozott gondot. Ők hazarándulnak. Olcsón is, gyorsan is hazaérnek. A
dunai hajók is elviszik őket. Otthon azután vidáman töltik az időt.

De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a
tiszán-inneni és tiszán-túli ifjak? Egy-két hétig utazzanak haza,
egy-két hétig vissza: elmulik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló
költség és fáradság? Mirevaló volna az?

Egyik messzevidéki jurátus odakiált közibük:

– Tudjátok mit, fiuk, járjuk be hát az országnak azt a részét, a melyet
eddig nem ismerünk!

Ez a jurátus volt Ferenczy Pista Ung vármegyéből. Él-e, nem él-e, mi
lett sorsa, élete futása: nem tudom.

Tizen is feleltek:

– Igazad van, Pista!

Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent
igaz, de szomoru igazság is. Hogy a föld kerekségének minden országáról
vannak utleirások: ez is igaz. Még a Csöndes-tenger vad szigeteit is
járják: ime, minden naptár tele van a gyönyörü leirásokkal,
Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol, se olasz, se franczia, se
amerikai. Ha jön is: fut, szökik, nem ir, eltagadja, hogy itt járt.
Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ir:
hazudik és gyaláz.

De hiszen nem is csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még
magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi, Wesselényi is csak idegen
országokon járt; Gorove, Szemere, Pulszky is csak a külföldet utazta be.
Fényes Elek munkái is csak üres, hivatalos adatokkal telvék. Alig van
bennük élet; költészet és népleirás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk
szelleméről senki nem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kivül nem is
volna magyar világ.

Szerencse még a Kis Tükör. De ez is elemi iskolásgyermek számára való.
Ez is történeti s nem jelenkori. Ez is csak arra oktat, hogy valaha
voltunk, de arra nem oktat, hogy most is vagyunk s talán még ezentul is
lehetnénk valami. Mit tudhatunk hát magunkról?

Ki utazik minálunk?

A vándorló legény. De az se magyar nagy részben, nemzeti miveltsége épen
nincs és csak arra van gondja, hogy műhelyet találjon.

A gabona- és marhakereskedők s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók,
hanem üzletük emberei, lótófutók s nem az országra és a nemzetre
gondolnak, hanem az adókra, vevőkre, árusokra, vásárosokra.

A drótostótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy
magyar sincs köztük.

Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és
szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy-ötszáz ifju
s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog. Az apostolok
lovain és módjára. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál, a hol
megesteledik, ott lakik jól, a hol szivesen látják. Bejárja az egész
vidéket. Megmászsza hegyeit és sziklavárait, fürdik vizeiben, bebukkan
rengetegeibe, ismeri csárdáit, összeszedi népdalait, megrakodik minden
tájnak költészetével, bölcs és vidám mondásaival, tarka-barka
példabeszédeivel. S a mikor visszatér kollégiumába: lelkét és tudását
ott kicseréli társaival.

Ez az igazi utazás. Igy készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a
szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasuti kocsiban,
vendéglők termeiben, nagy urak váraiban; tőzsdék, kiállitások, tárlatok
zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és
ismerettárak sivár, aszu, holt adathalmazaiból.

Igy beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, a mikor a
lutrijátékot befejezték.

A beszélgetés nem volt hiábavaló. Jó eredményre jutott. Utazzunk hát,
fiuk, saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

De hol, merre és kik?

A túl a dunaiak Erdélyt szerették volna látni. A székelyek földjét, a
Mezőséget, a Szamos-, Maros- és Küküllő völgyeit, nagy Hunyadi János
hires várát.

Keményen leszavazták őket. Nincs idő. Erre nem elég a szünet. Erdélynek
nincs is nagy embere több, csak Wesselényi, ő meg beteg, nincs is
itthon. Az utazásnak pedig nemcsak az a czélja, hogy hegyet-völgyet
lássunk, hanem az is, hogy a nagyokat, a nemzet vezéreit, a közvélemény
világitó tornyait megláthassuk. Otthon, saját ősi fészkükben
fölkereshessük.

Az alföldi, bácskai, bánáti jurátusok a felföldet szerették volna látni.
A Vág- és Garam völgyeit, a nemzet czimerének hármas halmát, Mátrát,
Fátrát és a magas Tátrát, a melyen áll a kettőskereszt. Az aggteleki
barlangot s Dobsina jégalkotmányait. De ezek a jurátusok épen nem
találtak vezéróriást a vidéken, a kihez zarándok-utjuk elvezessen.

A felső-tiszai jurátusok szerencsésebbek voltak.

Ők túl a Dunát választották ki. Sohase látta közülük egy se. A
tüneményes Balatont csodás regéivel. A zordon Bakony rengetegét, a hol
épen most mult el Sobri, de lábainak nyoma még meleg s hires
kalandjainak hagyományai még forrók. Az istenek és a költők által
fölszentelt Csobáncz és Tátika várát, a délczeg Badacsonyt, a mint
mosolyogva nézi magát a Balaton tükrében s a fejedelmi Somlyót, a mint
büszkén emeli fel koronás fejét a Marczalnak és Kemenesaljának
ködbevesző, messze sikjain. És túl a Duna nagyjai, a nemzet ragyogó
vezérei! Deák Ferencz az ő kehidai magányában, a nagy költő, Kisfaludy
Sándor, az életnek alkonyán már sümegi remetelakában és Széchenyi, a
legnagyobb magyar, ott a Fertő partján, czenki kastélyában!

Oda menjünk! Ezeket lássuk! Ezekben van együtt a multak dicsősége s a
jövendő nagysága, fénye, ragyogása!

Igy beszéltek a felső-tiszai vármegyék jurátusai. Övék lett a diadal.
Nagyot ittak is nyomban a diadal örömére. El is határozták, hogy
haladéktalanul indulnak. Mindjárt holnap ebéd után.

De hát kik indulunk?

Heten kötötték meg a szent szövetséget.

Az inditványozónak el nem lehetett maradni. Ferenczy István, Ung
vármegye követének jurátusa, volt az első.

Borsodnak hires két követe volt. Az egyik Palóczy László, a másik
Szemere Bertalan. Az ő jurátusaik tele voltak lángolással. Apostol
József és Orbán Miklós. Vajjon élnek-e még? Apostol irónak is készült,
lelkes szónok is volt. Ő volt az utazó-társaság krónikása,
naplóvezetője.

Zemplén vármegye is csatlakozott egyik jurátusával, Oláh Danival és a
felső vidékről Zólyom vármegye is, Hudoba Somával.

Tornának és Gömörnek két lelkes kurucz ifja talán legjobban sürgette az
utazást.

Az egyik Lükő Géza, a ki utóbb több országgyülésen át volt követ s a
függetlenségi törekvések csüggedetlen bajnoka. Komjáthy Sámuel mellett,
Torna első követe és első alispánja mellett volt akkor jurátus. Ő nekem
is benső, bizalmas barátom volt, életéről s élete végéről sokat tudok.
Szögletesképü, kemény, csontos arczu ifju akkor. Fekete, mint a czigány,
éles, villogó sötét szemekkel, örökké vidám szivvel. Még szólok majd
róla mesélgetésem folyamában.

A másik: Lakatos Miklós, szintén régi nemes család ivadéka. Nem
emlékszem biztosan, ki mellett volt akkor jurátus, de ugy rémlik
előttem: Soltész János mellett, Torna második követe mellett. Ő ma is
él, ma is kurucz, régen túl a nyolczvan éven. Kiállta a függetlenségi
harczok véres viharait, nyert sebek és végzett fáradalmak meg nem
gyöngitették, még az se ártott neki, hogy több országgyülésen
engesztelhetlen függetlenségi képviselő volt.

Az egész szövetségből talán csak ő maga van még életben. Eljár az idő.
Hatvankét esztendeje annak a szövetségnek s azok az ifjak akkor már mind
maguk mögött hagyták a huszonkét éves ifjukort.

Másnap az összebeszélés után meg kellett határozni az utirendet. Merre
menjünk, hova menjünk, mit lássunk?

Az utirend s az utazás czélja igy lesz: Mosony, Magyar-Óvár, Győr
városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba.
Csesznek várát megmászszuk, a zirczi apátot meglátogatjuk. Aztán
Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékait megszemléljük. Onnan
ki a Balatonra. Balaton-Füredre. Akkor legelső s tökéletes magyar
fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes
szerzeteseivel. Azután Csobáncz vára, de előbb utba ejtjük
Nagy-Vásonykőt, Kinizsy Pál hires várát. Badacsony hegye és Szigliget
vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika
magas kővárait. Kirándulni Kehidára s tisztelegni Deák Ferencznél. Onnan
Sümegre. Várát megtekinteni s a nagy költővel kezet szoritani. Somlyó,
Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Czenkre, a legnagyobb magyarhoz.
Kis-Marton, Sopron, Fraknó vára – vissza Pozsonyba. Épen letelik akkora
az országgyülési szünet ideje.

Ez bizony utiterv, de tartalmas. Mikor én Gyulay Pál urral és a többi
erdélyi barátommal a balatoni utazás tervét megcsináltam: ez a terv a
pozsonyi jurátus ifjakénak még csak fele sem volt. Nálam Győr,
Pannonhalma, Zircz, Veszprém, Somlyó, Kemenesalja, Czenk második
körutazás lett volna. Az elsőt elvégeztük, a második örökre elmaradt.
Csakhogy mi már se a nagy költőt, se a legnagyobb magyart, se az ország
bölcsét életben nem találtuk harmincz év előtt se.

Minő utiterv volt azoké a pozsonyi ifjaké!

Minő nagy dolgot csinálnak most Mister Cooknak nilusi utazásából.
Alexandriától Szudánig minő fenséges dolog az! A piramisok, a sphinx, a
sivatag, a háromezer év előtti királyi paloták romjai, a pharaók
siremlékei. Mózes születésének és bujdosásának nyomai!

Szép és fenséges út!

De minő koldus út ez magyar ifjura nézve a pozsonyi jurátusok
utitervéhez képest!

Igaz, hogy ők nem háromezer, hanem csak ezer év hagyományainak nyomait
látják. De ez az ezer év a magyarság ezer éve! Vérünk, multunk,
dicsőségünk, hőseink és szenvedéseink ezer éve! Életünk és örök harczunk
s annyi bukás után mindig dicső feltámadásunk ezer éve!

Oh, magyar ifju, ám utazzál, ha már ismered hazádat. De ha nem ismered:
hiába jársz a Niluson, Helvéczia hófödte tetőin, Itália kék ege alatt:
fajod örök életének nyomait meg nem találod sehol.

Csak a jurátusok utján.

De hogy utaztak hát a jurátusok?

Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést.

Bizony nem fiakkeren, nem gőzhajón, nem vasuton, nem automobilon. Mind
nem volt ez még akkor.

Két pár tiszta, könnyü köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből
állott az uti málha. Erős ifjunak csak pehely a sulya. Bizony
gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegü pénze mindegyiknek
van. Ha megunnák a gyalogolást: fogadnak majd az utban itt-amott
parasztkocsit, hosszu oldalasat, négy általvető üléssel, hogy elférjenek
rajta mind a heten. Azután megint csak gyalogszerrel s a hol látni és
hallani való van, mindig és mindenütt csak gyalogszerrel.

Igy tettem gyermekkoromban magam is.

Látni, figyelni, észlelni, lelket gazdagitani, eszmék és érzések kincsét
gyüjteni, egész élet számára az emlékezet gyönyöreit megszerezni csak
ily utazással lehet.

Mi az: utazásért utazni, de gyorsvonaton utazni?

Oktalan pénzköltés, ostoba időtöltés.

A jurátus ifjak jól gondolták ki tervüket.

Az embernek, ha utazik, legyen társa. Hozzávaló koru, miveltségü és
vidámságu. A kivel együtt nézzen és hallgasson meg mindent. A kivel
együtt gondolkodjék s nyomban kicserélhesse gondolatait. A kivel együtt
határozza meg s ujra és ujra megemlegesse, mi volt szép és fenséges, mi
volt komoly és vidám, mi volt csúf és otromba mindabban, a mit együtt
láttak és hallottak.

Az agy és a sziv is olyan, mint a gyomor. Kétszer vagy tizszer annyi
táplálék nem fér bele, mint a mennyit elbir. Ha megterheled az agyat és
szivet: vagy sohase szivja föl, vagy ugy kiveti magából a fölösleget,
mint a gyomor. Vagy épen ugy elsatnyul, elnyavalyásodik, mint a gyomor.
Az a sok vézna, szunyadozó, sopánkodó, panaszba fult, ideges, kapkodó és
ingerlékeny lélek, a melyből a művelt osztály fele készül, azáltal lett
nyomorékká, hogy az agy és sziv elgyöngült a fölös terheltetés alatt.

Boldogtalan gyorsvonaton utazó!

Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein ókuláré, kezein keztyü,
zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi, honnan jön a légvonat.
Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, mig kalauzkönyvét,
Baedekkerjét meg nem nézi. Azután csak Baedekkerjét nézi. S este, mikor
jegyzeteit papirra teszi, ha teszi, akkor is Baedekkerjét nézi. S ha
utazásait leirja: azokat is csak Baedekkeréből irja. S ha valamikor
később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak
Baedekkerjét nézi. Agya, szive üres, mint az üres hólyag. Gondolata és
érzése ott van a Baedekkerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható
itt, meg amott.

A ki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind igy utaz. Ügynöknek jó,
dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba.


II.

(A győri Napoleon-emlék. – Pannonhalmának szentséges hagyománya. – A
désmaispán. – Pater Prior Félix. – Pater Maurus Czinár. – Pater Nikolaus
Sárkány. – A Szózat a szent falak közt. – A suúri német barát. – Miként
oktatta meg az igazságra Veszprémvármegye a német barátot? – Csesznek
vára. – A zirczi vendéglátás. – A régi Balaton-Füred. – Hová lett a régi
nemzeti szinház? – A tihanyi visszhang.)

Bizonyos, hogy e hét jurátus utazását én apróra el nem beszélem.
Bizonyos, hogy az utbaeső városokat és falvakat fölfedezni nem akarom.
Van az utazásban néhány vidám, vagy különösen érdekes részlet: én csak
ezekre szoritkozom.

Naplóvezetőnek, krónikairónak Apostol Józsit választották, az öreg
Palóczy jurátusát. Apostol föl is jegyzett öregéből-nagyjából mindent.
Jegyzetei napról-napra folytak. Az volt a szándéka, hogy jegyzeteit
később rendszeres és bővebb utleirásként dolgozza föl s irja meg. Ez
azonban tudtommal elmaradt. Él-e még Apostol s hova lettek jegyzetei:
miskolczi és borsodi barátaink tudnák megmondani.

A kávéházi összebeszélés után még csak egy éjszakát töltöttek
Pozsonyban, harmadnap reggelén elindultak.

Mosonyt, Magyar-Óvárt, Győr városát hagyjuk emlitetlen. Győrben
megnézték azt a házat, a melyben egykor nagy Napoleon volt szállva. A
világverő nagy császár hamvait csak egy-két év előtt hozta haza nemzete
Szent Ilona szigetéről. Miként fogadta a hamvakat a franczia nemzet:
bőven leirták a lapok s még bővebben elbeszélték Pozsonyban és Pesten
azok a szemtanuk, a kik minden ünnepélyt végignéztek Francziaországban.
Minden ember rajongott akkor a Napoleoni hagyományokért s a mi
ifjainknak látniok kellett a Hérosz egykori magyar tanyáját.

Pannonhalmát meg kellett látogatni. Hazafiatlanság lett volna elkerülni.
Közhit szerint ott volt akkor az országnak legnagyobb könyvtára. Nagyobb
mint a Nemzeti Muzeumé, nagyobb mint a Teleki-könyvtár, nagyobb még a
debreczeni kollegiuménál is. S azután a lelkes és hazafias és tudós
Benczebarátok, a kik annyi jó tanárt tudnak adni a hazának, a kik oly
magyaros vendéglátók s a kiket arra járó messzevidéki magyarok mindig
meglátogatnak. Ősi szokás már ez! Dehogy mulasztanák ezt el ifjaink.
Maga a vár, a nagy zárda, a szeminárium s a hatalmas torony is
megérdemli az utat.

De ha nem volna is ott könyvtár és sok épület és nagy torony és
vendégszerető barát, hanem a helyett kopasz domb, sivatag, hegytető,
vadállatok és haramiák tanyája volna: a jurátus akkor is fölmenne
Pannonhalmának tetejére.

Mert a legszentebb hagyományt, honfoglaló Árpád apánk nyomát, ott
találja meg. Mi volt nekünk magyaroknak Napoleon? Senki és semmi. Idegen
nép gyönyörü meséje. Mulatni való ábránd és képzelet. Annyi mint
Herkules, vagy a Mirmidonok bősz királya. Nála nélkül csak ugy
meglennénk, mint most. Mégis megnéztük győri tanyáját. De Árpád nélkül
nem volna Magyarország, nem lett volna magyar nemzet, az emberiség
világtörténetéből kimaradt volna a legdicsőbb fejezet, ezer évnek
ragyogó magyar története s mongol, tatár, török keresztülgázolt volna az
európai büszke nemzetek koponyáin.

Árpád pedig itt járt, Pannonhalmának napsugaras tetőin. A mikor Tokajnál
és Bihar mezőin és Alpár sikján szétszórta a bolgárok birodalmát s
Bánhida halmain és völgyein a tótok országát: száguldó paripán ide jött
föl vezéreivel Pannonhalma tetejére. Itt lengtek büszke lobogói! Itt
ütötte föl pihenő sátrát. Innen nézett körül a világban s itt nyugodott
meg abban a fölséges gondolatban: ime megvan már az én fajom örökké
tartó hona, a szép Magyarország, az utánam következő nemzedékek,
aczélkaru hősök s lánglelkü anyák hazája!

Örökre megőrizte a hagyomány, hogy innen sas szemeivel széttekintett.
Nyugat felé a Rába nagy alföldje, a stájer havasokig, északra a Kárpátok
s a fejedelmi Duna méltóságos folyása, napkeletre a kivivott diadalmas
csaták tere Attila ősapjának városáig s azontul Erdélyig s az elhagyott
Etelközig és délre a sötét Bakony erdeje. Melyik világhóditó érezte a
tájnak szépségein isteneknek eféle gyönyörét? Egyik se. Senkiről sincs
följegyezve. Csupán csak Árpádról. A többi a nyert csaták után csak
dőzsölt vagy aludt, vagy asszonyaival mulatott vagy foglyait gyilkolta
le. Árpád az egyetlen, a ki a legszentebb költői érzésnek hódolt. Vidám
lélekkel merengett el országának istenadta, természetalkotta, napsütötte
szépségein.

Efölött ábrándoztak a jurátusok, a mikor Pannonhalmára mentek.

Orbán Miklós azt mondta:

– Hejh, fiuk, ha mi azt tudnók, miről beszélgetett ott a hegytetőn
Árpád, a mikor már országunkat szerencsésen elfoglalta?

Valamelyik azt felelte rá, alighanem Lakatos Miklós, a legdévajabb:

– Nem sokat fecsegett az, pajtás, hanem kezet fogott vezéreivel, földhöz
vágta a süvegét és csak annyit mondott: No, ezt fiuk jól csináltuk!

Meglehet, igy volt; meglehet, nem igy volt. Annyi bizonyos, hogy Te
Deumot nem tartott, az esztergomi érsek nem énekelt mellette zsoltárokat
és dicséreteket s a sok császári királyi udvari léhütő nem rontotta
körüle a szabad levegőt. De még az is bizonyos, hogy hatalmas áldomással
fejezték be ősi szokásukhoz hiven a honfoglalást.

A jurátus ifjak nem mentek föl egyenesen a várba s nem jelentkeztek
egyenesen a zárdába vendégekül. Elvégre a Benczés-barát nagy ur ott
Pannonhalmán, a jurátus pedig, ugyancsak ur ő is, de mégis csak kis ur.
A főapátot, Rimély Mihályt, ismerték ugyan már Pozsonyból, de csak ugy
messziről s aztán többnyire vastagnyaku kálvinisták voltak, akkor dúlt
legjobban a vegyes házassági felekezeti háboru: még nyegleségnek is
gondolhatná valaki, ha ők a papoknál egyenesen ajtóstól rohannának be.

Lent maradtak a faluban. Ott helyezkedtek el a falusi kocsmában. Onnan
mentek föl a papok látogatására öten. Lükő és Ferenczy valamely okból
ott maradt, később akartak a többi után menni. Jó füstölt, izletes
szalonnát tudott adni a kocsmáros, épen falatozni kezdtek ugy
villásreggelire.

Egyszer csak jön a kocsmáros, se szól, se beszél, csak elszed előlük
szalonnát, kenyeret, sót, paprikát, poharat, bort.

– Mit csinál kend?

– Megkövetem az urakat, nem adhatok se enni, se inni, se éjjeli
szállást.

– Elment a kend esze? Aztán miért?

– Józan vagyok én, hanem hát igy parancsolta a désma-ispán ur.

– Az áldóját annak a désma-ispánnak; hol van az a désma-ispán?

– Épen az urak uti málháját rakja a kocsira.

No hiszen a jurátusoknak sem kellett több. Fölálltak nyomban, még
bicskájukat se törülték meg, indulni akartak, hogy azt a désma-ispánt
rögtön kettéhasitják.

Azonban nyilt az ajtó s jött be maga a désma-ispán. Mint Dániel próféta
az oroszlánok közé. De nem volt nála se ágyu, se dárda, se semmiféle
gyilkos szerszám. Hanem a helyett a kalapját megemeli s azt mondja:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Lükő Géza ugy nézett rá fekete, villogó szemeivel, mint az emberölő
sárkánykigyó.

– Kend az, a ki belekatangol itt a mi dolgunkba?

– Igen is én volnék, tekintetes urfiak, mert, a Reverendissime Pater
Prior Félix ugy parancsolta.

A jurátus ifjak akkor nyakig bent voltak a nyelvujitásban és
nyelvtisztitásban. Mindent magyarul kellett kimondani. Lükő Géza kemény
hangon először is erre akarta a désma-ispánt megtanitani.

– Nem ugy kell azt mondani, héj, hogy Pater Prior Félix, hanem ugy kell
mondani, hogy Bódog atya, a perjel.

Bódog és perjel!

Már akármit csináljon a jó uristen azzal a désmaispánnal, de ő ezeket a
szavakat soha még nem hallotta, de soha meg se tanulja. De meg is felelt
rá istenesen.

– Tessék megbocsátani, mi már csak a magunk módja szerint beszélünk. Nem
tudunk mi németül.

De erre aztán Lükő nevetett nagyot. Ime utóbb még ő kerül abba a
gyanuba, hogy ő beszél németül. Nevettek bizony ezen Ferenczyvel együtt.
A désmaispán el sem tudta gondolni, miért van olyan jó kedvük.

Pedig hát a dolog olyan egyszerü.

A prior akkor fönt a várban Jancsó Félix volt. A zárdai szokás szerint a
cselédek, tisztek, idegenek előtt a neve: Pater Prior Félix. Ugyanakkor
ott volt a zárdában Pater Maurus Czinár is. Én is ismertem, Deák
Ferencznek egykor tanára. Deák is, ha róla beszélt, sohase emlitette
másként, mint Pater Maurus Czinár. Ugyanakkor ott volt még Pater
Nicolaus Sárkány. Később bakony-béli apát, jó ismerősöm, jó barátságban
voltunk, vármegyém gyülésein sokat viaskodtam vele a fölött, hogy a mi a
Corpus Jurisban megvan irva latinul, mit jelent az a gyakorlati életben
magyarul. Sokat beszélt nekem Deák Ferencznek győri diákkorabeli
dolgairól.

A mint az öt jurátus fölért a várba: a priorral találkoztak először is.
A priornak természetesen első dolga volt, megkérdezni: kik az urak,
hányan vannak, hol a többi kettő, hát az uti podgyász és a többi? Másik
dolga pedig a désma-ispánt rögtön leszalasztani kocsival a kocsmároshoz,
hogy a hány jurátust és podgyászt ott talál, mindazt rakja föl a kocsira
rögtön s hozza föl a várba, kit-kit a maga szobájába, a kocsmárosnak
pedig elcsapatás terhe alatt ne engedje, hogy ilyen tisztes utazó
uraknak még csak egy ital vizet is adjon. Mirevaló volna akkor a zárda?

Igy lett bizony az!

De olyan szives ellátásban, olyan vendégszeretetben, olyan igaz, tiszta,
hazafias örömben részesült az a hét jurátus ott fent Pannonhalmán, hogy
édes anyjuk ölében se volt jobb dolguk soha, mint ott. Kegyes
barátsággal látta őket a főapát maga is, Maurus Czinár ki nem fogyott az
alkalmi történeti esetek elbeszéléséből. Megmutattak édes örömmel a
könyvtárban mindent. Megnézték a szemináriumot is. Összebarátkoztak egy
csomó tanárral és papnövendékkel. Megnéztek valami tornyot is, mely
akkortájban épült. Eltértek még az utirendtől is. Ott maradtak két nap,
két éjjel. Még akkor se akarták őket elereszteni. Tejben, vajban
fürödtek, mint a példaszó mondja.

Mivel hálálhatták meg! Szegény pataki diákok, szerény országjáró
jurátusok!

Együgyü szónoklat, hálás köszönet, áradozó szavak: mit érnek ezek?

Az utolsó refectorium után, az asztal-áldás után körbeállt a hét ifju
jurátus s zengő, zúgó erős férfihangon elénekelte a Szózatot. Annak dala
uj volt s akkor még nem ismerték Pannonhalmán.

A mikor odáig jutottak:

  Szabadság! Itten hordozák
  Véres zászlóidat,
  S elhunytanak legjobbjaink
  A hosszu harcz alatt.

Akkor elhallgattak az ifjak kissé. Könnyeiket törölték.

– Én is sirtam, amice dilectissime!

Mondta nekem Sárkány Miklós apát, mikor erről beszélt.

Hát bizony hajdan ilyen volt a magyar barát, magyar pap. Hazafi a szive
gyökeréig, vendégszerető az utolsó falat kenyérig.

Ilyen-e most is?

Az én tudásom szerint most is ilyen, ha magyar.

Én ugyan Pannonhalmán sohase voltam. A jó Benczés-barátok szives
vendéglátását is csak egyszer éreztem ezelőtt vagy negyven esztendővel a
jó Simon tihanyi apátnál, a ki egykor szintén jó ismerősöm volt. De
sokat hallottam róluk a hires Kocsi Sebestyén Gábortól s más jeles
férfiaktól is.

Ha magyar!

Természetesen, ha magyar. Istennek legelső szives házigazdája csak akkor
lehet a pap és barát, ha magyar.

Pannonhalmának közeli szomszédságában fekszik az én vármegyémben Suúr.
Istenadta tótok lakják ott a Bakony északi tövében. Ide valami idegen
német barátok vetődtek az önkényuralom idejében. Uradalmat vettek,
kastélyba telepedtek, zárdának nevezték. Ott dicsérték az Istent s
lakmároztak naponként a magyar föld terméseiből. Egyébként nem ismertek
se istent, se embert a magyar fajtából. Valami Augusztinusok vagy mik
voltak.

Jött az alkotmányos korszak. Hunkár Miksa barátom lett a járás büszke
főbirája. Hivatalos dolga akadt Suúron, négy hires lovával oda rucczant,
maga leszállt a falu házánál, vendéglő nincs; – kocsijának, lovának,
kocsisának, huszárjának meghagyta:

– Menjetek a barátokhoz!

Hát ő maga miért nem ment oda?

Azért, mert a barátok se látogatták őt meg bánki kastélyában, a mikor
mint földesurak ide a szomszédságába telepedtek.

Hát kocsiját, lovát akkor miért küldte oda?

Azért, mert az volt az ősi szokás, a vármegyei gyakorlat és az igazság.
Mindezek fölött őrködni tiszti kötelessége. Bölcs és szent királyaink s
dicső őseink azért adták a barátoknak a nagy vagyont és teljes
szabadságot, hogy dicsérjék az istent, oktassák a népet, gyámolitsák a
gyámoltalanokat s szives vendéglátásban részeltessék az utast és a
zarándokot és a bujdosót, kiváltképen pedig a nemes vármegye urait és
embereit, a mikor tisztjükben, közdologban járnak.

Ez ellen véteni nem szabad, csakhogy ezt a suúri német barátok nem
tudták.

Jön ám vissza a kocsi, leugrik a huszár s oda toppan a főbiró elé.
Sarkantyuját összeüti:

– Jelentem alássan, tekintetes főbiró ur, istene ne legyen annak a
barátnak, nem becsült meg bennünket, azt mondta, hogy az ő házuk nem
vendégfogadó. Tessék csak megengedni, hadd verjem ki őket a határból.

Nem is haragudott a főszolgabiró. Nem szorult ő suúri német barátra,
hanem a legközelebbi vármegyegyülésen bejelentette az esetet. Nem is
másért, hanem csak azért, hogy a vármegye urai, oszlopos emberei tudják
meg, hányadán vagyunk a suúri barátokkal.

Micsoda?

Hát a zárda nem vendégfogadó? Hát van olyan pap és barát Magyarországon,
a ki ajtót nem nyit, ha közeledő vendéget lát s vendégét nem szivesen
várja ölelő karjai közé? Sőt még a vármegye elől is elzárkózik?

Hallatlan! Ilyen esetről nem tudnak a legöregebb emberek se. Sárkány
Miklós Benczés akkor már bakony-béli apát volt, öreg ember volt, komoly
és bölcs ember volt, de oly indulatba jött, hogy a tubákos szelenczéjét
is az asztalhoz vágta. A jó veszprémi kanonokok majd leszédültek
fölgerjedésükben a torony tetejéről. Ilyen szégyengyalázat nem esett még
a szentegyházon a tridenti zsinat óta!

Legjobban tüzelt Bakony hires ura, Faiszi Ányos István, 1848-ban is és
azóta is többször követünk, erős katholikus hitvallásu férfiu s az
egyház rendületlen hű fia. Sőt inditványnyal is előállott.

– Téns nemes vármegye! Ilyen szentségtörésre nincs törvényünk. Mert a mi
őseink ilyen istentől elrugaszkodott egyházi férfiakat soha nem láttak,
hirből se ismerhettek. De van nekünk holtkézi törvényünk. Efféle
jött-ment, idegen, német szerzetesek nálunk birtokot nem szerezhetnek, a
vármegye erre nekik engedelmet nem adott: inditványozom annálfogva, hogy
a tiszti főügyészt utasitsuk, inditsa meg ellenük azonnal a
bitorlás-megszüntetési pert, addig is helyezzük szequesztrum alá a suúri
uradalmat s addig is, mig a pernek vége lenne, szoritsuk a barátokat
száraz kenyérre és tiszta vizre. Ez legyen mindennapi lakomájuk.

De bizony megszavaztuk egyhangulag az inditványt. Az egyházi férfiak
ugrottak föl először szavazni. Csakhogy ők magyarok voltak s nem
Augusztinus-féle német barátok.

Nosza eszükre tértek most a német barátok. Fogtak magyarul beszélő
embert is maguk közé, jöttek nyomban könyörögni, bocsánatot kérni s
egyben ünnepélyesen meghivták egyszer és mindenkorra vendégül a nemes
vármegyét, minden tisztviselőjét, hivatalnokát, katona és szolgáló
emberét, hogy a mivel az Isten őket megáldotta, a mi szegénységüktől
telik, mindazt szives buzgósággal a vármegyének, a közügy oltárára
felajánlják.

Pedig hát megtanulhatták volna közeli szomszédjaiktól, a pannonhalmi,
bakonybéli és zirczi barátoktól, mi a szent kötelesség, az ősi szokás, a
nemes lélek és a tisztesség.

A dolog egyébiránt elsimult. Csakhogy bizony mi soha be nem néztünk a
suúri barátokhoz. Elkerültük őket, noha nekem is volt ott 1869-ben és
1871-ben is tiszti dolgom.

A hét jurátus, a mint Pannonhalma ölelő karjaiból kiszabadult, neki
váltott a magas Bakonynak. Csesznek váráig meg se állt.

Itt kezdődik a magas Bakony. A csesznek-zirczi-veszprémi uttól nyugot
felé. Valami kétszázezer hold sürü erdő egy darabban. Itt-ott utak
szeldelik át, különben a ki beletéved, akár bele is veszhet örökké.
Tovább is folytatódik a Bakony kelet felé, nyugat felé. Kelet felé átlép
Fehérvármegyébe, a hol a bodajki völgy a határa, nyugot felé
Zalavármegyét lepi Keszthelyig és a Balatonig.

A Balatont különösen látni akarták a pozsonyi ifjak. Sobri Jóskáról
akkor irtak legtöbb könyvet, akkor beszéltek legtöbb kalandot s vidám
adomát, csak egy-két évvel előbb mult el Sobri maga is. Fiatalsága, deli
szép alakja, a hozzá kapcsolódó ezer mese ingerelte az ifjak képzeletét.

Csesznek várának csonka romjait már jó messziről megpillantották.
Elhatározták, hogy fölmásznak a romokra. Az első puszta vár, a mely
utjokba akadt.

Pedig nem is régóta puszta vár a hatalmas Garák e hajdani sasfészke.
Tizennyolcz év előtt, 1826-ban még eleven vár volt, minden épülete ép
volt s vidám lakomák folytak termeiben. A vármegye rendei is
el-ellátogattak oda Esterházy János grófhoz, főispánjukhoz. A hogy
tudom, 1826-ban irtózatos égiháboru alkalmával égő villámok csapkodták
agyon. Leégett a régi büszke vár s benne égett minden. Az emberek alig
menekülhettek. Nem épitette azóta föl senki. A mikor én az omladékokat
1862-ben összejártam: azt hittem, századok óta pusztul már az a vár. Oly
gyorsan halad omlása, enyészése.

De a mikor a pozsonyi ifjak ott jártak: még minden falát, minden tornyát
és zugolyát jól láthatták. A falakban lévő gerendák kormos végei még
mindig kikandikáltak a lyukakból. De ajtók, ablakok helyén csak tört
üvegek, omlatag nyilások, a padmalyokon már nőtt a moha, a laboda és a
kosbor s a folyosókon és nyilásokon már vigan süvöltött a szellő.

Halottat látni, puszta várat látni: egy dolog. Az elmulást látjuk. Az
örökre eltünt életet.

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, a mit lát, hanem az, a mit gondol
és érez arról, a mi szemébe ötlik. Minden ablakából, minden fokáról,
minden erkélyéről észak felé szemükbe tünt Pannonhalma. A magas vár, a
magas torony, a mint fénylik benne a távolból is az élet és a nemzeti
dicsőség. Eszükbe jutott a vidáman ott töltött idő s hálásan emlegették
vendéglátó gazdáikat, a kik jó apa, jó testvér módjára fogadták őket.

Egyszerü ebédjük a falu kocsmájában volt.

Estére Zirczre értek. Ott már volt vendéglő, oda szálltak. De a jó
zirczi barátok itt is ugy bántak velük, mint a pannonhalmiak. Jókai
leirta a zirczi zárdát, ragyogó épületeit, urait és tanulóit az »Enyém
tied, övé« czimü regényében. Ugy találták sokkal előbb a pozsonyi ifjak
is.

Tanakodtak: merre menjenek Zirczről. Nyugot felé a bakony-béli apátság.
Ut alig vezet oda, sötét rengetegen át kell bujdokolni. Elvesztenek
egész napot, egy nap talán elég se lesz. Erről az utról lemondtak.

Kelet felé Palota-vára. A hires Móré-vára. A világ legnagyobb kalandora
háboruskodott itt egykor, a ki hadat üzent a bécsi királynak is, a török
szultánnak is. De Móré-vára már nincs meg. Pedig itt lett törökverő
hőssé a rettenetes vitéz Thury kapitány is, szigetvári Zrinyi Miklósnak
és csobánczvári Gyulaffy Lászlónak jó barátja. Azután itt volna még
Palota-Óvár is. Hollós Mátyás dicső királyunk mulató tanyája.
Ó-Palotának nevezi a környék. Itt van a Kikeri-tó, a faragott kövekből
készült római-ut, Kinizsi ugratója, a sziklában tátos lovának
patkónyoma.

Vajjon kelet felé forduljanak-e? Ezzel is elvesztenének jó két napot.
Pedig ők Veszprém felé a Balatonhoz sietnek.

Se nyugotnak, se keletnek. Egyenesen Veszprém felé.

Összejárták a várost. Megbámulták eleven-várát, Séd-patakját, rettenetes
szikláit, meredek hegyeit és völgyeit. Fölkeresték Csermák sirját, a
nagy magyar zeneköltőét, a boldogtalan szerelmesét.

Siettek Balaton-Füredre.

Felső-Eörsön megpillantották a Balaton tüneményes ragyogását s azután
nem is vették le szemüket róla. Nem törődtek ők ezután se a
tatárjáráskori gyönyörü templommal, se azokkal a ligetekkel, a hol
Szegedy Róza évekig siratta eltünt jegyesét, Kisfaludy Sándort, se a
csodálatos szépségü tájképekkel, apró patakkal, festők ecsetére méltó
kotyogó malmokkal, szőlőhegyi diszes uri hajlékokkal, – siettek
Balaton-Füredre.

Az ország nagyjai közé, a hires férfiak és nők gyülekező helyére, a nagy
és remekkor szinművészeinek körébe és tiszteletére. Együtt volt itt
akkor minden. Ugy, a mint Pesten vagy Pozsonyban. Csakhogy itt tiszta
magyar volt a világ.

Balaton-Füred akkor nem egészen az volt, a mi most hatvankét év multán.

Nem volt meg a Balatonra néző nagy Erzsébet-szálló. Nem volt meg a nagy
gyógyterem, a fenyves liget, a kápolnán és a ligeteken kivül épült
ötven-hatvan nyaraló. Nem volt gőzhajó, nem volt kikötő, nem volt meg az
alsó nagy parti sétány. Nem volt meg az erdőbeli nyári szinkör. Hanem
megvolt az első magyar állandó Nemzeti Szinház, a nagy költőnek,
Kisfaludy Sándornak alkotása. Szürke gránitból készült tömör oszlopai
csak ugy fénylettek. Ennek a szinháznak ma már semmi nyoma. A mostani
nemzedék azt se tudja, hol volt egykor. Még az oszlopok is eltüntek
örökre.

Ezek eltünésének története van.

Ezeket gróf Festetich László adományozta 1831-ben. Magyar kőből magyar
művészek által faragtatta. Száz meg száz mázsa volt mind a négy. Ezelőtt
vagy negyven esztendővel elhatározták a Nemzeti Szinház lebontását. Az
intézők jámbor lelkü, de hülye elméjü hazafiak voltak. A tetők fáját s a
falak kövét és tégláját csak el tudták használni, de mit csináljanak a
hatalmas, gyönyörü oszlopokkal? Ki veszi meg azokat? Ki tudja azokat
elszállitani? De hát hova tegyük? Épületkőnek ugyan jó lenne, ha
dinamittal szétvettetnék, darabokra törnék, de hát ez pogányság volna.
Hiszen a nemzeti kegyelet forró lehelete van azokon az oszlopokon.

Dehogy jutott volna eszükbe, hogy hagyják meg a Nemzeti Szinházat annak,
a minek az ősök épitették. Vagy alakitanák át Balatoni Muzeummá. Vagy ha
az épületet elpusztitják is: hagyják ott állani az oszlopokat emlék
gyanánt, művészet gyanánt, a hogy állanak a Napisten templomának
oszlopai Balbek helyén, a sziriai sivatagon.

Senkinek se jutott eszébe. Az oszlop nem kell, a hely pedig kell. Ástak
hát óriási sirgödröt, a négy oszlopot belefektették s földdel
betemették. Ugy eltemették, hogy ma negyven esztendő mulva senki se
tudja, hol feküsznek a gyönyörü nagy művek, az egy kori honfi-lelkesedés
művészi alkotásai.

Egykor, talán századok mulva valami kutatásnál vagy alagut-épitésnél
majd fölfedezik az oszlopokat. Akkor előáll majd az országos műemlékek
tudós bizottsága s ránk bizonyitja, hogy ime, egykor nálunk a nagy
hellen világ művészei dolgoztak, de remekműveiket a barbárok, geták,
hunnok, avarok, longobárdok, magyarok s egyéb csavargó népek
ledöntötték, föld alá temették.

A pozsonyi jurátusok elmerengtek az oszlopok szépségein. Át is karolták
őket. Ketten tudtak egyet-egyet átölelni.

Akkor még nem volt Kisfaludy-szobor, hanem volt a felső sétányon napóra.
A savanyuviz filagóriája már megvolt, de a savóitató filagória még nem
volt meg.

A minthogy százféle bolondságot azóta találtak ki. Savókúra, tejkúra,
szőlőkúra, vizkúra, mezitlábkúra, napkúra, szélkúra, villanykúra,
hidegfürdő, melegfürdő, gőzfürdő, villany-fürdő, szénsav-fürdő,
iszapfürdő és százféle egyéb hókusz-pókusz, a melylyel kinozzák,
nyuzzák, fosztogatják a nyavalyás és ostoba közönséget. Mind valamennyi
hat ez az emberre vagy jól, vagy rosszul, de mind nem azért találták
ezeket föl, hogy vele gyógyitsanak, hanem azért, hogy vele költséget
szaporitsanak.

A jurátus természetesen nem törődött semmiféle kúrával. Kell is a
jurátusnak kúra. De inkább százszor eltagadná a betegséget, semhogy
egyszer is patikára, kúrára szoruljon. Hiszen okos fiatal emberre nézve
a nyavalygás, ha nem baleset, akkor bizonyosan szégyen. Nem szabad okos
embernek betegnek lenni, hacsak a földindulás meg nem széditi, vagy a
háztető rá nem szakad.

A jurátusok nem tudtak ismeretlenül maradni.

A legelső napon a szinházban hozzájuk jön egy uriember s nevét mondja.

– Gróf Esterházy Kázmér vagyok, ha megengedik, hogy megkérdezzem, ugy-e,
az urak jurátusok?

– Mind azok vagyunk Pozsonyból.

– Nagyon örülök, hogy eltaláltam. Ha megengedik, ezentul az én
vendégeim.

Mit tehettek? A szives vendéglátást visszautasitani nem lehetett. Már
csak annálfogva se, mert a gróf csakugyan jeles férfiu volt. Gróf
Esterházy Kázmér Miklós a mult 1840-iki országgyülésen a legnagyobb és
legfájdalmasabb politikai harczokban a nemzet mellé állt s a főrendüek
tábláján igen kevesed magával elszántan küzdött Deák javaslatai mellett
s a bécsi kormány ellen. Az országgyülési ifjak szerették, a jurátusok
rajongtak érte. Fehérholló az akkori mágnások közt.

Ettől kezdve hegyen-völgyön lakodalom volt a jurátusok élete
Balaton-Füreden. Dehogy tudtak a gróftól szabadulni, dehogy tudtak
miatta egy krajczárt is költeni. Bemutatta őket még a csodaszép
Guthardnénak is. Bemutatta őket Csányi Lászlónak is, a ki öt év mulva
nemzetünknek hőse és vértanuja lett.

Egyik nap kora reggelén szöktek el tőle, hogy gyalogszerrel tovább
menjenek s mindenekelőtt megláthassák Tihanyt.

Megnézték ott a templomot s ereklyéit. Szent Anianus maradványait s
dicsőséges I. Endre királyunk sirját, a ki isten igazában elfenekelte
valamikor a németet. Megnézték a hegyet a Remete-barlangoknál s Csokonay
gyönyörü költeményét elénekelték a visszhangnál.

  Oh, Tihanynak riadó leánya,
  Szállj ki szent hegyed közül!

Gyönyörü dal! Soronkint énekelték, hogy a visszhang zavarodás nélkül
dalolja vissza éneküket.

Elbámultak azon, a mit hallottak.

Első eset életükben, hogy kiki a maga hangját száz öl távolságból
hallgathatta.

Minden hangnak szine, foka és ereje van. Fokát és erejét csak meg tudjuk
magyarázni, de szinét már nehezen. Miért más hang a pacsirta hangja,
mint a rigóé? Miért más a Blahánéé, mint a Kautz Gyuláé? Ki tudja ezt
tökéletesen megmagyarázni?

Lakatos Miklósnak csodálatos erős, tiszta, érczes, szép férfihangja
volt. Jól is tudott fiatal korában dalolni. Szeretett is dalolni.
Dalművészetben nagy sikereket érhetett volna el, ha arra készül. Hudoba
Soma lágy hangja, de még Lükő Géza reszelős hangja is elenyészett
mellette, ha együtt daloltak. Az ő hangja ugy röpködött a többi hang
fölött, mint a madár az erdő fölött.

A mikor a második sort énekelték:

  Szállj ki szent hegyed közül

S a mikor ezt a visszhang visszaharsogta: valamennyien Lakatosra néztek.
Tombolt fölöttük az ő hangja. De azután egyenként is beleénekeltek és
beleszavaltak a visszhangba. Olyan furcsának találták. Az ember füle
csak egy tenyérnyire van szájától. Mindenki csak egy tenyérnyi
távolságból ismeri saját hangját s ime most száz öl messzeségből hallja.

Ez ám a tökéletes fonográf, nem Edisoné.

A visszhangmutató és kecskeköröm-áruló gyerekek hada ott vihogott
körülöttük.

Oláh Dani azt kérdi a gyerekektől:

– Hány nyelven beszél ez az ekhó, gyerekek?

– Ez csak magyarul beszél, meg deákul.

– Hát németül nem beszél?

– Nem szabad neki.

Hudoba Soma, a zólyomi jurátus, tótul is tudott. Ő meg azt kérdezte:

– Hát tótul tud-e beszélni?

A gyerekek erre elkezdtek ugrálni, röhögni, kezükkel hadonászni.

– Mit vigyorogtok, gazemberek?

Egy gyerek aztán nevetve megmagyarázta:

– Hogyan tudhasson az ekhó tótul, mikor még sohase hallott tótul!

De már ezen azután a jurátus ifjak is nevettek, csak ugy harsogott.


III.

(A vérkúti fürdő. – Sietős Gábor uram. – A köppöly. – A vérkúti csárdás.
– Somogyi Benjámin tiszteletes ur. – A monoszlói szép napok. –
Vörösmarty Szózatának története, szövege és zenéje. – A bajor szőlőnek a
világon nincsen párja. – A monoszlói visszhang.)

Tovább, tovább!

A barátok hatalmas ebédje után utra keltek az ifjak. Egyenesen czéljuk
felé. Csobánczvára, Tapolcza, Sümeg városa, a nagy költő. Ez a czél
egyelőre. Azonban ember tervez, vendéglátás végez.

Utjok a Balaton partjain vezetett. Aszófőn, Örvényesen, Udvarin, Akalin
keresztül. A mint Ságh-pusztához érnek: oda benéznek egy ital vizre.
Nagy volt az augusztusi meleg. A kutyák majd lehuzzák őket. Sebaj. Még
akkor csörgedezett a Cserkút patakja, még akkor kotyogott a sághi malom.
A pusztától meglátnak egy magányosan álló kis épületet épen a Balaton
partján. Valami négyszáz ölnyire lehet. Csárdának látszik, de út nem
vezet hozzá, még gyalogutféle se. Egy-két élőfa lombja borong az épület
mellett. Kérdik a pusztabéli asszonytól:

– Miféle csárda az?

– Nem csárda az urak, hanem fürdő, a vérkúti fürdő, de azért kapni benne
enni-innivalót.

– Fürdő? Vérkút a neve? Igy is jól van.

Alkonyat felé jár az idő, hét óra van már. Az utiterv szerint ugyan
Köves-Kállán kellene hálni, de az még ide jó hét-nyolcz kilométer. Mikor
lesz a vacsora? Mikor fekhetünk le? A füredi és tihanyi dőzsölések után
egyszer ki kellene magunkat aludnunk isten igazában. Az a fürdő közel
van. Térjünk be oda s majd jókor reggel menjünk Köves-Kállára.

Jól kigondolták.

Oda ballagtak a vérkúti fürdőre.

Csakugyan volt ott egy kis épület. Volt az épületben két szoba, konyha,
kamra, pincze, egy kis marhaól, az udvaron egy csonka malomkő, asztalnak
állitva, a malomkő fölött terebélyes fűzfa. A ház mellett kőris- és
hársfa. A fürdőn egy csárdás, valami jóravaló paraszt ember. Az épület
mellett tiz husz lépésnyire a Balaton vize.

Egyéb semmi!

Hát ez is fürdő? Ilyen fürdőtelep is lehet a világon? Lehet. De megvan
ennek a maga kis története.

Ki épitette azt a kis tanyát valamikor: én bizony nem tudom. Csárdának
nem épitették, hiszen nincsen semmiféle útban. Utasok, vásározók,
lakodalmasok, malomba járók, szegény legények, borszállitók, tikászok
arra sohase tévednek. Miért lett volna hát csárda? Talán egy-két
balatoni halász kedvéért? Bizony még ezért se. Az akali, zánkai,
szepezdi halászok nem ott tanyáznak, azután halász ember iszik ugyan
bort, de a maga borát s magával hordja csutorában. Miattuk éhen halhat
minden csárdás.

Volt Köves-Kállán ezelőtt vagy hetven évvel egy ügyes borbély. Nem Hugli
volt a neve, de hogy mi volt a becsületes neve, én bizony nem tudom. A
nép Sietős Gábornak nevezte, mert mindig futott, mindig sietett; a ki
szóba akart vele állani, mindig azzal a szóval szaladt el előle: sietős
az utam.

Sietős Gábor uram egyszer nagyot gondolt. Ő köppölyöző intézetet állit.
Miért mászkáljanak az emberek Keszthelyre, Sümegre, Tapolczára
köppölyözés végett, miért ne menjenek épen ő hozzá? Az orvosi műtétért
járó két garast miért ne ő keresse meg? De nem Köves-Kállán. Oda nem
jönnek az emberek, nem is tudna nekik helyet adni, hanem valahol a
Balaton partján, a hol fürödni is lehet s a hol az emberek és lovak a
gyepen és a fák alatt estig eltanyázhatnak. Valami oly helyen, a hol
kert is van, talán forrás is van, tehát hideg ivóviz is van. Az ugyan
szükséges, hogy az emberekkel elhitessük, hogy az a viz ásványviz, az
ereje gyógyitó, csodatevő, de hiszen ezt elhitetni igen könnyü dolog.
Tele kell beszélni az emberek fejét. Fogni kell hozzá valami röst járási
orvost is, a ki valami kis sportuláért szanaszét hordja a hirt. Vegyi
vizsgálat nem szükséges, nem is divatos. A viz hatását kikémlelni épen
nem kell. Minden viznek az a hatása, a mit a jámbor nyavalyás ember maga
elképzel. Igy támad minden szentkút, minden csodatévő forrás, minden
világfürdő. Lám, a bucsu-szentlászlói forráshoz a kútból hordják a vizet
kocsin, szekéren, hordókban, mégis csodatévő az ereje. Ha az ember
véletlenül egeret, békát vagy gyikot nyelt: ha iszik a vizéből, azon
elevenen szüli el azt a csúf férget, a hogy lenyelte. El lehet olvasni
az erről szóló hiteles püspöki bizonyitványt a szent-lászlói templomban.
Bucsujáró hely is lett a forrásból. Milyen jó dolga van ott uraságnak,
barátnak, kocsmárosnak, kártyavető asszonyoknak. Igy támadt a péti
fürdő, a vadkerti fürdő Veszprémvármegyében s a bodajki fürdő
Fehérvármegyében. Nem is kell egyéb, csak borbély, a ki köppölyözzön s
muzsikus czigány, a ki vasárnap délutánonként muzsikáljon. A többi attól
függ, van-e szerencse s van-e elég balgatag ember a vidéken.

Ilyes valamit gondolt ki Sietős Gábor uram. S a mint terve megérett,
sietett is azt megvalósitani. Összefutkosta a szomszéd falvakat. Akalit,
Zánkát, Szepezdet, Kővágó-Örsöt, Tótit, Kékkutat, Kisfaludot,
Köves-Kállát, Mindszent-Kállát, Szent-Bé-Kállát, Henyét, Tagyont,
Monoszlót s a hány Dörgicse van a világon, valamennyit. Beszélt
emberekkel, asszonyokkal s elhirdette, hogy Istennek különös intésére
ime csodálatos forrás támadt Vérkúton, oda jőjjön vasárnaponkint
mindenki, ott kap köppölyt, ivóvizet, teljes gyógyulást, nem is kerül
többe két garasnál. Csak még egy krajczárt kell hozzátenni a szegények
számára.

Az eredmény meglett. Jöttek az emberek seregesen. Hozták hátas
tarisznyában az ennivalót. Sietős Gábor uram minden ember hátából
kicsettintett annyi vért, a mennyit jónak látott. A ki meg akart
fürödni, meg is fürödhetett. A délesti órákban nagyot aludtak az emberek
s estére kelve, a mikor haza indultak, oly könnyü volt mindenki, mint
gyermekkorában.

Igy jött létre a vérkúti fürdő.

Ma mosolyog ezen mindenki.

Ne mosolyogj, felebarátom. A mai kor még furcsább, a mostani nemzedék
még balgatagabb, a mai Sietős Gáborok mellett a régi köves-kállai Sietős
Gábor csak ügyetlen, gyámoltalan kontár. Nézd meg a mai fürdők
hirdetéseit, ügynökeit, szédelgő ajánlatait, téli-nyári csavargó
orvosait, szakértőit, vegyelemzéseit s mindenféle pénzcsaló műveletét,
majd akkor igazságosabban itéled meg azt a régen porladó szegény
borbélylegényt.

A pozsonyi hét jurátus odatoppan a csárdás elé.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

A jurátusok körülnéznek. Rajtuk kivül senki. Szük a hely.
Vendégszobának, vendégágyaknak semmi nyomuk.

– Lesz-e itt enni-innivaló, gazdauram?

– Lesz-lesz! Füstölt kalbász nyomban, ürüpörkölt később, hajnalban sült
puha kenyér, borom is megihatják az urak, ha már ittak életükben jó
bort. Iczczéje négy krajczár.

– Hát aludni lehet-e itt?

– Akár az angyalok nyoszolyáján. Ott kint a puha gyepen.

Nagyot nevettek a jurátusok, de megtetszett nekik az állapot. Rögtön
megfürödtek s azután letelepedtek egyik asztal mellé. Falatoztak,
iddogáltak, adomáztak.

De mire a fürdőből kikeveredtek: egy vendége se akadt a csárdának. Ott
ült két idegen egy másik asztal mellett. Az egyik: harmincz-negyven év
közötti, vidám, jó pirosképü ur, nyilván valami belső ember valahonnan.
A másik idősebb már, de elég jól öltözött kékbeli. Előttük bor,
csöndesen beszélgetnek.

A jurátusoknak jókedvük támadt. Zajos vidámságuk fölverte a Balaton-part
csendjét. Sohase ittak jobb bort, mint az a négy krajczáros badacsonyi,
a melylyel ellátta őket a csárdásgazda.

A pirosképü ur odasug a kékbelinek:

– Kurátor uram, szalajtsa be a gyereket az egyik lovon a feleségemhez.
Várjon bennünket vacsorára. Tizen leszünk.

A kékbeli fölkel, kimegy, intézkedik, ujra bejön.

A jurátusok, jókedvük tetőpontján, rágyujtanak Béri Balogh Ádám kurucz
dalára: Piros bársony süvegem! Azután felállnak s eléneklik a Szózatot.
Ők se régóta ismerik ezt a nemzeti dalt, minduntalan szivesen rátérnek.

Hallgatja ezt a pirosképü ur. A szöveget ismeri, a dalt most hallja
először. Arcza komolylyá, áhitatossá válik. Azután föláll s odamegy az
ifjakhoz.

– Én Somogyi Benjámin vagyok, monoszlai kálvinista lelkész. Nemde, az
urak pápai diákok?

Mosolyogtak az ifjak. Lükő Géza felelt:

– Örülünk az ismeretségnek, de nekünk az öreg apánk se volt pápai diák.
Pozsonyi jurátusok vagyunk mi az országgyülésről. Országot-világot
járunk.

– Annál jobb. Pedig öcsémuraim megérdemelnék, hogy pápai diákok
legyenek.

– Miért épen pápai diákok?

– Mert magam is az voltam.

Büszke volt a pap a maga pápai diákságára. Nem is csoda. Hires tanárai
voltak a pápai kollégiumnak. Még hiresebb diákjai. Épen akkor voltak ott
diákok: Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Kozma. Oroszlánkörmüket már akkor
mutogatták. De nem hivalkodott tovább a pap, csak ennyit mondott:

– Most pedig én is, kedves feleségem is szivesen látjuk öcsémuraimékat
vacsorára, éjjeli szállásra és mindaddig, mig nálunk jól érzik magukat.

Hm! A pannonhalmi fejedelmi vendéglátás után a szegény kálvinista pap
vendégszeretete! Nagyon jó lesz. Az egyházfejedelem után az egyház
szolgája.

Bemutatta a pap a kékbelit is. Bodor uram, vagy ki, az egyház kurátora.
Ezután ő is közibük ült. Jóravaló falusi nemes ember. Most már kilenczen
mulattak.

Azonban szürkülni kezd már. Induljunk.

Jó négy lova volt a kurátornak, de csak ugy paraszt kocsija. Kocsijára
föl akarta tömni a jurátusokat.

Nem ugy lesz az. Gyalog megyünk. A kocsi jőjjön utánunk. Mi az az egy
órai vagy másfél órai séta?

A mikor Monoszlóra beértek: este volt már, de gyönyörü holdvilág. Az
emberek már elkezdtek éjjeli nyugalomra térni. De az ifjak rázenditették
a Szózatot. Lakatos Miklós hangja csodálatosan zengett. A pap is velük
énekelt már. Ő is tudta már az uj nemzeti dalt. De még a kurátor is
megtanulta már. Dörgő mély hangja kisérte az ifjakét.

  Itt küzdtenek honért a hős
  Árpádnak hadai.
  Itt törtek össze rabigát
  Hunyadnak karjai!

Csodálatos idők! Lélekszaggató nemzeti dal! Még akkor is bánatos, a
mikor fajunk dicsőségét zengi. Hova lettek annak a kornak érzései?
Elmultak-e örökre, vagy csak elszunnyadtak? Fölébrednek-e még valamikor?
Vagy örökké alusznak. De akkor feküdjünk le mi is örökre.

Ez a szó is Lükő Géza szava: vagy álljunk talpra, vagy feküdjünk le
örökre.

Monoszló kis falu, de lakói közt sok volt a nemes ember. Zala nemessége
nagy nemzetharczot vivott akkor. A bécsi udvar Forintos-pártja akkor
folytatta ádáz küzdelmét Deák Ferencz ellen életre-halálra. A
balatonvidéki nemesség rendületlen hive volt a nemzeti ügynek. A
honfikötelesség érzete sehol se volt erősebb, mint itt.

A monoszlaiak első hallásra szivük mélyén érezték a Szózat rettentő
igazságait:

  Az nem lehet, hogy annyi szív
  Hiába onta vért,
  S keservben annyi hű kebel
  Szakadt meg a honért.

  Még jönni kell, még jönni fog
  Egy jobb kor!…

Kifutottak az emberek és az asszonyok az udvarokból és ágyasházaikból.
Körülvették a pozsonyi ifjakat. Velük sirtak, velük fohászkodtak. Isten
áldását könyörögték le rájuk. Még kezüket, még ruhájukat is csókolták.
Hisz az a nemzeti dal ugy hasonlit a kálvinisták szentegyházi énekéhez!
S abban a dalban nemcsak az örökké élő Istennek, hanem az örökké élő
hazának dicsősége is benne van!

Igy kisérte az egyszerü paplakra Monoszló közönsége a pozsonyi ifjakat.

– Soha se volt szebb napom életemben.

Ezt irta Apostol József az utinaplóba.

Ezt mondták társai is még vén korukban is. Kérdezzétek meg Lakatos
Miklóst, az öreg honvédet. Ő még él az ifjak közül. Hatvankét év mulva
nem dobban-e meg szive ma is, mikor erre gondol?

Pedig az a »Szózat« nem is volt már egészen uj, noha nem is régi.
1844-ben már hetedik esztendeje, hogy napvilágot látott valami Auróra
nevü háji-báji ujságban vagy valami effélében. A mai ember kinevetné
vagy megcsodálná az efajta ujságot. El sem ismerné ujságnak. De akkor
nagy dolog volt ez is.

Ma ugyan fél millió ember olvas ujságot nagy Magyarországban naponkint.
Akkor is olvashatott két-háromszáz. Ha olyan dal készül manapság, mely
meglepi a világot: három nap mulva jelszóvá lesz s egy hét alatt könyv
nélkül tudja mindenki, dalát és zenéjét pedig dudolja, fütyörészi
mindenki, huzza minden czigány s fujja minden fuvó szerszám. Ma a
budapesti adomát vagy szójátékot harmadnap mulva már minden nyiri
faluban ismerik, vasut, táviró, távhang odaröpiti mindenki házába,
minden falu, város olvasókörébe. De nem igy volt ez hajdan. Minden
vidéknek megvolt a maga külön dala, közmondása, adomája, szójátéka s
mindenféle meséje, mókája, szólása-mondása. Más vidék nem tudott erről
semmit, nem is törődött vele. Csak az terjedt el, a mi valahogy
belekerült a naptárba. Az se mindjárt. Jó tiz év kellett ahhoz, hogy az
érdekes bohóság minden naptárba egymásután belekerüljön s igy járja be
az országot.

Vörösmarty maga is lassan készült el a nemzeti dallal. Belefogott már
1834-ben, a következő évben már több versszaka készen volt, az egész
mégis csak 1837-re készülhetett el igazán. A mostani költő ennyi idő
alatt hat regényt ir, ötven novellát, három-négy szinmüvet s azonkivül
három uj lapot szerkeszt és buktat meg. De együgyü is volt az a régi
idő, régi kornak komor nagy költője! Mily gyorsan nő a mai füzfa a régi
világ fönséges tölgyfája mellett.

De hajdan nem is az irodalom terjesztette e dalokat. Hanem az a
két-háromszáz szegény diákgyerek, a ki évenkint bejárta az országot, a
mi szépet, jót erre-arra hallott, megtanulta, őszre kelve bevitte a
kollegiumba, a sok diák ott eltanulta tőle s vitte haza a szünidő alatt
mindenfelé. Igy készült, igy terjedt, igy maradt meg a magyar lélek
szépmüvészete eszmében, dalban, zenében, vidámságban és búbánatban mind
maiglan.

Bizony nehéz, darabos, néhol csikorgó is annak a nagy nemzeti dalnak a
nyelve. Hány szebb és ragyogóbb költeménye van Vörösmartynak! A mai
költő nyelve mily sima, mily folyékony, mily fürge, mily pattogó, mily
szellemes ahhoz képest.

Csakhogy abban a nemzeti dalban együtt van minden magyar igazság, minden
fenséges és keserü igazság s nincs is benne más, csak rettentő nagy
igazság. A minőt a magyar fajon kivül nem ismer a kerek világnak
egyetlen nemzete se.

Te pedig, édes fiam, mai idők korszerü költője, azért csak énekelj
tovább. Fényes, aranyos, csigaházas kobzod el ne hadd némulni. Hadd
zengjen-bongjon, hadd csillogjon nyelved tökéletessége s rimeid
összhangja és simasága. De azt el ne hidd magadról, hogy benned is csak
ugy lángol a magyar igazságok tüze, mint a Szózat költőjében.

Annak a nemzeti dalnak még zenéjét is nagyon meg lehet birálni.

A Nemzeti Szinház igazgatója tüzött ki valami koldusdijat a Szózatra
dalzenét alkotni. Talán husz aranyat vagy annyit se. Pályáztak többen.
Bihari és Lavotta nem éltek már akkor. A kurucz dal mérhetlen kincsei
mélyen feküdtek akkor még a föld alatt. A dijat és koszorut Egressy Béni
nyerte el. Az ő dalával énekeljük ma a Szózatot.

Van a dalban magyar zene is, de azért az a dal mégse tökéletes magyar
zene. Szerkezete nem is felel meg egészen a költemény szerkezetének. A
szöveg és a zene nem tud ölelkezni. Ezt a sort például: »Itt élned,
halnod kell« nem lehet arra a zenére elénekelni. Hanem ki kell a nagy
költőt foltozni s igy kell énekelni: »Itt élned, élned, halnod kell«.

S hacsak ebben volna a hiba!

A nyugoti zene, a német zene, az ugynevezett műzene elkezdte már akkor
azt a munkáját, a melyen ma teljes sikerrel dolgozik, hogy meggyalázza,
megfertőztesse, beszennyezze s ha lehet kiirtsa a magyar zenét. A hogy
más ritmusa van a magyar költészetnek: ugy más ritmusa van a magyar
zenének is. S a kettőnek össze kell vágni. Szózatunk zenéje ez ellen is
vét. Például abban az »Itt élned…« sorban a két ritmus igy ölelkezik, ha
daloljuk:

„Itt él–nedél–nedhal–nod kell!“

Mi ez? A jó magyar ész, még ha én mondom is, alig hiszi ezt el. Ám
kisértse meg, énekelje el ezt a sort külön s figyelje meg gondosan. De
ne szakértő muzsikus, hanem józan eszü zeneértő elme figyelje meg.

De hagyjuk el ezt a sivatag mezőt. Mivé tették volna már eddig a német
műzene hazátlan bolondjai a magyar zenét, az ősmagyar szellem legdicsőbb
alkotását, ha én rábeszélésem egész hatalmával Káldyt rá nem birom, hogy
ássuk ki százados sirjából a kurucz zenét, az igazi magyar dalt s
mutassuk meg ennek a nemzedéknek, a mely már-már Liszt és Wagner
visitásaiban kezdi egyedül látni mennyországát.

Zenéjének minden gyöngesége mellett is összenőtt a magyar lélekkel a
Szózat. S bizony becsületére válik Monoszló egyszerü falusi népének,
hogy a Szózat eszméit és érzéseit ugy megértette, oly igazán átérezte.
Pedig életében akkor hallotta először, a mikor az a hét pozsonyi jurátus
erős tiszta hangon előtte eldalolta.

Somogyi Benjáminné tisztelendő asszonyom jóizü vacsorára várta a
jurátusokat. Idejében kapta meg az izenetet. Bizonyos, hogy pörkölt
csirke és turós csusza nem hiányzott az asztalról. De minek is lett
volna több is, más is? Ott volt a vacsorán természetesen rektor uram is,
kurátor uram is.

A késő éjszakába nyult be a vidám lakoma. Beszélgetés, dalok, vidám
felköszöntők. Azután édes pihenés. Hárman a papnál, ketten a rektornál,
ketten a kurátornál. A reggelire összejövünk majd a kurátor uramnál.

Ugy lett.

Reggeli után a jurátusok készülődtek, bucsuzni akartak. Ők mennek
Köves-Kállára s onnan tovább-tovább.

– Abból pedig, öcsém uraim, semmi se lesz!

Ezt a szót egyszerre ejtette ki a száján a pap is, a rektor is, a
kurátor is. Mintha csoda esett volna.

Jó oka volt mind a háromnak.

A pap azt mondta, hogy felesége készül az ebéddel. Olyan jurátus pedig
nincs a világon, a ki az ő édes, aranyos feleségének a kedvét
elronthatná.

Ez igaz.

Azután meg azt mondta, hogy a ki a tihanyi visszhangot hallotta: annak
meg kell hallania a monoszlai visszhangot is. Nemcsak Tihany van a
világon, hanem Monoszló is. Tihanyról minden jött-ment, minden
ábéabismerő tud, de a monoszlai visszhangról nem, pedig szebb is,
erősebb is a tihanyinál. Ha Csokonay itt járt volna, költeménye százszor
szebb lett volna, noha – el kell ismerni, – igy is szép.

A rektor még sulyosabb okokkal áll elő. Olyan messzeföldi utazó még nem
tette be lábát Monoszlóra, a ki az ő pinczeszeri vacsoráját, az ő
ürüpörköltjét s az ő 1841-iki borát egész életére meg ne kedvelte volna.
Neki pozsonyi jurátus, vagy pápai diák: egyik olyan, mint a másik. Ő
csúffá tenni magát nem engedi. S aztán Répa Rozi bús dalát is meg kell
tanulniok. Vigyék haza a jurátusok a maguk vármegyéjébe.

A kurátor szavának éppen nem lehetett ellentmondani. Ő Jézus Krisztust
és semmiféle apostolát addig a határból kimenni nem engedi, a mig az ő
bajor szőlejéből jól nem lakik, mert olyan szőlő nemcsak a világon
nincs, de még Badacsonyban sincs.

Hát ez igaz is.

Van a Balaton zalai hegyeinek egy koraérő szőlőfaja: a bajor. Ott
bajornak hivják, másutt és a tudományban góhérnak nevezik. Ez az a
szőlőfaj. Másutt is terem, másutt is megérik, másutt is előkelő faj, de
a zalaihoz hasonló édességü, izü, illatu és zamatu csakugyan nincs több
a világon. A saszlák és muskotályok minden faja csak üres bogyó ehhez
képest. Még a Rajna rizlingje, még a Tokaj furmintja, még Hispánia
mazsolája, még Badacsony kéknyelüje, még Somlyó rakszőlője, még a budai
hegyek mézesfehére is messze esik tőle. Semmi gyümölcs nem hasonlit
hozzá.

Még látása, nézése is művészi gyönyörüség. Ugy néz, ugy mosolyog az
emberre, mint a galamb. Nagy szeme, aranysárga héja ugy ragyog, mint a
legértékesebb borostyánkő. Még vesszeje, még levele, még bokrának alkata
is csodálatos szép. A szőlősgazdák messziről megismerik. Száz tőke közül
is kivilágit hozzád, hiv magához, mosolyog rád, zöld aranyfényü világos
szinét feléd sugározza.

Hajdan jobb világ volt. Minden ember tenyésztette. A legszegényebb
szőlősgazdának is volt néhány tőkéje. Később már csak az urak üztek vele
fényt és hivalkodást. Ma már kevés van a Balaton mellett is. Zalában is.
A korszerü gazdaságra berendezett szőlőkből egészen hiányzik. Maholnap
örökre kihal, mint a nemes állatok, mint a daru, mint a szürke nyest,
mint az erdők fejedelme, az óvilági bölény.

Hajh, öreg anyám még büszke volt balaton-füredi bajor tőkéire.
Györgyhegyi szőleiben épen tüneményes fürtök termettek. Nincs a
teremtésnek olyan szép virága, mint az a bajor fürt, a mely ott
ékesitette a tőkét.

De nem is való már a mi számitó, alkudozó, takarékos korunkba.

Korán érik. Tőkéje nem is épen sokat terem. S a mennyi jóizlésü
tücske-bogara van a természetnek, az mind rögtön észreveszi s rohan
csodájára, élvezésére. Egér, patkány, fogolymadár, tyuk, csirke, rigó
egyaránt szereti. Az erdei madarak egész serege lepi meg. S ha ettől meg
lehetne menteni: jönnek a méhek, darazsak, dongók s mindenféle apró
röpülő fenevadak. Elhordják méznek, föleszik-iszszák a száraz-magjáig.
Megrészegesznek tőle s ott henteregnek napokon át ittas fővel a tőke
körül. S utóbb odahozzák egész atyafiságukat s tanyát ütnek a szőlő
körül. Ugy kell őrizni a bajor szőlőt, ha valaki meg akarja menteni,
mint az aranyat.

Nos hát a jurátusoknak ilyet hozott kurátor uram ebédre egy egész óriási
vékával.

Nem is ettek ilyen szőlőt se azelőtt, se azóta. Pedig Oláh Dani
Tokaj-Hegyaljáról való volt, de azért az igazságot megvallotta.

A napirendet teljesen megtartották. Az ebéd is, a pinczeszeri lakoma is
ugy történt, a hogy a pap és a rektor óhajtotta.

Megnézték, meghallgatták a monoszlai visszhangot is. Ezt én magam nem
ismerem. A jurátusok ugy beszélték, valami hegyre, erdőre, sziklaaljára
vezette őket a pap. De arra már nem emlékeztek, mily irányban? A temető
felé-e, Hangyásra-e vagy az alsó erdőre? De nem csodálkoztam emlékezésük
halványságán. Hiszen negyven-ötven esztendő mulva mesélték el nekem
kalandjukat.

Késő éjjel jutottak tanyájukra a pinczeszerről. Olyan vidámsággal, a
minőt ritkán ér az ember az egész élet folyamában. Minden jurátus azt
állitotta, hogy egész utazásuk hosszant legszebb idejük Monoszlón telt
el.

Jó Somogyi Benjámin tisztelendő ur is rég aluszsza már örök álmát. Fia
is a hetvenedik év felé közelget, ő is pap s egyházának magasállásu
tisztviselője. Ma már Monoszlón senkise emlékezik a pozsonyi
jurátusokra.

Másnap Köves-Kállára mentek. De bizony a pap oda is velük ment. Egész
napot és éjszakát ott is elmulattak. Vendégszerető jó nemes urak onnan
se akarták őket elereszteni.


IV.

(A bácsi hegy hágóján. – Csobáncz várának hagyománya. – A szigligeti
szunyogveszedelem. – Keszthely és Kehida. – Föl Tátika várába. – Rezy
Sándornak és szerelmesének bús története. – A tátikai márvány-emlék. – A
messzelátó. – Kegyetlen záporeső. – Bőrig áznak.)

No, de már most hova menjenek? Csobánczra-e vagy Szigligetre?

Mind a kettőre. Sőt még Badacsonyra is. Hiszen szent föld ez mind, a
nagy költő lantja által megénekelve, fölszentelve. Hogy járulhatnának ők
a nagy költő szine elé, ha az ő Helikonjának minden hires helyét előbb
meg nem látogatnák?

A mint a bácsi hegy hágójára értek, megnyilt előttük az Eger völgye a
gulácsi és tóti piramisokkal és Csobáncz, Szent-György és Badacsony,
komoly, méltóságos alakjaival. Van-e ennél szelidebb és mégis szebb tája
a világnak? A távolabbi határokban Haláp és Szigliget s szemközt
napnyugatnak Rezivár és Tátika sötét erdős hegyormai.

Elbámultak. Szótlanul álltak, mintha megmeredtek volna. Lakatos Miklós
harsogó hangja volt felocsudásuk első jele.

– Vegyük le kalapunkat, fiuk! Mintha templomban volnánk!

Bizony szentegyház az, de épitőmestere maga volt az Isten. S nem goromba
mérnökökkel, nem német pallérokkal s nem részeg kőmüvesekkel dolgozott.

Megmászták Csobáncz várát, a világhős Gyulaffy László sasfészkét,
Gyulaffy Rózsa halálos szerelmének bús tanyáját. Körüljárták az omlott
falakat, körülnéztek a magasságból. Nyájőrző fiu magyarázgatta nekik a
szépségeket. Ime, itt a Dobos-rengeteg. Ez megint az öreg Bakony. Pedig
azt hitték már, elhagyták Veszprémnél s nem is látják többé. – Fönt
északon, égföld határán a kék Somlyó hegye, oldalt tőle Kemenesalján a
Ság teteje. – Majd eljutnak odáig is. – Szent-György-hegye szépségeit
tökéletesen belátták a magasságból. – Megtalálták az utat is, a honnan
Rózsa vőlegénye, László urfi előre nyargalt haldokló menyasszonyához.
Apostol Józsi magával hozta a nagy költő regéit. – Ime, itt toppant meg
László urfi paripája, a mint a nyul előtte keresztülfutott az uton. –
Ime, ott a szikla, a hol huhogott a vészjósló bagoly!

Hát a harangszó?

  Szomoruan hallott kongni
  A várban egy harangot,
  Mit jelent ez? Az erős szél
  El-elkapta a hangot.

A vőlegény hallotta a harangszót, de a jurátusok már nem hallották.
Nincs már torony Csobáncz várában, nem szól már ott a lélekharang.
Csonka falak töredékei meredeznek a fényes vár helyén. Kegyetlen német
ádáz dühe összerombolt mindent. Épen százharmincz évvel előbb, semmint a
pozsonyi jurátusok ott jártak. Még a nevüket se irhatták föl a jurátusok
az összerombolt falakra.

A vár tövében a gyulakeszi molnárnál volt bőséges lakomájuk.

Innen egyenesen mentek Szigligetre. Alig tiz kilométer az ut odáig, de
alkonyodni kezdett már, a mikor a faluba értek.

Ott kellett hálni. De vendéglő nincs, vendégszoba nincs. Mit
csináljanak?

Puteáni báró volt Szigliget ura. A hires, régi dúsgazdag Lengyeltóti
Lengyel nemzetség egyik örököse. Jókedvü férfiu, kényelmes urilak,
látogassuk meg!

De erre bizony a jurátusok egyrésze rá nem állt. Egy nap már pihenni is
kellene. Hátha megint éjszakázni, mulatni kell. Négy nap óta
hegyen-völgyön lakodalom. Legyen már bőjt is egyszer.

Oláh Dani is igy okoskodott Lakatos Miklóssal. Még ketten csatlakoztak
hozzájuk. Hárman meglátogatták az uraságot s ott is maradtak nála.

Szigligeten szegény jobbágy emberek laknak. A négy jurátus egyik jobb
alaku parasztházhoz szállt be.

– Jó estét, gazdauram! Jurátusok vagyunk, országot járunk,
megesteledtünk, mindenünk van, csak éjszakai szállást kérünk.

– Szivesen adok, ifju urak. De ma nagy meszelés volt a háznál, be se
tudunk a szobába rakodni. De nem is ajánlom ám az ujonnan meszelt
szobát, az ember csömört kap tőle. Hanem van egy uj juhaklom, ott el
lehet éjszakázni.

Igy is jól van.

Zsuppszalmát a földre, pokróczot a szalmára, a jurátus heveredjék a
pokróczra. Alhatik ott, akár a paplanos ágyon.

Hejh-hajh! Könnyü ezt mondani, könnyü ezt elgondolni. Ha közel nem volna
a Balaton és annak végtelen nádasa.

Szent István napja felé járt az idő. A szunyog ekkor kel szárnyra
seregesen. Annyi szám nincs a világon, a mennyi szunyog ekkor támad elő.
Rajonként jön. Ugy jön, mint a felhő. Éjjel nem is látni, csak a
nótájukat hallani. Vérszopó ilyenkor, mint a tigris.

A jurátus leteszi a fejét s a mint leteszi: nyomban el is alszik.

De a szunyognak jó orra van. Megérzi az emberszagot három dülőföld
távolságból. Jobb szaglása van, mint a vizslának.

Ott ül egy őrszunyog egy gyékényszál serkedező buzogányán. Fülel,
szimatol, szemét-orrát megtörli s egyszer csak azt mondja társainak:

– Bajtársak! Szagot érzek, pozsonyi jurátus szagot. Szedjétek össze az
ezredeket, hadtesteket!

Ne neked, jurátus!

Jött a szunyogtábor. Nagyobb, mint Attiláé, veszedelmesebb, mint
Dsingiszkáné. A jurátus egyszer csak arra ébredt föl, hogy rászakadt a
juhakol teteje.

Pedig dehogy az szakadt rá. Hanem megrohanta Dsingiszkán
szunyoghadserege. Iszonyu csatazajjal, vérszivó lándzsafegyverekkel. S
meg nem véd ellenük se nyugodt vér, se harag, se puska, se ágyu. De
semmiféle ruha se. Hiába takarják be arczukat, kezüket zsebkendővel.
Hiába hadonásznak, rugdalóznak, kapálóznak. Még a káromkodás se segit.
Vasvértezet, bagariabőrköpönyeg vagy bakonyi szür; csak ez a három
segitene. De minden megvan, csak éppen ez a három készség hiányzik.

Bizony, fiuk, föl kell nekünk kelnünk, szabadba kimennünk, pipára
gyujtanunk. Alvásnak, éjszakai nyugalomnak ma már vége.

A Balaton is aludt. Gyönyörü, sima felszinén végigragyogott a telehold.
Velencze, Nápoly büszke az ő tengeri holdfényére. Száz meg száz festett
képen dicsekszik vele. Boldogtalan talián, jer csak a Balatonra, ott
nézd meg a csöndes nyári felhőtlen éjjel a holdvilágot. Azután merj
pisszenni, ha tudsz!

Nem aludtak a jurátusok, de azért nem bánták meg ezt az éjszakát. Hiszen
a teremtés remekében találtak gyönyörüséget. Ezért ugyis ébren kellett
volna tölteniök egy éjszakát.

Kimentek a partra s ábrándozó beszélgetésben, költőálmodozásban
töltötték el az időt. Hanem pipára gyujtott valamennyi s csinált maga
körül akkora füstöt, hogy túl a somogyi parton is fölébredt rá a fonyódi
Nagyberek kanásza s el nem tudta gondolni, hogy mi van ott túl a vizen
Szigliget táján. Meszet égetnek-e, ökröt sütnek-e vagy meggyuladt a
Bakonyerdő, noha most még csak a füstje látszik?

Innen Keszthelyre mentek az ifjak. Badacsony szirtjét nem mászták meg,
de a szentmihályhegyi remete kápolnáját megtekintették s nevüket a falra
fölrajzolták. Ugy rémlik előttem, mintha tiz évvel később, 1854-ben,
magam is olvastam volna.

Keszthelyen megnéztek mindent, a mi megnézni való. Az utolsó erdélyi
fejedelem sirját, a Georgikont s hires kertjét s a hévizi nagy völgy
óriási jegenyefasorait. Magát a Héviz nevü csodafürdőt nem nézték meg.
Akkor még azt nem fedezték föl a tudósok. Csak a szomszéd falvak
parasztjai tudtak csodatévő erejéről. Jámbor, együgyü parasztokra mit
adtak akkor a tudósok?

Innen északra fordultak Sümeg irányában.

Utjokat Kehida felé kellett volna venni. A haza bölcsét, Deák Ferenczet,
meg kellett volna látogatni, hiszen ide járt az országgyülés küldöttsége
is tanácsért, bölcsességért. A körmönfont bécsi leiratokra itt készült
az igazi felirat. Ide nézett akkor minden hazafiremény. Széchenyiért már
nem lelkesedett az ifjuság ugy, mint egykor, Balogh János már letört,
Wesselényiért csak ugy rajongtak, mint egykor, de kegyetlen üldözések és
sulyos betegségek őt is megbénitották; Kossuth még a pálya kezdetén,
csak Deák volt akkor a nemzet egyedüli fővezére. De ő se volt az
országgyülésen. Föl kellett tehát őt Kehidán keresni, ez lett volna
egyik főczélja utjoknak is. Azonban Keszthelyen biztos hirt kaptak
arról, hogy Deák nincs otthon s ezért hiába tennék meg a kehidai kerülő
utat.

Tehát egyenesen Sümeg felé!

Rezi várát jobbfelől hagyták el. Oda nem mentek föl a hegyekre. Tátika
közel van. Az a vár szebb is, nagyobb is, magasabban is fekszik, oda
ugyis felhatolnak. Azután a nagy költő regéi közt önállóan Rezi vára nem
is szerepel.

Zala-Szántón a faluban költötték el kora ebédjüket s ugy váltottak neki
a sürü Bakonynak, a meredek hegynek, hogy Tátika omladékaihoz
eljussanak.

Tátika!

Ezt a nevet maga a nagy költő teremtette. A tatárjárás idején s azután
századokon át Tadenka volt a neve. Ugy látszik, ilyen nevü veszprémi
püspök épitette ezelőtt hetedfélszáz esztendővel. Száz év előtt a nép és
az irás Tádékának ismerte. Maga a nagy költő is. A vidékbeli magyar nép
a hosszu i betü helyett é betüt mond. A gyikot, kigyót, Enyinget ugy
ejti ki: gyék, kégyó, Enyéng, stb. A nagy költő ugy gondolta: Tadéka is
igazán Tádika. Ezért ruházta költeményére ezt a czimet. Sőt még ezen is
t-re változtatta a d betüt.

Ettőlfogva, most már száz év óta a vár neve Tátika. Senki se tudja
másként. De nem is meri másként nevezni. Ki is tudhatná azt jobban, mint
a nagy költő?

Maga a rege nem történelmi eset. Legalább ott és akkor meg nem történt.

Szánthó Gáspár volt Zsigmond király idejében a vár ura. A mikor meghalt,
özvegye maradt. Gonosz, buja asszony. De maradt első nejétől árvája is:
Manczi. Ezt a nevet gyereknévként használják Magdolna helyett. Berzsenyi
is, Kisfaludy is, Csokonay is kedvvel használták a Juczi, Nacza, Manczi
neveket.

Szánthó Manczi ragyogó szépség volt s nemes és angyali lélek. Mindenki
rajongott érte. De ő Rezy Sándornak, a szomszéd Rezi-vár urának volt
eljegyzett mátkája és halálig hű szerelmese. Azonban boldogtalanok
lettek.

Rezy Sándor elment a török háboruba. Szép volt, mint Apolló s erős és
legyőzhetetlen, mint Herkules. A király fölvette udvarába. Borbála
királyné pedig, a kicsapongó, buja asszony szerelmi hálójába keritette.
Rezy Sándor hütlenné lett szerelméhez és menyasszonyához.

De lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Méltatlannak érezte magát Tátika
ifju urnőjéhez s azért ő maga az eljegyzést felbontotta s Manczi
szabadságát visszaadta. De megundorodott önmagától is, a világtól is. A
királyi udvarból hazament várába, de volt menyasszonya szeme elé nem
került, elzárkózott minden teremtett lélektől s rengeteg erdőségeiben
bujkáló erdei vadember lett. Csak bűnét bánta, csak menyasszonya
elvesztén gyötrődött kinlódó lelke.

Manczi mostohája időközben férjhez akart menni, de kérője nem akadt.
Manczinak ragyogó szépsége varázsolt el mindenkit. A mostoha hát egy
cseh szolgával összebeszélve elhatározta, hogy a leányt elteszi láb
alól.

Van egy meredek szirtes oldal Tátikahegy oldalán. Ott állt hajdan a
Rozália-kápolna. Szegény erdei remete volt gondozója, a ki valamikor
Manczit is nevelte. A mostoha a remete életét is orvul kioltotta. A
leány elvesztésére azt a tervet koholták, hogy karácsony estéjén az
éjféli mise előtt elcsalják a kápolnához imádkozni, ott a meredek
szikláról letaszitják, holttestét majd a farkasok megeszik s igy a leány
is elvész, öröksége is megmarad s a világ gyanuja még se támad föl a
gyilkosok ellen.

Azonban Rezy Sándor, az erdei vadember, éjjel-nappal kisérte észrevétlen
egykori menyasszonyának minden lépését. Azon a karácsony estén is.
Megtudta az összeesküvést is, a leányt megmentette, várába visszavitte,
a gonosz mostohát és a csehet pedig a meredek sziklafalról ő maga
letaszitotta. Ezeket falták föl a farkasok.

De a boldogtalan szerelmesek ily bűn után egymáséi nem lehettek. Rezy
Sándor Rómába zarándokolt bűnbocsánatért, menyasszonya pedig fölvette a
veszprémvölgyi apáczák fátyolát.

Ez a rege meséjének öregéből-nagyjából való vázolása. A kritikusok ugyan
ráolvasták Kisfaludy Sándorra, hogy ő ezt a mesét valami német forrásból
meritette. De mit adok én efféle ostobaságra? Minden szerelmi történet,
akár vidám, akár bús, épen ezer milliószor fordult már elő s azért mégis
minden szerelmi történet valódi és eredeti. Csak az a kérdés: miként
alakitja meg édes anyanyelvén a költő?

Apostol Józsinál ott volt a költemény. A jurátus ifjak ujra elolvasták.
Ifju lelkük lángolásával nem is tehettek egyebet.

– Fölkeressük, fiuk, a Rozália-kápolnát, a meredek szirtet, a
remetebarlangot, a szirtnek alját, a hol a két orgyilkos kilehelte bünös
lelkét. Fölkeressük még azt a helyet is, a hol az erdei farkas a
halálfejet vitte s szájából kiejtette.

Nem is nagyon kellett keresniök.

Elég világos, de azért alig tört gyalogut vezet föl a várhoz. Tölgyes és
bükkös rengeteg sötét árnyékában tekereg az ut fölfelé. Helyenként
nagyon meredek az ut, noha Tátika nem sokkal magasabb, mintha itt
Budapesten két Gellérthegyet tennének egymás tetejébe. De az ut épen ama
mesebeli szirt közelében fut el, a honnan a gonosz mostoha a mélységbe
zuhant. A kápolnának én egykor nyomát se találtam, de a jurátusok
szentül hitték, hogy helyét, a hol feküdt, megtalálták. A remete-barlang
is alig barlang. A nagy költő maga is boltnak, boltozatnak nevezi. Egy
kis elképzelés segitségével ezt is meg lehet találni.

Mulatságos vitájuk volt a jurátusoknak a fölött, honnan jöhetett a
farkas a halálfejjel s hol ejthette ki fogai közül a halálfejet. Pedig
hát nem megtörtént valóság, hanem csak költői kép az egész farkas- és
halálfej részlet. Az összeesküvő szolga szemei elé csak a rettegő
lelkiismeret föstötte azt a képet. De azért a jurátusok csak ugy
dévajságból mégis meghatározták a helyet.

Elvégre feljutottak az omladékokhoz.

Tátika várán nem sokkal több a pusztulás, mint Sümeg, Somlyó, Csesznek
várain. Tornyának, palotáinak s melléképületeinek sok fala áll még.
Tihanyvárát alig lehet megtalálni. Hegyesd-várát a völgyből épen nem
lehet észrevenni. Essegh-várának csak egyetlen vastag bástyafala áll
még. Kinizsy-vára, Nagy-Vázsonykő villámütés folytán csak az én
ifjukorom óta kezd pusztulni. Csobáncz, Szigliget, Rezivár, Ó-Palota,
Döbrönte teljes pusztulásban. A szétomlás gyorsan történik. Sághvárnak
csak körfalai állanak, Bakony-Ujvárról alig tudjuk, hol büszkélkedett
valaha. Eltünt Fonyód-vára is. Pedig egykor mindezek kővárak voltak s
nem földvárak s nem sárvárak. Ime, a Bakony és Balaton összes várai! A
középkorból eleven várként a Bakonyban nem áll már egyéb, mint Veszprém,
Palota és Devecser. De ezek épületei is alig háromszáz évesek.

A jurátusok hatalmas betükkel irták fel nevüket a vár falára. Sok száz
név van ott. Egyiket el lehet, másikat el se lehet olvasni már. Zápor,
fagy, vihar, penész és moha rongálja az irások, sőt még a vésések
nyomait is.

Egykor márvány-emléklap volt a várfal észak felé néző oldalán
megerősitve. Gróf Festetich László, a vár ura, a Georgikon-alapitó fia,
tetette oda. Nagy tisztelője, jóbarátja volt a nagy költőnek. Örömet
akart vele neki csinálni. Az emléklapra aranyos betükkel volt rávésve a
költemény négy sora:

  Tátika mint egy korona,
  Föltéve a tetőre,
  Büszkén állott s nézett alá
  A földre és időre.

Ezt az emléklapot azonban ismeretlen kezek kiemelték s elorozták.

Kik tették? Erdőn járók, szegény legények, kanászok, juhászok,
kecskeőrzők, parasztok?

Egyik se.

Duhaj, üldözött, szegény ember, bujdosó és paraszt nem mászkál ott, a
hol dolga nincs; nem pazarolja erejét, tüdejét, lélegzetét s pihenő
idejét azért, hogy pusztuló falat lásson s messze tájak szépségein
gyönyörködjék. Mi gyönyörüsége lehetne abból, a miben semmi haszna?

De még az emlékkőben se találna, ha hazavinné is, se hasznot, se
gyönyörüséget. Elmenne a hire, be is csuknák érte.

Bizony csak gyüjtők, tájutazók, kapa-kaszakerülők vitték azt el. A hogy
elhordanák a hajdankor remek maradványait. A hogy elhordanák az
egyiptomi szfinxet, ha csőszök nem őriznék. Igy is hiányzik már füle,
orra, ajkának nagy része. A bolond tájutazónak jól esik, ha egy kis
darabot kalapácscsal letörhet belőle. S a hogy elhordanák elvégre
magukat a piramisokat is, ha olyan nagyok nem volnának.

A kerülők jelentették az ispánnak, ispán a tiszttartónak, tiszttartó a
grófnak, hogy az emléktáblát ellopták.

A gróf azt gondolta, jutalmat tüz ki annak számára, a ki az emléktáblát
visszahozza vagy a tolvajt följelenti.

De mi legyen a jutalom?

Nézzük csak meg a költő műveit. Majd találunk mi abban méltó jutalmat.

Találtunk is. Hiszen ott a jutalom Somlyó solymáért, melyet a cselszövő
Lucza ellopott. Ez legyen hát itt is a jutalom:

  Szép paripa a nemesnek,
  Bornyas tehén parasztnak.

Kihirdették, kurrentálták, a falvakban kidobolták: nem lett semmi
haszna. Az aranyos betüs szép emlékkőnek se hire, se hamva.

A gróf várt egy esztendeig. Akkor ugy 1840 táján ujra megcsináltatta az
emlékkövet, de most már hatalmas vasrudakkal erősittette bele a falba.

Ez se használt. Ezt is ellopták. De ezt már faczér kovácslegény, vagy
kolompáros czigány tehette. A vasrudakat elvitték, az emlékkő néhány
darabja ott maradt a fal tövében. Ezt a csinyt már se nem gyüjtő tette,
se nem tájutazó.

A mig a jurátusok ott szemlélgetnek, dalolnak, köveket hajigálnak s a
vár méreteit számlálgatják: az alatt kivül is történt valami.

Onnan napnyugat felől. Stájerország felől zimankó készült. Sürü sötét
felhő kerekedett az ég alján s nagyon is észrevehető gyorsasággal
sietett Tátika felé. De se szél nem fujt, se mennydörgés nem
hallatszott. Hanem a meleg rekkenő volt s a nap tüze perzselt. A
mindenféle legyek, dongók, bőgölyök, bagócsok pedig eszeveszetten
röpködtek keresztül-kasul. Majd kiverték a jurátus urak szemeit.

Ferenczy Pista körülnéz.

– Fiuk, talán jó lenne, ha indulnánk! Valami bolond idő készül.

Dehogy hallgattak rá. Még ki is nevették. Ki hagyná el Tátika vár ormát,
mig a magasból jól meg nem nézi a vidéket.

Csakugyan csodálatos a látás onnan. De a szemnek utja csak délfelé és
napkelet felé volt tiszta. Délről azonban erdős hegyek szaggatják meg a
messzelátást. De napkelet felé föltárul a Lesencze völgye és az Eger
patak völgye. Itt pedig örök ragyogásával s égi illatával mosolyog a
nézőre a szépség, az arány, a szüntelen változat s a magyar lélek
hagyományainak s képzeletének minden varázsa. Istennek egyetlen
tökéletes szinköre ez. Ott játszanak előtted a természetnek s a
nemzettörténetnek s a magyar népéletnek ünnepi alakjai. Öreg
családapákként Haláp, Szentgyörgy és Badacsony, nyalka legényként a
gulácsi és tóti és hegyesdi csúcsok s csatákjárta hősökként Csobáncz és
Szigliget várai. És a falvak és nyalka tornyaik, a zöld vetések, vidám
patakok, a malmok és sorban álló farendek a völgyeken s a sugárzó szőlők
és nyaralók a hegyek oldalán. Mintha ők nyujtanák, ők tárnák feléd a női
báj minden örömét, vidámságát.

Azt az élvezetet le nem lehet irni, el se lehet mondani, a mit éreztek a
pozsonyi jurátusok.

De nyugatról és északnyugatról már közelgetett a zivatar. Ott már köd és
homály kezdett támadni. Sümeg várát és városát s a közeli falvakat még
jól láthatták, de Somlyóig, Ságig, Kemenesaljáig s a nagy magyar nyugati
alföldig már nem tudott eljutni tekintetük.

Egyszer csak meghallották az ég lassu morgását. Azután megjött a szél, a
záporesők előszele. Kezdetben lassan, azután erősebben, végre zúgva,
üvöltve, sikoltozva az omló falak közt, a tört ajtók és ablakok
nyilásain.

Dehogy félt a jurátus ott a magasságban, ott a magános rengetegben.
Hanem azért ideje, hogy induljunk, menedékhez jussunk. Az ut mégis csak
ismeretlen.

Nem mentek vissza Zala-Szántóra. Kerülő lett volna, pedig ma még Sümegre
kell érni, a nagy költőt még ma meg kell látogatni, pedig Sümegig még jó
két óráig eltart az ut.

A hidegkuti pusztára még szerencsésen leértek, még Bazsit is elérték, de
ott azután nyakukra szakadt a zápor. Nem is zápor, hanem felhőszakadás.
Ugy omlott rájuk a viz a magasból, mint a zuhatag. Nyomban bőrig áztak.
Födél alá nem állhattak. Nem is láttak a zuhanó áradatban épületet.
Bazsiról Sümegig jó öt-hat kilométer. Ezen az uton nincs is se csárda,
se puszta. Ernyőt istenért se hordana magával a jurátus. Németnek való
készség a mindenféle napernyő és esőernyő. Ha volna is,
hetvenhétféleképen kiforditaná, beforditaná s utóbb összetépné a vihar.

Az ázott ürge nem furcsább alakja a mezőnek, mint a hogy a hét jurátus a
sümegi vendéglőbe beállitott. Ugy folyt ki alóluk a viz, hogy a nagy
ivószoba rögtön tele lett körülöttük özönvizzel. A vendéglős nem győzött
eleget nevetni rajtuk.

Szobákat nyittattak s elkezdték magukat szárogatni.

– A czipőt le ne vessétek, fiuk, mert azután föl nem tudjuk huzni soha.
Csak hadd száradjon az a maga emberségéből!

De már azután, nyájas olvasóm, ne vedd rossz néven, ha megsugom, hogy a
czipőn kivül bizony a jurátus leöltött magáról mindent. Leöltött,
kifacsart s a szobában kiteregetett. Váltóruhájok nem igen volt más,
mint fehérnemü. De az se ért semmit. Hiszen batyujok is ép ugy elázott,
mint a szivacs.

Istennek jó adománya ilyenkor a fiatalság, a jókedv s a jól szelelő
pipa. Olyan füstöt csináltak maguk körül, hogy a kereket hozzá lehetett
volna támasztani. De igy is kellett. Hiszen czipőjükön kivül nem volt
egyéb ruhájuk, csak a melyet a mindenható szabómester készitett
valamikor Ádám apánk számára.

De mégis irtak a nagy költőnek, hogy tiszteletére jöttek, meg akarják
látogatni, a mikor szives lesz őket fogadni. Lett aztán bámulás és
nevetés, a mikor nyomban jött a nagy költő huszárja jelenteni, hogy a
tekintetes ur szivesen látja s minden pillanatban várja az urfiakat.
Maga jött volna értük, de épen a szőlőből ballagott hazafelé, a mikor a
kegyetlen zápor utban kapta; – éppen most vesz magára száraz ruhát.

No most mit csináljunk?


V.

(Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál. – A társalgás. – A nagy
ember mindent tud. – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye. – Mit dalol
róla Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? – Somlyó
szépségeinek nincsen másuk. – Mily gondolat születik a puszta várban?)

A nagy embernél ázott, tört, zuzott ruhában tisztelgő látogatást tenni
nem illik. De várakoztatni éppen nem szabad.

Nincs más segitség. Föl kell ölteni az ázott ruhát. Most legalább már
nem csöpög belőle a záporeső. Fölfedezni előtte a balesetet. A nagy
ember okos ember is, jó ember is, szivesen megbocsát. De menni kell
rögtön.

A nagy költő akkor hetvenkét éves volt. Kopasz homlok, kopasz fej. Haját
még fiatal korában vesztette el a Napoleon elleni háborukban. Csak
tarkóján s halántéka irányában volt meg a haja. Bajusza közepes
nagyságu, álla borotvált, rövid oldalszakálla szürkülő, de még nem
egészen fehér.

A jurátus ifjak ismerték már arczképét, de jóval öregebbnek találták,
mint a hogy arczképe után gondolták. Hanem állása, beszédje,
fejetartása, mozdulatai férfiasak, katonásak voltak.

Ezek az ifjak voltak országos tisztelői közt az utolsók, a kik messze
földről jöttek, hogy őt személyesen megláthassák. Két hónap mulva
meghalt. Halálának hire rettenetesen meglepte az ifjakat Pozsonyban. Ők
még sok évet szántak a nagy költőnek. Halála nem is egészen volt
természetes. Sulyos és véletlen betegségi balsors idézte elő.

Az a szoba, a melyben az ifjakat fogadta, ma is ugy van változatlanul,
mint akkor volt. Ez a szoba az, a hol a padlón a sarkantyus csizmájának
nyomát ma is mutogatják. A hol iróasztalánál ülni szokott harmincz éven
át, ott a sarkantyu mélyedést vágott vagy koptatott a padlódeszkába.

De hát sarkantyus csizmában járt volna?

A nagy költő ruhában, viselkedésben mindig előkelő ur volt.

Hiszen ifjukorát a nemesi testőrségben töltötte. Azután tiszt lett a
hadseregnél, fogoly a francziáknál. Nőtlen ember korában a világ
legünnepeltebb, legszebb művésznője volt a kedvese. Magasrendü és rangu
urnők vették körül szerelmükkel. A mikor megnősült: neje is a
legünnepeltebb asszony volt túl a Dunán. A ragyogó szépségü Szegedy
Róza. Himfy szerelmeinek istennője. Vajjon ily életmódban lehetett-e a
nagy költő más, mint nagyuri, előkelő. Hiszen évekig volt mint József
nádorispán udvari főtisztje és igen kedvelt embere a nádori udvarban is.

Arczképén, melyet mindenki ismer s mely egykor Döbrentey Gábornál volt,
régi szabásu diszes magyar dolmány van áttört nagy ezüst gombokkal és
gazdag zsinórozással. Állán feszes gallér, nyakán vastagon hajtogatott
fehér selyem nyakkendő. Ehhez feszes magyar nadrág s rojtos és
sarkantyus huszárcsizma.

Igy szokott menni ünnepre, vármegyegyülésre, udvarhoz, akadémiába. De
rendes mindennapi viselete mégse ez volt.

De nem is olyan egyszerü, mint például ott a szomszédságában barátjáé,
Deák Ferenczé. Deák sohase öltözött divat szerint; maga csinálta meg
magának az ő egyszerü előkelő divatját. De a nagy költő ép ugy
figyelemmel volt a divat iránt, mint például Deák Antal, a kivel szintén
hosszu barátságban állott.

Ma is élő öreg barátom, Osváld Dániel, szintén fölkereste a pozsonyi
ifjak előtt egy-két évvel. Gondosan megfigyelte öltözetét, a
hétköznapit.

Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma, kék posztófrakk nagy sárga
gombokkal, fodor az ing elején, fehér vastag selyemkendővel feszesen
bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtő-kalap.

Franczia és angol divat, tehát világdivat volt ez akkor. Pedig közel
hetven éves volt már akkor a nagy költő.

A jurátus ifjakat egyszerü fekete házi öltönyben fogadta. A kandalló
mellett ült s ámbár nyár dereka volt s rekkenő hőség: mégis vigan
ropogott a tűz a kandallóban. A nagy költő rest volt átöltözni, a
kandallótűz mellett száritgatta ruháit, őt is épen ugy utban érte a
zápor, mint az ifjakat. Apostol Józsi volt az ifjak szónoka:

– Édes hazánk nagy fiát és nagy költőjét akartuk személyesen
megtisztelni, hogy visszatérvén szülőföldünkre, elmondhassuk, hogy mi
szemtül-szembe láthattuk Kisfaludy Sándort. Mi is nemesebbé leszünk
ezáltal, becsületünk is nagyobb lesz otthon.

Ezt mondta a szónok.

A beszélgetést szórul-szóra, most már hatvankét év multán, nem lehet
leirni. De a nagy költő nagy nyájassággal fogadta az ifjakat, meleg
kézszoritásban részesité valamennyit, leültette őket s elmondta, hogy ő
is ebül elázott a nagy záporban. Jóizün nevetett arra, a mikor az ifjak
felhőszakadásos kalandjukat elmesélték.

Nevét, vármegyéjét, vármegyéje követjeit mindegyiktől elkérdezte. Az
öregebb követeket mind ismerte. A fiatalok tehetségéről s várható
jövőjéről az ifjak véleményét szivesen hallgatta. Borsod fiatalabb
követe, Szemere Bertalan iránt különösen érdeklődött. Csakugyan
miniszter is lett ebből 1848-ban.

De ez mind nem lepte meg nagyon a jurátus ifjakat. Hanem meglepte az,
hogy a nagy költő látszólag az ország minden vármegyéjét ismerte.

Hudoba Soma például zólyomi volt. Vele Szliácsról, Libetbányáról és a
Bory nemes családról beszélgetett. Volt egykor egy Bory nevü barátja.
Bizony Soma ur nem tudott a nagy költő minden kérdésére megfelelni.

Igy jártak a borsodi jurátusok is, pedig ők már csakugyan tanult és
ügyes ifjak voltak.

Apostol Józsinak az élet kisebb szerepet adott, mint a mely ifjukori
ábrándjainak s a hozzákötött reményeknek megfelelt volna. Kis termetü
vékony ifju volt, de mohó olvasó, figyelő és ábrándozó, költői és irói
kisérletekben buzgólkodó. Ugy hallom, élemedett korában is ilyen volt,
de különködő embernek tartották. Utóbb ugy élt, dolgozott és halt meg,
mint törvényszéki biró. Hozzáférhetlen, hajlithatlan, szigoru biró volt.

Tudását nagyon kicsinynek érezte a nagy költő mellett. Pajzánkodtak is e
miatt jurátus társai.

A nagy költő vele, mint borsodival, Borsod vármegyéről beszélgetett.

– Lássa, uramöcsém, itt a Balaton s itt van az Örs nemzetségnek annyi
helye, emléke és hagyománya. Alsó-Örs, Felső-Örs, Kis-Örs, Kővágó-Örs s
talán több is. A maga vármegyéjében is ott van Balaton nevü falu s Örs
vezér, Árpád hive, ott is birtokot hasitott ki magának a honfoglaláskor
Kács faluban. Vajjon Örs vezérre emlékeztető helynevek vannak-e ott?

Dehogy tudta ezt Apostol Józsi.

Aztán elkérdezősködött Ónodról, utolsó Rákóczi fejedelmünk
országgyüléséről, a hol két labancz követet az egybesereglett rendek
összevágtak. Vajjon megvan-e még a templom, a régi vár? Hol mulattak és
tanácskoztak az uri rendek? Él-e még sok szóbéli hagyomány a dicső
fejedelemről és fővezéréről, Bercsényiről? Van-e emlékkő vagy egyéb
emlékeztetőjel?

Mind nem tudott erről Palóczy László jurátusa semmit.

Lükőt és Lakatost is kétségbeejtette a nagy költő az ő nagy tudásával.
Jobban ismerte Torna vármegyét, mint maguk a tornai ifjak.

Kérdezősködött is, de beszélt is a sziliczei jégbarlangról. Érdeklődött
az iránt, milyen állapotban van a hires régi Sólyomkő vára? Szeretett
volna valamit hallani a Dobozy nemes nemzetségek tagjairól, a kik Torna
vármegye nemesei. Valószinünek tartotta, hogy az a Dobozy, a kinek
hőstettét és halálát megénekelte, ehhez a nemzetséghez tartozott.
Megkérdezte: meddig járták meg a Szád sziklahasadékát? Vannak-e a
hasadéknak tündérregéi, népmeséi, történeti hagyományai? Ismerik-e
ezeket? Gyüjtik-e?

Bizony nagyot néztek erre Lükő és Lakatos barátaink. Hiszen ők csak
Szád-Előnél jártak, csak a falu diófáit ismerik s a sziklahasadéknak
csak torkolatát látták a malomig, de azon tul már nem hatoltak a sziklák
rengetegébe. Holott maga a nagy költő egykor legalább a Czukorsüvegig
megjárta.

Talán legrosszabbul járt még Ferenczy Pista barátunk, bérczes Ung
vármegyéből. Tőle azt kérdezte egyebek közt a nagy költő:

– Látta-e, uramöcsém, a Szcinszki-Kamen tetején a tengerszemet?
Fürdött-e benne?

Dehogy fürdött, dehogy látta. Sőt még csak hirét se hallotta. Volt utóbb
e miatt kaczagás, de csak az ifjak között.

Kaczaghattok, jó pozsonyi ifjak.

Elevenebb honfiérzés alig lüktet a szivekben, mint a tiétek. Nemcsak
daloljátok, de érzitek is azt a szót: Hazádnak rendületlenül!… S mégis
mily csonkán, mily hézagosan ismeritek hazátokat. Pedig szent
buzgósággal most is azért járjátok a világot. De a magas Ungból és
Zólyomból, a szakadékos szép Tornából s a Tiszára dülő Zemplénből és
Borsodból ide kellett jönnötök Sümegre, a Bakonynak napnyugati szélére,
hogy az ősz, öreg hazafitól, a nagy költőtől kelljen meghallanotok:
miként kell ismerni hazátokat.

De hát a nagy költő honnan ismerte?

Nemesi testőr volt ő egykor, régen, félszázad előtt, a király udvarában.
Minden vármegyének ott volt nemes ifja. Együtt éltek, együtt laktak,
együtt játszottak és viaskodtak, együtt keseregtek honuk állapotán s
együtt szivták magukba a vigasztalódást a hősi mult dicsőségéből s a
jövendőnek hajnalodó reményéből. Együtt andalgott elméjük azon a
rettentő titkon: vajjon feltámadhat-e még a magyar valaha? Akkor még
Széchenyi porban játszó gyermek volt s Wesselényi, Vörösmarty, Deák,
Kossuth meg se született. A nagy költő már akkor, mint husz-huszonkét
éves ifju, minden üres idejét arra forditotta, hogy nemesi
testőrbajtársaitól elkérdezősködjék s az ország minden hegyét, völgyét,
szirteit és folyóvizeit, minden városát, eleven és puszta várát s népünk
lelkének minden titkos mozgását tőlük megismerje.

Igy törekedett hazáját megismerni.

Pedig csak annyi idős volt, mint most ti vagytok, pozsonyi jurátus
barátaink.

Pedig akkor már katona volt, Európa minden nyelvén beszélt, minden
mivelt nemzet irodalmát ismerte s ama szent érzések és gondolatok már
sarjadoztak lelkében, melyekből fölépitette a magyar ősidőkből meritett
gyönyörü regéit.

Igaza volt Apostol Józsinak. A hét jurátus sokkal különb, nemesebb,
értékesebb embernek érezte magát, a mikor a nagy költőtől eljött, mint
azelőtt. Valami fény és melegség árad a nagy szellemből mindenkire, ha
közelében lehet.

Szives barátsággal bocsátotta el a nagy költő az ifjakat. Meghivta őket
somlyai szüretjére. Megköszönték az ifjak, de a somlyai szüretre nem
mentek el. Ha elmennek: ott lehettek volna a nagy költő temetésén.

Kisfaludy Sándor háza ott van a sümegi vár tövében. A vár nem oly magas,
mint a Tátika, vagy Csobáncz. Csak aféle magasságu, mint a Gellérthegy.
Az ifjak nyomban fölsiettek rá. Onnan még egyszer megnézték a nagy költő
házát és háza táját.

Fáradalmas napjuk volt az. Nagyot is aludtak utána. Reggelre minden
ruhájuk rendbejött s vidáman indultak utnak Somlyó felé.

Somlyó!

A mint a sümegi hegy hajlásából kiértek, már meglátták Somlyót. A
messzeségben ott ült méltóságosan Marczal sikjain. Sötétkék alakja ott
már szemükbe tünt s azután mindig látták, a mig oda nem értek. Le nem
vették szemüket róla. Nem is volt mit nézni körülötte. Balról a Ságtető,
napkeletről a fekete Bakony. De mindegyik távolabb.

Mit is mond a Szózat költője Somlyóról?

  Rideg Somlyó, térföldi remete,
  Reád száll a mezők költészete.
  Körülfoly a nap, mint hű szerető,
  Osztatlan hévvel téged ölelő.
  A távol Marczal szellőt küld feléd,
  Hogy illat és fény olvadjon beléd.
  Mégis Somlyó, benned nincs érzelem,
  Tőid levét hiába szeretem.
  Megszégyenitni fösvény kebledet,
  Baráti kéz tölté e serleget.
  De mit beszélek? Itt a bor!
  A hány csepp: éljen annyiszor
  A hű barát s a szeretet,
  – Rideg Somlyó, isten veled!

Története van ennek a gyönyörü költeménynek, de a jurátus ifjak akkor
még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak
néhány hónap mulva készült az ifjak utjának befejezése után. Nem is
egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.

Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz
bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében
Rossz bor czim alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Épen ama
napokban, a mikor a pozsonyi ifjak uton voltak. Ebből a költeményből
kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:

  Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
  Légy-étetőt engedsz-e innia!

A költeményben megemlékszik Somlyóról és Tokajról is e szavakban:

  Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
  És híg aranyt, mely nyakba önthető?
  Somlyó, Tokaj, halljátok a panaszt.
  Fösvény hegyek! Nekünk nem szürtök azt!
  Csapláros, méregkeverő!
  Legjobb borodból adj elő.
  Czudar biz ez, de ám igyunk,
  Hiszen magyar költők vagyunk.

Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s a tokajit tartotta a
világ legjobb borának. A milyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a
két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szomorodni s a somlyai asztali
bor valóban zöldes szinü kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két
bort hig aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszunak s a somlyai
nehezebb bornak aranyszine van. Még pedig magyar s nem franczia
aranyszine.

Erre a Rossz bor versre nekigerjedt néhány lelkes hazánkfia.

Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia
az ő nagy költőjét légyétetővel tartsa? A nélkül, hogy ujságokban
fecsegtek volna róla: vidékenkint összebeszéltek lelkes hivei: küldjünk
isteni italt a nagy költőnek.

Küldtek.

Eger épen röstelte, hogy hires borát verembe szürik el a nagy költő
elől. Joó János küldött be Pestre jókora hordóval, de a leghiresebb
borból. Tárkányi Béla irt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de
az egri bor mégis jobb volt.

Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. »Borod
sötét, mint a czigányleány!« Azt irja a költő Ménes boráról. Ilyen
czigányleány bort küldtek, a melyben »a sziv édes lángja ég«. Sárossy
Gyula irt hozzá édes, kedélyes költeményt.

Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor
még ifju kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. A mikor
meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De
sokkal többet ért költeménye, a melylyel a hordót utrabocsátotta. Oláh
Dani czigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji
borról irt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus
előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?

Érmelléke se maradt el. A három Tisza-fiu, László, Kálmán és Lajos,
akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas
izelitőt. Szőnyi Pál irta hozzá a szép kisérő levelet.

Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda
küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s
Vörösmartynak zsenge ifjukori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák,
Zádor egykor sokat voltak együtt s testvérként szerették egymást
mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján
lakott, Somlyó közelében. Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer
Vörösmarty s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marczal
vizének sikjait.

– Rideg Somlyó, térföldi remete!

Miért irja ezt Vörösmarty?

Egyszerü, világos oka van. A remete magánosan él odujában. Se közel, se
távol semmiféle társa. Igy áll a sikság közepén Somlyó. Köröskörül semmi
hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keriti Döbrönte várától a Dobos
rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási
körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugotra a nyugati nagy
magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke,
a Marczal, Rába, Répcze és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg
magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő irja,
hű szeretőként öleli körül s szerelmi hevét nem osztja meg más
hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül
szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányó-kitörés lökte föl a
magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazalt oszlopai ugyanolyanok,
mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen földalatti
tűzháboru alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.

Közel hozzá Kemenesalján a Ság-tető, Berzsenyi álmodozásainak kedves
tanyája. Ez is a tüzek földalatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörü
alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig
kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szentgyörgyhegye, Tihany. De
legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.

Remete, de nem rideg.

A mikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye
volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A
legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott
vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utólérhetlen mérőeszközei
idomitották.

Hanem akkor még diszitése is legszebb volt. Láttam én a
Balaton-vidéknek, Tokaj-hegyaljának, Méneshegyaljának, Pécsnek, Egernek,
Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz
képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal,
diszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala és
Győr vármegyék ben, a kinek itt diszes, tágas épülete, szüreti
mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek,
vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag
pinczéje, kényelmes uri hajléka.

Meg kellett ezt látniok a pozsonyi jurátusoknak.

Somlyó köröskörül van épitve szőlővel. Minden oldalán hires bor terem.
Leghiresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi
oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyu és keserü Somlyónak ez a bora,
de azért erővel és tűzzel teljes. A ki iszsza, el nem kábul tőle, de
szive meg nem lankad s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak
tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a
tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.

Rendes utak vezetnek a szőlőkön át köröskörül a kápolnákhoz, a hegyi
forrásokhoz, a bazalt-tornyok alá s fel a fensik tetejére. A jurátusok
mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.

Méltán.

Ma ugyan már Badacsony külső diszitése a Balatonra néző oldalon szebb,
mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge.
Köves, miveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél
Somlyón. Minden oldala egyaránt diszes és szép és fényes, mint a ragyogó
női termet.

Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár
egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen
épitették volna.

A jurátusok után én tiz év mulva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam
menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam.
Alattam a több mint ezer lábnyi mélység meg nem széditette agyamat.

De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Ugy mondják
barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak s ma már a tornyot se lehet
megjárni.

Pedig már a regék nagy költője is bús omladéknak találta ezelőtt száz
esztendővel.

  Pusztán áll, – az enyészetnek
  Szomoritó bús jele;
  Hajdan büszke nemeseknek,
  Most a baglyok lakhelye.
  – – – – – – – – –
  Szabadon jár s üvölt a szél
  Az ablakon keresztül.
  – – – – – – – – –
  Borzasztó bús, mély csend hallgat
  A falak közt mostan ott.
  Hol hajdan az úri élet
  S öröm mozgott és zajgott.

Ilyennek találta már száz év előtt a nagy költő Somlyó várát.

A jurátusok elmerengtek a romok fölött. Még a messzelátás gyönyörüségeit
is köddel vonta be merengésük gyengén bús érzete.

Mi az, a mi lelkünket eltölti, a mikor a hajdankor büszke alkotmányának
omladékait látjuk? Mi lepi meg szivünket? Szivünket-e vagy agyunkat?
Gondolat-e, vagy érzés-e, képzelet-e, vagy ábránd, vagy álmodozás, a
mely megfogja, megkötözi és gyakran meggyötri szellemünket?

A nagy költő a bús magyar hazafi szemével nézte a hajdani idők elmulandó
emlékeit. Hajdan dicső volt a magyar, erős és hatalmas. Ma hire sincs
már nagyságának s a világ szemében kicsinyek és szegények vagyunk. Se
szabad hazánk, se független létünk.

Azt irja a nagy költő Somlyó váráról:

  Ha hogy ide vetemedik – Egy mostani hazafi,
  Ki a régi magyarokhoz – Igaz rokon s atyafi:
  Hajh, miket kell éreznie – Feldagadó keblébe,
  Ha Hunnia, a hajdani – A dicső jut eszébe.

  Hejh barátim! ősidőtől – A magyar, a mostani,
  Azoktól, kik itt fent laktak – Be el tudott fajzani.
  Be leszállott a magasról – Természete, termete,
  Szerencséje, tehetsége – Hire, neve, kellete!

S vajjon nem igy dalolt-e Kölcsey és Berzsenyi, ujabb korunk e két
költő-óriása? Sőt mennydörgő hangjával gyakran még Vörösmarty is?

Elandalodtak pillanatonként a jurátus ifjak is. Hiszen Apostol Józsi ott
egy szögletfal omlatag fokán elszavalta a nagy költő borus merengését. S
nem hatná e meg a költészet hatalma s a honfibánat rezgése a fogékony
ifju lelkeket?

De ők azért másként is nézték a romokat, nemcsak a bús magyar hazafi
szemével.

Ime, itt volt a lovagterem, a nagy palota, az áldomások és felköszöntők
vidám tanyája.

Ime, a vár büszke urnőjének virágos szobája és titkokkal teljes
hálófülkéje!

Ime, ez a benyiló a szüz hajadon illatos fészke, annyi ábránd, annyi
remény, annyi könny és öröm tanubizonysága.

A multnak is volt keserüsége s a jelenvaló kornak is van öröme.

Nemcsak holttest a puszta vár, a ki fölött csak keseregnünk lehetne,
hanem eleven tanubizonyság is arról, hogy őseink erősek, dicsők és
hatalmasak voltak, de mi vagyunk utódaik, méltók az apákhoz s talán még
erősebbek. Hiszen nem szül gyáva nyulat Nubia párducza.

Hogyne jutott volna eszükbe Kölcsey kesergése:

  Hol van a hon, melynek Árpád vére
  Győzelemben csorga szent földére?
  – – – – – – – – – –
  Itt van a hon, ah de nem a régi!

Eszükbe jutott bizony. De azért máson is járt az ő lelkük.

Támaszszuk fel tehát ujra a multnak dicsőségét, a hazának erejét és
nagyságát s országunk szabadságát és függetlenségét!

Ez is eszükbe jutott.


VI.

(A hét magyar ifju gondolata. – Pápa, Szili-Sárkány, Czenk, Kis-Marton.
– A börtönügyi tanulságok Fraknó várában. – Hazatérés. – Az ifjak
története egyénenként.)

Hét névtelen szegény magyar ifju. Se nagy név, se nagy vagyon, se óriási
tehetség, se mértéktelen nagyravágyás. Történelmi alakká nem is lett egy
se. Se cselekmények, se irott alkotások nem őrzik nevük emlékezetét. Egy
részük törvényhozó lett ugyan, de még ott is közlegénysorban.

És mégis mennyi erőt látok én e hét ifjuban, mennyi dicsőséget nevükön!

Érezték, hogy uj ég, uj föld támad fejük fölött és lábuk alatt.

Érezték, hogy más a honfikötelesség ma, mint volt eddig. Ne csak
merengjünk a multnak dicsőségén, ne csak védelmezzük az eltünt idők
korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink
ellen, hanem alapitsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a
népnek, lelkesedést a nemzetnek s szegezzünk fegyvert, éleset és
sulyosat az ellenség ellen.

Még szellő se mozdult, még sejtelem se támadt: lesz-e valaha még a
magyarnak függetlenségi harcza valamikor? Az a hét ifju még
honfi-ábrándokkal s ifjukori pajzánkodásokkal töltötte ideje nagy
részét, de már ott Somlyó várának omló falai közt hét honvéd volt ő
testben, lélekben. Csak azt nem tudta: mikor kerül rá a sor.

Majd négy év mulva, jurátus urak! Négy év mulva!

Hanem addig is: Hazádnak rendületlenül…

Késő este lett, a mikor a nagy-szőlősi kocsmába értek, hogy
ételüket-italukat elköltsék s nyugalomra térjenek. El is voltak fáradva
kegyetlenül. Reggel tanakodtak: ne ránduljanak-e ki a dömölki
apátsághoz. Ság tetejére, Kemenesaljára? Nem tették. Alig telt volna ki
idejükből.

Pápára kocsin mentek. Hosszu parasztkocsira fölrakodtak valamennyien.
Két forint és harmincz pengő krajczárt fizettek fuvarpénzül. Ma hat
forint volna ekkora fuvar ára.

Pápán nem volt mit megnézniök. Csak a nagy és szép templom kötötte le
figyelmüket. Meg a zsidók sokaságán csodálkoztak. A kálvinisták nagy
kollégiuma üresen állott, szünidő volt. A grófot és várkastélyát nem
akarták meglátogatni. Pozsonyból jól tudták, hogy a gróf nagy pecsovics.

Neki váltottak az ihászi utnak. Czenk felé – Széchenyihez!

Pápáról megint kocsin mentek. Keresztül a Marczal vizén, keresztül a
Rábán. A rábaközi magyarság meglepte őket. Tagbaszakadt, magas szál
emberek. Öltönyük szine világoskék. A magyarnak mindenütt sötétkék a
viselete, csak itt világoskék, sehol másutt. A legszebb faj ez, a
tudósok szerint, a hajdankor legerősebb, legvitézebb magyarságának, a
bessenyőknek ivadéka.

A legjobban meglepte a jurátusokat a rábaközi nép nyelve és beszéde.

Szili-Sárkányban vagy hol végignéztek, végighallgattak valami kocsmai
falusi parasztmulatságot. Sehol se oly gazdag a magyar nyelv, mint itt.
Szólásai, mondásai, példabeszédei, bölcs mondásai, szójátékai, dalai,
pajzán enyelgései végtelenek. A regősök ős szokásai sok faluban ma is
változatlanul állanak fenn. Falusi paraszt költők egész serege sorba
szed s megénekel évenkint minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és
környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról-házra
viszik; – ha megtetszik, sokan maguknak leirják vagy leiratják, a szép
részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállitják. Száz meg
száz készül évenkint. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések,
felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer
változatban. Csak össze kellene gyüjteni valahára.

Fölséges mulatságot találtak ebben az ifjak.

De egyebet aztán Czenken se találtak. Ugy jártak Széchenyivel is, mint
Deákkal. A haza bölcse se volt otthon. A legnagyobb magyart se találták
otthon.

Sopronban megnéztek minden megnézni valót.

Kirándultak Kis-Martonba, hogy az Esterházy herczeg fejedelmi lakhelyét
megtekintsék.

Valami jámbor, ártatlan betegsége volt annak a kornak. Ez a betegség
megvan minden nemzet sok rétegében. Sok higvelejü ember hiu, sőt büszke
arra, hogy milyen gazdag emberei vannak az ő nemzetének.

Zsidó betegség ez.

Összejön öt-hat szegény zsidó. Most is éhes s azt se tudja, mit eszik
holnap. De elmélkedik a fölött, mennyi pénze lehet Rotschildnak. Kisütik
nagynehezen. Több pénze van, mint a császárnak. Még a potentátok is
hozzá fordulnak kölcsönpénzért, ha megszorulnak. S a mikor ebben
megállapodtak, akkor arczuk földerül, megvan vigasztalásuk, elfelejtik
éhségüket s holnapra néző aggodalmukat. Mi szegény zsidók se vagyunk hát
utolsó emberek!

Pedig mit ér a szegény zsidónak, ha Rotschildnak száz milliója van?

Épen igy büszkélkedett sok magyar az Esterházy herczeggel. Huszonöt nagy
uradalma, ötven vára, száz kastélya, ötvenezer jobbágya, katonái,
huszárjai, granatérosai, ágyui, tüzérei!

Huh, mekkora nemzeti kincs ez!

Egy millió forintot vesz be évenkint gyapjujából.

Csak juhászkutyája több van, mint a hires Sutherland herczegnek juha.
Fogadott rá s megnyerte fogadását.

Tamási vadaskertjében gulyaszámra legelnek a szarvasok, őzek, dámvadak.

Bécsi képtára gazdagabb, mint valamennyi császári főherczegé.

Lovainak szerszáma arany, patkója ezüst s minden mentéje uradalmat ér.

Valljátok csak meg, jurátus barátaink, hogy ti is megszédültetek kissé e
hiábavaló nemzeti hiuságtól s azért mentetek Kis-Martonba.

S ezért mentetek Fraknó várába is.

De itt azután már tanulmányra, komoly elmélkedésre is nyilt alkalom. Itt
már egy darab középkort is láthattak szinről-szinre.

Látták is, meg is nézték.

Esterházy herczegnek vérjoga volt saját népei fölött. Birói hatalmának
intézményét uriszéknek nevezte az alkotmány. Itt itélt elevenek és
holtak fölött, szabadság, vagyon, becsület és élet fölött. Igaz, hogy az
uriszéken ott volt a vármegye táblabirája is, fiskusa is, törvényes
bizonysága is, de azért ez a biróság mégis csak a herczeg birósága volt,
a herczeg nevében itélt s a herczeg fizette a biróságot s az itélőbirák
a herczeg tisztjei voltak.

Fraknó várában volt az uraság tömlöcze. A hosszabb fogságra itélteket
oda hordták össze. Ott volt tele velük minden pincze, minden odu, minden
fali fülke. Ott éltek a rabok félkenyéren, ott gubbasztottak,
kezük-lábuk bilincsben, vasban; ott feküdték meg időszakonkint a derest.

Az ország művelt emberei akkor vitatkoztak legtöbbet a büntető
törvényen, a fogházrendszeren, s a mindenféle büntetések nemein és
természetén. Vajjon miért büntessünk? Azért-e, hogy boszut álljunk?
Azért-e, hogy megjavitsuk a gonosztevőt? Vagy azért, hogy a
gonosztevőktől egyszer-mindenkorra megmentsük a köztársaságot?
Eltöröljük-e vagy fenntartsuk a halálos büntetést?

Apostol Józsi és Hudoba Soma különös élénkséggel tárgyalták ezeket a
kérdéseket.

Nohát itt vannak a rabok. Nézzük meg őket, beszéljünk velük, faggassuk
ki őket is. Hát ők melyik elméletet tartják legjobbnak?

A várkapitány szivesen megmutogatott a pozsonyi ifjaknak mindent. A
kincstárt, a ritkaságok tárát s minden gyüjteményt. A rabokat is.

Volt bizony ott elég lókötő, verekedő, gyilkos, kóbor czigány, tolvaj,
vásári orv. Még egy zsidó is volt Nagy-Martonból. Az ifjak
tiszteletreméltó bizalommal kérdezősködtek náluk a különböző büntetési
elméletek értéke felől.

Dehogy értettek a gézengúzok semmi okos szót. Sőt még nevetett is
egyik-másik. Hogy ugy megbecsülik őket! Abban azonban mindnyájan
egyetértettek, hogy a legjobb büntetési elmélet az lenne, ha egyszer
életükben már jóllakhatnának. Olyan éhesek: bőgőnek nézik az eget.

Bizonyos, hogy ebben az egyben a raboknak van igazuk. Minden büntető
elmélet közt mégis csak az az első, hogy a rabokat vagy lássák el
étellel, vagy ereszszék szabadon, de éhen el ne pusztuljanak.

Azt is megsugták a pozsonyi ifjaknak, miként nyujthatnának segitséget.

A bástya magas. A börtönablakokat kivül nem őrzi senki. A raboknak van
kötelük, kosaruk. A kosarakat köteleken leeresztik s a tekintetes urfiak
jó szivük szerint rakjanak bele annyi élelmet, a mennyit akarnak.

Igy történt.

Az ifjak összevettek annyi kenyeret, paprikás szalonnát, tepertőt,
sóspereczet, a mennyit tudtak. A rabok felhuzták magukhoz és csaptak
olyan lakodalmat, hogy még ma is áldják érte a jurátus urakat. Ha ugyan
élnek s időközben meg nem haltak.

– – – Most már mi is befejezhetjük elbeszélésünket. Fraknó várából az
ifjak egyenesen Pozsony felé irányozták utjokat. Az országgyülési szünet
is letelt, pontosan ott kellett lenniök.

Országgyülés végével haza széledtek. Kiki a maga vármegyéjébe. Soha se
jöttek többé össze. Együtt egyszerre soha se látták többé egymást.

Vajjon mi lett velük? Mit határozott fölöttük az ég?

Lakatos Miklós még él. Talán közelebb a kilenczvenedik életévhez, mint a
nyolczvanadikhoz. Még Pozsonyban, az országgyülés alatt megkapta az
ügyvédi oklevelet. Azután honvéd lett. Életét, vérét hazájáért. Szivébe
gyökerezett a Hazádnak rendületlenül… Bujdosott, viaskodott az élettel,
dolgozott becsülettel. Utóbb, mint képviselő, a függetlenségi eszméket
képviselte. De igazán és komolyan. Isten tartson még sokáig, öreg
barátom! Ha olvasod soraimat, tégy tanubizonyságot soraim igazságáról.

Apostol Józsefről már elmondtam röviden élete történetét. Különködő
egyéniség, de szilárd és lelkes hazafi volt utolsó leheletéig. Vagy
huszonöt év előtt aludt el örökre.

Orbán Miklós volt köztük a legszebb ifju, a legdaliásabb alak. Minden
ismerősének sok jó és büszke reménysége sugárzott alakja körül. De az
élet kegyetlen volt hozzá. Korán elhalt s a hogy értesültem, talán a
nagy évet, 1848-at, se érte meg. Porait régen fölszivta már az édes
anyaföld, a melyet annyira szeretett.

Oláh Dániel tisztes férfikorra jutott. Ő is kivette becsületes részét a
nagy év hősi harczaiból. Azután ügyvéd lett és gazda. Virágzó nagy
szőlőket mivelt s hatalmas tokaji borokat termesztett bényei szőlejében.
Mindig kemény magyar maradt s jókedvü, vidám lélek. De régen elköltözött
ő is.

Hudoba Somának is tökéletes az élettörténete. A nagy év nemes és nehéz
munkát rótt az ő vállaira is. A függetlenségi harcz után nehéz rabságra
hurczolta a katonai önkény, a miért hadi pénztárosként szolgálta
nemzetét. A mikor kiszabadult: elköltözött Zólyomból. Áttelepedett
Rima-Szombatba s ott nagy pénzintézetnek lett előkelő tisztviselője.
Hivatalban, vagyonszerzésben, családi és társas életben példás férfiu.
Talán tizenöt-tizenhat év előtt halt meg.

Hát Lükő Gézáról mit szóljak. Nemes, jó barátom volt s naponkint együtt
voltam vele sok esztendőn keresztül. A mikor az országgyülésen
vármegyéje egyik kerületét képviselte, mint a legelszántabb
függetlenségi férfiu.

Elmondom róla utolsó találkozásunk történetét.

Közel husz év előtt az a hir járta be a világot, hogy Oroszországgal
háboruba keveredünk. Lükő Géza akkor már nem volt képviselő, de egy
napon fölkeresett lakásomon.

Ugyanaz az alak, mint régebben, de kissé előrehajolva. Szürkülő bajusz,
szürkülő szakál, csontos fekete arcz, tüzesen égő szemek.

– Valamit gondoltam, barátom, hozzád jövök segitségért, jó tanácsért.
Nézd csak, kezeim nagyon reszketnek. Egyéb bajom nincs, erősnek érzem
magam, de irni már nem tudok s enni is nehezen. Mondd meg csak, barátom,
miként lehetne e reszketésből kigyógyulni?

Mutatta kezét, karját. Bizony az nagyon reszketett. Megnéztem arczát,
termetét. Jól elmult már akkor hatvan éves. Pajzánkodtam.

– Hát azután, mit akarsz te, Géza bátyám, a kezeddel, ha egyszer
kigyógyitjuk a reszketésből?

– Tudod, az oroszszal 1849-ben még nem számoltunk el egészen. Nekem még
volna vele egy kis számadásom. Azt hallom, most háborunk lesz vele.
Szeretnék beállani önkéntesnek. De ily reszkető karral nem vesznek be.
Pedig még tudnék valamit használni. Ha egyebet nem: utjába állanék egy
golyónak. Ne menjen neki bolond észszel jóravaló fiatalnak!

Néztem az öreget. Csatatéren akar meghalni. Egy köny szüremkedett
szemembe. Megöleltem. Ne lássa azt a hitvány könyet!

Óh, öreg barátom! De más korban nőttél te fel, mint a mai fiatalság!




KI ÁD TÖBBET ÉRTE?

(Kisfaludy Sándornak se gyermeke, se végrendelete nem maradt. – A
leltári összeirás. – Nemzetsége. – Könyvtára. – Ruházata. – A
kótya-vetye.)

Nem vidámsággerjesztő szó ez: ki ád többet érte? A mint hallja az ember,
mindjárt kótyavetyére gondol. Igy hivták hajdan az árverést. Szegény
embernek ökrét, tehenét, borját, malaczát szokták igy elharácsolni meg
nem fizetett adó és adósság miatt.

Bizony a nagy költő ingó-bingó jószága is kótyavetyére jutott.

Kisfaludy Sándor 1844-ik évi október 28-án halt meg. Idős ember volt
már, 72 éves, de erős ember. Élhetett volna talán még sok évig, de ugy
látszik, bizott erejében s nem igen vigyázott magára.

Az országgyülési ifjak beszélték nekem, a kik halála előtt két hónappal
hódoló tiszteletére járultak eléje, a következő esetet. Ők is bőrig
áztak, mint az ürge, a mikor Tátika várából jövet Sümegre értek. De a
nagy költő is bőrig ázott, a mig sümegi szőlejéből lakására ért. Orvul
zudult rá utközben a kegyetlen zápor, ernyője nem volt, nem is szokott
lenni, sebes záporeső hamar csuffá teszi az embert. Az ifjak száraz
ruhát öltöttek, ugy mentek hozzá, de a nagy költő nem öltözött át. Ugy
fogadta őket vizesen. Csak annyit tett, hogy a kandallóban nagy tüzet
gyujtatott, leült a kandalló elé s ott szárogatta föl magát.

Meghalt. Érvényes végrendelete alig maradt, vagy legalább is nem tudok
róla. De örököse sok maradt.

Neki ugyan gyereke se Szegedy Rózától, se második nejétől nem maradt,
hanem volt hét testvérje. Ezek közül Kisfaludy Boldizsár, a kezdő költő
már rég meghalt fiatalon. Kisfaludy Károly, a nagy költő is meghalt már
1830-ban. Egyiknek se volt maradéka. Teréz és Anna hugai s Dániel öcscse
is számitáson kivül maradt, de Mihály és János öcscsének épen kilencz
gyereke s vagy harmincz unokája. Milyen áldás lenne az, ha minden igaz
magyar család ily szapora tudna lenni! Egyszer még meghóditanók a
világot!

A nagy költő halálakor a legközelebbi rokonok közül kis unokahuga, Rózsa
volt közel. Mihály öcscsének fia volt Móricz, a vitéz honvédezredes. Az
ő gyermekei közt van Kisfaludy Rózsa. Nem gondolom, hogy ő lett volna.
Hiszen akkor talán még meg se születhetett. De jelenvaló rokonként ez a
név szerepel.

Nemes ember után nem volt szokás, nem is volt törvényrendelte szükség
hagyatéki leltárt, vagyon-összeirást késziteni. Az örökösökön kivül
kinek mi köze ahhoz, mije maradt az elhunytnak. Nemesi birtok nem
fizetett akkor se adót, se százalékot, se semmiféle illetéket. Mindezt
az osztrák rendszer sózta ránk.

A nagy költő pedig nemes ember volt a legjavából. Nemzetsége ép oly régi
és dicsőséges, mint magáé Árpádé. Az ő dédőse Előd volt, Álmos vezérünk
vezértársa. Ennek fia Szabolcs volt, Árpád apánk vezértársa. Ennek
unokája Csák vezér volt, a kitől származott egyenes ágon a nagy költő.
Nincs ebben semmi kétség.

A nagy költő valóságos nemesi neve igy hangzott: Csák nemzetségből
származó Kisfaludi, Döbrentei és Himeskeöi Kisfaludy Sándor. Birt is
itt-ott még holmi birtokfoszlányokat a legősibb vagyonból is. Noha éppen
ezer esztendő viharzott már el a család fölött. S igazán viharzott.

Nem kellett volna hát leltárt késziteni. Azonban a rokonok távol voltak,
részben kiskoruak is voltak, a nagy költő uriháza gazdátlan maradt,
elfüstölgött volna az örökség erre-amarra. Bogyay Lajos volt a járásbeli
főszolgabiró, bölcs észszel és atyafiságos jóindulattal azt tanácsolta:
irják össze az ingó-bingóságot.

Össze is irták. Az irásnak, a melybe mindent beleszoritottak, ez a neve:
Feljegyzése Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor táblabiró ur elhunyta után
hátrahagyott javaknak.

Oh hivatalos ész! Ha egyébként nem tudnánk, ki volt az a Kisfaludy
Sándor, bizony ebből nem tudnánk meg egyebet, csak azt, hogy holmi
szürke tekintetes ur volt. Még csak azt se, hogy a Magyar Akadémiának
rendes tagja volt. A miben egyébiránt teljes életében soha se volt semmi
gyönyörüsége.

Nem is tudott akkor még a hivatalos ész semmit arról, mi a költő s mije
volt Kisfaludy Sándor a magyar nemzetnek. Akkor még Arany, Tompa a
világon se volt; akkor még Jókai, Petőfi, a két óriás, a porban
futkározott, noha már mind a kettő emelgette szárnyát. Akkor még
Vörösmarty volt az egyetlen nagy költő, a ki élt és Kisfaludy Károly, a
ki már régen meghalt. Hogy tudta volna azt Sümeg városának iródiákja, mi
volt ez a Kisfaludy Sándor?

Fölirtak mindent az Első szobában. Ez volt a nagy költő hálószobája.
Egyuttal pipázó szoba is, ha sok volt a férfivendég. Ebből nyilt az
irószoba. Ebben készült a nagy költő sok remekműve. Itt van kikopva az
iróasztal alatt a deszkapadló. A költő sarkantyus csizmája koptatta ki.
Itt volt a könyvtár is.

A könyvtárról ezt jegyzi föl az iródiák: Szinte egy falalmáriomban több
összeirandó könyvek.

Soha se irta össze ezeket senki. Több ezer darab könyv és jegyzék. Ezek
közt Szegedy Róza napijegyzetei s a nagy költő gazdasági följegyzései.
Becses korjellemző apróságok. Hányódtak-vetődtek több mint harmincz
esztendeig. Elvégre Darnay Kálmán barátom a maga örökké kutató szemeivel
fölfedezte, megszerezte s a Nemzeti Muzeumnak adományozta. Most hát
nemzeti kincs.

Azután fölirták az Előszobát. Ez választja el a régi öröklött házat
attól a két első szobától, a melyet már a nagy költő toldott hozzá.

Ebből nyilt balra az Ebédlő még abban a szép rendben és ékességben, a
melyben a dicső asszony, Szegedy Róza hagyta tizenkét év előtt. Ez nagy
szoba volt.

Innen mentek Szegedy Róza szobájába. A melyet legjobban szeretett. Ez
volt hálószobája is. Itt végezte reggel és este áhitatos imáit. Itt
feküdt az utolsó betegségében s itt adta vissza az égnek tiszta, nemes
lelkét.

De mindezt azokból a hivatalos irásokból élő ember nem sejtheti. Csak az
a lim-lom van felirva, a mit ott találtak. Egy ágy, egy másik ágy, husz
vánkos, egy rossz köpönyeg, szájmosó, kávés findzsa, matracz stb.

Azután sorba jön a Cselédszoba, Konyha, Másik cselédszoba, Tyukház,
Lóistálló, Félszer, Tehénistálló, Padlás, Életes ház, Major alatti
pincze, Granárium, Góré, Méhes ház, Szérü, Gyümölcsöskert.

Nincs fölirva a sümegi, somlyai és badacsonyi szőlők, pinczék és
borházak fölszerelése.

A mikor a sümegi borház János püspök birtokába került: ott találták a
nagy költőnek egy botját és zsebbeli kalamárisát. A püspök ugy rendelte,
a két tárgyat ott hagyják mozdulatlanul. Ha jön kegyeletes utazó a nagy
költő nyomdokait keresni: ott találja kézi szereit. Ezeket én is láttam.

Az a zsebbeli kalamáris is kiment már a divatból. Nagyon régen nem
láttam már sehol. Esztergályos munka. Három darabból állt. Mindegyik
fatok. Az alsóban a porzótartó. A középsőben a tintásüveg. Harmadik
darab a födele. A három darabot csavarosan erősitettük egymásra. Jól
záródtak s akkor egy darab volt a három. Külső zsebben hordtuk
kényelmesen.

Mindez kótyavetyére került. Irásba is vették. Az irás igy szólt: Néhai
Tekintetes Kisfaludy Sándor Táblabiró ur elhunytával hátrahagyott ingó
javaknak kótyavetye utján történt eladásáról szóló jegyzék.

Az árverésen ott volt Bogyay Lajos főszolgabiró. Sok tárgyat vett.
Egyebek közt a nagy költő frakkjait ő vette meg. Akkor nagy divatban
volt a frakkviselés.

A nagy költő is szerette ezt a furcsa ruhát. Fülöp József rég elhunyt s
Osváld Dániel most is élő öreg barátaimtól tudom. Osváld Dániel 1842-ben
hétköznapon tisztelgett nála. Sárga gombos kék frakkban, szarvasbőr
nadrágban, bolyhos kürtőkalapban volt a nagy költő fodros inggel.
Valóságos franczia udvarbeli alak. Ugy hallottam, a komor Deák Antal is
szerette hordani ezt a viseletet. Öcscse, Deák Ferencz, sohase öltötte
magára.

Ott volt a kótyavetyén a rokonok közül a nagy költő unokaöcscse s egyik
örököse, Kisfaludy Móricz, már akkor táblabiró. Ő is sok mindent
összevett, mint legtöbbet igérő. Ott volt Eitner Sándor egykori barátom
és képviselőtársam, mint legényember. Ő is vásárolt, inkább kegyeletből.
Ott volt a vármegyémből Kun József, később alispán. Tisztességből ment
oda. Kegyelet hajtotta a nagy halott iránt.

Hanem hát kegyelet ide, kegyelet oda: az a kérdés:

– Ki ád többet érte?

A város dobosa üti a dobot. Hivatalos buzgósággal üti. Napszám jár érte.
Mikor kezébe adják a váltóforintot, azt mondja:

– Pedig egy konyhabeli almáriomot jobb szerettem volna!

– No csak rajta!

Meg is vette rögtön a konyhabeli almáriomot.

Az udvarra van kihordva minden szerdék. Mindent meg lehet látni, mindent
jól megnézni. Mit ér? Megéri-e a hurczolkodást? Nem esik-e szét az
utban? Az ember hiába ne adja ki pénzét.

Kis elkeritett árnyékos kert van az udvaron. Szép tamariszkfák, buja
orgonabokrok. A dicső asszonynak hajdan kedvenczei. Alattuk van pihenő
helye, édes hüsselője. Kőből faragott diszes szék. November vége felé
jár az idő. Hüvös napok, fagyos éjszakák. Bágyadtak már a tamariszkok
is, az orgonák is. De azért bámulja a sürgő-forgó népesség. Kint az
utczán ácsorgók, szájtátók sokasága. És talicskák és talyigák és
egylovas és szamaras kocsik, hogy a megvett ingó-bingót elszállitsák.

– Ki ád többet érte?

Meg-megperdül a dob, szinte sérti a fület. De sirók, panaszkodók,
sorsüldözöttek, átkozódó alakok, kárvallottak nincsenek. Kihalt a két
dicső hitvestárs s nem maradt utánuk senki, Szegedy Róza tizenkét éve
álmodik már a sümegi temetőben. Sirján, sirkövén ott tartja éber szemét
Csobáncz vára, Tátika vára. Annyi ábrándnak, annyi meleg érzésnek, annyi
édes búsongásnak ragyogó fészkei egykor. – De ott fekszik már közelében
a nagy költő is. Sirdombja még kopár, de Szegedy Rózáét már fű benőtte,
virág koszoruzza.

És örökké koszoruzza mind a kettőt a hálás nemzet élő kegyelete.

Hajh, de az a dobszó. S az a:

– Ki ád többet érte?

A nemzet nagyjainak apró-cseprő dolgát még se volna szabad kótyavetyére
bocsátani.




NAGY MIKLÓSRÓL.

(Mikor ismerkedtem meg vele? – Alakja és jelleme. – Miként gondolkodott
a sajtóról? – Gondossága a szerkesztésben. – Miként lettem iróvá az ő
buzditására.)

Egész emberöltő óta ismertem, szerettem és becsültem. Jó és bizalmas
barátság állt fenn közöttünk. Nem minden dolgába avatott be, mert
lelkének határtalan gyöngédségével azt gondolta, terhemre volna. Sokszor
észrevettem s e miatt sokszor pajzánkodtam vele. De legnagyobb és
legkényesebb titkait, ugy hiszem, mégis közölte vélem. Csak a legutolsót
nem és a legszomorúbbat. A mely őt rábirta a halálra.

Boldogult Lajos testvéröcsém tudósnak készült, nemzeti
irodalomtörténetünk búvárának. Nagy tehetséggel és csodálatos
buzgósággal fogott a nehéz munkához már tizenhétéves korában. Nagy
emberek figyelmét vonta magára már akkor, a mikor még tanuló volt.
Kolozsvárott Szabó Károly és Sámi László, Debreczenben Révész Imre,
Pesten báró Eötvös József. Nagy Miklós lapjába, a régi jó Vasárnapi
Ujságba már 1869-ben irogatni kezdett s 1870-ben már rendes, névtelen s
minden zajtól irtózó munkatársa lett. Ha Pestre jöttem, fölkerestem
öcsémet. Itt és ekkor, 1870-ben ismerkedtem meg Nagy Miklóssal. Olyan
lélek volt ő is, a milyennek az én öcsém indult. Szeplő nélkül való,
remek és tökéletes. Összeillettek.

Ezóta tart barátságunk. Öcsém csakhamar meghalt. De én Nagy Miklóst,
valahányszor Pestre jöttem, soha el nem mulasztottam volna meglátogatni.
Rettenetesen hatott rám halálának s halála módjának hire. Mindent
elhittem volna a világon, csak ezt nem. Hiszen még egy hónap előtt is
nagy terveket szőttünk-fontunk. Öcsém irott művei s levelezései
szanaszét vannak s megérdemlenék az összegyüjtést. Nagy Miklós ugy
érezte ezt, mint én. Biztattuk egymást a munkára. Abban állapodtunk meg
egy hónap előtt, hogy a mint én a nyaralásból hazatérek s ő iratainak
rendezését befejezi: nyomban munkához látunk együtt, összefogva, buzgón.

S ime elbucsúzott az élettől s én már csak sirját látogathatom meg.

Jól termett alak volt, közepesnél valamivel magasabb termet, minden izma
telt, egészséges alaku és nagyságu fej, szelid tekintet. Se arczát, se
ruházatát nem szoktatta a piperés gondozáshoz, de azért nem hanyagolta
el egyiket se. Külseje békés, jóizü nyárspolgárhoz, kisvárosi tisztes
tanácsbelihez vagy középiskolai tanárhoz hasonlitott. Nyolcz-tiz év óta
termete az elhizásra mutatott hajlandóságot.

Mindez azonban külsőség és esetleg. Előhaladt életkorban mindemellett
lehet az embernek szivbaja, nehéz lélekzése, tüdőtágulása s a lélekzés
szerveiben idült hurutja. Neki talán mindez megvolt, élemedett kora s
szivbaja mindenesetre. Sőt ugy vettem észre, szivbajának is voltak már
mellékes járulékai. De még ez is mind csak külsőség. A lélek és a jellem
a mellett ép és tökéletes maradhat. S nála ép és tökéletes maradt.

Lélek és jellem!

Azt gondolhatná az ember, hogy a lelket és jellemet könnyü részletesen
ismertetni. Könnyü akkor, ha a végzet nagy események, nagy szenvedélyek
s alkudni nem tudó nagy és konok akaratnyilvánulások közt hányja-veti az
embert, mint hajót tengeren a vihar. Vihar által hányatott hajónak ezer
meg ezer részletből álló gazdag története van s az irónak, mikor e
történetet lerajzolja, könnyü remekelni.

De mit csináljon a szélcsenddel? A mikor szellő se mozdul, viz se
mozdul, sima és fényes a viz háta, rendben és szabály szerint folyik a
hajón minden, a napkelte és napnyugta, delelés és éjfél nem ismer
változást s örökké ugyanaz?

Nagy Miklós élete ilyen volt negyven esztendő óta, ifjúkora óta. Vihar
nem zaklatta, változást nem látott, dúskálódástól és nélkülözéstől ment
volt egyaránt s minden napjának minden szaka ugyanazt a munkát, ugyanazt
a szelid gondot, ugyanazt a kötelességet, ugyanazt a pihenést és
élvezetet nyújtotta neki. Még egészségi állapotának ingadozásait is alig
lehetett észrevenni. S inkább mi vettük észre, barátai, mint ő maga.
Gyöngélkedése nem egyszer volt, őrizte is az ágyat gyakran több napon
át, de azért szerkesztő munkáját óráról-órára csak ugy végezte, mint
máskor.

Az életpálya megválasztása, a vagyonszerzés, a házasság, a
gyermeknevelés, a gyermekeknek okos szárnyukra-bocsátása a műveltség és
szokás mai állapotában, mind nagy dolog. Vagy egyik, vagy másik
zavarokat csinál az életben, néha elmulókat, néha nagyokat és
állandókat. Nagy Miklósnál mindez simán, gyöngéden, zaj nélkül történt.
A bölcs ember és jó ember okosságával, mérsékletével s szerény, de nemes
sikerével. Elkerülte az élet minden szerencsétlenségét lelkének
jóságával s meggondolt, szelid tapintatával s minthogy merész
koczkázatra nem adta fejét, elkerülték őt a sebző szerencsétlenségek is.

Hirlapszerkesztő lett. Nemes vezére, Pákh Albert, hamar kidőlt mellőle,
de ő vezére minden nagy és kiváló szerkesztői erényét örökölte. S
nagyobb lett, mint nagy vezére.

Deák nagy eszméje volt az övé is, sőt azon a nagy eszmén, ha szabad ezt
mondani, még javitott is.

Deák azt mondta:

– A sajtónak csak egy törvényének kell lennie; a törvény ez: hazudni nem
szabad.

Nagy Miklós az ő egész életének gondos munkájával igy alakitotta Deák
mondását:

– Igaz legyen mindaz, a mit a sajtó közöl.

Lelkiismerete mindvégig nyugodt volt, hogy ő ezt a törvényt tudva és
akarva soha nem sértette. Sőt határtalan szerénysége daczára e kérdésben
határozott önérzet is sarjadzott lelkén. Az évtizedek nagy során át
ismételve mondta nekem:

– Az én lapomnak oly kérdésekre nézve, melyek a magyar nemzeti műveltség
történetéhez tartoznak, megczáfolhatatlan hitelességü adatforrásnak kell
lenni minden időre.

Azzá is lett, a mennyiben élő nemzedék idején emberi erővel s tökéletes
lelkiismerettel az adatok igazságához el lehet jutni.

Minő gondossággal dolgozott, saját eseteimből mondok el példát.

Az Osztrák-Magyar Monarchia számára a főszerkesztő, Jókai Mór irt
czikket a Balatonról. Nagy Miklós elhozta hozzám, jó e a czikk?

A czikk most is megvan, most is nálam van. Jókai a nagyvilág legelső
regényirója, de bizony a czikk nem volt jó. Népies olvasmánynak jó lett
volna, de magas szinvonalu ismeretterjesztő s több nyelvü folyóiratba
épen nem volt jó.

Megkért: irjak én.

Irtam.

Czikkemben egyebek közt elmondtam véleményemet arról, miként képződtek
egykor a Kenese körüli magas és függőleges partok.

A mi czikkemben földrajzi dolog volt, azt elvitte s megmutatta a
Földrajzi Társaságnál valakinek: – nincs-e benne valami hiba? A mi pedig
történelmi dolog volt: az iránt megkérdezte Pauler Gyulát.

Ezek nem találtak hibát.

De a mi czikkemben földtani dolog volt: arra nézve kérdést intézett
jeles tudósunkhoz, Lóczy Lajoshoz. Ő földtan-tudós is, Balaton-kutató
is, ő már csak jobban tudja, mint én.

Visszajön hozzám s azt mondja, Lóczynak más véleménye van a kenesei
partok földtani képződéséről, igazitanám hát ki a czikket.

Gondolkoztam. Ujra meggondoltam a dolgot.

– Nem igazitom ki, Miklós, szentül hiszem, nekem van igazam.

Nagy szerényen azt kérdi:

– Geológus vagy te?

– Az öregapám se volt. Mi csak annyit tudunk a geológiából, a mennyit
szőlőforgatásnál, keverő szántásnál, kukoriczakapálásnál, kútásásnál
látunk.

Mókáztam vele, de ő nem hagyta abba a dolgot.

– Tedd meg hát a kérésemre, jőjj velem Lóczyhoz, fejtsétek meg a
véleménykülönbség okát.

Szivesen.

Akkor ismerkedtem meg jeles tudósunkkal. Gyüjteményei körében fogadott,
sok becses és érdekes tudnivalót közölt velem, a partok képződésének
kérdését is megvitattuk, de egyetértésre nem jutottunk.

Nagy Miklós végighallgatta kedélyes vitánkat.

– No, Miklós, most már választhatsz az én nézetem és Lóczyé közt.

Az enyémet választotta.

Ime, ily gondos és lelkiismeretes volt a szerkesztésben. Hiszen akármit
irtam volna: az én irói nevem lett volna a felelős, nem ő. De azért
három hetet eltöltött abban, hogy földrajzi, történeti és földtani
bizonyosságot szerezzen magának. Pedig mindössze is kis kérdésekről volt
szó.

Voltaképen ő tett engem iróvá is.

Gyulai Pállal többször találkoztunk nála. Ahányszor találkoztunk:
mindannyiszor évődtünk egymással. Nagyon szeretem az ő tüskés, de gazdag
és nemes szellemét s óvakodó, de igazi magyarságát. Irodalmunk
történetének alakjai közt társát nem ismerem.

Egyszer azt mondja egyik szavával Gyulai Pál:

– Szélbali ember jó magyar iró még nem volt. Szélbali ember igazi iró
nem lehet.

Nevettem, de ellene mondtam. Legénykedésből azt feleltem:

– Tegyünk le Nagy Miklós kezére száz aranyat s irjunk beszélyt
versenyből. Én leülök nyomban itt egy asztal mellé s három óra alatt
megirom a magam munkáját, önnek pedig, Gyulai Pál ur, adok három heti
időt; vagy ön, vagy bármelyik nem szélbali iró irja meg ez alatt a maga
munkáját. Nagy Miklós legyen a döntő biró s a melyik elveszti a
fogadást: annak száz aranya legyen az Irói Segélyegyleté.

A fogadás nem jött ugyan létre, de én azért nyomban asztalhoz ültem s
megirtam azt a beszélyt, melynek a czime: »Mikor a Megváltó született«.
A beszély Nagy Miklós lapjában jelent meg s azóta száz uj vidéki lap és
naptár közölte.

Nem volt nekem akkor még komoly elszánásom arra, hogy iró legyek, csak
Gyulai Pál kötődéseire akartam felelni és csak arra nézve akartam
kisérletet tenni, vajjon hát csakugyan tudnék-e irni, ha épen rászánnám
magam?

De ettől kezdve Nagy Miklós nem hagyott békében. Irjak, irjak: örökké
sürgetett. Fölkeresett lakásomon, kávéházban, vendéglőben, a nappalnak
és éjszakának minden óráján: csak irjak. Édes, szelid, szerény modora
sohase tette unalmassá sürgetéseit. Lehetetlen volt neki ellentállanom.
Sürgetéseinek nyomatékául erdélyi pojnik és batul almával, tordai
pogácsával s egy-egy üveg nemes erdélyi borral is kedveskedett. E
dolgokat azelőtt bizony én nem ismertem.

Nagy ritkán csakugyan irtam neki még regényt is. A mit irtam,
gyüjteményes munkáim köteteiben vannak. S utóbb valósággal megkedveltem
az irást.

Panaszkodott gyakran, neki még sohase volt pihenése, sohase volt
nyaralása, sohase hagyhatta el lapját, szerkesztőségi műhelyét, egy
napra se.

– Jól van, Miklós, segitünk a bajon. Te elhurczolsz engem Tordára,
Kolozsvárra, megmutatod a tordai hasadékot s megtanitasz, miként kell
késziteni a kolozsvári káposztát és tordai pogácsát s hol terem a pojnik
és batul? Igy is lesz pihenőd. Azután én elviszlek téged túl a Dunára s
megmutatom a Balatont. Elviszszük Gyulai Pált, Salamon Ferenczet, Szász
Károlyt, Szilágyi Sándort is, erdélyi barátainkat, lássanak világot
valahára ők is. Igy is lesz pihenőd.

Erdélyi utunk és pihenőnk sohase jött létre, de a Balaton körül
csakugyan utaztunk, ugy, a hogy megállapodtunk. Szász Károly elmaradt,
helyette Szentirmay József lett a társunk.

Épen most van harminczkét éve a balatoni útnak. Harminczkét év előtt
épen Badacsony ormán tartottunk szemlét szép országunk fölött azon a
napon, a melyen most Nagy Miklós tőlünk örökre elbucsúzott.

Most veszem észre, Gyulai Pál urral csak ketten vagyunk már életben az
utazók közül. Eljár az idő.

A balatoni utazásról irt művem első két kötetében ismertettem Gyulai
Pált, Salamon Ferenczet. A harmadik kötetben irni akarok Szilágyi
Sándorról és Nagy Miklósról. Ez a kötet, ha isten is ugy akarja, még ez
évben megjelenik.

Egy-két hét előtt emlitettem ezt utoljára Nagy Miklósnak.

– Köszönöm; tudom, hogy szeretettel irsz rólam, de mégis arra kérlek, ne
vidáman irj rólam, mint Gyulairól és Salamonról. Ők nagy emberek,
elbirják, de rólam azt gondolhatná az olvasó, nem vagyok elég komoly
ember.

Félig szót fogadok elhunyt nemes barátomnak. Vidáman irok róla, de
búsvidáman.




HAZAFELÉ.


I.

(Ki ér nekünk többet: Goethe-e vagy Kisfaludy Sándor? – Hol bucsuzott el
Berzsenyi Kemenesaljától? – A követválasztási falragasz. – A Héviz
története. – A két nagy pap. – Az akadémikus Nagy János. – Miért nem
választott akadémiai tagot soha?)

Gazdag reggeli étkezés János püspök székespalotájában; – előre hajtottak
a kocsisok s megindultunk Keszthely felé. El lehet gondolni, vidám
irodalmi szóváltással telt az idő a reggeli alatt is ott, a hol
Kisfaludy Sándor született, élt, alkotott, meghalt s a hol a társaságban
és a társalgásban Gyulai Pál ur volt a vezető.

Társalgás közben azt mondtam: Kisfaludy Sándor nekünk magyaroknak, mint
költőnk, több és nagyobb s nemzetünk életének történetében nagyobb
munkás, mint Goethe a német nemzetnél. Okom erre az volt: Goethe készen
talált maga előtt nemzetet, mely a szépműtani irodalomban jártas volt s
azért lelkesült, Kisfaludy pedig nem talált, neki ilyet teremteni
kellett s ő ilyet valósággal teremtett.

No hiszen, izzó parazsat gyüjtöttem ezzel ártatlan fejemre. Gyulai Pál
ur azóta minden alkalmas alkalommal rám bizonyitja, hogy én Kisfaludy
Sándort nagyobb költőnek tartom Goethenél s kétségtelen diadallal veri
szét az én harczoló érveim egész vitéz hadseregét. Sehogy se akar
köztünk tisztázódni az az állapot, hogy voltaképen más-más malomban
őrlünk.

Gyönyörü juliusi nap volt, délelőtti tiz óra, az út jó, a lovak és
kocsik jók és kényelmesek, én Salamon Ferenczczel kerültem egy kocsiba.
Édesen él ez az út emlékezetemben.

Nagy-Somlyó hegye, Veszprém ékessége nem látszik Sümegre. A sümegi és
rendeki hegy van a kilátás utjában. A rendeki faluig kell mennünk, hogy
Nagy-Somlyót megláthassuk a távolban.

De Ságtető jól látszik a keszthelyi útra. Bazsi közelében van az a pont,
a honnan az utról, ha délfelé tartunk, utoljára látható. Itt állt meg
Berzsenyi is, mikor vasvármegyei kemenesaljai fészkéből végkép
elköltözött niklai – somogyvármegyei – tanyájára. A régi fészek Ság
alján fekszik. Ság tetejéről, a ki ismerős a helyzettel, a távolból is
rátalál szemeivel az ősi Berzsenyi-kúriára s annak hatalmas lombú
kertjére. A nagy költő, mint játszó gyermek s mint ábrándozó ifju,
naponkint látta Ság hegyének gyönyörü sziklaalkatát, a mint a sikon
magasba emelkedik. Nem is lehet másként, érzékeny, nemes lelke
megállásra birta az utolsó tekintetnél, hosszan elnézte még egyszer s
talán utoljára, gyermekkorának mindennapi édes játszótársát s könnyei
kicsordultak a bucsuzás fájdalmának sulya alatt. Ebből az érzésből
fakadt egyik legszebb költeménye, a »Bucsuzás Kemenesaljától«. Igy
kezdődik:

  Messze sötétedik már a Ság teteje,
  Ezentul elrejti a Bakony erdeje
  Szülőföldem, képedet.

Én is megállitottam itt kocsimat, erdélyi barátaimat figyelmeztettem e
pontra, a mint Gyulai Pál urat már Badacsony tetején is figyelmeztettem
ugyanerre s valamennyien meggyőződtünk, hogy a távolban sötétlő Ságra
vetett utolsó tekintet egészen igazolja a gyönyörü költemény valóságát.

Kis földrajzi hiba mégis van a költeményben. A sümeg-keszthelyi út
választja el a Bakonyt a Vindornya-vidék erdős halmaitól s nem a Bakony
rejti el ezentul előlünk a Ságot, hanem ama vidék halmai. Az a vidék
Zala völgyéig terjed s Kehidára és Csányra néz, Deák Ferencz és Csányi
László egykori nemesi udvarára.

Itt már nem mókázott Gyulai Pál ur se.

Már jó messziről láttuk Tátika várát. A nagy költő által megénekelt s
fölszentelt tájék ez.

  Tátika, mint egy korona,
    Föltéve a tetőre,
  Büszkén állott s nézett alá,
    A földre és időre.

De büszkén nézett le ránk is, a mint ott Szántó körül ügettek lovaink.
Gyulai Pál ur is, Szilágyi Sándor is, nyomban tudták idézni ezt a négy
sor verset. A magyar nemesi regéknek, Himfy szerelmének édes hangu
költőjét, ugy vettem észre, tovább olvasgatták Erdélyben, mint nálunk;
Vörösmarty és Petőfi itt előbb kiszoritották, mint ott. Még a mult
század hetvenes éveiben is találkoztam művelt urnőkkel s egész
családokkal Erdélyben, a kiknek legkedvesebb magyar költőjük Kisfaludy
volt. Salamon Ferencz, Gyulai Pál és Szilágyi Sándor diákkorában még
sokkal kedvesebb olvasmány lehetett.

Tátikát megmászni nem volt se időnk, se különös kedvünk. Magas is a hegy
és meredek, elvett volna tőlünk jó három órát. De Salamon Ferencz
fürkészve vizsgálta s tőlem is kérdezte, hol állott hajdan az a
Rozália-kápolna s az a fehér kereszt, a melyek mellett fejezi be bús
regéjét a költő. Én bizony nem tudtam megmutatni ezek helyét, 1854-ben
magam se találtam meg biztosan. Gondos nyomozás bizonyára rávezetne.

Hanem Szántó falvában nemes haragra gerjedt Salamon Ferencz forróvérü
barátom. Mosolyognom kellett rajta és sokáig adomáztam esetéről.

Épen követválasztás ideje volt az 1875–78-iki országgyülésre. A
keszthelyi kerület a jeles irót és publiczistát, dr. Falk Miksát jelölte
s pártjának vörös papiru falragaszaival be volt teritve Szántón csaknem
minden szép fehérre meszelt parasztház. Öreg fekete betük a papiron:
»Éljen dr. Falk Miksa szeretett követünk.«

Megpillantja ezt Salamon Ferencz s apró fekete szeme nagyot villámlik.
Tele vagyunk középkori nemesi, hősi dolgok hagyományaival, lelkünk a
multon mereng s annak fájdalmain és elmult dicsőségén, a középkor büszke
vára fejünk fölött, körülöttünk a zordon Bakony rengett s ime, ott
előttünk mégis a pesti Szerecsen-utcza falragasz-irodalma.

Jeges zuhatag a merengő lélekre.

A magyar nép ugy se ismerte, ugy se szerette a falra ragasztott
irodalmat. Erkölcsi oktatást nem is kellett ellene az iskolában
gyakorolnia. Pajkos kezek szénnel, krétával itt-amott ugyan néha-néha
fára, falakra fölirtak valami bolondságot, de ez ellen elég volt iskolás
kis gyerekkoromban 1848 előtt ez az egyszerü arany szabály:

  Ne firkálj házak falára,
  Sem kerités oldalára.

Ezt meg kellett tanulnunk s meg kellett tartanunk. A falragasz ellen nem
kellett intés, ezt a bolondságot még az a kor nem ismerte.

Salamon Ferencz meglátja, dühbe jön, fejét fölkapja, jobbkeze hüvelyk és
középső ujjával nagyot csettent s káromkodik egyet, a mi pedig nem is
volt szokása.

– No nézzétek! Gaz világ! Az ember már nem is menekülhet tőle! Mintha a
hortobágyi puszta kútágasára volna fölragasztva dr. Handler Mór
hirdetése a nemi betegségek ellen.

Hát bizony igy vagyunk már.

Innen csakhamar elértük Rezivár hegyének alját, de itt le is tértünk az
országutról, hogy jobbra kanyarodva benézzünk Hévizre s meglássuk az
akkor kezdődő, de már hires gyógyitó erejü fürdőt.

Emlitettem valahol, láttam én azt már 1854-ben a páhoki magaslatról, le
is ballagtam hozzá, meg is fürödtem meleg vizében, de az a tó akkor még
nem volt fölfedezve. A környék falvai ismerték csodálatos hatását, a
csonkák, bénák, sinylődők ünnepnaponként el is jártak oda fürödni, noha
nem annyira a tóban fürödtek, mint a belőle kiszakadó folyóban, de az
orvos urak, a fizikusok, kémikusok és természettudósok még akkor bizony
nem vették észre, a paraszt nép, nyájőrző ember beszédjére pedig nem
adtak semmit. Legalább régóta nem adtak, 1795 óta.

A tizennyolczadik század végén legalább volt ember, nem egy, hanem kettő
is, a ki fölfedezte a viz csodatévő hatását. Az egyik maga volt a
birtokos földesur, a nagy Festetich György gróf. Ő minden birtokát,
minden dülőjét, erdejének minden pagonyát jól ismerte, Ügyelt mindenre,
jól megfigyelt mindent s észrevette a Héviz tavát is, a melyet szegény
emberek, csonkák, bénák, nyavalyások legalább ünnepnapokon fölkeresnek,
hogy nyomoruságukat enyhitsék általa. A Hévizből jókora széles patak
fakad. A hol a patak kiárad belőle, ott a patak szélessége öt-hat méter.
Néha ünnepnaponkint sok ember seregelt össze a szomszédos közeli
falvakból és városokból kocsival, lóval s lehidalták, lelegeltették a
gyönyörü rétet, kaszálót a tó és patak partjain. Hogy legyen valami rend
és kárpótlás, az okos és nemes gróf a patak tövéhez fabódét, ugynevezett
czédulaházat, egyszerü deszkaalkotmányt épittetett, a hol a népek a
fürdődijat befizették, naponkint és fejenkint két krajczárt.

A másik, a ki a vizet fölfedezte, orvos ember volt s egy kis könyvet is
irt róla. A könyvecske czime: »Boldog Zalavármegye! Keszthelyi
Hév-vizedről méltán neveztetel igy attól, a ki ezen rendeket (most ugy
mondanák: sorokat) irta dicséretedre.« D. B. J. Anno 1795. Az iró, mint
kipuhatolták, Dr. Babótsay József. Leirja a viz melegét és alkatát az
akkori földtan és vegytudomány állása szerint. Minő kezdetleges dolgok
voltak akkor még ezek a tudományok. Három melegfürdőt ismert akkor csak
Magyarországon. A budait, a szlavóniai daruvárit és a horvát topliczait.
Ezekkel összehasonlitja s ezeknél jobbnak tartja. A pöstyénit s a többi
magyar hévizet nem emliti.

Én 1854-ben oly alakban láttam a Hévizet-nyárfáival és avult kis
fabódéjával, a milyenné 1795-ben tették. Meg is fürödtem benne utazó
pajtásommal, de egyetlen élő lényt se láttunk, a ki tőlünk a két
krajczár fürdődijat kérte vagy elfogadta volna.

A fő sétaut a tó nyugoti partján akkor is megvolt már, mint most s
erdélyi barátainkkal végigmentünk rajta, hogy mindent lássunk.
Visszatérőben találkozunk két hatalmas jó alakkal. Szemközt jön felénk
együtt mind a kettő.

Két nagy fej, kövér és borotvált, a tetején mind a kettőnek fényes,
bolyhas selyemszőrü fekete kalap, az arcz egyenlően kövér, egészséges és
mosolygó. Egyenlően széles vállak, domboru mellek s önérzetes kerek
hasak. Magyar ruha, magyar nadrág, magyar csizmák, de a sarkantyu mégis
hiányzik róluk.

Husz lépésről jól láttuk, hogy mind a kettő magyar pap, de igazi. Ha ők
nem magyar papok: akkor nincs többé magyar pap a világon.

Gyulai Pál ur ismerte mind a kettőt, de ugy vettem észre: Salamon és
Szilágyi is, sőt még Szentirmay barátom is. Én egy lépéssel hátrább
álltam, mikor összeértünk; – ugy is illett egyéb okokon kivül azért is,
mert én voltam a legfiatalabb. De azért Gyulai Pál ur sietett a két
papot nekem is bemutatni.

– Szabó Imre szombathelyi püspök! És Nagy János szombathelyi kanonok és
az Akadémia legrégibb tagja.

Hahó, Gyulai Pál ur! A Domine Illustrissime és Reverendissime püspököt
én régebbről és jobban ismerem, vármegyém fia és egykori követe;
1861-ben, a mikor Pápán megválasztották, korteskedtem is ellene, de
hiába. Ő szentelte be Deák Antal koporsóját, mikor meghalt s eljön az
idő, mikor én irok róla.

Csak mellékesen jegyzem meg, el is jött. Könyveim »Magyar alakok« czimü
kötetében irtam róla.

Hanem hogy Nagy János nevü akadémikus is van a világon, ezt csakugyan
nem tudtam. De hát ez csak az én hibám. Nagy szerencse ért azzal, hogy
megtudtam. Az Akadémiát, ezt a jó, régi magyar nemzeti intézetet ugy
magunk közt sokszor keményen birálgatom, ugy hiszem, van is rá sok jó
okom, de van is e miatt az akadémikusokkal sok vitám és sok versengésem,
le is győznek a vitában engem rendesen, de azután, a mikor szemükre
hányom legrégibb és legtekintélyesebb kartársukat, Nagy Jánost: derekuk
meghajlik s elhallgatnak előttem nyomban. Bűnös voltukat érzik azonnal.
Pedig hát ez a Nagy János nevü akadémikus igen szeretetreméltó, derék és
kedves ember volt, a mint majd később őszintén bevallom. Most arról
szóljunk előbb, mikor és miért lett ő akadémikus s mit dolgozott ő, mint
akadémikus.

Irt 1832-ben gyerekeknek való magyar nyelvtant, de nem magyar nyelven,
hanem latin nyelven. A mikor már Vörösmarty is nagy költőnk volt, a
Kisfaludy-társaság összegyüjtötte nyelvünk, költészetünk, magyarságunk
istenadta nagy munkásait, a mikor már a legvastagabb fejü főiskolák is
magyar nyelvre rendezkedtek be: ő mindezt félretaszitva, a latin nyelven
akarta tovább is nyuzni a magyar nyelvtudományt.

Könyvének czime: Grammatica lingvae hungaricae cum parallelismo inter
aramaeam, hebraeam, arabicam et hungaricam ducto. Magyarul körülbelül
azt jelentené: a magyar nyelv tudománya összehasonlitva az araméus,
hebréus és arabus nyelvekkel.

Irtóztató ötlet. Hires Horváth István ábrándos tévelygéseiből magasra
nőtt bolondság. Mi közünk nekünk azokhoz a napkeleti vad népekhez?
Sohase volt a magyar nemzetségnek semmiféle őse se zsidó, se arabus, se
araméus.

De azért a tisztes akadémia 1833-ban tudós tagjává választotta.

A tisztes Akadémia a választásnál nem ledérkedett, hanem a szabályokhoz
tartotta magát, a mennyire tőle tellett. Nem igazgató tagnak, nem is
rendes tagnak választotta, hanem levelező-tagnak, pedig akkora erővel és
elszántsággal megválaszthatta volna akárminek. Hiszen a magyar nyelv
mívelésére s a tudományoknak és szépművészeteknek magyar nyelven
fejlesztésére alakult az a nemzeti intézet s ime, mégis a latin, arab és
arami nyelv míveléseért lett tisztelendő Nagy János uram akadémikus.

No, de a mulasztást lehetett pótolni. Pótolta is a tisztes Akadémia.
Csakhamar megválasztotta vidéki rendes tagnak, azután fizetéses rendes
tagnak s adott neki, mig tudott, négyszáz forintot pengő pénzben, vagyis
ezer forintot váltóczédulában, mostani pénzünk szerint valami
nyolczszáznegyven koronát – évenként. Ha időközben mást nem gondol s el
nem törli a fizetéseket, vagy ötven esztendőn keresztül fizetett volna,
mint a köles.

Nagy János vidám és nemes lélek volt, magam is igazán megszerettem
hévizi rövid időzésünk alatt. Hatalmas hangja, jóizü adomái; – ha
kaczagott, minden madár felröppent a hévizi nyárfákról és jegenyékről.
Professzor, plébános, utóbb kanonok, mélyen érezte, hogy háláját le kell
rónia az Akadémia iránt s tovább is kell mívelnie a tudományokat.
Belekezdett hát ezelőtt mintegy hetven évvel uj nagy munkába s meg is
irt egy szótárt, a melynek ez a czime:

»Hierolexicon polymethicum latino-hungaricum.«

A munkát nem láttam, nem szólhatok róla. De Szily Kálmánon kivül olyan
emberrel se találkoztam az életben, a ki látta vagy olvasta vagy okult
volna belőle. De a munka megjelent diszes nyomdai kiadásban s azt kell
hinnem, hogy az Akadémia könyvtárában meg is van s századok mulva majd
valaki föl is fedezi, mint az egyiptomi hieroglifeket. Nem is vagyok
kiváncsi a munkára, czime legalább nem jót sejtet.

De hát mind nem baj ez. Száz meg száz akadémikusnak tudományos munkálata
jutott és jut arra a sorsra, a melyre Nagy János uram Hierolexicona
jutott. Az akadémiai munkák legnagyobb része nem azért iródik, hogy
azokat valaki elolvassa, vagy a nemzet megismerje. Isten mentsen attól,
hogy a nemzet az akadémia és egyetem tudósainak munkáiból ismerje meg a
tudományt és saját édes magyar nyelvét. Hová jutnánk akkor!

Azonban nem dévajul, hanem egész komolysággal mondom, hogy Nagy János
azért derék, érdemes tagja volt az Akadémiának. Érdemesebb, mint a tagok
fölös része. Megmondom felfogásom okát is, hogy egyetértsen velem minden
igaz, józan elme.

Nagy János több mint negyven esztendeig járt az akadémiai ülésekre. A
tagválasztó gyülésekről el nem maradt volna soha. Az isteni gondviselés
jó erővel, egészséggel áldotta meg és hosszu élettel, nincs az a hurut,
nátha vagy egyéb undok nyavalya a világon, a mely őt kötelessége
teljesitésében meggátolhatta volna. Tekintélyes papos alkata, nagy feje
s vidám, jó, nemes arcza mindig ott ragyogott a szemüveges,
komolyságszinlő, mozgékony és kifogyhatatlan beszédességü tudósok
között.

De a hagyomány ugy szól, hogy akárkit hoztak akadémiai tagul a
választásnál ajánlatba s akárki volt az ajánló, lehetett az a
nádorispán, vagy Deák Ferencz vagy épen Gyulai Pál ur: ő soha nem
szavazott senkire. 1833-tól kezdve közel ötven éven át az ő szavazatával
nem lett akadémiai tag senki.

Ezt tartom én az ő nagy érdemének. Ezért tartom én őt egyik legderekabb
egykori akadémikusunknak.

Elhatározásának egyenesen megmondta az okát.

– Engem megválasztottak tudós társasági tagnak, pedig akkor se voltam rá
méltó, azóta se vagyok. Ezt jól tudom, magamat jól ismerem. Hogy
válaszszak én hát a nemzet tudósává olyan embert, a kit sehogy se
ismerek? Hogy legyen az én előttem érdemesebb, mint önönmagam, holott
arról bizonyos vagyok, hogy én nem vagyok rá érdemes?

Adomát is hozott fel például, igazolásul.

– Személyesen – ugymond – nem ismerjük a tagul ajánlott tudós férfiut,
hanem csak könyve után. Mai napság azonban nagyon nehéz a könyvről
megtudni, ki irta? Az irta-e, a kinek a neve rajta van vagy az csak
idegen könyvekből böngészte, lopkodta, tákolta össze? Az ismeretlen
tudósokkal is ugy vagyunk, mint az ismeretlen asszonyokkal. Egykor
férjes asszony jött hozzám, mint papjához, irnok-ember felesége s
keserves panaszokban tört ki férje ellen, férje kegyetlenül bánik vele,
hivassam a magam szine elé, dorgáljam meg s tegyek igazságot. –
Fellobbantam s nyomban hivatom a férjet, az irnok-embert. Megjelenik s
én nagy lelki buzgósággal rája rontok, figyelmeztetem azokra a
törvényekre, istennek és a világnak törvényeire, a melyek megszabják az
asszony és a feleség iránt mindig szorosan megtartandó kötelességeket s
nagy fölhevülésemben jól összeszidom s leszedek róla minden
keresztvizet, elnevezem gorombának, kegyetlennek, pogányszivünek s
megintem, hogy ezentul szeliden és szeretettel bánjék hitestársával. –
Az irnok-ember szó nélkül türi a prédikácziót, ámbár arczán valami
töredelmes megbánást nem vettem észre. A mikor elvégeztem mondókámat,
azt feleli:

– Türelemmel meghallgattam a főtisztelendő urat, de tessék nekem egy
kérdést megengedni.

– No csak rajta!

– Lakott már a főtisztelendő ur egy födél alatt az én feleségemmel?

– Azt még nem cselekedtem.

– No nem is kivánom, de aztán ne is tessék ám én rám olyan hirtelen
megneheztelni. Házsártos asszonynyal békén lenni nem olyan könnyü ám,
mint a misemondás. Ismerni kell az asszonyt!

– A goromba irnok-ember – igy folytatá Nagy János uram, – e szóval
távozott el tőlem. Sokat gondolkodtam szavain. Nagy igazság van azokban.
Ugy jöttem rá lassankint, hogy a tudósnak igazi érdemét se könnyebb
fölismerni, mint az asszonyok természetét.

– Nem szavazok senkire.

Nagyon kellemes idő volt az, a melyet a két művelt, nemes gondolkozásu,
vidám természetü főpap társaságában töltöttünk. Jó emberek, igaz magyar
szivek. Meg is igértették velünk: Szombathelyen fölkeressük,
meglátogatjuk őket. De más alkalommal.

Sokat beszéltem erdélyi barátaimnak Győrről, Pápáról, Veszprémről, a
Bakony hirneves részeiről. Pannonhalma, Zircz, Bakony-Bél, Nagy-Somlyó
hegye mind megérdemli az erdélyi ember látogatását. Ugy sincs erdélyi
ember, a ki ezt az utat megtette volna. Elhatároztuk, hogy ezt az utat
együtt megteszszük s következő évben s ugyanakkor Szombathelyre is
kirándulunk.

Hejh-hajh! Harminczkét éve mult az elhatározásnak. Hova lettünk azóta!
Legelőször kidőlt közülünk Szentirmay József. Azután az éles elméjü
Salamon Ferencz s az örökké jókedvü Szilágyi Sándor. Legutóbb a mindig
töprengő Nagy Miklós, a gondos, lelkiismeretes lapszerkesztők példaképe,
a milyen nem lesz már több soha. De elmult időközben a két jeles főpap
is, csak sirjuk fogadhatna bennünket, ha ellátogatnánk hozzájuk. S ki
látogatna el? Gyulai Pál urral csak ketten ődöngünk már a Balaton körül
utazó társaságból.


II.

(Az iszap. – Az iszapfürdő világcsalás. – Mi az iszap? – Nagy hátrányai.
– Szendrey hagyománya Szegedy Rózáról. – Balatonra magyar!)

Jól megnéztük azt a Hévizet; vizét is, iszapját is, tavának alakját is,
terjedelmét is. Kevés lehet ilyen a föld kerekségén.

Iszap!

E szó fölött ugyancsak hangos társalgásba keveredtünk. De nem ugy, mint
orvosok, betegek, vegyészek, földtantudósok vagy bármiféle szakértők. De
nem is ugy, mint nyavalyások, fürdővállalkozók vagy vendéglősök. Hanem
ugy, mint ép szem és józan ész, a mely ritka természeti tüneményre
botlik s azt megfigyeli, a hogy tudja.

A Héviznek iszapja van. Az iszap a tó fenekén nyugszik, fölszinre soha
nem jő, lehet a rétege egy lábnyi, két lábnyi mély, néhol talán
vékonyabb, másutt talán vastagabb. A ki fürdik: benne tipródik. A kinek
tetszik s termete elég magas hozzá: lefurhatja magát az iszapba térdig
is, mélyebbre is.

Azt mondják: ez az iszap sok betegség ellen használ. Különös iszap is
ez. Mintha lencsehéj alaku és nagyságu pikkelyekből állana. Szentül
hiszem, használ annyit, a mennyit maga a tó vize. Sőt azt is szentül
hiszem, hogy nem ártalmas s addig nem is lesz ártalmas, mig az eddigi
módon természetesen használják s nem pénzért mérik a betegeknek.

Azt állitottam s ma is erősen állok mellette, hogy a polgárisult világ
gyalázatosabb csalást nem ismer és soha meg nem honositott, mint az
iszapfürdővel való gyógyitást. Undokabb és veszélyesebb ez minden
másféle csalásnál s jobban zsarolják vele az embereket, mint a
szépitőszerekkel, hajnövesztő kenőcsökkel, hamis kártyával,
lófuttatással s egyéb hitvány kuruzslással. Az orvosi tudománynyal jó és
rosszhiszemüleg sok szédelgést követnek el, de e gyakorlati
tudományágnak soha le nem mosható szégyene marad, hogy volt idő, a mikor
ennek művelői eltürték, hogy aljas nyerészkedési vágyból a
fürdővállalatok iszappal is zsarolják és bolonditsák a legérzékenyebb
közönséget, a betegeket.

Nem hiszem, hogy magyar elmének furfangja szülte. Efféle aljasságra
kezdeményezőleg a magyar lélek nem lenne képes.

Én Franzensbadon, Csehországnak eléggé hirneves fürdőtelepén vizsgáltam
meg először. Hidegvérrel és közönyösen. Akármit eredményez
gondolkozásomban a figyelés: nem lehetett belőle se hasznom, se károm.
Még tudományos érdeklődésemet se keltette föl.

A fürdőtelep közvetlen közelében üde, zöld rétek és legelők vannak.
Gazda szemével jól láttam, hogy a rétek, legelők füve tetemes részben
savanyu fű, a talaj hát fenéktalaj, vizes, mocsaras természetü, lehet
benne egyéb sók közt ugynevezett sziksó vagy széksó is. Napszámos
emberek ásóval és talicskával dolgoznak a réten.

Mit csinálnak?

Fölássák a talaj felső rétegét vagy negyven centiméter mélyen, a füves
részt levágják róla, a vizes, csepegős, fekete, büdös alsóbb réteget
talicskába rakják s viszik be a fürdőintézet épületébe.

Mi lesz ebből ott?

Fürdő. Iszapfürdő. Kádba rakják, meleg vizzel föleresztik s a beteget a
kádba beletanácsolják. A szegény beteg gyógyulást remél, képzelődik s
belefekszik a kádba, a mely földdel, iszappal, ganéjjal és ganéjlével s
irtózatos bűzü ezerféle állati és növényi rothadó anyaggal van tele.

Ez az iszapfürdő. Akkor, mikor megfigyeltem, egy forint és husz krajczár
volt külön ára; – most már, ugy hallom, öt-hat korona.

Most már iszap is többféle van. A legtöbb olyan, a milyent én
Csehországban figyeltem meg. Van azonban másféle is. Hoznak már más
világrészből is. Legalább ugy mondják: hoznak. Természetesen annál
nagyobb az ára.

A szegény beteg, kivált az asszonyféle, undorodik a dögleletes fürdőtől,
de a mikor kiszáll s azt az utálatos mocskot meleg vizzel leöntözik
róla, fehér bőrét ragyogóbbnak látja s konokul hiszi, hogy ime, a
jótékony hatás már mutatkozik.

Ha az a szegény beteg, kivált az az ideges asszonyféle látná, tudná,
miként készül s miből áll az az iszapfürdő – inkább a koporsóba feküdnék
pihenni, mint abba a fürdőbe lubiczkolni. Pedig akkor még Pasteur se
végezte be összes fölfedezését, nálunk még Darwin nyomozásai se váltak
az általános tudás közkincsévé s a baczillusok tatárseregének hadi
utjait se fedezték még föl a tudósok annyira, mint most.

Azon a csehországi fürdőtelepen marhák legelésztek az iszaptermő réten.
A marha tiszta állat, mikor legel, de tisztátalanul hagyja maga alatt a
gyepet. Nem is sejti az a jámbor tehén és borju, hogy az ő nyomait és
hulladékait az iszapvágók csakhamar fölszedik s illatos gyógyitó
fürdővizi folyadékká alakitják át – természetesen busás pénzért. Akad
bolond, a ki megfizeti a busás pénzt. De hát ez még semmi.

Azon a réten tavaszonkint, nyarankint millió meg millió kisebb-nagyobb
rovar, féreg, bogár él, ki szárnyas, ki szárnyatlan. Egyik röpköd, másik
ugrál, valamennyi csuszó-mászó. S ha csak élne, de párosul, tojik,
szaporit is, apró tojásaival tele rakja a fűszálak tövét s magának a
talajnak is a felső rétegét. Szerencse, hogy az ég madarai igen sok
rovart emésztenek. De itt vannak a tücsök-család százféle rokonai.
Potrohos nagyobb állatocskák. A mint szerelmük kora lejár s az anya
elvégzi tojásainak lerakását: elhullanak mind. Holttestüket nem hordja
el senki. Holttestük nem szárad ki a harmatos, vizenyős réten, a buja fű
árnyékában, hanem rothadásnak, penészedésnek indul. Nem oly meleg és
száraz ám ott a talaj és a levegő, mint Egyiptom sivatagján s a
Balatonnak veszprémi és zalai hegyes, köves partjain. Nem üres mumia
készül ám ott, hanem büzös és ártalmas rothadék a természetnek ama
milliárd apró lényéből.

Mindezt behordják iszapfürdőnek. S ha még csak azt hordanák be!

De hát a mi a fölszin alatt, magában a talajban él! Az álczák, a
pajorok, hernyók, ugynevezett földi kukaczok mérhetetlen sokasága!
Valamelyik maradhatatlan elméjü nagy tudós fölfedezte, hogy a marha
legirtózatosabb betegségének, a lépfenének baczillusa azon a csinos,
mozgékony, halványpiros szinü és sima testü földi kukaczon tenyészik, a
mely kivált eső után kibuvik a föld alól s a talaj-fölszinre jön egy
óráig szabadon mászkálni s isten napjának éltető sugarában gyönyörködni.
Darwin jó szeme s csodálatos elméje ezt a látszólag kedves, de
rettenetesen ártalmas férget élesen megfigyelte. Ezzel különösen tele
van az iszaptermő talaj. Az a szegény iszapvágó munkás ettől bizony nem
tisztitja meg a talajt, hanem ezt is fölveszi lapátjára, ezt is
belevágja a talicskába s ezt is viszi be fürdőnek a tudatlan, bolond, de
fizetni tudó közönség számára.

Nemcsak állati, hanem növényi rothadékokkal is tele van a talaj. Hiszen
ezekből készül a televény, a mit humusznak nevez a tudomány és a
gazdaközönség. Ez adja meg a talaj teremtő rétegének azt a jó barna
szint, a melynek ugy örül a szántóvető.

Szerencse, hogy az ember bőre, még az asszonyé is, a gyenge leánykáé is
elég vastag és elég tömött s a bőrnek felső hámja isteni lángelmével ugy
van megalkotva, hogy igen sok veszedelmes érintkezést vissza tud
utasitani a nélkül, hogy önmagában valami könnyedén kár eshetnék. E
nélkül az iszapfürdők eddig sokkal több veszteséget okoztak volna
életben és egészségben, mint például az automobilok vagy a veszettség.
Kétségtelenül igy is sokat okoznak, de ezt az orvosi gyakorlat és
fürdővállalat nyerészkedői ügyesen elhallgatják s a kárvallott szegény
betegnek fejébe verik, hogy véletlenül támadt bajának más volt az oka s
nem a dögleletes iszap.

Mily bambán türi ez állapotot az állam, a tudomány és a közönség, igazán
csodálni lehet. Az állam a maga rendőri hatalmával mindenütt visszaélést
szimatol, a tudomány mindenütt fertőztető baczillust keres, s a közönség
mindenütt gyanakszik, hogy csalják, fosztogatják s ime, itt mindezekre
nézve együttesen rászolgál az iszapfürdő-garázdálkodás s a mellett mégis
csöndesen áll s bámul vagy tür és alszik mind a három.

Bizonyos, hogy a hideg viz is, meleg viz is, ott, a hol helyén van,
fürdőnek okosan használva, esetleg és egyénenkint egyaránt jótékony
hatásu sokféle betegség ellen. Azt is elfogadom, lehetnek savak,
szeszek, olajféle egyéb szerek, melyek a fürdővizbe keverve a bőrön át
is használhatnak valamit. Azt is elhiszem, a legundokabb iszapban is
lehetnek hasznos savak, melyek szintén használhatnának, ha benne egyéb
ártalmas dolgok is százféle alakban, vegyületekben és keverékben nem
volnának. De a mikor mindenki biztosan tudja, hogy csakugyan vannak s
ennek daczára mégis veszélyeztetik s fosztogatják vele a betegeket
csupán abból a föltevésből, hátha van benne hasznos szer is: ez már
sulyos bűn. Bűnösek, a kik elkövetik s bűnösek azok az állami s
társadalmi hatalmak, a kik eltürik.

Ez volt utazó társaságunk egyik részének nézete. Enyém ma is az. Salamon
Ferencz a maga parasztos, de hatalmas eszével egészen velem értett
egyet.

– Ha van hasznos szer – ugymond – az iszapban, tessék azt a szert magát
betenni a fürdővizbe, de az ártalmas és rút iszapot akkor se használni.
A természetes, józan elmével gondolkozó ember az ősembertől máig, ha
fürödni akar, mindig tiszta vizet keres és sohase büzös iszapot. Abban
szeret csak fürödni, a mit, ha szomjas, szivesen iszik. Még a disznó is
forró nyárban, ha tiszta vizet és szennyes vizet egymás mellett talál, a
tisztába fekszik és nem a szennyesbe. Ha tisztát nem talál, belefekszik
a mocsárba is, hogy a legyek s egyéb férgek ne csipkedjék. Csupán ezért
cselekszi.

Igy okoskodott Salamon Ferencz.

Nagy Miklós és Szentirmay nem törődtek a kérdéssel. A jókedvü Szilágyi
Sándor nevetett és kötekedett velünk. Vitánk oly hangos lett a tó
partján, a fürdővendégek megálltak s ránk bámultak. Legalább megtudták,
kik vagyunk.

Keszthelynek is vannak nevezetességei, de nem volt már időnk azokat
megnézni. A Georgikon, a keszthelyi Helikon szinhelye, a Balaton-part
fürdőtelepe s gróf Széchenyi István egykori kikötője, a nagy gróf
Festetich György sok emléke. Látatlanul hagytuk ezeket.

Gyulai Pál ur tudta, hogy Szendrey Julia, Petőfi felesége itt született.
Én is csak akkor tudtam meg. Valamint azt is, hogy Julia édesapja,
Szendrey, mikor hirneves leánykája született, állandóan keszthelyi lakos
volt és csak később költözött Szatmárvármegyébe.

Mindenki tudja, hogy Gyulai Pál ur vőtársa volt Petőfinek s igy a
Szendrey-családdal rokonság is, jó barát is, benső ismerős is. Itt
mondott Gyulai Pál ur Szegedy Rózáról, Himfy szerelmének fényes
alakjáról fölötte érdekes dolgot. – Gyulai Pál ur bizonyosan nem ir
olyat, a mit nem tud, de sokat nem irt meg olyat, a mit tud. Hogy ezt
megirta-e valahol: nem tudom.

Az ő ipa, Szendrey, jól ismerte Szegedy Rózát. Főtisztje volt gróf
Festetich Lászlónak, ez pedig unokatestvére Szegedy Rózának és Sümeg, a
nagy költő lakóhelye, egyébként is közel fekszik Keszthelyhez. Szinte
lehetetlen lett volna hát nem ismernie.

Azt beszélte róla, hogy ama dicső emlékü asszony hideg modoru volt,
kevés szavu, szinte mosolygás nélkül való, úgynevezett büszke jelenség.
Mondhatni: se fényt, se meleget nem árasztott maga körül.

Én hiszek e hagyománynak, mely Szendreytől ered s melyet némileg
Berzsenyinek egyik megmaradt levele is támogat. De megjegyzem, Szendrey
akkor-tájt születhetett 1800 körül, a mikor Szegedy Róza, mint 25 éves
hajadon, Kisfaludy Sándorral megesküdött. Ő hát a nagy asszonyt csak
jóval később figyelhette meg, a mikor már a nagy asszony 40, 45 vagy
több éves lehetett, s a mikor már annyiszor megujuló betegeskedése
komolylyá, kedvetlenné s talán komorrá is tette.

Keszthelyen átutaztunkban fölemlitettem erdélyi barátaim előtt, hogy
valahol olvastam vagy hallottam, hogy az utolsó magyar fejedelem, a
kinek fejedelemségét a történelmi közjog nem vonja kétségbe, II. Apaffy
Mihály, Keszthelyen halt meg s ott van eltemetve. Többet nem tudok róla,
de történetiró barátaim, Szilágyi és Salamon se tudtak sok és bő
részletet haláláról és eltemettetéséről. Most a nyáron kérdezősködtem
erre nézve nemes barátomnál, a hahóti apátnál s keszthelyi plébánosnál.
Szivesen megigérte, a részletek iránt nyomozódni fog.

Balaton-Szentgyörgyön vasutra ültünk s a Balaton déli partjának egész
hosszában jöttünk vissza a fővárosba. Szentirmay József ezután már nem
jött velünk.

A vasutról, messze távolban mutogattam társaimnak Balaton-Udvarit,
Felső-Örsöt s a Lovasi hegyet s beszéltem el, a mit könyvemben »A két
temető«, »Felső-Örs ligeteiben« s »A lovasi hegyen« fejezetek alatt
megirtam. Ugyan a messze távolban mutattam a Vérkuti fürdő épületét is,
melyről az országgyülési jurátusok Balaton körüli utjának leirásában
szólok bővebben »Hazádnak rendületlenül« czim alatt.

Ma már huszonöt virágzó balatoni fürdőtelepet mutathatnék, nem
hármat-négyet, mint harminczkét év előtt. Akkor voltaképen csak két
fürdőtelepe volt a Balatonnak: Balaton-Füred és Keszthely, de kezdődött
már Almádi és Siófok is. Utazásunk után negyedszázad mulva jelent meg
könyvem első két kötete. Csodálatos szeretettel karolta ezt föl mivelt
jó magyar közönségünk. S az ország északi és keleti részein talán még
nagyobb szeretettel, mint nyugaton, túl a Dunán. A messze lakók előtt
ujabb és ismeretlenebb volt a tárgy, a Balaton szépsége, tehát
érdekesebb is. A gyakorlati siker tünteti föl könyvemnek bármily
szerény, de valódi becsét. Mióta könyvem napvilágot látott: azóta
évenkint szaporodnak a Balaton körül az ujabb és ujabb fürdőtelepek.
Kenese, Világos, Aliga, Zamárdi, Szárszó, Falu-Szemes, Mária-telep,
Balaton-Berény, Györök, Szepezd, Badacsony, Alsó-Örs fürdőhelyek azóta
keletkeztek s ezek is, a régebbiek is azóta váltak nagyobbá és
diszesebbé.

Legnagyobb örömet nekem ezzel okozott könyvem.

De még nem vagyunk a végnél, a hova el kell jutnunk. Jó magyarnak, okos
hazafinak nem szabad idegen népek tengerét, idegen országok fürdőit
látogatni s szegény országunk fölös pénzét ott tékozolni. Majd ha a
Balaton partjának minden alkalmas része kényelmes nyaralókkal lesz
behintve s ötvenezer fürdővendég helyett fél millió jön oda üdülni
nyarankint: törekvésünk végére akkor jutunk el.

Ne törődjünk azzal, ha császárok, királyok, főherczegek, nagy mágnások
és nagy tőzsérek nem tanyáznak ott s nem vonzzák oda a művelt világ
ledér alakjait s a majomerkölcsü tömeget se hazánkból, se a külföldről.
Nincs mit várni a magyarnak mindezektől. Szivesebben okoznak ezek kárt
nekünk, semmint hasznot hajtanának.

Csak magunkban bizzunk s dicső végzetünkben.




A KÉT TEMETŐ.


I.

(Balaton-Udvari és vidéke. – Melyik temető tetszik nekem legjobban? – A
szivalaku sirkő története. – Kiket találtam a sirok alatt? – Miként
kerültek oda?)

A vaskocsi tovább zörög, kéménye ontja a füstöt, keserves forróság
bágyaszt, a nap is önti, a Balaton is önti ránk sugarát, repülünk.
Elhagyjuk Falu-Szemest, elhagyjuk Szárszót, odaérünk Balaton-Földvárra.
Most még pusztaság, nem diszes fürdőhely. Tehenek legelésznek, libuczok
kiabálnak a pompás nyaralók helyén, a viz szélén fehér halászmadarak és
barna csérek tollászkodtak.

Álljunk meg itt egy pillanatra s tekintsünk át a Balatonon a tulsó
partra.

Kis falucska, kis tornyocska látszik. Talán nem is egy, hanem kettő. A
falu mintha bele volna épitve a vizbe. Kicsiny falu, alig hatvan-hetven
háza. A neve: Balaton-Udvari. Háta mögött: szőlők, hegyek, erdők. A
Somostető magasan üldögél fölötte, kevélyen tekintget jobbra-balra, a
kis rongyos falut meg se látja.

Ki hallotta a kis falu hirét? Idegen nem hallhatta. Csak a közeli
szomszédok tudhatnak róla valamit. Nevét, fektét csak azok ismerhetik.

Igaz barátommal, Mórocza Kálmánnal kocsin utaztam ott néhány év előtt.
Voltam én ott már gyerekkoromban is, de annak a kornak emlékei rég
elmosódtak. Nem is olyan volt az a vidék ötven-hatvan év előtt, a milyen
most.

Most sivatag. Kavicsmezők mindenfelé. Még a szántóföldek is kavicsmezők,
még a legelők is. Se patak, se erdő, se vidám lombozat, se zöld pázsit
sehol. Itt-amott törpén maradt galagonya és kökénybokor. Még az se
nagyobb, mint másutt a kutyatej. Felhőszakadások néha rázuditják
felülről a rohanó vizet. A vizek itt-amott széles árkot ásnak. Az árkok
is tele fehérlő kavicscsal és inséges szárazsággal.

Az országut a falu mellett huzódik el. De éppen mellette. Egyik oldalán
a falu; másik oldalán a temető. Ha ugyan temető.

Egy-két búsongó fa a szegélyen, avar fű vagy egy holdnyi területen,
magasabb és tömöttebb, mint a kőmezőkön. A fekvése egyenetlen, mintha
sirdombok is volnának rajta. Bizonyára vannak is. Hiszen sirkövet is
látunk, a mint egyik-másik kinéz az avarból. Csakugyan temető volna ez?

Temető. A balaton-udvari temető.

Megállunk. Le a kocsiról. Nekem ezt a temetőt meg kell néznem. Sokat
lehet tanulni a temetőben. Sok kincset lehet ott gyüjteni. Gondolatok és
érzések kincsét, ábrándokat és sejtéseket, tanulságokat és erényt. Csak
bűnt és gonosz indulatot nem lehet. Tiltja ezt az enyészet.

Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága.

Az egyik tele van az alakitó művészet fenséges alkotmányaival.
Sirboltok, emlékek, áhitat oltárai, remek szobrok, bölcseségszülte,
bánatsugallta sirversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői
erők gyüjteménye.

De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe se jut, a ki alant porlad.
Eszembe se jut, a ki fájdalmának vagy hiuságának tömegével, pénzének és
a szokásnak sulya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány
köti le a figyelmemet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt
és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.

Jobban szeretem a virágot a siron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik,
nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott
emlékezete az élők szivében. A ki a virágot ülteti és ápolja a siron:
annak keze, szive és lelke ott van a mellett, a ki a sirban nyugszik. S
ha már nem dobog a sziv, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt:
megszünik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és
sugarait? Ha már ugy sincs, kinek. Bérért ápolni a sir virágait:
fagyasztó gondolat.

Legjobban szeretem a sirok fölött az erdőt, a suttogó lombot, a
titkokkal és sejtelmekkel teljes árnyékot. Kálvin, a nagy gondolkodó azt
tanitotta, temessétek el halottaitokat, de sirjuknak nyoma se maradjon.
Se emlék, se fejfa, se sirkő. Mindez hivalkodás. Még a sirdomb is.
Porból lettünk, porrá leszünk. Egyik por olyan, mint a másik. Mi
különbség köztük? Az ő sirjának nyoma is elenyészett. Csak a
temetőemberek tudták s még azok se sokáig. Még azok is elfeledték
életükben. Igy kell lenni. Ez a természetnek az igazsága.

De még Kálvin se mondta, hogy ne ültessetek fát a temetőbe. Az erdő
árnya maga is rokon a temető árnyaival. Csicsergő madár, mozgó falevél,
napsugár nélkül nőtt halvány virág, szerény pázsitfű, zörgő haraszt,
fényes szentjánosbogár: mintha szabaddá lett lelkek bolygó serege volna.
A hogy az életben: ép ugy nem látsz előre biztosan semmit a temető sürü
lombu erdejében. Mégysz-mégysz, szemed és szived látnivalót, éreznivalót
keres; – talál is, de mindig váratlanul. A hogy az életben, ugy a
temetőben. Az előtted levő utat nem látod, a mögötted levőt elfeledted.
Az életnek nagy vigasztalása ez.

De ennek a balaton-udvari temetőnek se emlékköve, se virága, se erdeje.
Ez a tökéletes sivatag alant is, fönt is. Alant a porladó tetem, fönt a
hervadó tenyészet. Se keritése, se kapuja, még gyalogut sincs benne.
Azok a kis halmok is szabálytalanul heverésznek egymás mellett. Hiányzik
a feszület is. Egyszerü lélek, magyar kálvinista sziv nem ültet
feszületet temetőjébe.

De sirköve mégis van vagy harmincz. Az se olyan, mint másutt. Se nem
márvány, se nem gránit. Hol venné itt azt a költséges követ a szegény
ember? De a sirkőnek még alakja is más, mint a hogy szokás. Ily alaku
sirkövet én sehol se láttam. Nem is hiszem, hogy volna valahol.

Volt Balaton-Udvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember,
találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sirkövet
szivalakura kell faragni. Legyen lába, a melyet elültessenek a sirban
nyugovó fejéhez, de a mi kimarad a földből, olyan legyen az, mint az
ember szive. Arra jőjjön rá az irás.

A régi szokás hivei ellenkeztek. De a furcsa ember nem engedett.

– Nekem van igazam, nem kendteknek. Hiszen a halott szive is kővé válik.
Előbb porrá, azután kővé. Honnan lenne ez a sok kő a mi határunkon?
Azután, a ki élve maradt, annak is kővé válik a szive. Hát nem felejti
el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal? Hát követik az
emberek a holtak jó tanácsát? Követik jó példáját? Követik ám a rosszat,
nem a jót. Hát lehetne az, ha az élő ember szive is meg nem kövesednék?
Azért csak azt mondom én: olyan legyen az a sirkő, mint az ember szive.
Ez illik a holtakhoz is, élőkhöz is.

Addig beszélt: elfogadták.

Maga faragta a sirköveket. Fölment a hegyek alá, alkalmas kőlapokat
keresni. Talált is a dörgicsei határ közelében. Azután kifaragta
sziv-alakura. Azután rávéste a halott nevét s születésének és halálának
évét. Nem is kért érte pénzt. Megelégedett szivből jövő köszönjük szóval
s egy-egy csutora borral. De azért munkáját mégis megfizették.

Régen meghalt a furcsa ember. Az ő fejéhez is szivalaku követ tettek.
Azt is ő faragta. De azóta senkise csinál szivalaku sirkövet. Szegény
embernek az is szükségtelen fényüzés volna.

Megnéztem azokat a sirköveket. Fehér mészkőlapok durván faragva,
semmikép se simitva. Mintha el se volnának ültetve. A sziv csucsával áll
a földön. A sziv két válla, kettős domborodása felül. A kő lehet
harmadfélláb magas, másfélláb széles, a hol legszélesebb. A sziv olyan
alaku, a hogy a nép képzeli. A milyen mézesbábból készül. A milyennek a
szüzanya hét tőrrel átszegezett szivét föstik.

Egy sirkő se áll egyenesen. A vihar és az idő vagy előre, vagy hátra
hajlitotta. Némelyik alig látszik ki az avarból. Aszu körülötte minden.
Száraz, sivár, tökéletes sivatag. Még a kőrózsa, még a fülfű is nyomorék
marad mellette. Valami apró sárga virág tud megélni tövében. Az egész
virág nem magasabb egy hüvelyknyinél. Csak a moha tud itt megélni. Annak
is csak a kéregszerü száraz faja. Ez a moha lepi be a sirkövet is. Egy
csomó apró csiga mászott föl valamikor a kőre s ott maradt rászáradva. A
sirirat betüi esetlenek, de vaskosak. Elővettem a zsebkésemet s
megkisérlettem a betük kitisztitását. Távozzál onnan moha és szemét, por
és apró csiga. Hadd látom, kik porladoznak ott alant.

Barátommal együtt kerestünk neveket s találtunk.

KOZMA.

KERKAPOLY.

Sokat találtunk ebből a két névből. Egész nemzedékek feküsznek itt.

Tehát a Kozma- és a Kerkapoly-család innen ered.

Tehát az én két dicső emlékü barátomnak, Kozma Sándornak és Kerkapoly
Károlynak ősei itt nyugszanak. Itt éltek ebben a rongyos faluban s itt
váltak porrá és hamuvá ebben a sivatag temetőben!

Jól van. Sohase láttam embert és magyart, a ki szegény hazánkért s
üldözött magyar fajunkért jobban buzgott, jobban lelkesült, erősebb
kötelességérzettel munkált volna, mint ez a két férfi. Sohase láttam
magyart s közférfiut, a kit a hitványok rágalma ádázabbul üldözött volna
s a ki az üldözést magasztosabb lélekkel türte volna, mint ugyanez a két
férfi.

Együtt éltek, együtt ábrándoztak Pápán a tudományok csarnokában Jókai,
Petőfi, Kozma, Kerkapoly. Meleg barátság kötötte őket össze. Mind
elköltözött már közülünk. Jókait és Petőfit megmentette a feledéstől
költői alkotásaik örökké sugárzó dicsősége. A másik kettőt, ha élek, én
mentem meg a rágalom emlékeitől. Oly tiszta és oly dicső legyen alakjuk,
a milyen igazán volt.

Szegény nemes barátom: Kozma Sándor többször emlitette előttem, hogy
őseit a Bakonyból, Veszprém vármegyéből valamikor a vallásüldözés
hajszolta el. Padányi Biró Márton volt a nagy hatalmu veszprémi püspök,
ő kergette ki a kálvinista magyarságot Város-Lödről és Kis-Lödről, hogy
németet, svábot, gyülevész népet telepitsen helyébe. A magyarságot aztán
elzavarta a Balaton partjaira. Ott is oda, a hol legnagyobb volt a
sivatag, legbiztosabb az elpusztulás.

Veteres migrate coloni!

Ős faj, honfoglaló magyar, istennek legdicsőbb nemzete, pusztulj el
hazád szent földjéről!

Hajh, nem a vallásüldözés csinálta ezt, hanem az az átok, mely arra
birta a magyarok királyát, hogy irtsa ki a magyarok népét. Csak ürügy
volt az, hogy a magyar éppen kálvinista volt.

De minek emlékeznénk ebben a sivatag temetőben. Hisz itt csak feledni
kell.

Kozma Sándor azt hitte, hogy ősi fészkükből kiszórt ősei Kővágó-Örs és
Köves-Kálla körül huzódtak meg. Nem ott, hanem Balaton-Udvariban.
Mórocza Kálmán barátommal ezt én fedeztem föl abban a sivatag temetőben,
a melynél pusztább, elhagyatottabb temetője nincs Magyarországnak.

Ez az egyik temető.

Most lássuk a másikat.


II.

(A paplak. – A vén pap és felesége. – A szoba berendezése. – Mit
csináltak a pápai diákok 1848-ban? – A világosi fegyverlerakás. –
Szentirmay József urrá teszi a kálvinista papot. – A legszomorubb
temető.)

A papot meg kellett látogatnunk, az anyakönyvbe be kellett pillantanunk.
Mentünk a paplakhoz.

Egyetlen utcza vonul a temetőtől egyenesen a Balatonig. Jobbról-balról
nádfödeles parasztházak. Szegényesek. A legtöbbnek se utczai keritése,
se kapuja. A Kozmák és Kerkapolyok ősei bizony nádfödelü viskókban
tanyáztak. Ez volt a legokosabb. A nádat ingyen adja a Balaton. A nádas
ház télen meleg, nyáron hüvös. Egy házon se látszik meg, hogy nemesi
ház. Még csak annyira se, hogy tűzfalának ereszes csapott teteje volna.

A keleti házsoron van a paplak. Az is csak olyan, mint a többi. De
utczai keritése van legalább, kapuja és kis ajtaja. Bementünk. Talán be
sem kopogtattunk. Valami kis lány megmondta, itthon vannak a tiszteletes
urék. Minek is kopogtattunk volna? Tudtuk, hogy a tiszteletes asszony
világtalan, a tiszteletes ur pedig nagyot hall.

Hohó! Álljunk meg csak kissé. Csak lassan és sorjában mondjuk el, a mit
elmondani akarunk. Hiszen itt is csak temetőben járunk.

Kiss Dávid a papnak a neve. Pápai diákok és paptársai jól ismerik.
Minden rektor irigységgel gondol rá. Annyi adomát valamennyien se
tudnak, mint ő. Olyan fölséges hangja, mint neki, senkinek sincs. Nem
száz népdalnál, hanem ezer népdalnál is többet tud. Édesen, szépen,
búsan, mély hangon, magas hangon, dévajul és fenségesen dalolja el őket.
Kiséri gitárjával.

Igy ismertem én őt ötven év előtt. Kisebb fajta középtermet, nagy fej,
hatalmas vállak, vastag nyak, széles mell, nagy bikaszemek, a melyek
tüzesek is, ábrándosak is és mindig mosolyognak. De harmincz
esztendejénél is több, a mióta nem láttam. Hanem az én Mórocza barátom
mindig találkozott vele. Mert ő főbirája volt a vidéknek csaknem negyven
esztendőn keresztül.

Őt meg is ismerte rögtön már az alakjáról, már a lépéséről. Én rám csak
ugy nézett, mintha azt kérdezte volna:

– Hát e meg már kicsoda?

Megtudta azt is.

Odatipegett az ajtóhoz, kinyitotta, kikiáltott:

– Anyjuk, édes szivem, a papramorgót!

Körülnéztem a szobában. Szegény eklézsiának szegény papja. Minden ócska,
minden régi, minden kopott és fakó a szobában. A szoba ugyan ki van
padlózva, de az se régen. A balaton-füredi ismerősök összebeszéltek,
pénzt adtak össze s mikor a pap két-három napig nem volt otthon, tudta
nélkül kipadlózták szobácskáját. Bizony csak földes szoba volt azelőtt.
Sohase látott perzsa szőnyeget, de még gyékényből valót se. Kis
szekrényalaku állványon az anyakönyv. Azonkivül ötven-hatvan kötet könyv
valami almáriumban. A falon Petőfi képe és valami lengyel bujdosó hősé.
Egy kis tenyérnyi tükör alatt valami kokárda-féle 1848-ból.
Szinehagyott. Két cserfalevél van mellette. Száraz, töredezett az is.

Bejött a tiszteletes asszony. Lassacskán, zaj nélkül, óvatosan, mint a
hogy a vak ember szokott. Öreg, soványocska, szótalan. Szemei
fölnyitvák, de nem mozognak. Nem akarnak látni, nem tudnak már látni.
Pillái is mozdulatlanok. Hanem arczának édes, hamvas finom fehérsége s
gyöngéd pirossága még most is megvan, mint hajdan, a mikor vőlegényének
édes csókja érte. A nagy életkor redői és szenvedései nem pusztitották
el végkép.

A magyar lélek remekelt akkor, a mikor a vakot elnevezte világtalannak.
Világtalan! A világ egy nemzetének sincs meg ez a szava, ez a fogalma.
Világ a fény, világ a napsugár, világ az összesség, a mi az ég és föld
között van s a mi az égen és a földön él, mozog, vidul, virágzik, meghal
és ujra támad. Ez a mindenség. Ez az egész világ. S mindez nincs meg
annak számára, a ki világtalan. Ezt jelenti ez az egyszerü magyar szó.

A papramorgós üveget egyenesen megtalálta a vakablakban a tiszteletes
asszony s tiszta pohárkával s asztalkendővel együtt letette az asztalra.
Azután apró pogácsát hozott be s magunkra hagyott. Látott ő, de nem
szemeivel, hanem szokásával és szeretetével.

Hát te, tiszteletes uram, elaggott barátom, ki vagy, mi vagy, mi voltál
hajdan, miért lobogtak fiatal korod vágyai és ábrándjai? Ma ugyan már
semmit se érsz. Egyik lábad a sirban, mind a két lábad rokkant, kezed
reszket, fejed reszket, agyad álmos, nyelved akadozik. Mit értél egykor?
Értél-e annyit, mint egy egész ember?

Bizony az ő története egyszerü és szép.

Pápai diák volt. Öreg diák, végzett diák. Haza is mehetett volna már,
káplánnak is elmehetett, de azért ott őgyelgett a senior körül. Nehéz
azt az öreg kollégiumot olyan gyorsan örökre elhagyni.

A tanévnek is vége volt. Éppen gyilkolták a magyart mindenfelé. Osztrák,
horvát, rácz, oláh. 1848-at irtunk. Mit csinálhat ilyenkor a pápai diák?
Nagyot káromkodik s összejön az oratoriumba határozni.

– Elmegyünk honvédnek.

Ott vannak hires tanáraik: Tarczy, Bocsor, Vály. Intik őket, gondolják
meg jól a dolgot.

Pásztor nélkül elvesz a nyáj. Szentegyházunk oszlopai összedüledeznek,
ha otthagyja egész nemzedék.

Valamelyik öreg diák komor, mély hangon beleszól a csöndbe:

– Hát szegény hazánk, édes magyar fajunk! Ki védje meg, ha mi is
elhagyjuk? Előbb való az, mint maga az atyauristen.

A rektor-professzor odaszól:

– Ki volt az az istenkáromló?

Előállott Kiss Dávid.

– Én voltam.

A bölcs professzor gondolkozott. Mit szóljon? Haragudjék-e vagy
megengedje, hogy könnye kicsorduljon? Az a derék fiu, az a jó tanuló, a
főiskolának ama büszkesége, mit csináljon vele?

– Pogány szót ejtettél ki, fiam. Légy hű hazádhoz és fajodhoz, de maradj
hű istenedhez is.

Ebben az órában honvéddé lett valamennyi. Örege-apraja mind fegyverre
kapott. Mit is csinált volna egyebet a pápai diák? Hanem Kiss Dávid
szava példabeszéddé vált.

Együtt harczolt a többivel. Ott volt mindenütt. Sebet kapott kétszer,
kiheverte mind a kétszer s ujra visszament a csatába.

Arad mellett tanakodtak tiszttársaival, a mikor le kellett tenni a
fegyvert. Ki mi sorsot válaszszon. Nagy a választás. Golyó, akasztófa,
börtön, bujdosás, osztrák seregbe besorozás. Kényelmesen lehet
válogatni.

Az egyik azt mondta:

– Én agyonlövöm magam.

Kiss Dávid mosolyogva felelte:

– Minek vesződnél ezzel te magad, bajtárs? Majd elvégzi ezt az osztrák.

Ki bujdosásra adta fejét, kit besoroztak osztrák katonának. Ez a sors
érte legjobb barátját, Szentirmay Józsefet is. De Kiss Dávid kikerülte.

– Én pedig – ugymond – szinész leszek. Papot, prókátort, volt katonát
halálra keres az osztrák, de a szinészt nem meri bántani.

Még aznap elásta kardját, pisztolyát. Még aznap lenyiratta haját,
levette bajuszát, szakállát. Még aznap kiöltözött szinésznek Aradon.
Kopott fekete, bő ruhába, gallér nélkül való köpönyegbe, széles karimáju
lenge kalapba.

Alig tiz nap mulva benézett Nagyváradra. Honvédtiszt bajtársai ott
voltak foglyok gyanánt. Közibük keveredett. Egyik bajtársa a poharazás
közben odaszól hozzá:

– Te polgártárs, a te pofád nagyon hasonlit Kiss Dávidhoz. Nem ismered?

– Hogyne ismerném? Édes testvérem apul-anyul.

Ime, ő hát biztosan rejtőzik. Nem is ismerték föl soha. Nem is üldözték,
nem is keresték sehol.

Pápai diák voltam, mikor egyszer csak megjelent ott. Szerettük,
rajongtunk érte, tapsot, koszorut kapott eleget. De ő benézett a
kollégiumba: nincs-e valahol papi üresedés?

Volt. Nagyon is sok volt. Hiszen két nemzedék kiesett az időből.

– Melyik a legszegényebb eklézsia?

– Bizony csak Balaton-Udvari az!

– No, az jó lesz nekem. Katonának, szinésznek ugy se illenék a gazdag
papság.

Igy lett balaton-udvari pappá. De már a szegénységben mégis
megcsalódott.

János püspök volt a falu földesura s János püspök épen akkor rendeztette
a balaton-udvari határt. Szentirmay József barátom volt az igazgató,
birtokrendező főmérnök s egyuttal János püspök rokona.

Találkoznak véletlenül a kavicsmezőkön. Szentirmay rögtön megismerte.
Majd sóbálványnyá változott, mikor megtudta, hogy Kiss Dávid itt
kálvinista pap. Hiszen vitéz honvédnek s azután hős-szerelmes szinésznek
ismerte ő!

– Bizony pappá lettem én, Szentirmay bajtárs. De czélszerü lett volna,
ha egyuttal lúddá és réczévé is tudtam volna lenni. Itt a Balaton vizén
könnyebben meg tudnék élni, mint ezen a köves Arábián.

– No ne búsulj, bajtárs, majd mérek én teneked akkora darabot, magad is
elbámulsz rajta.

Mért is. Még a katholikus papoknak se mért oly bőven sehol. A szegény
kálvinista pap megélhetett kényelmesen.

De nem is volt olyan papja Balaton-Udvarinak se azelőtt, se azóta.
Áhitata, buzgósága, harsogó gyönyörü hangja betöltötte azt a kis
templomot. Még a kárpitok falai is reszkettek néha, ha szent indulatában
nagyot talált kiáltani. De meghallották azt a halászok is a vizen és
messzeségen át.

* * *

Nézd most ezt az arczot, ezt a termetet! Roskadt termet, nem is csoda.
Nyolczvan esztendő igen nagy teher, kevés gerincz birja el.

De nézd ezt az arczot. Mély és hosszu redők keresztül-kasul. A szemöldök
ősz és kusza. A szempillák megritkultak.

A száj reszket, az egész fej reszket. Az egész alak omladék. S még csak
azt se lehet megtudni róla, minő deli férfi omladéka. Semmi sincs, a
miről visszaemlékezhetnénk a multra.

Hajh, nemes agg barátom. Alakod, arczod puszta temetővé vált. Olyanná,
mint a másik ott a faluvégen.

Hova lett a honvéd, a rettenthetetlen harczos, a bátor dalia, a ki
megmászta Buda várának falait, a ki százszor szemébe nézett a keserü
halálnak, a ki vérét ontotta szegény hazájáért, édes jó magyar fajáért?
Hova lett a hős?

El van temetve a roskadt termet alá!

Hova lett a szinművész, a feledhetlen alakok alkotója, a ki a világot
jelentő deszkán élő és érező képben állitja eléd a nagy eszmék, nagy
indulatok, nagy szerelmek hősét? A kinek nézése megreszketteti a
szivedet s ha ezüstös hangját hallod, kicsordul a könny a szemedből? A
kiért egykor a nők és férfiak rajongtak? Hova lett a művész?

El van temetve az alá a reszkető arcz alá!

Hova lett istennek szolgája, igéjének hirdetője, a fáradt lelkek
vigasztalója, a halhatatlanság szent ösztönének tolmácsa, üdvözitőnknek
igaz hive, a tévelygőknek szelid őrizője? Hova lett a lelkipásztor?

El van temetve a hervadó kor alá, az aggság alá, az összeomló élet alá.

Ez a temető nagyobb sivatag, mint az a másik.

* * *

Tavaly meghalt dicső agg barátom. Most már mindezt elmondhattam.




A BALATON HÁTÁN.

(Baksay Sándor levele. – Bogdán-Szabó Lajos, a kinek életét gróf Károlyi
Gábor megmentette, a mikor született. – Szőke Gábor esete. – Dőry János
a Balaton hátán. – Mire lenne jó? – Veres Sándor bujdosó és a várnai
basa tanácskozása.)

Baksay Sándortól kaptam nyolcz vagy kilencz éve levelet. Nem egy okom
van rá, hogy közöljem.

Egyik okom, hogy fölfedezi azt a katonát, kit gróf Károlyi Gábor
barátom, az ő születésének véletlen alkalmából az akasztófától
megmentett. A megmentés történetét elmeséltem Gróf Károlyi Gábor
följegyzései czimü könyvemben.

Másik okom, hogy a levélben az elfeledésre szánt kornak egy kis
részéről, a kálvinista magyar életről remek rajzot ad.

Okom az is, hogy pár alakot állit elénk. Meztelent, de eredetit és
magyart, melyet franczia irodalomból élő ifjabb iróink tanulságosan
szemlélhetnének.

Okom az is, hogy pár krónikás adomát nekem is eszembe juttat. S ha már
eszembe jutottak: el is mondom őket.

Legfőbb okom pedig a közlésre, hogy azt a levelet Baksay Sándor irta. A
tiszta nyelvü nagy magyar iró, a kivel versenyre szállni, a kit követni
és megközeliteni az én nagyravágyásom is. De nem a röstségben. Mert
kivánatos dolog az, hogy ebben ne legyünk egymásnak példaképei.

Baksay Sándor levele igy szól:

Kedves Barátom!

Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni. Nem nyersz vele
semmit, de nem is vesztesz. Ott, a hol a többi sok elfér, elfér ez a
kevés.

Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében
élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó
Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának.
Kalandos hajlamu, de nem inkorrekt ember. Már deákkorában megtette, hogy
az utonállás és utonállók impresszióit ex concretis ismerni vágyván, két
babkáros krányitznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s
utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a
két károsult, visszaparancsolta őket, felszedette portékájukat s minden
vám nélkül elbocsájtotta. – Katonának állva, több izben megszökött
Olaszországból, mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt
érte utól végezete, egy izben Pápán. – Vesszőfutások, végre kötél. A
megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem.
Magas, barna sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi
szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami
alsóbbrendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.

* * *

Folytatom az anekdotázást.

Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?

Volt nekem két kedves öreg barátom: Bernáth István felső-baranyai pap,
ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá
testálván, ezelőtt két évvel halt meg. És Szőke Gábor, ki 1848 előtt
valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere
volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a
maga kedvenczét Nyékre rendeltette papnak. A nyéki urak (ott
tartózkodott a consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a
consistoriumra és elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.

Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette,
hogy Nyéknek ő sem most, sem soha papja nem lészen, (hiába kérlelték)
ölbe szedte a könyveit, leszaladt az orgoványi pátrimoniumába, 40
esztendeig ott szántott, vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában
is lehetett volna bátran minden tanszéken – a magyar irodalmin is –
professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a
minőt sohasem hallottam. – Tehát ez a két ur – mindkettő kunszentmiklósi
származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor- és tanulótársa, gyakran megfordult
nálam s tőlük hallottam.

Van aztán a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.

Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban,
erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman
késő vénségig, még a finom humor adományával is birtak.

Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták,
talán mint végzett diákok vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon
dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében.
Felvetették a kérdést: Hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a
hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották,
hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnak (akkor
jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire), gróf Károlyinak,
melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának
használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni,
hogy mire használhatja, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg…

Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez a két szeretetre
méltó ember, – jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem
érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg
ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. ápril 10, hű
barátod: Baksay Sándor.

Ime Baksay levele. Megismerünk belőle röviden olyan két derék magyar
embert, a ki elvégez tizenkét iskolát, végigjárja a gimnáziumot és
akadémiát, se nem henye, se nem tehetségtelen s egy időben még se tudja,
hogy mire való.

Eszembe jut Dőry János szava.

1872-ben Balaton-Füreden tartottuk Lajos napját, Kossuth nevenapját.
Együtt tartottuk Dőry Lajoséval, ki meghivta vacsorára az egész fürdő
közönségét.

Nagy korhelykedés volt. Éjfél után már kalapja, bajusza mindenkinek
félreállott. Két gőzöse volt a Balatonnak. Egy nagyobb, a Kisfaludy s
egy kisebb propeller. Éjfél után az egész vendégsereg fölkerekedett,
meglepte a két hajót s a holdvilágos szép tavon elkezdett hajókázni.

Darabig csak jól ment. Folyt a pezsgő, huzta a czigány, teljes gőzerővel
hasitotta a két hajó a vizet. Hajnal felé azonban részeg lett már
mindenki. Uraság, pinczér, vendég, czigány, hajóskapitány, matrózok,
kormányos egyaránt. Akkor eszébe jutott valakinek tengeri csatát
játszani: vajjon a két hajó hogy tudná egymást felöklelni.

Már a hajnalcsillag is fölkelt, mikor a bolond ötlet fölmerült. Ott
jártunk valahol a tihanyi kettős torony vizmagaslatán. Láttam, hogy a
legénykedésnek szomoru vége lehet. Egy barátommal, kit többször emlitek,
Mórocza Kálmánnal együtt a Kisfaludy-gőzös kormányosát félrelöktük,
kezünkbe vettük a kereket s egész erővel menekültünk a kikötő felé.
Mellettünk ült és búsult egy törzsökön Dőry János képviselő. Kezére
támasztott fejjel mélázott s egy szót se szólt.

Mikor szerencsésen kimenekültünk, azt kérdem tőle:

– Min búsultál annyit, Jankó?

Tudni kell, hogy Dőry Jankó volt a parlamenti tréfás neve.

– Nem búsultam én, csak azon tünődtem, hogy a mióta birtokom elúszott,
mire lennék még én jó ezen a világon?

– Kitaláltad?

– Ki. Nem való vagyok már semmire másra a világon, csak épen
képviselőnek való!

1874-ik év végén hoztuk meg az összeférhetetlenségi törvényt. Kimondtuk,
hogy nem lehet képviselő a biró. Ezt már régen kimondtuk. Nem lehet
képviselő az, a ki választott vagy miniszteri tisztviselő. Nem lehet
képviselő, a ki bérlője az államnak vagy vállalkozik az állam részére.
Kimondtunk sok bölcs dolgot.

Azután inditványozták, ne lehessen képviselő az ügyvéd, se az egyetemi
és gimnáziumi tanár; ne lehessen képviselő se pap, se barát, se katona,
se a községi hivatalnok.

Kerkapoly Károly volt pénzügyminiszter a tulzás kézzelfoghatóvá tételére
azt inditványozta pajkosságból a pártértekezleten:

– Ne teketóriázzunk, mondjuk ki egyenesen, ne lehessen képviselő olyan
ember, a ki tisztességes munkával meg tud élni a nélkül is!

… Veress Sándor hires honvédbujdosó és legjobb utazási irónk bujdosása
kezdetén hamarosan Várnára jutott s mire oda jutott is, már pénztelen,
kenyértelen és ruhátlan volt. Elment egy török basához munkát, kenyeret
és tanácsot keresni.

Kérdezi a basa:

– Jártál-e iskolába?

– Kitanultam a debreczeni kollégiumot tizenkét esztendeig.

– Akkor hát megélhetsz könnyü szerrel. Aztán mit tanultál?

– Tanultam theológiát, filozófiát, fizikát, hisztóriát, latin nyelvet,
görög nyelvet, zsidó nyelvet.

– Akkor hát nem élhetsz meg, fiam, mert ez mind szamárság. Hát
szabó-mesterséget nem tanultál?

– Azt nem tanitották.

– Hát csizmadia, ács, kőmives, kovács, takácsmesterséget nem tanultál?

– Mindezt nem tanitják a kollégiumban.

– De bolond kollégiumtok van nektek ott Magyarországon.

Ostoba török basája! Igy beszélt a mi kollégiumainkról. Még azt is
hozzátette:

– Nem való vagy te fiam semmire, ha egyebet nem tudsz. Hanem hát eredj
el a kádihoz, kérdezd meg tőle, miféle mesterember van itt Várnán
legkevesebb.

A bujdosó honvéd szót fogadott. A kádi azt mondta: szabó van
legkevesebb.

Veress Sándor tehát beállott szabólegénynek. S a mit egy hónapig tanult,
annak több hasznát vette a Fekete-tenger partján, mint a mit
Debreczenben tizenkét esztendeig tanult.

Az én kedves barátomnak, Baksay Sándornak két jó, derék magyar embere
nem tudhatta 1845-ben, hogy ő mire lenne jó. Ők nem beszélhettek akkor
még azzal az ostoba várnai basával. Salamon Ferencz, mikor ezt elmondtam
előtte, igy felelt:

– Magam is igy voltam 1849 végén és 1850-ben. A sors szerzett nekem
életpályát, nem én magam.




A LOVASI HEGYEN.

(A Balaton tájképi szépségei. – A Lesencze völgye a balaton-györöki
fordulóról. – A Bácsi hegy hágójáról. – Az akarattyai szilfa mellől. –
Lovas falu. – A Mike-palota. – Hol siratta eltünt lovagját Szegedy Róza.
– Mórocza Kálmán és élete története. – Tökéletes biró. – Vitám Szilágyi
Dezsővel miatta. – A Balaton szépsége az ő hajlékából. – Itt irtam sok
munkámat.)

Sok ragyogó tájszépsége van a Balaton környékének. Magam se vizsgáltam
meg valamennyit. Az ábrándos, tündéri és csodálatos gyönyörüségek képeit
magam se szemléltem végig. Fiatal sziv, rajongó lélek és egész élet
kellene ahhoz. Mindez most már elszállt tőlem.

De voltam Badacsony tetején, Tihanynak Csúcshegye ormán s Balaton-Szemes
fövenyes partjának legmagasabb dombján, a honnan ellátni az egész
Balaton fölött Veszprémen, Somogyon és Zalán keresztül a kenesei
partoktól a fenéki partig. Mindent látni erről a három pontról. De
óriássá terebélyesül a tájék s ködössé és mérhetetlenné válnak
szépségei. Megterheli s lankadttá teszi a lelket. A gyönyörüség is csak
mértékkel nyujt tökéletes élvezetet. Nagy festőművész se tudná, mit
csináljon e három ponttal.

A tájképi szépségek ott tökéletesebbek s a művészeti remek alkotás
minden gyönyörüségét lelkünkben ott keltik életre, a hol jól belátható
szükebb körre szoritkoznak, a hol az egész tájkép összes változatainak
együttes hatása nem nyomja el a részletek szépségeit s a kiváló
részletek feltünő arányai se zavarják az általános hatást.

Csodálatos tájképi szépség például a Lesencze völgye, különösen két
állópontról. Az egyik pont ott van, a hol a Keszthelyről napkelet felé
vezető út Balaton-Györök mellett derékszögben egyenesen északra fordul.
Itt meg kell állani minden ép szemü és ép lelkü emberi lénynek. 1854-ben
láttam először ezt a képet. Agyam szédült az első pillanatban, ugy
elragadt a vidék művészi bája és fensége. Hátam mögött a Sárkány-erdő a
szent-mihály-hegyi remete kápolnájától föl Sümegig, de ezt e látópontról
nem látom. Hanem előttem a szigligeti mély öböl romokban andalgó egykor
hires várával; szemközt bezárja a látás határát a méltóságos Badacsony
hegye, attól mindig észak felé s mindenütt a látás határán a gulácsi és
káptalan-tóti csúcsok és Csobáncz várának hatalmas tömegü bércze, a mint
dicső hagyományainak ragyogó fényéből felénk világol. A háttérben, a
Lesencze-völgy északi végén szintén bezárul a kép. Dobos rengetegére
alig pillanthatunk, szemünk, lelkünk, minden érzésünk megakad Szent
György hegyén, mely ott nyujtózik a látás határán, mint óriássá nőtt him
oroszlán s mögötte Haláp őskori tűzhányója szépen, simán, módosan, mint
nőstény oroszlán, a ki bozontos himjét hallgatag nézi s közeléből nem
távozik. E határok közt középen a völgy folyóival, ereivel, patakjaival,
csatornáival s ragyogó jegenyefasoraival – szántók, mezők, hatalmas
pázsitok, malmok, tanyák s a legelőkön nyüzsgő gulyák és juhnyájak. A
tornyok és falvak s hajlék-diszitette szőlők a hegyek oldalán és lábain
mindenütt a látás határain, a ragyogó kép szélein.

E táj lerajzolását se merném tanácsolni a világ legnagyobb
festőművészének se. Ligethy se kisérlette meg, a Balaton legnagyobb s
igazán remek festője. Mészöly se, a ki egyébként is csak apró balatoni
részleteket örökitett meg ecsetével. Ujabb tehetséges ifjabb festőink
közt többen megkisérlették, de észrevehető hatás nélkül. E látópontról
1875-ben erdélyi hires barátaimnak nem mutathattam meg a vidéket. Nem
arra vezetett utunk. De hazavezető utunkban figyelmeztettem rá őket.
Igaz, hogy távolról, a fonyódi Balaton magasáról. Csak elmosódó, ködös
kereteit láthatták.

Van másik látópont is, a honnan szintén művészi ábránd szüleményének,
igazi tündérképnek látjuk Lesencze völgyét. A hol Köves Kálláról
Tapolczára vezető utunkban elérjük Csobáncz vára mögött a Bácsi-hegy
hágóját: ott ez a pont. A szigligeti öböl, Szigliget vára, az öreg
Badacsony, a gulácsi és tóti csúcsok itt oldalt feküsznek balfelől,
Csobáncz és Haláp szintén oldalt, de jobbfelől, hanem Szent György hegye
előttünk fekszik s büszkén és nyugodtan néz ránk viruló szőlő-vágóival s
kopasz homlokával. Badacsony és Somlyó mellett a harmadik egyenlő rangu
tűzhányó alkotás, melyet nem fáraók, nem zsarnok urak épitettek hitvány
hivalkodásból, hanem játszi kedvükből az ősvilág istenei.

A völgy nyugoti oldala szemünk előtt sötétedik a Balatontól Sümegig,
déltől északnak egyenesen. Erdős hegység, a komor Bakonynak a Balatonba
nyuló egyik erős karja. A Bakony nem is érinti másutt a Balatont
közvetlenül. Két magasabb csúcsáról Rezi vára és Tátika vára szórja
felénk halaványodó fényét, de ragyogó költészetét s gazdag hagyományait
is.

Van még ilyen csodás szépségü látópont több is. Azt hiszem, Hegyeskő
teteje is ilyen ott, Henye és Monoszló körül. Nem másztam meg, minden
utamon kivül esett, ma már se időm, se elég erőm hozzá. De ismerem
Balaton-Füred határain a Szálkahegyet és Tamáshegyet. Kissé más-más
tájékot nyujt mindegyik, de mindegyiknek ormáról be lehet látni
Tihanynak minden titkát, egész belsejét, hegyeit, völgyeit, tavait,
dülőit, régi várát, ujabb szentegyházát, pusztuló romjait. Alattunk
fekszik a hatalmas félsziget azzal a két nagy öböllel, mely bejáratát
Aszófőnél jobbról-balról összeszoritja. A falvak tornyai egymást érik
közelben és távolban látásunk határain. Messze-messze Somogy partjain
kékellenek Boglár és Fonyód dombjai. Ma virágzó fürdőtelepek. A mikor
erdélyi barátaimmal ott jártam, csak apró falvak, inkább csak népes
puszták.

Ilyen látópont az akarattyai nagy szilfa mellől; – ilyen az alsó-örsi
kálvinista paplak napnyugatra néző ablakából. Nagy szépségekkel teljes
óriási tájékot tár fel előttünk mind a kettő. De ugy e kettőről, mint a
többiről remek képet festő nem alkothat. Szertelen keretben
számlálhatlan részletet kellene alakitania. A fényt és árnyékot
lehetetlen volna jól beosztania A távolságok és mélységek köde boritana
be a képen mindent.

Ligethynek tökéletes érzéke volt ehhez s azért remek képein csak egyes
kiváló részletek nyertek művészi alakot. Száz külön képet kellett volna
festenie vagy sokkal többet, hogy a Balaton partjának szépségeit,
megközelitőleg vásznon örökitse meg. Egyszer régen megmutattam neki
Veszprém völgyét az Angyal vendéglőtől a Zsidócsárda és Sashegy felé; –
szük kis völgy, szerény patak, a Séd folydogál rajta. De sziklái, ormai,
fokai, kanyarulatai, épületei, fái, omladékai oly tüneményesek még
kisméretük daczára is, hogy papirjaira ötven vázlatot vett föl, hogy a
történelmileg hires völgyet megörökitse. Pedig hát mi ez a nagy Balaton
partjaihoz? Szunyog a keselyü mellett.

Hanem hát van mégis látópont, mely várja művészét s melyről meg lehet
alkotni a világ legszebb tájképét. Ez a lovasi hegy s ezen is az én
legkedvesebb és legrégibb barátomnak, Mórocza Kálmánnak szőlőhegyi
kisded hajléka. A mint a hajlék ajtaján kilépünk: ott az a látópont.

Lovas kicsiny falu, szük völgy torkolatán, alig ötven-hatvan házból
álló, alig látszik ki kerti fái közül Még temploma is kicsiny. Alig
nagyobb jókora fali szekrénynél, a tornya is olyan, mint hajdani
legényes pipafödél, de régi az a templom. Azt mondja a hagyomány, az
elmult viharos századokban sokat viaskodtak a kis templomon katholikusok
és kálvinisták. Kétszer is volt egyik felekezeté is, másiké is. A falu
is régi, már Árpád-kori, már Szent István-kori irások emlegetik. Erős jó
magyar népe.

E kis falu mögött fekszik a lovasi hegy. Mögötte is, fölötte is,
Alsó-Örstől nyugotra, Felső-Örstől délre. Nem is magas a hegy, tetejét
és oldalait szőlők boritják, nyugati meredek oldalát a völgy fölött
erdő, sürü csalit, rókáknak fészke s erdei vad madaraké.

A lovasi hegy észak felé magas fensik s határos a felső-örsi
Mike-palotával. Kerek hegyfok ez a száz forrás völgye fölött, nincs is
rajta egyéb, csak egy avult keresztfa, jámbor jó lelkek állitották oda
bizonyságképen arról, hogy annak a hegyfoknak, kerek kődombnak története
van. Van is. Hatalmas ur volt ott hét nyolczszáz év előtt Mike ur, a
Batthyány-nemzetség őse. Ennek állt ott palotája. A palotának csak
foszladozó alapfalait találhatni már meg. Gyermekkoromban még némi
faltöredékei fennállottak. Nyájőrzők, képzelődő kincsásók, szőlőhegyi
hajléképitők azóta már földúlták a falakat. Valószinüleg Mike ur
épittette a felső-örsi régi templomot IV. Béla királyunk alatt a
tatárjárás után. Az épitőművész valószinüleg ugyanaz, a ki a budavári
helyőrségi templomot is épitette IV. Béla alatt. A két templom ugyanazon
műterv szerint épült. A budavári a király költségén s ez a templom jóval
nagyobb; a felső-örsi Mike ur költségén. Csakhogy Mike urnak több pénze
volt, mint a királynak, az ő temploma sokkal szebb és értékesebb
műremek, mint a királyé. Az is lehet, hogy a sok udvari léhütő kezén
kallódott el a király pénze. Ősi szokás.

Mike-palota dombjáról már látni arra a helyre, a hol száztiz év előtt
Szegedy Róza üldögélt, búsult és könyezett. Siratta lovagját, a ki tőle
elbujdosott, idegen országokba szállt s véres csaták mezején játszott
életével és az imádott hajadon szivével.

Édes emlékü öreg urambátyám volt Mórocza Dániel. Felső-örsi birtokos s
élete utolsó szakában ottani lakos. Negyven év óta aluszsza örök álmát.
Ő mutatta nekem először Szegedy Róza búsuló helyét. Egykor vármegyém
táblabirája s becsületbeli tiszti vicefiskusa. Egy napon és egy órában
kapta ezt a tisztséget Kocsi Sebestyén Gáborral 1823-ban. Pedig
zalavármegyei nemes volt, Csányi László vértanunknak kortársa és jó
barátja, Deák Ferencz rendületlen hive s buzgó harczosa, a mikor a föld
alatti és föld feletti álnok erők és hatalmak a haza bölcsét le akarták
szoritani a közélet mezejéről. Mórocza Dániel kutatta ki először a
Mike-palotának, a felső-örsi prépostságnak s a gyönyörü templomnak
történetét.

Az ő hajléka volt az, a mely ott fekszik a lovasi hegy látópontján. Most
fiáé, Mórocza Kálmáné, a kivel együtt jártuk a pápai kollégiumot, együtt
jogászkodtunk, együtt patvaristáskodtunk Veszprémben, együtt akartunk
belekeveredni az Almássy-féle összeesküvésbe, egy időben viseltük a
vármegye tisztét, ő a magáéban, én az enyémben.

Együtt léptünk a birói pályára is. Ő megmaradt rajta, engem a
törvényhozás s az irói művészet csalfa ösztöne csakhamar elcsábitott
róla. Jó biró volt. Jobb birája nem is volt, nem is lesz az országnak és
semmiféle országnak. Olyan biró volt járásában, a milyent én tartok
tökéletes birónak. Le is apadt pöreinek száma hat-hétszázról
esztendőnkint hetven-nyolczvanra. Igaz ember, hamis ember egyaránt tudta
előre, mi lesz az itélet, hát nem pörösködtek előtte hiába, csak a mikor
az ostoba törvények miatt kikerülhetetlen volt.

Erős vitám volt e miatt egykor Szilágyi Dezsővel, az igazságügyek
miniszterével. Sokszor véleményt kért tőlem tervei és intézkedései felől
hol előre, hol utólag. Egyszer előhozta, hogy a kimutatásokból azt
látja, Mórocza Kálmánnak nincs semmi dolga, alig van előtte száz peres
ügy, a veszprémi járásban pedig sok ezer van, áthelyezi hát azt a birót,
ha belenyugszik, Veszprémbe. Azt kérdem tőle:

– Büntetés akar ez lenni, vagy jutalmazás?

Nagyot néz rám.

– Egyik se, hanem ha olyan jó biró, a milyennek mondod, dolgozzék a nagy
járásban.

Furcsa észjárás, igazán miniszteri.

A mikor az én barátom elfoglalta birói állását ezelőtt 36 évvel: három
ügyvéd volt járásában, harmincz uzsorás és száz meg száz furfangos
üzérkedő. Járása nagy, falva sok, az ország első balatoni fürdőtelepe,
százezer apró szőlőbirtokrészlet köröskörül s néhány év mulva minden
ügyvéd elköltözött onnan, minden uzsorás elment világgá s minden
furfangos üzérkedő nekiment a Balatonnak vagy a Bakonynak. Rend, béke és
nyugalom lett az emberek között.

Ilyen biró volt. Régen curiai biró lehetett volna. De elve volt: nem
kérni senkitől semmit. Elve volt: csak az érdem ad jogot az
előmenetelre, nem a tisztségben eltöltött idő s ha a kormányzók nem
veszik észre vagy nem becsülik meg az érdemet: az az ő hitványságuk. Ő
akkor se kér.

Ősi vármegyénk régi embere maradt, a mikor már királyi táblabirónak
csufolta is korszaka. Utóbb elbetegesedett, nyugalomba vonult. De
nyugdijának elintézése késett. Közbejött a birói fizetések fölemelése.
De ő hathatósan megsürgette az ügy elintézését, azt adván okul, hogy a
fölemelt fizetés után ugy se fogadhatna el nyugdijat, mivelhogy ő a
fölemelt fizetés mellett már birói tisztet viselni nem akar. – Öreg
bajtárs, téged se tart bölcsnek ma már minden ember.

Kocsit, lovat tartott. Ugy illik magyar urhoz, ha nem gazdag is, ha biró
is. Ott van szőleje, hajléka, öröklött ősi tanyája a lovasi hegyen, el
nem hagyná a világért se. Szereti szőlejét és nemes borait s szives
barátsággal látja el látogatóit. A közdolgok közül csak egyháza ügyeit
intézi még nagy buzgósággal.

Mit érnek, mit nem érnek irodalmi dolgaim: e fölött nem töröm fejem,
határoz e fölött nemzedékem. De ha érnek valamit, följegyzem, hogy ezek
egy részét a lovasi hegyen alkottam meg. Legbecsesebb munkámnak »A nagy
per« czimü könyvemet tartom, – ennek harmadik kötete egészen ott
készült.

Munkám közben pihenőül, erőgyüjtésül, le nem irható gyönyörüségül,
elnéztem a tájat. Egykor volt kedvem a rajzolgatáshoz. Bohó ifju mindent
megkisérel. Sokszor jutott eszembe: ezért a tájért érdemes volna még
egyszer mozgásba hozni a rajzoló-szereket s talán az ecsetet is. Késő
gondolat.

A lovasi hegyet jobbról mély völgy határolja. A felső-örsi malomvölgy
patakja s a lovasi Királykut patakja egyesülve csatangol a völgy
fenekén, gyönyörü kertek, árnyas szilvások között a faluig. Az a
Királykut alacsony sziklából kibuzogó forrásviz. A hagyomány szerint
fárasztó vadászat után ott pihent gyakran első királyunk, a kit Szent
István néven ismer a történet. Ha ez igaz: bizonyára ott ütötte föl
sátorát a Mórocza-hajlék közelében. Királynak való ez a hely volt.

A patak elhagyja a falut és siet a Balaton felé. Utközben malmokat hajt.
Azokat a régi patakmalmokat, a melyeket árnyas fák, virágos mezők, zöld
legelők, sok szinben játszó, apróra hasitott szántók vesznek körül. A
táj határát balról elzárja az alsó-örsi Somlyó hegye s maga a falu fehér
egyházával s lakóházaival. Lent a parton a fürdőtelep nyaralói és
tornyos hajlékai. Előttünk a Balaton, de tulsó partja messze, alig
láthatni ködbe vesző vonalát. Itt legszélesebb a viz. Jobbról,
napnyugatról Tihany félszigete a határ. A látópont magas, alattunk
fekszik az egész világ a közelben is tiz faluval, száz uri nyaralóval s
ezer szőlőhegyi fehér hajlékkal. Mind vár, mind hí, mind mosolygó
arczczal ajánlja barátságát. S népe is olyan a tájnak, mint maga.
Szives, vidám és magyar.

Jól elmult harminczkét éve, mikor erdélyi barátaimmal arra jártam. A
mint a vasut elhagyja a szántódi révet, attól kezdve jó szem megláthatja
a lovasi hegy szives hajlékának fehér homlokát. Barátaim figyelmét oda
irányitottam. Gyulai Pál kifigurázott vele. Ügyel is ő minden szőlőhegyi
nyájas viskóra. Ők bizonyára elfeledték ezt már, én el nem feledhetem.




A VÉN KOLDUS TITKAI.

(A keszthelyi vén koldus. – Eredete, nevelődése. – Szerelmes Csúzy
Máriába. – A leány hűtlen lesz, nagy urhoz megy feleségül. – Kalandos
hirek róla. – A rezneki kastélyba megy lakni. – Régi imádója orvul
meggyilkolja.)

A fürdőszolga, az öreg Körmendy beszélte el nekem ezt a történetet
Keszthelyen 1854-ben.

Valami husz esztendővel ezelőtt, 1834 körül, egy vén koldus vetődött
Keszthelyre. A Balatonra vezető utczának sarkán volt egy egyszerü,
szegletes, kis ablaku, festett kapuju, de tiszta kisvárosi ház. Falusi
háznak is beillett volna. A ház sarkánál kerékvető kő volt elültetve. A
vén koldus e kőre letelepedett; minden nap délután, de ünnepnapokon
délelőtt is e kövön üldögélt.

E ház még megvolt akkor, magam is láttam a házat is, a koldust is. Azóta
negyvenhat év mult el. Tavaly ott jártam, kerestem a házat, nem ismertem
rá. De már az utczára is alig ismertem. A város is változik, az ember is
feled s bizony ma a keszthelyi fürdő egészen más, mint 1854-ben volt.

Nagyon öreg ember volt a koldus. Néhány szál ősz haj lengett a homlokán.
Két szeme beesett, az arcza redők sürü fátyolával volt befödve. Csontos,
reszkető kezével a botot is alig tudta már fogni. A ház előtt, a hol
üldögélt, melegebben sütött a nap és enyhébben fujt a szél, mint másutt.
Talán azért választotta ezt a helyet. De akkor is ott ült, a mikor a
déli nap heve forralta a levegőt. Még a nyári nap sem forralta az ő
kihült vérét.

Senki sem ismerte a vén koldus korát. Még a nevét sem. Keszthelyre, ugy
látszik, csak akkor került, mikor már a koldulás volt a foglalkozása,
kenyérkeresete. Hol élt, hogyan élt annakelőtte, micsoda multja volt,
hol töltötte fiatalságát, van-e, volt-e rokonsága: senki sem tudta.
Magábazárkózott ember volt, senkivel se beszélt, hozzá se szólt senki.
Koldulni se szóval koldult. Ha valaki jószántából adott neki, elfogadta;
ha nem kapott semmit, azzal is beérte.

Az öreg Körmendy sokszor észrevette, hogy a vén koldus botjára
támaszkodva odabotorkált a fürdő hidjára, megállt a hidon, neki
támaszkodott a korlátfának s szemeit órákon át a viz egyetlen pontjára
szegezte. S gyakran e szavakat mormogta:

– Itt fürdött!

Egyszer megkérdezte tőle:

– Ki fürdött ott, öreg?

A vén koldus ránézett a fürdőszolgára. Ez is öreg legény volt már, ennek
is ősz volt már a haja. Bizalma egy pillanatra felébredt s felelt neki.

– Ő fürdött itt, Csúzy Mária.

De többet ezután nem is szólt. Fogta botját s tovább vánszorgott. Ment
az utcza sarkára, a kerékvető sarokkőre, kolduló helyére.

Csúzy Mária.

Ez a név ismeretlen volt azon a vidéken. Zalavármegyében éltek ugyan
Csúzyak, de ezek előkelők, gazdagok voltak, uradalmak és milliók fölött
rendelkeztek. Mária nevü nő ezek között alig volt; – de ha lett volna
is, mi köze lett volna ahhoz a vén koldusnak?

És mégis volt köze hozzá.

Régi történet ez, nagyon régi. Csakugyan volt valamikor ilyen nevü
asszony, csodálatos szép teremtés. Csúzy Máriát Bécsben is ismerték és
herczegek udvaroltak neki. De már hosszu emberélet mult el azóta, hogy
megölték rejtélyes módon. Kevés ember van már a világon, a ki őt
ismerhette. Ez csak nem lehetett az, a kiről az öreg koldus emlékezett.

Pedig az volt az.

A vén koldus és a sugárzó szépség valaha ismerték egymást, sőt
szerelmesek voltak egymásba. Ez a szerelem határozott életük fölött,
haláluk fölött.

De kezdjük a dolgot az elején.

Az öreg koldus apja még a mult század végén gazdatisztje volt gróf
Festetich Györgynek, a Georgikon hires alapitójának. Megyeri vagy
Megyesi volt a neve, a fürdőszolga nem tudta, melyik név az igazi.

Fiának jó nevelést adott. Maga a földesur, hires emberbarát és
műveltségterjesztő, a ki atyai szemekkel nézte a környezetében
felbukkanó tehetségeket, nagylelküen gondoskodott az eleven eszü fiu
neveléséről.

Az ifju elvégezte a jogot és körülbelül husz esztendős lehetett vagy
talán idősebb is valamivel, mikor megismerkedett egy kedves, szép,
fiatal leánynyal, a ki szüleivel jött Keszthelyre fürdőzni. Ott laktak
abban a sarokházban, a mely előtt később a vén koldus tanyát ütött.

Ez a leány volt Csúzy Mária. Hová valók voltak a szülei, rokonságban
állottak-e a zalamegyei gazdag Csúzyakkal: nem tudom.

A leánynak is tetszett az ifju. A kis házikó lugasában sok édes órát
töltöttek együtt. Ha fürödni ment a leány, közel-távol mindig nyomában
volt az ifju. Boldog volt, ha csak láthatta is a gyönyörü gyermeket.
Mennyire irigykedett a vizre, a mely körülölelgette tagjait és a fűre, a
mely fölött kicsi lábai oly könnyedén sikamlottak el.

Az ifju és a hajadon – a mint az már meg szokott történni – örök hűséget
esküdtek egymásnak. És a férfi vagy a leány – a mint az már szintén meg
szokott történni – elfeledte a hűségesküt.

Az ifju még nem házasodhatott, a leány azonban már eladó volt. Két
nyáron át tartott a boldogság, két télen át levelezgetett a boldog
szerelmes pár, azután nem kapott többé az ifju a leánytól egy sort sem.

A leány férjhez ment.

Jó házasságot kötött. A ki elvette, nem volt már fiatal ember, de
jómódu, tekintélyes és egészséges. Talán nem szivesen ment hozzá, talán
sirt és könyörgött a szüleinek, hogy ne kényszeritsék: talán csak
leányálom, gyermekszeszély volt az egész szerelmi történet. Ki tudná azt
most már megmondani? Elég az hozzá, hogy férjhez ment és ezzel
tönkretette rajongó kedvesének egész életét. És az élet, a melyiket
nyomorba, siralomba és szégyenbe döntött, nagyon hosszu élet volt. Mikor
én az öreg koldust láttam, közelebb lehetett a kilenczvenhez, mint a
nyolczvanhoz.

Az ifju el akarta ölni magát is, Máriát is. Ehhez hozzá nem férhetett,
maga ellen nem sikerült a kisérlet. Azután pedig kiolthatatlanná lett
boszuvágya. Szenvedései a legrettentőbb boszu tervét érlelték meg benne.

Közben multak az évek, az ifju boszuvágya nem csillapodott, de nem
találkozhatott Máriával.

Férje, Lázár, udvari tanácsos, méltóságos ur és az udvari kanczellária
referendáriusa volt, a ki Bécsbe vitte a fiatal asszonyt és uri pompával
vette körül. A fővárosi élet zajában, nagyuri mód ölén, előkelő
tisztelők körében hamar és könnyen elfelejtette a szegény
juristagyereket az urnő.

Nagyon szép volt és meghóditotta volna magát Napoleont is. Effélét
beszéltek is róla. Legnagyobb hóditása az volt, mikor Batthyány Lajos
herczeget is besorozta tisztelői közé. A herczeg magas műveltségü és
kiváló izlésü uriember volt. És állandó látogatója lett a szép
asszonynak. Az asszony boldognak érezte magát, a világ mindenfélét
sugdosott. Szövődött-e közöttük bensőbb szerelmi viszony, kényes dolog
volna firtatni. Annyi bizonyos, hogy a többi tisztelők egymásután
maradoztak el és helyet csináltak a herczegnek. Az is bizonyos, hogy a
herczeg bizalmas baráti társaságában kereste föl az asszony termeit.
Többek közt lord Bowring, nemzetünk és irodalmunk ismerője és becsülője
is meglátogatta néhányszor a herczeg társaságában Lázárék házát.

Lázár referendárius a mult korábbi század végének valamelyik
esztendejében halt meg. Vagyonát zilált viszonyok közt hagyta hátra. A
pazar háztartás és az asszonyi fényüzés tönkretették. Halála után minden
vagyona birói zár alá vétetett, a mi abban az időben körülbelül annyit
jelentett, mint manapság a csőd. Ugy látszik, a herczeg talált rá módot,
hogy a fiatal özvegy ezentul se nélkülözze megszokott kényelmét.

Néhány évvel később azonban meghalt a herczeg és 1806-ban nagyon is
érezte az özvegy az elhagyatottságot, a melyben barátja halála után
maradt.

Helyzete azért nem volt kétségbeejtő. A fiatal Fülöp herczeg, a ki akkor
25 esztendős volt, ugy vélte, hogy édes apja emléke iránt tartozást ró
le, ha bizalmas barátnőjét nem hagyja nyomorban. Tisztességes évi
járadékot rendelt neki s csak arra kérte, hogy hagyja el Bécset, a
melyet akkoriban különben is folytonosan nyugtalanitottak a napoleoni
háboruk.

Az asszony ezt elfogadta. A zalamegyei Reznekre vonult vissza. Ez a
falucska Alsó-Lendva környékén fekszik és abban az időben Bernáth udvari
ügyvivő tulajdona volt. Ezt a birtokot vette bérbe az özvegy, csinos
gazdaságot folytatott s oda bécsi cselédségének egy részét is magával
vitte.

Hát az elfelejtett, megcsalatott, elárult fiatal emberrel mi történt?

Az ifju akkor már idősebb férfivá lett és sem szülei, sem rokonai, sem
jó barátai nem törődtek már vele semmit. Régi szeretőjét nem tudta
elfelejteni soha. Átok és siralom volt az élete. Hol az ivásnak adta
magát, hol a csavargásnak. Ma itt volt, holnap ott, többnyire olyan
helyeken, a hol senki sem ismerte. Élete elveszett, tanulmányait
félbenhagyta, hivatásáról lemondott, szülei kitagadták. Csak a boszuvágy
tartotta benne az életet.

Nyomára jött, hol lakik régi, hűtlen kedvese. Odament Reznekre s
koldusruhában kikémlelte az urnő lakását s házi viszonyait.

Egy viharos novemberi estén, mikor már a cselédség is nyugovóra tért,
Lázárné még fönt virrasztott a szobájában és pasziánsz-játékkal ölte az
időt. A kártyák az asztalon kirakva feküdtek előtte, azokból olvasgatta
a mult és jövendő idők titkait. Egyszerre kopogtatás hallatszik
szobájának az udvarra néző ablakán. Az ablak erős táblával volt elzárva.

Az asszony épen levelet várt valahonnan, azt hitte, a levélhordó
koczogtat. Kitárta az ablaktáblát és a fél ablakszárnyat is. A rámeredő
két szem minden idegét megrázta.

Ráismert első imádójára.

– Én vagyok, – mondotta a kelletlen vendég. – Én vagyok. Pokollá tetted
az életemet. Régóta kereslek. Visszahoztam hűségesküdet. De hogy soha
többé meg ne szegjed: meghalsz!

Karabélyt rántott elő és az ablakon keresztül mellbe lőtte az asszonyt.
A golyó a szivig hatott. Az asszony meghalt egy sóhajtás, egy rándulás
nélkül. A vihar szárnyára vette a hűtlen nő lelkét s a gyilkos átkait.
De az eldurrant lövés hangját is magával vitte. A cselédség, szomszédság
semmit se vett észre és mikor reggelre kelve a szobába léptek, ott
feküdt a pasziánsz szépen az asztalon, az asszony pedig szépen a
szőnyegen. Nem mozdult egyik sem.

A gyilkost senki se látta többé. Nem sikerült nyomára jönni. Éveken
keresztül tartott a megyei vizsgálat, éveken keresztül nyomoztak utána.
Hiába!

Egyszer hire kelt, hogy 1848-ban Varasdon valami haldokló a Lázárné
gyilkosának vallotta magát gyónás közben. Ez is vakhir volt.

Mindenféle gyanusitás kerekedett. Még a fiatal herczeget sem kimélte meg
az éretlen szóbeszéd.

Sok, sok időre, talán ötven esztendővel később jelent meg Keszthelyen a
vén koldus. Akkor már rég elfelejtették a gyilkosságot, a fiatal
juristára meg épen senki sem emlékezett már.

A vén koldus kibékült istenével. Nem kinozta tovább már szivét sem a
szerelem, sem a boszu. Hiszen régen porrá vált már a hütlen asszony. De
azt a házat, a hol Máriát megismerte, azt a helyet, a hol fürödni
szokott, nem tudta elfelejteni soha. Pedig már agg volt, koldus volt s a
sir szélére jutott.

Az lett büntetése, hogy nem tudott feledni.

* * *

Ez az egyik változata annak a ködös, hagyományos regének, melynek másik
változatát az »A Nazarénusok« czimü müvemben »A tüzes barát« szakasz
folyamán beszéltem el, minthogy a későbbi kor regélői a tüzes barát
személyével is összekötötték.




FELSŐ-EÖRS LIGETEIBEN.

(Szegedy János felső-eörsi prépost. – Nem akarja Szegedy Róza házasságát
Kisfaludy Sándorral. – Az árva lányt elviszi magához Felső-Eörsre. – A
lány merengései. – A Mike-palota omladékain.)

A Mike-palota se az már, a mi negyvenkét év előtt volt. Akkor jártam
meg, akkor néztem meg először. Akkor még sok faldarab megvolt belőle.
Téglái, kövei, faragványai ott hevertek szanaszét a falromok közt.
Gyikok, kigyók sütkéreztek a köveken. Apró, szelid, tüzes szemük ott
villogott. De a cserjék már megkezdték hóditásukat. Bangita, szömörcze,
fagyal, kökény, apró kőris és cserfattyak már helyet foglaltak. A mohát,
fülfűt, a mindenféle kövi rózsát árnyékkal kezdték boritani. Vadrózsa
gyümölcse, kecskerágó virága már kezdte mutogatni aranyos és biboros
ragyogását.

Ma már nem ugy van. Kincskeresők összedöntögették a falromokat,
felturták az épület alapjait, gödröket és buczkákat ástak-hánytak a vár
régi udvarán s a természet is elboritotta erdőfátyolával az egész
Mike-palotát. A cserfattyak szálassá nőttek, az uj nemzedék nem is tudja
már, mi volt valamikor itten. Csak a hegy homlokának kis helye maradt
kopaszon. Feszületet állitott oda a buzgóság. Mintha temető lett volna
itt valamikor. De rég eltüntek innen már a holtak szellemei. Azt a várat
még az Árpád-királyok látták épnek, tündöklőnek. Az a feszület is
elkorhadt már. Körülötte pázsitfű, erdei virág, szöcskék serege.

De mi volt hát az a Mike-palota? Hol feküdt az a vár s miről volt
nevezetes?

Azzal bizony mi nem törődünk, mikor épült, kik lakták, kik voltak
uraságai és szép asszonyai, s hova lettek s hol porladoznak félezer év
óta? Én ott csak Szegedy Róza nyomait kerestem.

Imádóját elvesztette a szűz. A délczeg testőr elment a csaták mezejére.
Hirt se hozott róla a nyugati szellő. Él-e, hal-e: azt se tudta senki.
Ah, az a gógánfai szerelmi viszály! A hajadon sziv isteni haragja s a
költő vad szenvedélye! Hány emlék, hány könyv, hány imádság, mennyi
bánat utána!

Kisfaludy Sándor eltünt. Hát Szegedy Róza hova lett?

A mi boldog emlékü Nagy Ivánunk, a mikor az ország nemeseinek családi
leszármazásait megirta, megemlékezett Szegedy Lászlóról is, a ki ezelőtt
közel kétszáz évvel született. S megemliti, hogy ennek legifjabb fiát
Jánosnak nevezték. De történetéről csak annyit tudott, hogy pap volt.

Pap. Se több, se kevesebb, mint pap. Hol volt, mennyire emelkedett,
mikor élt, mikor halt meg: mindezt nem tudja. Pedig ennek a papnak
Szegedy Róza életében nagy szerepe, a költő sorsára nagy befolyása volt.
Talán Kisfaludy, a délczeg testőr, e pap nélkül sohase lett volna
költővé.

Ez a pap unokatestvére volt Szegedy Ignácznak, Róza édesapjának. Róza a
család szemefénye, a pap a család tekintélye és bölcsesége. A pap
sehogyse akarta, hogy a költő Róza vőlegénye legyen. Minden
bölcseségével tiltotta a fiatalok barátságát.

A mikor Róza még kis leány volt, futkározó gyerek volt: akkor lett
Szegedy János felső-eörsi préposttá. Árpád-kori prépostság a
felső-eörsi. A prépost a Batthyány herczegek udvari gyóntatója. A
herczegek adományozzák a gazdag jutalmat. A Szegedy-nemzetség akkor is
hatalmas volt már, ebből a nemzetségből akartak prépostot.

A prépost jó pap s bőkezü derék magyar nemes ur volt. Gyönyörü, tágas,
kényelmes urilakot épitett Felső-Eörsön, mely ma is prépostlakás. Itt
lakott s itt is halt meg s bár a Szegedyek ősi tanyáitól kissé messze
esett, de azért az atyafilátogatást szorgalmasan gyakorolta s Róza
növekedésére gondosan ügyelt. A leány ragyogó szépségétől s nemes lelki
bájaitól a család emelkedését várta. Ezért nem akarta, hogy Kisfaludy
Sándor legyen a férje.

Ember tervez, isten végez. Megtörtént a gógánfai szerencsétlenség, s a
mikor ennek hirére a prépost Rózához sietett, a ragyogó szűz helyett
szivetört leánykát talált, kinek arczán hervadozóban voltak a rózsák,
égszinkék szemeiből könyü harmatozott, kebléből sóhajok törtek elő. De
nem panaszkodott. Keserü szó nem hagyta el ajkát. Annál nagyobb volt
szenvedése. Akkor látott, akkor tudott meg a jó pap mindent. A két
szerető sziv elszakadt egymástól, de a leány szive halálos beteg lett
tőle. A jó pap óhajtása ugyan teljesült, a fiatalok nem lettek egymásé,
de azért az ő Rózája, az ő angyal huga mégse lett másé. Szivét nem adta
oda lépcsőül a család emelkedésére.

Leányszerelem elmulik, beteg sziv meggyógyul, idő és távollét mindent
megorvosol. Igy gondolkodott a bölcs pap.

Oh, bölcs pap, igazad van. Ha imádkozol, ha szent igét hirdetsz, ha
elsorvadt lelkeket ápolgatsz: igazad van. De Szegedy Rózánál nincs
igazad. Az ő szive, az ő szerelme a nemzet nagy költőjének van
fölszentelve, istenek vigyáznak arra.

Árva lett a szűz, apja, anyja elhalt. Akkor azt mondta a bölcs pap
Szegedy Rózának:

– Édes, jó leányom, én aranyos szentem, jőjj el hozzám, keress
vigasztalást az én hajlékomban. Istennek szentegyháza mellett,
Felső-Eörs ligeteiben, a tündöklő Balaton partján megtalálod szivednek
nyugalmát.

Igy került Szegedy Róza Felső-Eörsre.

A győri zárda, bécsi utazásai, Antónia öcscsének családi boldogsága,
magasrangu ifjak forró udvarlása mind nem tudták szivének nyugalmát
visszaadni. Csak Felső-Eörs ligeteiben volt pihenése.

Ablaka az ősrégi gyönyörü templom ajtajára nézett. Keskeny utcza
választotta el tőle. Az egyházba menőket innen szokta nézni. Kivált a
lakodalmas népet, az esküvő párokat, a deli vőlegényt, a koszorús,
fátyolos menyasszonyt, a vidám közönséget. Imát rebegett a a házasulók
boldogságáért. Hol az ő boldogsága? Hova tünt el? Eltünt-e örökre vagy
még visszatér valaha?

Bátyjának udvara gyümölcsösre dőlt, a gyümölcsös mélységes völgyre. Ez a
Malomvölgy. Ma is olyan, mint Szegedy Róza idejében. Lent a mélyben
malom. Örökös zúgása, mintha az ő lelkének örökös háborgása volna. Mégis
jól esett neki az őrlők dala. Fent a gyümölcsös peremén kopasz szikla.
Mintha ülőhelynek alkotta volna a természet. Leült a sziklákra.
Végig-végignézett a mély, sötét völgyön ott a lábai alatt. Körülötte
gerlék búgtak, rigó és fülemiledal édes hangja zengett. Minden élt,
örült, fénylett, ragyogott körülötte. Csak az ő lelke volt bágyadt és
alkonyodó.

– Szivem oly teli van, oh, oly igen csordultig teli; s én oly magánosan,
oly csupán egyedül vagyok ebben a szép világban! Senkim sincs, a kiben
bizhatnám, a kivel szivemnek névtelen érzéseit közölhetném!

E szavakat irja Kisfaludyhoz innen egyik márczius 26-ikán kelt
levelében.

Gyakran fölkereste inasa kiséretében a Mike-palotát. Képzelete,
ábrándjai még szabadabban szállongtak ott.

Elnézett végig a szemközti hegyeken. Az erdei legelésző gulyának méla
kolomphangja ütődött füleihez. Még akkor kecskenyájak legelésztek a hegy
oldalán. A Mike-palota körül is. A ficzánkoló kedves gödölyék odamentek
hozzá s ott ugrándoztak körülötte. A hideg szemü anyakecske mereven
nézett rá, de a gödölyéit nem féltette tőle. Oly szelid volt hozzá
minden s az ő lelke oly borús.

Csodálatos tünemény innen a Balaton. Ott lábai alatt a mélységben az
égnek tükre. Túl, messze-messze a veszprémi és somogyi partok ködös
halmai. Néha a jegenyefák sorai is odamosolyognak hozzá. Minő öröm volna
odaszállni. Ha szárnya volna, mint a madárnak. És szállna messze,
tovább, mindig tovább, örökre elszállna, soha vissza nem térne, el a
végtelenbe, el az enyészetbe, el a délczeg testőr forró keblére!

Elpirul még a gondolatra is. De pillanatonkint oly édes az ábránd.
Vétek-e az? Könnyei lassan peregnek. Az örökre eltünt boldogságnak
emléke is mély fájdalom.

Elnézegette a vár omladékait. Hajdan volt ura a várnak. Ősz, öreg, de
még mindig daliás termet. Mellette az urnő, nagy szépség nyomai komoly
arczán. Ott a lányka is. Ragyog, nevet, játszik, boldog. Szive most még
alszik, de imádók röpködnek körülötte, körülrajozzák édes szavakkal. Oh,
mily boldog az a sziv, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem
zavarta nyugalmát. Mily boldog volt ő is a badacsonyi szüretig, a
szigligeti kirándulásig, a Rostyéknál való első találkozásig!

Hát a várur örököse hol van? Bizonyosan a csatában, királya oldalán,
török-tatár ellen. Miként az ő lovagja, az ő szivének hőse, az ő
boldogtalan szerelmének örökre eltünt vőlegénye. De amaz még hazajön.
Erősen, büszkén, délczegen. Sebhely az arczán, de alig-alig látszik.
Olvasta ő, hallotta ő. Azután hazahozza piruló menyasszonyát s boldogan
töltik napjaikat, éveiket, gömbölyü arczu, vidám gyermek sereg
körülöttük. Száz alakban röpködtek lelke előtt az ábrándok. Boldogság
mindenütt, csak ő az, a ki elvesztette boldogságát.

Van egy komornája. Bécsi származásu, mivelt nemes leányka. Még 1792-ben
került hozzá, a mikor ő már felnőtt leányka volt, tizenhét éves, de a
mikor Kisfaludyt alig ismerte. Ez is kisérni szokta bolyongásai közt a
ligetekben. Idősebb, mint ő, de rajongással szereti urnőjét.
Olvasmányaik közösek. Ah, ez a komorna nagy szerencséje. Ért és érez.
Rejtett szavakban ezzel közli szive minden titkát s ez minden szóra
megtalálja az igaz és gyöngéd feleletet. Mellette maradt férjhez
meneteléig. Bátyja, a prépost is nagyon megkedvelte.

Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni s ha rokonsziv is együtt érzi
azt.

Elballagtak gyakran a Királykúthoz is. Másik szakadékos völgyön van a
sziklából ömlő forrás, melynek Királykút a neve. Ez a völgy összeszakad
a Malomvölgygyel. Partjai erdősek. Gyalogút is, kocsiút is vezet a
forráshoz. A hagyomány szerint az első magyar király, Szent István e
forrásnál pihent gyakran, mikor e tájon vadászgatott. Azért nevezik
Királykútnak.

Pihenj meg te is, ragyogó szűz! Szünjék fájdalmad, enyhüljön bánatod.
Megtér majd deli vőlegényed s keserü fájdalmaidért méltó jutalmat
nyersz. Megérdemled. Igazán szerettél, s szerelmed hű volt életben,
halálban.




AZ ÉN TAVALYI KARÁCSONYOM.

(Elvesztettem életem társát. – Jobb asszony még soha nem volt. –
Gazdaságom ő vezette. – Halálos betegségbe esik. – Kedves testvér ápolja
a Lorántffy Zsuzsánna-egyletből. – Sóhajtása édesanyjához, imája az
Üdvözitőhöz. – Boldogságos halála.)

Az 1905-ik évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el
életem társát, édes jó feleségemet.

Magándolog. Közdolgaimról sokat irtam, magándolgomról soha. Most arról
irok. Rövid leszek, mert a történet rövid. Jó lelkek, nemes szivek érző
idegét mégis mozgásba hozza.

Az almádi Balaton ragyogó tükrén ismertem meg az ifju lánykát. Fiatal
volt, üde és jókedvü. Egészséges, piros, szerény és nemes. Ugy éreztem,
a gondviselés összeszánt bennünket.

Almádinak akkor még nem Balaton-Almádi volt a neve, hanem csak Almádi.
Nem is volt országos hirü fürdőtelep, csak szegényes szőlőtelep. Mostani
75 villájából nem volt még egy se. Vörösberényi lakosok s veszprémi
iparosok birták a szőlőket egyszerü kisded szőlőhegyi hajlékokkal. De
nyáron át már a veszprémiek le szoktak oda járni fürödni. A módosabbak
kocsin, mások gyalog. Én gyalog jártam. Tizenötezer lépés volt
lakásomtól a Balatonig. Kellemes séta fiatalembernek.

Elvégre 1867-ben összekeltünk.

Szegények voltunk: igy mondaná a közbeszéd. Ő rá is kis örökség nézett,
de élt jó apja s éltek testvérei. Osztozásról szó sem lehetett. Én rám
se nézett nagy örökség s nekem is éltek szülőim és testvéreim. De nem is
osztozkodtam volna velük. Hiszen én már tisztviselő voltam a
vármegyénél. Micsoda szégyen lett volna a szülői vagyon vagy segitség
után ásitoznom.

Hatvan forint volt havi fizetésem. Lassankint fölemelkedett hetvenöt
forintra. Kis fizetés, nagy fizetés: e fölött nem tünődtünk. Nekünk elég
volt. Ebből éltünk, adósságot nem csináltunk.

Harminczhét esztendeig éltünk boldog egyetértésben és egészségben.
Szerezgettünk is.

Kisfaludy Sándor, a nagy költő, azt irja egyik töredékes végrendeletében
Szegedy Rózáról:

– Csekély szerzeményeimet iparkodásom mellett leginkább az ő hiv
szeretetének, segedelmének, maga megvonásának és okos gazdasszonyságának
köszönhetem!

Ime Szegedy Róza!

Ilyen volt az én szerény feleségem is. Jobb asszony és jobb gazdasszony
nem volt a földön. Egyébként nem akarom ama dicső emlékü nőhöz
hasonlitani.

Harminczhét évi boldog házasság után jobb mellében az ugynevezett
rák-betegség támadt.

Iszonyu betegség. Se okát, se orvosságát nem ismeri a tudomány. Bizunk,
remélünk a jövőben, de eddig még nem ismeri.

Szegény szenvedő jó asszony! Talán későn szánta el magát a műtétre. A
Vörös Kereszt-kórházban kezelték és ápolták. Tudós orvosok, szives
ápolók. Némi könnyebbülés, talán némi halasztás volt az eredmény, semmi
gyógyulás.

Szilárd volt akarata, nagy életereje, meg nem törhető gondossága. Az
1904-ik évet még gazdaságunk s háztartásunk vezetésével töltötte.

Utóbb ágynak esett. Kórházba nem ment, engem elhagyni nem akart, a
házvezetés gondjaitól utolsó leheletig meg akart kimélni. Még idegen
ápolót se akart a házba ereszteni.

Megépitette sirboltját a veszprémi temetőben. Még ezt se akarta velem
tudatni. Nem akart vele fájdalmat okozni. Mikor még tehette, megjelölte
a sirbolt helyét s alkalmas épitőmesterekkel, kőfaragókkal elkészittette
örökös nyugvó helyét. Hogy nekem ne legyen erre is gondom és költségem,
ha majdan oda költözik. Csak halála napján tudtam meg.

Az utolsó két hónapig magam ápoltam. Ágyunk egymás mellett. Nappal a
munka, éjjel az ápolás gondja. De én szives nyugodtsággal viseltem ezt a
gondot.

Végre talán észrevette bágyadtságomat, rendes ápolót kért s engem más
szobába rendelt. Szomoru jelenet volt, a mikor arra kért, bocsássak meg
neki, a miért egész életünkön át gyakori betegségével nekem annyi
bánatot okozott.

Isteni lélek – én bocsássak meg ő neki!

A Lorántffy Zsuzsánna-egylet adott ápolónőt. Róza testvért adta, a kinek
a hivatalos neve »kedves testvér«. Piros pozsgás, mosolygó arczu fiatal
hajadon. Isten áldása volt ő rajtunk. Szegény haldokló nőm határtalanul
megszerette. Nehéz tisztét ez a kedves testvér fáradhatatlan
buzgósággal, szives készséggel teljesitette. Állandó segitségére voltak
rokonnők s leánykori barátnők s idegenek is, de az ápolást csak akkor
engedte át másnak, a mikor lerogyott a kimerültség miatt.

Megkisérlettük a Röntgen-sugarakat. Tudós férfiak ajánlották, jó lesz
megkisérteni. Megszereztem a gépeket, odaállitottuk az ágy mellé. A
kisérteties fény engem is megijesztett. De ez se használt. Csak ujabb
rettenetes fájdalmakat okozott. Talán el is késtünk, talán ugy se tud
használni.

Az utolsó napok és éjszakák sok fájdalmat okoztak mindenkinek.

Esténkint elbucsuzott orvosától, nem hitte, hogy megéri a reggelt.
Megköszönte fáradozásait s megkérte, bocsásson meg, hogy ennyi gondot
okozott neki.

Volt egy kedves rokona, asszonyöcscse; – magához kérette, minden
fölösleges ruhanemüjét vele eladatta, pénzbeli végső rendelkezéseit maga
teljesitette. Uj csipkés, fekete selyemruhát félretétetett.

– Ebben temessetek el!

Az ápoló kedves testvérnek meghagyta, hogy temetésén ott legyen,
koporsóját Veszprémbe kisérje s két szemével nézze, a mikor őt a sirbolt
mélyében elhelyezik s a sirbolt fedő kövét ismét helyreteszik.

Az utolsó éjszaka szentirásbeli jelenet volt. Sohase tudtam elmondani
senkinek: mellem elszorult, hangom elfuladt, ha el akartam mondani. Egy
év mulva most már le tudom irni.

Éjfélig nem aludt, fájdalmai voltak.

Egy óra tájon, mintha fény vette volna körül arczát. Az ég felé nézett s
e szavakat mondá:

– Mamám, édes jó mamám, csókolj meg!

Édesanyja negyven év előtt halt meg, csak arczképét őrizte azóta.

De a nagybetegnek lelke az élet és halál révén járt már s
visszarévedezett leánykori multjába s benézett az örök jövendőbe.
Végtelenül szerette édesanyját.

Anyai csók!

Ki irhatná le: mi az? A haldokló bizonyára szentül hitte, hogy őt csak
az anyai csók tudja meggyógyitani. Az menti meg csak kinjaitól, talán az
emeli föl édesanyjához, a mennyei szentek seregébe!

Három és négy óra közt odafordult a kedves testvérhez:

– Micsoda nap van ma?

– Ma szent karácsony napja van.

– Mi történik e napon?

– Ma született meg a kis Jézus, a mi üdvözitőnk. Ma jött el értünk, hogy
megváltsa a bünös emberiséget.

A haldokló arcza nyugodt lett. Mintha kissé gondolkozott volna, azután
igy szólt:

– Talán én értem is eljött a mi üdvözitőnk! Kedves testvér, imádkozzunk,
váltson meg engem is, vegyen magához.

A kedves testvér imára rakta össze a haldokló kezecskéit s imára
kulcsolta a maga kezét is. S könyörögtek Istenhez s egyszülött fiához,
Jézus Krisztushoz, hogy váltsa meg a haldoklót.

Többen voltak a szobában kettőjükön kivül. Ott volt a másik ápolónő, a
szobalány, a házmester. Én a szomszéd szobában félig öltözötten. Nem
birtam e jelenetet. A függő villanylámpára fátyol volt téve, ne legyen
vakitó fény a szobában. Mindenki sirt, alig tudta elfojtani zokogását.
Pedig nem volt szabad. De észrevette a beteg mégis.

– Ne sirjatok, most aluszom!

Elaludt.

Alvása közben csoda történt.

Arczáról elmult a fájdalomnak, a szenvedéseknek, az előrehaladt
életkornak minden különös jele. Lesoványodott arcza olyan lett, mint
menyasszony korában, épp oly szelid, ifju, mosolygó és szende, mint
harminczkilencz év előtt.

Nem mozdult többet. Nyugodtan, édesen aludt reggeli nyolcz óráig. Az
édesanya csókja s a Megváltóhoz intézett imádság akkor lett foganatossá.
Akkor jelentette az orvos:

– Meghalt!

De édes mosolygó menyasszonyi arcza megmaradt változatlanul. A mikor a
ravatalon feküdt a koporsóban, diszes fekete, csipkés selyemruhájában,
rózsák és virágok köröskörül, viaszfáklyák szomoru ragyogása a fekete
falak között, oly sokan felsóhajtottak:

– Nem halott ez!

… Ez volt az én tavalyi karácsonyom.




TARTALOMJEGYZÉK.

Szegedy Róza halála.

I. (Betegeskedése, szobái, áhitatos lelke, szent képecskéi. – Kik
látogatták halálos betegségében? – Utolsó szavai. – Szegedy Róza
kertecskéje. – Mit bizonyit a halotti anyakönyv?) 1

II. (A temetés. – Az öltöztetők. – Kik voltak a temetésen? – Utolsó
rendelkezése? – Hol feküdt első sirja? – Látogatásaim sirjánál. – Most
már férje mellett pihennek hamvai.) 14

A sümegi kékfestő.

I. (Mi a gazdaság? – Magyar irók, magyar költők hogy vannak a
gazdasággal. – Mire oktatnak a tanitók? – Eötvös József báró és Wodiáner
bankár. – Bugyli kutyánk és takarékpénztára. – Ki a gazdag, ki az ur? –
Salamon Ferencz aranypénz-buvárlata.) 25

II. (A sümegi kékfestő és fia. – A gyolcsos tót. – A nadrágszij
természetrajza. – Janó, a tót legény. – A kékfestő fia vándorutra megy.
– Mit talált a gyolcsos tótnál? – Beállott hozzá takácslegénynek. –
Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért. – Miként győzi
le a grófot?) 37

III. (Nőtlen ember nem takarit. – Házassági szerződés a tót leánynyal. –
A régi pénzek számitása. – A dögbőr története. – A széna zab szállitása.
– A meggazdagodás törvényei. – A kékfestő elveszit harminczezer
forintot. – Öngyilkos akar lenni. – Összejön Inkey Kázmérral s elutazik
idegen országokba. – Mit tapasztal Londonban? – Az indigo. – A Charwood
és Owen-ház. – Szóba se áll a kékfestővel.) 58

IV. (A kékfestő megkezdi a borüzletet is. – A somlyói szőlő története. –
Szűz Mária csodatevő képe száll a kis-czelli templomba. – A hagyományok.
– Saáry Ferencz uram pajkossága és pöre. – Oda lesz a badacsonyi szőlő.
– Miként szerzi ezt meg a kékfestő.) 79

V. (Gréger Miksa története. – Jön az angol Badacsonyba. – A lipcsei
kaland. – A kékfestő elhozza Metternich herczeg rajnai pinczemesterét
Sümegre. – Fejedelmi adományokban részesiti Sümeg városát.) 92

A Darnay-gyüjtemény.

I. (Szent-Mártoni Darnay Kálmán. – Nagy elődei Magyarországban. – A
hédervári gyüjtemény. – Kubinyi Ferencz losonczi kincsei. – A
Fejérváry-muzeum. – A Jankovich-féle gyüjtemény mérhetetlen gazdagsága.
– A Horgosi Kárász, – a Ráth György – és a gróf Kreith-féle gyüjtések. –
Miként törekedtem báró Bánffy miniszterelnök óralánczára csecsebecsét
keresni?) 104

II. (Szent Imre herczeg boglára. – Az én véletlen gyüjteményem. – Miből
áll Darnay muzeumának gazdagsága? – A muzeum épülete és látogatói. –
Miként oltja Darnay a nép lelkébe a magasabb miveltséget? – Sikerei. –
Ne találja meg régi sarkantyujának felemását.) 115

Hazádnak rendületlenül…

I. (Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram
pozsonyi kávéháza. – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény
kálvinista diák. – A hét jurátus szövetsége. – Ung-, Borsod-, Zemplén-,
Torna-, Gömör-, Zólyom vármegyék jurátusai. – Uti rend. – Mi a különbség
a gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?) 123

II. (A győri Napoleon-emlék. – Pannonhalmának szentséges hagyománya. – A
désmaispán. – Pater Prior Félix. – Pater Maurus Czinár. – Pater Nikolaus
Sárkány. – A Szózat a szent falak közt. – A suúri német barát. – Miként
oktatta meg az igazságra Veszprémvármegye a német barátot? – Csesznek
vára. – A zirczi vendéglátás. – A régi Balaton-Füred. – Hová lett a régi
nemzeti szinház. – A tihanyi visszhang.) 136

III. (A vérkúti fürdő. – Sietős Gábor uram. – A köppöly. – A vérkúti
csárdás. – Somogyi Benjámin tiszteletes ur. – A monoszlói szép napok. –
Vörösmarty Szózatának története, szövege és zenéje. – A bajor szőlőnek a
világon nincsen párja. – A monoszlói visszhang.) 156

IV. (A bácsi hegy hágóján. – Csobáncz várának hagyománya. – A szigligeti
szúnyogveszedelem. – Keszthely és Kehida. – Föl Tátika várába. – Rezy
Sándornak és szerelmesének bús története. – A tátikai márvány-emlék. – A
messzelátó. – Kegyetlen záporeső. – Bőrig áznak.) 173

V. (Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál. – A társalgás. – A
nagy ember mindent tud. – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye. – Mit
dalol róla Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? –
Somlyó szépségeinek nincsen másuk. – Mily gondolat születik a puszta
várban?) 189

VI. (A hét magyar ifju gondolata. – Pápa, Szili-Sárkány, Czenk,
Kis-Marton. – A börtönügyi tanulságok Fraknó várában. – Hazatérés. – Az
ifjak története egyénenként.) 205

Ki ád többet érte?

(Kisfaludy Sándornak se gyermekei, se végrendelete nem volt. – A leltári
összeirás. – Nemzetsége. – Könyvtára. – Ruházata. – A kótya-vetye.) 215

Nagy Miklósról.

(Mikor ismerkedtem meg vele? – Alakja és jelleme. – Miként gondolkodott
a sajtóról? – Gondossága a szerkesztésben. – Miként lettem iróvá az ő
buzditására.) 223

Hazafelé.

I. (Ki ér nekünk többet: Goethe-e vagy Kisfaludy Sándor? – Hol búcsuzott
el Berzsenyi Kemenesaljától? – A követválasztási falragasz. – A Héviz
története. – A két nagy pap. – Az akadémikus Nagy János. – Miért nem
választott akadémiai tagot soha?) 232

II. (Az iszap. – Az iszapfürdő világcsalás. – Mi az iszap? – Nagy
hátrányai. – Szendrey hagyománya Szegedy Rózáról. – Balatonra magyar!)
245

A két temető.

I. (Balaton Udvari és vidéke. – Melyik temető tetszik nekem legjobban? –
A szivalaku sirkő története. – Kiket találtam a sirok alatt? – Miként
kerültek oda?) 256

II. (A paplak. – A vén pap és felesége. – A szoba berendezése. – Mit
csináltak a pápai diákok 1848-ban? – A világosi fegyverlerakás. –
Szentirmay József urrá teszi a kálvinista papot. – A legszomorúbb
temető.) 264

A Balaton hátán.

(Baksay Sándor levele. – Bogdán-Szabó Lajos, a kinek életét gróf Károlyi
Gábor megmentette, a mikor született. – Szőke Gábor esete. – Dőry János
a Balaton hátán. – Mire lenne jó? – Veres Sándor bujdosó és a várnai
basa tanácskozása.) 272

A lovasi hegyen.

(A Balaton tájképi szépségei. – A Lesencze völgye a balaton-györöki
fordulóról. – A bácsi hegy hágójáról. – Az akarattyai szilfa mellől. –
Lovas falu. – A Mike-palota. – Hol siratta eltünt lovagját Szegedy Róza.
– Mórocza Kálmán és élete története. – Tökéletes biró. – Vitám Szilágyi
Dezsővel miatta. – A Balaton szépsége az ő hajlékából. – Itt irtam sok
munkámat.) 280

A vén koldus titkai.

(A keszthelyi vén koldus. – Eredete, nevelődése. – Szerelmes Csúzy
Máriába. – A leány hűtlen lesz, nagy urhoz megy feleségül. – Kalandos
hirek róla. – A rezneki kastélyba megy lakni. – Régi imádója orvul
meggyilkolja.) 291

Felső-Eörs ligeteiben.

(Szegedy János felső-eörsi prépost. – Nem akarja Szegedy Róza házasságát
Kisfaludy Sándorral. – Az árva lányt elviszi magához Felső-Eörsre. – A
lány merengései. – A Mike-palota omladékain.) 300

Az én tavalyi karácsonyom.

(Elvesztettem életem társát. – Jobb asszony még soha nem volt. –
Gazdaságom ő vezette. – Halálos betegségbe esik. – Kedves testvér ápolja
a Lorántffy Zsuzsánna-egyletből. – Sóhajtása édesanyjához, imája az
Üdvözitőhöz. – Boldogságos halála.) 307


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


90 |nyáron ís |nyáron is

113 |ítt a helye |itt a helye

114 |alatt vő sziklák |alatt fekvő sziklák

119 |maga lyesen |maga személyesen

119 |népvándoriás |népvándorlás

119 |tartott me szállva |tartott megszállva

157 |Alkonyat felá |Alkonyat felé

269 |legszegényebbb |legszegényebb

291 |negvenhat év |negyvenhat év]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65797 ***