diff options
Diffstat (limited to 'old/65746-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/65746-0.txt | 5811 |
1 files changed, 0 insertions, 5811 deletions
diff --git a/old/65746-0.txt b/old/65746-0.txt deleted file mode 100644 index 55db631..0000000 --- a/old/65746-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5811 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A haldokló oroszlán, by Miklós Bánffy - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A haldokló oroszlán - -Author: Miklós Bánffy - -Release Date: July 2, 2021 [eBook #65746] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the HathiTrust Digital Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HALDOKLÓ OROSZLÁN *** - -KISBÁN MIKLÓS - -A HALDOKLÓ OROSZLÁN - -Kisbán Miklós könyvei - -A NAGYÚR, színmű - -Ára 3 korona. - -NAPLEGENDA. - -Ára 2 korona. - -Singer és Wolfner kiadása - -Budapest. - -KISBÁN MIKLÓS - -A HALDOKLÓ OROSZLÁN - -BUDAPEST - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -1914 - -_Minden jog fenntartva._ - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA - - - - -A haldokló oroszlán. - -Goszpelda tisztelendő föl- s alájárkált a szobában. Ebéd után mindig így -tett, hogy el ne nyomja az álom, mivelhogy a gyomra, ez a gonosz, rest -gyomor, menten fölmondta a szolgálatot, ha étkezés után el talált -aludni. Tehát járkált föl, le. Évek óta a szobának mindig ugyanazon a -két oldalán ment végig, úgy hogy a végpontokon, ott, ahol megpördült a -széles, lapos, hiúságnélküli cipőnek a sarka, a padló úgy meg volt -kopva, mintha esztergáltak volna rajta. Az egyik kopás az ablaknál volt, -a jobboldalinál, onnan járt az útja az íróasztal előtt el, el szögben a -kályha mellett, egészen a túlsó sarokig, a Lourdesi Mária-szoborig, -amely alatt kis örökmécses égett. Annál fordult vissza, ott volt a másik -kopás, és ment vissza a nyoma, a kályha előtt, vissza az ablakig. Sok -százszor megjárta ezt, újra, meg újra, végnélkül. Ahogy ilyen -rendszeresen járkált, s a kora szürkületben fekete reverendája fölött -csak kopaszodó feje fénylett, széles, duzzadt, halavány arcát valami -óriási óraingának nézte volna az ember. - -Egyszerü lakás volt. Két ablak tekintett az utcára, köztük könyvespolc, -abban szép rendben egyházi és ájtatossági művek. Öreg karosszék is állt -ott, ebben üldögélt a tisztelendő úr, ha olvasott. A baloldali falon, -ahol az ajtó nyílt a hálószobába be, kétfelől két fametszet lógott, két -modern, olcsó szentkép. E képeknek nem volt rámájuk, hanem csipkésen -kiszabott, kilyukgatott széles papirszegélybe voltak fodrosan foglalva, -mint amilyet torták körül lát az ember, csakhogy ez még ki is volt -himezve szépen selyemmel, keresztek és égő szívek váltakoztak rajta. -Valami régi hívének volt az ajándéka, egy vén kisasszonyé, rég meghalt -szegény, – az varrta ki olyan nagy szorgalommal. A képek elporosodtak, a -fodros papirosszegély is, s a himzés is elfakult, bár egykor a keresztek -kékek voltak, mint az ég, és az égő szivek pirosak, mint a szerelem. -Jobban is talált így a szobába, amelyben egyszerü szürke volt minden, -még tán a levegő is. Csak két tárgynak volt színe: aranyos talapzatán a -kék- és fehérruháju, rózsás arcu, festett cserépszobor, a Lourdesi -Máriának, és a másik oldalon egy nagy térképnek, az íróasztal fölött, -Keletázsia térképének. - -Goszpelda tisztelendő életében szimbólum volt mindakettő. Az egyik a -nagyratörést, a heves, rajongó extázist, a másik a lemondást, a csöndes -megnyugvást, a kevéssel való beérést jelképezte. - -Keletázsia nagy fali térképe ifju éveiből származott. Fiatal pap korában -misszionáriusnak készült, megtanult két keleti nyelvet, némi orvosi és -természettudományi ismeretet is szerzett s legnagyobb vágya volt, hogy a -távol Kelet pogányai között az igét terjessze, s ki tudja – az Ur -kegyelméből még a mártirok koronáját is megszerezze. - -Dacára tanulmányainak és ismert buzgalmának, vágya nem teljesült. Gyönge -egészsége alkalmatlanná tette a misszióra. Itthon kellett maradnia s -minden, ami ifjukori buzgó ábrándjaiból megmaradt, némi lemondó -fájdalmasság, kielégíttetlen tettvágy mellett ez a szép térkép volt, -amelyen Kina sárga volt, mint rendesen, Szibéria zöld, Japán -haloványpiros, a tenger pedig kék volt, ahogy tengerhez illik. A -Lourdesi Máriát személyesen hozta éppen Lourdesből. Ez volt a legnagyobb -utazás, amelyet valaha tett, azt is alig birta meg gyöngegyomru -szervezete. Nagyon elcsigázta, elővette ez a zarándok-út. Ekkor mondott -le minden nagyobb tervről. A csodatevő szűz közbelépésének -tulajdonította azt a lelki békét, amely ott megszállta. Belátta, hogy a -Gondviselés, amidőn betegesnek, kákabélünek teremtette, nem rendelte őt -távol országokban való buzgólkodásra, hanem kifürkészhetlen -bölcsességében itthon akarja hasznosítani az ő szolgáját. És mivel erős -hitü, alázatos lelkü ember volt, megnyugodott és nem tervezgetett többé. - -Ahogy föl s alá járt Goszpelda tisztelendő a sötétedő szobában, az -ablakhoz érve, mindenkor kitekintett az utcára. Azt nézte, hogy az ő -nagy ellensége, a tanár nem megy-e rendes sétájára. Amióta a hírneves -professzor hetvenedik születése napján nyugalomba vonult, mindennap itt -ment el a tisztelendő ablakai előtt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az -az ember, aki materializmusával, ateista tanításával az egész hívő -világot megbotránkoztatta, aki apostolává lett a dogmákat döngető -természeti kutatásnak, az az ember, aki elsőnek foglalta egybe a -Darwinok, Huxleyk, Haeckelek eredményeit és a legújabb, a saját -búvárlatait egységes rendszerbe, az az ember, aki százezreknek hitét -mérgezte meg s akinek neve körül százezrek álltak harcban egymással, – -éppen az az ember költözött oda a szomszéd villába, a hitbuzgó pap -mellé. - -Ruganyos léptekkel, hatalmas nagy karjait távol a testétől lóbálva, így -vonult át minden délután a tanár herkulesi alakja a tisztelendő ablakai -alatt. Inkább valami megvénült díjbirkózónak a benyomását tette volna, -ha e föltevésre rá nem cáfol óriási széles homloka s a kor dacára is -szokatlan ragyogásu világos szeme. Egészségesen piros volt az arca, -olyan erőteljes szinü, hogy sötétnek tetszett a megőszült szakáll -mellett. - -Rendszerint köszöntek egymásnak, a pap alázattal hajtotta meg a fejét, a -tudós pedig megemelte sörényszerü fehér haja fölött a széles karimáju -puha kalapot és barátságosan mosolygott. Csak akkor nem történt ez így, -ha a tanár az asszonnyal ment ki, azzal a sovány, öregedő asszonnyal, -akivel vadházasságban élt majd egy félszázad óta, akit úgy tartott, mint -a feleségét és mégsem vett el törvényesen, még ebben is fittyet hányva -morálnak, a társadalmi rendnek, a vallásnak. Ilyenkor Goszpelda -tisztelendő visszavonult az ablaktól, hogy ne kelljen köszönnie. - -Az egész emberi nemben csak ez az asszony volt, akire Goszpelda nem -tudott keresztényi szeretettel tekinteni. Hiszen azt mondották: az -asszony volt mindenkor a tudós rossz szelleme, az, aki a száraz, -tárgyilagos természetbúvárlattól eltérítette a rendszer-alkotás, a -filozófiai összefoglalás felé, aki ösztökélte arra, hogy levonja a -biológiai kutatásainak bölcseleti eredményeit s így harcra küldte az -egyház és tanítása ellen, ahogy a faltörő kost nekilendítik a vár -falának. Legelső és legfanatikusabb tanítványa volt; mesélték róla, hogy -amidőn egyszer, régen leégett a tudós háza, ő ment be a tűzbe, a -biztosnak látszó halálba és kimentette főmunkájának kéziratát, éppen -annak, amely annyi hitet rontott meg. Kihozta valóságos lángtengerből, -csodás módon, még a papir széle sem perzselődött meg, ő maga is csak a -kezét égette meg egy kissé. A sebhely most is virított még a kezén, mint -a szerelemnek és a pokolnak stigmája s már ezért a történetért is -valóságos démonnak tartották némelyek. - -Goszpelda csöndesen keresztet vetett, mialatt azok karonfogva -elhaladtak. Csak azután ment újra az ablakhoz és nézett utánuk. Egyforma -lépéssel ment az öreg pár, látszott egyöntetü mozgásukon, hogy egy -emberöltőn át egymással jártak. Ilyenkor a szegény, beteges pap -önkéntelen elmélázott a Gondviselés látszólagos igazságtalansága fölött, -aki megengedte, hogy éppen azon a távol-keleten, hová ő, Goszpelda, a -hit dicsőségére vágyott egykor, ahová nem tudott eljutni, hogy éppen ott -gyűjtse tudományos anyagát ez a modern antikrisztus, – aki eltűrte, hogy -hatalmas munkaképességével bár átkos, de óriási hírnévre tegyen szert, – -hogy végigélje az életet egy szeretett nő mellett, és még agg korát is -ilyen erőben, ilyen derülten hordozza, – míg ő, ki húsz évvel is -fiatalabb volt… De mindig elűzte az ilyen bűnös, írigykedő gondolatokat, -s meg is vezekeltette magát értük. - -A tisztelendő azonban ezen a délután hiába nézett ki az ablakon, ma sem -tünt föl az öreg tanár alakja. Már vagy négy napja nem mutatkozott. -Pedig bizonyosan a városon van. - -Biztos először is azért, mert reggelenkint a tanárék szakácsnéja -bevásárolni ment, mint rendesen, őt is jól ismerte Goszpelda, hiszen az -ateista szakácsnéja vallásos volt és eljárt a templomba. Biztos volt -másodszor, mert a tisztelendő úr tegnap, úgy véletlenül elment a -szomszéd villa előtt. Az ablakok nyitva voltak s az egyikben látta, -világosan látta azt a szikár, öregedő asszonyt. Mozdulatlan állt ott, -összevont szemöldökkel és sárga szeme merően bámult ki az utcára. -Goszpelda is ott állt hosszan, mintha meg lett volna igézve, ahogy a -fürj megdermed a vizsla nézésétől. A nő aztán eltünt az ablakból. És a -papnak eszébe jutottak régi történetek succubusok, incubusokról, szent -párbajokról, amelyet ördögökkel, őrző démonokkal vívtak szolgáló -szellemek ellen, akik járnak, járnak az ember után, mint a farkas és a -végén megeszik a lelkét… - -A tanár sohasem vált meg az asszonytól, még pár napra sem; ha az itt -van, ő is itt kell legyen. De vajjon miért nem jár ki? – gondolta -Goszpelda, – vajjon miért? És aztán hirtelen egy gondolat cikázott át az -agyán: talán beteg?! - -És ez a magyarázat úgy jelentkezett, mint a nagy, a következményekben -gazdag gondolatok, egyszerre jelentkezett minden körülményeivel, -lehetőségeivel, sikerektől terhesen. Olyan dús volt ez a gondolat, hogy -Goszpelda hirtelen behunyta a szemét a pápaszeme mögött, mintha -káprázott volna az esetleges jövendő dicsőségtől, és hogy bűnbe ne -essék, erőszakkal másra gondolt. De föltette magában, hogy holnap a -végére jár. - -Másnap megleste a szakácsnét és megállította. Megkérdezte. Ugy volt. - -A nagy, a hatalmas, az erős tudóst, a prófétát, az istentagadót, -hitgunyolót elérte az Ur keze. Beteg. Nagyon beteg. Szélütés érte. - - -I. - -Az öreg úr ágyban feküdt. Óriási teste alá volt támasztva temérdek -párnával. Ritkuló göndör ősz haja úgy vette körül a nagy koponyát, mint -az oroszlán sörénye. Az arca halvány volt, de a kitágult apró véredények -kékes-pirosas hálót írtak reá. Aludni látszott. - -Az ágy lábánál ült az asszony. Ötödik napja, negyedik éjjele, hogy ott -ült, le nem feküdt, mióta a baj történt. Semmi fáradtság sem látszott -rajta. A tanár arcát nézte merően, kitartó figyelmes nyugalommal és -sárga szemében olyan szeretetteljesen alázatos kifejezés ült, mint a -kutyák szemében, midőn urukra néznek. A kezében egy kendő volt, mellyel -időről-időre letörölte a beteg szájából kifolyó nyálat. Egyedül ő -ápolta. A tanár teljesen tehetetlen volt a szélütés óta; egyik oldala -egészen béna, a másik, a baloldala is csak alig mozdult kissé; beszélni -nem tudott. Ha akart valamit, dadogó nyöszörgés tört ki belőle, nem is -emberi hang. Csak a nézésében volt valóban élet. - -Nem értette senki, mit akar, sem az orvos, sem egyetlen cselédjük, a -szakácsné. De az asszony értette. Értette a tekintetét, alaktalan -gyügyögését, tehetetlen kezének mozgását. Talán a gondolatát olvasta, -mert sohasem tévedett, mindig eltalálta rögtön, mi kell, úgy értette, -mintha fenszóval beszélne, úgy, ahogy az anyák a csecsemőt értik. Ugy -ápolta, akár valami óriási néma gyermeket. És mindig ott ült az ágy -lábánál szótlanul, nyugodtan, mint valami nagy, sovány, hűséges kutya. - -A beteg ágya a tágas könyvtárszobában állt; ide szállították ki a közös -hálószobából, miután megtörtént a baj, mert a könyvtár ablakai a kertre -nyíltak, egész nap nyitva lehetett őket tartani. Pedig hát levegő kell, -levegő. A függönyök le voltak bocsátva. Csend volt. - -Csupán az óra ketyegett ott hátul, valahol. Csend volt. - -A tanár fölnyitotta a szemét. Lassan emelkedtek a szemhéjjak, lassan, -folytonosan. Föhaladtak a pupilla fölött, föl a kék szemgolyó felső -széle fölött is el, a fehérje előbujt fölül is, nyíltak, mind nyíltak -tágabbra, tágabbra, ijesztően tágra. És a tekintete rémült volt, mintha -valami rettentőet látna! Mereven bámult előbb, mint valamely új, -iszonyatos fölfedezés láttára, azután kétkedve megindult a két szem -körül a szobában, borzalmas csodálkozással, mintha ismeretlen és -rettenetes helyen volna. A szemgolyók rémesen forogtak. Ahogy úgy -kidülledtek a szemgödörből, magán a forgásukon látszott, mint járják -hosszant a termet. Körülhaladtak véges végig a hosszu könyvsorokon, – -mentek, mentek, – akárha kezek tapogatnák sorban a könyvek egyhén fénylő -hátát. - -És a szemek vissza-visszatértek egy polchoz; mindig ugyanahhoz a -polchoz. Oda tértek vissza, ahol a saját művei álltak, az ő nagy, -halhatatlan művei, a tanulmányok, fölolvasások gyűjteményei és két -világrendítő munkája. Ott tapogatódzott a tekintete a széles -bekötéseken, mintha megdöbbentőt olvasna rajtuk, bennük, mintha új -színben, új világításban látná az ő gazdag tudományos multját. - -Mindig ide, a saját lelke szülötteihez tértek vissza a tágranyilt ijedt -szemek; vérfagyasztó volt látni, a kiülő szemgolyók miként forognak. - -Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a beteg homlokát. - -– Mi baj? – kérdezte meleg, tompa hangján, – mi baj? - -Az öreg a kéz érintésére mintha megnyugodott volna; behunyta ismét a -szemét és nem mozdult, akárha az az ismerős kéz kitörülte volna agyából -rettentő bántó gondolatot. - -Az asszony állva maradt mellette. Először történt életében, hogy nem -értette meg a kívánságát. Vajjon mit akarhatott? Mi rémítette? Miért -nézett ezzel a borzasztó kifejezéssel a saját könyvei felé? - -És hosszasan állt ott gondolatokba merülve. - -Az előszobából csöngetés hallatszott, aztán kisvártatva még egy. Az -asszony kiment ajtót nyitni. Goszpelda tisztelendő állt a küszöbön. - -– Mit kíván? – kérdezte az asszony. - -– Goszpelda vagyok, a szomszédjuk, – kezdte a pap, – a szomszédjuk, -Goszpelda… - -– Mit kíván? – kérdezte az asszony újra. - -– A tanár urat keresem, hallottam beteg… - -– Beteg. Nem fogad senkit. Különben sem igen fogad senkit. - -– Igen, hallottam, hogy beteg. Éppen azért jöttem, – és ismételte, – -éppen azért jöttem. - -Az asszony szemében gyanakvó fény villant. - -– Nem fogadhat, rosszul van, – felelte ridegen. - -De a pap folytatta: - -– Tudom, hallottam. Éppen azért jöttem. Kérem, eresszen be mégis. Oh, -csak egy percre, nem fogok zavarni, hiszen én megszoktam betegekhez -járni. Nem ő miatta kérem, nem, én miattam. - -– Hogy érti ezt? - -– Sokszor gyűlölettel gondoltam reá, hiszen képzelheti, pap vagyok. S -talán helytelen, mértéktelen gyűlölettel. Nem szeretném, ha – Isten -mentsen, de ha… nem szeretném, hogy úgy múljon el közülünk, hogy ki ne -engeszteltem volna bár lelkileg magammal. Az én megnyugvásomért kérem, -ne tagadja meg, eresszen be egy percre, csak egy percre. – És Goszpelda -hozzátette halkan, szerénykedve: - -– Mint ember kérem erre, bármint is vélekednék a papról. - -Az asszony éles, száraz arca mind keményebb lett e szavak alatt. -Szemöldökei, melyek úgyis közel nőttek egymáshoz, még összébb szorultak. -Makacs ránc mélyedt közéjük. - -– Sajnálom, nem lehet, – mondotta és betette az ajtót. - -Szokatlanul magasan vert a szíve, olyannyira, hogy várt egy kissé, -mielőtt visszatért a betegszobába. Eleinte nem is értette, miért van -annyira felindulva. De aztán az önkéntelen eszmetársulás rejtett utain -egyes mondatok léptek az öntudatába, mondatok a nagy tanár műveiből. „Az -eszmélés kémiai föltételei“ címűnek a bevezetésében volt írva:… az -úgynevezett túlvilágtól való félelem, a vallási érzelmek ez egyetlen -alapja, a fejletlen vagy a visszafejlődött agyműködés terméke. A gyermek -és az aggastyán tehetetlenek, nemcsak kezükkel, lábukkal, nem, – ez a -tehetetlenség logikai erőtlenségben is nyilvánul, lévén az is egy testi -szerv fogyatékos működése, azért látjuk oly gyakran, hogy gyermekek és -aggastyánok természetfölötti erőkben keresnek menedéket… - -E körülmény magyarázza meg, hogy öregedő emberek képesek agg korukban -megtagadni mindazt, amiért egész életükön át küzdöttek, meghazudtolni -mindazt, amit egész életükben igaznak vallottak… - -És másik nagy művéből, az „Összefoglaló élettan“-ból is jelentkeztek -mondatok, abból, melyben kérlelhetetlen szigorral vonultak fel a minden -hitet, minden dogmát kizáró megsemmisítő tételek. Mind több, több keserü -gúnyos mondat sorakozott az asszony emlékében, százszor olvasott mondat -a vitairatokból, válaszokból, melyeket egykor a nagy küzdelmek idején, -mikor két kathédráról üldözték el, az orthodox tudományosságnak vágott -az arcába, telve gúnnyal, maró éllel, fényes irállyal írva, csattanósan, -mint egy pofon… „Az élet harcos sergei után is járnak hollók, kik nem -mernek az erősek, az épekhez közeledni, kik hátul lesnek, várnak, hogy a -sebesülteknek, a bénáknak, haldoklóknak kivájják a látószemét…“ És egy -későbbi művéből is világított feléje egy mondás: „Remélem, hogy az élet, -vagyis inkább a halál meg fog kimélni attól, hogy hiábavaló és gyáva -szertartásokkal valaha meghazudtoljam egész tudományos multamat…“ - -Az asszony visszatért a beteghez. Ujra úgy találta tágranyilt szemekkel, -rémült ábrázattal. A tekintete most is az írásai felé meredt, -félrehúzódó szájából, a kicsorduló nyállal valami szaggatott, -értelmetlen hang tört elő, valami nyöszörgő gyügyögés és a keze, a bal, -a némileg mozgatható keze járt. Járt lassan, reszketve, bizonytalanul -fel a homloka felé, onnan le a mellére, át a jobb vállához, balhoz. És -az asszony most, a pap látása, a mondatok emléke után végre megértette a -szemek nézését, a kéz szokatlan járását: a túlvilág félelme, a mult -megbánása az, ami a szeméből szól, a kéz pedig, a tapogatózó, ügyetlen, -gutaütött kéz, a természetszerü világfelfogás prófétája fölött keresztet -próbál vetni. - - -II. - -E naptól fogva zárva volt a tanár ajtaja mindenki előtt, az asszony nem -engedett be senkit, még azt a pár régi, meghitt tanítványt sem, kik -olykor a próféta betegágyához jártak. Senkit sem bocsátott be, csak az -orvost, akkor is ott állt mellette és őrködött, nehogy elárulja magát. - -Pedig rettenetes volt látni az öreg nyugtalanságát. Látni, hogy kéri, -kérve kéri, és megtagadni, nem szóval, hanem azzal, hogy szándékosan -félreértette a beszédes szemeket. Ő, aki egész életén át azokban leste a -legcsekélyebb akaratot, a legparányibb kívánságot, hogy teljesíthesse, -még mielőtt kimondatott! A materialista próféta tanítása azonban vérévé -vált, az ő női agyában a ridegnek látszó elmélet magára öltötte a -szabad, minden idegen elemtől független szerelem poézisét. - -Ő egynek érezte magát az egész világrend szerető, anyáskodó -nőstényeivel, egynek az első embernőstényekkel, kik hímjükkel éltek vagy -pusztultak el a vadonban, egynek az ismeretlen, a történelem nélküli -korszakok vérrel szerzett asszonyaival, kik a folyton küzdő, harcoló, -vándorló férfi után hurcolták a kőbaltákat, a sátorbőröket, egynek -mindazokkal az elmult nőkkel, kik a szerelmük után indultak a világ, a -törvény, a vallás ellenére is, kik eldobtak ki egy királyságot, ki egy -életet, ki egy zsolozsmás mennyországot, ahogy eldobnak ölelésnek -éjjelén valamely alkalmatlan ruhát, – egynek mindazokkal, kik követték -azt a hangot, mely egyaránt zúg az erdők lombjában, a kősziklák fölötti -fergetegben és a tengereken. - -Igy volt ez mindig. Igy érzett egykor régen abban a kis muskátlis ablaku -házban, azon a nyári estén, mikor leánykorában odaadta magát, tudva, -hogy kiközösítik a világból, mégis örömittasan, boldog öntudattal. -Büszkén mosolygott, mikor megölelte a férfi, és úgy mosolygott azután -is, midőn a szemébe nézett. Nyitva voltak az ablakok a piros muskátlik -fölött, s ő úgy képzelte, hogy abban a percben elvegyül a nagy -természetbe és hogy csókjai elúsznak messze ki az éjbe, a tücskök -cirpegése, a távoli békák vágytól lüktető zenéjébe. - -Később is, mikor a keletre követte, mikor bement a tűzbe a művét -megmenteni és azután is, a megpróbáltatások idején, mindig, mindig -ugyanaz a büszkeség töltötte el, nőstényje és szolgája lehetni neki, az -Egyetlennek; fölemelt fővel járta végig az életet, nem dacára hogy -csupán a szeretője volt, hanem éppen azért, mert szerződés nélkül élt a -nagy emberrel, – csak a vágyuk volt törvény közöttük, – szabadon, mint -az állatok. - -Magát e viszonyukat, melyet minden házasságnál bensőbb és igazabb -házasságnak tudott, nagy és szent dolognak tartotta, mint igazolását is -annak, amit az atheista próféta hirdetett, hogy a szeretet, a hűség, az -önfeláldozás, a sírig tartó szerelem magában ősi állati természetünkben -gyökereznek, nem megszentelt kötésben, esküben, nem társadalmi -elismerésben vagy földöntuli jutalomban. - -Valóságos példázatnak tekintette mindkettejük élete folyását és el volt -határozva, hogy fönntartja e példát mindvégig, mindenkivel szemben, ha -kell magával a megtört tudóssal szemben is. És ezért volt olyan rettentő -és elkeseredett a harc a beteg aggastyán és megőszült szeretője közt. Az -asszony szerelme erejénél és a tanítvány ideális fanatizmusánál fogva -állt ellent a megtérni akaró tanár kérésének. Hiába meredtek reá a tanár -kérlelő szemei, hiába emelte a karját, hogy szabatosabban vesse a -keresztet, – az erek kidagadtak a szemöldöke fölött és nagy -izzadtsággyöngyök ültek a homlokára a megerőltetéstől, – hiába dadogott -újra meg újra, próbálkozva, hogy megértse, miként ő papot akar, az -asszony arca mozdulatlan maradt, csak mosolyogva nyujtott vizet neki, -megigazgatta a párnát a válla alatt, vagy enni adott, kanállal. - -Mindent elpróbált az asszony, hogy az öreg gondolatait másfelé terelje. -Simogatta, hosszasan, rég megszokott mozdulattal a sörényszerü fehér -haját és meleg, elnéző szeretettel, úgy, ahogy gyermekhez szólunk, -ismételte: Aludj édesem, aludj, aludj. - -Régebben gyakran felolvasott valami tudományos cikket, de ezt most nem -tehette, hiszen minden szó csak élesztette volna a fájdalmat a megtérni -akaró lelkiismeretében. Pedig ő nem akarta kinozni, csak a régi embert, -a férfit, azt, akit szeretett, azt akarta megvédelmezni az újtól, az -aggastyántól. Mást kellett találni, mást talált. - -Egykor fiatal korukban, két ölelés között gyakran játsztak gyermekes -játékokat, olyan ostoba, egyszerü tréfákat, mikkel csecsemőket szokás -mulattatni, milyeneket szerelmesek találnak fel szándékos együgyűséggel. -Most ő előkereste ezeket az emlékéből és játszta az öreggel a régi -szeretkező játékokat, játszta vele, mint valami kis babával. - -Nevetséges és mégis szörnyü látvány volt, a koros sovány asszony mint -kúszik végig, négykézláb, guggolva, térdepelve az ágyon s a keze szalad, -szalad végig a takarón szanaszét, ide, oda, bohó ugrásokkal, aszott -hosszuujju kéz, pókhoz hasonlatos és a hangja tréfásan nevetgélve szól: -Itt szalad a kis egér! Ide szalad! Oda szalad! és beszalad a keze a -betegnek az ingujjába, a gallérjába. Vagy nem a keze, hanem az ajka jár; -előbb lassan, óvatosan közeledve, aztán hirtelen utánzó mozdulattal az -aggastyán fülén, orrán terem s a régi, régi hang, az a meleg, szerető -hang újra elmondja a gyermekrigmust: Itt jön a kis nyulacska, jaj, be -kitünő káposzta… az öreg pedig ferde szájával kacag, kacag, kacag -jóízüen, addig kacag, míg újra eltorzul az arca és újra beül a rémület a -szemébe. De az asszony nem hagyja abba, újra elkezdi: itt jön a kis -nyulacska… és a tudós megint nevet, mint gyermek, kit csiklandoz az -anyja… - -Sok-sok ilyen játékot játszott vele, addig, addig, míg elfáradt a beteg -és elaludt. - - -III. - -Goszpelda átadta a levelet a szakácsnénak és várt az előszobában. -Szokása szerint föl s alá járkált itt is, de izgatott apró léptekkel, -nem olyan csöndesen egyformán, mint otthon. Olykor meg-megállt, miséző -mozdulattal összekulcsolta a kezeit és halkan rövid imát mormogott, a -levélnek hogy sikere legyen. - -Sok fáradságába került ez a levél, de nem sajnálta. Felébredt ő benne -újra a szent nagyravágyás. Mind az a temérdek buzgalom, lelkesedés, -tettvágy, melyet félbenmaradt hittérítői pályája visszaszorított a -lelkébe, most előtört belőle. Majdnem megfiatalodott a küzdelem -izgalmától, szemei tűzben égtek és érezte, hogy a meggyőző érvek, a -megszentelt szóvirágok mint teremnek benső ihlettel az ajkán. - -Ugy képzelte, hogy megtapinthatja egyikét azon titkos szálaknak, melyek -a világot vezetik, hiszen ő a Gondviselés bámulatba ejtő rejtett útait -vélte látni abban, hogy a tudós itt a szomszédjában, éppen itt mellette -betegedett meg, meggyőződése volt, hogy ez nem véletlen, hogy ő, -Goszpelda, jutalmául alázatos, engedelmes életének, ő van hivatva -megtéríteni a nagy hitrombolót. Régi szent példák ötlöttek az agyába, -mint küzdöttek meg egyes kiválasztottak az egyház fő ellenségeivel, mint -térítettek meg egész népeket fejedelmük személyében, mint vívtak meg -szent, döntő harcokat. E percben, mintha ő volna a gyenge Dávid, ki a -filiszteusok seregeit a Góliáthban legyőzi, nem a maga, de az Urnak -erejével. Mert elég egy embernek a szava, kivel az égi akarat van. Nagy -szentek példája lebegett előtte, ők is csak gyönge papok voltak, -Szt-Bernát, Szt-Patrik, sokan, sokan… És milyen győzelme volna ez a -hitnek, milyen veresége a hittagadóknak! Milyen bizonyítéka annak, hogy -minden tudás, min den bölcselkedés csupán hiúság, a halál küszöbén csak -az egyház örök tanítása nyújt vigaszt és megnyugvást az embernek. És -erőtlenné lenne a megtérés ténye által mindaz, amit ez az ember a szent -törvények ellen írt és tett, erőtlenné a gúnyolása, a tudományos -fegyvertára, minden, minden, az egész iskola, mely nevéhez füződik. Az ő -megtérítése nagyobb hittérítői tett, mint ezernyi pogányok -megkeresztelése… - -A szakácsné pedig bevitte a levelet a betegszobába. - -Az orvos éppen akkor végezte volt mindennapi vizsgálatát és a kezét -mosta. Az asszony átvette a levelet. Fölbontotta, bár a tudósnak volt -címezve. De minden levelét ő bontotta föl, rendszerint ő is válaszolta -meg, titkárul is szolgált; az öreg úr régtől fogva így rendezte be. - -Az asszony kereste a pápaszemét, de hirtelenibe nem találta, így aztán -az orvost kérte meg, hogy olvassa föl. - -Az orvos megtörülte a kezeit és az ablakhoz lépett. - -A levél egy tanár-kollégától volt, ki ugyan az öreg tudós ellenfelei -közé tartozott, mégis fenntartott vele bizonyos fölületesen barátságos -viszonyt. - -– „Kedves barátom, – ez volt benne írva, – nekem igen jó ismerősöm és -neked nagy tisztelőd Goszpelda dr. tisztelendő viszi Hozzád e sorokat. -Igen okos, széles látkörű, sőt tudományos ember. Szeretne veled -beszélni. Kérlek, fogadd el és hallgasd meg. Végre is, bármint -gondolkozzék is az ember, bizonyosat nem tud sohasem. Az olyan -tudósoknak, mint te vagy, az élet a szakmájuk, a papoké a halál. Fogadd -el, hiszen ha nem használ, nem is árthat. - -Üdvözöl… stb.“ - -Az asszony már az első szavaknál, a pap említésénél fölállott és a beteg -fejéhez lépett, hogy elfedje az arcát az orvos elől. Jó is volt, mert -alig lehetett volna félreérteni azt, amit az aggastyán nagy szemei -mondottak. Repeső örömmel fordultak, már nem az asszony, hanem az orvos -felé; a kifejezésük sugárzott a reményteljes örömtől, várakozástól, -vágyódástól. Jó volt, hogy a fölolvasó nem láthatta. Az öreg szólni is -próbált, talán erősebben, határozottabban dadogott, de csak az asszony -értette, hogy azt mondja: be, be, jőjjön be. A karja, a bal már -reszketve újra kezdte a keresztvetést. De az asszony megfogta, -szeretettel, de erősen és leszorította, le ugyanazzal a kezével, amely a -művét mentette ki a tűzből, le azzal, amelyen most is ott vöröslött az -égett sebhely. - -A szakácsné még mindig az ajtóban állt. - -– Mondja meg, hogy nincs válasz, – szólt az asszony s bár nyugalmat -erőltetett magára, a hangja reszketett; és mivel a szakácsné, mintha más -választ várt volna, húzódozva, lassan indult, indulatosabban ismételte, -– mondja meg, nincs válasz, nincs válasz! - -Egyedül akart maradni a beteggel, intett az orvosnak is, hogy menjen ki -a szomszédos laboratóriumba. - -Az orvos kimenőben az ajtóból visszanézett és látta, hogy a tehetetlen -ember arcán nagy kövér könnyek gurulnak le, be a szakállába. - -Kisvártatva az asszony is kijött a laboratórium-terembe. Fölindultnak -látszott. - -– Ne menjen ma többé be, nagyon fölizgatta az öreget a levél, – mondotta -a nő és leomlott egy székre, a microscopiumos asztal mellett. Rövid -szünet után mintegy magyarázóan folytatta, – milyen tapintatlanság, -milyen gonosz tapintatlanság! - -Az orvos leült vele szemben, a nagyító készülék másik oldalára. - -– Tapintatlan, igen, de azt hiszem, a kolléga jót akart, és engedjen -meg, talán igaza van. - -Halkan, szakadozva beszéltek, ahogy templomban, vagy halottas háznál -beszél az ember. - -– Hogy mondhat ilyet! – felelt az asszony. - -Az orvos elmagyarázta, hogy most, ilyen gutaütött állapotban csakis az -egyházi esküvő volna képzelhető, és, bocsássa meg ezt neki, régi -barátjuknak, éppen az asszonynak volna érdeke, hogy ez megtörténjék. A -tanár vagyontalan, tudja ő jól, amit könyveivel keresett, azt -fölemésztették a búvárlat költségei, csak a nyugdíja van. Az egyházi -inextremis esketést bizonyára honorálnák, kiengesztelésnek vennék, és a -nyugdíjt, amelyet ő, mint barátnője nem húzhat, az özvegynek bizonyára -kiadnák. Gondolja meg, ha meghal, nem marad semmi utána. És az orvos -ismételte, gondolja meg, gondolja meg… - -Az asszony minden szónál csak tagadólag intett. Látszott rajta, hogy -alig hallgat oda, hogy máson jár az esze. Az arcán éles aggodalom -tükröződött. Nyilván egy kérdés állt előtte, egy aggasztó kérdés. - -És soká hallgatott a műszer üvegburkára támasztott széles, makacs állal. - -– Mondja, kérem, – szólalt meg végre, – jobban lehet még? - -A válasz késett és ő már azt kérdezte, ami főleg érdekelte: - -– Visszanyerheti a beszélőképességét? - -Az aggódó sárga szemek az orvosra szegeződtek. - -– Nem hiszem, – felelt amaz, – nem hiszem, bár nem egészen lehetetlen… - -Az asszony a szavába vágott: - -– Tehát nem, bizonyosan nem? - -– Nem hiszem, sőt el lehetünk készülve, hogy nem viszi sokáig. - -Az orvos azt hitte, hogy megdöbbentő, leverő dolgot mond és régtől -begyakorolt résztvevő pofát vágott. Az asszony pedig behunyta sárga -kutyaszemeit, nehogy a megnyugtatás kicsillanjon belőle, csak az ajka -körül játszott valami, mintha megkönnyebbült volna a lelke. - - -IV. - -Kora reggel volt, midőn a szakácsnő átszaladt Goszpeldáért. Azzal jött, -hogy a tudós haldoklik, jőjjön gyorsan. - -Sietve tipegtek egymás után; elől a szakácsné, imádságot mormogva, -mögötte a rövid, kövér pap, az utolsó kenethez való készlettel a -kezében, fekete bőrdobozzal, amelyről lekopott az aranyozott kereszt. Ő -is imádkozott, de csak belsőleg. - -Az imáját azonban zavarta egy emlék. Az emléke annak, hogy pár nappal -ezelőtt ugyanúgy sietett át a szomszédos beteghez. Akkor is a szakácsné -jött érte, mert az asszony, a gonosz démon, végre egyszer elment -hazulról, hogy pénzt hozzon, a nyugdíj egy részletét. Csak egy félórára -ment el, mondotta a szakácsné, szabad a vásár, de sietni kell. És ők -siettek is, ugyanúgy siettek, mint most. A tisztelendő akaratlan örömmel -ismételgette magában: szabad a vásár, szabad a vásár, – de a tanár -villájában, mikor a cselédlépcsőn, a konyhán át a lelkész már-már a -célnál volt, már csak egy ajtó választotta el a betegtől, egyszerre ott -állt az asszony előtte! Megszégyenítő lett volna ez a helyzet, ő és a -szakácsné az idegen konyhában, ha Goszpelda nem lett volna meggyőződve -szándéka tiszta és szent voltáról. - -Most, abban a fohászban, amelyet ég felé küldött, ez az emlék is -belevegyült, esengve kérte, hogy a Gondviselés ne hagyja el az ő -szolgáját, hárítsa el ez élő akadályt buzgó tervének útjából, törje meg -az asszonyt fájdalomban, zúzza össze a csapás erejével, hogy -megmentessék a lélek… - -Csöndes, kihalt volt az utca e hűvös reggelen. A szemközti ház födelén -dolgozott egy pléhes legény. Énekelt. Azt énekelte: - - Zöld a kökény, majd megkékül - Barna kislány majd megbékül - -Hangosan, vígan, gondtalanul énekelt. A pap s a szakácsné nem hallgattak -oda, csak siettek a haldoklóhoz. - -Goszpelda a laboratóriumba lépett. Neki új, szokatlan, meglepő volt ez a -terem. Mindenféle üvegburkos műszerek állottak szanaszét apró kerekes -asztalokon, amelyeket ide-oda lehetett tólni, itt nagyító, ott szeletező -készülék és tömérdek vékony kémlelő-cső, amelyekben ismeretlen anyagok -áztak. A falak mentén egyik aprófiókos almárium sorakozott a másik után, -minden fiókon, minden polcon valami jellel, a preparátumok, jegyzetek -ezernyi gyűjteménye. Nagy vegyészkonyha üveglappal lezárva és fönn a -kasztenek tetején nagy befőttes üvegek, amelyekben undorító, rejtélyes -dolgok úszkáltak. Három nagy ablakból nyers reggeli fény világította be -a termet, amely rettentően józan, kellemetlenül tiszta és rideg -benyomást tett Goszpeldára. Még a székek, az asztalok, azok is olyan -barátságtalanok, idegenek voltak. - -Öt-hat ember lézengett a teremben. A mester néhány tanítványa és két -ujságíró, akik arra a hírre, hogy a próféta haldoklik, siettek ide. -Meglepetve néztek a papra, aki maga is érezte, hogy ő ebben a szörnyü -fagyos, műszerszerü szobában váratlan, paradoxos megjelenés. De nem -törődött ő ezzel, hanem ment egyenesen az ajtóra, amely a betegszobába -vezetett. - -De az ajtó be volt zárva. - -Goszpelda várt egypár percet, azután újra megpróbálta a kilincset, hátha -észreveszik, hogy valaki be akar menni. Odabenn azonban semmi sem -mozdult. Azt hitte volna az ember, senki sincs a szomszéd szobában, ha -olykor nehéz, hörgő lélekzés nem hallatszott volna, amely mind gyorsabb, -gyorsabb, erősebb lett, mint induláskor a gép dübörgése, aztán pár -percre hirtelen megszűnt. A pap még mindig ott állt. Várt. Egyszer, -másszor halkan kopogtatott és zörgette a lakatot. Végre megszólalt -mögötte az egyik ujságíró: - -– Be van zárva. - -Goszpelda nem felelt a gúnyolódásra. Tovább is ott maradt türelmes, -egykedvü nyugalommal. Mindegy volt neki mit gondolnak azok a többiek, a -tanítványok, a reporterek mit gondolnak róla, hogy talán -szerénytelennek, tolakodónak tartják. Ő hivatást teljesített. Tompultan -várt, ahogy a vadász vár a lesen, gondolkozás nélkül vár a -bizonytalanra. A tekintete a mozdulatlan kilincsre tapadt. Olykor -szorosabban magához nyomta az egyházi készletet és imádkozni próbált, de -a valódi lelki elmerülésig nem tudott eljutni. Nagyon zavarta az a -meg-megújuló hörgés, amely a betegszobából hallatszott és annak a -pléheslegénynek az éneke, amely ide a terembe is behangzott. Víg, -egészséges, gondtalan hangon fújta mindig ugyanazt a nótát: - - Zöld a kökény majd megkékül… - -Csak ezt fújta folytonosan; lehet, hogy nem tudott más nótát; az is -lehet, hogy tudott mást, de ezt szerette legjobban; az is lehet, hogy -nem is szerette, de ez jutott az eszébe. Tény az, hogy sehogysem tudta -befejezni, mindig újra kezdte: Zöld a kökény, majd megkékül… - -A hörgés erősebb lett a szomszédban, de csak ez hallatszott, semmi -sírás, vagy mozgás. Goszpeldának megjárta az eszét, hogy talán -elhagyták, bezárták a beteget, hagyják egyedül meghalni. Ha így volna! -Föl kellene ezt az ajtót… - -– Van valaki benn? – kérdezte a várakozóktól. - -– Az asszony és az orvos, – válaszolt az egyik tanítvány. - -– Köszönöm, – felelt a pap nyugodtan és várt tovább, szemét a -rézkilincsre szögezve. A tiszta réz sugárzóan fénylett és a tisztelendő -öntudatlan számlálni kezdte az ablakok tükröződését a hengeralaku -fogantyún. Úgy érezte magát, mintha hipnotizálva volna; az a tudat, hogy -csak ez a zár tartja vissza az ő nagy céljától, mintha nagy tompa szög -volna, úgy fúródott bele a gondolatai közé, megállította számára a -világot. - -Odakünn a pléhessegéd még mindig azt a nótát kínozta, abból, hogy a -kökény megkékül, még mindig a kis lány békülékenységére következtetett, -bosszantó makacssággal. - -És telt az idő, telt egyformán, olyan egyformán, mint a nóta… - -Sok idő telt. Goszpelda nem tudta volna megmondani, mennyi. - -A betegszobából most új hang kelt, egy másszerű hörgés, mely mintegy -elnyelte az előbbenit, a már megszokottat. A tanítványok, az ujságírók, -azok is észrevették, nyugtalanul, megilletődve ők is odagyűltek az -ajtóhoz. Csodálatos, borzalmas hang volt, olyan, amelyet semmi egyébbel -nem téveszthet össze, aki egyszer hallotta. Nedvesen mély gargarizáló -hang, amely mintha valahonnan alulról hangzana, valamiben benn, egészen -benn. Mintha egy félig üres hordóban nehéz golyók görögnének, valamely -buborékos folyadékban és azt a hordót gurítanák, lassan, egyformán. -Rémesen hangzott ez a halálhörgés, sokkal rémesebben, mint akármilyen -jajgatás vagy, kiáltás, a hallása összeszorította a várakozók torkát. -Megújult, megszűnt, újra megújult, kétszer, háromszor, egymásután. Mind -feszülten hallgattak, minden szünetnél azt hitték, ez az utolsó, -figyeltek némán. - -A hörgés mind szakadozottabb lett, meg-megakadt, némelykor majd egy -félperc is eltelt, aztán újra kezdődött. Goszpelda és a társai majdnem -meglepődtek, amikor végre egy szünet után nem hallatszott semmi, nem -újult meg a hang. - -Léptek közeledtek. A kulcs csikorgott a zárban. Megnyílt az ajtó mindkét -szárnya. Az asszony nyitotta ki. Halvány volt az arca és merev, – a -szeme pedig oly tágra nyilva, hogy Goszpelda láthatta, mint szűkülnek -össze a pupillák a nyers fénytől, amely hirtelen feléje áradt. Két -karjával kitárta az ajtót és egyszerüen mondta: - -– Meghalt. Bejöhetnek. - -De Goszpelda úgy érezte, mintha hozzá szólt volna, mintha azt mondta -volna: győztem, legyőztelek… - -S miközben a többiek lassan bementek a halotthoz, a jámbor pap térdre -rogyott egy műszeres asztalka mellett, összekulcsolt kezére hajtotta -kopaszodó koponyáját, s ott a mikroszkópium előtt, mint az oltár előtt -szokta, elkezdte megalázott, megtört szíve mélyéből: - -– Pater noster, qui es is coelo, sanctificatur nomen tuum… - -* - -A laboratóriumból temették. Ott állt a ravatal, egyszerü fakoporsó, -szegényes posztó-terítővel. Tömérdek koszoru düledezett körülötte, -amelyeket egyesületek, egyetemek, akadémiák küldöttek, látszott banális, -babéros, pálmás voltukon, hogy hivatalos koszorúk. Csak egy volt más, -volt egyéni, az, amely magán a koporsón feküdt, az asszony koszorúja. -Nagy vörös kerék, egészen piros muskátliból, abból a virágból, amely ott -nyílt annak a kerti háznak az ablakában régen… régen… - -Sok ember volt a teremben, sok feketekabátos ember, akik elhelyezték -zöldséges, szalagos emlékeiket a koporsó mellé és testületek nevében -szóltak pár magasztaló szót a hulla fölött. A szabadgondolkodók -szövetsége és az a liga, amely az elhunyt prófétáról nevezte magát, -nagyobb küldöttséggel is volt képviselve. Kellemetlen szag volt a -levegőben, mint kertészeti kiállításon vagy elitbálok lépcsőházában, – -örökzöld levelek aromája és emberszag. - -Éppen a liga szónoka beszélt: „… és most nyugodj a természet ölén, nagy -ember, te, akinek élete is és halála is tanuság nekünk, te, aki nemcsak -élni tudtál nagy tanod szerint, de mártirja is vagy az új, a -természetszerü meggyőződésnek. Mert mártiriom nem egyéb, mint -tanuságtétel a halál küszöbéig, a halállal szemben is. Te megpecsételted -életed tudását a halálnak tudásával…“ - -Látszott a szónokon, hogy igen meg van elégedve a beszédével. - -Az asszony pedig ott állt a ravatal mellett, soványan, egyenesen. -Fekete, nagyráncu ruhájában olyan volt, mint egy faragvány valami -középkori templomból, – ördög vagy angyal, mindegy, – ott állt -mozdulatlanul, a sárga szeme a koporsóra tapadt, a fekete posztóra, a -piros koszorúra. És az arca mintha fából volna metszve… - - - - -Az a szamár Trocsányi. - -Méltóztatik-e tudni, hogy milyen a gonosz macska? - -Ne tessék azt hinni, hogy, a gonosz macska az, mely előbb játszik az -egérrel, azután megeszi. Nem, kérem, nem ez az. Az ilyen macska a jó, a -lágyszívü, az irgalmas, a kegyelmes, a majdnem altruistának mondható -macska. Mert irgalom az, ha véget vet a félig agyonjátszott egérnek. Az -elnyütt, elcsepült egér úgyis megnyomorodna, s attúl koldulna teljes -életében. Oh! a gonosz macska egészen más! - -A gonosz az, mely játszik egyik egérrel és másik egeret eszik meg. Ez a -gonosz macska. - -E meghatározás szükséges az alábbi történet megértéséhez. - -Különben is, kérem, méltóztassanak állandóan egy szép, selymes szőrü, -tetőtől talpig fehér macskára gondolni, melyen csak két rózsaszín -foltocska van: az orra cimpája és egy kis másli a két füle között, egy -mademoiselle macskára, mely kecses és puha mozdulatu, melynek talpát az -ártatlanság bársonya vonja be, mely mindig álmosnak látszik és mindig -éber és melyről azt hinné az ember, hogy örök gyermekkorban él, pedig a -szemében akkora bölcseség lakozik, minha végigvirrasztotta volna a -piramisoknak mind a negyven századát. - -Már most áttérhetek a történet címére. Nem egykönnyen határoztam el -magamat. Mert kérem, a cím, az rém mód fontos. Szerettem volna valami -bájos címet, valami rózsásat, üdét, illatost, de nem találtam sehol -teljesen megfelelőt. Ezért mást választottam, melytől bizonyos előnyök -szintén várhatók s így most az elbeszélés címe: - -„_Az a szamár Trocsányi_.“ - -Mert a történet hőse báró Trocsányi Frici. - -És minthogy ennyi meg van állapítva, im kezdődik a mese, kezdődik -azokkal a majdnem rituálissá lett szavakkal, melyekkel minden mesének -kezdődnie kell: - -Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhétországon, az Operenciás tengeren is -túl, volt valahol Hontmegyében, erdők aljában álló szép nagy kastélyban, -volt egy kis lány, akit Lolonak hívtak s kinek a flirtjei az „ő -Rózsaszínsége“ címet díjmentesen adományozták. - -Lolo teljesen megérdemelte ezt a címet. Ő Rózsaszínségének szép, finom -bőre volt, olyan átlátszó, hogy az orra szárnyánál, a füle hajlásán -átsütött a piros vére és nagyon világos szalmaszínü haja, ezüstös fényü, -melyet nappal kislányosan viselt, a nyaka szirtjénél csak egy szalaggal -átkötve, este azonban szépen tapeirozva a fején, koronának, ahogy -felnőtt, bemutatott, már két-saisonos leányhoz illik. - -Volt neki továbbá egy kellemesen táplált bölcs mamája, aki annyira bölcs -volt, hogy süketnek tetette magát, így csak azt hallotta meg, amit -akart; és volt Lolonak két igen neveletlen öcsikéje is, kiket a rövidség -okáért egyszerüen porontyoknak fogunk nevezni. De a legkiválóbb tagja az -„ő Rózsaszínsége“ családjának a tiszteletreméltó családfő, a jó nagypapa -volt. A jó nagypapa egykor nagy forradalmár volt, – garibaldista és -carbonaro! – ő végigküzdötte az emigrációk és összeesküvések aranykorát, -hősiesen végigküzdötte sbirrek, polizeispiclik és hitelezők ezrei ellen. -Alig volt olyan sötét konspiráció, melyben részt ne vett volna egykor s -melynek titkos pénzeiből valami el nem suhadt volna a kezén. - -Az öreg még ma is állandóan gallérköpenyegben járt, ahogy összeesküvőhöz -illik, a haját s a szakállát pedig szakasztott úgy viselte, mint a -rettenetes Rochefort. Hófehér bozontos sörénye kitünően illett barna, -puskapormarta bőréhez. Az ember, ha az aggastyán tiszteletet parancsoló -arcára tekintett, önkéntelen csokoládé-puddingra gondolt tejhabbal -körítve, no meg a szent népszabadságra. - -Az öreg úr nagy diplomata volt. Csak sejteni lehet, senki sem tudhatja -ma már, hogy milyen diplomatája volt a titkos forradalmi pártoknak, – de -bizonyos az, hogy leányai, unokái férjhezadásában valósággal remekelt. - -A birtokon, a kastélyon gyönyörűen virítottak a legkülönbözőbb -jelzálogos kölcsönök, de a felületes szemlélő nem látta meg sem a -háztájon, sem a leányokon. Az öreg úr pedig külön módszer szerint -csalogatta házához a legjobb partiekat. - -Kihasználta azt a nehány gyönge szarvast, mely a kastély mögötti erdőben -kérődzött. - -Olcsó és biztos módszer volt. Kizárólag vagyonos és nőtlen embereket -hivott vadászvendégül s ha valakinek azt mondta: – Nem akarnál-e nálam -egy-két erős szarvast lőni? – ez annyit jelentett, mintha azt kérdezte -volna: – Nem akarod-e valamelyik unokámat feleségül? - -Igy tett az öreg úr, mikor a leányait adta férjhez, így tett az -unokáival is. A vadászat gyenge volt, de a leányok szépek. Két leányt, a -Lolo nénjeit, már elhelyezte így. Hozományt ő nem adott egy vasat se s -így egy-egy partie nem került egyébbe, mint egy-két rossz, rosszabb és -legrosszabb szarvasbikába. - -Most Lolo számára voltak a vendégek híva. A fővendég nem Trocsányi Frici -volt, hanem a dúsgazdag Kovacsóczy Pali. Trocsányi, bár jómódu ember ő -is, öregedő agglegény létére nem igen jött számításba. Hosszu, lópofáju -arcával, óriás kezeivel és dupla ballábával úgy sem igen mérkőzhetett -volna a szépenfésült Kovacsóczyval, inkább tán sötét háttérként -szerepelt. Vagy mint „nép és katonaság“. Vagy talán rezervának volt -híva? Kitellett volna az öreg politikustól. - -Szépen, okosan, helyesen volt ez kigondolva. - -És mégis, a Lolo–Kovacsóczy flirt csak nem akart haladni. Pedig már elég -régecske tartott. A tavalyi saison óta. Minden percben várták, hogy: no -most! De nem. - -A jó Pali jött, a jó Pali ment, a jó Pali társalgott, a jó Pali -enyelgett, tenniszezett, ladikázott, cserkészett, labdázott, golfozott, -bosztonozott, mosolygott – és megint elment. És semmi komoly lépés! -Semmi komoly szó! Még egy célzás sem a házasság szentségére! Pedig -alkalom az volt elég. A szépenfésült Pali vendégeskedése egyébből sem -állt, mint a legkitünőbb megkérési alkalmak végtelen sorozatából. A -nagypapa, a mama, a cselédek, sőt a porontyok is, egyébben sem jártak, -mint hogy kitünő alkalmakat szerezzenek Lolo és udvarlója számára. És -mégis semmi! Nahát ez hallatlan! - -Képzelni lehet, hogy ez az állapot mód felett bosszantotta Lolo grófnő ő -Rózsaszínségét. Annyival inkább bosszantotta, mivel igen jól tudta, hogy -igenis ő tetszik a szépenfésült Palinak. Hogy a szépenfésült igenis el -akarja őt venni. Hogy ő rajta van az élete programmján. Csak későbbi -programmpont. Későbbre van halasztva. Most egyelőre még lumpolni akar. -Hát ez igazán komiszság. Úgy tesz vele, mint mikor az ember megvesz egy -könyvet, de még nem olvassa el rögtön, fel sem vágja, hanem félreteszi, -hogy majd máskor, télen, majd elolvassa, majd máskor, mikor ráér. Nos -Lolo nem akart ilyen félretett könyv lenni, ő azt tartotta a -tartalmáról, hogy érdekes olvasmány, olyan érdekes, hogy rögtön, menten, -egy ültő helyben el kell olvasni, valósággal föl kellene falni! Ah! -lázító volt ez a Kovacsóczy! - -Igy álltak a dolgok és még sokáig így maradtak volna talán, ha nem jön -közbe valami. - -Az a valami pedig abból állott, hogy egy este Lolo a szokottnál korábban -vonult vissza a szobába, hol hosszasan járt fel s alá vésztjósló, mély -meggondolásu, majdnem államférfiui léptekkel. - -Nagy, igen nagy elhatározás ült ő Rózsaszínsége arcán, midőn végre -lefeküdt. Kerekre csucsorított szájjal kifujta a gyertyát, s ez a kerek -száj mintha piros pontot tenne hosszu gondolatsornak a végére. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Másnap reggel cserkészet után hazafelé bandukolt Trocsányi. Hajnal óta -fenn volt. Éhes volt és szomjas; piszkosnak érezte magát és igaza volt. -Hosszu, lapos lábai úgy sülyedtek be a porba, mint valami túlterhelt -nehéz hajó a tenger hullámaiba. - -Mikor a parkkapuhoz ért, valami rózsaszínü tárgyat pillantott meg a -jobboldali padon, ott, ahol rendesen a portás ült. - -Trocsányi föltette a monokliját és megszemlélte a rózsaszín tárgyat. Nem -a portás volt, ami némileg meglepte. Lolo volt. - -Trocsányi Frici örömmel ejtette le a monoklit. - -– Jó reggelt, Frici báró, lőtt valamit? – kérdezte a kis leány és -melléje csatlakozott, akárcsak őt várta volna. - -Trocsányi nem lőtt semmit. Neki ma nem volt szerencséje, nem is látott -semmit. Ha szerencséje lett volna, akkor sem hozott volna haza vadat. -Mert nála csak két eset volt. Vagy szerencséje volt, akkor hibázott, -vagy pech-je volt, akkor nem is látott semmit. Más eset nem volt. De ő -azért szorgalmas vadász volt. Elvből volt vadász. És az egészsége miatt. -Nagyon jó a májnak; ezt aztán részletesen el is magyarázta. - -Lolo figyelmesen hallgatta, majdnem áhítattal és szaporán lépegetett -mellette. - -Szép kis rózsaszín ruha volt rajta, puha mosókelméjű, rövid ujjú. A -nyakán szélesen ki volt vágva, s hellyel-közzel át is sütött fehér bőre -a vékony materián, különösen a kissé csapott vállakon. Szőke hajában a -nyakánál egy kis szalag, kislányosan, bakfis-szerűen. Az is olyan színü, -éppen mint a ruhácska. Egészben olyan tiszta és hüvös benyomást tett, -mint valami angol szappannak reklámja. Olyannyira, hogy Trocsányi -önkéntelen arra gondolt, milyen jól fog esni a fürdő. Pedig a fürdőből -nem lett semmi. - -Nem lett pedig azért, mert amikor a házhoz értek, Lolo azzal lepte meg, -hogy kihozatta a vadász reggelijét a verandára, s ő maga szolgálta ki. -Fényes bőrü karjai szép, kecses, párducszerüen puha és mégis pontos -mozdulatokkal raktak eléje minden jót. Teát, kalácsot, jóféle süteményt. -Ő Rózsaszinségének kezei ott jártak a Trocsányi orra előtt, Trocsányi -pedig áttette a monokliját a jobb szeméről a balra, ami nála nagy -érdeklődés jele volt. - -Lolo vajaskenyérrel kinálta: - -– Köszönöm, elvből nem eszem vajat. A vaj epét csinál, – mondogatta -Trocsányi bölcsen. - -És egészen szakszerüen, nagyon érdekesen elmagyarázta, hogy epetúltengés -mennyiben befolyásolja az emésztést. - -Lolo úgy hallgatta, mintha igazán érdekelné a Trocsányi epéje. Nyitott -kis gyermekszájjal hallgatta, mely belül nagyon pirosan volt kibélelve. -Mikor megreggelizett Trocsányi, elvitte magával a parkba. – Mutatok -magának egy sötét sarkot, – mondogatta. - -Trocsányi jobb szeretett volna egy sötét fürdőszobát, de nem szólt -semmit. - -Utközben a bölcs mamával találkoztak; Trocsányi udvariasan -fölszólította, hogy jőjjön velök, de a kellemesen táplált mama nem -felelt. Alkalmasint nem hallotta. - -– Ez a sötét sarok, – mondotta ő Rózsaszinsége, – ugy-e kedves. - -A sötét sarok köralaku pad volt, mely egy nagy öreg tölgyet gyürüzött -körül. Ennek a padnak volt egy pontja, melyet a többi fák vastag törzsei -olyan teljesen elfedtek, hogy sehonnan sem volt látható az, ki ezen -ponton ült. Ez volt a sötét sarok. - -A fán felfutó rózsa kúszott, valami későn virító fajta, mert az ősz -dacára egy-egy virágcsillag világított a lomb között. - -Kedves hely volt. - -Kedves és bizonyára gyakran látogatott hely. Legalább erről tanuskodtak -azok az epigrafikus felirások, melyek a pad ülésén diszlettek s melyek -szivalaku pajzsban egy-egy leánynevet egy-egy fiunévvel füztek össze. -Voltak ujabb, voltak régi vésések. Lolo nagynénjeinek, nénjeinek nevei. - -De Lolo reáült a családtörténeti felirásokra, reá a szivekre, a kettős -nevekre. Maga elé nyujtotta hegyes cipőjű lábacskáit és apró lyukakat -furt sarkával a porondba. - -Trocsányi melléje ült. - -Trocsányi nem ismerte Lolot, de Lolo jól ösmerte Trocsányit. Ezért -Trocsányi nem tudta megindítani a társalgást, de Lolo meg tudta -indítani. Olyan jól megindította, hogy Frici báró egy pillanat mulva már -benne volt a nagy magyarázásban. - -Mert ő szeretett magyarázni. Ő mindent megmagyarázott. Neki mindenről -meg volt a véleménye. És mindenről helyes véleménye volt, mindig a -leghelyesebb. Kissé magától értetődő volt minden állítása, de helyes. -Ugy beszélt, mint egy eleven lexikon. Kitünő morálfelfogása volt, és -nagyon helyes elvei. Neki mindenről voltak elvei. Ilyen volt Trocsányi. - -Hosszadalmasan beszélt. Éppen egy körmondat második harmadánál tartott, -midőn két bömbölő szörnyeteg rohant be a fák közé fülsiketítő lármával. -A porontyok voltak! Rettentően ugráltak és sivítottak, ami természetes, -mert indiánust játsztak. - -Az indiánus játék mindig nagy sivítással jár. A játék tökéletes volt, -mert megkaparintották a gouvernante-juk hamis frou-frou-it és a nagyobb -alkalmakra való copfját. Ezek a rablott tárgyak skalpként szerepeltek. -Az indiánus már tomahawkkal is jó, de skalppal tökéletes igazán. - -Ők még járták a győzelmi hadi-táncot, mikor messziről sivító kiáltás -hallatszott. A megskalpolt francia kisasszony vésztjósló hangja volt. - -– Voulez-vous bien rentrer, méchants enfants! - -A porontyok Lolohoz menekültek a szigoru némber elől. Jól számítottak, -mert Lolo megvédelmezte őket. Szeliden megcsókolta szurtos pofáikat, -lesimította a hajukat. Édes anyáskodó mozdulatokkal ölelgette őket. -Megható volt. Ez a szép tiszta leány! Milyen ösztönszerüen anyai. – Szép -kép volt. Nagyon szép kép volt. Olyan intim házias kép, Trocsányi -átcserélte a monokliját. - -A gouvernante pedig panaszkodott: - -– Oh Lolo! Vous êtes trop bonne, vous êtes toujours trop bonne! - -És hosszan elpanaszolta, hogy Lolo túlságosan jó és hogy ez mindig így -van; Lolohoz beszélt a tapasztalt franciáné, de úgy mellesleg -Trocsányira sandított, vajjon mit szól hozzá. - -– A jóság eréllyel kell párosuljon és az erély jósággal, mert a nevelés -csak akkor sikerült, ha jó eredményeket eszközöl, – mondotta Trocsányi. - -Lolo menten elbocsátotta az öcsikéket, levette rólok a kezét és az osztó -igazságszolgáltatásnak adta őket vissza. A porontyok szemrehányón -suttogtak valamit, ami úgy hangzott, mintha: „kétszinü dög!“ lett volna -és aggodalmasan távoztak a gouvernante kezein. - -Ezután Trocsányi a gyermeknevelésről tartott előadást, ő Rózsaszinsége -pedig hallgatta hosszasan, figyelmesen, olykor tett egy-egy kérdést is -és mintha minden szavát az agyába akarná vésni! - -Mikor szólt a csengettyü, mely villásreggelihez szólította őket, Lolo -utolsó szava volt: - -– Roppantul ki fogok kapni! - -– Miért? – kérdezte Frici báró ártatlanul. - -– Mindegy! – mondotta Lolo és dacosan megrázta fejét. - -Ez a fejrázás jó dolog volt. Ilyenkor úgy táncolt a szőke haja, mintha -csupa aranysugár volna. - -– Mindegy! - -És elszaladt. - -Ez volt ama délelőtt fontos eseménye. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Villásreggelinél a szépenfésült Pali megkérdezte: - -– Mit csinált Rózsaszinséged ma délelőtt? - -– A kertben voltam Trocsányival. Nagyon kellemes volt, – felelt Lolo. - -Nyomatékkal mondta, de a szép Palinak mindegy volt. - -A délután a délelőttihez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a nagy -szalonban ültek Lolo és Frici báró és most inkább Lolo beszélt. - -Az ő ártatlan kis lelkét bontogatta, gombolgatta ki a Frici bárónak és -arra törekedett, hogy csupa finom érzés, mélységes erkölcsi felfogás -tündököljön belőle. - -Trocsányinak ekkor jutott először eszébe az a kérdés: vajjon nem akar-e -valamit ez a leány? De mit akarhat, ha akar is? Mit akarhat? De ő még -nem volt biztos ebben. Éppen csak derengett ez a kérdés. - -Lolo kissé panaszkodott is. Éreztette, úgy a sorok között, mintha vele -idehaza nem bánnának jól, mintha… Hogy vele nagyon szigoruak és talán -igazságtalanok… Hogy nem értik meg… - -Trocsányi értelemmel hallgatta, részvéttel felelgetett is. Hogy biz ez -szomoru, mert nem örvendetes; hogy a félreismerés téves megitélést -eszközöl, – így mondotta. De titokban arra gondolt folyton, mit akarhat -ez a kis leány? Akar valamit vagy nem akar? És ha akar, mit akar? - -Ő nem volt önhitt. Jól ismerte bájtalan külsejét, nagy, idomtalan -tagjait. Majdnem valódi érdemtelensége szerint becsülte hosszuállu, -lófogu pofáját. Még a merev nyírott bajuszáról, mely a szomoru orr alól -úgy meredezett, mint egy teljesen tönkrement fogkefe, még arról sem volt -valami nagy véleménnyel. - -Olykor végigsimított gyérülő hajzatán s töprengve kérdezte magától: Mi -történt? Akar ez a leány valamit? És ha akar, mit akar? - -De akárhogy töprengett, mégis figyelmesen felelgetett Lolonak. - -Váratlanul toppant be a kellemesen táplált mama. Láthatólag meglepte az, -hogy Lolot újra Trocsányival találja és kérdezett valamit, éppen -csakhogy kérdezzen: - -– Hova tette azt a könyvet, amit tegnap magától felküldtem? - -– A mama szobájában az asztalra, – felelt Lolo. - -– Ott nincs, sehol sem találom, – mondta a mama és keresgélt az -asztalokon. - -– Megkeressem, mama? – kérdezte a jó Lolo. - -– Maga csak maradjon, – volt a szigoru válasz, – maga úgysem találná -meg. - -A bölcs mama mind távolabbi asztalokon keresgélt, ami az ajtóhoz -vezette; ekkor Trocsányi fölajánlta szolgálatait, de a mama szó nélkül -távozott. - -Lolo panaszos arccal fordult Trocsányihoz: - -– Látja, látja! – mondotta s a hangja mintha kiegészítené a félbemaradt -mondatot, mintha hozzá tenné: – látja mit szenvedek magáért! - -Ekkor pattant ki a Trocsányi agyából egy váratlan, meglepő, hihetetlen -gondolat, egy gondolat, melybe ő maga belepirult, pedig ki sem ejtette, -egy gazdag, széles, bájos és rettentő, valószinü és valószinütlen -gondolat: a válasz ama nehéz kérdésekre. Csak nem szerelmes ez a kis -leány belém? – gondolta Trocsányi, – csak nem szerelmes belém? - -Az önismerete elvetette ezt a hypothezist, de az emberi nemnek örök -hiúsága segítségül hívta a logikát. És ez borzasztó volt! A Lolo -viselkedését a logika szemüvegén át nézve szegény Trocsányi óriási -szamársághoz jutott, mint logikus eredményhez. T. i. ahhoz, hogy Lolot -és őt a család üldözi, üldözi pedig azért, mert Lolo őt szereti, őt, -Trocsányi Fricit! - -Ezért nem szabad soha asszonydologban logikusan gondolkozni. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Pár nap telt el, melyen a Trocsányi-flirt mindjobban melegedett. - -Rengeteg időt töltöttek kettesben. Az egyedül maradásban csodás -szerencséjük volt. A mama, a gouvernante, a porontyok fényesen tudták -őket a faképnél hagyni. - -Csak az öreg összeesküvővel találkoztak néha, mert ő a házban, kertben -olyan titokzatosan járkált, olyan rejtélyesen gubbasztott, mintha -valamire lesne. Olykor egy oszlop mögül bújt elő a revoluciós -gallérköpenyeg, máskor valami fatörzs mellől. De Lolo megnyugtatta -Trocsányit, hogy ez az öregnek így szokása. - -– Tudja, ő forradalmár volt, carbonaro! – mondotta súgva Frici fülébe. -Trocsányi pedig önkéntelen összerezzent, nem a félelemtől, de attól a -meleg lehelettől a fülében. - -A cselédek mindenkin túltettek az alkalomszerzésben. Hiába, nincs párja -a régi cselédnek! - -A kertész a virágházba csalta azzal, hogy az agavénak bimbója van s úgy -eltünt, hogy egy pillanat s csak ők voltak ott, Lolo, Trocsányi és az -agave. A komornyik, az pláne betorlaszolta őket a könyvtárba azon a -címen, hogy a szalonban tisztogatás folyik, ott nem lehet ülni és két -karosszéket a könyvtárajtónak támasztott, úgy, hogy ki sem lehetett -jönni onnan. A kocsis egy boxban felejtette a boldog párt, még a -gyomláló leányok a kertben, még azok is kitüntették magukat a -tête-à-tête rendezésben, sőt még a porontyok is, még azok is -el-elcsalták őket magányos vidékre és aztán ott hagyták őket. - -Mindezt pedig az a gonosz Kovacsóczy, a szépenfésült Pali észre sem -vette. Egész egykedvü volt. Féltékenységnek nyoma se. Rendesen járt ki -cserkészni reggel, este, pedig Trocsányi ki sem ment már. Nyugodtan -lődözött bikákat s úgy belejött a sportba, hogy még a garibaldista -nagyapát is ki akarta csalni az erdőbe. - -– Bátyám nem szokott vadászni? – kérdezte egyszer az agg összeesküvőt. - -– Én csak nagy vadra vadászom, – felelt amaz rejtélyesen a -professzionátus bombavetők rettentő mosolyával. - -Lolot a szépenfésült Pali egykedvüsége módfelett bosszantotta. -Természetesen annál kedvesebb volt Trocsányival. - -Trocsányi pedig folyton töprengett. Vajjon akar-e ez a leány valamit? -gondolta gyakran és ha akar, mit akar? Vajjon tényleg szerelmes? Ez -valahogy mégis olyan valószinütlen volt. - -És gyakran cserélte a monoklit a szemén. Levette, megtörülte, áttette a -másik szemére, mintha mindig remélné, hogy azzal világosabban fogja -látni a helyzetet. Mintha csak az üveg homályos volta nehezítené a -látást. Erősen megdörzsölte mindig, azután föltette. És valóban! -Mindinkább megbizonyosodott, hogy Lolo grófnő ő Rózsaszinsége szereti -őt. Végre is miért ne? Nincs abban semmi lehetetlen. Igaz, hogy ő már -nem éppen fiatal, igaz, hogy nem éppen szép, de hát férfi. Igenis férfi, -pláne férfiu! S gondolatban férfit három-négy r-el ejtette. - -Hát hogyne hitte volna el. Hiszen Lolo maga kereste az ő társaságát. -Hívta ide, hívta oda. Ha ellentmondott Trocsányi, a kis leány mindjárt -elővette a nagy argumentumot: de ha én kérem. - -Hogyne hitte volna el, mikor olyan jó volt hinni. Hiszen Lolo olyan -édesen hallgatta az ő elvekben gazdag előadásait, helyes véleményeit. -Nagyon ritkán ásított, de azt is olyan ügyesen, módosan, csinosan, -csukott szájjal, hogy Trocsányi meg volt győződve, csak egy röpke mosoly -húzta el az ajkát. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Megint a sötét sarokban ültek, a kerek padon a tölgyfa alatt. Lolo ő -Rózsaszinsége azt kutatgatta, hányszor volt szerelmes a Frici báró. -Frici báró gyönge vérkeringésü, hüvös ember volt, nem emlékezett -semmiféle szenvedélyre s így teljes igazmondással tagadott. De Lolo nem -hitt neki. - -– Maga nagy gazember lehet, – mondotta az elismerés és tisztelet -hangján. - -Trocsányinak ez igen jól esett. Egyszerre azt hitte, hogy neki valami -nagy nőcsábász multja van, de ez csak olyan bizonytalan és alapnélküli -benyomás volt, mert egyéb kaland nem jutott eszébe, minthogy vagy húsz -éve három éjjeli zenét vitt Besztercén az özvegy patikáriusnénak. De a -lelke mégis megtelt öntudattal, miért is pataszerü öklét egy -conquistador dacos önérzetével támasztotta a térdére. - -– Várjon, én is adok magának egy rózsát, tegye a többi emlék közé. - -Ezzel felpattant a padra, alig koppant a sarka. A történetíró előtt -bizonytalan, vajjon tényleg a virágot akarta elérni, vagy a kis ártatlan -vadonatúj cipőit és kedvesen áttört harisnyáit akarta szerepeltetni. -Tény az, hogy a lábak igen sikerültek voltak, a harisnya nyilásain -valami nagyon fehér szövet világított keresztül és tény az is, hogy -Trocsányi hirtelen, nagyon hirtelen átcserélte a monokliját. - -Frici báró segített neki leszállni. A karját kapta el, a hűvös húsu, -fényes bőrü karját. Persze a nagy udvariasság miatt. A szolgálatkészség -miatt. - -Még a kezében volt ő Rózsaszínségének felső bal végtagja, midőn a fák -közül nesztelen léptekkel az agg összeesküvő alakja bontakozott ki és -Trocsányiban megfagyott a vér, mi történik most! Már látta a szigoru -garibaldistát, amint közéjük áll és zárdába küldő mozdulattal szakítja -el tőle Lolot. De nem. Az öreg carbonaro csöndesen tovább ment és eltünt -a legközelebbi orgonabokorban. Nem is látta őket, hiszen a két kezével a -homlokát tapogatta. - -– A nagypapának a feje fáj, milyen szerencse! – mondotta Lolo és leült a -padra. A rózsát nem adta oda Trocsányinak, hanem elkezdte fosztani – -szeret, nem szeret, – un peu, – beaucoup – passionément… - -Az elmult veszély Trocsányi lelkében hirtelen elhatározást érlelt. Nem, -nem engedi, hogy elszakítsák ez angyalt tőle, nem, százszor nem! -Erélyesen zsebrevágta a monoklit, nehogy eltörjön, elguruljon. - -Lolo azt kérdezte a virágtól: szeret? nem szeret? de Trocsányi felelt -diadalmas, majdhogy üvöltő hangon: - -– Igen, szeret! szeret! szeret! - -A nagy, ügyetlen kezek megkapták ő Rózsaszínségét, a hosszu karok -összeszorították, két kemény ujj elkapta a tarkóját, mozdulatlanná -tette, mint a fényképészek rettentő csipesze. Szegény Lolo csak annyit -tudott mondani jaj! jaj! De már jött az el nem kerülhető csók. Jött a -tapasztalatlanság brutalitásával, ezer szerencse, hogy nem találta el -középen a szegény kis rózsaszín száját. Kissé fölötte kötött ki a -Trocsányi hosszu orra, mint valami ferdén, rosszul uszó gálya. Hosszan -tartott a csók, a Trocsányi csókja, Lolo moccanni sem tudott, akár ha -kalodában volna. - -Mikor eleresztette Trocsányi, még akkor sem volt képes rögtön haragudni, -előbb tüsszenteni kellett, mert a tövises bajusz sertéi rettentően -megcsiklandozták rózsaszín orrocskáját. Kettőt tüsszentett tehát, -röviden, határozottan, mint a macskák, azután haragudott. Egészen piros -volt a haragtól és a száját sírásra biggyesztette. - -Tovább huzódott tőle, Trocsányi bocsánatért esdekelve utána, Lolo újra -tovább, Trocsányi ugyanígy, úgy, hogy aprehendálva és engedelmet kérve, -könyörögve körülutazták a fát a gyürüszerü padon, míg újra -visszakerültek a sötét sarokra, oda, ahol a családtörténeti -szív-feliratok díszlettek, tanuságai előző csókoknak, előző -megkéréseknek. - -– Igaza van Lolo, angyali! Olyan leányt, mint maga, csak a férje -csókolhat meg! - -Harsányan, hangosan, férfiasan kiáltotta ezt Trocsányi. - -És ime! Az orgonabokor, ott balrul, ismét megnyilt és a tiszteletreméltó -carbonaro állt előtte. Már nem tapogatta a fejét, lehet, hogy elmult a -fejfájása. Trocsányihoz lépett. - -– Gyere öcsém, – szólt szigoruan, – gyere a mamához. - -Trocsányi elindult. Elindult hősi elhatározással. Elindult, hogy -megküzdjön bármilyen ellentmondással, fenyegetéssel, veszedelemmel. -Diadalmas, bátor léptekkel ment, mint aki hősi halál, vagy halhatatlan -érdem felé megy. Nem! Százszor nem! Nem fogja engedni, hogy a család, a -grófi család, tőle elszakítsa ez ártatlan szerelmes angyalt. És bátran -lépdelt az öreg úr mellett, bár a szíve mélyében egy kissé félt is tőle. - -Ott ült a kellemesen táplált mama a verandán. Trocsányi elébe állott. -Úgy állt mint valami méltóságteljes szobor. - -Rögtön kiböffentette a kérését, történjék bármi. - -– Van szerencsém megkérni a Lolo kezét! – szavalta olyan hangon, mint -talán Petőfi egykor a Talpra Magyart. - -– Fiam, fiam! – sikoltozott a bölcs mama és a nyakába borult. Meg is -ölelte, meg is csókolta a szemöldökét. A vén konspirátor is megölelte. - -Szegény Trocsányi el volt ámulva. Hát az ilyen könnyen ment? Míg a jó -szülők gratulálással, ölelkezéssel s egyéb hasonlóval voltak elfoglalva, -Lolo ő Rózsaszínsége ott maradt a fa alatt. - -Lolo sírt. Őszintén, igazán, alaposan, minden pose nélkül. - -Tehát ide jutott ő? Ez az eredmény. Na szép! Ide jutott. Ez az eredménye -a fényes haditervnek. Trocsányi. Túlságosan jól csinálta a flirtjét. -Túlzott tökéletességgel. Megcsókolta. Most már muszáj. Jól mondta az az -utálatos Trocsányi: „Olyan leányt csak a férje csókolhatja meg.“ Nem -gondolt e mondat ellentmondó voltára. Oh miért is csinálta olyan minden -részletében tökéletesre ezt a ravaszsági flirtöt. Most már a Paliról, a -szépenfésült Paliról le kell mondani. Le kell mondani a Trocsányi -csókjáért. És még ha kellemes lett volna. - -Sírt. Szipogva sírt. Helyesen, kislányosan. Nem félkézre sírt, ahogy -színpadon szokás, hanem jó kiadósan kétkézre. - -Egyenesen ült, a két könyöke összeért a mellén, a két keze az arcán. Ő -maga a bánat képe volt, csak a padba vésett szívek mosolyogtak -körülötte. - -Talán azért mosolyogtak, mert valaki leült a kis leány mellé. És egy -hang, a szépenfésült hangja kérdezte: - -– Mi baja Rózsaszínségednek? - -Megrezzent a Lolo szíve, de tovább sírt ő mégis. Csak éppen hogy nem -szipogott hozzá. Mert a szipogás nem szép. Hát nem szipogott. És a hang -újra szólt: - -– Mi baja Rózsaszínségednek? - -Semmi válasz. Lolo sírt tovább. - -Már vagy hatodszor kérdezték, de ő nem felelt. - -A szépenfésült Pali megfogta a Lolo könyökét, hogy levegye a kezét az -arcáról. Lolo nem engedett és vigasztalhatlannak látszott. Teljesen -vigasztalhatlannak. A szép Pali a haját simogatta, a kislányos -szalagövezte szőke hajat. - -– Na mi baja? mi baja? bántották? - -A Lolo feje visszahanyatlott a Pali vállára. Fájdalommal, mély bánattal. -A Pali karja pedig átölelte és a Pali szája elkezdett utazgatni a szőke -ezüstfényü hajban, a sima homlokon, a könnytől nedves arcon és eljutott -oda – ahova akart. - -Megdobbant valami a szépenfésült ifjú skótmintáju mellénye alatt s -miközben forrón magához ölelte a már-már vigasztalódó kis lányt, azt -gondolta magában: - -– Ah mégis remek az első, a legelső csók olyan arcon, melyen soha -férfiajk nem járt! - -És a gondolatai zavarosan kóvályogtak olyan fogalmak körül, mint: -tisztaság, érintetlenség, első hó, liliombimbó, hajnali harmat! - -A jó kis Lolo pedig ugyanakkor csodálkozott, hogy milyen más az, ha a -Pali s milyen más, ha a Frici. - -Valaki köhögött. Egyet, kettőt, hármat. Hármat köhögött valaki. És -valaki más, egy női hang megszólalt: Jaj be kedvesek! – És vékony -fülhasogató hangok sivítottak. - -Az agg garibaldista köhögött, a mama szólt, a porontyok sivítottak, -miközben bakkfityet ugrottak egymás hátán körben a két szerelmes körül. - -Egy pillanat nem sok, de annyi sem telt el s a szép Pali már meg volt -szorongatva, megpuszilva, meggratulálva, családba fogadva. A mama őt is -szemöldökön csókolta, mint egy negyedórával azelőtt Trocsányit. Ugy -látszik ez hozzá tartozott. És a grófi család váltig ismételte: - -– Rossz gyermekek! Hogy titkolóztak, milyen ügyesen titkolóztak. - -Ekkor jött hozzájuk Trocsányi. Ő csak az örömtől ragyogó arcokat látta, -a gratuláló kézszorításokat, a porontyok diadalmas ugrálását. Ő mindezt -magára, az ő boldogságára vette, az ő eljegyzésére. - -Odament Kovacsóczyhoz, megrázta a kezét, azt mondta köszönöm, köszönöm, -azután Lolohoz lépett. - -– Boldogok leszünk Lolo, esküszöm! – szólt patetikus hangon, mert valami -furcsa szinpadiasság vett erőt rajta. Tovább nem folytatta, mert az -illetlen porontyok éktelen sivító, fülsiketítő nevetésbe kezdtek és -cigánykereket vetettek, ami eljegyzésnél nem is illendő. - -A jó nagypapa karonfogta Trocsányit, a mama kézre vette a porontyokat, -Lolo pedig tovább vonszolta a vőlegényét be az erdőbe. - -– Mi volt Trocsányival? Olyan csodálatos! - -De Lolo csak vitte tovább be, be a fák alá. Hamiskásan mosolygott és -vonszolta tovább. - -Leültek egy szép mohás tisztáson. Ujra kérdezte a szép Pali: - -– Lolo, mi volt Trocsányival? - -De Lolo a karjaiba vetette magát, sirva is, nevetve is, csókolva is és a -sirás, a nevetés, a csókok közt fuldokolva mind csak azt felelte: - -– Oh az a szamár Trocsányi! Az a szamár Trocsányi! - -Ahogy a tavaszi folyó elsöpri dagadó árjával a parton meggyülemlett -tavalyi szemetet, a hullott sárgult levelet, kitörli az iszapba lépett -tömérdek nyomot, úgy seperte el, úgy törölte el a szerelemnek széles -duzzadó érzése még az emlékét is minden egyébnek a Lolo szívéből. És ő -igaz is volt, őszinte is, mikor semmiről sem tudott, mikor kicsinylőleg, -megvetőleg mondta: - -– Oh az a szamár Trocsányi! - -Ez az elnevezés pedig rajta maradt Trocsányin. Illett is neki. Illett -szerénykedő kopaszához, hosszú lóarcához, otromba nagy, idomtalan -karjaihoz, illett a monoklijához és illett az elveihez. Tehát rajta -maradt. Most már mindenki úgy is hívja. - -És ez e történetnek vége és morálja. - - - - -Élő kisértetek. - -Gyönyörű tavaszi éjszaka volt. Az égen a csillagok miriádjai fénylettek. -Nem volt egy tenyérnyi hely az égbolton, mely ne lett volna megrakva -csillaggal. De nemcsak odafönn ragyogott csillag, nem, a földön is, -végig a Dunasoron, a budai oldalon, a Várhegyen, a Gellérten, mindenütt -fénylettek, hol szép sorokban, hol elszórtan, a partmentén vagy a -hidakra a vár fölé függesztve. És a Dunában is, a fekete óriási vízben -ott is tükröződtek az égi és a földi mécsesek, minden apró hullám -tetején egy-egy csillag úszott lefelé, és némely helyen szélesebb fény -csillant meg a víz fölött, mintha ezüsttányérokat hányna föl a Duna. - -A tavaszi éj nyugalmas, tündöklő pompája két embert állított meg a -parton. Odakönyököltek az öntöttvas korláthoz és az éjbe bámultak. A -kaszinóból jöttek; hazafelé indultak volt, egy volt az útjok. Jól -öltözött, fésült, símára borotvált két fiatalember. A ruhájuk is -egyforma volt. Frakkban volt mind a kettő, selyemhajtókás, egyforma -szabású fekete felsőt viseltek. A fejükön azonos kerek szalmakalap. -Szivar is égett a szájukban. Egészen egyformák voltak, s bár hiába -borotválták, fésülték angolnak erélyes vágású turáni vonásaikat, mégis -így éjjel majdnem olyan előkelő benyomást keltettek, mint egy -szabó-ujság képes melléklete. Az egyetlen különbség közöttük az a virág -volt, mely a frakkjukon fehérlett: az egyiknek gardenia volt a -gomblyukában, a másiknak ibolya. - -Szakadozva folyt a beszédük. Közben, a szünetek alatt a gondolatok -folytatták csak az eszmeláncot, s ki-ki ott kezdte újra a szót, ahol -akkor a gondolata tartott, nem, ahol a másik elhagyta. - -Most a gardeniás beszélt. - -– Gyönyörű az ilyen csillagos éj. És olyan mérhetetlen nagy. - -– Az igaz. - -– Ha ilyenkor fölnézek az égre, eszembe jut az a sok butaság, amit az -ember összeolvas. - -– Az igaz. - -– És mindenféle teória, amiről hallok, össze-vissza jár a fejemben. -Életteóriák, vallások, magyarázatok… - -Hallgattak pár percig. A Duna halkan csobogott a part alatt. - -– Borzasztó ostobaság az élet. És rettentően oktalan; és olyan -nyomorult, olyan kicsinyesen nyomorult. Majdnem nevetséges, olyan -nyomorult. A világűr rettentő hidege úgyszólván jelképezi azt a közönyt, -amellyel a mindenség lenéz mireánk. - -A gardeniás nem felelt, a társa folytatta: - -– Az ősnépek, kik mitológiákat alkottak maguknak, csupa felnőtt -isteneket képzeltek el. És azt gondolták, hogy ezeknek öröme telik a -világban. Látod, ha én csinálnék mitológiát, csak nagy gonosz -gyermekekkel népesíteném be az eget. Ez a sok kicsinyes nyomorúság kit -szórakoztathat mást, mint gyerekeket? – Óriási, oktalan gyerekjáték. És -kegyetlen játék. Gyerekesen kegyetlen. El tudom képzelni, hogy úgy -mulatnak rajtunk és az egész világon, mint a gyerek a cserebogáron. -Kitépi a szárnyát, leszakítja a lábát, aztán nagy az öröm. Kikönyökölnek -az ég peremére az isteni kölykök és nagyokat, vásottan kegyetleneket -kacagnak: be furcsán kínlódik a nyomorult cserebogár. Irgalom, ha -agyontapossák. - -A gardeniás nem erre felelt, hanem a saját gondolatára: - -– Alig tudja az ember belegondolni magát a csillagvilág szövevényébe. -Gondold csak el, azok ott mind napok, s körülöttük sötéten, -láthatatlanul keringenek a bolygóik, a holdjaik, mind egy-egy olyan -test, mint a mi kis földünk. - -– Ez az. A régi változatlan istenek helyét a változatlan csillagok -foglalták el, de mi nem nyertünk a cserén. - -– Azok sem változatlanok, – felelt a gardeniás. – Azok is változnak. Nem -hallottál a sötét égitestről? - -– Mindegy nekem, – mondta a másik egykedvűen és leült a mögöttük levő -padra. Ismerte a barátját, tudta, ez most tovább beszél. Ebben igaza is -volt. - -– Van valami tragikus a sorsukban. Ott járnak fönn, a fénylő seregek -között. Járnak az ürben, csillagképből csillagképbe, a mozgás örök -törvényei szerint. Járnak a hőforrások, a fényforrások között, de mégis -csonttá vannak fagyva a mindenség hidegében és láthatatlanul sötétek, -olyan sötétek, mint a világűr éjszakája, és nem birnak fölmelegedni, nem -tudnak fényt kölcsönözni, reménytelenül elveszve bolyonganak. – Egyetlen -eset van, hogy fölmelegedjenek, egyetlen eset, hogy újra fényük legyen, -hogy megtüzesedjenek. Ha két sötét csillag összetalálkozik. Ebben a -találkozásban újra föllángolnak, tündöklően égnek, fényük van újra, mint -egykor, midőn még élő napok voltak, úgy izzadnak, rövid időre bár, mint -valami elsőrangú csillag. Azután újra elvesznek a fekete éjjelben… Élő -kisértetek. Van valami tragikus a sorsukban. Mondhatnám valami emberi. - -– Szóval itt is a halál a szabály. - -– Vagy az élet. Mindez csak változás. Az élet halad tovább. Mi hal meg -és mi éled újra? Mit tudunk mi erről? - -– Az effélében nem hiszek. Ha vége van, hát akkor vége. Rien ne va plus. - -– Mit tudunk mi erről? Mi az, ami új, és mi, ami a régi? Az élet megy, -megy a maga útján, és valami belőlünk, az indulatunkból, a mi lényünkből -az is megy vele; talán csak egy sejt vagy csak egy indulat. És -láthatatlanul halad tovább, akár a sötét csillag, várva, hogy lobot -vessen. Mit tudunk mi erről? - -Az ibolyás nem felelt. Szeretett volna hazamenni és faképnél hagyni a -gardeniást, a teóriáival együtt, de nem akart egyedül maradni. -Ragaszkodott a társasághoz, ahogy az már éjjelező emberek, ideges -emberek szokása. A gardeniás pedig nemhogy elindult volna, hanem leült ő -is a padra és kis vártatva tovább beszélt. - -– Volt egyszer egy furcsa esetem. Egyáltalán vannak meg nem magyarázható -esetek. - -Az ibolyás most sem felelt. Neki ez is mindegy volt, minek jeléül nagy -füstfelleget eresztett ki az orrán. A gardeniás azonban folytatta: - -– Egy nagyon furcsa esetem volt. Genuában, vagyis Genua közelében, egy -kertben. Ezelőtt két évvel. - -Útban a Riviera felé megálltam Genuában. Meg akartam nézni a várost. Az -érdeklődésre különlegesebb okom is volt, az, hogy egy ősöm a XVIII. -században ott pár évig katonáskodott. Ez hozta onnan azt a hajporos -asszony-arcképet, amelyet láttál nálam a pipázóban. Emlékszel? Vörös -virágot tart a kezében és finoman mosolyog, mintha valami titkot tudna. - -– Igen, emlékszem. Szép kép és szép asszony. - -– Ugy-e? És volt valami rejtélyes a szürke szemében, az enyhe -mosolyában. Legalább én azt találom. Ezt a képet az az ősöm hozta -Genuából: és nem tudni kit ábrázol, mert állítólag soh’sem akarta -megmondani. Elég az hozzá, engem az is vonzott e városhoz, hogy ott -szolgált ez az ősöm és innen hozta a hajporos asszonyt. - -– Van ennek valami összefüggése az eseteddel? – kérdezte az ibolyás, ki -szeretett volna már a történet végére jutni. - -– Talán van, magam sem tudom. Szóval bizonyos megilletődéssel jártam a -várost és szerettem arra gondolni, hogy itt folyt le valami regény az -ősapám és a hajporos olasz asszony között. - -Társaságra is akadtam. A hotelben volt néhány amerikai -asszony-ismerősöm. Ezek útján megismerkedtem egypár belföldivel, akik -hozzájuk ebédelni jártak, és ezek között egy genuai fiatal asszonnyal -is. A rövidség okáért a grófnénak fogom hívni. A név úgyis mellékes. -Elég annyi, hogy odavaló patricius családból való, nem föltünően szép, -de bájos, kellemes asszony. - -Nyugodt finom asszony; egyetlen vonás volt jellegzetes rajta: a félig -lecsukott, fáradt szemhéjai, melyek mintha a sűrü, hosszu pillák súlyát -alig-alig bírták volna. Egészen fölületes ismeretség volt. Alig -beszéltem vele és ha beszéltem, akkor is közömbös dolgokat. Mégis -olykor, egy-egy műtárgy, egy-egy kép előtt valami közös érzés fogott el -s izlésünk sokszor találkozott, ő is kedvelte a késői művészetek -titokzatosan buja, kissé negédes, kissé valótlan – de annyira finom – -alkotásait. Igy jártam be mellette a várost s látszólag csupán ez a -kapcsolat volt közöttünk. - -A grófné elkalauzolt múzeumokba, villákba minket. Magánosok palotái, -gyüjteményei, kertjei megnyiltak előttünk s a pártfogásával többet -láttunk Génua szépségeiből, kincseiből, mint amennyit rendszerint -túristának lehet. Az amerikai asszonyokat persze, akár silányság volt -az, akár remekmű, minden rettenetesen és egyformán érdekelt, mindenre -azt mondták: charming! how charming! És temérdek könyvet lapoztak -mindenütt, temérdek nevet, számot citáltak; valóban megható volt, milyen -erélyesen művelődtek, az ember majd hogy érezte rajtuk a szellemi -erőltetés izzadtság szagát. - -Egy este együtt ültünk megint a hotel halljában, a három amerikai -asszonyság, két olasz, a kis Dasio és Della Palla, meg jó magam. - -A grófnét vártuk, ki nem ebédelt aznap velünk, de igérte volt, hogy -eljön, a másnapi tervet megbeszélni. Természetesen azt tárgyaltuk, hogy -mit nézzünk meg. Valaki fölvetette, hogy a vidéken valami szép kertet -kellene meglátogatni. - -– A legérdekesebb a keleti Riviéra egy kertje a várostól órányira, a -Villa del Sogno. - -A kis szeleburdi Dasio mondta ezt, de alig hogy kiejtette e nevet, -látszott rajta, hogy megbánta, elpirult s hebegve tette hozzá, hogy de -azt nem lehet megnézni. Della Palla, a másik olasz, az is rögtön -belevágott, hogy arról kár beszélni, azt úgy sem lehet. Az amerikai -asszonyok tudni akarták, hogy miért nem s Dasiót sarokba szorították, -hogy ő mondta, hogy a legérdekesebb, hát vigye el őket oda. A két -belföldi ellentállása persze ahelyett, hogy eltérítette volna a -szándékuktól, még jobban fölébresztette az asszonyok globe-trotter -kiváncsiságát és Mrs Flipp-Oyster, a törzsfőnökük, kijelentette, hogy -majd a grófnét megkérik, majd ő kieszközli… Az olaszok erre még jobban, -azt mondhatnám, ijedten erősködtek, hogy nem kell szólni a grófnénak, -mert nem lehet oda menni, abszolute nem lehet. Az amerikaiak azonban nem -engedtek s így végre Della Palla némi habozás után előállott a valódi -okkal: A Villa del Sognoban a grófné egy egyenes fölmenője, Donna -Filimberta, egykor szerelem miatt öngyilkos lett. Valami idegen ember -szerelme miatt. Nem igen ismert történet ez, a családban nem beszélnek -róla. Hogy volt, mint volt, nem tudni hitelesen, csak annyi tény, hogy -ott abban a villában élte Donna Filimberta a szerelmét, ott ölte meg -magát, abban a kertben. Az eset óta a villa is, a kert is el van zárva -mindenki elől, még a családtagok sem voltak ott talán soha. - -– És Donna Filimberta, az, aki öngyilkos lett, a mi grófnénk egyenes -őse? - -– Igen, – felelt Daiso, – a dédanyjának az anyja. Beláthatja tehát… - -Mrs Flipp-Oyster, ki jó asszony volt, de nem valami túlságosan -tapintatos, semmit sem akart belátni. Roppant izgatta ez a dolog. Néki, -kinek első ismert őse az anyja volt, egy igen józan mosóné Chikagóban, -természetesen iszonyuan imponált, hogy valakinek négy emberöltővel -ezelőtt valamely őse már az öngyilkosságig művelt volt. Eszébe sem fért, -hogy Donna Filimberta története ne tartoznék a családi büszkeségek közé -s azt el sem képzelte, hogy még a Villa del Sogno említése is -kellemetlen kellett, hogy legyen a grófnénak. A jó Mrs Flipp-Oyster és -vele tengerentúli társai ezt is csak: „how very charming!“-nak találták. - -Az olaszoknak talán mégis sikerült volna leültetni az amerikai -asszonyokat, ha a grófné nem lép be éppen a vita hevében. Mrs -Flipp-Oyster rögtön nekirontott a kérésével: - -– Ugy-e, kedves grófné, elvisz minket a Villa del Sognoba. Ezek a -„stupid fellow“-k azt állítják, hogy nem kell magának szólni és hogy nem -visz el; no, úgy-e, hogy elvisz? - -A grófnénak szemlátomást kellemetlen volt e kérés. Kiegyenesedett és a -tekintete végigszaladt a társaságon, mintha keresné, vajjon ki hozta -szóba a Donna Filimberta szerelmes kertjét. Ekkor akadt meg először a -szürke szeme rajtam és a súlyos pillák alatt mintha villant volna -valami. De lehet, hogy én ezt csak képzelem. Ilyenben könnyen csalódik -az ember. - -Talán éppen azért, mert kellemetlen volt neki és nem akarta mutatni, -megigérte, hogy másnapra elvisz minket a villába. S bár a hangja fagyos -volt, Mrs Flipp-Oyster olyan diadalmasan nézett a két olaszra, mint egy -győzelmes hadvezér megnyert csata után. - -Úgy terveztük, hogy kora délután indulunk, de míg az auto előállott és -az asszonyok összeszedelőzködtek, késő lett, olyannyira, hogy már -szürkület volt, mire a villához értünk. - -Az auto magas kőfal előtt állott meg, mely teljesen elzárta a kilátást a -tengerfelöli oldalon. Ebbe nyilt az egykor zöldre festett, csukott kapu. -Fönn a kapu fölött a hajlított szemöldökön és végig a kőfal tagozatain, -szobrok és kőkosarak váltakoztak. Rokokó izlésü negédes szobrok, kecses -virágos kosarak, melyeket a rajtuk tarkálló mohafoltok még bájosabbá, -régiesebbé tettek. - -A kapu mellett rozsdás vasszárán lógott a csengettyü húzója. Most is -látom a grófné keskeny keztyüs kezét, amint megfogja, meghúzza. Messze, -messze távol csengett a csengettyü, fátyolos csengéssel, majd mint -hogyha a messze multban csengene. - -Már ez is igen tetszett az amerikaiaknak, mind azt mondták: Oh how -charming! - -Csoszogó léptek zaja közeledett a porondon. Kulcs zörrent a zárban. -Végre, nagy csikorogva, lassu erőltetéssel kinyilt a kapu. - -Széles kilátás tárult föl előttünk a kapu keretében. Távol, túl az öblön -a liguriai hólepte hegyek, alattuk a szétszórt messzi városok, azután -enyhe ívben, pihegő csendes hullámzásban mélyen lenn a tenger és -lépcsőzetesen le az oldalon előttünk, körülöttünk, elhagyottan, -elvadulva – a Donna Filimberta szerelmes kertje. - -Olyan megkapó volt e látvány varázsa, hogy még az asszonyok is -hallgattak. Nekem, tudom, magasan kellemetlen erővel vert a szívem és -úgy léptünk be a kertbe, mint egy virágos, rejtelmes szentélybe. - -Az öreg custode bezárta mögöttünk a kaput, azután indult; a vendégek -utána. Én leghátul maradtam. - -Kanyargós, szeszélyes kőlépcsőkön haladtunk lefelé. Mohos lépcsőkön -áttört cikornyás ódon kőgárgyák között, melyek emeletesen következtek -egymás után. Itt-ott a gárgyát kikezdte az idő, leomlott és a réseken -fölkúsztak a folyondárok, beözönlöttek a kúszó-mászó hosszúindás -növények, mint az ostromló ellenség a várba. A fali rózsák, gliciniák -előtörtettek a faragott kosarakból, a csavaros rokokó kagylókból és -fehér, lila-sárga fodrokban, dúsan, színes virágpatakokban ömlöttek le a -falazott partokon. Minden emeleten más-más kép lepett meg. Itt magas -puszpáng-ívek vonultak körben; az ívek egykor szép tágasak lehettek, de -most úgy összeszorultak, hogy a réseken csak alig-alig csillant át a -tenger fénye; magas taxusok ágaskodtak, fantasztikus állatalakok, melyek -valamikor pávának, fácánnak voltak nyirva, de most elvadulva, szerte -nőve igézetes szörnyekként meredeztek. Sötét lugasok nyiltak -jobbra-balra, melyeknek mélyén valami alak fehérlett, kisértet-e vagy -szobor, nem tudta az ember. És a vadonná szertefoszlott, száz év előtt -nyirott, mesterkélt kertben fojtó, káprázatos érzéssel haladtam, azzal -az érzéssel, mintha én mindezt máskor másként láttam volna már, mintha -ismertem volna, mintha mindefelől elfeledt emlékek sejtése szólna. - -Újra egy terraszt elhagytunk s másikra jutottunk. Körben álló, nyesett -zöld falaktól körülvéve, sötét árnyékban egy kerek tavacska csillogott, -amelyen porcellánszirmu nimfák, halvány vízi rózsák úsztak. Közbül a -tóban két szobor állt. Az idő megszaggatta a kőpárkányt s a víz -végigömlött az ingovánnyá vált térségen, magával vive a vízi rózsákat, a -nimfákat egész a színfalak tövéig. Itt is fölbomlott az ósdi -kicirkalmazott rend, a természet szertevetette, gúnyt űzött a régi -korlátokból s vadul feslett, virult kényére-kedvére. Csak a két szobor, -a tó közepén, csak azok álltak még úgy, bár letörtek a karjaik, mégis -ölelkeztek és csókolóztak is a mohalepte ajkaikkal. A víz a zöld sűrű -fasor alatt láthatatlan esésében halkan csobogott. Egy-egy résen -kivülről kaméliaágak nyultak be a körbe, vörös rothadó virágaik a vizet -seperték s mindenütt, mindenen, a víztelt mohán a puszpángok lábánál, a -kőkereteken nefelejtsek, vízi liliomok, buja könnyes iriszek, ezer -mocsárvirág virult, fűződött egybe, fulladozott egymáson s a légben -csodás párás, nedves, kábító illat! - -Amint áthaladtunk az ingoványon, a grófné visszafordult. Előbb a szobrok -felé tekintett, a karok nélkül ölelkező szobrokra. Azután rám nézett. A -szeme, a szürke csillagos szeme egészen nyitva volt. Egészen nyitva. S -az ajka mintha szólna. De aztán ő is eltünt a többiek után. - -Hol láttam ezeket a szemeket? Hol ezeket a kissé szétnyíló, titkon -mosolygó ajkakat? És ez a kert, ez az őrült, soh’sem látott, mégis -ismerős kert, Donna Filimberta kertje, Villa del Sogno?! - -Siettem utána. Sűrü orgonabokrok nyalábolták át a kőpárkányokat, -hajlottak be az ösvényre, alig tudtam átgázolni az összecsapódó nyíló -ágak között, melyekből finom esőben apró lila csillagok hullottak a -ruhámra, a hajamba; most váratlanul merev kaktuszok, tövises délszaki -növények szorongtak rendetlenül, másztak egymás fölé és a szürke -páncélszerü levelek közül hosszu száron csodás virágok nyultak ki; az -egyik rojtos nyulánk, másik szemérmetlenül vörös és duzzadt, meg -sáfránysárga, majd meg szirmos, húsos – belsejükben mintha titkolt láng -virulna, fölemelt bibéjükön mintha ajkak nyiltak volna – vad, vágyakozó -virágok, alig tudta az ember, vajjon virágok-e. És elrejtve köztük -folyton követett a lehulló, csepegő, csobogó patak csörgedező hangja. - -Úgy éreztem magam, mintha álomban járnék, mintha a szédítő -virággarmadák, az egész elszabadult, elvadult, töméntelen flóra, -valamely valóságnak óriásivá növekedett káprázata volna. Még -valószínütlenebben bujává, még igézőbbé tette az elhagyott szerelmes -fátyolát s ezüstszálakat, vékony ködhálót vonhatott mindenek fölött s -melyben még a közeli dolgok is olyan mesebelinek, olyan valótlannak -hatottak. - -Most újra a grófné mögött voltam. És ő újra megfordult, hirtelen, mint -egy jelenés. A haja, a válla tele volt apró reáhullott virággal. Az -esteledő ég hátterén, árnyékban volt az arca. Csak a tágranyilt szürke -szeme világított, csillagok villogtak benne. És újra megnyilt az ajka s -inkább értettem, mint hallottam a szavát, az ajka mozgását, a titkos -mosolyát, amint súgta: ott, ott! - -Megálltam. A grófné lassan tovább ment, eltünt. - -Nem tudom, utána indultam-e, nem tudom, érzés vezetett-e, akarat, -indulat, nem tudom. Itt kettős ciprus-sor nyilt meg le jobbra, közöttük -meredek út s az út fölött a tenger selyem fénye táncolt. Talán a szó -hatása alatt, tán a tenger vonzására megindultam gyorsan lefelé. -Gyorsan, mind gyorsabban mentem, majdnem szaladtam. Ott lenn sziklákhoz -értem, alattam a tenger ingott. De újra jobbra fölfelé lépcsők nyiltak a -sziklában. Ide-oda csavarodtak a lépcsők gyökerek közt, omladék közt. -Rendetlenül, hézagosan következtek, átbujtak ledült piniák alatt, -eltüntek feslő csipkebokrok, óriás szakállas sasok útvesztőjében, -megfulladtak zajló patakban. De tovább, tovább, most már elhatározással, -makacsul küzdöttem fölfelé, elszántan, mint valami célnak. - -Egy ormóval megszüntek a sziklák. Enyhe lanka emelkedett piramisnak -oldalaként, amelyen vörös azalea-áradat hömpölygött. - -Út nem volt több, csak ez a végtelen virágáradat, mely a letünt napnak -visszaverődő fényétől tündöklő bíborban égett. A lángvörös, vérszínü -hullámok habzó piros tajtékként csaptak össze, mintha valamely izzó -lávaáradat rohant volna örökösen alá, onnan felülről, a tetőről, ahol a -virághegy ormát – akár valami szentély, véres talapzaton – görög oszlopu -pergola koszorúzta. - -Most már volt célom, – mondta a sejtés, – oda kell jutnom és föl, föl, a -virágáron keresztül, ziháló tüdővel, megfeszített erővel, mintha úsztam -volna. Hol elmerültem a tenger bokor között, hüvös szirmok suhantak el -az arcomon, vérző kelyhek hullottak a kezeimre, hol újra fölbukkantam a -hullámok között s mind közelebb fénylettek a pergola oszlopai. - -A karmazsin hegyoldal tetejére értem, a pergolához értem. A -márvány-kerítésen egy asszony könyökölt. Várt. A grófné volt. Egyedül. - -Átléptem a kerítésen és szó nélkül megöleltem. És megcsókoltam a meleg, -puha, duzzadt száját. És visszacsókolt. És hosszan, hosszan csókoltam, -hevesen, forrón, mohón. És éreztem, tudtam, hogy várt vágyó -várakozással. És ő is úgy csókolt vadul, olyan éhesen, olyan mohón, -olyan sóvár, szétnyíló, szívó ajakkal, mint én. És a szeme, a szürke -tágranyilt, csillagos szeme oly közel volt, hogy benne láttam tükröződni -a pirosló estét, a tengert, a világot, az egész mindenséget. - -Soká, soká csókolóztunk. Már egészen besötétedett, még mindig úgy -álltunk ott, mint az első percben, mintha századoknak szomját akartuk -volna lecsókolni egymás ajkáról… - -Rikoltozó kiáltás hallatszott a felső terraszról. A grófné nevét -kiáltozták az amerikai asszonyok. - -A grófné kitépte magát a karjaimból és elszaladt. Hallottam futó -lépésének zaját, hallottam a vénhedt lépcsőket sírni a lába nyomán. -Hallottam fenn, a kijáratnál az egyik asszony szarkahangját, kérdezte, -hogy én hol maradtam és sokkal halkabban, de mégis tisztán a grófné -szavát, hogy én már visszamentem a városba egy más kocsin. És hallottam, -amint kimentek a kertből, a kapunyikorgást, zárcsattanást. - -Mozdulatlan álltam még mindig ott és kitekintettem a tengerre. Egészen -sötét volt már a víz, lila és ibolyaszínü, a láthatáron pedig széles -izzó sáv jelezte csupán, hol merült le a nap. - -Mozgó, ingó fény közeledett a bokrok között, lámpafény. Csoszogó léptek -közeledtek. A custode volt. Kulcsait csörömpölve lépett hozzám s valamit -magyarázott, nem tudom mit. Aztán hirtelen letette a lámpát a -márványpadlóra. „Vedi, vedi, signore“ és mutatott a padlóra. Egy nagy -foltra mutatott a sima lapokon, mely egészen ki volt kopva, mintha sokat -sikálták, dörzsölték volna a márványt ott azon a folton. Megértettem. -Itt ezen a helyen, ahol minden este várta, itt ölte meg magát Donna -Filimberta, mikor elment az idegen szerelmese, a „forestiere“, itt folyt -el szegény Filimberta vére. Annak a nyoma ez a kopás; a vérfoltot -sikálták ki ott a márványból, sokat sikálták, mert hogy makacs vér volt, -nagyon belevette magát a kőbe… - -És többet is akart elmondani, de nem, nem! nem akartam erről hallani, -egy szót sem a profánáló magyarázó beszédéből. Hirtelen a kezébe nyomtam -a borravalót és elmentem. - -Csak másnap találkoztam az amerikai asszonyokkal és a grófnéval. Mrs -Flipp-Oyster és a társai a Donna Filimberta kertjéről váltig ismételték: -„Charming! it was charming!“ – szerettem volna megpofozni őket. - -A grófné olyan volt, mint azelőtt. Egészen olyan. Épp oly -kifejezéstelenül fáradtak voltak a szemei; még azokban sem villant meg -az emlékezés. És közömbösen jártunk egymás mellett palotákon, muzeumokon -keresztül, ugyanazon semmitmondó dolgokat beszéltük, ugyanazon hüvös, -udvarias lábon voltunk, mint mielőtt a szerelmes kertben jártunk. -Nyilván csak ott ébredt föl valami szunnyadó indulat benne. Én is így -éreztem. Semmi, semmi sem maradt. Azt hinném, nem velem történt e dolog, -ha nem emlékezném reá. - -Két éve ennek. - -Vannak furcsa esetek a világon. Az ember így is, úgy is magyarázhatja. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -A gardeniás elhallgatott. Talán arra a névtelen hajporos arcképre -gondolt, melyet egy őse hozott egykor Genuából, vagy tán a sötét -csillagokra, kik a nagy hideg űrben járnak – élő kisértetek – s csak -akkor világítanak, akkor lángolnak újra, rövid időre, ha… - -Pár percig hallgatott a gardeniás is, az ibolyás is. - -Aztán megszólalt az ibolyás. - -– Minden olyan céltalan. Legjobb semmit sem magyarázni. Minek? Minek még -magyarázni. – Kitépte az ibolyacsokrot a frakkja hajtásából és bedobta a -Dunába. Már most nem volt többé ibolyás. - -– Biztosra veszem, hogy te ma vesztettél, azért vagy olyan kutyakedvben, -– mondta a gardeniás. - -– Igen, vesztettem. De azt hiszem, te is? - -– Nem, én éppen hogy kimásztam, – felelt a másik és fölkelt, – egész -este vesztettem, de a végén volt egy passe-om. - -Megindultak. A gardeniás magyarázta játékos műnyelven, hogy hogy volt: - -– A szomszédom, az Oszkár „passierozta a kezét“. Kilencem van. Azután -még egy. Aztán egy „encarte“. Ekkor azt gondoltam… - -Elhaladtak. A hangja elveszett a sötét éjszakában. - - - - -Havasi történet. - -Az öreg Damaszkin a ház előtt ült a padon. Két keze a botján, az álla a -kezén. Lassan, egyformán ide-oda ingott idomtalan nagy teste, és a -hosszu bot, melyet redves bőrü hatalmas kezei keményen markoltak, mint -valami emeltyü, úgy vezette jobbra-balra a reátámaszkodó fejet. - -Maga elé nézett le a hegyoldalon. Le a havasi kaszálókon, melyeknek -fenyőrudakból rótt girbegörbe kerítései rendetlenül sorakoztak egymás -mögött, hol fölmásztak valami kiálló kőre, hol meglapultak, megbujtak -valami görbületben. Itt-ott elvétve egy-egy sudar szálfa meredezett -magában, rágott labdaszerü fenyőbokrok között, azután ismét a bársonyos -fényü, enyhe hullámu rét folytatódott, le a domb hajlásán is túl, -amelyen alól, ott, a mélységből a patak zaja búgott. - -Ahogy úgy végigjárt a szeme a drága kaszálókon, át-áthágva a rudas -kerítések útvesztőjén, megcsillant benne valami olyan büszkeségféle, -kapzsi örömféle. Az övé hát végleg ez a tömérdek föld, jó kövér szénafű, -van vagy huszonöt hold, – az a sirinka erdő is ott jobbra, az állami -uradalom szélében s még a burgonyaföld is oda lenn, aki pedig ide nem is -látszik. Az övé ez mind! Az övé, akármi van is a telekkönyvbe írva. Az -övé, az erősebb, a ravaszabb jogánál fogva. Hiába van a mostoha fia neve -a telekkönyvben. Hiába jött vissza katonáéktól az a kölyök, hogy átvegye -a birtokát, el kellett menjen ismét és ezuttal végleg. - -A sok szép föld pedig itt marad neki, neki, az öreg Damaszkinnak. - -Csendesen, lassan, mintegy követve azt a nyugodt ütemet, melyben a bot -végén a fejét ringatta, csendesen, lassan járt a gondolat az agyában. A -tegnapi nagy nap eseményein járt. Hogy vajjon jól volt-e minden? -Helyesen volt-e? - -Mert nehéz dolog volt az, furfang kellett hozzá. A vagyon a fiúé volt, -az öreg Irina fiáé; Damaszkin csak addig ülhetett benne mint Irinának -második férje, míg a gyerek kiskoru. Az adta-kölyök felnőtt, haza is -jött, még házasodni is akart, mióta szolgálatot vállalt az uradalomnál. -Muszáj volt valamit kitalálni, hogy itt ne maradhasson. Ki kellett volna -adni a földeket, ha itt marad a fiú. - -Mint az alatta elterülő tájképnél csak a dombok élei, csúcsai vonultak -fel a szeme előtt s a völgynek mélyét hol a hegyek háta, hol valami -siető felhőcafat fedi, úgy csak egy-egy helyzet, egy-egy kiszakított -esemény tünt fel az öreg ember emlékében. - -És csak úgy belsőleg nevetett magába. - -Hej, mert gonoszok az emberek! - -De hát ki tud arról, hogy az állami erdősz urak s az a sok csendőr, mint -lepték meg a falusi gulyát az uradalmi vágottban? Ott legelt az évek óta -abban a nagy oldalban, odajárt rendszeresen eddig is mindig. Mind e -napig nem tudták ott fogni, merthogy az egyetlen úton jöttek volt az -erdősz urak, az pedig messzi látszik a Szakatura tetejéről, a pásztorok -idején tülköltek s mire az urak kiértek az élre, fia-borju sem volt már -a tilosban… Ki adta az eszükre, hogy túlnan kerüljenek, a sziklafalon -másszanak ki s úgy kerítsék be a falu marháját? Ki árulta el a falut? - -Hogy ő Damaszkin a városban volt, vásári nap, hogy a főerdész úrral -beszélt, hogy mosolyogva jött el, csitt! nem kell arról tudni! - -Mikor tegnap a szomszédék Gligorja futott a hírrel, ő Damaszkin ott állt -a kut kávájánál, csendesen faricskált, fejszével, csendesen. Jaj be -nagyon elbámult a hírre! Hogy már késő? Hogy már hajtják a gulyát?! -Bizony a nagy ámulattól esett ki a fejsze a kezéből! - -És akkor történik ilyesmi, mikor a mostohafia az erdőpásztorságot -elvállalta! Éppen akkor történik! Ej, ej! - -De csak hajtják az erdőszök a jószágot. Hiába ordítanak a szakaturaiak. - -Ő is lekisérte a menetet, együtt az egész néppel, oda le a szamosi -gázlóig. Ott a csendőrök visszaszorították őket. S a távozó csorda -bőgését mind jobban elnyelte az emberek átkozódása… - -Éppen egy sebes felhő szaladt fel onnan alulról s eltakarta azt a -helyet, ahol ők megálltak volt. Gyorsan szállt fölfelé a felleg és nem -telt belé egy pillanat, már ott szaggatta foszlányokba a testét a -kerítések rúdján. Még egy pillanat és szapora esőcseppek csaptak le -ferdén az öreg Damaszkin lábához. Csipp, csupp! A szivály agyagban -egy-egy lyukat ütött mindenik, mintha puskagolyó volna. Egyszerre fényes -lett a föld és sötétebb színü, ahogy elömlött rajt a víz s az apró -kőszilánkok úgy ugráltak, akár csak meg lettek volna babonázva. - -Az öreg Damaszkin meg sem mozdult. Ösmerte ő az ilyest: pászmás eső, -elszalad az hamar. Igaza volt. Tán még gyorsabban futott el, mint ahogy -jött. Már ott gomolygott tova be a fenyvesbe s itt a ház oldalába ujra -napsugár csapott. Enyhe őszi napfény. Semmi sem változott az öreg ember -körül, csak a föld fényesedett meg, mintha végigkenték volna zsírral. - -De mégis. Valami változott. Nagy lomha varangyos béka mászott ki a ház -talpa alul, nehézkesen, ügyetlenül. Éppen Damaszkinnal szemben állt meg; -két rövid, lágy karja között hirtelen lihegett puhabőrü sárgás torka. -Nagyokat pislogott az öreg emberre, mintha annak a gondolatához -hunyorgatna, nagy hamisan. - -Damaszkin azonban észre sem vette még. Az esze még ott járt, lenn, a -szamosi gázlónál, ahol a gulyát utoljára látták. Az emberek -átkozódásánál. - -… Hát, hogy éppen a mostohafiát átkozzák, hogy arra van a gyanu! Olyan -az ember! Mert hogy a fiú uradalmi gornyik. Természetes, hogy őt -gyanusítják! Nem is történhetett másként. Damaszkin nagyon védelmezte a -mostohafiát: Hogy az nem tehet róla! Nem ő árulta el a falusiakat! A fiú -úgy vállalta a szolgálatot, ahogy eddig is minden szakaturai legény, kit -az uradalom alkalmazott: csak hogy tessék, lássék. Ő, Damaszkin, -megesküszik reá, ha kell, ártatlan a fiú, a fene hogy… - -De nem hittek neki. Sőt, Damaszkin sok erősködése, ügyetlen -ügyvédkedése, teljes bizonyossá tette a falusiak gyanuját. Hiszen minden -a fiú ellen szólt. Ime, alig két hónapja lépett szolgálatba s megvan a -baj. El nem hiszi senki, hogy nem ő tette, hogy nem ő árulkodott. No -hiszen, csak jőjjön haza egy este! - -Nem is jön az vissza többet, ha jót akar! Most is úgy vitték el magukkal -az urak, hogy csendőr közé vették, mivel a vérmesebbje fejszével ment -neki. Amint elvitték, csak úgy visszhangzott utána: „gyere haza az -éjjel!“ Tudnivaló, hogy az mit tesz. Nem jöhet az vissza soha többé… - -Csoportosan tértek meg a gázlótól. És ő, Damaszkin, hogy siránkozott, -hogy panaszkodott! Alaposan, kiadósan. Hogy neki is két tulkát -elhajtották. Két gyönyörü tulkát! A fene hogy… Két gyönyörü tulkát, -akárki tanu reá, azt is elhajtották. - -Jól volt az így, okosan volt. Hej! mert gonoszak az emberek! Gondoltak -volna tán valamit, ha ő, a legnagyobb gazda nem károsodott volna. -Megkerül az ára, nem kell arról tudni. Igy senki sem mondhat semmit. -Senki. Még az asszony sem, az Irina, annak a fiúnak az anyja. Még az -sem. Arra is tanu az egész falu, hogy ő milyen nagyon védelmezte, milyen -nagyon mentegette a mostohafiát. Hogy az Isten verje, aki… - -De most hirtelen megállt a hosszu bot lengése és az öreg ember fölemelte -a fejét. Valami az eszébe ötlött és valami a szemébe. - -A varangyos békát látta meg maga előtt. - -És ugyanakkor eszébe tünt, hogy az asszony, az Irina nem is jajveszékelt -a tulkok mián. Egy szót sem szólt. Egy hangot sem. Hiába akarta -Damaszkin bánatra ingerelni szertelen jajgatással. Csak úgy szótlan reá -nézett, mikor hazatért, mikor elbeszélte. Idegenül, fagyosan. Éppen úgy -nézett, mint ez az utálatos öreg béka itt vele szemben. Olyan félig -lecsukódó nehéz szemhéjakkal, ráncokban elvesző szájjal. Éppen mint a -varangyos béka. - -Vajjon miért nem sírt? Miért nem kérdett semmit? A fiát sem, semmit? - -Gondolkozott az öreg, de csak nem tudta tisztázni. Hiába próbálta, a -figyelme mindig arra az állatra terelődött, amely üveges szemmel éppen -őtet nézte. Erre aztán hirtelen elfutotta a harag. - -– Mit nézel engem? undok állat! - -Felkapott egy követ és a béka felé hajította. Nem találta el. - -A hüllő megfordult és azon lomhán, ahogy előbujt, igyekezett a ház talpa -alá. - -Damaszkin még egy követ dobott. Megint elhibázta. A varangyos pedig -haladt lassan, folytonosan. Olykor egy-egy lába vissza-visszamaradt, -mintha ott felejtené; ugrott is nehezen s a hasa nagyokat csattant a -vizes földön. Még egy kő és még egy. Most sem találta el. - -Az öreg fölkelt. Ugy érezte, meg kell állítsa, meg kell ölje azt a -bestiát, mielőtt a ház alá ér. Mintha a furfangját leste volna el. Agyon -kell lapítsa, el kell tiporja. Akár csak egy gondolat volna, gyanakvás -volna. Az asszony gyanakvása volna. - -A hosszu bottal is sujtott utána, de a varangyos eltünt a járomfa alatt… - -És az asszony hangja szólt az ajtóból lassan: - -– Te, Damaszkin, a mult szerdán vásárban voltál? - -A férfi reánézett: mit akar ez? Máskor tán lehordta volna, hogy minek -kérdezősködik, de most jobbnak látta felelni. - -– Vásárban voltam. - -Irina maga elé nézett lecsukódó szemhéjakkal, mintha valami nagyon nehéz -rejtélynek a szálait keresgélné össze. Kisvártatva újra szólt: - -– Venni akartál valamit, vagy… vagy miért? - -– Csizmát akartam venni, de drága volt, nem vettem, – vágta ki magát -Damaszkin. - -Ismét úgy tett az asszony, mintha egyébre gondolna és ismét szólt -azután: - -– Nem jó ez a csizma? Az idén nyáron vetted! - -Most azonban felfortyant Damaszkin és olyan gorombát mondott, hogy az -asszony elhallgatott. - -A férfi becsapta az ajtót és künn maradt. Nem is ment be, ameddig Irina -nem hívta, hogy kész a vacsora. - -Elébe tette az ételt, megtörölte a kést, azt is elébe rakta, a sót is -melléje. Damaszkin nem haragudott már, kinálta az asszonyt: egyél te is! - -De az asszony nem evett. - -Ott ült az asztal sarkánál szemben az urával és hallgatagon nézte. - -Éppen olyan, mint az az utálatos varangyos állat, – gondolta Damaszkin -és hogy csak mondjon valamit, kérdezte: miért nem eszel? - -– Nem eszem, – felelt az asszony. - -* - -Az asszony másnap sem evett. Délben sem, este sem. - -– Miért nem eszel? Beteg vagy? - -– Nem eszem, nem vagyok éhes, – felelt az asszony és összeszorította a -száját, melynek sarkait két hosszu ránc folytatta lefelé a puha -pettyhüdt bőrben. - -A férfi nagyokat falt s tolta félpofára a sajtot. Lassan, nehézkesen -rágott, mintha kérődzött volna és nézte az asszonyt és gondolkozott -nehézkesen, lassan. Addig-addig gondolkozott, hogy úgy az ötödik-hatodik -falatnál az asszony bőjtölésének rettentő magyarázata jelentkezett -hirtelen. - -Az asszony bőjtöl. Szándékosan bőjtöl. Ő reá bőjtöl. - -Mert tudja, mert reájött! Reájött, hogy a csizmavásár csak ürügy volt. -Reájött, hogy ő árulta el a falut, hogy ő súgta be az egészet a főerdész -úrnál. Tudja azt is, miért. Hogy a fiut hozza bajba, hogy az elmenjen, -vissza se jöhessen. Soha vissza ne jöhessen. Hogy a földje neki -maradjon, Damaszkinnak. - -Meg sem látszik semmitmondó ráncos arcán, üres szemein, de az asszony -tudja! - -És most ő reá bőjtöl! Az pedig iszonyu. - -Mert ha valaki haragszik egy másra és bőjtöl, úgy hogy semmit sem eszik, -mint egyszer napjában egy kis száraz kenyeret, az a másik, akire így -reábőjtölnek, elpusztul. Menthetetlenül. Bizonyosan. Segíteni nem lehet -rajta. Semmi sem segít. Semmi. Halál a vége a rábőjtölésnek, akárki -megmondhatja a havason. Halál a vége. - -Remegő térddel kelt föl az öreg Damaszkin. - -– Egyél! – rivalt reá az asszonyra s elébe tolta a sajtot. – Egyél! -Tüstént egyél! - -Irina elfordult az ételtől, mintha undorodna, de nem szólt. - -Az öreg mind dühösebben parancsolt, de hiába. A botot is elővette és -elkezdte verni előbb az asztalt, aztán az asszonyt, mégse szólt az, -mintha nem is érezné. Mozdulatlan állt. Ösztövér két karja nem -védekezett, hanem megszokással támaszkodott satnya mellére, hasára, a -keze sem mozdult, mikor a bot kemény koppanással leverte a fejkendőjét. -Hiába ütötte, lökdöste Damaszkin, hiába lódította az ágy sarkának. A bot -úgy kopogott rajta, mintha valami fabábon járna és Damaszkin mind -erősebben verte, mind jobban ordított, hogy a saját lelkében erősödő -csodálkozást túlharsogja. De hiába öntötte le a legtrágárabb szitkokkal, -az asszony csak mindig maga elé nézett, semmitmondó szemmel, még föl sem -tekintett, nem is menekült, nem is jajgatott. - -És ez volt olyan borzasztó, hogy nem is jajgatott, pedig máskor, mikor -rendszeresen elverte, hogy tudott sikongani! Valami ismeretlen, rettentő -erő volt ebben a hallgatásban, valami fenyegető, földöntúli erő, valami -rejtélyes. - -Damaszkinnak lehanyatlott a karja… - -Az éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel tusakodtak a lelkében az emberi -gondolkozás kettős vitatkozó személyei. Hogy nem tud az asszony semmit, -nem tudhat semmit, áltatta az egyik, a másik rácáfolt, hogy igenis, -tudja. Az egyik magyarázni próbált: nem éhes, beteg tán, vagy hogy -máskor eszik, – de a másik, a könyörtelen, az nem engedett, hanem mind -erősebben, kegyetlenebbül susogta: mindent tud, reád bőjtöl, véged van! - -A gyanuokok szaporán sorakoztak egymás végtébe hosszu láncba, mely a -torkát fojtogatta. Az asszony egykedvüsége a tulkok vesztével szemben, a -furcsa kérdései és különös érzéketlen volta, amikor ütötte, verte, -szótlan hallgatása… És ahogy izmosodott a veszedelem érzése, egyszerre -valami csuppogás indult meg a sötét szobában. - -Halkan csattant valami, rendetlen időközzel, lágyan, nedves hanggal. -Mintha nyers tésztát csapkodnának földhöz. Itt-ott egy-egy oktalan -csosszanás is. Mintha elcsúszna valami. Aztán csönd. Aztán meg újra… - -Damaszkin fölült az ágyban. Mi ez?! Hallgatózott. Nem az asszony; az -nyugodtan fekszik mellette. Mi lehet? Mi csattog olyan halkan? Olykor -pár percig nem hallott semmit, majd újra megindult az a valami a -szobában. Mi lehet? És végre megértette. És mikor megértette, hogy a -varangyos jár a sötét szobában, a félelem mint egy hideg kemény kéz, -megmarkolta a szívét. Mintha ez lenne a bizonyíték, most már egészen -biztosra vette: ő reá bőjtöl az asszony! - -Azután sokáig, felülve az ágyban, ébren hallgatta annak a rejtélyes -állatnak undorító csuppogását. - -Mintha a mellén ugrálna az a hideg, lágy, pettyeshasu teste. - -* - -Eltelt egy hét, eltelt kettő. Semmi sem változott. - -Az asszony nem evett. - -Damaszkin már nem is merte kinálni. Mintha valami magasabbrendü lényt -fedezett volna föl benne, megszólítani is alig merészelte. -Alázatoskodott, szinte örült, ha az asszony szólt hozzá, ami ritkán -történt. - -Nem igen mert otthon ülni, mert valami félelmetes lakott nála, valami -rejtélyesen fenyegető. Erdőre járt, mezőre, legtöbbet kocsmába, mert ha -otthon volt, a szeme önkéntelen követte az asszonyt, aggodalmas -nézéssel, mintha azt várná, hogy minden mozdulata után valami borzasztó -veszedelem csap le reá. Hallgatag követte, akár a házban matatott az -asszony, hangtalan rakosgatott, akár az udvarban tipegett, szótlan. -Mindig szorongatta a félelem. - -Kocsmában ült legtöbbet. Ivott, sokat. Nagyon sokat ivott, hogy -földrészeg legyen, mikor haza megy este, hogy aludni tudjon. Hogy ne -hallja éjjel ide-oda járni a varangyos éjjeli állatot, ne hallja, mint -csattog a hasa a ház földjén. - -Pedig nem használt a pálinka sem. Fölébredt mégis és kénytelen volt -hallgatózni a sötétben. És az a halk zaj, mintha őt vádolta volna, őt -furdalta volna, mintha az időnek, az ő idejének a mulását számlálta -volna. - -Rettentő fáradt volt reggel, mégis elment, ment a kocsmába, hogy ne -legyen otthon. Úgy érezte, ólomból van a csizmája. Mégis ment a pálinka -után. - -Igy tartott ez, pedig rég beállt már a tél. - -* - -Vasárnap. A meredek gerinceken mindenfelől a szétszórt házakból, a külső -tanyákból is, a Szakatúráról és a Galbinról, a két-víz-közéről, -mindenünnen megindulnak az emberek. - -Mind másznak lefelé a meredek oldalakon sorban egymás mögött s a nyomuk -mély barázdát szánt a fényes tejfelpuha hóba. Mert minden fehér. A dúcos -hegyek, az itt-ott meredező sziklák, a garmadába rakott rönkök, melyek a -tavaszi úsztatásra várnak. Mindent belep a hó, még a fenyvesek kormos -zöldjét is beporozta, mintha behintették volna liszttel; csak itt-ott, -ahol már erősen lejt a hegy, ott csúszott meg s vörös foltot ír a -haragosszinü agyag a nagy tengerfehérségbe. - -És az emberek mennek, a nagy oldalokon olyan aprók, mint valami -hangyasorok, lépegetve, bukdácsolva, küzködve lefelé, mennek a -templomba. Vasárnap van… - -Az öreg Damaszkin is odatart, az asszony is. Egymás mögött lépegetnek, -elől a férfi nagy bottal, ünneplő csizmában, ahogy gazdag embernek -dukál, utána Irina. - -Az öreg Damaszkin tegnap is lenn járt, nem a templomban, de mellette. A -papnál volt. Hosszasan beszélt vele. Hogy átkozzon ki mindenkit a -szószékről, aki valakire reábőjtöl. Mivelhogy az nem keresztény dolog. -Istenkisértés az. Különösen, ha az asszony az urára… Bizony -istenkisértés. Hosszasan beszélt a pópának, sokat, nagy makacsul -ismételve, mintha újat mondana. De nemcsak szóval tartotta, hanem -valamicsodás krajcárokat, piculákat is kibabrált egy nagy ócska rongyos -zsebkendőből, addig-addig, míg öt pengőt le nem számlált az asztalra. És -újra szaporította a szót, miközben ügyetlen ujjai a pénzeket páronként -rendezték: nem istenes dolog az a reábőjtölés, nem istenes dolog! - -A pap csak bólintott s úgy tett, mintha nem tudná, mirevaló az a sok -pénz az asztalon. Damaszkin reámeresztette pirostáskás szemeit. Be -alázatosan tudtak ezek a fakult szemek kérni, fürkészve, vizsgálva, -könyörögve, – mint a kutyáé, miután megverték, – úgy tudtak kérni. -Nyugtalan izegtek ide-oda a kifordult pillátlan szemhéjjak között, -melyek pecsenyévé égtek tán a pálinkától, vagy tán attól a sok rémüldöző -virrasztástól. Olyan alázattal, utolsó reménnyel! Jobban el-elmondották -az öreg ember kétségbeesett félelmét, mint az a sokadalmas beszéd az -előbb. - -– Gyertya is kell ahhoz, – mondotta a pap végre, – az husz krajcár. - -Kirakta azt is Damaszkin. A pópa bólintott, rendben volt a dolog. - -Emiatt lépdelt most bátrabban Damaszkin. Ritkán csúszott meg a lába. Jól -fogott a patkó, hosszu nyomot körmölt a havon ott, ahol megcsúszott. - -Olykor hirtelen megfordult, ívben a bot tengelye körül, mint a vitorla -az árbócon, – hogy jön-e vajjon az asszony?… Nem sejt semmit! gondolta -örömmel, – semmit sem sejt, semmit! - -Az asszony jött. Nehezen, lassan, bot nélkül. A két keze a daróc hosszu -ujjában összefonva. Fázósan, görnyedt vállal. A fejét fekete fejkendő -borította, mely a téli szürke égen mintha sötét lyukat vágna. Alig -látszott az arca, olyan magasan, éppen a ráncokban elhuzódó szájánál -volt a kendő kötve. Imbolyogva, támolyogva követte az urát, tán mert -hogy a sokrétü bocskor igen-igen csúszott a talpa alatt, imbolyogva, -támolyogva, mintha álomban járna. De azért jött mégis és Damaszkin -szinte jobb szerette volna, ha nem jönne olyan nyugodalmasan, mint… mint -egy árnyék. - -Már szólt a cseréphangu harang – csengettyűnek is rossz lett volna, – -amikor a templomhoz értek és benn szorongott már a sokadalom. Csak -valami lassú aggastyánok csoszogtak megkésve és a krajcáros -szentképekkel, papirvirágokkal, egy-egy olajnyomattal is diszített -ikonosztazion mögött megkezdődött a szertartás. - -Az öreg Irina éppen az első padban talált még helyet, míg Damaszkin -egészen a falhoz szorult. - -Tán ez a szokatlan hely vagy a nagy várakozás, mellyel a megígért -kiátkozásra lesett, tette, hogy az öreg nem volt képes a misére -figyelni, nem volt képes imádságba merülni. Akárhányszor elkezdte -magában: Uram Isten!… már az esze elszóródott s kalandozott másfelé. - -Előbb az a falfestés foglalta el, mely a deszkaborította falon huzódott -végig s mely fakult szinekkel az utolsó ítéletet ábrázolta. Rettentően -nagybajszu ördögök cipeltek pokolra árva bűnösöket. Ördögök, ördögök, -sok, temérdek! Jaj, hogy kínoznak embertelen kínzással embert, leányt, -asszonyt. Kit-kit a maga vétke szerint nyársalják elülről-hátulról, -sanyargatják a testének valamelyik részit. Éppen ott mellette, a válla -mellett valami nagyon gonosz fő-fő sátán vigyorgott, kinek teste olyan -nagy volt, hogy már nem láthatta a végét a saját subájától. - -Damaszkin nem szerette, hogy éppen olyan közel dörzsölődzik hozzá ama -festett sátán; elhuzódott onnan és leverte a subája szőréről a vékony -festékport, mely a nagy-ördög testéből beletapadt volt. Mintha attól -félne, hogy reáragad valami a kárhozatból is. - -Sok százszor volt ő már ebben a templomban – mert hogy ájtatos ember -volt, – de csak most vette észre először, hogy a templom köröskörül ki -van festve. Műveletlen szeme csak nehezen ismerte fel, nehezen kötötte -össze a pingált idomokat, üggyel-bajjal hámozta ki az amúgy zürzavaros -festésből az értelmet. Csak az a nagy nyugtalan félelem, mely azóta, -hogy tudta, miszerint reábőjtöl a felesége, csak ez nyitotta meg a -látását. A félelme tette látóvá és egyszerre megelevenedtek a képek. - -Nehéz gőz ült már a templomban, a sok nedves csizmától, vizült ruhától. -A hó, amit a ruhákkal behoztak, megolvadt és páraként homályossá tette a -levegőt. - -Mint valami fátyolon keresztül keresgélte össze Damaszkin a fali -képeket. - -Ott a tulsó falon is csupa rettenetes arc! Csupa ijesztő szem, vicsorodó -száj, fenyegető karom! És minthogy az a jámbor mázoló, ki valamikor -régen a templomot diszítette, nagy kontár vala az Ur előtt, Damaszkin -még a szent jó patronusokat, a sokszárnyu angyalokat, az idvezült -szűzeket is mind démonoknak nézte. - -– Kyrie elieizon! – hangzott a pap szava az ikonosztazion ajtajából. - -Damaszkin összerezzent. - -Ujra próbált imádkozni. Ujra elkezdte magában: Uram Isten… és a -gondolata megint másfelé járt. - -Hej az az Irina, az az asszony! Hogy ül ott, milyen nyugodtan! Összefont -két keze kiülő hasán pihen, mint valami párnán. Meg sem mozdul a teste. -A szája csukva makacsul; a szeme is merev, mintha másfelé, messze, -messze nézne és az arca alig látszik a fejkendő sötét árnyékában. Olyan -elszántnak látszik, tán éppen mert azt hinné az ember, hogy meg van -dermedve. - -Belül az oltárnál vékony csengetyűhang. Az emberek meghajolnak s ahol -elég a hely, térdre borulnak. A mozgásban erősebben csap föl a sok -hájjal kent csizmának kellemetlen szaga és torkon ragadja a -gyülekezetet. Egy-egy gyengébb mellü köhincsél ott hátul. - -Megint szól a csengetyű. - -Az öreg ember is letérdelt nagy súlyosan, mivelhogy a parádés csizma -igen töredezett a térde hajlásában. Nehezen esett, nem volt szokása, de -megtette, hogy megnyerje a földöntúliak oltalmát, kik az ikonosztazion -krajcáros képeiről, papirvirágai közül tekintettek le a népre. - -Damaszkin azok valamelyikéhez akart fohászkodni. Nehezen talált közöttük -olyat, kihez bizalma lehetett. Mert hogy a görög szentkép mind komoly -arcu, fenyegető nézésű. Végre talált mégis egyet. Igaz ugyan, hogy -tulajdonképpen ez nem is volt szentkép, hiszen I. Vilmos német császárt -ábrázolta koronázási ornátusban. Csak tévedésből került ide, mivelhogy a -jelenlegi pópa előde vette volt egykor a német felírás ismeretlenségében -és abban a hitben, hogy ilyen templomos ruhája, emeletes koronája csakis -görög szentnek lehet. Mindegy. Damaszkin nem tudott erről és más sem az -eklézsiában. Neki ez tetszett meg legjobban, sok tarka színü aranyos -palástja, de leginkább jókedvű arca mián. - -És most végre megerősödve bizodalmában, a német birodalom megalkotójának -borizü mosolya előtt néhány igaz sóhaj, mélységes fohász virult ki a -lelkében… - -De a pópa megjelent az ikonosztazion ajtajában. Karja alatt nagy öreg -könyv, kezében égő gyertya. A gyertyát odaállította balról a képtartó -állványra, amelyen az a különösen szent fekete ikón volt megtámasztva, -akit a nép ájtatosan csókolni szokott. - -El kell ismerni, a pap megadta a módját. A mise-ruha fölé még nagy -pluvialét is vett. Szépet, tarkát, mely bár kartonból való volt, mégis -úgy festett, mintha csupa selyem volna és a pópa szépszakállu arca akár -valami virágos kertnek bazsarózsái, mályvái felett lebegett volna, így a -kartonköpenyegben. Csak a nadrág, mely alul kilátszott, az a rojtosan -rongyos, csak az rontott kissé a megjelenésén. - -Mély dübörgő hangon beszélt a pap: - -– … Hogy nem istenes dolog a reábőjtölés… beavatkozás az Uristen -dolgába… hogy tudomása van róla, miszerint van itt valaki… van egy -asszony, aki az urára… ő ezt tudja, mert ő a pópa… - -Halk mozgás indult a templomban, sugdosás, pusmogás és hamarosan akadt, -aki az öreg Irinára mutatott, mint aki egyedül maradt szenvtelen, -mozdulatlan. - -– … Hogy aki ilyet tesz, megrendeltetik, hagyja abba… és ha abba nem -hagyná… rettentő lesz a büntetése. - -A pap elővette a könyvet. Kinyitotta. Maga elé tartotta az egy -viaszgyertya fényébe. – Az evanzsil csel mare! – rebegték az emberek -rémüldözve, a nagy evangelium! – mert így hívják a kiátkozási ritualét. - -De a pap olvasott. - -Lassan peregtek a rettentő átkok. Ravaszul sorban, folyton emelkedve. -Mind borzasztóbbnál borzasztóbb dolgok következtek, hátborzongató, -vérfagyasztó rendben. A pap hangja is mind jobban dörgött és nagy széles -szájából úgy ömlött a szertartásos átok, mint egy trombitából. - -Mindenki leborult, mindenki letérdelt. Nehogy belékapjon, nehogy -reászálljon az a sok kárhozat. Mintha, mint kiálló szirtbe a hullám, -magányos fába az istennyila, a szörnyüséges ige a fennálló emberbe -csaphatna, mindenki, mind az egész gyülekezet meggörnyedt, lelapult, így -bujik össze a juhnyáj viharban. Szabadon járt, tombolt az anathéma a -sűrü levegőben az emberek fölött, csak a nagy pap kartonvirágos alakja -tornyosodott a szentély ajtajában. Ő maga is megittasodva a szenvedélyes -beszédtől, széles mozdulatokkal, lóbáló karokkal szórta a szót, most már -egyenesen az öreg, töpörödött Irinára. - -Az asszony pedig ült. Ült a padban, mint előbb. Belebujva a nagy -fejkendőbe, beesett mellel, két keze összekulcsolva domboru hasán, -mintha párnán nyugtatná. És az arca sem mozdult, még a ráncokban elfutó -hosszú ajka se. A szeme pedig kifejezés nélkül messze, messze nézett -üveges nézéssel. - -Igy maradt végig. Akkor is, mikor a pap az égő gyertyát földhöz vágta és -visszament az ikónok mögé. - -A gyertya tovább égett a földön. Egészen piciny kék lángja volt, mely az -arasznyi körben a padlón szivárványos fényt vetett. Sercegve égett, a -bele pedig kormosodva lassan fölkunkorodott. Aztán hirtelen, látszólag -ok nélkül egyszerre csak elaludt a lángocska. - -Jött a kántor és elvitte a gyertyát. - -Az emberek kimentek a cinterembe és egyes csoportokban a nap eseményeit -vitatták. Irina úgy ment el közöttük, mintha semmi sem történt volna. - -Hosszu embersorok indultak újra meg, bukdácsolva, küzködve, föl a -meredek oldalokon, mint valami hangyák. - -Damaszkin a szakaturaiakkal ment hazafelé, ki a hótapodta hegyiösvényen. -Öreg szíve repesett az örömtől s ha nem szégyelte volna, szökdösött -volna, mint a bárány. – Enni fog! Most már enni fog! – diadalmaskodott -magában: Enni fog! - -Majdnem futvást loholt föl az utolsó kapaszkodón, olyan meggondolatlan -fiatalosan, hogy elfogta a köhögés. Egészen vörös lett tőle, elfogyott a -szussza, olyannyira, hogy egy fához kellett támaszkodjék, nehogy -eldüljön. Egy ideje már nagyon kínozta ez a száraz köhögés. De most nem -gondolt vele. Egész lelke tele volt reménnyel. Enni fog! enni fog! -Muszáj neki ennie! Majdnem hangosan mondotta és úgy rontott be a lakásba -nagy robajjal, mint fiatal ficsúr korában. - -Az asszony elébe rakta az ételt, a vasárnapit. Szalonnás babot, sajtot, -kenyeret. A kést is megtörölte, úgy tette melléje, a kanalat is, -gonddal. Azután pedig leült a szokott helyére, a tulsó sarokhoz. - -– Egyél te is, – szólt Damaszkin szeliden. - -– Nem eszem, – mondotta az asszony és maga elé nézett, mintha máshova -nézne. - -* - -Ujra egyformán teltek a napok, sorban egyhanguan. - -Megint ivott Damaszkin kegyetlenül. Egy este azonban, mikor meglehetős -részegen bandukolt hazafelé, úgy rémlett neki, hogy az ösvényszéli fák -törzsén valami szörnyű alakok nyüzsögnek. Ott nem, ahova egyenesen -nézett, hanem úgy oldalt, a szeme sarkában. Mintha meglapulnának a -tekintete előtt és mellette, mögötte megelevenednének újra. A partokba -kapaszkodó gyökerek közül pofák elhúzódó, ráncbavesző szájjal, hol azt -hitte a felesége arca, hol azt, hogy azé a varangyos békáé. Futni -kezdett ringó, dobbanó futással és erre még jobban izegtek-mozogtak az -útszéli káprázatok, a háta mögött pedig a lépése visszhangjában úgy -csattogott valami, mintha az a varangyos ördög üldözte volna eszeveszett -pokoli ugrással. - -Szepegve, ziháló mellel ért a háza elé. Ott pedig elfogta az a bizonyos -rettenetes köhögés, mely a bordáit majd széjjel szaggatta. - -Ez eset óta sötét előtt tért meg, a szeszt meg magával hozta. Rövid idő -alatt annyira jutott, hogy ki nem mert volna menni a sötétbe egy -világért, hanem otthon itta a porcióját. - -Mert újabban ott a ház körül is járt valami. Damaszkin hallotta. -Nesztelen léptek tapogtak a hóban, végig a csepegés mentén, olykor -megroppant a hó, olykor lepattant egy jégcsap az ereszről, gyenge -üveghanggal. Azután újra jártak az óvatos, lassú lépések. Mindig este -jártak odakinn a sötétben. És a sötét apró ablakok előtt mintha árnyak -surrannának. Mintha szemek bámulnának reá. - -Nem merte az asszonynak előhozni. Pedig az meg tudta volna mondani, ki -jár odakünn: a szomszédok voltak, emberek, asszonyok. - -Mióta Damaszkin kiátkoztatta az asszonyt, az egész eklézsia ismerte azt -a szótlan párbajt, melyet az öreg Irina az urával vívott. Eleinte -egy-egy, később kettő-három, majd az egész szakaturai szomszédság -rákapott, hogy odajárjon a Damaszkin ablakai elé: vajjon bőjtöl-e még az -öreg Irina? - -Csöndesen jöttek, zaj nélkül, mintha párna lett volna a talpuk alatt, -óvatos járású erdei emberek megszokott lappangásával. Végigosontak -falhosszant s hosszasan bámészkodtak be az arasznyi ablakon. Susogtak is -néha, magyaráztak egy-egy szóval. - -Damaszkin pedig ült mereven az asztal mellett a falmenti lócán. Minden -ize megfeszítve hallgatta a külső járkálást. Nagy verejtékcsöppek -gyöngyöztek a homlokán, gördültek le egészségtelenül duzzadt borvirágos -bőrén. Nem nézett se jobbra se balra, csak egyenesen fel a lámpába, mely -hosszu sodronyszálon ingadozott, ahogy a léghuzam lóbálta. Nem nézett -semerre, mert mindenütt valami félelmest látott. A szoba sötét zugaiban, -az ágy alatti bársony feketeségben, még a tapasztott falon is, melynek -leomlott foltjait a képzelete szörnyekké, démonokká egészítette ki. -Legkiváltképpen az asszonnyal nem akart szembenézni. Aki látta az öreg -Irinát beesett szirimán mellével, hosszú karjával, melyek erőtlen -fonódtak egybe, régi terhességek által eltorzult termetével, nem -gondolta volna, hogy ettől a nyomorúságos vénségtől félni is lehet. Csak -a nézése volt különös, olyan üveges, olyan merev; de azt nem láthatta -senki, sötét árnyék fedte az arcát, mivelhogy háttal ült a lámpának, -szemben az urával. Egész estéket így ültek szó nélkül, míg Damaszkin a -lócáról le nem tántorodott. - -És az ablakok araszos fénykockája előtt a bámész népek szörnyülködve -rázták a fejüket, vonták a vállukat s órahosszat is elállingáltak ott a -sötétben, míglen épp oly lopva nem osontak haza, ahogy idejöttek. - -* - -Még állott a hó az északos oldalokon, csak a verőfényről tisztult el, -bár tavaszra fordult az idő. - -Félénk, kezdetleges tavasz, mely még alig-alig bir a téllel. Csak éppen -hogy megszakgatja hóköpenyét, elsorvasztja jégpáncélját. Alulról apad el -a hó, a laposokon megmarad vékony szürkülő lemezekben, melyek alatt -nedvesen szortyognak láthatatlan apró csermelyek. A mocskos hólepényekbe -befuródik a ráhullott gaz, száraz ág, roncsalék, mindmegannyi tavacskát -képezve maga körül. Az utakon az összefagyott nyomok, mint valami -üvegtalpak, befulnak a kezdődő sárba. - -Megy a menet vissza, föl a szakaturai oldalon. A temetőben voltak, ott a -tulsó bércen, templom mögött. Ott a rendetlen fejfák tántorgó -gyülekezete közt, a sok fakult kereszt között új fejfa fényeskedik. -Ideátról is jól látszik hol van, hol mered egyenesen föl a frissen -hantolt földnek sárga ducja fölött. - -Oda temették az öreg Damaszkint az előbb. - -Most pedig mennek az özvegy portájára megülni a tort. - -Elől az Irinát vezetik. Két asszony támogatja, mert a nagy bánattól -minden tíz lépésen összeroskad. Az öreg asszony énekelve jajgat, bár már -egészen rekedt. Nem csoda, két napja jajong fájdalmas mollokban, két -napja; mióta egy reggel Damaszkint halva találta maga mellett az ágyban. - -Igy jajveszékelt ma is egész nap, a parádés havasi temetés minden -szertartása között. Alig hitte volna az ember, hogy ennek a vézna -töpörödött vénségnek annyi ereje van a bánkódásra. Mert nem kicsiség ám -egy parádés temetés, Irina pedig a legdrágábbat rendelte az ura számára. -A Szent Mihály lovát vagy tízszer is letették útközben s a pap mind a -tízszer megáldotta, megfüstölte. Mindenikért külön egy forint jár a -papnak. Irina meg mindannyiszor belekapaszkodott a koporsóba, hogy ő nem -engedi tovább! Nem engedi, hogy eltemessék! Úgy kellett letépni róla, -erőszakkal! - -A szivályos, csúszós ösvényen lassan halad a menet. Hideg van az erdő -árnyékában. Az ég is még szürke, a nap nem igen bátorkodik sütni. -Azonban fönn a tetőn, a Damaszkinék háza előtt mégis érezni lehet: vége -van a télnek. Meglágyult a föld s az ereszekről az olvadás vízfátyolai -csorognak. - -A küszöb előtt utoljára még egyszer összeesik az Irina, s mivel az -utolsó tíz percben takarékoskodott a torkával, most tisztábban lehet -érteni, mit énekel. - -– Nem lép be többé itten az én uram! Nem toppan a csizmája! Pedig hogy -dörömbölt a talpa, mint egy két éves bivalyé! Jaj Istenem! Nem koppan -többé a csizmája sarka! – sivít a fölfelé csukló vénasszonyhang. - -Összeszedik, beviszik. Egyszeribe elhallgat. Mivel eddig illett neki, -hogy ordítson, énekeljen, de most más a kötelessége. Szivesen kell lássa -a gyászoló népet. - -Nem is szól többet, hanem rakja izibe a nagy fazekakat a vendégek elé. -Ujra egykedvű, nyugodt az arca, mintha nem is ő sírt volna két nap, két -éjjel. A szomszédok, rokonok, férfi, asszony lassanként begyülnek, -csendben esznek illemtudón. Nem hallani egyebet, mint a csammogást, -csemcsegést, a hosszú leves loccsanását. Meg hogy egy-két ember köhög az -asztalvégen és köp nagy zajosan, illendően elfordulva a szoba sarka -felé. - -Zsufolásig tele van a kis faház szobája, a pitvarban is kanalaznak az -ifjabbak, míg künn az ablakok előtt néhány gyerek kapaszkodik a -falgerendákba. Nagy mohón lesik, marad-e nekik is valami; nem is -gondolnak a sürü csepegéssel, mely az ereszről a nyakuk közé esik. - -Soká esznek odabenn, de minden eltelik. Eltelik a gyászlakoma is. - -Az emberek indulnak, halkan, megfontoltan beszélgetve. Jól csinálta az -Irina, megadta a módját. Jól megsiratta az urát, derék asszony. Még ott -a temetőben, mikor leeresztették a koporsót, ott is helyesen -viselkedett. Utána akarta magát vetni, hangosan kiáltozott, hogy -temessék őtet is el. Be is ugrott volna a sírgödörbe, ha meg nem fogják. -Helyesen volt. - -És dacára, hogy az egész gyülekezetben egy sem volt, aki bizonyosan ne -tudta volna, hogy az asszony ölte meg Damaszkint a reábőjtölésével, -mégis tisztelettel beszéltek róla. Most pedig indultak kiki haza -jóllakottan, tele étellel és nagyrabecsüléssel. - -Irina kijött az induló rokonság közé. Ajándékokat osztott. Kinek egy-két -csirkét, kinek gácsért, kacsát, kinek egy malacot. - -Minden ajándéknál ujra kezdte az éneklő siratást. Vidd el, vidd el, úgy -sem eszik az uram belőle! Pedig még két napja itt ült, itt pipázott! -Vidd ezt a malacot, az uram nem vág neki tököt. - -Igy osztotta el nagy bánattal, ami elosztható volt, szivrepesztő -kántálással. Még a Damaszkin uj csizmáját, azt a hosszu töredezett -szárut, sokszegüt, patkósat, azt a szép pirosbélésüt, azt is elhányta, -odaadta. Nem kell neki már semmi! Mert oly nagy a bánata: Meghalt -Damaszkin! - -Elmentek mind. - -Irina még ott maradt a ház előtt. Megleste, mikor tünik el az utolsó a -görbe ösvény kanyarulatában. Aztán bement a házba s becsapta az ajtót, -melyet megtámasztott a Damaszkin botjával, hogy senki be ne jöhessen. - -Gyorsan előszedett egy nagy fazék szalonnás babot, melyet a vendégek -elől a ládába rejtett. - -Éppen kisütött a nap. Fénylő tavaszi napsütés végre, az első ragyogó -sugár. Pirossá aranyozta a kis faház oldalát. - -A ház talpa alól, a párnafa alól, kimászott valami. Valami fényes, -zöldesen fekete. A nagy varangyos béka volt. Megérezte, hogy tavasz lett -ujra, kijött sütkérezni. Nehéz szemhéjjai között szeme a nap felé -duzzadt, megelégedett pislogással. Falánk nagy szája mintha mosolyogna, -még végig azon a ráncon is, mely az ajka vonalát a könyökéig folytatta. - -A napsugár az ablakon is bebujt. Aranypor kévéje, melyben szivárványos -pöszlékek usztak, az asztal lapjára két fényes kockát vetett. Ott ült a -Damaszkin özvegye. - -A nagy fazékból mohón habzsolt. Nagy lapos szája rágott, nyelt, -csemcsegett, csattogott, alig fért belé a sok lucskos étel. Olyan -torkoskodva, olyan kajtár falánksággal falta, mintha magát az elhunyt -Damaszkint főzte volna bele a szalonnás babba. Végig a ráncokon, melyek -a szája vonalát lefelé folytatták, az étel fölöslege nagy kövér csöppek -alakjában gurult zsirosan, csöpögött a kendőjébe a füle alatt, hullott -az ölébe. - -A szemében, mely nyitva mereven a napsugárba nézett, úgy lobogott a -bosszúállás öröme, mint a láng. - - - - -A császár titka. - -Az _Urkán_ képe, a vörös ábrázatu nap eltávozott. - -Elment a római _limes_-en át, el Italia, Gallia felé. El arra, amerre a -hún hadak prédálni jártak. - -Pillanatig megállott a sikság szélén, mintegy tétovázva a Dunának -biborgőzös sikja fölött, azután eltünt hirtelen, mint aki ellenségre -csap és lángba borult a láthatár nyugot felől. Még az apró -fellegfoszlányok is ott az ég peremén arany- és vérkönnyeket sirtak. - -És a nagy alföldön végigömlött az árnyék. - -Ömlött gyorsan, folyton emelkedve, folyó víznek sebességével, akárha -valami violaszín áradat volna. - -Őr állott egy verem mellett, egyedül. A teste még fényben térdig, a lába -már árnyékban. Hosszu lándzsájára támaszkodva oda nézett, ahol a nap -eltünt. Pannonia felé. Róma felé. Mozdulatlan állott, kényelmesen, úgy -ahogy a pásztorok szoktak. Szolga ember volt, _kvangli_ nemzetségbeli, -hiszen ezek voltak a hún sereg szekeresei. A zömök kis ember őrtállónak -volt rendelve e mellé a verem mellé, mert a verem börtön volt, rab volt -a börtönben. - -Ahol megállott a főtábor, megszállt az asszonynép, ott, kívül a -szálláson mély nagy lyukat vágtak. Ez volt a börtön, a nomádok börtöne. -Ilyenben tartották a húnok a foglyukat, már hogy az olyat, akit érdemes -volt őrizni. - -Ezt a rabot azért is érdemes volt, mert nagy úr volt valamikor: császár -követe, – nem a rómaié – a sárga császáré, a Nap-fiáé. Messze keleten -fogták el hún portyázók, messze a Kovarezm határán, akkor, midőn még -arra jártak inkább a perzsa birodalom kapuinál. Mikor a Sassanidák -országában zsákmányoltak, ahogy most a rómaiak földén. Akkor fogták. -Vagy harminc éve. - -Hazatérőben volt a követség, megrakodva ajándékkal, sok-sok drága -kinccsel. A kincses ládákat kétszáz perzsa katona őrizte, csupa -válogatott ember, hősies nézésü, fenyegető bajszu. De a legnagyobb kincs -a mandarinnál volt. Ő őrizte mint legdrágább, legféltettebb kincset: a -perzsa királlyal kötött egyezség titkát, egyedül a mandarin, Kung, a -császár követe. Csak ő tudta azt a nagyfontosságu üzenetet, melyet a -császár maga súgott a fülébe az ő tulajdon szent szájával, hogy adja át -a perzsa királynak, és csak ő tudta a király válaszát. Csak ő tudta, -hogy a kinai császár megigérte tavaszra, midőn a húnok támadása várható, -hogy segítségére lesz a perzsa királynak. - -Csak ő tudta, hogy a perzsa sereg kelet felé vonul majd színleg vissza -és a húnok hordáit, ha üldözik a perzsákat, kinai segédsereg fogja hátba -támadni, tönkretenni, megsemmisíteni, elpusztítani. Csak ő tudott erről -a megegyezésről, senki más. Csak ő, Kung. - -Hún lovasok támadták meg őket. A perzsa hős katonák elszaladtak. -Rabszíjra került az egész követség. Kótyavetyére a sok kincs. Csak Kung -őrizte meg a maga kincsét: a császár titkát. - -Azóta él egy-egy ilyen veremben. Mindig a nagy táborszállás mellett -két-három nyillövésnyire. Vagy harminc éve. - -És mindig így ül a verem mélyén és nézi az eget. Ha havazik, hóval telik -meg a verem, ha esik, akkor vízzel; piszkos, zavaros vízzel, melytől -tapadó sár marad vissza a verem földjén. Agyagszagú víz, mely a senzii -villájának szagosított fürdőit juttatta önkéntelen az eszébe. - -Most is az égboltot nézte. Tar fejét hátraszegve, összefont lábakkal, -mozdulatlan. A két keze összekulcsolva a mellén az aranysárkány fölött. -Mert a húnok Rettentő-Nagy-Ura meghagyta – tán csúfságból hagyta meg, – -hogy rajta maradjon a követi díszköntös, a kékselyem ünnepi ruha, melyen -elől, hátul aranysárkányok és lángcsóvák vannak himezve. A selyem -kifoszlott belőle rég, csak a himzés tart még a testén, mint valami -ércszálakból font háló. De a sárkányok most is olyan borzalmasan -gyűrűznek, olyan makacsul tátják a torkukat, olyan fenyegetően emelik -négykörmű lábaikat, mint egykor, harminc év előtt, a hímes égszínkék -selymen. Most a puszta testén ülnek a sárkányok, majd azt hinné az -ember, hogy a szimbolikus szörnyek karma az aggastyán testébe furódik. - -Kung mindig a napot nézte. Aki onnan jött minden reggel, ahonnan egykor -ő. Apró vaksi szeme mind követte az utján. Csökönyösen, mintha remény -nélkül is remélné, hogy egyszer megfordul a nap és visszamegy az ő -hazája felé, vissza keletnek, vissza. - -Mikor eltünt a nap, még akkor is nézett az öreg fogoly. Nem bámult, – -nézett, mint mikor a távolban vizsgálgat az ember valamit. Mintha látna -valamit. Olykor hunyorgatott, olykor tágra nyílt a szeme, iszonyatos -ijedt kifejezéssel. - -Tán a kínvallásra gondolt ilyenkor, a nagy kínvallásra, melyet ősi -kipróbált módszer szerint kétszer hajtottak végre rajta, hogy kivallja a -császár titkát. Egyenkint kitépték a körmeit, visszatörték három ujját a -jobb kezén, végigszántották a testét tüzes vassal. Két izben. Temérdek -agyafurt fokozódó kínzással. Nyomorék maradt utána, de nem vallott. A -császár titka volt. - -– Itt maradsz, veremben, amíg magadtól nem vallasz, – mondotta a -Rettentő-Nagy-Ur. Harminc éve már, hogy mondta. - -Vagy tán azon töprengett, hogy mi lett az eredménye az ő követjárásának? -Megsemmisítették-e akkor a húnok seregét a kinai és perzsa -szövetségesek? Vajjon azért vonultak-e tovább nyugat felé a húnok, mert -megverettek, vagy azért, mert győztek és megnövekedett a hatalmuk? -Semmit sem hallott azóta a perzsa háborúról, nem is kérdezhette, hogy el -ne árulja magát. Nem is volt kitől megtudni, hiszen kvangli és tungúz -népbeli szolgák őrizték őt, utolsó rendbeli emberek, kik maguk sem -tudtak semmit a világrengető nagy politikai eseményekről. Mitsem hallott -erről, pedig hosszú fehér szakálla nőtt azóta az állán és két hosszú -tincs is a járomcsontokon, mely kettős lantszerű ívben egyesült a gyér -szakállal, a fátyolszerü leomló bajusszal. - -Mit sem tudott meg arról az ügyről, melynek mártírja volt. Ugy élt, -mintha lelkét is beletemették volna a sötét verembe… - -Beköszöntött az est. Az éjszakai égen apró fényes kis nyílásokat ütöttek -a csillagok, apró kis lyukakat, melyeken át a húnok nagy Tammuz istene, -az égi vadkan lenéz a világra. - -Az őrtálló kvangli leszól a rabhoz: - -– Gyerünk öreg! – és lenyujtotta neki a lándzsa nyelét. - -Nehézkesen mászott ki a kinai. Nem csoda, öreg volt már, jobb keze -nyomorék és a féllábára hosszú nehéz cölönk is volt vasalva, hogy ha -valamikép kiszöknék a veremből, el ne futhasson. Nehézkesen mászott, -nyögve, – zihált a melle az erőlködéstől, de kimászott mégis. - -A kvangli jó fiu volt, várt egy kissé, míg az öreg szuszhoz jut, azután -újra szólt: – gyerünk öreg, – és a kezébe vette a cölönköt, hogy ne -surolja a földet. Igy jobban haladtak. Mert az őr a legközelebbi -cserényhez akart menni egy kis esti csevegésre, egy kis falatozásra. Ide -mentek minden este, mikor már bizonyos volt, hogy a rabok ispánja nem -néz arrafelé. Igy mentek minden este, sántikálva a császár követe és -mellette a barátságos kis kvangli őr, jobbjában lándzsával, baljában a -lábhoz vasalt hosszú cölönkkel. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Lassan haladtak, messze volt a cserény. Oda értek végre. És ott ültek a -tűznél, gubán, nemezpokrócon, körben, ahogy szokás. - -A massagéta gazda, nagy széles rőt ember, kinek hájas testét a nap olyan -barna-pirosra sütötte, mint a mézes kalács, a szlávok szeretetreméltó -modorával vendégelte a társaságot. Nagyon nagyra becsülte a kinait, mert -ha egyebet nem is, azt az egyet tudta róla mindenki, hogy kétízben -huzták padra, mégsem vallott. Ez pedig nagy sor. - -Az övé volt ezért a legelőkelőbb hely a tűz mellett, a háziúrtól balra, -a szív oldalán. Igy kivánja a keleti illem. - -A massagéta mindenkit rangja szerint ültetett. Tőle jobbra a két alán -csikóst, mert azok bár szolga emberek, de lóval járnak, hát elsőbbek. -Meg is látszott a sötét dölyfös turáni pofájukon, hogy sokat tartanak -magukra. Keveset ettek, keveset beszéltek. Csak akkor villant a szemük, -ha verekedésről volt szó. - -Sorban ült ott az öreg bojtár, rajta túl a kvangli. Mindenki ott, ahol -dukál. Még a kutyáknak is megvolt a rangjuk, minthogy a tanyaőrző -kutyáknak nem szabadott belül kerülni a rőzsefonáson, míg a -pásztorkutyák ott fekhettek a tűznél és főttest kaptak enni. Mert, hogy -a pásztorkutya meg a bojtár között csak az a különbség, hogy a kutya -vizet nem húz. - -Még egy vendég ült a körben, egy idegen, ki csak úgy tért ide be éjjeli -szállásra; keleti ember ez is, valami gepida. Hosszú, magas, -nagyszakálú, szelid arcú germán, kinek a homloka fölött nagy kerek -csombékba volt kötve a haja. Legmesszebb ez ült, mert a háziúr minden -szeretetreméltóság mellett is, gyanakvó ember volt s az idegent oda -tette az alánok mellé; azokkal ugyan ki nem kezd. - -Csendesen beszélgettek, szakadozva. Húnul folyt a társalgás, mert bár -hún nem volt közöttük, de nem értették volna az egymás nyelvét. - -Kungot érdekelte az idegen. Óvatosan, udvariasan megkérdezte, hová való. - -– Messze, messze, – felelte a gepida és bizonytalan nagy mozdulattal -kelet felé mutatott. - -– A hegyekből? – kérdezte Kung. - -– Túlról, a nagy síkságon is túl, az Atil folyón is túlról, – és újra -intett a kezével keletnek. - -Az öreg kinainak megvillant az arca. Csak kitünő nevelése tette -lehetővé, hogy látszólag nyugodt maradt. Hogy el nem árulta a hangja, -hogy milyen fontos neki az, amit kérdez. - -– Volt-e sok háború arra felé? - -– Háború mindig van, – felelt az idegen és nagy bőbeszédűséggel -elmondott valami zavaros történetet, ahol a gepidák egyik törzse -viaskodott egy ismeretlen nevű néppel valami ellopott bálványkép miatt. -A szlávok értelemmel hallgatták, az alánok kicsinylőleg mosolyogtak. - -Kungon meg nem látszott, mennyire unja ezt a históriát. Udvariasan, -figyelmesen hallgatta végig. Végre megszólalt ujra: - -– Másféle háború, nagy háború nem volt arra? Nem volt nagy csata ott -valahol, rendes seregek között. Például… a húnok hada és valamely más -nagy hatalom között? Régebben…? Mikor gyerek voltál? - -Bambán meredt reá a gepida porcellánkék szeme. Látszott rajta, hogy -kutat az emlékében, de nem talál semmit. Megtapogatta a hajcsombékot, -mintha abban keresné. - -– A hún hadak? Nem. Nem hallottam róla! - -Tehát ez sem tudott semmit. Ez sem tudott annak a kovarezmi hadjáratnak -a sorsáról, a perzsa-kinai szövetségről. Ez sem. Borzasztó volt ez a -bizonytalanság. - -De a kisbojtár hozta az ételt. Szemtelen szájas legény volt, hangos, a -számadó gazda fia lévén, otthon érezte magát. A szája közvetlen az orra -alatt nyilt s így alólról, hogy megvilágította a tüz, duzzadt puha arca -úgy hatott, mintha malacnak indult volna eredetileg s csak tévedésből -lett volna ember belőle. - -Minden este ugyanazzal az otromba tréfával kezdte, mielőtt kiosztotta a -tarhót. - -– Dolgoztál-e ma öreg, mer aki nem dolgozott, nem kap? - -Az alánok megvetőleg mosolyogtak. Ők a munkára nem sokat adtak. A kinai -pedig ugyanazt felelte, szószerint ugyanazt, mint tegnap is, tegnapelőtt -is, mindig. Udvariasan, nyugodtan, csak a nézése volt kemény. - -– A munka önmagában viseli jutalmát. Haszna is ismeretlen annak, aki azt -külső eredménye után mérlegelné. Ezért mondja a bölcs: – munkáld az -eszedet és vesd el a tudás magvait a te lelkedben. - -Tudta Kung, hogy röhögni fognak. Tudta, hogy se a kisbojtár, se más meg -nem érti, de úgy vélte, hogy saját magának tartozik azzal, hogy bölcshöz -méltó választ adjon. Akárha a csunglijámenben ülne mandarinok között, -írástudók között. Egyáltalán mit sem változtatott viselkedésében. Olyan -higgadt, előkelő és tekintélyes volt, mintha finom társaságban, kinai -társaságban volna. Olyan tisztán, kissé negédesen evett, akár udvarnál, -pedig nyomorék három ujja igen akadályozta és bőven, kimerítően felelt, -ha kérdezték. - -Pedig kérdeztek tőle sok mindent, sok bolondot, sok kegyetlent is -kérdeztek. Azt tartották róla, hogy hazudik, hát hazudtatták. És nagy -durva élcekkel évődtek vele minden este. Megkérdezték gazdag ember-e, -megkérdezték van-e családja? - -A kinai szépen mesélt, ugyanazzal a szóval mindig. Elbeszélte, hogy ő -odahaza nagy úr. A császárja nagyon szereti, a nagy császár, ki a sárga -palotában lakik. Leírta gyakran a palotát, szép részletesen; a császárt -is, aki fiatalember, de bölcs, de nagy. És beszélt a _senzi_-i -villájáról, virágos kertjéről és a porcellán-gyüjteményéről. A leányáról -is beszélt, szép leány, gyönyörü leány, jegyben jár egy császári -herceggel, szép fiatal herceggel. - -Nagyon nevettek erre a barbárok, a malacképü pedig belevágott: - -– Fogadjunk öreg, hogy nemcsak a leányodat, de az unokáidat is eladták -azóta a leánykereskedők! - -Még jobban nevettek erre a durvaságra. A massagéta gazda két kézre fogta -kerek dobhasát, mintha félne, hogy legurul róla, úgy kacagott, az -idegen, a gepida pedig ide-oda himbálta magát a nagy élvezettől s -magasan síró tyúkhangon nevetett. Még az alán csikósok is megélénkültek -s nyujtogatták feléje kérges tenyerüket, – fogadjunk, fogadjunk! - -Kung bevárta, míg elül a tomboló nevetés, azután nyugodt hangon -folytatta. Egy arcizma meg nem rándult. Tovább beszélt egyformán, -akárhogy évődtek vele, akármilyen sértéseket is vágtak közbe. Nagy -hozományt ad a leányával, herceghez illőt. Egy régi festményt, híres -remekművet is ad vele. - -Elmondta, mit ábrázol a kép, mi a fölírása. Azért adja oda, mert a -leánya nagyon szereti a képet. A művelt lelkek tulajdona a művészetet -szeretni, mert azok belátják, hogy a művészet isteni természetü, -minthogy örök életet lehel az elmuló pillanatba. - -Igy beszélt Kung, a császár követe. Mindenről beszélt nagy részletesen, -csak az ő nagy titkáról nem ejtett soha egy szót sem. Úgy ült ez a titok -a lelkében, mint az elásott kincs… - -Kivül a cserényen megszólalt az egyik komondor. Egyet, kettőt -vakkantott. Azután megszólalt a másik, a harmadik. - -Most már mind ugattak, mintha egymást biztatnák az ebek. - -A pásztorok fölugráltak. Mi jár itt, ki jár itt!? Az alánok ijjaikhoz -kaptak, a massagéták a fejszéjükhöz. A malacképü kiszaladt a cserényből, -majd halálsápadtan rohant vissza. - -– Hún urak! Hún urak lóháton! - -Valóban hún urak! A sima láthatártól éles feketén vált el az alakjuk. -Magas nyeregben, rettentő hosszu ijakkal, kettős kelevézzel, még az -árnyképük is ijesztő volt. - -A bojtárok összefogták a komondorokat, ne hogy fölbosszantsák az urakat. -Hej, mert ha azok haragusznak! - -Megjöttek. - -A massagéták, az idegen gepida, a kvangli őr, még a különben dölyfös -alánok is, földre borulva fogadták őket. - -Csak a kinai maradt ülve a tűznél. - -A húnok a cserény bejáratáig lovagoltak. Majd reá tapostak a földön -csúszó mozdulatlan emberekre. - -A kövér massagéta szólalt csak meg: - -– Méltatlan szolgátok, Dragucz, számadógazdája az Urkán táltosainak, -üdvözöl, nagy jó uraim, a nagy isteneknek nevével! - -A legelső hún megállította a lovát. Előkelő ember lehetett, valami -vezérféle, mert a lova hosszu sörényébe apró ezüst pikkelyek voltak -fonva. - -– Merre van a kút? – kérdezte. - -Az öreg bojtár csak úgy fektiben kinyujtotta a kezét: Arra, uram, nincs -száz lépésnyire sem. - -A gazda térdepelve kúszott a nagy úr lovához, úgy fogta meg a kengyelt, -a kvangli a hátát tartotta a hún lába alá, hogy kisebbet lépjen, amidőn -leszáll. - -– Itassátok meg a lovakat, – szólt a vezére féle, – azután megyünk -tovább. - -Három hún, az alantasabbja, átvette a paripákat, a vezérféle és egy -társa, az is főember bizonyosan, a cserénybe lépett. - -Szélestestü, alacsony ember mind a kettő. Fejükön magas csúcsos nemez -süveg, fekete, mégis sötétnek tetszett a bőrük alatta. Bő kaftánszerü -kabát volt rajtuk, vakondokprémből, puha, mint a bársony, egyetlen -szines folt tarkaselyem övük. - -Kung úgy ült ott, akár valami bálványkép. A lába összefonva, két keze a -térdén. A tűz fényében vakítóan tündöklött a nagy cikornyás aranysárkány -a mellén, mintha a bőrébe volna himezve, mintha egy volna az emberrel, -az arany lángcsóvák is mintha belőle, redves, öreg bőréből csapnának ki. -Meg nem mozdult, azt lehetett volna hinni, hogy nem is él, ha a -lantalaku szakálla csöndesen, fátyolszerüen nem ingott volna nyugodt -lélekzetétől. - -– Miféle ember ez? – kérdezte a hún. - -A barbárok, kik a kerítésen kivül maradtak, rémülten néztek össze. -Egészen megfeledkeztek az öreg kinairól. Mi lesz most ebből? A szegény -kis kvangli őr majd elesett a nagy ijedtségtől. Újra szólt a hún -parancsoló hangja: - -– Ki vagy? - -– Én a császár szolgája vagyok, – felelt önérzettel Kung – és te ki -vagy, fiatalember? - -A massagéta gazda összeszedte minden bátorságát és bekúszott a tűzhöz. -Apró hajlongások, fejbiccentések között, nagy bőbeszédüséggel mondta el, -amit a kinairól tudott. Olyat is mondott róla, amit maga az öreg rab -mesélt nekik magáról, hazugságnak tartotta bár, de elmondta, hogy azzal -is teljék az idő, tán eloszlik azalatt a nagy úr haragja. - -– Elég, – szólt a vezér és leült a tűz mellé, társával együtt. -Megtetszett nekik az öreg kinai, megérezték, hogy úrirendü ember. Aztán, -hiába, az, hogy két izben vallatták a nagy kínvallással és még sem -beszélt, az nekik is imponált. - -Beszédbe ereszkedtek vele. Lassú, keleti módon, kevés szóval, ahogy -illik. Kérdezték is mióta van itt, miért van itt. - -Kung válaszolt. Udvariasan, higgadtan. Csak azt mondta, ami lényeges. -Azt, miről hitte, hogy ugyis mindenki tudja. Mindenki, az egész világ. -Hogy őt elfogták, harminc év előtt perzsa földön, hogy ki akarták venni -belőle a nagy titkot, megbizatása titkát, hogy nem vallott. Hogy azóta -rab. - -Változatlan arccal beszélt, változatlan hanggal. Csak akkor villant meg -egy diadalmas, büszke, de tünő mosoly az ajkán, mikor azt mondta el, -hogy hiába kínozták meg, hiába nyomorították meg, nem tudtak meg semmit -sem. Ma sem tudják! ez volt a mosolyban, ma sem tudják a császár titkát! - -Az aggastyán elhallgatott. Pár pillanatig csönd volt. Azután újra ő -szólalt meg: - -– Lehet, hogy azért jöttél, fiatal harcos, hogy újból elvitess a -kínpadra. Lehet, hogy a húnok Rettentő-Nagy-Ura megunta várni, míg -magamtól beszélek. Nos, én kész vagyok. Egykedvüen nézek a vallatás elé, -mert az, ki halhatatlan ügyet szolgál, akaratában maga is halhatatlan. -Ezért mondja a bölcs: „Csak fontos ügyek foglalkoztatják az én -lelkemet!“ - -És udvariasan tette hozzá, miközben öntudatosan mosolygott: - -– Legnagyobb sajnálatomra, ma sem fogok többet elmondhatni, mint akkor – -és könnyedén biccentett a fejével. - -A hún vezér nem felelt. Egy ideig szótlan a tűzbe nézett, mely zsarátnok -fényekkel tükrözött éles tekintésü szürke szemében. Kisvártatva aztán -újra kérdezte, mióta is van itt, rabságban? - -– Harminc éve már, – felelt Kung. - -Van-e valami kivánsága, kérdezte majd a hún. - -– Volna, – szólt a császár követe – és kellemes emlékben foglak tartani, -ha megteszed. Csak fölvilágosítást kérek; felelj igazán. Mondd meg -nekem, viseltetek-e hadat keletfelé és mi történt akkor? - -– Kelet felé? háborút? tudtommal nem. Legalább az én értemre nem. A -Rettentő-Nagy-Ur hatalma kétségbe sohasem vonatott a keleti -tartományokban. De nagy háború volt a mult télen a Rajnánál. Átkergettük -rajta a frankokat. Erről akarsz hallani? - -– Nem, nem, – mondotta Kung, – keleten, biztosan tudom, nagy háború -volt. Vagy harminc éve, emlékezz vissza! - -Habozott egy kissé, hogy vajjon nem árulja-e el magát, azután hozzá -tette: - -– A perzsa birodalommal volt a háború. - -Most a másik hún szólalt meg. Idősebb lehetett pár évvel, mint a társa. - -– Igaza van az öregnek. Én is hallottam az apámtól, hogy akkoriban a -perzsák ellen ültették föl a serget. A mi nemzetségünk az előhadban -volt, azt tudom. - -– No és? És mi történt? – kérdezte Kung és mohón nyujtotta előre sovány, -ráncos nyakát, – mondd, mondd, kérlek, mondd! - -– Nem tudok egyebet. De volt valami hadakozás arra. - -– Igen volt, valami háború volt, ezt én is hallottam, – mondotta a másik -is. Gondolkoztak egy keveset, azután újra ismételték: - -– Igen, volt ott valami. De egyebet nem tudunk. Végre is rég volt. Ki -tud ma már arról. - -Kung elkomorodott. Hát senki sem tudja?! Még ezek, kiknek a nemzetsége -ott volt! Ezek sem!? - -A vezér néhány szót váltott a társával halkan, azután hátra szólt a kinn -várakozóknak: - -– Hol az őre ennek a rabnak? Ha itt van, jőjjön be. - -Félholtan hurcolták be a kvanglit. A massagéták, az alánok, még a -vendég, a gepida is, szolgálatkészen tolták, húzták, lökték be a nagy úr -elé. Biztosra vették, hogy ezt most karóba huzatja, vagy legalább is -felkötteti a gémeskút ostorára, mint valami agarat. A szegény kis -kvangli is bizonyosra vette, hej nagy mulasztás volt az ő mulasztása! -Ahogy oda ért a hún elébe, úgy esett össze, mintha nem is volna test a -ruhájában. - -– Verd le a vasat annak a lábáról, – parancsolt a vezér. - -A kvangli nem értette, nem is hallotta talán, csak akkor ocsudott föl, -mikor a hún már rúgott rajta vagy kettőt hegyes orru keskeny -csizmájával. - -Leverték a békót a Kung lábáról. - -– Szabad vagy, – mondta a vezér. - -A császár egykori követe azt hitte, hogy cselfogás ez, cselfogás, hogy ő -most árulja el a titkát. - -– Ne hidd, fiatal harcos, hogy szelidséggel többre mégysz velem. Sokakat -megtántorítanak a kegyesség rózsái, akik a kegyetlenség tüzes nyilai -ellen megállanak. De tudd meg, sem jó, sem balsors meg nem nyithatja az -ajkamat. Soha, soha el nem árulom, amit reám bíztak. - -– Szabad vagy, – mondta a vezér. - -– És azt hiszed, hogy megfizetem utólag az árát! Nem, nem, vitess vissza -inkább, vissza a verembe, vissza a kínpadra, – de soha el nem árulom a -császár titkát! Soha! Soha! - -A hún vezér megvetőleg intett a kezével. - -– Eh! – mindegy az már. Megtarthatod magadnak a titkodat, ki bánja!? – -tette hozzá gúnyosan; azután újra ismételte: - -– Szabad vagy. Mehetsz, ahova akarsz. Érted, szabad vagy! - -Kung megtántorodott. Tágranyilt szeme reá meredt a hún főemberre, mintha -nem értené a szavát. Végigsimított nyomorék kezével a homlokán, a -márványsimaságu kopasz fején. Azután körülnézett, mintha most ébredne -föl. - -Mellette hevert a hosszu nehéz cölönk, melyet az imént vettek le róla. A -lánc még rajta volt. - -Fölvette. Meglóbálta. Hangosan csörömpölt a lánc. - -És elindult. - -Elindult szó nélkül. Köszöntés nélkül. - -Kiment az ámuló barbár szolgák között. Azoknak sem szólt. A kvangli -őrnek sem. Senkinek sem. Egy szót sem. - -Ment kelet felé, a hazája felé, merre a pirkadás vékony világos sávja -elszakította az eget a földtől. - -Sokáig követték szemmel, amint sántítva haladt tova a nagy sikságon. A -nehéz láncos rúd ide-oda ingott aggastyán kezében. - -Rongyos, viharvert alakja eltünt végre a reggeli párákban. - - - - -A szépség mint cselekvés. - -Meghalt. Meghalt hirtelen, váratlanul, rosszkor. Éppen akkor halt meg, -mikor nem kellett volna, mikor nem lett volna szabad. A kereskedelmi -miniszter úr is ezt mondta: mikor nem lett volna szabad. - -Akkor halt meg, mikor az ő vasuti üzleteit firtatták. Hiába írták a -kormány lapjai, hogy a képviselő úr szívszélhüdésben halt el; hiába -közölték a halottkém bizonyítványát. Hiába írták meg részletesen, mit -csinált egész nap. Hogy egész nap olvasott, még este is, ágyban is, ott -volt mellette a könyv, nyitva. És micsoda könyv? Egy angol bölcsészeti -munka, híres, új munka: „Beauty, the essence of wisdom.“ Ezt olvasta! -Hát ilyen olvasmány mellett csak nem öli meg magát az ember. - -Mert mindennek megvan a maga olvasmánya. Minden kornak is, minden -helyzetnek is. Az öngyilkosságnak is. Ilyenkor szerelmes leveleket -olvasnak némelyek, vagy számlakivonatokat. Vagy törvényszéki tudósítást, -mások ujságcikket vagy névtelen levelet. De bölcsészeti művet? Nem. -Soha. - -Az ellenzéki sajtó azonban nem engedett. Elrészletezte az elhúnyt -mindennemü üzleteit, anyagi dolgait s különösen azt a gyanus vasuti -ügyet, amely miatt a kereskedelmi miniszter úr azt mondta, hogy ilyenkor -nem szabad meghalni. - -Valóban rosszul tette. Mert az a vasuti dolog, ha ő élt volna, jól is -végződhetett volna. Mindenesetre jobban végződhetett volna ő magára, az -ő becsületére nézve. Védhette volna magát s bizonyára nem kentek volna -mindent reá. Igy a miniszter is, a többiek is, mindent a halottra kentek -s kimosakodtak a piszokból. Csak az ő emléke szennyeződött be, -sározódott be menthetetlenül. - -A híre halála után példabeszéddé lett. A neve gyalázat. Az emberek -párbajt vívtak, rágalmazási pört indítottak, ha őket az ő nevével -illették. - -Emléke a gyalázattal volt azonos. - -Senki sem kutatta, hogy miért halt meg. Hiszen olyan világosnak, olyan -biztosnak tudták. És leszögezték ezt a tudatot. - -Oh! Mert az olyan jóleső és egyszerü, egyetlen okot tudni. Egyetlen okot -ismerni. El nem veszni a százszorosan összeszövődő indulatszálak között. -El nem járni a távoli okok, egymásra ható körülmények nyomán. Megállni -egy dolognál, reá mutatni. Ez az. Igy aztán mindjárt itélni is lehet. - -Ez jó, az rossz. Ez nemes, az komisz. Ez erkölcsös, amaz pedig… óh! - -Érdekes ember volt fiatal korában. Nagyon jól és alaposan tanult. Csinos -vagyonkája is volt, nem sok, de elég arra, hogy függés nélkül éljen. -Nagy jövőt jósoltak neki. Ebből a fiúból miniszter lesz, meglátja -akárki. Mert minálunk ez a legnagyobb sor. - -Az egyetemi évek után otthon, falun lakott. Olvasott, vadászgatott. Sok -vizi vad volt akkoriban az alföldön, sok minden bolondforma ritka madár. -Mint igaz vadászembert, nemcsak a zsákmány, de maga a vad, annak élete, -szokása is érdekelte és minthogy szorgalmas és elmélyedő volt a -természete, aránylag széleskörü ismereteket szerzett az állatvilág -életéről. - -Egyszer szalonkahuzáskor, egy tavaszi estén, zsombék szélén ült, várva, -hogy sötétedjék, midőn az ösvényen egy asszony jött feléje. Megállt egy -pillanatig mellette és reá nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Egy -másodpercnyit sem állt, azután tovább ment. Lassan, egyenlő léptekkel. -Szürke ruhás alakja eltünt a fordulónál. - -Ekkor látta először, de nem gondolt vele. Rögtön el is felejtette. -Legalább ő azt hitte. Mert a nő képe elrejtőzött mélyen az öntudatlan -emlékek csodás búvóhelyén, ott hátul valahol az agyban. Csak később, -sokkal később akadt reá az első találkozás emlékére, ahogy az ember -olykor egy elhagyott fiók fenekén valami régi fényképre bukkan. Akkor -aztán hirtelen, váratlanul, mintha megálmodta volna, újra mindenre, a -legkisebb részletekre is emlékezett. Hogy a kerti kalap milyen mély -árnyékot vont halovány arcára; s a szemei, amint reá vetődtek, hogy -világítottak, akár valami márványozott, fényes achátgolyók a sürű, sötét -pillák kettős rojtozásában. És, hogy úgy állt meg, mintha meg kellene -állnia és úgy ment el, mintha maradnia kellene. És, hogy a nádban távol -– csip-csip – egy rigó füttye szólt. És, hogy közöttük mint valami -tavaszi aranylánc, egy reketyefűznek sárgapicusos ága ingott. És, hogy -az ajka olyan nagyon piros volt… - -Később, hónapok multán ismerkedtek meg. A szomszéd birtokosnak volt a -felesége. A szomszédság hozta őket össze. A hosszunapu, meleg éjszakáju -nyár volt a kerítőjük. - -Mind többet, többet voltak együtt. Az asszony hosszú sétákon, -cserkészeten kisérte a férfit, s az első szerelmes szó olyan -természetesen pattant az ajkukra, az első csók is, ahogy a virág -kifeslik a bimbóból, ha eljött az ő ideje. S a piros csókok nyomán, mint -valami biborpecsétes vérnyomon, megjött a vágy. - -Igy kettesben egyszerüek, igazak voltak. Minden nap közeledtek -egymáshoz, meleg követeléssel a férfi, tudatlanul, engedékeny vággyal a -nő. De ha társaságban voltak, az más volt. Az megzavarta őket. - -Megzavarta a férfi féltése, az asszony fáradt kacérsága. A nő körül, -mintha valami szerelmes gőzkör lebegne, úgy vonzotta a férfiakat. Hiszen -azok megérzik minden külső indok nélkül, hogy valamely asszonynál ütött -a szerelem órája. Megérzik úgy, ahogy a darazsak az érett szőlőszemet. -Ki tudják választani száz más hasonló szőlőszem közül. - -Az egész fürtön egy van, ők megtalálják. Más-e a szerelemre érett -asszonynak az illata, vagy más-e a keze tapintása? Másként ragyog-e a -szeme, az ajka? Eltompult érzékeink nem számolnak be semmi ismerettel, -de a nagy Pan öntudatlanul is értésünkre adja. - -Társas összejövetel után a férfi agyában mindenféle zavaros gyanu -kóválygott. Mindenféle hirtelen, megvető indulat. És köznapi -általánosító szabályok, aranytételei az aszfaltbetyárságnak. -Nőcsábászati kánonok, melyeket idült agglegények foglalnak törvénybe a -klubokban, a kártyaasztalok mellett, mikor nagyon tapasztalt és nagy, -érdekes multu emberekként akarnak feltünni. - -Egy ilyen társas mulatság után együtt voltak az asszony szobájában. -Egymás mellett, kereveten. A férfi szótlanabb volt a rendesnél. Halkan -beszélgettek. Besötétedett. Akkor átölelték egymást. - -Hosszan, lélekzetvesztve csókolóztak. Egészen sötét lett már, a nő nem -láthatta a társa arcán azt az elhatározást. Különben visszavonult volna, -mint már nem egyszer. És önkéntelen odaadásával nem tévesztette volna -meg. - -Mert tévedés volt. Csunya és sértő. Ügyetlen, megalázó tévedés, mely -egyszerre elváltoztatta és gyülölő felekké varázsolta őket. Szó nélkül -küzdöttek a sötétben, mint halálos ellenségek. - -Az asszony talpon volt és halk, idegen, sohasem hallott hangon -parancsolt: - -– Menjen! Menjen! - -Ujra meg újra ismételte: menjen, menjen. - -A férfi elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Belül egy hang mind azt -mondta, hogy durva és szamár volt, de a hiúsága nem engedte, hogy -odahallgasson, hanem helyette mormogta: gombház! - -Másnap elutazott külföldre. Majd megmutatja. Azért is külföldre. Szó -nélkül. Engedelemkérés nélkül. Egy sor írás nélkül. - -Talán nem ment volna el így, ha tudta volna, hogy akkor, midőn az ajtó -becsapódott, az asszony már a kereveten feküdt zokogva, elrejtett -arccal. És, hogy önmagára haragudott, maga ellen lázongott legjobban, -mert ő tudta, hogy abban a megalázó percben nem az egész énje -védekezett, nem, egyik fele küzdött csak, a másik titokban, be nem -vallottan az ellenséggel tartott. És elrejtette a párnák közé az arcát, -nem érezte, hogy nem felindulástól, de a szégyentől piros, s szeretett -volna elbujni önmaga elől, elbujni szertebomló barna hajának a fátyola -mögé. - -* - -Pár év telt el. Ezeket a férfi egyetemeken töltötte el. Munkában, -laboratoriumi asztalok mellett. Rosszul végzett kalandja fölötti -keserüségét valamibe bele kellett fojtani. Arra nem volt elég pénze, -hogy mulatozásba fojtsa. Az ízlése szerint. Dáridóra nem telt, olcsóbbra -finnyás volt. Hát munkába fojtotta. A sors összehozta a külföld -előkelőbb természettudósaival. A Darwinizmus akkoriban élte aranykorát. -Visszhangzottak a tudomány berkei a naturalisták és az ortodoxok -vitáitól. - -Az életben tett tapasztalatai sokban segítségére voltak. Egy nagy tanár -unszolására két tanulmányt is közölt a vizi madarak életéről. Nem volt -ez szorosan vett tudományos, de tudákos dilettantizmus sem. Elbeszélő -kellemes olvasmány volt, inkább bölcsészeti, némi költői zamattal. - -Néhány évet töltött így el, míg újra hazakerült. És újra találkoztak az -asszony s a férfi. - -Külsőleg alig változtak valamit az utolsó, a zivataros est óta. Az -asszony arca most is halvány volt, csak a termete volt kissé teltebb. Ő -nyujtott kezet már messziről s a szeméből megbocsátás sugárzott, szelid -meghatottság. Legalább a férfi ezt olvasta benne. Nem látta, hogy valami -bocsánatkérésféle is csillog ott. - -Megint kezdett járni hozzá. Nem udvarolni járt, csak beszélgetni. -Becsületesen hitte, hogy csak barátság van már közöttük. Eleinte valóban -hitte. Hitte addig, míg egyszer egy délután a mindennapi kézcsók -eltévedt följebb az asszony karján és érezte, hogy az sem lett volna -baj, ha még följebbre, akár a piros ajkáig téved. - -Most újra kezdődtek a hosszú séták naponta, az ártatlan és mégis -szerelmi találkák kint a szabad ég alatt. És jártak hosszant együtt. - -A férfi beszélt, az asszony hallgatott. A férfi beszélt a természetről, -a természeti felfogás szépségéről, bölcseségéről. Beszélt az élet, a -materialista fölfogás költészetéről és arról a nagy egységről, mely a -legapróbb parányt a világrendszerek mérhetetlen nagyságaival egyenlővé -teszi a végtelenben. - -Szépen, bódítóan beszélt. Az asszony odaadóan hallgatta, s midőn -csöndesen ment mellette, vagy midőn mellette mozdulatlan ült; és mintha -puhábbak, engedékenyebbek lennének a tagjai. - -Ezekben a sétákban született meg egy műnek az eszméje. A természet nagy -rendszerét magyarázva, egy bölcsészeti összefoglalás fogamzott meg -benne. A természet tanítása. Ethika, mely elveit nem a hagyományokból, -nem a társadalmi törvényekből, vallási emlékekből meríti, de közvetlenül -tudományosan magából az életből. Ethika, melyet górcsővel -laboratoriumban, vagy műasztalon lehet bizonyítani. Ethika, melyet az -egész élő világ hirdet, s melynek törvénye őskorszakok óta föl van írva -az égboltra rejtélyes csillagbetükkel és föl van írva tengerek homokjába -is a vizek mélyén, el-elmosódó s újra keletkező örök írással. - -Hatalmas művek körvonalai léptek elő. Kiindulási pont: az eddig ismert -és tisztelt morálszabályok tarthatatlansága a naturalizmus haladása -folytán. A bölcsészeti tanok csődbe jutottak. A metaphysika meghalt. Az -egyén, mely eddig világközpontja volt, összekötő kapoccsá lett a fajok -végtelen láncában. A jó és rossz fogalma tartalmatlan és önkényes. - -Van-e út, mely e kaoszból kivezet? Van. A kiválasztódásban, a -megfelelőben. A jobban megfelelőben. A _kvalitás_ az ethika alapja. A -_kvalitás_ az egyedekben, a fajokban. - -A magasabb rendű minőség. Szóval szépség. Szépség az egyének külső -életében: erő, egészség. Szépség belső világukban: becsület, akarat, -lelki tisztaság. Szépség az indulatokban, a törekvésekben, harmónia a -végtelen természetességgel. Nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, de az, -természetes-e, őszinte-e, erőteljes-e? Megfelelő-e a faj törekvésének? - -A sok órás együttlétek, a hosszú beszélgetések közben keletkezett a mű. -És a férfi naponta hozott egy-egy megfogalmazott részletet és felolvasta -úgy, mintha az asszony lábai elé rakta volna. Minden sorba a nő -szépségét írta bele, s az irályába be akarta fonni szoborszerű járásának -ritmusát. Most nappal dolgozott otthon, s este jött csak át. -Részegítette maga a munka, de részegítette a vágy is és a remény, mert -hitte, hogy a remekbe készülő munkának mint valami virágos ösvénynek a -végén jutalomként az asszony szerelme int. És haladt az ösvényen duzzadó -reménnyel, bízva, hogy őt, kit nem nyerhetett el erőszakos támadással, -meghódítja rajongó alázatos imádása. - -A nő nemtő is volt, meg tanítvány is. Hol mereven ült, s nagy világos -szemei ajkára tapadtak, midőn beszélt, – hol reá dőlt a karjára és -elrejtette az arcát könyöke hajlásán. Ilyenkor egészen az övének érezte, -s az asszony nem is tiltakozott, ha simogatta, csókolgatta közben. De -hiába kérte, hogy megadja magát, – nem, nem, ne kérjen – volt a válasz. -És olyan szomoruan mondta, olyan bánatosan, mintha maga is sajnálná. - -Mentől nehezebben haladt ez irányban, annál magasabb polcra helyezte az -asszonyt. Ugy gondolt reá, úgy is beszélt vele, mint valami magasabb -rendű kivételes lénnyel, kinek birásáért egy életet kell adni. Ugy -tekintette, mint ama mesebeli hercegkisasszonyokat, kiknek az -aranygyapjút, a hesperidák almáját kell váltságdíjul hozni, valami -nagyot, dicsőt, halhatatlan tettel… - -És az asszonynak rettentően fájt az ő dicshimnusza. Fájt, mert tudta, -hogy nem érdemli. Fájt, mert emlékezett egy önfeledt dacos percre, egy -könnyelmű, romboló indulatu percre. - -Mikor a férfi annak idején elment, szó nélkül, egy sor írás nélkül, ama -viharos est után csak a dac maradt ébren a szívében. Hiszen az, ahogy -elment, amiért elment, azt mondta neki, hogy csak a testét akarta, -akarta akárhogy a szerelme, a vágya nélkül is. És gyűlölte, mert -szerette és meg akarta alázni a saját testében, mert hogy arra vágyott. -Ebben a lelki állapotban odadobta magát egy embernek, aki véletlenül a -közelébe jutott. - -Az ébredés borzasztó volt. Borzasztó volt az undor önmagától, attól a -harmadiktól. Egyszer, de megtörtént. Meg nem történtté minden könnye sem -tehette. - -Senki se tudott erről a botlásáról. Ő is felejteni akarta. Ekkor jött -vissza külföldről a férfi. - -Örömmel, szívrepesve fogadta. Járt mellette hűségesen, várva, hogy -kérje, mert akkor még azt hitte, hogy az ő csókja letörli annak a -másiknak még az emlékét is. - -De ő nem kérte akkor még. Ellenben hosszú együttlétük alatt mind -magasabbra, magasabbra helyezte, akár egy szentet. Mindaz a becsülés és -csodálat, mindaz a tisztelet és stilizáló rajongás megannyi tőrszúrás -volt neki. Annál lehetetlenebbé vált a szerelmük, mentől eszményibbnek -tartotta a férfi. És a nő úgy érezte, hogy ha enged, mintha megcsalná, -becsapná, mintha hamis pénzzel fizetne. - -Pedig a férfi kérte, kérte, kérlelte minden szavával. Hogy váljon el, -hogy legyen a neje, egészen az övé. Mindig ugyanaz folyt közöttük: - -– Hát nem szeret? - -– Tudja hogy szeretem. - -– Akkor miért, miért…? - -– Nem lehet. Nem lehet. - -A fejével is intett az asszony idegesen – nem, nem, – s nagy kövér -tehetetlen könnyek gyültek a szemébe, gurultak lassan le az arcán. - -A bölcsészeti mű majdnem készen volt. „_A szépség mint cselekvés_“ volt -a címe. Csak néhány jegyzet hiányzott s pár fejezet várt a teljes -csiszolásra. Majd egészen kész volt. - -Ekkor lépett közbe a véletlen. - -Az ostoba, kiszámíthatatlan véletlenség. A legnagyobb és legbutább ura -emberi sorsunknak. - -A kivédhetetlen, el nem hárítható. - -Tévedésből fölbontott levél. - -A férj tévedésből fölbontott egy, az asszonyhoz intézett levelet. A -levelet az a másik írta. - -A férj párbajt akart és segédül fölkérte a „_Szépség mint cselekvés_“ -szerzőjét. Igy nyert az betekintést a levélbe. - -A levélben bocsánatkérés és esdeklés volt. És visszaemlékezések. Kérés, -hogy jőjjön el hozzá az asszony. Hogy _újra_ jőjjön el. Illetlen és -tapintatlan szavak is voltak benne. Hencegő, cinikus kérdés, hogy nem -volt-e megelégedve? Kétségtelen bizonyíték volt a levél, kétségtelen -bizonyítéka annak, ami történt… - -A férfi a levelet beletette egy borítékba és megküldte az asszonynak. -Csak annyit írt hozzá: - -„E sorok Nagysádhoz voltak intézve; tévedésből bontattak föl. Bocsásson -meg nekem is a _tévedésért_.“ - -A mellékelt levélnek pedig néhány sorát és mondását aláhúzta vörös -ceruzával. - -Ez volt a dolog vége. - -* - -Foglalkozást keresett magának. Valami olyan foglalkozást, mely az -eddigitől elütő. Mely semmi vonatkozásban se emlékeztesse a multra. Az -elmultra. - -Képviselő lett. És őt is elnyelte az a moloch, mely nálunk minden -tehetséget elnyel, a politika. - -Olykor, később meg-megkisérelte, hogy a művét befejezze, de ahányszor -hozzá ült, mindig rettentő undor fogta el. Az volt az érzése, hogy az -egész dolog hazugsággá vált, hogy hazugság volt mindig, csak ő nem látta -akkor. - -Az első találkozás emlékét régtől fogva szimbolikusnak tartotta. - -Azelőtt úgy képzelte, hogy amaz estén a szépség maga lépett hozzá. A -nagy természet örök szépsége tekintett hivólag, kérdőleg reá ama nagy -világos szemekkel. Most változott a kép és más értelmet kapott, -jelképest most is, de kegyetlen rút értelmet. Úgy látta most, hogy az -eladó szépség járt, férfit keresve, este járt, ahogy szokása, s -gondolata gúnyosan egészítette ki, hogy csak az utcai lámpák hiányoztak. - -Tele volt a lelke keserüséggel. - -Mindig máskorra halasztotta a munkát, remélve, hogy idővel enyhül majd -ez a keserüség s akkor majd be tudja fejezni a könyvét. - -Egyelőre elmerült új foglalkozásában. - -Abból a nagy megvetésből, melyet minden iránt érzett, származott -fölújult élvhajhászata. Származott az, hogy pénzt, sok pénzt akart -keresni. Pénzt azért is, hogy költeni lehessen, azért is, hogy legyen, -hiszen a pénz maga az élet megvetése. Üzleteket csinált, tisztességest -is, gyanúst is. Mindegy. Úgyis komisz az élet. - -A hírneve az volt, hogy befolyásával sok mindent ki tud vinni. Olyant -is, amit nem volna szabad. Csak úgy tódultak hozzá a kétséges jellegü -üzérek, spekulánsok. És teltek az évek. - -Végre kiütött a botrány egy bizonyos vasuti adományozás körül. Csunya, -piszkos dolog. - -Éppen legjavában tomboltak körülte a szennyes habok, midőn a világ -könyvpiacán egy angol munka jelent meg. A címe „Beauty, the essence of -wisdom.“ Rendkivüli föltünést keltett. Olyan föltünést, melyhez hasonló -a Darwin nagy könyve óta nem fordult elő. Nagyobbat talán, mint a -Nietzsche Zarathustrája. Mindenfelé nagy lelkesedéssel tárgyalták, a -jövő morálethikájának az alapját látták benne. - -A szerzőjét egyszerre három akadémia választotta be s nevétől az egész -tudományos sajtó visszhangzott. - -Meghozatta a könyvet. Elolvasta. Az angol könyvnek, a híresnek, a -remeknek ugyanaz az eszmemenete volt, mint az övének, melyet ő húsz -évvel azelőtt megírt, de sohasem bocsátott ki. Melyet egy fiókban -tartott elzárva, undorból és dacból. Úgyszólván azonos mű volt, csak -angol mezben. - -Elolvasta kétszer is. Olvasása közben a napilapokat is átfutotta, -melyekben az angol könyv méltatása, kommentálása, ismertetése mellett -hasábos cikkek álltak, telidesteli az ő meghurcolt, bepiszkolt nevével. - -Kivette a kéziratot az asztalfiából. Végig lapozta. Sárgult emlékek, -elpusztult nemes érzések szálltak feléje a teleírt ívekről. Az asszony -képe egy pillanatra újra föléledt a lelkében. - -Bedobta az egészet a kandallóba. Utálattal, mint valami berondított, -piszkos dolgot. Megvárta, amíg elégett egészen, pedig lassan égett -nagyon. Apró kék lángok szaladtak végig a papiron és aztán elaludtak. -Egy-egy levél megcsavarodott, visszahajlott reszketve, mintha élne, -mintha fájdalmasan vonagló ajak volna. Inkább csak kormosodott a nagy -íráscsomó és füstölt fojtó, gomolygó szennyes füsttel. Üszkösödött a -szélén soká s csak mikor kegyetlen kézzel megbolygatta, akkor csapott -föl láng. - -Ő pedig állt ridegen a haldokló műve mellett egy gyermekgyilkosnak -gyűlölő lelkével. Mozdulatlan állt, míg elvégeztetett. - -Lefeküdt az ágyába, nyugodalmasan, rendesen. Még egyszer belenézett a -lapokba, az angol könyvbe. Azután megivott egy pohár vizet, melybe -valami orvosságforma fehér jegeces port öntött. - -Csillapító szer volt, nyugodalomnak orvossága. - -A kandallóban még mindig füstölt kissé az elégett iratcsomó, de reggelre -kihült az is. - - - - -A fileglorietta. - -Nemzetes Balla Kristóf uramnak, Nagy Bánya szabad város -vice-notariusának, jóakaró uramnak, ő kegyelmének. - -Mint szegény uram, szegény jó majsztram Balla Mátyás uram édes -testvérének szeretettel való szolgálatomat ajánlom. Isten kegyelmedet -örvendeztesse meg, kivánom. - -Vettem 28 junii Nagy Bányáról költ kemény és keresztyéni -fenyegetőzéseket felyül haladó levelét, melyben azt látom, hogy -Kegyelmed engem azzal vádol, mintha az én kezemen suhadt volna el -szegény jó majsztram ujdonatuj kordován csizmája, a mikor a gonosz -kruczok kezétől szörnyü halált hala a kőmáli szőllők alatti lazában, -Rákóczy fejedelem ő nagyságának hadai obsidionálván Kolozsvár városát, -én édes szülő városomat. Hogy penig meglássa Kegyelmed milyen igazság -nélkül vádaskodik és piszkolódik Kegyelmed, imhol megirom Kegyelmednek -mint esett az a dolog. - -Marttii 26-án úgy estve felé békopogtat a házunkhoz Dobai Péter uram, -mondván, hogy Balla Mátyás urammal, az jó majsztrommal akarna felesen -beszélni. Bévezetém a belső házba, hol is magokba maradának, de -mivelhogy csak hitván ajtó vala közöttünk, a pitvarból megértém én is és -vevém észbe, mi járatban volna. - -Mondá nemes Dobai Péter, hogy ő kimenne a városból a kruczok közé, -merthogy Rákóczy ő nagyságát akarná szolgálni, nem peniglen az németet, -ki az várost tartja. Az német commendáns azonban ki nem ereszt a -városból nemes embert fegyveresen, mert tudja, hogy mindgyárt az kruczok -közé szökik, – igy osztán azt gondolá ki Dobai, hogy ő másnap kimenne a -híd-kapun, mintha csak mustrálná magát a két-viz közén, egyetmását penig -kiküldi szekerével ganéj alatt, előre. Csak a gallus puskáját nem tudja -hogy kikapni, magával nem vihetvén, sem szekerével. Ezért jőve az jó -majsztramhoz, kinek isméri jó magyar indulatját, megkérvén, hozná ki ő -az gallus puskát, ne maradna az itt a német commendánsnak, mert kár -volna neki, – jó mester és előljáró civis létire az jó majsztramat meg -nem állítja vélle a strázsa. - -Szegény jó majsztram mingyárt ráálla a tervre még biztatta is Dobait és -mondá, hogy ha nem vállalta volna a farkas-utczai reformatus templomunk -szószékét, hogy megcsinálná jó móddal húsvéti ünnepig, biz’ ő is elmenne -krucznak rögvest. - -Megegyezének, hogy Dobai uram a híd-kapun menne ki, csak ugy pálczásan, -a majsztram penig az gallus puskával, nehogy valaki valamit gondolna: a -monostori kapun és ha osztán kivül vannak, a Kőmál alatti lazában -tanálkoznak, abban a filegloriettában, kit majsztram uram épitett vala -remekbe, ugymint vándorlásában külső országokban tanulta vala. - -Gyönyörüséges fileglorietta volt, mert párja nem vala az én jó -majsztramnak az asztalosmesterségben. Magam is dolgozám rajta, hát ide -irom milyen vala, hogy el ne vesszen emlékezeti. - -Két traktusa vala, egy felső, egy alsó. A felsőt nyolcz tekeredő oszlop -tartotta vala, olyan csavarékos mint megannyi kigyó, mindenik oszlopon -szőlővenyige is futott fel, levelesen, gerezdesen egyazon fából. Szép -magos gárgyája is volt, a melyikben minden egyes darab más-más faragásu -vala, ügyesen kihányva az legszebb virágokkal, gyümölcsfélékkel. Keréngő -garádics járt fel a felső traktusba annak is olyan gárgyája, de -kivül-felöl ügyes statuák valának az gárgyára téve, minden oszlop közin -egy, kik penig a leghiresebb királoknak valának képei: az az Dávid, -Mátyás királ, Akilleus, Szt. László, Julius Cézár, Xerxes és az a gonosz -Herodes; – ez hét, nyolczadik nem vala, mert arra az oldalra torkollott -az garádics. - -Most is emlegetem, szegény jó majsztrom milyen felesen elpáhola, -mivelhogy én nagyolván ki őket hársfa málából, a gonosz Herodes -királynak elrontám az ábrázatját mivelhogy igen alacsonyan vágám be a -szeme gödrit. Ennek mián az gonosz Herodes királ erősen tökfejünek -látszék, akár a szomszéd szappanosék félkegyelmü fia, olyan feje leve, -szegény jó majsztrom nem kis bánatára és röstellésére, ámbátor még igy -is derék statua volt, kevés párját láttam is valaha. - -Legislegszebb vala penig az alsó traktus pádimentuma, kit jó majsztram -sok tudós praktikákkal úgy kirakott minden jóféle fákból, hogy az ember -azt hihette vala, hogy csupa tulipánokra, szegfükre, mályvákra hág, -virágos kertben járván. Büszke is vala erre a filegloriettára kit -remekbe csinálla ennek előtte három esztendővel és a kit, ki csak -Kolozsvártt járt volna, mind megcsudált vala és vitte hirit és különös -dicséretit idegen országba. - -Másnap, hogy Dobai Péter uram esti látásunkra jöve, ebéd után felkészült -jó majsztram ünnepi gúnyába. Mondá nekem jönnék vélle, mivelhogy kimenne -város eleibe az monostori hostátba. Vállán vala Dobai uram gallus -puskája, kezében hosszu pálcza, lábán penig az uj kordován csizma, így -lépdelt módisan, a hogy előljáró embernek szokási. - -Mikor a kapuhoz érénk az német strázsa megkérdezé, hogy hová mennék így -puskásan, merthogy neki azt tudni kell. Kivágá magát jó majsztram -mondván, jámbor hazugsággal, hogy a serfőzőkhöz, kiket a falon kivül -széthányatott vala commendáns uram, mert az kruczok minden éjjel -odajövének és egy hitván semmirekellő trombitát futattak az bentiek -bosszuságára, magok kiálltottak, morgottak, alá s fel handáztak, -illetlen dolgot is cselekedtek és a serfőzők kéményitől penig nem lehete -reájok puskázni. Ide menne, mondá ravaszúl a majsztram, mert béfelől -való oldalban egy aszalója vagyon, azt akarná megnézni nem égeték-e el -az kruczok, a puskát is azért vinné nagyobb bátorság okáért, merthogy a -kruczok körül lappangana. A boldogtalan német elhitte ez beszédet és -kieresztett a kapun. Oh bár soh’se eresztett volna, szegény jó majsztram -ma is megvolna! - -Letértünk jobbkézre a pápisták kápolnája mellett, mert abba voltunk, -hogy általmehetnénk az Szamoson a fásbereki kis-pallón, de mikor oda -érénk látók, hogy azt is széjjelhányták vala. Nem vala mit tenni mint -meztéláb gázolni által az Szamoson, ki ott nem mély, a hogy mindenki -tudhatja. Az uram vivé a puskát, én az uj csizmáját meg a magamét. - -Alig lépünk ki az tulsó martra, hát csak elkezdi az szegény jó -majsztram: adta teremtette mi az a füst? és eliramodik mint valami -őzike, pedig pocakos ember vala szegény. Én hátramaradtam az két pár -csizmával úgy elámultam, hogy valjon mi leli, – utána loholtam azután de -nem tudtam utolérni olyan nagyon futott. - -Az fileglorietta felé futottunk, kinek odalátszott a fedele az tölgyfák -közül. A fedelen füst szürődött által, attól indula meg olyan erősen. - -Mondom, visszamaradtam egy szempillantást s csak akkor érék oda mikor -már szegény jó majsztram javában hadakoza valami fegyveres emberekkel. -Három krucz portyások valának, kik részeg fővel tüzet tettek vala a -gyönyörüséges fileglorietta drága pádimentumára, éppeg a közepére, a hol -szép nagy bukréta vala tiszafából, czitromfából, cseresnyéből és habos -kőrizsből. Szegény jó majsztram el felejté, hogy ő miért jött vala ide, -hogy a krucz barátság hozta vala, hogy Dobai uram miatt, Rákóczy -szolgálatja miatt. Neki láta az három kruczoknak, se szó se beszéd, -hirtelen mérgében az gallus puska agyával. Talám ha erősebb lett volna a -szerkezete elbirhatta volna, de az bolond gallus igen elvékonyította az -nyakát a puskának, mindgyárt az első csapásra leszakadt róla. – Üsse meg -a ménkő az olyan gyenge gallus mivoltát! A kruczok elsőben -elcsodálkozának, hogy így szó nélkül főbe, hátba teremtének, de aztán -kardot fogának, szegény jó majsztrom penig a helyett hogy kifelé -hátrálna, a grádicson az felső traktus-nak szaladott. Talám nem akará -romlásnak hagyni az ő drága filegloriettáját. - -Meztéláb vala az jó uram ezért a kruczok nem sejtik, hogy tekintetes -ember, hanem valami kószalónak véltek, mert sehunt sincs respectusa a -mezitláb embernek. Ha az szép új kordován csizma rajta lett volna, -lehet, hogy nem így történik. - -A garádicson az jó majsztrom, utána a gonosz részeg kruczok karddal! A -törött hitván puskát elhányá, egyéb fegyvere se vala. Én sem segíthettem -onnan alulról a kertből, mert csak az a két pár csizma vala a kezemben, -egyéb se, csak óbégatni tudtam, meg imádkozni érette, segíteni nem. - -Mitévő lenne az jó uram? látám hogy hibezett-habozott, – ott valának -mellette kézügyben a hét fastatuák a gárgyán, csak ezekkel védelmezhetné -magát, de látám sajnállá megrontani őket. Már-már hozzáérének az részeg -portyások, mikor mégis elhatározván letépé az elsőt, – Dávid királ vala, -– és úgy üté fülön az kruczot, hogy az megtántorodván bukott a -hátsobbikra. De még dühösebbek lettek ezek, feljebb hátrála az uram, -vágott nagy erővel az jó Dávid királlal, de baj vala, hogy az királ -hársból faragódott, egy kettőre széjjel hasadt. Igy kerüle Akhilleus -sorra, azután Szt.-László, Julius császár is, Xerxes is. Mindenik -szolgált három-négy ütésre, de vagy a lába szakada le, maradt az jó uram -keziben vagy hosszanthasadt a hogy a hársnak szokási. - -Már csak az gonosz Herodes marada, kinek az nagy tökfejét olyan nagyon -röstelte vala az jó majsztram. Ezt szakitá le talpárul a lábánál fogva -és én odalenn a füben hangosan fohászkodám az Úrhoz: Add Uram Isten, -hogy az én jó majsztramat éppeg az én Herodesem kemény tök-feje mentse -meg! Oh bár még akkora fejet faragtam volna néki! - -És nagyon reméllettem, mert már csak egy krucz marada épségben, -mivelhogy Akilleussal már végleg levere egyet, porrá ment annak a karja, -Xerxes penig mire széjjel roppant másik támadónak szemébe maradt az -királ koronája. Csak a harmadik krucz maradt már, az is mintha megijedne -az buzdogán forma statuától, nem igen erősköde az ostrommal. Talám éppeg -ez vala bajunkra. Szegény majsztram szuszhoz juta, körül néze és -megtelének a szemei könnyvel. Kétszer tekinte körül, látván szörnyü -romlását remek filegloriettának, az letört gárgyákat, füstölgő -pádimentumot és mind szép statuákat, kiket maga töre össze az kruczokon. -Elfacsarodott szegénynek a szive és mikor a portyás végre nekivágott meg -sem is mozdula, meg se lobálá az rettenetes Herodest, akarha kereste -volna maga halálát. Ott esett össze legfelső garadicson, szép sima habos -kőrizs deczkán, kit maga gyalult vala két kezével, pusztulva pusztulásán -tulajdon remekének. - -Nagyban kiálltozám, hogy ne bántsák, ne marczogják, de nem hogy rám -hallgattak volna az gonoszok, hanem az egy épen maradt krucz nekem jöve -karddal. Én se rest hátat adtam futvást le a Hidelvei házak felé. Az -krucz a nyomomban, ki erősen csufokat kiáltoza reám, de nem itélem -érdemesnek ide irni. A hidelvei hostátban sok nagy romlások közt -szaladánk, mert majd minden ház leégett vala, kit a német perzselt meg, -kit a krucz atyafiak, sehol se érék segitséget mig egy házhoz juték ki -csudára épen maradt vala. - -Ebben a házban egy rosszféle lakoza, kit commendans uram nem egy izben -intett vala, jönne bé az falon bévül, de az nem ment vala mondván, hogy -ő nem fél, nem éri bántódás falon kivül sem, sem egyiktől sem másiktól, -miben igaza is leve, mert ez egy házat sem az német, sem az krucz nem -rontotta, mijét sem prédálta és ő bátorságban éle két táborok között, -mint a harang a lábban, billegvén jobbra is balra is. - -Nyitva vala a pitvarajtó bészaladék, de nagyon megijedtem, látván hogy -csak egyedül van az vászoncseléd és semmi férfisegitség sincsen. De a -rosszféle nem ijede meg egy szikrát sem, hamar béreteszelé az ajtót és -az ablakból olyan felesen leszidá a kruczot, hogy nagy örömem tellett -benne! Olyan jól megmondá neki, hogy a gonosz krucz emberségesen -elkotróda az rosszféle parancsolatja szerint. - -Itt kell mondjam hogy ez menekülésemben vesztém el szegény jó majsztram -uj kordován csizmáját a magaméval együtt, nem kis káromra. - -Este már nem mervén kimenni az részeg krucz mián ott maradék éjjelre az -rosszfélénél, kinek bár egy poltrát sem adhattam semmim sem lévén, mégis -megvendégele étellel itallal, ágyba is fektete, de higyje meg kegyelmed, -nem a paráznaság okából, hanem mert igen elfáradtam vala a szaladásban -és szegény jó uram után való óbégatásban. - -Másnap kapunyitás után egyenesen a commendáns uram elé menék, elmondván -egész szomoru történetét szegény jó majszterem véginek. Csak a Dobai -uram szökéséről, meg a gallus puskáról nem szóltam semmit. - -Éppeg akkor commendans uram amúgy is különösen haraguvék az gonosz -kruczokra, mert a commendansné asszonyom fejős tehenét elkapták vala a -Szt. György-hegy alatti legelőről, mely csufságon igen dühödt vala az -commendans. Ezért osztán mikor hirét vevé az ujabb garázdaságnak mit -uramon miveltek vala a kruczok, mindgyárt megesküvék, hogy most már -rettenetes bosszut vészen szegény jó majsztram haláláért, őtet penig -olyan parádéval temetteti el, hogy más is példát vehessen és tanulhasson -látván, mint becsüli meg a császár az ő hivséges szolgáit. - -Kimenénk hát húsz muskétással és rácz lovasokkal és béhozók szegény jó -majszterem testit. A fileglorietta ezen közben egészen porig ége, de a -majsztram nem ége benne, csak a bőre pörkölődött meg, mintha szalmán -pörkölték volna. A ruhája is megvolt, semmije se hiányzott, csak az -kordován csizma, kiről fennebb megirtam, miért nem vala rajta. A csizmát -kerestük, de később sem került meg. - -Eltemettük penig jó móddal a farkas-utczai reformatus templomunk mögé a -Bethlen bástya felőli részben. A commendáns uram szép nagy parádét -csapott, a hogy igérte vala, a muskétásokkal még salvát is lövetett -háromszor, úgy megtisztelé, akárha valami fő-fő császári katona-ember -lett volna. Mindeneket commendáns uram fizetett az hadi kassából olyan -igen megörüle, hogy az jó majsztram uram a császár kedve kerestében -esett volna el, a mi meg nem történt más kolozsvári emberrel. Az -sirkövet is ő rendelé, kin szép faragást faragának, mint következik: - -„Hic iacet Matthias Balla Mag. scriniarius quem in fidem Sacrae Suae -Caesaris Maiestatis praestantem tenacem inpavidumque rebelles vi -occiderunt corpus sed cordem non expungere possint. Ad fidelitatis -exemplum eternum positur die 27 martii Anno 1704.“ A mi deákul annyi, -hogy: - -„Itt fekszik Balla Mátyás asztalosmester, kit az császár hűségiben -kitartót, állhatatosat és rendithetetlent, az rebellisek erőnek erejével -megöltenek, csak az testit, de szivit nem tudván megvívni. Az hűség -örökös példájául állíttatott 27 martii Anno 1704.“ - -Ilyen szépen megtisztelé uramat majsztramat az commendáns az összves -kolozsváriak ámulatára és örömére. Hogy valjon meg is bosszulá-e az -halálát nem tudom, mert már magam sem maradék sokáig Kolozsvárban, hanem -általállottam krucznak Rákóczy uram ő nagyságának szolgálatába. Kinél is -olyan grácziában vagyok és jó bizodalomban, hogy azt ajánlom -Kegyelmednek mint igaz jóakarója és szolgája, ne vádaskodjék reám többet -és ne fenyegetőzzön, az kordován csizmáról való beszédit is hagyná abba, -mert ha tovább is folytatná mint eddig hallom és leveléből olvastam, -bizony mondom kegyelmednek, ha arra járnánk Nagy-Bánya felé minden -keresztyénséget félretennénk, kegyelmed penig még faágáról is nézhetné -az napot. Hallom arra felé szép tölgyfák vannak. - -Szolgálatom ajánlásával minden jót kivánok maradván kegyelmednek - -ismeretlen jóakaró szolgája, néhai Balla Mátyás - -Uram első legénye - -_Balog András_ - -most Rákóczy ő nagysága toborzó káplára. - -Kelt Tokajban, 14 novembris Anno 1704. - -_Notabene_. Az a sárga kordován csizma kit rajtam láttak és kiről -hallott kegyelmed nem a boldogult majsztramé, mert az meg nem került, -mint megirám. Ezt a párt itt Tokajban vettem az kótyavetén; szereztem -négy ezüst pénzekért czigány trompétástól, a hogy mindenki tudhatja. - - - - -A rettentő Safranics és a kis Borbálka. - -A kis Borbálka rendszerint az almafán ült. Volt az almafának egy -vízszintes vaskos ága, mely a kerítés fölé nyult, ez volt a kis Borbálka -rendes helye. Atyjának, a nagylunkai jegyzőnek még két felnőtt leánya -volt, két sovány dolgos vénleány, kik a háztájnak összes munkáját -végezték, így aztán Borbálka úgy élt, mint egy kis hercegnő, csak bámult -a világba, amihez még az is jogot adott neki, hogy siheder-leány -korában, – vagy két évvel ezelőtt, – eljegyezték a dolna-kereszturi -helyettes tanítóval. Már pedig menyasszony sehol a világon sem dolgozik, -tehát Borbálka sem dolgozott és kellemes semmittevésben töltötte -napjait. A vőlegénye „rejtélyes Psyché“-nek szólította olykor, amit a -tanító nagyon jóizlésünek tartott, nővérei pedig azt mondották, hogy -Borbálka rest és buta, amit senki sem tartott jóizlésünek. No, de ez nem -tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Borbálka rendszerint a fán ült és -figyelte a világot. - -Szép kilátás nyilt erről a helyről. El lehetett látni innen a szűk kis -mármarosi falu fölött, melyet minden oldalról rengeteg bükkerdők -környeztek, végig a szűk kanyargó völgyön, melyen a hegyoldalok lejtőjén -összébb-összébb szorulva úgy sorakoztak egymás mögött, mint valami -óriási szinfalak. Itt-ott a lombtengerből magas sziklacsúcsok -meredeztek, és messze a völgy kéklő mélyén széles csipkézetes -bérckoszorú fejezte be a tájat. Mindenen végigvonult az erdő, hegyen, -völgyön, csak ezek a legmagasabb szirtek voltak kopárok, mintha a rajta -végigjáró temérdek fellegek elkoptatták volna ott az erdőt. - -De Borbálkát nem a szép kilátás vonzotta a helyére, tartotta ott -naphosszat, hanem a Safranics kertje, az a nagy magas kőfallal kerített -rejtélyes kert, amelyet az almafától csak keskeny sikátor választott el, -és a hosszú szegeletre épített sárga ház, a Safranics háza, mely a -szomszéd telket a piac felől befejezte. - -Vannak házak, amelyek vidám, barátságos benyomást tesznek az emberre, -amelyeknek a belsejében nyugodalmas boldog életet képzelünk és vannak -olyanok, amelyeknek már a külsejük gonosz, amelyeken belül úgy véljük, -sötét bűnök, kegyetlen titkok rejtőznek. Ilyen gonosz ábrázatu ház a -Safranics, az uradalmi erdész háza. Nagy, idomtalan, dísz nélkül való -épület volt, a tér felől magasan ágaskodott, akárha emeletes ház lett -volna, a szűk sikátorba megtörpült, majd bebujt a földbe, mivelhogy -oldalos helyen állott. A homlokzaton, az utcában is, alig volt egy-két -ablaka, melyeken belül csak sötétség ült, mint a koponyák üres -szemüregében. Öreg ház volt. Az ablakok közötti széles sima felületeken -nedves nagy foltok megették a meszelést, csunya zöldes foltok, a falak -bélpoklosságai. Eresz nem volt, sem semmi párkány vagy szemöldök, még a -kapu, az örökké zárt mohos kapu is olyan rideg, barátságtalan volt, mint -egy csukott ajaktalan száj. Várszerű, zord, sivár ház volt a Safranics -háza. - -Be a házba nem ment soha senki. Minden dolgát maga végezte Safranics. -Cselédje se volt, se asszony, se férfi, rokona se látogatta soha. Talán -még zárkózottabb volt, mint a háza. Templomba be nem ment soha, nem járt -a paphoz sem. Nem érintkezett senkivel. Rendesen valamelyik ablakban -könyökölt, szokott gúnyos mosolyával nézett ki a piacra és pipázgatott, -miközben a szelid holló, mely mindig vele volt, szendén bóbiskolt a -vállán. Itt az ablakon át végezte az uradalom ügyes-bajos dolgait is, -tárgyalt a parasztokkal, fizetett ki favágókat, fuvarosokat, szedett be -árendát. Olykor meg is szólított egy-egy járókelőt, hogy valami gúnyos -maró dolgot mondjon neki. Ha véletlenül nem volt az ablakban s beszélni -akartak vele, az ablaknál zörgettek és az erdész rögtön megjelent. Azt -lehetett volna hinni, hogy mindig odahaza van, és mindig azon egy -szobában, ha az erdőn nem találkozott volna vele az ember és pedig -rendesen olyankor, mikor legkevésbbé kívánta. Mikor jön ki a házból -Safranics, nem látta senki. - -Az erdészről sok mindent suttogtak félve a faluban. Hogy nem istenfélő, -hogy gonosz beszédü, tudta azt mindenki, hisz a plébános úr volt a -legnagyobb ellensége, ki a katedrájáról is hirdette, hogy -szabadgondolkozó Safranics. A jó rusznyák parasztok ugyan nem értették -mi az, de mégis tudták, hogy az szörnyű dolog. - -Safranics bár nem érintkezett soha senkivel, mégis hogy, hogy nem -mindenkinek minden dolgát tudta, azt is tudta, amiről azt hitte az -illető, hogy senki sem tudja. Még a gondolatát is, még tán a szándékát -is. Sőt egyéb furcsaság is volt vele. Volt alkalom, hogy ugyanegy órában -több helyen is látták, az ablaknál is, meg a favágóknál is a -bércoldalban, meg a dolnakereszturi határban is, ami vagy négy óra -járás, ott is megjelent nesztelen járású szikár alakja. A telkéről úgy -hírlett, hogy odabenn az udvaron, a falazott kertben mindenféle furcsa -állatot tart, hogy farkas meg vadkan támad ott az emberre, hogy -csodálatos beste madarak, melyeknek senki sem tudná a fajtáját, -csapkodnak, hápognak, huhognak a fák között. Sőt Tyirik Ferkó, az alvégi -molnár fia, ki kamasz korában egy éjjel bemászott a kertbe almát lopni, -esküszik, hogy a zárt gyümölcsösben akkora őzbak öklelte meg, mint egy -kétéves borjú. Nem is loptak almát a Safranics kertjéből! - -Borbálka ezért ült hát a fán. A kertet figyelte, a házat, hogy nem -leshet-e el valamit azok titkaiból. És tényleg a terebélyes gyümölcsfák -lombja között, mely sűrü hullámokba vonult föl, a fal mögött a hegyoldal -mentén, olykor egy-egy sötét madarat látott ülni, máskor a -levélfüggönyön át mintegy fátyolon keresztül valamely vadállat árnyéka -járt hosszan, elnyúlva és estefelé halk vonyítást, üvöltést is lehetett -hallani. Olykor maga Safranics sétált lassan a kertben, jellemző szikár, -túlságosan hosszú alakját könnyen föl lehetett ismerni, éles, -karvalyszerű orrát, fekete horgas bajuszát, halkan, nesztelenül járkált, -hajadonfővel, kopasz, sima, csúcsos fejét kissé hátravetve, a hollóval a -bal vállán. - -Borbálka ez este megint a helyén ült, pedig sötét este volt már, a hold -is feljött, derengő kék világa érces fénnyel táncolt a fák levelén, -fekete árnyékszegélyt húzott a szomszéd fal aljában, a ház tövében meg -nagy sötét foltot vetett. - -Szép, enyhe, kora őszi este volt, csöndes szeptemberi este. Ilyen későn -Borbálka nem szokott kinn ülni, ma csak azért jött ki, mert valami, amit -délután hallott, fölzavarta csöndes, kisleányos öntudatlan kedélyét. - -Ma délután átjött a vőlegénye ozsonnára, ahogy minden vasárnap eljött, -amióta jegyben jártak. Folyt a társalgás kávézás mellett, minden úgy, -mint máskor, a tanító-helyettes vitte a szót, mint rendesen s az apa, a -jegyző kontrázott neki. A nővérek sürögtek-forogtak a kaláccsal, -kávéval, Boriska meg szendén, tétlenül ült a vőlegénye mellett, -összekulcsolta a nem nagyon fehér, de apró kezecskéit és hallgatott. -Elfolytatták persze a tanító véglegesítésének az ügyét, hiszen ezt várta -az egész család, hogy a Borbálka esküvőjét megtarthassa. Elfolytatták -ezt az ügyet hosszadalmasan, el a gondnoksági ülésen történteket, el az -igazgató-tanító intrikáit. A segédtanító most is ismételte, hogy az -igazgató második Macchiavelli. Ilyenkor epésen, kihívóan nézett körül, -mintha várná, hogy valaki ellentmond, akár hogy valaki azt mondaná, hogy -az igazgató nem Macchiavelli, akár hogy azt, hogy nem második, hanem -tizedik, huszadik, századik. Mert a segédtanító egyenlő nyomatékkal -mondotta, hogy „második Macchiavelli“ és ebben, mint különben egyéb -dologban is ellentmondást nem tűrt. De nem mondott ellent senki és nem -is ez volt az, ami a kis Borbálkának úgy megzavarta a kedélyét, hogy -este későn még töprengett rajta az almafán. Egyébről esett a szó. - -A tanító beszélte, hogy Keresztúron nagy dolog készül Safranics ellen. -Nagy pusmogás folyik a faluban, ahol talán még jobban gyűlölik az -erdészt, mint Lonkán, hiszen Keresztúron minden második ember vadorzó. -Pedig amióta Safranics van hivatalban, azóta sehogy sem megy az üzlet, -mert be nem mehet az ember az erdőbe este, éjjel vagy hajnalban, hogy -ott ne találná Safranicsot, meglapulva egy szikla mellett, vagy egy nagy -bükkfa mögött, amint gúnyosan mosolyog fölhúzott puskája mögül. Nem -lehetett vele kikezdeni eddig, hát most aztán neki készülnek és elteszik -láb alól. Úgy hírlik, föl akarják csalni a voloszankai mély útba azzal a -hírrel, hogy marha jár a vágottban. Tonkanecz Cirill beszélte ezt tegnap -a korcsmában és esküdött, hogy ő majd végez vele. Már pedig ő elszánt -ember és meg is teszi, amit mond, és társa is akad elég. - -– Ha ilyen nyilvánosan beszélik, majd a fülébe megy az erdésznek, – -mondotta a jegyző, aki egykedvű ember volt. - -– Dehogy megy, dehogy megy, – válaszolt a tanító epésen, – mindenki -utálja úgyis, ki mondaná meg neki? Különben sem beszél ő senkivel, hát -nincs kitől meghallja. - -És a tanító ezek után érdekes eszmefuttatást eresztett meg a társadalmi -élet törvényeiről, az érintkezés előnyeiről általában, a zárkózottság -hátrányairól, különösen a kölcsönös barátság alapjairól, az -ellenszenvesség eredetéről, mindazt pedig megvilágította bizonyító sűrü -példákkal, melyekben elrémítő alak gyanánt II. Macchiavelli, a -dolna-keresztúri igazgató szerepelt. Mire Borbálkáék mindezt -végighallgatták, este lett és a segédtanító, miután Borbálkát újabban is -„rejtélyes Psyché“-nek nevezte és nyomatékkal homlokon csókolta, -hazament. - -Borbálka tehát az almafára ült föl, egészen belebújt a levelek közé és -töprengett. A vőlegénye szavain töprengett, nem az eszmefuttatáson, nem -a társadalmi élet törvényein, sem az ellenszenvesek eredetén, hanem -azon, hogy „ki mondaná meg neki, mindenki utálja“. Mindenki utálja, -mégis milyen borzasztó, mindenki utálja és azért nem mondják meg. -Rettenetesnek találta, hogy ezek mind tudják, megmenthetnék, egy -szavukba kerülne, de nem, nem mondják meg, se az apja, se a segédtanító, -sem a vénleány nővérei, ezek mind tudják, de nem mondják meg. Senki, -senki nem mondja meg. - -Mindezt végiggondolta újra meg újra, mindig majdnem ugyanabban a -sorozatban unos-untalan, de azért még sem fakadt ki lelkéből az a -gondolat, hogy majd ő mondja meg. Arra ő nem gondolt, csak arra, hogy -mindenki utálja, senki sem figyelmezteti Safranicsot, senki sem mondja -meg, hogy meg akarják ölni. - -Hosszasan ült a fán Borbálka és maga elé bámult le a szivályos -sikátorba. Egyszerre csak azt vette észre, hogy az utcában a kemény -agyagos földön, mint valami meredek árokba, apró kövecskék gurulnak a -völgynek. Egy-egy kavics ugrált, bukdácsolva lefelé villant olykor a -holdfényben, tünt el a vízmosás gödrében, a sötét árnyékban. És jött -utána a másik, az is úgy görgedt sietve lefelé, hangtalanul. Úgy este -holdvilágnál a legegyszerűbb dolgok is oly sejtelmeseknek, kétségeseknek -látszanak: Borbálkának úgy elszorult a szíve, akárha valami borzalmas -dolgot látna. És mint valamely veszély elébe, önkéntelen remegéssel -nézett föl a hegy felé, arra, ahonnan a siető kis kavicsok gurultak. Két -embert pillantott meg, akik lefelé jöttek a törmelékes sikátoron. -Ezeknek a lépte indította meg a laza kavicsokat. Az egyiket mindjárt -megismerte Borbálka, Cserne László volt, a gulyás-bojtár. A másik idegen -volt, s amint közeledtek, látta, hogy fekete gubát visel, mint a -dolna-keresztúriak. Magas szál ember volt, majdnem öles. Az arca -árnyékban volt, mert le volt tűrve a kalap karimája, de különben jól -látta mind a kettőt és eszébe ötlött az imént hallott vadorzó neve: -Tonkanecz Cirill. - -Lassan jöttek lefelé és halkan beszélgettek. Borbálka mozdulatlanul ült -a lombok között. Feszülten hallgatózott. Ő, aki mindig olyan egykedvű -volt, akit álmatag révedezéséből mi sem tudott fölzavarni, most tágra -nyilt szemmel hallgatott, visszafojtotta a lélegzetét, még nevetségesen -pici száját is fölnyitotta: egész erejéből figyelt, hogy valamit -ellessen a két paraszt beszédjéből. De véletlenül, midőn a fa alatt -elment a két ember, az árnyékuk végighaladt a Borbálka ruháján, -elhallgattak és Borbálka csak néhány szót tudott elkapni, amit a gubás -idegen mondott Cserna Lacinak, a fán alól, majdnem a saroknál, fenyegető -volt a hangja: azt mondd meg aztán, amit mondottam! - -A feketegubás megállott és nekidőlt a Safranics háza falának, alig egy -ölnyire a ház sarkától. Majd eltünt a sötétben, csak a guba átlátszatlan -foltja feketéllett a ház árnyékában. - -A bojtárlegény kilépett a piacra és eltünt a saroknál. Ablakzörgés -hallatszott és a Safranics hangja, amint kérdezte: - -– Ki az? - -– Én vagyok, Cserna Laci. - -– Mit akarsz? - -– Azért jöttem, hogy megjelentsem, legeltetnek a tilosban. - -– Hol? – kérdezte Safranics. - -– A voloszankai vágotton. Odahajtják a dolna-keresztúriak éjjelre a -marhát. Ha kijönne hajnalban a tekintetes úr, föl a mély úton, -meglephetné őket. Hajnalig ott maradnak bizonyosan. - -– A voloszankai úton föl? - -– Igen. Ott nem látják meg, ha jön. Mert vigyáznak ám! Reggelig ott -maradnak: biztosan tudom. - -– Jól van, ott leszek hajnal felé. - -Az ablak becsapódott. Cserna Laci nem jött vissza, hanem hazament -tüntetőleg át a piacon. A feketegubás is indult. Óvatosan, de mégis -sietve haladt föl a sikátoron föl az erdő felé és eltünt az éjjelben. - -Borbálka dermedten hallgatta mindezt végig. Tehát igaz! Odacsalják ezt -az embert, hogy megöljék és nem is szólhat már senki, hiszen már ma -éjjel, ma hajnalban… Senki, senki sem szólhat, még ha akadna is, aki -szólna, senki sem szólhat már, hiszen még ez éjjelre van állítva a -csapda. És amire az imént még nem is gondolt, egyszerre elhatározásként -lepte meg, egyszerre akarattá, cselekvéssé vált, hogy ő mondja meg, -most, tüstént. Igen, ő mondja meg, ő ezt nem hagyhatja. Még egypár -percig jobbra, balra kandikált a levelek közt, vajjon igazán elment-e a -feketegubás? aztán halkan leereszkedett az ágról, az utcába. Sebesen, -majdnem szaladva haladt az árnyékos sikátoron és kiért a holdvilágos -térre, a Safranics ablaka alá. Megállt. Alig bírt lélekzetet venni a -nagy fölindulástól és a szíve magasan vert, fönn a torkában, mint a -megriadt madárnak. Egypár pillanatig állt csak ott, de már is nyilt az -ablak, pedig meg se kopogtatta. - -Elsőbben egy nagy pipa jött ki az ablakon, aztán a pipa szára, a pipa -szára mögött pedig a Safranics keményfaragásu arca. Egészen kihajolt -Safranics úgy, hogy a holdvilág hanyattesett a sima csúszos koponyáján. -A szeme kérdőleg tekintett a kis leányra. Borbálka úgy megszeppent, hogy -csak maga elé tudott nézni a falra, ahol a pipa torzarányu óriási -árnyéka ingaként lóbálódzott. Később is, ha e percre gondolt, az, amely -először jelentkezett, a legerősebb emléke mindig a pipa óriási lengő -árnyéka volt. Ide-oda járt a fantasztikus árnykép, Borbálka csak ezt -nézte és nem tudott szólni. De megszólalt Safranics az ablakban: - -– Mi kell, Borbálka? - -Fojtott, tompa hangja volt az erdésznek, olyan, mintha valami távoli -hatalmas zajnak volna a visszhangja. Borbálka szívét e szavaknál furcsa -érzés fogta el, csodálatos érzés: hála, igen, hála, tán mert az erdész -tudta a nevét, hála értelmetlen, ostoba, önkéntelen hála, melyet önmaga -előtt is szégyelt, hála, melytől egész testén melegség áradt el és végig -a bőrén érezte, hogy elpirul. Végre szóhoz jutott, sietve rebegte, amit -mondani akart, nagyon, nagyon halkan peregtek a szavak, de azért mégse -mert fölnézni, pedig Safranics egészen előrehajolt az ablakpárkányon, -még a holló is a vállán érdekkel pislogott Borbálkára és Borbálka -hadart, hogy ő mit hallott, hogy csapdába csalják, hogy feketegubás járt -itt, hogy a tanító beszélte, hogy a voloszankai úton lesik, hogy -Tonkanecz megesküdött, hadarta, hogy ő jött megmondani, mert hogy késő -van, más nem tudja, nem mondhatja, hogy ő, Safranics ne menjen el, -mindezt elhadarta gyorsan, sietve, halkan, maga is alig hallotta a -hangját. És amint elmondta, mindjárt indult is, menekült futva, alig -hallotta már a Safranics szavát: köszönöm, Borbálka, vissza sem nézett, -csak szaladt haza egyenesen a kapujokhoz, be a szobájába. - -Minden csöndes volt a házban, későre járt az idő. De nyugalom nem szállt -Borbálkára. Ébren feküdt az ágyában és hallgatódzott. Vajjon -megfogadja-e a tanácsát Safranics, vajjon otthon marad-e? Vajjon nem -veti-e meg az ilyen kis leány tanácsát? És bosszankodott magára, hogy -nem várta be a Safranics válaszát, miért nem igértette meg, hogy nem -megy el. Ugy most nyugodt volna, így pedig gyötri az aggodalom. Vajjon -otthon marad-e? Folyton figyelt, nem hall-e ajtónyitást, lépés zaját, -sőt vagy két izben azt hitte, tényleg jár valaki odakinn és az ablakhoz -szaladt, de nem, nem volt senki az utcán, csönd volt mindenfelé. És túl -is a Safranics rejtélyes házában, sötét volt minden. Igy telt el az éj. - -Hajnalodott. Kékes fény derengett a szobában. A fákon megszólaltak a -verebek. Óh! milyen megnyugtató, föloldó hang volt ez a halk csiripelés. -Mintha minden veréb azt mondta volna: nem ment el, nem megy már el. És a -Borbálka nevetségesen pici szája is, mikor végre megnyugodva elaludt, az -is úgy mozgott, mintha azt mondaná álmában: nem ment el, nem megy már -el, mert Borbálka nyitott szájjal aludt, mint a gyermekek. - - -II. - -Másnap Borbálka talán még csöndesebb, még szótalanabb, még szendébben -kis leányos volt, mint rendesen. - -Pedig nagy lótás-futás, nagy sugdosás folyt a faluban, hiszen már -délelőtt megjött a hír a hegyről, hogy Tonkanecz Cirillt átlőtt mellel, -halva találták meg a voloszankai mély úton. A járásorvos úr szerint, ez -pedig tudhatja, a gyilkosság négy és öt óra között történhetett reggel -és bizonyos az, hogy öt óra tájban Safranics az ablakában pipázgatott, -látta azt mindenki, szokott gúnyos mosolyával mérte végig a világot, és -kivételesen meg is szólította a járókelőket. Sokan látták az ablakban, -néhányan váltottak is vele pár szót akkor, és bár a voloszankai út van a -faluhoz vagy négy óra járásnyira, mégis mindenki a kis rusnyák faluban, -a plébános úrtól le a legapróbb gyerekig, mindenki meg volt győződve -arról, hogy Safranics lőtte agyon a vadorzót. - -Borbálka is meg volt győződve arról, és furcsa! semmi lelkifurdalást sem -érzett. Ez volt az egyetlen, ami őt meglepte, ez az érzéketlenség. Ő -adta föl Tonkanecz Cirillt, ő értesítette Safranicsot, hogy mi készül -ellene és mégis akármilyen mélyen kutatott is magában, nem, sehol sem -talált semmi szánalmat a megölt vadorzó iránt. Hiába idézte föl a -tegnapi este emlékét, hiába gondolt vissza arra a magas, feketegubás -alakra, ki oly életteljes erőben ment el előtte az este, akinek a mozgó, -élő árnyéka végigsuhant a ruháján és aki most halott, mégis semmi, de -semmi lelkifurdalást nem érzett. Csakis ez érzéketlenségén döbbent meg -Borbálka, csakis ezen töprengett, hiszen ő eddig azt tartotta magáról, -hogy ő jószívü, sőt túlságosan jószívü. Hát már ez hogy talál hozzá? A -töprengés között eszébe ötlött a vőlegénye szavajárása, aki mindig -mondotta róla, hogy ő egy „rejtélyes Psyche“. Psycheről Borbálka nem -sokat tudott, nem is igen bánta, de az, hogy rejtélyes, ez ütött szeget -a fejébe. A segédtanító okos, iskolát végzett ember, gondolta Borbálka, -bizony igaza van, hogy ő rejtélyes. Ez bizony érdekes dolog, érdemes -megfontolni, vizsgálgatni, mert nem mindenki rejtélyes ám, aki akar. Igy -aztán Borbálkának az almafán ujabb foglalkozása akadt, a saját -titokzatos mivoltának a vizsgálása, ami nagyban fokozta szőke önbizalmát -és mind-mind igazabbnak találta a segédtanító állítását, hogy ő -rejtélyes. - -Igy telt néhány nap, miközben vizsgálat is folyt a faluban, a -voloszankai gyilkosság ügyében, szolgabirák, csendőrök jártak, kutattak, -nyomoztak. De Borbálka mindezekkel nem törődött, ő a saját kis énjének a -redői között játszott bujócskát. - -A követő vasárnapon nagy örömmel állított be a segédtanító: megjött a -véglegesítés, meg lehet a lakodalmat tartani! Oly örömben volt a jó -vőlegény, hogy ozsonna alatt sem volt képes nyugodtan kávézni, hanem -győzedelmes imperátori léptekkel járt föl s alá a szobában, és egy darab -kuglóffal hadonászva beszélte, hogy milyen dühös most második -Macchiavelli. Azt a benyomást tette, mintha annak örülne legjobban, hogy -az igazgatója haragszik. Diadalmasan ismételte: sárga, zöldes-sárga -lett, amikor megtudta, zöldes-sárga! - -Ime, mennyire vigyázni kell minden szóra, ha az ember vőlegény! -Borbálkára ez a két szó: zöldes-sárga, ez tette a legnagyobb benyomást, -mert amint a vőlegénye mind csak ezt ismételte, és közben egyet-egyet -harapott a kuglófból, ő önkéntelen arra gondolt, hogy a segédtanító foga -zöldes-sárga. Később is, mint egy visszhang, ez a két szó újra megjelent -és rajtakapta magát, hogy azt mormogja: zöldes-sárga, ugyanakkor pedig a -vőlegénye fogára kellett gondoljon, ha akarta, ha nem. - -Nagy baj az, ha egy kis leány elkezd vizsgálódni, töprengeni. Bizony, a -segédtanító házassága imígy nagy veszélyben forgott, mert egy kis leány -nem gondolkodik rendszerrel, szép következéssel, ugrál annak az esze. -Azon indult el a menete, hogy sárga fog, zöldes fog, átcsapott aztán -arra, hogy rejtélyes Psyche, rejtélyes, rejtélyes, (lám, hogy kell -vigyázni) és egyszerre annál a kérdésnél találta magát Borbálka, vajjon -boldog lesz-e ő a segédtanítóval? - -Azt mondják a nagy okosok, hogy senki sem láthat a jövőbe, különösen nem -a magáéba, de ez csak az afféle úri népre vonatkozik, mert rusznyák -földön minden jövendőbeli dolgokat ki lehet fürkészni, megvan hozzá a -kellő babonaság, ami pedig nem csal, tudja azt ott mindenki. Ki meddig -él, hány gyereke lesz, milyen sor vár reá, minden kérdésre könnyüszerrel -lehet választ kapni, csak a módját kell tudni s ha az ember nem ismeri, -megmondja akármelyik javasasszony egypár hatosért. Borbálka is hamar -megtudta, hogy mit kell tennie, hogy választ kapjon arra: boldog lesz-e -azzal, akit szeret? - -Bizony nehéz dolog végrehajtani, ami ehhez kell. Ki kell menni az erdőre -pénteken virradóra, rétszögleten megállani és egy fejszét kell élével -bevágni a földbe. Ha már most éppen akkor, mikor feljön a nap, hét -szarvast lát az ember átmenni a réten, se többet, se kevesebbet, hát -akkor biztosra veheti, hogy boldog lesz azzal, akit szeret. - -Szegény Borbálka, jaj de megijedt ezen. Hogy ő éjnek idején az erdőre -menjen! Nem, ő ezt soha meg nem teszi. Azért mégis, mégis csak ezen járt -az ő következetlen eszecskéje. Hogy is kell? Le kell vágni a fejszét a -rétnek a sarkán… pénteken hajnalban. Rettentő dolog biz az, éjjel ő nem -mehet. Elhatározta, lesz ami lesz, ő nem megy ki éjszaka, de már csak -úgy játékból szobájába csente az apja fejszéjét és elrejtette az ágy -alatt. Pedig nem akart kimenni, csak tréfából vette el, hogy -elpróbálgassa, hogyan kell, miként kell. Csütörtök délután a jegyző -mindent tűvé tett a fejsze miatt, de Borbálka nem szólt. Az apja azt -hitte, hogy a mindenes vesztette el és meg is pofozta szegényt, ott, -Borbálka szeme láttára. Borbálka akkor se szólt. Ilyen rejtélyes -kisleány volt Borbálka. - -Borbálka az este, midőn mindnyájan nyugalomra tértek, végleg határozott. -Ő nem megy az erdőre. Ugyis csak babonaság mindez és a babonaság -bolondság. És hogy éppen hét szarvas menjen át a réten és éppen akkor, -mikor kisüt a nap, hisz ez majdnem csoda volna! Aztán, ha csak nappal -valami kényelmes kis babonaságot kellene elkövetni, még hagyján, de -éjjel! és abban a nagy rejtélyes erdőben! Nem és nem. Borbálka lefeküdt. - -Itt volna talán vége ennek a történetnek, ha Borbálka következetes -kisleány lett volna. De Borbálka nem volt következetes, amit az is -bizonyít, hogy jóval éjfél után, mikor már csak a legnagyobb csillagok -világítottak a falu feletti erdei ösvényen, egy kékruhás kis alak -botorkált fölfelé, fejszével a karja alatt. Kétségtelen, hogy ez -Borbálka volt. - -Az erdei ösvényen akart fölmenni egy tisztásra, hol egyszer kis -gyermekkorában epret szedett. Oda akart menni, de alig tett néhány -lépést az erdőben, máris eltévedt. Eleinte nem vette észre, hanem -úttalan haladt tovább a szálasban. - -Nagyon sötét volt, borzasztóan sötét. Ilyen sötétség csak erdőben lehet. -Nem látott magától tíz lépésnyire sem. Lassan mendegélt szegényke, hol -megbotlott valami nagy lehulló ágban, hol beleütközött valami fába. És -mind vadabb, mind járhatatlanabb lett az erdő. Mintha kezek, hosszu, -vékony, kiaszott ujjak fogták volna meg olykor, sovány karok ölelték -volna át, tartották volna vissza a kendőjénél, szoknyájánál fogva. -Mintha olykor lesuhadna alatta a föld, megindult lába nyomán a haraszt, -csúszott vele völgynek ismeretlen mélységek felé. Máskor valami óriás -ledőlt fa meresztett feléje hosszu fenyegető ágakat, amelyek -bekerítették, maguk alá vonták és midőn kimenekült, megint újabb baj, -újabb akadály állotta az útját. Itt valami ismeretlen vad ugrott föl -előtte, rohant el mellette nagy ropogással, ott valami ijesztő hang -huhogott a fákról. Elcsúszott sima, sötét csúszós dolgokon, megakadt -kigyózó indákban, szúrós makacs tövisekben: kő megütötte és -megszaggatta. Mintha az egész erdő tiltakozott, ellentállott volna. -Szegény Borbálka bizony szivesen visszafordult volna, de az erdő már nem -engedte, körülfogta folyondár ujjaival, elzárolta ágas, bogas -mesgyékkel, omló törmelékfalakkal fojtogatta tövises bokrok, páfrányos -bozótok tömegében. Borbálka küzdött, küzdött a sírással és az erdővel, -küzdött minden erejével lázasan, dacosan, cél nélkül, küzdött, ahogy az -életéért küzd az ember. - -Az ádáz küzdelemben alig vette Borbálka észre, hogy kezd virradni. -Hirtelen jött a hajnal, ahogy erdőben szokott. Egyszerre csak világos -volt, egyforma szürke világosság. De ez nem volt megnyugtatóbb, nem, -talán még titokzatosabban, még félelmesebben végnélküli volt így a -vadon. Az árnyék eltünt, de eltünt mindenünnen. Egyenlően foszlott szét -a derengő világosság, a távoli és a közeli tárgyak összefolytak. Mintha -tejüvegből volna, mintha áttetsző volna minden, mesebeli, szörnyü -csöndes és elátkozott, élettelen erdő és mozdulatlan. Achátkőből faragva -a fatörzs, a szürke mohák is, a sziklatömb is, még a lombok is. - -Borbálka ment, ment tovább. Ment, nem tudta már hova, merre, csak ment -cél nélkül, ok nélkül. Meg-megállott, körülnézett, aztán ment tovább -sietve, mintha menekülne. De az erdő elől nem menekülhetett. Mindenünnen -körülfogta, magába zárta az erdő és nem is küzdött már, mintha biztos -volna a prédájában, mintha azt mondaná: enyém vagy Borbálka! - -És rettentő csend volt. - -Sehol semmi, se mozgás, se hang, még patak se zúgott, szél se suhogott, -ki volt halva az erdő, ő volt az egyetlen élő lény ebben az elátkozott -rengetegben. De nem! Éppen ahogy folytatni akarta az útját, ott a -haraszton előtte egy szalamander ült. Fekete-tarka szalamander sárga -foltokkal pingálva, mozdulatlan és fényes, mint egy vadonatúj játékszer. -Azt hitte volna, ez sem él, ha fekete bőrénél nem fénylettek volna -jobban a parányi üveges szemei. A szalamander Borbálkára tekintett és -Borbálka nagyon megijedt. Körülnézett, hogy merre meneküljön. Aztán még -egyszer a tarka gyík felé fordult, de ez már nem volt ott. Más volt ott: -Safranics. - -Safranics szólalt meg elsőbben. Jóakaró, bár kissé gúnyos hangon, ahogy -gyerekhez szólunk, kit rajta kapunk valami ártatlan csinyén, így -kérdezte: - -– Mit keres itt ilyen jókor, Borbálka? - -Borbálka nem ijedt meg ezen, meg se lepődött, el sem bámult. Elmondta -hogyan, töviről fokára, hogy ő miért jött, hogy ő mit keres, mit vár, -hogy a csodáért jött. Safranics pedig mosolyogva bólintgatott hozzá, -mintha mindezt már régen tudta volna, úgy a holló a bal vállán az is úgy -bólintgatott, pedig ez tán már még se tudhatta. - -– Hét szarvas menjen át a réten jobbról, balra éppen akkor, mikor a nap -feljön? Jőjjön kis Borbálka, majd én elvezetem. - -Megindultak. Az erdész elől ment, Borbálka utána. Borbálka minden szó, -minden kérdés nélkül követte a rettentő hírü Safranicsot, aki elől a -legbátrabb emberek remegve menekültek, aki elől a plébános úr is messze -kitért, akár ha ez a világ legegyszerübb dolga lett volna. Sőt -buzgalommal követte és az ajkán egy ici-pici titkos mosoly játszott. Nem -csodálkozott azon, hogy olyan meglepő váratlansággal reá akadt, nem, ő -ezt természetesnek, magától értetőbbnek érezte, hogy Safranics egy az -erdejével. Valóban bele is illett az erdőbe! Hosszu, szikár, nagycsontu -termete, lóbáló nyurga karjai, kopott ruhái elvegyültek a fa kérgével, a -lombbal, sárga haraszttal, a holló a vállán mintha egy fatörzsön -gubbasztott volna és Borbálka pár lépésnyire mögötte már alig tudta -megkülönböztetni az erdőtől. Ahogy elindultak, egyszerre színesebb, -barátságosabb lett az imént oly félelmetes vadon. Safranics minden -lépésénél élénkült az erdő. Azt hitte volna az ember, hogy csak őt -várták a rigók, a pintyek, a császármadarak és a havasi mátyások. -Itt-ott, fönn a fán és a bokorban, a páfrányok között, mindenfelé közel -és távol, sipoltak, fütyöltek, danoltak, hívták egymást és felelgettek: -a fák kérgén kopácsoltak a harkályok és lenn a Borbálka lábainál méhek -ültek földongva a fűszálak tetejére, a fűszálak meghajoltak és -szivárványos harmateső hullott ki belőlük. - -Egy világ elevenedett meg körülöttük, egy igéző, rejtelmes, sohasem -sejtett gazdag világ és minden hang a Borbálka lelkében visszhangzott, -minden dal a szívében zengett és Borbálka ment az édes megváltás -érzésével, reménnyel, bizalommal, meggyőződéssel a csoda biztos -tudatában, ment a csodás erdőn át a csoda felé. - -Rét szegletéhez jutottak. Safranics megállott és intett Borbálkának: itt -és ő szótlan engedelmeskedett. Levágta maga elé a fejszét és várt. Már -egészen világos volt. A réten könnyü, szürke párafoszlányok úsztak, -amelyekben elvesztek a fiatal nyirfák fehér törzsei és a ködben, mely a -fű fölött elterült, csak a harmatterhes pókhálók fénylettek élesebben. A -réten túl ott hömpölygött a biborvörös bükkerdő és a bérckoszorú égett a -fényben. Fenn az égen szakgatott fellegek úsztak, sötét rongyok az -éjszakának széttépett palástjából és a felhőrongyokon vérszínü foltok -világítottak, mintha a nap beléjük törülte volna győzedelmes kezeit. - -Borbálka dadogó szívvel nézett abban az irányban, merre a Safranics -karja, barna, karmos ujja mutatott. - -Most vágott az első napsugár a rétszéli nyirfákra, most vált hirtelen -színarannyá a rezgő lombjuk és a nyárfák alatt egy, kettő, három szarvas -vonult ki lassan a rétre. Most még egy, aztán kettő, azután még egy-egy -hatalmas bika és mind kijöttek jobboldalt a rétre. - -Safranics fölemelte a kezét. A szarvasok megálltak. Mind Borbálkára -néztek fölemelt fejjel, széjjelálló hegyes fülekkel. Egy pillanatig -mozdulatlan álltak, csak a bika hatalmas aggancskoronája villogott, -azután lassan, sorban egymás mögött, a bika leghátul átügettek a keskeny -réten, el balra, be a sűrűbe, mind a heten. Eltüntek. - -Borbálka tágranyilt szeme még mindig oda bámult a rétre, mely füstölgött -a szarvasok nyomán. A halántékában kalapált a vér. Megszédült egy kissé -s a feje oda hanyatlott a Safranics mellényére. Szörnyen pipaszagu volt -ez a mellény, de Borbálka nem bánta, ő csak azt érezte, hogy a csoda -megtörtént az ő kedvéért, hogy megszólalt maga a természet, hogy ő neki -feleljen, csak azt érezte, hogy ő kimondhatatlanul boldog! Még a -pipaszag, még az is olyan meleg, olyan élő benyomást tett… még az is -olyan édes volt! Meddig dőlt így Borbálka a Safranics mellén, nem tudta -volna azt megmondani, neki egy kéjes örökkévalóságnak tetszett. - -Hangos, gúnyos károgásra ocsudott föl. A holló károgott a Safranics -vállán. Borbálka összerezzent. - -Megfordultak, elindultak. Mentek vissza lefelé. - -Szótlanul mentek. Safranics vezetett, hosszu, egyenletes, zajtalan -léptekkel. Ugy haladt, mint valami árnyék, ág meg nem roppant a talpa -alatt, levél meg nem zörrent még a legmélyebb harasztban sem. A vállán a -holló minden lépésnél előre-hátra ringott, mint az alvó lovas a -nyeregben. - -Olykor Safranics megállott és megfordult, vajjon nem maradt-e el -Borbálka? Egy- vagy kétszer ki is vette a pipáját a hosszu fekete -bajusza alól és ilyenkor Borbálka azt hitte, hogy valamit akar mondani -és úgy érezte, hogy ő is vár egy szót, valamit, nem tudja mit, de nem, a -pipa megint visszakerült a helyére s mentek tovább. Ahogy haladtak ki a -rengetegből és fogyott az erdő körülöttük, Borbálka mind gyakrabban -el-elmaradozott és az az érzése volt, hogy valamit még elfelejtett, -elmulasztott, valamit, ami az aranyos, napos erdőnek végső szava, a -csodának megoldása volna. - -De az erdőszélbe értek. Sűrü bokor szegte be ott a szálast. Safranics -szétnyitotta az ágakat, hogy Borbálka átbujhasson. Borbálka kilépett a -mesgyén, ki a falu fölötti útra. Visszafordult Safranics után. De -Safranics nem volt mögötte. Pár másodpercig várt, aztán hirtelen -elhatározással visszabujt a bokron, mert meg akarta köszönni -Safranicsnak a szivességét! Óh! Borbálka tudta mi illik! De Safranicsot -nem találta. Eltünt. Borbálka egyedül volt. És dacára a sikerült -babonának, dacára a sikerült csodának, dacára a ragyogó napnak, a fényes -aranyerdőnek, oktalan szomorúság lepte meg az ő kis madárszívét, mintha -valami elmaradt volna, mintha valami nagy igaztalanság történt volna -vele. - - -III. - -Zsúfolásig megtelt a kis rusznyák templom. Az egész Hosszu-Lonka -apraja-nagyja, mind ott szorongott a hajóban, még a járók, a padok közt -is tele voltak néppel. Nehéz volt a lég a tömérdek ember lehelletétől, a -rozmaringillattól, a tömjéntől is, meg a csizmaszagtól. Nemcsak lonkaiak -voltak a templomban, a helybeli szürkegubások között idegen -feketegubások is szorongtak, kik Dolna-Kereszturról jöttek. Kissé -szepegve jöttek át a Safranics mián és a nagy napos téren a gonosz -erdész gonosz háza előtt hatalmas vargabetüt csináltak, hiszen még nem -nőtt fű a Tonkanecz sírján. No, de most már biztonságban voltak az -idevalók is, az idegenek is. A templom szárnyas ajtaja jól be volt -szegezve s csak egy alacsony kis vendégajtó nyilt a templomban, amelyen -a hórihorgas erdész be sem fért volna. Aztán Safranics soha még a -közelébe sem fért templomnak, mindenki érezte hát, hogy itt e szentelt -helyen biztonságban van előle. Megelégedéstől ragyogtak az arcok. - -Nem csoda, hogy ilyen sokadalom gyült egybe, hiszen most folyt a jegyző -úr leányának, a kis Borbálkának az esküvője, most esküdött hűséget az -immár véglegesített segédtanító úrnak. - -A szent ikanosztazion, mely véges-végig ki volt kárpitozva szép -olajnyomatú képekkel, nagyszakállu görög szenttel, fekete -boldogasszonnyal, ott állott a pap, a jó plébános úr. Hatalmas, merev -pluviale ölelte körül amúgy is vaskos termetét és ez a palást igen-igen -szép volt, mert bár csak nyomtatott kartonból volt, tíz lépésről már -megesküdött volna az ember, hogy drága selyemből van. Igen jól festett -benne a pap, hiszen az ő arca is olyan piros és kerek volt, mint a -bazsarózsák a keményített kartonköpenyegen. Ott térdelt a két ministráns -gyerek, ezek is teljes díszben, kiken olyan tiszta fehér ing díszelgett, -hogy az orrukat csak suttyomba merték beletörülni. - -A pap lábainál térdelt az ifjú pár. Szép kis fehér ruhában, ujjatlan, -kötött keztyűkkel a kezén Borbálka, szerényen és szeliden, mellette a -tanító úr térdepelve ugyan, de kidüllesztett mellel, hogy ne vessen -ráncot az új fekete kabát, melyet külön e célra szerzett a városból -részletfizetésre és melyre nagyon büszke volt, bár egy kicsit bő volt. -Oldalt a térdepelők mellett álltak a tanúk, köztük az igazgató úr, II. -Macchiavelli, kit a tanító meghívott, „csak azért is“ és aki „csak azért -is“ eljött. A Borbálka családja is ott volt. - -A jegyző úr szörnyen meg volt hatva, olyannyira, hogy minden rendszer -nélkül, össze-vissza törülte az orrát, a szemét, a vastag szőke -bajuszát, mert hogy abba is belecsurgott a fölindulás. A vénleány -nővérek sárgán, de nyugodt előkelőséggel állottak az oldalánál. - -A válaszoknál tartottak. Borbálka mondta ugyan, ahogy illik, felelt -szépen: szereted? szeretem, de csak úgy suttogott, mintha álomban -beszélne, alig-alig lehetett a szavát hallani. Bezzeg a vőlegény hangja -elhatott a templom minden zúgába, olyan ércesen adta meg a választ a jó -plébános úrnak. Hallatszott a hangján, hogy ez férfi ám, tetőtől-talpig -olyan ember, aki meg tudja védeni a gyönge némbert minden veszedelemben, -férfi, bátor, elszánt és bölcs, aki tudja, mit csinál, gyöngéd is, ha -kell, de vitéz és erős, ha annak van ideje, nem fél senkitől, még az -ördögtől se. Az utolsó sorban a legöregebb asszonyok is helyeslőleg -bólintgattak hozzá, olyan jól megmondta. - -A pap éppen a liturgikus mondást akarta kiejteni a száján, én titeket -összeadlak és kenetteljes mozdulatra emelte a jobbját, mikor rettentő -robaj vágott a szavába. A papnak a szavak a torkán akadtak, megmeredt a -keze és úgy hátrahőkölt, hogy csak a nagy keményített palást tartotta -meg, hogy el nem vágódott. Mindenki arra nézett, amerre a plébános -rémült szeme, az ajtó felé, a robogó zaj felé. Mind, mind arra fordult, -a vőlegény, az apa, a vénleányok, tanuk, csak Borbálka nem, az egész -hitközség mind arra fordult. - -Nem csoda, hogy ilyen riadalom támadt, mert valaki kivülről rázta, -döngette a nehéz templomkaput. - -Olyan dolog történt, amire soha példa nem volt, se azelőtt, se azután. - -A nehéz kapu recsegve, ropogva nyilt szét, kitárult mind a két táblája -és az ajtó sötét keretében, a napos piac tündöklő hátterén egy hosszu, -szikár alak jelent meg feketében, mint egy árnyék, – Safranics. - -Rettentő zavar támadt a tömegben, mindenki menekült, emberek, asszonyok -rémülten vágódtak a padokba el a Safranics útjából. Az egész nép hányta -a keresztet, az orgona elakadt, a harang elnémult és a nagy csöndben, -melyben csak összeszorult emberek szuszogása hallatszott, keserü, éles -károgás hangzott be a templomba a térről, ahol a Safranics hollója -maradt. - -Pár pillanat telt el és Safranics megindult. Lassan, egyenesen -közeledett a szabadon hagyott középjárón. Még halaványabb volt, mint -rendesen, tán a gyertyafénytől. Ellenállhatatlanul közeledett. - -E szörnyü percben, melyben mindenki valami rettentőre volt elkészülve (a -segédtanító úgy reszketett az új kabátban, mint a nyárfalevél), az egyik -ministráns ijedtében elejtette a füstölőt. Talán szerencse volt, mert -ahogy elgurult, a rázkódásban nagy tömjénfüst áradt ki belőle, mely -egészen befogta a fiatal párt, Safranics megállott. Éppen a szentelt -füstoszlop szélénél állott meg. - -Borbálka behunyta a szemét. Ámbár ő nem nézett vissza, tudta mégis, hogy -Safranics jött be, hogy ő áll mögötte. Ő el volt készülve valami szörnyü -dologra, úgy érezte, most összedül a templom, pozdorjává lesz az egész -gyülekezet, minden és mindenki, tán az egész falut elnyeli a föld. -Mindezekhez Borbálka titkosan mosolygott. - -Mikor Borbálka fölnyitotta a szemét, a pap éppen a liturgikus szavakat -mondotta, reszkető hangon ugyan, de elmondotta. A templom nem dőlt -össze, nem történt semmi baj. Meg volt kötve a frigy. - -A jegyző úr Borbálkára omlott. Megölelte, megcsókolta, a vastag -könnytelt bajusza úgy cuppogott az arcán, mint a nedves spongya. -Borbálka is sírva fakadt, ami természetes is esketés alkalmával. - -Most megszólalt Safranics: - -– Eljöttem mégis, – mondotta inkább félszeg, mint gúnyos mosollyal, – -tartoztam ezzel magának, kis Borbálka. - -Határozottan nagyon halvány volt Safranics. - -Szegény Borbálka alig hallotta, mit mond, de a segédtanító repeső -örömmel fogadta az üdvözlést. Folyton rebegte: köszönöm, köszönöm, pedig -hát nem volt, hogy ő mit köszönjön, hacsak azt nem, hogy hiába ijedt -meg. De ő mind hálálkodott hunyászkodó, majdnem engedelemkérő -alázatossággal és nyujtotta a kezét. Ebből aztán az lett, hogy a -rettentő erdész úgy megparolázta, hogy egy hétig sem tudta a jobb kezét -használni és később is úgy időváltozáskor mindig ez a keze fájt a -Borbálka férjének. - -Ezek után Safranics megfordult és úgy ahogy jött, a torlódó nép kettős -glédája közt, magasan hordva csúcsos kopasz fejét, lassan, egyenesen -kiment a templomból. - -Ekkor látták utóljára Safranicsot. - -Másnap valami bírói idézéssel keresték a csendőrök, de hiába kopogtattak -a Safranics ablakán. Nem nyilt ki. A kapu be volt zárva belülről, mint -rendesen. Betörték. Bementek. Üres volt a kert is, a ház is. Sehol semmi -nyoma sem volt az erdésznek. Sőt olyan volt a lakás, mintha emberi lény -nem lakott volna benne, mintha elhagyatva állott volna mindig, még butor -sem volt benne. Nagy pókhálók fogták be az ajtókat, ablakokat és az -ajtók zárai csak nagy erőfeszítésre nyiltak ki, úgy be voltak -rozsdásodva. A kertben sem találtak semmit, egyet sem azok közül az -állatok közül, melyekről a faluban annyit regéltek volt. Sűrü bozót és -burján lepte el az elhagyott gyümölcsöst, de nem volt ott egy élő lény -sem. Még a nyoma sem. - -Safranicsot soh’sem látták többet. - -Borbálka elköltözött a férjéhez Dolna-Kereszturra. - -A babonaság úgy látszik nem vált be, mert a tanító úr már az első héten -megverte és azután is minden másod-harmadnap. És Borbálka sokat sírt. - -Mindenki láthatja ebből, hogy nem jó bízni a babonában. Aminek ez -egyszerü történet tanuságául szolgálhat. - - - - -A kisértés temploma. - -A serenata után, már késő éjjel, a Piazza di San-Marcon a -Florian-kávéház előtti asztalokhoz telepedtünk. Kisded, de, mint mondani -szokás, válogatott társaság: a vöröshaju istennő és legbensőbb hívei. -Három magyar: az istennő, Karvaly Jancsi és én, egy horvát: a fiumei dr. -Krics és egy ritka nemzetiségü férfi, egy olyan nemzetiségü, amilyent -nem igen szokott az ember kaputos társaságban látni, amilyent elevent én -csak egyet ismerek: egy telivér albán, Ostris Milos, a szobrász. - -Ő különben új alak volt a kompániában. Belénk botlott itt Velencében. -Karvaly Jancsi Budapestről, a mesteriskolából ismerte, ő mutatta be. Igy -került közénk Ostris, persze vesztére. Vesztére, mert menten -beleheberedett a vöröshaju istennőbe. Ennek már így kellett lenni. -Tudtuk mi ezt előre, mulattunk is rajta. Mindenki így járt, aki az -istennő közelébe jutott. Az istennő hajára való tekintettel úgy hívtuk -ezt: „vörös láz“. A fiumei doktor meg is találta rá a tudományos orvosi -nevet: „febris rossa concupiscentiae“. - -Hát a Florian elé telepedtünk, mert Velencében az a szokás, hogy nappal -csakis Lavena előtt szabad ülni, éjjel meg a Florian úgyszólván -kötelező. - -Gyönyörü holdvilágos éjjel volt. Egyike azoknak a tejfehéren fényes -éjszakáknak, midőn a sárgás-mocskos lángok eltünnek a tündöklő világban, -s csak ott, ahol a Procuratiák tintaszerü árnyéka ömlik el, ott írnak -fénylő pontokat, derengő íveket a nagy feketeségbe. De a legnagyobb -fény, legnagyobb csillogás a San-Marco remek templomáról áradt. Az -aranyozott fiálékról, a görög bronzlovak kövér nyakáról, a tömérdek -rablott, sima márványokról; a fehér kupolák, az aranykeresztek mintha -csak ködből, fényből lettek volna szőve, oly légies könnyen lebegtek a -csodás egyház fölött. Egy-egy könnyü árnyék suhant tova az ódon, -örökifjú remekmű képe előtt; hol itt, hol ott, előszállva egy-egy ív -sötétségéből, eltünve egy-egy faragás cifrasága közt egy-egy galamb -árnyéka, mely alvóhelyét változtatja, de a meseszerü éjben arra gondolt -az ember, hogy kóbor lelkek járnak, kóbor szerelmes lelkek, kik ott -tanyáznak a rablott bizánci márványokban, az összeharácsolt, vérrel -mosott kincsekben. - -Hát a Florian elé telepedtünk. Mindenki rendelt valamit, ki ezt, ki azt. -Csak az albán nem rendelt semmit. Ő csak a vörös istennőt nézte, nézte -éhes farkasszemmel. Egy véleményünk volt róla, Karvaly Jancsinak, a -doktornak és nekem: rém pózos fráternek tartottuk az albánt. Ő mindig -keresetten beszélt, mindig művészhez méltóan viselkedett. Karvaly azt -mondta egyszer, – és találónak tartom, – hogy az albán állandóan -kifordítva viseli a művészkedélyét, ami épp olyan illetlen, mint -szőrével kifelé viselni a bundát. Ha bunda, legyen bunda, de ne ágáljon -a szőrös mivoltával. - -Megszólalt a vörös istennő: - -– Maguk ma megint borzasztó unalmasak. - -Az istennő szavai oly hálátlanságot tartalmaztak, amilyen hálátlanság -csak a legszebb asszonyoknak van megengedve. Hiszen egész nap mindent -elkövettünk az ő mulattatására! Soldokat dobáltunk a gyerekeknek, kik -úszva hozták föl azokat a laguna fenekéről, elvittük a serenatára, ahol -amerikai nábobokhoz illő borravalók árán elértük, hogy csupán csak az ő -nótáit énekelte a talián, a fiumei doktor a legszörnyübb pathológikus -eseteit vérfagyasztó részletekkel spékelve mondotta el az ő -szórakoztatására, Karvaly Jancsi meg elprodukálta a disznóölést, -elkezdve a favágástól, késköszörüléstől a malacsivításig. És ő mégis ezt -mondja…! Mélyen meg voltunk sértve. - -– Igen, maguk borzasztó unalmasak. Még legmulatságosabb az Ostris Milos, -az legalább hallgat. - -Még jobban meg voltunk sértve, az albán pedig mosolygott, csak a -szemével, de mosolygott. Az istennő azonban előttünk már nem szokatlan -logikával folytatta: - -– Ostris, meséljen valamit. Nem hallja? Meséljen. - -Az albán engedelmessége jeléül bólintott. Aztán fölállt. Aztán letette a -kalapját és hátrasimította kékesfekete haját. Nagyot lélegzett, majd -köhintett. Rém pózos fráter, gondoltam magamban s odaszóltam Karvaly -Jancsinak: Bunda, s ő nyugodtan felelt: - -– Bunda – Bunda. - -De az albán elkezdett mesélni: - -– Lássa, aranysisaku istennő, így éjjel a San-Marcot nézve, alig tudom -elhinni, hogy valóság ez a bazilika és nem álom. És nem merek közel -menni hozzá, mert azt képzelem, hogy menten eloszlik köddé, párává, -semmivé. Onnan van ez talán, hogy az én hazámban egy mesét mesélnek ott -benn a Csernagorában, mesét egy nagy, rejtélyes, bűvös templomról. -Legendát, mely ott született valahol a trák hegyekben, ahol annyi -heresia dühöngött egykor, ahol az arianus és bogumili eretnekségből még -most is élnek a népben félig elfeledt emlékek. És ez a legenda -keresztény is, pogány is, nem az orthodoxia szülötte, hanem valami -keveréke a keleti és nyugati fölfogásnak. Eretnek is talán. - -– Ne csináljon akkora bevezetést, Ostris, – mondotta az istennő. - -Az albán meghajtotta magát és folytatta: - -– Ugy mondom el, ahogy ott mesélik, ahogy ott mesélte nekem az anyám… - -A puszta Karszt legmagasabb, legmeredekebb, legelhagyatottabb csúcsán -egykor egy templom állt, rejtélyes, óriási bazilika; keskeny -márványoszlopai belevesztek a sziklaszirtbe, amelyen épült, abból nőttek -fölfelé, föl, föl, a faragott architravakig, az áttört csipkeművü -oromtetőkig, amelyek fölött hatalmas aranyozott kupola emelkedett, -szabályos ívben domborítva föl gömbjének töretlen logikáját. Sokágú, -gombos keresztek terpesztették aranykarjaikat a templom fölött az égbe, -mintha a fellegeket akarnák átölelni. - -Az óriási templom az egész hegyet befödte, mint a korona a királyok -fejét. Ahol a templom falai végződtek, ott kezdődött a függőleges -meredély. Ut nem vezetett föl, híd meg nem közelítette, a hegy ormán -állt, mélységtől körülvéve, hozzáférhetetlenül. És mégis a bazilika -homlokzatán, háromszoros oszlopos ív alatt nagy bronzkapu emelkedett, -mely a semmibe, az ürbe nyilt. De a kapu be volt zárva. - -Minden évben egyszer, karácsony előestéjén, Ádám és Éva napján, mégis -telidesteli volt a templom emberrel. Minden évben több emberrel. -Százezer is lehetett, több is, nem tudom. Volt ott minden rendü és korú -ember. Koldusok rongyokban, parasztok báránybőrben, lovagok talpig -vaspáncélban, aranyos selyemruhákban, asszonyok, leányok, papok, -barátok, tetrarchák, királyok is, nehéz, köves koronákkal, bibor -sarukban. És a keresztény idők minden korából voltak e ruhák, minden -korából voltak ez emberek. - -A szentek szentjében baldachinos oltár, mely alatt egy öreg pap -officiált. Rémesen öregnek látszott ez a pap, fáradt, halvány és -görnyedt volt, mintha századok évei nyomták volna a vállát, mintha nem -Isten kegyelme, hanem a haragja tartotta volna meg az emberi koron túl -az ő szolgáját. - -Hogy jutottak ezek be a megközelíthetetlen templomba? Hogy jöhettek át a -mélységeken, át az örökké elreteszelt kapun? - -Élő ember ide nem juthatott, csak halott. Mert halottak voltak az -emberek, olyan halottak, kik sem elég bűnösek nem voltak, hogy a poklot, -sem elég jók, hogy a mennyországot érdemelték volna ki. Olyan halottak, -kik életükben nem diadalmaskodtak a kisértések fölött, hanem kitértek -előlük. Akik behúnyták szemüket az élet szépségei előtt, csupa -félelemből, az Ur szava szerint nem voltak „sem hidegek, sem melegek“. -Ezek jöttek itt össze, mind a századok gyáva hitü emberei, kik -félelemből tértek ki az élet követelései elől. Ezek jöttek itt össze -azért, hogy minden év egy napján megkísértessenek. - -Az öreg pap pedig, aki reszkető kézzel officiált a gyertyafényben égő -oltár előtt, az a szolga volt, kire Máté tanusága szerint az úr egy -talentumot bizott, de aki, bár nem prédálta el, elrejtette azt a földbe -és nem sáfárkodott vele az úr rendelete szerint. - -Félelem, rettegés, remegő segélykiáltás hangzott az ő vénhedt, százados -hangjában, zengett az óriási hallgatóság hangjában is, zúgott magában, -az orgona szavában. Még buzgóbban tört föl az imádság, az ének, mint -máskor, mert a misztikus templom mozaikjaiban rejtélyes betük -tündököltek, melyek azt hirdették, hogy a végleges megváltás, vagy -végleges elkárhozás órája már nincs messze. - -A szélső oszlop mellett egy ifjú trák pásztor huzódott meg. Először volt -itt ez évben. A mult nyáron még ott legeltette a nyáját a szirtek -között. Ott töltötte volt rövid életét. Távol a világtól, távol a -kísértésektől is. Igy került ide. - -Most rettentő ropogás hallatszott a nagy templomajtó felől. Az ének -elhallgatott s mindenek szeme rémülten nézett a kapu felé. Mert most -következett a kísértés órája, mely ugyanugy századok óta egyformán ment -végbe. Csak az orgona zokogott fájdalmas, síró hangon. - -Valami titkos erő nagy robajjal föltépte a kaput és a szélső oszlopnál -térdelő pásztorfiu egy magas, fehér női alakot látott belépni rajta. -Hosszú, fehér lenge ruha borította a nőt, kibontott aranyhaja lobogott a -vállán, mintha napsugarak játszták volna körül. A kezében egy nagy, -piros liliomot nyujtott maga elé, mintha kinálta volna. Halvány volt az -arca, mint a pároszi márvány. Duzzadt, vérző az ajka és a liliom volt -csupán piros az egész jelenésen. A „Vénusz ördög“ suttogta egy ember a -pásztor mellett és keresztet vetett. - -Ahogy megnyilt a kapu, mintha valami szélvész csapott volna be rajta, -úgy hullámzott a hallgatóság a bazilikában; ki a földre borult, ki a -porba görnyedt, ki befedte az arcát és a halk, hadart imádság úgy -hangzott az óriás dóm boltozatai alatt, mint a sűrű eső csendes -kopogása. Az öreg pap az oltár előtt rekedt hangon intonálta: Libera nos -domine… - -Lassan, lassan; alig haladva, tágranyilt szemekkel, mint egy alvajáró, a -női jelenés az oltár felé tartott. Lassan haladt el a hallgatóság között -és mindig maga elé tartotta a vörös, misztikus liliomot. Amint elhaladt -az emberek között, akik elfordultak tőle, akik beborították az arcukat a -járó kisértés elől, a föld remegni kezdett. Az orgonában mind -rettentőbben sivítottak a hangok és a nagy, festett ablakok mögött sötét -szárnyak csapdostak, mintha a templom fénylő belseje odavonta volna az -éjszakának repülő kisérteteit. - -A fehérruhás asszony már az oltár elé ért, ahol a százados pap -kétségbeesve ölelte a chrysoprázos aranykeresztet, ott megfordult és -lassan, rettentő lassan, mindig kinálva az átkozott virágokat, a kijárás -felé indult. Az orgona őrülten sivított, mintha minden sípjában egy -ördöghad üvöltött volna, a templom földje inogott a nő minden lépésénél, -az aranyos mozaikokból egyes kövek estek, majd több, egész darabok -zuhantak alá, az ablakok tarka üvegei csörömpölve hullottak be, a falak, -a nagy kupola is repedezni kezdtek és a hasadékokon, a betört ablakok -résein ezer démon borzalmas pofája vigyorgott be. Hiába birkózott a -hívek zsolozsmája a túlvilágiak rémes ordításával. Már az utolsó -oszlophoz ért a nő, már-már túl volt rajta, már kettéhasadt a nagy porta -boltozata, már inogtak a hosszu oszlopsorok, már az egész óriás hajó -bedőlni készült. - -A fehér jelenés a pásztorfiu mellett haladt el. A pásztor fölugrott. -Megragadta a nőt. Kitépte a piros liliomot esdő kezéből. Megölelte. -Erőszakosan. És forró csókot nyomott a vörös, vérző ajkára. - -Varázsütésre megváltozott a templom képe. Az orgonában diadal-induló -zúgott zengő harsonák szárnyán; az ablakon jóságos angyalok repültek be -a nagy kupola alá, hatszárnyu, százszemü, fénylő cherubok és a falak, a -boltok résein át mosolygó csillagok ragyogtak a megváltott hívőkre, égi -harmoniái a tündöklő világegyetemnek. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Az albán meghajtotta magát a szép asszony előtt. - -– Im, ez az asszonyom, amiről álmodom a San-Marco előtt. - -Az istennő kegyesen intett. Pár pillanatig még révedezve nézett maga -elé. Indultunk. - -Engem bosszantott az a figyelem, amellyel az istennő végighallgatta a -mesét. Karvaly Jancsit is bosszantotta, a fiumei doktort is. Milyen -pózos fráter! – gondoltam és odaszóltam Karvaly Jancsinak: - -– No? - -– Bunda, persze, hogy bunda! – felelt ő keserü mosollyal. - - - - -Farkasok. - -Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos -sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra, – fehér gomba lett a fekete -gombákból, – puha bundát vetett végig a hegyoldalokon, beporozta -csillámokkal az erdőt, ellepte, eltakarta a sarat, a fagyott göröngyöt -és lenn a Maros terét vakító fehér tengerré változtatta át. - -Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér. - -Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a végnélküli -fehérség. Majd minden faluban fekete égett gerendák álltak ki a hóból, -üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint -valami óriási fekete seprük, – tetőnélküli falak, amelyeknek peremét -beszennyezte a tűz, kereszteződtek rombadőlt utcasarkokban, kuriák, -kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be -akart fogni a hó, befujta a kertet, behullott a tetőnélküli üres -szobákba, finom porban végigterült még ott is, ahol a bolthajtás be nem -szakadt. Mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is, előtüntek alóla -csodálatos sötétvörös foltok, amelyeken megsikamodott az ember lába. -Mindent betemetett a hó egyenletes, egyforma tiszta fehérséggel, csak -ezeket a foltokat nem bírta befogni, előtűntek ismét, hiába vonta be. - -Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és -tovább a közeli tarlón, helyenként frissen hányt hantok emelkedtek, -amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy -varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben. - -Rettentően csöndes tél volt; csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb -élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna. - -Rettentően csöndes tél volt ez: a Hóra-lázadást követő tél. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -És a havasokon megindultak a farkasok. Lefelé a havasi falvak felé. -Minden tanya, minden falu közelében jártak. Eleinte csak egy-kettő, -később ahogy szigorodott a tél, és nőtt a hó, mind több-több, mind -nagyobb csapatok. - -Estszürkületben jártak és éjjel. Az erdők szélein lassú, egyenletes -ügetésben, sorban egymás mögött, hangtalanul haladtak. Lehorgasztott -fejjel, némán. Igénytelen külsejü ragadozók. Első látásra azt hitte -volna az ember, hogy szürke, piszkos komondorok. Az erdő szélén leültek -olykor, mereven, kutyamódra és vártak: vártak veszélyes türelemmel, míg -sötét este lesz. - -Csak éjjel támadtak. Akkor is alig volt zaj, bár reggelre hiányzott akár -egy fél-turma juh. Nem maradt azokból semmi, de nagy vörös vérfoltok -piroslottak a havon. Mindenfelé raboltak. De mindig éjjel, sötétben, -orozva, gyáva rablók módjára. Hiába őrizték a tanyákat, a nyájakat, -hiába őrködtek erős, bátor kuvaszok. Elsőnek a házőrzőt tépték szét. -Alig volt egy-egy hang az éjben. - -A kamarai ispán két ezüst huszast tűzött ki egy farkasfejre. Nagy pénz -volt ez akkoriban, mégsem igen vadászták, pedig kihirdette az egész -havason. De hát volt az erdőkön más vad is, ami inkább megérdemelte a -fáradságot. Drága vad, jövedelmező. Mert hát nagyobb díj volt a -lázadóvezérek fejére kitűzve. A Hóráéra háromszáz arany, a Kloskáéra is -annyi. Be is fogták ezeket menten és bevitték Gyulafehérvárra. - -Most Lung Gavrilára vadásztak a hegyekben, a Hora helyettesére. Száz -arany volt ennek a fején is, élve vagy halva. - -A farkasok háborítlanul jártak. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Késő délután volt. A Toszerát felől egy kis szürke csapat haladt föl a -Szamos völgyén a Humpleu-hegy felé. Sorban mentek szótlanul. Elől az -öreg Maftyé, a tószeráti fűrészmolnár, alacsony, kutyaarcu ősz ember. Ő -volt a vezető. - -Mögötte magastermetü, puskás oláh haladt, akinek óriási báránybőr süvege -kellőleg jelezte előkelő mivoltát. A condrája kék zsinórral volt -kiteremtettézve oldalt. Ő volt a vezér, akárki láthatta. Utána két -gyurkucai ember következett, a sovány Pantyilimon és Simion, az Avramé, -leghátul az ifjabb Maftyé, mereggyói pásztorlegény, akit rendesen a -gúnynevén „Kakas“-nak szólítottak. - -Erősen neki voltak készülve az útnak. A bőrös ujjas fölött fekete, avult -daróccondra, mind egyforma, csak a magas emberé volt díszesebb, -fakulacs, tarka iszák, tarisznya is volt a hátukon. A magas oláhnál, -mivelhogy erdőőr, puska, a többieknél hosszúnyelü fejsze. - -Igy haladtak előre a Humpleu felé egy nyomon a nagy szűz hóban, amely -apró kristályokkal porozta be a telitömött vastag bocskorokat, meg a -condranadrágot is térdig. Nyikorogva roppant be a hó az öreg Maftyé -alatt. És ahol eljöttek, mély, acélos fényü fehér árok maradt mögöttük a -habosfelületü tiszta hóban. - -A pojéni rétnél egyszerre megállott az öreg és fejszéje nyelével fölfelé -mutatott a fenyveserdő szélire. Hét farkas haladt ott egymás mögött -lomhán, lassan, az emberekkel egy irányban, a Humpleu felé ők is. - -– Tizennégy ezüst huszas jár ott, – mondotta halk nevetéssel Maftyé. - -– Ami a kézben van, csak az nem hazugság, – felelt gúnyosan Nyág -Demeter, a puskás gornyik, – haladjunk. - -És tovább mentek szótlanul, mint előbb, fölfelé kapaszkodva a Humpleu -oldalán ők is, a farkasok is, be a hótelt, rejtélyes rengeteg erdőbe… - -Sötét este volt már, mire kimászták a hegyet. Három ember visszamaradt, -még mielőtt egészen fölértek. Csak az öreg Maftyé és „Kakas“, a -pásztorlegény mentek ki annak a nagy üstszerü mélyedésnek a szélére, -amely a Humpleu-hegynek kráterszerü csúcsán nyílik. A mélyedés közepén, -úgy, hogy a fényét elfogták a környező sziklák, nagy tűz égett. -Mellette, hevenyészett kaliba előtt, egy fiatalember ült. Tétlenül a -tűzbe bámult. Egy hosszu puska feküdt mellette. - -Az öreg Maftyé még mielőtt a kőszirt széléhez ért volna, lekiáltott -hangosan: - -– Én vagyok, Maftyé! Jövök a sajttal! - -Maftyé nehézkesen küzködött ki a hóban az erdőből, nagyokat nyögött, -amint nagy óvatosan rakosgatta a lábát a levezető kőparti ösvény -természetes lépcsőzetébe. A „Kakas“ mindenütt a nyomába lépett. - -A tűznél leült nagy zökkenéssel, nyögve, öreg ember módjára. Nem is -köszönt. Leoldotta válláról a feketesávos átalvetőt, és mintha haragudna -reá, úgy, vágta földhöz. - -– Itt a sajt, Gavrila. - -– Miért hoztad magaddal ezt a fiút? – kérdezte sötéten Lung Gavrila és -„Kakas“ felé intett az állával. - -De az öreg csak nyögött, úgy, hogy Gavrila megismételte a kérdést. - -– Sok a farkas, öcsém, sok a farkas, – felelt végre Maftyé, és most -egyszerre megeredt a nyelve. Bő részletességgel, nagy taglejtéssel -beszélni kezdte, hogy a farkasok mint tépték szét mult éjjel a legszebb -tehenét, éppen az ól előtt, a legszebb tehenét. Egy nyikkantást sem -hallottak, még a kutyák sem ugattak. És rettentő átkokat szórt a -farkasokra, meg a kutyákra, hogy az Isten verné meg gonosz torkukat. Sok -a farkas, sok a farkas, ekkora darabot sem hagytak a tehénből! Hajnal -felé az üvöltésüket is hallotta a ház előtt. - -Az öreg látszólag úgy belehevült az elbeszélésbe, – vagy tán jel volt -ez? – hogy utánozta az üvöltést, háromszor hosszan, elnyujtva vonyított -farkasmódra. És a kőszirt tetején megjelentek társai: Nyág Demeter, a -gornyik és a két gyurkucai fejszés, Pántyilimon és Simion az Avrámé. - -Gavrila a puskájához akart kapni, de „Kakas“ rajta ült – véletlenül. - -– Kik ezek? Maftyé! Kik ezek?! - -– Vadászok, farkasvadászok, velem jöttek föl, – felelt a legnyugodtabb -hangon Maftyé és a tűzbe köpött. Nagyot sercent a tűz. - -Azok csendesen, nehézkesen, sietség nélkül közeledtek. Illedelmesen -köszöntek. Adjon az isten nyugodalmas jó estét! És letelepedtek nagy -nyögéssel a tűz körül körben. Gavrila mellé Demeter, a puskás, a másik -oldalon „Kakas“, tovább a két gyurkucai, túlfelől az öreg Maftyé, a -tószeráti molnár. - -Egy faluból voltak Gavrila és Demeter, felsőaranyosiak. - -– Te vagy, Mitru bátya? – szólt hozzá Gavrila, – hát te mit keressz itt? - -– Én. Jobb itt fenn, mint odalenn a zalathnaiban. Katonák járnak, – -felelt a megszólított. - -Azután megindult a társalgás, lassan, nagy, hosszu szünetekkel. Közbe -valamelyik megpiszkálta a tüzet, vagy rávetett egy nagy husángot; -ilyenkor egész garmada szikra szállott föl a füstben, mintha az -rojtostul vinne csillagokat fölfelé. - -Beesteledett. - -De Gavrila úgy látszik, még gyanakodott. Ő is szólt egy-egy szót, de a -jobb keze bent volt a tüszőjében, amelynek öbléből két szép címeres -ezüstös francia pisztoly kandikált ki. Pedig hát semmi gyanus sem -látszott ezeken az embereken. Kiszedték a holmijukat a tarisznyából, -egyik-másik leoldotta a bocskorát és az átázott füstölgő kapcákat -szárogatta a tűznél. És folyt a társalgás kedélyesen, pipaszó mellett, a -havasiak egyhangu hanghordozásával. Elmondták, hogy a katonák ellepték -Topánfalvát, sok-sok katona Albákon és Felsőaranyoson is van belőle. -Elpanaszolták, hogy minden háztól két kupa vajat szednek. Nehéz sor, -nehéz sor! Igy telt az idő. Ide-oda járt a szó, miközben békességgel -falatoztak és körbe járt a pálinkás-üveg. Csak Demeter, a gornyik volt -szótlan, egyet-egyet hümmögött néha, de a szeme mindig ott járt lopva a -Gavrila tüszőjében, a tüszőjében a kezén, kezében a pisztolyon. - -Egyszer aztán, mikor az öreg Maftyé egy újabb ágat tett a tűzre, -megrokkant a tűz és egy égő husáng legurult róla éppen a Gavrila -lábához. Ott füstölt előtte. Gavrila lehajolt, hogy visszalökje. Az volt -a baj, hogy lehajolt. Kár volt lehajolni. Demeter és a „Kakas“ -rávetették magukat. - -Egy szempillantás alatt a két gyurkucai is rajta volt. Csak Maftyé -maradt állva s a tűz fölött, a füstön át hunyorgatva nézte, hogy vajjon -mi lesz? De meg nem mozdult onnan. - -Lefogták. Elvették a pisztolyait, félrehányták a puskáját. Azután Nyág -Demeter kivett a tarisznyájából nagy láncos bilincseket és vasraverte -Gavrilát, nyugodtan, szakértelemmel. A két kezét és az egyik lábát. -Azután eleresztették és kissé kifulladva a megerőltetéstől, visszaültek -a tűzhöz. A fogoly se szólt, csak vadul nézett és nagyokat lélekzett, -mint egy sebzett állat. - -Megint csend volt a tűz körül, mintha semmi sem történt volna. Csak a hó -volt jobban letapodva, ahol dulakodtak. Megint rágyujtottak a pipákra, -igazgatták kérges tenyérrel a tüzet. És elkezdődött újra a társalgás -lassan, szakadozottan, adóról, farkasról, téli nyomoruságról, -káromkodással, köpéssel fűszerezve, úgy, mint előbb. - -Kisvártatva megszólalt Gavrila is: - -– Húzzatok közelebb a tűzhöz, mert fázom. - -Közelebb húzták. Most már Nyág Demeter vitte a szót, Gavrilához -fordulva, mintegy az ő mulattatására. Elmondta, hogy ő fogta el hat -gornyiktársával Horát és Kloskát a szkoraseti oldalban. Éppen így fogták -el azokat is a tűznél, mint téged, Gavrila, este, az erdőn. Éppen így -ültek melléjük, ahogy most. Igy történt, éppen így. - -Az elbeszélés érdekelte Lung Gavrilát. Mintha megnyugtatná az, hogy a -vezéreket is így csalták meg, így fogták meg. Kérdezte, hogy hát Ujbár -Ursz? hát Krisán? hát a többiekből mi lett? Ki van már befogva közülök. -Amazok mindent elmondtak, ki miről tudott, mind neki beszéltek. -Látszott, fontos embernek tartják, ő volt a nap hőse. Igy társalogtak s -lassanként mintha elfelejtették volna azt, ami közöttük történt az -előbb, hogy ezt az embert lefogták, vasraverték, hóhér kezire juttatták; -fogoly is, pribék is jóízüen elbeszélgettek. Nagyon kedélyesen voltak. -Egy-egy tréfa, nagy paraszt tréfa is elröppent, amelyen viharosan -nevettek. Gavrila is nevetett egészen úgy, ahogy a többiek. Különben is -éppen az ő tiszteletére adomáztak. - -Idő teltével aztán kezdtek elcsendesedni, egyik-másik szundított is -egyet, vagy szótalan bámult a kéklő éjszakába. Csak a tűz pattogott -egyformán… - -De egyszerre egy új hang keveredett a tűz pattogásába. Hosszu halk -üvöltés. Messziről. Hosszan elnyujtva. Rejtélyes hang, amely mintha nem -a levegőn át, hanem a földön a havon keresztül hangzana. Kétszer, -háromszor. Farkasüvöltés! - -Legelőbb „Kakas“ hallotta meg, fölugrott. Aztán Pantyilimon és Simion. -Már mind fölugrottak és füleltek. Végre megszólalt az öreg Maftyé: - -– Nincsenek nagyon messze a farkasok. - -– Nincsenek messze. - -– Hej könnyen lehetne szerezni néhány ezüst huszast, ha még jó volna a -szemem és ha volna puskám, – folytatta az öreg. A megjegyzés nyilván -Nyág Demeternek szólt, de Maftyé csak maga elé nézett, mintha a tűznek -beszélne. - -– Tud-e valaki hívni? – kérdezte a gornyik (mert hát a farkasleshez -kettő kell, egyik, aki hívja, másik, aki lövi). - -Majd minden havasi tud farkast hívni. A hosszu Pantyilimon mindjárt be -is mutatta a tudományát, lehajolt a föld felé, tölcsért csinált a két -kezéből a szájához és hosszan vonyított. Az erek a sovány nyakán úgy -kidagadtak az elfojtott erőlködéstől, mint valami kötelek. Nyág Demeter -meg volt elégedve a mutatvánnyal, azt mondta: jó! Igy aztán a Maftyé -biztatására neki is indultak. A puskás gornyik Pantyilimonnal az élén, a -másik gyurkucai meg a kakassal a hegyoldalon hajtónak. - -– Én majd itt maradok öregesen a tűznél, – bátorította őket a molnár, – -vigyázok a tűzre is, meg Gavrilára is. Nem szökhetik el. - -Szomoru hangon mondta ezt az öreg. Mintha nagyon bánná, hogy ő nem mehet -velök. - -A többiek elmentek. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -A nagy Humpleu-hegy egyik gerincén, amely a Muncselmarc felé nyúlik, hét -farkas haladt sorban. Elül egy nagy örvös ment, az orra a földön, a -farka behúzva, lassu ügetésben. Olykor megállt és ilyenkor a többiek is -megálltak. Fülelt, figyelt. Aztán újra megindult. Halkan, nesztelenül -jártak, csak nagy ritkán roppant meg egy kissé a hó a lábuk alatt. -Olyankor a nagy örvös hirtelen körülnézett. Azután tovább-tovább -egyenletes ütemben, tovább-tovább… - -A hegy főgerincéről egy halk üvöltés hallatszott, egyszer; kétszer. A -farkasok megálltak. De most csend volt. Nem, most, most újra hangzott! – -A vezér-farkas megindult, a többiek utána; de óvatosan mentek, még -óvatosabban, mint előbb, nagyobb közökben. És újra hangzott az üvöltés -fenn a hegyen, már közelebb. De mintha nem egészen rendes hang lett -volna…? Az örvös meglassította a lépését. Gyanakodott kissé. Vajjon -igazán egy társuk hangja? - -Most egy tisztáshoz értek. A sűrü szélén a nagy örvös megállt és a -lenyúló fenyőgalyak között kitekintett a tisztásra a sötét fekete -erdőből. Ott kinn olyan világos volt! a hó érintetlen tisztaságban -egyenletesen fénylett a kora pirkadás kék fényében. Semmi gyanus nyom -sem szakította meg. A farkas pár lépést tett előre, a szabadba. - -Egy lövés dördült el. - -Mi a pillanatnál még kisebb, még parányibb idő? Ezzel az időparánnyal a -lövés előtt vette észre a farkas a vadászokat. Későn, hogy a lövést -kikerülje, idejében még, hogy az életét megmentse: hogy megforduljon. -Hogy a másik hat farkas is megforduljon benn a sűrűben. - -A lövésre a nagy örvös vicsorgatva kapott a combjához vissza, azután -elugrott a társai után. És azon a nyomon, ahol jöttek, rohantak vissza, -tüntek el a vadonban, mind a hét. Azután haladtak ügetve, úgy, mint -azelőtt, csak a leghátsónak, az örvösnek nyomában egy-egy vércsepp -tarkította a havat, egy biborszínü picinyke vércsepp. De azért haladtak -tovább, tovább… egyenletes ütemben. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Maftyé hallgatott. Két nagy talpát egy félig elüszkösödött rúdra -támasztotta, apró szemei a piros szemhéjjak alól bambán nézték a tüzet, -követték a lángot, amint az táncolva, lobogva iramlott fölfelé, aranyos -testtel, kék elhaló fényü heggyel, hogy szaladt végig egy-egy husángon, -szökött föl, mintha elillanni akarna a füstben, ült le megint a fára. -Olykor a fenyőkéreg egy-egy hasadékán vízszintesen lövelt ki egy kis -lángocska, egészen kéken, mintha belőlről fújná ki valaki és enyhén -sivított. Majd pattogott néhányat és szikrák száguldottak szanaszét. És -megnyilt egy fa, mind terjedt rajta a nyílás, visszaforduló parázs -ajkakkal, mint egy mosolyra nyíló száj, amelynek belsejéből egész pokol -világított elő. Máskor valami száraz galyacska, szurkos kis szilánk -került sorra. Ilyenkor hirtelen nagy fény terjedt, amely messze -elvetette a tűz mellett ülők éles árnyékait. - -Gavrila is hallgatott. Amióta a többiek elmentek és egyedül maradt a -kutyaarcu öreggel, erősebben nehezedett reá a rabság érzése. A békók is -jobban nyomták. Halvány emlékként föltünt egy bitófának a képe, a -fehérvári bitófának, amelyre őt is juttatják. És oly hihetetlennek -látszott ez. Gavrila nem szólt, csak halkan nyöszörgött. - -Nagy vártatva megszólalt Maftyé: - -– Ugy-e te vezetted az embereket Topánfalván akkor? - -Az öreg nem mondta mikor, de a másik rögtön megértette, hogy arról van -szó, amikor az aranybeváltó házat rabolták ki. - -– Miért kérded? – felelt Gavrila. - -– Csak úgy kérdem. - -– Hát én. De miért kérded? - -– Csak úgy kérdem, – ismételte egykedvüen a molnár és a tűzbe köpött. - -Megint hallgattak, mozdulatlanul. Gavrila érezte, hogy az öreg akar -valamit, de nem biztatta. Tényleg újra megszólalt Maftyé, azonban a -tekintetét nem vette le a tűzről. - -– Jó vásár lehetett akkor, jó vásár. - -– Jó. - -Maftyé dünnyögött valamit és megpiszkálta a tüzet. Látszott, hogy töri -valamiben az eszét, mert hevesen pislogott. Azután megint a tűzbe -köpött, mintegy bátorításul. Végre látva, hogy Gavrila nem kezdi, hát ő -szólt: - -– Mit adnál, ha eleresztenélek? - -Gavrilában fölcsillant a remény, a szabadulás, a szabadság reménye, bár -nem mutatta. Ő is csak olyan zárkózott volt, mint a másik, bárha -fiatalabb. - -– Hm. Adnék öt aranyat, – mondotta és mintha nagylelküségre erőltetné -magát, hozzátette – és egy malacot husvétkor. - -Az öreg nem felelt, hanem fölvett egy nagy darab fát és a tűzre tette. -Hosszasan igazgatta, hogy jól égjen, nagy figyelemmel. A keze benn járt -a lángok között. Az ember azt hitte volna, hogy a keze odaég. De azon -nem fogott a forróság, még a parazsat is a tenyerével tolta helyre. -Nagyon tűzálló bőre volt az öregnek. - -– Többet is adnék, – szólt Gavrila. - -Az öreg csak a tűzbe bámult, előretolt állal, összeszorított fogakkal. -Vékonyajku hosszu szája tette, hogy olyan kutyaképü volt, az tette, hogy -olyan mozdulatlanul kegyetlen volt a kifejezése. Na meg a mélyen ülő -apró szemek. - -– Sokkal többet is adnék, mondjuk kétszer annyit, tíz aranyat, – szólt -újra Gavrila. Nem volt már szó malacról. - -A molnár nem felelt. - -Gavrilát mardosta a remény; mintha egy nagy golyó ülne a torkában, úgy -fojtotta a várakozás. És érezte hogy telik az idő, a többiek vissza -találnak jönni és akkor vége. - -– Szólj hát, Maftyé! Szólj hát! Mennyit akarsz? - -Messze távolban egy lövés dördült el. Gavrila még nyugtalanabb lett, -tudta, hogy azok már most kisvártatva visszatérnek. - -– Te Maftyé, te Maftyé, többet is adok, hallod? Mondd hát Maftyé bátya, -mit adjak? A felét? Akarod a felét? Azok mindjárt jönnek! Felelj hát. A -felét? - -Kérdőleg, kérőleg nézett az öregnek az arcába, amelyet alulról pirosra -festett a tűz fénye. A molnár végre válaszolt: - -– Honnan tudjam mennyi a fele? - -– Én sem tudom mennyi, de sok, nagyon sok, – erősködött Gavrila. – Majd -együtt szedjük ki, csak eressz el. Együtt szedjük ki. - -– Hm. Jó. - -– Eressz el hát, mert mindjárt jönnek. Már volt lövés. - -De Maftyét nem lehetett siettetni. - -– Mondd meg hol van, Gavrila. - -– Eressz el és megmutatom. - -– Nem lehet. Előbb mondd meg. Öreg ember vagyok, te meg fiatal, nem -érlek be, ha elfutsz. - -Gavrila habozott, de még győzött benne az óvatosság. - -– Nem lehet előbb megmondani. - -– Jó, – felelt nyugodtan az öreg kutyaképü és nagyot köpött a tűzbe, -jeléül annak, hogy ő nem bánja. - -Megint hallgattak. Gavrila minden erejével, testének minden pórusával -figyelt, nem hallszik-e még ropogás az erdőn, nem jönnek-e még? Gyötörte -a vágy, kínozta a félelem. És újra föltámadt lelkében annak a nagy, -négyoszlopos bitófának a képe, amelyet Gyulafehérvárott látott volt, -amikor ott járt vásárba. Élénken emlékezett most reá, akárcsak ott -volna. Az oszlopok között valami elaszott, formátlan dolgok lógtak. A -gyerekek kővel dobálták ezeket az elaszott dolgokat. Olyan üresen -kongottak, mintha papirosból volnának. Éppen mintha papirosból. -Különösen ez az üres hang, ez volt borzasztó. - -És megfeszítve hallgatózott, nem jönnek-e még. Ha megpattant egy ág, ha -megsuhadt a tűz, összerázkódott. És figyelt, figyelt ki a derengő, sötét -erdőbe, nem jönnek-e még, mert akkor vége! - -Aztán nem bírta tovább. - -– A Gruju urszuluj-forrásnál, a nagy, fehér fenyő alatt, a bükkfa felől. -Kereszt van a gyökérre vágva, az alatt van. – Halkan, rekedten, gyorsan -mondotta ezt, majdnem súgva. – Eressz el hamar! - -Az öreg fölkelt. De nem Gavrilához ment. - -Elment onnan vagy húsz lépésnyire, egy nagy, dült fához és levágott egy -ágat, kettőt, hármat. Azután lassan, nehézkesen, még talán túlozva is -öreges, lomha járását, odavonszolta a tűzhöz az ágat. Lassan haladt, -nagyokat fújt; az ág mögötte mélyen beszántott a hóba. - -Leült megint a tűzhöz és a hozott fát hosszu fejszéjével faricskálni -kezdte. - -A másik mind hevesebben kérte: – Maftyé! Maftyé! eressz el hát! De ő rá -sem hederített. A kérlelő szavak és a rettentő bonyolódott átkok egymást -váltották, de az öreg Maftyé nem hallgatott oda, akárcsak megsüketedett -volna hirtelen. Nyugodtan, egyenletesen fölaprította a fát. A fejszét -bevágta maga mellé egy törzsbe, hogy kézügyben legyen. Majd rakott -egy-két darabot a tűzre, melléje ült, igazgatta a kérges tűzálló -kezeivel. Arrafelé sem nézett, ahol Gavrila hánykolódott, tombolt, -kérlelt, átkozódott: – Gazember! Gazember! Mintha fából lett volna az -öreg kutyaképü arca. Se mosoly, se káröröm, se rosszakarat nem látszott -rajta, csak kifejezéstelen volt, mint mindig. - -De végre léptek zaja, hóropogás, hangos beszéd hallatszott az erdőből és -Gavrila elhallgatott, csak a melle zihált erősen. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Ott jöttek le, ahol azelőtti este fölmentek volt, egyazon nyomon. Csak -most eggyel többen voltak, a megláncolt Gavrilával. Éppen olyan -szótalanul, sorban, csöndesen haladtak. Olyan egyformák voltak ezek a -havasiak ruházatban, mozdulatban, még az arcuk semmitmondó -zárkózottságában is, hogy az ember nem tudta volna megmondani, melyik az -őr, melyik a rab, ha a Gavrila kezén a bilincs olykor meg nem villan. - -A Szamos partjára érve pihenőt tartottak. Itt az öreg Maftyé váratlanul -kijelentette, hogy ő nem kiséri le a foglyot Topánfalvára, hanem haza -megy a malmához, mert hogy nem hagyhatja el hosszas ideig, – mondotta. - -Mielőtt tehát elváltak, ott Gavrila előtt eltárgyalták, hogy kinek mi -jár a vérdíjból. Hogy tizenöt arany jár mindenkinek, ezenfelül még -tizenöt Nyág Demeternek, mert hogy ő a vezér és külön tíz arany az öreg -Maftyénak, mert hogy ő mutatta meg, hol tanyázik, akit kerestek. Nem -egykönnyen egyeztek meg, mert az öreg többet akart, veszekedett, pedig -az osztály már előzetesen is így volt megbeszélve. Gavrila hallgatta, -egykedvüen, mintha nem is az ő feje áráról volna szó. - -Nyág Demeter, a gornyik, a két gyurkucai, Gavrila és „Kakas“, a -pásztorlegény, indultak. Ők mentek át a Gyalu Boulujon Albákra, -Topánfalvára, a foglyot átadni, a jutalmat fölvenni. Az öreg Maftyé -visszamaradt a Szamos-parton. Megvárta még a többiek behaladtak a tulsó -oldalon elterülő erdőségbe. - -Nyugodtan várt, előretolt ábrázattal, mintha szimatolt volna. Gavrila -kétszer is visszanézett, de az öreg még mindig ott ült a kövön, -mozdulatlanul, szétvetett lábakkal. Csak akkor indult meg, amikor -Gavrilát és társait elnyelte a nagy sűrűség. De nem a malom felé, nem a -Toszerát felé ment. Nem. Nekivágott a hegynek. A Gruju Urszuluj felé -ment, a forrás felé, a nagy fehérfenyő felé. Lassan küzködött föl a -kopasz kaptatón. Nehézkesen, kitartó erőfeszítéssel, makacsul. - -És eltünt a fenyvesben. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Hét farkas ügetett lefelé az oldalon. Hat ment sorban egyenlő közökben; -a hetedik kissé elmaradt. Ahová a hetedik lépett, egy kis vércsepp -piroslott a hóban, csak egy csepp. Az erdőség széléhez értek. Még -túlságos világos lehetett, azért nem mentek tovább. Leültek, majdnem -glédában. Előrenyujtott hosszu orral szimatolták a hűvösödő esti -levegőt. Vakaróztak, bolhászkodtak. Nem voltak ők valami díszes -fenevadak. - -Az a megsebzett, az öreg örvös a többitől távolabb feküdt le. Erősen -lihegett. Látszott rajta, hogy megfáradt az útban, amelyet pedig a -társai föl sem vettek. A sebét nyalta újra meg újra. - -Egyszer aztán az egyik farkas fölkelt és odajött hozzá. Megszaglászta. -Az örvös morgott, de a másik nem mozdult mellőle, hanem merően nézte a -sebesültet. Ekkor még kettő lépett oda, mereven, hangtalanul. Már három -zölden fénylő szempár nézett mereven reá keményen. - -Lassan esteledett. A szálló szürkületben mind határozottabban fénylett a -farkasok tekintete. Négy, öt, hat pár szem. A nagy örvös letámasztotta a -fejét két első lába közé, halkan morgott és olykor, hirtelen, mint a -villámlás, megfénylett hatalmas fehér fogsora. A többiek nem -válaszoltak, csak mozdulatlan rá szegezték éhes, zöld, szúró -tekintetüket… - -Beesteledett… - -Hat farkas haladt lefelé, a tanyák felé, a juhok felé. Sorban ügettek, -egy nyomba léptek. Ugy suhantak végig a havon, mint valami nagy -komondorok árnyai. Olykor megálltak, füleltek, aztán haladtak újra, -tovább, tovább… - -Az oldalban, ahol megültek volt az este, nagy vértócsa maradt az -összetiprott havon. Egy-egy marék szőr hevert a hóban szanaszét. -Farkasszőr. Pár lépéssel lennebb az oldalon, ahova a súlya lecsúsztatta, -egy leszakított óriás farkasfej feküdt. Az álla befúródott a hóba, -hatalmas szája tátva volt, mintha még mindig harapni akarna. Üveges -szemei ridegen, kifejezéstelenül tekintettek a holdvilágos éjbe… - - - - -TARTALOM. - - A haldokló oroszlán 5 - Az a szamár Trocsányi 34 - Élő kisértetek 57 - Havasi történet 75 - A császár titka 103 - A szépség mint cselekvés 120 - A fileglorietta 135 - A rettentő Safranics és a kis Borbálka 147 - A kisértés temploma 176 - Farkasok 185 - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HALDOKLÓ OROSZLÁN *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |