Initial commit

4 files changed, 7497 insertions, 0 deletions

diff --git a/65038-0.txt b/65038-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..ad5e5ad
--- /dev/null
+++ b/65038-0.txt
@@ -0,0 +1,3581 @@
+The Project Gutenberg eBook of Két nyár, by Margit Kaffka

+

+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at

+www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you

+will have to check the laws of the country where you are located before

+using this eBook.

+

+Title: Két nyár

+       Novellák

+

+Author: Margit Kaffka

+

+Release Date: April 09, 2021 [eBook #65038]

+

+Language: Hungarian

+

+Character set encoding: UTF-8

+

+Produced by: Albert László from page images generously made available by

+             the HathiTrust Digital Library

+

+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***

+

+KAFFKA MARGIT

+

+KÉT NYÁR

+

+NOVELLÁK

+

+KIADJA

+

+A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE

+

+BUDAPEST 1916.

+

+  Két Nyár  1

+  Lirai jegyzetek  69

+

+A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18.

+

+

+

+

+KÉT NYÁR

+

+

+I.

+

+Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári

+tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket

+bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek

+van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár,

+de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék

+beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még

+füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint

+Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba

+tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit

+csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak!

+

+Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen,

+muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már

+fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely

+megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most

+megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy

+elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha tavasz

+kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt

+az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és

+megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert

+betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni,

+sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az

+adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ –

+szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha

+jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura

+odabenn az alkovban!

+

+– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a

+huszonhétből!

+

+– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált

+ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr?

+

+– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!

+

+– Az a bukjel-frizurás?

+

+– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és

+mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött

+üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.

+

+– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!

+

+– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis

+szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki,

+hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét

+bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné,

+akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen

+csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor

+mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni,

+(mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette

+volna.

+

+Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni

+magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép.

+Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta

+viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott

+és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt

+munkában, együtt hivták őket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz

+korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kőnnyebb munkát,

+törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy

+kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről

+az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte:

+„Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így

+szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni:

+„korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A népszálló könyvtárából

+sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte őket és

+felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak

+együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért

+tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása

+sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis

+szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.

+

+És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly

+szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot

+is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly

+életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül,

+megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket;

+– majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis

+üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele

+varrónőknél, ismerős urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak

+finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó

+pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új

+gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték,

+megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“

+sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó

+köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész

+életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor

+összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta:

+„Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera

+tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős

+korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig

+küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy

+hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor

+megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen

+magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De

+meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből

+elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ

+kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát nyitottak s egy év

+alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony

+betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt

+nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig,

+Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján

+keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták

+minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata

+sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az

+úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy

+udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint

+azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra

+is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás

+csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott

+felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolot

+ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a

+valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy

+fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta

+házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy

+a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül

+tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson,

+ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a

+ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is

+érezze különösen megtisztelve magát ettől…

+

+– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit!

+

+Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld

+zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége

+kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg

+vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre.

+Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha

+furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött,

+elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az

+összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a

+mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“

+Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt

+Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni.

+

+– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt egy

+kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget;

+a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját,

+huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…

+

+Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de

+nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni.

+

+– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a

+pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával,

+feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.

+

+Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két ócska

+törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se

+fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki.

+De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak

+örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a

+lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul

+kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta

+Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a

+tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda,

+melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora

+nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket

+és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával.

+„Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy

+kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba

+teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját

+megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy

+megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török

+szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta

+csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre

+megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az

+rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette

+a dolgozó rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez,

+japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó

+percében ajándékozta egy nagysága.

+

+Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni,

+nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.

+

+– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan

+az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű

+az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt

+ápolgatja! Én is szeretem az állatot!

+

+– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új

+nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú

+kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott,

+idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél,

+hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy

+viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke

+nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek,

+virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még

+kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a

+bársony gallérral.

+

+– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?

+

+– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón.

+

+– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis,

+magam leszek!

+

+– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult,

+hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“

+szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett

+neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is „imponáljon“ a

+másiknak.

+

+A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a

+pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval

+szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nő!“ – gondolta Veron már-már

+egészen meghódítva.

+

+*

+

+– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly

+előre.

+

+– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az,

+nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavíz!

+Est-et is hoztál?

+

+– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó

+izlésed van neked!

+

+Veron lihegve nevetett örömében.

+

+– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes

+slafrokod!

+

+– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimított

+mindenen a tenyerével.

+

+– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha

+seprün éjtszaka?

+

+Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel

+ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan

+kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat,

+egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül

+a Veron keskeny csipőit, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik

+mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“…

+Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott…

+A szerb pátriárka síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a

+cimeket.

+

+A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy

+finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“

+A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na

+tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a

+leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-ről összekapkodott képzeteik

+zagyvaságában mindent e néven hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“

+

+– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!

+

+– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a

+leány. – Vitorisz úr olvasni akart!

+

+– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi

+is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a

+vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt.

+„Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra

+forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után

+húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy

+idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek.

+

+A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt

+állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca

+volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból;

+fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól

+felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelében leült; – kissé

+erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává

+gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből

+csipke-horgolást vett elő.

+

+– Jaj de szép! Mire lesz?

+

+– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen

+ér rá az ember a szolgálatban.

+

+– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklődött

+Vitorisz udvariasan.

+

+– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de

+szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép

+szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak

+mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak

+le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos

+hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem

+kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra

+horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három

+és féldollár; kéz alatt szétkapkodták.

+

+– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden

+gyári, az asszonyok is gyárba járnak.

+

+– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok

+pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!

+

+– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt

+ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat

+vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli,

+lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle

+kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem

+gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig.

+És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk

+akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.

+

+– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.

+

+– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a

+bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint

+dadusnak fehér gyerekkel.

+

+– Igaz, hogy olyan szagosak?

+

+– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt

+bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy

+férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon

+tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.

+

+– Hát nem pogányok?

+

+– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már

+nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt

+csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.

+

+– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész

+Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de

+azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja.

+

+Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait,

+áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért

+adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva.

+

+– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a

+honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem

+alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! Míg a hajón nem

+ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!

+

+Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime,

+tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva

+hozzátette.

+

+– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert

+bizony nincs miért olyan nagyon sietni!

+

+– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden

+munkás, elméletben legalább szocialista volt.

+

+– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve,

+hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény

+papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy

+évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több

+pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik:

+hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe

+járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem

+igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van;

+horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De

+nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak

+parancsolgatni…

+

+– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember!

+

+– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – hogy én

+is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám, (most ő is így

+mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon

+szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!

+

+– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az,

+egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, – de csak

+uri nyomoruság! Talán nem?

+

+De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső

+tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta

+Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit,

+levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a

+tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor

+cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell

+előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; – szóval rangosabb a világ

+szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett

+neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért

+vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér;

+(titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya;

+sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint

+az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De

+ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura

+mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és egyszer

+egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“…

+És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak

+iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette

+magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.

+

+De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány

+nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek

+mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint

+én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva

+fényképpel, levelezőlappal, papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses

+néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok

+öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy

+skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy

+tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással

+tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a

+kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy

+te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent

+szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is,

+pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“

+

+Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen irigy,

+pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, –

+azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük,

+eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg.

+„Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben

+megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis;

+csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a

+kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek,

+mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás

+nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő

+hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba

+vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…

+

+Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensőséges

+ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett előtte bár nem

+tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem

+érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly

+könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; – míg a

+nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfíjokkal; csak annyira

+van eszök; amit az állat is tud!“ Ő szerette az urát, de mikor csak

+tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben,… az ember ki is

+fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?…

+Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, –

+ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy

+érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül,

+zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy

+fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt

+leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli

+barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta

+gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek

+választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében

+olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily

+áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek

+egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy

+féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük,

+néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a

+suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül

+meghallja s holtig csúfolná ezért…

+

+– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének.

+– Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen

+beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem

+hű legyen, mint én, a sírig.

+

+– Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én

+a világért meg nem sértenélek.

+

+… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi

+élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron

+mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, adakozó és

+nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a

+viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb;

+csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában

+segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették

+egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen

+szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a

+doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta,

+hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!

+

+*

+

+„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges szapulónő is a

+mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke

+csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén

+állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a

+leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra

+kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró

+tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár

+néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy

+megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott

+velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni,

+hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a

+könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem

+bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már

+tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta,

+hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az

+ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.

+

+Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az

+asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs

+értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt

+tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a

+gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak

+otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem

+kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita

+bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván

+még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek

+nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs

+otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy

+hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon,

+melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták.

+Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dísze

+két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről álmodott

+érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán;

+de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy

+milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!

+

+Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek,

+ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett

+sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez

+vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a

+fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen

+férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!“ – De különben sok szabad

+ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya

+névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy

+koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a

+doktorné aludt. Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet

+mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment

+pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy

+mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát

+fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy

+híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte

+neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol

+és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ –

+figyelmeztette azután s a leány nem felelt.

+

+Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők sokszor

+elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő mulva minden

+cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is

+büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt.

+Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor

+sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a

+butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre

+jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő;

+inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha

+olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a

+cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt.

+Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi

+levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit,

+végsőkben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és

+tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden

+szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve,

+lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a

+függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha

+csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha

+közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem

+tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a

+„lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer

+többet lopni, mint amenyit már a budgethez számított s míg a viszony

+természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható

+kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén

+üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan

+viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre.

+Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok

+már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás őt is

+fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb

+volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette

+nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült.

+Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult

+hangulat végre valami ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a

+villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette;

+a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a

+konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már

+induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve

+fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de

+a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta,

+hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány

+külsőbbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem

+teljesen, s a multba visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak

+egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez

+egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a

+doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika

+lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem

+dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva

+maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni,

+hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos

+rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban

+csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen

+elköszöntek egymástól.

+

+Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel

+fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten

+sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! –

+kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a

+nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se

+kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyőződéssel és

+kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi

+időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron

+szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!

+

+Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra

+a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem

+ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna

+szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ –

+Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“

+alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot

+értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják,

+becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő,

+mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját)

+– még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok,

+hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak

+hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü,

+nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron

+például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből

+átöblített magának egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában

+volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.

+

+– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most

+aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el

+lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból,

+hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval;

+a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni mégy. A szinész-urat még

+holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb.

+Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó

+kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?

+

+– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.)

+

+– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! –

+hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt

+keresztülvigye az otthonában.

+

+*

+

+Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és

+egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári

+szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a

+műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében

+állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem

+volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a tipust és ki tudta

+használni; szives, dicsérő szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban

+– visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy

+elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett

+maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony

+is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is,

+a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a bumfordi

+leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.

+

+Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is;

+csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban,

+úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már

+nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai

+viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét

+tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a

+barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan

+rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is.

+Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott.

+Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman

+vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést,

+izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak

+Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az

+asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz

+így, anyuska?“

+

+Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben.

+Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta,

+de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót.

+Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is

+hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta

+sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat

+mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni

+reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj,

+mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarítni a

+két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól

+sürített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha

+mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval;

+olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az

+anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha

+Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt;

+nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták

+a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni

+jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a

+női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a

+szakmájába is vágott.

+

+Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel,

+megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné

+húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket.

+Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón

+megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen

+templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján

+kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a

+történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes

+volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól

+tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint

+aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a

+fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát,

+hogy ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette,

+de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák,

+beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is

+nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly

+néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is vakarni. „Na, majd én ott is,

+hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá

+nyult, dühösen a sok csípéstől. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte

+Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú,

+szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete

+szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még

+beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban

+ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos,

+erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a kovács

+Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… Erzsi a

+tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor

+kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és

+mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, úgy-e hékám, csak

+be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lyány

+kemény csípőjet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ –

+Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e

+mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy

+fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.

+

+Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és

+fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig

+rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. „Egy rendes nővel,

+pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De Erzsit is elővette másnap

+négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit

+megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell

+magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel,

+némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást

+nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte

+bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes

+bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével.

+„Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – gondolta el és

+eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja

+él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – ő szedte fel

+az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.

+

+Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban

+volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett,

+kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha,

+összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“

+bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha

+intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik,

+tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni

+és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen

+anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők

+alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és

+padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt.

+„Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen

+úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy

+jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is

+ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelől átfogta

+őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan,

+mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát,

+jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a

+férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten,

+mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és

+egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már,

+gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi,

+eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni

+vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál;

+szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s

+mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette

+kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az

+alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott

+látna!“

+

+Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú

+árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni!

+Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a

+másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De

+Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy a

+kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan

+csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!

+

+Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel

+piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy

+ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a

+tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az

+az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat

+írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.

+

+– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?

+

+– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne

+essék.

+

+– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették

+úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi

+biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós.

+

+– Sohse vettem észre!…

+

+– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson

+vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.

+

+– Suppolták?

+

+– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani

+doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak

+úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, –

+de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a

+kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy

+megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is

+okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így kikomponálta! Na megyek,

+Isten áldja meg!

+

+Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a

+leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke,

+egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv

+ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja,

+micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól

+s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a

+gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez

+csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is

+hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a

+legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a

+faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De

+Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is,

+ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja?

+De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott;

+így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az

+idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt,

+szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az

+asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz

+férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már

+drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem

+zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a

+sokat szenvedett teremtést.

+

+– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban. – Nem

+azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan

+volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?

+

+– Nekem – számla? Milyen, micsoda?

+

+– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.

+

+– Micsodát?

+

+– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer

+töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény;

+négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian

+néztek rá.

+

+– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett

+hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr!

+

+– Kérem, ké-érem, asszonyság!

+

+Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől

+egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen

+emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig

+csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be,

+magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan

+tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt

+mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen

+összeillőtlen a természetük a leánnyal.

+

+Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha

+érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem

+volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt

+végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér,

+mint annyiszor, – biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán,

+összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött,

+vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen;

+– kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és az

+asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni előtte.

+Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött

+szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a

+férfival; de különfelé volt útjuk.

+

+Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi a csuda!“ – gondolta

+Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy

+rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a

+borítékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – így kezdődött és

+az asszony nagy érdeklődéssel betüzte végig.

+

+„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli,

+hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy

+üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha

+már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most

+megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy

+kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy

+bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két

+esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb

+is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig

+van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez

+rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem,

+mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre

+igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen

+abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk

+szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellő,

+nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek

+tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“

+

+Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének

+érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna

+le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!“ – ez volt az

+első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a

+családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor

+először itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte

+ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen

+rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek:

+csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak

+ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez

+mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is!

+Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az ő keze

+alatt. De vajon igazán?…

+

+Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora

+készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy

+házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni,

+hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik ormon egy műterem

+üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet

+róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erősen hangzott ma a sok,

+városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az,

+de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?… De már

+jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t

+kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan

+haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta

+kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből

+kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a

+bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva,

+de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan

+katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott

+felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud?

+Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a

+piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel,

+vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság

+csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban,

+keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc

+van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, –

+éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül!

+Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma,

+embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek

+maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a

+történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők már délben

+hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap említette, hogy

+most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni

+szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság

+Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt,

+bár végig se gondolta még.

+

+– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos.

+– Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.

+

+– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a

+kérdés, az egyetlen kérdés.

+

+– Hogyne! Mikor volt katona.

+

+– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.

+

+– Na, hát akkor nem megy most se!

+

+– Biztos?…

+

+– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy

+vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.

+

+A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétől,

+elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak

+azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és

+neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt

+végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte

+kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd

+a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint

+valami visítás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“

+– gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e

+bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült

+összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig.

+Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető

+árnyék, – ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy

+megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na,

+asszony, – kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te,

+anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron

+kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok

+mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.

+

+– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!

+

+– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért!

+

+Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép,

+„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha

+kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke előtt,

+rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdők,

+fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben,

+a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az

+utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres

+katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket;

+elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok

+sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom

+összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas

+időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak

+odaát Pesten!

+

+– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.

+

+– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!

+

+– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti!

+Hagyjatok nekem békét!

+

+És zokogva esett az ágyra.

+

+

+II.

+

+A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és

+mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e

+pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre

+kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem

+követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje

+azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért,

+kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek

+vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött

+katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig

+közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat;

+összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket.

+Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes

+időben“ rendőri beavatkozás járt volna.

+

+Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s

+oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést

+elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy

+nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak

+össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a

+führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett

+egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy

+hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez

+hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő

+lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem

+volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek

+akadályokat.

+

+A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan,

+egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a

+szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki

+látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás,

+offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja

+honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre

+tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna

+súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok

+között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg

+itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak,

+mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat,

+kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy

+beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan

+kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy

+akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták

+praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is

+árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a

+korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és

+híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt

+hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e

+rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem

+veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon

+beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások

+riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a

+félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak,

+nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az

+emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét.

+Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is

+elolvastak valaha.

+

+Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a

+felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és

+visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát

+hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az

+ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha

+szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil

+rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha

+egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban

+elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze

+vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre

+semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a

+borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal,

+agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ –

+Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt

+érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a

+megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák

+lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös

+részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés,

+kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.

+

+Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a

+huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha

+egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb

+szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az

+eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És

+elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel

+halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja

+jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a

+sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér

+battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat

+nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón

+sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök

+eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat,

+önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak

+kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, –

+évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc

+tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt

+kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki

+tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik

+lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb

+nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a

+kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan

+„fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“

+egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz.

+Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő

+rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites

+szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly

+szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes

+ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk,

+barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné

+húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A

+souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér,

+nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán.

+Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon

+tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem

+altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a

+legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész

+felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota

+arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón

+suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az

+arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már

+sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták,

+hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról

+regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz

+magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak

+terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten

+összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és

+magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem

+csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles

+szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még

+kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit,

+azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet,

+véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, –

+talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten…

+

+S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem

+félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és

+bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú

+sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva

+a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a

+kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a

+legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő

+aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak

+be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a

+rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték

+szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.

+

+– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! –

+panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!

+

+Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a

+gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre

+eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő

+lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan

+hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny,

+de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje,

+hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos,

+kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát

+és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte

+elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel

+kérdezte, hogy nincs-e baja?

+

+Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a

+szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a

+kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár

+napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt

+rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este

+elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban.

+Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen

+emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal

+rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában

+úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban

+éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott

+hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány

+szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen

+rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat

+is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta

+néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb

+összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már

+ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van…

+Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett

+már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha

+vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész

+szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja

+tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De

+már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és

+sorban megteltek a kisegítő kórházak.

+

+– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat,

+úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne

+gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a

+piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a

+látogatás!

+

+– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani,

+hogy ki-beteget akar látni!

+

+– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!

+

+Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép

+idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s

+odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.

+„Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj

+mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most

+mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“

+

+Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű,

+tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy

+marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette

+

+megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában

+termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést

+mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová

+beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató

+suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön

+bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a

+pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz,

+anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe

+kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt.

+Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron

+elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott

+és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“

+Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“;

+– mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek,

+ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból

+lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az

+egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt

+a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a

+pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És

+szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát

+hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit;

+nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a

+somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De

+ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben,

+szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már

+megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami

+finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát,

+élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s

+melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez

+férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez

+életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van.

+„Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi

+és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a

+tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan,

+kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.

+

+Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya

+szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s

+úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős

+asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a

+kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk

+suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen,

+elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos

+búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és

+nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben

+gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s

+keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt;

+bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi

+pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott

+cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg

+is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de

+azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt

+majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám

+is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott;

+most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem

+pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az

+emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és

+kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit

+magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt

+jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az

+egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a

+csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két

+elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a

+kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja

+itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad

+valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt

+Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen

+különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert

+csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta

+a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét

+szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu

+arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen

+elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben

+kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal

+ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem

+gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé,

+tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy

+beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt

+van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben

+ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis

+kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát

+az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint

+előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat

+köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára,

+könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és

+szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ –

+mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz,

+valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs

+kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott

+könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy

+lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi

+felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:…

+de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“

+– „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron.

+„Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A

+néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron

+sarkonfordult és kiillant a szobából.

+

+Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már

+készen volt ezzel a históriával.

+

+– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék

+új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.

+

+– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.

+

+– Ne mondja? Hát mikor jön haza?

+

+– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze

+hozzá.

+

+– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony!

+Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.

+

+– Micsodát? Mit nem látok?

+

+A menyecske rábámult.

+

+– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem

+ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.

+

+– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit

+tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett,

+hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?…

+Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót

+mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem

+bolond az néha!

+

+– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!

+

+– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az

+asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba

+vannak!

+

+– Gyalázatos!… Ezt?…

+

+– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha

+szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral

+egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét,

+kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát

+inkább eltürt mindent…

+

+Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra:

+olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása

+már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak

+az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!

+

+– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…

+

+Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá

+kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony

+egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott

+semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a

+kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!

+

+Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a

+vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.

+

+– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló

+hanggal.

+

+– Miért?

+

+– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!

+

+Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.

+

+– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!

+

+S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.

+

+*

+

+Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy

+rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és

+olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az

+Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet

+kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég

+nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha

+csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a

+télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben

+– hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt.

+Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is

+jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át

+hamarosan új gazdája.

+

+Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy

+akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta

+padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! –

+Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve

+sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak

+ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk

+ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban,

+egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták

+ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan

+néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az

+utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel

+együtt.

+

+De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt.

+„Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi

+volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a

+barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, –

+hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy

+elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor

+miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az

+asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni,

+pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha.

+Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz

+ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan

+valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi

+ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt

+fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg

+idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült,

+az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba

+dicsekvésében?…

+

+– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt,

+itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy,

+mint a többi!

+

+Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg

+is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire

+szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett,

+oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna

+vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta

+helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles

+szomszédok, pletykáló cselédek közt!…

+

+– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda

+férfitermészeteddel!

+

+– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon

+érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan

+kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga

+mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember,

+lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak

+hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer,

+Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged,

+Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem

+bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy

+soha nem látsz többet!

+

+Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste,

+hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem

+mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott

+tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki,

+felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az

+„Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra

+meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen

+butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“…

+Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy

+megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most

+fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam

+magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy

+ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az

+Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se

+rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy

+hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész

+familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya

+alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!…

+Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton

+a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével;

+erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a

+sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor

+már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze

+gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is

+nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de

+másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura.

+

+A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy

+betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan

+emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s

+hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva

+szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak

+a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak

+ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus

+anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát.

+Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni

+általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva

+a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel,

+vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a

+családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha

+halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a

+családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a

+kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert,

+vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó

+emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve

+rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és

+fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt

+érzékük!

+

+Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó

+csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba,

+elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz

+ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult

+döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez

+embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva,

+szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s

+egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult

+örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden

+inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál

+nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a

+szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is

+tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása,

+nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé,

+hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos

+vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; –

+különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet

+vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a

+csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal

+felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát!

+Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott,

+lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az

+„ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive

+nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem

+várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki

+tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn

+a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg

+nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi

+titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret;

+egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel

+s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít.

+Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk,

+néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló

+gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal,

+nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló

+villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy

+kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem

+veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült

+érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai.

+Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.

+

+Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint

+sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró

+ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy

+sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban,

+az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába

+folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük

+hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit

+adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét!

+– „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit

+kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok

+én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó

+Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde

+reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell

+is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval.

+Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.

+

+A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága,

+– elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött,

+találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez

+emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt,

+maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s

+mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!…

+

+Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval

+szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott

+egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza,

+hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az

+utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki.

+

+Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott

+Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján

+s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta,

+hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy

+iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész

+délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem

+rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs

+aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé

+fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek,

+szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte,

+hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos,

+biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi

+szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a

+keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte.

+

+„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az

+uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó

+arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz

+téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek,

+már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az

+aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem,

+– nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura

+szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy

+én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami

+szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt

+helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis

+tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy

+koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök,

+szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat

+legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha,

+hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott

+volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és

+elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely

+csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs

+nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs

+otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől

+fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a

+folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, –

+minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. –

+Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt

+beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a

+tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most

+megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“

+

+Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból

+kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt

+levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett

+véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu

+alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt

+szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint

+akármely más esztendőben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak

+nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; –

+pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve,

+szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront

+ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen

+volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is

+asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az

+ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány

+(az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a

+klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást

+gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy

+éve. Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire

+szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja

+támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja

+biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne,

+hogy „kicsi bántja a nagyot!“

+

+Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta,

+titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy

+legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még

+klinikára megy kérdezni… És őtőlük a leány elment még szeptemberben!…

+

+Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez

+magában semmit nem bizonyít…

+

+De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta volt

+magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak

+odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának:

+„Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlő szókat.

+De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a

+körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kiváncsisággal; – hogy ki

+mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony

+elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következő

+napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most

+megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik

+bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem

+ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy:

+hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az

+Erzsivel,… a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a

+képükbe nézett,… de igen siettek!…

+

+Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül

+találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában

+váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú

+érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, –

+másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy épen a

+„raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább

+butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy,

+suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és

+teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges

+le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető

+birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen

+vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. Számítás és

+gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már

+így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt köztük,… egy nap a férfi

+lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem

+szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy

+hogy miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt

+a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele

+nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú,

+barátságos szót, – és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol

+róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben

+zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön.

+Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak

+meglapult előtte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább

+tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a

+fehér nyakát.

+

+Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem

+is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott

+a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is

+köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben

+megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt

+szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány

+erősködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik.

+Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta;

+zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt,

+nem ment el; míg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december

+hónap eleje táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan

+ácsorgott a műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De

+aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb

+háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett

+ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy

+lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a

+nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen

+vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta,

+íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi

+utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán

+mosolygott és fütyülve, gőgösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te

+rongy, mert rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.

+

+Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű

+féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte magában. „Mégis

+disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is, –

+ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem,

+szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem

+szekírozna! Erre nem is köpök többet!“

+

+Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy

+izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is

+érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor

+megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! –

+Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ám

+Veron ebben is változni látszott, fejlődni az ura kivánsága szerint, –

+vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A

+szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy

+érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.

+

+… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint

+akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a

+bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már eltemetett

+problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta

+ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen

+ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette

+tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól

+megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel

+ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én

+elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt

+szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… És most, – most az

+a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem

+féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy ő

+mellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a

+betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az

+állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit

+izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta;

+akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak

+még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha

+biztosan tudná az ember!…

+

+Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi

+találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús

+fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és

+nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami

+rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem

+nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta

+Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted

+magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; írt

+hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó

+legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap

+reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele!

+

+Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem fogott,

+tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“

+ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az

+jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól

+összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a

+pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó

+szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála

+szokatlan, tragikai hanglejtéssel.

+

+Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már

+észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a

+blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett

+széjjel e réglátott helyen.

+

+– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! –

+parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is

+biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső

+megadás.

+

+– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…!

+

+Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy

+pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett

+idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.

+

+– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?

+

+– Vagy öt – azt hiszem?…

+

+– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így kell,

+hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!

+

+– Igen, – némelykszer!

+

+– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat;

+gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a

+gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt

+szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint

+az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen…

+tudni akarom, hogy ki az apja.

+

+Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta az

+asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.

+

+– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is láttad.

+

+– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt

+hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó

+pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted

+mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a

+kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van?

+

+Azzal… nem voltam én akkor.

+

+– Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló?

+Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az

+ápolóval!

+

+– Elment az a harctérre már!…

+

+– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg

+se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, – ide

+kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni,

+– ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb

+tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm

+hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem

+mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta

+testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha

+éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni

+neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos,

+hazug szájával…

+

+Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától.

+Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem

+ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos

+nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is

+hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést

+érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család

+tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni,

+– minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál

+erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem,

+vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő,

+hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek

+arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs

+közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el

+nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy

+idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi

+aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…

+

+A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre,

+hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni.

+Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve

+bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ –

+sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán

+felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy

+csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá

+a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte

+lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már

+törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült

+és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon

+hanyatt.

+

+– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek

+az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy

+hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.

+

+Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt

+valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg

+kell tenni mindent, hogy megmentse.

+

+– De hiszen szembajos vagy!

+

+– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!

+

+Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő,

+rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét

+folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a

+szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett

+a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett!

+

+– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!

+

+– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet

+magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!

+

+– De ha lőport, municiót csinálnál?…

+

+– Ugyan – no!

+

+Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is

+remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal

+vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram

+is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett

+némulnia.

+

+Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép

+életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut,

+mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma,

+hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a

+gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak

+a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors,

+az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott,

+mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly

+erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És

+mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép,

+nyári napokat kellemessé tegye számára.

+

+Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy

+visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még

+dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen

+közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések,

+– már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei

+határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak

+élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a

+jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor

+már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs

+hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S

+passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt

+képes. Mit használ az?

+

+Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn

+megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele,

+finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson,

+hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás

+postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a

+doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz

+receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a

+föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen

+bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen,

+sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa,

+(még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd

+takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba,

+de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide

+találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba

+azalatt…

+

+Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf,

+plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt,

+kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a

+legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a

+félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.

+

+– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan,

+aggódva.

+

+– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra

+is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok

+embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! –

+És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…

+

+Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal.

+Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.

+

+Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset s oly

+könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós

+ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány

+olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra;

+– s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát.

+

+Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a

+teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék

+fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-állomásig szóló

+jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt

+lehetnek vonatindulásig.

+

+Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok

+indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán

+hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A folyosón

+várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó,

+síró, búcsuzó ember zűrzavarában.

+

+– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! –

+súgta a férfi.

+

+Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár,

+kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét.

+Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen

+az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden

+kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás

+kezét.

+

+– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! –

+mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn.

+

+Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy

+világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a postán megmondják a

+tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket.

+

+– Van-e hazafelé villamosjegyed?…

+

+Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések.

+Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin,

+vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: –

+egy-egy zokogás.

+

+Veron is ment a többivel kifelé.

+

+Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok

+káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás

+kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.

+

+– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz

+piskóta, de a skatulyásból!

+

+Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a

+rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most

+a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-Menhely“

+kórházig.

+

+S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte

+szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs

+méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és

+meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és

+vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, –

+akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több

+élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a

+legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak

+irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen,

+kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi

+egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen,

+szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot

+egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet

+önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni, – soha megváltani; s

+mely mindenestül tán még csak nem is örök!

+

+

+

+

+LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL

+

+

+I.

+

+Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos hegyvidéken

+át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete; egy-egy

+város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattok, – és egy

+kellemetlen levél hazulról a tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe

+füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni.

+Végre ott voltunk, – fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis

+fogaskerekü, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a

+Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival

+s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos,

+aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi

+házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, –

+itt szép, jó. Itt egyszerű!“

+

+Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn

+az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két

+olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a

+másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum,

+kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két

+barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány

+szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint

+idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg

+német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; –

+végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy

+küldhessék a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt,

+bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a

+sürgönyt. Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségből is

+hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti

+német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?…

+

+Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név,

+ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus

+melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott

+megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk.

+„Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily

+hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi

+részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem

+ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és

+elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik

+évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.

+

+Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,…

+háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő

+léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak,

+hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy

+bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendő. – Az

+arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!…

+Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az

+éjszakát, néha sírtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római,

+firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az

+express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk

+Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, –

+nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik

+voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is

+odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató,

+kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, –

+keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború,

+– nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül

+komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk.

+

+Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, piszkos

+banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is

+jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk

+gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű

+levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy

+kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a

+rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző

+asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget

+és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te

+friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktől

+megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el

+mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással:

+„Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt

+nyaralunk!“

+

+Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy

+évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat

+emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte!

+

+

+II.

+

+Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért.

+A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasuti

+állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a

+testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam.

+„Most ilyen világ lesz!…“

+

+Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról,

+lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten, könnyes

+és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, –

+ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi

+jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.

+

+Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk

+hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba,

+fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok

+klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ „Szólítsam

+az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér

+kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari

+batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari

+nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk,

+elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai

+ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink

+ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük

+indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép

+észretér!…“ Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel

+egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két

+elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A

+ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult,

+mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?“… kérdezte álmos

+szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni!

+

+Csak megérteni lehetne ébren!

+

+A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, rongyos

+munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis

+butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven

+férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres

+nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz

+alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű,

+citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt

+mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, –

+aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!…

+

+Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba

+zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová,

+még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne

+a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, –

+szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült

+fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a

+sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen

+szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet,

+kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott

+ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen

+építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák.

+„Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap

+délutánra voltunk Pesten.

+

+A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig

+szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól

+fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni

+felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott:

+„Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A

+torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne

+kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!

+

+Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a

+cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk

+semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.

+

+… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok

+közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az

+üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek

+spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó,

+ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz,

+vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott

+lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító,

+kegyetlen mindez!

+

+A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza

+mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most

+megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak

+haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is

+elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, –

+mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek

+megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, –

+jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy

+a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet

+kapna!“ – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, –

+gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.

+

+

+III.

+

+Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre,

+egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen

+magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom,

+hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak,

+főbelőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg

+se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg

+kell jól gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!

+

+Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal.

+Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy

+összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész

+életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem

+számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem

+kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel

+elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt

+pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok,

+közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért.

+Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…

+

+Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben

+a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a

+japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen

+tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit,

+kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első

+persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken

+át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene

+Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát

+írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat

+németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam

+még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte,

+mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a

+hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi

+lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…

+

+Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt,

+milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompított

+használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az

+ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem

+kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás

+gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit épen

+fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a

+gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki,

+nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az

+igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy

+pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább

+vizsgálta.

+

+Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság

+szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes

+kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az

+arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna

+miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már

+semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom

+én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap

+mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és

+ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.

+

+Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit

+másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi

+járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva

+arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem

+rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza

+a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék

+bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon.

+Talán részvéttel?…

+

+Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona

+lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a

+hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét,

+hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e

+kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!

+

+Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna

+mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket

+vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget

+termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is

+láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta őt is

+s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha

+ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most

+új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság…

+teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak

+rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell

+történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni;

+szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!

+

+Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé

+ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz.

+Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat,… most az

+enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak

+valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát

+valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig –

+még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.

+

+A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szíves

+készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér,

+megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most

+mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt

+ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“…

+De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem

+az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma

+jó!

+

+

+IV.

+

+Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis

+vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az

+októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a

+szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin,

+oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó

+szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint

+az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni,

+szúrni tudnak!…

+

+Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter

+gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk

+halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a

+napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy

+jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha

+vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből

+kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtük

+látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed

+feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad,

+mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem

+sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen

+majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és

+esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy

+keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is

+voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő együttese;

+ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad

+reménykedni is.

+

+Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog

+bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki

+általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt

+társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is magános,

+szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és

+élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek –

+igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés

+ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem

+támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind: a

+fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó,

+halál.

+

+„Ha legalább élmény volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így,

+mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult,

+összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies

+rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor

+egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a

+homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb,

+felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a

+magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt

+nevelted! A jóságod!“

+

+Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz kézben, a

+sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett

+egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos

+könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de

+nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai,

+sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s

+azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál,

+amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“

+

+„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és

+dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs

+ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha

+kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az élet egyetlen;

+egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd

+birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki

+által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból,

+kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibővíteni

+azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. – Ha két

+hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. – A

+bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot,

+szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való,

+nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik.

+Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel

+régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon!

+

+Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet

+gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg

+zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, székek,

+ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék

+rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos,

+kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli,

+hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda

+oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek,

+krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta

+félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna

+szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé eső

+oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény

+ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e

+hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson

+lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet,

+kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra

+teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a

+köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra,

+míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni

+fogom Fekete Pétert!…

+

+

+V.

+

+„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“

+

+A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa

+nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa

+ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.

+

+„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja

+vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan,

+kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter

+eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is

+felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peíg ott falni

+kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a

+selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a

+tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk,

+azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak

+ott egy színbe.“

+

+Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik

+az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a

+gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát.

+

+„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megírta a

+doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne

+vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy így

+szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi

+bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani,

+mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel…

+Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“

+

+Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.

+

+„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki.

+Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, –

+(megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót,

+tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem

+vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam.

+Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol;

+perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már

+fel nem irtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem

+baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő

+őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső,

+asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“

+

+Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az

+uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az

+irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, –

+élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör bögréket!… Ördög vigye az

+irodalmat!

+

+Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd

+másra terelem a beszédet.

+

+– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a

+menyecskét?

+

+„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell

+tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér’

+nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja

+ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájut lát az

+ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, – köpedelem mán az a

+sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a család! – meg hát az enyém

+derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse

+mondani! Meg tetszik látni máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én

+a harctéren se’ senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü

+fizetne nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose!

+Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az

+anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a

+feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – –

+Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott megengedek;

+– de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugyse tud

+olvasni!“…

+

+Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is van

+avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?

+

+„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt

+libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem így

+nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok nőcselédnek csak

+szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné,

+– isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, hogy annál bolondabb az

+asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez,

+– hát nem igaz? – Derék, feszt nő vót, nem mondom; meg hát olyan helyt,

+tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi

+bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a

+részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót

+abbul is haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön

+túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a

+gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz

+dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava

+legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se

+vót nekünk bajunk együtt!“

+

+Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt

+férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett

+hát a vége.

+

+„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besugtak

+valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám tanál hárulni!

+Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta

+vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol

+van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a

+grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya

+neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga

+kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé

+irányítottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba

+vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a

+fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden

+kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is

+kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?…“

+

+– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!

+

+

+VI.

+

+Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…

+

+Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai kérdés“-nek,

+„hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben

+játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az ember asszony;

+kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a

+dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a

+megszaporodott gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel,

+sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél.

+

+Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy időt

+engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást

+kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh kegyetlenül

+visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres megint!…

+

+Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a

+postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, hol

+a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, de int

+már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“

+

+Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot,

+fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.

+

+Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka hijján,

+arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de hisz

+holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír

+jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó villamosról, mert

+láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett írásai voltak,

+régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy

+csak a posta az oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen

+feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet

+egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá

+mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos,

+hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó,

+hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem bírom el, ha

+egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már

+hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül?

+Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad,

+egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a

+legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e

+a titokzatos végzetet az én suggestiv rettegésem?…

+

+Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn akartam már

+félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak, – egyre

+csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb

+elnyugovással: Fekete Péterné írt.

+

+„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől levél

+hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe

+megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába

+egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott átal annak maga kezével

+irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente

+kedves doktor ur emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari

+Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel

+téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan

+köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában fizetni

+csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét csókolom maradok

+

+Fekete Péter hitvese Rozál.

+

+… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik! Mintha

+hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap írt, fogom

+olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; – mondhatom az

+embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt hálistennek!…“ Vagy csak mert

+úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a

+téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna;

+a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori

+csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a

+csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.

+

+Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó megkésett

+levél a táborból…

+

+Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik;

+nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve; a

+hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“ „Köszönöm

+kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé zavarban van, hát erősen

+tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak

+cselédleány és itt mégis tájékozottabb, „világibb“ nála. A moziból, hova

+elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohse

+látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt

+mondta: „Mit nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól

+megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a

+nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével.

+„Jaj, hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van

+most is minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; ő

+bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt tartani

+hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke,

+hogy olyat még nem látott életében.

+

+Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát.

+A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, –

+kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren

+ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán

+hozzám e percben.

+

+

+VII.

+

+– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül gyanuba fogni.

+Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…

+

+– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a fejkendőjét. – Mit

+mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!

+

+Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, –

+(töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány

+hónappal ezelőtt.

+

+– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint

+az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, mord vót e’, mint a

+téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a’

+hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón, mikor elvett. Másat szeretett

+biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a

+szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is

+tartott mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb,

+merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy

+büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer

+megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci

+Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele; de

+hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé

+se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a

+testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is

+járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az

+embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó fizetése vót, mint

+inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, köteles a nevelésér’. Egy

+darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted,

+tied a szőlő!“ Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember,

+hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a

+férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, –

+aszongya az én uram mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény

+vagyok!“… Oszt még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt

+engem a háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg

+legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is,

+meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én

+nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’ megvót,

+még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint más fiatal!…

+Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?“

+„Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még szégyeltem, hogy kérdi.

+

+Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a

+kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős vót?

+Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány

+vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika így s úgy!“ – adta

+a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltünt; bemegyek

+valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki kávézik ott a

+vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ – mondok. De

+mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített findzsát. – Telt

+múlt az idő; én mán szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér

+olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint

+azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná!

+„Mi lel éngem, – gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“

+

+Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a korcsmázást, azt

+sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett vón akkor is! Én

+se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az ágyon. – Másnap reggel aszongya

+nekem a bót előtt az igáskocsisné: „Rozika, mérnem vót az estve? Csak

+maga hibádzott a fiatal menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a

+kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a

+cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját,

+kőttes sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe.

+„Vagy igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer

+változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, mer ma

+is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollyu. Ha az

+urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt mennyünk együtt!“ – Ebbe

+maradtunk.

+

+

+VIII.

+

+Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, – úgy

+mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a

+komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy

+szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga

+után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva, csak lerogytam a karosszékbe.

+Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi

+együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes?

+Szégyelnivaló van énrajtam?

+

+Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom, –

+mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most

+megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak,

+arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De ahogy nyilt

+az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném: „Hát maga minek

+rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a kocsis is, az ura: „De

+bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor elmondtam az egészet. „Na e mán

+csunyaság az urátul, abba igaza van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk

+az utra, aszongya a kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert;

+mi az Istent lél azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy

+utánabagzik!“… Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak.

+Nekem meg ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az

+a sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba.

+Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle

+nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni,

+mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam magamba!…

+

+Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az

+öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az

+udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika lelkem,

+csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!“

+Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – belemelegültem én is,

+szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a

+kertész; avval is jártam jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ –

+mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az

+asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás

+vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“…

+Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs

+semerre! Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak

+ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – ott

+egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor

+láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott

+vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a

+gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem

+egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki

+lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki

+belülem nagy sírás közt, ami történt.

+

+Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy

+meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én anyám, ahogy belép:

+„Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te

+rimafattya, te himpellér, minek gyösz ide?“ – A meg felragad az

+asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, énrajtam tört össze, mer’

+elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren

+ritt az ágyon; akkor megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.

+

+Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se sokat

+szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te zsivány!“ –

+megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy lúdas.

+Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, – csak neked van

+ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér befogod a szád!“ De én

+csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű meg azt hajtotta egyre,

+hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem

+igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit.

+

+De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci

+Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda prádéskocsisnak: nyalka vót

+meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb; avval adta magát össze az a

+disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a

+szolgálatbul. Énnekem meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta,

+gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te

+meg most mán ne fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd

+magadho’, többet el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre

+nézvést; most meg mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza

+se gyön; – ne sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el

+tessen hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud,

+mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak

+énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?“…

+

+Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében mosolyogva

+nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! Így emlékezésben

+milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, – ami könny, átok és

+halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi

+tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra

+fog kezdődni, – frissen, tisztán, elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn

+valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel

+rólunk álmodnak a szalmán.

+

+

+IX.

+

+Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő

+igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint

+orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, –

+gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta

+nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden

+ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, – míg egyszer meg

+is áldotta érte az Isten. „Te, anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia.

+„Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!“ „De igen, mindég ilyen

+voltál apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“…

+Bementem a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a

+jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És

+dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi,

+hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az

+idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen,

+virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két

+hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen

+időben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről,

+munkájáról – s folyton a leveleit olvassa. Őrület!

+

+Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár napra

+látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil,

+katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és mesterkélt

+illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek

+épolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez,

+akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok

+voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen derüs közönnyel futottuk

+végig egy ujságlap címeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett

+hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így, csaknem így vannak most is;

+– úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a

+„nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“

+családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!

+

+Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés.

+Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni nem erőlködni

+többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre,

+lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és

+gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával,

+megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár

+vele, mint a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és

+szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és

+üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszalón. Én

+vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten

+vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az ellenfelét… Ez

+ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik,

+játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem

+jobbak nála, törvénye törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék

+velük? – Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek,

+ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz

+soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim

+voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások,

+szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna

+állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak magunkon.

+

+Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek

+közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta,

+gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a

+tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra néznek, az

+ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az

+egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik; míg

+ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva is egymást pusztító

+milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a

+sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem

+esélyeit, – s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az

+oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell

+gondolkodniok!

+

+… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy

+hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik alakra hozzám

+hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom így elfogadni tőlük még

+ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az

+őrület ellen. El, haza!…

+

+A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – Betegen hozták

+az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik és vár engem!

+

+Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! Milyen

+boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez?… Mi baja lehet?

+Mindegy, mindegy, – hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg

+is hallhatott volna! Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó

+ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A

+cseléd, a házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt

+ruhát szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még

+telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat

+ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az

+emberek!…

+

+

+X.

+

+S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a

+boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam

+az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és

+elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú

+betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog

+sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.

+

+De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és élveztem

+a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott,

+egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos

+helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy közelben járok.

+Milyen szépek ez órák!

+

+Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a

+vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék mosolyával rám néztek s

+a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk

+fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!… Fehéren

+csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap husvét van!

+Krisztos voskres! – mondják akkor az ő hazájokban, testvéri csókot vált

+úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“

+szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie:

+„Valóban feltámadt!“… Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük,

+egyszerű hymnusok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan

+haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró

+muzsikok várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll

+ránk és maradékainkra! Halleluja!

+

+Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem

+összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt.

+Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat egyenkint a

+rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati

+ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva; – és

+elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni

+portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek

+haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal,

+fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány

+várja őket; és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal; ó

+rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember!

+

+Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló

+életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak

+zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást.

+Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik

+lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom!

+Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se

+értem; – hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány

+fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van

+bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd

+sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy csokoládé

+három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virstli

+tormával; édes sütemény).

+

+Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még a

+tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, –

+szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az általános

+szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki

+szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép olvasom, mások a szók, a

+betűk! Közönyös zsurnalisztastílben értesítnek bizonyos messzi

+hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd

+tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés,

+romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!… De én nem tudom ezt

+érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta

+ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak

+ezt érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A kávéház, az utca, a piac csupa

+napfény!

+

+

+XI.

+

+Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág

+iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista

+fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, – hol most

+borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon

+osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most

+láztabellákat írnak rá a krétával.

+

+Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi

+hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei

+vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy

+külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk

+volna, távolabb kissé, – a derüs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek

+így.

+

+Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy

+gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt

+hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első

+sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat;

+mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik

+fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi

+alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi;

+messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszivek itt a

+Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két

+testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy

+ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyüjtött, –

+s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a harmadik szép

+„diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az

+ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt mutatva; csipkeujjas, telt,

+fehér karjukat kivánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran…

+Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a

+játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!…

+

+Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak színből,

+hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban a vonaton

+beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. Milyen jól

+tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat,

+szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!“

+

+… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet,

+istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos fogadkozik

+így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy szerb zászlót

+emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott kicsavarnia; – sőt

+tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit viszont) a

+kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető

+orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, persze, – gonoszkododik

+sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz

+doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt;

+a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény

+leírására, melyeket egy lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a

+rámáikból. Most a keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni!

+

+A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös

+toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma

+urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját

+leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter

+kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az

+egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – mondja az elegáns

+ifjú, – több pénzt kellene adniok.

+

+Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy fejére

+könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is

+belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé is

+szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb pletykáiban! A

+negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a

+keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, – mily

+hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert

+hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem

+játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz!

+Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztizshez nyilván illő

+modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség

+ez, – csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül

+buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a

+havi nyolcvan koronát.

+

+Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. „Jöjjön csak

+maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen

+ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; a többiekhez fordul

+bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem?

+Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven

+krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“

+nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van

+egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte,

+abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig

+tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt

+megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai

+tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt panaszolja

+most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.

+

+Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború

+elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, bús-humoros

+figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel.

+A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz

+kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahugát. Itt

+keveset beszél; ideges, szenvedő és közönyös; gőgös és félszegen

+bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az

+ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá,

+hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel.

+

+„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind

+elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már,

+csak az ócska bagolyfészek a hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény

+muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett.

+Gondold csak, kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már

+egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv

+nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal

+ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről beszélgettünk.

+Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre

+meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha

+nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig

+egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az

+ember!“… Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A

+harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, – pont

+ilyenekből!

+

+Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón volt,

+naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves

+bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát megkaptad?“ „Na, végre!“

+„Grratulálok örregem!“ Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire

+várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; előre megvette, hónapok

+óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, –

+de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész!

+Bizonyisten, nem adok rá semmit!“…

+

+Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor

+fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt idegenek mérik meg

+a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára.

+

+

+XII.

+

+Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás volna,

+ha erről írnék!

+

+Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és

+intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a sorssal szemben

+is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, kiszolgáltatottságok.

+Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága,

+az „én“-ek excluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az

+irónia?… Korbács alatt szükülő állatok vagyunk; a templomok tömve vannak

+és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A

+gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az

+Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel

+történt, majdnem minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az

+izlés irányában.

+

+Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A

+közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom disszonánciákkal,

+megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, „csendes

+válságainkkal“. – (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most

+lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken mulik, külső

+dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint

+egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa

+kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a „görcsös tördelés“

+vásári vagy theátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. –

+Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés

+ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.

+

+Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások,

+özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál;… Gigászokká

+váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal „művészi“ játékhoz

+értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié; – s

+ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki óv meg a trivialitástól: s az

+elemi iskolás olvasókönyvek; a „Jézus szive“ cimű igen tiszteletreméltó,

+kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a kései „negyvennyolcas

+tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, – de még nem

+patinás modor kísért!

+

+Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri

+betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán;

+lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg

+csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, –

+valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit,

+csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy

+ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a

+civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsorra

+után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájuval, más

+érdeklődésűvel – és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép

+az, ami érdek nélkül születik!“

+

+Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép

+rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat a

+szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte

+reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és

+száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma

+igénytelenségével a holnap biztos bíztatása van benne. Ó, egyhangú,

+szürke életidőimben, hogy kivántam néha felrázó változást, nagy

+kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit

+nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd

+egyhanguság poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek

+tiktakkos harmóniájában.

+

+Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre.

+

+

+[Transcriber's Note:

+

+Javítások.

+

+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

+

+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

+

+6 |gazdssszony |gazdasszony

+

+7 |jódedvében |jókedvében

+

+15 |luha |ruha

+

+15 |felajánrott |felajánlott

+

+19 |leánynak ís |leánynak is

+

+21 |Otthagytam |„Otthagytam

+

+22 |jók vele! |jók vele!“

+

+27 |Le a villanyt! |„Le a villanyt!

+

+31 |az apja! |az apja!“

+

+32 |segíteni?… |segíteni?…“

+

+32 |kocsi! |kocsi!“

+

+34 |temetkezva |temetkezve

+

+36 |leszünkl“ |leszünk!“

+

+36 |tavasz is! |tavasz is!“

+

+44 |falusi! |falusi!“

+

+45 |a nő?… |a nő?…“

+

+48 |uvalamit? |valamit?

+

+50 |kihúzottt |kihúzott

+

+63 |Elsápsdt |Elsápadt

+

+82 |hogz tetszik |hogy tetszik

+

+87 |hálistennek!… |hálistennek!…“

+

+90 |igáskocsísné |igáskocsisné]

+

+

+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***

+

+Updated editions will replace the previous one--the old editions will

+be renamed.

+

+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

+law means that no one owns a United States copyright in these works,

+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the

+United States without permission and without paying copyright

+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

+of this license, apply to copying and distributing Project

+Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm

+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

+and may not be used if you charge for an eBook, except by following

+the terms of the trademark license, including paying royalties for use

+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

+copies of this eBook, complying with the trademark license is very

+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

+of derivative works, reports, performances and research. Project

+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may

+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

+license, especially commercial redistribution.

+

+START: FULL LICENSE

+

+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

+

+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free

+distribution of electronic works, by using or distributing this work

+(or any other work associated in any way with the phrase "Project

+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full

+Project Gutenberg-tm License available with this file or online at

+www.gutenberg.org/license.

+

+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project

+Gutenberg-tm electronic works

+

+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm

+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

+and accept all the terms of this license and intellectual property

+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

+the terms of this agreement, you must cease using and return or

+destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your

+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

+Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound

+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the

+person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph

+1.E.8.

+

+1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be

+used on or associated in any way with an electronic work by people who

+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works

+even without complying with the full terms of this agreement. See

+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this

+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm

+electronic works. See paragraph 1.E below.

+

+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the

+Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

+of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual

+works in the collection are in the public domain in the United

+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

+United States and you are located in the United States, we do not

+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

+displaying or creating derivative works based on the work as long as

+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

+that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting

+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm

+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

+Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily

+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

+same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when

+you share it without charge with others.

+

+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

+in a constant state of change. If you are outside the United States,

+check the laws of your country in addition to the terms of this

+agreement before downloading, copying, displaying, performing,

+distributing or creating derivative works based on this work or any

+other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no

+representations concerning the copyright status of any work in any

+country other than the United States.

+

+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

+

+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

+immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear

+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work

+on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the

+phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,

+performed, viewed, copied or distributed:

+

+  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

+  most other parts of the world at no cost and with almost no

+  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it

+  under the terms of the Project Gutenberg License included with this

+  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the

+  United States, you will have to check the laws of the country where

+  you are located before using this eBook.

+

+1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is

+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

+contain a notice indicating that it is posted with permission of the

+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

+the United States without paying any fees or charges. If you are

+redistributing or providing access to a work with the phrase "Project

+Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply

+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm

+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

+

+1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted

+with the permission of the copyright holder, your use and distribution

+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

+will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works

+posted with the permission of the copyright holder found at the

+beginning of this work.

+

+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm

+License terms from this work, or any files containing a part of this

+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

+

+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

+electronic work, or any part of this electronic work, without

+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

+active links or immediate access to the full terms of the Project

+Gutenberg-tm License.

+

+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

+any word processing or hypertext form. However, if you provide access

+to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format

+other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official

+version posted on the official Project Gutenberg-tm website

+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

+of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain

+Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the

+full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

+

+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works

+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

+

+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works

+provided that:

+

+* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

+  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method

+  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

+  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has

+  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

+  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

+  within 60 days following each date on which you prepare (or are

+  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

+  payments should be clearly marked as such and sent to the Project

+  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

+  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg

+  Literary Archive Foundation."

+

+* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

+  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

+  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm

+  License. You must require such a user to return or destroy all

+  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

+  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm

+  works.

+

+* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

+  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

+  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

+  receipt of the work.

+

+* You comply with all other terms of this agreement for free

+  distribution of Project Gutenberg-tm works.

+

+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

+Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than

+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

+the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set

+forth in Section 3 below.

+

+1.F.

+

+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

+Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm

+electronic works, and the medium on which they may be stored, may

+contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

+cannot be read by your equipment.

+

+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right

+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project

+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all

+liability to you for damages, costs and expenses, including legal

+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

+DAMAGE.

+

+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

+written explanation to the person you received the work from. If you

+received the work on a physical medium, you must return the medium

+with your written explanation. The person or entity that provided you

+with the defective work may elect to provide a replacement copy in

+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

+or entity providing it to you may choose to give you a second

+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

+without further opportunities to fix the problem.

+

+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO

+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

+

+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

+warranties or the exclusion or limitation of certain types of

+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

+violates the law of the state applicable to this agreement, the

+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

+remaining provisions.

+

+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in

+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

+production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm

+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

+or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or

+additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any

+Defect you cause.

+

+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

+

+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of

+electronic works in formats readable by the widest variety of

+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

+from people in all walks of life.

+

+Volunteers and financial support to provide volunteers with the

+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's

+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will

+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future

+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at

+www.gutenberg.org

+

+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation

+

+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

+Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification

+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

+U.S. federal laws and your state's laws.

+

+The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,

+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

+to date contact information can be found at the Foundation's website

+and official page at www.gutenberg.org/contact

+

+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg

+Literary Archive Foundation

+

+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without

+widespread public support and donations to carry out its mission of

+increasing the number of public domain and licensed works that can be

+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

+array of equipment including outdated equipment. Many small donations

+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

+status with the IRS.

+

+The Foundation is committed to complying with the laws regulating

+charities and charitable donations in all 50 states of the United

+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

+with these requirements. We do not solicit donations in locations

+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular

+state visit www.gutenberg.org/donate

+

+While we cannot and do not solicit contributions from states where we

+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

+against accepting unsolicited donations from donors in such states who

+approach us with offers to donate.

+

+International donations are gratefully accepted, but we cannot make

+any statements concerning tax treatment of donations received from

+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

+

+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

+ways including checks, online payments and credit card donations. To

+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

+

+Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works

+

+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

+Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be

+freely shared with anyone. For forty years, he produced and

+distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of

+volunteer support.

+

+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed

+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

+edition.

+

+Most people start at our website which has the main PG search

+facility: www.gutenberg.org

+

+This website includes information about Project Gutenberg-tm,

+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

diff --git a/65038-0.zip b/65038-0.zip
new file mode 100644
index 0000000..7a67a56
--- /dev/null
+++ b/65038-0.zip
diff --git a/65038-h.zip b/65038-h.zip
new file mode 100644
index 0000000..80cf1af
--- /dev/null
+++ b/65038-h.zip
diff --git a/65038-h/65038-h.htm b/65038-h/65038-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..f20e6a1
--- /dev/null
+++ b/65038-h/65038-h.htm
@@ -0,0 +1,3916 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"

+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">

+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">

+<head>

+<meta name="generator" content=

+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />

+<meta http-equiv="Content-Type" content=

+"text/html; charset=utf-8" />

+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />

+<title>The Project Gutenberg eBook of Két nyár by Margit

+Kaffka</title>

+

+<style type="text/css">

+/*<![CDATA[*/

+body {

+ margin-left: 10%;

+ margin-right: 10%;

+}

+

+h1,h2,h3 {

+ text-align: center;

+ clear: both;

+ line-height: 200%;

+}

+

+h2,h3 {

+ margin-top: 2em;

+}

+

+p {

+ margin-top: 0.75em;

+ margin-bottom: 0.75em;

+}

+

+body > p {

+ text-align: justify;

+ text-indent: 1.5em;

+}

+

+hr {

+ width: 33%;

+ margin-top: 2em;

+ margin-bottom: 2em;

+ margin-left: auto;

+ margin-right: auto;

+ clear: both;

+}

+

+hr.chap {width: 65%}

+

+table {

+ margin-left: auto;

+ margin-right: auto;

+}

+

+td {

+ padding-left: 1em;

+ padding-right: 1em;

+}

+

+.pagenum {

+/*  visibility: hidden; */

+ position: absolute;

+ right: 2%;

+ color: gray;

+ font-size: smaller;

+ text-align: right;

+ text-indent:0;

+}

+

+.tdr {text-align: right;}

+

+.center {

+ text-align: center;

+ text-indent: 0;

+}

+

+.right {

+ text-align: right;

+ margin-right: 1.5em;

+}

+

+em.gesperrt {

+ font-style: normal;

+ letter-spacing: 0.2em;

+ padding-left: 0.2em;

+}

+

+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

+

+.caption {font-weight: bold;}

+

+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

+

+.transnote {

+ background-color: #E6E6FA;

+ color: black;

+ padding: 0.5em;

+ font-family: sans-serif, serif;

+ font-size: 0.9em;

+}

+

+.transnote p {

+ text-align: center;

+ text-indent: 1.5em;

+}

+

+ul.TOC {

+ list-style-type: none;

+ padding-left: 10%;

+ text-indent: -5%;

+ width: 70%;

+ text-align: justify;

+}

+

+ul.TOC li {

+ margin-top: 0.25em;

+}

+

+span.ralign {

+ position: absolute;

+ text-align: right;

+ right: 15%;

+ top: auto;

+}

+/*]]>*/

+</style>

+</head>

+<body>

+

+<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Két nyár, by Margit Kaffka</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

+at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

+are not located in the United States, you will have to check the laws of the

+country where you are located before using this eBook.

+</div>

+

+<table style='min-width:0; padding:0; margin-left:0; border-collapse:collapse'>

+  <tr><td>Title:</td><td>Két nyár</td></tr>

+  <tr><td></td><td>Novellák</td></tr>

+</table>

+

+<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Margit Kaffka</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: April 09, 2021 [eBook #65038]</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div>

+

+<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library</div>

+

+<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***</div>

+<hr class="chap" />

+<div class="chapter"></div>

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=

+"Page_1">-1-</a></span></p>

+<p class="center"><span class="caption-150">KAFFKA

+MARGIT</span></p>

+<h1>KÉT NYÁR</h1>

+<p class="center"><span class="caption">NOVELLÁK</span></p>

+<p>&nbsp;</p>

+<p>&nbsp;</p>

+<p class="center"><span class="caption">KIADJA</span></p>

+<p class="center"><span class="caption">A NYUGAT SZÉPIRODALMI

+SZEMLE</span></p>

+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1916.</span>

+<span class="pagenum"><a name="Page_2" id=

+"Page_2">-2-</a></span></p>

+<hr class="chap" />

+<p>&nbsp;</p>

+<p>&nbsp;</p>

+<ul class="TOC">

+<li>Két Nyár <span class="ralign"><a href=

+"#Page_1">1</a></span></li>

+<li>Lirai jegyzetek <span class="ralign"><a href=

+"#Page_69">69</a></span></li>

+</ul>

+<p>&nbsp;</p>

+<p>&nbsp;</p>

+<p class="center"><span class="caption-small">A Nyugat nyomdája,

+Budapest, IX., Lónyay-utca 18.</span></p>

+<hr class="chap" />

+<div class="chapter"></div>

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=

+"Page_3">-3-</a></span></p>

+<h2>KÉT NYÁR</h2>

+<h3>I.</h3>

+<p>Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg

+februári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az

+embereket bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a

+nyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában;

+mely Budán van bár, de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó

+időben? Mikor Vitoriszék beköltöztek most négy esztendeje a

+huszonegybe, az utcai pincébe, – még füves zöld telek volt

+szemközt; és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné átbujhatott a

+keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most már

+sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagy

+helyiség, száraz és nem stájgeroltak!</p>

+<p>Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget.

+Igen, muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely

+már fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról,

+mely megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy

+most megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember

+néha úgy elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha

+tavasz kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt

+mondta ilyentájt az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak

+megindulok menni és megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly

+rosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károly

+kezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Most

+már egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól is

+mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ – szerette volna kiáltani,

+mint apja, <span class="pagenum"><a name="Page_4" id=

+"Page_4">-4-</a></span> a néhai falusi asztalos szokta, ha jól ment

+a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabenn

+az alkovban!</p>

+<p>– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát

+a huszonhétből!</p>

+<p>– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a

+zilált ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál

+szobaúr?</p>

+<p>– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!</p>

+<p>– Az a bukjel-frizurás?</p>

+<p>– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és

+mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött

+üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.</p>

+<p>– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!</p>

+<p>– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony

+és kis szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak.

+Tetszett neki, hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga

+sovány volt, sötét bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak

+mondták; de a doktorné, akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen

+cárt maga Vitoriszné! Milyen csepp keze-lába van! Mint egy

+hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor mindég elmondta, hogy az apja

+taníttatni akarta őt, képezdébe járatni, (mint legkisebbet, mert jó

+feje volt), de meghalt, mielőtt tehette volna.</p>

+<p>Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még

+urizálni magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban,

+holnap munkába lép. Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát

+tisztán és alig gyűrve tudta viselni, barna haját oldalt kefélte,

+másodnaponként maga borotválkozott és kis angol bajuszt nyirt az

+orra alatt. Ha így, mikor nem volt munkában, együtt hivták őket

+valahová padlót kefélni, – (Vitorisz korcsolyázva lejtett a kefén

+<span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> s

+az asszonyra csak a kőnnyebb munkát, törülgetést hagyta), olyankor

+mindig pénzben alkudták az ebédet s egy kis korcsmába mentek

+együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről az ócskán vett

+kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte: „Mit

+parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így

+szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót

+használni: „korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A

+népszálló könyvtárából sokszor hozott haza könyveket, gondosan

+ujságpapirosba fedte őket és felolvasott Veronnak esténkint.

+Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak együtt a világ minden

+dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért tűri el urának

+némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása sokáig

+egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis szünet,

+egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.</p>

+<p>És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor.

+Károly szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha

+új kuncsaftot is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a

+kis asszony oly életrevaló, – a jég hátán is megélt volna!

+Szimatolt a zálogházak körül, megvette pár hatosért a

+hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket; – majd galandot,

+cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis üzletekből; Vitorisz

+kis táskába rakta a holmit és házalt vele varrónőknél, ismerős

+urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak finomabb cselédsége

+kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó pár koronát. És

+ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új gyárat, új

+munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték,

+megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“

+sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó

+köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is

+egész életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a

+gyerekre. <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=

+"Page_6">-6-</a></span> Mikor összeköltöztek is a pár évvel idősebb

+asszonnyal, mindig azt hajtogatta: „Ha úgy leszel kedves, rögtön

+megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera tudta, hogy az ember szereti.

+Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős korában kiátkozta, mikor

+egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig küzködött avval,

+halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy hivatalnoknál volt

+gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor megismerte, okos

+asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen magához

+kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De meghalt

+az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből

+elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a

+világ kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát

+nyitottak s egy év alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot

+felette az asszony betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott

+egy kis bajt, amiatt nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal

+jóba-rosszba megvoltak mostanig, Veron sok úri asszonyt ismert,

+nagy intimitásán, a szennyes ruháján keresztül; s ahová bejáratos

+volt elbizalmaskodtak vele, elmondták minden bajukat. De

+fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata sohasem

+zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az

+úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy

+udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának,

+mint azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes

+szinész úrra is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe;

+Veron háromkoronás csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly

+húszért csokoládét hozott felvonás közben; majd előadás után egy

+kis kávéházba mentek, piccolot ittak, és vicclapokat néztek… ó

+igen, ilyenkor a környezetüknél, a <em class=

+"gesperrt">valónál</em> finomabb, magasabb élet illuzióiba

+ringatták magukat; csak <em class="gesperrt">egy</em> fokkal, igaz,

+de ez rendszerint elég! <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=

+"Page_7">-7-</a></span> Együtt nézték le a buta házmestert, a durva

+pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy a

+szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak.

+Önkénytelenül tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres

+is; de villamoson, ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád

+kérem, húzza arrébb a ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos

+megszoktatta Veront, hogy ne is érezze különösen megtisztelve magát

+ettől…</p>

+<p>– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy

+kicsit!</p>

+<p>Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét,

+mely zöld zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás

+megszokott enyhesége kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az

+oktalan levertséget; meleg vidámság reppent az asszonyka szivébe és

+odaadó nagy hála egyszerre. Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba

+nem volt soha életében, csak néha furcsán csufondáros és olyankor

+az asszony mindig zavarba jött, elveszett, elidegenült; mintha

+egyszerre elszakította volna a másik az összetartozás, szolidaritás

+szálait. „Húzd fel kérlek azokat a mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos

+vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“ Ilyenekkel mindig könnyen

+fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt Károly; ilyenkor szép

+estéik szoktak lenni.</p>

+<p>– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt

+egy kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a

+pár inget; a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg

+huszér, teját, huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…</p>

+<p>Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az

+ember, de nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak

+egyezni.</p>

+<p>– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron <span class=

+"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> és még abban

+a pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden

+energiájával, feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.</p>

+<p>Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két

+ócska törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a

+cselédszobába se fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes

+se ingyért viszi ki. De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört

+üvegcserépnek, ócskavasnak örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint

+egy zsibárus bolt, olyan a lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a

+két ülőkét és hazárdul kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy

+fölvegye velük. Az ágy alá dugta Károly elől. Kapott egy rongyos

+szőnyeget is, azt most elterítette a tisztábbik fülkében; rá a két

+széket, aztán a divánt vonszolta oda, melyet a poloskák miatt

+dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora nem igen volt, arra

+mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket és beterítette

+asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával. „Na, csitt,

+csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy kosárban.

+Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba

+teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött

+zsinórját megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba,

+hogy megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott:

+„Igazi török szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz

+Duna-cigarettáért; odarakta csinosan egy néhai szappantartó üres

+aljába, gyufát mellé. Végre megmosta a kezét, megnézte pillanatra

+parányi tükördarabban a haját; az rendben volt a

+gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette a dolgozó

+rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez,

+japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó

+percében ajándékozta egy nagysága.</p>

+<p>Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást <span class=

+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> be akarta

+zárni, nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az

+ajtóban.</p>

+<p>– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be

+nyájasan az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy

+milyen jószivű az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust

+felszed az utcán, itt ápolgatja! Én is szeretem az állatot!</p>

+<p>– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki

+az új nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra

+egyfogatú kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a

+nyomtatott, idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a

+fűszeresnél, hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba;

+karján nagy viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a

+fehérbőrű, szőke nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével,

+ünnepien frissnek, virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy

+elég világos van még kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő

+hosszú sárga pongyoláját a bársony gallérral.</p>

+<p>– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?</p>

+<p>– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron

+mohón.</p>

+<p>– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy

+úgyis, magam leszek!</p>

+<p>– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra

+belepirult, hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy

+„az asszonyom“ szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette

+a leány. Ez tetszett neki és valóságos becsvágyat érzett az után,

+hogy ő is „imponáljon“ a másiknak.</p>

+<p>A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a

+pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő

+szóval szabadkozva köszönt el. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> „Milyen barátságos nő!“ –

+gondolta Veron már-már egészen meghódítva.</p>

+<p class="center">*</p>

+<p>– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be

+Károly előre.</p>

+<p>– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy

+semmi az, nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr

+a tejavíz! <em class="gesperrt">Est</em>-et is hoztál?</p>

+<p>– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De

+milyen jó izlésed van neked!</p>

+<p>Veron lihegve nevetett örömében.</p>

+<p>– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te

+érdekes slafrokod!</p>

+<p>– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba

+végigsimított mindenen a tenyerével.</p>

+<p>– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz

+te néha seprün éjtszaka?</p>

+<p>Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives

+örömmel ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan

+kitöltötték, lassan kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel,

+nézdegélvén közben magukat, egymást s a kis illuzióikat. A sárga

+kimono szép ráncokban folyta körül a Veron keskeny csipőit, aprós,

+gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik mindez hozzájuk! Hát ezt

+művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“… Vitorisz kibontotta az

+ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott… A szerb pátriárka

+síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a cimeket.</p>

+<p>A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly.

+„Légy finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni,

+kisasszony!“ A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos

+helyiségen át. „Na tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg

+az ember! – nevetett a leány. – Igazi törökök!“ <span class=

+"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> – A

+„kelet“-ről összekapkodott képzeteik zagyvaságában mindent e néven

+hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“</p>

+<p>– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!</p>

+<p>– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha

+habozna a leány. – Vitorisz úr olvasni akart!</p>

+<p>– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a

+férfi is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette

+a vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem

+volt. „Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura,

+mikor újra forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát

+maga után húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is

+örült, hogy idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás,

+otthoni életüknek.</p>

+<p>A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott,

+telt állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü,

+nagy arca volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt

+bluzból; fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly

+rápillantott jól felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a

+közelében leült; – kissé erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány

+kiitta a teát, egy galuskává gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját

+és bőrféle ridikülből csipke-horgolást vett elő.</p>

+<p>– Jaj de szép! Mire lesz?</p>

+<p>– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt

+nem igen ér rá az ember a szolgálatban.</p>

+<p>– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? –

+érdeklődött Vitorisz udvariasan.</p>

+<p>– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de

+szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És

+szép szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften

+felhoznak <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=

+"Page_12">-12-</a></span> mindent: füszeres, mészáros, zöldséges,

+pék; minden van a házban, csak le kell telefonálni. Persze, ott nem

+tart cselédet minden rongyos hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon

+pénzes népek. Az ember ott nem kutya; elvégzi a kialkudott dolgát,

+aztán kézimunkázhat. Végszámra horgoltam keskeny ingrevalót két

+dollárjával; szélesebbnek végje három és féldollár; kéz alatt

+szétkapkodták.</p>

+<p>– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott

+minden gyári, az asszonyok is gyárba járnak.</p>

+<p>– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e

+gondolatra. – Sok pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!</p>

+<p>– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó?

+Hát azt ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az

+már úgy divat vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is!

+Mozi, ringli, lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából;

+– mindenféle kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt,

+nyerésbe-fogadás;… és aki nem gavalléros, azt megvetik. Négy-öt

+dollár elment sokszor hétfő hajnalig. És sok kell ruhára, ott egy

+négerdada öltözik úgy, mint nálunk akármelyik nagysága! Meg hát

+hazajövet drága a hajójegy.</p>

+<p>– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant

+szemmel.</p>

+<p>– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint

+a bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint

+dadusnak fehér gyerekkel.</p>

+<p>– Igaz, hogy olyan szagosak?</p>

+<p>– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az

+munkavezető volt bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden

+héten. Az olyan finom egy férfi <span class="pagenum"><a name=

+"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> volt; bárcsak akadna olyan

+fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon tisztán tartotta; nem érzett

+azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.</p>

+<p>– Hát nem pogányok?</p>

+<p>– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat!

+Ma már nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton

+láttad. Azt csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.</p>

+<p>– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az

+egész Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan

+ott; de azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem

+próbálja.</p>

+<p>Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe

+ujjait, áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert.

+„Mégis, miért adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte

+habozva.</p>

+<p>– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. –

+Hát a honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek

+enni, nem alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza!

+Míg a hajón nem ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!</p>

+<p>Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet

+ime, <em class="gesperrt">tudva</em>, csak szinezésül mondott ki a

+leány. Egy kis csend mulva hozzátette.</p>

+<p>– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja

+már! Mert bizony nincs miért olyan nagyon sietni!</p>

+<p>– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly;

+mint minden munkás, elméletben legalább szocialista volt.</p>

+<p>– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég,

+megértve, hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“,

+– Szegény papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam,

+mikor elhalt; egy évre <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=

+"Page_14">-14-</a></span> rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az

+árvát szokták, több pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb

+testvérem iparosné mindegyik: hallani se akarták, hogy szolgáljak.

+Amerikából azt írtam: üzletbe járok. Most hívtak haza, de kérem,

+minek egyek én panaszosat nálok? Nem igaz? Miért nem taníttattak ki

+legalább varrónénak? Amilyen kezem van; horgolni, slingelni csak

+magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De nincs rosszabb, kérem,

+mint a rokon; segíteni, azt nem; csak parancsolgatni…</p>

+<p>– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az

+ember!</p>

+<p>– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, –

+hogy én is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a

+<em class="gesperrt">papám</em>, (most ő is így mondta), mert

+iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon szeretett. Ki

+tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!</p>

+<p>– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél!

+Mi az, egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt

+mondom, – de csak uri nyomoruság! Talán nem?</p>

+<p>De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan,

+jóleső tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány

+is meghívta Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok

+tengerentuli holmit, levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de

+hogy csorba ne essék a tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre

+a leányt, a búcsúzáskor cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében

+tanulta, hogy annak kell előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb;

+– szóval rangosabb a világ szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és

+a leány különösen tetszett neki, már szinte becsvágya volt ez az

+ismeretség; de épen ezért vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön!

+Az szőke, telt és fehér; (titkos álmaiban <span class=

+"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> Veron is

+ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya; sok világot látott,

+ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint az utcabeli

+cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De ő, Veron

+is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura

+mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és

+egyszer egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen

+forgatja!“… És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura

+mégis csak iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket

+forgatta, méregette magában s elhatározta, hogy nem teszi magát

+nagyon alázatosnak.</p>

+<p>De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a

+leány nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű

+természetnek mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron

+meghatottan. – Mint én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala

+telistele volt akasztva fényképpel, levelezőlappal,

+papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses néger-akrobaták s

+teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok öltözet ruha

+volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy skatulyában

+kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy

+tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással

+tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek

+a kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen

+gavalléros vagy te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég

+ilyen voltam; mindent szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a

+természetem!“ – „Nekem is, pedig látod, nem jó! Az embert csak

+bolonddá tartják a világon!“</p>

+<p>Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen

+irigy, pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a

+férfiak, – azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég

+volt belőlük, eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú,

+de ott <span class="pagenum"><a name="Page_16" id=

+"Page_16">-16-</a></span> ösmerte meg. „Egy rendes nő… az mindig

+csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben megegyeztek; sőt a legtöbb

+barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis; csak persze van kivétel,

+de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a kovács lánykáját a

+falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek, mindig együtt

+jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás nélkül meg

+nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő

+hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba

+vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…</p>

+<p>Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és

+bensőséges ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett

+előtte bár nem tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes

+kapcsolat, melyet nem érzéki szálak tartanak össze; annál inkább,

+mert az ő köreiben oly könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal

+közösködés; – míg a nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a

+férfíjokkal; csak annyira van eszök; amit az állat is tud!“ Ő

+szerette az urát, de mikor csak tehette, inkább kibeszélte magát

+előtte abban a részben,… az ember ki is fárad, egész nap dolgozik;

+meg hát egy asszony csak arra való legyen?… Jobban szerette, ha

+csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, – ha nem is

+goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy

+érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát

+nélkül, zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De

+egyszer egy fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára

+adná, alig volt leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? –

+Volt zárdabeli barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták

+e szent, tiszta gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és

+lelkies ömlengések, melyek választékos szavait nem igen értette.

+Maga az a tény volt a szemében olyan kifejezhetetlenül <span class=

+"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> finom és

+emelkedett, – hogy két emberi lény ily áradozón érez és érintkezik;

+– bár nem a „megmarkolásra“ kellenek egymásnak… Veron csakugyan

+felszedett s magánál melengetett mindig vagy féltucat beteg kutyát,

+eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük, néha oly édesen

+tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a suta kis

+férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül

+meghallja s holtig csúfolná ezért…</p>

+<p>– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné

+cselédjének. – Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is

+szépen, szivesen beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy

+zokszót se mondjon, hanem hű legyen, mint én, a sírig.</p>

+<p>– Igen, Veronka, te nagyon <em class="gesperrt">érzékeny</em>

+vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én a világért meg nem

+sértenélek.</p>

+<p>… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a

+napi élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De

+Veron mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen,

+adakozó és nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a

+hibáit is; a viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind

+össze-melegedtebb; csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt

+sétáltak, egymás dolgában segítettek, ajándékozgatták s mindenütt

+teli szivvel dicsérgették egymást. Az egész környék csodálattal

+adózott ez előttük ismeretlen szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt

+az idegenek szemében általa. De a doktorné, Erzsi asszonya

+fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta, hogy ez nem rendes,

+hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!</p>

+<p class="center">*</p>

+<p>„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges

+szapulónő is a mosókonyhában; de a <span class="pagenum"><a name=

+"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> fekete asszony hangos,

+szenvedélyes jó kis lelke csak annál inkább nem tágított. Ha

+<em class="gesperrt">ezek</em> morcognak, ezek az elbutult, vén

+állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak

+a leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője

+mind arra kellett, hogy <em class="gesperrt">érezhessen</em>, hogy

+kiönthesse a szivét; legalább apró tettekben, néma, nagy

+ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár néha úgy vágyott

+rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy megmosolyogják, – meg

+hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott velük. S a leány

+élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni, hogy

+<em class="gesperrt">kell</em> neki, tudott <em class=

+"gesperrt">elfogadni</em> is; viszont apró ajándékokban szinte a

+könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és

+nem bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most

+már tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is

+csodálta, hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy

+takarékosságra szoktatja az ő érdekében. Néhányszor szép

+prédikációt tartott neki erről.</p>

+<p>Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele

+néha az asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek

+nincs értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán

+szeretőt tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk

+éjtszakás a gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és

+felváltva alszanak otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja

+Károly, semmi része nem kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős

+utcaseprő, szegény Sipita bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte

+a rákbaja. De az ember kiván még valakit az ura mellett, ha még

+olyan jó ura van is; és hát gyerek nincsen. A férfi végre is

+megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs otthon, különóráz este.

+Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy hermelinszőrméből vert,

+óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon, melyet Augusztának

+csináltak <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=

+"Page_19">-19-</a></span> rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták.

+Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden

+dísze két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről

+álmodott érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az

+ilyet a formán; de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta

+szándékosan, hogy milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki

+csinálja!</p>

+<p>Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné

+kedvesnek, ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal

+özvegy szeretett sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó

+módban maradt, de férjhez vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is,

+mennyivel szebb, jobb dolog a fészkes élet, mint ez a bús, magános.

+„Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen férjhez adná magát is, ha olyan

+jó barátnő!“ – De különben sok szabad ideje s független

+járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya névnapjára csinált

+Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy koronáért a piacon,

+köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a doktorné aludt.

+Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet mutatott s

+mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment pár

+napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy

+mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát

+fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta,

+hogy híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor

+elbeszélte neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda,

+hol dolgozik, hol és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér

+kölykekkel!“ – figyelmeztette azután s a leány nem felelt.</p>

+<p>Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők

+sokszor elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő

+mulva minden cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha,

+mintegy önmagát is büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent

+számonvett, <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=

+"Page_20">-20-</a></span> követelt. Erzsi néha vissza-találta neki

+az eltünt granátmelltűt s ilyenkor sértett arccal járt egy ideig;

+mire az asszony egyet gondolva benézett a butorok alá s a

+lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre jött; mint

+ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő; inkább

+jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha

+olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a

+cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt.

+Ennek a kapcsolatnak: <em class="gesperrt">úr</em> és <em class=

+"gesperrt">cseléd</em>; – más, elmult kor volt igazi levegője: a

+jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit, végsőkben

+a királyt, az Istent; s a <em class="gesperrt">hűség</em> ideálja

+magasztos volt és tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba

+került, minden szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik

+kissé félve, lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent

+jogába, a függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a

+cselédnek igaza van, ha csak ellenszenvezni tud a gazdájával,

+kivált nő a nővel; vagy ha közönséges, – (hisz másra nem nevelték)

+ha lázadva tűri sorsát s nem tiszteli a tulajdont; – ép ezért

+szivesen és gyakran cserélte a „lyány“-okat. Elve volt, hogy csak

+addig kell tartani egyet, míg nem mer többet lopni, mint amenyit

+már a budgethez számított s míg a viszony természetellenessége

+nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható kölcsönösen, – szóval

+pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén üzletivé tenni,

+pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan viszonyt;

+ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre. Addig

+is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok

+már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás

+őt is fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és

+olcsóbb volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból

+tartotta és fizette nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind

+elcábérodtak, mire <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=

+"Page_21">-21-</a></span> ő hazakerült. Szóval: nagyon kapóra jött

+neki némi éleskedések után, hogy a dult hangulat végre valami

+ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a villamos

+feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette; a

+lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a

+konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most

+már induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól

+kezdve fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi

+katzenjammerral, de a kibontott csomók, megoldott helyzetek

+enyhületével. Egyik sem bánta, hogy így esett s egyik sem látott

+rendkívülit benne. Egy mindeneslány külsőbbik, konvencionális, –

+mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem teljesen, s a multba

+visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak egy babot ér,

+mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez

+egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát

+gondolatban a doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani

+rossz politika lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja,

+elhordja és semmit nem dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még

+vele!“… Szóval negyedóra mulva maga csinált a búcsúzónak „még egy

+kis kávét“ s nem akarta megnézni, hasztalan erőltette a leány, a

+zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos rezignációval legyintett s

+tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban csakugyan levitt már

+Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen elköszöntek

+egymástól.</p>

+<p>Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd

+öleléssel fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most

+megkönnyebbülten sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint

+szentpál az oláokat! – kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig

+ugyancsak hizelgett volna már a nyavalyás, hordta utánam a kávét!

+De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se kellett volna, hogy tűrjél!“

+<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=

+"Page_22">-22-</a></span> vélte az asszony, mély meggyőződéssel és

+kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki

+utóbbi időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; –

+hogy Veron szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni

+rá!</p>

+<p>Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány

+megjegyzést arra a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon

+mi van benne? „Nekem ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog

+bálványozása“; de az nem volna szép, ha valaki bajt csinálna

+olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ – Ám Veron megbotránkozva

+torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „<em class=

+"gesperrt">olyan</em>“ alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert,

+pénzt, nagyobbszabású dolgot értett; olyat, amiért az embert a

+rendőrségen üthetik, nyaggatják, becsukják. Apró dolgok,

+elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő, mikor folyton

+mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját) – még

+egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok,

+hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden

+leánynak hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja

+változatos jelzésü, nagyságú s fajtájú darabjait a

+fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron például soha nem vett

+harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből átöblített magának

+egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában volt. – Az

+Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.</p>

+<p>– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na,

+de most aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd

+magad; el lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki

+a kórházból, hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a

+matrác-surgyéval; a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni

+mégy. A szinész-urat még holnap megfogom neked, annak a szobáját

+meg még egyet legfeljebb. <span class="pagenum"><a name="Page_23"

+id="Page_23">-23-</a></span> Délután segítesz nekem fizetés fejében

+putzwesch’t vasalni, neked jó kezed van ahhoz. Na, hát nem is

+szólsz?</p>

+<p>– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt

+tréfásan.)</p>

+<p>– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe!

+– hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy

+ezt keresztülvigye az otthonában.</p>

+<p class="center">*</p>

+<p>Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges

+volt és egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az

+üzemet a nyári szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb

+embert tartják meg a műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó

+és gyors munkás hírében állt; de a könyve szerint egyetlen

+tartósabb helye, megállapodása nem volt soha és ez döntött. A főnök

+már ismerte ezt a tipust és ki tudta használni; szives, dicsérő

+szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban – visszaveszi. Károly

+nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy elél nyáron s

+Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett maradnia vele.

+Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony is

+jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság

+is, a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a

+bumfordi leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.</p>

+<p>Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre,

+gondolatra is; csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó

+meleg, dunnás ágyban, úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny,

+jó szeretetében. Most már nem igen erőltette magát komoly és

+tartalmas beszédekre az amerikai viszonyokról, az életről, a

+családjáról, a világi rendről; amicskét tudott vagy valaha gondolt,

+kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a barátságnak. Itt, a

+pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan <span class=

+"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> rendesen,

+mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is. Mindenben

+ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott.

+Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és

+finoman vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a

+fehérhimzést, izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se

+akarta hagyni. Csak Veron készítsen kézhez neki mindent, azt

+szerette. De örült, ha az asszony dicsérte a munkáját és mindent

+szerényen megkérdezett: „Jó lesz így, anyuska?“</p>

+<p>Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele

+szemben. Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán,

+tréfálkozott rajta, de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki

+egy-egy falatnyi jót. Persze, olyankor Károlynak is, „a másik

+gyerekének“; dehogy is hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat

+mind elajándékozgatta sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó

+sorsba jussanak“. – Sokat mulatott azon is, hogy a leány szeretett

+soká a dunnák közt heverészni reggel; s e tekintetben Károlyban

+megértő szívre talált. Nem volt baj, mert a férfi most „szünetelt“;

+a leány meg csak délfelé ment takarítni a két szinészére, mikor már

+próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól sürített,

+nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha mindegyiknek

+odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval; olyan öröme

+telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az anyuskától!“ –

+kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha Veron valami

+rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt; nem igen

+voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták a

+műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni

+jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét.

+Méltányolta a női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét;

+mindez féligmeddig a szakmájába is vágott. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>

+<p>Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett

+fel, megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a

+házmesterné húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden

+szennyesüket. Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót

+szerzett, csuda olcsón megcsinálta; s meglepték Erzsit az

+ajándékkal; abban mentek az ünnepen templomba, kirándulni; – Károly

+is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján kivittek egy regényt, a férfi

+felolvasott, megtárgyalta a feleségével a történetet jóizüen ott a

+napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes volt a szemüknek,

+bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól tarkázott. Veron ép

+úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint aktivkodni,

+dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a fényes,

+szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát, hogy

+ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette,

+de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák,

+beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a

+szúnyogok is nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait,

+meztelen nyakát. Károly néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is

+vakarni. „Na, majd én ott is, hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén,

+mikor a leány a harisnyakötő alá nyult, dühösen a sok csípéstől.

+„Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte Veron a leányt. Esteledett, a

+nap pirosan szállt a halványzöldlombú, szép hegyek mögé; Veron

+szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete szemét a

+villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még beléjük e

+ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban ilyen

+enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos,

+erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a

+kovács Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!…

+Erzsi a tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában

+még ilyenkor kezdődik <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=

+"Page_26">-26-</a></span> az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen

+helyt itallal és mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak

+felállítva, úgy-e hékám, csak be kell menni?“ – kérdezte Károly

+durva kacajjal és megcsípte a lyány kemény csípőjet. „Te, a bolhát

+meg lehetne ölni terajtad!“ – Elvörösödött, mert Veron odanézett

+rémülten, majd lesve, nem hallották-e mások? Az ura melléugrott,

+szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy fölsegítse. Erzsi

+utánuk tápászkodott.</p>

+<p>Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e

+fölös és fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron

+ilyenkor mindig rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét.

+„Egy rendes nővel, pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De

+Erzsit is elővette másnap négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam,

+egy férfinak nem szabad annyit megengedni, illetlen szót,

+csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell magára; máskép a

+legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel, némán szedte

+képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást nem

+fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte

+bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt,

+fényes bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy

+természetével. „Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ –

+gondolta el és eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit

+az életben, ha anyja él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga

+is teherben, – ő szedte fel az utca kövéről a csaknem naponta ittas

+gépészt.</p>

+<p>Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig

+haragban volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar

+megfelejtkezett, kiengesztelődött; s akkor a férfi is

+tisztességesebb volt vele. Néha, összebarátkozva, ártatlan, apró

+tréfákat csináltak „anyuska“ bosszantására; a végén együtt mulattak

+rajta hárman. Veron soha intenzivebben <span class=

+"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> nem

+érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik, tisztelik és

+szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni és

+zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen

+anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes

+lepedők alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha

+volt és padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni

+az asszonyt. „Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a

+virágszál, eleget pihen úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká

+maradtak. – Néha, nagy jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind

+a kettőt, vagy már úgy is ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában

+körülte; – kétfelől átfogta őket a két karjával és míg Veron felé

+sandított egyetértőn, cinkosan, mintegy kicsúfolva a leányt; másik

+kezével marokra fogta annak a husát, jól belecsípett. De Erzsi nem

+visított, hangtalanul, lágyan lapult el a férfi hóna alatt, jól

+ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten, mikor Veron már

+kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és egymás

+fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már, gyerekek!“

+– szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi, eridj

+az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni

+vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál;

+szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s

+mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva,

+elvezette kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak

+siess az alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha

+felébredne és ott látna!“</p>

+<p>Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a

+gyanú árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az <em class=

+"gesperrt">nem igy</em> szokott történni! Hallott házasságtörő

+históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a másik miatt; avval

+ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte <span class=

+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> a pénzét.

+De Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy

+a kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan

+csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!</p>

+<p>Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a

+közel piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy

+szakácsnő: hogy ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az

+Angyalföldön, a tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már

+sokszor akarta, hogy az az Erzsi hogy viseli most magát? <em class=

+"gesperrt">Rendes most</em>? (Kezével táncos vonalat írt le a

+homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.</p>

+<p>– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?</p>

+<p>– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy

+el ne essék.</p>

+<p>– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a

+konyhába tették úgy használták, mint cselédet, utoljára is

+elbocsátották, hogy semmi biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak

+néha olyan… andalgós.</p>

+<p>– Sohse vettem észre!…</p>

+<p>– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen

+utazhasson vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.</p>

+<p>– Suppolták?</p>

+<p>– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az

+ottani doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami

+nagyot, csak úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami

+legénynek adta, – de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar

+tolmeccsal a kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak

+magát, hogy megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt,

+akkor még nagyon is okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így

+kikomponálta! Na megyek, Isten áldja meg! <span class=

+"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p>

+<p>Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó!

+Hogy a leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének

+egy rejteke, egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy

+látszólagos naiv ártatlansága mögött mennyi ravaszság,

+titkolódznitudás van és ki tudja, micsoda próbálások?… De ahogy

+hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól s a teli kosár súlyától a

+melegben; – lassan egyre tisztult a gondolkodása, érzése. Hogy is

+volt csak? Elhallgatta, hogy <em class="gesperrt">ott</em> volt?…

+Ez csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát

+nem is hazudott. De az jó, hogy nem volt <em class=

+"gesperrt">igazán</em>,… ó Istenem!… Gyerekkorából a legrettentőbb

+és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a faluban

+egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De Erzsi

+<em class="gesperrt">tette magát</em> ravaszul, okosan – egy egész

+hosszú hajó-út alatt is, ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy

+nem félt, hogy <em class="gesperrt">igazán</em> megkapja? De nem;

+egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott; így

+ingyen hozták! Szóval, csak <em class="gesperrt">ott</em> tette

+magát egy kicsit, – az idegenben; hogy megszabaduljon, mert

+nyaggatták, – ó, szegényt, szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi

+<em class="gesperrt">apróság</em> miatt, hisz mondta az asszony!

+Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz

+férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán

+már drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt,

+csaknem zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és

+szerette ezt a sokat szenvedett teremtést.</p>

+<p>– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban.

+– Nem azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár

+mind olyan volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül

+az eszéből?</p>

+<p>– Nekem – számla? Milyen, micsoda?</p>

+<p>– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>

+<p>– Micsodát?</p>

+<p>– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer

+töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes

+teasütemény; négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge

+szemei kiváncsian néztek rá.</p>

+<p>– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé

+kényszeredett hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz

+tudja, Petz úr!</p>

+<p>– Kérem, ké-érem, asszonyság!</p>

+<p>Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult

+benne ettől egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni?

+Adósságot! (Ó, milyen emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg

+mind letörlesztette! Pedig csak így, kicsin kezdődött akkor is!)…

+És egy <em class="gesperrt">másik szegényt</em> csapni be, magához

+hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan tiltakozott.

+Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt mély

+szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen

+összeillőtlen a természetük a leánnyal.</p>

+<p>Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az,

+mintha érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „<em class=

+"gesperrt">Ezt</em> már nem hittem volna rólad,… ilyet nem szabad,…

+nem becsület ilyet tenni!“ – szólt végre és a sírás fojtogatta. Ha

+a leány is sirvafakad, bocsánatot kér, mint annyiszor, – biztosan a

+szívére öleli. De az nem merte; némán, összezavarva,

+megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött, vidáman, mert

+három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen; –

+kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és

+az asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni

+előtte. Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan,

+lesütött szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát

+együtt a férfival; de különfelé volt útjuk.</p>

+<p>Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi <span class=

+"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> a csuda!“

+– gondolta Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak

+érezte magát, hogy rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan

+kötőtűvel srófolgatta fel a borítékot; de egy percig se habozott.

+„Kedves hugám“ – így kezdődött és az asszony nagy érdeklődéssel

+betüzte végig.</p>

+<p>„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és

+beszélli, hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és

+kovártélba vagy üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen

+vigyázzál, arra intelek. Ha már odaátról csúnyán kellett, hogy

+hazagyőjjél, legalább most megbecsülted volna az szolgállatod

+magános özvednél, hogy lett vólna egy kiadós heled a könyvedbe, ne

+nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy bárónőhöz is mehetnél, ha

+az a Nyika Julis el tudott menni, már két esztendeje van ott,

+nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb is vagy,

+amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig van a

+te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez

+rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett

+testvérem, mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz

+olyankor, melyre igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat

+ne kivánnyad, nincsen abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld

+el mindened, miránk szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt,

+szegény tatánk, népművellő, nem olyan családból vagyunk, ha

+iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek tisztelettel öregeb

+testvéred Lakatos Teri.“</p>

+<p>Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy

+szerencsének érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz

+titkokról hullt volna le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt

+az apja!“ – ez volt az első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy

+abban meg hazudott, hogy a családja ellenezné a szolgálatát… De

+hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor először itt volt Veron

+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=

+"Page_32">-32-</a></span> szive elszorult a gondolatra, mennyire

+tisztelte ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek

+látta, – milyen rendes és okos volt, milyen <em class=

+"gesperrt">új</em>! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek:

+csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak

+ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez

+mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez

+is! Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az

+ő keze alatt. De vajon igazán?…</p>

+<p>Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza;

+vacsora készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott

+már, a nagy házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be

+lehetett látni, hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik

+ormon egy műterem üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt!

+„Pedig tán nem is tehet róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly

+erősen hangzott ma a sok, városi zsivaj, messze hangok… mintha

+egészen a pesti oldalról. „Mi az, de sokan kiabálnak máma! Vagy

+mert szép, tiszta idő van?… De már jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt

+neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t kiáltanának. De csak itt a

+közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan haladnak a tér felé

+sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta kelletlenül; annyira

+elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből kijött a cseh

+szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a bosnyák

+ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva, de

+híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan

+katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ –

+kiáltott felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság

+nem tud? Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig

+azt hitte a piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége

+igenegy a szerbbel, vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk

+<span class="pagenum"><a name="Page_33" id=

+"Page_33">-33-</a></span> nézett soká… „Hát asszonyság csak itt

+ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban,

+keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy

+hecc van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze,

+– éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi

+nélkül! Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind,

+a lárma, embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak

+gyerekek maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok

+tárgyalták a történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők

+már délben hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap

+említette, hogy most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta

+mégis, ő mindenről tudni szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy

+lesz ma valami mulatság Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti

+szava a Veron lelkébe szúrt, bár végig se gondolta még.</p>

+<p>– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a

+boltos. – Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.</p>

+<p>– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél

+hangosabban a kérdés, az <em class="gesperrt">egyetlen</em>

+kérdés.</p>

+<p>– Hogyne! Mikor volt katona.</p>

+<p>– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.</p>

+<p>– Na, hát akkor nem megy most se!</p>

+<p>– Biztos?…</p>

+<p>– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is

+úgy vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.</p>

+<p>A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“

+ügyétől, elnyugodott egy percre. De aztán <em class=

+"gesperrt">gondolkodni</em> kezdett újra. Hol járnak azok, micsoda

+rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak <span class=

+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> és neki

+itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt

+végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként

+szinte kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három

+egymásutánban, majd a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek

+nyujtott kórusa, mint valami visítás… „Csak kiabáljatok,

+bolonduljatok, – nekem más a bajom!“ – gondolta és karjára fektette

+arcát. Nem határozta még meg pontosan e bajt; de a ruha ujja

+átnedvesedett a könnyektől. Így ült összezsugorodva, magába

+temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig. Egyszer felvetette a

+fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető árnyék, – ők

+voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy megszabadulva

+ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na, asszony, –

+kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te, anyuska,

+van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron

+kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok;

+ittatok mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.</p>

+<p>– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!</p>

+<p>– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A

+hazáért!</p>

+<p>Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép,

+„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit.

+De ha kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke

+előtt, rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt,

+erdők, fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a

+műhelyben, a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek

+kiáltanak az utcán… és a faluk, az <em class="gesperrt">olyan

+faluk</em> határát elfogja lepni a fegyveres katonaság. Majd

+tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket; elhajtják a

+pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok sírnak

+és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom

+összedül, a <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=

+"Page_35">-35-</a></span> kazal kigyul,… igen, így mesélte a

+nagyapja a negyvennyolcas időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van

+tán faluja!… De most kiáltanak odaát Pesten!</p>

+<p>– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.</p>

+<p>– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!</p>

+<p>– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,…

+ti! Hagyjatok nekem békét!</p>

+<p>És zokogva esett az ágyra.</p>

+<h3>II.</h3>

+<p>A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új

+zaja és mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a

+Hiúz-utca e pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros

+ujságokat, mindenre kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt

+nehezen hitte el, hogy nem <em class="gesperrt">követelhet</em>

+tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje azelőtt

+tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért,

+kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült,

+tömérdek vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a

+félig-beöltözött katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek

+vágtattak végig közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de

+százszor több vidámat; összekarolt párokat, nyílt, fesztelen

+megujult szerelmeket. Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak

+össze, hogy azért „rendes időben“ rendőri beavatkozás járt

+volna.</p>

+<p>Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott

+mindenki s oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt,

+súlyos lépést elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és

+ámulni rajta, hogy nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában

+kilenc új-asszonyt számoltak össze. A cseh szobalány kimenőt kért

+tizenegykor s délben már mint a führer hitvese szolgált fel az

+asztalnál. A házmester húga is így tett egy trénkáplárral kit

+nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy hiba <span class=

+"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> volt az

+iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez hajolva

+kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő

+lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó

+sem volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem

+görditettek akadályokat.</p>

+<p>A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek

+hangosan, egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig

+ugyanabban a szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli

+lehetőségeket. Mindenki látnok és stratéga volt; „swarmlénia,

+front, csapatösszevonás, offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen

+új szó ösmerete, – ki tudja honnét? – de kötelezővé vált lenézetés

+terhe alatt. Viszont tekintélyre tett szert, aki közámúlat közt

+kivágta, hogy egy drednaut hány tonna súlyu, Mások komolyan azt

+állították, hogy ők már megtanulták „a sorok között“ helyesen

+olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg itthon leszünk!“

+– magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak, mely néha az

+összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat, kávéházba,

+lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy

+beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan

+kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak,

+hogy akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy

+elhalmozták praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg

+ész-okokkal. – „Nem is árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit

+megrázódik alapjában ez a korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan

+disznó biztonságban ültek és híztak az aranyaikon, legalább

+megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt hitte, hogy a gazdagok talán

+még jobban megszenvedik az idők e rázkódásait. „Hiába van ma a

+bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem veheted:“ – ezen tünődtek

+őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon beszéltek, megmondták

+ellenvéleményeiket, <span class="pagenum"><a name="Page_37" id=

+"Page_37">-37-</a></span> kifejezték érzésüket; mások riadtan és

+vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a félénkebbek már

+a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak, nem

+aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az

+emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség

+mértékét. Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai

+regényt is elolvastak valaha.</p>

+<p>Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami

+okot a felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen

+és visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát

+hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az

+ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez

+néha szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek

+civil rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit

+írnak. Néha egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte,

+rémlátásaiban elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny

+hívta valamelyik messze vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy

+valaha meglásson. „Leveleimre semmi válasz. Jöjj, még hetekig

+együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a borzasztó tehervonatokon,

+zsúfolt kocsikban éjjel-nappal, agyonellenőrizve, izgalomtól

+kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ – Kihamvadtnak vélt,

+elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt érzések, szeretetek

+ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a megindultságok e

+rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák lettek, kiki a

+maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös részvét

+tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés, kín

+megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.</p>

+<p>Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú

+alatt a huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené

+forró vízzel, ha egy kutya <span class="pagenum"><a name="Page_38"

+id="Page_38">-38-</a></span> szerb most véletlenül idetévedne

+elébe. A legöregebb szapulóasszony a mosókonyhában az Isten

+büntetéseként fogta fel az eseményeket, mert nagyon rossz volt már

+a világ, kivált az asszonyok. És elmondta, – mert székelyföldi

+volt, – hogy háromszor járt fel halottaiból Borbán Áron és

+tanította az embereket, hogy három zivatarja jön az Istennek, ha

+meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a sáskák jönnek, de

+harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér

+battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak

+naphosszat nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de

+borzasztón sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök

+eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták

+önmagukat, önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy

+fel bírnak kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a

+dolgozó nőket, – évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék

+láttak egy este kilenc tájban, erre sietni két hóruhás,

+vöröskeresztes fiatal leányt kiséretlenül és gyalog; a doktorné

+rokona volt a barátnőjével; mindenki tisztelettel nyitott utat

+nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik lihegve, nevetve

+felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb nézzetek ki

+ránk: <em class="gesperrt">kosztümben</em> vagyunk!“ Kihúzta egy

+szőke hajtincsét a kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a

+vőlegényéhez, ki ugyan „fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva

+mégis sommás, „háborús“ egybekelésre készült. A férfiak, civilek

+kedve is megjött a házassághoz. Általában a hungarákkal

+megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő rajának nagy

+konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites szeretőkké

+kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly szándékkal

+udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes ápolónők

+tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk, barna

+leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér <span class="pagenum"><a name=

+"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> jelmeze is, mint a doktorné

+húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő

+közt. A souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két

+kezét a fehér, nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel

+beszélt az utcán. Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma

+másodszor s azon tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen,

+mert már nem altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni

+nyugodtan a legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy

+„híres zenész felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét,

+leborult, odaszorítota arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól

+torzult arcát és vigasztalón suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem,

+nem… bácsi!“ Veron eltakarta az arcát, de a vicinék nem erre voltak

+kiváncsiak; hanem hogy van-e már sebesült, igazi, háborús sebesült

+Budapesten? Némelyek biztosan tudták, hogy tegnap hozták az első

+ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról regéltek suttogva.

+„Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz magának, –

+fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak terjesszen

+itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten

+összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és

+magát-erőltetve kijelentette: „Hát <em class="gesperrt">nincs</em>,

+ha mondom, egy sincs! <em class="gesperrt">Nekem</em> csak

+elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles

+szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy

+még kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta

+hallgatóit, azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül

+nagyszámú sebesültet, véres, csonkított, összekötözött szenvedők

+rémes, hallatlan tömegét, – talán <em class="gesperrt">ezeret</em>

+is rejtegetnek már itt Budapesten…</p>

+<p>S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már

+nem félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e

+sápadt és bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott

+autók hosszú <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=

+"Page_40">-40-</a></span> sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép

+kezükkel integetve, elkapkodva a virágokat s viszonozva az

+„éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a kórházig; hol már az

+ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a legénységnek

+töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő aprópénzt. A

+kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak be a kinn

+üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a

+rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ –

+kérdezték szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő

+komitácsi-történeteiket.</p>

+<p>– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban,

+látogatni! – panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép

+tőled!</p>

+<p>Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta

+törték a gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit,

+perceit, kikre eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg

+elfoglalt, tépelődő lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső

+dolgok szokatlan hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő

+volt és saját kicsiny, de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és

+már választott: <em class="gesperrt">nem</em> a férje, hanem az

+<em class="gesperrt">idegen</em> leány minden mozdulatát, szavát

+követte szándékos, kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette

+saját, eddigi balgaságát és titokban sokszor sírt – Az arca

+meghalványult, keskeny ajkát szinte elhagyta a vér; egyszer

+Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel kérdezte, hogy

+nincs-e baja?</p>

+<p>Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint

+a szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a

+kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár

+napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk

+aludt rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük

+és este elhívta őket sétálni, – kacarászva jött <span class=

+"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> haza az

+egyikkel éjféltájban. Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött

+hirtelen; többször is, idegesen emlegette, hogy késik, – aztán

+„ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal rosszabbnak is. Veron alig

+felelt. Töméntelent dolgozott mostanában úgyszólván a másik kettő

+helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban éltek és jártak

+szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott hirtelen

+bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány

+szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy

+ilyen rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a

+szintársulat is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár

+koronám!“ – mondta néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált

+Veronra kisebb összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég

+nem volt már ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak

+„spórpénze“ van… Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány

+félig így is ingyen evett már nála, vasalásban soha nem segített;

+Károly csak liferált s néha vidékieket vezetgetett pár hatosért,

+amig egy-egy ugrifüles cserkész szalutálva át nem vette tőle a

+paliját útközben, hogy ingyen hurcolja tovább ilyen kommandótól

+amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De már csökkent az

+„idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és sorban

+megteltek a kisegítő kórházak.</p>

+<p>– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! –

+(Ez <em class="gesperrt">hat</em>, úgy sejtette!) – Ez egy magyar

+nőnek kötelessége!… Gyere no, ne gúnnyassz itthon örökké, attól

+leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a piros ruhánk! Gyere, vegyük

+fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a látogatás!</p>

+<p>– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet

+mondani, hogy ki-beteget akar látni!</p>

+<p>– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába

+megyünk! <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=

+"Page_42">-42-</a></span></p>

+<p>Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk

+régi, szép idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes

+hajcsattjait s odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét

+is kitakarítsa. „Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk

+lehúzni!… Nem muszáj mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák,

+– igaz? Nekik most mindenki „<em class="gesperrt">nagysám</em>“,

+szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“</p>

+<p>Hát elindultak <em class="gesperrt">nagysámnak</em> öltözve a

+kissé dohszagú, de szépszínű, tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi

+ránevetett az őrtálló altisztre és egy marék cigarettát tartott

+felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette</p>

+<p>megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott

+ajtajában termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt,

+köszöntést mormogott és végigmustrálta Veront. Az

+önkéntes-szobában, ahová beléptek, nem volt húsz ágynál több;

+néhány mellett már látogató suttogott odahajolva, – nők; koránjött,

+közeli rokonok, kiknek tán külön bejárócédulájuk van. Erzsi egy

+ablaksarok felé tartott; ott volt a pódiumon egy iskolai falitábla

+is még a hajdanból. – „Mit félsz, anyuska, – hisz ezek csupa

+könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe kell lenni!“ – Veron

+félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt. Erzsi hangosan

+bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron elpirult, de az

+egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott és hadarva

+szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“ Láthatóan

+örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“; –

+mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga

+legénynek, ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból,

+csúzból lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek.

+Krausz volt az egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva

+Hunyadon; Weisz volt a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet

+vezetett. Most ifjú hősök s a pesti nőkre <span class=

+"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> elméletben

+kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És szivük teli volt

+elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát hoztak,

+mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; nem

+volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a

+somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig.

+De ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy

+virágüzletben, szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb

+természet volt; már megalkotta titokban kissé morózus véleményét a

+pesti hölgyekről s valami finomabb, költőibb kalandra vágyott.

+Veron halvány és kedves arcát, élénk, ragyogó szemét nagyon

+vonzónak találta az első pillanatban s melegen megszorítva ajkához

+vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez férjes asszony; tanulta,

+hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez életében; szörnyű

+zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van. „Most először

+méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi és

+melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a

+tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan,

+kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik

+táján.</p>

+<p>Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz

+ágya szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony

+szétnézett; s úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női

+látogatója; idős asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét,

+fiatalok kézben tartották a kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis

+uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk suttogásból. Idegen

+látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen, elmaradoztak

+már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos búcsújárásnak, a

+tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és nyalánkságoknak. Őket is

+nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben gyujtott rá a Krausz fiú

+cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s keztyüs kezével kétujjra

+<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=

+"Page_44">-44-</a></span> fogva a szopókát, gyakorlatlanul

+pöfékelt; bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte

+a harag; igazi pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te

+szolgáló, – kicsapott cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen

+pihent ágyában, óvakodott meg is mozdítni kinyujtott lábait a

+takaró alatt, kedvesen diskurált; de azért Veron idegesen tolta

+hátrébb a székét. „Csak nem fogom <em class="gesperrt">ezt</em>

+majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát

+nagysám is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig

+mosolygott; most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök,

+hogy nagysám sem pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több

+idealizmus van az emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az

+asszonyka és kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a

+sokból, amit magában ezerszer elgondolt emberekről, világról,

+életről. Károly előtt jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is

+szokta ő azt, mindig <em class="gesperrt">azt az egyet</em>; mennyi

+esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a

+csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen <em class=

+"gesperrt">hitves</em> volt ő a két elsőnek oldalán is, arra

+született! – Pedig milyen kedves, finom ez a kis beteg katona; uri

+fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja itt! Elszégyelte

+magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad valami… valami…

+az kérem tud <em class="gesperrt">érezni</em>, igenis! Én a

+szeméből meglátom itt Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta,

+kicsit kábulón, – milyen különös, jó helyzet volt ez!… De újra a

+leányra kellett néznie, mert csattanón csapott a Krausz ép keze

+fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta a kuncogó, csiklandós, fojtott

+nevetését. „Én a fehér pecsenyét szeretem!“ – felelte különösen

+mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu arca pipacsvörösen tüzelt az

+ágyban. E percben Veron szeme gépiesen elsiklott a leány alakján, a

+<em class="gesperrt">jobb</em>kezét kereste, nem ezt, amelyben

+kiégett cigarettcsutka <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=

+"Page_45">-45-</a></span> reszketett,… és elképedve, émelygő

+utálattal ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis

+Weisznak, rá sem gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál

+egy hang hördült felé, tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a

+köpőcsészét!“ – nyögte egy beteg és megragadta keményen a

+csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt van már!“ – Egyszeriben

+meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben ráért letépni a

+cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis kezével, melyen

+beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát az idegen

+férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint előrehajolt; –

+görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat köpött az

+edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára, könnyebben

+lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és

+szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ –

+mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem

+igaz, valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta

+jegygyűrűs kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette

+nagy, nyitott könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli

+népfölkelő hadnagy lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam

+őszintén; <em class="gesperrt">ki</em> az a nő?…“ Erzsi felé

+intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:…

+de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, <em class=

+"gesperrt">miféle</em> az,… mivel foglalkozik?“ – „Nem, nem

+<em class="gesperrt">olyan</em>, kérem,… nem mindig teszen így!“ –

+hebegett Veron. „Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy

+hozzátartozója!“ A néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy

+megnézze; Veron sarkonfordult és kiillant a szobából.</p>

+<p>Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is

+fájt. Ő már készen volt ezzel a históriával.</p>

+<p>– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte <span class=

+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> a

+házmesterék új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a

+kaszárnyából.</p>

+<p>– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.</p>

+<p>– Ne mondja? Hát mikor jön haza?</p>

+<p>– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy

+nincs köze hozzá.</p>

+<p>– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné

+asszony! Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se

+hall.</p>

+<p>– Micsodát? Mit nem látok?</p>

+<p>A menyecske rábámult.</p>

+<p>– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha

+nem ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.</p>

+<p>– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság!

+Amit tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az

+a veszett, hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak

+énelőttem?… Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak

+egy pár szót mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem

+is hiszem, hogy nem bolond az néha!</p>

+<p>– Dehát mit, – <em class="gesperrt">mit</em>, az Isten áldja

+<em class="gesperrt">meg</em>!</p>

+<p>– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti,

+nem az asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy

+régen jóba vannak!</p>

+<p>– Gyalázatos!… Ezt?…</p>

+<p>– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj,

+ha szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a

+Vitorisz úrral egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik

+reggel a kávét, kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette

+volna asszonyságot, hát inkább eltürt mindent…</p>

+<p>Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt

+<span class="pagenum"><a name="Page_47" id=

+"Page_47">-47-</a></span> egy pillanatra: olyan érdesen hangzott,

+rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása már tiszta, éles

+nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak az nevethet

+így, aki nagyon biztos a dolgában!</p>

+<p>– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét

+elkergetve!…</p>

+<p>Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre

+rá kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az

+asszony egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy

+mozdulatára kioldalgott semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros,

+homályos bűntudattal; – mint a kidobott kutya, melynek ismerős ez a

+szó: mars!</p>

+<p>Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a

+vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.</p>

+<p>– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert

+elfuló hanggal.</p>

+<p>– Miért?</p>

+<p>– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!</p>

+<p>Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.</p>

+<p>– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te

+dolgod!</p>

+<p>S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.</p>

+<p class="center">*</p>

+<p>Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta,

+hogy rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson,

+kiadósan és olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan

+beosztva; mert az Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor

+hoztak ebédet kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával

+adós maradt, ami rég nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is

+jól el akarta látni és ha csak lehet, többet vállalni még, – mert

+biztosan nagy lesz a drágaság a télen. Sokan már is buzgón

+gyüjtötték a lisztet, cukrot, <span class="pagenum"><a name=

+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> kávét; ezekben – hitték –

+nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt. Vitorisz is

+komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is jutott

+a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át

+hamarosan új gazdája.</p>

+<p>Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte.

+Mondták, hogy akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy

+üres lakás puszta padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre

+gyürte, piszkolta! – Csak negyednapra küldte el a vicit egy

+emberrel a ládáért; attól kezdve sok holmit eladogatott potom

+pénzen. Később galiciai menekültek laktak ott; azok is csak úgy a

+földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk ezüstben; – Erzsi

+kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban, egy-szalmán hált

+velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták ezek is

+Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan

+néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt

+az utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal,

+emlékkel együtt.</p>

+<p>De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha

+Károlyt. „Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak

+tudjam, mi volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén,

+kérlek, a barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott,

+simogatott, falt, – hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta,

+hogy utálom! Úgy elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de

+hiszen itt voltál! <em class="gesperrt">Akkor</em> miért nem járt a

+nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az asszony

+sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni, pontos

+adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha.

+Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, –

+hisz ő itt volt, hisz előtte, <em class="gesperrt">vele</em>

+voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan valamit? Hiszen asszony

+<span class="pagenum"><a name="Page_49" id=

+"Page_49">-49-</a></span> volt, nem is gyerekasszony, nem is az

+első férfi ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’

+vette, nem volt fontos, nem vágott az életébe, – tán még

+kényelmesnek is érezte; – amíg idegenek ki nem mondták, az utcán

+nem beszélték, míg az a szájas őrült, az a szerencsétlen el nem

+kiabálta, túl nem hazudta otromba dicsekvésében?…</p>

+<p>– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki,

+– itt, itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak

+olyan vagy, mint a többi!</p>

+<p>Már faledni látszott, hogy annak idején <em class=

+"gesperrt">neki</em> mennyire tetszett külsőleg is a leány; hogy

+még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire szivéhez volt

+nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett, oly

+kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna

+vele ura szerelmét <em class="gesperrt">tudva</em> is, – ha szó nem

+esik róla vagy ha egy puszta helyen éltek volna hárman s nem egy

+népes kis pestbudai utcán szemfüles szomszédok, pletykáló cselédek

+közt!…</p>

+<p>– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz <em class=

+"gesperrt">úgy</em>?… Azzal a ronda férfitermészeteddel!</p>

+<p>– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit <em class=

+"gesperrt">úgy</em>…? Kellett is arra <em class=

+"gesperrt">nézni</em>, nagyon érti az azt?… Egyszer azt mesélte

+nekem a padláson, – ha már olyan kiváncsi vagy, – hogy míg a

+doktornénál szolgált, az asszonya maga mondta egyszer neki, mert

+látott engem az utcán: „No, ez csinos ember, lássa! <em class=

+"gesperrt">Ezt</em> fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én

+tudtam, hogy csak hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata…

+De ha még egyszer, Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, –

+én szeretlek téged, Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más

+nőre életemben, se nem bántottalak, – de ha engem így szekirozol,

+úgy elmegyek, Veron, hogy soha nem látsz többet! <span class=

+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>

+<p>Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját

+kereste, hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét,

+tudja ki, – nem mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is

+volt, félhétben váltott tisztát, nem sok dörgölés kellett a

+ruhának… Az úrnő örült neki, felhivta. Veron kávét kapott,

+trécseltek: persze mindjárt az „Erzsiügyről“, – végre is feltálalta

+csupa tréfakép a kerítés e cifra meséjét. Az özvegy majdnem

+megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen butaságot. Hogy jut

+eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“… Feledte, hogy e

+percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy megint hazudott

+volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most fontos, mit

+érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam magát. Ilyen

+okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy ebből jó

+nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az Istenért!

+Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se rokon;

+mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy

+hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé,

+egész familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a

+boglya alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem

+muszáj!… Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A

+doktornét folyton a háború foglalkoztatta, erről beszélt,

+bölcselkedett a vőlegényével; erről olvasott el mindent Tolstoj

+nagy regényétől kezdve a sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és

+cukros romantikájáig. Néhányszor már arra vetemedett, hogy: „Egy

+mai nő“ aláirással lejegyezze gondolatait s beküldje valami

+feminista ujságnak; két ízben ki is nyomtatták, – ó, ez különös

+látvány volt neki, különös érzés, – de másodízben nagyon sokat

+kihúzott a cenzura.</p>

+<p>A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel

+vagy betegen, – oly sokfélét hallott; és <span class=

+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> mindent

+megjegyzett. Eleinte sokan emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás

+ősi férfigyönyörét“ s hasonlókat az utóbbi évek „freudista“

+szalonjainak egész zagyva szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy

+ámbár minden veszélyben ott voltak a bőrükkel; személy szerint

+<em class="gesperrt">nem öltek</em> soha! Ám tél derekára elfogytak

+ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból

+háborus anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok

+frontbeli katonát. Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett

+ebből; s életben maradni általa! A szabadságolt tisztek lassankint

+már nem nézték megbotránkozva a pesti szinházak, kabarék plakátjait

+s a fényes kávéházakat éjjel, vasuttól bejövet; s nem kérdezték:

+„Hogy képesek itt <em class="gesperrt">mulatni</em> azalatt; a

+családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha

+halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások

+a családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan

+vásároltak a kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura:

+szőnyeget, ékszert, vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat,

+ajándékot, tán utolsó emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata

+minden mögött ott leskedve rohamos, ideges csengést adott a

+lelkekben mindennek; a csókba riadt és fájdalmas új gyönyört

+lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt érzékük!</p>

+<p>Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag,

+vánszorgó csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint

+szemükben bamba, elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé.

+„Ezekből sohse lesz ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a

+megszokástól tompult döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét

+mulva, ha látják ez embereket az ágy melegében kipihenten,

+néhányszor jóllakva, megnyugodva, szinte derülten; amint durákot

+vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s egymásközt a termésről

+beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult örökségi ügyeikről. A

+háboru <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=

+"Page_52">-52-</a></span> egyre kevésbbé volt már théma és minden

+inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató

+kacsójánál nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett

+hozzá az asszony, a szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt,

+falusi némber, ki nem is tudta, mit mondjon, bámult vagy

+tüsténkedett; de mórikálása, nehéz-szava, megszítt, kemény valója

+oly ösmerős volt, oly övé, hozzáközeli, értett és otthonszagú. A

+kórházakban is inkább hivatásos vagy fizetett ápolónők voltak már s

+aki „önkéntes“ megmaradt; – különösen komoly és elszánt nők, kik

+egy-vagy más okból kötelességet vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú

+orvosok azonban szivesebben nézték a csendes, öreges népfelkelöket,

+kiket bármikor kurta paranccsal felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az

+ágytálat! Tartsa a szondát! Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az

+utcai romantika már lekopott, lekopott az egészről; őszintébb lett

+így s jobban meglátszott, hogy az „ember“-nek mennyire

+természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive nem dobbant

+meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem várt

+csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki

+tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban.

+Kinn a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már

+senkit meg nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet,

+s valamennyi titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a

+kukoricakenyeret; egy hires professzor felolvasást tartott róla,

+hogy a legtáplálóbb étel s minden betegség ellen kiválóan hasznos,

+sőt hosszú életet biztosít. Szinte nap-nap után indultak

+marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk, néha már szakállas férfiak;

+a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló gyerekek, fáradtan ügető,

+verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, nagy elemózsiás

+batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló villamosokban vagy

+fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy kalapos

+<span class="pagenum"><a name="Page_53" id=

+"Page_53">-53-</a></span> nő; gyászfátylasok ajka szárazon

+összerándult: „Én már nem veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü

+tekintet; mások szivében lelkesült érzések kóvályogtak s ujságjuk

+vezércikkének aznapi mondatai. Mindazonáltal a legtöbb ember a maga

+bajával gondolt.</p>

+<p>Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt

+megint sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap,

+csontigjáró ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a

+kaszárnya előtt, – egy sarkon föl, a másikon vissza a kapuig,

+már-már gondolattalan kábulatban, az összerogyásig kimerülve.

+Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába folyton visszajárt hogy

+ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük hiányos volt, felületes;

+ő századrészét sem adta urának, mint amit adhatott volna; ó, alig

+tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét! – „Csak most adj,

+te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit kipótolhassam! Csak

+megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok én! – Milyen

+áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó Isten!…

+Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde

+reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, –

+kell is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő

+rezignációval. Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre

+a kis vendéglőbe.</p>

+<p>A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és

+drága, – elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok

+hirtelen-jött, találékony jóság, mellyel körülvették egymást a

+szegénységben. Ez emberek számára a <em class=

+"gesperrt">szóval-gyengédség</em> új és csodált, eleven forma volt,

+maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva

+léptek; s mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép

+ezért!…</p>

+<p>Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy

+szóval szemrehányással meg nem <span class="pagenum"><a name=

+"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> bántja többé az urát. Károly

+is felfogadhatott egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem

+lehetett többé panasza, hogy késön jön haza munka után, tizenegyig

+is kimaradoz este, – mi az utolsó idökben újra megesett volt néha

+és sok keserűséget okozott neki.</p>

+<p>Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt;

+találkozott Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki;

+kosár volt a karján s öltözete, haja megint egész rendesnek,

+csinosnak látszott. Elmondta, hogy már harmadik hónapja szolgál,

+mint „tésztaszakácsné“ egy iskolakórház konyháján. Szép fizetést

+kap, negyven koronát; egész délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az

+olyan jó, egyforma dolog, nem rángatja senki ide-oda. Ha délben

+kifőzi, szétosztja; más dolga nincs aznap, szolgálók mosogatnak, ő

+akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé fér. Kimenő nem is kell,

+mert van ott „<em class="gesperrt">társaság</em>“; este

+összejönnek, szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt

+is… Veron figyelte, hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra

+megtanult választékos, biztos kifejezésekkel és bőven beszélni.

+Eszébe jutottak a mult-tavaszi szép idők, mikor annyira tetszett ez

+neki: de mindjárt elöntötte a keserüség. Már túlsokat tudott, már

+túljól ismerte.</p>

+<p>„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, –

+de az uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen,

+semmitmondó arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy

+annyira gyaláz téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi

+néma maradt. „Kérlek, már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt

+mondja mindig: „Az az aljas személy, az a disznó be ne tegye a

+küszöbön a lábát!“ A másik nem, – nem reagált semmire… Veronnak a

+nyelvén lebegett még, hogy ura szavaiként mondja: „És még azt

+hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy én hozzáalázkodtam, hogy

+bepiszkoltam magam vele!“… De <span class="pagenum"><a name=

+"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> valami szégyellés,

+bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt helyette: „Hát

+ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis

+tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is

+egy koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök,

+szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró

+csalásokat legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is

+hitte néha, hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit

+ráköltött, ráadott volna akkortájt szivesen! De <em class=

+"gesperrt">ez</em> a panasz mindig értő szivekre lelt és elburkolta

+az <em class="gesperrt">igazit</em>, a szégyen teljest, a

+zavarosat, csúnyábbat, mely csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi

+azt felelte, hogy most épen nincs nála pénz, hanem legközelebb

+átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs otthon. – Veron nem

+tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől fogva hetekig

+félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a folytatása?

+Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, – minek is

+szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. –

+Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt

+beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a

+tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert

+most megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“</p>

+<p>Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a

+sikátorból kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az

+esték megfülledt levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott

+műterem ablaka égett véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest

+vagy mi festi? – De a kapu alatt vidám sebesültek cicáztak a

+cselédekkel, a pince előtt szomszédasszonyok pletykáztak, az

+élelem-árakon sopánkodtak, mint akármely más esztendőben. Odakinn

+messze az intézményes emberirtásnak nem volt már régen az utcára, a

+kedélyek <span class="pagenum"><a name="Page_56" id=

+"Page_56">-56-</a></span> izgult részvételére szüksége; – pontosan

+és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve, szabályosan

+és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront ujabban

+igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen volt

+már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is

+asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este;

+az ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik

+harmademeleti lyány (az udvarból) hozta le vihogva, nagy

+szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a klinikán volt, a gyűlt ujját

+felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást gondoljanak, – hát ott

+találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy éve.

+Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a <em class=

+"gesperrt">szülészetire</em> szólt bizony a cédulája! Azt mondta:

+nagyot emelt, egy kis női baja támadt; de ő megnézte jól a

+termetit; ő csak leány, nem tudhatja biztosra, de az ember lát, ha

+van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne, hogy „kicsi bántja a

+nagyot!“</p>

+<p>Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján

+végigszámlálta, titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat.

+Aztán rájött, hogy legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem

+látszik világosan, ha még klinikára megy kérdezni… És őtőlük a

+leány elment még szeptemberben!…</p>

+<p>Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott,

+hogy ez magában semmit nem bizonyít…</p>

+<p>De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta

+volt magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak

+odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az

+urának: „Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá

+becsmérlő szókat. De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga

+firtatta kissé a körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző

+kiváncsisággal; – hogy ki mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? –

+Mikor észrevette, hogy az asszony <span class="pagenum"><a name=

+"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> elszántan állja, nem tör ki

+vádakban, nem izgul fel, – a következő napokon is visszatért erre

+halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most megint nem sejtett, nem

+gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik bejárós mosóné, egy

+különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem ejtett ki

+(biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy: hiszen

+látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az Erzsivel,…

+a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a képükbe

+nézett,… de igen siettek!…</p>

+<p>Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer

+véletlenül találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a

+szokott modorában váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és

+bosszus, rosszindulatú érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más

+némber iránt. A lyány, – másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy

+rögtön engedő, ahogy épen a „raptus“-a hozta, – ezzel szemben

+elnémult, meglippent mindig. Inkább butának tette magát, csakhogy

+passziv maradhasson, egész valóját a lágy, suta ösztönnek engedve

+átal, melyben ő tudattalan volt szinte és teljességgel gyámoltalan;

+akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges le-lezülléseiben. E

+férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető birtoklása nem

+is boldogította pedig; csak <em class="gesperrt">kellett</em>, hogy

+így legyen vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár.

+Számítás és gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak…

+mert hogy ez már így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt

+köztük,… egy nap a férfi lerántotta volt magához, és nem is volt

+olyan nagy eset. De <em class="gesperrt">azután</em> sem szólt az

+neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy hogy

+miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt

+a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt

+vele nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár

+jóindulatú, barátságos szót, <span class="pagenum"><a name=

+"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> – és ő nem volt vele

+tisztában, nem tudta, mit gondol róla, mit akar vele, kell-é

+csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben zavarodott össze, arra

+várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön. Ó, ha jól

+megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak meglapult

+előtte s <em class="gesperrt">azzal</em> szolgált buta megadásban,

+mit ez legalább tartott valamire benne; néha megdicsérgette a

+csipejét, a búsos lábát, a fehér nyakát.</p>

+<p>Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a

+leány; s nem is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy

+így lerongyollott a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval

+látta; az este nem is köszönt neki vissza, fütyülve haladt el

+mellette. De novemberben megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó

+helye került. „Na, azt szeretném egyszer látni, bizonyosan

+füllentesz, hékám megint?“ A leány erősködött; s meg kellett

+igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik. Tulajdonkép ezt akarta:

+néhányszor mostanában kívánást érzett iránta; zavarta ez és röviden

+végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt, nem ment el; míg

+végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december hónap eleje

+táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan ácsorgott a

+műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De aztán

+elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb

+háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb

+lépett ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel

+látta; egy lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, –

+mert a katona a nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy

+gesztenyehéjat, ezen vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy

+darabig; de a leány meglátta, íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz

+jól hallotta, hogy az úrfi utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“

+Károly elébb bevárta, aztán mosolygott és fütyülve, gőgösen ment

+odább, <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=

+"Page_59">-59-</a></span> ahogy szokta. „Elmaradj, te rongy, mert

+rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.</p>

+<p>Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az

+ösztönszerű féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte

+magában. „Mégis disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát

+is, még viccből is, – ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor

+otthon vár a feleségem, szegényem! – Hogy tudnám én azt ma

+szeretni, ha semmitse kérdene, nem szekírozna! <em class=

+"gesperrt">Erre</em> nem is köpök többet!“</p>

+<p>Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a

+Veron nagy izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a

+karácsony!… „Be jól is érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“

+– gondolta sokszor megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna,

+egy kicsit vérmesebb! – Én nem vagyok magam se valami vadmarha,

+dehát az ember nem Isten!“… Ám Veron ebben is változni látszott,

+fejlődni az ura kivánsága szerint, – vagy tán csak hitegette csupa

+szeretetböl; de akkor jól hitegette! A szegénységűk sok baja most

+összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy érezték, – ha a

+háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.</p>

+<p>… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban,

+mint akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az

+fel a bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már

+eltemetett problémája az életének, aminek soha végére nem

+járhatott, – izgatta ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak

+gyereke?… Érthetetlen ambiciót helyezett ebbe, néha valami

+ösmeretlen testi hibáját sejtette tanulatlan észszel, tán ezért!

+Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól megy a pucerájunk,

+gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel ügyvéddel valami

+inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én elveszem,

+felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt

+szégyennel <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=

+"Page_60">-60-</a></span> gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!…

+És most, – most az a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!…

+Bár épen annyira nem féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen

+rendes apától! – De, hogy ő mellette mivé nő a szerencsétlen

+poronty? Lám, ilyenekből lesznek a betörők, gyilkosok! Az ilyentől

+az államnak el kéne venni a gyereket! Az állam,… no hiszen,… annak

+más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit izgatja ő magát valami

+vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta; akkor, hogy a kis ifiur

+estére tizre igérkezett; de <em class="gesperrt">hány</em> lehetett

+annak még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment!

+Hiszen ha <em class="gesperrt">biztosan</em> tudná az ember!…</p>

+<p>Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi

+találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás

+háborús fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon

+éjtszaka; és nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma

+emésztette – valami rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen

+<em class="gesperrt">erre</em> a dologra irányúlt. Nem nyugodott –

+bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta Erzsi

+mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted

+magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt

+tudta; írt hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán

+(hogy olcsó legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy

+eljöjjön hozzá másnap reggel kilencre, mert sürgős beszéde van

+vele!</p>

+<p>Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem

+fogott, tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt;

+„<em class="gesperrt">egész alaposan</em>“ ki akarta kérdezni a

+leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az jött végre

+lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól összefogott

+kendővel iparkodva, hogy egészen <em class="gesperrt">rendesen</em>

+lépkedjen lefelé a pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában,

+mozdulatlanul, villogó szemekkel <span class="pagenum"><a name=

+"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> nézte. „Ülj le, te

+boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála szokatlan, tragikai

+hanglejtéssel.</p>

+<p>Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony,

+már észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei

+szétestek, a blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden,

+szinte bárgyun nézett széjjel e réglátott helyen.</p>

+<p>– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! –

+parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem

+is biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső

+megadás.</p>

+<p>– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos

+az a…!</p>

+<p>Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy

+pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett

+idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.</p>

+<p>– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?</p>

+<p>– Vagy öt – azt hiszem?…</p>

+<p>– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így

+kell, hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!</p>

+<p>– Igen, – némelykszer!</p>

+<p>– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a

+porontyodat; gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni,

+aki van; mikor a gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ

+most fog jönni, azt szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond

+lesz világéletében, mint az anyja? De <em class=

+"gesperrt">nekem</em>, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom

+tudni, igen… <em class="gesperrt">tudni akarom</em>, hogy ki az

+apja.</p>

+<p>Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ –

+faggatta az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.

+<span class="pagenum"><a name="Page_62" id=

+"Page_62">-62-</a></span></p>

+<p>– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is

+láttad.</p>

+<p>– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli

+itt, – azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy

+önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te

+szemét, – majd kisült érted mind a két szemem; hogy viselted magad

+akkor is, most esztendeje, a kórházban! – Beszélj, mert

+kettéváglak! Miféle önkéntestől van?</p>

+<p>Azzal… nem voltam én akkor.</p>

+<p>– Nem <em class="gesperrt">akkor</em>?… Mit tudod te, már magad

+is összetéveszted! Hol az ápoló? Engem most rögtön oda fogsz vinni

+hozzá! Beszélni akarok azzal az ápolóval!</p>

+<p>– Elment az a harctérre már!…</p>

+<p>– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed

+volna, meg se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te

+voltál valaha, – ide kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna

+idejébe valamit! Anya lenni, – <em class="gesperrt">ilyen</em>

+természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb tanul

+meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm

+hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki

+nem mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én

+tiszta testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más

+férfira, – ha éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) –

+tőlem nem tudott lenni neki; – hát hogy egy ilyen rongy,

+világ-szekere elmondhatja-é a piszkos, hazug szájával…</p>

+<p>Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt

+hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv

+hatalmát, igy célt nem ér! – A leány két tenyerébe fektetett

+arccal, gyermekies friss, hangos nyögésekkel sírt, – sirdogált

+előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már, – meleg

+esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami

+személyes, <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=

+"Page_63">-63-</a></span> benső érdeklődést. A legszűkebb

+<em class="gesperrt">család</em> tiszte a megesett nőt négyszemközt

+szidni, gyalázni, néhányszor elverni, – minél nagyobb vir-várral,

+minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál erősebbek még a szálak

+a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, vállalás. De

+Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő, hűs

+emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek

+arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy

+nincs közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang

+mondta el nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak,

+kiért kár, hogy idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése,

+törődöttsége, testi aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó,

+mély és enyhe sírásban…</p>

+<p>A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy

+percre, hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt

+zokogni. Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem

+is köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét

+rögtön!“ – sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd

+egyszer tán felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A

+polcról előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék

+disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta

+neki, segített felállni, szinte lódította. S az ment kifelé szó

+nélkül, még szipogva, a kendő alatt már törve a kenyérből. – Veron

+halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal

+indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon hanyatt.</p>

+<p>– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis

+megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani

+előre, hogy hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.</p>

+<p>Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget.

+<span class="pagenum"><a name="Page_64" id=

+"Page_64">-64-</a></span> Itt valakik, valamiért élete ellen törnek

+annak, akit ő szeret; neki meg kell tenni mindent, hogy

+megmentse.</p>

+<p>– De hiszen szembajos vagy!</p>

+<p>– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se

+látszik!</p>

+<p>Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta

+könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; –

+felsompolygott, egy sötét folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost.

+Az öreg úr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte,

+miről van szó, bosszusan legyintett a kezével. „Ach, was denn

+nicht!“ – s tovább sietett!</p>

+<p>– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!</p>

+<p>– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet

+magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!</p>

+<p>– De ha lőport, municiót csinálnál?…</p>

+<p>– Ugyan – no!</p>

+<p>Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; –

+nem is remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő

+mosollyal vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ –

+„Az én uram is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez

+előtt el kellett némulnia.</p>

+<p>Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a

+szép életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi

+se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony

+még örül máma, hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és

+rendesen élhet a gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell

+megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most vége! Sokat sírt

+titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik

+megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal

+siratta el urát; <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=

+"Page_65">-65-</a></span> mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős

+és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És

+mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép,

+nyári napokat kellemessé tegye számára.</p>

+<p>Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy

+leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy

+nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki?

+Megőrzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é

+hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, – már látta, – <em class=

+"gesperrt">akarata</em> határán kivül estek, tehát számításai,

+tervei határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is

+vissza, csak élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a

+helyéből a jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, <em class=

+"gesperrt">boldog</em> lenne! De ez akkor már újrakezdés lesz;

+<em class="gesperrt">most</em>, mostanigra: vége! Mert egy lépés

+nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy

+elősegítse. S passzive várni, reménykedni, imádkozni,

+bizonytalankodni; erre nem volt képes. Mit használ az?</p>

+<p>Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent <em class=

+"gesperrt">tőle telhetőn</em> megkönnyítsen. Legyen majd annyi

+pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly

+szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson

+gyakran pár korona, kis harmincötdekás postadobozokba egy-egy kis

+jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól, –

+zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz receptet is

+felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld

+alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen

+bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van

+betegen, sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette,

+hazahozassa, (még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a

+közelében! Majd takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, –

+lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes <span class=

+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> pincéből

+ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza, itt

+keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt…</p>

+<p>Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a

+csúf, plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt

+volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt,

+a legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a

+félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.</p>

+<p>– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan,

+aggódva.</p>

+<p>– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a

+korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis

+muszáj, ha sok embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen

+gyorsan, hetek alatt! – És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…</p>

+<p>Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a

+baonnal. Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.</p>

+<p>Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset

+s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot

+inkább tartós ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal,

+kávékockákkal. Lopva néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé,

+kissé büszkén, de inkább gondolomra; – s néhány finomabb, drága

+édességet, – elálló mogyoróstésztát.</p>

+<p>Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán

+tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat

+kössön, öltözzék fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor

+egy-állomásig szóló jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra,

+elbujhat valahol és együtt lehetnek vonatindulásig.</p>

+<p>Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok

+indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még

+tán hogy elébe feküdjenek nekem!“ – <span class="pagenum"><a name=

+"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> mormogott az őszbajuszú. A

+folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a

+tömérdek loholó, síró, búcsuzó ember zűrzavarában.</p>

+<p>– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak

+megtámaszkodhatsz! – súgta a férfi.</p>

+<p>Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy

+virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta

+figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó

+napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak

+otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen

+fogták egymás kezét.</p>

+<p>– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a

+porontyát! – mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott

+némán, értőn.</p>

+<p>Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit

+Károly. Hogy világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a

+postán megmondják a tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen

+százszor megbeszélteket.</p>

+<p>– Van-e hazafelé villamosjegyed?…</p>

+<p>Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó

+ölelések. Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon,

+mint kábult kin, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a

+nagy ürességben: – egy-egy zokogás.</p>

+<p>Veron is ment a többivel kifelé.</p>

+<p>Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek,

+kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát

+hányt; cukorkás kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.</p>

+<p>– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg

+húsz piskóta, de a skatulyásból!</p>

+<p>Választott, fizetett; vakon tudta, hogy <em class=

+"gesperrt">ezt</em> kell most tennie. „Az a rongyos“ szereti a

+mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most a rendőrt

+<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=

+"Page_68">-68-</a></span> kérdezni, melyik villamos legközelebb a

+„Szülőnő-Menhely“ kórházig.</p>

+<p>S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva

+vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő

+izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé,

+hol a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat

+raknak le jajban és vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily

+tehetetlenül-téve, – akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és

+ezer év mulva is még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig

+több, – mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres

+vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül – egymás közül.

+Hogy legyen újra, aki öl és legyen, kit pusztíthat szédületes

+tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi <em class=

+"gesperrt">egy</em>-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a

+töméntelen, szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet,

+használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem

+sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem

+fölsegíteni, – soha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem

+is örök!</p>

+<hr class="chap" />

+<div class="chapter"></div>

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id=

+"Page_69">-69-</a></span></p>

+<h2>LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL</h2>

+<h3>I.</h3>

+<p>Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos

+hegyvidéken át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat

+szédülete; egy-egy város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy

+elrobogtunk alattok, – és egy kellemetlen levél hazulról a

+tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az

+ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, –

+fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis fogaskerekü, – és soha

+én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti

+kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a

+balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos,

+aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi

+házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és

+néztünk, – itt szép, jó. Itt egyszerű!“</p>

+<p>Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat

+reggeliztünk lenn az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két

+oldalán a falon két olajnyomat lógott: az egyik Margheritát

+ábrázolta a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó

+oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörős

+plafonbámulások után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd

+asztalnál négy anyányi angol leány szaporázta a szót versengve; de

+lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület

+anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös

+képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; – végre

+körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy küldhessék

+a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt,

+<span class="pagenum"><a name="Page_70" id=

+"Page_70">-70-</a></span> bizonykodott, magyarázott, – azt értettük

+csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt. Végre megütött egy szava;

+többször mondta, a közönségből is hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit

+mondanak?… Hivtuk a Belle Arti német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát

+lehetséges?…</p>

+<p>Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen

+dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis

+pathetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába

+fullasztott megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“…

+sikerült kiértenünk. „Ej, hát okvetlen <em class=

+"gesperrt">oda</em> kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily

+hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk <em class="gesperrt">látni</em>

+még: mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassankint tette

+torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem ki tudja ma elgondolni,

+milyenek voltunk; mily érintetlenek és elfogulatlanok, mily ámulók

+és megütközöttek, – két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot

+nem olvastunk.</p>

+<p>Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,…

+háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek

+döngő léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban

+megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér

+tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van

+nálunk elegendő. – Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha

+kifogytunk volna véletlenül!… Mi lett egyszerre a meghittségből, az

+otthonosságból? Átvirrasztottam az éjszakát, néha sírtam már; – és

+reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz: mit

+tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hivás. Vissza se

+néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk Margherita ártatlan

+arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, – nem is tudom,

+hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak

+Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is

+odajöttek, – <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=

+"Page_71">-71-</a></span> már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő

+biztató, kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított,

+kiváncsiskodott, – keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta.

+„Nálunk nem lehetne háború, – nem engednék a szociálisták!“ –

+mondta valaki a többiek közül komolyan, de a gamásnis irónikus

+mosollyal fordította le nekünk.</p>

+<p>Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős,

+piszkos banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak

+szakadatlan; nem is jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön,

+magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a

+kocsi sűrű levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk

+volt már, – ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara

+kacér villáit láttuk, a rózsaszinfényű tengert, búbos

+strandkosarakat és tarka, fürdőző asszonyokat, kik mozdulatlan

+ültek a homokban, bámulták az estellő eget és vizet. Ó, nyugalom,

+béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te friss idegen; – te

+független magány, üde pihenés, nyügöktől megkönnyülés, sorsunktól

+eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el mellette. Csaknem

+egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással: „Semmi!

+Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt

+nyaralunk!“</p>

+<p>Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen

+városé… Egy évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a

+haditérképen, sokat emlegetett hely; az újságokba került. Vége!

+Buona notte!</p>

+<h3>II.</h3>

+<p>Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, –

+igazolást kért. A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a

+rakodón, a vasuti állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom.

+„Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt

+az érzésem, ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…“ <span class=

+"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>

+<p>Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló,

+szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól

+törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két

+szegény száműzött mi, – ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel,

+nem is sejtve a legközelebbi jövőt; mostantól minden vak véletlenek

+kezébe tétetett.</p>

+<p>Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk

+hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba,

+fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok

+klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“

+„Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk

+volt, minden pincér kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az

+olcsó carozzák udvari batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk

+egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokru liget kis fapadján,

+ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már;

+– rossz kiskorcsmai ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most

+hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk

+közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes

+száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!…“ Így kinlódott

+a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak; aztán összehajolt

+fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két elgyötört csavargó a

+tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A ferrarai hercegi

+pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult, mire

+felébresztett. „Hercegnőm, – <em class="gesperrt">van</em> még

+háború?“… kérdezte álmos szemét dörzsölve. <em class=

+"gesperrt">Van</em>, ó Istenem, – nem lehet átaludni!</p>

+<p>Csak megérteni lehetne ébren!</p>

+<p>A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek,

+rongyos munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után

+a kis butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd

+harminc-negyven férfi <span class="pagenum"><a name="Page_73" id=

+"Page_73">-73-</a></span> egy csapatban, összefogózva, együtt

+dülöngve szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul

+ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük.

+„Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos

+cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak:

+„El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, – aztán nekidőltem egy

+távíróoszlopnak és sírtam… A <em class="gesperrt">tömeg</em>

+volt!…</p>

+<p>Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú

+kocsiba zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után

+szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen

+kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban: a garnizon

+asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven

+szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal

+szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a

+sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre

+többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett

+adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis

+gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után

+kinéztem egyszer: ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó

+asszonyok, búcsúzó katonák. „Laibach.“ Merre nem kalandozott el a

+„fiumei gyors“ velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten.</p>

+<p>A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém,

+kivel mindig szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás

+hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről

+lehet beszélni felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két

+kezem és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk!

+<em class="gesperrt">Kortársak</em> vagyunk!“… A torkomba, fejembe

+szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak:

+„Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!</p>

+<p>Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt <span class=

+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> itt

+tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi

+nem láttuk, nem tudtunk semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.</p>

+<p>… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott

+kirakatok közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés

+egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti

+pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg,

+öngyujtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár,

+töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz, vatta, selyemalsók,

+revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a

+csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító,

+kegyetlen mindez!</p>

+<p>A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár

+a kassza mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen,

+boldogan. „Most megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e

+valamit? „Bizony, csak haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy

+nap háromszázat is elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony

+nem több, – mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya

+szerbnek megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt

+menyecske ölén, – jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség.

+„Hát Bolyhos nem megy a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem.

+„Isten őrizz, – még sebet kapna!“ – nevet és magához szorítja

+ijedten. – Nem csoda, – gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép

+macskához.</p>

+<h3>III.</h3>

+<p>Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz

+Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ –

+„Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába

+próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek

+néznek <span class="pagenum"><a name="Page_75" id=

+"Page_75">-75-</a></span> az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből…

+tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg se tudnók itt, –

+tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól

+gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!</p>

+<p>Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal,

+aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott

+<em class="gesperrt">így</em> ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak

+az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre

+evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A

+polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem kérdenek,

+nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel elvihetik;

+a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt pályán,

+elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, közelébe

+nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi

+nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…</p>

+<p>Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn

+Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb

+barátja – s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és

+kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen

+ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás

+nélkül. (Az első persze Szibériát is ült; a másik csendesen

+pancsolt, technikázott éveken át.) – De most háború van! Ha uram

+combattans volna, tán lőnie kellene Da Wacra!… Egyszer Zágrábban

+összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel; könyveket küldött

+nekem, mert kértem, – délszláv novellákat németre fordítva. Most

+megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam még, – aztán

+bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi

+szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a hirtelenségben

+elvesztettük <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=

+"Page_76">-76-</a></span> a valószinűség mértékét, hogy mennyi

+lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…</p>

+<p>Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor

+szembetünt, milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus,

+letompított használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“

+„kiporoljuk az ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros

+képzeteket keltenek, nem kiséri így őket az a borzadály, mely az

+erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító

+cég alkalmazottja, akit épen fölmentettek, nivón alul kezdett

+udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsuzni

+jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillő; egyedül

+voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan

+kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy pillantást: „Már

+tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.</p>

+<p>Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az

+okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az

+utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már

+tudja, – csak az arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a

+beszálláskor?“… Hogy nem volna miért?… Elgyötört, megzavart

+itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószinütlent nem

+láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint <em class=

+"gesperrt">ezek</em> itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint

+egy napilap mostani vezércikke?… Nem! Tehát <em class=

+"gesperrt">más</em> vagyok, mint akik sokan vannak – és ez

+bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.</p>

+<p>Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom,

+kicsit másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak:

+kicsodák, mi járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!…

+Egy idő mulva arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával.

+Tán visszanéztem rá, tán kissé bizonytalanul, <span class=

+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> várakozón,

+– tán túlhirtelen kaptam vissza a fejem; egy pillanatra megállt,

+megnézett és azt mondta: „Tessék bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy

+zsarnokosan, – inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?…</p>

+<p>Beültem és már most <em class="gesperrt">biztosan tudtam</em>! –

+Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, ki biztosabban

+érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan

+láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót.

+Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit

+érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!</p>

+<p>Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett

+volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul;

+– könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; –

+zöldséget termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy

+már nem is láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, –

+elhagyta őt is s a fiamat, – <em class="gesperrt">magam</em>

+voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha ép muszáj –

+hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most új és

+eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság…

+teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s

+csak rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis

+így kell történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz

+gondolni; szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára:

+tessék!</p>

+<p>Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek.

+Kissé ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad

+kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az

+írásokat,… most az enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett?

+Csakugyan kiáltanak valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez,

+nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban

+ülve kezdtem elhinni félig <span class="pagenum"><a name="Page_78"

+id="Page_78">-78-</a></span> – még a hotelben szívdobogva írtam az

+igazoló-lapot.</p>

+<p>A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa

+szíves készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik,

+elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy

+mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban,

+amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai

+képzelgésem. „Csacsi!“… De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy

+a Viviani, – s a Tisza nem az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt.

+Nekünk már minden hely egyforma jó!</p>

+<h3>IV.</h3>

+<p>Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis

+vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már

+az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben

+ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely

+völgye rózsaszin, oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer,

+aprós, összemosódó szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek

+csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy <em class=

+"gesperrt">ilyen</em> völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni, szúrni

+tudnak!…</p>

+<p>Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a

+Péter gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az

+együttlétünk halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen

+élveztük a napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az

+egész! – Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell

+csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz

+láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az

+emberiség nagy epidémiája. Már <em class="gesperrt">így</em>

+kezdtük látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból

+terjed feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“

+semmire, – ragad, mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak

+a legkülönbeket nem <span class="pagenum"><a name="Page_79" id=

+"Page_79">-79-</a></span> sodorta el, – és bár mindig volt,

+elképzelhető, hogy valamikor <em class="gesperrt">ne</em> legyen

+majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és

+esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy

+keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is

+voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő

+<em class="gesperrt">együttese</em>; ebben szörnyűbb a magafajtát

+nem bántó állatnál, – de <em class="gesperrt">ezért</em> szabad

+reménykedni is.</p>

+<p>Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de

+<em class="gesperrt">egy</em> dolog bizonyos volt már. Hogy az

+<em class="gesperrt">én</em>-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki

+általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad

+volt társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is

+magános, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a

+testi épség és élet tiszteletében nevelt orvos, a belső

+őszinteséghez szokott lélek – igen, néha heteken át nem foglalkozik

+mással mint küzdeni az őrülés ellen, – de ha ez sikerül, semmi

+komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez.

+Hiszen csupa külsőség mind: a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás,

+versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál.</p>

+<p>„Ha legalább <em class="gesperrt">élmény</em> volna!“ A fiatal

+író, Józsi Jenő panaszkodott így, mikor itthon járt. „Az ember

+agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsufolt és ami ott történik

+is, oly áttekinthetetlen, oly gépies rendbe rejtőzö… Egy szép,

+hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár

+utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a homály,

+felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb,

+felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak

+a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt

+nevelted! A jóságod!“</p>

+<p>Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz

+kézben, a sok rettegést, könnyet <span class="pagenum"><a name=

+"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> felejtve! <em class=

+"gesperrt">Lao Tse</em>-t olvastam neki a patak mellett egy padon;

+a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos

+könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de

+nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak

+tanítványai, sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt

+hozzá magánosan s azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő

+erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a

+sokaság használatára!“</p>

+<p>„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is,

+gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna.

+– A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket

+mutatnak neki. – Ha kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám,

+hogy az élet egyetlen; egyszerű étkeket enne és darócban járna, –

+és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése,

+mégsem kivánkozna senki által. – Megösmerheted a világot anélkül,

+hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok,

+emberek, lakástokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a

+meglévő állapotokkal. – Ha két hatalom harcba keveredik, az győz,

+amelyik megbánta harcias kedvét. – A bölcs elmerül Tao eredeti

+egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően néz

+mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt

+kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem

+Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel régibb, mint

+Attila, Timurlenk, Napoleon!</p>

+<p>Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter

+tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis

+öreg zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván,

+székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet

+maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból

+szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak

+<span class="pagenum"><a name="Page_81" id=

+"Page_81">-81-</a></span> össze. Az asztal lapján pappendeckli,

+hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda

+oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek,

+krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta

+félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna

+szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé

+eső oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe,

+hogy a fény ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki

+e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba!

+„Gyujtson lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot,

+könyvet, kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles

+ablakpárkányra teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész

+délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig

+beletelhet három negyedóra, míg szabadul a kórházból, ahol

+segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni fogom Fekete Pétert!…</p>

+<h3>V.</h3>

+<p>„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi

+elgyöttünk!“</p>

+<p>A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa

+nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most

+csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.</p>

+<p>„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha

+csak apja vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel.

+Amilyen szótalan, kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték:

+amit ez a Péter eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem

+tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a

+madár, – peíg ott falni kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel

+kastélyba, ahunnat én a selyemridikült csaptam a nagyságos

+asszonynak, – elették előle a tiszturak <span class=

+"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> a nagy

+lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk, azt a négy

+honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak ott

+egy színbe.“</p>

+<p>Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy

+tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában

+tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a

+bajuszát.</p>

+<p>„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy

+megírta a doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva!

+Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha

+tudtam vóna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a

+hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással;

+’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani, mer’ én mindenhun

+kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel… Na, hanem,

+egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“</p>

+<p>Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi

+zavarban volna.</p>

+<p>„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája

+eltörte neki. Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt

+tüllem valahogy, – (megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!)

+az az enyém vót, tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi

+cserepesnél, Orlón,) nem vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a

+lábosravalót magamébul pótoltam. Este kellett vón elszámolni, – hát

+ebédután mán nincs az edénke sehol; perdű, lába kőtt. (Tudom is,

+kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem irtam; mikor

+elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem baj, nem azér,…

+csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő

+őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső,

+asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“</p>

+<p>Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én <span class=

+"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span>

+stilizálhattam így; az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz.

+Ő is majdnem neheztelt az irodalmi csinyemért; most még szegény

+Pétert is megbántottam, hiába, – élete, munkája ambiciójában. Ő nem

+tör bögréket!… Ördög vigye az irodalmat!</p>

+<p>Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. –

+Majd másra terelem a beszédet.</p>

+<p>– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára

+várja a menyecskét?</p>

+<p>„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát

+meg kell tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az

+uraságnál világér’ nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok!

+Igen, hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába!

+Csupa magaformájut lát az ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki

+a fene, – köpedelem mán az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind:

+csak a család! – meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem

+valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni

+máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren se’

+senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü fizetne

+nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose!

+Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az

+anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a

+feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – –

+– Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott

+megengedek; – de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj!

+Ugyse tud olvasni!“…</p>

+<p>Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is

+van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?</p>

+<p>„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes,

+feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik!

+Nem így nézek én ki otthol, ne <span class="pagenum"><a name=

+"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> tessék azt gondolni!… Hát a

+sok nőcselédnek csak szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les

+irigységbül. A kulcsárné, – isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz,

+hogy annál bolondabb az asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön

+az énhozzám, parasztemberhez, – hát nem igaz? – Derék, feszt nő

+vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet mos.

+Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi bajunk; kezire jár olyan

+helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a részbe nem vót jó

+felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót abbul is

+haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók,

+finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a

+gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, –

+nehéz dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad,

+hogy szava legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte

+akkor is! Azóta se vót nekünk bajunk együtt!“</p>

+<p>Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt

+férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi

+lett hát a vége.</p>

+<p>„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak

+besugtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám

+tanál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné;

+a kertész behozta vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, –

+perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró

+garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy

+a kocsisné most a jóasszonya neki, – nyalka prádés kocsis jött két

+hete az udvarba. – Őméltósága maga kerülte meg az udvart velem,

+nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé irányítottam, – a borsó

+felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba vótam a kulcsárnéval,

+két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a fenébe,

+gondoltam. Hát nem igaz? Nagy <span class="pagenum"><a name=

+"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> vizsgálat vót ellene, minden

+kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést

+is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát

+nem?…“</p>

+<p>– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!</p>

+<h3>VI.</h3>

+<p>Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…</p>

+<p>Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai

+kérdés“-nek, „hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen

+szórakoztató életben játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az

+ember <em class="gesperrt">asszony</em>; kisemmizett, kérdetlen,

+mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a dolgai után; néha

+tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott

+gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb

+kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél.</p>

+<p>Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy

+időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába,

+szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh

+kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres

+megint!…</p>

+<p>Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a

+postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek,

+hol a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe,

+de int már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“</p>

+<p>Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot,

+fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.</p>

+<p>Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka

+hijján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten,

+– de hisz holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen,

+de milyen hír <span class="pagenum"><a name="Page_86" id=

+"Page_86">-86-</a></span> jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, –

+leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a

+postást, – és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor

+kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy csak a posta az

+oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen feladnia!… De ha

+baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet egyéb

+kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá

+mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem

+biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán

+nem is jó, hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem

+bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz

+napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált

+karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni

+tud, ha ép esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell

+szokni! A vakság, az volna a legszörnyübb, de még úgy is,… csak

+éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én

+suggestiv rettegésem?…</p>

+<p>Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn

+akartam már félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem

+olvasásnak, – egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb,

+mélyebb, szelídebb elnyugovással: Fekete Péterné írt.</p>

+<p>„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől

+levél hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is

+Egésségbe megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek

+maródik tarsolyába egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott

+átal annak maga kezével irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap

+virradóra pesten leszek üzente kedves doktor ur emberemmel hogy

+kügyek magam Felvisszem tessék mari Szakácsnét vasuthol elejbem

+küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha

+meg nem <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=

+"Page_87">-87-</a></span> sértem fekete Ternó ruhát háládatosan

+köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában

+fizetni csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét

+csókolom maradok</p>

+<p class="right">Fekete Péter hitvese Rozál.</p>

+<p>… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik!

+Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap

+írt, fogom olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; –

+mondhatom az embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt

+hálistennek!…“ Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy

+most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat,

+szerencsétlenség megszünt volna; a meghajszolt érzés elsimul. Az

+ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni

+próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja

+a lexikonban a hottentottát.</p>

+<p>Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó

+megkésett levél a táborból…</p>

+<p>Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és

+hálálkodik; nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája

+feltűzködve; a hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval

+fáradni!“ „Köszönöm kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé

+zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki

+fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb,

+„világibb“ nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja,

+vagy röstelli, hogy ilyet még sohse látott s itt az utolsó

+utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta: „Mit

+nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól megvizsgálta, hogy

+elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost

+koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. „Jaj,

+hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van most

+is minden dulásig, <span class="pagenum"><a name="Page_88" id=

+"Page_88">-88-</a></span> kommenciót is kapnak, magukföldje is

+terem; ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig

+tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk.

+Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.</p>

+<p>Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik

+odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei

+árnyékába, – kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy

+almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden

+barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben.</p>

+<h3>VII.</h3>

+<p>– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül

+gyanuba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…</p>

+<p>– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a

+fejkendőjét. – Mit mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!</p>

+<p>Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, –

+(töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát

+néhány hónappal ezelőtt.</p>

+<p>– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más

+hozzám, mint az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek,

+mord vót e’, mint a téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer

+teccik tudni, nem úgy vót a’ hogy ű éngem valami nagyon szeretett

+vón, mikor elvett. Másat szeretett biz’ ű, egy Laskó Maris

+nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a szegény vót, tán nem

+vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is tartott

+mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb,

+merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam,

+hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a

+Maris eccer megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott

+ahhó a Franci Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba.

+<span class="pagenum"><a name="Page_89" id=

+"Page_89">-89-</a></span> Csak két hétig járt vele; de hiába kérte

+osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé se’

+ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a

+testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű

+háromhó is járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy

+megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó

+fizetése vót, mint inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta,

+köteles a nevelésér’. Egy darab szőlőt vett az öreg hitelre;

+aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted, tied a szőlő!“ Hát mikor

+levót, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy oszt mit

+szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a férfigyerek nem házas,

+úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, – aszongya az én uram

+mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény vagyok!“… Oszt

+még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt engem a

+háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg

+legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan

+is, meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de

+azér én nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem

+má’ megvót, még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint

+más fiatal!… Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a

+te urad valaha?“ „Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még

+szégyeltem, hogy kérdi.</p>

+<p>Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné

+odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani,

+hogy idős vót? Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is

+tudom, tán boszorkány vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni:

+„Rozika így s úgy!“ – adta a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim.

+Csak eccer feltünt; bemegyek valami kommencióér, – hát a cselédház

+gangján ki kávézik ott a vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi

+az Isten?“ – mondok. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=

+"Page_90">-90-</a></span> De mingyár; hogy csak üjjek le közibek,

+nekem is készített findzsát. – Telt múlt az idő; én mán szoptattam

+is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér olyan furcsa vót nekem, hogy

+az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek

+valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! „Mi lel éngem, –

+gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“</p>

+<p>Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a

+korcsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas

+lett vón akkor is! Én se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az

+ágyon. – Másnap reggel aszongya nekem a bót előtt az igáskocsisné:

+„Rozika, mérnem vót az estve? Csak maga hibádzott a fiatal

+menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a kastélyba, nem tudja,

+fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a cigánt az ispán

+fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját, kőttes

+sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. „Vagy

+igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer

+változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön,

+mer ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a

+tollyu. Ha az urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt

+mennyünk együtt!“ – Ebbe maradtunk.</p>

+<h3>VIII.</h3>

+<p>Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, –

+úgy mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után;

+szedi ki a komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás

+csizmát; de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól; csak megyen

+úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva,

+csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár

+cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi együtt emberek közibe? Mondok,

+mér nem vagyok én arra érdemes? Szégyelnivaló van énrajtam?

+<span class="pagenum"><a name="Page_91" id=

+"Page_91">-91-</a></span></p>

+<p>Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem

+bánom, – mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de

+most megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt

+laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót.

+De ahogy nyilt az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis

+néném: „Hát maga minek rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a

+kocsis is, az ura: „De bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor

+elmondtam az egészet. „Na e mán csunyaság az urátul, abba igaza

+van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk az utra, aszongya a

+kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; mi az Istent lél

+azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy utánabagzik!“…

+Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. Nekem meg

+ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az a

+sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba.

+Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz!

+Uriféle nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez

+üvele bánni, mikor még én is nehézellem a természetit. Így

+háborogtam magamba!…</p>

+<p>Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az

+öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az

+udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika

+lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok,

+nem más!“ Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; –

+belemelegültem én is, szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom.

+Alighogy elhagyta, elkap a kertész; avval is jártam jódarabig.

+„Gyüjjön mán velem is eccer!“ – mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy

+kedvelt ott éngem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak

+vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás vagyok én, dögrováson

+vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“… Eszembe jut,

+amér gyöttem, hol is hát az <span class="pagenum"><a name="Page_92"

+id="Page_92">-92-</a></span> uram? Keresem szemmel, nincs semerre!

+Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak

+ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; –

+ott egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit

+én akkor láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra

+gondolni! Ott vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett

+az énrám, az a gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a

+föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek

+alatt haza, mint aki lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a

+gyereket, úgy szedte ki belülem nagy sírás közt, ami történt.</p>

+<p>Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány

+lettem, ahogy meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én

+anyám, ahogy belép: „Hát te gyalázatos, lator, zsivány,

+világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek gyösz

+ide?“ – A meg felragad az asztalrul valami tálat, vágná anyámho’,

+énrajtam tört össze, mer’ elibeugrottam. Megvérzett, anyám

+sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren ritt az ágyon; akkor

+megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.</p>

+<p>Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se

+sokat szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te

+zsivány!“ – megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte,

+hogy lúdas. Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, –

+csak neked van ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér

+befogod a szád!“ De én csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű

+meg azt hajtotta egyre, hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’

+van. Hász’ igaz, hogy éngem igásbarmának tett vón, amilyen jámbor

+vótam, – ha anyám ki nem tanit.</p>

+<p>De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a

+tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda

+prádéskocsisnak: nyalka vót meg <span class="pagenum"><a name=

+"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> özvegy is, szeretőnek

+alkalmasabb; avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra,

+hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a szolgálatbul. Énnekem

+meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta, gyalázta a másikat,

+elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te meg most mán ne

+fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd magadho’, többet

+el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre nézvést; most meg

+mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza se gyön; – ne

+sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el tessen hinni

+nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a

+jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak énnekem

+oskolázta ki! Hát nem igaz?“…</p>

+<p>Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében

+mosolyogva nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál!

+Így emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető

+minden, – ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában!

+Lám, humor szellőzi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge

+remények! Minden, minden újra fog kezdődni, – frissen, tisztán,

+elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az

+ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel rólunk álmodnak a

+szalmán.</p>

+<h3>IX.</h3>

+<p>Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival,

+epesztő igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura

+meghalt mint orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám,

+túl lehet élni, – gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke

+közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó

+bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait

+megdicsérte, – míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. „Te,

+anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia. „Hagyd, ne beszélj,

+dehogy voltam ilyen <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=

+"Page_94">-94-</a></span> jó!“ „De igen, mindég ilyen voltál

+apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“… Bementem

+a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a

+jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És

+dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem

+hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a

+vérébe, az idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak.

+Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta

+kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy

+emlegeti, mint élőt, jelen időben; élénken, bizalmasan beszél róla,

+apró szokásairól, terveiről, munkájáról – s folyton a leveleit

+olvassa. Őrület!</p>

+<p>Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár

+napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok

+civil, katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és

+mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más

+tavasszal! <em class="gesperrt">Ezeknek</em> épolyan! Akár a

+fáknak, a felhőknek, úgy <em class="gesperrt">nincs közük</em> a ma

+rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor

+szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen

+derüs közönnyel futottuk végig egy ujságlap címeit; s aki

+elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne

+mindez! S így, csaknem így vannak most is; – úgyszólva csak

+etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a

+„nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“

+családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!</p>

+<p>Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos

+elidegenedés. Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni

+nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem

+formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény,

+vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány

+<span class="pagenum"><a name="Page_95" id=

+"Page_95">-95-</a></span> frázis kolompszavával, megrészegíthető

+egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint

+a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései

+okára, értelmére ma? <em class="gesperrt">Szavakat</em> tudnak

+feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak

+csudálkozva és rosszalón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem

+őket? Ma biztosan látom: <em class="gesperrt">nem</em>! Ketten

+vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az

+ellenfelét… Ez ők! S ami <em class="gesperrt">ma van</em>, hozzájuk

+illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne; s

+feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye

+törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? – Ó,

+csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan

+dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz soha!

+Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim

+voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások,

+szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó,

+parázna állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak

+magunkon.</p>

+<p>Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az

+emberek közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok

+buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze

+a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra

+néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal

+elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk

+hatalmaskodik; míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva

+is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most

+partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik,

+fokozzák így a kába szerelem esélyeit, – s az emberek mosolyognak.

+Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban

+és boldogok, hogy nem kell gondolkodniok!</p>

+<p>… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: <span class=

+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> nincs

+bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik

+alakra hozzám hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom

+<em class="gesperrt">így</em> elfogadni tőlük még ezt se, e kétes

+szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület

+ellen. El, haza!…</p>

+<p>A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. –

+Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik

+és vár engem!</p>

+<p>Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom!

+Milyen boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát <em class=

+"gesperrt">igaz ez</em>?… Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, – hisz

+él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg is hallhatott volna!

+Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó ruhát is, hátha

+kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a

+házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt ruhát

+szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még

+telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat

+ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az

+emberek!…</p>

+<h3>X.</h3>

+<p>S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén,

+számláltam a boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan

+friss lélekkel vártam az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter

+fogadott az állomáson és elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem;

+tehát hosszabb tartamú betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem

+hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tízkor

+engednek hozzá.</p>

+<p>De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és

+élveztem a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt

+örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt

+tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy

+közelben járok. Milyen szépek ez órák! <span class=

+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p>

+<p>Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval,

+gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék

+mosolyával rám néztek s a tág világra, – frissen, mint a tavaszi

+ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül, – az is mosolygott.

+Istenem, tavasznak ura!… Fehéren csillant meg a napfény a templom

+nemes ormán. Holnap husvét van! Krisztos voskres! – mondják akkor

+az ő hazájokban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és

+haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“ szól hangosan az, aki

+csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: „Valóban feltámadt!“…

+Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük, egyszerű hymnusok

+csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan haza fognak

+kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró muzsikok

+várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll ránk

+és maradékainkra! Halleluja!</p>

+<p>Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem

+összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli

+erdőt. Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat

+egyenkint a rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt

+szemekkel és állati ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont

+gyalázva; – <em class="gesperrt">és elgondolhatom</em>! Aztán

+akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni portól lepetten,

+munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a

+nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal,

+fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy

+leány várja őket; és ezt is <em class="gesperrt">látni tudom</em>!

+Mindent, – ugyanez arcokkal; ó rettentő janusfejek! Ó, százlelkű

+ember!</p>

+<p>Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a

+vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek,

+kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát,

+tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, <span class=

+"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> hogy a

+szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik lógnak, megcsap

+az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom! Reggeli

+előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem;

+– hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány fejcsóválva

+hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van bennem,

+most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd

+sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy

+csokoládé három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi

+virstli tormával; édes sütemény).</p>

+<p>Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még

+a tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, –

+szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az

+általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a

+tömegbe-veszettel, ki szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép

+olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnalisztastílben

+értesítnek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai

+szempontoknak kell majd tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók

+mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei,

+feleségek jajja!… De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a

+részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta ágyon pihen, mellette a

+virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, <em class=

+"gesperrt">csak ezt</em> érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A

+kávéház, az utca, a piac csupa napfény!</p>

+<h3>XI.</h3>

+<p>Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág

+iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró,

+polgárista fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán,

+– hol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly,

+tanári asztalon osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt

+maradt; most láztabellákat írnak rá a krétával. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span></p>

+<p>Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két

+négyszögméternyi hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép,

+virágok a kis firenzei vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel.

+Suttogva beszélünk; egy külön, halk sziget a sarokban; a szoba

+többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé, – a derüs

+szemlélet vonalában. Szinte kedvesek így.</p>

+<p>Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy

+gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak;

+azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első

+sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik

+naphosszat; mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély

+könyököl nekik fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a

+terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi

+idegen férfi; messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző

+nőszivek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten!

+Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál

+vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott,

+gyüjtött, – s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a

+harmadik szép „diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők

+regényt olvasnak az ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt

+mutatva; csipkeujjas, telt, fehér karjukat kivánatos mozdulattal

+emelik a frizurájukhoz gyakran… Jaj, ha hallanák, ha tudnák,

+micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot; hogy <em class=

+"gesperrt">milyen</em> szórakozás tárgyai lettek!…</p>

+<p>Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak

+színből, hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban

+a vonaton beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra.

+Milyen jól tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni

+idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a

+világgal szemben!“ <span class="pagenum"><a name="Page_100" id=

+"Page_100">-100-</a></span></p>

+<p>… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet,

+istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos

+fogadkozik így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy

+szerb zászlót emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott

+kicsavarnia; – sőt tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit

+viszont) a kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon

+ritkán nyerhető orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen,

+persze, – gonoszkododik sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a

+legtöbb repülőgépet a vitéz doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan

+halkan kuncognak a paplan alatt; a doktor hirtelen áttér három

+darab tízezreket érő, régi olajfestmény leírására, melyeket egy

+lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a

+keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni!</p>

+<p>A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös

+toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma

+urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve

+módját leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy

+exminiszter kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a

+háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, –

+mondja az elegáns ifjú, – több pénzt kellene adniok.</p>

+<p>Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy

+fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is

+belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé

+is szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb

+pletykáiban! A negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat

+bizalmasan a keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud

+felőlük, – mily hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül

+oszt elismerést! Mert hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult

+férje nem oly könnyelmű, ha nem játszott volna el mindent

+lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz! Valaha csakugyan

+szerepelt s az álláshoz, <span class="pagenum"><a name="Page_101"

+id="Page_101">-101-</a></span> presztizshez nyilván illő modora is

+volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség ez, –

+csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül

+buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni

+a havi nyolcvan koronát.</p>

+<p>Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja.

+„Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis

+szipkámat, milyen ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő;

+a többiekhez fordul bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e,

+milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem

+Bécsben, hadnagykoromban, negyven krajcárért. Aj, de sajnálom!

+Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“ nem volt a harctéren, ez

+helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van egy kis háza Cinkotán,

+kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte, abból élt a

+családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig

+tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem

+volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai

+tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt

+panaszolja most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.</p>

+<p>Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a

+háború elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas,

+bús-humoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú,

+merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági

+rokona; kis évjáradékot húz kegyelemből a majorescotól, de abból

+nevelteti két unokahugát. Itt keveset beszél; ideges, szenvedő és

+közönyös; gőgös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud

+aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat

+felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generozitásból kitünteti a

+közléseivel.</p>

+<p>„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A

+testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk <span class=

+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> a

+mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a

+hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett,

+gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett. Gondold csak,

+kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már egészen

+összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv

+nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal

+ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről

+beszélgettünk. Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg

+korban. És egyszerre meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt.

+Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi

+lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban; nincs,

+akivel a családról beszélgetne az ember!“… Szegény, bús, öreg

+túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa

+ilyen emberekből kellene állni, – pont ilyenekből!</p>

+<p>Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón

+volt, naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk,

+szinte heves bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát

+megkaptad?“ „Na, végre!“ „Grratulálok örregem!“ Körülveszik,

+tapogatják; mindenki tudja, mennyire várta már; hogy bosszankodott,

+amiért késett; előre megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most

+ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, – de közönyös arcot vág,

+legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész! Bizonyisten, nem

+adok rá semmit!“…</p>

+<p>Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak.

+Ilyenkor fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt

+idegenek mérik meg a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára.</p>

+<h3>XII.</h3>

+<p>Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás

+volna, ha erről írnék!</p>

+<p>Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak <span class=

+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> a

+hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a

+sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok,

+kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé

+kesernyés gőgünk biztossága, az „én“-ek excluzivitása, a magány, a

+finomság, az elkülönültség s az irónia?… Korbács alatt szükülő

+állatok vagyunk; a templomok tömve vannak és sok értékesebb

+veszteséggel együtt elvesztettük a <em class=

+"gesperrt">stílusunk</em>. A gyerek, aki verés alatt lett

+szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az Úristen most nem jó

+pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel történt, majdnem

+minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az izlés

+irányában.</p>

+<p>Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A

+közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom

+disszonánciákkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső

+történeteinkkel, „csendes válságainkkal“. – (Most örüljenek,

+akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers,

+százmázsás <em class="gesperrt">eseményeken</em> mulik, külső

+dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez,

+mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk

+kalapácsa kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a

+„görcsös tördelés“ vásári vagy theátrális gesztusára kell

+kulcsolnunk e kezeket. – Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy

+arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még

+könnyebben az émelyítőbe.</p>

+<p>Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek,

+elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás;

+halál;… Gigászokká váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal

+„művészi“ játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk,

+áhításunk mindenkié; – s ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki

+óv meg a trivialitástól: s az elemi iskolás olvasókönyvek; a

+<span class="pagenum"><a name="Page_104" id=

+"Page_104">-104-</a></span> „Jézus szive“ cimű igen

+tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a

+kései „negyvennyolcas tárgyú“ novellák reminiscenciáitól?

+<em class="gesperrt">Egy már</em> agyonkopott, – de még nem patinás

+modor kísért!</p>

+<p>Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri

+betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott

+szobán; lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a

+szőnyeg csücskét. (Milyen is egy <em class="gesperrt">szőnyeg</em>?

+Milyen a fogása? Igazán <em class="gesperrt">van</em>-e, –

+valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a

+könyveit, csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető

+kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra

+próbálja mind a civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári

+este, hidegvacsorra után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni

+<em class="gesperrt">vele</em>, a másmunkájuval, más érdeklődésűvel

+– és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép az, ami

+érdek nélkül születik!“</p>

+<p>Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép

+rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat

+a szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi,

+szinte reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti,

+mely száz és száz <em class="gesperrt">egyforma</em>, eseménytelen

+napot szokott befejezni s a <em class="gesperrt">ma</em>

+igénytelenségével a <em class="gesperrt">holnap</em> biztos

+bíztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidőimben, hogy

+kivántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy

+fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit nem tennék érte,

+ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd egyhanguság

+poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek

+tiktakkos harmóniájában.</p>

+<p>Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre.</p>

+<hr class="chap" />

+<div class="chapter"></div>

+<div class="transnote">

+<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>

+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>

+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>

+<table summary="Javítások">

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_6">6</a></td>

+<td>gazdssszony</td>

+<td>gazdasszony</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_7">7</a></td>

+<td>jódedvében</td>

+<td>jókedvében</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td>

+<td>luha</td>

+<td>ruha</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td>

+<td>felajánrott</td>

+<td>felajánlott</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_19">19</a></td>

+<td>leánynak ís</td>

+<td>leánynak is</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_21">21</a></td>

+<td>Otthagytam</td>

+<td>„Otthagytam</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_22">22</a></td>

+<td>jók vele!</td>

+<td>jók vele!“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_27">27</a></td>

+<td>Le a villanyt!</td>

+<td>„Le a villanyt!</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_31">31</a></td>

+<td>az apja!</td>

+<td>az apja!“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_32">32</a></td>

+<td>segíteni?…</td>

+<td>segíteni?…“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_32">32</a></td>

+<td>kocsi!</td>

+<td>kocsi!“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_34">34</a></td>

+<td>temetkezva</td>

+<td>temetkezve</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td>

+<td>leszünkl“</td>

+<td>leszünk!“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td>

+<td>tavasz is!</td>

+<td>tavasz is!“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_44">44</a></td>

+<td>falusi!</td>

+<td>falusi!“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_45">45</a></td>

+<td>a nő?…</td>

+<td>a nő?…“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_48">48</a></td>

+<td>uvalamit?</td>

+<td>valamit?</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_50">50</a></td>

+<td>kihúzottt</td>

+<td>kihúzott</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_63">63</a></td>

+<td>Elsápsdt</td>

+<td>Elsápadt</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_82">82</a></td>

+<td>hogz tetszik</td>

+<td>hogy tetszik</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_87">87</a></td>

+<td>hálistennek!…</td>

+<td>hálistennek!…“</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_90">90</a></td>

+<td>igáskocsísné</td>

+<td>igáskocsisné</td>

+</tr>

+</table>

+</div>

+<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***</div>

+<div style='text-align:left'>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will

+be renamed.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

+law means that no one owns a United States copyright in these works,

+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United

+States without permission and without paying copyright

+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

+of this license, apply to copying and distributing Project

+Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;

+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

+and may not be used if you charge for an eBook, except by following

+the terms of the trademark license, including paying royalties for use

+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

+copies of this eBook, complying with the trademark license is very

+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

+of derivative works, reports, performances and research. Project

+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may

+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

+license, especially commercial redistribution.

+</div>

+

+<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br />

+<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br />

+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span>

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free

+distribution of electronic works, by using or distributing this work

+(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project

+Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full

+Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at

+www.gutenberg.org/license.

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;

+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

+and accept all the terms of this license and intellectual property

+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

+the terms of this agreement, you must cease using and return or

+destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your

+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

+Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound

+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person

+or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be

+used on or associated in any way with an electronic work by people who

+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

+things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works

+even without complying with the full terms of this agreement. See

+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

+Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this

+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;

+electronic works. See paragraph 1.E below.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the

+Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

+of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual

+works in the collection are in the public domain in the United

+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

+United States and you are located in the United States, we do not

+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

+displaying or creating derivative works based on the work as long as

+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

+that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting

+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;

+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

+Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily

+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

+same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when

+you share it without charge with others.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

+in a constant state of change. If you are outside the United States,

+check the laws of your country in addition to the terms of this

+agreement before downloading, copying, displaying, performing,

+distributing or creating derivative works based on this work or any

+other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no

+representations concerning the copyright status of any work in any

+country other than the United States.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

+immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear

+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work

+on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the

+phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,

+performed, viewed, copied or distributed:

+</div>

+

+<blockquote>

+  <div style='display:block; margin:1em 0'>

+    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most

+    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

+    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

+    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

+    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

+    are not located in the United States, you will have to check the laws

+    of the country where you are located before using this eBook.

+  </div>

+</blockquote>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is

+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

+contain a notice indicating that it is posted with permission of the

+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

+the United States without paying any fees or charges. If you are

+redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project

+Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply

+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;

+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted

+with the permission of the copyright holder, your use and distribution

+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

+will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works

+posted with the permission of the copyright holder found at the

+beginning of this work.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;

+License terms from this work, or any files containing a part of this

+work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

+electronic work, or any part of this electronic work, without

+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

+active links or immediate access to the full terms of the Project

+Gutenberg&#8482; License.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

+any word processing or hypertext form. However, if you provide access

+to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format

+other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official

+version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website

+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

+of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain

+Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the

+full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

+performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works

+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

+access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

+provided that:

+</div>

+

+<div style='margin-left:0.7em;'>

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &bull; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

+        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method

+        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

+        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has

+        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

+        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

+        within 60 days following each date on which you prepare (or are

+        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

+        payments should be clearly marked as such and sent to the Project

+        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

+        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg

+        Literary Archive Foundation.&#8221;

+    </div>

+

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &bull; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

+        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

+        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;

+        License. You must require such a user to return or destroy all

+        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

+        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;

+        works.

+    </div>

+

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &bull; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

+        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

+        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

+        receipt of the work.

+    </div>

+

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &bull; You comply with all other terms of this agreement for free

+        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.

+    </div>

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

+Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than

+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

+the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set

+forth in Section 3 below.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

+Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;

+electronic works, and the medium on which they may be stored, may

+contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

+cannot be read by your equipment.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right

+of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

+Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project

+Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all

+liability to you for damages, costs and expenses, including legal

+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

+DAMAGE.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

+written explanation to the person you received the work from. If you

+received the work on a physical medium, you must return the medium

+with your written explanation. The person or entity that provided you

+with the defective work may elect to provide a replacement copy in

+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

+or entity providing it to you may choose to give you a second

+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

+without further opportunities to fix the problem.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO

+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

+warranties or the exclusion or limitation of certain types of

+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

+violates the law of the state applicable to this agreement, the

+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

+remaining provisions.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

+providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in

+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

+production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;

+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

+or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or

+additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any

+Defect you cause.

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of

+electronic works in formats readable by the widest variety of

+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

+from people in all walks of life.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Volunteers and financial support to provide volunteers with the

+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s

+goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will

+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

+and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future

+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

+Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification

+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

+U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,

+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

+to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website

+and official page at www.gutenberg.org/contact

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread

+public support and donations to carry out its mission of

+increasing the number of public domain and licensed works that can be

+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

+array of equipment including outdated equipment. Many small donations

+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

+status with the IRS.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+The Foundation is committed to complying with the laws regulating

+charities and charitable donations in all 50 states of the United

+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

+with these requirements. We do not solicit donations in locations

+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state

+visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+While we cannot and do not solicit contributions from states where we

+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

+against accepting unsolicited donations from donors in such states who

+approach us with offers to donate.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+International donations are gratefully accepted, but we cannot make

+any statements concerning tax treatment of donations received from

+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

+ways including checks, online payments and credit card donations. To

+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

+Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be

+freely shared with anyone. For forty years, he produced and

+distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of

+volunteer support.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed

+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

+edition.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Most people start at our website which has the main PG search

+facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,

+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

+</div>

+

+</div>

+

+</body>

+</html>