NormalizeHEADmain

1 files changed, 0 insertions, 3581 deletions

diff --git a/old/65038-0.txt b/old/65038-0.txt
deleted file mode 100644
index 731e697..0000000
--- a/old/65038-0.txt
+++ /dev/null
@@ -1,3581 +0,0 @@
-The Project Gutenberg eBook of Két nyár, by Margit Kaffka
-
-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
-will have to check the laws of the country where you are located before
-using this eBook.
-
-Title: Két nyár
-       Novellák
-
-Author: Margit Kaffka
-
-Release Date: April 09, 2021 [eBook #65038]
-
-Language: Hungarian
-
-Character set encoding: UTF-8
-
-Produced by: Albert László from page images generously made available by
-             the HathiTrust Digital Library
-
-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***
-
-KAFFKA MARGIT
-
-KÉT NYÁR
-
-NOVELLÁK
-
-KIADJA
-
-A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE
-
-BUDAPEST 1916.
-
-  Két Nyár  1
-  Lirai jegyzetek  69
-
-A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18.
-
-
-
-
-KÉT NYÁR
-
-
-I.
-
-Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári
-tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket
-bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek
-van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár,
-de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék
-beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még
-füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint
-Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba
-tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit
-csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak!
-
-Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen,
-muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már
-fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely
-megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most
-megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy
-elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha tavasz
-kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt
-az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és
-megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert
-betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni,
-sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az
-adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ –
-szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha
-jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura
-odabenn az alkovban!
-
-– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a
-huszonhétből!
-
-– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált
-ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr?
-
-– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!
-
-– Az a bukjel-frizurás?
-
-– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és
-mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött
-üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.
-
-– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!
-
-– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis
-szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki,
-hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét
-bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné,
-akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen
-csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor
-mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni,
-(mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette
-volna.
-
-Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni
-magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép.
-Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta
-viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott
-és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt
-munkában, együtt hivták őket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz
-korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kőnnyebb munkát,
-törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy
-kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről
-az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte:
-„Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így
-szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni:
-„korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A népszálló könyvtárából
-sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte őket és
-felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak
-együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért
-tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása
-sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis
-szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.
-
-És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly
-szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot
-is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly
-életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül,
-megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket;
-– majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis
-üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele
-varrónőknél, ismerős urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak
-finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó
-pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új
-gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték,
-megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“
-sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó
-köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész
-életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor
-összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta:
-„Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera
-tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős
-korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig
-küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy
-hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor
-megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen
-magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De
-meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből
-elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ
-kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát nyitottak s egy év
-alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony
-betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt
-nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig,
-Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján
-keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták
-minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata
-sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az
-úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy
-udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint
-azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra
-is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás
-csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott
-felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolot
-ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a
-valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy
-fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta
-házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy
-a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül
-tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson,
-ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a
-ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is
-érezze különösen megtisztelve magát ettől…
-
-– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit!
-
-Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld
-zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége
-kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg
-vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre.
-Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha
-furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött,
-elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az
-összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a
-mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“
-Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt
-Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni.
-
-– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt egy
-kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget;
-a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját,
-huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…
-
-Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de
-nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni.
-
-– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a
-pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával,
-feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.
-
-Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két ócska
-törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se
-fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki.
-De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak
-örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a
-lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul
-kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta
-Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a
-tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda,
-melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora
-nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket
-és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával.
-„Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy
-kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba
-teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját
-megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy
-megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török
-szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta
-csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre
-megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az
-rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette
-a dolgozó rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez,
-japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó
-percében ajándékozta egy nagysága.
-
-Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni,
-nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.
-
-– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan
-az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű
-az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt
-ápolgatja! Én is szeretem az állatot!
-
-– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új
-nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú
-kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott,
-idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél,
-hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy
-viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke
-nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek,
-virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még
-kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a
-bársony gallérral.
-
-– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?
-
-– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón.
-
-– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis,
-magam leszek!
-
-– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult,
-hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“
-szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett
-neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is „imponáljon“ a
-másiknak.
-
-A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a
-pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval
-szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nő!“ – gondolta Veron már-már
-egészen meghódítva.
-
-*
-
-– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly
-előre.
-
-– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az,
-nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavíz!
-Est-et is hoztál?
-
-– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó
-izlésed van neked!
-
-Veron lihegve nevetett örömében.
-
-– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes
-slafrokod!
-
-– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimított
-mindenen a tenyerével.
-
-– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha
-seprün éjtszaka?
-
-Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel
-ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan
-kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat,
-egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül
-a Veron keskeny csipőit, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik
-mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“…
-Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott…
-A szerb pátriárka síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a
-cimeket.
-
-A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy
-finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“
-A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na
-tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a
-leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-ről összekapkodott képzeteik
-zagyvaságában mindent e néven hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“
-
-– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!
-
-– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a
-leány. – Vitorisz úr olvasni akart!
-
-– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi
-is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a
-vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt.
-„Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra
-forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után
-húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy
-idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek.
-
-A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt
-állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca
-volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból;
-fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól
-felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelében leült; – kissé
-erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává
-gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből
-csipke-horgolást vett elő.
-
-– Jaj de szép! Mire lesz?
-
-– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen
-ér rá az ember a szolgálatban.
-
-– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklődött
-Vitorisz udvariasan.
-
-– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de
-szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép
-szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak
-mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak
-le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos
-hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem
-kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra
-horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három
-és féldollár; kéz alatt szétkapkodták.
-
-– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden
-gyári, az asszonyok is gyárba járnak.
-
-– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok
-pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!
-
-– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt
-ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat
-vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli,
-lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle
-kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem
-gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig.
-És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk
-akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.
-
-– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.
-
-– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a
-bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint
-dadusnak fehér gyerekkel.
-
-– Igaz, hogy olyan szagosak?
-
-– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt
-bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy
-férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon
-tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.
-
-– Hát nem pogányok?
-
-– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már
-nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt
-csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.
-
-– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész
-Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de
-azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja.
-
-Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait,
-áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért
-adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva.
-
-– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a
-honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem
-alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! Míg a hajón nem
-ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!
-
-Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime,
-tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva
-hozzátette.
-
-– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert
-bizony nincs miért olyan nagyon sietni!
-
-– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden
-munkás, elméletben legalább szocialista volt.
-
-– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve,
-hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény
-papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy
-évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több
-pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik:
-hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe
-járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem
-igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van;
-horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De
-nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak
-parancsolgatni…
-
-– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember!
-
-– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – hogy én
-is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám, (most ő is így
-mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon
-szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!
-
-– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az,
-egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, – de csak
-uri nyomoruság! Talán nem?
-
-De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső
-tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta
-Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit,
-levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a
-tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor
-cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell
-előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; – szóval rangosabb a világ
-szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett
-neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért
-vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér;
-(titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya;
-sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint
-az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De
-ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura
-mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és egyszer
-egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“…
-És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak
-iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette
-magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.
-
-De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány
-nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek
-mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint
-én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva
-fényképpel, levelezőlappal, papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses
-néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok
-öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy
-skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy
-tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással
-tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a
-kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy
-te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent
-szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is,
-pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“
-
-Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen irigy,
-pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, –
-azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük,
-eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg.
-„Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben
-megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis;
-csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a
-kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek,
-mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás
-nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő
-hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba
-vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…
-
-Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensőséges
-ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett előtte bár nem
-tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem
-érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly
-könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; – míg a
-nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfíjokkal; csak annyira
-van eszök; amit az állat is tud!“ Ő szerette az urát, de mikor csak
-tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben,… az ember ki is
-fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?…
-Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, –
-ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy
-érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül,
-zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy
-fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt
-leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli
-barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta
-gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek
-választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében
-olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily
-áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek
-egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy
-féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük,
-néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a
-suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül
-meghallja s holtig csúfolná ezért…
-
-– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének.
-– Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen
-beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem
-hű legyen, mint én, a sírig.
-
-– Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én
-a világért meg nem sértenélek.
-
-… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi
-élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron
-mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, adakozó és
-nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a
-viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb;
-csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában
-segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették
-egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen
-szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a
-doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta,
-hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!
-
-*
-
-„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges szapulónő is a
-mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke
-csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén
-állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a
-leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra
-kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró
-tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár
-néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy
-megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott
-velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni,
-hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a
-könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem
-bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már
-tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta,
-hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az
-ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.
-
-Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az
-asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs
-értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt
-tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a
-gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak
-otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem
-kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita
-bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván
-még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek
-nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs
-otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy
-hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon,
-melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták.
-Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dísze
-két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről álmodott
-érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán;
-de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy
-milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!
-
-Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek,
-ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett
-sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez
-vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a
-fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen
-férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!“ – De különben sok szabad
-ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya
-névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy
-koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a
-doktorné aludt. Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet
-mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment
-pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy
-mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát
-fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy
-híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte
-neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol
-és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ –
-figyelmeztette azután s a leány nem felelt.
-
-Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők sokszor
-elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő mulva minden
-cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is
-büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt.
-Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor
-sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a
-butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre
-jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő;
-inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha
-olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a
-cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt.
-Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi
-levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit,
-végsőkben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és
-tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden
-szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve,
-lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a
-függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha
-csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha
-közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem
-tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a
-„lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer
-többet lopni, mint amenyit már a budgethez számított s míg a viszony
-természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható
-kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén
-üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan
-viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre.
-Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok
-már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás őt is
-fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb
-volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette
-nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült.
-Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult
-hangulat végre valami ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a
-villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette;
-a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a
-konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már
-induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve
-fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de
-a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta,
-hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány
-külsőbbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem
-teljesen, s a multba visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak
-egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez
-egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a
-doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika
-lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem
-dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva
-maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni,
-hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos
-rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban
-csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen
-elköszöntek egymástól.
-
-Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel
-fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten
-sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! –
-kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a
-nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se
-kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyőződéssel és
-kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi
-időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron
-szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!
-
-Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra
-a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem
-ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna
-szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ –
-Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“
-alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot
-értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják,
-becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő,
-mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját)
-– még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok,
-hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak
-hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü,
-nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron
-például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből
-átöblített magának egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában
-volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.
-
-– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most
-aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el
-lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból,
-hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval;
-a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni mégy. A szinész-urat még
-holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb.
-Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó
-kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?
-
-– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.)
-
-– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! –
-hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt
-keresztülvigye az otthonában.
-
-*
-
-Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és
-egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári
-szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a
-műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében
-állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem
-volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a tipust és ki tudta
-használni; szives, dicsérő szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban
-– visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy
-elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett
-maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony
-is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is,
-a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a bumfordi
-leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.
-
-Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is;
-csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban,
-úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már
-nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai
-viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét
-tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a
-barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan
-rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is.
-Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott.
-Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman
-vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést,
-izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak
-Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az
-asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz
-így, anyuska?“
-
-Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben.
-Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta,
-de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót.
-Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is
-hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta
-sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat
-mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni
-reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj,
-mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarítni a
-két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól
-sürített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha
-mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval;
-olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az
-anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha
-Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt;
-nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták
-a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni
-jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a
-női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a
-szakmájába is vágott.
-
-Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel,
-megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné
-húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket.
-Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón
-megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen
-templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján
-kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a
-történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes
-volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól
-tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint
-aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a
-fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát,
-hogy ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette,
-de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák,
-beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is
-nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly
-néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is vakarni. „Na, majd én ott is,
-hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá
-nyult, dühösen a sok csípéstől. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte
-Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú,
-szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete
-szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még
-beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban
-ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos,
-erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a kovács
-Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… Erzsi a
-tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor
-kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és
-mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, úgy-e hékám, csak
-be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lyány
-kemény csípőjet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ –
-Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e
-mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy
-fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.
-
-Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és
-fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig
-rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. „Egy rendes nővel,
-pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De Erzsit is elővette másnap
-négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit
-megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell
-magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel,
-némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást
-nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte
-bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes
-bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével.
-„Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – gondolta el és
-eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja
-él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – ő szedte fel
-az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.
-
-Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban
-volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett,
-kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha,
-összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“
-bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha
-intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik,
-tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni
-és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen
-anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők
-alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és
-padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt.
-„Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen
-úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy
-jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is
-ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelől átfogta
-őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan,
-mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát,
-jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a
-férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten,
-mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és
-egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már,
-gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi,
-eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni
-vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál;
-szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s
-mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette
-kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az
-alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott
-látna!“
-
-Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú
-árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni!
-Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a
-másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De
-Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy a
-kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan
-csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!
-
-Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel
-piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy
-ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a
-tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az
-az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat
-írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.
-
-– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?
-
-– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne
-essék.
-
-– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették
-úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi
-biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós.
-
-– Sohse vettem észre!…
-
-– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson
-vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.
-
-– Suppolták?
-
-– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani
-doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak
-úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, –
-de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a
-kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy
-megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is
-okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így kikomponálta! Na megyek,
-Isten áldja meg!
-
-Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a
-leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke,
-egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv
-ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja,
-micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól
-s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a
-gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez
-csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is
-hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a
-legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a
-faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De
-Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is,
-ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja?
-De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott;
-így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az
-idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt,
-szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az
-asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz
-férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már
-drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem
-zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a
-sokat szenvedett teremtést.
-
-– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban. – Nem
-azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan
-volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?
-
-– Nekem – számla? Milyen, micsoda?
-
-– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.
-
-– Micsodát?
-
-– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer
-töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény;
-négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian
-néztek rá.
-
-– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett
-hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr!
-
-– Kérem, ké-érem, asszonyság!
-
-Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől
-egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen
-emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig
-csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be,
-magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan
-tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt
-mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen
-összeillőtlen a természetük a leánnyal.
-
-Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha
-érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem
-volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt
-végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér,
-mint annyiszor, – biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán,
-összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött,
-vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen;
-– kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és az
-asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni előtte.
-Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött
-szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a
-férfival; de különfelé volt útjuk.
-
-Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi a csuda!“ – gondolta
-Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy
-rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a
-borítékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – így kezdődött és
-az asszony nagy érdeklődéssel betüzte végig.
-
-„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli,
-hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy
-üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha
-már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most
-megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy
-kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy
-bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két
-esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb
-is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig
-van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez
-rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem,
-mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre
-igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen
-abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk
-szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellő,
-nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek
-tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“
-
-Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének
-érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna
-le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!“ – ez volt az
-első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a
-családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor
-először itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte
-ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen
-rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek:
-csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak
-ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez
-mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is!
-Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az ő keze
-alatt. De vajon igazán?…
-
-Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora
-készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy
-házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni,
-hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik ormon egy műterem
-üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet
-róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erősen hangzott ma a sok,
-városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az,
-de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?… De már
-jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t
-kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan
-haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta
-kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből
-kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a
-bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva,
-de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan
-katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott
-felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud?
-Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a
-piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel,
-vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság
-csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban,
-keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc
-van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, –
-éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül!
-Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma,
-embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek
-maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a
-történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők már délben
-hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap említette, hogy
-most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni
-szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság
-Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt,
-bár végig se gondolta még.
-
-– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos.
-– Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.
-
-– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a
-kérdés, az egyetlen kérdés.
-
-– Hogyne! Mikor volt katona.
-
-– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.
-
-– Na, hát akkor nem megy most se!
-
-– Biztos?…
-
-– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy
-vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.
-
-A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétől,
-elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak
-azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és
-neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt
-végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte
-kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd
-a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint
-valami visítás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“
-– gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e
-bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült
-összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig.
-Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető
-árnyék, – ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy
-megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na,
-asszony, – kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te,
-anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron
-kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok
-mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.
-
-– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!
-
-– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért!
-
-Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép,
-„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha
-kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke előtt,
-rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdők,
-fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben,
-a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az
-utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres
-katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket;
-elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok
-sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom
-összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas
-időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak
-odaát Pesten!
-
-– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.
-
-– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!
-
-– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti!
-Hagyjatok nekem békét!
-
-És zokogva esett az ágyra.
-
-
-II.
-
-A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és
-mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e
-pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre
-kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem
-követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje
-azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért,
-kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek
-vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött
-katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig
-közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat;
-összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket.
-Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes
-időben“ rendőri beavatkozás járt volna.
-
-Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s
-oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést
-elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy
-nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak
-össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a
-führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett
-egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy
-hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez
-hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő
-lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem
-volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek
-akadályokat.
-
-A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan,
-egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a
-szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki
-látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás,
-offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja
-honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre
-tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna
-súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok
-között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg
-itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak,
-mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat,
-kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy
-beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan
-kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy
-akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták
-praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is
-árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a
-korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és
-híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt
-hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e
-rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem
-veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon
-beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások
-riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a
-félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak,
-nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az
-emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét.
-Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is
-elolvastak valaha.
-
-Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a
-felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és
-visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát
-hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az
-ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha
-szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil
-rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha
-egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban
-elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze
-vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre
-semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a
-borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal,
-agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ –
-Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt
-érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a
-megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák
-lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös
-részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés,
-kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.
-
-Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a
-huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha
-egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb
-szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az
-eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És
-elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel
-halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja
-jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a
-sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér
-battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat
-nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón
-sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök
-eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat,
-önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak
-kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, –
-évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc
-tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt
-kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki
-tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik
-lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb
-nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a
-kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan
-„fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“
-egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz.
-Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő
-rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites
-szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly
-szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes
-ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk,
-barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné
-húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A
-souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér,
-nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán.
-Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon
-tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem
-altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a
-legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész
-felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota
-arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón
-suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az
-arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már
-sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták,
-hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról
-regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz
-magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak
-terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten
-összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és
-magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem
-csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles
-szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még
-kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit,
-azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet,
-véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, –
-talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten…
-
-S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem
-félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és
-bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú
-sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva
-a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a
-kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a
-legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő
-aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak
-be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a
-rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték
-szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.
-
-– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! –
-panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!
-
-Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a
-gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre
-eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő
-lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan
-hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny,
-de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje,
-hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos,
-kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát
-és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte
-elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel
-kérdezte, hogy nincs-e baja?
-
-Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a
-szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a
-kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár
-napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt
-rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este
-elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban.
-Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen
-emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal
-rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában
-úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban
-éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott
-hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány
-szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen
-rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat
-is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta
-néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb
-összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már
-ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van…
-Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett
-már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha
-vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész
-szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja
-tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De
-már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és
-sorban megteltek a kisegítő kórházak.
-
-– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat,
-úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne
-gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a
-piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a
-látogatás!
-
-– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani,
-hogy ki-beteget akar látni!
-
-– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!
-
-Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép
-idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s
-odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.
-„Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj
-mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most
-mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“
-
-Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű,
-tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy
-marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette
-
-megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában
-termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést
-mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová
-beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató
-suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön
-bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a
-pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz,
-anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe
-kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt.
-Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron
-elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott
-és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“
-Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“;
-– mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek,
-ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból
-lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az
-egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt
-a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a
-pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És
-szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát
-hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit;
-nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a
-somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De
-ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben,
-szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már
-megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami
-finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát,
-élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s
-melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez
-férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez
-életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van.
-„Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi
-és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a
-tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan,
-kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.
-
-Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya
-szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s
-úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős
-asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a
-kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk
-suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen,
-elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos
-búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és
-nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben
-gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s
-keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt;
-bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi
-pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott
-cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg
-is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de
-azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt
-majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám
-is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott;
-most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem
-pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az
-emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és
-kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit
-magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt
-jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az
-egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a
-csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két
-elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a
-kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja
-itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad
-valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt
-Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen
-különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert
-csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta
-a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét
-szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu
-arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen
-elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben
-kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal
-ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem
-gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé,
-tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy
-beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt
-van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben
-ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis
-kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát
-az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint
-előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat
-köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára,
-könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és
-szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ –
-mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz,
-valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs
-kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott
-könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy
-lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi
-felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:…
-de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“
-– „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron.
-„Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A
-néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron
-sarkonfordult és kiillant a szobából.
-
-Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már
-készen volt ezzel a históriával.
-
-– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék
-új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.
-
-– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.
-
-– Ne mondja? Hát mikor jön haza?
-
-– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze
-hozzá.
-
-– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony!
-Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.
-
-– Micsodát? Mit nem látok?
-
-A menyecske rábámult.
-
-– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem
-ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.
-
-– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit
-tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett,
-hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?…
-Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót
-mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem
-bolond az néha!
-
-– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!
-
-– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az
-asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba
-vannak!
-
-– Gyalázatos!… Ezt?…
-
-– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha
-szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral
-egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét,
-kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát
-inkább eltürt mindent…
-
-Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra:
-olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása
-már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak
-az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!
-
-– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…
-
-Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá
-kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony
-egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott
-semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a
-kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!
-
-Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a
-vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.
-
-– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló
-hanggal.
-
-– Miért?
-
-– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!
-
-Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.
-
-– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!
-
-S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.
-
-*
-
-Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy
-rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és
-olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az
-Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet
-kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég
-nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha
-csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a
-télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben
-– hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt.
-Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is
-jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át
-hamarosan új gazdája.
-
-Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy
-akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta
-padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! –
-Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve
-sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak
-ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk
-ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban,
-egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták
-ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan
-néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az
-utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel
-együtt.
-
-De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt.
-„Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi
-volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a
-barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, –
-hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy
-elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor
-miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az
-asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni,
-pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha.
-Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz
-ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan
-valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi
-ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt
-fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg
-idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült,
-az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba
-dicsekvésében?…
-
-– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt,
-itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy,
-mint a többi!
-
-Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg
-is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire
-szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett,
-oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna
-vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta
-helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles
-szomszédok, pletykáló cselédek közt!…
-
-– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda
-férfitermészeteddel!
-
-– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon
-érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan
-kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga
-mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember,
-lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak
-hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer,
-Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged,
-Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem
-bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy
-soha nem látsz többet!
-
-Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste,
-hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem
-mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott
-tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki,
-felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az
-„Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra
-meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen
-butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“…
-Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy
-megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most
-fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam
-magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy
-ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az
-Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se
-rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy
-hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész
-familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya
-alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!…
-Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton
-a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével;
-erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a
-sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor
-már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze
-gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is
-nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de
-másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura.
-
-A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy
-betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan
-emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s
-hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva
-szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak
-a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak
-ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus
-anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát.
-Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni
-általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva
-a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel,
-vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a
-családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha
-halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a
-családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a
-kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert,
-vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó
-emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve
-rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és
-fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt
-érzékük!
-
-Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó
-csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba,
-elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz
-ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult
-döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez
-embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva,
-szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s
-egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult
-örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden
-inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál
-nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a
-szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is
-tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása,
-nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé,
-hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos
-vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; –
-különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet
-vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a
-csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal
-felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát!
-Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott,
-lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az
-„ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive
-nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem
-várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki
-tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn
-a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg
-nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi
-titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret;
-egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel
-s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít.
-Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk,
-néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló
-gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal,
-nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló
-villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy
-kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem
-veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült
-érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai.
-Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.
-
-Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint
-sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró
-ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy
-sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban,
-az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába
-folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük
-hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit
-adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét!
-– „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit
-kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok
-én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó
-Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde
-reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell
-is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval.
-Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.
-
-A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága,
-– elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött,
-találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez
-emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt,
-maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s
-mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!…
-
-Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval
-szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott
-egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza,
-hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az
-utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki.
-
-Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott
-Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján
-s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta,
-hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy
-iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész
-délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem
-rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs
-aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé
-fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek,
-szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte,
-hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos,
-biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi
-szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a
-keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte.
-
-„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az
-uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó
-arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz
-téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek,
-már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az
-aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem,
-– nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura
-szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy
-én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami
-szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt
-helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis
-tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy
-koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök,
-szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat
-legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha,
-hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott
-volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és
-elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely
-csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs
-nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs
-otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől
-fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a
-folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, –
-minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. –
-Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt
-beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a
-tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most
-megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“
-
-Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból
-kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt
-levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett
-véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu
-alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt
-szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint
-akármely más esztendőben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak
-nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; –
-pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve,
-szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront
-ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen
-volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is
-asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az
-ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány
-(az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a
-klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást
-gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy
-éve. Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire
-szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja
-támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja
-biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne,
-hogy „kicsi bántja a nagyot!“
-
-Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta,
-titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy
-legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még
-klinikára megy kérdezni… És őtőlük a leány elment még szeptemberben!…
-
-Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez
-magában semmit nem bizonyít…
-
-De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta volt
-magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak
-odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának:
-„Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlő szókat.
-De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a
-körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kiváncsisággal; – hogy ki
-mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony
-elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következő
-napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most
-megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik
-bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem
-ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy:
-hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az
-Erzsivel,… a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a
-képükbe nézett,… de igen siettek!…
-
-Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül
-találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában
-váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú
-érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, –
-másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy épen a
-„raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább
-butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy,
-suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és
-teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges
-le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető
-birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen
-vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. Számítás és
-gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már
-így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt köztük,… egy nap a férfi
-lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem
-szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy
-hogy miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt
-a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele
-nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú,
-barátságos szót, – és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol
-róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben
-zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön.
-Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak
-meglapult előtte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább
-tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a
-fehér nyakát.
-
-Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem
-is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott
-a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is
-köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben
-megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt
-szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány
-erősködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik.
-Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta;
-zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt,
-nem ment el; míg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december
-hónap eleje táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan
-ácsorgott a műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De
-aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb
-háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett
-ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy
-lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a
-nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen
-vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta,
-íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi
-utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán
-mosolygott és fütyülve, gőgösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te
-rongy, mert rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.
-
-Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű
-féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte magában. „Mégis
-disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is, –
-ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem,
-szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem
-szekírozna! Erre nem is köpök többet!“
-
-Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy
-izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is
-érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor
-megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! –
-Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ám
-Veron ebben is változni látszott, fejlődni az ura kivánsága szerint, –
-vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A
-szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy
-érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.
-
-… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint
-akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a
-bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már eltemetett
-problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta
-ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen
-ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette
-tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól
-megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel
-ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én
-elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt
-szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… És most, – most az
-a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem
-féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy ő
-mellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a
-betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az
-állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit
-izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta;
-akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak
-még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha
-biztosan tudná az ember!…
-
-Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi
-találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús
-fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és
-nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami
-rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem
-nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta
-Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted
-magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; írt
-hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó
-legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap
-reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele!
-
-Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem fogott,
-tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“
-ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az
-jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól
-összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a
-pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó
-szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála
-szokatlan, tragikai hanglejtéssel.
-
-Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már
-észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a
-blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett
-széjjel e réglátott helyen.
-
-– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! –
-parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is
-biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső
-megadás.
-
-– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…!
-
-Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy
-pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett
-idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.
-
-– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?
-
-– Vagy öt – azt hiszem?…
-
-– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így kell,
-hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!
-
-– Igen, – némelykszer!
-
-– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat;
-gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a
-gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt
-szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint
-az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen…
-tudni akarom, hogy ki az apja.
-
-Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta az
-asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.
-
-– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is láttad.
-
-– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt
-hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó
-pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted
-mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a
-kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van?
-
-Azzal… nem voltam én akkor.
-
-– Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló?
-Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az
-ápolóval!
-
-– Elment az a harctérre már!…
-
-– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg
-se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, – ide
-kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni,
-– ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb
-tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm
-hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem
-mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta
-testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha
-éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni
-neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos,
-hazug szájával…
-
-Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától.
-Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem
-ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos
-nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is
-hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést
-érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család
-tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni,
-– minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál
-erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem,
-vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő,
-hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek
-arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs
-közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el
-nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy
-idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi
-aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…
-
-A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre,
-hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni.
-Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve
-bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ –
-sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán
-felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy
-csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá
-a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte
-lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már
-törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült
-és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon
-hanyatt.
-
-– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek
-az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy
-hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.
-
-Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt
-valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg
-kell tenni mindent, hogy megmentse.
-
-– De hiszen szembajos vagy!
-
-– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!
-
-Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő,
-rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét
-folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a
-szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett
-a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett!
-
-– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!
-
-– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet
-magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!
-
-– De ha lőport, municiót csinálnál?…
-
-– Ugyan – no!
-
-Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is
-remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal
-vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram
-is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett
-némulnia.
-
-Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép
-életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut,
-mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma,
-hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a
-gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak
-a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors,
-az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott,
-mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly
-erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És
-mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép,
-nyári napokat kellemessé tegye számára.
-
-Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy
-visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még
-dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen
-közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések,
-– már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei
-határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak
-élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a
-jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor
-már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs
-hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S
-passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt
-képes. Mit használ az?
-
-Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn
-megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele,
-finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson,
-hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás
-postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a
-doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz
-receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a
-föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen
-bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen,
-sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa,
-(még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd
-takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba,
-de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide
-találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba
-azalatt…
-
-Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf,
-plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt,
-kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a
-legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a
-félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.
-
-– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan,
-aggódva.
-
-– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra
-is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok
-embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! –
-És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…
-
-Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal.
-Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.
-
-Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset s oly
-könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós
-ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány
-olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra;
-– s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát.
-
-Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a
-teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék
-fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-állomásig szóló
-jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt
-lehetnek vonatindulásig.
-
-Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok
-indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán
-hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A folyosón
-várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó,
-síró, búcsuzó ember zűrzavarában.
-
-– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! –
-súgta a férfi.
-
-Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár,
-kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét.
-Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen
-az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden
-kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás
-kezét.
-
-– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! –
-mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn.
-
-Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy
-világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a postán megmondják a
-tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket.
-
-– Van-e hazafelé villamosjegyed?…
-
-Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések.
-Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin,
-vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: –
-egy-egy zokogás.
-
-Veron is ment a többivel kifelé.
-
-Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok
-káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás
-kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.
-
-– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz
-piskóta, de a skatulyásból!
-
-Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a
-rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most
-a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-Menhely“
-kórházig.
-
-S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte
-szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs
-méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és
-meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és
-vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, –
-akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több
-élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a
-legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak
-irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen,
-kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi
-egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen,
-szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot
-egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet
-önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni, – soha megváltani; s
-mely mindenestül tán még csak nem is örök!
-
-
-
-
-LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL
-
-
-I.
-
-Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos hegyvidéken
-át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete; egy-egy
-város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattok, – és egy
-kellemetlen levél hazulról a tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe
-füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni.
-Végre ott voltunk, – fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis
-fogaskerekü, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a
-Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival
-s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos,
-aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi
-házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, –
-itt szép, jó. Itt egyszerű!“
-
-Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn
-az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két
-olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a
-másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum,
-kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két
-barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány
-szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint
-idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg
-német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; –
-végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy
-küldhessék a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt,
-bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a
-sürgönyt. Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségből is
-hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti
-német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?…
-
-Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név,
-ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus
-melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott
-megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk.
-„Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily
-hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi
-részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem
-ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és
-elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik
-évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.
-
-Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,…
-háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő
-léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak,
-hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy
-bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendő. – Az
-arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!…
-Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az
-éjszakát, néha sírtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római,
-firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az
-express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk
-Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, –
-nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik
-voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is
-odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató,
-kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, –
-keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború,
-– nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül
-komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk.
-
-Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, piszkos
-banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is
-jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk
-gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű
-levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy
-kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a
-rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző
-asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget
-és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te
-friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktől
-megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el
-mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással:
-„Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt
-nyaralunk!“
-
-Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy
-évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat
-emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte!
-
-
-II.
-
-Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért.
-A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasuti
-állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a
-testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam.
-„Most ilyen világ lesz!…“
-
-Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról,
-lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten, könnyes
-és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, –
-ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi
-jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.
-
-Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk
-hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba,
-fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok
-klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ „Szólítsam
-az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér
-kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari
-batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari
-nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk,
-elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai
-ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink
-ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük
-indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép
-észretér!…“ Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel
-egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két
-elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A
-ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult,
-mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?“… kérdezte álmos
-szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni!
-
-Csak megérteni lehetne ébren!
-
-A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, rongyos
-munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis
-butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven
-férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres
-nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz
-alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű,
-citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt
-mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, –
-aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!…
-
-Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba
-zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová,
-még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne
-a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, –
-szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült
-fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a
-sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen
-szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet,
-kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott
-ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen
-építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák.
-„Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap
-délutánra voltunk Pesten.
-
-A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig
-szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól
-fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni
-felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott:
-„Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A
-torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne
-kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!
-
-Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a
-cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk
-semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.
-
-… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok
-közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az
-üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek
-spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó,
-ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz,
-vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott
-lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító,
-kegyetlen mindez!
-
-A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza
-mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most
-megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak
-haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is
-elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, –
-mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek
-megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, –
-jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy
-a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet
-kapna!“ – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, –
-gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.
-
-
-III.
-
-Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre,
-egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen
-magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom,
-hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak,
-főbelőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg
-se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg
-kell jól gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!
-
-Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal.
-Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy
-összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész
-életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem
-számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem
-kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel
-elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt
-pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok,
-közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért.
-Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…
-
-Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben
-a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a
-japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen
-tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit,
-kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első
-persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken
-át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene
-Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát
-írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat
-németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam
-még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte,
-mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a
-hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi
-lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…
-
-Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt,
-milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompított
-használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az
-ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem
-kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás
-gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit épen
-fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a
-gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki,
-nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az
-igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy
-pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább
-vizsgálta.
-
-Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság
-szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes
-kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az
-arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna
-miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már
-semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom
-én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap
-mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és
-ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
-
-Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit
-másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi
-járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva
-arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem
-rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza
-a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék
-bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon.
-Talán részvéttel?…
-
-Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona
-lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a
-hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét,
-hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e
-kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!
-
-Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna
-mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket
-vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget
-termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is
-láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta őt is
-s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha
-ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most
-új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság…
-teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak
-rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell
-történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni;
-szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!
-
-Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé
-ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz.
-Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat,… most az
-enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak
-valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát
-valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig –
-még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.
-
-A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szíves
-készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér,
-megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most
-mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt
-ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“…
-De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem
-az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma
-jó!
-
-
-IV.
-
-Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis
-vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az
-októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a
-szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin,
-oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó
-szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint
-az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni,
-szúrni tudnak!…
-
-Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter
-gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk
-halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a
-napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy
-jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha
-vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből
-kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtük
-látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed
-feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad,
-mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem
-sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen
-majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és
-esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy
-keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is
-voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő együttese;
-ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad
-reménykedni is.
-
-Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog
-bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki
-általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt
-társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is magános,
-szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és
-élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek –
-igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés
-ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem
-támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind: a
-fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó,
-halál.
-
-„Ha legalább élmény volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így,
-mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult,
-összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies
-rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor
-egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a
-homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb,
-felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a
-magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt
-nevelted! A jóságod!“
-
-Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz kézben, a
-sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett
-egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos
-könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de
-nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai,
-sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s
-azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál,
-amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“
-
-„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és
-dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs
-ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha
-kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az élet egyetlen;
-egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd
-birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki
-által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból,
-kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibővíteni
-azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. – Ha két
-hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. – A
-bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot,
-szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való,
-nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik.
-Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel
-régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon!
-
-Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet
-gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg
-zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, székek,
-ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék
-rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos,
-kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli,
-hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda
-oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek,
-krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta
-félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna
-szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé eső
-oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény
-ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e
-hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson
-lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet,
-kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra
-teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a
-köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra,
-míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni
-fogom Fekete Pétert!…
-
-
-V.
-
-„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“
-
-A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa
-nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa
-ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.
-
-„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja
-vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan,
-kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter
-eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is
-felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peíg ott falni
-kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a
-selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a
-tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk,
-azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak
-ott egy színbe.“
-
-Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik
-az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a
-gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát.
-
-„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megírta a
-doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne
-vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy így
-szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi
-bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani,
-mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel…
-Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“
-
-Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.
-
-„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki.
-Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, –
-(megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót,
-tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem
-vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam.
-Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol;
-perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már
-fel nem irtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem
-baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő
-őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső,
-asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“
-
-Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az
-uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az
-irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, –
-élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör bögréket!… Ördög vigye az
-irodalmat!
-
-Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd
-másra terelem a beszédet.
-
-– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a
-menyecskét?
-
-„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell
-tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér’
-nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja
-ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájut lát az
-ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, – köpedelem mán az a
-sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a család! – meg hát az enyém
-derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse
-mondani! Meg tetszik látni máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én
-a harctéren se’ senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü
-fizetne nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose!
-Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az
-anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a
-feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – –
-Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott megengedek;
-– de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugyse tud
-olvasni!“…
-
-Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is van
-avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?
-
-„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt
-libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem így
-nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok nőcselédnek csak
-szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné,
-– isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, hogy annál bolondabb az
-asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez,
-– hát nem igaz? – Derék, feszt nő vót, nem mondom; meg hát olyan helyt,
-tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi
-bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a
-részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót
-abbul is haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön
-túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a
-gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz
-dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava
-legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se
-vót nekünk bajunk együtt!“
-
-Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt
-férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett
-hát a vége.
-
-„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besugtak
-valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám tanál hárulni!
-Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta
-vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol
-van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a
-grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya
-neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga
-kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé
-irányítottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba
-vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a
-fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden
-kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is
-kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?…“
-
-– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!
-
-
-VI.
-
-Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…
-
-Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai kérdés“-nek,
-„hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben
-játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az ember asszony;
-kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a
-dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a
-megszaporodott gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel,
-sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél.
-
-Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy időt
-engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást
-kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh kegyetlenül
-visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres megint!…
-
-Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a
-postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, hol
-a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, de int
-már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“
-
-Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot,
-fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.
-
-Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka hijján,
-arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de hisz
-holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír
-jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó villamosról, mert
-láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett írásai voltak,
-régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy
-csak a posta az oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen
-feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet
-egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá
-mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos,
-hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó,
-hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem bírom el, ha
-egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már
-hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül?
-Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad,
-egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a
-legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e
-a titokzatos végzetet az én suggestiv rettegésem?…
-
-Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn akartam már
-félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak, – egyre
-csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb
-elnyugovással: Fekete Péterné írt.
-
-„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől levél
-hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe
-megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába
-egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott átal annak maga kezével
-irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente
-kedves doktor ur emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari
-Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel
-téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan
-köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában fizetni
-csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét csókolom maradok
-
-Fekete Péter hitvese Rozál.
-
-… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik! Mintha
-hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap írt, fogom
-olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; – mondhatom az
-embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt hálistennek!…“ Vagy csak mert
-úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a
-téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna;
-a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori
-csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a
-csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.
-
-Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó megkésett
-levél a táborból…
-
-Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik;
-nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve; a
-hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“ „Köszönöm
-kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé zavarban van, hát erősen
-tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak
-cselédleány és itt mégis tájékozottabb, „világibb“ nála. A moziból, hova
-elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohse
-látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt
-mondta: „Mit nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól
-megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a
-nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével.
-„Jaj, hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van
-most is minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; ő
-bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt tartani
-hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke,
-hogy olyat még nem látott életében.
-
-Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát.
-A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, –
-kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren
-ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán
-hozzám e percben.
-
-
-VII.
-
-– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül gyanuba fogni.
-Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…
-
-– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a fejkendőjét. – Mit
-mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!
-
-Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, –
-(töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány
-hónappal ezelőtt.
-
-– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint
-az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, mord vót e’, mint a
-téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a’
-hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón, mikor elvett. Másat szeretett
-biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a
-szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is
-tartott mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb,
-merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy
-büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer
-megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci
-Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele; de
-hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé
-se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a
-testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is
-járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az
-embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó fizetése vót, mint
-inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, köteles a nevelésér’. Egy
-darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted,
-tied a szőlő!“ Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember,
-hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a
-férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, –
-aszongya az én uram mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény
-vagyok!“… Oszt még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt
-engem a háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg
-legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is,
-meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én
-nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’ megvót,
-még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint más fiatal!…
-Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?“
-„Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még szégyeltem, hogy kérdi.
-
-Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a
-kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős vót?
-Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány
-vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika így s úgy!“ – adta
-a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltünt; bemegyek
-valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki kávézik ott a
-vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ – mondok. De
-mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített findzsát. – Telt
-múlt az idő; én mán szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér
-olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint
-azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná!
-„Mi lel éngem, – gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“
-
-Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a korcsmázást, azt
-sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett vón akkor is! Én
-se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az ágyon. – Másnap reggel aszongya
-nekem a bót előtt az igáskocsisné: „Rozika, mérnem vót az estve? Csak
-maga hibádzott a fiatal menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a
-kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a
-cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját,
-kőttes sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe.
-„Vagy igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer
-változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, mer ma
-is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollyu. Ha az
-urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt mennyünk együtt!“ – Ebbe
-maradtunk.
-
-
-VIII.
-
-Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, – úgy
-mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a
-komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy
-szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga
-után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva, csak lerogytam a karosszékbe.
-Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi
-együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes?
-Szégyelnivaló van énrajtam?
-
-Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom, –
-mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most
-megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak,
-arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De ahogy nyilt
-az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném: „Hát maga minek
-rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a kocsis is, az ura: „De
-bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor elmondtam az egészet. „Na e mán
-csunyaság az urátul, abba igaza van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk
-az utra, aszongya a kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert;
-mi az Istent lél azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy
-utánabagzik!“… Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak.
-Nekem meg ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az
-a sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba.
-Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle
-nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni,
-mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam magamba!…
-
-Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az
-öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az
-udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika lelkem,
-csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!“
-Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – belemelegültem én is,
-szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a
-kertész; avval is jártam jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ –
-mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az
-asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás
-vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“…
-Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs
-semerre! Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak
-ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – ott
-egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor
-láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott
-vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a
-gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem
-egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki
-lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki
-belülem nagy sírás közt, ami történt.
-
-Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy
-meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én anyám, ahogy belép:
-„Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te
-rimafattya, te himpellér, minek gyösz ide?“ – A meg felragad az
-asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, énrajtam tört össze, mer’
-elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren
-ritt az ágyon; akkor megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.
-
-Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se sokat
-szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te zsivány!“ –
-megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy lúdas.
-Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, – csak neked van
-ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér befogod a szád!“ De én
-csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű meg azt hajtotta egyre,
-hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem
-igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit.
-
-De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci
-Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda prádéskocsisnak: nyalka vót
-meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb; avval adta magát össze az a
-disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a
-szolgálatbul. Énnekem meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta,
-gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te
-meg most mán ne fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd
-magadho’, többet el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre
-nézvést; most meg mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza
-se gyön; – ne sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el
-tessen hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud,
-mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak
-énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?“…
-
-Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében mosolyogva
-nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! Így emlékezésben
-milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, – ami könny, átok és
-halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi
-tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra
-fog kezdődni, – frissen, tisztán, elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn
-valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel
-rólunk álmodnak a szalmán.
-
-
-IX.
-
-Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő
-igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint
-orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, –
-gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta
-nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden
-ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, – míg egyszer meg
-is áldotta érte az Isten. „Te, anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia.
-„Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!“ „De igen, mindég ilyen
-voltál apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“…
-Bementem a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a
-jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És
-dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi,
-hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az
-idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen,
-virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két
-hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen
-időben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről,
-munkájáról – s folyton a leveleit olvassa. Őrület!
-
-Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár napra
-látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil,
-katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és mesterkélt
-illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek
-épolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez,
-akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok
-voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen derüs közönnyel futottuk
-végig egy ujságlap címeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett
-hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így, csaknem így vannak most is;
-– úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a
-„nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“
-családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!
-
-Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés.
-Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni nem erőlködni
-többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre,
-lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és
-gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával,
-megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár
-vele, mint a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és
-szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és
-üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszalón. Én
-vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten
-vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az ellenfelét… Ez
-ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik,
-játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem
-jobbak nála, törvénye törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék
-velük? – Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek,
-ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz
-soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim
-voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások,
-szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna
-állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak magunkon.
-
-Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek
-közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta,
-gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a
-tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra néznek, az
-ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az
-egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik; míg
-ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva is egymást pusztító
-milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a
-sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem
-esélyeit, – s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az
-oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell
-gondolkodniok!
-
-… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy
-hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik alakra hozzám
-hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom így elfogadni tőlük még
-ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az
-őrület ellen. El, haza!…
-
-A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – Betegen hozták
-az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik és vár engem!
-
-Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! Milyen
-boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez?… Mi baja lehet?
-Mindegy, mindegy, – hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg
-is hallhatott volna! Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó
-ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A
-cseléd, a házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt
-ruhát szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még
-telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat
-ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az
-emberek!…
-
-
-X.
-
-S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a
-boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam
-az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és
-elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú
-betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog
-sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.
-
-De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és élveztem
-a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott,
-egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos
-helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy közelben járok.
-Milyen szépek ez órák!
-
-Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a
-vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék mosolyával rám néztek s
-a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk
-fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!… Fehéren
-csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap husvét van!
-Krisztos voskres! – mondják akkor az ő hazájokban, testvéri csókot vált
-úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“
-szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie:
-„Valóban feltámadt!“… Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük,
-egyszerű hymnusok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan
-haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró
-muzsikok várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll
-ránk és maradékainkra! Halleluja!
-
-Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem
-összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt.
-Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat egyenkint a
-rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati
-ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva; – és
-elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni
-portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek
-haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal,
-fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány
-várja őket; és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal; ó
-rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember!
-
-Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló
-életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak
-zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást.
-Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik
-lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom!
-Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se
-értem; – hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány
-fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van
-bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd
-sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy csokoládé
-három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virstli
-tormával; édes sütemény).
-
-Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még a
-tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, –
-szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az általános
-szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki
-szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép olvasom, mások a szók, a
-betűk! Közönyös zsurnalisztastílben értesítnek bizonyos messzi
-hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd
-tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés,
-romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!… De én nem tudom ezt
-érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta
-ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak
-ezt érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A kávéház, az utca, a piac csupa
-napfény!
-
-
-XI.
-
-Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág
-iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista
-fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, – hol most
-borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon
-osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most
-láztabellákat írnak rá a krétával.
-
-Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi
-hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei
-vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy
-külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk
-volna, távolabb kissé, – a derüs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek
-így.
-
-Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy
-gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt
-hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első
-sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat;
-mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik
-fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi
-alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi;
-messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszivek itt a
-Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két
-testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy
-ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyüjtött, –
-s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a harmadik szép
-„diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az
-ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt mutatva; csipkeujjas, telt,
-fehér karjukat kivánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran…
-Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a
-játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!…
-
-Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak színből,
-hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban a vonaton
-beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. Milyen jól
-tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat,
-szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!“
-
-… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet,
-istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos fogadkozik
-így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy szerb zászlót
-emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott kicsavarnia; – sőt
-tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit viszont) a
-kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető
-orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, persze, – gonoszkododik
-sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz
-doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt;
-a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény
-leírására, melyeket egy lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a
-rámáikból. Most a keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni!
-
-A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös
-toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma
-urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját
-leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter
-kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az
-egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – mondja az elegáns
-ifjú, – több pénzt kellene adniok.
-
-Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy fejére
-könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is
-belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé is
-szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb pletykáiban! A
-negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a
-keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, – mily
-hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert
-hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem
-játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz!
-Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztizshez nyilván illő
-modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség
-ez, – csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül
-buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a
-havi nyolcvan koronát.
-
-Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. „Jöjjön csak
-maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen
-ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; a többiekhez fordul
-bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem?
-Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven
-krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“
-nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van
-egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte,
-abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig
-tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt
-megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai
-tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt panaszolja
-most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.
-
-Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború
-elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, bús-humoros
-figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel.
-A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz
-kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahugát. Itt
-keveset beszél; ideges, szenvedő és közönyös; gőgös és félszegen
-bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az
-ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá,
-hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel.
-
-„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind
-elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már,
-csak az ócska bagolyfészek a hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény
-muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett.
-Gondold csak, kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már
-egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv
-nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal
-ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről beszélgettünk.
-Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre
-meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha
-nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig
-egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az
-ember!“… Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A
-harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, – pont
-ilyenekből!
-
-Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón volt,
-naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves
-bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát megkaptad?“ „Na, végre!“
-„Grratulálok örregem!“ Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire
-várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; előre megvette, hónapok
-óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, –
-de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész!
-Bizonyisten, nem adok rá semmit!“…
-
-Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor
-fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt idegenek mérik meg
-a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára.
-
-
-XII.
-
-Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás volna,
-ha erről írnék!
-
-Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és
-intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a sorssal szemben
-is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, kiszolgáltatottságok.
-Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága,
-az „én“-ek excluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az
-irónia?… Korbács alatt szükülő állatok vagyunk; a templomok tömve vannak
-és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A
-gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az
-Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel
-történt, majdnem minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az
-izlés irányában.
-
-Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A
-közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom disszonánciákkal,
-megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, „csendes
-válságainkkal“. – (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most
-lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken mulik, külső
-dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint
-egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa
-kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a „görcsös tördelés“
-vásári vagy theátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. –
-Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés
-ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.
-
-Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások,
-özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál;… Gigászokká
-váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal „művészi“ játékhoz
-értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié; – s
-ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki óv meg a trivialitástól: s az
-elemi iskolás olvasókönyvek; a „Jézus szive“ cimű igen tiszteletreméltó,
-kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a kései „negyvennyolcas
-tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, – de még nem
-patinás modor kísért!
-
-Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri
-betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán;
-lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg
-csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, –
-valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit,
-csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy
-ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a
-civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsorra
-után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájuval, más
-érdeklődésűvel – és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép
-az, ami érdek nélkül születik!“
-
-Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép
-rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat a
-szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte
-reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és
-száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma
-igénytelenségével a holnap biztos bíztatása van benne. Ó, egyhangú,
-szürke életidőimben, hogy kivántam néha felrázó változást, nagy
-kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit
-nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd
-egyhanguság poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek
-tiktakkos harmóniájában.
-
-Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre.
-
-
-[Transcriber's Note:
-
-Javítások.
-
-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
-
-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
-
-6 |gazdssszony |gazdasszony
-
-7 |jódedvében |jókedvében
-
-15 |luha |ruha
-
-15 |felajánrott |felajánlott
-
-19 |leánynak ís |leánynak is
-
-21 |Otthagytam |„Otthagytam
-
-22 |jók vele! |jók vele!“
-
-27 |Le a villanyt! |„Le a villanyt!
-
-31 |az apja! |az apja!“
-
-32 |segíteni?… |segíteni?…“
-
-32 |kocsi! |kocsi!“
-
-34 |temetkezva |temetkezve
-
-36 |leszünkl“ |leszünk!“
-
-36 |tavasz is! |tavasz is!“
-
-44 |falusi! |falusi!“
-
-45 |a nő?… |a nő?…“
-
-48 |uvalamit? |valamit?
-
-50 |kihúzottt |kihúzott
-
-63 |Elsápsdt |Elsápadt
-
-82 |hogz tetszik |hogy tetszik
-
-87 |hálistennek!… |hálistennek!…“
-
-90 |igáskocsísné |igáskocsisné]
-
-
-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***
-
-Updated editions will replace the previous one--the old editions will
-be renamed.
-
-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
-law means that no one owns a United States copyright in these works,
-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
-United States without permission and without paying copyright
-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
-of this license, apply to copying and distributing Project
-Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
-and may not be used if you charge for an eBook, except by following
-the terms of the trademark license, including paying royalties for use
-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
-copies of this eBook, complying with the trademark license is very
-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
-of derivative works, reports, performances and research. Project
-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
-license, especially commercial redistribution.
-
-START: FULL LICENSE
-
-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
-
-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
-distribution of electronic works, by using or distributing this work
-(or any other work associated in any way with the phrase "Project
-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
-Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
-www.gutenberg.org/license.
-
-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
-Gutenberg-tm electronic works
-
-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
-and accept all the terms of this license and intellectual property
-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
-the terms of this agreement, you must cease using and return or
-destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
-Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
-1.E.8.
-
-1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
-used on or associated in any way with an electronic work by people who
-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
-even without complying with the full terms of this agreement. See
-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
-electronic works. See paragraph 1.E below.
-
-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
-Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
-of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
-works in the collection are in the public domain in the United
-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
-United States and you are located in the United States, we do not
-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
-displaying or creating derivative works based on the work as long as
-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
-that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
-Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
-same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
-you share it without charge with others.
-
-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
-in a constant state of change. If you are outside the United States,
-check the laws of your country in addition to the terms of this
-agreement before downloading, copying, displaying, performing,
-distributing or creating derivative works based on this work or any
-other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
-representations concerning the copyright status of any work in any
-country other than the United States.
-
-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
-
-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
-immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
-on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
-phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
-performed, viewed, copied or distributed:
-
-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-  most other parts of the world at no cost and with almost no
-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
-  United States, you will have to check the laws of the country where
-  you are located before using this eBook.
-
-1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
-contain a notice indicating that it is posted with permission of the
-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
-the United States without paying any fees or charges. If you are
-redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
-Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
-with the permission of the copyright holder, your use and distribution
-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
-will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
-posted with the permission of the copyright holder found at the
-beginning of this work.
-
-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
-License terms from this work, or any files containing a part of this
-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
-
-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
-electronic work, or any part of this electronic work, without
-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
-active links or immediate access to the full terms of the Project
-Gutenberg-tm License.
-
-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
-any word processing or hypertext form. However, if you provide access
-to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
-other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
-version posted on the official Project Gutenberg-tm website
-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
-of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
-Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
-full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
-
-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
-provided that:
-
-* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
-  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
-  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
-  within 60 days following each date on which you prepare (or are
-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
-  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
-  Literary Archive Foundation."
-
-* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
-  License. You must require such a user to return or destroy all
-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
-  works.
-
-* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
-  receipt of the work.
-
-* You comply with all other terms of this agreement for free
-  distribution of Project Gutenberg-tm works.
-
-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
-Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
-the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
-forth in Section 3 below.
-
-1.F.
-
-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
-Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
-electronic works, and the medium on which they may be stored, may
-contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
-cannot be read by your equipment.
-
-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
-liability to you for damages, costs and expenses, including legal
-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
-DAMAGE.
-
-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
-written explanation to the person you received the work from. If you
-received the work on a physical medium, you must return the medium
-with your written explanation. The person or entity that provided you
-with the defective work may elect to provide a replacement copy in
-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
-or entity providing it to you may choose to give you a second
-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
-without further opportunities to fix the problem.
-
-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
-
-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
-warranties or the exclusion or limitation of certain types of
-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
-violates the law of the state applicable to this agreement, the
-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
-remaining provisions.
-
-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
-production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
-or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
-additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
-Defect you cause.
-
-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
-
-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
-electronic works in formats readable by the widest variety of
-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
-from people in all walks of life.
-
-Volunteers and financial support to provide volunteers with the
-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
-www.gutenberg.org
-
-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation
-
-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
-U.S. federal laws and your state's laws.
-
-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
-to date contact information can be found at the Foundation's website
-and official page at www.gutenberg.org/contact
-
-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
-Literary Archive Foundation
-
-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
-widespread public support and donations to carry out its mission of
-increasing the number of public domain and licensed works that can be
-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
-array of equipment including outdated equipment. Many small donations
-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
-status with the IRS.
-
-The Foundation is committed to complying with the laws regulating
-charities and charitable donations in all 50 states of the United
-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
-with these requirements. We do not solicit donations in locations
-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
-state visit www.gutenberg.org/donate
-
-While we cannot and do not solicit contributions from states where we
-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
-against accepting unsolicited donations from donors in such states who
-approach us with offers to donate.
-
-International donations are gratefully accepted, but we cannot make
-any statements concerning tax treatment of donations received from
-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
-
-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
-ways including checks, online payments and credit card donations. To
-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
-
-Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
-
-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
-Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
-freely shared with anyone. For forty years, he produced and
-distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
-volunteer support.
-
-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
-edition.
-
-Most people start at our website which has the main PG search
-facility: www.gutenberg.org
-
-This website includes information about Project Gutenberg-tm,
-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.