path: root/64980-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64980 ***

Eötvös Károly Munkái

XIX. KÖTET

NAGYOKRÓL ÉS KICSINYEKRŐL

Eötvös Károly Munkái

XIX.

NAGYOKRÓL ÉS KICSINYEKRŐL

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

NAGYOKRÓL ÉS KICSINYEKRŐL

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám




A MI KIRÁLYNÉNKRÓL.

(Erzsébet magyar királyné s osztrák császárné életét 1898. évi
szeptemberben orgyilkos keze oltotta ki. Kis József a költő megkért:
irjak hetilapja számára emléksort. Erre felelet ez a kis czikk.)

Kedves barátom!

Megkértél: irjak valamit Erzsébet királynéról. Magyar politikusnak nehéz
e fönséges alakról irni. Egész könyvet könnyü lenne, pár czikkecskét
igen nehéz.

A korona csodálatos ékszer. Nemcsak ragyog, de melegit is. Nemcsak
uralkodik, de vonz is. Hatása egészen hasonló eszményi szépségü szűz
hajadon tekintetének hatásához. De hát a korona mily hatalom akkor: a
mikor eszményi szépségü nő homlokán ragyog? A ki e mellett még hű
feleség és jó anya is?

Renan azt mondja, hogy pár fiatal nő hite és rajongó szerelme alkotta
meg a keresztyénséget. Nem tudom. A világtörténet csak férfiakat fogad
el a vallások alapitói gyanánt. De a ki a világtörténetet ismeri, az
tudja abból, a nagy és nemeslelkü férfi tudja saját életéből is, hogy a
női alak fensége meg nem határozható és el nem hihető hatalmat tud
gyakorolni egyesekre, nemzetekre, korszakokra.

Százötven év előtt borzasztó indulatok dulták annak szivét, a ki jó
magyar volt.

Idegenek lettek urrá a nemzeten. Elfajzásnak indult a nemesség legmagasb
rétege. Katona, pap, udvari ember, méltóságok kegyeltje, szolga,
alázatos kéregető, hitehagyott vagy fajtagadó lett, a ki könnyen vagy
kényelmesen akart élni, de koldussá vagy bujdosóvá kellett lenni annak,
a ki megtörni nem tudott s németté, a ki élni s nemzetségében még
virágozni akart.

Pedig élt még, noha aggon, az a nemzedék, mely a szabadság kurucz
lobogóinak árnyékában Brassótól Pozsonyig verte a király seregeit. Élt
és keserü honfi indulat forrt és habzott szivében. És élt a bujdosók
serege a Márvány-tenger partján, a ki csak azt várta, hogy a riadó szó
hangját Duna-Tisza partjától vigye hozzá a szél; fegyverre igaz magyar!

S jött a riadó szó. Európa támadta meg azt a fejedelmi hatalmat, mely
kétszáz év óta irtotta már a magyart.

De egy királynő, a ki szép és fiatal volt, egy szép és fiatal hölgy, a
ki királynő volt, egyetlen szavával utját állta e riadó szónak, a vén
kurucz nem huzta ki kardját s a bujdosó nem hozta haza lobogóját. S a ki
tette: kardját, lobogóját a királyi trón védelmére emelte magasba.

Pedig Mária Terézia nem volt magyar asszony. Nem beszélt a mi
nyelvünkön. Közvetlen közelről nem hallhatá a magyar sziv dobogását.

Erzsébet királyné magyar asszonynyá lett. Pedig se azzá nem született,
se azzá nem nevelték. Fölséges lelke önjószántából tette őt magyar
menyecskévé.

Ki az a korona közelében, a ki ő hozzá hasonló? Ki volt elődje ezer év
alatt, a ki nagyobb lett volna nála? A ki jobban szerette volna a
magyart? A ki nyelvét, költészetét, irodalmát, szivét-lelkét ugy
szerette volna a magyarnak? Hol az az osztrák? Hol az a Habsburg?

Nincs sehol és senki.

Talán Albert királynak felesége, vagy talán Nagy Lajos királynak leánya
volt az utolsó magyar királyné, a ki nemzetünk nyelvét ismerte és édes
szerelemmel szerette.

Közel félezer év telt el, a mióta a magyar nemzetnek nem volt igazi
magyar királynéja.

Erzsébet az volt.

Busulj szomoru halálán s áldd örökké dicső emlékezetét, oh magyar népem.
Zrinyi Ilona bujdosó dala jusson eszedbe, mikor halálára gondolsz!

Ti pedig nemzetünk költői és történetirói: irjátok meg életét s életének
részleteit nagy könyvekben és kis lapokon a tudósok és a tanulók, az
államférfiak és az elemi iskolák számára egyaránt.

És te kedves barátom, köss még egyszer géniuszoddal szent szövetséget s
vedd lantodra Erzsébet királyné emlékezetét. Ne azért, mert királyné
volt, hanem azért, mert magyar nő volt.




KI VOLT IRÁNYI DÁNIEL?

(Irányi Dániel, eredeti nevén Halbschuh. Született 1822-ben, meghalt
1892 november 2-án. 1848 előtt publicziszta, 1849 után menekült és
bujdosó. A külföldön franczia és olasz iró. Ujabb alkotmányos életünkben
a függetlenségi irány erős harczosa. Mocsáry Lajos után a függetlenségi
párt elnöke haláláig. Az elnökségben 1892. évi november óta én váltottam
föl.)

Pártomnak elnöke és vezére volt. Bizalmas és jó barátom az alkotmányos
függetlenségi harczok mezején – másfél évtizeden keresztül. Szerettem és
becsültem őt még akkor is, a mikor egy s más kisebb kérdésben nem
hangzott össze véleményünk. Ott voltam temetésén. Az én komor szavaim
kisérték le a sir fenekére. A párt elnökségét és vezérségét én rám
hagyta sulyos örökségül. Meg kell emlékeznem róla ma is.

Magas-közép termet, egyenes állás, hátraszegzett fej, szelid és bátor
tekintet. Önérzet az arczon. Afféle lélek, mely elveivel, kötelességének
tudásával s önlelkiismeretével mindig tisztában van. Komoly mindig, de
sohase rideg. Haja gondosan fésült, bajusza soha sincs kipödörve, de nem
is kusza, szakála szabályosan nyirott és simitott. Ruhája mindig fekete.
Sohase látta senki más ruhában, csak feketében. Semmi ékszer. Még magyar
diszruháján, egyszerü zsinóros atilláján sincs semmi csillogó.

Nem ősmagyar alak. Látása nem az Árpádok, nem a Hunyadiak, nem a
Rákócziak képét juttatá eszünkbe. Abból a felsővidéki németségből
származott, melynél nemesebb faj nincs a világon s melynél hivebb magyar
sohase született. Mely Bocskay, Bethlen, Thököly és Rákóczi harczaiban
oroszlán hősiségével küzdött, vérzett, szenvedett velünk jogért,
alkotmányért, a magyarnak és a lelkiismeretnek szabadságáért, a
vallásért és az igazságért. Irányi méltó szülöttje volt ennek a fajnak.

Eredetileg neve is német volt. Csak a mult század negyvenes éveiben
változtatta nevét Irányira. Tanárnak készült. A tudományos elmélkedés
lett volna gyermekkori ábrándjai szerint hivatása. De a nemzeti ébredés
nagy korszaka, Petőfinek s társainak lángolása őt is a politikai élet
harczainak nagy, nehéz, de dicsőséges mezejére vonzotta.

Az 1848-iki első nemzetgyülésbe őt is beválasztották képviselőnek. Még
pedig Pesten, az ország szivében.

Sajátságos választás volt ez. A Belváros is, a Lipótváros is meg akarta
választani őt is, Kossuthot is. Pedig Kossuth miniszter volt s az uj
korszak vezére, Irányi pedig csak Deák Ferencz miniszteriumában titkár
volt s csak a jövendő emberének tekintették. A választók mégis
versenyeztek a fölött, melyik legyen az ő emberük. Ütközetre
természetesen nem került a dolog. Irányi a Lipótváros képviselője lett.

Önálló gondolkodását megőrizte mindig mindenkivel szemben egészen a
merevségig. Mintha a tudományos elmélet szigoru embere lett volna a
politikában is.

Meglehetősen az volt is haláláig.

Egyszer 1848-ban beszédet akart tartani a kormány ellen. Erős ellenzéki
beszédet. A Batthyányi-Kossuth-kormány ellen, melynek Deák Ferencz
igazságügyminiszter is tagja volt, kinek pedig Irányi épen titkárja
volt.

No hiszen most kisértené meg egy miniszteri titkárocska mennydörgő
beszédet tartani a képviselőházban saját kormánya ellen!

1848-ban a képviselők franczia minta szerint a szószékről beszéltek.

Irányi javában mennydörög a szószéken és sulyos érvekkel ostromolja a
kormányt, a mikor épen Deák Ferencz megy el a szószék előtt. Egy
pillanatra megáll, meghallja a támadást s félig komolyan, félig tréfásan
halkan odaszól Irányihoz.

– Jobb volna Dani, ha a jegyzőkönyvet vezetnéd, mintsem hogy rajtunk
tipródol.

Irányi meghallja a szót, megáll beszédében, élesen ránéz Deákra s
hangosan azt mondja:

– Miniszter ur, ön ugy látszik feledi, hogy én itt a népfenséget
képviselem.

Deák tovább megy. Csak ugy féloldalról szól vissza:

– Igazad van Dani, feledékeny az ember!

A képviselők egyik része nevet, másik része éljenzi Irányit.

Irányi sohase engedte ellankadni ezt a nagy és nemes erkölcsi
függetlenséget. Korunk megváltozott izlése néha szükségtelennek találta
ezt, néha meg is mosolyogta, sőt kis dolgokban még gyöngeségnek is
nézte, de Irányi változatlan maradt.

A tökéletes erkölcsi függetlenség volt az ő jelleme. Születése, tudatos
akarata s egész élete igy alakitotta meg azt a jellemet.

De hát Irányi szegény ember volt. Semmi vagyona nem volt soha. A sors
kénye pedig sokat játszott vele. Hol magasra emelte, hol mélybe
taszitotta. Volt törvényhozó, volt az országnak teljes hatalmu biztosa,
volt számüzött és földönfutó. De mindig vagyontalan. Miként maradhatott
tehát független?

Nem is olyan nehéz kérdés ez, mint első pillanatra látszik.

Nőtlen maradt. Asszony, gyerek nem csüngött a nyakán. Költséges élvezet
ismeretlen volt az ő lelke előtt. Képviselői fizetéséből mindenre telt.

Ma ugyan, az ő halála óta már 3200 forint a képviselők évi tiszteletdija
s ezt negyedévenként egyenlő részletekben pontosan és biztosan fizetik.
De az ő idejében szükebben mérték a képviselők pénzét.

Minden napra 5 forint és 25 krajczár járt élelemre, ruhára és költségre,
utazásra, élvezetre. Ezen kivül 800 forint volt lakásra. Egész éven át
legföljebb kilencz hónapra terjedtek az ülések, nagy ritkán tizre. Az
összes képviselői jutalék tehát 2100 forint körül volt s igy egy-egy
hónapra esett mintegy 175 forint.

Irányinak sohase volt adóssága. Volt eset számüzetése idejében, hogy
koplalt, fázott, nélkülözött, száraz kenyéren élt, de adósságot soha nem
csinált. A korszerü társadalmi lét legnagyobb betegsége tehát őt nem
bántotta soha.

Ott lakott a Belvárosban, a Rózsa-téren, a Lakatos-utczában. Ma már se a
tér, se az utcza nincs meg, se a ház. Mérnök legyen, pedig tudós, a ki
meg tudná mondani, hol feküdt egykor az a kis egy emeletes ódon
házacska, a melyben Irányi élt és meghalt. Királynak, főherczegnőknek,
katonáknak palotái állanak ma ama ház helyén és egész vidékén. Az utcza
még egy darabig fennállott, a főváros el is nevezte Irányi-utczának, de
utóbb eltünt bizony az utcza is. Ma az egykori Pléh-Kalap-utczát nevezik
Irányi-utczának, hol Irányi soha nem lakott.

A Lakatos-utczáról keskeny, sötét kapualján régi falakba épitett régi
lépcsőn kellett fölmenni rácsos folyosóra s azon balra kanyarodni. A
folyosó végén nyilt egy kis zárt folyosó, abból egy kis szoba egy diákos
ágygyal. Ez volt Irányinak előszobája s egyuttal hálószobája.
Ágyterítője lehetett száz esztendős, faágya még régibb. Itt volt egy pár
faszék, itt volt diákkori utazó ládája, mely megjárta Európát s ez nem
maradt el tőle bujdosása közben se. Itt volt egy ruhafogas s a fehérre
meszelt falon egy-két aczélmetszetü kép a franczia forradalom néhány
alakjával Ha vendége jött, szálló vendége, például nagy ritkán agg
nővére: akkor a vendég lakott e szobában s az hált az ágyban.

Ebből nyilott még egy szoba. Két kis ablaka a térre. Ez volt Irányi
nappali szobája, dolgozószobája, elfogadóterme és diszpalotája. Ebben
már pamlag is volt. Egy pár álló zárt szekrény a falak mellett. Asztal
tele könyvvel, levelekkel, irományokkal. Néhány szék. Egyik üresen, le
lehetett rá ülni. A többi országgyülési nyomtatványokkal megrakva. Ha
öt-hat ember berontott: tele volt a szoba egészen. A falon Teleky Blanka
grófnőnek, a nagy vértanunak aczélmetszetü képe. Azon kivül de Gerando
Atillának, Irányi egykori tanitványának egyszerü diszmagyar ruhában
ábrázolt ifjukori képe. Mind szives ajándék, emlékdarab, kegyelettel
őrzött.

Szegény protestáns lelkésznek vagy tanitónak lakása volt biz ez.
Költséges is volt. Felszökkentek a házbérek; kellett érte fizetni
évenként négyszáz forintot s ezen kivül a bejáró tisztogatónénak is
kellett adni havonként négy forintot.

Kocsit, fiakkert, egyfogatut soha nem használt.

Étkezni valamelyik közeli tisztes vendéglőbe járt, élete utolsó
évtizedében a Ferencziek-bazárjába. Reggeli, déli és esti étkezése
naponként belekerült harmadfél forintba. Nyaralása abból állt, hogy
néhány hétre kirándult egyik-másik bensőbb barátjához vagy felső vidéki
közel rokonához. A Teleky-család, Gaál Péter s kivált Vályi János több
nyáron élvezhették látogatását.

Ez volt életmódja. Ily életmód mellett évenként meg tudott takaritani
szerény képviselői dijaiból közel kétszáz forintot, hogy ha betegség,
aggkor, tehetetlenség egykor megrohanja, ne kelljen más kenyerére, még
az országéra se szorulnia. Mintegy ötezer forintnyi örökséget hagyott
szegény rokonaira.

Az ily törvényhozó számára nem kell összeférhetlenségi törvényt hozni; a
társadalmi és politikai működés utjain, berkein, ligetein, gyümölcsösein
nem kell tilalomfákat felállitani. Ez az igazi függetlenség.

De még ez se a teljes függetlenség.

Ő független tudott lenni még barátai befolyása, még a közvélemény
áramlata ellenében is.

A 72-iki országgyülés vége felé 1874-ben programmalkotó tanácskozásokat
folytatott a függetlenségi párt. Irányi ellenzett minden kijelentést,
melyet félreérteni vagy félremagyarázni lehetett. A párt többsége
általánosabb elvi kijelentést látott jónak, a mely alá odaférjen Kossuth
is s oda férjenek a 48-asok és 49-esek is, sőt egy kis erőltetéssel még
a köztársaságiak is.

A nagy többség Irányi ellen döntött. De ő nem alkudott, nem engedett. Ha
maga marad is, kilép a pártkör kötelékéből. S valóban kilépett. Lesz-e
mandátuma, támogatja-e őt a közvélemény, nem fordul-e ellene a
függetlenségi párt nagy tábora: mind e fölött nem tünődött. A többség
Kossuth jelszava alatt alakult. Még ez se riasztotta meg őt.

Független tudott lenni. Kilépett. Csak ketten maradtak vele: Csanády és
Almássy. S tekintélye nem szenvedett csorbát. Tiz egész éven át, 1884-ig
volt különállása. Csak akkor tudtunk vele egyesülni.

Ezt a függetlenséget bámultam és szerettem benne.

Ifjukori ábrándjai, lelkesedésének hajdani tüze, az elvek sulyában és
szentségében való hite meg nem csökkentek soha. Élete utolsó éveiben sok
bántalom érte, pártjának egy-két tagja sokszor elkeseritette. Pártvezéri
babérjait durva kezekkel törekedtek leszaggatni. Nem egyszer gondolt
arra, hogy visszavonul a párt elnökségétől.

Mindig kibékitettük. Thaly Kálmán, Kiss Albert, gróf Károlyi Gábor
érdemes buzgósággal siettek mindig őt diszes állásának megtartására
birni. És magam is siettem. Egykor könnyek jöttek szemébe, mikor
kérleltem.

– A ti barátságtok nyujt nekem vigasztalást.

Nagy nyomokat nem hagyott nemzetünk történetében. De bár szerény, mégis
ragyogó alakja volt politikai közéletünknek. A mit sirjánál mondtam
róla, mikor eltemettük, elmémnek és szivemnek teljességéből mondtam azt.
S kilencz év óta mindig jobban érzem, mindig tisztábban látom: mennyire
igazam volt. Mindig áldással gondolok emlékezetére.

Vajjon megirhatom-e egykor élete történetét? Vajjon méltón tudja-e
megirni más?

Becsületes ember volt, jó hazafi és igaz magyar. Sokat szenvedett
elveiért és sohase nyert senkitől semmi jutalmat. Még hazája nagyságának
s nemzete boldogságának tudatát se. S mégis rendületlen hűséggel
teljesité kötelességét – haláláig.




VÖRÖSMARTY ELŐFIZETŐI.

Vörösmarty legnagyobb művét, Zalán futását előfizetés utján adták ki s
terjesztették. E művel lépett föl először igazán a költő s ezzel lett
irodalmi hőseink s nemzetébresztő nagyjaink közt nyomban az elsők
egyike.

A munka az 1825-ik év augusztus havában látott napvilágot. Az 1825-iki
országgyülést szeptember 11-ére hivta össze Pozsonyba a király. A király
meghivó levelét már augusztusban, sőt juliusban megkapták a vármegyék és
a főrendüek. A munka megjelenése, a nemzeti nagy hőskölteménynek
napvilágra jötte s a királyi levél, melyből az alkotmány föltámadását
remélték, tehát egy időre esett.

Az időknek e találkozását Vörösmarty életrajzában e szavakkal jellemzi
Gyulai Pál: »A politikában a kihirdetett országgyülés, az irodalomban
Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek
volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka
közti rokonságot mindenki érezte.«

Dehogy érezte mindenki. Gyulai Pál e szavakban többet mondott, mint a
mennyi a történeti igazság. Többet mondott, mint a mennyit talán maga is
akart. Nem olyanok voltak akkor az irodalmi viszonyok, hogy a mikor a
vármegyék követválasztásra készültek: akármiféle irodalmi műre engedték
volnak terelődni figyelmüket.

Még ma se olyanok. A követválasztás időszaka ma is elnyeli az egész
érdeklődést a miniszterelnöktől kezdve a községi jegyzőig. Uj
Vörösmarty, uj Petőfi, uj Arany láthatna napvilágot: nem törődnék azzal
senki. Még a sajtó maga se törődnék.

Furcsa irodalmi közönség volt az az 1825-iki.

Voltak ugyan irodalmi körök. Az irodalom iránt való érdeklődésnek voltak
apró központjai. Kazinczy és barátai köre, Debreczen, Veszprém,
Kolozsvár egy-egy vidéki kis központ volt. Pesten Vitkovics Mihály háza,
Kulcsár István szerkesztő műhelye, Trattner Jánosnak vagy Mátyásnak
vendégszerető asztala egy-egy irodalmi kör volt. Irodalmi kis központ
volt, amazoknál sokkal élénkebb, Kisfaludy Károly mulató, vitatkozó és
dolgozó társasága. Pápán Pápay Sámuel körében, Sümeghen Kisfaludy Sándor
és Deák Ferencz körében, az erdélyi részeken a két Teleky gróf körében,
Győrben Czuczor Gergely, Pannonhalmán Guzmics Izidor körében, másfelé
Fáy András és a Szemerék vendégszerető házaiban igenis volt egy-egy kis
társaság, mely lelkén viselte nemzeti ébredésünk irodalmi jelenségeit.
De mindez kicsiny kis társaság volt. Tagjainak száma az egész ország
területén pár százra is alig rugott.

A nemzet még akkor irodalmi közönséggé lenni se nem tudott, se nem
akart. Bizonyitja ezt Vörösmarty előfizetőinek szomoru kis száma. Kivált
ha megvizsgáljuk, hogy e kis szám is kikből állott?

Zalán futására beérkezett 1825. évi november közepéig 93 előfizető
összesen 115 példány megrendelésére. Ebből Eggenberger József pesti
könyvárus két példányt rendelt. Nem magának, hanem vevőinek. Ama könyvek
száma tehát, melyeket irodalmi érdeklődés törekedett megszerezni, csupán
113.

De még ennyi se.

A költő még akkor oktatta Perczel Sándor fiait. Perczel Sándor maga
megvett 10 példányt, hogy rokonai s ismerősei közt kiossza. Deák Ferencz
gyüjtött 8-at, Zádor György 5-öt, Kisfaludy Károly 5-öt, Kulcsár István
4-et. Mindez összesen 32 példány. Mindezeket messzelátó és mélyen érző
nagy lelkek s benső és hű barátok és egyuttal maguk is irók gyüjtötték s
buzgalmukat az, hogy a költőn segitsenek, legalább is ösztönözte
annyira, mint a nagy nemzeti alkotás iránt való érdeklődés. A két nemes
érzés bizonyára egyenlő erővel játszott össze a gyüjtésre.

Maradt tehát a nagyközönség számára 81 példány.

De még ennyi se maradt. Ebből is tetemes szám hű barátokra,
tanulótársaira s irótársaira esik.

Gondosan végig néztem a neveket. Unalmas lehet olvasóimra, ha
vizsgálódásaim eredményéről beszámolok. De mégis beszámolok. A hetvenöt
év előtti kornak, nemzetünk föltámadása korszakának egyik jellemvonása
ez. S tanulság arra, mily munkát kellett nagyjainknak végezniök, hogy
eljuthassunk oda, a hol legalább ma már vagyunk.

Vörösmarty Ferencz, pesti hites ügyvéd, a költőnek gyámja és gondnoka
1816 óta, a mikor a költő apja meghalt. Egyébként is közel rokon, mert a
költő apjának vagy testvérje, vagy első unokatestvérje volt. Ez az egyik
előfizető.

Ennél a bátyjánál volt a nagy költő egy évig ügyvédi joggyakornok. Ez
segitette be korábban a költőt nevelőnek a Perczel-családhoz. Ez adta
idősb Vörösmarty Mihálynak, a nagy költő édes apjának azt a tanácsot,
hogy betegeskedése ellen pesti orvoshoz forduljon orvoslásért. Oda is
fordult, de a mint a rendelt orvosságot bevette: egy nap mulva meghalt.

Sallay Imre, 1825-ben jurátus, a királyi táblának hites jegyzője, a
költőnek rajongó társa és barátja, ki nem távozott oldala mellől, ha
tehette, egy pillanatra se. Leirta a költőnek minden versét, minden
munkáját még gyermekkori zsengéit is önmagának. 1817-ből ő mentett meg
számunkra egy serdülőkori költeményt, melyet száz mással együtt a költő
megsemmisitett.

Tretter György és Paziazzi Mihály pesti polgárok, a költő jó barátai,
amaz városi alügyész, emez jurátus. Mind a kettő iró is, de német
nyelven. Abban az időben mindig akadt Pesten német verselő. Ilyen volt
később Raics is s voltak mások is. Tretter és Paziazzi majdnem egykoruak
voltak, Vörösmartyval csaknem mindennap találkoztak. A költő tőlük
tanult németül, emezek meg ő tőle magyarul. Sőt Vörösmarty még német
vers irásával is vesződött egyszer-kétszer a kedvükért s valószinüleg
pajzán versenygésből.

Virág Mihály pesti papnövendék, az öreg Virág Benedeknek rokona, a kinek
házánál a költő vele megismerkedett s közelebbről megbarátkozott.

Egyed Antal és Klivényi Jakab katholikus papok s irók. Amaz 1825-ben már
paksi plébános és alesperes, de korábban bonyhádi káplán; emez még csak
baranyai káplán. Velük Tolnában ismerkedett meg s szőtt benső barátságot
a költő. A barátság fenmaradt tisztán és nemesen halálukig. Ők szerezték
meg előfizetőnek Juranics László pécsi kanonokot is, az 1837-ben elhalt
győri püspöknek Juranics Antalnak testvérjét.

Nagyjeszeni Jeszenszky Elek, az árpádkori ős Jeszenszky-nemzetség sarja,
barsmegyei birtokos és táblabiró, a kivel a költő Jeszenszky Miklós
utján barátkozott meg. Miklóshoz a költőt a bonyhádi ismeretség után a
legmélyebb és legbensőbb baráti érzelmek kapcsolták.

Vitkovics Mihály, Czuczor Gergely, Fáy András, Guzmics Izidor: mind irók
s a költő jó barátai. Meg is látogatta Czuczort Győrben, Guzmicsot
Pannonhalmán, Vitkovics vendégszerető házánál s irodalmi társalgásain
rendszeresen jelen volt s Fáy Andrással is holtáig fentartotta nemes
barátságát.

Fábián Gábor, a vörös-berényi szegény kálvinista pap fia, öt évvel
idősebb, mint a költő, de ennek mindvégig lelkes hive. A költő is
hűséggel ragaszkodott hozzá. S méltán. Sokat tanultak egymáson és
egymástól. A hogy Vörösmartynál a költői nyelv, ugy Fábiánnál a
tudományos nyelv a legszebb s a legragyogóbb. A hogy Fábián Ossián
énekeit s Tocqueville Demokratiáját nyelvünkre átültette: ennél szebbet
ma se tud felmutatni prózai és tudományos irodalmunk. A két alkotó lélek
barátsága tehát természetes volt. Együtt is voltak Pesten naponként.

Csehfalvy József esztergom-vármegyei táblabiróval 1822–23-ban
ismerkedett s barátkozott meg a költő, mig Csehfalvy Ferencznél
Tolnamegye alispánjánál jurátuskodott. A jurátusi vadászczimborák kedves
társaságának ez is tagja volt.

Pálóczi Horváth István és Sághy József fehérmegyei kisebb tisztviselők,
Vörösmartyval egykoruak, Székes-Fehérvárott tanulótársak s később is
mind vele, mind öcscsével Vörösmarty Jánossal jó barátok.

Szalay Antal akkor értényi káplán. Rajongott a magyar irodalomért és
irókért.

Ime az egyénenként megszámlált tizennyolcz előfizető mind irótárs vagy
tanulótárs s hű és jó barát. A valódi közönségre nem marad több 63
példánynál.

Igaz: ebben a közönségben jó nevek fordulnak elő.

Ajkay János, nyugalomban levő huszárfőhadnagy, vasmegyei táblabiró, vasi
és veszprémi birtokos, a veszprémmegyei árpádkori Ajkay-család ivadéka.
Zádor György biztatta az előfizetésre.

Baloghy Imre honti birtokos, 1825-ben tiszti főügyész, 1839-ben
Hontmegye alispánja. Ő velin papiros kiadásra fizetett elő 2 ezüst
forinttal. Ilyen bőkezü előfizető rajta kivül még csak egy akadt: Tar
István. Több nem.

Ügyvéd összesen 16 akadt előfizetőnek. Ez a kar nyujtotta a legnagyobb
segitséget. A táblabirák csak 15 számmal, a katholikus papok és barátok
szintén 15 számmal, a megyei tisztviselők 14-gyel, a királyi
tisztviselők 6-tal szerepelnek.

Az ügyvédek közt van Deák Ferencz is mint »hites ügyvéd Zala
vármegyében«. Ő maga nevezte magát ekként. Levelére, melylyel az
előfizetési összegeket beküldte, ezt irta Vörösmarty: »Nemzetes Deák
Ferencz prókátor«. Deáknak volt akkor Zalában testvéreivel együtt
mintegy négyezer hold földje s szép gazdasága, viselt is már
tiszteletbeli tisztségeket, de azért a czime »Nemzetes ur« volt. Az
igaz, hogy voltaképen a »Tekintetes ur«-nál följebb haláláig se vitte.

Deák nyolcz előfizetőt gyüjtött. Egyik volt ő maga. Azután volt két
sógora: Oszterhueber József Puszta-Szent-Lászlóról és Oszterhueber
Mihály Nyirlakról. Volt még Gyömörey Boldizsár táblabiró és Szép György
fiskális Zalaegerszegről, végre Chinorányi Boldizsár alszolgabiró. Mind
zala-vármegyeiek.

A könyv szétküldése lassan ment. Augusztusban jelent ugyan meg a munka,
de az év végéig maga Deák Ferencz se kapta meg. Nem győzte várni s azért
vett külön is egy példányt Szombathelyen. Könyvárus akkor ott nem volt,
hanem Zsoldos nevü könyvkötő árulta a könyvet.

– Azonban – irja Deák 1825-ik évi karácsony napján Vörösmartyhoz – ezt
nem olvashattam el még, mert testvérnéném azt nálam meglátván, tőlem
olvasás végett elkérte, minthogy azt még eddig végig nem olvasta, nékem
ujra várakoznom kell. Egyébaránt ő igen dicséri ezen munkának
könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét és ezen dicséret
szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő
dicsérete fontos, mivel a hazai és német literaturának nem csekély
ismerője lévén, a szép literatura mezején termelt virágoknak
megitélésére alkalmatos.

Deáknak ez a testvérnénje Oszterhueber Józsefné, Deák Mária volt.

Az ügyvédek közt szerepel Fábián Gábor, Zádor György és Vitkovics Mihály
is. A kik pedig irók voltak.

Köztük van Magyar-szölgyéni Szögyény Gábor, a későbbi Szögyény Emil
képviselő apja s berlini nagykövetünknek másod nagybátyja.

Ghyczy Ignácz 1825-ben bábolnai kamarai fiskus. Ez bátyja Ghyczy
Kálmánnak. Könyvgyüjtő komoly tudományos férfiu volt, jeles utódai
maradtak, az országgyülési könyvtár alapját az ő könyvgyüjteménye
képezi.

Szombathelyi Antal, 1855-ben körös-ladányi uradalmi ügyvéd, 1832/36-ban
Békés vármegye országgyülési követe, 1847/48-ban megyei főjegyző,
1849-ben alispán és kormánybiztos. Mint ilyet elfogták, halálra itélték,
az utolsó órában Haynau megkegyelmezett neki.

Hegedüs Ferencz, 1825-ben az országgyülésen báró Brudern Józsefnek mint
távollevőnek követe. Lelkes ifju akkor.

Dukai Takács Péter vasmegyei birtokos, Berzsenyi Dániel feleségének s
Dukai Takács Judit költőnek közeli rokona.

Nagy István később királyi alapitványi ügyigazgató. Kisfaludy Károly a
»Kérők« czimü vigjátékában őt figurázta ki. Akkor legalább igy vélték.

A tizenöt táblabiró közt ott vannak:

Mócsfalvi Gyurcsányi István bars megyei birtokos agglegény,
ősnemzetségének utolsó férfi-sarjadéka. Művelt ember volt.

Jakabffy Gergely, nem a krassói, hanem a szalai nemzetségből. Később
megyei főszámvevő.

Két Karácsonyi a beodrai ágból.

Két Luka, Antal és Sándor, a későbbi hires adminisztrátor Hontból.

Szentpétery István, a nagy-kőrösi Szentpétery nemzetségből.

Tököly György a kevermesi ágból, Tököly Szabbász rokona. Szerb ő is,
mint Vitkovics.

Hát a mágnások, főpapok, királyi herczegek és országos rendek közül
ugyan ki szerezte meg 1825-ben Zalán futását? Kihez hatott el az
ébredésnek eme fölséges szózata?

Az 1825-iki országgyülés megnyitása összeesett Zalán futásának
megjelenésével.

Rég nem volt már országgyülés. A napoleoni háboruk óta nem hivták már
össze. A bécsi kongresszuson megcsinálták a szent szövetséget. A bécsi
hatalmasak s az ország kormányzói szentül megnyugodtak abban, hogy a
magyar nemzet többé állami életet nem fog élni. Ha csöndesen elalszik,
ha csöndesen hunyja be szemét: annál jobb. Ha azonban kiabál, vagy
rugdalódzik: akkor végig vernek rajta. Legalább vége lesz a háromszáz
esztendős perpatvarnak gyökeresen.

Az országgyülés két táblából állott akkor is, a miként most.

A követek tábláján megjelent a királyi személynök a királyi tábla
biráival együtt. Kik voltak, mi volt a nevük, jó hazafiak voltak-e vagy
rosszak: nem tartozik a mi dolgunkra. Összesen tizenkilenczen voltak.
Rég nem él már közülök egy se. Van egy-két jó név, jó családbeli név is
köztük. De hogy olyan egy se volt köztük, a ki vágyat érzett volna
magában a nemzet nagy költeményét megszerezni vagy elolvasni: az
természetes. Ők a hatalmat szolgálták s nem a nemzetet.

Az egyházi rendet a követek tábláján harminczhét férfiu képviselte. Ott
voltak a székeskáptalanok követei. Csak a szombathelyi római és az
eperjesi görög-katholikus káptalan nem küldött rendes követet, ők csak
távollévő követet küldöttek. De hiszen mindegy volt ez. Az apát urak
közül is hiányzott a lekéri, szentmártoni és kapornaki apát. Ők is
távollévő követ utján voltak jelen. De Zalán futását meg nem vette
közülök egy se.

Pedig a katholikus szemináriumok örök érdemet és halhatatlan dicsőséget
szereztek maguknak abban a szentséges munkában, melynek eredménye a
nemzet feltámadása lőn. Fajunknak és nyelvünknek szerelme s a magyar
hazafiságnak égő lelkesedése még a rég elmult, rég elfeledett kurucz
korban se volt tisztább, nemesebb, szivekre hatóbb, mint néhány
szeminárium szerény növendék papjai közt. S már közel negyven év óta
lobogott a szent tűznek lángja. Az alsó papság kebelét erős hazafiság
duzzasztotta. De az a pap, a kinek becsületes jó hazafi hirét szárnyaira
vette a közbeszéd, magasabb állásba el nem juthatott s az országgyülésen
meg nem jelenhetett.

A vármegyék követeinek száma 105 volt. Előkelő férfiak, magas állásu
köztisztviselők s rendszerint vagyonosak.

Ezek közül egyetlenegy férfiu fizetett elő Zalán futására.

Ez Borsiczky István volt, Trencsén vármegye alispánja és követe. Lelkes
hazafi s tudományosan mivelt ember. Képviselte vármegyéjét az
1832–36-iki országgyülésen is. Miveltségének erejét s gondolkozásának
tisztaságát fölismerték az országos körök s a nemzeti muzeum
gyüjteményeinek ellenőrzésére őt is országos biztosnak választották.

Sajátságos tünemény ez! Százöt megyei választott törvényhozó közt csak
egyetlen ember akad Vörösmarty nagy művének olvasására. Pedig a vagyon
és a hazafiság nem hiányzott a többinél sem. De valami mégis hiányzott.
Az irodalmi érzék. Sok oka és nagy oka van annak, hogy ez miért
hiányzott. Talán rátérek utóbb erre is.

A városokat 81 férfiu képviselte. Egy se akadt köztük előfizető. Ezt már
természetesnek találom. Hiszen egy-két várost kivéve, minden városunknak
német volt akkor a nyelve, műveltsége és minden olvasmánya. Törődtek is
azok akármiféle magyar irodalmi művel abban az időben.

A távollévő követek 291-en voltak.

A király több mint 600 meghivót küldött szét saját kezealáirásával
azokhoz, a kik a törvényhozó jogát születésüknél vagy állásuknál fogva
személyesen gyakorolhatták.

A főpapok, zászlós urak, főispánok, herczegek, grófok és bárók, a kik
husz évesek már elmultak, éppen 500-an voltak kerek számban. Ezek közül
személyesen megjelent 175 s elfoglalta helyét a főrendiházban. De
elmaradt több mint 320. Ezek követet küldtek maguk helyett, de követjük
csak az alsó táblán foglalhatott helyet. Ezeket hivták a távollévők
követeinek.

De nem csak ezeket.

A király meghivta az országgyülésre az elhalt mágnások özvegyeit is. Az
1825-iki országgyülésen 116 özvegy asszony volt jelen követei által. Az
ő követeiket is távollévő követeknek nevezték.

Kik voltak ezek?

Fiatal ügyvédek, urodalmi fiskusok, jurátusok, a királyi tábla hites
jegyzői, a távollevő mágnások és özvegy asszonyok bizalmas emberei.
Gyakran csak egy-két napot töltöttek Pozsonyban. Tisztelegtek a
személynöknél s a főlovászmesternél, bejelentették megbizásukat, ott
mulattak addig, mig nevüket az országgyülés jegyzőkönyvébe föl nem
vették s azután elmentek haza. Többé az ördög se kérdezősködött utánuk.
Mert hiszen szavazatuk nem volt az országgyülésen, noha annak hivatalos
tagjai voltak.

De azért nem sokan mentek haza. A java ott maradt rendesen. 1825-ben
összesen 291-en voltak a távollévő követek. Volt köztük sok fiatal
mágnás is. Voltak olyanok, kiknek neve pár év mulva végig hangzott az
országon s a honfisziveken. Ott volt például Balogh János, a ki özvegy
gróf Csáky Jánosnét, Jekelfalussy Terézt képviselte s az 1832-iki
országgyülésen már a nemzet egyik vezérévé vált. Ott volt Kossuth Lajos
is. Ő két főrendü özvegy nőt képviselt: báró Révay Ferencznét, született
Révay Anna bárónőt és Szent-Iványi János özvegyét, Pongrácz Bóra
grófnőt. Mikor belépett az országgyülésbe 1825-ben, még egy ember se
sejtette, hogy uj és nagy történelmi korszakot hord magával. Ott volt a
távollévő követek közt báró Wesselényi Miklós is, már nem éppen fiatal
ember s már Erdélyben is vezére a nemzetnek s mindenütt, a hol
megfordult, kormányzója a sziveknek. Ő három rokonát báró Wesselényi
Farkast, báró Bánffy Lászlót és báró Huszár Károlyt képviselte.

Szinte megfoghatatlan, hogy a 291 távollévő követ közt csak egyetlenegy
akadt, a ki Zalán futására előfizetett. Ez Hegedüs Ferencz fiatal ügyvéd
volt, báró Brudern Józsefnek távollévő követe. Szinte érdekes volna
tudni: miként jutott az előfizetési ivhez. Mert hogy az országgyülési
ifjak legnagyobb része nem jutott hozzá: előttem egészen bizonyos.

A főrendek közt is volt két vagy három előfizető. Az egyik gróf Cziráky
Antal akkor főtárnokmester s Fehérmegye főispánja, később országbiró s
utóbb osztrák miniszteris. Kemény konzervativ és egészen udvari ember; ő
Vörösmartyban, meglehet, csak a fehérmegyei irót akarta az előfizetéssel
megtisztelni. De a mű maga is érdekelhette, mert ő maga is iró volt s
mivelt ember. Miveltsége, sok klasszikus tudása messze fölötte állt
mágnástársainak.

Előfizetett még gróf Széchen Miklós helytartótanácsos, pozsegai főispán,
pedig ő bő olvasottsága daczára is egészen hiával volt a nemzeti
műveltségnek. És előfizetett gróf Dessewffy József, a lelkes magyar iró
s gróf Széchenyinek később nagy irodalmi ellenfele. Ő azonban nem volt
jelen az országgyülésen, valamint báró Perényi Menyhért se, kinek neve
szintén ott van a diszes névsorban.

Érdekes, hogy csupán négy nőt találunk az előfizetők közt. Egy
grófkisasszonyt, Batthyányi Eleonorát, a Mária Therézia-korszak hires
nádorának unokáját. Egy bárókisasszonyt, Perényi Máriát, az egykori ungi
főispán leányát. Egy nemes kisasszonyt, Radó Karolinát Vasmegyéből. S
egy tul-a-dunára származott erdélyi nőt, Chernel Dániel özvegyét,
vajdahunyadi Markotsán Juliánnát. Pedig nőink akkor már olvasták a hazai
szépirodalom termékeit s Himfy szerelmeit s a Regék elértek már a szivük
közepéig.

Valami hibának kellett lenni a mű terjesztésében.

De ha semmi hiba nem lett volna is, a főrendektől nem lehetett várni a
nemzeti irodalom pártolását.

Két osztrák főherczeg volt meghiva az országgyülésre. A nádor és Károly
főherczeg. Mind a kettő nagy magyar urodalmak ura. Egyik se tudott
magyarul. Mit csináljanak ők Vörösmarty nyelvével?

Meg voltak hiva a Ditrichstein, Khevenhüller-Metsch, Kinsky,
Liechtenstein, Lobkovitz, Meriadec Palm, Rohan és Stahremberg osztrák
herczegek a Desfours, Ditrichstein, Harrach, Cavriani, Khevenhüller,
Kollonich, Colorado, Kolowrath, Königsegg, Seilern, Saurau, Schönborn
stb. osztrák grófok, a Gabelkhoven, Hillebrand, Jünger Kavanagh,
O-Naghten, Steinlein és a többi osztrák bárók. Gyülölik a magyart, nem
ismerik nyelvét, történetét, örömét, bánatát, emlékeit, reménységét.
Őseik dulták, égették, gyilkolták országunkat, nemzetünket. Ezek
lelkesüljenek Árpád harczainak leirásán, a magyar faj hős korszakának
emlékein?

Saját főuraink se voltak akkor sokkal különbek. Nyelvünket, irodalmunkat
se nem ismerték, se nem becsülték. Nevelésük német volt, osztrák volt,
nemzeti életünkre örökös átok volt. Keblükben nem a haza élt, sőt
semmiféle haza nem élt. Bécs és a külföld volt minden örömük tanyája, a
magyar földre csak azért gondoltak, hogy ezt kizsákmányolhassák.

Igaz: voltak kivételek!

Még tul a Dunán is akadt néhány hazafi főrendü. A felső Tiszánál már
többen voltak. Erdélyben a nagyobb szám jó magyar volt.

De ez mind kevés volt. A magyar főrendek még 1840-ben se akarták
megengedni, hogy a magyar törvényhozók magyarul tanácskozzanak s
nemzetük nyelvén alkossák meg a törvényeket.

Ismer ilyen őrültséget a világtörténet?

Minden nemzetnél, mely élt és élni akart, a nemzeti törekvések élén a
hadsereg vezérei s a társadalom főrendü férfiai állanak. No csak meg
kellett nézni a magyarok főrendeit ezelőtt hetvenöt évvel!

Ezért nem akadt a nagy közönségből több mint 63 ember, a ki Árpádot
látni akarta, a mikor ő Vörösmarty költészetének dicsőségében állott
nemzete elé!




TISZA KÁLMÁN HALÁLAKOR.

(Tisza Kálmán született 1830-ik évi deczember 10-én s meghalt 1902. évi
februárban. A közélet férfia és iró. 1861 óta a közjogi ellenzék vezére,
1875 márczius 3-ától belügyminiszter, ugyanez év október 2-tól
miniszterelnök 1890 márczius 13-ikáig. Azóta haláláig befolyásos
képviselő. Az országgyülésen közel négyezerszer szólalt föl.)

Tisza Kálmán a nagy halott. Hosszu nemzedék egész korszakán keresztül
küzdöttem ellene az országos közélet minden csataterén: sajtóban,
vármegyéken, törvényhozásban, választási harczok mezején s az egyházi
közügyek tanácskozó asztala mellett. Azt mondják, van bennem némi
szónoki képesség. Ha van: ezt harminczöt éven keresztül az ellene vivott
harczok zajában szereztem.

Meg kell tehát róla emlékeznem most, a mikor elmulására a végzet
kimondta első szavát. A mikor szemei örökre bezárultak s utolsó utjára
indul a sirbolt felé.

Szónoklatának, elméjének erejéről, államférfiui alkotásairól, jellemének
erősségeiről és gyöngeségéről, történelmi alakjának mértékéről nem
akarok szólani. Most nem. Könyvet ha irnék, azokról irnék. Napilap szűk
terén bele se kezdhetek.

De más okom is van azokról nem szólani.

Tizenkét év előtt szállt le az ország kormányzó székéről. A mint
leszállt: abban hagytam ellene a küzdelmet. Azóta többször találkoztam
vele szükebb körben is. Egyénisége iránt azóta kiengesztelődtem. A
közélet hosszu harczai s gyakran keserü harczai alatt sok komor indulat
sarjadzott föl a küzdő felek lelkében egymás ellen. Ez indulat nálam
tizenkét év óta mind lecsillapodott, mind elaludt, mind elmult. Gyakran
ugy vettem észre: épen ugy elmult nála is. Volt idő azóta, a mikor nagy
nemzeti alkotásokért időnként ugyanazon ellenfél ellen egy csatasorban
is küzdöttünk. Volt ok tehát és volt alkalom eltünődnöm a fölött, vajjon
a közélet országos nagy csatáiban nekünk volt-e igazunk, a kik a
függetlenség eszméjének mindig szent lobogója alatt a távoli nagy czélra
törekedtünk, vagy neki volt igaza, a ki a kormányzás mindennapi
munkájával a vele együtt élő nemzedék mindennapi szükségéről
gondoskodott?

Bizony sokszor tünődtem e fölött. S meg kell vallanom: kiengesztelődött
lelkem se tudott a régi meggyőződésen változtatni. Minden tünődésem
azzal végződött: hasonló viszonyok között ugyanazt a harczot folytatnám
ellene.

Történelmi alkotásairól ezért nem szólok. Hiszen most is vitatkoznom
kellene vele. A mikor pedig már ajka örökre elnémult s az életnek minden
erősségét, a harcznak minden fegyverét letette kezéből. Én is leteszem.
Mint iró is leteszem. Csak arról emlékezem meg, a mi életében és
egyéniségében nekem is kedves volt.

Házánál sohase voltam. Kormányzó elnöki palotájában se voltam soha.
Magán társalgásban, mig az ország ügyeit vezette, alig voltam vele
néhányszor. Modora, gondolkozása, egyénisége bizonyos távolból ridegnek
látszott.

Menése lassu, kelletlen. Beszéde halk s tűz és kedély nélkül való.
Miniszteri székében hanyagul ül. Bajusza rendezett, szakála nem, haja
rendetlen s a gyakori lesimitás se sokat segit rajta. Kék szemüvege
bagolytekintetbe öltözteti arczát. Az arcz sovány, orra csontos, kopasz
homlokán kezdődő redők. Szemöldöke gyakran mozog s pillája is. Hosszu,
csontos ujjai közt irón s előtte papiros-szeletek. Az egész alakon
fáradság, kimerültség. Mintha nem ügyelne semmire. Mintha unná a
világot.

Mi vonzza hozzá az embereket? E kérdés sokszor eszembe jutott.

Pedig csodálatos erővel vonzódnak hozzá az emberek. Nem azokról
beszélek, a kik tőle élnek, általa boldogulnak, hatalmához és kegyeihez
kapcsolják reményeik vontatóját. Az ily emberek látszatra minden
hatalmashoz rajongó szeretettel vannak.

Oly férfiakról beszélek, mint Jókai, Szontágh, báró Kemény János,
Podmaniczky s a hozzájuk hasonlók. Hihetetlen bizalommal és szeretettel
csüngnek rajta. Talán nagyobbal, mint a mekkorát Deák Ferencz
környezetében láttam. Minden esetre nagyobbal, mint Széchenyin és
Kossuthon az ő nem vérükbeli környezőik.

E tüneményekre nem találtam magyarázatot.

Azt láttam, hogy megbonthatatlan pártja egységének egyik oka az ő
különös egyénisége.

De miben áll hát egyéniségének varázsoló ereje?

Életemnek sok változása van. De minden változásban mindazokkal, kik
igazán jó emberek voltak, benső bizalmas gyöngéd barátságot tudtam
szőni, a kik pedig nem voltak igazán jó emberek, lassanként elhidegültek
irántam vagy ellenségeimmé váltak.

Tisza iránt nem tudtam fölmelegedni. Nem a közéleti ellenkezés s nem a
pártos küzdelem volt ennek oka. Hiszen a legnagyobb harcz hevében is
szeretjük és becsüljük a szemközt álló tábor hőseit és vezéreit, ha jó
emberek. Csak az irigység és féltékenység s a jogos határain tulcsapongó
önzés állhatja utját a szeretetnek és becsülésnek. Ez indulatokat pedig
nem igen ismerem.

Egyszer, jó régen, a fővárosi rendőrség törvényét tárgyaltuk valamely
bizottságban. Egy hónapnál tovább tartott a tárgyalás s ez idő alatt
naponként három-négy órán át együtt kellett lennem Tiszával. Egymással
szemközt ültünk a tanácskozó asztal mellett egy lépés távolságra. Kemény
vitáink voltak. Komolyak is, hevesek is, dévajok is. S akkor azt
tapasztaltam nagy bámulatomra, hogy minél többet s minél hevesebben
vitázunk egymással: annál jobban nő iránta rokonszenvem. El is mondtam
pártom gyülekezésein nem egyszer, hogy Tisza egyénisége, ha közel vagyok
hozzá, képes arra, hogy hóditó hatást gyakoroljon rám.

Közelről arcza is más volt, mint országházi távolságból. Különös fényü
kék szemében a sok jóság és szelidség volt. Arczáról eltüntek kora
aggulás, közönyösség és világauntság jelenségei. Mesterkéletlen
beszédében annyi egyszerüség, annyi bizalomkeltő közvetlenség
nyilatkozott, hogy szinte képes volt engem is lefegyverezni. Gyakran
tapasztaltam ezt egyházi gyüléseinken is.

Senki se hasonlitsa Tiszát nemzetünk és történelmünk legnagyobb
alakjaihoz. Hiszen alig maradt alkotása. Nagy eszmékért lelkesülni alig
tudott. Beszéde és irása egyaránt kusza. A nép képzeletét ébren tartó
hagyományok nem füződnek nevéhez. Még adomákban is fölötte szegény
nyilvános élete.

De a nevéhez kötött korszak mégis nagy fejezet a nemzet történetében.
Tizenöt éven át kormányzó elnöke az országnak. Elődei közt századokon át
senki se tudta ennyi ideig a nemzet és a korona együttes bizodalmát
magához lánczolni. Ha talán tudta volna is: nem akarta. Ereje vagy
türelme elfogyott. A legmagasabb alkotmányos hatalomnak ily hosszu időn
át való birtoklása nagy ember szinébe öltözteti még azt is, a ki nem
nagy ember.

Tisza nem a történelmi nagy férfiak közé tartozik, de szerepe a
történelmi nagy férfiak szerepe volt s az ily szerep bizony csalódásba
ejti a tömeget s a kis lelkeket. De ő az ő nagyságával nem nyomta agyon
azokat, a kik közelében voltak. Se hiuság, se kényesség, se gőg, se
erőszakolt szellemesség, se rátartiság, se szertartásos komolykodás nem
vezette szavaiban s mozdulataiban.

Egyszer, igaz, hogy nagyon régen, a képviselőház esetlen szokása szerint
»Kegyelmes uram« szóval szólitottam a folyosón. Megáll előttem s lenéz a
földre.

– Hát te is eltértél már a régi szokástól? Nem tudsz a régi szóval
szólitani? Hiszen te még a régi ember vagy.

Ha igy beszélt velem, az engesztelhetlen pártos ellenféllel: minő
gyöngéd bizalmassággal beszélhetett személyes és elvbeli barátai
társaságában!

Annak, hogy pártja oly bomolhatatlan tömörséggé nőhetett össze, egyik
oka, ha nem a legfőbb oka, egyéniségének szerénysége, egyszerü magyaros
természete volt. Ha dicsőitették: arra se adott sokat. A vastag
hizelkedést valami furcsa szóval egyenesen elháritotta magáról. Hiveit
védelmezte mind halálig. Még akkor is, a mikor már menteni se lehetett
őket. A boszuállás nem volt természete. Egy-egy választási sikerért
eltürte hiveinek még ádáz erőszakoskodását is, de azután nem üldözte
legdühösebb ellenségét se.

De barátai ragaszkodtak is hozzá csodák mértékével.

Nógrádi Szontágh Pál nagy elméjü s magas miveltségü férfiu volt. Egykor,
még a régi Deákpárt idején, valami kérdésben kegyetlenül leszavaztuk az
ellenzéket. Szavazás után kimegyünk a folyosóra s azt mondja nekem
Szontágh Pál s mig beszélt: tűzben, lángban égett arcza.

– Most értem már, mikor a nyers erő behatol a törvényhozás termébe s
szuronyhegyre szedi a néphez hütlenné vált törvényhozókat. Ti is
megérdemelnétek ezt.

Néhány évvel később Tisza pártja, már akkor kormánypárt, szavazott le
bennünket valami nagy nemzeti kérdésben kegyetlenül.

Szavazás után megint kimegyünk a folyosóra s Szontághot figyelmeztetem
öt-hat év előtti szavaira.

– No Pali, most nem volna helyén szuronyhegyre szedni benneteket?

– Nem. Ti hazaárulást követtek el, mikor ugy bántjátok Tiszát. Tisza
Kálmán ma Magyarország.

Se nem hittem, se nem fogadtam el szavait. De el se felejtettem. Mert
Szontágh Pál nemes sziv volt és semmi javát nem látta, el se fogadta
volna Tisza barátságának. S mégis oly mérhetetlen bizodalommal volt
hozzá!




LEVÉL EGY MENYASSZONYHOZ.

(E levél Schlesinger Magda urnőhöz szól, a ki 1900. évi január hó 25-én
ment férjhez. Schlesinger Samu pest-pilis-solt-kiskun vármegyei
nagybirtokosnak, bizalmas barátomnak egyetlen leánya. Jeles
festőművésznő. Tekintélyes vagyon fölött rendelkezik s vagyonánál,
miveltségénél s kellemeinél fogva képes arra, hogy tiszta magyar s
magasabb miveltségü uri szalónt vezessen s a magyar miveltségnek a
budapesti társaságokban mélyebb és szélesebb terjesztésére jó példát
mutasson.)

Tisztelt Urnőm!

Kedves szülői tudatják velem önnek házassági eljegyzését s esküvőjének
és lakodalmának idejét. Hogy ott legyek én is, hogy lássam én is önnek
boldogságát s jó szülőinek édes öröméről tanuságot tehessek én is.

A szerelemnek nem mindig boldogság a jutalma, de mindenki megérdemli a
boldogságot, a ki szeret. A jegyesek szerelme csak vágy, remény és
ábránd. Fönséges érzelmek. Méltók a költő dalára. Méltók arra, hogy a
házasságban elérjék jutalmukat, a boldogságot.

Szent a házasság. Az állam alkotmánya, az egyház hitvallása s a szivek
kölcsönös vonzalma együtt szerkeszti össze. De az állam és az egyház
csak meghivott külső tanuk. A házasság alkotmányát két sziv együtt
érzése alkotja meg s ez érzés tartja fenn is.

Önt tisztelt urnőm, csak a nemes szerelem indithatta a házasságra.
Művelt és magas szelleme s bájos ifjusága bizonyitja ezt. S bizonyitja
függetlensége, szülőinek gyöngéd szeretete s a földi javak bőséges
birtoka. Ön boldogságot biztosit az ifjunak, kire kezét, szivét s egész
élete üdvösségét bizza, ha az ifju méltó az ön szerelmére. Mi méltónak
hisszük, mivelhogy önt s önnek nemes izlését s az ön lelkének fenséges
ösztöneit ismerjük. Az ön szive csak méltó ifjura áraszthatá érzéseinek
fényét és melegét. Csalódhatik a sziv. Mentse meg önt a jó isten minden
csalódástól. Mi, családjának barátai nem aggódunk. Hiszen a jó és hű nő
lelkében, bájaiban és ragaszkodásában mindenható erő működik átalakitani
s jóvá és nemessé tenni a férfit.

Önt tisztelt urnőm, a gondviselés édes csókja már bölcsőjében
magasztosabb hivatásra avatta fel. A mikor más leánynak lelkét játék és
pipere ösztönei már megtöltötték s a nevelés és kezdetleges tudományok
már kifárasztották: önnek lelke ugyanakkor magasabb vágyak szárnyára
kelt s a művészet napsugaras egébe szállott föl. A festőecset, melyet
kezébe vett, az ifju leány szellemének annyi báját, annyi gazdagságát,
annyi teremtő erejét tárta föl s hozta napvilágra, hogy önnek jövendője
elé nemcsak szülői és családjának barátai, hanem a képzőművészet hivei s
a hazai közmivelődés bajnokai is magas reményekkel néztek.

A házasélet uj világot tár a leánynak lelke elé. Uj vágyak, uj ösztönök,
uj ábrándok, uj törekvések töltik meg szellemét. Boldogsága többé nem
egyedül az övé. A férjjel, az apával, a gyermekkel kell azt megosztani s
ha kell, azt nekik egészen átengednie is. Még akkor is, ha abból neki
csak az emlékezet maradna meg. A hű nő és jó anya igy érez és igy
cselekszik. Azért nincs fenségesebb alak se égen, se földön; se a
költészet, se a bölcselkedés, se a hit világában, mint a hű nő és jó
anya alakja. Ez a tiszta szeretet. Maga az isten se egyéb. A különbség
csak az, hogy az isten halhatatlan.

Az uj világ, mely az asszony elé tárul, gyakran más eget és más földet
mutat, mint a minőt a leánylélek ismert a maga világában. A serdülő
leány játékai s a szüz hajadon ábrándjai néha oly gyorsan s oly
tökéletesen mulnak el, hogy emlékezetük is alig marad. Nem lehetetlen,
hogy az ön lelkének a művészetért való rajongása is el fog csillapodni s
egész életét, szellemének egész gazdagságát, napjainak minden óráját a
családi boldogságért áldozza föl. Szép és nemes áldozat, mely boldoggá
teszi az asszonyt s egyuttal boldogságot áraszt azokra is, kik szivéhez
közel állanak.

A családi élet szentségei töltik meg a nőnek lelkét. Más érdek, más
indulat, más érzés, más törekvés abban a lélekben helyet nem találhat.
Csak egy szentség van még, melynek ott kell lenni minden nő lelkében,
minden anya szivében; melyet nem pótolhat semmi, még az a szeretet sem,
mely a hitvest, a szülőket, vagy a gyermeket átkarolja s mely ha
hiányzik, helyén örökös üresség támad. Ez a szentség a hazaszeretet.

Ön tisztelt urnőm, magyar leánynak, magyar nőnek született. Szülői
fölött magyar földön árasztá el melegét és fényét isten napja s az ön
bölcsője ott ringott és serdülő kora ott telt el a szép és gazdag magyar
alföld közepén. Irodalmunk, művészetünk, erkölcseink s nyelvünknek örök
szépségei tették gazdaggá az ön szellemét.

Azt kérdezhetnék: miként gyakorolja a nő a hazaszeretetet? Azt
mondhatnák: legyen hű feleség és jó anya: nevelje gyermekét jónak és
magyarnak: nevelje erőben, egészségben, jó erkölcsben s istent imádni s
embertársait megbecsülni; legyen jótékony s gyámolitsa a szegényt és
tehetetlent; vegye lelkes pártfogásába hazai érdekeinket s a külföldért
ne áldozza föl idejét, pénzét és figyelmét. Legyen derék magyar asszony!

Igaz ez mind. Ebben áll a magyar nőnek hazaszeretete. De önnél, tisztelt
urnőm, még másban is áll.

Ön oly felekezethez tartozik, melynek hivei évezredek óta bujdosnak
idegen országok határain s bujdosásuk közben idegen népektől s más
felekezet hiveitől annyi félreértést, annyi bántalmat, annyi üldözést
szenvedtek. Ön oly felekezethez tartozik, melynek hazánkban békés
otthona van: melyet magyar fajunk régóta édes testvérnek fogadott el s
mely ezredéves alkotmányunkat, jogunkat és szabadságainkat most már –
hála a gondviselésnek – háboritatlan joggal élvezi s melynek hivei a
haza iránt való nagy kötelességek teljesitésében most már teljesen
egyenlő honfitársaink.

Országunk fővárosa ma már világváros magasságára emelkedett. Szép, nagy
és hatalmas, de magyarsága csonka s nemzeti jelleme bágyadt.
Társadalmának csak egyes rétegeiben lüktet a tiszta magyar érzet: egész
társadalmát idegen fajok, idegen nyelvek, idegen erkölcsök és felfogások
porfelhője boritja be, mintha nem a hazai földből nőtt volna fel, hanem
erős forgószél sodorta volna ide ezt a társadalmat. Mintha valami átok
nyomná a multból vagy a távolból vagy a magasból országunk közepén e
hatalmas erőgyülekezést. Az egyházak szószékén, a fegyveres népek
őrhelyein, a főrendek családi termeiben, a pénzváltó intézetek padjai
körül, a nagy üzletek és nagy vállalatok tárgyalásai közt, a gyárak és
műhelyek gépei mellett, a tömegek mulatságainak zenés csarnokaiban, a
leányoktatás egyházi intézeteiben mindenütt tobzódik az idegen hang,
idegen érzet s mindenütt erős viaskodásban áll fajunk nemzeti érzetével
s nyelvünk édes hangjaival.

A szabadság forró szeretete tiltja nekünk, hogy e bajt más nemzetek
példájára erőszakkal orvosoljuk. De van e baj ellen egy nyájas és
hatalmas orvosság, mely szeliden és mégis biztosan kiölhetné a
betegséget. Leányaink és asszonyaink lelkes elszántsága ez az orvosság.
Az az édes, meleg és illatos levegő, mely őket körülveszi, nemzetivé
lehet általuk s ha azzá lett, hatalmuk hóditó erejének ellent nem állhat
senki.

Ön tisztelt urnőm, jegyesével oly családot alkot, mely izlésével s nagy
vagyonának segélyével az év nagy részét az ország fővárosában tölti s
műveltségének s nemes szellemének segélyével tekintélyes társaságok
központját képezendi. Hitsorsosai által tisztelve, művelt nők és férfiak
által körülseregelve: legyen az ön családi hajléka is a tiszta magyar
szellem termékeny műhelye, édes otthona, ünnepelt oltára. Vannak már
ilyenek. Legyen ilyen az öné is. Utmutatóul másoknak, hóditó példaként a
társadalom számára, örök mintája gyanánt a magyar asszony
hazaszeretetének.

A gondviselés áldja meg az ön szerelmét, házasságát, családját és egész
jövendőjét!




KÜLÖNÖS EMBER.

(Gondol Gábor. – Jogtanárom a pápai akadémián. – Vadkacsa-tudománya. –
Mennyire ismerte a gombokat? – Lakása, életmódja, halála.)

Vannak különös emberek. Az irodalom ugy nevezi őket: különczök. A mi jó
népünk a különcz szót nem ismeri, nem használja. Hanem az olyan embert,
a ki másként él, másként lakik, másként ruházkodik, mint a többiek,
különös embernek nevezi.

Ilyen különös ember volt Gondol Gábor. De igazán különös.

Talán két hete járta be a hirlapokat az a hir, hogy Iváncsán, Fejér
vármegyében egy uri embert halva találtak. A szobában bent volt, a szoba
nyitott ajtajától nem messze vérben-fagyban. Semmit tőle el nem vittek.
Mindenét rendben találták. Hátulról, orvul lőtte agyon valaki. Valami
őrült vagy orgyilkos. Néhány nap előtt azt is közölték a hirlapok, hogy
nyomon vannak már a csendőrök, rendőrök és mindenféle őrök.

Semmi gondom a nyomozásra. Ismertem, szerettem azt a különös embert.
Meghalt – semmiféle nyomozás többé fel nem támasztja. Róla magáról
akarok megemlékezni. Életéről és nem haláláról.

Gondol Dánielnek volt testvéröcscse, a ki tudós volt és iró. Ha különös
ember nem lett volna, ő maga is iró lett volna. Ő is tudós volt,
tudománya mellett nagy műveltségü s irni is jelesen tudott. Még se irt,
holott ma már mindenki ir; az is, a ki irni nem tud. Épen ez is azt
mutatja, hogy különös ember volt.

A kálvinisták pápai főiskolájának volt negyvenöt év előtt jogtanára. Ő
volt az én tanárom is. Tőle tanultam a magyar jogot, a mely félig-meddig
akkor támadott fel: 1860-ban. És tőle tanultam a magyar perjogot, a mely
pedig akkor még nem is volt meg, hanem csak nyolcz-kilencz év mulva
1868-ban keletkezett. Jó tanárunk volt. Nagyon kedveltük. Csöndes
hangon, tűz nélkül, de okos beszéddel és meleg szeretettel belénk tömte
a mindenféle jogi tudományt. Voltak tanulótársaink, a kik ott hagyták a
főiskolát s Pestre jöttek el jogásznak. Derék fiuk, tehetségük is volt a
tudományhoz, hires egyetemi tanárok lelkéből akartak meriteni, de bizony
egyik se tanult annyit, a mennyit mi a különös embertől tanultunk.
Hiába: a tudós is más, a hires ember is más, a jó tanitó is más. Sok
hires tanár átkozott rossz tanitó. A hallgató csak csömört kap
tudományától a helyett, hogy azt megszeretné.

Alacsony, zömök termet; – sürü bajusz, sürü szakál, égő fekete szemek.
Kissé lehajtott fejjel járt, de sohase álmodozott, hanem a körülte levő
apró és nagy világot nézte, vizsgálta, figyelte. Figyelő képessége
rettenetes volt. A sasok és a vércsék nem vesznek ugy észre mindent,
mint a hogy ő mindent észrevett. Embert, mozgást, rögöt, ajtót, ablakot,
kocsit, lovat az utczán, – az utolsó fűszálat s az utolsó férget is kint
a mezőn.

Az volt a szenvedélye, a mi a világtudós Darwiné.

Fejér-vármegyei volt. Vármegyéjének két vize van; álló is, folyó is. Az
álló a velenczei tó, a folyó a Duna. A vármegyében mindenki
vadász-ember, különösen vizi vadász. Mind a tó, mind a folyó tele van
ezernyi ezer szárnyas vaddal s azok közt vadkacsával. De sohase talált
uri embert, vadász pajtást, a ki mindenféle vadkacsát ismert volna s
valamennyinek magyar nevét tudta volna.

Csodálatos ez. Házi szelid kacsát magam is alig ismerek többet
ötfélénél, vadkacsát talán annyit se. A különös ember föltette magában,
hogy a hazai vadkacsafajokat s azok magyar nevét, törik-szakad,
összeszedi.

Bejárta a világot. Nemcsak a velenczei tavat, hanem a Kis-Balatont s a
Fertőt is az egész Hansággal. Heteket töltött Baranya sarkában, a hol a
Dráva a Dunába szakad. A kopácsi tavon és környékén annyi a vizi vad,
mint a felhő. Végigkutatta a Csallóköz szakadékait s a Duna szigeteit
Mohács körül. Apróra megvizsgálta a Rétet Pancsovától Temes-Kevéig, sőt
azon túl is. A Tisza kiöntéseit mind bejárta és se az ecsedi láp, se a
Szernye nem maradt előtte ismeretlen. Talált vagy tizenötféle vadkacsát
s talált rá ötvenkét magyar nevet. Igy hallottam tőle is, barátaitól is,
tanártársaitól is.

Biztattam: irja meg vadkacsa-tudományát. Dehogy irta volna meg, a
világért se. Csak mosolygott az ilyen biztatásra. Neki elég volt, ha
vadász pajtásait a magyar vadkacsa-tudományban utólérhetlen messzeségben
megelőzhette.

Talán tiz éve is van már, a mikor az én nemes és tudós barátomat, Herman
Ottót figyelmeztettem ugy magánbeszélgetésben a különös ember
vadkacsa-tudományára. Nem tudom, irt-e neki, kiment-e hozzá Iváncsára s
kapott-e tőle feleletet? vagy az aggkor feledékenysége rajta is erőt
vett már. Tiz év előtt elmult már hetven esztendős.

Egy-két év előtt még érintkeztem vele, de csak ugy levélben. Azt irta
meg az »Egyetértés« számára, hogy a hajdani zsidóknak volt-e lovuk,
mikor ismerkedtek meg Mózes előtt a lóval s honnan van az, hogy a
Tizparancsolatban van szó ökörről és szamárról, de lóról nincs? Nem is
tudom, miért nem közöltem munkáját, pedig ma is megérdemelné.

Arra is figyelmeztettem ugyanekkor, hogy vadkacsa-tudományát ne rejtse
véka alá. Ime gróf Zichy Jenő, ez a nagyszivü főur a Bajkál-tavi
valamelyik vadkacsának különös gilisztáját fedezte föl s most a magyar
és német tudósok ennek a gilisztának különös bajusza fölött is kemény
harczokat vivnak egymással. Mennyivel fontosabb kérdés pedig a magyar
vadkacsatudomány, mint a Bajkál-tó ott az oroszok, tibetiek és mongolok
közt. Sőt még nem is a Bajkál-tó, még csak nem is annak vadkacsája,
hanem csupán egyik vadkacsájában élődő gilisztának a bajusza?

Bizonyára erre is mosolygott, de erre se felelt.

Még egy példát hozok fel az ő különös tudományáról.

Sokféle bolondja van a jó uristennek különösen a műgyüjtők közt. Hogy
most már a halotti jelentéseket, a látogató jegyeket, a postabélyegeket,
sőt a szivarszalagokat is gyüjtik: ezen már meg se ütközünk. Hát a
gombokat gyüjtik-e?

Hányféle gomb van a világon? Érczből, csontból, fából, kaucsukból,
szövedékből? Ki tudná ezt megmondani? Hajdan kis gyermekkoromban minden
paraszt iskolásgyereknek volt egy füzérrel. Ez volt a gyüjtött kincse.
Az iváncsai különös ember ugyan nem gyüjtött gombot, de azért minden
gombot megnézett jól s minden gombot ismert a világon. Furcsán sült ki
ez egykor.

Pápai tanártársai elbámultak az ő mindenféle különös tudásán. A
pénzeket, érmeket például annyira ismerte, hogy első tekintetre
mindegyikről megmondta, hogy Nabukodonozor királytól kezdve a monakói
fejedelemig azt a pénzt melyik potentát, melyik évben verette. Hogy
tanártársai kitapasztalják: igaza van-e, valamelyik utczai gyermektől
szereztek egy régi rozsdás, kissé domboru rézpitykét, akasztóját
letörték, a pitykét kövön kalapácscsal laposra verték s mikor már
teljesen ismeretlen volt, odaadták a különös embernek.

– No Gábor, ha legény vagy, miféle pénz ez? Ezt mond meg már!

A különös ember megnézi a pénzt egyik oldaláról, megnézi másik
oldaláról. Mosolyog, föl se néz tanártársaira.

– Tökfilkók! Nem pénz ez, hanem gomb. Az osztrák 26-ik számu gyalogos
ezred egyenruhájának gombja 1827-ből. Ez s ez az Este herczeg, vagy ki
volt akkor a tulajdonosa.

A tanárok csak elbámultak. Csakugyan bevallották, hogy a gombon, mielőtt
összelapitották, volt egy 26-os szám.

Ime, ilyen volt a különös ember a maga sokféle tudásával. Pedig jogi
tudása széles és mély volt.

A mikor a pápai jogakadémia megszünt: a honvédelmi miniszteriumban
foglalt el osztálytanácsosi állást. Mindenkit bámulatba ejtett ott is
szorgalma, pontossága, tudásának ezerfélesége és szótlansága. Innen ment
nyugdijas állapotba, mint miniszteri tanácsos.

Hazament, Iváncsára vonult saját kis nemesi birtokára. Meséket mondanak
itteni életmódjáról.

Lakásának se kapuja, se keritése. Minden szobájának ajtaja, ablakja
törve, zuzva, lyukas, korhadt, rég elavult. Közeli rokona nem volt
közelében, vendég ritkán látta. Csak egyetlen szobája volt türhető
állapotban. Itt fogadta vendégeit s kinálta nekik hatalmas borait. Jó
borokat tartott. Itt irt és olvasott s különösen jegyezgetett.

Udvarát fölverte a gyom. Cselédet nem tartott maga körül. Senki se volt
állandóan körülötte. Az volt öregségére az elve, hogy az embernek ugy
kell élni, mint az ősembernek. Mint a szarvasnak és az oroszlánnak. Az
oroszlánnak sincs szobaleánya, inasa, szakácsnéja, mégis megél
emberségesen addig, mig kora miatt megérdemli. Az ember talán hitványabb
volna az állatnál?

Házához rézsutosan átellenben lakott valamiféle gazdája. Ételét onnan
hordták át neki a kellő időben. Ennyiben mégis eltért az oroszlán
szokásától.

Eltért abban is, hogy ő télen mégis fütött. De maga fütött, ezt se bizta
másra. Szeretett fát vágni, mint Gladstone, a hires angol miniszter.
Maga apritotta fel szép apróra tüzelő fáját fürészszel s maga hasogatta
össze fejszével.

Három év előtt eszünkbe jutott, hogy azok, a kik negyven esztendő előtt
végeztük a jogot együtt, jöjjünk össze lakomára, Pápa városába.

Meghivtuk kedves tanárunkat is, az iváncsai különös embert. Meleg
szivvel ajánlkozott.

– Hányan lesztek?

– Tizenhárman.

Csak tizenhárman voltunk életben. Annyit tudtunk magunk körül
összeszedni.

A különös ember mosolygott és felelt.

– Valami tökfilkó azt mondaná, ha tizenhárman vagytok: akkor semmi
esetre sem jöttök össze tizenhárman.

Ez történt 1902. évi ápril első napjainak egyikén. Kistörei Tóth Móricz,
szolnoki nyugalmazott királyi ügyész lett volna egyik közülünk. Jókedvü,
erős, derék férfiu. Ő érintkezett Gondollal.

Egy hét mulva meghalt. Hirtelen, legjobb kedve közepette.

Nem is történt meg az összejövetel.

A különös emberrel többé nem is találkozunk. Az iváncsai temetőben
alszik és mosolyog most már. Álma és mosolygása boldog legyen, áldott
legyen.




A TORPEDÓ-KIRÁLY.

(Whitehead Róbert fiumei gyáros, torpedó-készitő, sokszoros milliomos.
Bismarck herczeg násza. 1882-ben meglátogattam, hogy a torpedógyártás
némely titkát nagyjából megismerjem. Meghalt 1905. évi október 16-ikán.)

A torpedó tengeri hal. Ezt a halat nem ismerem. Sohase fogtam, sohase
ettem, sohase láttam. Van-e a torpedók közt király: azt se tudom. A
balatoni fogasok közt van. A legnagyobb fogas a fogas-király. Egynek a
történetét el is beszéltem a Balaton körüli utazásaim történetében. Én
azt az öreg angolt nevezem torpedókirálynak, a ki ott élt, ott lakott,
ott gyártotta gyilkos szerszámait Fiuméban, a mi kis magyar tengerünk
partján.

Jól ismertem. Whitehead Róbert volt a neve. Származása angol, születése
Nagy-Britániában, Lancashire megyében. Manchesterben nevelődött. Ott
tanulta el a gépész, mérnök, rajzoló, vasöntő, lakatos, vegyész
mesterségeket. Nálunk lett feltaláló és sokszoros milliomos. A mult
hónap közepén meghalt s most megemlékszem róla.

De élete történetét nem mondom el. Megtalálhatja azt mindenki a
mindentudó Lexikonokban. Hires ember lett. Egyik unokáját Bismarck
herczeg fia vette feleségül. Én csak azt mondom el, a hogy vele
megismerkedtem ezelőtt vagy huszonnégy esztendővel.

Szegény boldogult Simonyi Ernő barátom sokat betegeskedett halála előtt.
A teleket ott töltötte Abbáziában. Akkor még Abbázia nem volt világhirü
telelő vagy nyaraló telep; vendéglői, nyaraló épületei se voltak, az én
beteg barátom is valami matróz házának emeletén lakott. A matróz a
tengereken csatangolt, háza népe volt a beteg ápolója s egyedüli
társasága.

Fölkerestem, meglátogattam. Nagyon örült, hogy látott. Örömében nekem
adta kagyló-gyüjteményét, melyet 1849 után bujdosó életében gyüjtött.
Ott van Angliában, hozassam haza s rakjam ki lakásomban.

Megköszöntem. Én ugyan nem gyüjtök semmiféle tücsköt-bogarat, de a kész
gyüjteményt szeretem.

– Aztán mennyi az a kagyló?

– Lesz vagy három társzekérrel. Tele lesz vele három szoba.

Mosolyogtam.

– Mit csináljak én Budapesten annyi csigabigával? Épen háromszobás
lakásom van, ha én azt mind kirakom: magam fölmehetek lakni a padlásra
vagy le a pinczébe.

Ő is nevetett. Hanem azért mégis rám hagyta a csigabigákat.

Kihivott az erkélyre.

– Nézz körül, mit látsz?

A matrózlakás fák között volt. A lakás előtt kis tisztás. Februárban
voltunk. A tisztáson pünkösdi rózsa nyilt. Az a gazdag virág, a
csodaszép pünkösdi rózsa. De egész éjjel esett a hó. Térdig érő hó volt
a rózsabokrok közt is. Tündöklő fehér havon gyönyörü rózsavirág!

Én bizony ilyen tüneményt még sohase láttam. Csak a költők röpködő
képzeletében született meg ily gondolat. A mikor a leányka szépségéről
dalolnak.

– Arcza haván rózsák nyilnak.

Kérdezte: meg akarok-e nézni valamit Fiuméban?

– Csak a torpedó-gyárat.

– Ha megmutatják.

– Magyar képviselőnek csak megmutatják!

– Hidd el azt, barátom, hogy az élő világ notabilitásai közt a legutolsó
a magyar képviselő. Nem ád arra senki semmit a nagy világban, mert attól
épen nem függ semmi. Hanem én kedvelt embere voltam valamikor annak a
manchesteri gyárnak, a hol Whitehead is dolgozott, meg is ismerkedtem
vele, majd én adok levelet hozzá, akkor megmutat mindent.

Ugy is lett.

A torpedó-király akkor már öreg embernek látszott. Ugy véltem: túl a
hatvan éven. Kerek skót feje, ősz fürtök, eleven piros arcz, kissé
előrehajló fej, erős termet, lassu, de biztos mozgásu kezek-lábak.

Szivesen fogadott. Simonyi Ernő barátom valami csuda dolgokat irhatott
rólam. Én vagyok az ezermester, a mindentudó, a lángostor, a jövendő
miniszterelnök. No ez ugyan eltalálta. Az ánglius ugyan el nem hitt egy
szót se, de azért szivesen fogadott s fáradhatlan buzgósággal
megmutatott és megmagyarázott mindent.

Bevitt a raktárba. Ott voltak a kész torpedók állványokra helyezve
szépen, sorban egymás mellett. Fénylett valamennyi.

Odavitt a gyárba, a műhelybe, a hol készül a torpedó.

Megmutatta a torpedó alkatrészeit rajzban és valóságban, kicsinyben,
nagyban. Olyant is, mely derékban, s olyat is, mely hosszában volt
kettévágva. Lássa az ember beleit is a szörnyetegnek.

Akkor még uj dolog volt a torpedó s talán nem is volt oly tökéletes,
mint a mai. Az én érdeklődésem nagyon magára vonta.

Épen negyven éve, hogy a rettenetes pánczélos hajókat elkezdték épiteni.
Egy-egy nagy pánczélos negyven millió koronába kerül. Többe kerül, mint
itt a dunaparti országház. Hány ember hány évig dolgozik, mig egy nagy
pánczélos elkészül. Ezer ember és óriási ágyuk, raktárak, készletek
rajta. S milyen ágyuk! Olyan várat, a milyen a Gellérthegyi volt, porrá
zuznak egy óra alatt. A tűzokádó hegy nem oly veszedelmes s nem oly
rettenetes, mint ilyen hajó ágyutüze.

S ime, husz év mulva előáll a torpedó-király. Kis, rongyos gyártelepet
állit föl Fiuméban s ott elkezdi késziteni borzasztó szerszámát. Az a
szerszám kicsiny. Nem is kerül sokba. Nem is adja drágán. Ha jól
emlékszem: akkor csak hatezer forintért adta szerszámát. Olyan alaku
mint a szivar. Nem is nagyobb, mint egy paraszt-szoba mestergerendája.
Három vagy négy macskakörme van az orrán. Négy-öt ember csónakba teszi,
oda vonul vele a pánczélos szörnyeteg közelébe, vizbe löki, a szerszám
oda lódul a pánczélos szörnyeteghez, macskakörmeit beleakasztja s abban
a pillanatban darabokra szakad a szörnyeteg, a negyvenmilliós alkotmány,
gránittörő ágyuival, vezérével, tisztjeivel, ezer harczosával s büszke
lobogójával elsülyed örökre a tenger mélységeiben.

Még elgondolni is iszonyatot támaszt bennünk.

Ezt a szerszámot akartam én látni.

Ezer titka van. A torpedó-király mind megmagyarázta volna, ha jól
megértettem volna mindent.

Miért nem merül a viz alá, noha tiszta aczélból van?

Miért nem marad a viz szinén, noha gyomra csak levegővel van tele?

Miért jár a viz alatt csak olyan mélységben, a hogy a torpedó-király
akarja?

Miért fut egyenesen a kitüzött czél felé? Hogy dolgozik szárnya és
farka, mint a halé? Mekkora erővel indul és mily gyorsan tud a maga
erejével is száguldani?

Ha pedig vége a csatának: miért száll alá önkényt a tenger fenekére,
nehogy békés hajók beleütközzenek s hajó s hajósok nyomorult halált
szenvedjenek?

Parasztészszel nehéz a zsebbeli óra szerkezetét elgondolni. Pedig
micsoda durva ácsmunka ez a torpedó szerkezetéhez képest!

De a torpedó-király a tengeren is meg akarta mutatni szerszámának
működését.

Telepénél avult fahid vezetett a tengerbe. A fahid végén északi
irányban, Voloska felé volt megerősitve egy-két czölöp. Ez a czélpont.
Itt kell állani a hajónak, a pánczélos szörnyetegnek. Torpedócsónak
hozott a hid mellett egy torpedót s onnan ezt a czélpont felé
eresztette. Lőtte is, eresztette is.

Száguldott a borzasztó szerszám a viz alatt. De csak ugy egy lábnyi
mélységben. Magát a szerszámot nem láttuk, de utját jól láttuk. Mint
mikor a beteg csuka csaknem a viz szinén czikázik. Száguldása nem oly
gyors, mint az ágyugolyóé. De legalább oly gyors, mint a versenyfutó lóé
vagy agáré. A nagy pánczélos szörnyeteg, ha látja is, meg nem menekülhet
előle három-négyszáz méter távolságból. Mire állóhelyéből kimozdulhatna:
ott éri a halál.

De a mi első torpedónkkal furcsaság történt.

Valami százötven vagy kétszáz méter távolságban kitért egyenes utjából s
lekonyult. Száguldott azután is, de bizony a czélpont-czölöpöket jó
négy-öt méternyire kikerülte. Ez a mi torpedónk nem ölte volna meg a
pánczélos szörnyeteget.

Csóválta fejét a torpedó-király. Ebben a lövegben hiba van. Megigérte,
ha egy-két napig ott maradok: megmagyarázza a hiba okát is.

Dehogy maradtam ott e végett. Még három lövést mutatott. Mind a három
tökéletes volt. Nem akartam én tengernagy lenni, elég volt nekem ennyit
látni.

Tökéletes ember volt a torpedó-király. Elmondok jelleméről egy-két
adatot.

Az angol kormány nem türhette, hogy ő idegen országból, idegen gyárakból
szerezze be torpedóit. Meg akarta venni a torpedó-király titkát. Meg is
vette. Hat millió korona volt a titok ára. Egész sereg mérnök, gépész,
vasműves, hajóépitő, tengerész telepedett meg Fiuméban a titkot
kitanulni. Ki is tanulták, haza is mentek s az angol kormány ki is
fizette a hat milliót.

De a sok tudós ember mégis tévedt. Otthon még se tudtak tökéletes
szerszámot késziteni. Lekonyult, elsülyedt, ide-oda czikázott vagy fele
uton megállt valamennyi. Hiába fizették a hat milliót.

Nem volt más segitség: ujra meg kellett a titkot venni.

Küldöttség jött a torpedó-királyhoz ujra megalkudni. Whitehead azt
felelte:

– Nekem csak egy titkom van. Azt az egyet eladtam, árát fel is vettem,
ujra hát el nem adom. Hanem ha rosszul tanulták meg az urak: hát
tanulják meg jól.

S megtanitotta az angolokat jól. És ingyen. Nem fogadta el az ujabb hat
milliót.

Hajh-hajh! Erős kétségem van, vajjon a mi bankárjaink egészen igy
gondolkodtak volna-e?

Ő volt akkor Magyarország iparosai közt a legnagyobb adófizető. Egy
millió korona évi tiszta jövedelmet vallott be önként. De az többször
megtörtént, hogy évi jövedelme több lett két-háromszázezer koronával.
Egyszer éppen hatszázezer koronával. Ezt is bejelentette utólag s
fizette önként a többi adót.

Hej-hajh! Erre már nem mondom el, a mit gondolok.

Hanem azt mégis elmondom, hogy akkor láttam életemben az első japán
hajót. Japán hadihajó volt a kikötőben torpedóért.

Japán!

Mit akar a japán a torpedóval? Talán héringet akar vele fogni?

Annyit tudtunk huszonöt év előtt Japánról, mint Marokkóról vagy
Abessziniáról. Talán annyit se. S ime, huszonöt év mulva szárazon és
vizen is pozdorjává törte a világ legelső katonai hatalmát!

Erre is mondhatnék valamit ugy a magunk dolgaira nézve. De hát mit érne
az?




A NAGY ASSZONY.

(Bónis Sámuelné született Darvas Erzsébet. Született 1813-ban, meghalt
1900-ban. Férje jó ismerősöm volt. Államférfi s utóbb az ország egyik
főbirája. 1848-ban tevékeny munkása függetlenségi harczunknak. 1849 után
üldözött és fogoly. Felesége méltó volt hozzá. Nagy sziv, nagy lélek,
igaz magyar nő.)

Bónis Sámuelné fölött zárult be a sirgödör. A rokonok siratják a jó
anyát, a szelid nagyanyát, a tisztes ősz dédanyát, az édes testvért, a
szives nagynénét. A vérrokon szive alig tehetne mást. A nagyközönség
elolvassa az ujságok halálhirét s a természet rettentő törvényén meg nem
ütközve olvas tovább lóversenyről, vetések állásáról, államférfiak
viszálykodásáról, ledér asszonyok és férfiak dolgairól. Alig gondol
többé a halálesetre, alig gondol arra, a kit eltemettek. Öreg asszony
volt, 87 éves volt, meg kellett halnia, nyugosztalja isten.

Pedig a ki meghalt, a kit eltemettek, az Bónis Sámuelné volt. S a mikor
rágondoltok: ne a 87 éves aggnőre gondoljatok, a ki már visszavonult a
nyilvános élettől, a ki már elrejtőzött családjának árnyékos rejtekébe s
a ki már semmit se tud a világról, a mely már ő róla nem akar tudni
semmit. Gondoljatok annak édes dicső multjára, egész életére, férjéhez
való szerelmére, honáért való nagy szenvedésére. Gondoljatok arra a nagy
lélekre, mely nagygyá lett azért, mert férjének szerelme s gyermekeinek
példás nevelése mellett nemzetének, magyar fajának nagyságáért élt,
küzdött, szenvedett, rajongott, imádkozott.

Bizonynyal mondom: nemzetünknek nagy asszonya volt az, a kit eltemettek.
Nem a szentekben, nem a királynőkben, nem a magas születés és rengeteg
vagyon körülrajzott nőalakjaiban látom én a magyarság nagy asszonyait.
Azokban látom, a kik nemük törvényét hiven teljesitik, de azért nemzetük
minden örömét és minden fájdalmát csak oly igazán és szentül érzik, mint
azok a férfiak, kiket a végzet nemzedékük vezéreivé jelölt.

Ezek közül való volt Bónis Sámuelné. Dicsőség nevének.

Minő családból származott!

A nagy-réthi Darvas-család már Bocskay korában számot tett a nemzet
történetében. Vérségi kapocsban az Ebeczky, Rháday, Palásthy, Gyürky,
Földváry, Mocsáry, Lónyay, Fáy, Bornemisza, Máriássy, Szilassy, Madách,
Szemere, Patay, Péchy, Puky s egyéb előkelő családokkal, nyolcz-tiz
vármegyében a nemzeti ügynek száz meg száz bajnokát állitá a küzdőtérre
harczban, békében, egyházban s megyéknek és országnak gyülésein. Egy ily
családnak története a nemzet háromszáz éves viszontagságainak története.
Rákóczi fejedelem függetlenségi háboruiban két Darvas végzett dicső
munkát. Darvas Mihály és Darvas Ferencz. És századokon át a bécsi
politika irtotta a kálvinista magyart, hogy e földről kiirtsa a magyart
és az alkotmányt és a szabadságot: a Darvas-család mindig ott állott az
első sorban, hogy vagyonát, életét, egész jövendőjét áldozza fajának és
szabadságának megmentéseért.

E család kebelén s e család százados hagyományain nőtt fel Darvas Erzse,
a ma eltemetett nagy asszony.

Hozzá méltó férfit rendelt férjeül a gondviselés.

A tolcsvai Bónis-család Magyarország történetében ép oly magasan áll,
mint a nagy-réthi Darvas-család. A vértanu Bónis Ferencz dicső életét
hóhér pallosa oltá ki 1671-ben. A pozsonyi nagy vértanu életének és
halálának története fönséges és irtózatos. Nincs a szentek és vértanuk
seregében ember, a ki többet szenvedett volna hitéért, mint ő szenvedett
hitéért, hazájáért s magyarságáért regéczi és pozsonyi börtönében. S
mind a háromhoz hű maradt törhetlenül.

Hol van az a történetiró, a ki megirja ezt igazán?

S a ki megirja Bónis Sámuelnek, a nagy asszony férjének gyötrődéseit. S
a hű feleség áldozatát, könnyeit és csodás fáradalmait?

Sokszor kétségbeesett s örökre elmult volna már a nemzet, ha olyan fiai
és leányai nem születnek, mint a Darvasok és Bónisok.

*

Visszatérünk még a nagy asszony emlékezetére. Most még csak azt a
rajongó honszerelmet emlitjük föl, melyet e nő Jászay Pálnak, a lelkes
történetirónak lelkében lángra lobbantott. Történelmi műveit igy
ajánlotta a nagy asszonynak.

»Darvas Ersébetnek tisztelet, szeretet s barátság jeléül.«

»Lelkem kedves barátnéja! Zsenge korom óta egy boldogitó vágy hevitette
szünetlen keblemet: magyar nyelven és magyar szellemben megirni a magyar
nemzet dicső, bár tövises emlékeit. Azon vidéken születtem, melyet
Árpád, az országalkotó s vitéz nemesei a tarczali hegy tövéből Jakta
melletti táborukból örömpillanattal áttekintvén, szivük fölgerjedésében
Szerelmesnek neveztek. Boldogkőtől csevegő morajjal kergeti e kies
völgyön Szeremse pataka mindig hév, mindig tiszta habjait. Csoda-e
tehát, ha krónikáink minden egyes szava magával ragadta lelkemet!
Gyüjtögettem és gyüjtöttem, sem időt, sem fáradságot nem kimélve, és –
miként e nemzet első vezérének, Álmosnak anyjáról beszélik – a jövendők
felől arany álmakban merengtem. Máskép történt s hő vágyaimnak csak némi
forgácsai maradtak.«

»Tégedet azon megye földe nevelt, mely engemet. Csak a zavaros Hernád
választott bennünket, téged a Bársonyos jobb téreire, engem a Szeremse
patak bal vidékére szoritván. Nincs ki azokat, miket én édes
nemzetünkről elmondani képes vagyok, hőbb kebellel s szendébb
figyelemmel kisérje, mint te. Engedd hát, hogy megmaradt forgácsaim
pislogó világánál feltünedeztessem előtted közhazánk s nemzetünk
töredékes fátyolképeit. Türelmed nem fog kimerülni, ha tudod, hogy ezek
hozzád, irántad soha nem szünő hálám s örök tiszteletem zálogául
közelednek. Szántó, Márt. 8. 1851.«

*

Mennyi lelkesülés, mily nemes imádat, mennyi rajongás azért, hogy
Bónisné megelégedésére irhassa meg a magyarság igaz történetét.

Minő fenséges lélek volt az, a ki a tudomány hőseit igy tudta
lelkesiteni!

Dicsőség emlékezetének.




KOZMA SÁNDOR.

(Kozma Sándor, született Kőröshegyen Somogy vármegyében 1825-ben,
meghalt 1897-ben. Ügyvéd, megyei tisztviselő, főbiró, utóbb az ország
főügyésze 1870 óta. – Irodalmi alkotása kevés. – Legjobb barátaim
egyike.)

Hajdan élőfákat ültettek a nemesi birtokok ösi mesgyéire. Nőtt a mesgyék
szálfája és erősödött évről-évre, nemzedékről nemzedékre. Gyökereivel az
anyaföldbe, lombjaival a levegőégbe terjeszkedett. A birtokos változott,
elhalt, ujra támadt; egyik nemzedék a másik kezébe adta át a földet;
viharok jöttek, áradás, ellenség pusztitott – a mesgyét bizton őrizte a
százados szil. Perpatvar, tűzvész, könnyelmüség, asszonykéz megbolygatta
az ősi levéltárt; királyi adományok, osztálylevelek, határjáró igazságok
eltüntek, elenyésztek, de a százados szil daczolt minden viharral s
büszkén és rendületlenül őrizte az ősi mesgyét.

Nemzeti társadalmunknak ily mesgyeőrző határfája volt Kozma Sándor. Kor
és korhadás megőrölte, elpusztitotta. Árnyékadó terebélyes lombját,
óriási törzsét, hatalmas gyökérzetét az ő nemes és magyar szellemének
bámulta és tisztelte az ujabb nemzedék egy egész élet óta s még hetekkel
és hónapokkal ezelőtt is. S most kidölt, elhunyt örökre.

Veszprémmegyei ős nemesi családból származott. Őseit se a török háboruk,
se a szabadságharczok nem tudták kimozditani a leveldi ősi birtokból. De
Mária Terézia kormánya alatt Padányi Biró Márton veszprémi püspök, a
vallás visszaállitásának ürügye alatt kizavarta és akkor költöztek át
Zala és Somogy vármegyébe. Inkább megváltak a vagyontól, a jóléttől és
az ősi birtok minden társadalmi előnyétől, de magyarságukat és
függetlenségüket fel nem adták.

Ily családból származott és ily család kebelében töltötte ifjuságát, a
hol az ő idejében és még később is, a nélkül, hogy szavakban mondva lett
volna, a hatalmaskodó osztrák ellen kiirthatatlan gyülöletet és a magyar
faj iránt soha nem lankadó, rajongó szeretetet oltott az ifjak szivébe
minden tanitó és minden tantárgy és a főiskolának egész életműködése.

Együtt tanult és versenyre kelt Petőfivel, Jókaival, Kerkapolyval, a
kiknél nem volt se rosszabb, se gyengébb, csakhogy tehetségét más téren,
az igazságszolgáltatás mezején tette gyümölcsözővé.

Lángoló hazaszeretetben, fajának végtelen szerelmében nem multa felül
egyik sem. Egészséges és erőteljes szelleme megkedvelte a tanulást és
korának tudományos műveltségét oly mértékben sajátitotta el, mint akiről
méltán mondják, hogy kora műveltségének szinvonalán áll. De sem
tudománya, se utazásai, se később a fővárosi társasélet eszmecseréi, az
őstiszta magyar gondolkodást és a nemzet intézményei és multja iránt
folyton élő ábrándos rajongását meg nem gyöngitették, el nem
homályositották.

Saját nemzetén kivül nem ismert más nemzetet, multunk hőseit az ő
szemében nem multák felül a világtörténelem összes hősei. Még napi
kérdéseinket is a magán társalgás körében a mult századok erőfeszitései
és mulasztásai szerint és az ősök nézetéből kiindulva tárgyalta
legszivesebben. Minden ember értékét akként becsülte meg, hogy milyen jó
vagy milyen rossz magyar.

És a szerint, hogy szabadelvüsége milyen igaz, vagy milyen hamis. Mert ő
szabadelvü volt a szónak tökéletes értelmében. Előtte az állami
intézmények körében csak az ember létezett, de kicsiny ember vagy nagy
ember nem és az egyéni vagy polgári jogoknak minden alkalommal, még az
állam hatalmával szemben is senki sem volt igazabb védője és melegebb
tisztelője, mint ő. Az osztályérdeket 1848 előtt megsemmisiteni
törekedett, napjainkban pedig, a mint az még gyülöletesebb alakban áll
fenn, mint 48 előtt, undorral fordult el tőle. És ez érzelemből ő nem
csinált titkot magas állásában sem.

Mint Magyarország főügyésze és egyuttal valósággal koronaügyésze neki az
udvari körök legmagasabb regióiban is időnkint helye lett volna. De ő
ezt a helyet el nem foglalta soha. És pedig készakarva nem foglalta el.
Mert neki nemcsak rendithetetlen meggyőződése, de vére, természete,
családi és egyéni jelleme volt, hogy igaz magyar embernek és igaz
szabadelvü embernek nálunk az udvar légkörében helye nem lehet. Valamint
nem lehet helye mágnásaink és bankáruraink mindennapi körében sem.

Huszonöt évig volt Magyarország főügyésze és több mint harmincz éven át
szolgálta az igazságot. A hivatalos intézkedések szürke egyformaságában
elvész az egyes ember, elvész az egyéniség. És minden eszmét, minden
gondolatot, minden egyéni érzelmet kiöl a hivatalos irály és a hivatalos
felfogás egyenruházott és mértékre vett megszokottsága.

De a harmincz év alatt minden intézkedés, a mely tőle származott,
mindamellett tisztán őrzi az ő nemes és magasztos, magyar és szabadelvü
gondolkozását. És egészen oly tisztán őrzi az ő műveltségének
egyéniségét. Azok, kik vele, felette és mellette kormányozták az
országot és azok, a kiket a hivatali rendszer alája helyezett, gyakran
bámulták az ő felfogásának nyers szabadelvüségét és egész szellemének
kurucz magyarságát.

Voltak e miatt összeütközései is. De ő változatlan megmaradt annak, a
minek indult, még a hivatalos szeken, még a királyi ügyészségben is,
szabadsághősnek.

A kik közvetlenül és a mindennapi érintkezés után ismerték, azokra
csodálatos hatással volt. Szerették, követték és bámulták egyszerre és a
királyi ügyészek azon kollégiuma, a melyet huszonöt év óta ő megalkotott
s a melyben az ő gondolkodását meggyökeresiteni törekedett, minden
időben legméltóbb emléke az ő munkásságának.

Ez ügyészi kollégium kihal, szétmállik és változik idővel és emlékként
többé fenn nem áll és Kozma hatása is, mint a nagy szinművészeké, csak
nemzedékére, korára és kortársaira hat ki. De épen azért nekünk, kik őt
ismertük, a kik vele éltünk és vele dolgoztunk, a haza rossz napjaiban
vele busultunk és a jó napokban vele örvendtünk, nekünk kötelességünk
emlékezetünkben megőrizni mindent, a mit róla tudunk, és átadni minden
emlékjelet az utókornak, a mely az olyan férfiak példáin, a minők közé
Kozma Sándor tartozott, ha lelkesülni tud, még szép és nagy dolgokat
alkothat a hazáért és a magyarságáért.

A negyvenes évek magyarjaiból már kevesen élnek. Deák Ferencz és Kossuth
Lajos táborkara nagy részben elhunyt. Nemcsak az ország központján, de a
vármegyékben is alig van egy-kettő, a kit a régi tűz melegitene és a
kinek agyában és szivében az a szellem élne, a mely a nemzetet 1848-ban
a világtörténet kiváló tényezőjévé tette.

A kevés férfiu közt, a ki még él, a legkiválóbbak egyike Kozma Sándor
volt. Elhunyta őt már az uj korszakban, az uj nemzedék gondolkozásában
érte. Ha társai is elhunynak, a mi csak pár évnek a kérdése, velük
együtt a régi Magyarország egészben a történeté lesz. Talán az eszmék
ujabb iránya meg nem engedi többé, hogy Kozmához hasonló egyéniségek
képződjenek ki közéletünk mezején. Talán a Gondviselés másképp
gondoskodik arról, hogy a magyar faj különös jelleme ne ekként, hanem a
mostani módszer szerint képződött közférfiak által tartassék tisztán
fenn. De mi ragaszkodunk ahhoz a hithez, hogy mindaddig, mig a magyar
nemzetre és annak tiszta és hamisitatlan egyéniségére az emberiségnek
szüksége lesz, addig a nemzetnek Kozmához hasonló fiai ezentul is
támadnak és pedig, ha a szükség ugy kivánja, még nagyobb tömegben, mint
támadtak hatvan év előtt.




BITTÓ ISTVÁN HALÁLÁN.

(A Bittó-család. – A csallóközi nemesség. – A tábor, melyhez Bittó
tartozott. – Milyennek látta bujdosó korában Párist? – Hol láttam
először? – Miért nem volt nagy szónok? – A Deák-párt bomlása. – Önként
hagyja el a miniszterelnökséget.)

Egyszer már megemlékeztem Bittó Istvánról, az egykori Deákpárt utolsó
miniszterelnökéről. De azért most, hogy szemeit örökre lehunyta, megint
visszatérek rá. Szerettem és becsültem. Nagyon szivesen beszélek
azokról, a kikhez szeretet és becsülés kapcsolt.

Előkelő nagy család sarjadéka volt. De csak köznemesi családé. Sok Bittó
emelkedett ki a hétköznapi szürkeség homályából; a vármegyének és az
országnak kormányzásában sok Bittónak keze, becsülete és bölcsesége
fáradozott, de minden Bittó megmaradt annyira erős magyarnak, hogy a
Habsburgok uralma alatt se uradalmakra, se főrendü méltóságokra szert
nem tehettek. Megmaradtak abban az erős köznemesi táborban, mely
századok óta őrzi az országot és szabadságait s tartja fenn a magyar
nemzetet.

Ősi birtokuk Sárosfa Pozsony vármegyében. Csallóközi kisded falu alig
harmincz házacskával s a Bittók ősi udvarával. Innen van nemesi előnevük
is. A falu igazi neve egykor Sárosfalva volt. Épen száz faluja van túl a
Dunának, a melyet ma fa néven neveznek a régi falva helyett. A szavak is
kopnak, mint az emberek, a családok s a nemesi birtokok.

A csallóközi köznemesség csodálatos tünemény nemzetünk életében. Bécsnek
torkában, a pozsonyi vár falai alatt, Érsekujvár és Komárom erődeinek
árnyékában, a németek, vallónok, labanczok országutján ezt a nemességet
mindenáron ki akarták irtani s vagy németté tenni, vagy helyébe németet,
tótot, idegen elemet telepiteni. De ez a nemesség nem engedett. Nincs az
országnak olyan vidéke, a mely töröktől, tatártól s mindenféle pogánytól
annyit szenvedett volna, mint ez a némettől. Megvédték őt a Dunaágak, a
kiöntések, a bozótok és berkek, de legjobban megvédte ősi erénye,
törhetlen magyarsága, példabeszéddé vált okossága.

E nemességnek volt egyik legszebb hajtása a Bittó-család.

A csallóközi nemes falvak kisbirtoku lakóinál ép ugy él az ősök
emlékezete, mint a nagy angol és német főnemességnél s mint az arabok,
őzbegek és turkomannok törzsfőnökeinél. Száz meg száz család él ma is,
melynek apró korhadt leveles ládája tele van az Árpádok, a Vegyesházbeli
királyok s a Korvinok korabeli levelekkel. Birtokot, nemességet,
leszármazást, atyafiságot bizonyitanak e levelek. S a ki oly féltékeny
és büszke őseire, az gonddal vigyáz utódaira is. A ki tiszteli a multat:
az megőrzi a jövendőt.

A Bittók vagyona nem kopott el, sőt Pozsony vármegyén kivül elterjedt
Somogy, Arad s több vármegyére. Okos és tisztes házasságok, takarékosság
s becsületet szerző erények szaporitották a birtokot.

Bittó István főbirtoka Somogy vármegyében feküdt Drávafokon. Tágas park
közepén előkelő nagy uri kastély néhány ezer hold külső birtokkal jól
fölszerelve, okos gazdálkodással vezetve. Itt szokta tölteni a nyarat
késő őszig. Itt szokta kedvelt könyveit és hirlapjait olvasgatni;
barátait, látogatóit, a vármegye előkelőit fogadni. Itt kerestem föl én
is ezelőtt huszonkét esztendővel. Vendégszeretete, figyelme,
előzékenysége, nemes egyszerüsége példás volt. A régi időkre, a nagy
egyéniségekre emlékeztetett.

Valósággal kiváló férfiu volt, habár a közélet zajongásai közt nagyságát
nem vették is észre. Higgadt, bölcs elméje, felfogásának különös
nemessége, nagy emberszeretete, erős gyakorlati miveltsége tette őt
nagygyá. Sok jellemvonásban hasonlitott Deák Ferenczhez. Deák
táborkarában senkise volt, a ki a vezért ugy megközelitette, mint ő.
Nagyságának nem méretei, hanem természete hasonlitott a vezérhez.

Nagy korszaknak volt méltó fia.

A magyar nemzet 1848–1849-ben élet-halálharczot vivott. Vitába
keveredett fennállásának, fajának s függetlenségének minden ellenségével
s fiai vérét, s minden erkölcsi erejét vitte fegyverül a vitába. Ekkora
erőfeszités minden nemzet történetében ritka. Minden időben minden
nemzedék nem képes ily erőfeszitésre. Az utolsó Rákóczi-szabadságharcz
óta, 1710 óta a magyar nemzet se volt erre képes. Óriási erkölcsi
erőnek, akaratnak és elszántságnak kell összegyülni s jó alkalomnak
támadni, hogy a nemzet ádáz élet-halálharczra vállalkozzék.

Erős lelkek késziték erre a nemzetet.

Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Deák, Vörösmarty alig tiz év szülöttei.
Születésük közel esik egymáshoz a 18-ik század utolsó s a 19-ik század
első éveiben. Ők és társaik edzették meg hősi elhatározásra a lelkeket.

Az az ifjuság, mely a nagy harczot megkezdette s végigküzdötte, a mult
század huszas éveiben született. Az ugynevezett 48-iki fiatalság, a
vakmerő és fenséges küzdelemnek hősi tábora 1820-tól 1830-ig támadt az
anyák szerelméből, az idő láthatatlan örökkévalóságából. Ma már alig
van, a ki e táborhoz tartozott. A vezérlő szellemek közül talán csak az
egyetlen Jókay.

Bittó is e táborhoz tartozott.

Az első népképviselet tagja, a debreczeni országgyülés buzgó
képviselője, a függetlenségi nagy elhatározás egyik hőse s mikor a
harcznak vége lett: bujdosó és számüzött: ime nyilvános életének első
fejezete!

Nem a vér heve, nem a képzelet lázongása, nem a nemes nagyravágyás
ábrándja, nem a katonai erények feszitő érzései birták őt ama nagy
elhatározásra. Hanem a mi mindezeknél szentebb: a hazafiság s a nemzet
iránt való kötelesség komoly érzete. Őt lelkének higgadtsága vitte oda,
a hova másokat, igen sokat az ifju kor rajongása.

Sok hányattatás után Párisban telepedett meg, mint bujdosó. Akkor még
köztársaság volt a francziák államalkata; elnöke Napoleon. A
függetlenségi harczok üldözöttjei szivesen menekültek oda. Ott volt
Bittó is, gróf Andrássy Gyula, gróf Teleky László, Gorove István, Irányi
Dániel s egyebek társaságában. A közös sors egyenlő érzete s hű,
bizalmas barátság kapcsolta őket össze. Egész két évet töltött el ott
1849 végétől 1851 végeig. Megismerkedett néhány kiváló franczia
államférfiuval s ideje nagy részét a korszerü államtanok
tanulmányozására forditotta.

Nagy figyelemmel hallgattam, mikor elbeszélte, minő hatást tett rá
először az a világ.

– Csaknem minden dolog ismerős volt előttem – ugymond – mikor Párisba
jutottam. Az utczák, házak, emberek ugyanolyanok voltak, mint másutt
Bécset már meglehetősen ismertem, ott többször jártam s azért külsőleg
Páris se lepett meg semmiben, de az emberek, a felfogások, az
intézmények, a szenvedélyek: mind egészen más, mint a minőket én
ismertem. A magyar társadalom még mindig Verbőczy társa dalma volt. A
középkori hűbéres életnek legszelidebb képződménye, de mégis középkori.
Ur és szolga, egyházi és világi főrendek, Isten kegyelméből való
uralkodás, fejedelmek babonás bálványozása, önkénygyakorló kormányzók,
basáskodó vidéki főtisztviselők, százféle előjog, kivétel, szabadalom,
osztályérdek s ezeknek megfelelő gondolkodás és családi élet. Fajok,
nyelvek, foglalkozások, felekezetek versengése. Szűk irodalom, bágyadt
sajtó, mely alig ismerte a gunyt és gyülölködést és semmikép nem ismerte
az élczet és vidámságot. Mi más a franczia közszellem a maga
gondolatainak, érzéseinek, törekvéseinek korlátlanságával! Mégse tudtam
igazán megkedvelni. Nálunk hazafiság, ideálok, érzések, meleg
rokonszenvek, családi ösztönök kötik egymáshoz az embereket s alkotják
meg nagy részben a pártokat is. Párisban pedig számitás, okosság, érdek
és gyülölködés. Sokkal magasabbnak, sokkal hatalmasabbnak s
fejlettebbnek láttam a franczia szellemet, de sokkal jobban szerettem a
magunkét, a magyart.

Magyar természetét nem is tudta, nem is akarta leölteni magáról soha.
Egyénisége meg nem engedte volna. Mikor miniszter volt, mikor a
képviselőház elnöke volt s mikor a kormánynak és az uralkodó Deákpártnak
vezére volt: akkor is csak művelt, világosfejü, csöndes modoru, de mégis
csak ugynevezett jó magyar táblabiró volt. Az igazi »tekintetes, nemes
és nemzetes ur«. A kinek a fülét mindig megdobbantotta s a ki mindig
nagyot nézett, a mikor őt miniszterelnök korában a »kegyelmes uram«-nak
szólitották. Barátaitól, jó ismerőseitől, a képviselőktől, egykori
megyei tisztviselő társaitól mindig gunyolódásnak tekintette a
»kegyelmes ur«-féle szólitgatást.

Mig Deák Ferencz élt, nem is volt az valami nagy divatban. Hiszen ha az
a férfiu, a ki minden párt és minden kormányzó ember fölött áll s a
királyon kivül mindenkinél hatalmasabb, csupán csak »tekintetes« és
talán »nagyságos« ur; hát akkor ki lehetne igazán »kegyelmes« ur? A régi
Deák-körnek nem is volt tagja ötven kegyelmes ur. Csak a letünt udvari
korlátnoki és helytartótanácsi rendszer agguló férfiait szoktuk
»kegyelmes ur«-nak czimezni. De csak azért, hogy tudja meg mindenki,
hogy ők nem tartoznak hozzánk, – ők más világ, mint mi vagyunk.

Régóta ismertem.

Még a mult század hatvanas éveinek közepén tartott Balaton-Füreden három
parti vármegye értekezletet a fölött: vajjon lecsapoljuk-e a Balatont?
Az én vármegyém részéről én is ott voltam valamiféle küldetésben. Fiatal
ember, koromnak és természetemnek hatalmas kiváncsiságával. Bittó István
is ott volt Somogy vármegyéből, noha a drávaparti birtokost közvetlenül
épen nem érdekelte a Balaton.

Ott láttam először. Tudtam már, hogy az 1848-iki nemzetgyülés tagja
volt, – tudtam, hogy ott volt Debreczenben, Szegeden és Aradon a
királykergető független országgyülés romjai közt s tudtam, hogy néhány
évig bujdosásban élt. Mi ifjak különös kegyelettel néztünk az ily
férfiakra, mint letarolt erdő épen maradt szálfáira. Minő hatalmas
növések, minő büszke alakok a haraszt apró sarjadékai közt! Vajjon a
kiirtott törzsek hajtásai felnőhetnek-e egykor ilyen magasságba?

Ott ismerkedtem meg vele.

Alacsony termet, aránylag hatalmas fej, élénk, szelid, fénylő nagy
szemek, vastag bajusz, egyenes fejtartás, mindig mosolygó jólelkü arcz.
Vannak arczok, melyeket semmiféle lelki indulat soha eltorzitani nem
tud; melyek, ha mikor haragusznak is, a szelid érzelmeket, a nemes
gondolkodást tükrözik vissza. Ilyen volt Bittó arcza fiatalon is, agg
korában is. Pedig a Bittóknál a napsugártól barna, majdnem sötét bőrszin
öröklött sajátság s később kopaszság, deresedés s redőzet is urrá lett a
fej különböző részein. S mégis bizalomgerjesztő szép arcz volt késő
vénségében is.

Mert a lélek volt nemes az arcz mögött.

Deák különösen kedvelte. Már 1848-ban és 1861-ben is, de 1865 óta
állandóan. A belső bizalmasok körébe, a nagy táborkarhoz tartozott.

Minő táborkar volt ez! Minő férfiak környezték akkor a pártvezért?
Szalay László, Klauzál Gábor, gróf Andrássy, báró Kemény Zsigmond és
báró Eötvös, Kerkapoly, Bittó István, – nagy elmék és nagy erények
birtokosai, – államférfiak, tudósok, irók, bölcselők; a magyarság
történelmi eszméinek nagy ápolói. Az ifjabb nemzedék tagjainak minő
olimpusi gyönyörüség volt ezek társaságában otthon lenni!

Bittó nem volt kezdeményező szellem. Bölcselő se volt. Minden nagy
kérdésről volt érett és komoly nézete, de a mikor ezt kifejtette, sohase
olvasmányai tüntek elénk, hanem észlelései, tapasztalatai. Egész lélek
volt saját erejéből. Ha vitázott: se saját személye, se ellenfelének
botlása vagy gyöngesége nem jutott eszébe. Azért se a fenhéjázást, se a
gunyt, se az élczet nem ismerte. Mindig a kérdésnek belső igazságai
vezették agyát. Sohase volt szellemes, sohase játszott elméje a dolgok
külsejével vagy esetlegeivel, de mindig okos és talpraesett volt minden
szava. Beszéde sohase fárasztott; beszéde a legnagyobb elmék figyelmét
is magához ragadta.

Nagy tekintélyével s mindenki által elismert okosságával szinte
ellentétben állt termetének kis mérete. »Kicsiny ember nagy bottal jár«
– igy szokta a népnek példabeszéde az ily férfit jellemezni. Termete
miatt Pistikának nevezték benső barátai s párthivei. De nem guny volt e
szóban, hanem szeretet és gyöngédség.

Miért nem tudott szónok lenni?

Érdekes ez a kérdés azért is, mert bizalmas körben egész szónoki erővel
és hatással tudta eszméit megvilágitani s érveit kifejteni. De azért is
érdekes, mert miniszter és kormányelnök korában szinte kényszerült
szónokká lenni. És még se vált szónokká.

Bizony nem tehetsége hiányzott, hanem természete tartotta vissza. Akkora
szerénység s oly észrevehetetlen nagyravágyás, mint az övé, a
kezdeményezést, a szerepet, a szót százszor szivesebben engedi másnak,
semhogy a maga számára foglalja le. Ő sokkal mélyebb és tartalmasabb
szellem volt, mint például utódja, Tisza Kálmán s ha miniszterelnöksége
alatt Tisza Kálmán évenkint s kivált az első években felszólalt
kétszázötvenszer, Bittó alig hiszem, hogy felszólalt huszonötször. A
szónokláshoz pedig, hogy az magasra fejlődjék, az agynak épp oly sok
gépies munkálkodásra van szüksége, mint a zenésznek ahhoz, hogy kitünő
zenész legyen. A ki hangszerével csak ritkán foglalkozik: sohase lesz
belőle nagy zenész, akárminő a tehetsége.

Kormányelnöksége alatt nagy sikerek nem jöttek napvilágra. De nem
történtek nagy események se, melyek fénye, vagy árnyéka őrá kiterjedne.
A mai kor embere meddőnek tekinthetné kormányelnökségének rövid
korszakát.

A nemzet történetirója egykor majd foglalkozik ővele is s följegyzi
cselekményeit s azok értékét, de följegyzi talán mulasztásait s azok
okait is. S valóban sok érdekes dolgot jegyezhet föl.

Ő volt a Deákpárt utolsó kormányának elnöke. Maga a vezér a kornak és
betegségnek sulya alatt már képtelen volt a vezér mindennapi munkáját
végezni. Deák Ferencz Bittó kormányelnöksége alatt már egyetlenegyszer
sem lehetett ott se a képviselőházban, se a pártkörben, –
ellenmondhatlan bölcseségü szavaival nem irányozhatta többé az elméket s
oroszlánszemeinek komor tekintetével nem fékezhette többé a lázongó
indulatokat.

A pártnak s a körnek belső élete egészen más volt, mint a mai. Az ország
élén a miniszterelnök állt s mögötte a király tekintélye. De a párt élén
Deák Ferencz állt és az ő tekintélye. A többség nem a kormánynak pártja
volt, hanem a kormány volt a többség alkotása. A javaslatokat a kormány
készitette akkor is, de a többség a maga pártkörében gyakran hetekig
tartó vitatkozás után függetlenül állapitotta meg. A kormány kénytelen
volt nemcsak a királynak, hanem Deák Ferencznek támogatását is előre
megszerezni. Ha az egyik elmaradt: elmaradt a másik is s elmaradt a
többség is.

Ehhez voltunk szokva hét-nyolcz éven keresztül, s mikor az 1873-iki
óriási válságok után Bittó igen sulyos körülmények közt kezébe vette a
kormányt: Deák Ferenczet már nem találta a párt élén. Azt vette észre,
hogy egyedül áll s másban, mint a király tekintélyében gondviselő
támogatást nem találhat.

Megbomlott a párt egysége nyomban. Külön árnyalatok, külön
összebeszélések, külön vágyak és törekvések támadtak a párt kebelén
belül.

A Sennyey-párt szervezkedett. Azt hitte: ideje közel van.

A Lónyay-párt már szervezve volt két év óta. E párt »vacsorapárt« név
alatt már rég ideje rendszeresen működött.

A balközép is belenyult már a Deák-párt belső dolgaiba s uttörője Ghyczy
Kálmán már ott ült a kormányon s pártja bent a Deák-pártban.

Egy uj elemet is kezdtünk észrevenni a Deák-párton. A miniszteriálisok
pártjának neveztük ezt az elemet. Azok a férfiak voltak ezek, a kik
elvvel, iránynyal, válságokkal keveset törődve, mindig a kormánynyal
tartottak, az erős kormány előtt föltétlenül meghajoltak, a gyönge
kormány ellen cselszövényeket szitottak s a párt erkölcsi függetlenségét
bénitották. Ezek utóbb Tisza Kálmán rendszere alatt tulsulyra vergődtek.
Ezekből lett az ugynevezett mameluksereg.

Bittó jól látta azt, hogy Deák régi rendszerét sokáig fentartani már nem
lehet. Oszlopai töredeznek, főerősségének, Deáknak napjai már
megszámlálvák; közel az idő, a mikor összedől minden. Volt ugyan még egy
hatalmas töredéke a pártnak, melyet akkor zömnek nevezett a szójárás.
Deák benső hivei, az önzést nem ismerő régi és uj férfiak, az eszmékért
lelkesülők, csupán a közczélok harczosai: ezekből állott a zöm. De ezek
folyton fogytak s lassankint meglepte őket a csüggedés. Ezekre
támaszkodott Bittó.

Ezekkel készitette meg az uj választási törvényt s ezekkel alkotta meg
az összeférhetetlenségi törvényt. Mind a kettő a nemzeti képviselet
megtisztulására törekedett. Mily nagy és nehéz munka volt ez, mennyi
bölcseség kellett ennek elvégzéséhez: alig gondolná az ember. A
választási törvény fölött öt hónapon át vitatkoztak a pártkörök, az
osztályok, a központi bizottság s az országgyülés két háza.

Sajátságos tünet. Törvénytárunk Szent István óta csak két választási
törvényt ismer. Az egyik 1848-ban készült Kossuth vezetése alatt, a
másik 1874-ben Bittó kormányzása alatt.

Bittó sohase bukott.

Önként engedte át helyét 1875-ben Tisza Kálmánnak. Erős meggyőződése
volt, hogy ezt meg kell tennie. S érthetetlen, hogy Tisza egész uralma
alatt szakadatlanul üldözte őt. Akkora elszántsággal, s oly
rendszeresen, a minőre a kormányok történetében alig van példa. Nálunk
épen nincs. Nevének és multjának tisztaságát s eszméinek és jellemének
nemességét azonban a Tisza-rendszer egész hatalma se volt képes
érinteni. S bár husz év óta keveset hallott róla a közélet, most, a
mikor sirja mellől a bevégzett hosszu életen végignézünk: bizony nem
látunk abban egyebet, mint összhangot, fenséget s nemes magyarságot.




EMLÉKEZÉS PULSZKY ÁGOSTONRA.

(Pulszky Ágoston. Született 1846. évi juliusban, meghalt 1901. évi
szeptemberben. Iró, képviselő, államférfi, egyetemi tanár, az észjog és
jogbölcselet mivelője, hosszu időn át jó barátom.)

Alig egy hónapja, hogy behunyta szemeit örökre s hideg hant borult meleg
szivére s ma már alig emlékezik meg róla valaki. Csak azok, a kik
szivéhez legközelebb állottak. Nő, gyermekek, testvér, néhány jó rokon
és hű barát.

A sajtó hallgat. Lemorzsolta a halálnak és temetésnek részleteit.
Ismeretes, mindennapos részleteket, melyek évenként száz meg ezer
halottnál előfordulnak. Előszámlálta a korán félben szakadt élet
fontosabb eseményeit. Ki volt apja, ki volt anyja, mikor és hol
született és hol növelkedett, hol tanult, mikor lett képviselővé,
katonává, egyetemi tanárrá, mikor nősült, hány gyermeke, mi volt
betegsége s mikor halt meg s ezzel vége. A mi jó sajtónk száz vagy
kétszáz sort szentelt neki, a mint épen szeszélye vagy napi anyagának
sokasága engedte s ezzel feladatát megoldotta s kötelességét
teljesitette.

»Elvégeztetett« – mint Jézus mondta a keresztfán. S a minek vége: minek
arról tovább is beszélni.

A mi feltünhetett: az, hogy minden lap megemlitette, hogy Pulszky
tehetséges, tanult és minden tekintetben nemes lélek volt s hogy mégse
volt se mint tanár, se mint szónok, se mint államférfi, mint szokás
mondani, közkedveltségü.

Igaz-e ez? S ha igaz: mi ennek az oka? Van-e a sajtó előtt szebb kérdés
ennél? Hogy lehet valaki jó hazafi, derék ember, nagy tehetség s mégis
kerüli őt az emberek rokonszenve s nyilvánvaló szeretete? Egy lap se
tárgyalta ezt a kérdést.

Pulszky Ágoston csakugyan nagy szellemi erő volt. Nagyobb, mint édes
apja s mint Károly öcscse. Pedig mind a kettő messze felülmulta az
egészséges szellemi erők középmértékét. Ágoston eredetileg mély és
hatalmas elmebeli tehetség, tanulmánya a bölcselet terén óriási s tudása
is rengeteg. Ehhez kedves és ragaszkodó lélek, jó barát és hű pajtás,
irigykedést és rosszindulatot nem ismerő, szerény és nem számitgató,
munkára mindig kész, a gondolkodásban mindig éber. Még figyelőképessége
is meglehetősen erős.

Hol van hát az ok, mely meggátolta őt abban, hogy a politikai élet
férfiainak s a pártoknak szeretetét és bizalmát megnyerhesse? Talán
benne van az ok, vagy talán a közönségben?

Mindakettőben.

Én nagyon szerettem és nagyon becsültem őt, noha két évtized óta ritkán
lehettünk együtt. Politikai pártállásunk s társaséletünk más társaságba
vonzotta őt s másba engem. Ő kormánypárti, én függetlenségi; – pártköri
életünk nem érintkezhetett egymással.

De másként volt harmincz év előtt. Egymás mellett ültünk a
képviselőházban, szemközt az elnöki székkel, az emelkedő padsorok
közepén. Pulszky Ágost, Zsedényi Ede, Matuska Péter és én s közelünkben
Paczolay János, Szilágyi Dezső, Urbanovszky Ernő. Akkor is nagyon
szerettem Pulszkyt s három éven át ott a képviselőházban egymás mellett
talán minden gondolatunkat és eszménket kicseréltük egymással. Még a
szereplő férfiak s a nagy kérdések fölötti érzelmeinket is.

Ő talán akkor is jobban ragaszkodott Szilágyihoz, mint énhozzám, de én
jobban figyeltem rá, mint bárki más. S erre jó okaim voltak, noha
kicsinyesnek látszók.

Pulszky előbb foglalt helyet a képviselőházban, mint én. Őt már az
1869-iki országgyülés közepén beküldte Nógrád vármegye valamelyik
kerülete. Mikor választása folyamatban volt, azt mondta édes apja
Pulszky Ferencz az Uri-utczai Deák-körben:

– Majd hozok én most nektek miniszternek való embert, a milyet az uj
nemzedékben nem találtok.

– S ki lesz az? Kérdezték többen.

– A Guszti fiam!

Sokan örültek, sokan mosolyogtak, néhányan élczeskedtek is az apai
vakszeretet rovására. De az öreg nem engedett.

– Majd meglátjátok, mennyit tud az, milyen tehetség az!

Én hittem az öreg Pulszkynak. Sohasem vettem észre benne semmi
érzelgősséget, semmi elfogultságot. Miért lenne érzelgős és elfogult
saját fia irányában?

Nem is csalódtunk se a tehetségnek, se a tudásnak mértékében. De
csalódtunk valami másban. Abban, a mit a világ modornak nevez s a mit én
alkalmazkodási érzéknek vagy számitásnak tudnék nevezni.

A mi magyar társadalmunk akkor még ismerte s megbecsülte az ugynevezett
tekintélyt. Volt, a ki születése által, volt a ki vagyona által, volt a
ki tisztes kora által, volt a ki szerzett érdemek, forradalmi hőstettek,
nagy szenvedések, tudományos vagy költői alkotások által tett szert nagy
tekintélyre. Eszterházy herczegre más szemmel néztek, mint Kuba Jánosra,
a szakolczai városbiróra. A ki a mult század negyvenes éveinek nagy
küzdelmeiben már nagy szerepet töltött be, mint Szentiványi Károly,
Bónis Samu, Pulszky, b. Eötvös, vagy a ki 1849-ben igazi hőse volt a
nemzetnek, mint Klapka, Nyáry Pál, Perczel Mór, vagy a ki a kényuralom
alatt halálra itélt, bujdosó, vagy várfogságot kiszenvedett volt, mint
igen sokan, vagy a nagy költők és irók, Jókai, b. Kemény: azok már
ennélfogva a nemzet kiváló figyelmére méltók, már ennélfogva
tekintélyek. Andrássy grófot tekintélylyé tette állása, multja,
születése, tehetsége s a király különös bizalma. Deák tekintély volt
mindenki előtt és mindenki fölött.

Jól volt-e igy, nem volt-e jól: most nem vizsgálom. Igy volt. Nemzeti
szokásunk, gondolkozásunk, érzésünk, erkölcsünk elismerte s megbecsülte
a tekintélyt, a kinek szavát, nézetét, akaratát komoly figyelemre
méltónak tartottuk csupán azért is, mert az ő szava, nézete és akarata
volt. Az a szó néha gyöngén hangzott, az a nézet néha nem volt alaposan
kifejtve és bebizonyitva, az az akarat néha makacsságnak vagy önkénynek
látszott, de azért azt komoly tisztelettel meg kellett fontolni, mert a
nemzet egyik tekintélyétől eredt.

Pulszky Ágoston nem ismerte ezt a nemzeti szokást. Nem ebben nőtt fel.
Nem fejlődhetett ki nála ez. Négy-öt éves korától husz éves koráig
idegen országban, idegen népek közt volt többnyire. Minden gyümölcsnek
megvan a maga különös szine, illata, hamvassága. A magyar ifju lelkének
különös illata és hamvassága a honfi érdemek iránt való kegyelet s az
igaz tekintély méltánylása. Akkor még igy volt. Ma már nálunk sincs ugy
ezredrésznyire sem. Pulszky lelkéből és miveltségéből hiányzott ez az
illat, ez a hamvasság. Az idegen légkör letörölte ezt, vagy ki se
engedte fejlődni.

Pedig az ő lelke gyöngéd volt és figyelmes s miveltsége nemes volt és
gazdag. Csak az alkalmazkodási érzek hiányzott.

Nyomban beleszólt minden kérdésbe. Minden politikai kérdésnek ismerte
multját, jelenét, irodalmát. A német, angol, franczia és olasz államtani
irodalmakban egészen jártas volt. A bölcseleti kutatások és
feldolgozások minden művét és vivmányát jól ismerte. Lassanként saját
észlelései is szaporodtak. Ezek néha engem is bámulatba ejtettek. Irt
egy kisebb értekezést ezelőtt 23 évvel. Czime: »A pártkormányzat és a
korkérdések.« Nem akartam elhinni, hogy ez az ő műve. Azt gondoltam,
valamelyik óriási angol vagy franczia elme műve. Erősebb észlelésre
mutat e kis értekezés mint b. Eötvös József vagy Szalay László bármely
munkája. B. Kemény Zsigmond elméjéhez volna méltó. Sokáig faggattam
Pulszkyt, sokat vitatkoztam is vele, hogy bizonyos legyek arra nézve,
hogy ez az ő szelleméből eredt.

Bizonyos lettem s annál jobban megszerettem, de egyuttal bámultam is őt.

De nem igy voltak vele mások.

A nagy tekintélyü és nagy önérzetü s tisztes koru magyar táblabirónak
meg volt a maga nézete minden nagy kérdésben s meg is tudta ezt
indokolni a maga gondos észlelései alapján.

S ime eléje ugrik egy ifju. Vékony donga, kis termet, sovány alkat.
Fürtei kuszáltak, szemöldökei magasan állanak, szemei álmodozók, de
tekintete komoly. Hanyagul áll rajta minden. Bajusza pödöretlen,
Figaró-szakálla alig pelyhedzik, de már is kusza. Ruhája hányt vetett;
hosszu, bő nadrága mindig utána uszik a porban. De azért szemközt áll
vele. Merészen arczába tekint, kész a vitára rögtön, az érvek tömegével
dobálódzik s fejére idézi a világirodalom minden jeles művét s az angol
és franczia államférfiak minden nagy mondását. Tud mindent. Minden nagy
ország alkotmányának története a kisujjában s nem kiméli se a szót, se
az időt, se a tekintélyt.

A jó magyar és bölcs táblabiró csak néz, csak bámul, csak szédülni kezd
erre a rettenetes tudásra. Ki ez a fiu? A ki igy tud, igy mer
vitatkozni? A Pulszky-gyerek. A Feri fia. A ki gyermekkorától fogva
külföldön élt és tanult s ismer minden népet, minden nyelvet, minden
nemzetséget.

A magyar táblabiró, a magyar tekintély, a parlamenti notabilitás ennyi
mindent csakugyan nem tud.

Kedves és vidám jeleneteknek voltam tanuja.

A folyosón a nagyterembe nyiló ajtónál egy kis fali hirdetés
figyelmeztette a képviselőket hajdan, hogy e helyen a hangos
beszélgetést czélszerü abbanhagyni, mert a hang behatol a terembe s ott
a tanácskozást zavarja Ma már nincs meg ez a hirdetés, mert ugy sem
használt s e helyett a nagy ajtókon belül még egy üvegajtó és
szőnyegfüggöny védi a csendet.

Egy ily hirdetés alatt lefüleli Pulszky Szende Bélát, a honvédelmi
minisztert s akkor talán csak még államtitkárt vagy miniszteri
tanácsost, hogy a hadsereg felujitásának európai elveit vele
megismertesse.

Szende Béla magas termet, herkulesi alak, széles vállak, tekintélyes és
domboru mell, gyomor és has. Nyom vagy százhusz kilogrammot. Magyar
ruhában, fényes száru huszárcsizmában, tenyérnyi széles nadrágszijjal.
Egykor vitéz honvéd, Budavár falain az elsők egyike, szereti mindenki.

Szembeáll vele Pulszky. Nem ér följebb, csak a nadrágszijáig. De ennek a
nadrágszijnak ezüst csatját megfogja keményen, nehogy a miniszter
megszökhessék tőle. El nem ereszti, mig csak a német és franczia hadügyi
reformokat apróra neki meg nem magyarázza. Pulszky a beszéd alatt fölnéz
rá keményen, Szende pedig lefelé néz, mintha a torony tetejéről nézne
alá.

Kiváncsian állunk oda közelükbe néhányan. Ott áll Csengery is.
Mosolyogva hallgatjuk a hangos magyarázatot. De odajön Deák Ferencz is s
vagy félperczig hallgatja ő is. Akkor odaszól Csengeryhez:

– Eredj Csengery a terembe, mondd meg odabent, hogy hagyják abba a
tanácskozást, ne lármázzanak, mert itt Pulszky Gusztit megzavarják a
beszédben.

Nevet mindenki, maga Pulszky is. Elhagyja Szende megoktatását s akkor
veszi észre Deák Ferencz mókás szavaira, mily vidám fonákság van abban,
hogy ő az ő kis termetével itt a folyosón lefüleli az óriás termetü
Szendét s annak a fejébe akarja magyarázni Európát és Ázsiát.

A mivelt és gyöngéd lelkek sohase boszankodtak azon, ha Pulszky Ágoston
a kedélyes eszmecserében is mindjárt a magas tudomány teljes
hadszertárával ment a vitába. Nem hányivetiség, nem negédesség, nem a
szellemi fensőség gőgös érzete volt ez nála, hanem az angolok és németek
közt megszokott modor, mely ottkint az egyetemi hallgatók
vitázó-termeiben egészen otthonos. Ezt hozta ő haza s mindig
tárgyilagosan gondolkozó elméje nem tartotta szükségesnek, hogy a hol
érveket lehet és kell használni: ott a személyes tekintetek is folyton
szemei előtt legyenek.

A simaság, a kérdések szőrmentében való elintézése, az alkalmazkodási
érzék egészen hiányzott nála s később se fejlődött ki eléggé.

De a parlamentben nem minden lélek mivelt és gyöngéd. Különösen a régi
balközép nem türte szivesen a bátor érvelést, ha az ellene szólt.
Pulszky se szavaiban, se érzületében sohase bántott senkit, de
eszejárásának idegenszerüsége, felfogásának rideg tárgyiassága, érveinek
kifogyhatatlan tömege, az ellenzékkel szemközt minden pillanatban s
minden kényes kérdésben kész kiállása sok ellenszenvet támasztottak
ellene.

Hangja se volt békitő. Szónoklatát Csernátony a mult század hetvenes
éveiben »zakatolás«-nak nevezte. E szó sokáig rajta maradt beszédein.

De csak azok nem szerették, a kik nem ismerték. A kik sohase élhettek
közelében. A kik az ő társalgásának élénkségét nem élvezhették s
gondolkozásának és érzésének minden óriási tudás daczára is folyton üdén
maradt naivságát meg nem ismerhették.

Az egykori balközép tette divatossá ellene a gyülölködés, guny és
kicsinylés hangját. E hang megmaradt mindvégig mind a parlamentben, mind
a sajtóban. Sőt a nagy egyházpolitikai átalakulások idején még
fokozódott. Az okos és szabadelvü haladásnak öntudatos és szilárd hive
volt. A nyilt és alattomos klerikálisok ellenségei voltak szakadatlanul.
Érdemeit soha semmiben el nem ismerték. Minden szaváért, minden
cselekményeért, sőt minden mozdulatáért a sajtó gunyja és ócsárlása volt
a jutalom. De az ő jókedvét, kötelességérzetét ez meg nem zavarta,
szilárdságát meg nem gyöngitette. De modorát se tette enyhébbé. Annál
bátrabban, sőt annál érdesebben viaskodott ellenfeleivel.

A kormányzás terén alig maradt nyoma működésének. Félévig volt a vallás-
és közoktatásügynek államtitkára. E fontos állásba belemelegedni is
kevés idő ez. Minisztere báró Eötvös Lóránt volt. Együtt léptek a
kormányba – véletlenül s együtt vettek a kormányzástól bucsut – örökre.
A tudós elme tünődése s nem a gyakorlati kormányzás volt az ő feladatuk.

Sokáig volt tanára az ország első egyetemének, a budapestinek. Mint
tanár minő sikereket ért el, működése mennyiben tette gazdagabbá a
nemzeti magasabb értelmiséget, mennyi tudást osztott ki az ifju
nemzedéknek, a tudomány szeretetét mennyiben tette erősebbé: e
kérdésekre aggódva felelek. Mert tanári működését napról-napra nem
kisértem figyelemmel.

Én nem voltam egyetemi hallgató. A pápai főiskola volt az én
tudománybeli nevelő-dajkám. Gyerekeszem képzelete s felfogása előtt sok
tanárom óriási alakká nőtt. Később, a mikor mint képviselő Budapestre
jöttem s egyetemünk hirneves tanáraival megismerkedtem: pápai tanáraim
alakjainak méretei még akkor se zsugorodtak össze, még akkor is csak
nőttek, még az egyetemi férfiak rovására is csak nőttek. Pauler, Kautz,
Hoffman, Karvassy, Baintner, Apáthy, Sághy, Herczeg, Antal s mások is:
ismert tudósok, jeles nevek; társalogtam velük, lapozgattam műveiket,
egyszer-másszor vitába is keveredtem velük, törekedtem elméjük erejét s
tudásuk mértékét és természetét fölismerni.

De pápai tanáraimat meg nem közelithették, Bocsor István, Tarczy Lajos,
Kerkapoly Károly nagyságát el nem érték.

Nem a tehetségek arányában volt a nagy különbség, hanem az oktatás
módszerében. Az egyetemi férfiak a tudás nagy anyagát tárják föl az
ifjuság előtt, a pápai férfiak a tudás szeretetét s égő vágyát edzik meg
az ifjuság lelkében. Amazok csak az elmét gazdagitják, emezek az egész
lelket.

Ez volt észlelésem sok éven át.

Ma már talán nem tennék ily szigoru megkülönböztetést. Talán nem is
annyira két rendszert vagy két módszert képvisel a két főiskola, mint
inkább a véletlenben, az egyénekben volt a nagy különbség. Ámbár a
magyar kálvinisták magasabb oktatásának iránya és szelleme mégis sokban
különbözik az egyetemi oktatástól. Ott a faji jelleg, a nemzeti irány
sokkal erősebb, mint itt.

De, ismétlem, sok függ az egyéniségektől.

Időközben megismerkedtem például Kovács Gyulával, Plósz Sándorral s még
néhány egyetemi férfiuval s akarva, nem akarva, már szokásom szerint is
gondosabban megfigyeltem elméjük működését. Mind a kettő méltó és képes
arra, hogy a tudomány bajnoka legyen. A tudomány vivmányainak egyik se
puszta átvevője, hanem gondosan megnézi mind a kettő, hogy mit vesz át;
a mit átvesz: honnan veszi át s minő alakban s minő kidolgozással? Mind
a kettő buvárkodik maga is s a miről a tudomány azt mondja: ez bizonyos,
– mind a kettő megvizsgálja, hogy miért bizonyos.

Ha Kovács Gyula nagy nyomokat nem hagy a magyar tudományban, nagyobbakat
mint eddig: sokat kell vétkeznie, vagy az élet ösvényén sok akadálylyal
kell találkoznia.

Plósz Sándor letért a tudományos buvárkodás és az oktatás utjáról –
legalább egyelőre. Ő a sokkal nehezebb kormányzás és törvényalkotás
vállalatába kapott. Csak azóta ismerem, a mióta miniszter. Lesz-e akkora
sikere, mint buzgósága: nem tudom, nem is hiszem. A siker nem tőle függ
egészen. Társalgás közben tanári értékét törekedtem kipuhatolni. Ugy
látom, tanai mellett s tanainak igazsága mellett szereti az ifjuságot
is. Nagy és szükséges erény ez az oktatóban. Őt is méltónak találtam
arra, hogy a pápai főiskola egykori nagy tanárai közt helyet
foglalhatott volna.

Pulszky nem volt nagy tanár. Nem hiszem, hogy az a nemzedék, a mely
ajkairól leste a jogbölcselet igéit, azt mondaná egykor: én Pulszky
nemzedéke vagyok. Nem volt nagyobb tanár mint Szilágyi. Egyik se
közelitette meg Kerkapolyt.

Pulszky kedvelt tárgyai is az államtan és jogbölcselet nagy mezején
termettek. E tárgyak megengedik a vég nélkül való buvárlatot,
megkövetelik a szakadatlan figyelést s tért nyitnak a tudással terhelt
lélek minden csapongása előtt. E tárgyak oly gazdagok, mint a
csillagászat kérdései.

Sőt az államtan és jogbölcselet gyökeres átalakulás előtt áll épen a mi
korunkban. A közjog és államjog volt e két nagy tudománynak eddig
főanyaga. Ma már az államtanban és jogbölcseletben a vagyoni jóllét, az
egyház s a nemzetiség óriási kérdései követelik a főszerepet. A kérdések
élnek, feszülnek, mozognak és mozgatnak; követelik az intézménynyé
alakulást s az állam szerkezetébe befurakodnak mindenütt. De a kérdések
nemcsak jól nincsenek megoldva, de még jól föltéve, jól megalakitva
sincsenek.

Pulszky jól látta a kérdéseket s az egymáson keresztül-kasul törő
érdekek, szükségek és szenvedélyek zürzavaros küzdelmét. Ismerte is ezek
világirodalmát s törekedett is ezek elméletét megalkotni. Egyetemi
előadásaiban a kérdések egyetlen nehézsége elől se tért ki, habár
ezekkel megküzdeni magának is nehezére esett. Nem tért ki jogbölcseleti
műveiben se.

De erejét tulbecsülte. Felölelt mindent. Kidolgozott, beosztott,
rendszerbe öntött minden kérdést, a nélkül, hogy azokat egyenként,
külön-külön tudományos szabatossággal felállitani, kifejteni s megoldani
képes lett volna, vagy arra elegendő ideje, elmélkedése vagy gyakorlati
tapasztalása lett volna. Pedig még ez sem elég. Az irodalmi helyes alak
megtalálása minden kérdésre nézve mulhatlanul szükséges, ha azt akarjuk,
hogy előadásunk vagy könyvünk az ifjuság lelkében gyökeret verjen.

Pulszky Ágoston elmulasztotta ezt. Nem is ügyelt erre eléggé. S minthogy
a legnehezebb s legmélyebb kérdésekkel küzködött: ennélfogva zavaros,
kuszált s világosság nélkül való volt mind tanszéki előadása, mind
tudományos könyve. Az ifjuság rögtön észrevette ezt, figyelme szanaszét
szóródott s azon túl hozzá az ifjuságot csakis a tanrend kötötte s nem
az előadás hóditó varázsa.

Az államtani és jogbölcseleti igazságok nem oly egyszerüek, mint a
számtani s nem is oly könnyedén észlelhetők, mint a természettani
igazságok. Két kilogramm kétszer akkora suly, mint egy kilogramm. A ki
kételkedik: eléje teszik a mérleget s megszünt a kételkedés azonnal. De
a hol egy nemzetiségi kérdés összeütközik egy egyházi vagy egy gazdasági
kérdéssel s a küzdelembe bele kell szólani a közjogi kérdésnek is: ott
már nagy és nehéz elmemunka a kérdés igazságát oly világosan állitani a
hallgatóság elé, hogy minden kétség nyomban elenyésszék.

Talán nem is lehet. De a tanszéken nem is épen szükséges. De az még az
államtanban és jogbölcseletben is szükséges, hogy a kérdések egyik vagy
másik oldala egészen tisztán álljon az ifjuság előtt. Ezzel föltámad
vágya a többit is tisztán látni. Ösztöne, törekvése, buvárkodása s az
élet tapasztalásai majd czélhoz juttatják tudnivágyát. Elég, ha ezt az
oktatója fölkelti.

Azt mondtam: Pulszky tulbecsülte erejét.

Egy napon, a mint mellette ülök a képviselőházban, uj kiadásu angol
könyv áll előtte s olvasgat belőle figyelemmel. Valaki érdekesen beszélt
s ő föl-fölemelte fejét s hallgatta a szónokot, de közben-közben megint
tovább olvasott. A szónokra mulhatlanul kellett figyelnie, mert a szólás
sora rá is kerülhetett, tehát figyelt is, de azért olvasgatott is.

Azt gondoltam, valami sikamlós vagy könnyü regényt olvas. Kérdeztem
tőle, mit olvas?

– Mill Stuart logikáját!

S mutatja a könyvet.

Egy pillanatig elbámultam, de aztán kinevettem vele. Ez a könyv a
legnehezebb tudományos olvasmányok egyike a világon. Fiatal koromban
elmém megedződött arra, hogy Hegelt nem fáradó figyelemmel olvashattam.
Akkor Mill Stuart logikáját is bizonyos élvezettel, vagy legalább
könnyüséggel tudtam volna olvasgatni. Most már nekem nehéz tárgy.
Huszonöt év előtt is nehéz volt. Megkisértettem. Hónapokig kellene
elmémet ujra gyakorolni, hogy olvasásába rögtön bele ne fáradjak.

S ime az én Pulszky barátom ezt az igen nehéz könyvet csak ugy fél
figyelemmel, fél elmével is képes olvasgatni. Szemrehányást csináltam
neki e könnyelmüségért és elbizakodásért. Hiszen vagy a könyvet, vagy a
beszédet nem érti meg jól, mert egész elme kell mindegyikhez
külön-külön.

Ő képes erre, azt felelte.

Pedig dehogy volt képes. Erre senki se képes.

Egyszer kérdeztem tőle, hogy jogbölcseletét kinek a rendszere szerint
dolgozta ki?

– A magam rendszere szerint.

Sulyosan megtámadtam e szaváért. Jelen volt Kerkapoly is. Az volt a
véleményem, hogy az egyetemet s az ifjuságot fiatal ember
szárnyemelgetésének kedvéért feláldozni nem szabad. Majd megjön az ideje
annak is, a mikor ő hosszabb élet nyugodt tapasztalásai s nagy és mély
elmélkedések alapján saját rendszerét tárhatja föl az ifjuság előtt.

Sokat évődtem vele, de talán nagyon is szigoru volt felfogásom s éles a
birálatom. Ugy értesültem, műve Angliában is figyelmet keltett. Szinte
természetesnek tartom. Gondolkodó ereje csakugyan nagy volt.

Irni jobban tudott, mint Kerkapoly vagy Szilágyi, de azért nagy műve nem
lesz maradandó s mint irodalmi mű még annyira se lesz olvasott, a
mennyire nálunk a tudományos műveket szokás olvasni.

Nem világos, nem könnyü, szépségei nincsenek, nem magyar irodalmi mű.
Magyar szavakból, magyar nyelven van ugyan megirva, de azért mégse
magyar mű. Mert gondolkozása, felfogása s gondolatainak meg alakitása
nem magyar.

Ime, nagy kérdés áll itt előttünk.

Pulszky Ágoston mindig tudott magyarul, még gyermekkorában is, még
külföldön is. De agyának gondolkodó működése nem mindig magyar nyelven
történt, minthogy csecsemőkorától kezdve két nyelven, magyarul és
németül egyaránt tanult és tudott. Tehát gondolkodni is tudott németül
is ugy, mint magyarul. Később pedig az angol nyelvet annyira
elsajátitotta, hogy angolul is tudott gondolkodni.

A kérdés az, hogy a ki gyermek- és ifjukorán keresztül két vagy három
nyelven is egyenlő képességgel tud gondolkodni és beszélni: vajjon
később képes lesz-e az egyetlen nyelvnek minden szépségével és minden
tökéletességével alakitani meg irodalmilag gondolatait?

Széchenyi István gróf nem a remek, de a nagy magyar irók közé tartozik.
Gondolatokban, képekben költői alakitásokban, eszmévé és szállóigévé
magasult nézetekben gazdagabb minden magyar irónál. Még sem igazi magyar
iró, mert élete végeig mindig németül gondolkodott. Német volt az
anyanyelve. A gondolatok irodalmi alakitásában ettől szabadulni soha nem
tudott.

De elhagyom e tárgyat. Sokat lehetne erről mondani.

Pulszky Ágoston ritka nagy elme volt s ritka nemes jellem s a kik
közelében voltak: azok előtt kedvessé tette vonzó egyénisége. Tudása
óriási s a törvényhozásban csatázni mindig készen álló kiváló szónok,
igaz hévvel és nemes fegyverekkel küzdő. Többet ért, mint a mennyire
kortársai becsülték. Derekabb ember volt, mint sorsa. Derekabb, mint a
hogy nyomdokai után az utókor fölismerhetné.




FALK MIKSA KORÜNNEPE.

(Dr. Falk Miksa született 1828. évi október hó 7-én. Már tizenötéves
korában kezdő iró és forditó. Később hirlapiró a legmagasabb szakmában,
a politikai irányczikkek alkotásában. A mult század ötvenes és hatvanas
éveiben jelesebb hirlapirónk nem volt, hozzá mérhető is alig egy-kettő.
Ezenkivül jelesebb iróink egyike. Mint képviselő, a diplomatikai iratok
készitésében fölötte kiváló.)

Nem kedvelem a korünnepet. Ha nekem szólna: hidegen fogadnám, vagy
meggátolnám. Ez év augusztus havában mult negyven esztendeje, hogy első
nagyobb költői munkám az ország legelső szépirodalmi hetilapjában
megjelent. Tehát negyven esztendeje volnék – ha volnék – afféle
iróember. Bizony nem szóltam róla senkinek s örülök, hogy másnak se
jutott eszébe. Ugyanez év julius havában mult husz esztendeje, hogy
hires nevezetes Nagy-Kőrös városa megválasztott követének. Milyen jó
ürügy lett volna hatalmas lakomára. De a város derék polgármestere azt
mondta: minthogy választás esztendejében vagyunk, annak a korünneplő
lakomának korteskedő szine lenne, a mi pedig Nagy-Kőrös városához nem
illenék. Ott minden polgár a maga komoly és higgadt magyar eszével
választ követet, tehát csak maradjon el a lakoma.

Igaz volt. El is maradt a korünnep.

Nem is egyéb a legtöbb jubileum, mint hivalkodás és lakmározási ürügy.
Istennek tartsunk ünnepet, ne embernek. Ünnepeljük meg nagy nemzeti
eseménynek emlékét is, de apró emberek apró dolgait ne ünnepelgessük.
Névnapról, születésnapról ám emlékezzenek meg hű barátok és
családbeliek, ha igazán szeretik egymást, de ezzel aztán legyen is vége
a sürü lakmározásnak.

Ez az én vélekedésem.

De ennek daczára is szivesen látom Falk Miksa korünnepét. Örömmel
tünődöm el ama félszázad egyes eseményei fölött, mely Falk nevével s
irói működésével válhatlanul összefügg. Nemzetünk közéletének ma elmult
ötven esztendejére se államférfi, se történetiró vissza nem gondolhat a
nélkül, hogy elméje Falk nevével s irói működésével lépten-nyomon ne
találkozzék.

Falk Miksa a jó magyar hazafiak diszes seregének jelentékeny tagja. Nem
vezére, de nem is közlegénye. Hanem, ha a katonaéletben keresünk
hasonlatot, derék csapatvezetője. A ki régóta törzstiszt, régóta tagja a
táborkarnak. Mióta közelebbről ismerem, jó negyven éve, azóta mindig az
volt.

Jó magyar hazafi!

Szinte unalmas, szinte kopott, szinte el is korhadt már ez a szó. Csak
arról mondjuk már, hogy jó hazafi, a kiről egyebet nem mondhatunk. S
mondjuk kedvezésből, udvariasságból. Jó gazda, jeles iró, milliomos.
kegyes főpap, jó szónok, miniszterjelölt, államférfi, nagy befolyás,
tevékeny mágnás, veszedelmes ember s egyéb efféle jelző van ma
közkeletben. Jó hazafi: annyi mintha azt mondanák – nemzetes ur.

De ha én mondom valakiről, hogy jó magyar hazafi: akkor nem üres szóval
akarom a levegőt mozgatni. S ha Falk Miksáról mondom: arra jó okom van.

Nem egyféle a hazafiság a mi országunkban. Még a jó magyar hazafiság is
többféle.

Az egyik hazafiság mintái: Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth. Ma pihen
ez a hazafiság. Tábora is elszéledt. A csaták mezei kizöldültek, a
fegyvert rozsda emészti. A tudomány és költészet terén, a békességes
kormányzás és közgazdasági élet vesződségei közt ma ennek a hazafiságnak
nincs levegője, melyben lélekzetet vehessen.

A másik hazafiság mintái: Zrinyi a költő, gróf Széchenyi István, Deák
Ferencz. Viaskodni az ország függetlenségeért s a nemzet jólléte és
méltóságáért, de nem az izomnak, hanem az észnek erejével; – nem a
fegyvernek, hanem a bölcseségnek hatalmával. A hazafiak e táborához
tartozik Falk Miksa is.

S e két táboron kivül van még a jó magyar hazafiságnak harmadik tábora
is.

Volt két jó ismerősöm s nemes jó barátom. Egy atyafi két testvér. Az
egyik Ihász Dániel, a kit csak egyszer-kétszer láttam életemben s a
másik Ihász Imre, birtokostársam, vármegyém előkelője, mindenki által
becsült és szeretett jó magyar ember.

Melyik volt jobb hazafi: soha se tudtam eldönteni.

Ihász Dániel, mint ifju, fegyvert fogott s orvul megrohant, száz sebből
vérző hazájának védelmére sietett, mint honvéd 1848-ban. Végigküzdötte a
szabadságért és a becsületért vivott harcznak minden csatáját. Fegyverét
le nem tette, a győztes idegennek magát meg nem adta, elment bujdosónak,
élt a hazátlanok száraz kenyerén s mikor az olasz nemzet harczban állott
az osztrákkal: erős karját s éles fegyverét felajánlotta az olasz
nemzetnek, hogy ott is szemközt álljon azzal az ellenséggel, a kivel
1848-ban és 1849-ben szemközt állott. S a mikor eljött a békességnek
ideje s ránehezedett az életkor sulya: akkor oda telepedett Kossuth
Lajos mellé s el nem hagyta őt haláláig.

Hogy az agg bujdosó, a független Magyarország egykori kormányzója minden
nap lássa, minden nap érezze, hogy a magyar szivnek hozzá való hűsége el
nem csügged, el nem mulik soha. – Ez volt Ihász Dániel; – férfi, a
lelkek szent lángolásának korszakából, a ki élt, harczolt és meghalt a
nélkül, hogy honfi szivének nagy eszményeit egyetlen szempillantásig
elfelejtette volna.

Hát testvérje Ihász Imre mit csinált itthon? Miként szállhatott
versenyre az ő hazafisága bujdosó testvérével?

Ihász Imre itthon maradt. Eke alá fogta a pusztuló ősi telket. Kis telek
volt, kis birtok volt, alig terjedt száz holdnyira. De maga is megfogta
az eke szarvát. Tanult, mivelt uri ember – de nem járt hivatal után,
hanem a becsületes földmivelő munka után. Egyik birtokot a másik után
bérelte s azután egyiket a másik után vette meg örökül. Istennek akarata
s őseink vitézsége a magyarnak számára alkotta meg ezt a földet.
Idegentől, jöttmenttől, gazdag nemzetek ide lézengő tőkepénzeseitől
mentsük meg a magyar földet. Legyen a föld s legyen itt minden vagyon a
magyar emberé. Eger várát, Sziget várát nem védheti mindenki,
vértanuhalált nem szenvedhet minden magyar ember, de családját,
magyarságát, ősi nevét, ősi birtokát meg kell védelmeznie minden magyar
embernek. Becsületes munkásság, okos takarékosság, tisztán gyüjtött
vagyon, magyar családaink virágzó fenmaradása: im mindez elsőrangu
hazafi kötelesség. Segitette az ügyefogyottat, buzgólkodott nemzeti
ügyeinkért, nem volt fukar semmi nemes dologban, hű társunk volt
vármegyénk életében, a mikor alkotmányunk föléledt s mégis hatezer
holdnyi birtokot gyüjtött, mely jó kedvvel hozza gazdag gyümölcsét, hogy
növelje, szilárditsa a magyar faj életét és gazdagságát.

Im ebből állott az ő igaz és nagy hazafisága.

Melyik volt hát jobb hazafi? Bizony ma se döntöm én el ezt a kérdést.

Te ifjabb nemzedék, te alig tudod vagy csak az öregektől tudhatod, mije
volt egykor Falk Miksa nemzetünknek.

Volt egy komoly lapunk; igazságaink tárháza, reményeinknek tűzhelye,
egész nemzeti életünknek, nemes, tiszta és hű tüköre. Kemény Zsigmond
volt a szerkesztője; Salamon Ferencz, Csengery Antal, Szalay László,
Greguss Ágost, Trefort Ágoston, báró Eötvös irták czikkeit. Jókai Mór
fölséges regényei töltötték meg tárczáját. Deák Ferencz bölcsesége,
hazafisága és mindentudása szabta meg irányát.

Minő szellemek! Mekkora alakok!

S ennek a lapnak volt főmunkatársa és vezérirója Falk Miksa. Főmunkatárs
és vezériró e férfiak között!

Rettenetes balsors nehezedett a nemzetre. Országunk nem volt,
fölosztották osztrák tartományokra. Alkotmányunk nem volt, a fejedelmi
önkény uralkodott fölöttünk. Szabadságaink nem voltak, hivatalos
engedélytől függött minden lélekzetvétel. Irni nem lehetett szivből s
igaz magyar elméből, – nemzetünk eltörlése volt az állami czél.

És mégis kellett irni.

Hit kellett a nemzetnek és reménység. Önbizalom ereje és türés
bölcsesége. És kellett bizonyos vidámság is, mely könnyüvé tegye a
türést és várakozást.

Jókai Mór és Falk Miksa lángelméje szerezte meg nekünk a vidámságot
hitünkhöz, reményünkhöz, önbizalmunkhoz és türelmünkhöz. Jókai a
költészet örök ragyogásu napfényével, Falk pedig a politikai napi
irodalom elmés bölcseségének édes melegével.

Falk előtt is volt politikai irodalmunk. De politikai iróink egyike se
tudott akkora hatást gyakorolni a nemzet egész értelmiségére, mint Falk.

Széchenyi czikkei darabosak s eszejárása szaggatott, Kossuth hirlapi
czikkeit nehézzé tette a szónokosság és a pathosz, báró Kemény czikkeit
a mély szemlélődés. Szalay és báró Eötvös czikkeiben a szükségesnél
nagyobb méretü volt az okoskodás és az érvelés. Talán csak a korán
elhalt gróf Dessewffy Aurél itéletének mélységét s gondolatalakitásainak
könnyüségét lehet Falk czikkeihez hasonlitani. Ha Falknak volt nálunk
elődje, csak gróf Dessewffy volt vagy lehetett volna az.

Jó értesülés, tiszta látás, nemes elmésség és játszi kedély s a magyar
nyelvnek bizonyos költői erővel való kezelése tette oly vonzókká Falk
czikkeit.

S azután a politikai napi irodalom nálunk is és Európaszerte is
komolyabb és méltóságosabb volt, mint ma. Hizelgést vagy rágalmazást,
ledérséget és könnyelmüséget Falk czikkeiben nem találunk. Ma más
szellem uralkodik, a közönség nagyobb részének izlése se oly finom, mint
negyven év előtt, de Falk, mint politikai iró ma is az, a ki az ötvenes
évek végén volt a mult században.

Az iró hajdan nem iródiákja, hanem benső bizalmas munkatársa volt a
nemzet vezéreinek. Deák csak ugy együtt dolgozott Falkkal és báró
Keménynyel, mint gróf Andrássyval vagy báró Eötvössel. S az irónak
minden jutalma csak a nemzet vezéreinek barátságából s önlelke hazafias
megnyugvásából állott.

Ezért mondom, hogy Falk jó magyar hazafi. Azok közül való, a kiket
egykor a történetiró a hazafiság terén is korszakuk vezérlő férfiainak
ismer el.

Azt mondta valaki, hogy a hirlapiró oly férfiu, ki eltévesztette
hivatását. Talán több az elmésség e mondásban, mint az igazság. Falk
semmi esetre se tévedt semmiben, a mikor hirlapiróvá lett s hirlapiró
maradt.

Mi lett volna?

Szónok? Gyakorlati államférfi? Vagy bankár s közgazdasági életünk egyik
vezetője?

Lehetett volna egyik is, másik is. Volt tehetsége hozzá elég. De
munkássága egyik pályán se ért volna annyit a nemzetnek, mint a mennyit
a politikai irói pályán ért.

Iró lehetett volna nagy. Tudása széles és mély, figyelése erős, itélete
éles s a nyelvet szépen, gondosan s mégis könnyen kezeli. Széchenyiről
irt nagy műve bizonyitja, hogy az emberek és korszakok lelkébe, az elvek
és szenvedélyek harczainak titkaiba mélyen be tud nézni. Szentül hiszem,
hogy ha iró marad, egyes nagy alakok s korszakok leirásában elérhette
volna Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót s állambölcsészeti kérdések
tárgyalásában felülmulta volna báró Eötvös Józsefet.

De én élete dicsőségének tartom, hogy megmaradt a hirlapirói pályán, a
mely azonban még sem korlátozta abban, hogy a törvényhozás fontosabb és
kényesebb iratainak tetemes részét ne ő készitse el. Ez iratok az ifjabb
kor embereinek laza fogalmazásai mellett örökké minták maradnak.

Hirlapirói pálya! Ez se az ma már, legalább nálunk, a mi ötven-hatvan év
előtt volt.

Falk kortársai közül Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót betegség és
halál szoritotta le az irói pályáról. De Csengery, Salamon Ferencz,
Greguss Ágost s mások is siettek elhagyni a hirlapot, a mint tehették s
a mint külsőleg diszesebb s talán biztosabban jövedelmező munkakörbe
léphettek át.

Minő kezekre jutott a hirlapirodalom?

Sokan vannak már, a kik ugy vélekednek, hogy a politikai hirlap nem
egyébb, mint iparvállalat s czélja, rendeltetése se egyéb, mint bármely
anyagi vállalaté. És mindinkább terjed az a nézet, hogy elv, meggyőződés
s határozott szellemi irány nem a hirlapirónak való s mindez csak
haszontalan, sőt ártalmas teher a valódi hirlapiró vállain. A
hirlapirónak – ugy mondják – minden elvtől, iránytól, meggyőződéstől
szabadon a naponként változó áramlatok szerint kell dolgozni, a mint a
közönség szeszélye vagy tőkebiró urának intése parancsolja.

Az ó-görög nép teremtő képzelete a mai hirlapirodalmat s ennek
hadseregét nem ismerte. Ha ismerte volna: Parnasszus hegylábához
mocsarat képzel, melyben kigyók-békák, utálatos csuszó-mászók
hemzsegnek. E mocsár lett volna a korszerü hirlapirók tanyája.

De ez a felfogás nem az én felfogásom. Lehet, hogy a fejlődés iránya
évtizedek mulva e felfogást juttatja diadalra, de én már az uj
korszakhoz nem alkalmazkodom.

Falk még a régi remek felfogás szülöttje. S még mindig teljes erővel
hőse is annak. Időszaki sajtónk mezején két korszaknak vezérlő szelleme.
Teljesen bevégzett dicsősége a multnak s a mai nemzedék csak azért nem
ismeri el annak, mert még ma is irányt, szellemet és világosságot nyujt
nemzetének, mint negyven-ötven év előtt. Minden fiatalkorabeli nagy
társa kidőlt már mellőle s ő magánosan áll, mint öreg cserfa. Az öreg
cser koronája még ép, lombja még eleven zöld s Falknak tollán még ma is
a régi szellem ragyog.




BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS HIRES BAJVIVÁSA.


I.

(Az erdélyi 1834-iki országgyülés szerkezete. – Napló szerkesztése. –
Szász Károly inditványa. – A gubernium tiltó beavatkozása. – Wesselényi
buzgalma. – Körlevele a követekhez. – A november 13-iki viharos gyülés.
– A jelkérés. – Wesselényi beszéde. – Báró Nopcsa László bajra hivja
Wesselényit.)

Ferencz császár és király, mint Erdély nagyfejedelme s a Székelyek
Grófja 1834-ben május 26-ra Kolozsvárra hivta össze az erdélyi
országgyülést. Ez országgyülésen mindvégig jelen volt, sőt az
ellenzéknek vezére s az egész országgyülésnek vezérszónoka volt hadadi
báró Wesselényi Miklós, akkor már mind a két hazában ismert s ünnepelt
kiváló hazafi.

A királyi hivatalosak, az ugynevezett regalisták közt neve elő nem
fordul. Családjából csak a Wesselényi István kamarás és akkor ezredes és
b. Wesselényi Farkas kamarás voltak királyi hivatalosak s bár az
országgyülés őt is reklamálta: bizonyos, hogy az erdélyi gubernium őt
meghivni semmikép se tanácsolta volna ő felségének. Azért mint
Udvarhelyszék követe foglalt helyet az országgyülésen. Követtársa e
székből Szombatfalvi József volt.

Az országgyülés tagjai mindjárt az első napokban magántársalgás közben
tanácskoztak a felett s meg is állapodtak abban, hogy az országgyülési
tárgyalásokról az eddig szokásban volt felette rövid jegyzőkönyv helyett
jegyzőkönyvet s egyuttal naplót is fognak vezetni, melybe az
országgyülési beszédeket beiktatják s melyet czenzura mellőzésével
kinyomatnak. Kettős czélt akartak ezzel elérni. Az egyik czél volt: az
országgyülést a lehető teljes nyilvánosság ellenőrzése alá helyezni s
ekként a gubernium iránt engedékeny királyi hivatalosokat is a nemzeti
közvéleménynyel mintegy együtthaladásra kényszeriteni. A másik czél
volt: a sajtót tökéletesen megbénitó czenzurát e téren félretenni s
legalább itt a sajtó-szabadságot komolyan életbeléptetni.

Az erdélyi országgyülés egyetlen táblából állott, ott a kettős
kamara-rendszer ismeretlen volt. Két-két követet választott 13 vármegye,
5 székely szék, 11 szász szék és 16 takszális hely, mely a magyarországi
királyi városnak felelt meg. Az összes választott követek száma tehát 90
volt.

Ezzel szemben állott 224 királyi hivatalos s ezek közt az elnökön kivül
két püspök, egy apát, egy káptalan, egy konvent, huszonhét valóságos
katona, magasrangu tiszt, három itélőmester és 126 főispán,
főkirálybiró, szász ispán, táblabiró, kormányszéki tanácsos, udvari
méltóság és egyéb fejedelmi közhivatalnok. Az udvartól és kormánytól
függő hivatalnokok száma tehát 172-re rugott a 90 választott követ
ellenében. Hogy ily alkatu országgyülésen is nagy politikai sikert
lehetett elérni: ezt csak a nemzeti szellem hatalmas föllendülése s báró
Wesselényi Miklós nagy tekintélye s óriási tevékenysége indokolhatta. De
épen az országgyülés ily alkata mellett volt nagyfontosságu a Naplónak
szabad kinyomatása s az ellenzéki beszédek csonkitatlan hű közlése.

Erre nézve b. Wesselényi és elvbarátai abban állapodtak meg, hogy az
inditványt Szász Károly vizaknai követ terjeszsze elő. Szász Károly
kiváló férfiu, hatásos szónok, a szabadelvü nemzeti pártnak egyik
vezérférfia volt s nagy tekintélyben állott. Az inditványt mindjárt a
negyedik országos ülésben junius 24-én előterjeszté.

»Javaslatomat – ugymond – oda terjesztem, hogy az itélőmesterek a
törvények rendszabása szerint bizattassanak meg oly jegyzőkönyvnek
vitelére, milyet eddig is vittek (melynek azonban szabad lesz az
eddigieknél jobb móddal irtnak is lenni) és a mely két részből álljon,
t. i. előadásból és határozásból; de ezenkivül a rendek kebeléből hat
személyek neveztessenek a végre, hogy azok itt a vitatások folyamatát
figyelmetesen hallgatván és azokról magoknak jegyzéket készitvén,
szerkesztessék azokat jegyző- vagy naplókönyv formájába; neveztessen ki
továbbá még egy küldöttség, mely ezen jegyzéseket megvizsgálja,
észrevételei szerint megigazitsa; fenmaradván minden egyes tagnak, ha
szavait nem jól értették, kiigazithatása és országos ülésen az iránti
észrevételének feltehetése. Ez nemes Magyarországon is igy van.«
Hozzáteszi még: »Ezen bővebb jegyzőkönyv czime lehetne Magyarország
példájára Napló vagy Naplókönyv.«

Ez az inditvány hosszabb vita után, melyben báró Wesselényi Miklós
többször felszólalt, elfogadtatott. Gyorsirók akkor még nem voltak. A
kormánypárt szónokai s köztük különösen Cserei Miklós az okból
ellenezték főleg a beszédek beiktatását, hogy a beszédeket szabatosan
leirni nem lehet, »mert az emberi nyelv sebesebb a tollnál.« Ellenezték
azonban nemcsak technikai, hanem politikai okokból is. Elvégre a julius
5-iki ülésben beadattak a szavazatok az elfogadott inditvány értelmében
alakitandó két bizottságra.

Az egyik bizottság neve volt »A naplókönyv tollvivői«. Ennek tagjaivá
választattak:

a magyar nemzetből: Kovács István krasznavármegyei és Szabó József
vizaknai követek;

a székely nemzetből: Cserei Farkas kir. hivatalos és Török István
kézdivásárhelyi követ; – végül

a szász nemzetből: Regius János beszterczei és Trausch József brassai
követek.

A másik bizottság volt: »A jegyző- és naplókönyv birálói.« Ennek
tagjaivá választattak:

a magyar nemzetből: gr. Kornis Mihály kir. hivatalos, gr. Degenfeld Ottó
közép-szolnokmegyei főispán, Tunyogi József ugyanazon megyei és Zeyk
József károlyfehérvári követek;

a székely nemzetből: Diodár Antal aranyos, b. Kemény Pál maros, b. Apor
József háromszék és gr. Kun Gothárd sepsiszentgyörgyi követek; – végül

a szász nemzetből id. Schreiber Simon szebeni, Dietrich János
szászsebesi, Ehrenfeld K. András medgyesi és Scherer György szeredahelyi
követek.

Az országos határozat hozzáteszi: »A birálatnak résztvevői lesznek még
ezeken kivül országos és nemzeti tollvivő atyánkfiai és – – itélőmester
atyánkfiai is; önként értetődvén, hogy ez utóbbiaknak birálata az
általuk viendő, az országos tollvivőknek pedig az általuk ezuttal vitető
jegyzőkönyvre nézve nem terjed ki.«

B. Wesselényi Miklós a naplókönyv szerkesztőségére 17, a naplóbirálatra
pedig 7 szavazatot kapott; – őt azonban a szabadelvüek megállapodása
szerint egyik bizottságba se kellett beválasztani s ezért a rá esett
szavazatok nem előzetes megállapodás eredményei.

Két tekintélyes nyomda volt akkor Kolozsvárott. Egyik a lyczeumé, másik
a református kollégiumé. Gróf Degenfeld Ottó értekezett ezekkel s már
julius 9-én jelenté az országgyülésnek, hogy a ref. kollégium az
országgyülési jegyzőkönyv, a lyczeum pedig a napló nyomtatását oly módon
vállalta el, hogy ezeket ők szabadon áruba bocsáthassák, és pedig 10
ivenkénti előfizetéssel ivenként 2 ezüst krajczárért: azok pedig, kik
előre nem fizetnek, a könyvárusi árt fizették. De ha a papiros ára
időközben felszökkennék, az előfizetési dij is fölemelhető legyen.

Az országgyülés e jelentést helyeselte, a Napló nyomatása tehát ekként
véglegesen elhatároztatott.

A Napló szerkesztésére és birálatára kiküldött bizottságok szorgalmasan
dolgoztak annyira, hogy szeptember 15-ig már 40 ivrét nagyságu iv
teljesen lenyomtatva kijött a sajtó alól. Ez ivek a május 28-tól
augusztus 6-ikig tartott első tizenkilencz országos ülés jegyzőkönyvét s
az ez ülésekben tartott nyilvános beszédeket tartalmazták. Az utolsó iv
báró Jósika Sámuel későbbi erdélyi alkanczellár beszédjének egyik félben
szakadt pontjával végződik.

Több iv azonban nem következett s e beszéd többi része ily alakban
sohase látott napvilágot. Mert a bécsi udvar s az erdélyi gubernium
időközben a Napló kiadásának meggátlását elhatározták.

Az országos ülések ugyanis rendesen folytak szeptember 13-ikáig. De az
ellenzéki áramlat oly erős, a nemzeti közvélemény felriadása oly élénk,
a reformok iránti vágy oly hatalmas volt, hogy se a királyi biztos, se a
gubernium nem hitték, hogy az országgyülés a királyi előterjesztéseket
nyugodtan és simán megszavazza s hogy a kormány vezetésének magát
engedelmesen alávesse. Gondoskodtak tehát erőszakos rendszabályokról,
melyek közt a Napló betiltása s az országgyülési nyomtatványoknak
czenzura alá vétele leendett a legelső.

Az országgyülés a sérelmeket és javaslatokat közvetlenül ő felsége elé
akarta terjeszteni s erre küldöttséget választott, melynek Bécsbe
kellett mennie. A küldöttség tagjai, számszerint 12-en, szeptember 1-én
megválasztattak, a felirat az országgyülés által szeptember 9-én, a
küldöttségnek adott utasitások 11-én elkészittettek s ekként a
küldöttségnek szeptember közepén legkésőbb bécsi utjára kellett
elindulni. Ez okból a szeptember 13-iki országos ülésben inditvány
tétetett, hogy »mivel az ő felségéhez küldendő követség tárgyával az
országgyülésen elővehető tárgyak oly szoros összefüggésben vannak, hogy
a küldöttség e tisztbeni eljárása előtt sikeresen semmibe beleereszkedni
nem lehetne:« ennélfogva az ülések függesztessenek fel a bécsi követség
hazajöveteléig. Ez inditvány elfogadtatott s ekként az országgyülés
elnapoltatott tényleg október 31-ig.

A követek és királyi hivatalosak nagy része már a következő napon,
szeptember 14-én elhagyta Kolozsvárt s hazautazott. Kolozsvárt kevesen
maradtak, de b. Wesselényi Miklós talán véletlenül épen ott maradt.

Szeptember 15-én a gubernium 10.243. szám alatt az összes erdélyi
nyomdákhoz egy körrendeletet bocsátott, melyben közli, hogy a kir.
biztos ő herczegsége ő felsége rendelése következtében szeptember 15-én
arra szólitotta fel a királyi kormányt (guberniumot), hogy az
országgyülési jegyzőkönyveken kivül semmi munka a kiszabott
könyvvizsgálat nélkül (czenzura) ki ne nyomattassék, sőt az
országgyülési jegyzőkönyvek kivonatai se nyomattassanak ki megelőző
felsőbb helybenhagyás nélkül.

E kormányszéki rendelet már a következő napon, szeptember 16-án
kézbesittetett ugy a ref. kollégiumi, mint a lyczeumi nyomda
igazgatóságának. Ez utóbbi nyomda igazgatósága ezenkivül 10.242. szám
alatt még egy külön guberniumi rendeletet is kapott, mely által egy ő
felségének augusztus 13-án kelt állitólagos kézi levele (Handbillét) s a
kir. biztos ő herczegségének rendelése folytán az országgyülési napló
eddigi nyomtatása eltiltatik, az országos napló hivatalos iratnak nem
tekintetik s annak czenzura nélkül való folytatása meg nem engedtetik.

Hihetetlen, minő felháborodást idéztek e rendeletek elő Kolozsvár
politikai s kivált ellenzéki köreiben. Azok közt, kik akkor Kolozsvárt
voltak, én gróf Mikes Jánostól, Zeyk Károlytól, báró Kemény Istvántól és
a még most is élő Boér Antaltól hallottam e napok történetét elbeszélni.
Mikes gróf azt beszélte, hogy báró Wesselényi Miklóst indulatosabbnak s
lelkesebbnek, mint ekkor, soha nem látta. Futott az országgyülés
elnökéhez hidvégi gróf Nemes Ádámhoz, hogy tőle felvilágositást nyerjen.
A kaszinóban haragja egész teljességével mennydörgött e gyalázatos
összeesküvés ellen, mint ő nevezte. Itt heves összeszólalkozása volt
gróf Récsei Ádám generálissal, kiről természetesen még akkor senki sem
sejtheté, hogy tizennégy év mulva 1848-ban a bécsi kamarilla által három
napra Magyarország miniszterelnökévé fog kineveztetni. Majd maga köré
szállására gyüjté barátait és elvtársait, hogy a legközelebbi teendők
felett velük tanácskozzék.

A kormány eljárása csakugyan botrányos volt a hihetetlenségig.

Mert hiszen ha a Naplót csakugyan nem akarta czenzura nélkül sajtó alá
engedni: hát akkor miért egyezett bele szó nélkül az országgyülés
juniusi határozatainak meghozásába?

Ha pedig e határozatok alkotmányosan hozva, alkotmányos megerősitést is
nyertek s valósággal foganatba is mentek: akkor minő jogon sértheti
ezeket meg a a kormány egyoldalulag és önkényesen?

És miként felelhet azért, hogy ő felsége önkényuralmilag Handbillét-tel
intézkedjék ily törvényhozási és kormányzati kérdésben?

És ha ő felsége Handbillétje már augusztus 13-án kibocsáttatott: miért
nem hozták ezt azonnal az országgyülés tudomására? Miért várták meg a
pátensek kibocsátására az országgyülés elnapolását s a követeknek és
kir. hivatalosoknak Kolozsvárról eltávozását?

És végre miként engedhette meg a kormány, hogy a királyi biztos, kinek
csak veto joga volt, de más nem, kormányzati intézkedéseket tehessen?

Mindebből látható, hogy b. Wesselényi haragjának hazafias kitörései
egészen indokoltak valának.

Megjegyzem, hogy a királyi biztos Estei Ferdinánd Károly főherczeg,
lovassági tábornok s Galiczia polgári és katonai főkormányzója volt, ki
az országgyülési dolgokkal épen nem sokat törődött s kit a kormány ez
alkotmányszegő szerepre tudatosan használt fel.

Báró Wesselényinek a barátaival való első megállapodása az volt, hogy a
naplónyomatást és kiadást vezető országgyülési bizottság a lyczeumi
nyomda igazgatóságát hivatalosan kérdezze meg: vajjon ez a Napló
kinyomatására nézve megtartja-e az országgyüléssel kötött szerződését és
a kormányszéki rendelet daczára is nyomatja-e tovább a Naplót?

E hivatalos felszólitás szeptember 18-án érkezett a
nyomdaigazgatósághoz.

A nyomda igazgatója, tisztelendő Bonda Benedek szerzetes volt s ez
tulajdon kezeirásával azt felelte az országgyülési bizottságnak, hogy a
»felséges királyi gubernium parancsolatja erejénél fogva a szokott
czenzura nélkül további rendelésig nem nyomtattathatja a naplókönyvet«.

S valósággal nem is nyomtatta.

Igy maradt félben ez a Napló. Igy készült egy csonka könyv.

A példánynak, mely könyvtáramban van, hiányzik czimlapja, mely soha ki
nem nyomatott. Kezdődik tehát a 3-ik oldalon s végződik a 162-iken, mint
emlitém, báró Jósika Sámuel beszédének egy félbeszakitott mondatával.

E könyv ritka, mert a nyomtatott ivek példányait a gubernium kéz alatt
összeszedette s megsemmisitette.

Néhány magánkönyvtárból s az országos közkönyvtárakból azonban nem
hiányzik.

B. Wesselényi Miklós személyesen is felkereste Bonda Benedek lelkészt s
egész ékesszólásával törekedett őt a nyomtatás folytatására rábirni.
Törekvése eredménytelen volt.

Ekkor egy szokatlan elhatározást érlelt meg magában. S ez abból állott,
hogy körlevelet és felhivást intézzen az országgyülés összes tagjaihoz,
melyben őket az ügy állásáról s az eltávoztuk után történtekről
kimeritően értesiti, hazafikötelességük rendithetlen teljesitésére
buzditja, a választott követeket pedig felhivja, hogy tartsanak
törvényhatósági közgyüléseket, az esetet közöljék küldőikkel s
szerezzenek maguk számára utasitást.

Hosszu és érdekes körlevelében az ügy természetét s a honfiak feladatát
egy helyütt ekként adja elő:

»A Napló betiltása keseritő lépése az önkénynek, nem annyira azért, hogy
ez által annak további megjelenését kettévágva lenni gondolnám, sőt meg
vagyok győződve, hogy mihelyt az ország rendei itt ujra megjelennek, ki
fogják vivni ezen ügyet, melynek sorsától függ az ország rendei
határozhatási joga, irományai sérthetlensége s a lelkeket csigázó
czenzurának el- vagy el nem ösmerése; melytől függ az, hogy lehet-e az
ország rendei tulajdonáról tudtok és hitök nélkül az uralkodásnak
szabadon rendelkezni? Lehet-e az ő nevökben és részökre kötött
kontraktust megsemmisiteni? és végre az: hogy a királyi biztos mint
kormányzó léphet-e fel s létezhet-e? és hogy ezen országot ediktumok s
pátentálisok által lehet-e igazgatni?«

Keserü buzditását lángoló szavakban igy folytatja:

»Ezen egész polgári alkotmányunk sorsát magában foglaló életkérdéseknél
lesz bizonyosan az ország rendeinek arra elegendő lelki erejük s
törvényes jussaik melletti hivségük, hogy azokat a világ gunyjára s a
maradék égető átkát érdemlőleg nem fogják kicsikartatni engedni
kezeikből, azon kezeikből, melyekre ezen szent kincsek bizva vannak. Ha
pedig nem lenne erkölcsi erőnk, ha mindezen jussokat a Napló-val az
önkény örvényéből (hová azokat gonosz tanácsosok sodorni akarják)
kiragadni igen gyengék, igen gyávák lennénk: ugy mentsük meg hazánkat
magunktól s egy oly országgyüléstől, melynek bűnre tért kezei már csak a
szolgaság s rabság levele megpecsétlésére lehetnének képesek; bujkáljunk
hazánkfiai méltó vádja előtt s rejtsük magunkat polgári alkotmányunk
romjai legmélyebb üregébe keseregni és sirni, de a mely könnyek
gyávaságunk szennyét lemosni nem fogják.«

E levél szeptember 20-án kelt, az országgyülési diktaturára adatott s
báró Wesselényi aláirásával 350 példányban az összes rendekhez, királyi
hivatalosakhoz és követekhez elküldetett. A Bécsbe indult küldöttség
tagjaihoz maga báró Wesselényi saját költségén küldött ember által
juttatta. És pedig gróf Bethlen János kezeihez, ki Wesselényinek benső
barátja s később az üldöztetés éveiben is rendületlen hive volt. Én e
levél egy példányát épen nála, akkor már idősb gróf Bethlen Jánosnál
láttam 1869-ben.

A kormányt nem riasztotta meg e mozgalom, sőt daczosabb és önkényesebb
rendszabályokra inditotta.

A bécsi udvari és kormánykörök már ekkor s kivált a küldöttség pozsonyi
és bécsi időzése alatt foglalkoztak az országgyülés feloszlatásának
eszméjével. Egyelőre annyit határoztak azonban, hogy az országgyülés
elnökségében kell változtatást tenni s hidvégi gróf Nemes Ádám helyébe
erélyesebb férfiut ültetni. Ez meg is történt, a mennyiben a szeptemberi
választás eredményéhez képest az országgyülés szünetelése alatt
felsőszilvási Nopcsa Elek ő felsége által országgyülési elnökké
erősittetett.

Az országgyülés október 31-én kezdé meg ujra tanácskozásait. Nopcsa Elek
a november 11-iki ülésen foglalta el először az elnöki széket. Bizonyára
nem véletlenül történt, hogy báró Wesselényi épen Nopcsa elnöklete alatt
támasztá a Napló kérdésében azt a vihart, mely sokszoros
párbajkisérletek után elvégre egy felette komoly párbajt idézett elő. A
vihar november 13-án tört ki.

Október 31-től november 13 ig már hat országos ülés tartatott előzőleg.
A Napló kérdése felette komoly és sürgős volt, de miután már
szeptemberben köztudomásu volt, hogy az elnök Nopcsa lesz: báró
Wesselényi meg akarta várni azt az időt, mig Nopcsa foglalja el az
elnöki széket.

A Wesselényi-család haragja a Nopcsák ellen nem uj keletü volt.
Wesselényi apjának, idősb báró Wesselényi Miklósnak épen egy Nopcsa
ellen elkövetett nagyobb hatalmaskodás miatt kellett ötven év előtt
sulyos államfogságot szenvednie. A Nopcsák mintegy század óta az udvari
párthoz tartoztak, mig a Wesselényiekben élénken élt ősüknek a nagy
nádornak emlékezete s ők mindig a nemzeti párt élén állottak. Most pedig
az országgyülési körökben épen el volt terjedve hogy a Napló erőszakos
betiltásában Nopcsa Eleknek is volt tanácskozó része s hogy a tervezett
reakczionárus rendszabályok foganatositásához ő is eszközül van
kiszemelve.

November 13-án Nopcsa elnöki hozzájárulásával tárgyalás alá vétetett a
Napló kérdése.

B. Wesselényi Miklós mennydörgő beszéddel kezdi meg a vitát, melyben
erős szavakba foglalt sulyos vádakkal rohanja meg a kormányt, előadja a
kérdés történetét és fontosságát, felolvassa az országgyülés tagjaihoz
szeptember 20-án irt körlevelét, nehéz szemrehányással illeti az
»uralkodást« s végül inditványozza:

»Tegyük azon férfias elszántságu határozatunkat, hogy a Napló okvetlenül
nyomtattassék.«

»Ezen elhatározásunk végrehajtása kétségen kivül kötelessége egyfelől
azoknak (naplószerkesztő-, biráló- és nyomtató-bizottságok), kiknek
eddig is a Napló nyomtatásának eszközlése kötelességükké volt téve; –
másfelől elnöki kötelesség az.«

Most már választott és megerősitett statuum praeses van, ennek kell
kötelességévé tenni s felszólitani arra, minek lelkébe is a kötelesség
betüivel kell beirva lenni: miszerint kötelességének tartsa, hogy az
ország rendei határozatának végrehajtását eszközölje.

Felette ügyes volt ez inditvány. Nyilvánvaló volt, hogy az országgyülés
többsége a Napló nyomtatását akarja. Az inditvány elfogadása tehát oly
helyzetbe hozta Nopcsa Eleket, hogy ez vagy kénytelen lesz saját és az
udvar akarata ellenére a Naplót tovább is nyomatni, vagy kénytelen lesz
az országgyülés többségének ellene szegülni.

A második szónok báró Jósika Miklós, a később méltán ünnepelt költő s
nagy regényiró volt. Legszebb beszéde az, melyet e kérdésben tartott.
Vádjai és kifejezései talán még sulyosabbak, mint Wesselényiéi. Pártolja
ennek inditványát.

Széplaki P. Horváth Dániel főstrázsamester, kir. hivatalos megkisérti a
kormány eljárásának védelmezését. Ezt lezugják, beszédétől kénytelen
elállani.

Kozma Dénes zarándmegyei, Tunyogi József közép-szolnokmegyei követek,
gr. Dégenfeld Ottó főispán, Szász Károly vizaknai követ egybehangzólag
Wesselényi inditványát pártolják.

Ez után az ülésterem minden oldaláról zajos felkiáltások tömegesen
törnek elő. Némelyek az elnöki enuncziácziót, mások a vita folytatását
követelik. Nopcsa Elek elnök kijelenti, hogy ő a szónokok és a gyülés
megegyezését abban látja, hogy a Napló kinyomatás akadályának elháritása
rá, mint elnökre bizassék, ez értelemben kivánja az elnöki határozatot
kimondani.

Gróf Teleky Domokos küküllőmegyei követ kijelenti, hogy ő csak az
esetben s azon reményben áll el most a szótól, hogy az elnök valósággal
és azonnal elháritja a nyomatás akadályait.

Erre ujabb viharos felkiáltások követték a vita folytatását, mire az
elnök a folytonos zajban a határozatot az előző kijelentés értelmében
kimondja s az ülést nyomban feloszlatván, elnöki székét elhagyja.

Ezután oly jelenet következett, melyet csak az elnök iránti lázas
bizalmatlanság tesz felfoghatóvá.

Igaz, hogy az elnök eljárása nem volt helyes. Először azért nem, mert a
rendek a vita folytatását követelték, az elnök pedig a vitát bezárta s
az ülést feloszlatta. De másodszor s főleg azért nem, mert Wesselényi
inditványa az volt, hogy egyrészről a napló-bizottságok, másrészről az
elnök utasittassanak a nyomtatás folytatására. Az elnöki kijelentés
tehát az inditvány valódi értelmének kiforgatását jelentette.

A mint Nopcsa leszállt az elnöki székről, a követek és kir. hivatalosak
mind felugráltak helyeikről s össze-vissza zavarogva és tolongva roppant
zajjal kiabáltak s kárhoztatták az elnököt és követelték, hogy ujra
foglalja el elnöki székét. Báró Wesselényi odarohant Nopcsa közelébe s
az egész zajt tuldörgő hangon elkiáltá: »protestálok az elnök
erőszakoskodása ellen«. Meghallja e szavakat Nopcsa, elhalványodik,
haragba jő, megáll s egy pillanatig gondolkodik: mitévő legyen.

Azután vissza iparkodik jutni az elnöki szék felé, hogy azt ujból
elfoglalja. E közben annyit mond Wesselényinek: »e szavakért jelt kérek
a báró ur ellen«. Rögtön lehuzza pecsétgyürüjét ujjáról, hogy azt a
közügyigazgatónak átadja. A közügyigazgató Hilibi Gál László volt, ki a
zaj, zavar és tolongás e pillanatában még az asztal végén ült az elnöki
székkel szemközt.

Különös jogi intézmény volt a régi magyar jogban a széksértés vétsége s
az erre kiszabott nyelvváltsági büntetés. A ki törvényes gyülekezet
köztanácskozásai alatt megsértett valakit szóval, jellel vagy
ténylegesen: az követte el a széksértést, az ellen nyomban joga volt a
sértettnek kereset alá vételt, mint mondani szokták, »akcziót« kérni; a
gyülés nyomban elrendelheté a széksértési keresetet, ez esetben a
jelenvolt közvádló nyomban előterjesztette a vádat, a gyülés azonnal
meghozta az itéletet s az itélet haladéktalanul a gyülés szine előtt
végrehajtatott. Az elmarasztalt fél azonban az azonnali végrehajtást
nemesi pecsétnyomó gyürüjének zálogul letevése által elhalaszthatta.
Közvádlónak pedig minden törvényes gyülésben kellett lenni. Szedriákon
és megyei gyüléseken ott volt a tiszti ügyész, az országgyülésen ott
volt a királyi ügyek igazgatója, vagy ennek helyettese. A koronaügyészi
teendőket ily esetben természetesen a kir. ügyek igazgatója teljesité.

Az erdélyországi eljárás is lényegesen az volt, a mi a magyarországi.
Mások voltak részben az elnevezések. A széksértést Erdélyben
széktörés-nek, a Causarum regalium direktort Causarum publicarum
direktornak, az »actio« kérést »jelkérés«-nek nevezték s a jelkéréshez
megkivántató volt, hogy a sértett fél nemesi pecsétnyomó gyürüjét adja
át a koronaügyésznek arra való bizonyságul, hogy ő sértés miatt a sértő
ellen »jelt kér«, azaz széktörési keresetet követel. Ősrégi jogszokás
maradványa volt ez. Már Szent István századában a Corpus Juris a biróság
elé való idézést e névvel jelzi: sigillum mittere, azaz »pecsétet
küldeni a bevádlotthoz«. Az eljárás ezen több mint nyolczszáz éves módja
Erdélyben 1848-ig a széktörési perekben valósággal fennállott.

Nos hát Nopcsa Elek lehuzta ujjáról pecsétnyomó gyürüjét, hogy
Wesselényi ellen »jelt kérjen«.

A közelállók közt ez ujabb izgalmat és megbotránykozást keltett. Nopcsa
fülébe zajosan kiabálták, hogy a gyülés fel van oszlatva, jelt kérni
tehát nem lehet már. Valaki odakiáltá: »hiába tátogat a Nopcsa-madár, ma
nem kap hust«. A Nopcsák nemesi czimerében egy keselyü griffmadár van
kilógó piros nyelvvel, erre czélzott az a közbekiáltás.

A jelkérés csakugyan nem is történt meg s az országgyülés tagjai
lassankint a nagy zürzavarban elhagyták a termet s elszéledtek.

Ezután három napon át nem tartatott országos ülés.

E három napot Nopcsa és a gubernium és a kir. biztos folytonos
tanácskozásban töltötték a fölött: mi legyen a teendő. A Napló
kérdésében a többség nyilván kormányellenes volt. Az országgyülés
feloszlatására meghatalmazás nem volt kéznél. Bécs messze volt s az
időben se vasut, se távirat nem létezett, tehát az udvar nézetét kitudni
12–14 napba került. Másrészről Nopcsa se akarta, hogy az ő magas elnöki
állása egyetlen napi elnökösködéssel megsemmisittessék. Elhatározták
tehát, hogy a kérdésben engedni fognak s az elnök oly nyilatkozatot fog
tenni, melyben a többség teljesen megnyugodhatik.

Igy is történt.

A november 17-iki ülésben az elnök kijelenté: »Bátor vagyok a t. rendek
szine előtt tisztán kinyilatkoztatni, hogy a tanácskozások törvényes
szabadságát megszoritani bizonyosan nem kivánom s nem is fogom soha
kivánni, mely kinyilatkoztatásom mellett a november 13-iki
enuncziácziómat is merőben visszaveszem. Ez által a tanácskozások abba
az állásba esvén vissza, melyben voltak az enuncziáczió megtétele előtt,
kérem a t. rendeket, méltóztassanak tovább folytatni«.

E visszavonulás s ezzel a Wesselényinek és barátainak adott elégtétel
tökéletes volt. Sőt politikailag az elnöktől s a kormánytól többet
kivánni lehetetlennek látszott. Az ellenzék azonban diadalát tökéletesen
ki akarta zsákmányolni s azért azt az álláspontot foglalta el, hogy az
elnök november 13-iki kijelentése nemcsak azért helytelen és semmis,
mert az elnök azt visszavonta, hanem főleg azért, mert a rendek azt
törvénytelennek tartják.

Az e fölött kifejlett hosszu vitát vázolni nem akarom. Az eredmény az
lőn, hogy az ellenzék felfogása óriási többséggel érvényre emelkedett s
Szász Károly javaslata szerint országos határozatként jegyzőkönyvbe
iktattatott.

De győzött az ellenzék legalább az országgyülésen a Napló nyomatása
kérdésében is még a november 17-iki ülésen s többé a mostanihoz hasonló
izgalmas alakban e kérdés az országgyülés feloszlatásaig föl nem merült.
A bekövetkezett párbajkérdéseknek alapját azonban báró Wesselényi Miklós
e napi beszéde vetette meg.

Az elnök nyilatkozata után azonnal szót kért Wesselényi s pár bevezető
szó után ezeket mondá:

»Most, midőn nem ülés eloszolt állapotában, hanem ülés derekán vagyunk,
ezennel ismétlem e szavakat, miszerint én az elnök november 13-án
elkövetett erőszakossága ellen protestálok. Most ülésben lévén, ezennel
felszólitom az elnököt, ha tetszik, méltóztassék reám jelt kérni vagy
adni; most teheti, most ülésben van, most ezen cselekedet nem fogja
nevetségessé tenni… Ha ő excja nem fog jelt adni most ülés közepette,
most, midőn épen azon szavakat mondtam, melyekre jónak, szükségesnek
itélte akkor ülés eloszlatása után jelt adni, ugy azt vélem, megfordult
a koczka s… én kérek reája jelt, de korántsem elnöktől, hanem a józan
észtől, a logikától. Ezeknek szent törvényszéke elé idézem, legyenek itt
a rendek s bizonyosan lesznek is itélőbirák s legyen a józan
közvélemény: itéljék meg annak tettét, ki ugyanazért, miért ülésen kivül
jelt akart adni, most a szeszszió közepette jelt nem ád s ugyanazon ok
fordulván elő, nem teszi akkor, midőn hatalmában lehet azt, a mit akkor,
midőn nem volt hatalmában, tenni akart.«

E beszédben kétségtelenül sulyos támadás van. Nem a benne előforduló
szavak és gondolatok miatt, hanem a pillanatnyi helyzet miatt, melyben
mondatott. Ugyanis Nopcsa épen e pillanatban ismerte be teljes
nyiltsággal november 13-iki tévedését s adott igazat az ellenzéknek,
miből szorosan következik, hogy bármit mondott Wesselényi az elnöki
eljárásról: ezért jelt kérni most már se ok, se szükség, se jogczim fenn
nem forog. Ha tehát Wesselényi mégis jelkérést provokál: ez nem egyéb,
mint az elnöknek ujabb meghátrálásra való kényszeritése. S valóban
Wesselényi ezt akarta. S ezt el is érte, mert az elnök e kihivásra
hallgatni volt kénytelen.

De hát mindez tisztán politikai dolog s nincs a becsületbeli dolgokra
oly nagyitóüveg, melyen át e szavakban személyes sértést s párbajra való
komoly okot lehetne fölfedezni.

Nopcsáék azonban másként gondolkodtak.

Ülés után az elnöknél összejöttek: testvérje László, báró Jósika Sámuel
s többen megbeszélni, hogy mit lehetne vagy mit kellene Wesselényi ellen
Nopcsa Eleknek tenni.

Abban mindnyájan egyetértettek, hogy az elnök párbajra Wesselényit ki
nem hivhatja, mert ezt elnöki tiszte meg nem engedi. Különben is Nopcsa
Elek már hatvanadik életévében volt (1775-ben márczius 14 én született)
s noha korához képest elég erős, de a java korában, élte delén levő s
óriás erejü és bátorságu Wesselényihez képest mégis gyenge. De a
jelenvoltak többsége abban megegyezett, hogy öcscsének, Lászlónak joga
van Wesselényit kihivni.

Nopcsa László akkor 40 éves volt s Hunyadmegye főispánja. Kalandvágyó,
elhatározott, bátor férfiu, kiről a suttogó, kósza hir regényes és
rejtélyes dolgokat beszélt. Sokan azt hiszik: ő róla vette volna a
mintát Jókai azon regényhőséhez, ki a »Szegény Gazdagok« czimü
regényében Fatia Negra név alatt szerepel. E gyanitást kétségtelenül
alaptalannak kell tartani. Nopcsa László szép nagy kort ért el, felül
90-en, csak pár év előtt hunyt el. Az ő fia báró Nopcsa Elek, a királyné
főudvarmestere.

Nopcsa Lászlónak ezen az eseten s a hagyományos családi ellenszenven
kivül is volt Wesselényi ellen valami leszámolni valója. Az augusztus
6-iki országos ülésben ugyanis Kenderesi Ferencz hátszegi városi követ
visszahivatásának kérdése tárgyaltatván, Nopcsa László azt állitá, hogy
Kenderesi »obtrudálja« (feltolja) magát követnek. Kenderesi a szabadelvü
párthoz tartozván, e sértő szó miatt báró Wesselényi Miklós ismételten
kemény szemrehányással támadta meg Nopcsát, ki erősen védekezett ugyan,
de ügyét mégis elveszité, mert, mint a jegyzőkönyv patriárkális módon
megerősité: »udvarhelyszéki követ Wesselényi Miklós atyánkfiának
(szemrehányó) ellenmondását kir. hivatalos atyánkfiainak is nagy része
és követ atyánkfiai mindnyájan magukévá tették«.

E kudarczot nem feledé Nopcsa László s most ezt is kiköszörülhetőnek
vélte. Mind e személyi okok hatottak közre s inditák őt arra, hogy báró
Wesselényi Miklóstól fegyveres elégtételt kérjen bátyjának, Nopcsa
Eleknek s ennek személyében atyafiainak megsértése miatt. Segédje, ha
nem csalódom, báró Jósika Sámuel volt. A kihivás november 18-án reggel
történt.

Báró Wesselényi Miklós gróf Bethlen Jánost kérte fel segédnek.

A két segéd tanácskozása után Wesselényi a következő kijelentést tette:

»Én az elnök Nopcsa Eleknek csak hivatali személyéről szólottam,
magánjellemét bántani s atyjafiait sérteni szándékom nem volt, egyébként
is elvem és nézetem az, hogy a diétán mondottakért a diéta alatti időre
a kihivást el ne fogadjam, de a diéta bevégeztével a méltóságos főispán
urnak szolgálatára állok.«

Bármily érzékeny, sőt beteges legyen is párbajkérdésekben időnkint a
felfogás s bármily szigort alkalmazzunk is ily kérdések megitélésében:
Wesselényi e nyilatkozatát tökéletesen helyesnek, lovagiasnak s
kielégitőnek kell tekintenünk. Sőt bizonyos hősiesség van e
nyilatkozatban, a hol a képviselői mentelem és szólásszabadság jogát
megvédi legalább az országgyülés tartamára. Igaz, hogy az akkori
felfogás szerint is ily hősiességre csak oly férfiu lehetett képes, mint
báró Wesselényi, ki elismert, kitünő pisztolylövő volt, karddal jól
tudott bánni s már több diadalmas duellum emléke volt személyéhez kötve.

Nyilatkozatát tökéletesen kielégitőnek találták ugy a segédek, mint maga
Nopcsa László. Annak azonban semmi nyomát se találtam, hogy a
nyilatkozat irásba foglaltatott vagy arról a segédek jegyzőkönyvet
vettek volna fel.

S bár ekként ez az ügy a lovagiasság szigoru felfogása szerint is
tökéletes elintézést nyert, mindamellett ennek közel másfél éven
keresztül sok és soknemü folytatása volt s a nagy hazafi életében kevés
esemény fordul elő, mely neki több keserüséget okozott volna, rá nézve
több szomoruságnak lett volna forrása, mint épen ez.


II.

(Wesselényi Szatmár vármegyében. – Hütlenségi pöre. – Bukásán dolgoznak.
– Kezdődik a rágalom. – Széchenyi szerepe az ügyben érthetetlen. – Ügye
b. Jósikával és b. Nopcsa Lászlóval. – Wurmbrandt ezredes. – Gróf
Károlyi Györgynél folyt beszélgetés. – Wesselényi bajra hivja
Wurmbrandtot. – A konzervativek. – A segédek. – Wesselényi borus
lelkiállapota. – Végrendeletet csinál. – Pesti vivómesterénél. – A bajt
Mező-Telegden megvivják. – Wesselényi győz. – Megjegyzéseim.)

November hó végeig báró Wesselényi Miklós Kolozsvárott volt, de
deczember elején Zsibóra s onnan Szatmármegyébe, a deczemberi megyei
közgyülésre utazott. Odautazott azért, hogy az urbéri kérdésben készült
reakczionárius megyei utasitás megváltoztatását megkisértse, a korábbi
szabadelvü utasitást visszaállitsa s ekként Kölcsey Ferencznek, egyik
legbensőbb barátjának s nemzeti ügyünk akkori egyik első vezérbajnokának
a pozsonyi követi megbizatás elvállalását továbbra is lehetővé tegye.

A gyülés deczember 9-én tartatott. Wesselényi Kölcseyvel együtt ment
oda. Ekkor s ez napon tartá ama hirneves beszédét, mely miatt hütlenségi
pert akasztott nyakába a kormány. E per nagy közjogi és politikai
országos eseménynyé vált, de ennek ismertetése nem ide tartozik. Csak
azért emlitém fel, hogy a későbbi párbajokkal ez is némi érintkezésben
volt.

1835-dik évi január 12-én Wesselényi már ismét Kolozsvárott volt s 14-én
már az országgyülésen felszólalt. Már ekkor a kormány s az országgyülés
között oly feszültté vált a viszony, a tárgyalás annyira kizárólag a
sérelmi térre szorittatott, hogy más kilábolás, mint az országgyülés
feloszlatása, alig volt lehető. S ez február 6-án csakugyan be is
következett. A kormány Erdélyben sohase volt erőszakosabb, mint épen
most.

Wesselényi az országgyülés feloszlatása után nyomban elutazott és pedig
Pestre és Pozsonyba, hogy a további teendők tárgyában magyarországi
elvbarátaival tanácskozzék.

Elutazott a nélkül, hogy a Nopcsa-féle párbajügyre csak gondolt volna
is. Erre ügyelnie egyébiránt oka nem is volt, mert hát ő az országgyülés
bezárta utáni időre megajánlotta Nopcsa Lászlónak, ha kivánja, az
elégtételt, azonban Nopcsa ezt se most, se novemberben nem kivánta, sőt,
mint föntebb közlém, a segédek és megbizóik is ezt az ügyet november
19-én végleg befejezettnek kijelentették.

Wesselényit azzal gyanusitani, hogy ő a párbaj elől kitért, ekkor még
nem jutott eszébe senkinek. Másként állt a dolog később.

Wesselényit ugyanis Magyarországon a hűtlenségi per várta és fogadta.
Mig a közönség nem tudta, hogy a kormány a pert csak ijesztésül akarja-e
használni, vagy pedig Wesselényit komolyan el akarja tenni láb alól s
mig lehetőnek vélték, hogy az udvar és a bécsi kormány a pozsonyi
országgyülés erélyes közbelépésére meghátrál: addig a gyanusitás és a
rágalom hallgatott. De a mint meggyőződtek arról, hogy az udvar a magyar
rendek haragjára semmit nem hajt, hogy a főrendek feltétlenül az udvar
szolgálatába szegődtek s a már akkor Deák Ferencz által vezetett nemzeti
ellenzék minden erőfeszitése e kérdésben a főrendek ellenállásán
hajótörést szenved; a mint látták, hogy Wesselényi szatmári szavaiért
még Balogh Jánost is hűtlenségi perbe fogják s Kossuth és az Ifjak
üldöztetése is folytattatik, sőt fokoztatik: Wesselényi ellen azonnal
fölemelte fejét a gyanusitás és a rágalom is.

Sokan hitték, hogy Wesselényi tökéletes politikai bukása, sőt egyénileg
is ártalmatlanná tétele be fog következni, föltámadtak tehát személyes
ellenségei, föl a higvelejüek s föl a kormány hizelgői, kik érdemet
véltek maguknak szerezni az által, ha az üldözött államférfit még be is
piszkolják.

Igy támadott Wesselényi ellen az aulikusok és konzervativek táborában
lassankint az a suttogás, melynek tartalma abból állt, hogy ő Nopcsa
kihivását nem fogadta el, hanem az országgyülés végére halasztotta, az
országgyülés végén pedig Kolozsvárról szó nélkül eltávozott s ily módon
elvégre is »megretirált«.

Hűtlenségi pörével és gazdasági bajaival volt Wesselényi az 1835-ik év
folyamán főleg elfoglalva, de ezenkivül hatalmas politikai tevékenységét
se hagyta félbe. Ama rágalmazó suttogás már régóta tartott s Wesselényi
arról sok ideig semmi értesülést nem nyert. Elvégre 1836-ik év január hó
vége felé neszét hallotta az ellene alattomban működő rágalomnak.

Rettenetes felindulással rögtön sietett gróf Széchenyi Istvánhoz,
közölni vele a dolgot s őt az esetleg bekövetkező párbajokban
szekundánsul felkérni. Széchenyi több mint másfél évtized óta volt –
mint ő hitte – legbensőbb barátja. Eszének és szivének minden titkát,
legnagyobb szerelmi ügyének minden változatát föltétlen bizalommal
közölte vele Széchenyi. Sokat voltak együtt. Együtt utazták be Európa
országait. Nem egyszer voltak egymásnak párbajsegédei. Együtt busultak a
nemzet elmaradottságán, együtt tervezték a nemzedék fölébresztését, az
ország fölvirágoztatását, irodalom és közgazdaság felelevenitését.
Széchenyi egyébként is nagytekintélyü államférfiu s párbajdolgokban is
elismert tekintély. Valóban kihez fordulhatott volna inkább, mint
Széchenyihez?

Azonban épen Széchenyinél nem talált semmi segitségre.

Itt egy csodálatos lélektani rejtélyre bukkanunk.

Wesselényi sohase volt válságosabb helyzetben és nagyobb bizalommal
sohasem fordult Széchenyihez és Széchenyi hidegen, majdnem sértőleg
utasitja vissza és tagadja meg tőle minden baráti szivességét.

Wesselényi ez időben anyagi bajokkal küzd, kölcsönért folyamodik s nem
is jelentékeny összeggel Széchenyihez s ez a kölcsönt kereken
megtagadja.

A fenyegető párbajokban minden segédkezést határozottan megtagad. Sőt
csaknem kárörömmel jegyzi meg, hogy Wesselényi már annyira jutott, hogy
alig tud szekundánst kapni. Pedig ez nem is volt igaz.

Naplójába ez időtájt azt irja, hogy Wesselényi mind mélyebbre sülyed
becsülésében. »Sajnálom – ugymond – ez embert, mert ez vagy párbajban
vesz el, vagy börtönben, vagy őrültek házában, vagy végre, mint
nyomorult koldus.«

Senki se volt a világon, a ki előtt Széchenyi ugy feltárta volna özvegy
gróf Zichy Károlyné, született Seilern Kreszczenczia grófnő iránti
lángoló szerelmét, mint épen Wesselényi előtt s bár esküvője
imádottjával ekkor volt (1836 február 2-án): erre Wesselényit se
tanunak, se vendégnek meg nem hivja, sőt erről nem is értesiti.

Kétségtelen, hogy Széchenyi ezen lélektani állapotának s Wesselényi
iránti érzületének kulcsát meg lehet találni. Hiuság és önzés, gőg és
politika, számitás, szeszély és szivtelenség egyaránt közreműködtek
Széchenyi lelkében arra, hogy ő ugy határozza el magát, hogy még
párbajsegédi szövetségben se álljon Wesselényivel akkor, midőn ez ellen
az udvar haragja tombol s midőn ennek – a közvélemény szerint –
mulhatlanul el kell buknia.

Széchenyi István nagy alakjára árnyék borul egy pillanatig e napokban.

De Wesselényi Miklós alakja tisztán és fényesen emelkedik ki a rágalmak
ködéből. Igaz, hogy áldozat és szenvedések árán.

Wesselényi 1836. évi január 28-án kérte meg Széchenyit, hogy legyen
szekundánsa báró Jósika Sámuel s esetleg Nopcsa László ellen. Ezekben
vélte a gyanusitás forrásait felismerni. Széchenyi nem vállalkozván
erre, párbajsegédül szükség esetére gróf Károlyi Györgyöt kérte s nyerte
meg.

B. Jósika Bécsben lakott, mint Erdélyország alkanczellárja. Ide intézte
hozzá levelét Wesselényi január 28 iki kelettel, melyben értesiti őt a
keringő gyanusitásokról s arról, hogy ezek forrása gyanánt őt emlegetik
s az esetre, ha ez igaz lenne, fegyveres elégtételt kér. A levél teljes
udvariassággal s bizonyos baráti fidelitással van irva.

Hasonló hangu levélben felel báró Jósika február 1-én, melyben kifejti,
hogy a gyanusitásokat sajnálja, de ő azoknak nem okozója.

Február 6-án ujra ir Wesselényi. Levelének tartalma a körül mozog, hogy
ha báró Jósika nem mondott is, hanem csak lelkében gondolt olyat, mint
ha a Nopcsa-ügy Wesselényi részéről nem tökéletes korrektséggel
intéztetett volna el, még akkor is követeli a golyóváltást s Jósikát
becsületérzésére való hivatkozással szólitja fel, vallja meg, hogy
ilyesmit nem gondolt-e?

E levél már ideges tulérzékenységet árul el s erre báró Jósika
megtagadhatta volna a feleletet.

De nem ezt tette, hanem Bécsben február 10-én kelt levelében röviden
érinti, hogy ugy látja, hogy Wesselényivel levélben ez ügyet rendezni
nem lehet, tudja tehát, hogy barátjával gróf Esterházy Mihálylyal
(Cseszneki ág, gróf Esterházy István pozsonymegyei volt főispán apja)
február 14-ikén Parendorfban lesz s oda személyes találkozásra hivja
Wesselényit.

Wesselényi ezt elfogadta s február 13-án Pozsonyból indult barátjával és
segédjével gróf Károlyi Györgygyel Parendorfba. Irtózatos szél és
hóvihar volt, Wesselényi nagyon átfázott s nem valószinütlen, hogy
csakhamar kezdődő csuzos és köszvényes betegségének, mely tizennégy évig
kinozta s utóbb is halálba vitte, csirái ez utazásból származtak. Alig
értek a kirendelt időre Parendorfba.

Itt a segédek vették az ügyet kezükbe s báró Jósika Sámuel oly minden
kétséget kizáró határozott nyilatkozatot tett, mely Wesselényit is
tökéletesen megnyugtatta.

Jósikával tehát az ügy elintéztetett. Hátra volt Nopcsa Lászlóval.

Hozzá február 9-én irja első levelét Wesselényi.

E levélben érinti a Kolozsvárt 1834-ik évi november 18-án történteket.
»Én – ugymond – a méltóságos urat ki nem hivom, mert engem soha egy
szóval se sértett meg s épen ez tette részemről lehetővé, hogy elveimet
s nézeteimet követve, akkori kihivását a diéta alatti időre el ne
fogadjam«. Kijelenti ezután röviden és határozottan, hogy most szabadnak
érzi magát, ha tehát Nopcsa elégtételt akar; most szolgálatjára áll.

Wesselényi Pozsonyban, Nopcsa Erdélyben, épen egy hónap folyt le, mig
Nopcsa e levelet megkaphatta. Márczius 9-én kelt Nopcsa udvarias s
teljesen megnyugtató felelete, melyben kijelenti, hogy neki elégtételre
oka nincs s ő az ügyet már 1834 novemberben teljesen kielégitőleg
befejezettnek tekintette.

Báró Wesselényi ujra ir, megnyugvását kijelenti, de ujra felajánlja, ha
a legparányibb kétely maradt volna is Nopcsa lelkében, a fegyveres
elégtételt.

E levélre már Nopcsa nem válaszolt, de a válasz nem is volt szükséges.

Egészen másként intézték el Wurmbrandt ezredessel ezt az ügyet. Ez az
ezredes gróf Wurmbrandt Ferencz volt. A család ifjabb stájeri ágához
tartozott s 1855-ben halt meg. Magas, erőteljes, hatalmas férfi volt.

A Wurmbrandt-család egy tagja: János Henrik 1681-ben nyert magyar
honosságot. De vagy azért, mert az esküt le nem tette, vagy azért, mert
a dijat meg nem fizette: a Wurmbrandtok magyar főrendiházi jogaikat soha
nem gyakorolták. A magyar főrendü családokkal azonban sokszoros
rokonságban állottak. Az idősb ág herczegesitett grófsággal bir. Ép ez
időben a majoreszko neje egy gróf Teleky-lány volt, Wesselényinek is
rokona. Egy Wurmbrandt-lányt pedig néhány év előtt gróf Széchenyi István
testvérje: Lajos gróf vett feleségül. Az ifjabb és legifjabb ág is, mely
utóbbihoz az ezredes tartozott, ily sokféle házassági összeköttetésben
áll magyar családokkal. Az ezredes tehát nem volt egészen idegen.
Bizalmas barátai közt sok volt a magyar is.

Wurmbrandt gróf 1835-ben Temesvárott állomásozott ezredével. Innen
kirándult gyakran Mehádiára s ez év nyarán itt töltött pár hetet.

Egy alkalommal barátai társaságában épen báró Wesselényinek napirenden
levő hütlenségi pöréről beszélgettek s beszélgetés közben előjött a
Nopcsa-féle kihivásról is a szó. Valószinüleg nem a szükséges ténybeli
hűséggel valaki fölemlitette, hogy báró Wesselényi kijelenté, hogy
országgyüléseken mondottakért az országgyülés tartama alatt kihivást el
nem fogad.

»Das ist eine leichte Ausrede!« jegyezte meg erre gr. Wurmbrandt
ezredes. Magyarul: »ez könnyü kifogás.« A társaságban jelen volt gróf
Szapáry Antal is, Géza gróf apja, ki jól hallotta s jól megjegyezte
magának e szavakat.

A következő év február 12-én egy napon Pozsonyban Wesselényi szállásán
együtt voltak a házigazdával gróf Károlyi György és gróf Szapáry Antal.
Épen báró Jósika bécsi levelét várták s a gyanusitásokról beszélgettek.
Szapárynak ekkor eszébe jutott Wurmbrandt ezredes tavalyi megjegyzése,
minden czélzatosság nélkül közlé ezt Wesselényivel s még hozzátette:
»minden efféle fecsegésért az ember nem verekedhetik, az ilyennek utját
állni nem lehet.«

Wesselényi azonban haragra lobbant az ezredes e megjegyzésének hallatán.
Idegessége különben is nagy volt ekkor már s a lappangó gyanusitások
elnémitására minden esetben embert akart fogni, kivel pisztolyt vagy
kardot szemközt állithasson. Szó nélkül leült iróasztalához s megirta
pár sornyi levelét Wurmbrandt gróf ezredeshez, melyben közli értesülését
annak tavalyi mehádiai sértő megjegyzéséről s ezért teljes elégtételt
kér. A levelet felolvasta barátai előtt, nyomban lepecsételte s megkérte
gróf Szapáryt, hogy azt haladéktalanul adja át gróf Wurmbrandtnak ott, a
hol őt megtalálja. Szapáry egy óra mulva már kocsira ült, hogy
megbizatásában eljárjon. Több mint egy hónapba telt, mig Wurmbrandtól,
ki a bánátusban volt, a válasz megérkezett. Pedig Szapáry nem mulasztott
semmit. A rossz idők és rossz utak voltak a késedelem okai. Egyébiránt
maga Wurmbrandt is sietett föl Bécsbe.

Márczius 20-án vagy 21-én kapta Wesselényi az ezredes feleletét, melyben
ez a kihivást elfogadja s kész fegyveres elégtételt adni.

Ekkor tárgyalások kezdődnek. Nem a fölött, hogy a párbaj megtörténjék-e,
hanem ezzel összefüggő mellékkérdések fölött. Idő, hely, segédek kiléte
stb. Wesselényi márczius 25-én ujra megteszi az utat Parendorfba s ujra
gróf Károlyi György kiséretében, hogy ott Wurmbrandttal és segédjével az
előzetes kérdések fölött értekezzék. Wurmbrandtnak is szabadságot kell
kérni s engedélyt a duellumhoz. Az esetről tudomást szerez a bécsi
kormány is s a felek Parendorfban megállapodnak abban, hogy a verekedés
Ausztria területén meg nem történhetik. De megállapodnak előzetesen
abban is, hogy a párbajnak életre-halálra kell menni. A részletes
megállapodásokat azonban a párbajtalálkozásra halasztják.

E készülődésekről időközben kiszivárog a hir a közönségbe. Az
országgyülési ifjuság nyiltan kezdi tárgyalni saját köreiben az egész
ügyet. S lassankint elterjed és rendithetlenül megerősödik az a nézet,
hogy Wesselényit, az ünnepelt nagy hazafit a bécsi kormány akarja
eltenni láb alól s hogy Wurmbrandt mestervivó s a hatalom által
felbérelt spadassin, kivel a czélt biztosan elérik. Az ifjuság keserü
izgatást kezd a konzervativpárt ellen is s uton-utfélen hirdeti, hogy a
készülődő politikai gyilkosságban ennek is bent a keze.

Igaz, hogy Wesselényinek engesztelhetlen ellensége a bécsi udvar. Az is
igaz, hogy a konzervativek szivesen látnák Wesselényinek a politikai
szintérről való visszavonulását vagy leszoritását és az is igaz, hogy
Wurmbrandt gróf a párbajra hivást elfogadta s hogy ő csakugyan egyike a
hadsereg legjobb vivóinak.

De a konzervativek belátóbb tagjai épen ezért fölötte kellemetlennek s
esetleg fatálisnak látták az országgyülési ifjuság mozgalmait. Érezték,
hogy ha Wesselényi el talál esni: a felizgatott nemzedék egész rémitő
haragja a konzervativek ellen fog kitörni. Boldogult öreg barátom
Zsedényitől, ki a konzervativek egyik alsótáblai fiatal vezérszónoka
volt akkor, érdekes részleteket hallottam a konzervativ tábor efféle
aggodalmairól. Végre is e tábor legnemesebb s legkiválóbb egyik tagja,
gróf Dessewffy Aurél vállalkozott a mindenféle gyanusitás elháritása
okából is arra, hogy Wesselényinek a párbajnál szekundánsa legyen.

Azonban Wurmbrandték is mindent elkövettek arra, hogy még csak szine se
legyen a párbaj afféle irányzatosságának, mintha ez a hatalom kedvéért
történnék. Wurmbrandt Horváth János kamarást kérte fel párbajsegédjének,
ki Deák Ferenczczel állott jó barátságban s ki jóravaló magyar ember
volt.

A párbaj helyéül végre Mező-Telegdet tüzték ki Biharmegyében,
határidejéül pedig április 20-ikát állapitották meg.

Wesselényi felette komoly, elérzékenyült, sőt komor volt ez időben. Nem
egy barátjának mondá, hogy hasonló nyomasztó érzést eddig még nem
ismert. Egészen elkészült a halálra. »Nyomorékká lövetni magam – ugy
mondá Széchenyinek – nem engedem. Vagy én lövöm Wurmbrandtot agyon, vagy
ő engem. Igy kell lenni.«

Megcsinálta végrendeletét. Gyöngéden gondoskodott ebben azokról, kik
szivéhez közel állottak. Egy magasabb leánynevelő intézetre 60 ezer
forintot hagyományozott. Széchenyi oktalan elhidegedését jól észrevette
ő, de az elérzékenyülés és halálra készülés e napjaiban e legrégibb
barátjával mégis teljes kiengesztelődésre akart jutni, őt kérte fel
tehát, hogy ama nemes hagyomány teljesitésében végrendeletének
végrehajtója legyen. Széchenyi ezt elfogadta. Egyuttal gondos
intézkedéseket tett Széchenyi, hogy az esetre, ha – mint mindenki hitte
– Wesselényi elesik és segédje gróf Dessewffy Aurél üldöztetni fog, ezt
czenki uradalmában biztosan elrejthesse s a törvény kezétől
megmenthesse.

Naplójába is beirta Wesselényi, hogy el van készülve a halálra s ugy
tekinti ezt, mint Berzsenyi, kinek a haláláról irt e gyönyörü sorait
szintén naplójába iktatta:

  „Legyen álom, legyen biró:
  Bátran megyek elébe.
  Mint az elfáradt utazó
  A vadon enyhelyébe.
  Mert ha biró: nem furdal vád.
  Mert ha álom: nyugalmat ád.“

Levélben intézkedett, hogy egyik zsibói tisztje menjen Mező-Telegdre s
ott gondoskodjék számára szállásról. Irt gróf Bethlen Jánosnak is s szép
levélben kérte meg, hogy legyen jelen, mint tanácskozó segédje s igaz hű
barátja a párbajnál.

Politikai barátaitól a »Csárdának« nevezett ideiglenes kaszinóféle
gyülekezetben április 13-án érzékenyen elbucsuzott. Gyönyörü beszédben
fejté ki elhatározásának szükségességét. A nemzeti szent ügy mellett
rendithetlen kitartásra kérte barátait. »Hattyudal«-ának nevezte ez
utolsó beszédét s valóban az elbucsuzás megható jeleneteket hozott
szinre. Sokan nyakába borultak, soknak, köztük Balogh Jánosnak is
szeméből kicsordult a köny. Többen Pestig elkisérték.

Mai napság alig tudjuk érteni e felette lágy lélekállapotot. Hiszen egy
perczig sem volt bizonyos Wesselényinek akár halála, akár sulyos
megsértetése. Bármily hires vivónak volt is Wurmbrandt kikiáltva: egy
perczig sem lehetett feledni, hogy Wesselényi se utolsó verekedő,
izomereje a rendesnél nagyobb, bátorsága kifogástalan, karddal ügyesen
tud bánni s kartársai közt a legjobb pisztolylövők egyikének hirében
áll. S a mi fő, eddig még mindig szerencséje volt a párbajokban.

Azonban a nemzet java részét akkor a kormány erőszakos eljárása felette
elkeserité.

A Wesselényi elleni per fej- és jószágvesztésre s legenyhébb esetben is
több évi fogságra irányult. Maga e per is a szabadság sulyos megsértése
s az alkotmány lábbaltapodása volt. Ehhez most a felizgatott képzelet
Wurmbrandt alakjában az osztrák kormány bérgyilkosát látta Wesselényi
ellen törni. Wesselényi oly hős gyanánt állott az ország
közvéleményében, ki, mint a hajdankor bajnokai, fajának becsületéért,
nemzetének meggyalázott lobogójáért viaskodik. Semmi kétség, hogy ha a
nemzeti ellenzéknek oly hatalmas vezérférfiát, a minő Wesselényi volt,
hasonló erőszakos módon akarná a kormány a politikai küzdelem teréről
leszoritani, mai napság a nemzet nem elégednék meg hasonló érzékeny
jelenetek előidézésével, hanem oly viharban törne ki, mely összedöntené
a kormányt s esetleg megrenditené az alkotmányt.

Pedig a nagyközönség akkor nem is tudta és csakis néhányan tudták, hogy
Wesselényi jobb kezén már április 1-től kezdve élénk fájdalom
kiséretében jelentkezik az izületi csúz s hogy e miatt csak bénán képes
a kardot kezelni. Wesselényit magát is felette aggasztotta e körülmény,
de ő mindvégig bizott abban, hogy a segédek pisztolyt fognak választani.
Kezének bénulását a pisztoly kezelésében eddig nem vette észre.

De arról már mégis meg akart győződni, vajjon a kardot tudja-e ugy
kezelni, mint eddig?

Pesten fölkereste vivómesterét, ha nevére jól emlékszem: Fridrichet.
Ehhez szokott gyakorlatokra járni s ennek vivótermében tartotta gyakorló
ingét s egyéb eszközét. Mikor levetkőzött s az inget felöltötte: azt
mondta Fridrichnek:

– Mester, aligha utoljára nem veszem ezt az inget itt magamra.

A vivómester mosolygott, de azután beszélgetés közben elmondta
Wesselényi, minő veszélyes bajvivás elé megy és csak az aggasztja, hogy
a hónap eleje óta jobb keze csuklójában fájdalmat s némi bénulást érez.

– Ez már komoly dolog báró ur. Próbát kell tennünk. Én ismerem
Wurmbrandt verekedését. Kemény ficzkó.

A báró és a vivómester erős viaskodásba keveredtek. Elvégre kimeritő
viaskodás után azt mondta a vivómester.

– Gratulálok báró ur, most még nyugodtan összemérheti kardját
Wurmbrandttal is.

Igy indult el Pestről Wesselényi Mező-Telegd felé.

Nem vélem szükségesnek leirni, hogy Pesttől Mező-Telegdig a ragaszkodás
minő megható jeleivel találkozott Wesselényi minden városban, hol meg
kellett állapodnia. Utja beillett volna diadalutnak.

A segédek hosszu vitatkozás után kardot állapitottak meg. Gróf Dessewffy
Aurél ezt semmiképen nem akarta, de gróf Bethlen János e mellett
erősködött. És pedig azért, mert gróf Wurmbrandt kijelenté, hogy ő
rövidlátó, rossz szemei vannak, pisztolylyal bánni nem tud, de azért
elfogadja a pisztolyt is. E nagylelküséget gróf Bethlen szerint
viszonozni kellett, tehát a kardot kellett elfogadni.

A városhoz nem messze egy emelkedett tisztás pázsiton kellett kiállani.
A vivás élet-halálra szólt, nem volt kivéve a szurás sem. A
párbajozókkal együtt kivonult a pázsitra a fele város népe s mintegy
száz lépésnyi távolságról nézte a küzdelmet.

A párbajt gróf Dessewffy Aurél és Horváth János vezették.

Midőn a felek már tetőtől övig mezitelenek voltak s a kard nekik
átadatott, az állásba helyezkedés előtt gróf Wurmbrandt a kardot
balkezébe vette s báró Wesselényihez ünnepélyesen e szavakat intézte:

»Uram, én elfogadtam az ön kihivását, mert az kötelességem volt, de most
mielőtt kardunkat összemérnők, minden szokás ellenére kijelentem, hogy
nekem, mikor önről nyilatkoztam, nem volt igazam s ezért öntől itt az
urak előtt ünnepélyes bocsánatot kérek.«

Wesselényi erre egy szót se felelt, hanem kezét nyujtá Wurmbrandtnak s
megszoritá és megrázta ennek kezét hatalmasan. Azután visszalépett s
hideg, kemény arczczal állásba helyezkedett.

A segédek azonban nem adtak jelt, hanem a meglepő nagy fordulatot
tárgyalás alá vették. S megállapodtak abban, hogy a párbajra most már se
oka, se joga nincs egyik félnek sem, de azért a párbajnak a
»közvélemény« kedvéért meg kell történni. Horváth János szerint igy
követeli gróf Wurmbrandt katonai állása, gróf Bethlen János szerint
pedig Wesselényi igy üthet agyon egy csapással minden rágalmat és
gyanusitást.

A viadal sokáig tartott. Wurmbrandt támadásai hevesek, gyorsak és erősek
valának. Wesselényi érzé, hogy bénult kezében nincs elég erő a vágások
elháritására. Először nyakán kapott sebet, azután mellén keresztül egy
hosszu vágást, mely egész testét azonnal elönté vérrel. Végre
balvékonyán vágta meg ellenfele ügyes kardja. E seb nyilását Wesselényi
még a viadal hevében balkezével összeszoritá, hogy a vérzés legalább e
seben át gyengébb legyen.

Wurmbrandt a viadal hevében nem is gondolt arra, hogy a szurás is
szabad. Támadásai közt két izben a szurásra tökéletesen föltárta magát
Wesselényi előtt ugy, hogy ez könnyen leszurhatta volna mindkét izben.
De Wesselényi nem használta fel ez esélyeket szándékosan azért, hogy
Wurmbrandt bocsánatkérését hasonló nemességgel viszonozza.

Hanem e helyett harmadik sebje után ő is támadott, észrevevén már ekkor,
hogy az ezredes gyenge a védekezésben. Első sikerült támadásánál kardja
lappal esett az ezredes felkarjára. Második sikerült támadásánál az
ezredes négy ujját levágta, ugy hogy ennek kezéből kiesett a kard s keze
is azonnal lehanyatlott. Sőt mikor jobb kezefejének ujjatlan
csonkatörzsét megpillantotta: ájulásszerü szédülés fogta el s elesett
volna, ha a segédek hozzá nem ugranak s fel nem fogják.

A párbajnak vége volt.

Mikor a vérzéseket elállitották s a sebeket bekötözték az orvosok s a
teljes kibékülés létrejött, Wesselényi figyelmezteté az ezredest, hogy
két izben leszurhatta volna.

»S miért nem tette?« – kérdezte Wurmbrandt.

»Hogy az ön bocsánatkérését megháláljam.«

Wurmbrandt érzékenyen megköszönte e nagylelküséget. S azután némi
gondolkozás után hozzátette:

»Alig bocsátják meg nekem, hogy önt a másvilágra nem expediáltam.«

Wesselényi mosolyogva mondá: »Talán eszükbe jut, hogy kettőn állt a
vásár.«

Sohase kérdezte és az ezredes se mondta soha, hogy kik hát azok, kik meg
nem bocsáthatják, hogy Wesselényi élete ki nem oltatott.

Wurmbrandt egész eljárása megczáfolja azt a véleményt, mintha ő valaki
által felbujtva politikai érdekből czélzatosan tört volna Wesselényi
életére. De szavai bizonyitják, hogy felsőbb körök szivesen számitottak
arra, hogy kardja által a magyar ellenzék hatalmas vezére el fog
vérezni. Igy vélekedett Wesselényi. Igy volt meggyőződve az akkori
nemzedék.

Minő fenséges öröm volt az, melylyel a nemzet jobbjai Wesselényit épen
és diadalmasan visszatérni látták! Máskor talán közlök részleteket e
szép napokból. Április 24-én már Pesten volt s az ünnepeltetés boldog
perczeit arra használta s tevékenységét a haza közügyeiben ujolag azzal
kezdé meg, hogy április 28-án Kossuth Lajost a nemzeti kaszinó tagjai
közé bevezette. Ezzel állt boszut ellenségein s az udvari párton.

* * *

Leirtam a bajvivás történetét hidegen, szárazon, a megtörtént esemény
személyi és tárgyi adatait rideg egyszerüséggel közölve. Még a költészet
napsugarait se engedtem ráverődni, még a nyelv és irásmód szépségeivel
is fukarkodtam a leirásban. A hetven év előtti kornak nyelvén akartam az
esetet lehetőleg elbeszélni.

Mocsáry Lajos nemes barátomat a történelmi emlékezeten s a hazafiui
ragaszkodáson kivül némileg még családi érzések is kapcsolják
Wesselényihez. A nagy történelmi alak özvegyét ő vette feleségül s
boldog családot alapitott vele. Ő azt mondta, mikor történetemet
olvasta:

– Szinte kár volt megirnod. A bajvivás története minden szavában igaz,
de a hagyomány nem igy tartja. A hagyomány, a honfilélek gyönyörü
hőskölteménynyé alakitotta azt a bajvivást, hagytad volna meg annak.
Minek nagyitó üvegen át vizsgálni a nemzeti ábrándokat?

Ez is igazság, de nem az egész igazság. Nem egy okom volt az egész
igazság megirására.

A bajvivás okainak s ürügyeinek eredeti keletkezéséről s okairól a mai
nemzedék nem tud már semmit s hetven év előtt is csak néhány beavatott
férfi tudott.

A mai nemzedék emlékezetéből az erdélyi alkotmány és országgyülés
szerkezetének s működésének képe is már meglehetősen elmosódott. Ezt a
képet is fel akartam üditeni.

S azután a történeti igazság a maga eredeti tisztaságában mindig
elegendő ok arra, hogy himezetlenül állitsuk a nemzet elé.

Az az igazság nem is árt Wesselényi emlékének. Se történeti alakját, se
egyéniségét nem teszi kisebbé. Sőt egyéniségének különös dicsősége.

Wesselényit akkor a bécsi hatalom kegyetlen üldözőbe vette. Szinte a
Martinovics-féle szomoru történetet akarta vele ismételni. Összefüggött
ez a gonosz hadjárat Kossuth elfogatásával, az ifjak pörével s a
szólásszabadság ellen intézett hatalmi merényletekkel.

Wesselényi akkor a nemzet egyik vezére volt Széchenyivel s Deákkal.
Kossuth vezéri szerepe csak tiz év mulva kezdődött. Az udvari párt s
Wesselényi barátai közül mindazok, a kik lassanként az udvari párthoz
akartak közeledni, Wesselényit még a férfias önérzetében is meg akarták
sérteni s a nemzet előtt is sárral hajigálni. Azért suttogták róla, hogy
ő Nopcsa elől, komoly bajvivás elől meghátrált. Wesselényiről ilyet
hirdetni! Hitvány és őrült dolog. De megtörtént. De Wesselényi a nemzeti
eszmék hőse is volt. A mikor tehát épen Wurmbrandttal, a hadsereg egyik
leghiresebb vivójával kereste a bajt: nemcsak férfias önérzetét, hanem a
nemzeti eszmék hősét is meg akarta a rágalomtól menteni.

Sikerült neki. E bajvivás tehát egyéniségével s egész közéletével
egybevágó dicsősége.

Gyorsan képződő közvélemény akkor nem volt. A hirlapokat sulyos
sajtóczenzura hallgatásra kényszeritette. A nemzetnek csak szük rétege
érdeklődött élénken az országos közdolgok iránt. Csak a követek, a
táblabirák, a jurátus ifjak s a kormányzás főbb emberei voltak együtt a
politizáló nemzet. A hires bajvivás ezer változatu alakban lett szóvá a
nemzet előtt.

Bérgyilkosról beszéltek, a kit a bécsi udvar ösztönzött a legdicsőbb
hazafi elpusztitására. Bajvivás lett volna a gyilkolás módja. Wesselényi
azonban összeapritotta a német katonát, a ki ellene vállalkozott.

Ez volt a legjobban elterjedt változat. Ez azonban nem volt igaz. Pedig
apám is igy hallotta jelentékeny férfiaktól Balaton-Füreden az 1836-ik
év nyarán.

Mily édes és meleg hazafias rajongás vette körül akkor Wesselényi fényes
alakját! Nemzedékünknek alig lehet arról már a mai számitó korban
fogalma. Jókai más nevek alatt s más körülmények kapcsán leirja a
bajvivást Kárpáthy Zoltán czimü regényében. És pedig oly módon, a miként
annak hire még husz év mulva, 1856-ban is fennállott.




TÓTH KÁLMÁN.

(Tóth Kálmán jeles költőnk s egykor talán legnépszerübb költőnk.
Született 1831. évi márczius hó 30-án, meghalt 1881. évi február hó
3-án. Együtt voltunk a törvényhozás tagjai. Nem egy táborban voltunk, de
nagyon szerettem.)

Meghalt. El fogjuk temetni, el fogjuk feledni. Mi, a kik barátai, a kik
kortársai valánk, a kik melegedhettünk érző nemes szivének tüzhelyénél,
mi még megemlegetjük őt. Azt a vídám gyermekkedélyt, azt az örökké
lelkesülő gyöngéd szellemet, azt az ábrándos és mégis mosolygó arczot,
azokat az élénk szemeket, melyek vagy meredten néztek a láthatatlanba,
vagy örök mozgékonysággal vizsgálták az embereket, mi még sokszor
fölidézzük magunk elé, magunk közé. De a nemzedék, mely utánunk jő, nem
fog róla tudni semmit.

Pedig költeményei századokig élnek. Oh, de ezek csak költemények,
melyeket a nemzeti szellemnek uj fordulata, uj költőgéniusznak teremtő
ereje visszaszorithat az irodalomtörténet szűk könyvesházába. És e miatt
akkor nem lészen semmi kár. Hanem, hogy egy olyan embernek, mint ő volt,
oly gyorsan el kell és el lehet mulni: az a pótolhatatlan veszteség.

Mert benne az ember volt páratlan, a költő csak egyike a kitünőknek.

Jó, szelid, nemes, szeretetreméltó. Mint egy kedves gyermek. Sohase volt
ember, a kire ő irigykedett volna; sohase volt ellensége, a kit ő
gyülölni tudott volna; sohasem volt gyönyörüsége, tehát szerepe sem az
irodalomnak és politikának hercze-hurczáiban, még azok is, kiknek
kritikusa volt valamikor, szerették őt, habár kritikája halálát okozta
is a műnek, mely kezei közé vetődött. Egy dal, egy mosoly, egy élcz:
ezekből állott összes hadfelszerelése az életnek, az irodalomnak és a
politikának harczaiban.

Az utolsó tiz-tizenkét év óta elmaradt a kortól. Ő is érezé, mi is
láttuk, mindenki észrevette, habár neki talán senki meg nem mondá. A
költői ér még néha felbuzogott benne, Deák Ferencz emlékére irt
költeménye még kimagaslott versenytársai közül, itt-ott a hirlapokban
még elolvastuk egy-egy kisded dalát, de már mindez csak ugy tünt fel
előttünk, mint mikor a messze távolban, a puszták szélén,
gyermekkorunkban jól ismert, rég nem hallott, régóta pihenő furulyahang
zendül meg előttünk, mely elhangzik nyomtalanul s mely csakis arra való,
hogy a régi multnak édes emlékét költse fel szivünkben.

Az ő költészetének aranykora ott kezdődött, a hol a függetlenségi harcz
mennydörgésének utolsó moraja elnémult és ez aranykor ott végződött, a
hol az alkotmányos élet gyári zaja, gépies zakatolása elkezdődött.
1850-től 1865-ig. Midőn kényuralom feküdte meg az országot; midőn
elnyomták a magyarnak nemzetiségét; midőn minden honfi együtt siratta a
multat s egyetértve remélte és munkálta a jövendőt; midőn még nem volt
pártviszály; midőn még a politika nem életmód és nem üzérkedés volt,
hanem nagy honfilelkek ideáljainak nemes harcza: érező lelkében akkor
támadtak azok a költemények, melyekre mi, annak a kornak gyermekei oly
édesen és oly bánatosan emlékezünk vissza.

Minő költemények voltak azok! Minő hatásuk volt azoknak a magyar
társadalomra! A szerelem költészetének legremekebb termékei minő
jelentéktelenek, minő semmik most, ha a hatás fokozatát mérlegeljük,
Tóth Kálmán dalaihoz képest!

Ezelőtt három évvel, midőn költeményeinek gyüjteményes kiadása
megjelent, végiglapoztam ezt a könyvet s gyermekkorom emlékeiként
fölkerestem benne azokat a dalokat, melyek átmentek a nép ajkára és a
nép szivébe. És összeszámláltam azokat.

És ugy találtam, hogy Vörösmarty, Petőfi és Arany, e három költőóriás
összevéve nem adott annyi népdalt a magyarnak, mint maga Tóth Kálmán.

Csodálatot gerjesztett bennem a fölfedezés. Hiszen a kritikusok azt
beszélték belém, hogy ő csak Petőfi iskolájának lantpengetője, semmi
egyéb s hogy őt ama három klasszikus alkotóhoz még hasonlitani is
szentségtörés.

Hát hiszen a műbiráknak igazuk lehet. Én most velük vitatkozni nem
akarok, nem is tudnék, idejét sem látnám. Tudom, belátom, hogy a költői
alkotások örök műbecse és korszerü hatása nem mindig jár együtt, sőt
gyakran szemközt áll egymással. Sőt érzem, hogy ma deresedő fővel és
hamvadozó szivvel az a dal: »Fütyöl a szél, az idő már őszre jár« kissé
másként hangzik fülemben és szivemben, mint ezelőtt huszonöt évvel és
nagyon is megengedem, hogy Tóth Kálmán géniusza csakis korának és akkori
elnyomott nemzetének dalolt és nem az egész világnak és nem az
örökkévalóságnak.

De hát én itt csak azt akarom fölemliteni, hogy a mikor nem volt
szabadság és nem volt politikai közélet; a mikor baráti találkozás,
családi együttlét, zárt körben zajongó ifjuság vidám mámora volt csupán
megengedve; a mikor a nemzet nagy része kezdett kétségbeesni s kezdte
nyügzött sorsát olyannak tekinteni, a mely többé meg nem javitható; a
mikor Petőfi már ott pihent a Küküllő-partján, a fehéregyházi csatatér
zöld pázsitja alatt, Vörösmartyt némává tette az elbirhatatlan
honfifájdalom, Arany későnek tartotta biztatni a kidőlt fa ágát, az
elfonnyadó nemzeti érzületet, hogy virágozzék megint, Tompa pedig
megkérte a bujdosó gólyamadarat, hogy a midőn találkozik a nemzet
számüzöttjeivel, el ne mondja nekik, hogy mi itthon pusztulunk, veszünk
s mint oldott kéve, széthull nemzetünk: akkor előállott Tóth Kálmán s
mint hajnali csöndben a pacsirtadal s éjfél homályában a pásztortűz,
dalolni és örvendeni és fölmelegedni tanitá buslakodó nemzetét.

Eltalálta az igazi hangot. Jobban eltalálta, mint kortársai bármelyike.
Nem siránkozott a multon s nem a jövő század számára készitett zenét.
Volt a társadalomnak két eleme, mely nem esett kétségbe, mely élni és
örülni akart s mely ösztönszerüleg szilárditá a nemzet számára a
jövendőt. A nép és a serdülő mivelt ifjuság. Ezekhez fordult, ezek
számára dalolt a költő. És volt idő és voltak évek a nemzet
történetében, a mikor az ország északi határaitól a déli határokig s
kelettől nyugatig vasárnap délutánján a magyar nép s vidám
összejövetelen az ifjuság mindenütt Tóth Kálmán dalait énekelte, mintha
csak e dalok önszivéből fakadoztak volna. A szerető párok az ő
költeményeiből irtak egymásnak emléklapot, ifju iróknak egész serege
támadt nyomában s pengeté a lantot előtte, utána és körülötte és az
élemedett nemzedék, melynek mulatságait Csokonay, Kisfaludy, Berzsenyi,
Vörösmarty, Petőfi füszerezték, egyszer csak csodálkozva, ámulva vette
észre, hogy uj hajnal támad, uj napsugár ragyog, lányok és legények
szivéből uj érzések fakadoznak, ujra megszületett a költő s hogy az
elfojtott hazafiság magas költészete mellett a szerelem dalai kelnek
életre, mint borongó tölgyes oldalán a mezők illatos virágai.

Az alkotmányos korszak kezdete óta mindennek vége lett. Élt még és
alkotott a költő akkor is. Alkotásai közt voltak nagybecsüek, voltak
páratlanok, honfielégiái, honvédemlékei megragadják lelkünket e korból
is, de az ő korszaka végkép lehanyatlott. Az utolsó tiz-tizenkét év már
csak gyenge visszfénye a mult dicsőségének.

Paloták fedele alá nem rak fészket a csalogány s a politika
hatalmasaihoz nem szegődött Tóth Kálmán. A veréb is az éneklő madarak
seregéhez tartozik, de énekéért megkivánja és elfogadja a telt szérüt, a
magdús asztagot. Ő nem értett a verebek ügyességéhez s nem is tartá
magát méltónak azok szerencséjére. Énekelt, midőn arra szive kényszerité
s kényszerité szive, midőn éneke jól esett a nemzetnek.

Szegény örökalvó költő! Nagyon jó volt elköltöznöd most már. E korszak
nem volt már a tied s te nem voltál a korszaké. Megtagadtátok,
elhagytátok egymást. A korszak hatalmasabb volt, mint te, el tudott
felejteni téged. De te igazabb és nemesebb voltál hanyatló korodnál. Oly
igaz és oly nemes voltál mindig, mint ifjuságod aranynapjaiban; mint
akkor, a mikor oly sok örömöt, oly sok vigaszt nyujtottál nemzetednek

Köszönetünk, áldásunk kisér hosszu utadon.




AZ A PATAKI DIÁK.

(Böszörményi László. – A testvérek. – A pataki diák. – Beáll huszárnak.
– Huszonhét esztendeig nem látták otthon. – A mikor lopott. – Bónis
Samu. – Hogy járta Böszörményi Dani a toborzót? – Elmult mindenki.)

A százhetvenöt huszár! A dicsőséges emlékezetü Vilmos-huszárok! Megirtam
azt a történetet, a mikor ott hagyták az orosz határt s hegyen-völgyön,
vizeken és havas, szirtes, uttalan hegytetőkön át hazajöttek üldözött
magyar fajuk védelmére. Éheztek, fáztak. Maguk, lovuk halálra vált.
Ellenség földén, ellenség tüzében; mégis jöttek, viaskodtak s legyőzték
a halált. S megjött mind, maga is, lova is.

Ott volt köztük az a pataki diák. A neve Böszörményi Dani. Se
eredetéről, se az eset után való életéről nem tudtam semmit. Sárospataki
barátaimat kértem meg: keressék ki a kollégium régi könyveiből, ki volt,
honnan való, kik voltak szülői, él-e még vagy meghalt, mi lett utóbb
életének változata? Hadd járjak azután utána. A nemzet kincsei közé
tartozik a nemzet hőseinek emlékezete. Azért a pataki diákét is
megmentem, ha meg tudom menteni. Gyulaházáról, Szabolcs vármegyéből,
Somogyi Sándor buzgó honfitársamtól megkaptam a választ. Elmondom hát a
hős további történetét haláláig.

Olvasóimat pedig arra kérem, ne mosolyogjanak, ha én kis embernek,
közönséges huszár-káplárnak is megirom életét. Szivesebben irom meg,
mint mágnásét, miniszterét, bankár urét. Ezek az igazi kisemberek. Az a
pataki diák nemzetünknek hőse, honszerelmének áldozata, fajunknak örökké
ragyogó dicsősége. Hogy ragyogását a közélet és az irodalom ködös,
füstös, poros, szemetes levegőjében nem látjátok: nem az ő hibája.
Olvassátok csak el a »Százhetvenöt huszár« történetét. Legszebb
munkámnak vallom. Abból megtudjátok, ki volt, mi volt az a kis ember.

Ki volt Böszörményi László? Ezt már jól tudják öregeink mind az ország
határain belül. Honvéd volt, rettenthetlen hazafi volt, Szabolcs
vármegye képviselője volt, Kossuth eszméinek hirdetése miatt börtönt
szenvedett. Nagy beteg volt, a mikor elzárták Ha kiszabadul: megmarad,
ha bezárva lesz: meghal. Mindenki tudta, ő is tudta. Tisztes kormánya
volt az országnak. A kormány megizente neki, hogy ha nem ő, hanem
akármelyik barátja ezt a két szót aláirja: kegyelmet kérek, – nyomban
eleresztik. Nem irta alá s nem engedte, hogy egyetlen barátja aláirja.

– Kérni? Én nem kérek senkitől semmit. Kegyelmet pedig azért se kérek,
mert én cselekedtem igazságot.

Inkább meghalt ott a börtönben. Szegény jó Viktória huga ápolta ott
utoljára.

Hát ennek a Böszörményi Lászlónak volt vagy három évvel idősebb
testvérbátyja az a pataki diák, az a Vilmos-huszár.

Szülei, előkelő tisztes nemes szülők Kopács-Apáthiban laktak Szabolcs
vármegyében. Hat gyermekük volt, három fiu, három leány. A legidősebb
gyermek: Dani, a pataki diák, 1822 körül születhetett s ha élne, most
régen túl volna a nyolczvan éven.

Idején feladták a pataki kollégiumba tanulónak. Nem volt jó tanuló, nem
akart tudós ember lenni, e miatt szüleitől s testvéreitől sok
szemrehányás érte.

– Igazságuk volt – ugy mondta később már mint öreg huszár. – Beismerem,
hanyag rossz tanuló voltam, Sáros-Patakon mindig jobb szerettem a
huszárok gyakorlatait bámulni, mint a kiadott leczkét tanulgatni. Apám
szigoru ember volt, méltán ért szemrehányása, de végre is, minek akart
belőlem tudományos embert nevelni? Összedülne a világ, ha mindenki tudós
ember lenne.

Hanem azért csak, bár lassacskán, osztályról-osztályra előbbre ment.

Három évvel később ő utána föladták a kollégiumba diáknak Laczi öcscsét
is, a későbbi hires függetlenségi képviselőt. Ebből származott a
veszedelem.

Együtt élt, együtt lakott a két testvér. Dani a hanyag tanuló és Laczi,
a mintaszerü, jó tanuló. Laczi rendesen végezte a tanuló éveket. Dani
el-elmaradt egy osztálylyal. Elvégre az oratorságban összeértek, egy
osztályba kerültek. Laczi ott is első eminens lett. Dani pedig az utolsó
diák. Noha már öreg diák s az első eminensnek idős testvérbátyja.

Ezt már nem lehetett elszenvednie. Bántották is a nebulók, nevettek is
rajta. Otthon se lehetett maradása.

Mit tehetett mást? Beállt huszárnak önként. Szive-lelke ugyis
odavonzotta már kis gyermek-kora óta. Igy állt boszut a világon.

Otthon, Apáthiban, mikor már ökölnyi gyermek volt, fölmászott a ló
hátára. A paraszt gyermekekkel együtt csatangolt a mezőkön. Nyereg se
volt, kantár se volt, de sokszor még kötőfék se volt, csak a ló
sörényébe kapaszkodott, ugy ügetett, vágtatott, nyargalászott s ugratta
át az árkokat, gödröket, ösvényeket. Lehetett e belőle más, mint huszár?

1842-ben csapott fel katonának. Természetesen közlegénynek. De azért
ezen túl lóhátról nézte a világot. Kivált Laczi öcscsét, az első eminens
tanulót. Meg azt a többi vihogó diákot. Most versenyezzenek vele, ha van
lelkük a csizmaszárban. Vitéz lesz, hős lesz, apritja az ellenséget,
csak legyen rá alkalom.

Mig szabadságharczunk ki nem tört, 1848 végeig nem jött meg az alkalom.
Akkor is messze földről, Oroszország határairól, keserü szenvedések árán
kellett az alkalmat neki magának megszerezni. A hogy a Százhetvenöt
huszár történetében elbeszéltem.

A szabadságharcz végén ő is ugy járt, mint bajtársai. Besorozták az
osztrák hadseregbe s ezredét eltették az isten háta mögé, valahova
Csehországba. Kurucz magyarsága miatt üldözték, sanyargatták,
közlegénynyé szoritották le, de utóbb mégis csak káplárságra emelkedett.
Szinte nevetett rajta, a mikor már nem dudolhatá Petőfi dalát s nem
érezheté a nagy költő katonasorsát:

– Egész a közlegénységig fölvivém!

Egyszer csak otthon termett. 1857-ik évi deczember hó 3-án hideg, téli
napon érkezett meg Apagyra Borbála névestéjére. Ott terem a rokonok és
ismerősök előtt délczeg lépéssel, kemény tekintettel, sarkantyus
csizmáit hangosan összeütve.

Senki se ismert rá.

Közel husz éve nem látták már testvérei, barátai. Tejfeles száju pataki
diák volt még, mikor utoljára látták, utoljára ölelték, csókolták. S
ime, előttük áll a jövevény, a ki 1840 óta nem látta szülőföldjét.

Kemény, zömök termet, kopaszodó fej, hatalmas bajusz, huszárosan
kihuzva. A bajusz a két vállát veri. Semmi szakál. A másik két
Böszörményi-testvér otthon szakált szokott ereszteni. A hires képviselőt
legalább ugy ismertük. A jövevény arcza fekete a naptól, hidegtől,
vihartól, csaták emlékeitől, keserü viszontagságok árnyékától.

Bizony ugy volt az. Tizenhat évi katonaság, viharos háborunak száz
csatája, osztrák hadsereg magyar gyülölete: ennek minden nyoma ott élt
az arczon, a katonás élemedett férfiu szigoru arczán. Hova lett annak a
régi pataki diáknak édes, piros, mosolygó ifju arcza?

De hát utóbb mégis csak megismerték. Kivált mikor elkezdett mesélni! Hát
még a mikor elkezdte járni toborzó tánczát!

– Dani bátyánk! Dani bátyánk! A mi jó Dani bátyánk!

Mert mindenik igy szólitotta, igy szerette, igy rajongtak érte mind az
egész vármegyében.

Csodálatos történeteket mesélt, de mindig katonaéletéből. Igaz történet
volt az mind. A Galicziából hazatérés. A 48–49-iki téli hadjárat. Bem
apó tüneményes csatái. A nagy nemzeti bukás. A magyar fiuk üldözése az
osztrák hadseregben. A sok szenvedés. Mind igaz volt ez. De a lanyha kor
lanyha nemzedéke csak mesének, csak a huszárkáplár gyönyörü mókáinak
tartotta a hős emlékezéseit. De azért mohón lesték, lelkükbe vésték
minden szavát. Minél többet mesélt, annál jobban szerették.

Elmondom egyik meséjét.

– Bukoveczék országában jártunk, fiaim. Isten, ember elhagyott már
bennünket, de mi csak jöttünk hazafelé. Utánunk az ellenség, előttünk az
égig érő hegyek. Se magunk, se lovunk nem evett már két nap óta. Nem is
a ló hátán ültünk, hanem a lovat kantáron vezettük magunk után. Igy
értünk egy bukovecz faluba. Most pedig, hogy eszembe jut, megmondom
fiaim, őszintén, engem ne dicsérjetek, ne ünnepeljetek, ne köszöntsetek
föl, mert én bűnös ember vagyok, én már loptam életemben, tolvaj voltam,
a ki pedig lopott, az már bűnös ember. Itt történt velem ebben a
faluban. Szomjas voltam; – éhség, szomjuság, a pokol tüze égette a
torkomat. Látok a faluban, rongyos ház udvarán csuf vén oláh asszonyt.
Odaszólok Sorka Bandinak, – fogd csak, pajtás, a lovamat, hadd ugrok be
ide a vén asszonyhoz egy ital vizre. Bemegyek. Tisztességgel megkérem a
vén asszonyt. Szivesen megy hátrafelé a forrásvizre egy korsóval.
Körülnézek. A pitvarban, falóczán valami szakasztóruha-félét látok.
Meglibbentem. Hát uramfia: egész kenyér van alatta Málékenyér
kukoriczalisztből való, mégis kenyér. Hejh, fiaim, elkeritem az áldóját,
hogy mert ez a kenyér a szemem elé vetemedni? Éhes voltam, mint a
gazdátlan kutya. Megnéztem az ellenzőmet, mekkora darab kenyér férne
oda? Biz odafér a fele kenyér. Elő azzal a bicskával. Szép, csillagos
nyelü régi bicskám, melyet még Patakon szereztem, országos vásáron,
őriztem gondosan, meg is őriztem mind ekkorig, ez volt az apai-anyai
örökségem, hazámból, szülőföldemről minden kincsem. A kenyeret bizony
két darabra vágtam s felét magamnak eltettem. Épen visszajött a
vénasszony, korsójából nagyot huztam, nem szóltam neki semmit. De a mint
a kapuján át az utczára érek: eszembe jut, mit cselekedtem. Hajh a hét
szakramentumát ennek a vén oláh asszonynak! Ha ez most meglátja
kenyerét, nyilván megtudja, hogy fele kenyerét én loptam el. Mit
csináljak? Megtapogatom zsebjeimet. Üresek, mint a mennyországban a
papok akla. Megnézem a tarsolyt, abban sincs más, mint a pipa, az is
üres. Semmim sincs, csak a bicskám. Hejh, édes bicskám, ide vele! Meg
kell tőled is válnom. Visszasompolygok a vén asszonyhoz. Nem szólok neki
semmit, csak neki adom a bicskám. Ugy megörült neki, ugy nevetett az én
kedves bicskámra, akkora lett a szája, mint egy itató-vályu. Igy történt
ez a dolog, fiaim!

Dehogy hitték ezt el hallgatói.

Pedig igaz tanuja volt. Sorka Endre, egykori bajtársa, a ki a lovát
fogta, mig ő inni bent járt a vén asszonynál. Ez is odakerült utóbb
Szabolcsba, ez is szabolcsi volt. Odavitte hozzá a kukoricza-kenyeret.
Az is éhes volt, mint a farkas. Elpanaszolta neki a lopást s a kettétört
kenyér felét neki adta.

– Annál jobbat se az előtt, se azóta soha nem ettünk!

De tanui közt ott volt Bónis Samu is, az 1839-iki országgyülés hires
szabolcsi követe, vezérember, parancsoló szellem, Deák Ferencz benső
barátja, 1848–49-ben kormánybiztos. A ki 1848. évi deczember hó végén a
szent koronát Debreczenbe szállitotta. A mérhetlen értékü nemzeti
ereklyét nagyon féltette. A szolnoki vendéglőben éjszakáztak, nem mert
elaludni, hátha a kincset ellopná valaki. Mit tett tehát? Fejére vaskos,
busa, gömbölyü fejére tette a szent koronát s ugy ütötték a kártyát
reggelig. Azóta se volt az a korona más fején, csak Ferencz József
fején. El is itélték Bónist halálra, azután kegyelemképen hosszu
várfogságra. Ott morzsolgatta napjait és éveit a Josefstadti osztrák
várban. Akkortájban szabadult, a mikor Böszörményi Dani. Szabadulása
örömére egykori országgyülési jurátusa Apagyi Antal ügyvéd nagy családi
ünnepet tartott Apagyon. Ott találkozott Bónis Samu a pataki diákkal, a
vén huszárral. Elhallgatta meséit, elandalodott ősi remek tánczán, utóbb
felugrott a hires követ és vezérember, agyonölelte, agyoncsókolta
Böszörményi Danit.

– Bizzunk Dani öcsém a jövőben. Él még a magyarok Istene!

Ilyen tanuk mellett nem csoda, ha mind az egész vármegye rajongott Dani
bátyánkért. Nem volt az igazi mulatság, a hova őt el nem hivhatták. Az
első felköszöntő mindig neki szólt.

Hanem ha toborzóját látták: ott elnémult mindenki. A ki azt a toborzót
látta: istennek minden gyönyörüségét végigérezte szivében.

Sohase járt másban, mint sarkantyus csizmában. Hangos aczélból volt
sarkantyus pengéje, sirt a nyomában a szoba, még az utcza is, a merre
járt.

Sohase tánczolt nővel.

– Nem tud az asszony huszárosan lépni!

Ez volt a kifogása. Mindig magányosan járta a toborzót. De a mikor ő
járta, más akkor nem is járta. Félreálltak ifjak, vének, nők, férfiak s
nézték Dani bátyánk toborzóját. Minő táncz volt az! Az a magányos
toborzó! Daliás ősapáink örökre elfeledett hősi vigadója.

Ezelőtt vagy negyven évvel toborzó huszárcsapat jelent meg
Nyir-Bátorban. Talán több éve is már. A mexikói császár számára
toborzottak önkéntes huszárokat. Szólt a zene a piaczon, villogtak az
icczés üvegek, pengtek a sarkantyuk, büszke tánczokat büszkén jártak a
huszárok. Szemre való fiuk voltak. Toborzót járni nyáladék legényt nem
küldenek.

Véletlenül odavetődik Dani bátyánk.

Megnézi a huszárlegényeket és a toborzót. Félrevágja pörge kalapját s
megsodoritja jobbról-balról arasznyi bajuszát. Int a czigánynak,
hallgasson el. A czigány elhallgat.

De az őrmester rárivall Dani bátyánkra.

– Mit akar kelmed, öreg?

Dani bátyánk lenéz a porba. Ott látja valahol az őrmestert. S aztán
felel neki.

– Hát, fiam, nem igy kell ezt a dolgot csinálni, hanem igy ni.

Int a czigánynak s az rákezdi Bihari hatvan legényes toborzóját.

Elkezdi járni az öreg huszár. Az igazi toborzót, a maga deli tánczát.

Néz az őrmester, néznek a huszárok. Ilyet még nem láttak soha. Nem
tudnak szólni. Könycsepp gördül le arczukon. Tolong a sokaság. Összefut
a város. Böszörményi Dani mutatja meg, hogy kell járni a magyar
toborzót.

De viharként tör ki a lelkesedés. A huszárok odarohannak hozzá. Ölelik,
csókolják, vállukra veszik, ugy dicsérik, ugy imádják.

Ugy tudták meg, ki volt egykor Böszörményi Dani.

* * *

Elmult ő is.

Elmult ez a Böszörményi-nemzetség is. Egy testvér se házasodott meg, egy
leány se ment férjhez. Pedig szép és jó leányok voltak, kérők rajzották
körül őket.

A leányok neve volt Diána, Éva, Viktória. A két utóbbit kedveskedő néven
csak Évusnak és Viktusnak nevezték. Viktus kedves László bátyját ápolta
a fogházban. Addig élt, mig bátyja. Azonnal halála után csakhamar
elhunyt ő is. Évus is hajadon fővel hunyta le szemeit örökre.

Diána már mint idős hajadon ment férjhez. Volt egy leánykori lelkes
barátnője. Apagyi Amália. Hitregébe való, a hogy a két leány szerette
egymást. Amália férjhez ment Litkei Tóth József patrohai kálvinista
paphoz s espereshez. Korán elhalt s két árvája maradt. Haldoklásakor az
volt végső szava, hogy két árvájának csak Diána lehetne édes anyjuk, ő
csak akkor érezné magát nyugodtan a másvilágon.

Utolsó szó szent szó. Diána sok keserü édes vonakodás után anyja lett a
két árvának, felesége az özvegy apának. De az édes férj nemsokára, alig
öt év mulva meghalt. A jó Dani bátyánk ekkor Diána hugához költözött a
gazdaságban segiteni. Ez se tartott sokáig. A két testvér is elhunyt
nemsokára.

A hat Böszörményi testvér közül ma már csak a legifjabb fiu él; Antal,
öregen, agglegényül.

Egyiknek sincs maradéka.

Mintha egészen el kellene pusztulni az ősi fajnak!




HOGY HAL MEG A VILMOS-HUSZÁR?

(Herman János születése, gyerekkora. – Felesége lesz a szép örmény
leány. – Veszprémbe kerül. – Honvéd huszárkapitány lesz. – Balesete. –
Türhetetlen kinjai. – Hogyan hal meg a Vilmos-huszár?)

Megint visszatérek a Százhetvenöt huszár hőstörténetére. Most már
utoljára. Sok kérdést intéztek hozzám, mi lett a vitéz őrmesterből, a ki
a huszárokat hazahozta messze földről, idegen országból? Megtudtam.
Elmondom. Szép élet, szép halál annak az őrmesternek élete-halála.

Székes-Fehérvárott született 1818-ban. Szegény szülők gyermeke.
Iparosságot tanult, mesterlegény lett. De a mire husz éves lett: szüknek
érezte a műhelyt. Toborzó huszárok mulattak a vármegye háza előtt,
délczeg legények rakták a ropogóst, beállott közéjük. 1838-ban történt.
Hat év mulva őrmester lett. Első katonája annak az ezrednek. Hogy
szerették, hogy követték legényei: a Százhetvenöt huszár történetében
elbeszéltem.

Házassága is kedves történet.

Emlitettem talán már, hogy Máramaros vármegye urai, a mint a huszárok
hazaértek, a hires őrmestert, Herman Jánost ott fogták Szigeten, hogy
csináljon nekik huszárt a javából, nem is egyet, nem is százat, hanem
egész ezredet fajunk, hazánk, szabadságunk védelmére. 1848. évi
deczemberben kezdte meg a legények és lovak oktatását.

Ott volt a szállása Korbuly Karácson uramnál. Örmény volt, de jó magyar
volt és bölcs ember volt a házigazdája. De áldott jószivü, jólelkü
asszony volt háziasszonya is. Hát még leányuk Rozália. Ragyogott a
szépségtől s angyalszive jóságától. Csoda-e, ha a deli huszárőrmester s
a derék, szép hajadon megszerették egymást.

Herman János megkérte a leány kezét szülőitől.

– Szivesen, szivesen, de nem lehet az. Huszár vagy, katona vagy,
elmerülsz a nagy világban, oda mégysz a véres csatába, se életed, se
halálod, mit csinálnál a feleséggel, mit csinálnál a mi leányunkkal? Nem
megy az el hozzád.

Igy beszélt a jámbor örmény, a ki a mellett még gróf Teleky Jánosnak
volt jószágkormányzója. De megfelelt rá Herman János.

Odahivták a leányt. A leánynak akkor már maguk között Hollósy Rozália
volt a neve. Korbuly örmény szó, azt teszi latinul, a mit a Corvinus s
azt teszi magyarul: Hollós.

Azt mondja a deli őrmester a leánynak:

– Rozália, eljösz-e hozzám mátkámnak, hites asszonyomnak, örök
szerelmemnek?

– Elmegyek!

– Messze földre térek, háboruba megyek, a vezér parancsol, se tanyánk,
se békességes nyugodalmunk; követsz-e engem, hű maradsz-e hozzám?

– Követlek, hű maradok!

– Véres csatákba kell mennem, dühös ellenséggel viaskodnom, ápolsz-e, ha
csonka leszek, béna leszek, befogod-e két szemem, ha meglep a halál?

– Melletted maradok életben-halálban.

Sirt az örmény és a felesége, de áldását adta mind a kettő a szerető
szivekre.

Igy történt házassága.

Hadnagy lett az őrmester, még ott Máramaros-Szigeten. De alig képezte ki
két század huszárját, már el kellett mennie a háboruba. Bem táborában
harczolt, huszonegy csatában vett részt, dicsőséget szerzett minden
csatájában. Felesége ott volt vele mindenütt. Csaták után viditotta; ha
elfáradt, megnyugosztotta; ha elbágyadt: jó szóval és édes csókkal
megerősitette.

De el nem hagyta felesége az osztrák katonáskodás nyomoruságaiban se. A
függetlenségi harcz után ujra besorozták s közlegénynyé tették a
huszárhadnagyot. Igy nyomorgott Csehországban, Galicziában az 1851-ik év
végeig. Akkor szabadult meg.

Hazajött édes szülőföldjére, Székes-Fejérvárra. Ott nem talált
foglalkozást. Átrándult Veszprémbe. Ott nyitott lisztkereskedést és
gabonakereskedést. Ott ismertem én meg 1862 után.

A mikor az uj honvédséget fölállitottuk; hadnagygyá nevezte ki a király,
de a gyalogsághoz. Olyan huszár, mint ő, nem lehetett gyalogos tiszt.
Átment a huszárokhoz, jól elmult már ötven éves, de azért derekabb lovas
tisztje nem volt honvéd hadseregünknek.

Az 1876-iki lovassági hadgyakorlatok alatt lovassági roham alkalmával
elbukott lova s ő az iszonyu esés miatt sulyos belső sérülést kapott.
Sok ideig gyógyitgatták, de a betegség megmaradt s napról-napra
kinosabbá vált. Utóbb szabadságot kért és kapott s neje rokonai
közelébe, Szamos-Ujvárra költözött.

A »kapitány urat« itt e kis városban mindenki ismerte. Hallgatagsága,
csendes modora, nyugodt, lassu beszéde közmondássá vált. Ismerték egész
Szolnok-Doboka vármegyében. Minő katonai mult volt az övé! Csatái,
hőstettei, huszárkalandjai, szenvedései ezer számra! Mennyit
beszélhetett volna, ha akart volna! De nem akart. Századjáról,
pajtásairól szivesen beszélt, de saját vitézi tetteiről hallgatott.
Hiszen alig tudtam rábirni, hogy az orosz határról való hazamenekülését
is nekem s Jókainak elbeszélje, a mint ezt a százhetvenöt huszár
történetében megirtam.

Hát hiszen meghalni meg kell. Mindnyájan meghalunk, a kik születtünk. De
miért kell az ily férfiunak nyomorékká válni? S még ha ellenség golyója,
vagy kardja ütötte volna sebét. Huszárdolog, katonadolog. De oly vakon,
bután, véletlenül, lovának eleste miatt éveken át szenvedni a test
kinjait: csakugyan rettentő végzet. Deli hősre nézve, a ki gyermekkora
óta maga teremtette meg maga számára az életet, a világot s az élet
minden örömét és kötelességét.

Viselte kinjait 1879-ig. Akkor már hatvanegy éves volt. Imádott felesége
naponkénti bánatát nem nézhette. Utolsó kisérletül elhatározta, hogy
Bécsbe megy, orvosi műtétnek veti alá magát s ha az se használ: katonai
elszántsággal vet véget mindennek.

Elemészti magát!

Hohó te hős huszárőrmester, szabadságharczunk dicső vitéze, hova
gondolsz? Mit akarsz? Meg akarsz futamodni végzeted elől? A halál elől
soha meg nem hátráltál s most az élettől akarsz menekülni?

Az élet nagy kötelesség. Születése pillanatában mindenki sulyos
adóslevelet ir alá. Abban az adóslevélben meg van irva, hogy ekkor és
ekkor, ilyen és amolyan kötelességeket kell végezni. A szülők iránt, a
haza iránt, a bajtársak iránt, a feleség és gyermek iránt, a becsület
iránt s az örökkévaló élet iránt. Hitvány adós az, a ki megszökik a
fizetés elől.

A hős huszárőrmester nem igy gondolkodott.

Végrendeletét 1879-ik évi május 19-én megcsinálta. Azt mondja ebben:

– Isten nevében végakaratomat nyilvánitom. Annyira szenvedek, hogy azt
senki el nem hiheti. Tovább nem birom. Eleget türtem, remélve, hogy
betegségem jobbrafordul, de hasztalan!

Azután temetéséről intézkedik.

– Temetésem a legegyszerübb legyen. Semmi katonai jelvény, parádé,
hivalkodás. Egyszerü fakoporsó. Sirom fölé emlékkövet ne állitsanak,
csupán kis fakeresztet, mint az nálunk, Dunán túl szokás.

Ezzel végzi végrendeletét:

– Szándékosan nem ártottam soha senkinek. Az isten növelje nagyra
hazánkat. Éljetek boldogul!

E végrendeletben már kitör az önkéntes halál gondolata.

– Tovább nem birom.

E szó már azt jelenti.

De azért Bécsbe akart indulni. El is készült az utra. Ruha, pénz,
bucsuzás rendben. Az indulás a következő napon, május 20-án lett volna.

Azonban éjjel, de kivált napközben, irtóztató fájdalmai voltak. Szinte
lehetetlennek tartotta, hogy a délután 3 órai induláskor képes legyen
utra kelni s képes legyen Bécsbe érni.

Ejh, mit nyavalyogjunk tovább! Tépjük össze azt a születéskor kelt
adóslevelet!

De hogyan, mi módon? A Vilmos-huszár ágyban nem halhat meg, mint
vénasszony. Neki se jajgatni, se kiabálni, se vonaglani nem szabad. Neki
lóháton és fegyverrel kell meghalnia. Huszonegy csatában igy állott
szemközt a halállal.

Kiment az ólba, megnézte még egyszer kedves hátaslovát. Jó gondolata
támadt.

Fölnyergelte, fölkantározta paripáját. Magához vette kardját, pisztolyát
s felült a nyeregbe.

Csodálatos ügyességgel erősen összecsatolta lábait a ló hasa alatt
alkalmas szijjal. Azután a nyeregkápához erősitette huszárdolmányát elől
hátul nyakától a kápáig, hogy ha a ló mozog is, ő maga ne mozogjon.
Végül kivont kardját jobb keze csuklójára akasztotta.

– No, most jövel édes jó pisztolyom!

Hol is van hát az a kutya sziv, a mely ugy dobog és annyira fáj?

A mikor a rokonok a ló nyeritésére bementek a lóólba: ime, ott ült a hős
huszárőrmester, a délczeg Vilmos-huszár akkor is a nyeregben.

Feje előrehajolva, de termete egyenesen. Csak a ló mozgása szerint
mozgott kissé előre-hátra.

A földön kilőtt pisztoly. Jobb keze csuklóján kivont kardja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Igy hal meg a Vilmos-huszár.

Ugy mondtam el, a hogy én hallottam ezt a történetet. Méltó a
Százhetvenöt huszár történetéhez.




MIT NEM TUDUNK A DREYFUSZ-ÜGYBEN?

(Dreyfusz katonatisztet katonai biróság 1895-ben árulás miatt holtig
tartó számkivetésre itélte s a bélpoklosok szigetén, az Ördög-szigeten
őrizte. 1899-ben a franczia társadalom képzelhetlen forrongásba jött, a
mikor az itéletet ujra vizsgálat alá vették. – A vitatkozások
zürzavarában a távolból véleményem alakult: miként lehet rájönni az
igazságra.)

Dreyfusz szenved négy és fél év óta. Családjától elszakitva, vagyonától
és minden szabadságától megfosztva, nevében megbecstelenitve szenved
déli Amerika egyik elhagyatott puszta szigetzátonyán, a hol börtönőrein
kivül egyéb élő ember nem lakik. A hova egykor a bélpoklos betegeket
zárták. S a honnan, mint embertelen pusztaságból a bélpoklosokat is
elszállitották. Mert igy kivánta a szánalom és könyörület.

Ide zárták Dreyfuszt élete fogytáig. Ezt tudjuk.

Kisült ártatlansága. Francziaország legmagasabb birósága kimondta, hogy
ártatlanul itélték el. Eddig már ezt meg is tudta a szenvedő. Hozzák is
már haza, hogy ujra ölelhesse nejét és gyermekeit; ujra láthassa imádott
hazáját; ujra szivhassa a szabadság tiszta levegőjét s visszaszerezhesse
azt, a mi mindennél szentebb és magasabb: a becsületet.

Ezt is tudjuk.

Egy csomó katona volt vádlója, birája, feladója, terhelő tanuja.
Tábornokok, miniszterek, ezredesek, őrnagyok, századosok. Köztük néhány
sötét lelkü gonosztévő, hamisitó, hazug és árulkodó. Köztük néhány
vétkesen könnyelmü. Köztük néhány jólelkü ostoba. És segitségükre jött
néhány erős lelkü ügynök s háborodott elméjü vagy buta irásszakértő.

Ezek együtt hordták össze s készitették el az embergyilkos itéletet.

Ezt is tudjuk.

A többi, a mit még tudunk, vele járt az itélettel, de nem tartozott
hozzá.

Hogy az embergyilkos itéletről azt mondták: ez az itélet a franczia
hadsereg becsülete.

Hogy az ártatlanról azt mondták: hazaáruló, mert zsidó.

Hogy a nagy nemzetnek riadó közvéleménye egész éven át azt harsogta:
hagyjátok azt az embert az Ördögszigeten elrothadni, akár bűnös, akár
ártatlan.

Hogy a nagy nemzetnek akadt néhány nemes fia, akadt néhány nagy lélek és
igaz sziv: mely ki merte mondani, hogy hamis volt az itélet s igaz ember
volt, a kit megöltek.

Mindössze ennyit tudunk.

De ez nem minden. Sőt még nem is elég arra, hogy a társadalom
történetének e fejezetét tisztán megérthessük.

Mi volt a bűnösök valódi indoka? Ezt szeretném én igazán tudni. Ha az
összes szereplőket személyesen és jól ismerném: azt hiszem rájönnék. Igy
messziről csak általános föltevések madárserege röpköd elmém előtt.

Husz hónap előtt komolyan elmélkedtem e fölött. Egyéni indokom is volt
rá. Hiszen én vezettem már ilyen természetü s ilyen világhirü pert. Az
eszlári ügy perét. Az eszlári ügy még nagyobb volt, mint ez. A világ
sajtója még többet foglalkozott vele. Annak tárgyalása is tizenkilencz
hónapon át folyt, mig végre befejezhettük. De abban a világ megelégedett
az ártatlanok megmentésével s nem kereste tovább a bűnösök indokát, a
kik miatt annyi ártatlan ember oly sok ideig börtönt szenvedett.

De én egyénileg nem nyugodtam meg abban, hogy az ártatlanság kiderült.
Én kerestem – s ugy hiszem, megtaláltam a hamis vádlók indokát. De
kutatásaim eredményének föltárása már az irodalomra s annyi idő után nem
a biróságra tartozik.

Francziaországban most másként van. Ott nem elégesznek meg Dreyfusz
fölmentésével. Ott most biró elé állitják azokat is, kik az ártatlan
ember elitéltetésének okai és okozói voltak. Ott tehát kutatják az
indokokat, melyek a bűnösöket elhatározásukra birták.

Utjában állott-e Deyfusz valakinek? Törekedett-e valaki arra, hogy
helyét, állását, kenyerét elfoglalja? S ha igaz: ki volt az, vagy kik
voltak azok? Erről eddig nem volt szó.

Sötét, ádáz boszu esete forog-e fenn? Volt-e valaki, a kit Dreyfusz
valamikor halálban megsértett, a kinek önszeretetét vagy nagyravágyását,
vagy szerelmét, vagy vagyonát, vagy jövőjét semmivé tette? És a ki ezért
életre, halálra, becsületre örök boszut esküdött? – Erről se volt eddig
szó.

Vagy talán közönséges ledérség, pajtáskodó betyárság, könnyelmü
hányavetiség vezérelte a minisztereket, tábornokokat, ezredeseket,
őrnagyokat, tanukat, birákat és szakértőket, hogy egy embert
elveszitsenek? Mint a hogy a pajkos kölyök mély vizbe dobja a macskát s
gyönyörködik benne, miként vergődik, hogy pusztul el?

Lehetetlen. Erre sincs eddig semmi biztos adat.

Hitvány, közönséges, mindennapi pénzkeresés vágya, terve, ösztöne és
szenvedélye: talán ez vezérelte a bűnösöket?

Husz hónap előtt ép e megoldásra bukkantam. Közöltem nézetemet sok
barátommal s gondoskodtam, hogy hirlapok is vegyenek róla tudomást. Ma
sem tudok más megoldást.

A katonai biróság tagjait ne számitsuk a bűnösök közé. Azokat nem érinti
a kapzsiság vádja.

Tévedtek: ez az igazság. Hogy tévedjenek: ez természetében van az ilyen
biróságnak. Oly ügyben, mely nem egyszerü, mely sok részletből áll s a
melyben nincs döntő bizonyiték. A hol jelek, jelenségek, találkozó
körülmények együtt képezik vagy a terhelő, vagy a mentő bizonyitékot. A
hol száz irást és száz törvényt és száz véleményt kell birálat,
megfontolás, összehasonlitás alá venni. Hol és melyik hadseregben van az
a nyolcz vagy tiz, vagy tizenkét véletlenül összekerült hadnagy,
főhadnagy és százados vagy őrnagy, a ki ilyen ügyben ne tévedne? Hiszen
a katona feladata nem az, a mi a biróé, ügyvédé, gyakorlati jogászé.

A szakbirónál se könnyü ily ügyben az alapos itélet. Hát a katonánál, a
kinek esze lován, szakaszán, szeretőjén, találkáján, laktanyapajtásain s
hadgyakorlaton kalandoz?

Még a szakértőket is vegyük ki a bűnösök közül. Ezek csak vétkesen
könnyelmüek. Fölakasztani nem szabad őket, csak eltörölni. Azért, hogy
vétkeztek, ne bántsátok őket, hanem gondoskodjatok arról, hogy alkalmuk
ne legyen vétkezni.

Mert az a szakértő, a ki semmi egyéb, mint szakértő, egyáltalán nem
szakértő. Hiszen, a ki ért valami szakhoz: az megél, boldogul,
meggazdagodik abból a szakból, ha utána lát és semmiképen se fogadja el
a birói szakértői állás szegény kenyerét. Csak akkor fogadja el, a mikor
már meggyőződött róla, hogy szakmájához nem ért, mert abból nem tudott
megélni.

És aztán minden szakértő annak ád igazat, a ki őt megbizta azzal, hogy
szakértő véleményt mondjon. Az orvosok tetemes részét kivéve igy
tapasztaltam egész életemben.

A Dreyfusz-ügyben sok irásszakértő szerepelt. A leghiresebb volt köztük
Bertillon. Ez segitette megölni az ártatlan embert. Pedig ez világhirü
szaktudós. Az anthropológia történetében neve és szerepe van. S most
kisült róla, hogy bolond, a kit közel se szabad ereszteni oda, a hol az
igazság kimondásáról van szó.

Hitvány pénzhajhászat: ebben látom én a Walsin-Eszterházy és Henryk
lelkét elmerülve.

Képzeljük el, hogy a dolog igy történt.

Van a hadi kormányzat és táborkar szolgálatában egy kémkedésügyi iroda.
Rendes közegekkel, rendes fizetésekkel.

Ez irodának rendelkezésére áll egy millió vagy két millió frank. E pénz
egyebek közt arra is való, hogy a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket,
jeleket, iratokat meg lehessen fizetni, a melyek valamely tervezett vagy
végrehajtott árulást bizonyitanak. És e czimen pénzelni lehessen azokat,
a kik a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket, jeleket, iratokat
megszerzik.

Véletlenül fölmerül egy árulási ügy. Például a Dreyfusz-ügy.

Ha ez hamarosan fölmentéssel végződik: akkor hirek, jegyzetek, iratok
beszerzése czimén sok pénzt szerezni nem lehet. S ha hirek, jegyzetek,
iratok épen nincsenek: akkor épen nem lehet pénzt szerezni.

Ha azonban hireket, iratokat lehetne gyártani vagy hamisitani: akkor
százezreket, sőt egy milliót is lehetne szerezni. Talán többet is.

Képzeljük el már most, hogy néhány gazember szövetkezik hirek, iratok
gyártására s tanuk beszerzésére. Képzeljük el, hogy az iroda főnökei
ostobák és könnyenhivők s nyakra-főre szórják a pénzt s nem keresik,
hogy a hirek, iratok és tanuk közül melyik az igazi, melyik a hamis? S
még azt sem keresik, irhatott-e Vilmos, a németek hatalmas császára
levelet Dreyfusznak? Megvan a levél. Ára: 27,000 frank. Kifizetik
rögtön.

A Dreyfusz-ügy megvolt. Az alkalom vonzerő volt. A hamisitó, gyártó és
szállitó szövetkezet dolgozhatott.

Más ügynek az itélet kimondásával s végrehajtásával vége szokott lenni.
Ámde ha a Dreyfusz-ügynek végét vetik: a szövetkezet tovább nem
kereshet. Folytatni kellett tehát a bizonyitékok szerzését, a hamisságok
gyártását azon túl is.

Nekem ugy tetszik, hogy a Dreyfusz-ügyben az itélet kimondásáig készült
száz irat, az itélet kimondása után ezer irat.

Nekem ugy tetszik, hogy hirekért, iratokért, tanukért az itélet
kimondásáig kifizettek pár százezer frankot, azután pedig kifizettek
talán pár milliót.

Ha a franczia kormány egészen világossá akarja tenni a szomoru ügy sötét
részleteit: terjessze a közönség elé az ügy költségjegyzékét.

Ki kapott pénzt? Mennyi pénzt? És miért kapott? Mit szállitott érte?
Hirt-e, iratot-e, tanut-e?

Itt a Dreyfusz-ügy rejtelme. Itt lehet feltalálni az igazi bűnösöket.

Nem a papok, nem az antiszémiták, nem a royalisták, nem a klerikálisok
csinálták a Dreyfusz-ügyet. Bűnös és szomoru az ő szerepük. De az ő
szerepük más lapra tartozik. Ők csak felhasználták az alkalmat a tömeg
felbujtására. Ők Dreyfusz vallásából csináltak felekezeti kérdést, ebből
csináltak népszenvedélyt, ebből csináltak politikát.




A NAGY-KŐRÖSI KÁNTOR.

(A város pinczéje. – Ruzsi asszony. – Patonay János. – A debreczeni
diákok. – Vajda Károlyt kántornak ott fogják. – Milyen kántor? –
Leénekli az orgonát.)

Nagy-kőrösi történetet mesélek. Csak ugy, az öregek után mondom el, a
mint tőlük hallottam. Igaz a történet; – el se mondanám, ha nem volna
az.

Még sokan élnek Nagy-Kőrösön, a kik látták a város pinczéjét, még sokkal
többen, a kik csak a hirét hallották. Hiszen innen-onnan hatvan éve
lesz, hogy elpusztitották. Csak a helye van még üresen ott a központi
Gazdaegylet olvasóköre előtt.

Bizony, az nem volt egyéb, mint pincze, de nagy. Előtte korhadt régi
épület, vakolatlan téglafalakkal, túl a Dunán ugy mondanák: a
pinczetorok. Sehogy se volt diszes épület. A régi város régi maradványa,
az ujuló városnak sehogy se ékessége. A pinczetorokban egy kis
szobácska, abban lakott a Ruzsi asszony. Meg egy becsületes konyha:
abban sütött-főzött ugyancsak a Ruzsi asszony. A város urainak
sütött-főzött. Egyszerü, de pompás jóizü ételeket; a ki megizlelte, a
szája szélét is megnyalta utána.

Ruzsi asszony!

Hires asszony volt. Kövér, öreg, de azért jókedvü. Nevét, születését,
korát senki se tudta, de becsülte mindenki. Nevét, de csak Ruzsi asszony
nevét ma is tudja mindenki. Nem volt ellensége. Soha se vétett senkinek.
Egyebet se tett, mint sütött-főzött, azután aludt. A városnak volt
gazdaasszonya. Rendes tisztviselője. De bizony elmult már száz
esztendeje, a mikor felfogadták. De utána nem is fogadtak fel többé
senkit. Megszünt, elmult, örökre eltörlődött ez a tiszti állás, mint a
fogott biróság vagy a vármegyei esküdtség.

Fizetése természetesen nem volt. Mi lett volna s miért lett volna? Volt
tisztességes tanyája, volt dusan élnivalója. Ha kötényre, szoknyára,
viganóra, pendelyre, főkötőre volt szükség: gondoskodott róla a város
gazdája. Azontul pedig hova tette volna a pénzét?

Azután nem is igen volt szokásban Nagy-Kőrösön a város közembereit
fizetni. A város egyházi belső embereit ne értsük ide, csak a külső
tisztviselőket. A régi jó magyar felfogás volt itt még ur. Tisztviselő
csak az legyen, a ki jómódu ember. Bene possessionatus. Jó családbeli
birtokos ember, a ki nem szorult a fizetésre, a ki becsületből szolgálta
a várost, a kinek ne hányhassa a szemére senki, hogy a várostól él.

Volt egy öreg barátom Nagy-Kőrösön, Patonay János volt a neve.
Szerettem, tiszteltem, becsültem. Ha élek, lesz még róla szóm. Ő is a
város közembere volt, ugy 1820 körül. Valami határjáró, felügyelő, külső
rendtartó, hivatalos neve nem is jut eszembe. De lóháton végezte
hivatalát, de azért nem komiszáros volt. Az esztendei fizetése volt négy
rénes forint. Tehát minden negyedévre egyetlen egy rénes forint, a mi
mai pénzünk szerint teszen két koronát és tiz fillért. Hivatalos
fizetése tehát naponként nem rugott egészen harmadfél fillérre.

No meg adott neki a város esztendőnként egy fehérvári bicskát. Az ára
lehetett egy huszas.

– Hát a lótartás?

– A lovat ellátta a város téli-nyári takarmánynyal.

– Hát az élet?

– Hát hiszen adott a Ruzsi asszony a város pinczéjében enni-inni eleget!

Ime a Ruzsi asszony hivatalának fontossága!

Mert hát tisztesség volt ugyan fizetés nélkül szolgálni a várost, de
étlen-szomjan szolgálni nem tisztesség volt. A város közjavát ugyan
ingyen őrzik, de már mégse koplalnak mellette. El se türné azt a város.
Jó hirneve se engedné.

Nos, hát azért volt és arra való volt a város pinczéje és Ruzsi asszony,
hogy a mikor a hivatalnak vége s a sok mennykő tanácskozásban kifáradtak
az agyak s kiszáradtak a torkok: a város urai oda benézzenek, szokott
asztaluk mellé letelepedjenek s Ruzsi asszony sültjét-főztjét jó
étvágygyal elköltsék.

Igy lett aztán az ország leggazdagabb városává Nagy-Kőrös.

Esténként azután oda gyülekeztek a többi urak is, a kik épen nem voltak
hivatalbeliek s jó szó, bodor pipafüst és csendes dalolgatás mellett
istennek tetsző módra eltöltötték az időt.

Ezelőtt jó nyolczvan esztendővel is ott dudorásztak az urak egyik este.
A Farkas, Beretvás, Vajkó, Mocsy, Kalocsa, Bakos, Gubody, Faragó, Torma,
Buz nemzetségekből voltak ott néhányan s voltak mások is: Patay, Patonay
s több egyéb tisztes vendégek. Adomáztak, nevetgéltek, jól mulattak s
néha egy-egy dalra rágyujtottak. Leginkább a szegény »Szücs Marcsa«
dalára. Gyönyörü dal, szomoru történet, éneke még a kuruczok világából.

A mint ott lent a pinczében dudolgatnak, három ifju legény belép Ruzsi
asszonyhoz. Fáradt, porlepte, apró batyuval, vaskos suhogóval, de
jókedvü mind a három.

– Isten jó nap!

– Fogadj isten!

– Debreczeni diákok volnánk, nénémasszony. Éjjeli szállást is keresnénk,
de ha valami kis enni-inni valót kapnánk, az se éppen a kutyának jutna.

Szerette ezt a szót Ruzsi asszony. S tudni kell ám azt is, hogy
Nagy-Kőrösön nem volt ám vendégfogadó az uj időkig. A tisztes vendéglátó
házaktól még elcsalta volna a vendéget.

Nosza intett Ruzsi asszony a három diáknak a pincze felé. Menjenek csak
oda, találnak ott asztalt, széket, telepedjenek csak le. Mindjárt ad
harapni valót.

Vitte is azonnal a gőzölgő fölséges báránypörköltet. S vegye tudtul
mindenki, hogy olyan báránypörköltet pedig, mint Nagy-Kőrösön, a kerek
ég alatt sehol nem tudnak késziteni.

A nagy-kőrösiek észre se vették a három diákot. Csak dudolgatták tovább
a szegény »Szücs Marcsa« dalát.

Csakhogy a mikor a debreczeni diákok jól laktak s egyet már ittak is:
ugy lassan, félhangon ők is beleénekeltek a Szücs Marcsa dalába. Ők is
ismerték már azt a csodálatos szép dalt. S diák ne dalolna ott, a hol
más is dalol? Hátha félholt volna! S különösen az egyik diák oly mély,
tiszta, dörgő és mégis édes hangon búgott: csoda lett belőle.

A nagy-kőrösi urak egyszer csak meghallják azt a hangot. Micsoda hang
ez? Oly szépen belevág a dalukba. De mégse az ő érdes hangjuk. Valami
hangszer lesz az. Talán a tárogató. Körülnéznek. Sehol senki, semmiféle
búgóhangszer. Éppen nem gondoltak a diákokra. De hát honnan jön az a
hang? Égből, föld alól, pincze sötétségéből?

Ujra kezdik a dalt. Ujra belebúg az a hang énekükbe.

Most már észreveszik. Az a három idegen diákgyerek dalolgat velük. De
csak ugy félhangon…

Az urak közt ott van Bakos Ambrus. Később hires főbirája Nagy-Kőrösnek.
Akkor még fiatalember. Fölkel, odamegy a diákokhoz.

– Kendtek dudolgatnak a mi dalunkba?

– Nem is ám a fekete macska.

– Miféle szerzetbéli emberek kendtek?

– Bizony, mi csak debreczeni diákok volnánk, szuplikálnánk.

De már e szóra a kőrösi urak helyet szoritottak a a maguk asztalánál a
diákoknak.

– Gyertek csak fiaim ide, miközibénk.

Ott aztán kieresztette a diák a hangját, a hogy isten adta. A vakolat
ugyan nem hullt le a pincze boltozatáról, mert ott nem is volt vakolat
soha. Hanem azért megreszketett attól a hangtól az egész ócska alkotmány
Maga Ruzsi asszony is ott hagyta a tüzet, tűzhelyet, vaskutyát és
főzőkanalat s benézett az urak közé. Vajjon nem földindulás készül-e
ott?

Minden pipa kialudt a nagy-kőrösi urak szájában.

– Ilyen hangot még nem hallottak soha.

– Aztán hogy hivnak téged, édes öcsém?

– Vajda Károly a becsületes nevem.

– Nohát kecskeméti gányó legyek, ha mi téged innen eleresztünk. Itt
maradsz kántornak.

Ott maradt kántornak. Még az este megalkudtak, másnap a várossal és a
szent eklézsiával is rendbehozták a dolgot. A másik két debreczeni diák
egyedül mehetett a világnak.

Igy lett Vajda Károly nagy-kőrösi kántor. Régen elmult, de az öregek még
emlékeznek rá.

Ilyen kántora pedig soha se volt még Debreczen városának se. A
nagy-kőrösi öreg templom jó félezer év óta daczol a viharokkal, de ilyen
hangot nem hallott még soha és nem is hall már soha. A mennydörgés és a
rigódal volt együtt az a hang. S a mikor temetett s azt a hangot
megereszté, a gyászének telezugta az egész várost, az emberek
elhallgattak s abbahagyták a munkát, a galambok és baromfiak elültek az
udvaron és a háztetőn, még a harangok szava se nyomta el azt a
gyászéneket; meghallották azt a Kőrösér forrásától kezdve a Gógánérig s
a czeglédi uttól a kecskeméti határig mindenütt. S minden háznál
elsóhajtották a szegény halottra: adjon az isten neki örök nyugodalmat.

Ilyen kántor lett Vajda Károly.

Utóbb meggazdagodott, megöregedett, de azért kántor maradt. A város
dicsősége hozta ugy magával. Ha idegenek jöttek a városba, ha nagy
gyülések folytak, sátoros ünnepeken és nagy nemzeti ünnepeken mindig az
öreg kántor állott elő. Öreg korában is olyan hangja volt, mint hajdan,
debreczeni diákkorában, a város pinczéjében.

Mégis nagy szomoruság érte utóbb őt is, a várost is.

Volt Nagy-Kőrösön egy istenes életü előkelő házaspár. Patay Sámuel uram
és Patay Sámuelné asszonyom. Az asszony meghalt: temetésére el kellett
készülni. El is készültek, öreg férje buzgalommal maga intézte az
előkészületeket. Mikor minden készen volt, azt mondta barátainak s az
egyház véneinek Patay Sámuel uram:

– Urak, barátaim! Arra kérlek, várjunk a temetéssel két napig.

– Miért várjunk?

– Megtudjátok!

Két nap mulva ő is meghalt. Öreg hitvese után megszakadt a szive. Azt
akarta: együtt temessék el őket.

Ugy lett, a hogy akarta.

Minden vagyonukat, szép vagyonukat közczélra hagyták. Arra is különösen,
hogy orgonát állitsanak a templomba.

Orgona!

Mi a mennykő az? Katholikusoknál, lutheránusoknál van efféle muzsika. De
mire lenne az igaz jó magyar nagy-kőrösi kálvinistánál?

Valami hangszer, ugy mondják. Fennáll a karzaton, czifra szerszám. Sok a
sipja. Hátul huzzák, elől fujják, legelől billegetik. Okos emberek azt
állitják, orgonával szebb az ének, ünnepélyesebb és áhitatosabb az
istentisztelet. A régi zsidók is sippal, dobbal, nádhegedüvel dicsérték
az istent. Még kosnak szarvából készült trombitával is. A pogány Jerikó
falait is trombitaszó döntötte össze. Nekünk is sok pogánysággal kell
küzdenünk. Hitetlenséggel, babonával, istenkáromlással. Az orgona
eltávoztatja ezeket.

De a hivő lelkek nagy sokasága nem akart hajlani az okos emberek
beszédére. Minek térnénk el az ősi szokástól? Lehet-e áhitatosabb
istentisztelet, mint a mikor a hivők serege, öregek és fiatalok, nők és
férfiak buzgón éneklik együtt a Zsoltárokat és Dicséreteket? Hangjukban
van a lelkük, buzgóságuk, megtisztulásuk. Igy tökéletes a munka. Lám,
túl a Dunán se kedvelik. Sőt a pápai kollégium hires professzora, Mándi
Márton István egyenesen kimondta, hogy az orgona csak »szent duda«. Nem
is egyéb, mint duda, ha szent is. Pedig talán nem is szent.

Mind nem használt ez semmit. A pénz meg volt rá, mit csináljanak a
pénzzel? Utóbb is megcsináltatták az orgonát, föl is állitották a
karzaton, a napraforgóvirágos szószékkel szemben.

Gyönyörü volt.

Ezelőtt mintegy negyven évvel történt az eset. Talán éppen husvétra
kellett megszólalni az orgonának.

Nem örült ennek kántor uram. Sőt nagyon is elkeseredett. Minek oda
orgona, a hol az ő hangja szállott az egek felé és az áhitatos szivek
felé?

Boszura gondolt.

A kar énekét ő vezette. A legszebb zsoltár számát tüzte ki a táblára.
Azt orgonás kántor Nagy József uram volt. Azt ugyan még eltürte Vajda
Károly uram, hogy az orgona az előhangokat elfujja. De azután
nekieresztette rettentő hangját s ugy agyonénekelte az orgonát, hogy meg
nem hallotta annak hangját többé senki emberfia.

Ezt nem lehetett megbocsátani.

Leénekelni az orgonát!

Csuffá lesz Nagy-Kőrös városa. Példabeszédet csináltak belőle.

Nyomban nyugdijazták a jó öreg kántort. A mire egyébiránt tisztes kora s
nagy érdemei miatt ugyis méltó lett volna már.




A LEGÖREGEBB DOKTOR.

(Dr. Fromm Pál. Született 1812-ben, meghalt 1898-ban. Hatvannégy
esztendeig volt a főváros előkelő orvosa s több mint negyven esztendeig
tisztviselője.)

Egy ember, a ki nem bankettez, nem toasztoz, nem kiállitó, nem kortes,
nem mameluk, nem diszküldöttség s mégis tekintélylyel bir hivatalos
körében s mégis nyomatékos állása van tiszttársai közt s a főváros
hatósági életének nagy mezején: vajjon nem nevezhető-e csodaembernek e
mi jó, vidám, zajos, reklámcsináló és reklámszerető fővárosunkban? A
belvárosi kerületi főorvos ilyen csodaember.

Nem fiatal már a mátrikula szerint, de nem öreg még a fizika szerint. Az
a hetvenöt év, a mi mögötte van, neki még mindig bagatell. S most
biztosan megtudta ezt még kollegáitól is, ha ugyan lett volna e fölött
valami kétsége.

Elhatározta ugyanis, hogy visszavonul a köztisztviselői pályától.
Negyedszázadig egy állásban szolgálni a közügyet elégnek mondotta s azt
hivé, hogy tért kell nyitni az ifjabb nemzedéknek is. Tiszttársai
megtudták e szándékot valahogy. Nosza összegyültek hamarjában s küldtek
hozzá deputácziót, hogy e veszedelmes szándékáról lebeszéljék. Hiszen,
ha otthagyná őket, akkor mindegyikök előbbre rukkolna egy lépcsővel s
milyen nagy veszedelem lenne ebből mindenkire. A deputáczió el is ment
hozzá s mindenek előtt familiáris nyiltsággal megkérdezték tőle, hogy mi
lehet annak oka, hogy itt akarja őket hagyni, mint Szent Pál az
oláhokat.

– Hiszen öreg legény vagyok én már köztetek, – volt a felelet.

– Öreg? – kérdezék azok elbámulva, hiszen kis gyerek korunkban is olyan
fiatalnak ismertünk mi téged, a milyennek most s most is fiatalabb vagy
te, mint mi, pedig mi se vagyunk idősebbek ötven-hatvan évnél.

Persze, nevettek mindnyájan e nagy őszinteségen, a mi ugyan meglehet,
hogy nem egészen igy történt, de bizonyos, hogy egészen igy történhetett
volna.

Elég az hozzá, hogy Fromm a barátságos unszolásra megigérte
kartársainak, hogy egy darabig még hát köztük marad, csak azt ne
kivánják, hogy az uj restauráczió után is kiszolgálja az uj
kapitulácziót; – neki még tervei vannak s aztán pihenni is akar egyszer
már isten igazában s kis gyermekeivel is van elég gondja.

Valóban eddig keveset pihenhetett. Ötven év óta orvos s közel negyven év
óta közszolgálatban. Budapesten és Bécsben végezte az orvosi egyetemet
és sokáig szolgált mint ifju a kórházakban. Ifjukorában irodalommal is
foglalkozott s egy orvostani kisebb műve napvilágot látott, de azután a
széles orvosi gyakorlat kivette kezéből az irói tollat. A gyakorló
orvosok is olyanok, mint a miniszterek, ügyvédek és szinészek: mig
dolguk van, addig nem irnának könyvet a világért.

A függetlenségi harcz természetesen őt is magával ragadta. Szolgálatát
önként felajánlotta a hazai kormánynak s a kolera vészes napjaiban
éjjel-nappal szakadatlanul beteg honvédeinket ápolá. Klauzál Gábor
miniszternek különös kedvencze volt s mikor Pestről Windischgrätz elől a
kegyetlen csikorgó hidegben menekülni kellett, Klauzál a sietségben
mindent vitt magával, csak bundát nem. Fromm lóhalálában sietett utána
egy bundával s elérve az uton, beburkolá a vaczogó fogu, már akkor
félholtra fázott volt minisztert s még szemrehányást is csinált neki e
mulasztásért.

– Megérdemlem barátom, mondá Klauzál – a szemrehányást, ámbár ezzel a
bundával meg nem mentjük a hazát.

– De azzal sem ám, ha az urnak lefagy füle, orra.

1849-ben itt a fővárosban rendeztek be a honvédek számára egy
kolerakórházat. Fromm ennek lett vezető, felügyelő orvosa s mint ilyen
természetesen gyógykezelt beteggé vált fogoly osztrák katonákat is.

Mikor Haynau mint győző bevonult Budapestre, Frommot is megczitálták
valami haragos osztrák generális elé, kinek följelentették mint a
rebellis kormány tisztviselőjét s mint honvédorvost.

– Hát ön hogy merészelt itt maradni a mi kezünkben, miért nem szökött el
a többi Kossuth-kutyával? – kérdezé az osztrák generális nagy mérgesen.

Fromm nem ijedt meg a mérges generálistól, hanem megfelelt neki.

– Önökkel együtt bejött hozzánk a kolera s a mely orvos ilyenkor
betegjei mellől elszökik, olyan mintha a katona a csatából szökne meg.

A generális elhallgatott s Frommot többé nem üldözték, de a kórházi
közszolgálatban meghagyta őt még az ötvenes évek kormányzata is.

S hogy feladatát mily hűen, mily lelkesen, a közönségnek mennyire
megelégedésére teljesité: bizonyitá, az, hogy a legelső alkotmányos
tisztujitáskor fővárosi tiszti orvosnak választák és azóta negyedszázad
óta megválaszták minden alkalommal.

A fővárosi tiszti orvosok kara valóban önmagát is megtisztelé, midőn őt
a maga kebelében sietett visszatartani. Az érdem ily elismerésével csak
a közön ség érzületének lőn kifejezés adva.

A negyedszázados pálya végén s az ujnak kezdetén mi is üdvözöljük a
belváros derék tiszti orvosát.




KOSSUTHRÓL.

(Halála évének tiz éves fordulóján.)

Tiz év előtt adta vissza erős lelkét az alkotónak. Tiszta, nemes,
fönséges volt az a lélek, a miként az alkotó kezéből egykor kikerült.
Hosszu életnek nagy harczai, egész századnak nagy küzdelmei se szeplőt,
se csorbát, se gyengeséget rajta nem ejthettek.

Élete az örökkévalóságé, melyből közel egy századot töltött el nálunk,
velünk és érettünk. Senki se hagyott akkora örökséget nemzetére, mint ő
a magyar nemzetre. Élete, munkássága, alkotásai, eszméi s fenséges és
rettentő szenvedélyei: ebből áll öröksége.

Méltók vagyunk-e rá? Megőrizzük-e hiven? Nem tékozoljuk-e el
könnyelmüen? Növeljük-e, szaporitjuk-e utódaink javára azt az örökséget?

Azt mondja a költő: az ég minden nemzetnek ad egy kincset, melyért él és
lelkesül s mely jellemének ragyogó fényét alkotja. A magyar nemzet
kincse egy szentelt fájdalom.

Érezni és becsülni a szabadságot, vért és boldogságot áldozni a
függetlenségért, megemlékezni a dicső multról s lelkünk mélységeiben
megőrizni annak igaz képét, de azért a szabadságnak és a függetlenségnek
és a multak dicsőségének birtokába soha el nem jutni: ez a szentelt
fájdalom, a mi nemzetünk kincse.

Költő: te mondtál igazat. A te igazságod helyébe Kossuth igazsága
lépett.

Nem a szentelt fájdalomra, hanem a szentelt haragra és a hősi
elhatározásra van szüksége a magyar nemzetnek. Ez Kossuth igazsága.

Öröklött ősi jogod oh magyar: a szabadság és a függetlenség. Lelked
nemes, miveltséged erős s erőd elégséges, hogy kivivd s megszerezd azt.
De ábrándozásod mellett támadjon fel akaratod s lelkesülésed alakuljon
át elszántsággá.

Ez Kossuth igazsága.

Régóta aludt már ez az igazság. Akkor szunnyadt el, a mikor a szabadság
nagy hősének, utolsó dicsőséges fejedelmünknek, Rákóczinak elfáradt
kezéből kiesett a kard. Száznegyven esztendeig aludt az igazság s alvása
mind mélyebbé és mélyebbé vált. Kislelküek, fajtagadók, korhadt hitüek,
béres lelkek váltig hirdették, hogy az az alvás nem is alvás többé,
hanem maga a halál, a melyből nincs fölébredés.

Irtóztató tudomány azt hirdetni, hogy meghalt a nemzet igazsága!

Három nemzedék élt és hunyt el egymásután a nélkül, hogy feltámadt volna
szent haragja s mennydörgő hangon tiltakozott volna a halálhir ellen.
Csak érezni, csak sirni, csak panaszkodni tudtak a nemzedékek.

Jött Kossuth.

Lánglelkének éleslátásával megvizsgálta a magyart. Szivét, karját,
lelkének mélységeit, a multján andalgó ábrándjait s a jövőre szegzett
reménységét.

És látta, hogy a nemzet igazsága még mindig él. A korhadt sirokban csak
a hősök és a vértanuk csontjai porlanak s nem őseink igazsága. A
szabadságharczok dicsőséges lobogói is megvannak még, habár szinük
megfakult is. Napfényre velük! Isten szabad ege alatt hősök kezében ujra
visszanyerik régi szinük ragyogását.

A csodák tüneményei vették körül Kossuth teremtő alakját.

Föltámasztotta a száznegyven év óta alvó nemzeti igazságot.

A nagy eszméket szentséges szenvedélyek talajába ültette el, hogy a
következő nemzedékek lelkében többé el ne hervadjanak, el se
szunnyadjanak.

Kitüzte a nemzet elé a végczélt oly magasan és oly fényesen, hogy ezt
ezentul minden honfiszem láthassa s az odavezető uton senki el ne
bódulhasson.

Haragudni is megtanitotta nemzedékét. A népek egyik legnagyobb erénye és
ereje a haragvás ernyedni nem tudó képessége. A csupa szeretet, hódolás,
panasz, fájdalom, kéregetés és bölcseség nem a nemes fajok és nemzetek
egyedüli erénye. A ki csak szeret és a ki csupán csak okos: az mindig
megalkuszik. Ezt pedig meg nem engedheti az a különös végzet, melybe
minket a századok belesodortak.

Ime Kossuth öröksége a mi számunkra.

Ennek segitségével ismerte meg ujra a világ a magyart.

Ennek segitségével mentettük meg fajunk becsületét és nemzetünk
önbizalmát.

Ennek segitségével tudtuk visszavivni mindazt, a mihez jogban,
szabadságban, alkotmányos életben eljuthattunk.

A nagy szellem élő alakja tiz év előtt hunyta le szemeit örökre. Ott
álltam halottas ágyánál. Láttam életének a halállal vivott harczait. Az
én lelkemre is ránehezedett az a rettentő nyomás, mely megillette minden
jó magyarnak lelkét. Hát nekünk most már őt is el kell veszitenünk?

Őt is? Az utolsót a hősök, a szellemóriások, a nemzet vezérei közül? A
kik Istenerővel markoltak bele nemzetünk sorsának kerekébe, hogy azt az
igaz utra vezessék? Őt is elveszitjük immár?

Nem.

Nagy lelke soha se szállt el mitőlünk. Hideg porait pedig visszahoztuk a
messze földről, az idegen országból. Hideg porai most már örökre
pihennek, de nagy lelke nem pihen meg. Tovább él, örökre él, örökké int,
alkot, világit és melegit a magyar nemzet szivében, a hová átköltözött.




ÁBRIS GRÓF.

(Gróf Gyürky Ábrahám. Született 1837-ben, meghalt 1901-ben. –
Nemzetsége. – Egyénisége.)

Nagy családnak országosan ismert nevü tagját temették ma a
temes-gyarmathai temetőbe. Az elhunytnak legközelebbi rokonai is nagy
számban élnek. De Temes-Gyarmathától s a régi Bánáttól messze élnek a
felvidéki vármegyékben s itt a fővárosban. A halál hirtelen jött, a
temetésen az összes rokonság ott nem lehetett.

A Gyürky-család a 17-ik század elején kezdett a nógrádi köznemesség
kebeléből kiemelkedni. Az első Gyürky kedvelt embere volt gróf Forgách
Zsigmond nádornak s gyermekeinek. A nádor első felesége Losonczy Katalin
volt, nem a Hunyadiak korabeli nagy Losonczy-nemzetségből, hanem
valamely kisebb nemesi ágazatból, mely országos hirre nem emelkedett s
azóta ki is halt. E Katalin asszonynyal volt valami rokonságban az első
Gyürky, ki aztán e réven jól érezte magát a nádor udvarában.

E Gyürkynek a fia volt Gyürky István, az első szerző. A primus
aquisitor, mint hajdan Verbőczy idejében mondták. A nádor fia gróf
Forgách Ádám jobb módban akarta látni az anyai rokont s azért
adományozott neki pro fidelibus servitiis, hűséges szolgálataiért
Losoncz városában egy nagy nemesi kuriát, és pedig valószinüleg azt,
melyet apja Losonczy Katalinnal kapott. Ez időtől kezdve használják a
Gyürkyek a losonczi nemesi előnevet. Ezt az ajándékozást királyi
jóváhagyással is megerősitették, valamint a losonczi nemesi előnevet is.
Ez történt 1634-ben. Gróf Forgách Ádám akkor még fiatal ember volt; alig
33 éves, de már akkor is magister cubicularius volt az udvarnál s
Szécsény várának főkapitánya.

A Gyürky-család protestáns volt, még pedig kálvinista. A Forgách-grófok
lassanként áttértek a katholikus vallásra, de a Gyürkyek nyakas
kálvinisták maradtak. Nem csoda tehát, ha a primus aquisitor Gyürkynek
unokái kuruczokká lettek.

Két Gyürky tünt ki Thököly Imre kurucz király függetlenségi harczában.
Az egyik: Pál; – a másik: Ferencz.

Pál Nógrádmegye főjegyzője volt s a zivataros időkben főgondja a megyei
levéltár megőrzése volt. A megyei levéltárat a jól megerősitett füleki
várban helyezték el, a melyben Koháry István volt a várkapitány. Bizony
itt sok veszedelem fenyegette a levéltárat az ostrom alatt s a főjegyző
itt nem őrizhette azt, minthogy nem biztak jó labanczságában s Koháry a
várba be sem eresztette e miatt. Pál ekkor egyenesen a kuruczokhoz
állott s Gács várának őrségét is Thököly zászlói alá téritette. A bukás
után vasba verték Pál urat s a vármegye levéltárát is keresték rajta, de
e vád alól fényesen menekülhetett, mivel hogy Koháry István elismerte,
hogy a levéltár őrzésében ő akadályozta meg.

Gyürky István főszolgabirája volt Nógrád vármegyének s járását Thököly
részére ültette lóra. Szerencséjére unokatestvérje István alispán lett a
bukás után s e miatt ő is megmenekült Karaffa és Kollonics vérebeitől s
jézsuitáitól.

Részt vettek Rákóczi szabadságharczaiban is. A terennei kastély ereklyéi
közt még csak néhány évvel ezelőtt is meg volt egy szép selyem kurucz
zászló, a Gyürky-család czimerével, melyet Rákóczi tárogatóinak üde
szellője lobogtatott.

A nemzeti nagy aléltság és kórságos béke korszakában birtokszerzés után
láttak a Gyürkyek.

Gyürky István, Ábrahám grófnak ősapja 1726-ban magszakadás czimén
megkapja Sóshartyánt és Kotyháza pusztát. Tizenhat év mulva pedig
1742-ben gróf Forgách II. Ádám fiaitól János, Ferencz, József és Ignácz
testvérektől megszerzi Utas-, Vásáros- és Kis-Terennét s Kalapád pusztát
s ezzel kikerekiti a Terennei urodalmat a Mátra egyik ágának nyugoti
oldalán közel harminczezer holdból. Nagy része természetesen erdő és
legelő.

Ez Istvánnak dédunokája Gyürky Pál, a kit még a ma élők is sokan
ismertek, mert csak 1860 körül halt meg itt Budapesten, szintén nagy
szerző volt.

E Pál volt apja a most elhalt Ábrahámnak.

Pál 1780 körül született. 1803-ban már aljegyző volt Nógrád vármegyénél,
1806-ban főbiró, azután főjegyző, másod alispán, első alispán s utóbb
Krassó vármegye főispánja. 1809-ben a francziák ellen maga is inzurgens,
saját költségén állit és szerel fel egy szakasz inzurgenst, önkényt ád a
hadi költségekhez háromezer ezüst forintot, kétezer mérő rozsot és
kétezer mérő zabot.

Megszerzi a gróf Rhádayaktól Nógrádban a ludányi uradalmat s a bánáti
birtokok nagy részét. Az ország köznemesei közt alig volt gazdagabb
ember, mint ő. Volt vagy ötvenezer hold földje. Csak Festetich Antal,
Szentgyörgyi Horváth, ittebei Kiss s még alig egy-két köznemesi család
közelitette meg a birtokok terjedelmében.

Sok dévaj megjegyzésre szolgáltatott okot országos körökben a család
élete.

Első neje Bay Francziska volt, baji és ludányi Bay Ferencz szeptemvirnek
s Fáy Ilonának leánya. Csaknem minden évben született tőle gyermeke, de
mind leány. Öt leánya ért nagy kort: Fáni, Lujza, Petronella, Teréz és
Erzse. Minden szülés előtt fogadott, hogy fia lesz s minden fogadását
elvesztette. Az igaz, hogy feleségének is csak leánytestvérei voltak.

Mikor első neje meghalt: sietett ujra megnősülni. Elvette Kapivári Kapy
Józsefnek s Szent-Iványi Anna-Máriának leányát, Amáliát. E nejétől is
sok gyermeke született, de ezek is csak leányok. E leányai közül is nagy
kort ért Paulina, Eleonora és Alexandra.

Ez a neje is korán elhalt, 1834 körül. De Gyürky Pál föltette magában,
hogy neki minden áron kell lenni örökösének. Hiszen terennei urodalma
fiágra szól. Mi lesz a családból s az urodalomból, ha nem születik
fiutód, igazi örökös?

Ujra megnősült ötvenöt éves korában.

De előbb körülnézett, hogy olyan kálvinista családot találjon, a melyben
sok a fiu. Talált is Vay Ábrahám, 1825-ben hires ellenzéki férfiu,
1830-ban grófságot kapott. Ennek Kazinczy Zsófiától, nejétől, már hét
fia és öt leánya volt. A második leány Erzsike volt, alig 17–18 éves;
szerencséje volt nála s őt vette el.

Az első szülött csakugyan fiu lett. Nagy örömében anyai öregapja nevére,
Ábrahámra kereszteltette. Megnyerte valahára fogadását s hét országra
szóló lakomával ünnepelték meg az 1836-ik országgyülés végével a
keresztelőt.

E fiu volt gróf Gyürky Ábrahám. Ezentul még három gyermeke született.
Lilla és Malvina leányok s Béla.

Az Ábrahám név, mint mindenki tudja, zsidó név, de a kálvinistáknál
divatban van. Vagy legalább volt Erdélyben is, Nagy-Kőrösön és a Dunán
túl is. Közönségesen Ábrisnak ejtik a társalgásban.

Gyürky Ábrahám egész életén át gyakran beteges szeszélyü s ugráló
gondolkozásu egyéniség volt. Talán e miatt sok családi baj és sok
vagyoni szerencsétlenség érte.

Kedve volt a katonaélethez. De bizarr gondolkozását jellemzi, hogy a
Bach-korszakban állott be s kurucz ősei daczára se huszár lett, hanem
ulánus. Egy izben párbaja volt az osztrák tisztikar védelmében Tisza
Kálmánnal is. Kard volt a fegyver s Tisza Kálmánnak nyelvét sebesitette
meg. A pisztolylövésben nagy ügyességre tett szert. Kétszáz lépésről is
czélt talált egy alkalommal fogadásból.

Mikor megnősült: otthagyta a katonaságot.

Neje Orczy Sarolta bárónő, báró Orczy Istvánnak és báró Lipthay
Augusztának leánya. Neje családjában is van egy szent emlékezet. Báró
Orczy István mint 42 éves férfi kötött kardot s ment honvédnek 1848-ban
s Szent-Tamás ostrománál a római sánczokon hősi halállal esett el egy
roham alkalmával.

Orczy Sarolta bárónő a legszebb és legünnepeltebb leányok egyike volt az
országban. A csárdást senki se tánczolta bájosabban, mint ő. Egyike
azoknak, kik a csárdást bevitték a főuri termekbe s ugynevezett
udvarképessé is tették.

1866-ban, mikor a porosz háboru kiütött, Gyürky Ábrahám felrugta a
czivil életet, ott hagyta terennei kastélyát s fölment Bécsbe a
királyhoz. Kihallgatást kért.

– Fölségedet ellenség fenyegeti, engedje meg, hogy ujra beálljak
fölséged zászlói alá.

Ezt mondta a királynak.

A király nagyon megörült az ajánlatnak. Magyarországból alig volt ehhez
hasonló. Nagy kegygyel fogadta Gyürkyt, a ki csakugyan végigharczolta a
porosz háborut.

Ezért adományozta neki a háboru után a grófságot.

E házasságból négy fiu és egy leány nőtt fel emberkorra. A legidősb fiu,
mint katona halt el; László, István és Viktor grófok élnek. Alice
grófnőt pedig egy olasz gróf, Sant-Albino Righini vette feleségül. Az a
Sant-Albino grófi család sarja ez, a melynek házában élt utoljára s halt
meg Turinban Kossuth Lajos.




A TAUSZKI.

Tisztába kell jönnünk azzal, mi az a tauszki. Mert igy a szó után senki
se tudhatja, hogy a tauszki az állatvilághoz vagy a növényországhoz
tartozik-e vagy pedig egy kinai kikötő, melyet most akar az
osztrák-magyar tengerészet elfoglalni.

A tauszki hatalom. És pedig végrehajtó hatalom. Nem királyi, nem állami,
nem birósági, nem adóvégrehajtó hatalom, hanem azért hatalom s bizonyos
esetekben nagyobb hatalom, mint a többi együttvéve.

Nyugodtan áll a portás a miniszterelnöki palota kapujában.

Nagy kalpagja, bokáig érő diszes mentéje, vállöve, nagy botja mind
kifogástalan. Jön a miniszterelnök, nyugodtan, pontosan, biztosan rántja
meg háromszor a harangot.

Lent a Duna balpartján, a Muzeum szomszédságában, az országházban vihar
dul. A folyosók telvék, a padok telvék, az ellenzék tombol, a
kormánypárt némán üldögél padjain, a miniszterelnök fejéhez kegyetlen
szavak jégesője csapkod. Parlament és sajtó telve van válsághirekkel.
Vagy feloszlatás, vagy kormánybukás kikerülhetetlen.

A portás nyugodtan áll a miniszterelnöki kapuban. Tudja ő, hogy semmi
baj.

De napról-napra zivatarosabbá válik a politikai időjárás. A
miniszterelnök Bécsbe futkos. Naponkénti minisztertanács. A
hirlaptudósitók egész nap ott álldogálnak a sikló körül. Sturm és Singer
háromszor föl, háromszor le. A fölség készül Bécsből Budapestre. Most
már minden összedül.

A portás most is nyugodt. Kutyába se veszi az egész zürzavart. Ő tudja,
hogy nincs semmi baj.

Egy szép reggel jön a tauszki. Fölsompolyog a lépcsőn, végigmegy a
miniszterelnöki szobákon. Egy perczig minden szobában körülnéz s aztán
szép lassan, szó nélkül távozik. Csak a portásnak ad egy forintot.

Most már a portás tisztán lát. Tudja, hogy ő excellencziája megbukott.

Mert ez a tauszki butorszállitó. Egy kis ember, egy nagy kocsi és két
rossz ló nyolcz hordárral: ez együttvéve a tauszki. Ez fogja a
miniszterelnököt kihordani. Tehát a mikor már a tauszki körülnéz a
szobákban, akkor már a miniszterválság nemcsak kitört, sőt be is
fejeződött.

A tauszki sohase csalódik. Csak egyszer csalódott: Wekerlénél. Ő nála
kétszer nézte körül a szobákat s az első körülnézés után Wekerle ujra
miniszterelnök maradt. A tauszki fejét csóválta.

– Ez példátlan eset az én ügyeimben!

A tauszki a politikai nézeteket nem veszi sokba. Vagyis inkább bölcs
mérséklettel kiegyenliti. Ő Kossuth butorait csak oly szivesen szállitja
haza Turinból, mint a hogy Mária Valéria főherczegnőt Gödöllőről
elszállitja Lichteneggre vagy a királyné fóthi vadászbutorait Bécsbe.
Még óvatos is. Kossuth szállitásáért nem fogad el jutalmat, a
főherczegnőért elfogad kettős jutalmat.

A miniszterelnököket olcsón hordja ki. Épen csak a költségeit fizetteti
meg. Hogy melyik miniszterelnök hány kocsi: neki mindegy. Hogy mily
távolra hordja el: az is mindegy. Tisza Kálmán 8 kocsi, gróf Szapáry 7
kocsi, Wekerle 6 kocsi, báró Bánffy 8 kocsi: mindegyik csak 150 forint.
Pedig Tisza ment a Sándor-utczába, Szapáry a Koronaherczeg-utczába,
Wekerle a Damjanich-utczába, Bánffy pedig csak a várbeli uri-utczába.
Azért mindegyik csak 150 frt.

Mert a becsület és tekintély az első. A ki a becsületre néz: annak a
pénzzel törődni nem szabad.

A tauszki memoirokat ir. Följegyzi magának, melyik miniszterelnök miként
ügyel a bepakolásra.

Szapáry és Wekerle sehogyse ügyel.

A Tiszáné kegyelmes asszony gondosan ügyelt mindenre.

De a Bánffyné kegyelmes asszony is. Sőt a pogyászoláskor fölkelt reggeli
félhét órakor.

Mindezt a tauszki följegyzi pontosan.

A tauszki kitanulhatatlan.

Valami tiz év előtt a kultuszminiszter költözött a várból le a
Kálmán-utczába vagy hova. Árlejtést hirdetett gróf Csáky Albin: ki
hordja őt le legolcsóbban.

A tauszki fölment a kultuszminiszteri portáshoz s adott neki 100
forintot, hogy ha jön a többi szállitó versenytárs, azoknak mutassa meg
a belügyminiszteri helyiségeket is. Ugyanekként végzett a
belügyminiszteri portással is.

Ugy történt, a hogy akarta.

A többi szállitó kért 8000 forintot, a tauszki kért 2500 forintot. A
tauszki nyerte el a vállalatot s nyert rajta 1000 forintot.

Igy alapitotta meg jó nevét. Pedig talán ez az eset nem is igaz.

Ő szállitotta az igazságügyminisztert, a kereskedelmi minisztert, a
váltótörvényszéket, a fortunát, a kuriát, a királyi táblát. De ő
szállitott egyszer egy büntető járásbiróságot is a rabokkal egyetemben.

Itt megjárta kissé.

Egy rab ugy elkeveredett az akták közé, hogy mire leért vele az
Alkotmány-utczába: sehol se találták. Ennél nagyobb baj volt azonban,
hogy hordárai közül kettőt meg ott fogtak a detektivek.

Ez a kettő volt pedig a legjobb embere.

Mikor gróf Szapáryt felszállitotta a miniszterelnöki palotába, az alatt,
mig a butorokat a kocsikból felhordták, valami gézenguz poéta ezt irta
egyik kocsijára:

  Tauszki, tauszki!
  Már engem ne huzz ki.
              Gr. Szapáry.




A „LEÁNYÁLMOK“.

(Erdős René ifju költőnk költeményeinek első kötete e czim alatt jelent
meg: Leányálmok. A költő bájos hajadon. Felkért, irjak könyvéhez
előszót.)

Tisztelt Urnőm! Ön bizalommal felszólitott, hogy költeményeinek
gyüjteményes kiadásához, a »Leányálmok«-hoz irjak előszót.

Bizalma mélyen megtisztel. Kitérnem előle lehetetlen, méltón megfelelnem
szintén lehetetlen.

Elolvastam költeményeit. Igazán álmok s igazán leánysziv álmai. Bájos
ifju nő lelke él a költeményekben. Mélyen érző, gyakran vérző, ritkán
vidám, mindég ábrándos leánysziv játszik a szerelemmel.

Játszik? Nem tudom bizonyosan: a sziv-e a játékszer, vagy a szerelem,
vagy egyik se, csak ketten együtt mindennapi játszótársak? Melyik fárad
el? Melyik törik össze?

Az a leánysziv nem boldog az ő szerelmében és mégis boldog, mert soha
sincs szerelem nélkül. Éjszaka, melynek vagy lenyugodott, vagy föl se
kelt napja, de mégse sötét. Tele méla holdfénynyel és ragyogó
csillagsugárral.

Ön tisztelt Urnőm, leány és ifju. Feje fölött husz tavasz még nem
hullatta el virágait. Az ifju leány szivének álmait én már megfejteni
nem tudom. Korom nem engedi. Másfelé szállonganak már azok, mint a hol
én járok. Ezért nem tudok méltón megfelelni megtisztelő felhivásának.

Mit irjak én előszóban?

Hogy a leánysziv érzése oly mély, oly nemes és oly magasztos:
természetesnek találom. Hogy minden érzése a szerelem: ez se lehet
másként. Kietlen és zord sivataghoz hasonlit az a leánysziv, mely
telidestele nincs vagy a szerelemmel, vagy annak ábrándjaival.

De meglep, hogy a napsugaras, hajadoni életkor pár éve alatt az a
leánysziv annyit tudott érezni s érzéseiből annyi szép és kedves
gondolatot tudott megérlelni és összegyüjteni.

Nagy költői tehetség teszi gazdaggá az Ön szellemét tisztelt Urnőm!
Egyedül ez kelti fel csodálkozásomat. Hogy érzései szellőfuvalomként nem
röppentek el öntudatlan; hogy szellemének aranyöntő műhelyében
gondolatok és eszmék kincsévé alakultak át; hogy édes, magyar költői
nyelvünket annyira birtokába tudta venni s költeményei oly simák, oly
gördülékenyek, oly bevégzettek, annyi bájjal, annyi fénynyel és annyi
meleggel teljesek: ez az, a melyen el nem fogy, hanem mindig ujra támad
bámulatom. És tiszteletem Ön iránt.

És igaz benső örömem a fölött, hogy Ön könyvalakban összegyüjtve adja ki
költeményeit. Hadd lásson mivelt izlésü közönségünk egy költőt, a ki nő,
hajadon és ifju; hadd lássanak nemes, ifju hölgyeink egy leányt, a ki
szerelmi ideáljával nem marad a földön, hanem azt magával ragadja a
magyar költészet magasságaiba.




VÖRÖSMARTY ELSŐ SZERELMÉRŐL.

Vörösmarty Mihályról barátai, személyes ismerősei alig irhatnak valamit
ezentul. Minden egykoruja, minden közeli és személyes barátja meghalt
már. A kik, mint magam is, gyermekkorunkban ismertük, közel vagyunk az
elaggáshoz. Föl kell tehát róla mindent jegyeznünk, a mit tőle, vagy
róla egyenesen láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. Nagy ez a kötelesség,
de édes is. Siessünk teljesitésével.

Ezért fogtam most én is tollat. S a mit ujat hallottam:

  Vörösmarty első szerelméről,

elmondom ezuttal.

Általában ugy beszélik, az irodalom történetében s a költő nem egy
életrajzában is ugy irják, hogy első szerelme Perczel Etelka alakját
rajongta körül.

Én másként hallottam.

Ugy, hogy első szerelme Perczel Krisztina volt.

Hogy a Perczel-leányok egyikeért rajongott: ez kétségtelen. Mert ezt
önmaga örökitette meg költeményeiben.

Mint a Perczel-fiuk nevelője 1818-tól 1822-ig Bonyhádon lakott Perczel
Sándor házában és családja körében. Ezután egy évig Görbőn Tolna
vármegye alispánja mellett jurátuskodott s az 1823-ik év végétől 1826
közepéig megint Perczelékkel volt.

Perczel Sándor lakásának s birtokának környékét Völgységnek nevezi a
tolnai nép. Erről irja a költő Széplak költeményében:

  „Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem?
  Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne te rólad?
  És ha neved zendül, nagy késő korra lejutván,
  Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?
  Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?
  Halmaidat koszoruzza borág, koszoruzza tetődet
  Százados erdőség; köztük mint égi maradvány,
  Nyulnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők:
  Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik,
  Lelkem az ifjuság képét öltözve magára,
  Ábrándozva bolyong egyedül a csörge pataknál,
  S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincsét
  S hordja szelid kötelét az elomló szőke hajaknak.“

Ezen kivül több mint tiz ifjukori költeménye szól fiatalságának első
szerelméről. S mind e költemény, talán egyet kivéve, ott termett
Perczelék házában.

A leány, a kit imádott, szőke volt. Haját aranyhajnak mondja »A
hajnalhoz« czimü költeményében. Szemeiről azt irja:

  „Sem világos égszin,
  Sem borongó fekete.
  Nyájasabb a feketénél,
  Gyenge kéknél tüzesebb.“

Egyik költeményében, a »Szerelemhez« czimüben egyenesen kék szemnek
mondja. A Perczel-család ez ágának tagjainál csakugyan a kék szem az
uralkodó.

Nevét a napvilágra jött költeményekben sehol sem irja le. Sokan azt
hiszik, hogy a Cserhalom bájos nőalakjában, a szöghaju nyájas Etelkában
örökitette meg nevét. Ez azonban nem bizonyos.

Ifjukori költeményeiben több leánynév fordul elő. Hajna, Helvila, Emmi,
Emma, Zencdő, Hedvig, Ilonka s Etelka is. Kétségtelen, hogy a költők
szivesen emlegetik az imádott nevet költeményeikben. De Vörösmarty
»Csaba szerelmé«-ben maga inti a leányt:

  „Lányka, szerelmimben ha külön több névre találtál,
  Meg ne itélj: egyedül elnevezések azok.
  A nevek és kinok változtanak egyre szivemben,
  Csak magad, oh kebelem gyujtogatója, te nem!“

Csaknem azt kell gondolnunk, hogy az imádottnak a neve már csak azért se
Etelka volt, mert a költő e nevet oly különös szeretettel örökitette meg
a Cserhalomban. Az a nagy tartózkodás, az a félénkségig menő szerénység,
szerelme szentséges titkainak az a féltő őrzése, mely Vörösmarty
ifjukori szerelmi költeményeinek általános jelleme, egyenesen erre utal
bennünket.

A Perczel-család leszármazását Nagy Iván nagy gonddal és nagy
részletességgel irta meg. Az adatokat egyenesen a család fejeitől s ezek
közt Perczel Sándortól is, Etelka és Krisztina apjától kapta.

Perczel Sándornak két felesége volt. Az első Kajdacsy Erzsébet, a
második Némethy Anna. Ezektől összesen 19 gyermeke származott. Nagy Iván
felsorol 18-at.

A férfigyerekek: István, Imre, Sándor, Mór, Miklós, Béla, Pál, László,
Ferencz és két Tivadar. A leányok: két Etelka, Emilia, Berta, Mária,
Erzse és Ilona. A két Tivadar korán elhalt. Az első Etelka is korán
elhalt. A második Etelka, a kiért állitólag a költő lángolt, Vojnics
Barnabáshoz ment nőül.

Ez összesen tizennyolcz. Ki volt hát a tizenkilenczedik?

A mint én hallottam, ez volt Krisztina, még pedig az első feleségtől
Kajdacsy Erzsébettől az első szülött.

Perczel Sándor 1778-ban született s igy 1861-ben, mikor meghalt, 83 éves
volt. Nagyon korán nősült. Krisztina leánya 1800-ban született, tehát a
költő születése évében. Vojnics Barnabásnét, a második Etelkát megelőzte
a születésben Krisztina, István, Imre és a korán elhalt első Etelka.
Vojnicsné az ötödik szülött volt, tehát a valószinüség szerint 1807 vagy
1808 előtt nem születhetett. Igaz, hogy ikrek is születtek, de már
később, a második feleségtől. Ferencz és Erzsébet, Bartal György neje,
ikrek voltak.

A mikor Vörösmarty a Perczel-családhoz került: akkor Krisztina 17–18
éves jól kifejlett, vidám kedélyü, gyönyörü hajadon volt, Etelka pedig
csak 10 vagy legföljebb 11 éves gyermeklány. Képzelhető-e, hogy az
egészséges lelkü komoly ifju ne a virágzó hajadon, hanem a fejletlen
gyermek iránt lobbant volna szerelemre?

Krisztina Petrásovits Andráshoz ment férjhez. Ez ha nem csalódom,
görög-keleti vallásu s magasabbrangu uradalmi tiszt volt. Elhalt még a
negyvenes években.

Maradt egy leánya: Petrásovits Johanna. Nekem legalább több gyermekéről
nincs tudomásom. Ezt egy távoli rokonom Gerenday Ambrus pesti ügyvéd
vette feleségül.

Az özvegygyé vált Krisztina leányához jött lakni Pestre. Itt halt meg
1852-ben. Egykori szépségének a nyomai még a halála előtti években is
megvoltak. A költő által leirt aranyhaj és kék szemek épen megvoltak
nála.

Sokat ezekből egyik derék barátom Bakos János juttatott eszembe, ki most
itt Budapesten királyi táblabiró, de a ki ezelőtt 37 esztendővel
emlitett rokonomnál Gerenday Ambrusnál volt joggyakornok. S főnöke
nejétől nem egyszer hallotta, hogy az ő édes anyja volt az a
Perczel-leány, a kit a nagy költő imádott, a kiért első szerelme lángra
lobbant. Őrizte is a költő jegyzeteit, levélkéit s azokat a
költeményeket, melyekhez az érzést, az ábrándot, a lelkesülést egykor,
régen a század első negyedében az ő varázsló alakja alkotta meg. S
el-elborongott azon a névtelenségen, mely őt most körülveszi s azon az
örökkévaló dicsőségen, mely a nemzet hódolatából a költő alakját
körülsugározza.

Gerendayt, mint rokonomat, én is ismertem. Ott lakott a Sebestyén-téren,
a mely már nincs meg, a Két Huszár-kávéház épületének első emeletén, a
mely már szintén nincs meg. Jó barátságban volt az öreg Szathmáryval, a
királyi tábla segédhivatalainak igazgatójával, a kivel én is, mikor
Pesten voltam, mindig összejöttem. Mi hárman s negyedik társunkkal
Lendvay József táblabiróval naponként együtt feketekávéztunk hol a Két
Huszárnál, hol a Kamonban. Itt is előhozakodott Gerenday erről a
dologról. Ugy rémlik előttem, mintha mondta volna, hogy a költő egyszer
fölkereste az egykor imádott nő sirját a kerepesi temetőben. Megtehette.
Nem vált hűtlenné forrón szeretett nejéhez, ha egy könyet ejtett a
sirra, melyben első szerelmi ábrándjainak tündéralakja porladozik.

Bakos barátom elmondta nekem, hol van az a sir. Kocsira ültem s
kihajtattam a kerepesi temetőbe. A kápolna előtt bevezető széles út
baloldalán a kápolnától háromszáz lépésnyire megtaláltam. Korhadt
egyszerü sirkő jelöli a helyet hervadt koszoruval, alig zöldülő
hantokkal. Nem csoda: régi a sir immár.

A sirkőre e szavakat vésték:

»Itt nyugszik néhai Petrásovits András özvegye Bonyhádi Perczel
Krisztina asszony. Élt 52 évet. Meghalt október 31. 1852. E sirkövet –
Felejthetetlen édes anyjának forrón szerető leánya Johanna Gerenday
Ambrusné emelte.«

A nagy költő igy irja le a leány alakját:

  „A leány szép volt deli termet által,
  Mindeneknél szebb ragyogó szemével,
  Szüz mosolygását öröm és nemesség
  Bája emelte.“

  „Nem tanult szózat vala lágy beszéde.
  Egyszerün jött az repeső szivéből;
  Titka sem volt még, csak enyelge a kis
  Gondolatokkal.“

A deli termet, a ragyogó szem, a szüz mosolygás hova lett most már száz
esztendő multán?

A zöldülő hant s a korhadó sirkő eltemette. De a költő lantján örökké
él.

De azért nekem is van egy kis szavam. Ott a sir körül minden
második-harmadik sirhalom fel van már dulva. Kiüritik, elegyengetik a
régi sirokat. Ezt az egyet ne bántsa senki. Vagy ha hozzányulnak: azt a
követ tegyék biztos helyre. Hadd őrizze a kegyelet. A nagy költő emléke
megérdemel ennyit.

Bizonyos, hogy a nagy költő nem Krisztináért, hanem Etelkáért rajongott
egykor és oly sokáig. Az én nyomozásaim is kétségtelenné teszik ezt. De
azt is, hogy Krisztinát is ismerte, vég nélkül kedvelte s eleintén a
Perczel-háznál vele álmodozott, róla ábrándozott.




JÓKAI MEGHALT.

Gyász borult rád édes jó magyar nemzetünk. Legjobb munkásod, legnagyobb
fiad, örök dicsőséged: Jókai Mór meghalt.

Hiszen meg kellett halnia. Földi anyának szülöttje: a természet
kérlelhetlen törvényét neki is meg kellett tartania. Nagy életkorral
áldották meg az istenek. Befejezett élet. Becsülettel és teljesen
elvégzett dicső munka után vissza kell adni a föld porának mindazt, a mi
benne halandó volt. Nincs hát okunk keserü érzésre, boszus fájdalomra.

Mégis lehetetlen elpanaszolnunk a veszteséget, melyet szenvedtünk.
Büszkeségünk, önmagunkhoz való édes bizodalmunk, fájó önérzetünk volt
élete, neve, munkássága, alkotásainak meg nem becsülhető gazdagsága.
Komor korszak borult ránk. Nincsenek többé nagyjaink. Mig ő élt: volt
még egy. Az utolsó. A művelt világ előtt bátran mutathattunk rá.
Dicsekvés nélkül nyugodtan mondhattuk: dicső nagy nemzetek,
világtörténetnek alkotói, kis számu és gyönge hatalmu nemzet vagyunk mi,
magyarok, ti köztetek, de nekünk van egy emberünk, van egy vezérünk,
szellemünknek van egy kormányzója: Jókai Mór. Mutassatok nagyobbat, vagy
csak hozzá hasonlatosat is!

Nagy szellemekben gazdag volt a mi most elmult századunk. Széchenyi,
Deák, Kossuth, Vörösmarty, Arany: együtt, egymás mellett, egymás után.
Bölcsek, lánglelkek, nemzet vezérei, hősök, alkotók, vértanuk. Most már
fajunk egykori nagyságának dicső emlékei.

De egy se volt nagyobb, egyik se volt fenségesebb, egyik se hozott több
áldást a magyarra, mint Jókai Mór.

Hatvan esztendő előtt lett nemzetünk vezérköltője. Néhány évig megosztá
a vezéri hatalmat dicső kortársaival. De azután senki se tudott vele e
hatalomban osztozni és senkinek se volt ereje és bátorsága e hatalmat
vitássá tenni. Mindenki gyönyörüségének tartotta az ő vezérlete alá
sorakozni.

Volt korszak nemzetünk életében, a mikor a hősök félreálltak, a bölcsek
elhallgattak, a jók és hivek könnyeiket hullatták s a reménytelenség
sötét éjszakája borult a nemzedékre. A mikor a magyar ugy érezte magát,
mint Istennek választott népe egykor a babiloni vizek partjain,
keseregve a fűzfák árnyékában és siratva eltiport hazáját.

Jókai Mór nem akasztotta fűzfára lantját s nem kesergett. Hanem
költészetének istenerejével megzenditette rajta azt a hangot, melyben
benne volt dicsőségünk a multból, erős reményünk a jövendőre, üditő
vidámságunk s a nemzet közel való feltámadásának minden biztossága. A
hang végigharsogott a haza határain s fölkeltette, megmozgatta a szivek
és lelkek érzéseit. Ifju és agg, férfi és nő, minden osztály, minden
népréteg egygyé és egységessé vált abban a nemzeti érzésben, melyet
Jókai Mór lantja teremtett. Sem az istenben való hitnek buzgósága, sem a
balsorsnak irtóztató csapásai, sem diadalmunk, sem bukásunk, sem
örömünk, sem fájdalmunk soha nem tudták a magyart oly egységessé tenni,
mint Jókai Mór költészete.

Minő költészet ez!

Mekkora erő! Mekkora gazdagság! Mily fenség és változatosság! Mekkora
báj! Eszméknek és érzelmeknek mily mérhetetlen tömege! S mily nemesség
és tisztaság! Akár a szentkönyveké.

Szebb és gazdagabb nyelv nincs a magyarnál. Az ókor dicső népei s az
ujkor világbiró nagy nemzetei nem tudták nyelvüket a költészet egész
birodalmában oly könnyüvé, oly széppé és gazdaggá fejleszteni, a minő a
magyar nyelv. Csak világhelyzetünk kis mérete s végzetszülte szerénysége
az oka, hogy ezt az igazságot a nemzetek még egyetemesen el nem
ismerték.

E nagy igazságra is Jókai Mór teremtő lelke tanitott meg bennünket. Az ő
költészetének csodálatos varázsa mutatta meg, mire képes fajunk,
nyelvünk s szellemünknek őseredetisége és tisztasága.

Nagy szellem volt.

A természet erői ritkán tudnak ugy összefogni, hogy hozzá hasonlót
alkossanak. Vannak költői alkotásai, alakok, hangulatok, rajzok,
elbeszélések, melyek tökéletességek, melyeket felülmulni soha nem lehet.
A költő-óriások merész nagyravágyása csak arra törhet, hogy ezeket
elérhesse.

Tulzásnak látszik szavunk. Semmi tulzás sincs benne. Két vagy háromezer
éves irodalmi műveltség remekei vannak birtokunkban. Ám a legélesebb
birálók álljanak össze s hiába kisértik meg azokból Jókai Mór néhány
lapjához méltót találni. Sok alkotásában minden költőnek és minden
prófétának fölötte áll.

S minden alkotásában magyar.

Világnagyságának ez a hézaga és gyöngesége. A nagy nemzetek el nem
fogadhatják magukénak, a mint elfogadnák, ha angol, német, franczia vagy
orosz volna.

De nekünk épen ez az örömünk és büszkeségünk. Egészen a miénk és senkié
se másé. Költészetének egész tartalma a magyar szellem. Ez a szellem
szülte és nevelte őt s tette remekké, dicsővé és halhatatlanná.

Ő benne nem idegen semmi s mig a világ áll, őt tőlünk el nem vitatja
senki. Ő egyedül a miénk marad, mint Árpád, mint bölcs Kálmán, mint
Hunyadi János, mint Petőfi.

Nemzeti életünk uj korszakának is egyik alkotója. A márcziusi föltámadás
nála nélkül meg nem történhetett. Hőskorunk nagy alakjai közt ott fog
állani a nemzettörténet csarnokában az övé is. S akkora ragyogás veszi
körül, mint a legnagyobbat.

A mult század nagyjai, az ujjászületés hősei kidőltek már mellőle mind.
Csak maga élt még, maga állt még, mint óriás szálfa a bércztetőn.
Társait elpusztitotta már istenkéz és emberkéz s a mi most körülötte
hullámzik, az csak törpe sarjadék. Vajjon kimagaslik-e még valaha e
sarjadékból az őserdő szálfája?

Higyjünk, reméljünk. Azt a nemzetet, mely Jókai Mórt szülhette, még nagy
és dicső munkára hivja a Gondviselés.

De seregeljünk az utolsó kidőlt szálfa köré nemzetül. Forró könyünk és
forró áldásunk kisérje az örök élet utjára. A hogy boldoggá tett élete
és munkássága: tegyen nagygyá, dicsővé bennünket soha el nem muló
emlékezete.




JÓKAI UTOLSÓ BETEGSÉGE.


I.

(Az aggkori elmegyöngülés. – Én minek nevezném? – Miként merek erről
beszélni? – Jókai lassu hanyatlását észreveszem. – Mit tanácsoltam neki?
– Mikor hallottam először Nagy Belláról?)

Nem arról a betegségről emlékezem, mely közvetlen oka volt a nagy költő
halálának. Öreg embernek valamiben meg kell halni. Influenza, azután
ebből tüdőgyuladás, végre szivszélhüdés, a hogy az orvos-tudósok
mondják. Igy halt meg Kossuth Lajos is. Hát nem erről beszélek.

Hanem arról a betegségéről, melyet én halála előtt három évvel vettem
észre határozottan. Az 1901-ik év tavaszán. Ez azonban, mint most már
jól tudom, még korábban keletkezett. Talán két-három évvel előbb, sőt
talán észrevehetetlen mértékben még több évvel előbb. Erről a
betegségről az én tudtommal eddig még nem emlékezett meg senki.

Ez az aggkori elmegyöngülés.

Jöjjünk tisztába a szóval s a betegséggel.

Ez a betegség megvan. Nem is nagyon ritka. Ez valóságos elmebetegség.
Latin nyelven ez a neve: dementia senilis. Balogh Kálmán, az egykori
nagy tudós, vénkori észtelenség néven ismerte. Nem esztelenség, hanem
észtelenség néven. Dementia csakugyan azt jelenti magyarul, a mit az
»észtelenség« szokatlan szó. De talán se a latin, se a magyar szó nem a
legjobb szó. A magyar semmi esetre se. Schwartzer Ottó aggkori
elmezavarnak nevezi. Ő különösen szaktudós az elmebetegségek terén. Az ő
szava már jobban tetszik nekem. De én mégis csak aggkori
elmegyöngülésnek nevezem, a kinél csak oly mértékben van meg, mint
Jókainál megvolt. De még ennél is jobb volna ez a szó: aggkori
elmecsonkaság. Csakhogy ez a szó: csonka elme, nehezen férne a
nagyközönség agyához. Csonka kéz, csonka láb, csonka orr, csonka szarv;
ezt érti mindenki. Azt érti, hogy a testrészből hiányzik egy darab. De
azt már nehéz elképzelni, hogy az elméből is hiányzik egy darab. Az
elmét nem olyannak gondoljuk, mint a narancsot, a melynek belső
gerezdjei vannak, vagy mint a granát-almát, a melynek belső kis önálló
gömbölyögei vannak. Még olyannak se, mint a buzakalászt, a melyen az
érett szemek nem is érintkeznek egymással. Az elmét egynek, egésznek,
egységesnek gondoljuk, a melyből itt vagy amott, egyik vagy másik
oldalán nem hiányozhatik egy vagy több darab.

S mégis ugy áll a dolog. Legalább képzelhetjük az elmét is valami
afélének, mely részekből, tagokból, csoportokból áll. Sok megfigyelésem
mutat erre. De hát elvégre hagyjuk ezt a tárgyat. Elmetudósnak vagy
elmebetegségek tudósának én bizony már be nem állok s megfigyeléseimet
se tárom a világ elé.

Sokáig tétováztam, vajjon a nagy költő e több évi betegségéről irjak-e?

Rokonai közt többen vannak, a kiket igazán szeretek s nekem fájna, ha
nekik fájdalmat okoznék s ha pillanatig is azt gondolhatnák, hogy a nagy
költő iránt én nem érzek igazi kegyeletet. Pedig e földön senkiben se él
nagyobb kegyelet, mint bennem.

Elvégre Jókai oly nagy, oly egyetlen, a kinek ragyogó alakjára semmi se
vethet árnyékot. Az meg épen nem, ha megtudjuk, hogy hetvenöt éves agg
korában elméjének egyik szelete gyöngülni kezdett. Hiszen Newton elméje
végül egészen elborult s mégis nem ő-e a legnagyobb és legdicsőbb elméjü
ember a világon?

Tétovázásomnak még nagyobb oka is volt. Az, hogy én nem vagyok orvos,
nem vagyok elmegyógyitó, egyáltalán nem vagyok ugynevezett szakember.
Sokan gondolhatják tehát azt, miért avatkozom én olyan kérdésekbe, a
melyek igazán szaktudósok kérdései?

De most már ez ellenvetéssel se törődöm. Láttam, figyeltem, tünődtem,
összehasonlitottam s rájöttem arra, a melyről szentül hiszem, hogy az az
igazság. S minthogy ez Jókaira, fajunk legnagyobb költői alkotójára
vonatkozik, ugy vélekedem, nincs is jogom az igazságot elhallgatni.

De egyébként se tartom alaposnak azt az ellenvetést. Sokszor volt az
életben dolgom orvosi szakértőkkel. Bizony sokszor ők is együgyü észszel
nézik a dolgokat. Sok tüneményt nem vesznek észre. Sok tüneménynek nem
ismerik föl se igazi természetét, se a fölbukkant kérdésre tartozó
igazságát. Sokszor tévednek s néha sulyosan.

Soha se tudtam saját eszemről lemondani, ha a fölbukkant kérdést jól
ismertem s a tüneményt gondosan megvizsgálhattam. Ily esetekben nem
hajoltam meg az orvosi tudomány szakértői előtt. Csak akkor fogadtam el
véleményüket, ha azzal az enyém megtudott barátkozni. Kivált az
elmebetegségek nagy részének fölismerésében, a beteg elméjü emberek
magaviseletének s időnkénti jellemének megbirálásában magam is biztos
voltam annyira, mint bármelyik orvos szakember. A kórtani, a csupán
kórtani változásokat s azok megitélését természetesen rájuk biztam. Abba
bele nem avatkoztam.

Ez a felfogás nem csupán az enyém. Tudom, hogy a német
igazságszolgáltatás ezzel nem igen tud megbarátkozni. De a magyar és az
angol ész birói gyakorlata e felfogás hive.

Shaftesbury lord, a nagy birói gyakorlatu férfiu, ezelőtt negyvenhárom
évvel, Windham pörében e felfogás helyességét fejtette ki.

Nem hiszi – ugymond – hogy az elmeépség vagy elmeháborodás fölött az
orvosok illetékesebben itélhetnének, mint akárki a világon, kinek helyes
esze és elegendő tapasztalata van.

Egyenesen állitja – igy folytatja kijelentését tovább – hogy közönséges
eszü emberek, kik a világban jártasak és az embereket gyakorlatilag
ismerik, ha tébolyodott körében vannak, rövid idő alatt fölismerik,
vajjon ez képes-e saját dolgait intézni.

Ime, az angol ész. Egyszerübben, világosabban ezt az igazságot nem
tudnám szavak köntösébe öltöztetni.

A nagy költő hat év előtt nősült ujra, 1899. év szeptember közepén.

Ez időtájt, sőt esküvője előtt az egész nyáron át gyakran találkoztam
vele. Együtt szoktunk ebédelni, valahányszor a városba jött valami
tennivalót elintézni. Kissé kopott kétlovas kocsija megállt déli 12 és 1
óra közt az Andrássy-úti Klivényi-vendéglő előtt s ott egy asztal
mellett kettecskén ebédelgettünk. Igen keveset evett s ivott. A
borjupörköltet megizlelni soha el nem mulasztotta. A bort és pálinkát
szerette ugyan, nagy mérséklettel délutánonkint itta is rendesen, de
ebédnél alig ivott valamit.

Határtalanul szerettem a nagy költőt gyermekkorom óta. Ha együtt
voltunk: soha szemem róla le nem vettem, egyetlen szavát, egyetlen
mozdulatát megfigyelni el nem mulasztottam. Se Deákot, se Kossuthot soha
nagyobb figyelemmel nem kisértem, mint őt. Abból a nemzedékből, melyet
néhány szereplőjében én is ismertem, e három férfiu emelkedett ki a
csillagok magasságáig. Tudom, hogy sokan nem igy vélekednek: azok magyar
érzését nem is becsülöm ám valami magas értékünek.

Közös étkezésünknél hát az tünt föl előttem először, hogy keveset eszik.
Nagy csontu, a közepesnél magasabb termetü férfiunak, ha erős,
egészséges és sokat forog a szabad természetben, többet kell enni.

Ez a kevés étküség már az aggulás jele. Ebben bizonyos voltam.

De az aggulást másban is vettem észre. Költői műveiben, a melyeket ez
idő tájban alkotott.

Szépek azok. Meglátszik azokon Jókai keze és lánglelke. Az elbeszélő
részek ellen nem is lehet a hanyatlás vádját támasztani. Nagyon meg
tudtam én ezt akkor már birálni. Hiszen magam is kezdtem már irni s
»Gróf Károlyi Gábor följegyzései« s »Utazás a Balaton körül« czimü
műveim első kötetét ép ez évben irtam. Az én irói erőm akkor még teljes
buzogásban volt, nem is voltam Jókai utánzó, tehát nagyon össze tudtam
hasonlitani az 1899-iki Jókait önkéntelenül magammal is, de a mult
század 50-es, 60-as és 70-es évek Jókaiával is.

Az elbeszélő részek hát még akkor is tökéletesek voltak a nagy költő
alkotásaiban.

De a leiró részeknél mást vettem észre. Azok is szépek voltak, de már
nem eredetiek. Azok csak visszasugárzások voltak a nagy alkotások
aranykorából. Észrevettem, hogy a nagy költő agya már röst egészen ujat
alkotni s hogy alkotásainak szépségei a leiró részekben még mindig
nagyok, de azért csak halvány visszaemlékezések a harmincz-negyven év
előtti alkotások csodálatos szépségeire.

Igy van azzal az édes-kedves, érzésekben és elmésségekben gazdag
humorral is, melyhez hasonló a világ összes iróiban és költőiben nincs s
melyben a nagy költő talán örökre egyetlen marad.

Ez is gyengébb volt, mint hajdan. Észrevettem.

De én őt hanyatlóban látni nem akartam. Miért ne maradjon ő
összehasonlithatlan? Miért legyen ő kisebb, mint valaha volt? Inkább ne
irjon.

Azonban még mindig szentül hittem, hogy ő még most is képes a legnagyobb
alkotásokra. Csak tárgyát, alakjait, korszakát válaszsza meg.

Ne irjon idegen társadalmak alakjairól.

Ne irjon a mai kor tüneteiről. A mai kor erkölcsei és szenvedélyei és
napi vetélkedései már nem neki valók. Már nekem se, pedig másfél
évtizeddel ujabb ember vagyok. Az Olympus isteneinek szent tüzénél
gyujtotta ő meg egykor fáklyáját s ha ennek lángja elaludni készül, ne
gyujtogassa azt a mai tőzsdék, szinpadok, költői és politikai
ficzánkolások konyhabeli tüzénél. Maradjon ő csak a nemzeti szentségek
társaságában.

Meg is mondtam neki világosan, magyarán.

– Ne irj, te édes bátyám másról, csak arról, a mit gyermekkorunkban és
ifjukorunkban láttunk és éreztünk. Az a látás még tiszta, az az érzés
még eleven, mély és magyar. Öregszünk már. A mai világot, a szerelem
bolondságait, a büntető biróságok hőseit és áldozatait, a világok és
tengerek csavargóit engedjük át a fiataloknak. A politika szereplői se a
mi tollunkra valók. Ki az, a kit a költészet csillagkoszorujával
övezzünk? Dobozy Mihály és hitvese ma nem halnak meg együtt, hanem
elválnak szépen s közjegyzői okiratban rendezik a vagyoni viszonyokat.
Ősz Peterdi szép Ilonka leánya ma nem hervad el liliomhullásként, ha
királyát látja, hanem szinpadra lép, vagy kocsmát nyit. Szondy két
apródja ma vidéki szinész, Zrinyi és Gyulaffy miniszterségre pályáznak s
nyelvük többször kijön hüvelyéből, mint kardjuk. Nincs már Angyal Bandi
se, Sobri Jóska se, ezek helyett is tőzsdelovagok és bankigazgatók
uralkodnak. A te muzsád, édes bátyám ne vegye észre ezt a világot.
Menjen az csak vissza a régi vármegyébe, keresse föl a szine-java magyar
férfiakat és asszonyokat és függetlenségi harczunk hőseit, gyászát és
dicsőségét. Ezt még láttuk, megértük, átéreztük. Még most is látjuk, még
most is érezzük ugy, mint ötven év előtt. Erről irj, ne másról.
Legfölebb még a kurucz kor bujdosóiról. Soha se irtál fenségesebben,
mint a hogy ezekről még ma is tudnál.

Tetszett neki ez a furcsa, de igaz szó. Mosolygott, nem szólt ellene, de
alig felelt rá valamit.

Adomáztam. Adomáimat a régi magyar életből szedtem elő. Azok az alakok
szerepeltek meséimben, a melyeket ő is ismert, ő is legjobban szeretett.
Ő volt nemzedékünk legjobb adomázója, legédesebb elbeszélője. Én azért
csevegtem, hogy őt birjam rá az adomázásra. Talán szikrát vet a kova, ha
az aczéllal rácsapkodunk.

Ritkán vetett, nagyon ritkán felelt. Jó szivvel, kedvesen fogadta
emlékezéseimet, de ő a társalgásban kevés részt vett. Mosolygott is,
nevetett is, nagyon tetszett neki a dolog, de egyébként csak hallgató
volt.

Már ezt észrevettem.

Egészen más volt már, mint nyolcz-kilencz év előtt, a mikor Káldyval a
régi magyar zenét, a művészet legfölségesebb alkotásait, a kurucz
dalokat és Lavotát és Biharit akartam feltámasztani. Akkor is sokat
voltunk együtt, de akkor még adomázott, dalolt, tánczolt s óriás
szellemének ragyogó szikrái ugy omlottak, mint az augusztusi
csillaghullás. Ez a régi Jókai már nem volt meg. Igaz, hogy akkor
hatvanöt éves volt, most pedig már hetvenöt.

Egyszer-kétszer előhozakodtam családjáról, őseiről, nemzetségéről.
Elmondtam, hogy családja hagyományai közt sok a tévedés és a puszta
költemény. Néhány nyilatkozatában ő is téved. A családi leszármazás
tökéletlen még Nagy Iván könyvében is. A legelső nemesi ősökről nem is
tudnak semmit.

Csak mosolygott mindezeken.

– Majd megirom én, bátyám, a te nemzetséged történetét, ha kedvem
kerekedik.

Még erre is csak ennyit felelt:

– No, ez jó lesz, öregem!

Házassági szándékáról se beszélt soha. Nekem legalább nem.

Akkor ura voltam az »Egyetértés« czimü nagy lapnak. Egyszer azt mondta:

– Öregem, figyeljetek kissé Nagy Bellára!

Bármily furcsán hangzik, de megvallom, ez urnő nevét akkor hallottam
először.

– Ki az a Nagy Bella?

– Tehetséges, ifju művésznő, nagy reményt kötök hozzá.

Alig telt el néhány hét, egyik-másik lap szellőztetni kezdte, hogy Jókai
Mór nősülni akar. Jegyeseként is emlitették Nagy Bellát.

Nem emlitettem föl előtte ezt a föltünő hirt, de fölemlitette ő 1899.
évi szeptember 12-én.

– Hallottad, öregem, azt az ostoba hiresztelést? Hogy én elveszem
Bellát?

Alig feleltem rá valamit, de harmadnapra megtörtént az esküvő.

Megint találkoztunk rövid idő mulva. Jó kedvvel, hangosan kérdi:

– No, öregem, mit szólsz a házasságomhoz?

– Áldjon meg az isten. Hajlott korral tetted. De ebben is légy minta a
mai nemzedék előtt.

Őszintén feleltem. Ugy feleltem, a hogy éreztem és gondolkoztam. El is
szomoritott engem az a sok éretlen, ostoba elméskedés, a melyet a
fővárosi társaság e házassághoz kötött.

De azért elgondolkoztam a nagy költő fölött.

Vajjon miért mondta nekem szeptember 12-én, hogy a házasodásról szóló
tudósitás csak ostoba hiresztelés? Vajjon móka volt ez tőle, vagy komoly
dolog? Vajjon ámitani akart volna engem két napig, holott két nap mulva
megtartotta esküvőjét?

Miért ámitott volna engem? Hiszen nem volt köztünk egyéb viszony, mint
hogy én voltam talán a legnagyobb tisztelője. Ha tanácsomat kéri: talán
helyeseltem vagy talán nem helyeseltem volna szándékát. De tanácsomat se
kérte. S abban is biztos volt, hogy a mit a nagy költő cselekszik: azt
én mindig helyeslem. Hiszen nála jobb és nemesebb ember alig született
még a világra. Voltak egyéni gyöngeségei, de még azok is kedvesek
voltak. S azután mit tartozik az a világra, hogy a legnagyobb költőnek
vannak holmi apróbb gyöngeségei? Mit árt az a piramisnak, hogy négyezer
év mulva most már repedés vagy zuzódás van egy-két darab kövén?

És ha ámitani akart volna engem: miként érthetném meg, hogy néhány nap
mulva régi barát jószivü bizalmasságával kérdezte tőlem: mit szólok
házasságához?

Nem ámitott ő engem.

Komolyan beszélt ő velem szeptember 12-én s komolyan lépett házasságra
szeptember 15-én.

Csak akarata volt már bágyadt s elhatározása pillanatnyi. A korhadás
jele.

De én erre ily értelemben akkor még nem gondoltam. A nagy költővel sok
minden történt ama két nap alatt, de arról nem szólok. Mások beszélték,
közvetlen tanuságot nem tehetek.

Nem is gondolhattam aggkori gyöngülésre. Arcza üde, fiatalos, szép
szemei élénkek; szelleme a társaságban sokkal kevésbbé cselekvékeny
ugyan, mint régebben, de azért tiszta, figyelése éber, vidámsága,
mosolya, gyönyörü ezüst hangja változatlanul a régi. És irodalmi
alkotásai is még mindig jelentékenyek.

Ez után ritkán találkoztunk. Ifju nejét még mindig nem ismertem.


II.

(Jókai levélben magához kér. – Válni akar. – Tárgyalunk, tanácskozunk a
válás dolgában. – A bajai Fischer Lipót. – A nagykőrösi Szalay Pálné.)

Az 1901-ik év tavaszán levelet kapok tőle. A levél igy szól:

– Kedves Barátom. Egy igen nehéz ügyben óhajtom igénybe venni ügyvédi és
baráti tanácsadásodat. – Kérlek, légy szives ma délután lakásomon
meglátogatni. – Baráti üdvözlettel maradok – Budapesten, 1901 május 28.
igaz hived: Jókai Mór.

El nem tudtam gondolni: mit akar a nagy költő. Mi szüksége lehet ő neki
ügyvédi tanácsomra? Sohase beszéltünk mi az életben együtt ügyvédi
dolgokról. Azonban nem sokat tünődtem. A mit ő kér: az parancs. Irása
különben a régi, a jól ismert irás, melyen reszkető kéznek semmi nyoma.

Megyek hozzá pontosan. Komolyan fogad. Semmi vidámkodás, de azért semmi
komorság.

– Köszönöm, öregem, hogy itt vagy. El akarok válni a feleségemtől. E
fölött kell tanácskoznunk.

Nagy dolog. A válópert mindig sulyos dolognak tartottam. Két élet egygyé
vált s ime, az egygyé vált életet megint ketté kell szakitani. Nehéz
feladat.

– Jól van, bátyám, a mit te akarsz, annak meg kell történni. Hanem
szokásomról még a te esetedben se mondok le. Előbb veled tárgyalok
négyszemközt, azután engedd meg, hogy nőddel beszéljek négyszemközt.
Azután nem bánom, tárgyaljunk egymásközt mind a hárman. De nekem meg
kell arról győződnöm, hogy az orvoslás másként lehetetlen, a válás
elkerülhetetlen.

Gyorsan és szivesen beleegyezett, hogy beszéljek az urnővel. Vele nem is
sokáig tartott a tanácskozás. Arra a kérdésemre, hogy nála mi az igazi
ok az elválásra: nem is tudott, talán nem is akart valódi, komoly okot
mondani. Azt mondta csak: nehéz a járma, nincs elég szabadsága, neje még
a leveleit is elolvassa. Csupa általánosságok.

Beszéltem az urnővel. Kegyesen fogadott, szivesen bocsátkozott
tárgyalásba. Kijelentette kereken, hogy ő válni akar.

Ezt a nyilatkozatot feltünőnek találtam. Ilyesmi eszembe se jutott.

– Hiszen az ön férje, az én Móricz bátyám, azt mondta, hogy ő akar
elválni.

– Nem ugy van. Én akarok elválni.

Átmentem a nagy költőhöz, az ő szobájába.

– Hejh, bátyám, furcsa dolog ez! Hiszen a feleséged akar válni, nem te.

– Igaza van, barátom. Igaza van az én kedves feleségemnek. Én vagyok a
vétkes, vén bolond fejjel. Miért kellett nekem őt szerencsétlenné
tennem? Hiszen ő fiatal, szép, duzzad az erőtől, előtte az élet és a
nagy világ, méltó a boldogságra s ime, itt mellettem, vén ember mellett,
elaszik, elszárad.

Nem mondhatom el összes tanácskozásunkat. Se nekem nincs hozzá jogom, se
az olvasóközönségnek nincs joga azt megtudni. Végre se lett semmi az
elválásból. Aznap nem is fejeztük be a tárgyalást. Folytattuk másnap.
Folytattuk a nagy költő svábhegyi nyaralójában. Teljes kibékülés
következett. Megittuk az áldomását is.

Hanem azért mégis el kell mondanom, miként fedeztem föl a nagy költő
betegségét, a melyet akkor még nem ismert föl se maga, se felesége. S
nemcsak akkor még, hanem talán azóta se.

De mielőtt tovább mennénk: jöjjünk tisztába a betegség természetével.
Honnan s miként ismerem azt én?

A mult század nyolczvanas éveiben történt az eset. Orvos keresett föl
Bajáról azzal a szándékkal, hogy komoly orvosi dologban tanácskozni
óhajt velem. Nevét nem mondom meg. Nem szép dolgokat mivelt, meg is halt
már régebben, nevét tudnunk nem szükséges.

Vidámságra birt szándéka. Hiszen nem vagyok én orvos. Én tudtam
legjobban, hogy az a vélekedés, mintha én az orvosi tudományok titkait
ismerném, balvélekedés. Az eszlári vérvádpörben keletkezett ez. Én csak
egyes birói esetek orvosi kérdéseit ismerem. Hát bizony mulatságos dolog
volt az, hogy épen orvos folyamodjék hozzám, orvosi dolgokban kérni ki
tanácsomat.

Az eset ez.

Volt Baján egy vagyonos, tőkepénzes, zsidó ember, a neve Fischer Lipót.
Vagyonát egy millió forintra becsülték. Valamikor kereskedő is volt, de
főleg azzal foglalkozott, hogy pénzeket adott ki kamatra. De nem volt
uzsorás. Ugy mondták, elég tekintélyes embernek tartották Baján s eléggé
becsülték is.

Abban az időben már öreg ember volt, túl a hetven éven. Se felesége se
gyermeke nem volt, vagy legalább vele nem volt. Csaknem magánosan élt
agglegény, vagy özvegy ember módjára. Volt egy vagy két szolgálattevője,
de állandó társasága csak az orvos volt. Az az orvos, a ki engem
fölkeresett. Rokonai azonban voltak, a kik joggal számitottak a majd
egykor rájuk néző örökségre.

Egyszer az öreg Fischer el kezdett végrendelkezni. Rendelt például egyik
rokonának kétszázezer forintot. Az orvos odament a rokonhoz, elmondta,
hogy erre a rendelkezésre ő birta rá az öreget, kéri tehát jutalmát,
jutalékát. A rokon meg is adta a busás jutalékot.

Az orvos vérszemet kapott. Elment a másik rokonhoz s tetemes jutalék
mellett ajánlkozott arra, hogy Fischerrel olyan végrendeletet csináltat,
a milyent ez a rokon óhajt. Megalkudtak. És Fischer csakugyan olyan
végrendeletet csinált ujra.

Az orvosnak efféle ravaszsága ismétlődött többször. Az öreg Fischer
egymásután csereberélte a végrendeleteket. Ezek az okiratok szabályosan
készültek, mert közjegyzőnél készültek. Az orvos szakadatlanul rakta
zsebre a busás összegeket.

Elvégre feltünő lett a dolog a rokonok közt. Hol hozzájutottak, hol
elestek az örökségtől. De könnyen ki lehetett számitani, hogy ha sokáig
igy megy a dolog: akkor utóbb az öreg Fischer pénze is, a rokonok
vagyona is az orvos zsebjébe költözik.

Föllázadtak a rokonok. Nekiestek az orvosnak. Azt állitották, hogy az
öreg Fischer bolond, az orvos ránczigálja orránál fogva, meg is
fenyegették az orvost büntető följelentésekkel komolyan. Igy került
hozzám az orvos azzal a kéréssel, vizsgáljam meg az öreg Fischert s
jelentsem ki, hogy nem bolond. Az én szavamnak a fellázadt rokonok
szentül hisznek s ő akkor megmenekül.

Az orvosnak se arcza, se tétovázó szeme, se kapkodó beszéde nekem nem
tetszett. Faggatásomra beismerte, hogy a rokonoktól csakugyan kapott a
végrendeletekért jutalmakat. Ez meg még ugy se tetszett. Láttam, hogy az
orvos nem igaz uton járó ember.

Elmentem Bajára. Nagyon érdekelt az eset. Meglátogattam az öreg
Fischert. Baján nem vagyok jártas. Ezt a derék várost nem ismerem.
Kétszer voltam ott életemben s mindig csak futólag. Hol, melyik utczában
lakott az öreg: bizony nem tudom. Jó termetes, emeletes házban, az
emeleten lakott, kissé rideg, hideg, régi butorzatu szobában. Divatnak,
asszonynak, naponként való porolásnak semmi nyoma. Szinte csodálkoztam,
hogy igy lakik a milliomos.

Magas, sovány, egyenes termet. Egykor barna, most már deres haj, bajusz,
szakál. Redők az arczon. Bizony lenéztem én az arczáról jó hetvenöt
évet.

Nem mondtam neki, hogy azt akarom tudni: bolond-e vagy nem. Hanem azt
mondtam, hogy Bajára vezetett utam, jó hiréről-nevéről régóta ismerem,
meg akartam látogatni.

Ő is nagyon ismerte az én nevemet s látható szivességgel fogadott.

Elkezdtem vele beszélgetni. Hogyan élt fiatal korában? Volt-e sokszor
beteg? Mi baja szokott lenni? Miként szerezte vagyonát? Mikor épült az a
ház, a melyben lakik? Ki épitette? Melyik rokona legjobb ő hozzá?
Haragszik-e sokat? Melyik párthoz tartozik?

Okosan, kimeritőleg, vidáman felelt mindenre. Ifjukorabeli dolgokról
különösen szeretett beszélni. Egészségével, étvágyával nagyon meg van
elégedve, csak az orvos ne itatna vele annyi vizet.

Vidámsága különösen feltünt. Nem nevető, kaczagó, zajos vidámsága volt,
hanem állandó derüs, mosolygó arcza, szives beszéde. Legjobban szeretett
arról beszélni, mily sok pénze van. Az aggkori elmegyöngülés semmi
sulyosabb tünetét nem vettem rajta észre. Hogy akarata gyönge volna,
elhatározása pillanatnyi s ugrándozó: épen nem vettem észre. Hogy
környezői csak játszanának akaratával: eszembe se jutott. De minderre
nem is volt alkalmam. Hiszen magaviseletének megfigyeléséhez hetekre,
hónapokra lett volna szükségem.

De egy tünethez mégis eljutottam. Kérdeztem tőle, ismerte-e Tóth
Kálmánt, a költőt, Baja egykori követét, jó barátomat?

– Ismertem. Engem szeretett.

– Hogy történt az, hogy ő olyan sánta ember volt?

Nem volt Tóth Kálmán sánta, hanem kisérletet akartam tenni, vajjon rá
tudnám-e beszélni, hogy sánta volt?

Kérdésemre gondolkozott s azután felelt.

– Nem volt Tóth Kálmán ur sánta.

– Hogy ne lett volna, már azt én csak jól tudom. Gondolkodjék csak kissé
Fischer ur!

Percz mulva felelt.

– Csakugyan most már én is emlékszem; hogy én ezt el tudtam felejteni!

Igazán gyanus más tünetre nem akadtam ama másfél vagy két óra alatt, a
melyet társaságában töltöttem.

Meg is mondtam az orvosnak, hogy én az öreg Fischert elmebetegnek
mondani nem tudom, de azért rám mint tanura ne hivatkozzék, mert miattam
lehet aggkori elmegyöngülése. Kis és nagy dolgokban való magaviseletét
nem volt módom megismerni, de azt se, hogy mostani magaviselete s eddigi
egész férfikorán át megszokott, megrögzött magaviselete közt van-e nagy
különbség s miből áll az? Az a sokféle végrendelet, az az időnként
gyorsan változó elhatározás s Tóth Kálmán sántaságáról való szeleburdi
nézetváltozása minden esetre gyanus.

Az öreg Fischer Lipótot ezután csakhamar kétségtelen aggkori
elmegyöngülésbe esettnek tartotta minden rokona, ismerőse és orvosa. Azt
a lelkiismeretlen orvost elzavarták mellőle s azután rögtön megszüntek a
végrendeletgyártások.

Volt alkalmam más esetet is megfigyelni.

Nagy-Kőrösön élt egy öreg asszonyság: özvegy Szalay Pálné, V. Faragó
Zsuzsánna. Férjével együtt jótékony lélek. Gyermekük nem volt. Eszes,
gondos, házias asszony. Nagy-Kőrösön többféle nemes alapitványt tett.
Árvaház, kisdedóvó, tanitók javadalmazása. Ugy rémlik előttem, a
debreczeni kollégiumnak javára is adományozott valamit. Mintha magának s
férjének kisvárosiasan festett arczképét ott láttam volna valamikor a
kollégium könyvtárában. Hogyan került volna az oda másként? Az asszony
tizenhárom-tizennégy év előtt halt meg, a férje jóval előbb.

Vagy tizenöt év előtt kőrösi ember jött hozzám panasszal, tegyek neki
igazságot.

Tanyása vagy valami más szolgálattevője öreg Szalay Pálné asszonyomnak.
Az asszonyság ő neki kétezer forintot adott kötelezvényben s most rajt
hajtanak a rokonok s meg akarják ezt az adományt rontani. Pedig ő ezt
megérdemli. Hűséges szolgája s bejárója az asszonyságnak, annyi sok idő
óta.

Kimentem Nagy-Kőrösre megvizsgálni a dolgot. Az öreg asszonyságot
korábban nagyon kedveltem. Tudta, hogy dédapám a németektől üldözve vagy
180 év előtt Nagy-Kőrösre menekült s ott volt református pap. Azután egy
időben ellenséges kortesek el akarták vele hitetni, hogy én zsidó
nemzetségből származom. Nosza kapta magát, utána járt a dolognak,
összeszedte az anyakönyvi adatokat és saját fejétől és saját költségén
kinyomatta, a mit jónak látott. Ezután ismerkedtem meg vele.

Meglátogattam. Szivesen beszélgetett. Állandó derüs mosolygással ép ugy,
mint a bajai öreg Fischer s ép ugy, mint később a nagy költő. Nem volt
sovány, hanem nagyon kövér s már nagyon öreg. Az aggkori elmegyöngeség
sulyosabb tünetei nála is hiányoztak.

De azért nagyon gondos nyomozás után rájöttem, hogy ő is szórja a
pénzét, igéreteit, kötelezőit. A ki mellette van két-három napon át:
annak javára bőkezüségének nincs határa A holnapi napra sohase gondol s
ha rokonai erős felügyelet alatt nem tartják: utóbb betevő falat kenyere
se marad.

Egyébként egészséges, jókedvü, szeszélyei pillanatig tartók, beszéde
okos, fiatalkori dolgairól szivesen és bőven beszél. Felületes figyelés
után teljes lehetetlenség, hogy komoly, lelkiismeretes ember
elmegyöngültnek mondja ki.

Ime, ez a két eset jutott eszembe rögtön, a mikor a nagy költővel
házassága felbontásáról tanácskoztunk. A mely tünetek e két esetben
emlékezetemben maradtak: önkénytelenül és ellenállhatatlanul ugyanazokat
kerestem a nagy költőnél.

S nagyrészben megtaláltam.

A köznép, az általános tudat ismeri e bajt igen jól. De nem tartja
elmebajnak. S bár minden agg embernél nem fordul elő: mégis az
öregséggel együtt járó gyöngeségnek tekinti.


III.

(Az öregség. – Krafft-Ebing tana. – Taylor Alfréd Savaine tana. –
További tárgyalásunk Jókaival és nejével. – A nagy költő kedvessége. –
Szerelmes versei hitveséhez.)

Az öregség sok bajjal jár. Százféle szólása, mondása van erről minden
népnek. Már a rómaiak azt mondták: senectus ipsa est morbus. Az öregség
maga is betegség.

Ez azonban valósággal még se igaz. Kétségtelen, hogy az öregség sokféle
hanyatlással, a testi és lelki erők lassu és fokozatos fogyásával jár.
Mégse betegség. Ép ugy nem, mint a csecsemőkor vagy a kamaszkor. Csak
egyik állapota az élet folyamatának.

Mikor kezdődik az öregség, az aggság? Ki tudná azt biztosan napszámra,
hétszámra, sőt gyakran évszámra is megmondani? Ennek nincs mértéke, mint
a vér hőfokának vagy mint a hizásnak és soványodásnak. Az őszülés,
kopaszodás, fogcsonkulás például lehet öregség jele, de azért egyáltalán
nem jelenti mindig az öregedést. Kossuth is, Jókai is kopaszok voltak
már negyven éves korukban, de azért bizonyos, hogy még hatvan éves
korukban is, sőt később is megvolt erőik teljessége. Kossuth korán
őszült, Jókain, Deák Ferenczen alig lehetett az őszülést észrevenni.

Ime, e jelek bizonytalansága. Száz tünete van a kétségtelenül beállott
öregségnek, de azért minden öregségi tünet egyenkint és elszórtan mégse
kétségtelenül jelenti az öregség beálltát.

Általában öregnek, aggnak, vénnek mondjuk azt az embert, a ki aránylag
magas koru, hatvan éves már elmult; a kinek e mellett látó, izlő, mozgó,
emlékező, ereje jelentékenyen meggyöngült; a kinél az erély, az erős
munkának, a gyors mozgásnak, az izomerő kifejtésének vágya már megszünt
vagy alig-alig pislog. A kinél ez az állapot már megkezdődött: csak az
eshetik az én tapasztalásom szerint a dementia senilisnek nevezett
különös betegségbe.

Ezt a betegséget törvényszéki elmekórtanában részletesen tárgyalja
Krafft-Ebing, a hirneves tudós. De ki merem mondani, nem a
legszerencsésebben.

A betegségnek különböző foka van, a legenyhébbtől a legsulyosabb fokig.
A legsulyosabb szerinte a tökéletes elbutulás. Vannak szerinte oly
aggkori elmezavarok is, melyek iszonyu erkölcsi tévedések okozói, melyek
fajtalanságra, lopásra, gyilkosságra birják a beteget. Leirásának
gyöngesége épen abban áll, hogy a legenyhébb esetek tüneteit a
legsulyosabb esetek tüneteivel összekeverve adja elő s ekként nem
rajzolhat tiszta képet azok elé, a kiknek maguknak nincs erős és tiszta
tapasztalásuk. Több fokozat van e betegségben, más szóval többféle ez a
betegség s mindegyik fajtának mások és mások a főtünetei. E tüneteket a
fajták szerint kellene leirni és csoportositani.

Sokkal szerencsésebb a leirásban a jeles angol tudós, Taylor Alfréd
Swaine. Ez az aggkori elmegyöngülés enyhe alakját igy irja le:

– Az előhaladt vénkorban levő ember értelme egészen helyén és dolgaiban
tiszta felfogásu lehet, azokat jól intézheti s testi egészsége is jó,
mégis azoktól, kik őt környezik, annyira félhet s annyira függővé
válhatik, hogy azok teljesen uralkodnak rajta s azért környezői kezében
gyermeknél és játékszernél nem egyéb, – oly annyira, hogy azok akarata
ellenére semmit se merészel tenni s kivánságaiknak nem képes
ellenállani.

Ime, ez a leirás illik tökéletesen az öreg Fischer Lipótra s özvegy
Szalay Pálnéra is, a kiket én megfigyeltem. Minden felelet, melyet tőlük
s közelvalóiktól gondos kérdéseimre kaptam: a Taylor által leirt agg
alakot állitotta elém.

Mind Fischer, mind Szalayné rendesen élt, szokott módon evett, ivott,
kelt, feküdt, öltözött s lakása és háza rendjét pontosan megtartotta.
Vagyoni dolgai vitelében is rendes felfogásu volt, de közelállóinak
szava, akarata, befolyása alatt okoskodás és ellenmondás nélkül
föltétlenül meghajolt, sőt meglehetősen ugy szinlelte, hogy nagyon
szivesen hajolt meg.

Tökéletesen ilyennek találtam a nagy költőt. A Krafft-Ebing szerinti
borzasztó állapot nála egészen hiányzott, de a Taylor szerinti egészen
megvolt. Csakis egyetlenegy megjegyzése van a német tudósnak, mely Jókai
állapotára is illik; a hol azt mondja, hogy az aggkori elmebetegnek
akarata nem szilárd, sőt könnyen befolyásolható.

Bizonyos, hogy a nagy költő elmegyöngülése már több év előtt kezdődött s
bizonyos, hogy a mikor én észrevettem, még akkor is az első, az enyhe
állapotban volt meg. Az eszmék zavara és korlátoltsága, a nagy, sulyos
és utálatos erkölcsi tévedések, az őrjöngési kitörések tökéletesen
hiányoztak.

Emlitettem, hogy több napon át folytattam a házassági válási
tárgyalásokat. Igazán mondva folytattuk együtt a nagy költővel s
nejével.

Ismételve megbékéltünk, ismételve összevesztünk. Már tudniillik puszta
szóval, zaj nélkül, szenvedély és haragkitörés nélkül.

A mikor az urnő azt mondta: el kell válnunk: – akkor a nagy költővel
félrevonultunk s őszintén tanakodtunk a fölött, miként rendezzük a válás
részleteit, miként biztositsuk s mily mértékben az urnő vagyoni,
ellátási igényeit. S nem volt ám ebben szinlelés, ámitás, öreg ember
ravaszkodása a nagy költőnél. Igazán törte fejét velem együtt, miként
hozzuk rendbe az állapotokat legjobban.

De a mikor azt mondta az urnő: no, hát nem bánom, ne váljunk el,
kisértsük még meg a házassági együttélést tovább is: – nosza akkor a
nagy költő szép arczán kilobbant s vidámság, összeütötte a bokáját,
földhöz vágott minden válási gondolatot és jogtudományt s elővette
rosszul kezelt, de azért jó budai borát, saját termésü istenitalát s
odaszólt hozzám:

– De már erre igyunk egyet.

Ittunk s összeültünk hárman, miként értékesitsük valamikor a nagy költő
műkincseit, miként biztositsuk egykor özvegyét. Mert hogy ő, a 77 éves
agg, előbb el fog mulni, mint 23 éves ifju felesége: ezt bizony mi mind
a hárman kiolvastuk a csillagokból.

Ez se volt szinlelés a nagy költőtől.

A minő arczot, kedvet, szándékot és elhatározást mutatott: azt mindig
őszintén mutatta. Csakhogy arcz, kedv, szándék és elhatározás
homlokegyenest változott rövid időnként, a mint az urnő óhajtotta vagy
egyenesen akarta.

A nagy költő nagy lelke nem volt már egészen a magáé. De csak az erély,
az akarat, az elhatározás képessége aludt. Szellemének száz karja volt,
mint a hitregebeli Briareusnak, a többi karja még nem volt béna.

Megmutogatta kincseit.

A Jókai-könyvtárt, a melyben minden művének kiadása mindenféle
példányban megvan. Értékét meg se lehetne szabni.

Az ereklyéket, a feliratokat, az albumokat, a nemzetnek és a királynak
emlék-adományait. Ragyogó külsőben valamennyi.

S megmutatta, a mi mindezeknél becsesebb, apró kopott jegyzetkönyveit.

Minden érdekes dolgot följegyzett röviden, a mit csak életében hallott.
Ötletek, eszmék, bölcs mondások, alakok, adomák, megtörtént esetek,
különös jelenségek, álmok, ábrándok, egy-két szóval jelezve. Nagy részük
feldolgozva költői alkotásaiban. Nagy részük örökre elveszett.
Mindenkinek ismeretlen világ, csak előtte volt ismerős. Az élet nem volt
elég hosszu ezeket is feldolgozni.

Mindent följegyzett, mint Hugo Viktor, ő is. Mennyire irigyeltem. Már
akkor magam is irni kezdtem. De én a hosszu életen át soha se gondoltam
biztosan, hogy valamikor iró leszek. Nem jegyeztem. Csak puszta
emlékezetemre vagyok szorulva. Az emlékezet pedig tékozló fiu. Szórja
kincseit erre-arra. Mind eszembe jutott, a mikor a nagy költő
jegyzetkönyveit nézegettem.

S azután kimentünk szőlejébe. Nyaralója történetét jó kedvvel beszélte
el. Megmutatta tőkéit, gyümölcsfáit. Panaszkodott, hogy a balaton-füredi
kocsánytalan spanyol meggyet sehol sem tudja megszerezni.
Figyelmeztettem a hófehér somra.

– Olyan nincs, öregem. A francziák is csak fehér csikos somot ismernek,
hófehéret nem.

– Pedig én láttam is, ettem is, tudom is hol terem. Somogy vármegyében,
megyeri határban.

Fölirta, igérte, hogy meghozatja.

Nem tudom, de nem hiszem, hogy meghozatta. Mi az, a mit ő már meg tud
fogadni? Lehelet, eltünő sugár, lenge árnyék.

Szivesen tereltem át beszélgetésünket ily dolgokra. Abbahagytam
adomáimat is. Hadd beszéljen a nagy költő örömmel oly dolgokról, a
melyekről szivesen beszél. A vén lantos mindennap elfelejti egy-egy
dalát. De még sok dala van. Dudolgassa hát azt, a mi még megvan. Hiszen
ugyis elfelejti lassankint valamennyit.

Bevitt megint szobájába, összeültünk megint hárman. Beszélgettünk az
élet legkényesebb és legszürkébb dolgairól: vagyonról, pénzről,
örökségről, végrendeletről. Ő is csinált egy csomó végrendeletet, mint a
bajai öreg zsidó. Évenkint egyet-kettőt. Ott hevernek egy fővárosi
közjegyzőnél.

De akármily nehéz ügyről beszéltünk: csak pillanatnyira törődött ő
azzal. Fölkelt ültéből.

– Várj csak, öregem, mutatok én neked valamit.

Odahozott egy kötetnyi könyvet. Költeményekkel volt tele, a melyeket
mostani nejéhez irt. Kéziratos könyv. Elkezdett nekem abból felolvasni.
Felolvasott ötöt, tizet, huszat.

Bizony kicsordult könyem nem egyszer. Arra biztat, válaszszam el
feleségétől s ime, felesége előtt a hozzáirt lángoló szerelmes verseket
olvasgatja. Csak azért, hogy én is halljam.

Oh, nagy költő, isten szózatának remek hirdetője, ne tanácskozzál te én
velem ügyvédi és birói dolgok ostoba furfangosságáról, válóperről,
örökségről, duzzogó rokonok terveiről. Nem választlak el téged attól, a
kit egykor szived és költészeted megszeretett. Egy év – két év: ugyis
vége lesz mindennek. Lángoló lelked de elbágyadt akaratod támasztékot
óhajt. Mindegy már tenéked, kire támaszkodol.

Ám itt van melletted, a kit a végzet melléd rendelt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Soha se láttam azóta se a nagy költőt, se nejét. Házuk táját nem tudtam
fölkeresni.




A LELKEK URA.

(Mennyi egy csopron 12 ezer választó? – A régi kortes. – Mit kell tudni
a mai kortesnek? – A lelkek ura. – A budavári választás. – Ki az az
Ehrlich Gusztáv?)

Vissza kell térnem a legutolsó választásra. Igaz, hogy három nap előtt
történt. Nagy idő ez mai napság. A németek hatalmas császárjára öreg
fejszét dobott egy aggszűz s harmadnap mulva már az ördög se beszélt
róla. Miért emlékeznék tehát a világ három nap után is a fővárosi
képviselőválasztásra? Futni és feledni: ez a mi korunk természete. S ma
már néhány ezer választó azt se tudja a fővárosban, hogy Csernátony
halt-e meg és Morzsányit választották helyette, vagy Morzsányi halt-e
meg és Csernátonyra esett a többség?

Pedig nagy az eset.

Tudni kell ugyanis, hogy a főváros Erzsébet nevü városában 12 ezer
választó van kerek számban. Tizenkétezer férfi. Erős, egészséges
valamennyi. Adófizető az utolsóig. Alkotmányos jogára büszke és
féltékeny mind s ha kell: elmegy szavazni mind.

Tudjátok-e, hogy 12 ezer mennyi?

Tizenkétezer emberrel foglalta el Árpád az országot. Felényi emberrel
indult el a szent földre Jerusálemi Endre magyar király, hogy napkeleten
minden pogányt kiirtson a föld kerekségéről. A régi világban az egész
Mosony vármegyének csak 40 választója volt, minthogy akkor csak nemes
embernek volt választójoga, több nemest pedig ott nem találtak. Egész
Máramaros, Szatmár, Szabolcs, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyének összesen
nem volt együtt tizenkétezer választója. Csupán Borsod vármegyének volt
több. A bereczki kerületnek Erdélyben ma is csak kétszáz választója van
s ez küld egy követet. Ebben az arányban az erzsébetvárosi kerületnek
hatvan követet kellene választani. A mitől mentsen meg bennünket a jó
isten és Ehrlich Gusztáv.

Már most hogy lehet tizenkétezer választót rendben tartani?

Ez a kortes dolga ugy-e?

Kortes? Mi az a kortes? Ki az a kortes? Tizenkétezer választó közt hogy
támadhat kortes?

A kortesről a festőművészek már néhány remek képet készitettek. Uray
kortesei Szatmárban, Forintos György kortesei Zalában, Pecsovics Ferencz
kortesei Tolnában, a Kállayak, Papszászok és Tiszák kortesei Szatmárban,
Hevesben, Biharban mind emlékezetes és hatalmas alakok a régmult időből.

Széles váll, hatalmas erős termet, keményen kipödrött vastag bajusz.
Félrevágott darutollas süveg, panyókára vetett dolmány, pitykés mellény,
végig gombos lovas nadrág, sarkantyus csizma. Jobb kezében fokos, bal
oldalán tele kulacs, pipaszerszám teljes készséggel. Hol lóháton, hol
gyalog.

Inni és nem aludni, szónokolni és verekedni, dalolni és káromkodni,
adomázni és verset mondani, őseinknek véren szerzett jussáról soha meg
nem feledkezni; a németet leszólni, de ha kell: agyon is ütni; a
paraszttal szóba se állni, viczispánnal és muzsikus czigánynyal pedig
pertu lábon állni s éjjel-nappal mindig lábon állni: ez a régi kortes.

De az ilyen kortest ma már az Erzsébetvárosban tüstént bekisérné a
rendőr. S röhögne rajta minden választó.

A régi kortes irni se tudott. Ha tudott is: nem szokott. Irjon a
nótárius, a rektor meg a pap. Vagy az iródiák. Nem irok, nem olvasok, én
magyar nemes vagyok: ez volt a jelszó, az igazság, az élet és a
gyakorlat.

Az erzsébetvárosi kortes elveszett ember vagy meg se született ember
volna, ha irni-olvasni nem tudna. De sőt nagyon is kell neki irni és
olvasni tudnia.

Tizenkétezer választónak tizenkétezer neve van s mindegyik név két
szóból, mert vezeték- és keresztnévből áll. Kétszázötven uton, utczán és
téren lakik s kétezerötszáz házszám alatt lakik az a tizenkétezer
választó. S egy-egy néven nagyon sok a választó. Minden Kisről, minden
Nagyról, minden Kohnról, minden Weiszról tudni kell, melyik az ügyvéd,
melyik az orvos, az iparos, a kocsmáros, az ügynök, a vasutas, a
számtiszt, a magánhivatalnok, a bérkocsis, a nagyságos ur és a
méltóságos ur? Ki lakik a beltelken, ki lakik a kültelken? Melyiknek hol
a kocsmája, hol a kávéháza, hol a kaszinója, ki a szeretője, ki a
hitelezője, melyik bank vagy takarékpénztár az ő bankja és pénztára?

Mindezt tudni kell a kortesnek. A választók nevét ugyan istentelen nagy
könyvbe kinyomtatják, de ez csak a tudásnak fele. Ez csak a hivatalos
adatokkal van megtöltve, de hol vannak még ezenkivül a bizalmas adatok,
a suttogásra szánt viszonyok és állapotok? Pedig a kortesnek ezeket mind
tudnia kell, még pedig jobban, mint a hivatalos adatokat.

S Ehrlich Gusztáv mindent tud. Ő a lelkek ura e borzasztó
választókerületben. Nála nélkül ez a kerület se el nem alszik, se föl
nem ébred. De még ha aludni el tudna is: fölébredni sehogy se tudna. Ő
vezet és igazgat mindent és mindenkit, mindenütt és mindenkor. Nála
nélkül se kis embert, se nagy embert megválasztani nem lehet. Akár
követet, akár fővárosi bizottságot válasszanak, akár kerületi előljárót
vagy iskolatanácsot, akár papot vagy tanitót vagy tanitónőt: a kire ő
szavát adja, arra adja szavát mindenki.

Mert ő a lelkek ura!

De hát hogy lehet ez?

Mindig csodálkozom, hogy az én ifju irótársaim, a kik lapjainkat
tárczával, családainkat regénynyel s szinházainkat szinművekkel akarják
ellátni: az erzsébetvárosi embereket és állapotokat nem észlelik, nem
tanulmányozzák s azokról hasábokat és könyveket nem irnak. Hogy lehet
ez? Hiszen itt nagy tünemény áll előttünk.

Nézzük csak a főváros első kerületét. Másfélezer vagy kétezer választó,
vagy annyi se. Fele hivatalnok, fele nyugdijas, kis rész háziur. Ügyvéd,
zsidó, lótófutó ember alig akad. Még jelölt is alig akad. Valami
minisztert lefülelnek: legyen ő a követ. Legalább nem jár vele semmi
vesződség. A választás napján a hivatalfőnökök kiadják a rendeletet,
hogy melyik osztály tagjai hány órakor menjenek szavazni. De hát kire
szavazni? Erről szó ne essék. A miniszter urra szavazni. Kire másra? Két
embert megfogadnak, a ki a választóhelyen napi nyolczvan krajczárért
egy-egy zászlót tart s a mellett szunyókál. Öt embert megfogadtak napi
egy forintért, hogy óránként kiáltsa el: »éljen a kegyelmes ur« – s
ezzel vége. Délután hat órakor bezárják a jegyzőkönyvet s viszik a
kaszinóba a kegyelmes urhoz. A kegyelmes ur fölkel a tarokk mellől,
kezet szorit a deputáczióval s a többit, a mi történik vagy nem történik
még, megirják a kőnyomatosok s ezzel vége.

De nézze meg valaki az erzsébetvárosi választást! Azt a száz kocsit száz
lobogóval és kétszáz kortessel, a ki lóhalálában nyargal minden utczán,
minden téren, minden perczben és minden házhoz, hogy a választóhelyre
szállitsa a választókat és a szavazatokat és a lelkeket!

Milyen más világ ez!

Néha ugyan itt is csendes év van. A mikor nincs szükség erőfeszitésre.
Például 1901-ben a tavaszi választásnál, a mikor meghalt Csernátony s
megválasztották Morzsányit. A mikor az ellenjelöltek csak lobogójukat
mutatták, de győzelemre nem számitottak s a mikor két ellenjelölt is
volt ugyan, de Ehrlich azt mondta: elégnek tartom, csak huszszor annyi
szavazatunk legyen, mint a másik két pártnak összevéve. S igy nem
engedett többet leszavazni háromezerkétszáz választónál.

De hát ki ez az Ehrlich Gusztáv?

Hiszen Eszterházy herczeg is csak nagy ur, az esztergomi érsek is csak
nagy ur: de ha minden uradalmukat adósságba vernék, se tudnának a lelkek
fölött ekkora uraságot gyakorolni.

Ezelőtt tizenhét évvel ismerkedtem meg vele. Engem is kijelölt ebben a
kerületben képviselőnek. Nehezen nyugodtam bele, meg is mondtam előre,
hogy megbukunk, de meg is buktunk istenesen. Akkor még fiatal ember volt
a lelkek ura s nem igen birt a lelkekkel. Hiába hivatkoztunk Kossuthra,
Rákóczira, Bethlenre, Bocskayra: a jó erzsébetvárosi választóközönségnek
nem igen kellett a kurucz ember. S ez a rossz szokása ma is megvan ennek
a közönségnek.

Akkor még kis zsidó volt Ehrlich Gusztáv. Most azt hiszem, noha biztosan
nem tudom, hogy közép zsidó. Azt biztosan tudom, hogy nem nagy zsidó. Ő
tanitott meg engem erre a különbségre.

– Van – ugymond – kis zsidó, közép zsidó és nagy zsidó. A kis zsidó jó
ember, a közép zsidó is jó ember, a nagy zsidó azonban rossz ember.

Akkor egy kis vaskályha-raktára és vaskereskedése volt a Károly-köruton.
A választási mozgalmak idején benéztem oda néhányszor. Volt egy
szalmafonatos faszékje, arra leültetett. S beszélt nekem vidáman és
lelkesüléssel és rajongással arról, mekkora lesz a többségünk s miként
hóditjuk meg a világot!

Morvaországu származásu, még a felesége is bécsi asszony; erős magyar
érzéssel van tele mind a kettő; öt fia és egy leánya mint a vasék;
Kossuth és Petőfi az eszményképük. Mikor beköltözött, Kőbányán volt egy
kis szatócsboltja tele vasnemüvel; ma már gyára van a fővárosban s
nekünk nem kell kimenni Bécsbe vaskályháért.

De azért ma se gazdag ember. De azért mégis tagja a fővárosi
képviseletnek és tagja a pénzügyi, közlekedési, telekadó és 45-ös
bizottságnak s a követválasztó központi választmánynak. Többen járnak
protekczióért hozzá, mint a miniszterelnökhöz. Mert ő a lelkek ura.
Igazi törzsfőnök.

Két nagy titka van, a melylyel uraságát megszerezte.

Az egyik az, hogy mindig jókedvü, mindig egészséges s mindig otthon
találja minden szegény ember. Adóbaján, szegénységén, rendőri bajain
mindenkinek segit s időt és költséget nem kimél, hogy a hatalmasságoknak
a kis emberek dolgán meglágyitsa szivét.

A másik pedig csodálatos jótékonysága.

Szegény gyermekek felruházására, apró házbérek és adóvégrehajtások
elháritására mindig van kezében négy-öt forint. Tavaly kiosztott hétezer
forintot, az idén már a téli idő szigorusága miatt ötezeret.

Hol veszi a pénzt?

Minden korcsmában, minden kávéházban van neki asztaltársasága s jótékony
perselye. Jó kedve és jó példája föllelkesiti társaságának tagjait.
Gyülik a pénz s ő viszi oda, a hol igazi nyomort kell enyhiteni.

Barátja Morzsányinak. S barátját egykor gonosz gyanusitás és rágalom
eltiporni törekedett. Ő tudta és hitte, hogy barátja becsületes ember.
De barátját elhagyni készült mindenki. Őt is kérték, intették,
ijesztgették, ne ragaszkodjék hozzá örökké.

De ő rendithetlen maradt.

– Nem lennék becsületes ember, ha elhagynám barátomat, mikor üldözik.

Ezt mondta. S a hogy beszélt: ugy cselekedett. Közéletünkben kevés
párját ismerem.

S ezért megbocsátom neki még azt is, hogy egykor engem mint
képviselőjelöltjét megbuktatott.




A MÓRICZ KÖLYÖK.

(1899-ik évi áprilisban hire futamodott, hogy Sarf Móricz meghalt. Az
eszlári nagy perben ez volt az antisémiták koronatanuja. – Én a biróság
előtt „Móricz kölyök“-nek neveztem.)

Tizenhat-tizenhét esztendeje annak a pernek. Minden alakjára s minden
részének minden apróságára már nem emlékszem, de a kis Móriczra, a
»kölyök«-re, mint én a törvényszék előtt neveztem, még meglehetősen
emlékszem. E fiu nagy rejtély volt akkor s nagy rejtély ma is a művelt
világ nagyrésze előtt.

E fiu volt az, a ki azt vallotta, hogy látta a templom ajtónál a
kulcslyukon át, a mint a zsidók s ezek közt saját apja is, Solymosi
Esztert, keresztyén leányt a templom előcsarnokában lefektették s fekvő
helyzetében torkát elvágták s vérét vették.

Hogy e vallásából egy szó se igaz, azzal minden hosszas gondolkozás
nélkül első pillanatra tisztában voltam, mihelyt a per egész anyagát
átnéztem. Hiszen Eszter hulláját a dadai Tiszából ép nyakkal halászták
ki s egyéb száz és ezerféle fontos körülmény is kétségtelenül igazolta a
kis Móricz vallomásának alaptalanságát.

De miért beszélt hát ekként?

Beteges nem volt, hülye nem volt, látások nem bántották. Piros, pozsgás,
jóképü, jókedvü pufók fiu volt a tárgyalás alkalmával; – meglátszott
rajta a jótartás.

Anyját nem ismertem. Volt apjának ugyan felesége, de ez csak mostohája
volt a fiunak. Apját jól megfigyeltem. Erős, egészséges, pirosarczu
ember volt ő is. Jókedélyü, jó és tiszta magyar humoru mezei munkás
zsidó, a milyet még nem is igen láttam. Varga lett volna ugyan az ő
eredeti mestersége szerint, de a foltozás gyenge kenyér volt s azért
eljárt napszámba kaszálni, kapálni, mezei munkát végezni. A jó kedély és
jó humor jó lélekre és semmi esetben se ostoba észre mutat. A kis Móricz
pedig arczvonások és testalkat dolgában ugy láttam, egészen apjára
ütött.

De hiszen külön kikémleltem én a Móricz elméjének erejét is. Nem volt az
gyönge. Tizenhárom éves fiuk elméjének átlagos erején felülállott az ő
elmeereje. Honnan eredt tehát vallomása?

Mellékesen jegyzem meg, hogy a vérvádpörök tanulmányozásánál feltünt
nekem, hogy a terhelő főtanu gyakran zsidógyerek szokott lenni és pedig
akként, hogy a gyereket letartóztatják, a zsidóktól elzárják, a
nyilvánosság ellenőrzése elől elvonják s aztán egy bizonyos idő mulva
vall a gyermek, mint a parancsolat. Igy történt az 1794-iki péri pörben,
de ha nem csalódom, az 1761-iki sárosmegyei pörben is.

De teljesen igy történt az eszlári pörben.

Gyanum nem lehetett más, mint hogy a kis Móriczot vallomásra szándékosan
előkészitették.

A törvényszéki nyelv »kitanitás«-nak nevezi az ily esetet. Rossz szó.
Mért nem betanitásnak? Akárminek nevezi, Móriczot kitanitották vagy
betanitották, egyszóval: előkészitették.

Nem egyetlen s nem első eset a világhirü pörökben.

A franczia trónörökösnek, a lenyaktilózott Mária Antoinett királyné
fiának tanuskodási esete tökéletesen hasonló ehhez.

A kis trónörökös is el volt zárva a világtól. Őt is megvaditották anyja
ellen. Ő neki is olyan vallomást csöpögtettek elméjébe s azután adtak
ajkára, mely tökéletesen valótlan és hihetetlen. Egykor, ha időm lesz, e
két tanu lelki életét élettani alapon összehasonlitom. A Dauphinét és
Scharf Móriczét.

Móricznál nem ment könnyen, legalább nem ment gyorsan az előkészités.
Egy évig volt fogva. Ez idő első felében csak kényszer és félelem adta
ajkára a szavakat. Második felében hetykén, nyalkán, vakmerőn, sőt
dicsekedve vallotta gyilkosnak apját s a többi zsidót.

Először meggyülöltették vele a zsidókat.

Azután meggyülöltették vele apját.

Természetellenes lett érzése és gondolkozása. Nagyravágyás, dicsvágy,
urhatnámság biztos reménye töltötte el szivét, ha a zsidókat elitélik.
És viszont elhitették vele, hogy a zsidók agyonütik őt, ha
megszabadulnak.

Mindezekre sok anyagot, sok bizonyitékot hozott össze a vizsgálat és a
tárgyalás.

Apja, Scharf József sehogy se akarta elhinni, hogy fia őszinte érzéssel
beszél. A vádlottak közt volt egy hosszu és őszszakállu öregebb zsidó
is, szép, őskori, bibliai alak. Egy napon azt mondja Scharf József a
fiának a törvényszék előtt:

– Édes jó fiam, nézd meg ezt az öreg embert, nézd meg ősz szakállát,
becsületes képét. Mit vétett ez neked? Miért akarod te ezt a becsületes
öreg embert akasztófára juttatni?

A fiu megnézi az öreg embert. Arcza elvörösödik, valami érzés fölfelé
hajtja a vért. Azonban rándit egyet vállán s igy felel:

– Bánom is én, akármi történik is a komisz zsidajával!

Apja rászól:

– Mit beszélsz, hát te nem vagy zsidó?

– Bizony nem. Nem is akarok az lenni.

S elfordult apjától.

Apja odatántorgott ülőhelyére. Nem szólt többet. Leült. Hanem megfogta
kabátja hajtókáját s vaskézzel lehasitotta azt.

Az elnök odatekint a hasitás zajára s odaszól:

– Scharf, mit csinál ön?

Az apa rá se néz az elnökre. Nagy, durva, napszámos tenyerével eltakarja
zokogó arczát s lassu hangon mondja:

– Halottam van, megszaggatom ruhámat.

Kétszázharmincz ember van a teremben. Csaknem mindegyiknek kicsordul a
könye. Mikor az apa siratja meghalt fiát. A ki meghalt, mert meggyülölte
faját és nemzetségét s megtagadta apáinak istenét. A fiu pedig
közönynyel lóbálja fejét jobbra-balra s halkan egy gunydalt dudorász.

Sohase láttam lélekrázóbb jelenetet.

És ily jelenet nagyon sok van ebben a perben, mely a világnak legnagyobb
pöre volt. A Dreyfus-ügy kezd kissé ugy messziről hozzá hasonlitani.

Ha egykor megirhatom e per igazi történetét, bámulni és egyuttal okulni
fog a világ. És tisztelni fogja a magyar birói kart, mely meg nem
rettent, meg nem hajolt a világ közvéleménye előtt, hanem igazságot
szolgáltatott s az ártatlanokat fölmentette.

Én sajnálom ezt a Móricz gyereket. De haragudtam azokra, a kik egy
esztendeig fogva tartották. De a közvélemény irtóztató nyomása alól nem
tudtam őt kiszabaditani.

De bármint sajnáltam: az ügyről nem beszéltem vele soha. Én az ő
vallomásának eredetét, fejlődését, megerősödését tisztán láttam. Tiszta
látásomat nem akartam az ő magánbeszélgetése által megzavarni.

Kik voltak tanitómesterei, nem kutatom.

Ügyesek és szerencsések nem voltak.

Mert első nagy vallomását irásban elkészitették, vele megtanittatták s
gyakran elmondatták. Ugy, hogy mire a törvényszék elé jutott, már csak
ugy hadarta el beszédét, mintha már unná a leczkének ily gyakori
fölmondását.

Azért kértem az elnököt, hogy szólitsa fel a tanut:

– Nem tudná-e elmondani vallomását versben?

Tombolva vett körül e szóra engem a »közvélemény« dühöngése. De a
tomboló zaj fölött jól hallottam, a mint a világ minden részén kaczagott
az igaz lelkek kis serege. Akkor kicsiny, ma végtelen e sereg.

Szegény kis Móriczot, most, hogy meghalt, nem tudom hányan siratják meg.
Csak annyit tudok biztosan, hogy apja megsiratja.




A KÉZCSÓK AZ ALKOTMÁNYBAN.


I.

(Az 1741-iki országgyülés lanyhasága. – A directorium. – A királyné keze
csókolására miért nem mehetnek a köznemesek? – A vita. – A régebbi
directoriumok. – A sérelmek. – Az ország zászlós urai.)

A kézcsók is lehet alkotmányi kérdés? Igen is lehet.

De akár lehet, akár nem: alkotmányi kérdés volt valamikor. Különösen az
1741-iki országgyülésen. Azért, hogy az egyetemi jogtanár urak nem
beszélnek s az akadémiai tudós urak nem irnak róla, még sehogy se
következik, hogy a kézcsók ne lenne fontos közjogi dolog.

E kérdés egykor összefüggött a magyar királyi udvartartás kérdésével.
Talán ma is összefüggene. De van-e magyar királyi udvartartás? Dehogy
van. A törvényben megvan, viseljük is busás költségeit, de valóságban
nyoma sincs. Sok millió pénzünket évenként a császári udvartartás és az
osztrákok pocsékolják el.

Azonban folyton követeljük, hogy a magyar királynak meglegyen az ő külön
udvara. Magyar nyelvvel, nemzeti szokásainkkal, ruháinkkal,
jelvényeinkkel. A hogy megvolt az Árpád-királyok alatt s Hollós Mátyás
dicső királyunk alatt. S a hogy a magyar nemzet érdeke, joga és
tekintélye megköveteli. Különösen meg legyen pedig akkor, a mikor a
magyar király itthon van Magyarországon.

Több mint husz éve vitatkozunk e fölött a legujabb időben is. Sajtó és
országgyülés tele van időnként vitáinkkal. Vajjon mire valók a magyar
királyi udvari méltóságok? Van e joguk s szerepük a zászlós uraknak a
királyi udvarban? Miből áll a zászlós uraság mai napság? Üres czim-e,
hiu külsőség-e rokkant nagyságok számára, vagy közjogi szerep?

Szinte érdekes, miként vélekedtek erről őseink. Kiválasztom erre nézve
az 1741-iki országgyülést. Ennek tárgyalásait közönségünk kevéssé
ismeri. Nagy elméjü barátom, Salamon Ferencz, szép történelmi értekezést
irt erről valamikor, de ez se kimeritő s a kézcsók-kérdésről alig szól
valamit.

Ezt az országgyülést választom ki azért is, mert a mióta lemondtunk a
királyválasztás jogáról s a mióta elfogadtuk a Habsburgok nőági
örökösödési törvényét: azóta ez volt a legelső országgyülés, mely
valósággal végrehajtotta azt a törvényt, az ugynevezett pragmatika
szankcziót. Ez kiáltotta Európa fülébe nagy harsogással a hires
»moriamur pro rege nostro Maria Theresia« jelszavát s bizony nem hiába
kiáltotta. Férfiak, hősök, vitéz seregek, nagy tettek következtek a
jelszó után.

Valami heves ellenzék, valami felforgató szellem éppen nem volt ez az
országgyülés. Csodálom és szinte kárhoztatom e miatt akkori őseinket.
Dicső fejedelmünk, az utolsó Rákóczi, alig öt éve hunyta be szemeit
örökre. Hires vezérei közül még többen éltek Voltak még kuruczok
Pozsonyban is, az országgyülésen is, a kik egykor a szabadság
halvány-piros lobogóit Pozsonytól Brassóig lengették. Most már szürkülő
hajjal, szürkülő bajuszszal, de talán még a régi szivvel, a régi
lángolással.

Hajh, bizony a régi lángból csak a parázs maradt; azt is elfödte már a
józanság és hideg megfontolás szürke hamuja. A nemzetnek nem volt már
1740-ben vezére, a ki abból a parázsból lángot szitani tudott volna. Még
olyan se, a ki lángot szitani akart volna. Nem az a szó harsogott többé:
moriamur pro libertate! Hanem csak ez a szó: moriamur pro rege. Nem a
tárogató süvöltött már, hanem csak a hárfa döngicsélt. Ezt csodálom, ezt
kárhoztatom akkori őseinknél.

De azért ám lássuk a kézcsók közjogi történetét.

III. Károly király 1740-ik évi október 20-án elhalt. Leánya, Mária
Terézia, 1741. évi január 21-én kelt leiratában május 14-re Pozsonyba
összehivta az országgyülést. Nem volt már országgyülés, közel másfél
évtized óta. A rendek a meghatározott időre közjogilag teljes számban
összegyülekeztek.

Az első ülés május 18-án alakulással s a két tábla közti kölcsönös
üdvözléssel telt el s az ülést nyilvános istenitisztelet zárta be. Akkor
még a követ urak és főrend urak, ha összejöttek, szivesen elmondták
egymásnak: adjon Isten jó napot! S az első ülésen még az Isten előtt is
megjelentek a szentegyházban, hogy elmondhassák: mi ugyan veled vagyunk
s el nem hagyunk, fölséges jó öreg uristen, de azután te is velünk légy
ám s el ne hagyj bennünket! Ma már ilyesvalamivel nem törődik az
országgyülés.

A második ülésben, május 19-én, minden kérdés előtt azt kellett
megállapitani, hol és minő rendben üljenek a követ urak. A vármegyék
közt vita támadt e miatt. Négy kerületből állott az ország. Minden
kerület követei együtt akartak ülni. De egyik se az utolsó helyen. Elég
szó esett a királyi tábláról is. Hát az hogyan és hol üljön? Azután az
apátokról és káptalani követekről. Adjanak-e előkelő helyet a pap
uraknak? A városok követeit sem lehetett a kályhasarokba állitani. Hát
még a távollévő főrendek s az özvegy asszonyok követei?

Furcsa szerkezete volt a régi rendi országgyülésnek. Hogy a követ urak
hol és miként üljenek, 1741 után is örökösen vitatták. 1825-ben is,
1832-ben is. Végre az utóbbi országgyülés véglegesen meghatározta s igy
maradt az ülés rendje 1848-ig.

A május 19-iki ülésben mind a főrendek, mind a követek tábláján
bemutatták már a királyi személyes jelenlétre vonatkozó utasitást. Ebben
meg volt szabva, miként utazik a királyné Pozsonyba, miként fogadják az
ország határán, miként Pozsony város kapujánál. Miként vonul föl a várba
s miként üdvözlik őt a karok és rendek.

Mind nagy kérdés volt ez akkor, Mária Terézia uj király volt. Azonkivül
asszonykirály. Régóta nem volt már a magyarnak asszonykirálya. Háromszáz
év óta éppen nem volt. Meg kell tehát fontolni mindent, de jól.

A királyi utasitás neve volt latinul: directorium sive ordo. 1847-ig igy
nevezték, 1847-ben rendszabásra forditották. 1867 óta az efféle udvari
szabályzatot rendesen szertartási rendnek nevezik. A régi országgyülések
ezt a directoriumot valami királyi előterjesztésfélének tekintették s
jól megvizsgálták: nincs-e benne valami közjogi hiba, vagy sérelem, a
mely nem fér össze az ország tekintélyével. Ha volt: azt ki kellett
igazitani. Szinte csodálni való, hogy éppen az 1847–48-iki pozsonyi
országgyülés ezt a vizsgálatot meglehetősen elmulasztotta.

Mária Terézia e directoriumának nincs kelete. A kanczellár ekkor gróf
Batthyány Lajos volt. Ez május 12-én kelt leiratával közölte a
directoriumot az országbiróval, gróf Pálffy Jánossal. Mert nádorispán
akkor nem volt s igy az országbiró volt akkor az országnak első zászlós
ura s a főrendi tábla elnöke. Egyik secretariusa, Palugyay, a főrendek
előtt felolvasta, a kik nem szóltak rá semmit, hanem szó nélkül
elfogadták s tudomásul vették. Az országbiró egyuttal Palugyay által
átküldte felolvasás végett a követek táblájára is a directoriumot.

A követ urak is meghallgatták. Nagyon sok apróbb-nagyobb közjogi sérelem
volt bizony abban az utazási rendben, de az első hallásra csak egyet
vettek észre a követ urak. A kézcsók sérelmét.

A directorium ugyanis ugy intézkedett, hogy a királyné kezének
megcsókolására csak a főrend urak bocsáttatnak s nem egyuttal a
vármegyék követei is. A mi azt jelentette voltaképpen, hogy a
köznemességnek nincs megengedve, hogy a királyné kezét megcsókolja.
Nyomban az első hallásra heves felszólalások történtek. A nemesi
előjogok világos sérelmét látták ebben a dologban. S egyértelmü
elhatározással deputácziót választottak a főrendekhez, a közjogi sérelem
orvoslása végett.

A deputáczió rögtön megalakult s ment a főrendekhez. Egy pillanatig se
lehetett türni a sérelmet. Deputáczióba ugyan kivált a főrendekhez
tisztes diszmagyarban kardosan és kalpagosan és sarkantyusan kellett
menni, de hiszen akkor még a követek minden nyilvános ülésen
diszmagyarban s kardosan voltak, tehát nem kellett átöltözködés végett
hazafutkosni.

Mig a deputáczió oda járt, az alatt is tartott az ülés. De a követ urak
hevesek voltak. Nagy botránynak tartották a dolgot s fölötte hangosan
intézték szemrehányásukat a kormány és a főrendek ellen. Az udvari
embereknek sehogy se tetszett, hogy az országgyülésnek már kezdetén is
ily szenvedélyes állapot kapjon lábra.

A követek táblájának elnöke a királyi személynök volt, akkor báró
Grassalkovich Antal. Magas udvari és állami méltóság, a kinek különös
tiszte volt a vitát csillapitani s az indulatokat elaltatni. Elég ügyes
férfi is volt hozzá, hiszen családja herczegi rangját s óriás vagyonát
voltaképen ő alapitotta meg.

Azt inditványozta: tartsuk meg a régi szokást és a jó rendet. Idő előtt
sohase jöjjünk haragba. A harag árt az egészségnek. Azt a directoriumot
először is irassuk le minden követ számára. Arra valók a követ urak
iródiákjai, kancellistái, juratusai. Menjen az a directorium a
diktaturába. Ha azután minden követ ur megkapja: olvassa el figyelemmel,
gyujtson pipára, gondolja meg jól, aludjék rá egyet s igy majd a holnapi
ülésen nyugodtan meghányjuk-vetjük az ügyet.

Bizonyos, hogy ez volt a legokosabb tanács már csak azért is, mert ez
felelt meg az ősi szokásnak s ebben volt biztositék mindenféle
elhamarkodás és hebehurgyaság ellen. Azután hátha több sérelem, hátha
nagyobb sérelem is van abban a directoriumban. Jó lesz azt megnézni jól.

Az indulatok csakugyan elcsillapodtak egyelőre. De ennek más oka is
volt, nemcsak a személynök inditványa. Közben ugyanis a deputáczió
megjárta a főrendeket s előadta náluk a követek üzenetét. A főrendek
békés indulattal voltak s nyomban méltányolták a követ urak felfogását.
Tüstént meg is választottak maguk kebeléből egy deputácziót, a mely
izenetüket vigye át a követ urakhoz.

A küldöttség tagjai voltak: Bartakovics Pál álmáziai választott püspök,
ifjabb Esterházy Mihály és Imre grófok s Balassa Ferencz és Amade László
bárók. Ezek hozták át a főrendek izenetét, természetesen élő szóval.
Abból állott az üzenet, hogy a directorium ugyan teljesen megegyez a
régebbi országgyülések directoriumaival, azért nincs is mit azon valami
sokat változtatni, de már a kézcsókra nézve elismerik a főrendek a
vármegyei követek jogát, azért ők is azt kivánják, hogy a nemeseket
együtt bocsássák kézcsókra a főrendekkel, sőt a nemesek minden esetre
megelőzzék Pozsony városának magisztrátusát.

Ez üzenet csillapitólag hatott ugyan, de a békét azért nem állitotta
helyre. A vita eléggé hevesen, de már harag nélkül tovább is folyt.

A vita folyamán több inditvány bukkant föl.

Némelyek a nemesség sérelmének orvoslása s örök időre való eltávoztatása
végett országgyülési átiratot akartak a kanczelláriához küldeni. Mások a
királyhoz akartak feliratot intézni. Ugy vélték: rettenetes közjogi
sérelem van abban, ha a nemesség nem csókolhat kezet. A mikor már
mindenki kibeszélte magát, elvégre megnyugodtak a mai napon a személynök
inditványán. Nagy az eset. Irásban kell olvasni a directoriumot.
Egyszeri hallás nem elég. Halaszszuk el a tárgyalást holnapra.

Másnap, május 20-án, délelőtt tiz órakor kezdődött az ülés. Eközben
minden követnek megvolt már a maga kézirati példánya. Első tárgy volt
természetesen a directorium, a kézcsók kérdése.

Grassalkovich nagytekintélyü és tapintatos férfiu volt. De minden jó
szándéka és ügyessége daczára mégis elhibázta a dolgot. Be akarta
bizonyitani a követ uraknak, hogy a directorium egészen megfelel a régi
közjogi gyakorlatnak s azért az országgyülés archivumából előkerestette
az 1722-iki országgyülés directoriumát s azt a karok és rendek előtt
felolvastatta. Az is fontos országgyülés volt. Akkor fogadták el a
pragmatica sanctiót. Akkor jutott leányágra Magyarország szent koronája.
Ha tehát akkor jó volt a directorium: legyen jó most is.

No hiszen lett most ribillio.

Eddig csak egy közjogi sérelem volt: a kézcsók dolga. De most az
összehasonlitásból hat különböző természetü és fontosságu sérelemre
jöttek rá.

Első sérelem minden esetre a kézcsók a királynénál, melyre 1722-ben
különbség nélkül eljutottak a főrendek s a köznemesi rendek.

Második sérelem, hogy 1722-ben külön meg voltak emlitve Horvátország
követei, most pedig azokról emlités sincs téve. Ezt az észrevételt
Najsich Ádám báni itélőmester tette s a rendek helyeselték.

Harmadik sérelem, hogy a királynő sátoránál a katonaság jobbfelől, a
rendek pedig balfelől állittatnak föl, már pedig minthogy a rendek
tartják zsolddal a katonát, illetlen dolog lenne a zsoldosokat állitani
a királynő jobbja felől, az urakat pedig balja felől. Még olyan hang is
hallatszott: minek oda a katona, akár jobbfelől, akár balfelől? Minek
oda a katona, a hol a király és az országgyülés üdvözli egymást? Ezt a
hangot azonban a rendek lezugták.

A negyedik sérelem az ország zászlós uraira vonatkozik. A jegyzőkönyvi
határozat erre nézve magyarra forditva szóról-szóra a következő:

– A mostani directoriumból ki vannak hagyva az ország zászlós urainak
teendői; erre nézve az országnagy urak felhivandók (requirendi), hogy a
maguk tisztjét (functiones suas), melyekre ő felségének az országba
bejövetelekor egyedül ők illetékesek, teljesitsék!

Az ötödik és hatodik sérelem Pozsony városának tanácsát és polgárságát
érdekli. Ez nem tartozik ide, erről hát nem beszélek.

Mindezekre nézve az alsó-tábla megállapodott s megállapodásait szóbeli
üzenet alakjában közlé a főrendekkel. Az üzenetet küldöttség vitte át.

A főrendek tábláján is nagy és felette érdekes vita folyt e kérdésekben.
Ismerjük meg először ezt a vitát röviden, azután térjünk át a
kézcsók-háborura.

Az ország zászlós urai ekkor a következők voltak:

Országbiró volt, mint már emlitettem, a közel 80 éves agg gróf Pálffy
János, a kit az országgyülés a következő junius hónapban nádorispánná
választott. Az országgyülés alatt csaknem folytonosan betegeskedett.

Horvátország bánja volt a szintén öreg gróf Esterházy József.

Főtárnokmester volt gróf Nádasdy Lipót.

Főkamarás volt gróf Zichy Károly, ki azonban junius 14-én meghalt.
Utódja Esterházy Antal herczeg.

Főasztalnokmester volt gróf Illésházy József.

Főlovászmester volt ifjabb gróf Esterházy Ferenc.

Főajtónállómester volt gróf Pálffy Károly.

Főudvarmester gróf Pálffy Miklós.

Tehát három Esterházy, három Pálffy s a Nádasdyak, Illésházyak, Zichyek
közül egy-egy. Az ország legelső, legvagyonosabb, legtekintélyesebb
családainak tagjai. De mind osztrák széleken lakó főrendek. Az Árpádkori
Nádasdyn kivül mind habsburgi mágnások. A dunai és tiszai s az erdélyi
fejedelmi főrendek közül senki.

De azért ezek önérzetét s magas méltóságát kétségtelenül sértette volna,
ha a királyi udvarból s a királynő oldala mellől akkor is ki vannak
zárva, a mikor a királynő Magyarországban van. A vita folyama legalább
azt mutatta, hogy ők a közjogi tekintetek mellett személyes mellőzésnek
is vehetnék, ha a királyi udvar nyilvános és hivatalos tisztjeit nem ők
viselnék, hanem a bécsi udvar méltóságai és tisztjei.

A directoriumban ugyanis egyetlen szó sem fordult elő, melyben a magyar
zászlós urak és udvari méltóságok szereplése lett volna megemlitve. Sok
elfogadási, üdvözlési és kiséreti szertartást sorol az fel, mig a
királynő az ország határától Pozsony alá ér, a Dunán átkel, a városon
átvonul s a várba feljut, de mind e szertartásnál a magyar zászlós
urakat emlitetlenül hagyják.

Igaz, hogy valami különös tennivalók az osztrákok részére sincsenek
fölemlitve. De bent van a directoriumban, mindjárt elején, hogy ő
felsége »cum dominis ministris et destinata comitiva aulica nec non
militari« (magyarul: a miniszter urakkal s az udvari és katonai
kisérettel fog jönni Bécsből); már pedig előre lehetett látni, hogy ha a
rendek szó nélkül hagyják a dolgot, akkor azok a bécsi miniszter urak s
az udvari és katonai kiséret tagjai fogják ő felsége udvarát képezni s
körülötte az ünnepélyes és szertartásos szolgálatokat végezni.

S volt még egy igen fontos körülmény, melyre kétségtelenül gondoltak a
főrendek és országzászlósok s melyet az alsó táblán hihetőleg nem egy
szónok föl is emlitett.

Ő felsége Mária Terézia ugyanis nem volt német császár. Az ő nemzetközi
és diplomácziai rangja főképen abból állott ekkor, hogy Magyarországnak
királya volt. Az országgyülést összehivó levelében is magát csak
Magyar-, Cseh-, Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok királyának stb.,
Ausztria főherczegnőjének s férje után Lotharingia és Barri
herczegnőjének, Hetruria nagyherczegnőjének stb. nevezi. Mind e cimei
közt hasonlithatlanul legelső volt magyar királysága, valamint
birodalmai közt is hasonlithatlanul legnagyobb és legerősebb volt a maga
társországaival és kapcsolt részeivel együtt Magyarország.

Ily helyzetben csakugyan szégyenletes lett volna az ország zászlósaira s
udvari főméltóságaira nézve, ha szó nélkül türik, hogy a magyar király,
a ki ma igazán alig egyéb, mint magyar király, még Magyarországon is
osztrák főherczegi vagy cseh királyi udvarral vegye magát körül.


II.

(A mágnások vitája. – Az egri püspök. – A kalocsai érsek. – A bán. – A
felirat. – A leirat. – Hogy folyt le a kézcsók szertartása? – Mi a csók
állatnál és embernél? – Birálat.)

Az alsó táblán e kérdésben nem voltak különböző pártok vagy eltérő
nézetek. De már a főrendek táblája két pártra oszlott. Igaz, hogy igen
nagy kisebbség volt az, mely ne az ország méltóságának s a zászlós urak
tekintélyének és jogainak érdekében emelte volna fel szavát.

A kisebbség szónokai közt legtovább ment gróf Erdődy Gábor egri püspök,
a ki ő felsége iránti áradozó hódolat hangoztatása közben azt a nézetét
fejté ki, hogy a király mint vendég jön hozzánk látogatóba, részint az
országgyülés meghivására, részint saját kegyelmes elhatározásából.

Ő hát vendég.

Már pedig ősi magyar virtus, minden vendégnek megengedni, hogy kiséretét
és szolgálatát maga válassza meg. S méltatlan dolog volna épen a
királytól követelni az ellenkezőt s épen őt gátolni meg abban, hogy
saját legmagasabb tetszése szerint rendeljen maga mellé kisérő
környezetet. Az ő nézete szerint ezt ő felségére kell bizni s meg kell
nyugodnunk abban, hogy esetleg a magyar zászlós urak szolgálatát is
igénybe vegye, de ez iránt semmiféle felszólalást nem helyesel.

A többség szónokai is tekintélyes férfiak voltak.

A többség élén állott e kérdésben Zajczdai gróf Patachich Gábor kalocsai
érsek. Öreg, rokkant ember, de nagytekintélyü férfiu, a ki határozottan
követelte, hogy ama pillanattól kezdve, a mikor a király ő felsége az
ország határát átlépi, mindaddig, mig Magyarországban van, az idegen
udvari emberek szolgálatát semmikép meg nem kell engedni. Akár osztrák
főherczegi, akár cseh királyi, akár német császári udvari méltóságok
legyenek is azok.

Ez a helyes álláspont. Ezt rendelik teljes határozottsággal mind a régi,
mind az ujabbi törvények. Ez a magyar közjog. De csak irásban, csak
papiroson. Mily messze vagyunk attól a valóságban! Mennyit kellett
vétkezni századok alatt királyoknak, kormányoknak, országgyüléseknek s
az összes pártoknak, hogy külön állami létünk magas és fontos
intézménye, az élő magyar királyi udvar szerkezete elpusztuljon s végkép
elnyelje azt az idegen bécsi udvar. Pedig világos törvények aludtak el s
kiáltó nemzeti jog s még vagyonban is nagy nemzeti érdek lett az
áldozat. Nem gondoltak erre még 1790-iki s még 1848-iki őseink se.
Komolyan legalább nem.

Gróf Esterházy József, Horvát-, Tót-, Dalmátországok bánja s később még
az országgyülésen országbiró, szintén agg férfiu s régi udvari ember, a
magyar király tekintélyének érdekében is szükségesnek tartotta, hogy az
országban a királyt a magyar udvar környezze. S az egri püspök szavai
ellenében hozzátette, hogy az ország nádorispánja, akárkit választanak
azzá, habár köznemest is, állásánál és rangjánál fogva semmiféle
külföldi fejedelmi személynek nem áll mögötte, sőt a királyi család
tagjait kivéve, mindenkit megelőz.

Nyomatékos szó volt ez. A bánnak volt pártja az országgyülésen, mely őt
óhajtotta nádorispánná választani. Nevét a királyi kijelölésbe gróf
Pálffy János mellé bele is tették, de szavazás előtt önmaga
visszalépett.

Felszólaltak még erélyesen ifjabb gróf Szirmay Tamás és gróf Berényi
Imre. A bánnak és a kalocsai érseknek nézetét támogatták s azok érveit
egészitették ki.

Összegezte a nemzeti követelés erősségeit s különös erélylyel
nyilatkozott báró Balassa Ferencz. Kifejtette, hogy alkotmányunk és
törvényeink s régi, dicső, bölcs királyaink nem hiába állitották és
tartották fönn az ország-zászlósi magas méltóságokat és udvari
főtisztségeket, hanem azért, hogy ők a királyt és az országot szolgálják
s a királyi udvar fényét emeljék. Ők pedig az ő magas közjogi állásukban
a nádorispánnal együtt előbbvalók itt, az ország határain belül, mint
bármely idegen herczegek, fejedelmi személyek vagy császári miniszterek.
Nem is szükséges itt a további vita. Inditványozza egyenesen s egyben a
zászlós urakat felhivja, hogy nem türhetjük, hogy az ő állásuk és
méltóságuk pusztán üres czim legyen, azért tehát foglalják el helyüket
haladéktalanul a király mellett s szerepüket ne engedjék át senkinek.

Hogy a bécsi udvar a magyar királyságot külön megjelenésében is el
akarja sikkasztani s mindez azért történik, hogy Magyarországot
tartomány módjára valami birodalmi egységbe beolvaszsza: a hazaáruló
törekvésnek ezt a történelmi tényét a szónokok nem világitották meg
eléggé.

A főrendek tábláján ekkor jelen volt a 8 zászlós uron kivül, kiknek
neveit felsoroltam, 2 érsek, 16 püspök, 3 rend-főpap, 2 koronaőr, 20
főispán, 36 gróf és 57 báró. Az összes szám 144. Ezeknek igen nagy
többsége igen élénk helyesléssel fogadta a nemzeti álláspont szónokait s
gyorsan elfogadta az alsó-tábla határozatát.

Azonban némileg mégis változtattak rajtuk.

Például azt a kérdést, hogy a királynő melyik oldalán álljon a
katonaság, a főrendek tárgytalannak tartották s azért ezuttal el is
ejtették. Azt mondták ugyanis, hogy a királynő első fogadtatása a
királyi sátor előtt történik, minthogy a királynő ott száll le utazó
kocsijából. Ott pedig a sátor és a kocsi közelében ugyis a karok és
rendek lesznek s a katonaság csak távolabb áll. Itt hát a katonaság
felállitásából sérelem nem támadhat.

A zászlós urak tisztjére nézve igy szól a határozat:

– A zászlós urak ő felsége szerencsés megérkezése alkalmával saját
teendőik gyakorlatához hozzálássanak. (Latinul: Barones regni cum
faustissimo suae majestatis sanctissimae ingressu exercitium functionum
suarum aggrediantur.)

A kézcsók-határozat is meglett. A directoriumba ugy jön bele, hogy ő
felsége Magyarországnak s a szent koronához kapcsolt országoknak és
részeknek a jelen országgyülésre meghivott egyháznagyjait és nemeseit s
minden rendjeit kézcsókra bocsátja. – Mint látszik, Horvátország itt
nincs külön fölemlitve.

A főrendi megállapodásokat az országbiró itélőmestere, Trstyánszky
János, ki mint királyi táblabiró az alsó-táblán volt jelen, nyomban
irásba tette s főrendi üzenetként egy küldöttség az alsó-táblához
átvitte. A küldöttség tagjai voltak gróf Zichy Ferencz novii püspök,
gróf Esterházy János Ferencz, gróf Cziráky József és báró Andrássy
Péter.

Az alsó-tábla a némileg módositott határozatokat egészben elfogadta s
már a május 22-iki ülésben a feliratot a királynőhöz megszerkesztette.

A feliratban elmondják, hogy a rendek a mostani directoriumot az
1722-iki országgyülési directoriummal összehasonlitván és egybevetvén,
észrevették, hogy a mostaniban a királynő kézcsókjára világosan
kifejezve csakis a főrendek bocsáttatnak, mig a régiben ugyanez az
összes karoknak és rendeknek világosan megengedtetett s ámbár meg vannak
győződve, hogy ő felsége a régi szokást megváltoztatni s a nemesi
előjogokat csorbitani nem szándékozik, mindamellett a mostani
directoriumot akként kiigazitani s azt most és jövendőben is akként
szerkeszteni legkegyelmesebben méltóztassék, hogy Magyarországnak s a
szent koronához kapcsolt egyéb országok és részeknek országgyülésre
egybehivott összes karai és rendei minden kivétel nélkül bocsáttassanak
a királynő kézcsókjára.

Végzik pedig a feliratot ekként:

– A legalázatosabban könyörgünk felségednek arra nézve is, hogy királyi
felségednek ezen örökös országába leendő szerencsés és óhajtott
megérkezése alkalmával az ország zászlós urai saját teendőiket
teljesithessék.

Rettentő birálatra ösztönöz engem ez a felirat. De birálatomat későbbre
hagyom. Hadd mondom el előbb magát a történetet.

A feliratot küldöttség vitte Bécsbe s adta át a kanczellárnak, gróf
Batthyányi Lajosnak. A királyi válaszon sokáig tünődtek, tanakodtak,
csak junius 10-ikén lettek vele készen. Természetesen olyan nesze semmi
– fogd meg jól féle királyi válasznak kellett készülni. Kezet ugyan
csókolhatnak a rendek, de magyar királyi udvart nem kapnak. Ezt kellett
kigondolni, de oly alakban, hogy a rendek a kudarczot észre ne vegyék,
sőt még örüljenek neki, mint a bolond a sapkájának.

A mikor a királyi válasz megérkezett: az országbiró ágyban fekvő beteg
volt. Köszvénye leverte lábáról. Ámde a főrendi táblának ő volt az
elnöke, a főrendek tehát az ő lakására jöttek össze országos ülést és
tanácskozást tartani s nem a szokott helyiségükbe. Itt olvasták föl a
királyi választ.

Az alsó-tábla a maga palotájában ülésezett s itt a királyi személynök
első tárgyként jelentette be a királyi válasz megérkeztét. A választ
nyomban föl is olvasták.

Ebben elmondja a király, hogy az általa kiadott directorium az 1714-iki
és 1722-iki országgyülések directoriumának mintájára készült s az a
körülmény, hogy benne a kézcsóknál csak a főrendek emlittetnek, nem volt
akadály arra nézve, hogy ne az összes karok és rendek bocsáttassanak a
királynő kézcsókjára, a minthogy ezuttal is kegyelmesen megengedi az
összes karoknak és rendeknek.

Arra nézve pedig, hogy az ország zászlós urai a felségnek Magyarországba
jöttével saját teendőiket gyakorolhassák, a király ujabb directoriumot
ád az országgyülés ünnepélyes megnyitására, a nádorválasztásra s a
koronázásra vonatkozólag. A rendek világosan megérthetik ebből az ő
kegyelmes szándékát, különösen azt, hogy az országgyülés megnyitásánál s
a nádor megerősitésénél a király sátorában vagy mennyezete alatt a
főlovászmester tartja a kivont kardot, koronázáskor pedig az ország
zászlós urai szokott módon teljesitik tisztjüket.

Csak azt a részt emlitem meg, mely az országgyülés ünnepélyes
megnyitására vonatkozik.

Ebben ő felsége meghagyja, hogy a karok és rendek a királyi
előterjesztések átvételére délelőtti 9 órakor a várban jelenjenek meg s
kisérjék ő felségét a várkápolnába, a hol az esztergomi érsek fogja a
szent lelket segitségül hivni. Ezután ő felsége visszavonul, de
nemsokára a palotába megy s helyét a mennyezet alatt a trónon elfoglalja
s jobbfelül a trónon kivül ő királyi felségének főtisztviselői (primarii
officiales), a trón alsó lépcsőjén pedig kivont karddal a királyi
főlovászmester fog állani.

Ez után a magyar királyi udvari főkorlátnok a kegyelmes királyi
előterjesztéseket magyar nyelven (nativo idiomate) előadja s végre ő
felsége e rendekhez latin nyelven szól.

Természetesen. A Habsburgok soha se tanulták meg a magyar nyelvet. A
királyok közt közel négyszáz év óta csak a mostani királyunk, Ferencz
József, beszéli a magyar nyelvet. Elődjei közül Hollós Mátyásig soha
egyik se.

Az uj directoriumban, valamint a királyi válaszban is mind az alsó, mind
a felső tábla szó nélkül megnyugodott. Többé ez országgyülésen e tárgy
nem is jött szőnyegre.

Csak azt jegyzem meg, hogy a magyar országgyülés ünnepélyes megnyitása
ma se tisztán magyar közjogi cselekmény, hanem részben osztrák dolog.
Mert a trón mellett a király oldalán az osztrák császári főudvarmester
van a bottal s ott van a császári arcier-testőrség kapitánya is.

Mit keresnek ott?

Azonban lássunk vidámabb dolgot is. Nézzük még kissé azt a
kézcsók-vitát.

Hogy is kellett hát annak a kézcsóknak megtörténni?

A királyné megállt nagy kiséretével az ország határán Pozsony fölött.
Ott már készen állt számára a sátor. Óriási sátor szines kelméből. Elől
nagy mennyezet faoszlopokon. A mennyezet alatt a sátornyilás
félrehuzható nehéz selyem és arany függönyökkel. A sátor belseje jókora
térség, földje vastag szőnyeggel bevonva. A királyi trón a mennyezet
alatt, hogy a kézcsókolók serege a sátor előtt vonulhasson el s ne
kelljen neki a sátor belsejébe vonulni. Igy minden zavarnak és
rendetlenségnek elejét lehetett venni s a királyi trón mellett
jobbról-balról nyugodtan állhattak az oda rendelt magas méltóságok és
udvari főtisztek.

Magyar nemesi testőrsereg akkor még nem volt. Megvolt az
Arciér-testőrség, a kit a kurucz magyar Hacsérosnak nevezett a maga
nyelvén és a maga idejében.

Kiket bocsátottak a királynő kezének csókolására? Az összes karokat és
rendeket.

Bizony sokan voltak. Legalább kezet csókolgatni nagyon sokan.

A felső tábla tagjai, az egyházi és világi főrendek, a nagyobb és kisebb
zászlós urak, mint emlitettem már, összesen 144-en.

Az alsó tábla tagjainak számát nem tudom. Fáradsággal járna ezt a számot
biztosan kipuhatolni. Megközelitőleg azonban megmondhatjuk. A
tájékozásban segitségül vehetjük az 1825-iki országgyülést, melyet az
előző legutóbbi országgyülésről ép annyi idő választ el, a mennyi az
1741-ikit elválasztotta előzőjétől.

1825-ben a megyei és kerületi s horvát követek száma 105 volt.
Kétségtelenül 1741-ben is ennyi.

A városok, székes káptalanok és javadalmas apátságok követei 1825-ben
összesen legalább 120-an voltak. Ezt megközelitő szám lehetett 1741-ben
is.

A távollevő főrendek s a főrendü özvegy asszonyok követei 1825-ben
291-en voltak. Ennek felét, vagy 150-et felszámithatjuk 1741-re is. S a
királyi tábla tagjaiként legalább huszat.

Ime, tehát több mint ötszáz férfiunak kellett és lehetett a kézcsókhoz
járulni. S bizony oda járult mindenki, a ki csak tehette. És pedig nem
gyorsan, nem rohanvást. A sok öreg ur, a sok nagyméltóság és
főtisztviselő, a lassu mozgáshoz szokott sok érsek, püspök, apát és
kanonok bizony nem ugrándozott nagy sebességgel. A kardok s diszöltönyök
se engedték volna a gyorsaságot.

Ha minden perczben négy ember végezte is a kézcsókot: akkor is több mint
két órai időbe került a sok szertartásnak csupán ez a része. Hát még a
sok fogadtatás és bemutatás és üdvözlő beszéd az ország nevében, Pozsony
vármegye és Pozsony városa nevében s a többi másféle udvari
hókusz-pókusz.

Bizony ez ünnepnek nem elég komoly, de mulatságnak elég unalmas.

Honnan ered a kézcsók s mi ennek a története?

Darwin és Spencer törvényei adnak erre nézve felvilágositást. Az állat
szeretettel nyalogatja azt a társát vagy kölykét, a kit szeret. Az
embernek is az állati része a legigazabb része. A mit az állat a
nyelvével végez: azt az ember szebb és gyöngédebb módon ajkaival végzi s
nevezi csóknak. Sok ezer éves szokás. Az első keresztények a szent
csókot is divatba hozták. A közéletben és irodalmi elnevezésekben
százféle csókot ismerünk.

Nálunk a tisztelet csókja nagyon régi a kézcsók alakjában. Apának,
anyának, öreg szülőknek, öreg és előkelő férfiaknak és nőknek kezet
csókolni szokásban volt régóta. Valamint a papnak és szép asszonynak is.

Azonban a királynak s királynőnek kezet csókolni más. Szeretet és
tisztelet is lehet e csókban, de ez természeténél fogva mégis csak
hódolati csók. Megcsókolni azt a kezet, mely uralkodik s vagy ád vagy
elvesz, vagy áld, vagy sujt, a melytől tehát félni is kell; ez a
hódolati csók. XIV. Lajos, a hatalmas király, udvari szertartássá s
alattvaló kötelességgé tette hűbéresei s udvari méltóságaira nézve a
kézcsókot. Még Mária Terézia férjére nézve is, a mig ez vagy apja mint
Lothringen herczeg az ő hűbérese volt.

Mária Terézia 1741-ben 24 éves volt s már négy év óta menyecske. Szép
is, fiatal is, királynő is, menyecske is: négy különös ok arra, hogy a
karok és rendek szivesen törekedjenek neki kezet csókolni.

Vajjon szép keze volt-e? Nem tudom, de bizonyosnak tartom. Erős kézi
munka el nem torzithatta alakját, erős napsütés és időviszontagság meg
nem barnithatta szinét s el nem ronthatta bőre finomságát. Elég kövér
volt már ekkor is s ujjainak izein s keze fején kiképződhettek azok a
finom dombocskák és bájos körvonalak, melyek a női kezet oly csodálatos
széppé teszik. Az egész női testen talán, a szemet és ajkakat kivéve,
sehol sincs oly kis területen annyi szépség összehalmozva, mint a
kézfejen.

Ha jól emlékszem, Hugo Viktor énekli meg egyik gyönyörü költeményében,
hogy az Isten miként alkotta meg mosolyból, sugárból és illatból a női
kéz szépségeit s hogy a mikor az Isten a nagy munkában elszunnyadt,
miként lopódzott oda az ördög s miként helyezett a nő ujjaira körmöket.

De talán téved a nagy költő. Hiszen a szép köröm a női kéz szépségét
csak emeli s nem csökkenti. A köröm három szine gyönyörü változat a
kézfej és ujjak szinei között.

A női szépségek közt a kéznek szépsége a legállandóbb. Disraeli azt
mondja egyik igen kedves regényében, hogy a kéznek szépsége nem is mulik
el a halálig. Valóban igen sok agg nőnek igen szép keze van még akkor
is, a mikor már egykori gazdag szépségének minden kincse elenyészett.

A pozsonyi országgyülés karai és rendei a nemesi előjogok sérelmének
tekintették, ha a főrendek kezet csókolhatnak a királynőnek, de a
köznemesek nem.

Ez nem egészen világos előttem.

A nemesi előjogokat Werbőczy, a százados gyakorlat és az országgyülési
törvények állapitották meg. Ám ezek egyike se szólt soha a kézcsókról.
El se lehet képzelni, mit vesztett volna azzal a nemesség, ha a
királynőnek nem csókolhat kezet.

Csak képzelődés s üres hiuság szülhette a jogsérelem gondolatát.
Werbőczy azt mondja s egykor ugy is volt, hogy a köznemes a nemesi
előjogok élvezetében ugyanolyan, mint a főrendü nemes s köztük közjogi
különbség nincs. Már most a vármegyei követek ugy vélekedtek, hogy ha a
főrendeket kézcsókra bocsájtják, de a vármegyék követeit nem: akkor
Werbőczy parancsát megszegik s főrendi és köznemes közt különbséget
tesznek.

Ebből állt volna az előjogok sérelme.

Csakhogy ennek az orvoslása sokkal könnyebb és férfiasabb lett volna
akként, ha kimondja az országgyülés, hogy az alsó tábla tagjai nem
mennek kézcsókra s nem engedik meg, hogy a főrendek is mehessenek.
Elvégre az országgyülés a törvényhozásban egyenlő jogu fél a királylyal.
Miért csókoljon hát kezet a királynak, ha a király se csókol kezet az
országgyülésnek.

Mindez azonban ma már csak vigjátékba való okoskodás. Sok minden elmult
és sok mindennel együtt az udvari kézcsók régi divatu szertartása is.

De bizony nevetni való hiábavalóság volt akkor is.

Fiatal, üde, illatos szép asszonynak kezet csókolni ugyan pillanatnyi,
de nemes élvezet. Mint mikor az ember egy szép érett gyümölcsöt ehetik.
Csakhogy a gyümölcs helyett a gyümölcs száraz héját enni még se
kivánatos élvezet s a meleg, sima szép női kéz helyett a
szarvasbőr-keztyüt csókolni mégis ostobaság.

Pedig abból állott a királynő kézcsókja. Ugyan hogy is állhatta volna ki
a királynő, hogy egyszerre és egymásután ötszázan csókoljanak neki
kezet? Bizony az ő szép kacsója annyi bajusz és annyi nedves ajak
érintése után nagyon harmatos talált volna lenni. Vagy talán kendővel
törölgesse kezét? Furcsa lett volna.

A szarvasbőr könnyen türhetett mindent.

Kézcsók ezen túl is volt még egyszer-másszor, de alkotmányos
kézcsók-vitát ezen túl soha se folytatott az országgyülés.

* * *

Már most álljunk elő röviden a birálattal.

Hitvány volt bizony ez az országgyülés s gyávák és eszmétlenek akkori
őseink. Mintha Rodostóban örökre kihalt volna a magyar nemzet önérzete.

Az önálló magyar királyi udvart nem állitotta föl, nem is követelte, sőt
valósággal lemondott arról, hogy a történelmi Magyarország külön állami
léte ily módon is biztosittassék.

Még csak azt se mondta ki az országgyülés, hogy a király oldala mellől,
mikor Magyarországba jön, az osztrák főherczegi, német császári és cseh
királyi udvari méltóságok pusztuljanak s helyükbe a magyar király udvari
méltóságai és az ország zászlós urai lépjenek.

Azt ugyan kimondta, hogy a zászlós urak és udvari méltóságok végezzék a
király körül a teendőket, de istenért se mondta meg, mik azok a teendők
most és jövendőre. Ugy hagyott mindent, a hogy volt.

De hát mindez elvégre kisebb fontosságu dolog. A nagy és döntő dolog
egészen más.

Kihalt a Habsburg-család, csak egy leánya maradt. Európa haddal támadta
meg azt a leányt s végkép le akart számolni azzal a természetellenes
alakulással, melyből akkor a kihalt Habsburgok birodalmai állottak.

A magyar nemzet szabad tetszése szerint alapithatta meg állami
jövendőjét.

Vagy azt mondhatta: az asszonykirály nekünk se kell, ha Európának se
kell. Legyünk szabadok, függetlenek.

Vagy azt mondhatta: édes jó királynőnk, hagyd a pokolba Sléziát s
németországi s olaszországi igényeidet, ugy se érnek azok neked semmit s
ugy is elveszik tőled majd valamennyit. Légy magyar király, légy e nagy
országnak hatalmas ura, légy hű a magyarhoz, mi Nagy Lajos birodalmát
állitjuk föl számodra!

Vagy azt kellett volna mondania: életünket és vérünket áldozzuk érted
szépséges királynénk, szétverjük ellenségeidet, biztositjuk birtokaidat,
de a föltételünk az: te is biztositod állami létünk függetlenségét s
magyar fajunk nagyságát és boldogságát.

Az az országgyülés egyiket se tette, egyiket se választotta.

Hanem a helyett viaskodott azért, hogy kezet csókolhasson a királynőnek.

– – Tenger az, a mi felháborodik a hazafi szivben, a mikor 1741-re
gondolunk.




KOSSUTH LELKE ELSZÁLL.

(Turinba megyünk. – Hol gyüjtjük a pénzt? – Kossuth már eszméletlen. – A
haldokló mellett vagyunk. – Gróf Károlyi Gábor fogja utoljára kezét. –
Én kémlelem utoljára érverését. – Melyik perczben halt meg? – Mit
találtam örökséget? – A meztelen holttest.)

Most van a szent öreg halálának ötödik évfordulója. Kimentem a
Kerepesi-úti temetőbe, hogy megnézzem sirját. Magam voltam ott. Igaz,
hogy hideg, kelletlen idő volt, alig nyolcz-tiz ember járkált a
temetőben. Csak a temetőőrök unatkoztak az utak sarkain. Egyedül voltam
Kossuth sirjánál. Csak később jött arra két feketébe öltözött nő. Egy
pillanatig megálltak, megnézték az uj koszoruk szalagjait s a szalagok
fényes, aranyos betüit s aztán tovább mentek ők is.

Eszembe jutottak életének utolsó perczei. Elmondom, a hogy eszembe jut.

Csávolszky Lajoshoz 1894. évi márczius 17-én levél érkezett Turinból.
Ruttkayné irta s e levélben e szavak voltak:

»Levelet irtam Eötvös Károlynak. Szeretném, ha már itt volna. Hisz
bátyám annyira szerette. Legalább rendezhetné bátyám ügyeit, kinek nincs
ugyan vagyona, de becses emléktárgyak maradnak utána, a melyekre nézve
sem én, sem fiai nem tudják végakaratát.«

Csávolszky Lajos hordár által egy kis levélben értesitett engem és gróf
Károlyi Gábor barátomat: Ezt irta: »Ruttkaynétól levelet kaptam, a
család sürgősen vár benneteket.«

Szombati nap volt. Estennen kaptuk Csávolszky értesitését. Hozzám
Ruttkayné levele még meg nem érkezett. Lehet, hogy korábbi szives
levelére hivatkozott Csávolszkynál.

Még azon este táviratoztunk Ruttkaynénak, hogy holnap 18-án indulunk s
19-én Turinban leszünk. Gábor azon kivül Kossuth Ferencznek külön is
táviratozott.

Másnap vasárnap volt. Első dolgunk volt pénz után nézni. Tudtuk, hogy a
szent öregnek nincs vagyona. Sejtettük, hogy sok fizetni valója lesz.
Orvos, cseléd, házmester, talán házbér, boltok, apró adósságok s több
efféle.

Azt gondoltam, nemzetünknek szent kötelessége a szent öreg örököseit
efféle terhektől megmenteni. Azt gondoltam: szégyen lenne a magyar
névre, hogy egy napig is fizetetlenül maradna bármi teher s ha azoknak,
kik Kossuth körül szolgálatot tettek, azonnal tisztességes, habár
szerény jutalmat nem adhatnánk.

Tehát pénzre volt szükségünk, a mely azonban valami nagy mennyiségben se
nálam, se gróf Károlyi Gábornál minden pillanatban lenni nem szokott.
Akkor se volt.

Reggel legelőször Wahrmann József barátomat kerestem föl. Talán nem
veszi rossz néven, ha most nevét fölemlitem. Ő pénzt magánál tartani nem
szokott, bankjába vasárnap nem mehetett. Nem volt több nála háromszáz
forintnál, odaadta mind. Kijelentette azonban, hogy küld utánunk, ha
kell, a mennyi kell.

A mi pénzünk, a mi kezünk ügyében volt, alig ment többre pár ezer
liránál. Ezt olasz pénzre fölváltottuk.

Elmentem a Leszámitoló bankba. Valkó igazgatót már ismételve nemes
gondolkozásu férfiunak tapasztaltam. Turinnal való pénzdolgainkat már
máskor is nagy előzékenységgel intézte el. Szavamra és váltómra rögtön
nyolczezer lirát utalt számomra egy turini bankháznál. Ezen kivül két
nagyon előkelő barátom által tizenkétezer forint, mintegy 25–26 ezer
lirányi összeg kiutalásáról gondoskodtam Kossuth örökösei kezéhez, hogy
nemzetünknek háláját nagy fia iránt, habár parányi részben is, de rögtön
leróhassuk. Tudtuk mi, éreztük mi, gróf Károlyi Gábor barátommal, hogy
mindez semmiség, de mi akkor többet nem tehettünk.

Még utravaló ételről és italról gondoskodtunk, mert én az olasz konyhát
ki nem állhatom s aztán utrakeltünk.

Utazásunk rendes volt. Gróf Károlyi Gábor, ki már akkor is nagy beteg
volt, Mestrében az átszállásnál elájult, de ismét magához jött.
Milanóban estennen kaptuk Kossuth Ferencz barátom táviratát, melyben
értesitett, hogy atyja kissé jobban van. Ez felvidámitott bennünket.

Esti 11 órakor pontosan Turinba érkeztünk. Valami régi vendéglősünk,
kinél a mult évben voltunk szállva, várt bennünket. Előre értesitettük,
hogy hozzá szállunk, de ő szállodáját már megszüntette s ezt közlé
velünk s egyuttal ajánlá a Hotel Torinó-t. Podgyászunkat fölvitettük és
siettünk a nagy beteg házához.

Éjfél felé járt az idő, midőn Kossuth nagy dolgozó szobájába értünk.
Giorgio, a komornyik már ismert bennünket, beeresztett. A szoba üres
volt, a család tagjai a beteg szobájában voltak. De a nagy pamlagon egy
ősz férfialak feküdt s mélyen aludt. Lélekzetét, mozdulatát se vettük
észre. Első pillanatban mind a ketten azt gondoltuk: ez a nagy beteg.
Ambrozovics volt, a család közel rokona, kit az ápolás és fáradság már
elnyomott.

Lassan, lábujjhegyen benyitottunk a beteg szobájába. Ott volt Kossuth
Ferencz és Tivadar, Helfy Ignácz, Basso orvos és egy fiatal egyetemi
tanársegéd.

Kossuth az ajtó mellett ágyon feküdt paplannal takarózva. Láza láthatóan
nagy volt. Szája és szép kék szemei nyitva. Homloka és két arcza piros.
Apró, gyors lélekzettel nehezen pihegett. Jobb kezével gyakran
törekedett a paplant magáról lerázni. Ferencz egy fehér porczellán
szopókás csészéből gyakran pár csöppnyi tejjel kinálta. Teljesen
eszméletlenül volt. Minket már nem ismert meg s Tivadar azt mondta, már
őt se. Ő is csak egy vagy másfél nappal előbb érkezett, mint mi.

Néhány perczig fájdalmasan néztük a század egyik legnagyobb alakjának
kinos vonaglását, azután átmentünk ismét a dolgozó szobába, hol
Ferenczczel és Tivadarral tán félóráig társalogtunk. Társalgásunk a
betegség körül forgott. Ruttkaynét, ki szintén beteges volt s egy másik
lakosztályban pihent, ez éjszakán már meg nem látogathattuk.

De mi se sokáig késtünk ott. Gróf Károlyi Gábor maga is beteg s a mult
egész éjjeli és nappali utazásban mindketten kimerültünk. Magunk mellé
vettük dr. Bassot, vacsorázni elmentünk a Caffe Parigiba s hajnali három
órakor lefeküdtünk.

Másnap kedden 20-án mind délelőtt, mind délután az egész időt kevés
kivétellel a beteg körül töltöttük. Ferencz szives meghivását, hogy az
ebédet és vacsorát náluk költsük el, hálás köszönettel el kellett
mellőznünk. Ruttkaynét is ismételve meglátogattuk, ki igen kegyesen és
barátságosan fogadott bennünket s részletesen elbeszélte, minő jó
szivvel emlékezett meg rólunk naponként a nagy beteg, mig a tüdőgyuladás
ágyba nem döntötte s erejét és eszméletét el nem rabolta.

Délelőtt két egyetemi hirneves orvostanár jött a kezelő orvosokkal
tanácskozást tartani. Megállapitották, hogy a beteg menthetetlen s
legkésőbb az éjszakán át a halálnak be kell következni. Rám a két tanár
ugy külsőleg és első pillanatra nem tett kedvező benyomást.

A két ifju Kossuthot ez utamban láttam először. Első pillanatra igen jó
vélemény és nagy rokonszenv támadt bennem irántuk. Sokoldalu ismeretet
és jelentékeny mérvü tudást s kivált Tivadarban férfias nagy erélyt
vettem észre.

Kissé élczelő kedvre hangolt Ferencz, midőn előttem komoly képpel,
hosszan és szakszerüleg fejtegette s magyarázta, hogy hányféle a
tüdőgyuladás, mi e betegségnek az általános jelleme, miben különbözik
egyik a másiktól? – Mintha én ezt éppen ugy nem tudtam volna, mint ő s
mintha akár ő, akár én akármit is tudnánk biztosan e betegségről.

Meglepett azonban, igazán meglepett, hogy a mikor kérdeztem, milyen
magas, hány foku a nagy beteg láza: Ferencz azt felelte, hogy az orvosok
ezt nem mérik.

– Micsoda? Hát nincs a háznál hőmérő?

– Nincs!

No hiszen szegény Bassónak kellett e miatt tőlem eleget hallani.

Este vacsora után pontban nyolcz órakor mentünk be a beteghez. Arcz,
fekvés, minden külső jelenség ugy volt, mint napközben. Csak az áll volt
sárgásfehér, onnan minden pirosság eltünt. És csak a fej fordult
gyakrabban hol jobbra, hol balra. A tejet már ekkor nem nyelte el. A
lélegzetvétel némileg gyorsabb, fulasztóbb, szaggatottabb volt.

A mint beléptünk, Gábor rögtön megfogta a beteg jobb kezét s a beteg
megragadta Gáborét. Nem is eresztette el haláláig. Ott ült ágya mellett
több mint harmadfél órán át.

Az orvosok azt modták: ez már agónia, ez már haldoklás. Én még mindig
csak erős láznak tartottam s a collapsus nyomait nem észleltem. Meg kell
jegyeznem, hogy szakértő ebben nem vagyok. De mégis erős aggódásom
közben is kiváncsi voltam a láz megközelitő nagyságát megismerni.

A fontoskodás nem természetem. Órámat nem vettem elő. De a nagy beteg
kézcsuklójára pontban félkilenczkor rátettem mutatóujjamat s kémleltem
és olvastam az érütést. Sokáig ismételtem magamban az érütés ütemét s
mikor már azt hittem, hogy az ütem időpontjait nem tévesztem el,
kiléptem a másik szobába, órámat elővettem s az ütemet magamban
ismételve, az érütést leolvastam. A szám, a mely igy kijött, 110 volt.
Tudom, hogy ez nem biztos, de mégis megközelitő. Az érütés különben erős
és szabályosan egyforma volt.

Ekkor kimentem az ebédlőbe, hol vagy 15–20 hirlaptudósitó szivarozott és
társalgott hangosan. Rákosi Viktornak mondtam, a mint emlékezem, hogy
még mindig erős a láz, még mindig nem hiszem, hogy az utolsó perczeknél
vagyunk.

Tizedfél órakor ujra kémleltem az érütést. Akkor már szabálytalan volt.
Egyik ütés gyenge, másik erős és rohamos, gyakran el-elmaradó. A sziv
már kezdte a szolgálatot felmondani.

Ezt is közöltem a hirlaptudósitókkal. Ekkor már kétségbeestem magam is.

Egyszerre az ifju Ambrozovics kilépett a betegszobából s elkiáltotta e
szót: »meghalt«.

Órámra néztem, 10 óra 50 percz volt. A szent öreg ekkor vette utolsó
lélekzetét.

A bekövetkező zavarra, a betóduló tudósitókra, a családtagok fájdalmának
kitörésére nem emlékezem biztosan. Valami sajátságos bágyadtság és
tompultság vett rajtam erőt s némán mozdulatlanul támaszkodtam háttal a
dolgozószoba nagy asztalához.

Ferencz benn volt a halottas szobában. Tivadar szigoru és komor arczczal
s nagy léptekkel járt föl és alá a dolgozószobában. Fájdalmába és
gondolataiba volt elmerülve. Helfy és neje egy ablak két sarkában
könyeztek csöndesen.

Egyszer megáll Tivadar s a faliórára néz, mely egykedvüen ott ketyegett
a falon s féltizenkettőt mutatott.

Felállt a pamlagra, visszaigazitotta a mutatót 10 óra 55 perczre s
megállitotta az órát.

– Ekkor halt meg, ugymond.

Az én órám szerint öt perczczel tévedett. Nem igazitottam ki a tévedést.

Mindegy volt már.

A nagy szellem repült már akkor a csillagok felé. És repült haza
elhagyott honába, édes jó magyar nemzetéhez!

Ott aludta már Kossuth az álom nélküli örök álmot abban a kis benyiló
szobában, a hol halálos betegségét végig szenvedte. A tudósitók
nyargaltak a táviróhelyre szanaszét s az előbb még oly zajos ház
egyszerre kiürült és néma lett. Kimerültek és elfáradtak a családtagok
is.

Károlyi Gábor gróf mutatta jobb kezefejét.

– Nézd édes vajdám, még most is meglátszanak az öreg kézszoritásának
nyomai.

Az ő szavajárása szerint Kossuth volt az »öreg« s én voltam az »édes
vajdám«.

És csakugyan a közel három órán át tartó kézszoritás nyomai még félóra
mulva is látszottak Gábor puha izomzatu kezefején. Mert Kossuth
kézszoritásából csak a halál pillanatában tudott kibontakozni. Előbb nem
is akart.

Éjfél felé mi is el akartunk távozni, előbb azonban még egyszer
megakartuk nézni a halottat. Benyitunk a hálószobába. A halott mellett
egyedül volt Basso s kegyetlenül masszálta a holttestet. Nyakát, mellét,
karjait. Majd a falnak estünk bámulatunkban.

– Mit csinálsz te szerencsétlen? kiáltott rá Gábor.

– Próbát teszek, még egy próbát teszek.

Pedig szemei majd leragadtak az álomtól s szája tátva volt a
kimerültségtől. De azért csak tovább abajgatta a halottat. Karon fogtuk
s ugy lóditottuk ki.

Éjfélkor mentünk mi is a táviróhivatalba. Szanaszét küldtünk pár száz
lira áru táviratot a mieinknek. Értesitettük az »Abbázia« kávéházat is,
hol politikai barátaink összegyülve várakoztak.

Azután mentünk vacsorára. Megint csak a hajnal vetett bennünket az
ágyba.

Szerdán délelőtt, 21-én Kossuth Ferenczczel és Tivadarral tanácskoztunk
a további tennivalóról. Délfelé elmentünk bankárunkhoz, hol Ferencz volt
a pénzfölvételnél az én személyazonossági tanum s hol Ferencz és Tivadar
számára is azonnal folyóvá tették az én gondoskodásomból odautalt
tizenkétezer forintot. Ferencz vette föl mindenféle szinü
lira-bankjegyekben s ő nyugtatta ki.

Én is megkezdtem a családtagok értesitése nélkül és csupán Gáborral
értve egyet a mi külön pénzkészletünk diszkrét kiosztását. Csak Basso és
Giorgio adták meg kérdéseinkre a szükséges utmutatást. És némely
dolgokban az áldott Ruttkayné.

Minden valamelyes összegről megnyugtató iratot szereztem. Csak
Giorgiotól s a házmesternétől és a város által a kapu elé rendelt
diszőrségtől nincs nyugtám. Ezek ajándékai kisebb összegek voltak.

A házmesterné öreg, fölötte kövér s mindig mosolygó asszonyság volt.
Éjjel-nappal ott ült a kapu alján balfelől egy üveges ketreczben. Mikor
nekiadtam kis adományomat, kezet akart csókolni, de nem tudott
karosszékéből fölemelkedni.

– Jó emberek, nagy urak a magyar urak! Ezt tizszer is elmondta.

Ebéd után Ferencz átadta nekem a szekrények kulcsait, hogy Gáborral és
Helfyvel együtt nézzem át az iratokat. Nincs-e politikai, vagy egyéb
végrendelet, mely esetleg a temetés iránt is intézkednék.

Végignéztem futólag az ujabb időbeli, az utolsó hónapokból eredő összes
leveleket. Az utolsó két-három hónapról legtöbb volt Herman Ottótól
gondosan egymásra rakva az iróasztal egyik fiókjában. Nem olvastam el
egyet se. Volt másoktól is sok. Helfytől is. Találtam nem egyet, melyben
csunya árulkodás volt én ellenem. Tudtam én azt! Nem is voltam rájuk
kiváncsi. A neveket is elfeledtem készakarva. Szegény jó Károlyi Gábor
barátom kiváncsibb volt. Ő át akart nézni néhányat. Igaz, hogy neki is,
nekem is végtelenül fájt, hogy a boldogult nagy férfiu az utolsó években
kettőnk ellen nem egyszer annyira fel volt bujtogatva, holott tettekben
is, áldozatkészségben is, elvekben is senki se volt igazabb hive, mint
mi ketten. Senki! Kötelességünk volt a tett is, az áldozat is, az
elvhüség is. Nem is tudott a szent öreg áldozatainkról semmit. Nem
tudtak s tán ma sem tudnak fiai sem. De van még élő, a ki tud s tudnak
beszélni az okiratok.

De én most még beszélni nem akarok. Majd máskor, majd később, vagy majd
ha szükséges lesz! Ha ki nem kerülhetem.

Az iróasztal egyik fiókjában öt vagy hat kopott, elnyütt régi bőr
zsebbeli tárczát találtam. Üres volt valamennyi. Egyetlenegyben találtam
öt darab egy-egy lirás rongyos bankjegyet.

Öt lira! A mi pénzünk szerint mintegy két forint!

Két forint!

Ekkora örökséget hagyott maga után Kossuth Lajos!

A ki hetven esztendeig volt a magyar nemzet köztisztviselője! A ki nagy
országnak, Magyarországnak volt mindenható kormányzója! A ki két európai
nagyhatalom ellen folytatott háborut! A ki száz millió forinttal
szervezett hadseregeket! A ki egyik trónjától fosztotta meg a
Habsburg-családot! A ki két nagy nemzetnek, az olasznak és németnek
világtörténelmi harczaiban oly nagy szerepet vitt! a kivel császárok,
királyok, fejedelmek, hadvezérek tanácskoztak! S a kinek tanácsát oly
gyakran elfogadták!

Ennek az embernek, mikor meghalt két forint volt összes vagyona. Pedig
élni is szegényül élt.

Azon a széken ültem, melyen ülve irta meg nagy műveit. Jobbfelemen Helfy
állt, balfelemen Károlyi Gábor. A két ifjabb Kossuth távolabb egymással
beszélgetett. Mikor az öt lirát megtaláltam, rettentő fájdalom
szoritotta át szivemet. Gáborra néztem. Ő is rám nézett villogó
szemekkel. Felhuzott ajkai közt fogait csikorgatta. Akkor szokta ezt
tenni, mikor valami nagy fájdalom kitörését akarta elnyomni lelkében. Ő
is azt érezte, a mit én. Fölálltam arról a székről s Gáborral átöleltük
egymást. Akkor sirattam meg igazán először Kossuth Lajost!

E jelenetről sokszor beszéltünk egymással is, benső barátaink körében
is. És sokszor megtisztult lelkünk arra a gondolatra, hogy a nemzedék
hálátlansága mi kettőnket talán még se terhel. Hiszen mi a legjobb
lelkiismerettel erőnk erejéig teljesitettük kötelességünket.

– – Találtam egy másik nagyobb alaku, de szintén ócska tárczát is egy
szalaggal összekötve. Abban voltak a hű feleségnek s a kedves
leánygyermeknek emlékül eltett hajfürtjei. A kik már rég ott porlanak a
genuai campo santo tengerszéljárta magasain. És abban voltak azok a
hervadt virágszálak, melyeket hitvese és jó gyermeke sirjáról szakitott
Kossuth, valahányszor meglátogatta azt a sirt.

»Kedveseim sirjáról«: e szavakat irta egyik-másik száraz virág alá. De
sokat és sok kedves szomoruságot irt annak a kopott tárczának
napló-lapjaira egyebekről is. Tárd nemzetünk elé mindezt, tisztelt
barátom Kossuth Ferencz! Minden vezérczikknél többet ér ez – hidd el
nekem.

Bementünk a halottas-szobába is. A halott már rendesen feküdt, mintha
aludnék, behunyt szemekkel az ágyon. Egész alakja körül volt hintve apró
szirmu alpesvölgyi sárga virággal, mintha koszoru venné körül az egész
termetet.

E szobában volt egy keskeny, magas, több fióku szekrény. Itt voltak
legértékesebb diplomácziai iratai. Itt se találtunk végrendeletet.

És sehol se találtunk.

Megkészitettem kutatásainkról a jegyzőkönyvet. Aláirtuk hárman. Átadtam
Kossuth Ferencznek. Másolatot nem vettem róla magamnak.

A következő napon Gáborral és Bassoval benyitunk véletlenül egy terembe.
Üres terem, közepén gyalult fenyőfa nagy asztal s az asztalon
mezitelenül hanyatt fektetve a holttest. Az orvosok igy rendelték, hogy
a bebalzsamozást végezhessék.

Sokáig néztem a holttestet. A fénylő homlokot, a most is domboru mellet,
a csonttá fonyadt kezeket és lábakat, a féloldalra görnyedt gerinczet, a
kilenczvenkét év sulya alatt aszuvá vált egykor hatalmas alakot. A ki
ideálja volt férfiaknak, nőknek egyaránt.

Mivé lett! Mivé lett!

Egykor talán leirom gondolataimat, melyek ekkor agyamban és szivemben
támadtak. Most nem.

Én a koponya körületét mértem meg a homloktól le a két fül tövénél a
lamdavarrat felső csucsa irányában. Nem volt pontos mérés, tudom; – 58
és fél centiméter volt a mérés eredménye.

Gábor pedig elővette kis ollóját s a hófehér fényes hajfürtökből a fül
tövénél levágott egy kis pamatot. Csináltatott szétnyitható kis
üvegburkot, mely aranycsavarral volt bezárva. E burokba bele tett néhány
szál hajat s az alpesvölgyi sárga virágokból egy bugás szirmot. Talán
tizenkettő készült igy. Bizonyitványt irtunk alá mindegyikhez: én, gróf
Károlyi Gábor és dr. Basso-Arnoux, hogy igazoljuk a hajfürt azonosságát.
Barátaink közt osztottuk el.

Ez a kis üvegburok minden emlékem Turinból.

Másnap elváltunk egymástól.

Kossuth Ferencz elutazott Nápolyba. Gróf Károlyi Gábor elutazott
Genuába: Kossuthné és Vilma leánya hamvait a sirból kiemelni s hazánk
földjére visszahozni. Közös költségül, melyen aztán megosztoztunk, én
adtam ez utra Gábornak ezer lirát. – Én pedig Tivadarnál bevártam a
főváros küldöttségét s a mint megérkezett: hazaindultam.

Gábor nem volt ott Kossuth temetésén. Félholt betegen feküdt ágyában. A
nagy út összetörte.

Én sem voltam ott. Én meg a temetés napján Gábort ápoltam, ágya mellett
ülve reggeltől estéig.

Távolmaradásunkat nem vette észre senki. Hiszen ott volt a temetésen a
magyar nemzet.




TARTALOMJEGYZÉK.

A MI KIRÁLYNÉNKRÓL.

(Erzsébet magyar királyné s osztrák császárné életét 1898. évi
szeptemberben orgyilkos keze oltotta ki. Kiss József, a költő, megkért:
irjak heti lapja számára emlékverset. Erre felelet ez a kis czikk.) 1

KI VOLT IRÁNYI DÁNIEL?

(Irányi Dániel, eredeti nevén Halbschuh. Született 1822-ben, meghalt
1892 november 2-án. 1848 előtt publicziszta, 1849 után menekült és
bujdosó. A külföldön franczia és olasz iró. Ujabb alkotmányos életünkben
a függetlenségi irány erős harczosa. Mocsáry Lajos után a függetlenségi
párt elnöke haláláig. Az elnökségben 1892. évi november óta én váltottam
föl.) 4

VÖRÖSMARTY ELŐFIZETŐI 12

TISZA KÁLMÁN HALÁLAKOR.

(Tisza Kálmán született 1830-ik évi deczember 10-én s meghalt 1902. évi
februárban. A közélet férfia és iró. 1861 óta a közjogi ellenzék vezére,
1875 márczius 3-ától belügyminiszter, ugyanez év október 2-tól
miniszterelnök 1890 márczius 13-ikáig. Azóta haláláig befolyásos
képviselő. Az országgyülésen közel négyezerszer szólalt föl.) 28

LEVÉL EGY MENYASSZONYHOZ.

(E levél Schlesinger Magda urnőhöz szól, a ki 1900. évi január hó 25-én
ment férjhez. Schlesinger Samu pest-pilis-solt-kiskun vármegyei
nagybirtokosnak, bizalmas barátomnak egyetlen leánya. Jeles
festőművésznő. Tekintélyes vagyon fölött rendelkezik s vagyonánál,
miveltségénél s kellemeinél fogva képes arra, hogy tiszta magyar s
magasabb miveltségü uri szalónt vezessen s a magyar miveltségnek a
budapesti társaságokban mélyebb és szélesebb terjesztésére jó példát
mutasson.) 35

KÜLÖNÖS EMBER.

(Gondol Gábor. – Jogtanárom a pápai akadémián. – Vadkacsa-tudománya. –
Mennyire ismerte a gombokat? – Lakása, életmódja, halála.) 41

A TORPEDÓ-KIRÁLY.

(Whitehead Róbert fiumei gyáros, torpedó-készitő, sokszoros milliomos.
Bismarck herczeg násza. 1882-ben meglátogattam, hogy a torpedógyártás
némely titkát nagyjából megismerjem. Meghalt 1905. évi október 16-ikán.)
49

A NAGY ASSZONY.

(Bónis Sámuelné született Darvas Erzsébet. Született 1813-ban, meghalt
1900-ban. Férje jó ismerősöm volt. Államférfi s utóbb az ország egyik
főbirája. 1848-ban tevékeny munkása függetlenségi harczunknak. 1849 után
üldözött és fogoly. Felesége méltó volt hozzá. Nagy sziv, nagy lélek,
igaz magyar nő.) 57

KOZMA SÁNDOR.

(Kozma Sándor, született Kőröshegyen Somogyvármegyében 1825-ben, meghalt
1897-ben. Ügyvéd, megyei tisztviselő, főbiró, utóbb az ország főügyésze
1870 óta. – Irodalmi alkotása kevés. – Legjobb barátaim egyike.) 62

BITTÓ ISTVÁN HALÁLÁN.

(A Bittó-család. – A csallóközi nemesség. – A tábor, melyhez Bittó
tartozott. – Milyennek látta bujdosó korában Párist? – Hol láttam
először? – Miért nem volt nagy szónok? – A Deák-párt bomlása. – Önként
hagyja el a miniszterelnökséget.) 68

EMLÉKEZÉS PULSZKY ÁGOSTONRA.

(Pulszky Ágoston. Született 1846. évi juliusban, meghalt 1901. évi
szeptemberben. Iró, képviselő, államférfi, egyetemi tanár, az észjog és
jogbölcselet mivelője, hosszu időn át jó barátom.) 81

FALK MIKSA KORÜNNEPE.

(Dr. Falk Miksa született 1828. évi október hó 7-én. Már tizenöt éves
korában kezdő iró és forditó. Később hirlapiró a legmagasabb szakmában,
a politikai irányczikkek alkotásában. A mult század ötvenes és hatvanas
éveiben jelesebb hirlapirónk nem volt, hozzá mérhető is alig egy-kettő.
Ezenkivül jelesebb iróink egyike. Mint képviselő, a diplomatikai iratok
készitésében fölötte kiváló.) 98

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS HIRES BAJVIVÁSA.

I. (Az erdélyi 1834-iki országgyülés szerkezete. – Napló szerkesztése. –
Szász Károly inditványa. – A gubernium tiltó beavatkozása. – Wesselényi
buzgalma. – Körlevele a követekhez. – A november 13-iki viharos gyülés.
– A jelkérés. – Wesselényi beszéde. – Báró Nopcsa László bajra hivja
Wesselényit.) 108

II. (Wesselényi Szatmárvármegyében. – Hütlenségi pöre. – Bukásán
dolgoznak. – Kezdődik a rágalom. – Széchenyi szerepe az ügyben
érthetetlen. – Ügye b. Jósikával és b. Nopcsa Lászlóval. – Wurmbrand
ezredes. – Gróf Károlyi Györgynél folyt beszélgetés. – Wesselényi bajra
hivja Wurmbrandttot. – A konzervativek. – A segédek. – Wesselényi borus
lelkiállapota. – Végrendeletet csinál. – Pesti vivómesterénél. – A bajt
Mező-Telegden megvivják. – Wesselényi győz. – Megjegyzéseim.) 131

TÓTH KÁLMÁN.

(Tóth Kálmán jeles költőnk s egykor talán legnépszerübb költőnk.
Született 1831. évi márczius hó 30-án, meghalt 1881. évi február hó
3-án. Együtt voltunk a törvényhozás tagjai. Nem egy táborban voltunk, de
nagyon szerettem.) 152

AZ A PATAKI DIÁK.

(Böszörményi László. – A testvérek. – A pataki diák. – Beáll huszárnak.
– Huszonhét esztendeig nem látták otthon. – A mikor lopott. – Bónis
Samu. – Hogy járta Böszörményi Dani a toborzót? – Elmult mindenki.) 158

HOGY HAL MEG A VILMOS-HUSZÁR?

(Herman János születése, gyerekkora. – Felesége lesz a szép örmény
leány. – Veszprémbe kerül. – Honvédhuszárkapitány lesz. – Balesete. –
Türhetetlen kinjai. – Hogyan hal meg a Vilmos-huszár?) 169

MIT NEM TUDUNK A DREYFUSZ-ÜGYBEN?

(Dreyfusz katonatisztet katonai biróság 1895-ben árulás miatt holtig
tartó számkivetésre itélte s a bélpoklosok szigetén, az Ördög-szigeten
őrizte. 1899-ben a franczia társadalom képzelhetlen forrongásba jött, a
mikor az itéletet ujra vizsgálat alá vették. – A vitatkozások
zürzavarában a távolból véleményem alakult: miként lehet rájönni az
igazságra.) 176

A NAGY-KŐRÖSI KÁNTOR.

(A város pinczéje. – Ruzsi asszony. – Patonay János. – A debreczeni
diákok. – Vajda Károlyt kántornak ott fogják. – Milyen kántor? –
Leénekli az orgonát.) 183

A LEGÖREGEBB DOKTOR.

(Dr. Fromm Pál. Született 1812-ben, meghalt 1898-ban. Hatvannégy
esztendeig volt a főváros előkelő orvosa s több mint negyven esztendeig
tisztviselője.) 192

KOSSUTHRÓL.

(Halála évének tiz éves fordulóján.) 196

ÁBRIS GRÓF.

(Gróf Gyürky Ábrahám. Született 1837-ben, meghalt 1901-ben. –
Nemzetsége. – Egyénisége.) 200

A TAUSZKI 207

A „LEÁNYÁLMOK“.

(Erdős René ifju költőnk költeményeinek első kötete e czim alatt jelent
meg: Leányálmok. A költő bájos hajadon. Felkér, irjak könyvéhez
előszót.) 211

VÖRÖSMARTY ELSŐ SZERELMÉRŐL 213

JÓKAI MEGHALT 220

JÓKAI UTOLSÓ BETEGSÉGE.

I. (Az aggkori elmegyöngülés. – Én minek nevezném? – Miként merek erről
beszélni? – Jókai lassu hanyatlását észreveszem. – Mit tanácsoltam neki?
– Mikor hallottam először Nagy Belláról?) 225

II. (Jókai levélben magához kér. – Válni akar. – Tárgyalunk,
tanácskozunk a válás dolgában. – A bajai Fischer Lipót. – A nagykőrösi
Szalay Pálné.) 236

III. (Az öregség. – Krafft-Ebing tana. – Taylor Alfréd Savaine tana. –
További tárgyalásunk Jókaival és nejével. – A nagy költő kedvessége. –
Szerelmes versei hitveséhez.) 245

A LELKEK URA.

(Mennyi egy csopron 12 ezer választó? – A régi kortes. – Mit kell tudni
a mai kortesnek? – A lelkek ura. – A budavári választás. – Ki az az
Ehrlich Gusztáv?) 252

A MÓRICZ KÖLYÖK.

(1899-ik évi áprilisban hire futamodott, hogy Sarf Móricz meghalt. Az
eszlári nagy perben ez volt az antisémiták koronatanuja. – Én a biróság
előtt „Móricz kölyök“-nek neveztem.) 260

A KÉZCSÓK AZ ALKOTMÁNYBAN.

I. (Az 1741-iki országgyülés lanyhasága. – A directorium. – A királyné
keze csókolására miért nem mehetnek a köznemesek? – A vita. – A régebbi
directoriumok. – A sérelmek. – Az ország zászlós urai.) 266

II. (A mágnások vitája. – Az egri püspök. – A kalocsai érsek. – A bán. –
A felirat. – A leirat. – Hogy folyt le a kézcsók szertartása? – Mi a
csók állatnál és embernél? – Birálat.) 278

KOSSUTH LELKE ELSZÁLL.

(Turinba megyünk. – Hol gyüjtjük a pénzt? – Kossuth már eszméletlen. – A
haldokló mellett vagyunk. – Gróf Károlyi Gábor fogja utoljára kezét. –
Én kémlelem utoljára érverését. – Melyik perczben halt meg? – Mit
találtam örökséget? – A meztelen holttest.) 293


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |felső videki |felső vidéki

17 |veszpremmegyei |veszprémmegyei

73 |mindenkínél |mindenkinél

129 |serteni szándékom |sérteni szándékom

148 |expediáltam. |expediáltam.«

203 |Abrahámnak |Ábrahámnak

306 |elővettte |elővette

310 |Korman János |Herman János

310 |1893-ban |1898-ban]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64980 ***