diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-23 06:43:07 -0800 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-23 06:43:07 -0800 |
| commit | ef10ef48e7c7af99b05b903d6389bd63128b3924 (patch) | |
| tree | d47d6f395053b6a1e282649905f8277017462f0f | |
| parent | 1d61799f93a20a56d9ad0e65c4be65be58811e42 (diff) | |
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/64839-0.txt | 8945 | ||||
| -rw-r--r-- | old/64839-0.zip | bin | 136829 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/64839-h.zip | bin | 232719 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/64839-h/64839-h.htm | 7063 | ||||
| -rw-r--r-- | old/64839-h/images/cover.jpg | bin | 83600 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/64839-h/images/i001.png | bin | 3218 -> 0 bytes |
9 files changed, 17 insertions, 16008 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..3d2310b --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #64839 (https://www.gutenberg.org/ebooks/64839) diff --git a/old/64839-0.txt b/old/64839-0.txt deleted file mode 100644 index 589664b..0000000 --- a/old/64839-0.txt +++ /dev/null @@ -1,8945 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Mi erosebb a halálnál?, by Géza Gárdonyi - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Mi erosebb a halálnál? - -Author: Géza Gárdonyi - -Release Date: March 16, 2021 [eBook #64839] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the HathiTrust Digital Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MI EROSEBB A HALÁLNÁL? *** - -GÁRDONYI GÉZA - -Mi erősebb a halálnál? - -A papa nem örül. – Harangozóék karácsonya. Szüleim gyémántja voltam. – -Szép asszony a kovácsné! A rettenetes mama. – A vas-tyúk. Az órás meg a -kutyája. – Anna-báli emlék. A mult velünk él. - -BUDAPEST 1909 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -Minden jogot fentartunk. - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -Mi erősebb a halálnál? - -– Konduktor! Itt van két forint. Ha nem sok az utazó, magamban -szeretnék… - -A konduktor biccentett a gyászruhás magas úrnak. Átlyukasztotta a -jegyet, s hálás-figyelmesen rávonta a kárpitot az ajtóablakra. - -… Bizonyosan gróf, – gondolta aztán ottkünn. Csak valami rosszat ne -cselekedjen! A mult héten egy éppen ilyen karvaly-szemü ember lőtte -fejbe magát a szomszédos fülkében. Hm, hm… A nézése se jó. - -A gyászruhás ember szeme valóban sötét volt és kékárnyékos. A hangja is -beteg. S mintha a hajával és bajuszával is gyászolna, – fekete volt -rajta minden. Csak a magas gallér volt rajta fehér, meg a mansettája. - -– Dehát mi közöm vele? – elmélkedett tovább a konduktor. Egy fröccs -Dombováron 24 fillér; egy pohár sör Kaposvárott megin annyi; Gyékényesen -megin egy pohár sör, Zágrábban ebéd; Fiuméban egy-két víg liter bor a -komámmal a Leon-dóróba!… - -Mégis aggasztotta a sor. Kaposvárott, hogy két hölgy keresett fülkét, -egyenesen odavezette őket. A két hölgy is gyászruhás volt, -fekete-keztyüs, fekete fátyolos. Gondolta: összeillenek. - -S megnyitotta a fülkét. - -– Bocsánat, – szólott be. Két hölgy van itt, és nincs más hely a -vonaton. - -A gyász utas gunnyadtan ült a középső ülésen, és zsebkendőt tartott a -kezében. A másik kezében szivar égett. A szeme könnyes volt. A szemére -nyomta a zsebkendőjét, s komoran pillantott a hölgyekre. - -Fiatal volt az egyik, vén a másik. A fiatal arcát nem lehetett látni, -oly sürün takarta a gyászfátyola. Az idősebben meg nem volt mit nézni: -köpcös és teltképü, mint a hold. - -De jómódúak lehettek: krokodilus-bőrből volt az egyik kofferjök; a másik -sárga bőr, de az is ipari remek. - -A gyász-útas fölkelt, és az ablakhoz állott: néma udvariassággal -engedte, hogy helyet válaszszanak. Aztán letette a szivarját, s maga is -leült az ablak mellé. - -A két nő egy percig bús érdeklődéssel nézett reá. Ő is azokra. S talán, -hogy a saját gyászát még erősebben érezte a két gyászruhás nő láttára, a -szeme megnedvesült. - -Az öreg nő szeme is. - -A fiatal nő erre szintén hátravetette a fátyolát, és zsebkendőt nyomott -a szemére. Húszéves gyöngyvirágarc. A szeme körül vörös foltok a -könnyezéstől. Türkisz-szinü, nagyon is kék szem, mintha valami kék -festékkel festené a szemét. S a mozdulatára könnyü milflőr-parfön áradt -szét a fülkében. - -Az öreg nő az útasra emelte könnyben lábogó szemeit, s repedt-pohár -hangon szólott: - -– Ön is gyászol? - -Az utas bólintott: - -– Tegnap temettem el a feleségemet. - -– Ez meg a férjét temette tegnap el. Egy éves házasok voltak… Ötször -elájult. - -Mind a hármok szeméből megeredt a könny. Percekig tartó csend -következett. - -Végre a férfi szólalt meg: - -– Fogadja részvétemet… – rebegte, annélkül hogy a nőre ránézett volna. A -nevem Miszlay Gábor. - -S a fiatal özvegynek könnyedén bókolt. - -Az özvegy nem tudott felelni, csak bólintott. Helyette az öreg nő -szólott: - -– A lányom neve: Matild, Soós Gáborné. Özvegy Soós Gáborné. - -Az _özvegy_ szóra a fiatal nő méginkább eltakarta a szemét. - -Sokáig nem beszéltek. A vonat zöldülni kezdő mezőkön száguldott tovább. -A fákon még nem volt rügy. Itt ott fehér pásztákban hevert a távol mezők -árkaiban a februáriusi hó maradéka. - -A két nő leemelte a kalapját. Az idősebbik szürkehaju volt, s a haját -középen elválasztottan két hullámban viselte; a fiatalabbik hamvasszőke, -vékonyhaju, de fehér gömbölyü homloku. - -Miszlay unatkozó szemmel pillantott rájok, és a fiatal nő feje mellett -elnézett az ablakon át, a fakó vidékek távolába. - -– Mikor érünk Fiuméba? – szólalt meg újból az anyó. - -– Nyolckor, – felelte Miszlay bágyadtan. - -– Ön is oda utazik? - -– Nem: tovább. Magam se tudom, hova. - -– Nem tudja, hova? - -– Talán Dalmáciába. Talán a Balkánra, ahol nincs civilizáció. - -S mintha magában beszélne, hozzátette: - -– Veszedelmet keresek. - -– Veszedelmet?! - -– Veszedelmet. A veszedelmekben fölébred az emberben a maga-védelem. S -ha már egyszer védem magamat, visszatér az életerőm. De attól tartok: -nem fogom magamat védeni. - -A két nő szomoru csodálkozással bámult Miszlayra. - -Aztán ismét az anya szólalt meg: - -– Mink csak Velencébe útazunk. Talán még Firenzébe. Az orvos ajánlotta -Matildnak, hogy más levegőre menjen. - -– Nekem nem ajánlotta senki, – felelt rá maga elé nézve a férfi. Sőt -otthon kellett volna maradnom. Most vágják az erdőmet. Bánom is én! Ha a -legszebb fámat elvette az Isten… Most kezdődik a szántás, vetés. Bánom -is én! Nekem már el is szántott, el is vetett a sors. A földben van -minden kincsem. Onnan már énnekem ki nem kél. - -– De kikél! Biznunk kell az Istenben… - -– Hiszen bizom benne. Ha nem biznám, főbe lőttem volna magamat. A -pisztoly már a kezemben volt… - -– Azt nem szabad! – szólalt meg egyszerre mind a két asszony. - -S ijedt szemmel néztek Miszlayra. - -– Dehát minek éljek? – dünnyögte búsan a gyász-ember, könnyesen -pislogva. Én többé megnősülni nem fogok soha! Én többé boldog lenni nem -fogok soha! - -– Ez is azt mondja, – szólt az anya. Ötször elájult. De minden szabad a -világon, csak kétségbeesni nem. Lám én három férjet temettem el, mégis -itt vagyok. Egészségesebb vagyok, mint voltam. Nem szabad összeesni, -mint a hült szufflé! - -Vidám iparkodott lenni, de a két fiatal bágyadtan és érdeklődés nélkül -hallgatta. - -– Az ember csak egyszer szerethet igazán, – szólalt meg aztán Miszlay -annélkül, hogy rájok nézne. És aki nagyon szeret, beleveszti az életét. -Én ezen sokat gondolkodtam… - -És időnkint a könnyeit itatva folytatta: - -– Hogyan lehet meghalni egy hitvány köhögéstől? Hogyan? Annyi ember -köhög a világon, és meghagyja az Isten: hadd köhögjenek! Az én szegény -Rózsikám… Egy este lefekszünk. Egyszercsak fölugrik: kiszalad mezitláb -az ebédlőbe. Az jutott eszébe, hogy az órát fel kell huznia. Nemhogy -nekem szólt volna! Vagy legalább papucsot kapott volna! De mindig olyan -Futri Kata volt szegény! Még szerettem is, hogy olyan eleven… - -Szakadozottan, bús elmerengéssel beszélt Miszlay. A két nő érdeklődéssel -függesztette rá a szemét. - -– Micsoda gazdasszony volt! Micsoda szeretettel rendelkezett a konyhán! -A sok kulcs a derekán csirgett-csörgött. Mindig jött-ment a házban, mint -valami tündér. Minden cseléden rajta volt a szeme. Sokszor mondtam, hogy -tartson egy kulcsárnét. Jobb szerettem volna, ha könyvet forgat. Néha -még pöröltünk is, – persze csak úgy galambnyelven, – hogy mondok olvass -lelkem, olvass, hacsak egy órácskát is, mikor legjobban ráérsz. -Nemesítenünk kell a gondolkodásunkat! Föl kell emelkednünk a köznapi -élet alacsonysága fölé! Lásd a báróné minden új könyvet ismer, a -szellemi világosságnak minden mezején jártas, te meg lassankint -elparasztosodol. – Olyankor bosszankodott. – A báróné, azt mondja, már -festékesen is rút, hát így akar szép lenni. De én eléggé szép vagyok -neked, ha nem is tudom, hogy mik a legújabb disznóságok a francia -irodalomban! – Igazat mondott. Később tudtam meg, hogy a báróné csak -fiatalon olvasta a nemes műveket. Később már csak a… _korpa_ iránt -érdeklődött. - -Megdörzsölte az orrát és szimmantott néhányszor. Aztán bólogatva -folytatta: - -– Az én kis okos feleségem jobban átlátott rajta, mint én. Szegényke! -Milyen jó volt, milyen vallásos! Engem is rászoktatott, hogy este -imádkozzak. Belefogta az imádkozó kezébe a kezemet és úgy imádkoztunk -együtt… - -A szeméből újra kibuggyant a könny. Percekig hallgatott. Aztán -rányomkodta a zsebkendőjét a szemére és folytatta: - -– Hiszem, hogy találkozunk. De olyan lesz-e, mikor újra látom, mint -amilyen volt? Milyen a lélek formája? Van-e egyáltalán formája? Látom-e -ugyanazt az arcot? ugyanazt a kedves két szemet? Én ezen sokat -gondolkodok. - -Könnyezve prüsszentett, aztán elmosolyodott: - -– Az ágyba esése előtt harminc kotlóst ültetett. Hogy szerette a -csibéket! Mikor az első csibék keltek, behozta a kötényében és kirakta -az asztalra. Csókolta őket. - -A két nő mosolygott. A fiatalabbik kinyitotta a táskáját, és egy -sárgaborítéku könyvet vett ki belőle. - -– Matild is olyan bolondos, – mondotta az öreg. Ez is úgy szereti a -csibéket. Mert mink is falun lakunk, és… - -Matild elmosolyodott: - -– A csibék oly kedves állatkák! Én is ültettem húsz tyúkot. Az én -szegény uram tavaszszal mindig csirkét kivánt. Minek most már az a sok -csirke? – kérdezte könnybe áradt szemmel az anyját. - -S erre a két nő ujra sirásba fogott. - -– Mily bús dolgokat beszélünk, – szólalt meg Miszlay. Ahhelyett, hogy -elüzni iparkodnánk a szomoru gondolatokat… Micsoda könyvet olvas -nagyságos asszonyom? - -Az asszonyka fölvette a sárga könyvet s átnyujtotta: - -– Magam se tudom, – felelte fásultan. - -S hogy Miszlay szemöldöke összerándult a könyv cimének megpillantására, -ijedten kérdezte: - -– Talán nem jó? - -Miszlay vállat vont: - -– _A szobaleány naplója_. Némelyeknek jó. - -– Mondja meg őszintén! Láthatja, hogy fölmetszetlen. A mama vette az -állomáson, hogy szórakozzunk. - -– Nem szeretem ezt az irodalmat, – felelte Miszlay tartózkodón. - -– Dehát mi van benne? - -Miszlay ismét vállat vont, s hideg nyugodtan pillantott Matildra: - -– A báróné irodalma. - -Matild elképedten bámult Miszlayra, aztán az ajka bágyadtan mozdult meg: - -– Kérem, nyissa fel egy percre az ablakot! - -S fogta a könyvet és kiröpitette az ablakon. - -– Minek vettél ilyen könyvet? – fordult az anyjához panaszosan. - -– Tudtam is én, – mentegetődzött az anya. Kértem egy jó könyvet, francia -könyvet, mulatságosat, hölgyeknek valót. Ezt adták. - -– Inkább hoztunk volna hazulról. Van elég olvasatlan. - -És Miszlayhoz fordult: - -– Szegény uram nem szerette, hogy könyvekkel foglalkozom. - -– Szintén gazda volt? - -– Gazda, – felelte Matild, ujra megnedvesülő szemmel, – a legjobb gazda. -Azért is nem akarta, hogy olvassak, mint lánykoromban szoktam. Ő azt -szerette inkább, ha vele járok ki vadászni, meg a szántóföldre, vetésre, -cséplésre. Az egészség minden! – szokta mondani. Igen hitványka leány -voltam én mikor hozzákerültem, afféle erőtlen, klastromi… De az én jó -Gáborom szüntelen a levegőn hordozott… - -Elfulladt a szóban. Helyette az anya folytatta: - -– Még hideg vizben is akarta fürdetni, de azt nem állta ki Matild. - -– Az nem is jó, – szólt a fejét rázva Miszlay. A langyos viz jó, de a -hideg viz nem jó. A hideg viztől reumássá válik az ember. - -– Ő mindennap hidegben fürdött, – vette fel ujra a szót Matild, – és -neki nem ártott. Ha el nem ment volna a cigánylakodalomba… vagy én is -elmentem volna… De miért is nem mentem el! - -Az anya magyarázott: - -– Egy cigányt házasított meg a vőm hushagyókor. A lányom nem akart -elmenni, mert… nem állhatja a pálinka-szagot. És ott történt a -szerencsétlenség. - -– Szerencsétlenség? - -Az özvegy csak bólintott. Helyette az anya beszélt: - -– A vőm tréfás ember volt. Szalmaköteleket vonatott keresztbe a falu -utcáin. Mikor a kocsik odaérkeztek, a szalmát a béresek meggyujtották. -Még mink is néztük. Nevettük a cigányokat. Jaj… Három kocsi felfordult. -A vőm is. A lovak lába alá… - -A fiatal özvegy görcsös zokogásban rázkódott meg, s elhanyatlott. Az -anya ijedten kapott hozzá, s egy üvegecskét tartott az orra alá. - -– Matild! Matild! Jaj! Mingyárt elájul! De milyen bolond is vagyok én! -Minek beszélünk ilyeneket! Matild! Matild! No tessék, hatodszor is… - -Miszlay fölkelt: - -– Csak tessék hamar kifüzni! Kimegyek addig a folyosóra. - -Fogta a szivarját és rágyujtott odakünn. - -– Szép mulatság lehetett, – gondolta. A régi falusi nemesek virtusa: -cigányokat fordítani az árokba. - -S bús elmélázással nézte a még mindig sík és kopár vidéket, amelyen itt -ott zöldült csak egy-egy őszi vetés-tábla. - -A szivar lassankint elfogyott, és Miszlay már visszatért volna a -fülkébe, de a vonat meglassudott. Gyékényesre értek. - -Miszlay sétált egyet a nyolc-perces állomáson. Sétált feje-lógatva, -bandukolva. Egy leányka hóvirágot árult a perronon. Miszlay unalommal -nézte, hogyan vesz tőle egy öreg úr egyetlen csokrocskát. Ő is odasétált -a leánykához. Vett tőle öt kis csokrot, s összekötötte cérnával egybe. -Bevitte a fülkébe. - -Matild már akkor nyugodt-bágyadt arccal ült a helyén. - -– Hóvirág, – mondotta Miszlay jóságosan, – talán szereti… - -Matild szomoru mosolygással vette át. S rámélázott. - -– Az én kedves virágom, – sohajtott könnyedén. A hóvirág meg a szegfü. -Ön is szereti a virágot? - -– Nagy üvegházam van otthon, – felelte Miszlay sohajtva. Ilyenkor már -nyilnak a rododendronok, azáleák. Van száz azáleám is. - -Matild rácsodálkozott: - -– Oh de szép lehet! Nálunk bizony csak karfiol meg saláta volt az -üvegházban, meg egy sorvadt kamélia, pirosvirágu. - -A kezében tartott hóvirágra mélázott, aztán fölemelte az arcát és -hálásan pillantott Miszlayra. - -Az ajtóban a vonati ebédlőslegény jelent meg: - -– Kész az ebéd, kremássan. - -Az anya kérdőn nézett a leányára. - -Matild a fejét rázta: - -– Nem ebédelek. - -– Muszáj, muszáj! – felelte az anya. - -Miszlay sem érzett kedvet az ebédelésre, de az anya kérő pillantására, ő -is biztatta az asszonykát, hogy egyen valamit. - -Az asszonyka kinyitotta a táskáját, s egy fekete zománcu vékony -karperecet csatolt a csuklójára. - -Átmentek. - -Az ebédlőben alig beszéltek, s alig is ettek. Mégis megvidámította őket -egy fővárosi család, amely az ebédet jónak mondotta. Még a -Liebig-sürülékkel levessé bolondított sós melegviz is izlett nekik. -Mezei asszonyoknak mulatság, ha látják, hogyan eszi meg a városi ember -márciusban a tyúkot, meg a zsirba fonnyasztott kolerás burgonyát, meg -déli ételek között a tojásrántottát. - -Mikor visszatértek a fülkéjökbe, egy szemüveges őrnagyot találtak benne. -Az őrnagy hirlapot olvasott és szivarozott. - -– Bocsánat, – szólt rá Miszlay ridegen, – itt nem szabad dohányozni! - -A hölgyek ijedten pillantottak Miszlayra. - -Az őrnagy szemüvege is villant egyet. De aztán pardont mondott, s -fölkelt: kiment. Néhány perc mulva a kalauz utána szállította a -táskáját. - -– Jaj, de rászólt szegényre! – mondotta a fiatal özvegy mosolyogva, – -hiszen szivarozhatott volna. Az uram pípás volt. Ön is, ha szokta, -miattunk ne tartózkodjék. - -Miszlaynak jólesett ez a kinálat. Mingyárt elő is vette a szivaros -tárcáját. - -– Csak úgy, ha maga is elszí egy cigarettet. - -– Köszönöm, ma nem. - -– Én bizony megkivánom, kivált nyomott lelkiállapotban. De talán mégis -kimegyek vele a folyosóra. - -A két asszony nem engedte. - -Aztán bizalmasabban folyt a beszélgetés. - -– Ebéd előtt, – szólalt meg Matild, – mondott ön valamit, a halál után -való találkozásról. Hát ön bizonyos abban? - -Miszlay kiméletes-kevés tüzet gyujtott a szivarja végére. - -– Nem lehet másképp, – felelte apró füstöket bodoritva. – Hiszen ha nem -volnék bizonyos abban, hogy találkozom az én Rózsikámmal, nem itt volnék -ma, hanem őmellette a sirban. De az öngyilkosságtól is csak az a -gondolat tartott vissza, hogy az élet elvetése bűn, s ha ilymódon megyek -utána, éppen ilymódon veszítem el. Én ezen sokat gondolkodtam. - -– Tehát találkozunk!? Bizonyosan találkozunk!? – kérdezte élénken a -fiatal özvegy. Oh kérem, az Istenre kérem, mondja el hogyan? mi az ön -hite? Mert én vallásos vagyok, de a római vallásban nevelkedtem föl, s a -mi vallásunk tudatlanságban hagyja az embert a másvilág felől. - -Miszlay bólintott: - -– Én is katolikus vagyok. A vallásunk a sirnál se nem vigasztal, se nem -világosít. Különben más vallások se. - -A napfény besütött az ablakon. Miszlay a kezefejére pillantott, aztán a -fiatal özvegyre, aki hunyorgó szemmel állta a verőfényt. - -– Lebocsássam a kárpitot? - -– Ne. Köszönöm. Jólesik. - -Miszlay folytatta: - -– Inkább hiszem azt, hogy az ember lelke viseli tovább egyideig a -testnek a formáját, hogysem azt higyjem, hogy bizonytalan ideig külön -van a test is, a lélek is, aztán ki tudja mikor, ujra egyesül, és tovább -élünk egy renovált Földgolyón. Persze ezt a véleményt akkor alkották -még, mikor a Földet négyszögletünek vélték, s a világ csak Menny volt és -Föld. - -S elmondta csöndesen szivarozgatva, hogy az ő hite szerint a meghalt -lélek jobbára a szerettei mellett tartózkodik, s a halál órájában ölelő -karokkal fogadja őket. - -E beszédben folyton a fiatal özvegy arcán pihent a szeme. Jólesett a -szemének az az üde gyönge arc. Valami vigasztaló volt benne, noha az -özvegy csak néma elmerüléssel hallgatta. - -– Az igazi élet a csillagokon túl folyik, – mondotta Miszlay bólogatva, -– ott, ahol nincs óra, se kalendárium, se betegség. Én ezen sokat -gondolkodtam. - -A két nő áhitatos figyelemmel olykor könnyezve hallgatta a fejtegetést. - -– Dehát bizonyos-e ez? - -A vonat megállt a nyilt pályán. És hosszan állt. Ők akkor ocsudtak föl a -beszélgetésből, mikor látták, hogy az utasok leszállanak, és járkálnak a -délutáni napsütésben. - -Miszlay kiszólt az ablakon a konduktornak: - -– Mért állunk? Mi történt? - -– Egy tehervonat megrekedt az úton. - -– No, és meddig várunk? - -– Talán egy órát is. - -Miszlay ránézett a hölgyekre: - -– Ne sétáljunk-e mink is? - -A mamának nem volt kedve rá, de a fiatal özvegy fölkelt és belenyult a -kis utazó-táskájába; egy másik karperecet vett elő, arany láncocskából -formáltat. Azt is a balcsuklójára csatolta, a másik fölé. - -S egy pillanatra elgondolkozva nézett reá. - -Miszlay előre lépett le, s a kezét nyujtotta, hogy lesegítse az -özvegyet. - -Az özvegy keze melegen nehezedett egy pillanatra az ő kezére, s egy -finom alkotásu lábacska lebbent elő a fekete szoknya alól. - -A vonat a kék horvát hegyek közt állt egy leveletlen erdőben. A márciusi -nap verőfényében jól esett sétálniok. - -Szótlanul sétáltak. Talán mind a kettő arra gondolt, hogy mily különös a -sétájok: egyik sem a maga párjával. - -A fákon még rügy sem volt, de a fű már javában zöldikélt itt-ott a kövek -mellett. - -Miszlay megszólalt: - -– Egynéhány könyvet fogok ajánlani magának. - -– Oh nagyon lekötelez. Most már olvashatok, amennyit akarok. És -különösen szeretnék a halál után való életről olvasni… - -– Éppen azokra a művekre gondoltam. Az én könyvtáram csaknem csupa -filozófiai munka. Ha hazafelé utaznánk, azt mondanám, küldök belőle. - -– A gondolatot is köszönöm. - -És hálásan tapadt a szeme egy percre Miszlayra. - -– Dehát mivel viszonozzam? - -– Viszonozza? Hiszen már viszonozta! A maga arcában van valami enyhitő. -Noha maga is szenved. De mégis van valami nyugalom a vonásaiban, ami -átszáll másokra is. - -Matild pillogott: - -– Ezt már mondták nekem. Kisleány koromban is nyugodt vérü voltam. -Nézze, milyen szép az a szikla! - -Egy asztalnyi magasságu mohos sziklakő állott vagy húsz lépésnyire a -pályától. Mintha valami régi siremlék volna. Elsétáltak oda. A kő -környéke tele volt száraz cserfalevéllel. - -Miszlay megállt, s a földre nézett: - -– Nézze, nagyságos asszonyom, – mondotta elgondolkodó hangon, – nézze, -mi van itt?! - -Egy hervadt cserfalevélen valami zöldes kék bimbó látszott. Ibolya volt. -A holt levelet átlyukasztottan iparkodott ki a levegőre, napfényre. - -– Lássa: az élet… áttör a halálon. - -Az özvegy gyönyörködő szemmel mélázott a virágra. Aztán Miszlayra -nézett: - -– Jöjjön velünk Velencébe! – mondotta esdeklőn. - -Miszlay lehajolt az ibolyáért és átnyujtotta. - -– Szivesen. - - - - -A papa nem örül. - -– _Jelenetek a köznapi élet szinpadjáról._ – - -Gedeon ingujjban. - -Nem a bibliai Gedeon, csak Kovács Gedeon. Nem is hős, csak soványlábu -irnok. Ámbátor az élettel bajlódó irnokok különb hősök olykor az -ókoriaknál. - -Gedeon a tükör előtt áll, és ábrándos maganézéssel fésülködik. Két -bokorba rendezi arasznyi hosszu fekete fürtjeit. A széken fekete kabát -hever, a rajta levő pepita nadrág kiegészitő része. - -De még beretválkozni is kell. Gedeon beretválkozó szerszámokat szed elő -a fiókjából. - -A szobája ajtaján kopogtatnak. S angyali-szózat hallatszik kivülről: - -– Fölkelt-e már Kovács úr? - -Kovács magára kapkodja a kabátot, meg a gallért, és közben örvendezve -hajlong, mint a barázdabillegető. - -– Már fenn vagyok, Mariska, rég fenn vagyok! - -– Fel is öltözött? - -– Fel. - -– Akkor hát… - -S belendül egy csinos feketeszemü leány, – kissé kertbenéző, rózsaszin -bluzos, tegethóf-kékszin szoknyás, fehér kötényes; friss, mint a -hajnalban nyilott szegfü. A hóna alatt seprü és portörlő. - -– Jó reggelt! No ne ijedjen meg! Nem fogok port verni. Csak az ablakokat -fogom törölgetni, mig itthon van. És ma hamar el akarok készülni. -Vasárnap, tudja, hogy misére megyek. Még meg se beretválkozott? - -– Éppen most akartam. Nem volt még itt a izé, a levélhordó, Mariska? - -– Nem. Hát csak beretválkozzon. Nem fogom meglökni a könyökét. - -Kovács tétován néz a szerszámra. A leány felnyitja az ablakszárnyat és -törülgetésbe fog. Májusi napos levegő árad be a szobába. Az udvaron egy -kutyácska vidáman csahitol. - -Kovács a másik ablaknál áll, és felköti a nyakkendőjét is, miközben a -szemöldökén át néz Mariskára. - -A leány mosolyog: - -– Hát mért nem beretválkozik? Azt hiszi, én sohse láttam beretválkozni? -Apámat bizony sokszor láttam, Isten nyugtassa. Maga oly furcsa ember -Kovács úr. - -– Én? Furcsa? - -– Bizony furcsa! - -– Mért volnék én furcsa? - -– Csak, furcsa. - -– Én éppen nem látom magamat furcsának. Hát például, mért vagyok én -furcsa? - -– Hát nem furcsaság az, hogy esztendeje nálunk lakik és mindennap -találkozik velem; minden vasárnap hoz nekem egy virágszálat, és mikor -arra kerülne a sor, hogy beszélgessünk, maga egyszerre telegramnak érzi -magát és elsürgősködik. - -Kovács Gedeon pislog és elpirul. - -– Mit beszélgessek? – hebegi. - -A leány hozzálép, és a szemébe néz közelről, közeles közelről. - -– Mondja: mért hozza nekem azt a virágot minden vasárnap? - -Kovács méginkább elpirosodik. - -– Mért? Mért? Mert tudom, hogy maguk… vasárnap délután… mindig mennek -valahova az édesanyjával. - -– És semmi egyéb jelentősége nincs? - -– Nincs. - -– Érthetetlen ember! - -Gedeon röstelkedve pislog. - -A leány folytatja: - -– Ahányszor hivjuk, hogy jöjjön velünk a levegőre, mindig azt feleli, -hogy eligérkezett. Mink aztán alig hogy kiértünk az utcánkból, visszatér -és ezekbe az unalmas könyvekbe dugja a fejét. Pfuj! Könyv! A könyv nem -élet! - -– Nekem sokat kell tanulnom Mariska. - -– Dehiszen nem tanul. Nem tanul maga! Verseker ir. A minap megnéztem, -hogy micsoda könyv az, amelyik érdekesebb magának, mint én vagyok. Hát -az egyik könyvben verseket találok, vadonat friss verseket. Ihol-e ez a -könyv. Itt vannak a versek is. _Titkolt bálványomnak. Lányok gyöngye. Ha -én szólhatnék. Őrült vagyok. Egy fekete csillagnak. Én éjjel-nappal_ -_rólad álmodom. Elérhetetlen fényes csillagom._ Megbocsásson, hogy -elolvastam a verseit. Vers nem titok. Igazán szép versek. - -Gedeon egyszerre felüdült, mint a megöntözött saláta. - -– Szépek? És lássa mégse közlik a lapok. Azt felelik, ha beküldöm, hogy -izé… Képzelje, az egyik lap igy felelt: „Régi divatu versek; minden sort -meg lehet bennök érteni“. - -Mariska mosolyog: - -– Valami nagyon szép lány lehet. - -– Kicsoda? - -– Akiről a versei szólnak. - -– Nincs szebb a földön! - -– Ez is egy vers cime. Ime itt van: _Nincs szebb a Földön, tán az Égben -sem, mint az én piros réklis kedvesem_ stb. Megöl a kiváncsiság, hogy ki -az a leány? - -Kovács Gedeon zavartan pislog a Mariska sárga félcipőjére. Nem felel. - -– És épp ez az, amit nem értek Kovács úr, – folytatta a vallató. – Ön -úgy néz rám, valahányszor lát, de úgy néz… A minap meg, hogy itt ültem -az ablaka alatt féloldalt, ön le nem vette rólam a szemét. - -– Honnan tudja? - -– Csak vártam, hogy meddig néz? Egy óra hosszáig és öt percig nézett. De -oly mámoros szemmel, hogyha az utcán egy rendőrre nézett volna ugy, -bevitte volna. - -– Hogy tudja? Hiszen maga föl se pillantott. - -– Lát a leány akkor is, ha be van hunyva a szeme. Különben, ha tudni -akarja, egy zöld porcellán lámpaernyőt állitottam oldalt. Az megtükrözte -az ablakát. Jaj, de fecsegő vagyok! Szóval én nem értem magát. Vagy: -hasonlit hozzám az a megverselt leány? Eleinte még azt gondoltam, hogy -talán… Nekem is van piros réklim… De maga oly feltünően kerül engem! Én -mégis látni szeretném azt a ritka szép teremtést! - -– Nézzen a izébe, a tükörbe, – rebegi Gedeon. - -Mariska elejti a portörlő ruhát. - -– Hát mégis én volnék? Gedeon! - -– Nincs mért titkolnom tovább, ha már tudja. Már most csak én is tudnám… - -A leány kezet nyujt, aztán egyszerre a nyakába omlik Gedeonnak. - -Percekig tartó mély meghatódás. - -– Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, – gügyögi a leány -kibontakozva, – mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy én nem -vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az eligértje, hát mit beszél maga -elérhetetlen csillagokról? - -Gedeon a kancsóhoz lép, és megiszik egy pohár vizet. - -– Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve… izéje -vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást. - -– Sejtettem. - -– Az én születésemet, Mariska, izé borítja, homály. - -– Tudjuk, hogy árva volt. - -– Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött irántam. Ki -volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. Kérdezősködtem bent gyakran. -De azt mondták, hogy várnom kell, mig megnövök, és embernyi ember -leszek, akkor mindent közölnek velem. Azóta mindig magamat vizsgálom; -miféle izéjü, karakterü vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a -durvaságokat mindig gyülöltem. Velem született érzékem van minden izé -iránt, minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal -fésülködök, akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesit, mint a -paripát a katona-zene. A szép divatos ruhák is. Csakhogy persze nekem -nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb egy illatos izére, szappanra. -Bolondja vagyok a dusan habzó illatos szappannak! Szinházba is szeretnék -járni, de arról szó se lehet. Meg kell elégednem a müvészetek közül az -én kis tamburámmal. - -– Maga gyönyörüen tamburázik! És annyi érzéssel!… - -– Pedig senkise tanitott. Szóval azt akarom mondani, mindig vizsgáltam a -hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett következtetnem, hogy valami -izé folyik az ereimben, valami előkelő vér. - -– Az bizonyos, Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlit a hires -Andrássy Gyula grófhoz. - -– Gondolja? - -– A haját az is ugy viselte. - -– Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen nevet -csak izék, nagyurak választanak. - -– Bizonyára. Nekem a neve mindig tetszett, Gedeon. - -– Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, irnokoskodok. Egy napon -megtörténhetik, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns öreg úr. És -azt mondja: _Fiam!_ S meglehet, aznap jogos tulajdonosa leszek valami -izének, – cimnek. - -– Jaj, gyönyörü még elgondolni is! - -– Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, aki -nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba ül; -hapedig utazik, első osztályon utazik. - -– Gyorsvonaton! - -– Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön: a Keleti izén, -szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben. - -– És kastélyban lakik! - -– És… szóval lehet az is, hogy… Ámbátor lehet, hogy izé, szegény ember… -De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig izét susog, -előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb ki kell izélnie, -feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a világon, hogy ki ne -feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor nappal is könnybe borul a -szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, hogy én izé vagyok, érzékeny -természetü. Én nem nézhetem azt se, ha a kocsisok vasfésüvel vakargatják -a lovukat. Még azt se nézhetem, ha a szülők a gyermekeiket tépázzák, -vagy ha a gyermekek kutyát hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a -szivem. Én mindent megbocsátok a szülőimnek. Mert bizonyára nagy izéből -tagadták meg a szeretet legerősebb törvényét… - -Gedeon letöröl egy könnyet, és folytatja: - -– Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, amely az -imént az első csókot nyomta reám. - -Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az első -csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek nélkül Gedeon -felnőtt. - -– Hát itt a magyarázat, Mariska, – folytatja meghatottan Gedeon. – Én ma -nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy hitvány -fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, előgurul egy -ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én gyermekem! Belőlem -váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, penészes négykrajcáros… -Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se akartam addig, mig a nagy -titok kihámozva nincsen. - -– És az anyjáról se tud semmit? - -– Csak a nevét. Sajnos… - -– Mért sajnos? Legyen bizalmas, Gedókám, Gidókám! - -– Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám… az én anyám neve Kovács -Lidi. - -– Kovács Lidi. Szép név. És? - -– Nem érti? Oh, angyali ártatlanság! Kovács Lidi az anyámnak a neve. - -– Kovács Lidi. Hogyne érteném! - -– De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, hogy ha valakit _Kovács_ -Gedeonnak hivnak, s az anyja is izé, _Kovács_… - -A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinai váza cserepeire -nézne: - -– Most már értem. Tehát… És miféle nő volt az édesanyja? - -– A keresztlevél ezt mondja: _Foglalkozása: szobaleány_. - -Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány ijedt -csodálkozással Kovácsra. - -Aztán a fiu fölemeli a szemét. - -– Ugye, most már érti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? Ugye maga -megizél engem, megvet? - -– Oh nem! – kiáltja a leány. - -S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a szárnyát, fölemeli a két -karját, és Gedeonnak a nyakába repül. - -– Nem! Nem! Akit a szülők megtagadtak, a szerető szive nem tagadja meg! - -– Köszönöm, – rebegi Kovács érzékeny-boldogan. – A szerencse napja végre -hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első izéje, ünnepe. -Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a titoknak. Ma vagyok -nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. Abban megirják, hogy hol -van az anyám? És akkor én megkeresem azt a nőt, és megkérdem tőle, hogy -az én apám kicsoda? Kicsoda? - -– Dehát minek? Gida. - -A fiu vállat von. - -– Talán, ha meglát… talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember vagyok és -becsületes és józanéletü… Én teljes életemben izéltem, szomjaztam a -szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam képeket, amint az anya -a keblére szoritja a gyermekét, vagy olyan képeket, ahol a karácsonfa -körül örvendezik az apa a gyermekekkel. Én nem követelek az apámtól -semmit. De életem leggyakoribb álma volt, hogy egy szép öreg izé, -úriember megjelent, és azt mondta: fiam! És a keblére vont… - -– Szegény Gidám! - -– Mégis uriembernek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt csak -nagyurak tartanak… - -– Az bizonyos. - -– Talán nem is az ő hibájából történt… - -– Az is bizonyos! És azt mondja: sohse látogatta meg senki az -árvaházban. - -– Senki. Bizonyára nem is tudott rólam. - -– Hát én is azt hiszem, Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy maga mily -szép, derék és… kedves ember… Hátha valami gróf! és adoptálja magát? - -– Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen izém, -álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, akiről -bizton tudom, hogy apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe nézzen… A -szeme bizonyára olyan, mint az enyém… Ha meg is tagadna… De az az érzés, -hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem igy szól: _Ez az én -apám!_… Ezt az egyet kértem mindig az Istentől. - -– Szegény Gedeon! - -– Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat… Különösen a -Kossuth Lajos-utcán. S találgatom… Higyje el, megösmerném, bár sejtelmem -sincs róla, miféle ember lehetett. De megösmerném, Mariska. - -E percben csengetés hallatszik. Mind a ketten megrezzennek. - -– A mama! – mondja a leány. - -– A postás, – mondja Kovács. - -A leány fölkapja a seprűt és portörlőt. Kifut, hogy megnyissa az ajtót. - -– A mama jön. - -De nyomban utána, másik csöngetés is hallatszik, s Mariska diadalmas -arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel. - -– Az árvaházból jön! - -Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a boritékot. Valami keményet érez -benne. Nem meri a leány előtt felbontani. - -– Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent elmondok, -mindent megmutatok. - -A leány helyeslően bólint és kiröppen. - -Gedeon lázasan bontja tovább a levelet. - -Arckép fordul ki belőle, régi, fakó. A kép egy fiatal cselédforma nőt -ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és egyszer fodros könyékig -érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem lehet a képből kivenni, mert a -nő úgy mereszti a szemét, mintha valami porszem esett volna bele. - -– Tehát ez az anyám! – rebegi Gedeon. - -És csodálkozik, hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen idegenek -neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei. - -Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató meredek -betüire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldik a születésére -vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit tudnak még, hogy -Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, huszonhároméves -korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta a fiának. - -Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papiros, fakult lilaszin tinta, -parasztos irás: - -_Kedves fijam ne Áttkozd anyjádat, mert én Szeretelek volna föl -Nevellni, de nem tehetem, atyád Kis-Kuczor Gedejon borbéj legény -Devecserbe Ösmerkettem meg Vele de, neki nem vót semmije, aztán_ -_lellencz házba vittelek mert kételen vótam vele mert mek Betegettem mel -bajba_ - -_Csókoll szerettő anyád a sirig Kovács Lidi._ - -Gedeon szeme elfárad, mire végig silabizálja a levelet. - -– Tehát egy borbélylegény, – gondolja fájdalmasan. – Se nem báró, se nem -gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy ember, aki sohse -utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a harmadik osztályon! - -Szédül. Ugy érzi, mintha taglóval ütötték volna fejbe. - -Percekig tart, mig föleszmélkedik. Ujra elolvassa a levelet. - -– Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a névvel? -Hopp, megvan: hiszen épp itt láttam az utcánkon egy ilyen-neves -borbélycégtáblát. A Gedeon név fogta meg a szememet… - -S lelki zivatart érez, hogy végigtántorog a szobáján. - -– Tehát egy borbély… egy iparos… egy réztányéros borbély… Azóta -bizonyára az is megöregedett. De mindegy: él! És talán keres engem! -Talán, ha betoppannék… Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a -hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón… Ha megismerne… -Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán vagyonos is? El -kellene az egyik segédjét hivatni. Hiszen éppen beretválkozni akarok. -Szépen, egykedvü hangon kikérdezem, miféle ember a gazdája? Jómódu-e? -nem részeges-e? emleget-e egy elveszett fiut? sóhajtozva emlegeti-e? -miket mond róla? Ez jó gondolat! - -S Gedeon kiszól az ajtón remegő hangon: - -– Kérem néni… Sziveskedjék valami fiucskát elküldeni a borbélyhoz. Itt -van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne máshoz menjen a fiu, -csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. El ne felejtse: _segédet_. - -Az arca átfült a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és nézegeti -figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlitja a homlokát, -orrát, állát a nőével. A homloka magasabb a nőénél, az orra is tompább -és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: az az ő ajka! - -Mariska bedugta a fejét és kémlőn nézett Gedeon arcára. - -– Jó hir, vagy rossz? - -Gedeon zsebredugja a levelet. - -– Délután elmondom, – feleli olyan mosolygással, mintha citromszelet -volna a szájában. – Elmegyek magukkal sétálni ma délután. - -A leány szemében szinte lobogott a kiváncsiság. - -– Mingyárt gondoltam, hogy jó hirt kapott. Borbélyért küld: ez már jó -jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e? - -– Nem. - -– Báró? - -– Hát… nem egészen. - -– Tehát valami nagyur mégis? - -– Ne vallasson, aranyom! Oly izgatott vagyok… - -– Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még a lábam is reszket. -Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az én Gedeonom… - -– Iszen csak azt próbálja meg! - -– Ugy-e, nem enged? - -– Nekem nem parancsol! - -– Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb értelmében! És -az édesanyja? - -Gedeon legyint: - -– Meghalt. - -– Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele -beszélni? - -– Nem tudom… beszéljek vele? - -– Hát hogyne! Mielőbb! Van neki háza is talán? - -– Azt nem tudom. - -– Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van és egyet -nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan bizalmatlan, -Gedeon! Neki is van bizonyára lelkiismerete. Talán birtoka is van? - -– Nem gondolom… - -– Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az apróhirdetésben, hogy -birtokot elcserélnek házzal, vagy házat birtokkal. Hintója is van, -ugy-e? Nős ember? Előkelő? Talán országgyülési képviselő? Mily boldogok -leszünk, Gedeon! Ha vásári koldus bujt volna is ki a levélből, azt is -elfogadtuk volna jó szivvel, de így Gedeon… mily boldogság! Itt jön a -borbély! - -Egy sárga-lüszterruhás kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, ötvenéves -forma, kunkoritott bajuszu és soványlábu. Alázatosan mosolyogva köszön: - -– Tekintetes úr hivatott? - -– Én, – feleli elfulladó lélekzettel Gedeon. - -S a borbélyra mereszti a szemét. - -A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szijjat, beretvát, tányérkát -és szappant szed elő. - -– Egy kis vizet kérek, – szól a leánynak. - -Mariska eléje teszi a kancsót és dolgára távozik. - -Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját és leül -háttal az ablaknak. - -A borbély kendőt bont ki. - -– Itt még nem voltam, – kezdi nyájasan a társalgást. – Régen méltóztatik -itt lakni? - -S amíg a habot veri, körülpillant a szobában. - -– Én csak a izéjét kértem… a segédjét, – rebegi Gedeon. - -– Oh kérem, magam is szivesen jöttem, – feleli a borbély. – Az igazat -megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, hogy nehéz -segédet kapni. Hja… A munkabérek emelkednek és igy külvárosban -lehetetlenség… tessék elhinni, lehetetlenség. - -Ezt mondva, mégegyszer megkeveri a habot, s rámázolja Gedeonnak az -arcára. - -– Tessék tán megfordulni tekintetes uram. Igy, a világosságnak. - -Gedeon megfordul. Közben rápislog a borbélyra. - -– … Ez volna? Ez a sovány varjuképü? - -Mégis szorong a melle. - -– Ön a mi utcánkból való? – kérdezi lehető egykedvüen. - -– Igenis kéremalásan. - -– Kuczor? - -– Igenis kéremalásan, Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a tekintetes -úrnak. - -Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja az -ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját. - -– … Tehát semmi kétség, – gondolja fulladozva Gedeon. - -És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre nem -hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, – akárcsak a magáét látná a -tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan besüppedt és -ráncos körületü… - -Belső remegést érez. Hiába, biztos, hogy az apja! - -A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb füle -mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a habot -lekente, Gedeon megszólal: - -– Nős? - -– Igenis, tekintetes uram. - -– És… és vannak gyermekei is? - -– Oh, szépen! Négy egész. Három fiu és egy leány. A legnagyobb fiam már -segit is az üzletben. Ügyes gyerek. Gondoltam, hogy tanittatom, -tekintetes uram. De nem fült a foga sehogyse a latinhoz. A két kisebb -jobban markolja. A lányom, az meg a legjobb tanuló. Hja… - -– És… és több izéje nincs? gyermeke? - -– Nincs, tekintetes uram. - -– Nem is volt? - -– Nem, nem. - -– Szedje csak össze az izéjét, az emlékezetét. - -A borbély udvariasan nevet. - -– Nem, nem. Négy is sok a szegény embernek, tekintetes uram. - -És figyelemmel beretvál tovább. - -A következő kis szünet után Gedeon szorongó szivvel folytatja a -kérdezést: - -– Hol járt a világban? - -– Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a -legjobb. Hja… - -– Veszprémmegyében is? - -– Ott is. Oda való talán a tekintetes úr? - -– És hol volt abban a vármegyében? - -– Voltam Veszprémben, Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. Az szép -hely! Hja… - -Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A borbély a -fél arcát már letisztázta, s a másik fél megmunkálására ujra megvonja a -szijjon a beretváját. - -Mikor visszatér, Gedeon remegő ajakkal kérdezi: - -– Ismert-e ott egy… egy Kovács Lidi nevü nőt? - -A borbély megdöbben. Rábámul Gedeonra: - -– Hogy ismertem-e? – feleli tétován. Ismertem. - -Gedeon nem birja tovább. - -– Apám! – kiáltja a két karját széttárva. - -A borbély megroggyan ijedtében. A beretvája is kiesik a kezéből. - -Gedeon a nyakába borul és könnyes szemmel ismétli: - -– Apám! - -A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a képére és -kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog bámulatában: - -– Ön volna?… azaz te volnál? - -– Én, én vagyok, Gedeon, az ön fia. - -– A fiam?… - -– A fia. Én nem haragszom önre. Ma tudtam meg… - -A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a beretváját és -újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik. - -Gedeon visszaül a helyére és érzelmesen folytatja: - -– Ma tudtam meg… De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem igy -gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban neveltek? - -– Nem, nem tudtam tekintetes ur, azazhogy… - -S remegő kézzel folytatja a beretválást. Be is vág vagy kétszer. - -– Bocsánat, – hebegi. - -És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy harmadszor is -megvágják. Másrészt lehütötte az érzelmeit, hogy az apján nem látszik -semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már spongyával mossa a borbély, -szólal meg csüggedten: - -– Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan… és megbocsátok -ezért. Elvégre… - -– És mi lett szegény Lidiből? – hebegi a borbély. - -– Meghalt. - -– Meghalt? - -– Meg. Én különben nem ismertem. - -Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély sápadt. A -szemében aggodalom ül. - -Mégegyszer belemártja a spongyát a vizbe és körülvonja Gedeonnak az -arcán. - -– Arra kérem, azaz hogy kérlek… hát iszen ha már igy van… régen vót… ne -szóljon a gyermekeimnek. - -– Megtehetem, – feleli Gedeon bágyadtan. - -A borbély kicsavarja a vizet a spongyából és megtörten kérdezi: - -– Bepuderozzam? - -– Ne, – feleli a fiu. - -A borbély leveszi róla a kendőt s gépiesen rebegi: - -– Alásszolgája. - -Gedeon a zsebébe nyul. Nedves szemmel válogatja a tenyerén az aprópénzt: - -– Mit fizetek? - -A borbély szintén nedves szemmel, de azért üzleti hangon válaszol: - -– Csak negyven fillért… - - - - -Harangozóék karácsonya. - -Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt. - -Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az -asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült -volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan világított rájok. - -A kocsi-zörgésre felfüleltek. - -– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. Tök a -toromf! - -– De nem is a szomszéd faluba, – felelte rá a koma. - -És tünődve fülelt. - -Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga -dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a piacon, -télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről. -És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér. - -– A kocsi megállt, – mondotta pislogva. - -– Bizonyosan a papnak érkezett vendége, – vélte ásítva a harangozó. - -Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg egy tiz éves buckós fejü -fiu, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió. - -– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se igyunk? -Te is ihatsz egy pohárral Gyuri! - -A gyerek a fejét rázta: - -– Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni. - -Az apa bólintott: - -– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába… -csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges. - -Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain látszott, -hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti szabóság. - -– Nagy a drágaság! – bólintott rá a koma. - -Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő népek -szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep -tiszteletére. - -Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a -drágaságról. - -A kártyát ujra megkeverték. Közben az utca-ajtó koppant és nyikordult. - -A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig hogy a -lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, szólott -nyugodtan: - -– A gondozó jön. - -A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban. - -A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott -sarku avas kártya-lapokat. - -– Na. Te kezded Gyuri. - -A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit. -Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre -határozott mozdulattal kivágta. - -S rásanditott az anyjára, hogy helyesli-e? - -Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős dunántuli -asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes szemü. S mindig a -fiát mosolyogta a nézése. - -A harangozó rávetette a zöld alsót és az ajtóra nézett. - -Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy -fehér bajszu méltóságos szürös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel -köszönt. Hideg levegőt és lágy foghagyma illatot terjesztett legott maga -körül. - -Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál. - -– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya mellől. - -– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, hogy -tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját. - -– Mér? – csudálkozott rá a harangozó. - -– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – tudod hogy -tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a -templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát mégis aszongya a pap, hogy -korábban nyiss. - -– Jó, – felelt a harangozó, – csak ezt az osztást eljátszuk. - -Az öreg megszipákolta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman: - -– No nálunk mán megvan az nagy karácsonyi öröm! - -Mind reá fordultak: - -– Hogyhogy? - -– Hát a menyem… - -– Megszült? - -– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett harmat! - -A két asszony összecsapta a kezét: - -– Milyen boldogság! - -– És éppen ma! - -– Karácson éjjelén! - -A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az -öreg elé is tettek egy pohárral. - -– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten éltesse -ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott -legyünk a lakodalmán is! - -– Isten nevelje szépre! – toldta hozzá a koma. - -Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia. - -Az öreg boldogan pislogott. - -– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a harangozóné, – -csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat. - -És szeretettel nézett a fiára. - -Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő! - -– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a -koma-asszony. - -Nehány percnyi hallgatás következtt. - -Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy _hol lehetne vagy -hatvan forintot kölcsön kapni?_ Mert a tej is megdrágult, s harangozóék -tehenet vennének a vizkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén. -Tavaszszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi. - -Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott. - -– Hát a koma? - -S a fuvarosra intett a pípája szopókájával. - -A harangozó legyintett: - -– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is -őneki… - -A koma rábólintott: - -– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát kendnek János -bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába… - -Az öreg azonban elintett a füle mellett: - -– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De a -zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad. - -A harangozó az órára pillantott: - -– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát a -szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron. - -A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget, -és a szögön lógó nagy kulcsért nyult. - -– Huzd le a süveget a füledre! – szólt rá gyöngéden az anyja. - -A fiu lejebb nyomta a süvegét, s kiment. - -Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér -lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg. - -A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom -kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát. - -A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni, -de éjjelre mindig eloldják. - -Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a legdühösebb -kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán. - -Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsujtja vele, s rikoltott: - -– Mégy innen Kúnó! - -A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt. - -De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya, -valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós kulcsot, és -rákiáltott: - -– Czo te ronda! - -De az alak nem mozdult. - -Közelebb lép hozzá, hát valami bundaféle. - -Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben? - -Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü tűz-sor az -éjszakában. - -A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. Rávilágított -a bundára. - -Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros. -Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van irva: _Istennek_. - -Gyuri úgy elmálészkodott, hogy a gyufa is a körmére égett. - -Sohse hallotta, hogy az Istennek levelet is lehet küldeni. S bundát! - -Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy-elgondolkodva a templomba. - -A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyujtotta. - -Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a gyertya-gyujtó pózna -áll. De az istennek küldött bunda izgatta a kiváncsiságát. Megfordult, s -ujra a templom küszöbéhez lépkedett. - -Csakugyan: _Is-ten-nek_. Nem álom, se nem káprázat. Mégis félrébb kell -tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne? - -S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami keményet -érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a -bunda: _oá! oá!_ - -Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek? - -Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, s -meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron. - -Közbe a gyermeksírás elszünt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a -gyerek? - -Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek -adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet, -oltárterítőt, viaszt és bort. - -Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta. - -Tünődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak? - -Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek -megbotránkozva kérdezgetik majd: - -– Mi ez? Micsoda gyermeksirás? Ki hozta ide be ezt a gyereket? - -S végül kitudódik hogy a harangozó fia. - -Ebből rossz szél kerekedhetik! - -Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a tulsó -felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs -beragasztva, mint a levelek szoktak lenni. - -Egy percig tünődött, hogy szabad-e őneki megnéznie: mi van a boritékban? - -No bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna. - -Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte -a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papirost. - -Olvasta: - -_Jóságos Istenem!_ - -Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az -irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek irta volna. - -_Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen_… - -A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt -a sort, s lejebb fogott a szóba: - -… _bárki megtalálja… legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke_… - -Gyuri szive egyszerre lángot vetett az örömtől. - -… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm -lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál! - -Gyorsan visszadugta a levelet a boritékba, és zsebrevágta. - -Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A bundában füles -kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba. - -A bundát ott-hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte -szökdécselve. - -A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke kosarat, -vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más! - -Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta: - -– Kisgyereket hoztam! - -A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje. - -Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta. - -A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az -emberekre, csak a lámpásra. - -Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó -hörkent a fiára: - -– Kinek a gyereke? - -– Nem tudom, – felelte megszeppenve Gyuri. - -Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetődzve hebegte: - -– A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni… - -– A templom előtt? - -– Ott. - -A komaasszony elképedt arccal vatyogta: - -– Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek! - -Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan: - -– Ez bizony a tietek most már. - -A harangozót elfutotta a méreg: - -– Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör! - -S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még -abba is belevágta a fejét. - -– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből kikelten a harangozó. Ide -hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk -kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal! - -Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a -másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött. - -– Viszed vissza azonnal! - -Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön. -Fölvette. Föltette. - -A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé. - -– Milyen szép! – mondotta a harangozóné. Vajjon ki tette ki? - -– Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, – vélte a koma. - -Az öreg gondozó bólogatott: - -– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom előtt áll. -De azt gondoltam, a misére jöttek. - -– Vissza! vissza! – dühöngött a harangozó. - -A harangozóné azonban védőn nyujtotta a kezét a kosárra: - -– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd maradjon. Reggel -jelenteni fogjuk a birónak. - -– Ez a helyes! – bólintott rá az öreg. - -– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni -tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja. - -– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem -éjnap kornyikáljon. A szekeret se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek -mindig nyikorog. - -És megvetőn pökött a szoba sarkába. - -A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a -pólyát: - -– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van -ez már négy hónapos is. - -– Istentelenség! – sopánkodott a kománé. - -Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyult: - -– Ihol a levél…, – szólt cikogva. - -Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra -alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen. - -A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta: - -– _Istennek_. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te -bbivalybornyú! - -Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, mintha -végrehajtásról szóló értesités volna: - -_Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én -szerencsétlen Emmácskámat!_ (Persze!) _Kérlek add őt jószivek közé._ (A -gazember!) _Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek._ (Az hát!… -Nem olyan, mint te vagy, disznó!) - -_Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke._ (Köszönjük!) -_A kosárban levő e-zer kis arany legyen a jóságosoké, akik… e-zer… -hetes… koráig… fölnevelik…_ - -A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába -csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és könytől csepegő -szemét várakozón függesztette az apjára. - -A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomban rebegne: - -– Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán… - -– Mink vállaltuk, – szólalt meg nyugtalanul a koma. - -S fölkelt a helyéről. Idegesen babrált a bajuszán. - -– Ihol a tanum János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta. - -– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek -nem kell… - -S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal háritotta -el a kezét. - -– Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem? - -– A leányka a mienk! – dördült meg a harangozó. - -És a fiához fordult: - -– Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy! - -Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és -züpögött. - -A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett -paprika. Kiabált: - -– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság! -Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt háromszor is! Itélje -meg ő! - -– Itt nem itél! – harsogott a harangozó. Itt nincs itéletnek helye! - -– De csak itéljen! Ő tudja a törvényt! Ösmeri! Szóljon no! - -Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét: - -– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki -megtanálja… - -– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén ember, -szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel vagyonos… - -A harangozó dobbantott: - -– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza -senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem -ösmerlek. Ki! - -E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné -visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó -fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A -felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó -a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az -utca-ajtó olyat csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé. - -A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába. - -– No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik! - -Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől -tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra. - -– Olvasd meg: ezer-e? - -S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta. - -– Fölnevelünk, föl, kedves! - -És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől. - -– Gyurikám, ez lesz a feleséged! - -Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn -nyekeregte: - -– Köll a fenének! - - - - -Szüleim gyémántja voltam… - -– No gyerek, hát lássuk a bizonyitványt! - -Az első bizonyitvány a gimnáziumból. Tizenegy éves szivemnek szemérmes -büszkeségével nyujtottam át. S egy aranyat is vettem ki a zsebemből. A -tenyerem közepén tartottam apám elé: - -– Melléklet a bizonyitványomhoz! - -Négy jeles. Példás magaviselet. Az arany a példás magaviselet jutalma. - -A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meghivták -vacsorára. A tanitó poharat köszöntött rám: - -– A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, hogy én -miveltem rajtad az első köszörülést. Tündökleni fogsz, példaképül -ragyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt. - -Az anyám könnyezett boldogságában. - -Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áztam a dicséreteknek -özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy hát Guszti? vajjon -hogy végzett? - -Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópajtásom. -Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra a -futva járó gyermeklábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de nem -magasabb. És ő is az első osztályt végezte, csakhogy ő Sárospatakon. - -Még éjjel is gyötrött a kiváncsiság, hogy hogy végzett? Szerettem volna -hallani, hogy megbukott, és hogy ismételnie kell. Vagy hogy legalább is -elégségesekkel van szennyezve a bizonyítványa. - -Át is nyargaltam volna mingyárt reggel. De az apám ide-oda hordozott a -faluban a bizonyitványommal meg az aranyammal. - -A bognárunk, a jegyző, a póstamester, a kántorné, a boltos, meg akiket -útcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a jeleseimnek, meg a -példás viselkedésért nekem vert körmöcinek. - -– Püspök lesz ebből a kis úrfiból! – mondotta a bognárunk. - -És nagy kerek okuláréján át máris tisztelettel nézett reám. - -– Lehet ebbül még miniszter is, – vélekedett a jegyző. - -– És az is megbámult. Mindenki megbámult. Magam is bámultam magamon. - -Tiz óra volt mikorra hazakerültünk. - -Akkorra már készen várt a mennyei illatu tejfeles lángos. És ott várt -rám a folyosón Guszti is. - -No alig ösmertem rá! - -Megpofásodott, megtagosodott. Máskor tüskésen álló nagy barna haja le -volt nyirva tövig, s tagadhatatlanul falusi ollóval, mert a fejebőrének -a meztelenje egynéhány barázdában szinte világitott. - -A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűken szorult rá az idén. -Ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második bőre volna. -A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami parasztéval: nagy -volt, kétszer akkora, mint tavaly. A kabátja zsebéből valami vastag -spárgának a vége lógott ki, s a mellénye egy gombbal félre volt -gombolva. Látszott rajta, hogy nincsen már anyja. - -Csak a szeme volt a régi: tekintélyek előtt földre meredő, vad és buta -nézésü. - -Mindig csodáltam, hogy mily ostobán tud nézni! - -Huzódozva vonta elő a bizonyitványát. Csaknem jobb volt pedig, mint az -enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, másikat a -tornából. De ő a latinból, magyarból, számtanból. És amin legjobban -elbámultam, a magaviselete, az övé is példás! Példás!!! - -A dicsőségemet csak az arany mentette meg. Ő nem kapott aranyat. Tehát -én mégiscsak különb legény vagyok! - -A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmondta, hogy ő nem -kapott aranyat, azonnal meghivták ebédre. A juhász-gyereknek át kellett -futnia az apám névjegyével a tiszteletes úrhoz, hogy _a kedves fiut ne -várja ebédre: erőszakkal itt marasztaltatott_. - -Addig is hozzáláttunk a tornác-asztalra kitett jó meleg tejfeles -lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennünket, s magunkra -maradtunk. - -… Magunkra maradtunk… - -– Mit csináljunk? – kérdezte Guszti egyszerre okosra változott szemmel. - -– Hoztam cigarettát a városból, – súgtam körülpillantva. - -Legyintett: - -– Az semmi. Én szivart hoztam. - -– Nekem is? - -– Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, három verébfészket -láttam. Már csipognak! - -– Az ókútba több van bizonyosan… - -A tornác fala előtt egy kétéves gyermek csücsükélt vessző-kosárban. A -kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede. - -Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó -vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket. - -Guszti a kutyákra pillantott, aztán a gyerekre. Vigyorgott. - -A következő pillanatban kihúzta az egészben hagyott legalsó lángost és a -gyerekhez fordult: - -– Kell-e? - -– Ehe, – felelte esdő szemmel a gyerek. - -Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebkendőt, s -ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját. - -A kutyák persze azonnal ott termettek, és buzgón nyalták a gyermek arcát -jobbrul-balrul, hogy majd a nyavalya törte ki. Mink visszaugrottunk az -asztalhoz, és ettük a lángost tovább jámbor arccal. Magunk csudálkoztunk -legjobban, mikor az asszony a gyerek sikoltozására kirohant a konyhából, -és elrikítozta, elverte a kutyákat. - -Délig szinte repült az idő. Kifutottunk az ókúthoz. Guszti ruhaszárító -madzagot húzott elő a zsebéből, s a derekamra kötötte. Én meg levetettem -a kabátomat, nadrágomat, cipőmet. Az ingadozó mohos köveken húsz -körömmel kapaszkodva ereszkedtem alá, a harminc-méteres mélység fölé. -Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a tollas fiókák a markomban. A -csupaszokat le a vízbe! A tojásokat zsebre! - -A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába -nyomkodtuk, s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a torkába. -Lássuk a hatást! - -Akkor már szivaroztunk is vigan, és nagy füsttel. A Cibere kutya épp úgy -mulathatott rajtunk félóra mulva, mint ahogy mink mulattunk őrajta. - -Kissé sápadtan kerültünk vissza az ebédre. Anyám csóválta is a fejét: - -– Hiába a sok tanulás mind a két fiun meglátszik. - -Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes úrékhoz. Anyám a fekete -ruhámat adta rám, s megcsókolt: - -– A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magaviseletre -figyelmeztesselek. - -Csak délfelé bocsátottak el, – mert hátha Gusztinak tanulnia kell -délelőttönkint? - -Őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes úr igen -méltóságos komoly ember, és folyton erkölcsöt prédikál. Máskor is -ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, – (beteges -volt a megholt tiszteletesné) – olyan volt mindig az ebéd, mintha mind a -hárman büntetésből ennénk. - -Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdőszélnek. Ott a kövek -alatt bogarak tanyáznak. - -Felforditottam egy jókora követ, s találtam is alatta egy nagy százlábu -bogarat. - -A százlábut sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a derekát -nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a hegyével. -Gyönyörüség volt nézni, hogyan veckelődik, hogyan pöndörög ide-oda! -Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally vége alól! De én csak -nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, felpöndörödten. - -Szétnéztem, hol találok még egy másik követ, s alatta még egy százlábút? -De egy nagy festett tábla vonta magára a figyelmemet. - -A tábla uj volt, s rajta a betük feketék. Mindenféle tilalmazásról -szólottak. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, se tüzet rakni, se -kocsival járni a mellékes útakon. És másefféle. - -Az utolsó pont: _A vadak jogtalan ellövése a törvény értelmében -elzárással büntettetik._ - -Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a kőpadon -a háti-boltocskáját, – afféle bársonykabátos, csizmás és fülbevalós -olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két parasztleányka válogatott a -krajcáros gyüszükben, gyürükben és egyéb csillogó portékákban. - -Nekem persze a penicilusokra tapadt a szemem. A penicilusok egy fekete -csont-markolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban elhelyezetten. - -Guszti félrehúzott: - -– Hallod-e! Vehetnénk egy revolvert! Neked van pénzed. - -És jelentősen emelgette a szemöldökét. - -De én a fejemet ráztam rá: - -– Az aranyomon nem lehet. Mit gondolsz! Meg aztán minek volna a? - -– Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból -kikerülne… Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted. Te! Lőhetnénk vele -szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is! - -Az erdőben csakugyan van egy drótsövénynyel bekerített fácános kert, s -nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is. - -Csak a fejemet ráztam. - -– Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz krajcárom. -Szombaton bemegyünk a városba, és veszek rajta gumit. Csinálunk -gumi-puskát, csúzlit! - -– Nekem is? - -– Neked is. Lövünk verebeket. - -Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiútra pillantott. Fölkapott -egy kövecskét, s az úton ugrándozó verebekre sujtotta. - -A verebek fölrepültek az akácfára. - -Én is fölszedtem egynehány kövecskét. - -A verebek tovább repültek a tiszteletesék udvarán át a kertbe. - -Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek némán, s néztek ránk gyanakodva. -Odasujtottunk egyszerre mind a ketten. - -– Mintha egy leesett volna!… - -Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, már a -markomban volt. - -– Mit csináljunk vele? - -– Kössünk cérnát a lábára! Nem. Várj csak. Te! Tegyük be egy kas alá! - -– Megcsipnek a méhek… - -– Elfutunk. - -A méhesbe osontunk. Guszti nagyóvatosan fölemelt egy méhkast. Beugrattuk -a békát. - -A tiszteletes úr, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért rajzik -olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek mulva várta. Legott át is -izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiut, és ha a méhek -kirajzottak, fogja be. - -Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes úr -tanuló-szobájában, s nézegettük a Reformáció képes történetét. - -Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tiszteletes úrnak a -vadászpuskáját. - -A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. Körülvizsgálgattuk. -Nehéz, kétcsövü puska volt, patronra járó, nem afféle töltögetős, -kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt megtöltve. - -– Ezzel lehetne ám szarkát lőni! - -És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. Célba vett -az ablakon át egy arra-haladó asszonyt, és végignézett a csövön, -csattantott. - -– Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is vadászhatok. Te! -Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, kilopjuk a puskát. Te! -Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyúlat is! - -S ragyogott a szeme. - -– No nesze, fogd a puskát. Én vagyok a nyúl. - -Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, mintha -legelne. - -– Célozz! Lőjj! - -Céloztam, lecsattantottam a kakast. - -Guszti egyet ugrott, s eldőlt, nyifogott, rázta a lábát. - -Aztán én voltam a nyúl. Ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, dőltem, -nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam. - -Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes úr méltóságos -csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre vetette -a puskát. Mikorra a tiszteletes úr belépett, mink már olyan mély -elandalodással néztük a vormszi gyűlés képét, mintha egész délelőtt azt -cselekedtük volna. - -– No ezt szeretem, – mondotta a tiszteletes úr, hogy belépett. Könyv -mellett, Isten mellett. - -Atillás bús magyar volt, ritkás szakállu, és magas homloku. Mindig oly -emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne el, s a hangja -mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor ébredt volna. - -A fejemre tette a kezét. - -– Derék fiu vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, csaknem -olyan szép, mint az övé. - -Mintha tűvel sziven szúrtak volna. - -– Én jutalmat is kaptam, – vágtam ki büszkén. Aranyat kaptam… - -– Micsoda? Aranyat is kaptál? No lám, ezt nem mondta Guszti. - -És ránézett. - -Guszti lesütötte a szemét, és butára változott arccal hallgatott. - -– No lám! – ismételte a tiszteletes. És mire kaptad a jutalmat? - -– A példás magaviseletre. - -A tiszteletes úr megenyhült arccal bólintott. - -– Gusztinak is példás a magaviselete. Csakhogy a mi iskoláinkban az -ilyesmit nem jutalmazzák. A kálvinista embernek _kötelessége_ a jó -magaviselet. Nem érdem az nálunk, kötelesség. - -És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetését. Hogy a tanulás -kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a hajó-fölszerelés. Ki hogyan -rakódik, abból fog élni az élet tengerén. De a jó magaviselet a -vitorla!… Stb. - -Mink ájtatosan hallgattunk, és közben jóizüen ettünk. Én a békára -gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla becsületének! -Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a tiszteletes úr elnádpálcáz -engem is. De aztán ebéd végére még is megnyugodtam: ha megtalálják a -békát, ráfogjuk, hogy magától mászott be a kaslyukon. - -Ebédután a tiszteletes úr hosszúszáru pipára gyujtott, és jókedvüen -pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. Leakasztja a -fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a szögletből a botját is. - -– No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a -jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti, mulattasd a -vendégedet! - -Azzal megindul. - -A küszöbön mégis egyet gondol, visszafordul. Belép a dolgozó-szobájába. -Kihozza a Reformáció történetét. - -– Nesztek, ha olvasnátok. - -Átadja Gusztinak. Azzal szépen becsukja a tanulószobája ajtaját. -Ráfordítja a kulcsot. Zsebredugja. A szokott méltóságos járással -elpipál. - -Füleltünk míg a lépései elhangzottak. - -Gusztinak a szeme szokatlanul csillogott. Végre megszólalt: - -– Estig odalesz!… - -– Mit csinálunk estig? - -– Kilopjuk a puskát!… - -– Hiszen bezárta… - -– A padlás-kulcscsal nyílik… - -Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek éreztem a -gondolatát. De ha mégis megvalósulhatna!… Hogy igazi puskával lőjjünk!… -Madarat, nyúlat, mindent!… De nem, csak madarat, merthiszen a nyúlra -börtönbüntetés jár… - -Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szobából. Guszti kinyitotta -az útca-ajtót, és az apja után lesett. - -A tiszteletes úr nyugodtan haladt a széles utcán a felvég felé. Közben -bodor füstök röppentek el a válla fölött. - -– De hátha nem lesz oda estig? – szólaltam meg aggódva. - -– Biztos, hogy oda lesz! - -– De hátha visszatér? - -– Nem tér vissza. Ha a jegyzőhöz megy, mindig ott-ragad. Politikáznak. - -A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan -kanyarodik rá a tiszteletes úr a szomszéd község felé kigyózó -gyalogútra. - -Aztán a gazdasszonyt lestük. Egykedvü arccal mosogatta az edényeket. - -Negyedóra mulva lappangva vittük a puskát a kertek alatt. - -A nap tüzesen sütött. A megsárgult gabona szinte zizegett a hőtől. -Rólunk csurgott a verejték, és mégis szinte fáztunk a félelemtől, hogy -valaki meglát bennünket. - -A puskát én vittem persze. Ha netalán valaki belénk akad, azt mondjuk, -hogy az én apámé, és hogy verebet lövünk vele. Nehéz volt a puska és -olyan hosszú, hogy a sarkamat verte. De azért cipeltem szívesen. Lövünk -vele! Életemben először lövök igazi puskával! - -Guszti előbbre járt vagy tiz lépést. Fülelt, nézett, kémlelte az útat. -Nála a patronok voltak. Nem sok, csak kettő. Eszébe se jutott, hogy -többet tegyen zsebre. Egyikkel ő lő fácánt, a másikkal én. - -S alig hogy beérkeztünk az erdőbe, Guszti értő mozdulattal nyaklította -el a puskát, s nyomta bele a két súlyos patront. - -Most már csak az erdészt ne vezesse ránk az ördög! - -Az erdő is meleg volt. A levegő fülledt a fák között. A madarak -hallgattak. Csak gyíkot láttunk itt-ott a tuskókon, meg szöcskéket a -naptól szárazra égett tisztáson. - -De csak beljebb a fák közé! - -Minden kis zörrenésre egy-egy megrezzenés. Lekussadunk. Hallgatódzunk. A -szivünk verése is ellassul. - -Óvatosan lopakodunk egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A csörgős -harasztot amennyire lehet, kerüljük. - -Egyszercsak változnak az erdő fái. Szálasabbak, ritkább lombuak. Zöldebb -a fű is alattok. Egy csermely vékony ere kanyarog a fák közt. Megyünk, -lesünk, megyünk, lesünk, hallgatódzunk. - -Találunk cincért. Rá se nézünk. Gyönyörü kék szitakötő hintáz előttünk a -káka fölött. Nem futunk utána. Csak lépegetünk, lesünk, lépegetünk, -lesünk, hallgatódzunk. - -Valami nagy madár burran fel egy terebélyes galagonya-bokorból. Majdnem -akkora, mint a tyúk. Guszti ahhelyett hogy lőne, megijed. Mikorra a -puskát emelné, a madár már elszárnyalt. - -– Találunk másikat, – susogja. - -S óvatosan lépkedünk beljebb, egyre az ér partján. Ott nem zörög a -haraszt. A madár nagy reménységekre izgat. - -Egyszercsak Guszti int: - -– Pszt… - -A szemünket egy somfa-bokorra hegyezzük. - -Mintha sötétlene benne valami!… - -Guszti felvonja a kakast. Közelebb lopódzunk, közelebb, közelebb. - -A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy picinke -madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van fonva, de már -üres. - -E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre erősebb. -Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet… - -Megrettenünk. - -Egy őz! - -Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy kis -vadrózsabokrot s ránk… - -De mégse ránk! Egyszerre megáll alig húsz lépésnyire tőlünk. - -Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten marad. -Fülel. - -Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a fejét, s -egy másfél méteres magasságu növendék fácskának az alsó leveleire -nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti. - -Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük, -legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé. - -Az őz megjelenésére álmélkodássá változott a rémületünk. - -Egy őz! Egy élő-eleven őzike! - -A lélegzetünk is elállt. - -Az őz legel. Gyönyörü fekete szeme nyugodt és szelid. Eszeget -gyanutlanul. - -Guszti óvatosan térdre bocsátkozik. - -Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg akartam -ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. Még a hajam -is meredezett… - -Guszti fölemeli a puskát. Céloz. Soká céloz. Én pillantani se merek… - -Az őzike a hasa alá hajtja a szarvát. A hasát vakargatja. - -..... - -_Durr!!!_ - -Láng és füst! Puskapor-büdösség! - -Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de csak -eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben… - -Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a -lábunkat. - -Guszti aggódva pillant körül. Aztán odafutunk. - -Az őz oldalából bugyog a vér. Szép fekete szeme vádlón mered reánk. - -De mink is egymásra meredünk. - -– Mit csináljunk vele? - -– El kell ásnunk! – hebegi Guszti ijedt szemmel. - -Sápadt volt, mint a fal, s a homloka fénylett a verejtéktől. - -– De hova? - -– A bokor alá. - -Megfogtuk az őznek a lábát, s a bokor alá vonszoltuk. - -Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt kapartunk. -Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a fekete porhanyó -földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, betakartuk nagysebesen -földdel és száraz falevéllel. - -* - -– No, hogy mulattatok? – kérdezte anyám este, mikor hazaérkeztem. - -– Nézegettünk képes könyveket, – feleltem jámboran. - -– Milyen a térded? - -– Játszottunk is a kertben… - -Anyám megcsókolt. - -És én oly édesded-nyugodtan aludtam mint az angyalok. - - - - -Szép asszony a kovácsné! - -Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy borsodi -faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is. - -Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az egyik -ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csipejét. - -A kocsis káromkodott. - -Megállitjuk a lovakat. Hát a sántitónak a lábán oldalt lityeg a patkója. - -No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri egy perc -alatt. - -A kocsis lefeszitette a patkót, éshát a ló vigan poroszkált tovább -mezitláb, a műhelyig. - -A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval boritott fekete műhely előtt. Ritka -szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós bőrkötényben. Kissé ragyás -ugyan, s eldurvult kezü, de hátha Toldi Miklós is ragyás volt és -eldurvult kezü? - -– Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – aztán -majd bejön a kocsis a lóval. - -A kovácsház ajtajában egy fehér-főkötős asszony dugta ki a fejét. - -Vén birka-arc. A szeme-pillája is fehér mint a birkáé. És hogy a kendője -a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle méginkább -eltorzította az arcát. - -Hogy Palit meglátta, mosolygott, kilépett és alázatosan bókolt: - -– Jónapot kivánok kasznár úr! Tessenek talán bejönni addig… - -Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta, – kenyeret vagy mit -dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy alázatos pillantást. - -– Tessenek… - -Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre megfordult -volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll! - -– Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már megyünk -tovább. - -A kovács patkolás közben odaszólt félvállról a feleségének: - -– Hát legalább széket hozzál ki Katókám, hogy az urak leülhessenek. - -Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a műhelyajtóban, kicsi mása a -termetes kovácsnak. Az anya hivó pillantására egyszerre megelevenült. -Befutott és széket hozott ki, kettőt. - -Aztán egy mosolygó szemü szőke leányka is kilesett az ajtón, de csak egy -pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, noha fekete -szemü, mint a kovács. - -A kasznár rákiáltott: - -– Bujj elő csak kis nyúl! bujj elő! Krajcárt kapsz! - -A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács mosolyogva -pillantott rá a munkájából. - -* - -Nekem ki nem múlt a fejemből az az asszony, az a két gyerek, az a -gyöngéd hangja a kovácsnak: „Széket hozzál ki Katókám!“ - -– Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el az a -Toldi Miklós azt a birkafejü asszonyt! Nem talált magához illőbbet? - -Pali hümmentett: - -– Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a kérdést. - -És szinte ijedten nézett rám. - -– Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El ám. Ült -is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is azt -kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? Hozzá -sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót. - -Vacsorára hivó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál -gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak kovácsékról -nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. Hogy kerültek -össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a falusi kovácsnak? Igy -is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. Minek annak a pénz? Nem is -lehet az, hogy pénzért vette el. Talán boszuból vette el, hogy egy szép -leány nem ment hozzá? Talán ostoba ember, és valami ravasz család -beugratta a házasságba? Vagy olyan volt a gusztusa? - -A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali kártyát -ajánlott. De én útálom a kártyát. - -– Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a kovács. -Valami érdekes a házasságuk története? - -Pali nevetve legyintett. - -– Érdekes a fenét. Nagyon is prózai! - -– Mégis hát mért vette el azt a csúnya asszonyt? - -– A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon érdekel, -elmondhatom: - -Fiatal kamasz voltam, mikor a kovács először házasodott. - -Az első felesége szép asszony volt, fekete-selymes szemü halványka -asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, mert szivbajos. - -Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hirtelen halt -meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán egyszercsak -leült, lekonnyadt a feje, meghalt. - -A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a mi -embereink csináltatni. - -Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsirja nekik a -baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sirnak egyet. - -Aztán az asztalos megtörli a szemét. - -– No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, hogy a -grófnék se fekszenek különbbe. - -Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta tartani. -Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát. - -– Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbűl… - -Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fürészel, méreget, -gyalulgat. - -Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak csöpög közben -a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire szivökből, szavukból telik. - -De a kovácsnak minduntalan megered a záporessője: - -– Micsoda asszony volt!… Milyen bablevest főzött!… Hogy reszketett -értem, mikor a hideg lelt!… - -S remegő mellel folytatta: - -– A fiacskám… Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az árvának? Senki -asszony-atyámfia nincs olyan, akire rábizhatnám. Az öreganyám jött el. -De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. Reszketős a lába. - -Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, legalább -addig, mig uj asszony nem kerül a házba. - -Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem adhatja oda. -Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni se. - -A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati lenne oda -jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is a mult héten -temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen mesterember házába -illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni is jól tud, kivált -bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne bízni a házat is, a -gyermeket is. - -Délutánra megvan a koporsó. Politúros, réz-szegekkel pazarul kivert -pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést nem is kiván, -csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase szolgált. Nem is -volt szándéka. De mivel azt mondják, hogy jó ember… - -A kovács kezet nyujtott neki: - -– Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne legyen -nagyon árva! - -* - -A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. A szeme -vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen. - -Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a csézánkon, – az -apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is torlódott össze a halottas -napok alatt. Aratás idején nem lehet halogatni a munkát. Biz a kovácsnak -szögre kellett akasztania a gyászköntöst, és fel kellett öltenie a -szennyes bőrkötényt. - -Hát dolgozik. Veri a vasat a Feri legénynyel. - -Emberek érkeznek jobbrul is balrul is. Ejtenek egy-két vigasztaló szót. -Isznak egy két korty szilvóriumot a tori maradékból. - -A kovács is iszik velök, noha éjfélután egyig ivott. Minden vigasztaló -szóra megvizesedik a szeme. Sohajt nagyokat: - -– Iszen ha ez a kis kölyök nem vóna!… - -Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg Irhóczi meg -is rójja érte: - -– Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kivülről legyen erős, -hanem bévülrül is. - -Veri a kovács a vasat. - -Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül mindig -egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való rúdon, ki hol -helyet talál. - -A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s hallgattam, -miket beszélnek. - -Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta patkoltatnak, -vasaltatnak ottan, s mondanak hireket. Ki merre járt, mit hallott? -Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles számokban. No meg -odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a falu humoristája. - -A falubeliek csak Dolfinak hivják, noha se nem Dolfi, se nem zsidó. De -göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit. - -Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott akkor, egy -nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz lépésnyire.) - -Hát csak biceg felénk, a tányérszélü ócska szalmakalapban. - -Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik jókedvü. -Most azonban… - -Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja befelé-kajmós -lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos elejü gyékény-szinü -kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos térdü pepita-nadrág. -Szőkevörös arcán gondolatok komolykodnak. - -Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes jónapot mond, -hogy hozzánk érkezik. - -A kovács a csézára való uj pántot fényesiti szurokkal. Szótlanul nyujtja -neki a kezét. - -– Hát barátom… – szól remegő lágy hangon a suszter, – majd leszünk -jobban is. - -A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a halállal, -halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy mutatkozzék. - -Leereszkedett a kovács-eresz árnyékába, a csézának félretett -bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos -tajtékpipáját. - -Furcsa volt az arca, hogy komolykodott. Sohse láttam másképp, csak -hunyorgó szemünek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett szemmel -kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca megrútult, -meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is, mintha lejebb konyult volna. -Butának látszott és vénnek. - -De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, mikor -senkise varrat csizmát, se nem foltoztatnak, Dolfinak félrevágott ócska -szalmakalapja naphosszat ott volt látható a műhely előtt. Vasárnap meg a -kovács látogatott el őhozzá. Ittak, kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt. - -– Pronty! – kiáltotta a suszter. - -Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt van -benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében -rácsapott az asztalra. - -De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már a harmadik liternél -tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, amikor a kovácsnak -az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. A kovácsnak az öccse -bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember volt. Pápaszemet viselt, -és vasárnaponkint valami hazafias néplapot olvasott. - -Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre juttatják a -miniszterek; hogy a katonaság nem az országot szolgálja, hanem a -császárt; hogy a császár nem a magyarok javát nézi; hogy háboruba -keveredünk előbb-utóbb; hogy a magyarok falkánkint költöznek át napról -napra Amerikába, s egyszercsak azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt -itthon meg Tisza Kálmán. - -Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrün verte az asztalt, s kiáltotta a -prontyot. A kovács csak morgott: - -– Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit… rá a -pőrölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a palacsinta! - -A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a -hallottakon. - -Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács nem -ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi esze csak -bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, humorizáltak. - -Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a falunkba -telepedett, nem szivelhették egymást. A kovács _nevető tyúknak_ nevezte -el a susztert. A suszter meg _táncos bikának_ a kovácsot. Nem is -beszéltek egymással. A kovács mindazonáltal nem gyűlölte a susztert, -csak lenézte, mint a herkulesek szokták lenézni az erőtelen embert. - -A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált a műhely -előtt, tüntetőleg törülgette az orrát a vörös zsebkendőjébe, és megrázta -a zsebkendőt, mintha poros volna. - -Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett uj csizma. Valami lakodalomra -hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a városba kocsizzon -csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi műhelyébe ellátogasson. - -– Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – mondotta -méltósággal. - -A Dolfi suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy nincs az a -cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek volnának, sem az a -kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A szárát lakbőrrel szegte -be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a _B. P._ betüt, a kovács nevének -a kezdőbetüit. (Bagos Pál.) Táncos embernek igen tetsző az ilyen. No a -kovács úgy megszerette akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is -ivott vele. - -Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt mikor -kitavaszodott, át is költözködött a felvégről az alvégre, hogy közelebb -lakjon a kovácshoz. - -Hát mondom, akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt már a -műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem messze az -aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak hallgatta őket -szótlanul. Foszlott szélü ócska szalmakalapját a térdére tette, s -pihegett a melegtől. - -Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A legfelső -katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg porcellángomb, -amilyet paplanra szoktak varrni. Legény-ember szegény ember. Hát még ha -falusi mesterember? Ámbátor… nem az a szegény akit mi nézünk szegénynek, -hanem aki magát érzi annak. - -Hát ott piheg a suszter szótlanul. - -Ekközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből a -házba. Papucs a lábán, viritó-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja -boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte az -éjet. Bizonyosan a gyermek miatt. - -Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A karján a kovács kis -egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemü gyermek a leánynak a vállán. - -A suszter rábámul. - -A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juh-szemeivel megáll a -kovács előtt. - -– Hotzzak-e még _tszilvóriumot?_ – kérdi pöszén, kedvetlenül. - -– Nem kell több Kati, – feleli a kovács. Hanem a korsót töltsd meg -vizzel. - -A leány visszatassog a papucsban a konyhába. - -Mink már a _tszilvórium_ szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi arcán is -megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak fojtogatta a szót, de -aztán kipattant belőle: - -– Hol szedted Pali ezt a gyönyörü gyöngyvirágszálat? - -Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a -tenyerébe szoritotta a száját, de csak kitruccant belőle is a nevetés. - -A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott ismét a -korsóval. - -A kovács ráfordítja a szemét a leányra. Bizonyára akkor nézte meg -voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka -meghomályositotta a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd, -csakhogy megbizható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé maga -mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint nem látott -ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a világ. - -Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is furcsálta. -Fejet csóvált rá: - -– Passzorkányos!… - -– No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a suszter, mikor a leány -bement. Elküldjük Pestre a szépség-versenyre! - -Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye levágta a -kalapácsot, s hajlongott röhögtében. - -– Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor megjöttünk, -a kisfiam egyszerre az ölibe kivánkozott. Bánja a manó akármilyen a -pofája. Majd megszokjuk. - -No attól a naptól kezdve volt min mulatni a műhely előtt. - -A Dolfi suszter mindennap uj ötlettel állitott be a félszer alá. - -– A kegyes-asszonyok tanácskoztak, hogy lefestetik a Katit oltárképnek. - -Vagy: - -– Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell vennem -feleségül. - -A kovács is szerette a tréfát. Szivesen füzte tovább: - -– Dejszen hiába álmodtad: a Feri mán szemet vetett rá. - -– A világbúl is kifutnék! – kiáltotta a legény. - -És nevettünk ezeken az ostoba beszédeken. - -Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor nevettünk. -Dinnyehéjat vagy mit vitt a hizónak. A konyhaajtó a műhely mellett volt. -A disznóól meg tulról. Köztünk kellett elmennie. - -Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, hogy őt -nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is. - -Bedobta a héjat a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. Aztán -visszatért sebesen, csakugy suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt -volt, szinte kékesen sápadt. Még a füle is. - -Ahogy elhaladt mellettünk, fájdalmasan pillantott ránk és gyülöletesen. - -De nem ügyeltek rá. Talán csak magam láttam azt a pillantását. - -Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli viritott -rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek. - -Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreganyja küldte, hogy -valamit hozzon a boltból. - -A következő napokban is a rákszinü réklit láttam rajta, a lábán meg -magas sarku fűzös cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A nyakán -valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak üvegből? Félig -parasztos volt a ruhája, félig, mint az iparos lányoké szokott lenni. De -mindig ünnepi. - -A suszter figyelmét nem kerülte el a leány öltözködése. - -– Ugy _tszép_ a lány, ha _tczinos!_ – szólalt meg, mikor a leány -ellépett. - -– Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falubeli legény, aki a -csizmáját patkoltatta. - -A suszter komoly szinnel felelt: - -– Nem olyan természetü: csak a szőke legényt sohajtja meg a barnát. - -A kovács is megszólalt: - -– Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok hogy Feri is -hogy pislog rá? - -Nevettünk persze. - -Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. Ráncos-kezü, -görbe kis vénasszony. - -Rászólt a fiára: - -– Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már panaszkodott. Ha -elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A fiad az anyját se -szerette jobban. - -A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a gyermekkel -édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, sőt nagyon is -gondosan öltözködött. - -De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly szemmel -nézni. - -– _Tszeretlek_ Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány beszédét utánozva. -– _Tszeretlek tszivem tszép tszerelme._ - -És ujra nevettünk. - -A leány csakhamar visszatért. Az öregasszony még ott ült vén-komolyan az -ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a boltban, mit nem kapott, -és utána véletlenül a Feri legényre pillantott, s véletlenül sóhajtott -is egyet, mint a nyomott lelküek szoktak. - -Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Feri legény -levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a műhelybe. - -A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz lépett. - -– Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes szemmel. -Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek… Annyit megérdemlek talán, hogy ne a -magam költségén… - -– Mégy a fenébe! – kiáltotta elkomolyodva a kovács. - -– Akkor elmegyek gyalog. - -S megfordult. Bement a házba. - -A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s bement a -leány után. - -Bent időzött néhány percet. Boszus volt, mikor visszatért. Még a -kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön. - -– Ménkü belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre. Ne -bolondozzatok avval a leánynyal! - -S nagy lökésekkel reszelte tovább a vasat. - -Akkoriban már sűrün kerülgették mindenféle házassági ajánlatokkal. -Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta mögött, hogy kit -kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát vittek oda, nem -mulasztották el a kérdést: - -– Hát meddig tart az özvegyi élet? - -– Hóttig, – felelte rá a kovács. - -– Én tudnék egy magának valót. - -A kovács csak ellegyintette a folytatást. - -Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. Ahogy -mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi érdeklődések is. - -Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De a téli -hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az ablakban láttam a -kisgyereket, – ahogy arra jártam a vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi -mögött Katinak az arcát, nagy sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát -még mindig ott van. Az öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács -tehát még özvegykedik. - -Hanem a husvéti szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter ismét -ott ült a kutya-rágta szélü szalmakalapban, szurtos sárga kabátban, és -az örökké tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi változott rajta, hogy -a kabátja alsó fehér gombja fölülre került, a fölső rézgomb meg alulra. - -Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az előbbi -napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a vén bozontos -kutya is ott sütkérezett a küszöbön. - -Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös szőr, -fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló fürtök -miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a gazdájához az -országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg nem űzte el. Pedig -nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom kell egyet. - -A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott terjengett. -De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben. - -Akkor éppen négyen pipáztak ott. Dolfi körül. A negyedik Gede, az -erdőkerülő, tatárpofáju vállas ember, – bekecs rajta, és a fején az -apámnak egy rég neki-adott zöld vadászkalapja. - -Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe, hogy pipára -gyujthasson. A hüvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi szénparazsat -a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe: - -– Én is tudnék egyet majsztram, az igazán jó teremtés, magának való. - -A kovács félvállról ránézett és felvonta a szemöldökét. - -– Kit? - -A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló -dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin vagy jobban mondva állt, mint -menydörgéskor a macska a háztetőn. Ragaszkodott-kapaszkodott teljes -erejével a kocsi oldalába meg a saroglyába. De meg az is látszott rajta, -hogy ki akar ugrani. Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a -lovakat, s a kocsi rendesen haladt tovább. - -Jóideig néztünk utána, aztán Gede mintha mi se történt volna, folytatta: - -– Hát a Zágóczi jányát, az özvegyet. Az ám jó dógos asszony! - -A kovács a fejét rázta: - -– Iparos vagyok én. Nem hozhatok parasztasszonyt a házamba. - -A kerülő nem hagyta abba: - -– Hász tudok én mesteremberfélit is, a ki alkalmatos lenne. De az mán… - -– Kit? - -– Hát a Vitéz bognár özvegyit. - -A suszter a levegőbe rúgta az ép lábát s kákogva nevetett. - -– Az éppen neked való Pali! Annak a szavát meghallod ha megsiketülsz is. - -– Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, hogy nem -szép asszony. - -A kovács boszusan legyintett: - -– Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy nekem -mindig az első urát emlegesse! - -Egy hosszu száraz gazda állt a pipázók között: Sulyán Mátyás, – -fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt: - -– Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem özvegy, se nem hangos, se -nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat… - -– Ki az a gyöngyharmat? - -– Hát a nyárádi vasuti bakternak a jánya. - -Minden szem a kovácsra szegeződött. - -A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc -multával felelt: - -– Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? Meg -aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok másodszor -házasodni? - -– Hisz annak van valamelyes. - -– Mennyije van? - -– Kétszáz forintja. Magátul az apjátul hallottam. - -A kovács megvetőn nézett Sulyánnak a térdére: - -– Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem vagyok -én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a káposztát. - -S az öt ujjával hátra igazította a homlokába hajló fürtöket. - -– Hát aztán mennyi tőtelék kéne majszter uram? - -– Sok! - -– Mégis. - -– Hát legalább is nyócszáz forint. - -Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a pipáját. -Zsebre tette a pipát, szájába a bagót és haza ballagott. - -– Ezt bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán -távolacskán járt. - -Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod talán, – az -oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök az apám mellett, körülnézek -persze. Megáll a szemem egy úri forma fiatal asszonyon. - -Fehér cipó-képü nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélü -hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné között. -Két lósóska között fehér bazsarózsa! - -Ki lehet? De ismerős! - -Néhány perc mulva rávilágosodtam, hogy Etelka a molnárunk leánya. - -Nini, hát megözvegyült? - -De milyen más a nő leánykorában és asszonykorában! - -Leánynak barnabőrü és sovány volt Etel, mint a szarka, és a nyaka -hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. Ahányszor -a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, és a távolból -mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjut lőttem ott, és csak a -szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam neki. - -Hogy örült! - -A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, tokát is -eresztett. A nyaka meg úgy megrövidült, hogy szinte nincs is nyaka. - -A mise alatt folyton rajta pihent a szemem. Vajjon mért halt meg olyan -fiatalon az ura? - -Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. Szokott -ott tanyázni a vizárokban minden tavaszon. Az idő is napos volt. Fogtam -a puskámat és ki a rétre. - -Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a malom -felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a kutyája; -aztán egy kistermetü szemüveges ember, s leghátul a sánta. Mind a három -ünneplős ruhában persze. A kovács a cifra acélfokosával darutollas -hortobágyi kalapban, a másik kettő is feketében. - -S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A kovács olykor -lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. Olykor megáll, néz és -utána hosszút szökell. A kutya is megáll, néz, és szökell egyet. A másik -két ember még tétováz, de azok bizony nem birnak olyan hosszút -szökelleni. Inkább kerülnek egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott -lépkednek a kovácsnak a lába nyomába. - -De csak nem molnárékhoz mennek tán? - -A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy talyiga -troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az udvarát -beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha elhordják a -műhelyük elől. - -De a kovácsné is kért egyszer valami szivességet: tyúktojást vagy négyet -a molnár bóbás tyúkjáéból. - -Molnárék meg is adták a kivánt négy tojást, s nagy volt az öröme a -kovácsnénak. Mert ritka faju tyúk volt a molnáréké: fehér mint a galamb, -de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. Egy -csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet vagy kettőt -a királynak. - -Debizony molnárék nem küldtek. Ki is tudná azt, hogy hogyan mimódon -küldhető valami a királynak? - -Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy tojást. -Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is felőle. A nap -végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint a csirkék. Sárga -és sárga, és megint sárga és megint sárga! Bóbás egyse! - -A kovácsné csaknem sirt mérgében. A kovács is morgott, boszankodott: - -– Hálátlan rókák! No megállj molnár, iszen eljösz te még hozzám! - -Nem is kellett sokáig várnia. Beállit egyszer a nagypipáju molnár. Hoz -egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze kell -forrasztani. - -– Mingyár tüzbe teszem! – feleli szinlelt-nyugodtan a kovács. - -S bedug a kohóba két vastag rúdvasat. Beszélget nyájasan. A legényét -elküldi borért. - -Mikor a vas már fehéren izzik, odaugrik a kohóhoz: - -– Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd míg -össze-kovácsolom. - -A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a vasat. Kapja -az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja szintén oda. Azzal -csihi-puhi! A vasat úgy veri, hogy a szikra záporként pattogzik a -molnárnak a szeme közé! - -– El ne ereszd! – kurjantja közben. - -De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán ép az orrába szökött egy -szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel kap az -arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul a tüzesső. - -A molnár a falnak is nekiment, míg kitalált az ajtón. Még a pipáját is -ott feledte a műhelyben. - -A kaszinó persze röhögött. - -A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a vasat lefelé -szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt köztük a -barátság. - -A molnár aztán hetek mulva engesztelődő kedvünek mutatkozott: köszönt a -kovácsnak a községházán, mikor adót fizettek. De a kovács csak elnézett -a feje fölött. - -– Három veszedelemtül mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a -műhelyben, – tüztül, viztül, veszett kutyátul meg a hálátlan természetü -embertül. - -Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára egybeértette a -veszett kutyát a hálátlan emberrel. - -Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. Csakugyan -odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak befordulnak. - -Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a kovács… -Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, vagy épp a -zúgóba?! - -Tünődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén -meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!… - -De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s hallottam, -hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak. - -– Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak Dolfi -után. - -Magát a susztert is meglepte ez a nyilatkozat. - -– Énutánam? - -De csakhamar visszatalált a kerékvágásba: - -– Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy -fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a _tszölke bazsalikumot_. - -És Katira pillantott. - -A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony mellett, s a kovács -Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a kisleányok szoktak a -bábúval. Hol fölvette, hol letette. Dédelgette, csókolgatta. - -A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejü és aprószemü, mint -az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje a testéhez képest, – -azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – a gyermeké meg oly nagy -volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. A feje hol jobbra húzta, hol -balra, de legtöbbször előre. Olyan volt, mint aki részeg. - -A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek elesett -volna, megkapta. - -Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin rózsaszínü -karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: szük szabásu, -hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken meg térdig érő kék -szoknyácska volt meg piros cipőke. - -A _bazsalikom_ szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, aztán meg rám -is. Mikor rámpillantott, elvörösödött. De nem felelt. - -Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikomot öntözgetett folyton, s -azért bérmálták el bazsalikumnak. - -– Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. Pünkösdkor -esküszünk. Igaz-e Kati? - -Kati helyett az öregasszony felelt: - -– Nyughassatok mán! - -Kati sohajtott, és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány volt, -olyan sárgás halavány, mint szokott lenni. A gyermeket az ölébe fogta: - -– Álmos vagy édes? álmos? - -– Álmos, – felelte a gyermek. - -És átölelte a leány nyakát. A fejét a keblére hajtotta. - -A leány bement vele a házba. - -Az öregasszony duhogott: - -– Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülitek a nyelveteket. Csodálom -hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, talán csak -napokig. Kit találsz helyibe? - -És ő is betért a házba. - -– Hát ne izéljetek mán, – szólt rájok a kovács. Aztán nem is igaz, hogy -olyan csunya. Formás ennek minden tagja. Termetre az Isten nem alkotott -szebbet. - -– Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter. No Feri, elcsapja a -lányt a kezedrül a gazdád! - -Akkor meg a kovácson nevettünk. - -* - -Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. Mint a -hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vigabban éli tovább -az életét. - -Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már -lekötötte az aratás. Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, beszélgetést -kezdtem az öreggel: - -– No Márton, hát hogy vannak otthon? - -Azelőtt Márton _bácsinak_ szólitottam. Most csak úgy magától elesett a -bácsi szó. - -– Ekkis himlő jár a faluba iftyuram, – felelte az öreg. - -– De csak nem veszedelmes tán? - -– Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik meg egy legény. Meg -igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége. - -A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy-két ember meg ne -ragyásodna. Kivakaródznak belőle, aztán dolgoznak tovább. - -– Hát a Pajtás ló megvemhezett e mán? - -– Meg, szerencsésen. Csődört. - -– Hát ez, hát az, – eszembe jutottak kovácsék is. - -– Hát a _tszölke bazsalikom_ férhő ment e mán? - -Márton hümmentett: - -– Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, asszonynak -se lenne rossz. - -– Kend elvenné, ha legény vóna? - -– Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el lehetne -venni. Jólélek az iftyuram! - -– Dehát mér éppen a mi falunkban nem lehet elvenni? - -– Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba nem -hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se felel, -csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy kéne. - -– Hát? - -– Neki tiz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor osztán -elhallgatnának. - -Megpöccintette a lovakat, s folytatta: - -– De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép Ilona a -legujabb neve. A leány, a bolond, ahhelyett hogy elmenne, csak kóvályog, -mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed magára. A képit -egyszer kipirositotta valami piros rongygyal. Attul még csunyább lett -szegény. - -– Dehát mért nem is hagyta ott kovácsékat? - -Márton vállat vont: - -– Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a gyerek -ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tűle megválni. - -Hallgattunk egyideig. A lovak vigan poroszkáltak a kocsiuton. Aztán az -öreg ujra megszólalt: - -– Pedig csak meg köll tűle válnia. A kovács mán jegybe jár. - -– Kivel? - -– A mónárék Etelkájával. - -– Elveszi? Az jó lesz neki! - -– Élnek-halnak egymásér. - -– No lám! - -– Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a -baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét főz -neki. - -Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. Aztán -meggyihikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a távolban. - -Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. Szivart is -hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, ha meglátja, -hogy szivarozok? Bizonyára nem szól rá semmit. Hiszen már ember vagyok, -az érettség bizonyítványa az arcomon is pelyhedzik. - -Márton ujra megszólalt: - -– Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakadalmat várja meg. Most mán -igazán elmegy. - -Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, csakhogy -egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az asztalra! - -A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az egyik -bizonyára az, mikor utolszor lép ki az iskolából. - -Annak a boldogságnak napokra, hetekre kiterjed az édessége. - -Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az zavarta -meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, hogy vigyék -el őket. Jósvainé meghalt a himlőben, s utána a szomszédaira is ráragadt -a himlő. - -A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem himlőcske is -kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az anyámmal együtt. - -A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk azokban a -hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme előtt főztek. - -Az apám darabig csak tűrte a szakácsasszony hibázásait, de egyszer hogy -töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós csuszát, az apám -kifakadt: - -– A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, eridj át -délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két hétre? A molnárok -jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják rangosan. Mindennap -csuszát eszünk míg anyád vissza nem tér! - -Fogtam a puskámat. Mentem mingyár ebédután. - -Etelkát nem találtam otthon. - -– Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy -vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. Tessék -mán megkóstolni. - -S elém tett egy kosár illatos omlós perecet. - -– Persze maga azt gondolja molnár néni, hogy nem eszek belűle. - -S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet Etelkáról. -A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. Etelka csaknem -az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint mégis eljön, s -beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tiz nap mulva lesz a lakodalom, -szombaton. - -Beszélgetés közben előfordult a szegény Jósvainé halála is. - -– Minden halál szörnyü, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál a -legszörnyübb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha rosszat -álmodok, hallom a nyöszörgését: _Vizet, vizet! A pokol minden parazsa -bennem ég!_ Nem győztük vizzel. Utoljára fölkelt, kitámolygott éjjel, -mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott fulladt meg. - -Szörnyű elbeszélés volt. Még most is borzong belé a hátam. - -Nodehát megyek a kovács-házba Etelkáért. - -Mióta hazajöttem, csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó -véletlenül nem ült együtt, csak Dolfi pipázott ott egymaga. Meg egy -paraszt-gazda ráfoltatott szekérkereket. - -A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. Füstölt, -bűzölt. - -A kovács kedvetlen volt és zavaros szemü, mint dorbézolás után szokott -lenni. - -Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb volt -mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas szemmel -kérdezgette a kovácsot: - -– Dehát mitül? mitül? Hiszen még délelőtt nem volt semmi baja. - -– Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfi. Fene abba -a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsiros csuszát adtak -Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeig sanyarta a -gyomromat. - -– Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én főzök, azt -megeheti a beteg is. - -Az öregasszony is kilépett a konyhából. Vizes kendőt hozott. - -– Kössük be a fejedet. - -A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s mosolyogva -kérte: - -– No ha én kötöm rá. - -A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, amitül az -szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét. - -– Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De nézd, már -is szűnik a forróságom. - -Akkor mondtam el aztán én is, hogy mért küldött az apám. - -Etelka öröm-arccal hallgatott: - -– No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a csuszámtól. -Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a vőlegényem… - -– Eleresztelek! szivesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd izlelje -meg a kasznár úr is a főztödet. - -A suszternak egyszercsak elváltozik a képe. A térdére csap. - -– Te Pali! Nem-e a himlő kezd ki téged? - -– Ördög! – feleli félvállról a kovács. - -– De a Pilátusát! Igy kezdődött ez Jósvainén is. Be vagy-e ótva? - -– Nem vagyok. - -A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés nélkül, be a -faluba. - -Másnap reggel a kovácsék Katija jött hozzánk. - -– Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a -vőlegénye. - -– Mi baja a kovácsnak? - -– A keresztcsontja fáj. - -– No lám, – mondotta az apám, – nyáron is meghülhet az ember. - -Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. Könnyezve -kérte, hogy nézze meg a vőlegényét. - -Már akkor feküdt a kovács. Csak a diványra dőlt le azon bőrkötényesen, -ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost behítták. - -– Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem: -megeröltettem a derekamat. - -– Forróságot nem érez? - -– De olyan hideglelés félét. Elmúlik az magátul is. - -Az orvos bólintott: - -– No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős ember -kibirja – a himlőt. - -Az öregasszony még azon órában kocsit fogadott. - -– Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már itten. A -fiatalok majd elgondoznak. - -S visszatért a falujába. - -A Feri legény éjjel megszökött a faluból. - -Etelka másnap délelőtt hozzánk jött főzni. - -– Nem vagyok bolond, – mondotta, – hogy rám szedjem a himlőt. - -A kovács-műhely két héten át be volt zárva. Aki véletlenül odament is, -meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el onnan. - -Mi történt a két hét alatt a házban? A jó Isten tudja. - -Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény kisértett, -aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a zúgóba. - -A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával ballagott a -patakra. A szakálla kinőtt. A képe sötétvörös volt messziről is. Aztán -megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és sárgarépát tisztitott. -Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A fiucskán nem látszott semmi -baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka volt, mint az üvegházi ananász. -Alig lehetett ráismerni. - -A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az ábrázata. A -konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben a kezével -ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön. - -Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát -megjavittassam. - -Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és hoz a -hóna alatt egy pár rongyos csizmát. - -– No, – mondja vigan, – hát látták-e a kovácsot? - -– Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt nem -láttam. - -– Most mentek el itt a ház előtt Katival. - -A suszter rábámult: - -– Katival? - -– Avval ám. A papho mennek. - -A suszternak kiesett a cipő a kezéből. - -– A papho? - -– Ahho. Kihirdettetik magukat. - -– Pronty! – kiáltotta a suszter. - -S olyat csapott az asztalára, hogy minden szerszám zörgött belé. - -A kihirdetés csakugyan megtörtént. - -A suszter még azon a héten átköltözött a falunak a másik végére. - - - - -A rettenetes mama. - -A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik -velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr, -panama-kalapos. - -Bizonyára nyaraló fővárosiak. - -Nem ügyeltem rájok. A Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska -várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel. - -Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött -a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam -szálltak be. Ők is nyitva hagyták. - -De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, – nehogy még valaki -beüljön. Ahogy kifele mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan -visszaszólt: - -– Bogláriék. - -A monoklis megrándult: - -– Csapd be az ajtót! - -– Már késő, – mormogta a panamás. - -A monoklis boszusan duhogott: - -– A penész egye meg! Nem szeretek azzal a viperával egy-diványon ülni. -De mit keresnek ezek a fővárosban? - -– A felesége nyelvét akarja talán kihuzatni. - -Nevettek. - -Aztán a monoklis szólt: - -– Örzsikének vesznek tán kalapot. - -– Nem látom velök. - -– Gyujtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide. - -A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart vettem elő a -tréfás vészjelzésre. - -Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni? -Hát egy szürke-cilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete -bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes -mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemü, mintha gyászolna valakit. - -A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe -noszogatta. - -– Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak. - -Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltünt a -szemem elől. - -Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében. - -Kis idő mulva megszólalt a monoklis: - -– Máshova ülnek. - -– Hálistennek, – felelt a panamás. - -És a fejét rázta: - -– Sohse birtam megérteni, hogy mért élnek ezek együtt? - -A monoklis vállat vont: - -– Hja ahol gyermek van… - -– Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát? - -– Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat. - -A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót. -Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk. - -– Láttam, hogy itt vagytok, – mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni. -A feleségemnek találkozott asszonytársasága. - -S kezet fogott a két fővárosi úrral. - -A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége -valami nagyfogu vipera. Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony -jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is. - -A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a -Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi -tavaszon azok is elköltöztek. - -Aztán a beszéd másra fordult. - -– Hova mégy? – kérdezte a panamás. - -– Pestre, – felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve. - -Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban -fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban. - -– És a kedves leányod? – folytatta a kérdezést a panama-kalapos. - -– Asszony, – felelte vigan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment? -Benne volt egypár lapban is. - -A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta. - -– Bizony, bizony, – bólogatott Boglári, – már három hónapja. - -– És ki vette el? - -– Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán? - -A két ember a fejét rázta: - -– Nem. - -– Egy ragyogón talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább -névről… - -Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható -csibukot. - -A vonat elindult. - -– Haj, – mondotta Boglári vigan a csibuk tömése közben, – sok bajom volt -nekem ezzel a házassággal! Pedighát… éppen nem rossz. Csak a feleségem… - -– Nem szereti? - -Boglári felvonta a vállát. - -– Attól tartok… Az ő beleegyezése nélkül történt… - -– Az ő beleegyezése nélkül? - -– Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom hogy még most is ellenzi… - -Kissé elkomolyodva gyujtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva -folytatta: - -– Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, – iszen -ismeritek, – csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!! -Iszen ismeritek. - -– Éppen azért csodálkozunk. - -– Nem lehetett másképp. Ő a leányát valami előkelő embernek szerette -volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel. - -Megszivogatta a csibukját és folytatta: - -Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja: - -– Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte? Már három napja, hogy se -nem eszik, se nem iszik. - -– Hm! Tán megszidtad valamiért? - -– Nem én. - -– Hát mi baja lehet? - -– Nem tudom. - -– Kérdezted tőle? - -– Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi baja sincs. De éjjelenkint -hallom ahogy sohajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, elpusztul az a -leány. - -– Hm. Szólj neki, hogy jőjjön be. - -A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én -figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja -bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem. - -A leány belép. Kérdőn néz rám és szomorún. - -– Örzsikém, – mondom neki, – mi bajod? - -És megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek. - -– Semmi, – feleli fahangon. - -– Semmi? - -– Semmi. - -Hm, gondoltam, ismerem én ezt a _semmit_ még leányiskolai professzor -koromból. - -A szemébe nézek: - -– Te szerelmes vagy! - -A leány szeme megnedvesedik. - -– Nono, – mondom vigasztalón, – hiszen az nem olyan nagy baj; főképpen -ha az, akit szeretsz, méltó ember. - -A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára pillant. - -Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy -kifakadjon. - -Intek neki: - -– Eredj. Hagyj magunkra! - -De az asszony… hiszen ismeritek milyen természetü. - -– Nem! – mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban -hallanom! - -És vallatón rival a leányra: - -– Ki az az ember? - -– Én azt nem mondom meg, – sirja a leány. - -– Valami gazember! - -– Nem. - -– Valami éhenkórász! - -– Nem. - -– Valami pincér! - -– Oh! - -– Valami diák! - -– Semmi diák! - -Intettem az asszonynak, hogy hallgasson. - -– Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha -becsületes ember… - -– A legbecsületesebb! - -– Ha nem éhenkórász… - -– Nagyon is úri ember! - -– Ha tisztességes foglalkozása van… - -– A legtisztességesebb! - -– Hát akkor mért nem mondod meg? - -A leány hallgat. - -Én tovább biztatom: - -– Mink nem fogjuk a te boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha -nem ült Illaván, ha szereted, és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük -mink. Légy bizodalmas! - -A leány csak hallgat, és még mindíg nedves szempillákkal pislog maga -elé. - -– Szólj hát, – biztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell -mondanod. - -– Igérik, hogy nem ellenzik? – rebegte a leány. - -– Becsületemre igérem. - -Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog -nyilni a lakatja. - -Az anyjára nézett. - -– Előbb tudni akarom, kicsoda? – felelte az asszony. - -Végre a leány szepegve megszólalt: - -– A Nagy úr! - -Elképedten bámultam rá. - -Az asszony is elképedt: - -– A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!! - -A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett. - -– Dehiszen annak felesége van! – rikoltotta az asszony. - -– Elváltak. - -– Gyereke is van! - -– Az asszonynál. - -– És negyven esztendős! - -– Harmincegy. - -Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem, -mint a gyárkémény. - -Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A szeme zöld, az arca -négyszögü és csúnya; a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel -alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak -tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben, hogy mért találkozom vele -esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és -mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt? - -Végre is befogtam az asszonynak a száját. - -– Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való. -Eredj, ne gyötörd ezt a leányt! - -A leány leroskadt a diványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte -immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a -leánycsábító festőre. - -– Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, – rikácsolta, – mert úgy -csúffá teszem… - -És mind a tiz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe. - -Megálltam a leányom előtt. - -– Örzsikém, – mondottam a könnyeit letörölve. Tudod édesem, hogy mink -nagyon szeretünk, és megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak -választasz. De kijelentem, hogy az izlésed kétségbeejtő! Az az ember nem -hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét -alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell -azonban igérned, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem -találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én -állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát -megigéred nekem? - -– Meg, – felelte a leányom határozottan. - -– Anyádnak azonban ne szólj semmit. Mondd hogy letettél róla. Vagy -legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél. - -Az asszonyt is elővettem aztán: - -– Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kinzod azt a leányt. A szerelem -olyan mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak -bizd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod hogy én leánylelkekkel -foglalkoztam egész életemben. - -– Én találkozzak avval a mázolóval! avval a rücsökkel! avval a -vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem rúla a szentölt vizet! - -– Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol -érte. Azt akarod, hogy elfelejtse, és te hordod mindig az eszibe. - -– Költözzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még messzebb! - -– Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás. - -– Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok! - -– Legyen meg a te akaratod! - -Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy zugszobába. - -– Hallja-e, – mondom neki haragos nyers hangon, – a leányom megvallotta, -hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem: önök -mind a ketten megbolondultak. - -A festő megrőkönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a -lokomotiv-lámpás. - -– Hát van magának valami vagyona? – förmedtem reá. - -– Van, azazhogy nincs, – hebegte gőzölögve, – de a müvészetem… - -– Müvészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának, -gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit… - -– Kérem, kérem, – szólt sértődve, az én teheneim első dijat nyertek -Münchenben. Én évenkint három négyezer forintot keresek, és egyre -többet. - -– És maga kicsiny is a leányomhoz! - -– Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is vagyok. - -– Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak -kicsiny maga. Node mindegy: maga elbolondította a lányomat, hát magukra -vessenek. Én csak arra kötök, hogy hat hétig ne beszéljen vele, se ne -irjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a mühelyébe -és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt -a kaszinóban. Akkor megigérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a -feleségemet belehajlítani az egyezségbe. - -A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és -eltávozott. - -Mi célom volt ezzel a hat héttel? - -Hát először is az időnyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a -szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem -lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval -valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje -teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze. - -Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész -életét. Jóravaló, szorgalmas ember. A felesége pazarló volt, -elkényeztetett divatbáb; nem asszonynak nevelték. Maga ment vissza az -anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak pálinkát se iszik!… - -Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a -leánynak az eszéből. - -– Hogy viselkedik a leány? – kérdem a második héten az asszonyt. -Nyugtalankodik-e még? - -– Nem, – azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat. -Nem szeretem mikor a leány hallgat. - -– No csak ne emlitsd neki. Ne zavard fel a vizet, hadd higgadjon le -végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is -megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon. - -– Ott lesz a festő is. - -– Nem lesz ott. - -Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elujságolta, -kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak. - -Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sirni már nem sirt. -Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult. - -Furta az oldalamat a kiváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a -kurta emberből? De nem akartam az eszét ráforditani: hadd vélje, hogy a -festő személyével gondolatban se foglalkozunk. - -De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a -szándékukon?! - -Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre birni? vagy az -akaratomat vegyem elő. - -Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg -hogy szembeszálljak vele… előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom -órákra. Iszen ismeritek. - -Hát letelik a hat hét. - -A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll: - -– Hát papa meggondoltam. - -– És mit határoztál? - -– Azt hogy hozzámegyek. - -Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy -mozdithatatlan, mint a Szent-Gellérthegye. Hát mit csináljak vele? -Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogy ha éppen -bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha -csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy egészséges ember és -négyezer forintot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése. -Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró -nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami -szomoru. Olyan mint a fa amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik. - -Hát a leányom válaszára csak vállat vontam: - -– Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak -is engednie kell. - -Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt, -hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpönyegemet, kalapomat. - -Az érzelmei neki se változtak. - -Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta: - -– A leánynak vagyona nincsen. - -– Dehogy nincs, felelte mosolyogva, az Örzsike lelke felér a Rótschild -vagyonával! - -Ez is csökönyös, mint a leányom, – gondoltam. Éppen összevalók. - -– Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de -csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jőjjön -hozzánk, míg nem értesitem. - -A festő aggodalmasan pislogott: - -– Ön megigérte… - -– Megigértem. A lányomnak is megigértem. Meg is lesz. - -– Ha nem egyezik is bele? - -– Ha nem egyezik is bele. Egyszercsak én is lehetek úr a házamban! - -El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaérkeztem, -megint csak vakarództam: - -– Mit szól az asszony? - -Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogyse jött rám az -álom. - -A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a -fülembe sugta: - -– Tehát ma… - -– Ma, feleltem bágyadtan, mint az elitélt, aki a vesztőnapjára ébred. - -– Délelőtt… - -– Hagyjuk ebédutánra. - -– Jó. - -Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de -mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint -amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fütöttem a lokomotivot. - -Mikor a fekete kávénál tartunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az -asszonynak: - -– Tehát a leányod férjhez megyen. - -– Kihez? – kérdezte ijedten. - -– Nagy Balázs festőmüvészhez. - -Felrobbant, mint a puskapor. - -– Soha! - -– De ő akarja. És én is beleegyeztem. - -– Én meg nem! Soha! Soha! - -A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és -fölemelte: - -– Megölöm! Megölöm, azt a varangyékot ha ide be mer lépni! Elmegyek a -lakására, ott ölöm meg! - -No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt. -Örzsike elájult. Az anyja elrohant. Enmagam azt se tudtam, hogy -locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is -elájuljak? - -A leányt nem lehetett lebeszélni. Csak sirt éjjel nappal. Az anyja meg -őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda. - -Végre is azt mondtam a leánynak: - -– Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok. -Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár -hétre ahova akartok. A többit bizd reám. - -Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott rajta. - -– Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó -apát adott! - -És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét. - -Belevitt. - -A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg -akarja ölni, de ne búsuljon mert én ebben az egyben nem tágitok. A -lányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit irt, hogy ne -járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy -leszurja. - -A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám. - -– Nincs más mód, feleltem neki, – csak hogy az ügyet titokban kijárjuk. -Maga beszéljen a pappal; én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést -valahogy csak elengedik. - -– Igen, de hogyan lesz az esküvő? - -– Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt, -hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt, -előtte való éjjel kiszökünk Örzsikével és a Vadászkürtbe szállunk. -Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját. - -Úgyis történt. Az esküvő terminusáról suttyomban értesültünk. Az asszony -még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy -percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind -a kettőnket. - -Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vigan voltunk este! Még -kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen. - -Tizkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán -átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját, -és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a -gallérját is képtelen volt bekapcsolni. - -Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az -ablakot. - -Az éj csillagtalan volt. Csak az útcai lámpás világított. Megvártunk egy -részeg gyári munkást, aztán az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam -senkit. Kitártam az ablakot. - -– Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki. - -Kisegitettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón -osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. A házmester -ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek. - -Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És -elhajtottunk. - -Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a -Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak. - -Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a feleségem -fogadott. (Kénytelen voltam, hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget -mozgósitsa értünk.) - -Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriai ábrázatot! - -– Örzsike?! Veled ment el Örzsike? - -– Velem, – feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt -nagy pofon elé készülhet az ember. - -– És hol van?! - -– Nem tudom. - -– Nem tudod?!! - -– Nem. - -– Dehát valahol csak van!? - -– Valahol van. - -– Dehát hol van?! - -Már akkor még a fülecimpája is remegett. - -Én végre kipöffentettem: - -– Valamelyik vonaton van. - -– Vonaton? Micsoda vonaton?!!! - -– Vasuti vonaton. Mennek valahova. - -– Kivel? – hörögte az asszony. - -– Kivel? Hát a férjével. - -A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére elájult. - -Én azalatt ellógheceltem. - -Másnap levelet irtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent -esküvéssel nem fogadja, irásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem -szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az -irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol? - -Harmadnapra megjött az irás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt -persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, mint az érett uborka. - -Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a -házam, mint a siketnémák intézete. - -Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe -ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi: - -– Hol van?… - -– Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba, -visszatéret Drezdába. - -– Mikor térnek haza? - -– Mikor te megigéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá. - -Egy hétig hallgatott ismét. Egyszer ebéd után megszólal: - -– Telegrafirozz nekik, mert a szivem megszakad! - -– Telegrafirozz te. - -– Én? Miért én? - -– Mert ha én hivom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafirozol -nekik, kedves hangon persze… - -– Hogyan? - -– Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserü szót nem -fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen! - -Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, nincs leány. - -A telegrammot megirta, elküldte. - -És most megyünk, megyünk a lányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen -haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan -az állomáson. - -* - -A két ismerős gratulált. - -– Okos ember vagy! – dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod -szereti… - -– Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán jó fiu. -Csak egy valami aggaszt… - -– Pofon fogja ütni, az biztos! - -– Az még csak hagyján, de most gondolok rá, hogy hátha ez az asszony -revolvert hozott? - -– Csak nem tán? - -– Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, mennyi mérget nyelt ez a lefolyt -hetek alatt! - -– Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, – vélte a panamás. Ha másképp -nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit. - -Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé. - -A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott. -A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti kocsit. - -Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette. - -– Nem, ne vizsgáljuk meg, – szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és -álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a -kezét. - -– És ha a gyanus mozdulat csak pofon? - -Boglári a fejét rázta: - -– Már azt aligha birjuk elkapni. - -A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első -pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert, -nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt aki aggodalmasan -nézett az ablakokra. - -A festő vörös volt mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot tartott. - -Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant. -Összeölelkezett az anyjával. - -No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi -szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot. - -Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal -fenyegetett rá: - -– Többet ilyesmi ne történjék! - - - - -A vas-tyúk. - -Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. -Késett a vonat. - -Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját. - -– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet -rajta! - -Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel -nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az -úri fiucska a piros fényes bádogtojást. - -A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, – -ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes kezü -vaskos ember, – falusi kovács. - -– Haj, haj! – hallatszik olykor a festékes kezü sóhajtása. - -A kovács csak hümmög reá. - -Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak! - -Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az -alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon -hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy -eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt le érte. Zsiros -megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta. - -De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy -percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát. - -– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok én mán -egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta -nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja -a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg -nem is tanálok én olyan dógos kezü asszonyt többet. - -– Dehonnem, – brummogta vigasztalóan a kovács. - -A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát, -szemét. - -– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy -az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba -nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha -végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat: - -– Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen. - -Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy egy -kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét -is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet. - -A kovács hümmentett. - -– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem -föstenek. - -A kalapos legyintett: - -– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a -parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva nézett és -hümmögött. - -A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm. -Beszélgetünk. - -Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja: - -– Látod azt a kalapost? - -– Látom. Mi van rajta nézni való? - -– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik -itt utazunk az első osztályon. - -– Lehetetlen! - -– Tudom. - -– Dehiszen fölszedi a szivarvéget. - -– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy -százezer koronája. - -Cigarettát vont elő a zsebéből. - -A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy -sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri -kis vadászkalap. - -– Nézd, – mondottam, – de kedves arcu gyermek! - -Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy szinehagyott -angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt… - -– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves -arcu, mert a másvilág szine van már rajta. - -– Beteg? Gondolhattam volna. - -– Szivbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia. - -– Szegényke! - -– Nem éri meg a tavaszt. - -S megszólitotta a fiut. - -– Hogy vagy Bandika? - -A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét. - -– Jól, – felelte mosolyogva. - -De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se -szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél! - -Folytattuk a sétánkat a tornácon. - -– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. Mondtad a -kalaposnak? - -– Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt. - -Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az -orvos elhallgatott. - -A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki: - -– Apám! Szeretnék egy vastojást… egy vastojást… - -A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán -valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói hidegsége, -ajka vékonysága. - -– Apám, – esengett ujra a fiucska, – az a tyúk tojik… ott la… - -– Elhallgass! – mordult rá a kalapos. - -– Csak egyszer… - -– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért! - -Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de -bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy -percet áll azon az állomáson. - -A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot. -Az idő borús volt, a perron kőszénszagu. - -A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de -azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az -arca. A fiucskát nem látom vele. - -A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami -elfakult régi fajta zsák-táska. Egy percre se teszi le, pedig látszik, -hogy nehéz. - -A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek -pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől. - -– Én teszem belé! – kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan kell. - -Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelöki: - -– Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere! - -És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik. - -Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak. - -Egy hatéveske kis szeplős-képü parasztgyerek álldogáll az anyja kezén -lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a -csodatyúkot. - -Aztán az anyjához fordul: - -– Anyó! Hadd tojassak én is! - -– Hallgass! – feleli kedvetlenül az asszony, – drága az! - -És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek orrán. - -– Csak egyszer, – rimánkodik ujból a gyermek. - -– Hallgass! - -– Oh Istenem… - -– Hallgass! - -A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszercsak leereszti a -lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy piszkos bugyellárist -von onnan elő. Kiválaszt egy huszfillérest. - -– Nesze, – mondja komolyan, – tojasd meg a tyúkot. - -És könnyes szemmel nézett a gyermekre. - - - - -Az órás meg a kutyája. - -Az órást Zsadányinak hívták. - -Csak afféle óra-javító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki -magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy -javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert -vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megűlte. Megűlte a sárga -földig. - -Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk -végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi -magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély. A -tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a -horgát. - -Máskülönben kis lompos sápadt ember volt, körülbelől negyven éves, -kevés-beszédü ember. Kecskeszakált viselt, és mindig egy piszkos könyökü -sárga kabátban járt. - -Vasárnaponkint azonban tüzoltó-ruhát öltött, s úgy feszített az utcán -mintha nála nélkül megégne a város. - -A tüzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonkint. Az órásnak olyankor -megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nem egyszer az élete -megmaradását köszönhette annak, hogy tüzoltó. Ha a réztarajos papiros -sisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a -kórházba. - -Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton űlt. A patak -vize egy kiskutyát vitt bele a tóba. - -A kutyácska fehér-bundás állatka volt. Nyifogott, kepickélt a vízben. - -Zsadányi benyult érte a horog-pálcával, és kivonta a partra. - -– De szép kis dög! - -Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt -fekete. Talán azért is vetették a vízbe. - -Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dölt belé. -Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt -ővele? - -Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte. - -A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejü barlangházikóban. Egy rozoga -ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a -szerszámos asztala, – egy alacsony széles asztal, – s mellette két szék. - -Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki? -Tej kell az ilyennek, tej. - -Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi azokhoz nyitott be: - -– Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba’ fogtam! - -Csizmadiáék nevették. - -– Egye meg a pontyát! - -S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok -meghibásodik. - -És lett a kutya neve _Ponty_. - -Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. Ime a -sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan. - -A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás dolgozott, -a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta, -eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s eldobta. - -Az órás le-lepillantott rá az asztaláról és nevetett. - -Egy hét mulva már csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz, -Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt. - -– No-no, fel ne falj! – szóltak rá olykor tréfásan. - -S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya az, hanem -ponty, négylábu ponty. - -A kis Ponty napról napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A -feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér -medvéhez. - -Hogy kiskorában az órás az asztal mellé a vendégszékre fektette, -megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz -űlő párna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízűket aludt ottan. -Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik -a gazdája? - -Különös mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán hogy a fél -szája-széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna? -Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a kutyának a lelkét? - -Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig -éhes volt, mindig. - -Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténkint vett -csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak -kicsikorában elégnek látszott a kenyérhaj, meg a szalonna-bőr, később -azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé. - -Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jóltarthasson. S a -kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak -egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S -ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden -az órásnak a térdére. - -– Ménkü ebbe a dögbe! – fakadt ki olykor az órás, – egyszercsak meg fog -szólalni, mint valami ember! - -S odavetette neki az utolsó falatját is. - -Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki -olyannak, aki kellőképpen táplálja. - -Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna. -Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy -majd átszokik. - -Ponty nagykedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még -néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e a menünek? -Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a -telhetetlen gyomrát, lefutott nagymosolyogva a patakra, s ivott -nagyokat. - -A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz. -Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás -bebocsátotta. - -Fölfeküdt a székre és szunyókált. - -– Szomszéd! – szólt rá egyszer a csizmadiáné, – ha maga mindig beereszti -azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga! - -Az órás hát kikergette a kutyáját. - -Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, míg -csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé -és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra. - -– De a görcs essen beléd! – fakadt rá az asszony, – ha te csak enni -jársz ide, nem adok én neked! - -Az órás nevette. - -– Máshova adom, – mondogatta, – máshova, messzebbre. - -Vasárnap megtudakolta a tüzoltók között, kinek kellene kutya? - -– Nekem bizony kellene, – szólt egy vastagnyaku tüzoltó, aki hétköznap -kerékgyártást művelt. Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint -lopják a fámat. - -– Nohát ilyen kutyád nem volt még! – mondotta az órás. Ez vízi kutya. A -tóba’ fogtam én horoggal. - -– Vizi kutya nem kell nekem, – felelte a kerékgyártó. Nem vagyok én -hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya, -amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok. - -– Hászen földi kutya is az én kutyám, – felelte az órás. Ugatni egy -kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint -az ember. - -A tüzoltók nevetésre fakadtak. - -– Ez az órás mindig hazudik! – mondotta az egyik. - -– Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más -kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem -hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én -ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi, -hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor -a kutya is tünődik és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak -nevet, ha ránézek. Ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna -mellettem. - -A tüzoltók méginkább dűltek nevettökben. - -– No, – mondotta a kerékgyártó, – ha az a kutya csak egyszer is -rámnevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak. - -Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tüzoltó nótát -kezdett, s arra valamennyien daloltak. - -Az órás visszaült a helyére, s velök dalolt. - -– Egy hordó sör! – mondotta. Vasárnapra bizonyos az egy hordó sörünk! - -Másnap, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó meg a -kutyája. - -– Dehogy adom oda a kutyámat, – mondotta. Ez a kutya még fejlődik, -okosodik. Dehogy adom oda! - -S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának -persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak. - -Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is. - -A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére. - -– Ugyan ne légy olyan telhetetlen! – mondotta neki az órás. - -S boszuságában kikergette a kutyát. - -Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a -csizmadia szemétjéről vitte az ajtó elé. - -– Nem lehet tartani ezt a kutyát! – boszankodott az órás. Hiába, -akármennyit adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret -adok is neki, évenkint háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De -ennek nem elég két garasáru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még -külön dolgozni?! - -Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. Éshát őhozzá jobbára -a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak 10–20 -krajcárt fizettek egy-egy javitásért. - -Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz. - -Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt -keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan, -hogy szellőzzön, száradjon. - -No a kutyának ott megörültek. Szép kutya! okos kutya! éshát csakugyan -nevet! - -Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és -jóltartották. - -A kutya mohón evett. Ugy jóllakott, hogy szinte domborodott belé. - -– Három-négy nap ne eresszék el, – mondotta az órás. Ha látja, hogy itt -bőven kap enni, megmarad. - -S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott -fel a pincéjéből. - -Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint -afféle ülve dolgozó mester-ember, ahova egyszer leült, nem mozdult el -könnyen. Éjfélkor tért haza. - -Reggel mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a -kötél is, meg a karó is. - -Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett. - -– Ménkü ebbe a kutyába! – mondotta nevetve az órás. - -A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A -kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca tulsó felére. - -– Ponty! – kiáltott rá az órás haragosan. Gyere ide! - -A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a -gyerek vezetni próbálta, visszahuzta a gyereket. - -Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg -borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott -haza. - -Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi belé-fért. -Szinte meghizott az egy hét alatt. - -A nyolcadik napon amikor kivitték neki az ételmaradékot, a kerékgyártó -leoldta a láncot a nyakáról. - -– No most már megmarad. - -A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta az -ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza. - -A kerékgyártó ujra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem -engedte. - -– Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás. - -Zsadányi se vitte vissza a kutyát. - -– Ménkü ebbe a dögbe! – mondotta nevetve, – hát nem akar tűlem megválni! - -A kutya mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára. - -Zsadányi aznap megintcsak vásárolt kenyeret a kutyájának. - -– Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak! - -Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el -hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen hogyan rakogatja a -kerekeket az órás. Néha nem illett be az uj kerék, s reszelni kellett -rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A -kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét. - -Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó -lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott és -végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig. - -Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban hogy a kutyája -minduntalan vakaródzott, megboszankodott reá: - -– Ménkü ebbe a dögbe! Mit vakaródzik! - -S ő is vakart egyet az oldalán. - -– Mars hinausz! az apád irgalmát! - -Kikergette a kutyát. - -Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor -csendesen megült, de akkor vakaródzott. - -– Gyere, – azt mondja Zsadányi, fürödj meg. - -A kutya azonban húzódott a viztől. - -Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel és bevetette messze a tóba. - -A kutya ijedten uszott ki, megrázkódott és hazafutott. - -Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni. - -Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hivta és mégis -velement, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire. Akárhogy -hivta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét le-leütögette, -mosolygott, de nem mozdult közelebb. - -Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton és bement fürödni a -vízbe. - -A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött, -csahintott is olykor. Különösen mikor az órás a viz alá bukott. - -– Gyere be te is, gyere! – biztatta az órás. - -S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett, -Ponty elfutott. - -Irtózott a viztől. - -Egy napon falura hivták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg. -Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett. - -– Hol szerezte azt a különös fajta kutyát? – kérdezte a tiszttartó. - -Az órás elmondta. - -– Tessék megvenni, – tette hozzá. Nem adnám el semmi kincsért, mert jó -állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen -kutyának ennie kell. - -– Hát hogy adja? - -– Odaadom egy forintért. - -– Jól ugat? - -– Mint az oroszleány! - -– Hát jó, megveszem. - -– De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön. - -– Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor -is kutyát onnan. - -– De csak tessék megkötni. - -– Majd betesszük egy hétre a baromfi udvarba. Onnan nem bir kimenni. - -És az órás becsalta Pontyot a baromfi kertbe. Sürü tüskésdrót-kerítés -övezte azt a kertet, jó kétméter magasan. - -Az órás megigazította az órákat, s estefelé végezett. Kapott vagy öt -forintot. - -Mikor elbucsuzott, a kutyája nyugtalanul nézett utánna. Szükölt. Fel-alá -ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a -drót közül, de nem birt áttörni rajta. - -Az órás sokáig hallotta az üvöltését. - -A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért -oda. Egy óra mulva vigan zengett a cimbalom. - -Reggel már a nap is kelt, mikor az órás haza vetődött. A kutyája vidáman -futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanuskodtak arról, hogy a -drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen. - -– Ménkü ebbe a kutyába! - -A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel -birták lefülelni, s megkötözni. - -– Láncra kell tenni legalább is egy hónapra, – vélekedett az órás. - -Három hétig nem látta az órás a kutyáját. - -Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt. -Csupa por a bundája, de úgy meg van hizva, hogy alig ismer rá. - -Az órás attól fogva nem birta a város határán tul vinni a kutyáját. -Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira -ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és búsan nézett utánna. S -ott várt reá, míg csak vissza nem tért. - -Pedighát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat-délutánonkint -gyakorlatra vonult a tüzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elől, -és erős _vuh-vuh!_ kiáltásokkal ijesztette az utca népét. - -Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és -keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit. - -Még izgatottabb volt a kutya, ha tüzre kongattak. Olyankor végtelenül -vonított, mintha a fogát huznák, és kaparta az ajtót. - -Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy -nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, merthiszen a város végén -lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott -mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie. - -S a kutya száguldott vele a tüzhöz, mintha ő is tüzoltó volna. A tüzoltó -kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tüz felé, s mintha eleven ágyu -volna, amelyből vastag _u-u_ hangokat lőnek ki, úgy ugatott. - -A tüznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tüzoltókat a -munkájokban. - -– Ménkü ebbe a kutyába! – mondta olykor az órás. Agyonverem! - -Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berugott. Ide oda -tántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt, -a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt mintha ő is részeg -volna. - -Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s -a kutya ugy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az -órás átesett rajta, és elvágódott a földön. - -– No elpúsztítom ezt a dögöt! – mondotta az órás. Belököm a zúgóba. -Onnan nem tud kijönni. - -És ahhelyett hogy haza ment volna, elment a tóra. - -Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vizében -hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangu zúgással -omlott le a viz. - -Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett ott menni, mint valami -hidon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor -megfordul, beleveti a kutyát a vizbe. - -A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyire. - -– Ponty! Gyer ide Pontyi! - -A kutya megcsóválta a farkát és néhány lépést közeledett. De megint csak -leült. - -– Pontyi! Gyer ide hát! No gyere ide! - -A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát -csóválta. De nem ment közelebb. - -– Ponty! - -Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott -a kutyája. - -A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. Gondolta oda -fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti. - -Rálépett hát a kettős gerendára s a zsilip közepére ment. Leült ott. S a -kutyájára pillantott. - -A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tünt? - -Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát -pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vizi moha hosszu rojtokban -csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a kutya keresni -fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, belökheti. - -Lelépett. Megsikamlott az iszamós mohon, s hanyatt-háttal le a vizbe. - -Ponty látta hogy a gazdája eltünik, de a zugástól nem hallotta a -loccsanást. - -Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán -közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tünik elő a -tüzoltó sisak? - -De a sisak nem tünt elő. - -Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett -jobbra balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszercsak megpillantotta a vizben -forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá. - -A sisak forgott, forgott, és kiúszott lassan a tóba. - -Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn-termett a tóparton. S nézett -nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá -nevet, és szólítani fogja. - -De a tóból nem bukott fel senki. A vizben lomhán kerengett a sisak. - -Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz szinéig. -Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába besüppedt a sárba. -Visszaugrott. Vakkantott egyet kettőt. Egyszercsak egy nagy szökéssel -benn termett a vizben. - -A sisakhoz uszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a -vizben, aztán a sisakot kivitte a partra. - -Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vizbe nézett. Nyüszölt. -Végigfutott a parton. Megmegállt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a -zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A -teste meg-megrándult. - -Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Putton volt a hátán, -s a kezében két füles kosár. - -Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott hozzá. - -– Mégy innen! – rikoltott rá az ember ijedten. Kusti büdös! - -A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszercsak -fölkapta a sisakot és loholt vele haza. - -Az utcákon már akkor mozgott a város. - -A sisakot vivő kutya mindenkinek föltünt. - -– Nini! – kiáltotta egy inasgyerek. Mit visz a kutya? - -S követ kapott fel. Hozzásujtotta. - -Más gyerekek is követték a példát. - -– El kell tőle venni! - -S repült a kő Pontynak eléje, utánna. - -A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikított -egyet, aztán tovább rohant. - -Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé, -s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott. - -Depersze az ajtó nem nyillott ki. - -A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szűkölt. -Egyszercsak megfordult. Rohant a tüzoltó-tanya felé. - -A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tüzoltó, meg a kocsisok. Az -egyik tüzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a padon. A nagyszobát, -ahol inni szoktak, söpörték. - -– Nini, a Ponty! – mondotta a reggeliző tüzoltó. Az órás erre jár. - -S egy falat kenyeret vetett a kutyának. - -Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az -istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tüzoltóra fordult a -tekintete, s vakkantott reá. - -– Ne, – mondotta a tüzoltó. - -És a szalámi-bőrt neki dobta. - -A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel -kiiramlott az udvarból. - -– Ez a kutya beteg, – mondotta a tüzoltó. - -Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét -nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra! - -Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vizbe. Uszkált jobbra balra. Olykor -fölemelte a fejét és a levegőbe ugatott. - -Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó -sarkában a sisakot. - -– Mi a fene? – mondotta. Az órás nagyon részeg lehet. - -S átment a csizmadiához. - -– Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát. Nem -akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le. - -A csizmadia nevetett: - -– Vasárnap mindig bekeffent… - -Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült -az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott. - -Azelőtt nem szokott senkire haragudni. - -Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kivül maradt. Másnap azonban, hogy -még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajjon otthon van-e -az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát? - -– Hátha elment falura? – vélekedett az asszony. - -– Akkor a kutyája nem volna itthon. - -A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg. - -Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre. - -De semmi válasz. - -A csizmadia akkor elment a rendőrségre. - -Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos. - -A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézett rájok. Morgott. - -Az egyik rendőr kivonta a kardját: - -– Mars innen! - -A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít. - -A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a -fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához. - -Tiznap elmultával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem -voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira. - -A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott. -Bágyadt bús szemmel nézett a közeledőkre. - -Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen csahintott és -nyugtalanul nézett rájok. Ugatott. Hátrált. Neki hátrált az ajtónak, s -elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint elüzték. - -De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak bentermett. A -mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás -másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé -uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében. - -A kutya a négy lábát megfeszítve elszántan vicsorgott mindenkire. - -Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte. - -A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére -hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá. - -Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a -szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még -a papucsáért is adott egy kofa két garast. - -Aztán a szerszámos asztal került kótyára. - -Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, -rugók, kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács minden ott hevert a szokott -rendben. - -A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt -ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb -lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte. - -Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta: - -– Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos… - -Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól. -Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a -kezét. - -Mindenki visszahőkölt. - -A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással -mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem -tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu tigrishez. A feje mintha -megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, -herregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt. - -– Fene essen ebbe a kutyába! – kiáltotta a végrehajtó. - -S ujra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol érték. - -Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan -kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre -villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok, -rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra balra a lába alatt a -forgolódásától. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából… - -– Ez a kutya megveszett! – kiáltotta a végrehajtó. - -Erre egymás hegyén hátán igyekezett ki a népség a szobából. - -– El kell küldeni a sintérért! – mondogatták hüledezve. - -Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az -asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott. - -A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal. -Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve huzta kifelé a -hurkot, hogy a kutyát megfojtsa. - -Ugylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál -eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját. - -Végre mégis lefülelték, bevetették a ketrec-kocsiba. - -A kocsi megindult. Az árverést folytatták. - -Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó -kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a -kövezeten. - - - - -Anna-báli emlék. - -A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van -Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban -cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri -ruhás, de mezitlábas gyerekek. - -Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak -egymásról. - -Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal ablakhoz -sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? -Vagy úri vendég érkezett valahová? - -Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek hivják -kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon, -vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az útcán s vele -összeverekedik. - -A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, száz -esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca árnyékán egy ház -előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva vannak. - -De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti szekér. -Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén -cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után -egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva. - -Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett -lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején tavalyi divatu -florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha -tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra. - -– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél. - -– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes -iparos. - -A gyermekek egyszerre fölmozdulnak. - -– Cimbalom! – kiáltja az egyik. - -– A mi útcánkba hozzák! – kiáltja a másik. - -Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü félmeztelen -csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre nyirt haju leány; -gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a -gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után. - -A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra -halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős kisasszonyt: - -– Magukhoz-e Cilike? - -– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát -fizetünk érte minden hónapban. - -– Hát tud-e már rajta? - -– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok. - -És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után. - -De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg -asszonyság: - -– Nini Cilike… Talán biz magukhoz…? - -– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni hogy -ma az öregmama nevenapja van. - -– Igaz ám: Anna van ma. - -– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán -a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát -béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda.“ - -– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a -temetésén voltam. - -Cilike mosolyogva rázza a fejét: - -– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg -vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két -órára a testembe.“ - -– De hiszen borzasztó régen fekszik! - -– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki -egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már… - -– Hát most meglepik. - -– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be a -cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik -tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon -könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti -fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én -meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga -cserebogár… hát még a falevelek is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg -az uram.“ - -Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva -mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony -mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső -gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg -az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az -ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle. -Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A lánya is -öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány. - -– Tessék átjönni, – mondja Cilike. - -– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a -cimbalomnak az asszonynéni? - -Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis háza -előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó -zöld kapun. - -Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán. - -– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb -megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok. - -S belebben. - -Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, s avult -bútorok. - -Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős -pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha -fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke -már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje, -bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt. - -Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz a -falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg. - -Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon -kérdi: - -– Mit csinálsz Cilike? - -A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett -aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar ember. -Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős. - -A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes -kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és -az orra is épp oly fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az -arca közepén. - -A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét: - -– Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse. - -S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda -is csókot nyom. - -– Igazán? – hebegi az agg nő. No nézd… - -A hangja is olyan fakó mint az arca. Bágyadt szemén ólomszin árnyék űl. - -Cilike is megcsókolja. - -– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem -hallott. - -Azzal kiszól az ablakon: - -– Behozhatják! - -Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke -asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy -ülhessen. - -S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek. - -A szoba közepén felforditják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat. - -– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan. - -A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy -pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan és műhelyi -ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a küszöbig -bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait. - -– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya. - -S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is. -Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett -marad. - -Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a -cimbalom-verőket. - -A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza, -de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga -cserebogár. - -Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára. -Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca -mosolygóvá válik. És bólogat. - -Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat, -hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a -húrokon s folytatódik a nóta. - -A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten -pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn -mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz éves néni lefogja: - -– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek! - -Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a -cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel. - -A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az -ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy -nóta, az öregmama kedves nótái. - -Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten. - -Aztán Cilike megáll a nóta végén. - -– Mit muzsikáljak még öregmama? - -Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a -szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról: - -– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor leány -voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint a -csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán -könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a -középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke ember ott a falon, -akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd el mégegyszer Cilike… - -A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az -öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén. - -A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el -egyenkint: - -– Jól kiverte! – mondja a csizmadia. - -– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes. - -Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek -visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon. - -Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant: - -– Elmentek? - -– El. - -Az öreg nagymama pislogott: - -– Te Cilike, verd el nekem mégegyszer azt a nótát. - -Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők -alatt. - -– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… szép -lassan… - -Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg -reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár… - -Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött -a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál -csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg. -Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét úgy ingatta -mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babám-é -leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre -mosolygott. - - - - -A mult velünk él! - -Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya! -Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból, -tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád, -talicska, s másefféle szükséges hitványságok. - -A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe. -Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége -kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete -liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét -unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra. - -Nini! – mondok Répa Pál atyámfia! - -Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú -ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb, -fakóbb, de a szem ugyanaz marad. - -Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak. -Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarositó -pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet. - -Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült, -szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele -Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek. -Én csak falusi tanitó. - -Örvendezve nyujtottam neki a kezemet: - -– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot! - -Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig -végre megszólalt: - -– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember! - -És beszélgettünk. - -– Hát milyen az élet Pali? - -– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea? - -– Nem vagy tán beteg? - -– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg? - -S kérdőn forditotta rám a szemét. - -– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy -talán gyomorbajos vagy? - -– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas. - -Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu, -felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló -ostor. - -Rábámultunk. - -– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve. - -– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg. - -– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá. - -És fanyaran mosolygott. - -A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan -embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig -ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva -nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert -látni! - -– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól. - -– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni. - -Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös -kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára. - -Oda tértünk be. - -Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy -hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá. - -A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem: - -– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan -választottad. - -– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek -az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka -értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb -lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét. - -– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed. - -– Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a -község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat -az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet -mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet… - -– Nincs társaságod? - -– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem -tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem -ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te -nem unatkozol? - -– Soha. - -– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a -társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek -városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát -mindenki tud. - -A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett. -Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind -a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma -ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind -a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették -a sört boldogan. - -– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily egyformák! - -– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a -jóegészség! - -Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind -egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven -tekintetüek. - -A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám -miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott: - -– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az -apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a -bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót. - -– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot -látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt -akarsz pihenni, adok még egy ezrest. - -– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia. - -Akkor még mondanom se kell, forint járta. - -A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal -búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is. - -Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya -essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel. - -Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü -szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa, -kiesik a kezéből. - -A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a -szemének: az ő kedves Lukács fia. - -Poros volt a fiu nyakig. - -Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában. - -– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak? - -A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és -aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az -ebédlőbe. - -Az apja még mindig azt hitte, álmodik. - -– Hát te… - -– Hazaérkeztem. - -– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü… - -– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem. -Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem -látok én Londonban se! hát minek menjek tovább? - -– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél -úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre. - -Ilyen tulok. - -De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is -elmondom: - -Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik -neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon -félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.) - -Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az -iskolát. - -Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni. -Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik -egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami -görög fordítás kellett neki. - -Körülpillant a szobában, és azt mondja: - -– Hogy lehet ilyen lyukban lakni? - -Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az -ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak -épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét. - -– Hogy lehet ilyen lyukba lakni? - -Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott -négy éven át? - -Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka, -meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel -lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült -az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki. - -És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze -a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok -meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban -pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás. - -De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt -bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló -házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye, -Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás. - -Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a -felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony. -Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a -szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett, -rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles -galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy -spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni. -Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába -járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a -házban tanulnom. - -Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott -pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek. -Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt. -Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak -olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát -boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu -finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor -gondolkodott marokba fogva simogatta. - -A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze -legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett, -és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná: - -– Óh te nagy furfangos! - -Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve -nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak -az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott, -és a fejét rázta: - -– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve. -Minek bántják őket? Hadd éljenek. - -Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és -nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan. - -– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc. - -De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a -pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és -különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani. - -Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a -külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk. - -Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám. - -Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög -fordítás diktálásába. - -Egyszercsak Lukács visszaszól: - -– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés? - -Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a -leányát. - -Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést -vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a -lányok iránt. _Ki ez?_ Vagy: _De csinos!_ – Aztán a következő percben -elfelejtjük. - -Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt -Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse -fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás -csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év -alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet. - -A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az: -húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy -hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A -bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem, -hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal. - -A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel -sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt -gereblyézte. - -Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami -negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott. - -Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy tanuljak. - -Cili megjelenik a kertben. - -Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is -ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni? - -Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló -nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt. -Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze, -lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem -valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú, -közönséges, mint a gyári kanál. - -A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az -övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett -árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással -szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a -finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a -tulsó felét tartotta meg a kertnek. - -Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a -virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké -szokott lenni. - -A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is, -– egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és -ott aludt. - -Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az -imént ültetett pelargóniáit. - -Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron: - -– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni. - -Lukácsnak a szava. - -Cili ránéz. Elpirul. - -Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba. - -– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás! - -– Nagy gondolat? - -– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor -elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha -megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy -gondolat ez? nem jó ötlet? - -Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a -szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló -voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem -is gondoltam abban a percben. - -Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában -megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra. - -– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam. -Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy -van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást. - -Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan -drága, mint az enyém. - -– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn. - -– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az -költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg -neki. - -– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket. - -– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám -minden kívánságomat teljesíti most már. - -– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít. - -E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott. - -– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt? - -– Cilinek. - -– A fináncnak a lánya? - -– Nem. Egy özvegy asszonyé. - -– Aki a másik házban lakik? - -– Azé. - -– Nincs vele valami… izéd… barátságod? - -És nevetett. - -Megvetőn legyintettem. - -Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta: - -– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem! - -Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott -babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről. - -Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott -lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát. - -– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács. - -– ? - -– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon -a padon tanuljunk. Jó? - -– Nem bánom. - -– És mutass be engem annak a leánynak. - -Vállat vontam: - -– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan. - -Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember -minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen -ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára. - -Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk -kezében könyv. - -A leány megint elpirúlt. - -Lukács meglökött. - -– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács -a neve, Horváth Lukács. - -A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra. - -Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy -grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak -Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott: - -– Sáros… - -– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor -nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden -levél. - -Cili hitetlenűl nézett reá: - -– Igazán? - -– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt -mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha -lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek? - -– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem -szeretem a tüzes-piros pelargóniumot. - -(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan -beszélnek!) - -– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike, -milyen virágai vannak még? - -– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk -van. De azt csak később tesszük ki. - -– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor -eljövök Palihoz. - -– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a -mama megengedi-e, hogy elfogadjam? - -– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali? - -Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés. - -A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés. - -– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem… - -És kacérkásan mosolygott. No lám! - -Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leűltem. - -– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. Vagy ha nem akarsz, -hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak. - -Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét. -Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen -elkészültünk. - -Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják. -Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte. - -– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után. - -És megölelt. - -– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán -meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig -elkészülsz. - -Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen -sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították, -ritkán birt kiverejtékezni egy-egy _elégségest_. Akkor meg az -kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott -magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ. - -A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember -mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a -henyéknek, a selyem ágyban született heréknek. - -Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső -esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az -ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón -majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy -vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni. - -Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az ígéretének. - -– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, – -meglátod mennyire javadra válik. - -Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt. - -Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába. -Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én -Lukácsom nem jelentkezett. - -A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy -meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili -kis szalmaszéken az anyja mellé. - -– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül: -maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött. - -S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás -senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit -tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a -barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban -nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan -ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják. -Azért szednek magukra mindenféle cifraságot. - -A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett -rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót. - -Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné: - -– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához -járogat? - -– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a neve. - -– Miféle családból való? - -– Gazdálkodó az apja. - -Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám: - -– Vagyonosak? - -– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől. - -– Hány holdjuk lehet? - -– Nem tudom. Lehet ezer is. - -– Hm. És sokan vannak testvérek? - -– Nem, csak ketten: ő meg egy leány. - -Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép -rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni -akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem -mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az -eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy -beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott. - -Erre már elmosolyodtam. - -– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van -szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét, -hanem zsákban. - -Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt -szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a -parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte -a csizmáját, hogy a pénzét elővegye. - -Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta az igért tajtékpípát. -Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki. - -Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz, -deazért jó fiu. - -A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s -ki-kipillantott az ablakon. - -– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén -elnyujtózkodva. - -Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott lenni. - -Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható. -Bizonyosan bent járt a városban. - -Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent. -Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott. - -A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt -felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat, -otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor -már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat. - -Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt -levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka -legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak. - -Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon -laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi -házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A -szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra. - -Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és -alá. - -Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a -beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha -eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy -megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni -se. - -Hát mondom csak néztem őket. - -Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A -lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan -felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele. - -Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha -van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa. - -No lám: pípázik a kedvemért! - -Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De -ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment -gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett. - -Erre én is csatlakoztam hozzájok. - -Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony -mellé. - -Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola -végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt -az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele -tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva -leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót -a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás -szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre -összekelhettek. Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a -férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében -történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek. -Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani -Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt -kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány -részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony… - -Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett. -Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte, -hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy -boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy -így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A -hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától -elmérgedt a sebe, s belehalt. - -Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte. - -Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony… -erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam -képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem -hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az -arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb. - -– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, – -mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili -örökölte… - -S a leányára pillantott. - -– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban. -Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy -ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját -még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat, -vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki -mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam -volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt -gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja. - -A leányára nézett. - -Cili mosolyogva bólintott. - -– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az -öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte -a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a -fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta, -csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az -ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam: - -– _Ki!_ - -Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de -aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a -szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem -tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre -öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze -attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie. - -Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is -fáradt. - -– No én bemegyek, – mondotta a végén. - -S a leányára nézett: - -– Te még kint maradsz? - -– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács. - -És a leánynyal sétáltunk tovább. - -Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám -megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel -folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés -volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott -az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában -forgott volna. - -Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott -Lukácsnak: - -– Jóéjszakát. - -– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva. - -– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám -még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt -mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal. - -S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze -érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet. - -Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk -végéig, s barátságosan elváltunk. - -Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt. -És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl -tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a -természeti oka. - -Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal -foglalkoztam. - -Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi -is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld -szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes. -Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány! -Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt. - -És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő -nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami -finomabb matéria ez, mint a többi leány… - -Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka -volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül. - -De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy -gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig -mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes -gondok, csak mézes kenyér… - -Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány -alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony, -akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk, -reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal, -álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a -kávédarálót. - -Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni -a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi -jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben. - -Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak -Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa -nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő -viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg. - -– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk. - -Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács -hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal -találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek. - -De Lukács nem akart bejönni. - -– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk barlangba? - -Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról -éltető fuvallat járta az útcákat. - -Fel és alá sétáltunk a ház előtt. - -Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép: - -– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes. - -A leány válaszát nem hallottam. - -Lukács folytatta: - -– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem -jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik. - -Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma -mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány -ezrediket. - -Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott: - -– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok. - -Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón. - -Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett -egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét. - -Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta, -hogy szívesen van velünk. - -Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött: - -– Micsoda édes kis állat! - -Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem -ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta: -féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az -arcához szoritotta: - -– Kis gyönyörűm! - -– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát -így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon! - -Aztán sétálgattunk tovább. - -Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán -csak magunkban beszélgettünk. - -– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi -arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a -lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna -mondani ez a leány a szemével! - -És elgondolkozva nézett a kapura. - -Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak -olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké. - -Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi -után? - -– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy -lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség. -Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz. - -– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy -legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem. - -– És a birtok? - -– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a -földdel való eggyütt-élés. - -És sohajtott. - -– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet -nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek -társasága… - -– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette -egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához -láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak -hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó -öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy -mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik. -Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást, -érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A -legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi -irodaférgek. - -Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta: - -– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a -családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az -apámmal csak nem ellenkezhetek. - -Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot -meglátta, meglassúdott és szalutált. - -– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács. - -S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett: - -– Hallám, hány a csillagod? - -– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát félrevonva. - -Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta, -hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona. - -Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam -tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az -ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem. - -A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára -tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy -beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a -spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös -fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján, -mintha mondaná: - -– Mily bölcs vagy anyácskám! - -S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott. - -Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke -a homlokán! - -Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök. - -– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom -vele! - -De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már -napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az -ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad, -mikor már a szemünk elaludt. - -Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek. - -– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség, -mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca -volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal -ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e -napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt -veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset, -tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót. - -A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az -őrmesterről meg Lukács. - -Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz? - -Ez a kérdés nyugtalanitott. - -Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a -másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom, -nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és -ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc. - -Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a -gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára -gondoltam. - -A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog -reánk. - -Mennyi szeretet van a női szívben! - -De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe: -„Ezt kellene hímezni paravánra!“ - -Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és -Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki: - -– Sétáljunk Cilike. - -És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom -neki: - -– Cilike, édes Cilike… - -Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi -vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam. - -De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett -hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes -lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra -eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott. - -Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a -fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot. - -– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás! - -Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett -volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy -selyemruhás bestia miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi -voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés, -az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista -leányról. Lopás miatt elzárták. - -Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan -veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az -életemet egy szoknyáért! - -Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A -macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen -köszöntem neki, s rá se néztem. - -Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s -tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el. -Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra -ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont! - -És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a -professzoraimat. - -Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli -dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami -rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak -egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal -árnyalt fehér rózsa. - -Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet. - -A rózsát bizonyára Lukács adta! - -… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én -megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán azért is -jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt? - -Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel? - -És mégis rágta a belsőmet! - -Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, szabadúlnom! - -S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam: - -Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem -jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek! - -Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam. -A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott -homlokkal folytattam a tanulást. - -Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró -gondolatok: - -… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek? -Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az -a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már -meg is kezdte? Talán épp ebben a percben… - -Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok -még csapatosabban tértek vissza. - -Végre is azt mondtam: - -– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért -kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem, -hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék -elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál -derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok. - -Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón. - -Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott -állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal. - -A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan… -Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt -leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak -itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten? - -A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét: - -– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül. - -Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból -segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam -iránta? - -Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt -egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak, -ami nekünk a bor. Részegek tőle. - -De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre -elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát. - -– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács. - -– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány. - -– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a -csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri. - -A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe -is, s beillant az ajtón. - -Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta. - -– Furcsa leány! - -– Mért? - -– Csak. Furcsa. - -Gondoltam: a levegőbe beszél. - -Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk. - -Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden -szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki -átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik. -Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá. - -De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő -csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba. - -Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem -beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt -találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De -visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A -leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb -egy könnyen ejtett szóval. - -Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak -hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára -meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis -ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és -magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy -húsz évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében -kötötték, ahol is korkülönbség nincsen. - -Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy -nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb -teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is. -Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is -mozgékonyabbá vált. - -Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők -ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két -órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál. -Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy -töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy -forintért nem is lehetett többet várnom. - -Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években -névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből -mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest. - -Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt -piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között. -Segitett sütni-főzni a fináncnénak. - -– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud? - -– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a -főző-iskolába? - -Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még -csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett. - -A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam -az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették. - -No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy -elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a -fejemben! - -Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám -levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon -csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen -fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja. -Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan -veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az -_ő_ kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja, -hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a -poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva -leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A -nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle -árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból, -pirosan mosolygóból. - -Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró -érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak -fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki -tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az -éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is -mondottam: - -– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat… -példás férj… a magyar humor képviselője, stb. - -A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult. - -– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember! -Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is! - -Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt -trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát -méltóságosan simogatta. - -A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta -megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és -fölemelte az ujját: - -– Ezt hallgassák meg… - -Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva -röhögött. - -– Hát mikor egyszer _ihihi_… paraszt lakodalomba voltam _mihahahihi_… -egy mosonyi faluba _ahhahahahuhuhu_… - -S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle: - -– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk… - -De nem bírt a röhögéstől beszélni. - -Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom -elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné -rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott, -Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből. - -Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó. - -– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba. - -– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát szorongatva. - -– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is. - -Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert -elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte. -Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az -asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és -gyémántos hajtűzők tartották össze. - -Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt. - -Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve -csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi -lakadalmon? - -Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez: - -– Nohát most a hölgyek egészségére! - -Persze én is siettem kocintani Cilivel: - -– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia. - -Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed -fintorodás futott át. - -Nekem még az is tetszett. - -Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca -átlátszó. - -– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten. - -– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan. - -De azért boldogan pillantott. - -És magunkban beszélgettünk tovább: - -– A költészet is valóság Cilike. - -– De nem a tárgya. - -– A tárgya is lehet valóság. - -– Szépitett valóság. Irt már maga verset? - -– Eddig nem. - -– És eztán? - -– Minden nap írok egyet. - -Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott: - -– Miről ír? - -– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát? - -– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva. - -Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe. - -– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen. - -A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak: - -– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon. - -S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá: - -– Igazán kedves fiu. - -Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem -tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok -ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte -követelőn. - -S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt: - - _Gyön na meddve! Gyön na meddve!_ - _Véribe bé van kevveredve!_ - -Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, mint -valami színész. Mindenki ráfigyelt. - -Mink folytattuk a halk beszélgetést. - -Cili szólalt meg annélkül, hogy rámnézett volna: - -– Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya. - -– És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya? - -– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól _őelőtte_, hogy -elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr -szívesen adja; _bizonyára jut azért a menyasszonyának is_. Akkor mondta -az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz? - -– De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallották? - -– Nem. Pedig kérdezte. - -– Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakitottak. De mért érdekli ez magát? - -Cili mosolyogva vont vállat: - -– Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha menyasszonya -van. - -– Dehát… csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából? - -Cili rám-csodálkozott: - -– Mit? - -– Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél? - -A leány elkomolyodott: - -– Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle gondolata. - -Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt -értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit. - -– Maga igen kedves nekem! – susogtam mámoros nézéssel. - -Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba -rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bizonyára -megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy hogy megneszelte a mi titkos -beszélgetésünket. Elbúcsúzott a társaságtól. - -Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma -is emlékszem még: - - _Bogár-szemü tündér, mosolygó kishamis!_ - _Minek neked rózsa? Rózsa vagy magad is!_ - _Előttem nyiltál ki igaz szerelemre._ - _Ültessen az Isten az én kiskertembe!_ - -Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok, -amiket csak úgy képzeltem el. - -Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány, -hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a papirost. S ha -másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt -vélem, más irányt vált az életem folyása. - -De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó! - -Egy tanulótársam, Fazekas nevü megszólít óra közben: - -– Hallod-e, te tudsz németül. - -– Tudok, – feleltem félvállról. - -Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja: - -– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két -csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a -köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, de -németül is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit -hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában. - -– Mit fizet? - -– Tíz forintot havonkint. - -Majd a falnak estem örömömben. - -– Hát hány órakor menjek? - -– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak -neki. - -Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam Fazekashoz. - -A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik -szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari ajtóra -igazítottak. - -Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a -dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan, -boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól -vörös két szemét: - -– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!? -Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam… - -– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz jöttem. - -– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy nincs -itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk -az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem. - -Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg. - -Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. Négyágyas szegény -szoba; egymás mellett a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott -politúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a -Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és -uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik -piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska. -S valami kábitó rossz szag a szobában. - -Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről -azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel -olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik. - -Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné bodros -fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérakat, -a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly -kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi -rosszat. - -De azért rá is gondolt: - -– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam mindent! -Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram -is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok… -hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a -házasságunkat. Szembe szállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi -pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél. -De tőlem nem tágitott. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt -írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a -tekintetben karakter, igazi karakter! - -Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe -beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet -vállalni! - -Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög -is, mintha ezt sóhajtotta volna: - -– Nyomorúság! nyomorúság!!! - -Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék -élettörténete félbe-szakadt. - -– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az útcára -kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál! - -– Ronda hely? – kérdezte csodálkozva. Én bizony eddig nem ügyeltem rá. - -Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a váróterembe -vezetett bennünket. - -Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges, -bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok -kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban -egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon -tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy -három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pőrölylyel egy nagy harang -mellett. A harangon a szokásos latin mondat: _Vivos voco_, stb. - -Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a -pőrölyt, és _zomm-zomm_… négyet vert a harangra. - -Nagyon tetszett nekem. - -Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakállas -úr, körülbelől harminc éves nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s -magunkra hagyott. - -– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a zsebórájára -pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást. - -Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral -kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből -fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét _pészelt_ már _motyerúl_. - -Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az -egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre -be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy -fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas -tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt -vastag vörös szőnyeg. - -Csupa művészet és kényelem volt ott minden. - -– Bámulom a szobáit, – mondottam magyarul. Érti mit mondok, doktor úr? - -– _Értek_. - -– Igy mondja: _értem_. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen -szép szobák nem tudom kinél lehetnek. - -– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy -szög se, amely nem az én szerzeményem volna. - -Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves, -figyelmetes, és csupa ész. - -Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte -papirosra. - -S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, – -ilyenféléket: - -… _Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… Tessék a -fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… Tessék valami -kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!_ - -Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis jegyzőkönyvbe. - -A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből -telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál -kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson. - -Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az írnokék -lakását az övével. - -Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy -szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis -huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a -négy évet… Mily marha! S azért a lompos üresfejü bagolyért! Minden -szépleányból vénbagoly válik idővel. - -– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz szőnyeges -szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pípád, -dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással, csak tanulj! - -Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen -szerencsés vagyok. - -– Hát tíz forint sok pénz, – mondotta elgondolkodva. - -Aztán megint nevetőre fordult a kedve: - -– Vígyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul! - -– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom az -éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a -folytatása. - -Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanúl hallgatott. - -– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az ember bele -ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, korán házasodik. -Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell -legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb! - -Lukács mosolygott: - -– Hogy érted ezt? - -– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A -házasság különben is bolond találmány! - -– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, – nem -bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való -élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg könyv. A könyvet -éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet. - -Vállat vontam: - -– Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a földtúrásra! - -– Én meg azt gondolom, hogy visszatér. - -– Hát akkor minek jársz iskolába? - -– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a -szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot. - -Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az? -Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon -fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka -kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök. -A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De -még az árnyékuk is ott volt a falon. - -– Remek! Gyönyörű kép! – hallatszott jobbról-balról. - -Egy asszonyi hang: - -– Édes kis picinyek! - -– Lásd, – szólott Lukács diadalmasan, – a házasság szimbóluma. - -Gondoltam: makkal álmodol! - -S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a művész, -vagy kitömött madarakról? - -– Mindegy az, – mondotta Lukács. A fő a gondolat! - -Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol zörögve -kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy -nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne -szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a -földből, s vele együtt robogott világgá. - -Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták -elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben -rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó -nyelvvel vitte tovább a terhét. - -– Lásd, – mondottam nevetve, – ez is a házasság szimbóluma. - -Nevetett ő is. - -Aztán jött velem tovább. - -Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára méltóztatik -bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit -csinálnak! - -Kezet nyujtottam Lukácsnak: - -– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak -eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok. - -S ott-hagytam. - -Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam -senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam -az udvar puha földjén. Benéztem. - -Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán -nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb, -mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése. - -A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili -éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyiákoló pocos -macskájoknak. - -Ime, gondoltam, kávé a vacsorájok. Micsoda koldús nép! - -Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás -szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban. -Csak négy év! csak négy év!… - -Vacsorázás alatt mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés: - -Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… Mosolygott-e reá a -leány olyan bizalmas-kedvesen, mint rám a névestén?… Talán még -bizalmasabban is… Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy -megszorítsa a kezét… Talán többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét -az ajkához… - -Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem -magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!? - -Nem, itt nem szabad erőtlenkedni! - -És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen, -gondoltam, azért beszélgethetek vele. - -Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp -egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki -rajta. - -A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az -ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog. - -Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól -resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről. - -Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. Azalatt -elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól. - -Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is. - -No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem, -akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az -nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen! - -Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt hozott. -Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a -rossz dohányt is. Beszélgettünk, tanakodtunk a jövőnkön. Megint azt -gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a -Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát -bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi -jelentősége. - -Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az -ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba. - -S esett az esső, esett. - -De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők -szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a -gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő -nélkül jött el, s hat óra tájban letette a pípát: - -– No gyerünk ki tán a levegőre. - -– Nem, én ma nem megyek. - -Rám-bámult. - -– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat -is. - -S Lukács ment, én pedig maradtam. - -Elővettem a világtörténelmet. Gondoltam, az legjobban leköt. - -De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az eszem. Láttam -a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek, -meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség. - -Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos -mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy -olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis -marcangolt. - -Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok -döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza mehet -juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy -kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács -mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én -nyilvánitok érdeklődést, akkor a kalendárium összes szentjei se mentenek -meg a Szepesi sorsától! - -Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az udvar -közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én csak elléptem -mellettök, s lesétáltam a városba. - -Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam -minden kísértéstől. - -De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az embert! - -Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután -Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz. - -Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami -szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem tudom -miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont, -mint amennyit varr. - -A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszin -ruha varratait fejtegette. - -Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt -a szobámnak, s kellett a világosság. - -Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem. - -Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján láttam azt az előbbi -nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a -hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott. -Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig. - -Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad teltségét, -nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, és rásütött. A -szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, fínom kis leheletszerü -árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyilt fehér rózsa. S a -nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte -aranyos szőkének tüntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem -sötétes gesztenyeszin. - -A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és elmosolyodott. - -Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén -elmosolyodtam. - -Az ablak szimpla volt. A leány féloldalt hajlitotta a fejét, s beszólt: - -– Tudja-e mi ujság Zeller úr? - -Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem urazta, -csak Horváthnak szólitotta. - -Kinyitottam az ablakomat. - -– Mi az a nagy ujság Cilike? - -– Megszaporodtunk. - -– Hogy-hogy? - -– A Miókának négy kis fiókája van. - -És nevetett. - -– No ez csakugyan szaporodás, – feleltem, – hol vannak az uj lakók? - -– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc nap mulva. Milyen helyes -kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a kosárban… - -Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse -néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen -tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a -mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a -mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog; -a keze-járása nem olyan könnyü. - -És ismét megmámorosodtam. - -– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a -kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög -vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden -szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpilláju mosolygó -szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!! - -Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat -hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vivódott, -hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S -ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni, -ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, nekem-valót? - -És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, bizalmasan, -őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát -szólj, mondd ki, amit a szived gondol! - -Azon az egy percen fordult meg minden. - -Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili mellett. Lapos volt, -mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cili lábához. - -Cili nevetett: - -– Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya! - -Azzal fölvette az ölébe, és a macska fejét az arcához szorította: - -– Te kismama te! - -S behúnyta a szemét. - -Igy fogja az ura fejét is az arcához ölelni, – gondoltam. - -De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes macska, -a lomposság, a szobájok, szegénységök… - -Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a pipámmal. -Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben -szállitották haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton. -Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és -keserűen sohajtozott. - -Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és -vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz -volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait. - -Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A szalmaszín -ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott -lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony. - -A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és utána -bámult. - -Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az -elrakott régi ruháit, és azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is -az anyja cipői. - -De mi lesz, ha elfogynak azok a ruhák, és elkopnak azok a cipők?… - -Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál. - -– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán -majd kitisztúl az idő. - -Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. Azt a -szobát még nem is láttam. És beszélgettünk. - -Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az -esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a felhők -szakadékain. - -A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka előtt, -akaratlanul is bepillantottam. - -Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács -ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány mellette állt. -Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog -arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan. -Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a -szemébe, de oly mámoros áhitattal, mint ahogy a jelenést látó Szent -Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács -arcához… - -Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem -is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba. - -Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! semmi! -semmi! – úgy éreztem, mintha valami féltett kincsemet rabolták volna el -orvúl, gonoszul! - -Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a -filozófia, a sok _hátha mégis elvehettem volna?_ – azt csak a martírok -történetében lehetne elmondani. - -Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember -sorsa legnagyobbat kanyarodik! - -A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent -szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb. Valami -hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap -akar lenni, jelentkezzen az érettségi bizonyítványnyal. - -Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek rajta: - -– Legyen pap az ördög! - -Lukács meglátott, és rámcsodálkozott: - -– Tán beteg vagy? - -– Dehogy is, – feleltem félvállról, – csak rosszul aludtam. - -Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy szórták a -könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; csak nekem -jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges -feleletekre. - -Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát. -Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, kürtös-bajszu -testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka. - -– No, széna-e vagy trágya? – kérdezte dongó basszus-hangon. - -– Széna! – felelte Lukács diadalmasan. - -Akkor aztán az apja megcsókolta. - -Lukács hozzám fordúlt: - -– Gyere, ebédelj velünk. - -S bemutatott az apjának: - -– A legkedvesebb, legjobb barátom. - -Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi embertől nem -lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát -szoktak teperni a mészárosok. - -– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má illyen -ünnepen nem eresztem el! - -A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is -hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt. - -Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült egynehány -társunk a szülőivel. - -Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én vagyok -bágyadt, kókadt fejü, szótalan. - -Az öregúr ragyogott a boldogságtól, hogy a fiát érettnek láthatta. - -– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél rá. Node -itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, – szólt -hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat. - -– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek: -magyarosítok egy németet. - -– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját nézegetve. -Ma délután ötkor megkoszorúzzuk az elhunyt tanáraink sírját; este -búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom -kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is. - -– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem -megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát -irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is -megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem -tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az öt hatos, amit adott. - -Lukács nevetett: - -– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd -keresek. - -Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az -ott űlő barátainkhoz. - -Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott: - -– Pedig az anyja ugyan várja. - -Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá az -embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a -sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba. - -Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam: - -– Jó lenne pedig, ha haza vinné. - -Az öreg kérdőn nézett rám: - -– Hát nincs neki dolga? - -Vállat vontam: - -– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog -névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember… - -Az öreg pislogva nézett rám: - -– Hát nem dógok erányába marad? - -– Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai vacsora. - -– És a jogi akadémia? - -– Ráér jelentkezni ősszel is. - -– Hm. Hát mér marad akkor? - -Rejtelmesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet: - -– A virágnak megtiltani nem lehet… - -Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára. - -– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. Dehát csak -nem komoly az a história? - -– Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám? - -– Jó öt óra, kocsin. - -– És Lukács tud lovagolni? - -– Mindig lovon űl, mikor otthon van. - -– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, és csak -éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly. - -Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarja -hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte: - -– Miféle perszóna? - -– Csinos, fiatal. - -– Asszony? - -– Nem. Leány. - -– Úri? - -– Úri. Úrinak lehet mondani bizonyára. - -– Tisztességes? - -– Tisztességes. - -– Vagyonos? - -– Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát… - -Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal -mellé. - -Aztán ismét rámfordult, és elborúlt szemmel kérdezte: - -– Fogták úgye? Fogták, mint a halat! - -– Nem tudom. - -– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy -hijják? - -Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett -visszacsinálni. - -Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán -hozzátettem: - -– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem -bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná… hogy… - -– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek maga -iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a fiamnak. -Remélem még nem késő… - -– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik -magától, ha a két fiatal nem látja egymást. - -Már bántam, hogy aláfütöttem Lukácsnak. De az a fene pezsgő volt az oka! - -Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott: - -– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszü -fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt. - -– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány -körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi -jelentősége. - -De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé. - -Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit -mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből. - -– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben -folyik az élet! - -S kocintottunk. - -– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, – -hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába. - -Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni -kezdett a kabátom. - -A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – bizony még -csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt -emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán -megehetem, amit főztem. - -– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét -rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több -szerencsétlenséggel. - -Azzal az öreg elhallgatott. - -Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót: - -– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára -lépek. - -– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögetve. Ott -két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy pénzes leányt, birtokot -vesz, úr. - -– Bölcsen beszél, – bólogatott rá az öreg. - -Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál, -összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. Azután lekapta a -sapkáját és kezet csókolt az öregnek: - -– Hallottam, hogy bent van tekintetes uram… - -– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki Lukács. Ülj le -Marci fiam. - -Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán -ült le, csaknem háta mögé az öregnek. - -– Hogy vannak a juhok? – kérdezte alázatosan. - -Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én -megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez. - -Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem, -egynegyeddel múlt öt óra. - -– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy -kötelességemről. - -– Mi az? – kérdezte a német. - -– A temetőbe kellett volna kimennem. - -– Oda mindig jókor eljut az ember, – felelte mosolyogva. - -Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor -sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem -tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az -élőktől. - -Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor -Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, mintha nem is -ő volt volna, aki tegnap… - -Hidegen billentettem meg a kalapomat, s el akartam mellettök menni -szótlanul. - -De az asszony megállitott: - -– Nos, hogy sikerült? – kérdezte családiasan. - -– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket, -de azért nem rontottak a bizonyitványomon. - -– És Horváth? - -– Neki mindig nagy a szerencséje. - -És Cilire pillantottam. - -A leány szemében szinte lángot vetett az öröm. - -Azzal tovább akartam menni. De a leány megállitott: - -– Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset. - -Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy -szakajtó-kosárral tért vissza. - -A macskák voltak benne. - -– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd meglátja hogyan -dőzsölnek! - -Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért vissza. - -Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya macska, és -hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz. - -Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és -rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan -trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban belé ütődik az orrocskája. - -Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást. - -Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó -szélére helyezkedtem. - -– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet állatban, -emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már -a fiai jóllaktak. - -E pillanatban megnyilt az utcai ajtó, és az öreg Horváth lépett be -rajta. - -A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt -előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette. - -– Dormándynét keresem. - -– Én vagyok, – felelte az asszony űltön maradva. - -Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba, -de ólomnak éreztem a lábamat. - -Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is rápillantott. - -– Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok. - -Az asszony erre fölkelt. Cili is. - -A Cili arca elpirosodott. Az asszony arca elhalványult. - -Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére mutatott: - -– Tessék leűlni. - -Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát -az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó -szerszámmal, s rágyujtott. - -Mink hallgatva, szinte dermedten néztük. - -– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy az én fiam… sűrűn tapossa -itt a küszöböt. Azér jöttem. - -Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá. Nem felelt. - -Az öreg folytatta: - -– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a -lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru -is lesz egykét év mulva. - -Megszivta a szivarját, és a macskákra nézett. - -Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja -mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra. - -– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – hanemhogy -megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjon más -tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az -egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisasszony szép -leány, látom, igazán szép leány. És bizonyára jól is van nevelve. Neki -is jobb, ha tudja, mihez tartsa magát. - -Ismét csend és szivarozás következett. - -Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara -felé. - -Nekem a hátamba állt a meredek. - -– Bocsánat, – fakadt ki végre az asszony, – nem tudom… nem értem… - -– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is -jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán -szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok. -Másnak is úgy nyujtom. Hát azér jöttem én, hogy megtudjam: kötelezte-e -magát a fiam valami igérettel? mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára, -vagy halálom utánra? - -– De kérem… – hebegte sértődötten az asszony. - -Az öreg szigorú nyugalommal folytatta: - -– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban, -tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg -kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… Ámbátor hát -tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy? - -Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre: - -– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a -barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a -ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt semmiféle -egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön -fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle -semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak -csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal -kérdezősködik. - -Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden -szava egy fricska volna az öregnek az orrára. - -Meg is zavarodott az öreg, – látszott a szeme rezdülésén. - -– Hát nem szokott ide bejárni? - -– Nem. - -– Hm. - -– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, hogy az esső esett. Akkor -is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára -csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne -lucskosítsa el a ruháját. - -Az öreg az állát vakarta: - -– Hát nincs semmi… köztük? - -– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik -a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a leányomat ládába -zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek -nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és -ne az én leányommal! - -Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a fülébe. - -– Nono, – mondotta csillapítón. - -És fölkelt. - -– Hát nincs semmi… _vekszli?_ vagy másefféle? - -– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk -tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén és a kardján -nem volt folt soha. - -Az öreg rám-pislogott. Azt hittem, a guta rögtön megüt. - -De mégse szólt. Ismét az asszonyra emelte a szemét: - -– Nono, iszen tisztáztuk az ügyet. - -Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. Némán -köszönt, és elballagott. - -Dormándyné lázas-pirosan és fáradtan ült vissza a székére. Cili szemében -könny csillogott. - -– Micsoda nap ez! – szakadt ki a szó az asszonyból. - -És a leányához fordúlt: - -– Nyilatkozott neked az a fiatal ember? - -Cili a szeméhez emelte a zsebkendőjét, s bólintott. - -– Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit mondott? -Igérte, hogy elvesz? - -A leány szomorún lecsüggesztette a fejét: - -– Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek… senkinek. Még magának se. -Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná… Ő majd lassankint -rábírja az apját. Én nem értem, hogy történhetett… - -Nem tudom mit beszéltek tovább. Ott-hagytam őket. - -Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem, hogy micsoda álnokság lakik -abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjü emberek a -legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti szeretetből, s a -végén kitudódik, hogy engem csak vasuti állomásnak használt: -felszállásra. Ki tudja hol és hány szor találkoztak ők ketten, külön! - -Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a kertbe -és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek akkor siet be az -útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a velencei tűkör. A hóna alatt -egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfücsokor. Köszön és megáll -Cili előtt. Nyujtja a csokrot. - -Cili ránéz búsan. Nem nyúl a csokorért. - -Látom Lukácson, hogyan döbben meg. Néz a leányra, néz az anyjára. - -– Mi történt? - -Az anya felel: - -– Nem szabad öntől a leányomnak elfogadnia semmit. - -– Miért? - -– Mától fogva tekintse idegennek. Mink is idegennek fogjuk önt -tekinteni. - -Lukács arca hasonlatossá vált a Laokon ábrázatához. - -– Annyit csak kérdezhetek, – szólt egy percnyi idő után, – hogy -magyarázzák meg… - -– Az ön atyja az imént ment el tőlünk. - -– Az én apám? - -– Az ön atyja. Vallatott bennünket, mint valami vizsgáló-bíró. - -– Az én apám?? - -– Súlyos szavakkal illetett bennünket. - -– Az én apám??? - -– Azt mondta, hogy mink önt… Azt mondta, hogy az ön ígéretei semmisek. Ő -rendelkezik az ön vagyonával és sorsával. - -Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, mint a főtt -ponty. - -Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják Lukácsot -kidobni? - -Lukácsnak akkorát fordult a szeme, mint a malomkerék: - -– Ki lehetett az a gazember?! - -S a szeme rajtam állt meg. - -Ez a kegyetlen szó megrázott. - -Lángba borultan toppantam eléje, és a szeme közé néztem: - -– Válogassuk meg a szavakat! – harsogtam. Vagypedig fordítsuk vissza -arra, aki ártatlan leánykákat hazug ígéretekkel akar megtántorítani! - -A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy írígy -kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart csapott, -hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál ingben szaladt -ki közibénk. - -Csúnya egy petek volt az! - -Még azon órában elrobogtam a németemhez. Kértem, hogy legyen segédem. - -– Embert ölök ma! – lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de mindegy: -vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit! - -A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és csak -azután kérdezte, hogy mi történt? - -Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem nevezhetek, -egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de olyan színnel -udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint a ma-esett hó. -Ámbár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek ismertem, hogy második -Margarétát megmentsem az elbukástól. - -– Szép. Helyes, – bólintott rá az orvos. - -Azzal elmondtam röviden, hogy mily ovatosan, kíméletesen figyelmeztettem -az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily durva paraszt volt a fia. - -– És most idejöttem, – folytattam, – önhöz, úri emberhez és tartalékos -tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen ügyekben -tapasztalatlanok és szamarak. - -– Helyes, – mondotta komolyan az orvos. Az ügy kétségtelenül súlyos -természetü, sú-lyos ter-mészetű. Tud vívni? - -– Nem tudok. - -– Baj. És az ellenfele? - -– Az se tud. - -– Még nagyobb baj. Hm. Hát lőni tud-e? - -– Sohse volt pisztoly a kezemben. - -– Hát az ellenfele? - -– Annak bizonyára volt puska is. - -– Baj. - -És az állát fogdosva, töprenkedve járt fel és alá a szobában. - -– A sértett fél maga, – mondotta végre. Tehát mink választjuk meg a -fegyvert. Mármost mit válaszszunk? Ha pisztolyt választunk, maga még -három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasba lövi, vagy mellbe, -az kétségtelen. - -Ez nem tetszett nekem. - -– Hát akkor kardot… - -– A kard meg pláne veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem ismerik a -vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a testet: metszenek -bőr, metszenek izmot, metszenek fület, orrot, de csontot nem vágnak -soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká változnak át a viadal -színhelyén: teljes erejökkel nekihuzakodva sujtanak, vágnak, kaszabolják -egymást, s nyomorékot szabnak egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást. - -És a fejét rázva nézett reám, - -Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pőrölyét. Hatot ütött szép -rendben a harangra. - -… _mortuos plango_… - -Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné férje. Az -tudott vívni, mégis… - -– Nem lehetne-e, – mondottam, – az ügyet valahogy másképp elintézni? - -– Másképp? Hogyan? - -– Talán… talán békésen… - -– Békésen? – hörkent meg az orvos. Pofont? Békésen? - -És hidegen nézett reám. - -– Hiszen nem volt az pofon, – mentegetődztem. Mondtam, hogy a -légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal ütött. -Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal ütött volna. -Azt nem lehet pofonnak nevezni. - -Az orvos a fejét rázta: - -– A légycsapó önt arcon érte. Hiszen most is fel van dagadva a bal arca. - -– Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. Ha nem -kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak nevezni doktor -úr… A magyarországi fogalom szerint… - -Az orvos megint a fejét rázta: - -– A pofon internacionális fogalom. De nézzük tisztára: Mi a légycsapó? A -légycsapó nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag készített eszköz, amely -arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége meg legyen hosszabbitva, s a -tenyér körülbelől egy méterrel távolabbra működjön, csapólag. A -légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy vele a pofon indirekt pofon, s hogy -direkt pofont csupán az igazi kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A -jelző nem változtatja meg a tárgyat, csak minősiti. De ha önnek más a -felfogása, akkor tisztelt uram, keressen más segédeket. - -S oly hidegen nézett reám, hogy szinte megfagyott a velő a csontjaimban. - -– Hát kérem doktor úr, – rebegtem megtörten, – intézze el ahogy lehet. -Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én szeretnék mihamarabb -túl lenni ezen a rút ügyön. - -Az orvos erre megint becsüléssel pillantott reám: - -– No csak bízza rám, – mondotta. Én jártas vagyok az efféle ügyekben. -Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihivjuk a frátert. - -– Kardra? - -– Azt majd mink elvégezzük. Egyébiránt én azon leszek, hogy ne kardra. - -– És mikor kell… - -– Talán holnap reggel már megverekedhetnek. Rajta leszek, hogy sokáig ne -húzódjon ez az ügy. - -Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott akartam -kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam: - -– Még valami doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem ismerem a -szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani? - -Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy legalább is -ingre. - -– Fekete szalonruhában, – felelte az orvos. A nadrág is fekete legyen. - -Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt egy bökkenője: nem -volt szalonruhám. Egy téli fehér-pontozott szürke ruhám volt, meg egy -nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna szerezni a finánctól, de már -kabátot… a fináncnak csupa aranyzsinóros galléru volt a kabátja. - -– No min gondolkodik? – kérdezte az orvos a vállamra téve a kezét. - -– Azon, hogy más ruhában nem lehet-e ott megjelenni? - -– Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a gallért is -felhajtjuk, hogy az ing fehére ki ne lássék. - -– Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak most -kölcsön fekete kabátot. Mindeniken rajta van ma, s talán reggelig… - -Az orvos elmosolyodott: - -– Hát majd küldök én egyet. Hol lakik? - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. Elmondtam -neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen föl azonnal az -orvoshoz. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Életem legkülönösebb estéje folyt le aznap. - -A bucsuzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten voltunk a -legvidámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek tárgyalása is. -Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; egy-egy lövés; huszonöt -lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő. - -Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász Józsi, -énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, ünnepieskedtek. - -Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az egyik -tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. Figyelmeztetett -bennünket, hogy az iskola együtt-végzése valamennyiünket éltünk -hosszáiglan testvéries szeretetre kötelez. Szeressük egymást kint az -életben is. Mert az iskola közös anyánk volt: éveken át azonegy -gondoskodásban, lelki nevelésben részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni -az élet sok hideg küzdelmében, hogy a szeretet a földi embernek -eggyetlen nemessége, kincse, világossága, melegsége. - -Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A fiuk -fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. Csak mi -ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem érintkezett. - -Mintha jeges szél fuvalt volna át a szivemen, mikor közelébe értem. - -De a többivel én is ölelkeztem és fogadkoztam, hogy szeretni fogom őket. - -– Holtig, – mondta az egyik. - -– Holtig, – feleltem eldobbanó szívvel. - -Aztán visszatelepedtünk az asztalhoz. A cigány magyar dalokat muzsikált. - -Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a cigánynak, hogy -hallgasson el. - -Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk vallomását -terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és ünnepiesen megbékülünk. -Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a szivemet. - -Lukács azonban arról szólott, hogy minden tíz évben találkozzunk. - -Tehát még azzal is henceg, hogy ő tíz év mulva élni fog! - -No majd meglássuk. - -A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan emeljem -fel, hogyan mozdítsam meg egypárszor függőleges vonalban, mielőtt -elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a puskapor fölfelé rugja a -cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem célozzak inkább a térdére, -akkor mellbe vagy vállon találom. - -A vacsora előtti percekben a kávéház egyik sarkába történt ez az -oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal űltem az -asztalnál. - -Tizenegy órakor meglökött Fazekas: elosontunk. - -Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen tárgyaltak? -Lukács másik segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a kaszárnyából. -Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: mindent elfogadtak, -amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, hogy melyik orvost hivják -orvosuknak. - -Ez az utóbbi értesités megviszologtatta a hátamat. Hát annyi orvos kell -az ilyen ügy lebonyolitására? - -– Feküdj le azonnal, – mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos azt -mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Hát én le is vetkőztem. - -De amint magamra maradtam, egyszerre gyászszínben láttam a világot. -Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e vetkőzni? - -Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt -áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott értem! A -testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. Anyám a -gyufa-szálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira takarékoskodott. S -holnap… talán egyszerre kapják meg az én öröm-levelemet egy idegen kéz -írta fekete levéllel. - -Illő, hogy irjak nekik, s mentegessem magamat, s hogy legyen a -szeretetemről emlékük legalább egy levél. - -Irtam könnyezve: _Társadalmi kényszerüség… becsület… úri emberhez illő -bátorság… köszönet a szülői szeretetért…_ - -Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak akkor -éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kíséri át az embert az -életén át két szívnek a gondoskodása, ezernyi jósága, aggodalma… - -Dehiszen nem bizonyos hogy temetésre jutok! - -A _temetés_ szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: _A temetőbe mindig -jókor eljut az ember!_ - -Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét -gondolataimba. - -– Uram Istenem, – fohászkodtam az Éghez, – csak most az egyszer húzz ki -ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek, holtig imádkozó -legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap elvesznem! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. A -segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában, Fazekas feketében. - -– No, maga már fenn van? - -– Le se feküdtem, – feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem -érdemes. - -– Nohát csak tegye fel a kalapot, aztán gyerünk. - -Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. Cilindert is -küldött a kabáttal. - -Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy feltettem, -lecsúszott a két fülemig. Papirost nyomtam bele hamarosan, hogy -amennyire lehet, rendesen álljon a fejemen. - -Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A reggeli nap -aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak csicseregtek, -pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, csak én voltam -fásult. Fáztam. - -Az orvos elővont egy kis lapos zsebüveget. Konyak volt benne. - -– Igyék, – azt mondja, – igya meg mind. - -Soha életemben nem ízlett úgy a konyak. - -Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott elő a fák -közül, s állott meg a mienk mellett. - -Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen Kossuth-szakállas -fiatal úr. A másikból az őrmester szállt ki Szél Józsival. - -Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult és -szalutált. - -A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott a -kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan szedik -elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámot. - -Azután az én németem összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésü tokból két -pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. Kirakták rá a -pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt. - -Mink ezalatt Lukácscsal külön-külön ácsorogva cigarettáztunk. Lopva -rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca piros volt. -Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív. - -Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem az arcomra. -Összefont karral néztem, mint töltik porral a pisztolyokat. Egyiket az -őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy bőrzacskóból golyókat bontott -elő, s közben rendelkező szavakat mormogott. Az őrmester mindannyiszor -kaszárnyai engedelmességgel felelte: - -– Igenis, hadnagy uram. - -A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga gyömött -fojtást is beléjök. Csak azután nyujtotta vissza: - -– Ezt is verjék le. - -– Igenis, hadnagy uram. - -Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében beszél a -pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti. - -Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a huszonöt -lépést. - -Fölállitottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz pisztolyt a -kezembe nyomták. - -Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a zsebóráját -az őrmesternek, s mondta hogy vezényeljen. - -– Igenis, hadnagy úr. - -A hadnagy hozzánk fordult, és harsányan kiáltotta: - -– Felszolitok asz urak kipékelni, ha asz lehet fan. - -Egyikünk se felelt. Én a füre néztem. Lukács is. - -A hadnagy intett az őrmesternek. - -Az őrmester megköszörülte a torkát, és kiáltott: - -– Tűz! - -Mind a ketten fölemeltük a pisztolyt. - -Céloztunk. - -Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, ha -felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja. - -Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte egyszerre vet -lobbot. - -Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok a -sebre. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem. - -Elájultam. - -Mikor ujra fölnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden mellettem. -A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, hogy szinte zöld -szinre vált. - -– Répácskám! – sírta, – meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak most az -egyszer meg ne halj! - -A két orvos is mellettem hajladozott. - -– Nincs semmi baj, – mondotta a németem az ingemet visszaigazítva, – -csak a töltés csapódott a melléhez. - -– Nagyon vérzik? – kérdeztem bágyadtan. - -– Sehogy se vérzik. Semmi, semmi… - -E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, és kezet -nyujtottam Lukácsnak. - -Lukács megölelt: - -– Felejtsünk el mindent! – mondotta érzelmesen. Bocsáss meg nekem, Répa! -Ne haragudj rám! - -– Nem haragszom, – feleltem örömmel. - -S mind a ketten a tenyerünkre néztünk. Az én tenyeremen valami vastag -zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból juttattam -Lukácsnak. - -– A fojtás leve az, – magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a csepü. - -Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német -gyönyörű redengotján. - -Hát hogy lehetett az? - -Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi golyót -tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős viaszt, vagy -tudj’a a kefe mit. - -Dehát akkor egyikünk se gondolt arra. - -Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon részegen -ahogy megszabadultam az áldomás-ivástól, bementem a Szent-Márton -templomba, és hálálkodtam az Istennek. - -Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó embert -választhattam főelintézőnek. - -S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is teljesítettem: én -voltam az első jelentkező a püspöki irodában. - -Nem is bántam meg. - -De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az embernek az -élete sorsa… - -Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom felejteni. -Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink elenyésznek. - -És nem tudom elfelejteni. - -Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a leány. -És eltünődök rajta: - -… Ha Lukács nem jött volna görög jegyzetért… - -… ha véletlenül nincs ott a kertben az a leány… - -… hátha mégiscsak… hátha mégiscsak én vettem volna el? - -… Vajjon milyen életem lett volna vele?… - -… Örökölt-e vajjon az öreganyjától?… - -… Milyen gyermekeim volnának? Hány évesek volnának?… - -… Mi volna a foglalkozásom?… - -… Boldogabb volnék-e mint most? vagy épp oly igavonó állata volnék a -házasságnak, mint más ezerek, milliók? - -* - -Egy fiucska zavarta meg a beszélgetésünket, – a szomszéd asztalnál -söröző molnárnak a gyereke. Az asztalunk alá bujt. Valami üvegcserepet -kapott fel onnan, – sörös üvegnek a cserepét. - -Ahogy kivonta a fejét, ránk-mosolygott, hogy szólunk-e a tolakodásáért? -Aztán visszasompolygott a bátyjikájához. Adott neki is egy cserepet. -Mind a ketten a szemükhöz illesztették, és mosolyogva forgatták a -fejöket. - -– Mily kevéssel boldog az ember! – mondottam rájok-gyönyörködve. - -– S lásd, hogy csalja magát, – felelte a pap. Hogy csalja magát az ember -akarva is. Ez a gyönyörüsége az embernek. - -A kisebbik gyerek ekkor a papra nézett, és nevetett. - -A pap is elmosolyodott: - -– Mit nevetsz lurkó? - -– Azt, hogy milyen sárga a pap bácsi. - -Kedves, tiszta arcu kis gyermek volt, s boldog a játékában. - -Fölvettem két perecet s nekik-nyujtottam. - -– No gyertek ide. - -És a molnárnak is szóltam: - -– Ugye megengedi? - -A molnár vállat vont: - -– Ha köll nekik… - -A nagyobbik fiu a fejét rázta: - -– Köszönjük már ettünk. - -– Nem perec köll ezeknek, – mondotta a pap. Cukor kell, igaz-e? No -gyertek hát… - -S belenyúlt szinte könyékig a zsebébe. Elővont egy kék papiros-csuklyát. -Az iránt már a gyerekek több érdeklődést mutattak. - -Odaálltak a pap mellé, és várakozással nézték, hogyan bontja elő a -mályva-cukrot. - -Adott vagy tiz szemet mindeniknek, s megsimogatta a kisebbiknek az -arcát: - -– Hogy hínak? - -– Jancsinak, – felelte szemérmetesen mosolyogva a kicsi. - -– Hát a másik neved? - -A gyerek a vállát vonogatta: - -– Jancsika. - -Nem tudta a nevét. - -Ahogy ezen mulatunk ottan, a kocsma udvarán azt a falusi urat látom -megjelenni, akiről Zeller beszélt. - -Keresőn jártatta körül a szemét az udvaron ülő népen, aztán felénk -nézett, és elmosolyodva jött hozzánk: - -– Nini Répácskám! – mondotta örvendezve. - -És megölelte a papot, ráveregetett a hátára. - -– Hogy kerülnek ide ezek a porontyok? - -– Tán a te gyerekeid? - -– Éppen. Kezet csókoljatok hamar a pap bácsinak! Ez a két legkisebb -fiam. - -– Hát nagyobb is van? - -– Van, kettő is. Egyik már a hetediket végzi, a másik, a Lukács meg az -ötödikben bukdácsol. - -A pap bámulva nézett a gyerekekre. - -– Mingyár olyan ismerősök voltak nekem ezek… Hiszen éppen olyan a -szemök, mint az anyjoké. - -Horváth leült kissé hozzánk. Nyájasan, kedvesen, szeretettel -beszélgettek. Elkérdezték egymást, hogy vannak? Zeller _őnagyságát_ is -kérdezte. - -– Köszönöm, – felelte Horváth meleg tekintettel. Hízik, és mindig -jókedvü. Olykor egyet gondol, és szül egy-egy fiucskát. De most már -ritkán teszi. Hiába, gyerekből se jó a sok. No, megmondom neki, hogy -találkoztam veled, éshogy megemlékeztél róla. - -Aztán bocsánatot kért, hogy több időt nem tölthet velünk. (Négy óra -járás kocsin.) Velem barátságosan kezet szorított, Zellert pedig -megölelte, meg is csókolta, – balfelől. - - - - -TARTALOM: - - Mi erősebb a halálnál? 3 - A papa nem örül 19 - Harangozóék karácsonya 39 - Szüleim gyémántja voltam 53 - Szép asszony a kovácsné 69 - A rettenetes mama 101 - A vas-tyúk 120 - Az órás meg a kutyája 127 - Anna-báli emlék 147 - A mult velünk él! 155 - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MI EROSEBB A HALÁLNÁL? *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/64839-0.zip b/old/64839-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index eca2b07..0000000 --- a/old/64839-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/64839-h.zip b/old/64839-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index b8b0b52..0000000 --- a/old/64839-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/64839-h/64839-h.htm b/old/64839-h/64839-h.htm deleted file mode 100644 index 0d6ac6e..0000000 --- a/old/64839-h/64839-h.htm +++ /dev/null @@ -1,7063 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Mi erősebb a halálnál? by -Géza Gárdonyi</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.blockquot { - margin-left: 10%; - margin-right: 0%; - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - -<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Mi erosebb a halálnál?, by Géza Gárdonyi</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: Mi erosebb a halálnál?</div> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Géza Gárdonyi</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: March 16, 2021 [eBook #64839]</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div> - -<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library</div> - -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MI EROSEBB A HALÁLNÁL? ***</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= -"" /></div> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150">GÁRDONYI -GÉZA</span></p> -<p> </p> -<h1>Mi erősebb a halálnál?</h1> -<hr class="tb" /> -<p class="center"><a href="#Page_19">A papa nem örül.</a> – -<a href="#Page_39">Harangozóék karácsonya.</a><br /> -<a href="#Page_53">Szüleim gyémántja voltam.</a> – <a href= -"#Page_69">Szép asszony a kovácsné!</a><br /> -<a href="#Page_101">A rettenetes mama.</a> – <a href="#Page_120">A -vas-tyúk.</a><br /> -<a href="#Page_127">Az órás meg a kutyája.</a> – <a href= -"#Page_147">Anna-báli emlék.</a><br /> -<a href="#Page_155">A mult velünk él.</a></p> -<p> </p> -<p> </p> -<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= -"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= -"Magyart a magyarnak" /></div> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1909</span></p> -<p class="center"><span class="caption">SINGER ÉS WOLFNER -KIADÁSA</span></p> -<p class="center"><i>Minden jogot fentartunk.</i></p> -<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>Mi erősebb a halálnál?</h2> -<p>– Konduktor! Itt van két forint. Ha nem sok az utazó, magamban -szeretnék…</p> -<p>A konduktor biccentett a gyászruhás magas úrnak. Átlyukasztotta -a jegyet, s hálás-figyelmesen rávonta a kárpitot az -ajtóablakra.</p> -<p>… Bizonyosan gróf, – gondolta aztán ottkünn. Csak valami rosszat -ne cselekedjen! A mult héten egy éppen ilyen karvaly-szemü ember -lőtte fejbe magát a szomszédos fülkében. Hm, hm… A nézése se -jó.</p> -<p>A gyászruhás ember szeme valóban sötét volt és kékárnyékos. A -hangja is beteg. S mintha a hajával és bajuszával is gyászolna, – -fekete volt rajta minden. Csak a magas gallér volt rajta fehér, meg -a mansettája.</p> -<p>– Dehát mi közöm vele? – elmélkedett tovább a konduktor. Egy -fröccs Dombováron 24 fillér; egy pohár sör Kaposvárott megin annyi; -Gyékényesen megin egy pohár sör, Zágrábban ebéd; Fiuméban egy-két -víg liter bor a komámmal a Leon-dóróba!…</p> -<p>Mégis aggasztotta a sor. Kaposvárott, hogy két <span class= -"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> hölgy -keresett fülkét, egyenesen odavezette őket. A két hölgy is -gyászruhás volt, fekete-keztyüs, fekete fátyolos. Gondolta: -összeillenek.</p> -<p>S megnyitotta a fülkét.</p> -<p>– Bocsánat, – szólott be. Két hölgy van itt, és nincs más hely a -vonaton.</p> -<p>A gyász utas gunnyadtan ült a középső ülésen, és zsebkendőt -tartott a kezében. A másik kezében szivar égett. A szeme könnyes -volt. A szemére nyomta a zsebkendőjét, s komoran pillantott a -hölgyekre.</p> -<p>Fiatal volt az egyik, vén a másik. A fiatal arcát nem lehetett -látni, oly sürün takarta a gyászfátyola. Az idősebben meg nem volt -mit nézni: köpcös és teltképü, mint a hold.</p> -<p>De jómódúak lehettek: krokodilus-bőrből volt az egyik kofferjök; -a másik sárga bőr, de az is ipari remek.</p> -<p>A gyász-útas fölkelt, és az ablakhoz állott: néma udvariassággal -engedte, hogy helyet válaszszanak. Aztán letette a szivarját, s -maga is leült az ablak mellé.</p> -<p>A két nő egy percig bús érdeklődéssel nézett reá. Ő is azokra. S -talán, hogy a saját gyászát még erősebben érezte a két gyászruhás -nő láttára, a szeme megnedvesült.</p> -<p>Az öreg nő szeme is.</p> -<p>A fiatal nő erre szintén hátravetette a fátyolát, és zsebkendőt -nyomott a szemére. Húszéves gyöngyvirágarc. A szeme körül vörös -foltok a könnyezéstől. Türkisz-szinü, nagyon is kék szem, mintha -valami kék festékkel festené a szemét. S a mozdulatára könnyü -milflőr-parfön áradt szét a fülkében. <span class= -"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span></p> -<p>Az öreg nő az útasra emelte könnyben lábogó szemeit, s -repedt-pohár hangon szólott:</p> -<p>– Ön is gyászol?</p> -<p>Az utas bólintott:</p> -<p>– Tegnap temettem el a feleségemet.</p> -<p>– Ez meg a férjét temette tegnap el. Egy éves házasok voltak… -Ötször elájult.</p> -<p>Mind a hármok szeméből megeredt a könny. Percekig tartó csend -következett.</p> -<p>Végre a férfi szólalt meg:</p> -<p>– Fogadja részvétemet… – rebegte, annélkül hogy a nőre ránézett -volna. A nevem Miszlay Gábor.</p> -<p>S a fiatal özvegynek könnyedén bókolt.</p> -<p>Az özvegy nem tudott felelni, csak bólintott. Helyette az öreg -nő szólott:</p> -<p>– A lányom neve: Matild, Soós Gáborné. Özvegy Soós Gáborné.</p> -<p>Az <i>özvegy</i> szóra a fiatal nő méginkább eltakarta a -szemét.</p> -<p>Sokáig nem beszéltek. A vonat zöldülni kezdő mezőkön száguldott -tovább. A fákon még nem volt rügy. Itt ott fehér pásztákban hevert -a távol mezők árkaiban a februáriusi hó maradéka.</p> -<p>A két nő leemelte a kalapját. Az idősebbik szürkehaju volt, s a -haját középen elválasztottan két hullámban viselte; a fiatalabbik -hamvasszőke, vékonyhaju, de fehér gömbölyü homloku.</p> -<p>Miszlay unatkozó szemmel pillantott rájok, és a fiatal nő feje -mellett elnézett az ablakon át, a fakó vidékek távolába.</p> -<p>– Mikor érünk Fiuméba? – szólalt meg újból az anyó. <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p> -<p>– Nyolckor, – felelte Miszlay bágyadtan.</p> -<p>– Ön is oda utazik?</p> -<p>– Nem: tovább. Magam se tudom, hova.</p> -<p>– Nem tudja, hova?</p> -<p>– Talán Dalmáciába. Talán a Balkánra, ahol nincs -civilizáció.</p> -<p>S mintha magában beszélne, hozzátette:</p> -<p>– Veszedelmet keresek.</p> -<p>– Veszedelmet?!</p> -<p>– Veszedelmet. A veszedelmekben fölébred az emberben a -maga-védelem. S ha már egyszer védem magamat, visszatér az -életerőm. De attól tartok: nem fogom magamat védeni.</p> -<p>A két nő szomoru csodálkozással bámult Miszlayra.</p> -<p>Aztán ismét az anya szólalt meg:</p> -<p>– Mink csak Velencébe útazunk. Talán még Firenzébe. Az orvos -ajánlotta Matildnak, hogy más levegőre menjen.</p> -<p>– Nekem nem ajánlotta senki, – felelt rá maga elé nézve a férfi. -Sőt otthon kellett volna maradnom. Most vágják az erdőmet. Bánom is -én! Ha a legszebb fámat elvette az Isten… Most kezdődik a szántás, -vetés. Bánom is én! Nekem már el is szántott, el is vetett a sors. -A földben van minden kincsem. Onnan már énnekem ki nem kél.</p> -<p>– De kikél! Biznunk kell az Istenben…</p> -<p>– Hiszen bizom benne. Ha nem biznám, főbe lőttem volna magamat. -A pisztoly már a kezemben volt…</p> -<p>– Azt nem szabad! – szólalt meg egyszerre mind a két asszony. -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span></p> -<p>S ijedt szemmel néztek Miszlayra.</p> -<p>– Dehát minek éljek? – dünnyögte búsan a gyász-ember, könnyesen -pislogva. Én többé megnősülni nem fogok soha! Én többé boldog lenni -nem fogok soha!</p> -<p>– Ez is azt mondja, – szólt az anya. Ötször elájult. De minden -szabad a világon, csak kétségbeesni nem. Lám én három férjet -temettem el, mégis itt vagyok. Egészségesebb vagyok, mint voltam. -Nem szabad összeesni, mint a hült szufflé!</p> -<p>Vidám iparkodott lenni, de a két fiatal bágyadtan és érdeklődés -nélkül hallgatta.</p> -<p>– Az ember csak egyszer szerethet igazán, – szólalt meg aztán -Miszlay annélkül, hogy rájok nézne. És aki nagyon szeret, -beleveszti az életét. Én ezen sokat gondolkodtam…</p> -<p>És időnkint a könnyeit itatva folytatta:</p> -<p>– Hogyan lehet meghalni egy hitvány köhögéstől? Hogyan? Annyi -ember köhög a világon, és meghagyja az Isten: hadd köhögjenek! Az -én szegény Rózsikám… Egy este lefekszünk. Egyszercsak fölugrik: -kiszalad mezitláb az ebédlőbe. Az jutott eszébe, hogy az órát fel -kell huznia. Nemhogy nekem szólt volna! Vagy legalább papucsot -kapott volna! De mindig olyan Futri Kata volt szegény! Még -szerettem is, hogy olyan eleven…</p> -<p>Szakadozottan, bús elmerengéssel beszélt Miszlay. A két nő -érdeklődéssel függesztette rá a szemét.</p> -<p>– Micsoda gazdasszony volt! Micsoda szeretettel rendelkezett a -konyhán! A sok kulcs a derekán csirgett-csörgött. Mindig jött-ment -a házban, mint valami tündér. Minden cseléden rajta volt a szeme. -Sokszor <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span> mondtam, hogy tartson egy kulcsárnét. Jobb -szerettem volna, ha könyvet forgat. Néha még pöröltünk is, – persze -csak úgy galambnyelven, – hogy mondok olvass lelkem, olvass, hacsak -egy órácskát is, mikor legjobban ráérsz. Nemesítenünk kell a -gondolkodásunkat! Föl kell emelkednünk a köznapi élet alacsonysága -fölé! Lásd a báróné minden új könyvet ismer, a szellemi -világosságnak minden mezején jártas, te meg lassankint -elparasztosodol. – Olyankor bosszankodott. – A báróné, azt mondja, -már festékesen is rút, hát így akar szép lenni. De én eléggé szép -vagyok neked, ha nem is tudom, hogy mik a legújabb disznóságok a -francia irodalomban! – Igazat mondott. Később tudtam meg, hogy a -báróné csak fiatalon olvasta a nemes műveket. Később már csak a… -<i>korpa</i> iránt érdeklődött.</p> -<p>Megdörzsölte az orrát és szimmantott néhányszor. Aztán bólogatva -folytatta:</p> -<p>– Az én kis okos feleségem jobban átlátott rajta, mint én. -Szegényke! Milyen jó volt, milyen vallásos! Engem is rászoktatott, -hogy este imádkozzak. Belefogta az imádkozó kezébe a kezemet és úgy -imádkoztunk együtt…</p> -<p>A szeméből újra kibuggyant a könny. Percekig hallgatott. Aztán -rányomkodta a zsebkendőjét a szemére és folytatta:</p> -<p>– Hiszem, hogy találkozunk. De olyan lesz-e, mikor újra látom, -mint amilyen volt? Milyen a lélek formája? Van-e egyáltalán -formája? Látom-e ugyanazt az arcot? ugyanazt a kedves két szemet? -Én ezen sokat gondolkodok.</p> -<p>Könnyezve prüsszentett, aztán elmosolyodott:</p> -<p>– Az ágyba esése előtt harminc kotlóst ültetett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> Hogy szerette -a csibéket! Mikor az első csibék keltek, behozta a kötényében és -kirakta az asztalra. Csókolta őket.</p> -<p>A két nő mosolygott. A fiatalabbik kinyitotta a táskáját, és egy -sárgaborítéku könyvet vett ki belőle.</p> -<p>– Matild is olyan bolondos, – mondotta az öreg. Ez is úgy -szereti a csibéket. Mert mink is falun lakunk, és…</p> -<p>Matild elmosolyodott:</p> -<p>– A csibék oly kedves állatkák! Én is ültettem húsz tyúkot. Az -én szegény uram tavaszszal mindig csirkét kivánt. Minek most már az -a sok csirke? – kérdezte könnybe áradt szemmel az anyját.</p> -<p>S erre a két nő ujra sirásba fogott.</p> -<p>– Mily bús dolgokat beszélünk, – szólalt meg Miszlay. Ahhelyett, -hogy elüzni iparkodnánk a szomoru gondolatokat… Micsoda könyvet -olvas nagyságos asszonyom?</p> -<p>Az asszonyka fölvette a sárga könyvet s átnyujtotta:</p> -<p>– Magam se tudom, – felelte fásultan.</p> -<p>S hogy Miszlay szemöldöke összerándult a könyv cimének -megpillantására, ijedten kérdezte:</p> -<p>– Talán nem jó?</p> -<p>Miszlay vállat vont:</p> -<p>– <i>A szobaleány naplója</i>. Némelyeknek jó.</p> -<p>– Mondja meg őszintén! Láthatja, hogy fölmetszetlen. A mama -vette az állomáson, hogy szórakozzunk.</p> -<p>– Nem szeretem ezt az irodalmat, – felelte Miszlay -tartózkodón.</p> -<p>– Dehát mi van benne? <span class="pagenum"><a name="Page_10" -id="Page_10">-10-</a></span></p> -<p>Miszlay ismét vállat vont, s hideg nyugodtan pillantott -Matildra:</p> -<p>– A báróné irodalma.</p> -<p>Matild elképedten bámult Miszlayra, aztán az ajka bágyadtan -mozdult meg:</p> -<p>– Kérem, nyissa fel egy percre az ablakot!</p> -<p>S fogta a könyvet és kiröpitette az ablakon.</p> -<p>– Minek vettél ilyen könyvet? – fordult az anyjához -panaszosan.</p> -<p>– Tudtam is én, – mentegetődzött az anya. Kértem egy jó könyvet, -francia könyvet, mulatságosat, hölgyeknek valót. Ezt adták.</p> -<p>– Inkább hoztunk volna hazulról. Van elég olvasatlan.</p> -<p>És Miszlayhoz fordult:</p> -<p>– Szegény uram nem szerette, hogy könyvekkel foglalkozom.</p> -<p>– Szintén gazda volt?</p> -<p>– Gazda, – felelte Matild, ujra megnedvesülő szemmel, – a -legjobb gazda. Azért is nem akarta, hogy olvassak, mint -lánykoromban szoktam. Ő azt szerette inkább, ha vele járok ki -vadászni, meg a szántóföldre, vetésre, cséplésre. Az egészség -minden! – szokta mondani. Igen hitványka leány voltam én mikor -hozzákerültem, afféle erőtlen, klastromi… De az én jó Gáborom -szüntelen a levegőn hordozott…</p> -<p>Elfulladt a szóban. Helyette az anya folytatta:</p> -<p>– Még hideg vizben is akarta fürdetni, de azt nem állta ki -Matild.</p> -<p>– Az nem is jó, – szólt a fejét rázva Miszlay. A langyos viz jó, -de a hideg viz nem jó. A hideg viztől reumássá válik az ember. -<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span></p> -<p>– Ő mindennap hidegben fürdött, – vette fel ujra a szót Matild, -– és neki nem ártott. Ha el nem ment volna a cigánylakodalomba… -vagy én is elmentem volna… De miért is nem mentem el!</p> -<p>Az anya magyarázott:</p> -<p>– Egy cigányt házasított meg a vőm hushagyókor. A lányom nem -akart elmenni, mert… nem állhatja a pálinka-szagot. És ott történt -a szerencsétlenség.</p> -<p>– Szerencsétlenség?</p> -<p>Az özvegy csak bólintott. Helyette az anya beszélt:</p> -<p>– A vőm tréfás ember volt. Szalmaköteleket vonatott keresztbe a -falu utcáin. Mikor a kocsik odaérkeztek, a szalmát a béresek -meggyujtották. Még mink is néztük. Nevettük a cigányokat. Jaj… -Három kocsi felfordult. A vőm is. A lovak lába alá…</p> -<p>A fiatal özvegy görcsös zokogásban rázkódott meg, s -elhanyatlott. Az anya ijedten kapott hozzá, s egy üvegecskét -tartott az orra alá.</p> -<p>– Matild! Matild! Jaj! Mingyárt elájul! De milyen bolond is -vagyok én! Minek beszélünk ilyeneket! Matild! Matild! No tessék, -hatodszor is…</p> -<p>Miszlay fölkelt:</p> -<p>– Csak tessék hamar kifüzni! Kimegyek addig a folyosóra.</p> -<p>Fogta a szivarját és rágyujtott odakünn.</p> -<p>– Szép mulatság lehetett, – gondolta. A régi falusi nemesek -virtusa: cigányokat fordítani az árokba.</p> -<p>S bús elmélázással nézte a még mindig sík és kopár vidéket, -amelyen itt ott zöldült csak egy-egy őszi vetés-tábla.</p> -<p>A szivar lassankint elfogyott, és Miszlay már <span class= -"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> visszatért -volna a fülkébe, de a vonat meglassudott. Gyékényesre értek.</p> -<p>Miszlay sétált egyet a nyolc-perces állomáson. Sétált -feje-lógatva, bandukolva. Egy leányka hóvirágot árult a perronon. -Miszlay unalommal nézte, hogyan vesz tőle egy öreg úr egyetlen -csokrocskát. Ő is odasétált a leánykához. Vett tőle öt kis csokrot, -s összekötötte cérnával egybe. Bevitte a fülkébe.</p> -<p>Matild már akkor nyugodt-bágyadt arccal ült a helyén.</p> -<p>– Hóvirág, – mondotta Miszlay jóságosan, – talán szereti…</p> -<p>Matild szomoru mosolygással vette át. S rámélázott.</p> -<p>– Az én kedves virágom, – sohajtott könnyedén. A hóvirág meg a -szegfü. Ön is szereti a virágot?</p> -<p>– Nagy üvegházam van otthon, – felelte Miszlay sohajtva. -Ilyenkor már nyilnak a rododendronok, azáleák. Van száz azáleám -is.</p> -<p>Matild rácsodálkozott:</p> -<p>– Oh de szép lehet! Nálunk bizony csak karfiol meg saláta volt -az üvegházban, meg egy sorvadt kamélia, pirosvirágu.</p> -<p>A kezében tartott hóvirágra mélázott, aztán fölemelte az arcát -és hálásan pillantott Miszlayra.</p> -<p>Az ajtóban a vonati ebédlőslegény jelent meg:</p> -<p>– Kész az ebéd, kremássan.</p> -<p>Az anya kérdőn nézett a leányára.</p> -<p>Matild a fejét rázta:</p> -<p>– Nem ebédelek.</p> -<p>– Muszáj, muszáj! – felelte az anya.</p> -<p>Miszlay sem érzett kedvet az ebédelésre, de az <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> anya kérő -pillantására, ő is biztatta az asszonykát, hogy egyen valamit.</p> -<p>Az asszonyka kinyitotta a táskáját, s egy fekete zománcu vékony -karperecet csatolt a csuklójára.</p> -<p>Átmentek.</p> -<p>Az ebédlőben alig beszéltek, s alig is ettek. Mégis -megvidámította őket egy fővárosi család, amely az ebédet jónak -mondotta. Még a Liebig-sürülékkel levessé bolondított sós melegviz -is izlett nekik. Mezei asszonyoknak mulatság, ha látják, hogyan -eszi meg a városi ember márciusban a tyúkot, meg a zsirba -fonnyasztott kolerás burgonyát, meg déli ételek között a -tojásrántottát.</p> -<p>Mikor visszatértek a fülkéjökbe, egy szemüveges őrnagyot -találtak benne. Az őrnagy hirlapot olvasott és szivarozott.</p> -<p>– Bocsánat, – szólt rá Miszlay ridegen, – itt nem szabad -dohányozni!</p> -<p>A hölgyek ijedten pillantottak Miszlayra.</p> -<p>Az őrnagy szemüvege is villant egyet. De aztán pardont mondott, -s fölkelt: kiment. Néhány perc mulva a kalauz utána szállította a -táskáját.</p> -<p>– Jaj, de rászólt szegényre! – mondotta a fiatal özvegy -mosolyogva, – hiszen szivarozhatott volna. Az uram pípás volt. Ön -is, ha szokta, miattunk ne tartózkodjék.</p> -<p>Miszlaynak jólesett ez a kinálat. Mingyárt elő is vette a -szivaros tárcáját.</p> -<p>– Csak úgy, ha maga is elszí egy cigarettet.</p> -<p>– Köszönöm, ma nem.</p> -<p>– Én bizony megkivánom, kivált nyomott lelkiállapotban. De talán -mégis kimegyek vele a folyosóra. <span class="pagenum"><a name= -"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p> -<p>A két asszony nem engedte.</p> -<p>Aztán bizalmasabban folyt a beszélgetés.</p> -<p>– Ebéd előtt, – szólalt meg Matild, – mondott ön valamit, a -halál után való találkozásról. Hát ön bizonyos abban?</p> -<p>Miszlay kiméletes-kevés tüzet gyujtott a szivarja végére.</p> -<p>– Nem lehet másképp, – felelte apró füstöket bodoritva. – Hiszen -ha nem volnék bizonyos abban, hogy találkozom az én Rózsikámmal, -nem itt volnék ma, hanem őmellette a sirban. De az öngyilkosságtól -is csak az a gondolat tartott vissza, hogy az élet elvetése bűn, s -ha ilymódon megyek utána, éppen ilymódon veszítem el. Én ezen sokat -gondolkodtam.</p> -<p>– Tehát találkozunk!? Bizonyosan találkozunk!? – kérdezte -élénken a fiatal özvegy. Oh kérem, az Istenre kérem, mondja el -hogyan? mi az ön hite? Mert én vallásos vagyok, de a római -vallásban nevelkedtem föl, s a mi vallásunk tudatlanságban hagyja -az embert a másvilág felől.</p> -<p>Miszlay bólintott:</p> -<p>– Én is katolikus vagyok. A vallásunk a sirnál se nem vigasztal, -se nem világosít. Különben más vallások se.</p> -<p>A napfény besütött az ablakon. Miszlay a kezefejére pillantott, -aztán a fiatal özvegyre, aki hunyorgó szemmel állta a -verőfényt.</p> -<p>– Lebocsássam a kárpitot?</p> -<p>– Ne. Köszönöm. Jólesik.</p> -<p>Miszlay folytatta:</p> -<p>– Inkább hiszem azt, hogy az ember lelke viseli tovább egyideig -a testnek a formáját, hogysem azt <span class="pagenum"><a name= -"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> higyjem, hogy bizonytalan -ideig külön van a test is, a lélek is, aztán ki tudja mikor, ujra -egyesül, és tovább élünk egy renovált Földgolyón. Persze ezt a -véleményt akkor alkották még, mikor a Földet négyszögletünek -vélték, s a világ csak Menny volt és Föld.</p> -<p>S elmondta csöndesen szivarozgatva, hogy az ő hite szerint a -meghalt lélek jobbára a szerettei mellett tartózkodik, s a halál -órájában ölelő karokkal fogadja őket.</p> -<p>E beszédben folyton a fiatal özvegy arcán pihent a szeme. -Jólesett a szemének az az üde gyönge arc. Valami vigasztaló volt -benne, noha az özvegy csak néma elmerüléssel hallgatta.</p> -<p>– Az igazi élet a csillagokon túl folyik, – mondotta Miszlay -bólogatva, – ott, ahol nincs óra, se kalendárium, se betegség. Én -ezen sokat gondolkodtam.</p> -<p>A két nő áhitatos figyelemmel olykor könnyezve hallgatta a -fejtegetést.</p> -<p>– Dehát bizonyos-e ez?</p> -<p>A vonat megállt a nyilt pályán. És hosszan állt. Ők akkor -ocsudtak föl a beszélgetésből, mikor látták, hogy az utasok -leszállanak, és járkálnak a délutáni napsütésben.</p> -<p>Miszlay kiszólt az ablakon a konduktornak:</p> -<p>– Mért állunk? Mi történt?</p> -<p>– Egy tehervonat megrekedt az úton.</p> -<p>– No, és meddig várunk?</p> -<p>– Talán egy órát is.</p> -<p>Miszlay ránézett a hölgyekre:</p> -<p>– Ne sétáljunk-e mink is?</p> -<p>A mamának nem volt kedve rá, de a fiatal özvegy fölkelt és -belenyult a kis utazó-táskájába; egy másik <span class= -"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> karperecet -vett elő, arany láncocskából formáltat. Azt is a balcsuklójára -csatolta, a másik fölé.</p> -<p>S egy pillanatra elgondolkozva nézett reá.</p> -<p>Miszlay előre lépett le, s a kezét nyujtotta, hogy lesegítse az -özvegyet.</p> -<p>Az özvegy keze melegen nehezedett egy pillanatra az ő kezére, s -egy finom alkotásu lábacska lebbent elő a fekete szoknya alól.</p> -<p>A vonat a kék horvát hegyek közt állt egy leveletlen erdőben. A -márciusi nap verőfényében jól esett sétálniok.</p> -<p>Szótlanul sétáltak. Talán mind a kettő arra gondolt, hogy mily -különös a sétájok: egyik sem a maga párjával.</p> -<p>A fákon még rügy sem volt, de a fű már javában zöldikélt itt-ott -a kövek mellett.</p> -<p>Miszlay megszólalt:</p> -<p>– Egynéhány könyvet fogok ajánlani magának.</p> -<p>– Oh nagyon lekötelez. Most már olvashatok, amennyit akarok. És -különösen szeretnék a halál után való életről olvasni…</p> -<p>– Éppen azokra a művekre gondoltam. Az én könyvtáram csaknem -csupa filozófiai munka. Ha hazafelé utaznánk, azt mondanám, küldök -belőle.</p> -<p>– A gondolatot is köszönöm.</p> -<p>És hálásan tapadt a szeme egy percre Miszlayra.</p> -<p>– Dehát mivel viszonozzam?</p> -<p>– Viszonozza? Hiszen már viszonozta! A maga arcában van valami -enyhitő. Noha maga is szenved. De mégis van valami nyugalom a -vonásaiban, ami átszáll másokra is. <span class="pagenum"><a name= -"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p> -<p>Matild pillogott:</p> -<p>– Ezt már mondták nekem. Kisleány koromban is nyugodt vérü -voltam. Nézze, milyen szép az a szikla!</p> -<p>Egy asztalnyi magasságu mohos sziklakő állott vagy húsz -lépésnyire a pályától. Mintha valami régi siremlék volna. -Elsétáltak oda. A kő környéke tele volt száraz cserfalevéllel.</p> -<p>Miszlay megállt, s a földre nézett:</p> -<p>– Nézze, nagyságos asszonyom, – mondotta elgondolkodó hangon, – -nézze, mi van itt?!</p> -<p>Egy hervadt cserfalevélen valami zöldes kék bimbó látszott. -Ibolya volt. A holt levelet átlyukasztottan iparkodott ki a -levegőre, napfényre.</p> -<p>– Lássa: az élet… áttör a halálon.</p> -<p>Az özvegy gyönyörködő szemmel mélázott a virágra. Aztán -Miszlayra nézett:</p> -<p>– Jöjjön velünk Velencébe! – mondotta esdeklőn.</p> -<p>Miszlay lehajolt az ibolyáért és átnyujtotta.</p> -<p>– Szivesen.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19"><br /> --19-</a></span></p> -<h2>A papa nem örül.</h2> -<p class="center">– <i>Jelenetek a köznapi élet szinpadjáról.</i> -–</p> -<p>Gedeon ingujjban.</p> -<p>Nem a bibliai Gedeon, csak Kovács Gedeon. Nem is hős, csak -soványlábu irnok. Ámbátor az élettel bajlódó irnokok különb hősök -olykor az ókoriaknál.</p> -<p>Gedeon a tükör előtt áll, és ábrándos maganézéssel fésülködik. -Két bokorba rendezi arasznyi hosszu fekete fürtjeit. A széken -fekete kabát hever, a rajta levő pepita nadrág kiegészitő -része.</p> -<p>De még beretválkozni is kell. Gedeon beretválkozó szerszámokat -szed elő a fiókjából.</p> -<p>A szobája ajtaján kopogtatnak. S angyali-szózat hallatszik -kivülről:</p> -<p>– Fölkelt-e már Kovács úr?</p> -<p>Kovács magára kapkodja a kabátot, meg a gallért, és közben -örvendezve hajlong, mint a barázdabillegető.</p> -<p>– Már fenn vagyok, Mariska, rég fenn vagyok!</p> -<p>– Fel is öltözött?</p> -<p>– Fel. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span></p> -<p>– Akkor hát…</p> -<p>S belendül egy csinos feketeszemü leány, – kissé kertbenéző, -rózsaszin bluzos, tegethóf-kékszin szoknyás, fehér kötényes; friss, -mint a hajnalban nyilott szegfü. A hóna alatt seprü és -portörlő.</p> -<p>– Jó reggelt! No ne ijedjen meg! Nem fogok port verni. Csak az -ablakokat fogom törölgetni, mig itthon van. És ma hamar el akarok -készülni. Vasárnap, tudja, hogy misére megyek. Még meg se -beretválkozott?</p> -<p>– Éppen most akartam. Nem volt még itt a izé, a levélhordó, -Mariska?</p> -<p>– Nem. Hát csak beretválkozzon. Nem fogom meglökni a -könyökét.</p> -<p>Kovács tétován néz a szerszámra. A leány felnyitja az -ablakszárnyat és törülgetésbe fog. Májusi napos levegő árad be a -szobába. Az udvaron egy kutyácska vidáman csahitol.</p> -<p>Kovács a másik ablaknál áll, és felköti a nyakkendőjét is, -miközben a szemöldökén át néz Mariskára.</p> -<p>A leány mosolyog:</p> -<p>– Hát mért nem beretválkozik? Azt hiszi, én sohse láttam -beretválkozni? Apámat bizony sokszor láttam, Isten nyugtassa. Maga -oly furcsa ember Kovács úr.</p> -<p>– Én? Furcsa?</p> -<p>– Bizony furcsa!</p> -<p>– Mért volnék én furcsa?</p> -<p>– Csak, furcsa.</p> -<p>– Én éppen nem látom magamat furcsának. Hát például, mért vagyok -én furcsa?</p> -<p>– Hát nem furcsaság az, hogy esztendeje nálunk <span class= -"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> lakik és -mindennap találkozik velem; minden vasárnap hoz nekem egy -virágszálat, és mikor arra kerülne a sor, hogy beszélgessünk, maga -egyszerre telegramnak érzi magát és elsürgősködik.</p> -<p>Kovács Gedeon pislog és elpirul.</p> -<p>– Mit beszélgessek? – hebegi.</p> -<p>A leány hozzálép, és a szemébe néz közelről, közeles -közelről.</p> -<p>– Mondja: mért hozza nekem azt a virágot minden vasárnap?</p> -<p>Kovács méginkább elpirosodik.</p> -<p>– Mért? Mért? Mert tudom, hogy maguk… vasárnap délután… mindig -mennek valahova az édesanyjával.</p> -<p>– És semmi egyéb jelentősége nincs?</p> -<p>– Nincs.</p> -<p>– Érthetetlen ember!</p> -<p>Gedeon röstelkedve pislog.</p> -<p>A leány folytatja:</p> -<p>– Ahányszor hivjuk, hogy jöjjön velünk a levegőre, mindig azt -feleli, hogy eligérkezett. Mink aztán alig hogy kiértünk az -utcánkból, visszatér és ezekbe az unalmas könyvekbe dugja a fejét. -Pfuj! Könyv! A könyv nem élet!</p> -<p>– Nekem sokat kell tanulnom Mariska.</p> -<p>– Dehiszen nem tanul. Nem tanul maga! Verseker ir. A minap -megnéztem, hogy micsoda könyv az, amelyik érdekesebb magának, mint -én vagyok. Hát az egyik könyvben verseket találok, vadonat friss -verseket. Ihol-e ez a könyv. Itt vannak a versek is. <i>Titkolt -bálványomnak. Lányok gyöngye. Ha én szólhatnék. Őrült vagyok. Egy -fekete csillagnak. Én éjjel-nappal</i> <span class= -"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> <i>rólad -álmodom. Elérhetetlen fényes csillagom.</i> Megbocsásson, hogy -elolvastam a verseit. Vers nem titok. Igazán szép versek.</p> -<p>Gedeon egyszerre felüdült, mint a megöntözött saláta.</p> -<p>– Szépek? És lássa mégse közlik a lapok. Azt felelik, ha -beküldöm, hogy izé… Képzelje, az egyik lap igy felelt: „Régi divatu -versek; minden sort meg lehet bennök érteni“.</p> -<p>Mariska mosolyog:</p> -<p>– Valami nagyon szép lány lehet.</p> -<p>– Kicsoda?</p> -<p>– Akiről a versei szólnak.</p> -<p>– Nincs szebb a földön!</p> -<p>– Ez is egy vers cime. Ime itt van: <i>Nincs szebb a Földön, tán -az Égben sem, mint az én piros réklis kedvesem</i> stb. Megöl a -kiváncsiság, hogy ki az a leány?</p> -<p>Kovács Gedeon zavartan pislog a Mariska sárga félcipőjére. Nem -felel.</p> -<p>– És épp ez az, amit nem értek Kovács úr, – folytatta a vallató. -– Ön úgy néz rám, valahányszor lát, de úgy néz… A minap meg, hogy -itt ültem az ablaka alatt féloldalt, ön le nem vette rólam a -szemét.</p> -<p>– Honnan tudja?</p> -<p>– Csak vártam, hogy meddig néz? Egy óra hosszáig és öt percig -nézett. De oly mámoros szemmel, hogyha az utcán egy rendőrre nézett -volna ugy, bevitte volna.</p> -<p>– Hogy tudja? Hiszen maga föl se pillantott.</p> -<p>– Lát a leány akkor is, ha be van hunyva a szeme. Különben, ha -tudni akarja, egy zöld porcellán lámpaernyőt állitottam oldalt. Az -megtükrözte az ablakát. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span> Jaj, de fecsegő vagyok! Szóval én nem -értem magát. Vagy: hasonlit hozzám az a megverselt leány? Eleinte -még azt gondoltam, hogy talán… Nekem is van piros réklim… De maga -oly feltünően kerül engem! Én mégis látni szeretném azt a ritka -szép teremtést!</p> -<p>– Nézzen a izébe, a tükörbe, – rebegi Gedeon.</p> -<p>Mariska elejti a portörlő ruhát.</p> -<p>– Hát mégis én volnék? Gedeon!</p> -<p>– Nincs mért titkolnom tovább, ha már tudja. Már most csak én is -tudnám…</p> -<p>A leány kezet nyujt, aztán egyszerre a nyakába omlik -Gedeonnak.</p> -<p>Percekig tartó mély meghatódás.</p> -<p>– Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, – gügyögi a leány -kibontakozva, – mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy -én nem vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az eligértje, hát mit -beszél maga elérhetetlen csillagokról?</p> -<p>Gedeon a kancsóhoz lép, és megiszik egy pohár vizet.</p> -<p>– Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve… -izéje vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást.</p> -<p>– Sejtettem.</p> -<p>– Az én születésemet, Mariska, izé borítja, homály.</p> -<p>– Tudjuk, hogy árva volt.</p> -<p>– Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött -irántam. Ki volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. -Kérdezősködtem bent gyakran. De azt mondták, hogy várnom kell, mig -megnövök, és embernyi ember leszek, akkor mindent közölnek velem. -<span class="pagenum"><a name="Page_24" id= -"Page_24">-24-</a></span> Azóta mindig magamat vizsgálom; miféle -izéjü, karakterü vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a durvaságokat -mindig gyülöltem. Velem született érzékem van minden izé iránt, -minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal -fésülködök, akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesit, mint a -paripát a katona-zene. A szép divatos ruhák is. Csakhogy persze -nekem nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb egy illatos izére, -szappanra. Bolondja vagyok a dusan habzó illatos szappannak! -Szinházba is szeretnék járni, de arról szó se lehet. Meg kell -elégednem a müvészetek közül az én kis tamburámmal.</p> -<p>– Maga gyönyörüen tamburázik! És annyi érzéssel!…</p> -<p>– Pedig senkise tanitott. Szóval azt akarom mondani, mindig -vizsgáltam a hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett -következtetnem, hogy valami izé folyik az ereimben, valami előkelő -vér.</p> -<p>– Az bizonyos, Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlit -a hires Andrássy Gyula grófhoz.</p> -<p>– Gondolja?</p> -<p>– A haját az is ugy viselte.</p> -<p>– Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen -nevet csak izék, nagyurak választanak.</p> -<p>– Bizonyára. Nekem a neve mindig tetszett, Gedeon.</p> -<p>– Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, irnokoskodok. Egy -napon megtörténhetik, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns -öreg úr. És azt mondja: <i>Fiam!</i> S meglehet, aznap jogos -tulajdonosa leszek valami izének, – cimnek. <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> -<p>– Jaj, gyönyörü még elgondolni is!</p> -<p>– Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, -aki nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba -ül; hapedig utazik, első osztályon utazik.</p> -<p>– Gyorsvonaton!</p> -<p>– Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön: a Keleti izén, -szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben.</p> -<p>– És kastélyban lakik!</p> -<p>– És… szóval lehet az is, hogy… Ámbátor lehet, hogy izé, szegény -ember… De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig -izét susog, előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb -ki kell izélnie, feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a -világon, hogy ki ne feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor -nappal is könnybe borul a szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, -hogy én izé vagyok, érzékeny természetü. Én nem nézhetem azt se, ha -a kocsisok vasfésüvel vakargatják a lovukat. Még azt se nézhetem, -ha a szülők a gyermekeiket tépázzák, vagy ha a gyermekek kutyát -hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a szivem. Én mindent -megbocsátok a szülőimnek. Mert bizonyára nagy izéből tagadták meg a -szeretet legerősebb törvényét…</p> -<p>Gedeon letöröl egy könnyet, és folytatja:</p> -<p>– Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, -amely az imént az első csókot nyomta reám.</p> -<p>Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az -első csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek -nélkül Gedeon felnőtt. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span></p> -<p>– Hát itt a magyarázat, Mariska, – folytatja meghatottan Gedeon. -– Én ma nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy -hitvány fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, -előgurul egy ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én -gyermekem! Belőlem váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, -penészes négykrajcáros… Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se -akartam addig, mig a nagy titok kihámozva nincsen.</p> -<p>– És az anyjáról se tud semmit?</p> -<p>– Csak a nevét. Sajnos…</p> -<p>– Mért sajnos? Legyen bizalmas, Gedókám, Gidókám!</p> -<p>– Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám… az én anyám neve -Kovács Lidi.</p> -<p>– Kovács Lidi. Szép név. És?</p> -<p>– Nem érti? Oh, angyali ártatlanság! Kovács Lidi az anyámnak a -neve.</p> -<p>– Kovács Lidi. Hogyne érteném!</p> -<p>– De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, hogy ha valakit -<i>Kovács</i> Gedeonnak hivnak, s az anyja is izé, -<i>Kovács</i>…</p> -<p>A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinai váza -cserepeire nézne:</p> -<p>– Most már értem. Tehát… És miféle nő volt az édesanyja?</p> -<p>– A keresztlevél ezt mondja: <i>Foglalkozása: -szobaleány</i>.</p> -<p>Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány -ijedt csodálkozással Kovácsra.</p> -<p>Aztán a fiu fölemeli a szemét. <span class="pagenum"><a name= -"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p> -<p>– Ugye, most már érti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? -Ugye maga megizél engem, megvet?</p> -<p>– Oh nem! – kiáltja a leány.</p> -<p>S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a szárnyát, fölemeli a -két karját, és Gedeonnak a nyakába repül.</p> -<p>– Nem! Nem! Akit a szülők megtagadtak, a szerető szive nem -tagadja meg!</p> -<p>– Köszönöm, – rebegi Kovács érzékeny-boldogan. – A szerencse -napja végre hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első -izéje, ünnepe. Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a -titoknak. Ma vagyok nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. -Abban megirják, hogy hol van az anyám? És akkor én megkeresem azt a -nőt, és megkérdem tőle, hogy az én apám kicsoda? Kicsoda?</p> -<p>– Dehát minek? Gida.</p> -<p>A fiu vállat von.</p> -<p>– Talán, ha meglát… talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember -vagyok és becsületes és józanéletü… Én teljes életemben izéltem, -szomjaztam a szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam -képeket, amint az anya a keblére szoritja a gyermekét, vagy olyan -képeket, ahol a karácsonfa körül örvendezik az apa a gyermekekkel. -Én nem követelek az apámtól semmit. De életem leggyakoribb álma -volt, hogy egy szép öreg izé, úriember megjelent, és azt mondta: -fiam! És a keblére vont…</p> -<p>– Szegény Gidám!</p> -<p>– Mégis uriembernek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt -csak nagyurak tartanak…</p> -<p>– Az bizonyos. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span></p> -<p>– Talán nem is az ő hibájából történt…</p> -<p>– Az is bizonyos! És azt mondja: sohse látogatta meg senki az -árvaházban.</p> -<p>– Senki. Bizonyára nem is tudott rólam.</p> -<p>– Hát én is azt hiszem, Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy -maga mily szép, derék és… kedves ember… Hátha valami gróf! és -adoptálja magát?</p> -<p>– Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen -izém, álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, -akiről bizton tudom, hogy apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe -nézzen… A szeme bizonyára olyan, mint az enyém… Ha meg is tagadna… -De az az érzés, hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem -igy szól: <i>Ez az én apám!</i>… Ezt az egyet kértem mindig az -Istentől.</p> -<p>– Szegény Gedeon!</p> -<p>– Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat… -Különösen a Kossuth Lajos-utcán. S találgatom… Higyje el, -megösmerném, bár sejtelmem sincs róla, miféle ember lehetett. De -megösmerném, Mariska.</p> -<p>E percben csengetés hallatszik. Mind a ketten megrezzennek.</p> -<p>– A mama! – mondja a leány.</p> -<p>– A postás, – mondja Kovács.</p> -<p>A leány fölkapja a seprűt és portörlőt. Kifut, hogy megnyissa az -ajtót.</p> -<p>– A mama jön.</p> -<p>De nyomban utána, másik csöngetés is hallatszik, s Mariska -diadalmas arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel. -<span class="pagenum"><a name="Page_29" id= -"Page_29">-29-</a></span></p> -<p>– Az árvaházból jön!</p> -<p>Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a boritékot. Valami -keményet érez benne. Nem meri a leány előtt felbontani.</p> -<p>– Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent -elmondok, mindent megmutatok.</p> -<p>A leány helyeslően bólint és kiröppen.</p> -<p>Gedeon lázasan bontja tovább a levelet.</p> -<p>Arckép fordul ki belőle, régi, fakó. A kép egy fiatal -cselédforma nőt ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és -egyszer fodros könyékig érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem -lehet a képből kivenni, mert a nő úgy mereszti a szemét, mintha -valami porszem esett volna bele.</p> -<p>– Tehát ez az anyám! – rebegi Gedeon.</p> -<p>És csodálkozik, hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen -idegenek neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei.</p> -<p>Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató -meredek betüire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldik a -születésére vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit -tudnak még, hogy Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, -huszonhároméves korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta -a fiának.</p> -<p>Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papiros, fakult lilaszin -tinta, parasztos irás:</p> -<div class="blockquot"> -<p><i>Kedves fijam ne Áttkozd anyjádat, mert én Szeretelek volna -föl Nevellni, de nem tehetem, atyád Kis-Kuczor Gedejon borbéj -legény Devecserbe Ösmerkettem meg Vele de, neki nem vót semmije, -aztán</i> <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span> <i>lellencz házba vittelek mert kételen -vótam vele mert mek Betegettem mel bajba</i></p> -<p class="right"><i>Csókoll szerettő anyád a sirig<br /> -Kovács Lidi.</i></p> -</div> -<p>Gedeon szeme elfárad, mire végig silabizálja a levelet.</p> -<p>– Tehát egy borbélylegény, – gondolja fájdalmasan. – Se nem -báró, se nem gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy -ember, aki sohse utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a -harmadik osztályon!</p> -<p>Szédül. Ugy érzi, mintha taglóval ütötték volna fejbe.</p> -<p>Percekig tart, mig föleszmélkedik. Ujra elolvassa a levelet.</p> -<p>– Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a -névvel? Hopp, megvan: hiszen épp itt láttam az utcánkon egy -ilyen-neves borbélycégtáblát. A Gedeon név fogta meg a -szememet…</p> -<p>S lelki zivatart érez, hogy végigtántorog a szobáján.</p> -<p>– Tehát egy borbély… egy iparos… egy réztányéros borbély… Azóta -bizonyára az is megöregedett. De mindegy: él! És talán keres engem! -Talán, ha betoppannék… Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a -hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón… Ha -megismerne… Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán -vagyonos is? El kellene az egyik segédjét hivatni. Hiszen éppen -beretválkozni akarok. Szépen, egykedvü hangon kikérdezem, miféle -ember a gazdája? Jómódu-e? nem részeges-e? emleget-e egy elveszett -fiut? <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= -"Page_31">-31-</a></span> sóhajtozva emlegeti-e? miket mond róla? -Ez jó gondolat!</p> -<p>S Gedeon kiszól az ajtón remegő hangon:</p> -<p>– Kérem néni… Sziveskedjék valami fiucskát elküldeni a -borbélyhoz. Itt van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne -máshoz menjen a fiu, csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. -El ne felejtse: <i>segédet</i>.</p> -<p>Az arca átfült a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és -nézegeti figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlitja a -homlokát, orrát, állát a nőével. A homloka magasabb a nőénél, az -orra is tompább és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: -az az ő ajka!</p> -<p>Mariska bedugta a fejét és kémlőn nézett Gedeon arcára.</p> -<p>– Jó hir, vagy rossz?</p> -<p>Gedeon zsebredugja a levelet.</p> -<p>– Délután elmondom, – feleli olyan mosolygással, mintha -citromszelet volna a szájában. – Elmegyek magukkal sétálni ma -délután.</p> -<p>A leány szemében szinte lobogott a kiváncsiság.</p> -<p>– Mingyárt gondoltam, hogy jó hirt kapott. Borbélyért küld: ez -már jó jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Báró?</p> -<p>– Hát… nem egészen.</p> -<p>– Tehát valami nagyur mégis?</p> -<p>– Ne vallasson, aranyom! Oly izgatott vagyok…</p> -<p>– Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még <span class= -"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> a lábam is -reszket. Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az -én Gedeonom…</p> -<p>– Iszen csak azt próbálja meg!</p> -<p>– Ugy-e, nem enged?</p> -<p>– Nekem nem parancsol!</p> -<p>– Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb -értelmében! És az édesanyja?</p> -<p>Gedeon legyint:</p> -<p>– Meghalt.</p> -<p>– Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele -beszélni?</p> -<p>– Nem tudom… beszéljek vele?</p> -<p>– Hát hogyne! Mielőbb! Van neki háza is talán?</p> -<p>– Azt nem tudom.</p> -<p>– Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van -és egyet nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan -bizalmatlan, Gedeon! Neki is van bizonyára lelkiismerete. Talán -birtoka is van?</p> -<p>– Nem gondolom…</p> -<p>– Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az -apróhirdetésben, hogy birtokot elcserélnek házzal, vagy házat -birtokkal. Hintója is van, ugy-e? Nős ember? Előkelő? Talán -országgyülési képviselő? Mily boldogok leszünk, Gedeon! Ha vásári -koldus bujt volna is ki a levélből, azt is elfogadtuk volna jó -szivvel, de így Gedeon… mily boldogság! Itt jön a borbély!</p> -<p>Egy sárga-lüszterruhás kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, -ötvenéves forma, kunkoritott bajuszu és soványlábu. Alázatosan -mosolyogva köszön:</p> -<p>– Tekintetes úr hivatott?</p> -<p>– Én, – feleli elfulladó lélekzettel Gedeon. <span class= -"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p> -<p>S a borbélyra mereszti a szemét.</p> -<p>A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szijjat, beretvát, -tányérkát és szappant szed elő.</p> -<p>– Egy kis vizet kérek, – szól a leánynak.</p> -<p>Mariska eléje teszi a kancsót és dolgára távozik.</p> -<p>Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját -és leül háttal az ablaknak.</p> -<p>A borbély kendőt bont ki.</p> -<p>– Itt még nem voltam, – kezdi nyájasan a társalgást. – Régen -méltóztatik itt lakni?</p> -<p>S amíg a habot veri, körülpillant a szobában.</p> -<p>– Én csak a izéjét kértem… a segédjét, – rebegi Gedeon.</p> -<p>– Oh kérem, magam is szivesen jöttem, – feleli a borbély. – Az -igazat megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, -hogy nehéz segédet kapni. Hja… A munkabérek emelkednek és igy -külvárosban lehetetlenség… tessék elhinni, lehetetlenség.</p> -<p>Ezt mondva, mégegyszer megkeveri a habot, s rámázolja Gedeonnak -az arcára.</p> -<p>– Tessék tán megfordulni tekintetes uram. Igy, a -világosságnak.</p> -<p>Gedeon megfordul. Közben rápislog a borbélyra.</p> -<p>– … Ez volna? Ez a sovány varjuképü?</p> -<p>Mégis szorong a melle.</p> -<p>– Ön a mi utcánkból való? – kérdezi lehető egykedvüen.</p> -<p>– Igenis kéremalásan.</p> -<p>– Kuczor?</p> -<p>– Igenis kéremalásan, Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a -tekintetes úrnak. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span></p> -<p>Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja -az ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját.</p> -<p>– … Tehát semmi kétség, – gondolja fulladozva Gedeon.</p> -<p>És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre -nem hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, – akárcsak a magáét -látná a tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan -besüppedt és ráncos körületü…</p> -<p>Belső remegést érez. Hiába, biztos, hogy az apja!</p> -<p>A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb -füle mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a -habot lekente, Gedeon megszólal:</p> -<p>– Nős?</p> -<p>– Igenis, tekintetes uram.</p> -<p>– És… és vannak gyermekei is?</p> -<p>– Oh, szépen! Négy egész. Három fiu és egy leány. A legnagyobb -fiam már segit is az üzletben. Ügyes gyerek. Gondoltam, hogy -tanittatom, tekintetes uram. De nem fült a foga sehogyse a -latinhoz. A két kisebb jobban markolja. A lányom, az meg a legjobb -tanuló. Hja…</p> -<p>– És… és több izéje nincs? gyermeke?</p> -<p>– Nincs, tekintetes uram.</p> -<p>– Nem is volt?</p> -<p>– Nem, nem.</p> -<p>– Szedje csak össze az izéjét, az emlékezetét.</p> -<p>A borbély udvariasan nevet.</p> -<p>– Nem, nem. Négy is sok a szegény embernek, tekintetes uram. -<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= -"Page_35">-35-</a></span></p> -<p>És figyelemmel beretvál tovább.</p> -<p>A következő kis szünet után Gedeon szorongó szivvel folytatja a -kérdezést:</p> -<p>– Hol járt a világban?</p> -<p>– Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a -legjobb. Hja…</p> -<p>– Veszprémmegyében is?</p> -<p>– Ott is. Oda való talán a tekintetes úr?</p> -<p>– És hol volt abban a vármegyében?</p> -<p>– Voltam Veszprémben, Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. -Az szép hely! Hja…</p> -<p>Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A -borbély a fél arcát már letisztázta, s a másik fél megmunkálására -ujra megvonja a szijjon a beretváját.</p> -<p>Mikor visszatér, Gedeon remegő ajakkal kérdezi:</p> -<p>– Ismert-e ott egy… egy Kovács Lidi nevü nőt?</p> -<p>A borbély megdöbben. Rábámul Gedeonra:</p> -<p>– Hogy ismertem-e? – feleli tétován. Ismertem.</p> -<p>Gedeon nem birja tovább.</p> -<p>– Apám! – kiáltja a két karját széttárva.</p> -<p>A borbély megroggyan ijedtében. A beretvája is kiesik a -kezéből.</p> -<p>Gedeon a nyakába borul és könnyes szemmel ismétli:</p> -<p>– Apám!</p> -<p>A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a -képére és kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog -bámulatában:</p> -<p>– Ön volna?… azaz te volnál?</p> -<p>– Én, én vagyok, Gedeon, az ön fia.</p> -<p>– A fiam?… <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span></p> -<p>– A fia. Én nem haragszom önre. Ma tudtam meg…</p> -<p>A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a -beretváját és újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik.</p> -<p>Gedeon visszaül a helyére és érzelmesen folytatja:</p> -<p>– Ma tudtam meg… De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem -igy gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban -neveltek?</p> -<p>– Nem, nem tudtam tekintetes ur, azazhogy…</p> -<p>S remegő kézzel folytatja a beretválást. Be is vág vagy -kétszer.</p> -<p>– Bocsánat, – hebegi.</p> -<p>És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy -harmadszor is megvágják. Másrészt lehütötte az érzelmeit, hogy az -apján nem látszik semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már -spongyával mossa a borbély, szólal meg csüggedten:</p> -<p>– Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan… és -megbocsátok ezért. Elvégre…</p> -<p>– És mi lett szegény Lidiből? – hebegi a borbély.</p> -<p>– Meghalt.</p> -<p>– Meghalt?</p> -<p>– Meg. Én különben nem ismertem.</p> -<p>Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély -sápadt. A szemében aggodalom ül.</p> -<p>Mégegyszer belemártja a spongyát a vizbe és körülvonja Gedeonnak -az arcán.</p> -<p>– Arra kérem, azaz hogy kérlek… hát iszen ha már igy van… régen -vót… ne szóljon a gyermekeimnek.</p> -<p>– Megtehetem, – feleli Gedeon bágyadtan. <span class= -"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> -<p>A borbély kicsavarja a vizet a spongyából és megtörten -kérdezi:</p> -<p>– Bepuderozzam?</p> -<p>– Ne, – feleli a fiu.</p> -<p>A borbély leveszi róla a kendőt s gépiesen rebegi:</p> -<p>– Alásszolgája.</p> -<p>Gedeon a zsebébe nyul. Nedves szemmel válogatja a tenyerén az -aprópénzt:</p> -<p>– Mit fizetek?</p> -<p>A borbély szintén nedves szemmel, de azért üzleti hangon -válaszol:</p> -<p>– Csak negyven fillért…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39"><br /> --39-</a></span></p> -<h2>Harangozóék karácsonya.</h2> -<p>Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt.</p> -<p>Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén -illik. Az asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. -Minden arc derült volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan -világított rájok.</p> -<p>A kocsi-zörgésre felfüleltek.</p> -<p>– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. -Tök a toromf!</p> -<p>– De nem is a szomszéd faluba, – felelte rá a koma.</p> -<p>És tünődve fülelt.</p> -<p>Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a -maga dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a -piacon, télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit -a zörgéséről. És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és -szekér.</p> -<p>– A kocsi megállt, – mondotta pislogva.</p> -<p>– Bizonyosan a papnak érkezett vendége, – vélte ásítva a -harangozó.</p> -<p>Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> egy tiz -éves buckós fejü fiu, a harangozóék fia. Kártya volt -valamennyiöknél, meg előttük dió.</p> -<p>– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se -igyunk? Te is ihatsz egy pohárral Gyuri!</p> -<p>A gyerek a fejét rázta:</p> -<p>– Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.</p> -<p>Az apa bólintott:</p> -<p>– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban -hiába… csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges.</p> -<p>Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain -látszott, hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti -szabóság.</p> -<p>– Nagy a drágaság! – bólintott rá a koma.</p> -<p>Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő -népek szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep -tiszteletére.</p> -<p>Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább -beszéltek a drágaságról.</p> -<p>A kártyát ujra megkeverték. Közben az utca-ajtó koppant és -nyikordult.</p> -<p>A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig -hogy a lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, -szólott nyugodtan:</p> -<p>– A gondozó jön.</p> -<p>A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban.</p> -<p>A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a -kopott sarku avas kártya-lapokat.</p> -<p>– Na. Te kezded Gyuri.</p> -<p>A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta <span class= -"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> végig a -kártyáit. Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. -Végre határozott mozdulattal kivágta.</p> -<p>S rásanditott az anyjára, hogy helyesli-e?</p> -<p>Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős -dunántuli asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes -szemü. S mindig a fiát mosolyogta a nézése.</p> -<p>A harangozó rávetette a zöld alsót és az ajtóra nézett.</p> -<p>Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa -folytatásaképpen egy fehér bajszu méltóságos szürös emberke. -Kegyes-komoly dicsértessékkel köszönt. Hideg levegőt és lágy -foghagyma illatot terjesztett legott maga körül.</p> -<p>Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.</p> -<p>– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya -mellől.</p> -<p>– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, -hogy tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.</p> -<p>– Mér? – csudálkozott rá a harangozó.</p> -<p>– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – -tudod hogy tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott -ácsorogtak a hóban a templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát -mégis aszongya a pap, hogy korábban nyiss.</p> -<p>– Jó, – felelt a harangozó, – csak ezt az osztást eljátszuk.</p> -<p>Az öreg megszipákolta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman: -<span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span></p> -<p>– No nálunk mán megvan az nagy karácsonyi öröm!</p> -<p>Mind reá fordultak:</p> -<p>– Hogyhogy?</p> -<p>– Hát a menyem…</p> -<p>– Megszült?</p> -<p>– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett -harmat!</p> -<p>A két asszony összecsapta a kezét:</p> -<p>– Milyen boldogság!</p> -<p>– És éppen ma!</p> -<p>– Karácson éjjelén!</p> -<p>A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort -töltött. Az öreg elé is tettek egy pohárral.</p> -<p>– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten -éltesse ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az -Isten, hogy ott legyünk a lakodalmán is!</p> -<p>– Isten nevelje szépre! – toldta hozzá a koma.</p> -<p>Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.</p> -<p>Az öreg boldogan pislogott.</p> -<p>– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a -harangozóné, – csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.</p> -<p>És szeretettel nézett a fiára.</p> -<p>Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!</p> -<p>– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a -koma-asszony.</p> -<p>Nehány percnyi hallgatás következtt.</p> -<p>Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy <i>hol -lehetne vagy hatvan forintot kölcsön kapni?</i> <span class= -"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> Mert a tej -is megdrágult, s harangozóék tehenet vennének a vizkereszti -vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén. Tavaszszal már legelhetne az -állat a temető árkában. A pap megengedi.</p> -<p>Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.</p> -<p>– Hát a koma?</p> -<p>S a fuvarosra intett a pípája szopókájával.</p> -<p>A harangozó legyintett:</p> -<p>– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én -is őneki…</p> -<p>A koma rábólintott:</p> -<p>– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát -kendnek János bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába…</p> -<p>Az öreg azonban elintett a füle mellett:</p> -<p>– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De -a zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.</p> -<p>A harangozó az órára pillantott:</p> -<p>– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát -a szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.</p> -<p>A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a -süveget, és a szögön lógó nagy kulcsért nyult.</p> -<p>– Huzd le a süveget a füledre! – szólt rá gyöngéden az -anyja.</p> -<p>A fiu lejebb nyomta a süvegét, s kiment.</p> -<p>Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak -kevéske dér lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.</p> -<p>A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn <span class= -"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> a templom -kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát.</p> -<p>A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon -szokott lenni, de éjjelre mindig eloldják.</p> -<p>Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a -legdühösebb kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán.</p> -<p>Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsujtja vele, s rikoltott:</p> -<p>– Mégy innen Kúnó!</p> -<p>A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt.</p> -<p>De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is -kutya, valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós -kulcsot, és rákiáltott:</p> -<p>– Czo te ronda!</p> -<p>De az alak nem mozdult.</p> -<p>Közelebb lép hozzá, hát valami bundaféle.</p> -<p>Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben?</p> -<p>Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü -tűz-sor az éjszakában.</p> -<p>A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. -Rávilágított a bundára.</p> -<p>Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy -papiros. Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van -irva: <i>Istennek</i>.</p> -<p>Gyuri úgy elmálészkodott, hogy a gyufa is a körmére égett.</p> -<p>Sohse hallotta, hogy az Istennek levelet is lehet küldeni. S -bundát!</p> -<p>Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy-elgondolkodva a -templomba. <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span></p> -<p>A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyujtotta.</p> -<p>Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a -gyertya-gyujtó pózna áll. De az istennek küldött bunda izgatta a -kiváncsiságát. Megfordult, s ujra a templom küszöbéhez -lépkedett.</p> -<p>Csakugyan: <i>Is-ten-nek</i>. Nem álom, se nem káprázat. Mégis -félrébb kell tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne?</p> -<p>S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami -keményet érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak -megszólal a bunda: <i>oá! oá!</i></p> -<p>Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek?</p> -<p>Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, -s meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron.</p> -<p>Közbe a gyermeksírás elszünt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az -a gyerek?</p> -<p>Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A -hívek adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak -képet, oltárterítőt, viaszt és bort.</p> -<p>Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.</p> -<p>Tünődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a -harangozónak?</p> -<p>Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az -emberek megbotránkozva kérdezgetik majd:</p> -<p>– Mi ez? Micsoda gyermeksirás? Ki hozta ide be ezt a -gyereket?</p> -<p>S végül kitudódik hogy a harangozó fia.</p> -<p>Ebből rossz szél kerekedhetik! <span class="pagenum"><a name= -"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> -<p>Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a -tulsó felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél -nincs beragasztva, mint a levelek szoktak lenni.</p> -<p>Egy percig tünődött, hogy szabad-e őneki megnéznie: mi van a -boritékban?</p> -<p>No bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották -volna.</p> -<p>Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. -Bevitte a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a -papirost.</p> -<p>Olvasta:</p> -<p><i>Jóságos Istenem!</i></p> -<p>Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte -tovább az irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek -irta volna.</p> -<p><i>Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én -szerencsétlen</i>…</p> -<p>A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme -átugrotta azt a sort, s lejebb fogott a szóba:</p> -<p>… <i>bárki megtalálja… legyen a te szent akaratodból annak a -gyermeke</i>…</p> -<p>Gyuri szive egyszerre lángot vetett az örömtől.</p> -<p>… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda -öröm lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál!</p> -<p>Gyorsan visszadugta a levelet a boritékba, és zsebrevágta.</p> -<p>Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A -bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás -baba. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span></p> -<p>A bundát ott-hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte -szökdécselve.</p> -<p>A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke -kosarat, vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!</p> -<p>Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:</p> -<p>– Kisgyereket hoztam!</p> -<p>A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje.</p> -<p>Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és -föltakarta.</p> -<p>A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a -lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra.</p> -<p>Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a -harangozó hörkent a fiára:</p> -<p>– Kinek a gyereke?</p> -<p>– Nem tudom, – felelte megszeppenve Gyuri.</p> -<p>Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetődzve hebegte:</p> -<p>– A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni…</p> -<p>– A templom előtt?</p> -<p>– Ott.</p> -<p>A komaasszony elképedt arccal vatyogta:</p> -<p>– Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!</p> -<p>Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:</p> -<p>– Ez bizony a tietek most már.</p> -<p>A harangozót elfutotta a méreg:</p> -<p>– Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!</p> -<p>S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek -esett. Még abba is belevágta a fejét.</p> -<p>– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből <span class= -"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> kikelten a -harangozó. Ide hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki -gyerekét! Éppen nekünk kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed -vissza azonnal!</p> -<p>Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont -fogta, a másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött.</p> -<p>– Viszed vissza azonnal!</p> -<p>Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a -földön. Fölvette. Föltette.</p> -<p>A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.</p> -<p>– Milyen szép! – mondotta a harangozóné. Vajjon ki tette ki?</p> -<p>– Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, – vélte a koma.</p> -<p>Az öreg gondozó bólogatott:</p> -<p>– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom -előtt áll. De azt gondoltam, a misére jöttek.</p> -<p>– Vissza! vissza! – dühöngött a harangozó.</p> -<p>A harangozóné azonban védőn nyujtotta a kezét a kosárra:</p> -<p>– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd -maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a birónak.</p> -<p>– Ez a helyes! – bólintott rá az öreg.</p> -<p>– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni -tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem -vállalja.</p> -<p>– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott -nekem éjnap kornyikáljon. A szekeret <span class="pagenum"><a name= -"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> se szeretem, ha nyikorog. Az -ilyen gyerek mindig nyikorog.</p> -<p>És megvetőn pökött a szoba sarkába.</p> -<p>A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s -bontogatta a pólyát:</p> -<p>– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté -lehetett. Van ez már négy hónapos is.</p> -<p>– Istentelenség! – sopánkodott a kománé.</p> -<p>Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a -zsebébe nyult:</p> -<p>– Ihol a levél…, – szólt cikogva.</p> -<p>Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az -óra alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.</p> -<p>A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal -olvasta:</p> -<p>– <i>Istennek</i>. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te -bbivalybornyú!</p> -<p>Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, -mintha végrehajtásról szóló értesités volna:</p> -<p><i>Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom -neked az én szerencsétlen Emmácskámat!</i> (Persze!) <i>Kérlek add -őt jószivek közé.</i> (A gazember!) <i>Aki megtalálja és hazaviszi, -bizonyára jó lélek.</i> (Az hát!… Nem olyan, mint te vagy, -disznó!)</p> -<p><i>Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke.</i> -(Köszönjük!) <i>A kosárban levő e-zer kis arany legyen a -jóságosoké, akik… e-zer… hetes… koráig… fölnevelik…</i></p> -<p>A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A -szobába csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és -könytől csepegő szemét várakozón függesztette az apjára. -<span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span></p> -<p>A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomban rebegne:</p> -<p>– Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán…</p> -<p>– Mink vállaltuk, – szólalt meg nyugtalanul a koma.</p> -<p>S fölkelt a helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.</p> -<p>– Ihol a tanum János bácsi, hogy a feleségem azonnal -elvállalta.</p> -<p>– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, -nektek nem kell…</p> -<p>S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal -háritotta el a kezét.</p> -<p>– Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, -vagy nekem?</p> -<p>– A leányka a mienk! – dördült meg a harangozó.</p> -<p>És a fiához fordult:</p> -<p>– Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy!</p> -<p>Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és -züpögött.</p> -<p>A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett -paprika. Kiabált:</p> -<p>– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az -igazság! Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt -háromszor is! Itélje meg ő!</p> -<p>– Itt nem itél! – harsogott a harangozó. Itt nincs itéletnek -helye!</p> -<p>– De csak itéljen! Ő tudja a törvényt! Ösmeri! Szóljon no! -<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= -"Page_51">-51-</a></span></p> -<p>Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét:</p> -<p>– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy -aki megtanálja…</p> -<p>– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén -ember, szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel -vagyonos…</p> -<p>A harangozó dobbantott:</p> -<p>– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne -szamarazza senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám -voltál, eztán nem ösmerlek. Ki!</p> -<p>E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A -harangozóné visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre -a harangozó fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva -lódult az ajtónak. A felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert -rikított. Arra a harangozó a botját kereste és utánok rohant. De -mikorra kirobbant az ajtón, az utca-ajtó olyat csappant, hogy még -az ablakok is megrezdültek belé.</p> -<p>A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.</p> -<p>– No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!</p> -<p>Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és -örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.</p> -<p>– Olvasd meg: ezer-e?</p> -<p>S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is -cuppantotta.</p> -<p>– Fölnevelünk, föl, kedves! <span class="pagenum"><a name= -"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p> -<p>És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.</p> -<p>– Gyurikám, ez lesz a feleséged!</p> -<p>Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető -keserűn nyekeregte:</p> -<p>– Köll a fenének!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span></p> -<h2>Szüleim gyémántja voltam…</h2> -<p>– No gyerek, hát lássuk a bizonyitványt!</p> -<p>Az első bizonyitvány a gimnáziumból. Tizenegy éves szivemnek -szemérmes büszkeségével nyujtottam át. S egy aranyat is vettem ki a -zsebemből. A tenyerem közepén tartottam apám elé:</p> -<p>– Melléklet a bizonyitványomhoz!</p> -<p>Négy jeles. Példás magaviselet. Az arany a példás magaviselet -jutalma.</p> -<p>A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meghivták -vacsorára. A tanitó poharat köszöntött rám:</p> -<p>– A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, -hogy én miveltem rajtad az első köszörülést. Tündökleni fogsz, -példaképül ragyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt.</p> -<p>Az anyám könnyezett boldogságában.</p> -<p>Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áztam a -dicséreteknek özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy -hát Guszti? vajjon hogy végzett? <span class="pagenum"><a name= -"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> -<p>Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópajtásom. -Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra -a futva járó gyermeklábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de -nem magasabb. És ő is az első osztályt végezte, csakhogy ő -Sárospatakon.</p> -<p>Még éjjel is gyötrött a kiváncsiság, hogy hogy végzett? -Szerettem volna hallani, hogy megbukott, és hogy ismételnie kell. -Vagy hogy legalább is elégségesekkel van szennyezve a -bizonyítványa.</p> -<p>Át is nyargaltam volna mingyárt reggel. De az apám ide-oda -hordozott a faluban a bizonyitványommal meg az aranyammal.</p> -<p>A bognárunk, a jegyző, a póstamester, a kántorné, a boltos, meg -akiket útcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a -jeleseimnek, meg a példás viselkedésért nekem vert körmöcinek.</p> -<p>– Püspök lesz ebből a kis úrfiból! – mondotta a bognárunk.</p> -<p>És nagy kerek okuláréján át máris tisztelettel nézett reám.</p> -<p>– Lehet ebbül még miniszter is, – vélekedett a jegyző.</p> -<p>– És az is megbámult. Mindenki megbámult. Magam is bámultam -magamon.</p> -<p>Tiz óra volt mikorra hazakerültünk.</p> -<p>Akkorra már készen várt a mennyei illatu tejfeles lángos. És ott -várt rám a folyosón Guszti is.</p> -<p>No alig ösmertem rá!</p> -<p>Megpofásodott, megtagosodott. Máskor tüskésen álló nagy barna -haja le volt nyirva tövig, s tagadhatatlanul <span class= -"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> falusi -ollóval, mert a fejebőrének a meztelenje egynéhány barázdában -szinte világitott.</p> -<p>A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűken szorult rá az -idén. Ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második -bőre volna. A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami -parasztéval: nagy volt, kétszer akkora, mint tavaly. A kabátja -zsebéből valami vastag spárgának a vége lógott ki, s a mellénye egy -gombbal félre volt gombolva. Látszott rajta, hogy nincsen már -anyja.</p> -<p>Csak a szeme volt a régi: tekintélyek előtt földre meredő, vad -és buta nézésü.</p> -<p>Mindig csodáltam, hogy mily ostobán tud nézni!</p> -<p>Huzódozva vonta elő a bizonyitványát. Csaknem jobb volt pedig, -mint az enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, -másikat a tornából. De ő a latinból, magyarból, számtanból. És amin -legjobban elbámultam, a magaviselete, az övé is példás! -Példás!!!</p> -<p>A dicsőségemet csak az arany mentette meg. Ő nem kapott aranyat. -Tehát én mégiscsak különb legény vagyok!</p> -<p>A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmondta, hogy ő -nem kapott aranyat, azonnal meghivták ebédre. A juhász-gyereknek át -kellett futnia az apám névjegyével a tiszteletes úrhoz, hogy <i>a -kedves fiut ne várja ebédre: erőszakkal itt -marasztaltatott</i>.</p> -<p>Addig is hozzáláttunk a tornác-asztalra kitett jó meleg tejfeles -lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennünket, s magunkra -maradtunk.</p> -<p>… Magunkra maradtunk…</p> -<p>– Mit csináljunk? – kérdezte Guszti egyszerre okosra változott -szemmel. <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span></p> -<p>– Hoztam cigarettát a városból, – súgtam körülpillantva.</p> -<p>Legyintett:</p> -<p>– Az semmi. Én szivart hoztam.</p> -<p>– Nekem is?</p> -<p>– Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, három -verébfészket láttam. Már csipognak!</p> -<p>– Az ókútba több van bizonyosan…</p> -<p>A tornác fala előtt egy kétéves gyermek csücsükélt -vessző-kosárban. A kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede.</p> -<p>Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó -vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket.</p> -<p>Guszti a kutyákra pillantott, aztán a gyerekre. Vigyorgott.</p> -<p>A következő pillanatban kihúzta az egészben hagyott legalsó -lángost és a gyerekhez fordult:</p> -<p>– Kell-e?</p> -<p>– Ehe, – felelte esdő szemmel a gyerek.</p> -<p>Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebkendőt, s -ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját.</p> -<p>A kutyák persze azonnal ott termettek, és buzgón nyalták a -gyermek arcát jobbrul-balrul, hogy majd a nyavalya törte ki. Mink -visszaugrottunk az asztalhoz, és ettük a lángost tovább jámbor -arccal. Magunk csudálkoztunk legjobban, mikor az asszony a gyerek -sikoltozására kirohant a konyhából, és elrikítozta, elverte a -kutyákat.</p> -<p>Délig szinte repült az idő. Kifutottunk az ókúthoz. Guszti -ruhaszárító madzagot húzott elő a zsebéből, s a derekamra kötötte. -Én meg levetettem a kabátomat, <span class="pagenum"><a name= -"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> nadrágomat, cipőmet. Az -ingadozó mohos köveken húsz körömmel kapaszkodva ereszkedtem alá, a -harminc-méteres mélység fölé. Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a -tollas fiókák a markomban. A csupaszokat le a vízbe! A tojásokat -zsebre!</p> -<p>A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába -nyomkodtuk, s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a -torkába. Lássuk a hatást!</p> -<p>Akkor már szivaroztunk is vigan, és nagy füsttel. A Cibere kutya -épp úgy mulathatott rajtunk félóra mulva, mint ahogy mink mulattunk -őrajta.</p> -<p>Kissé sápadtan kerültünk vissza az ebédre. Anyám csóválta is a -fejét:</p> -<p>– Hiába a sok tanulás mind a két fiun meglátszik.</p> -<p>Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes úrékhoz. Anyám a -fekete ruhámat adta rám, s megcsókolt:</p> -<p>– A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magaviseletre -figyelmeztesselek.</p> -<p>Csak délfelé bocsátottak el, – mert hátha Gusztinak tanulnia -kell délelőttönkint?</p> -<p>Őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes úr igen -méltóságos komoly ember, és folyton erkölcsöt prédikál. Máskor is -ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, – -(beteges volt a megholt tiszteletesné) – olyan volt mindig az ebéd, -mintha mind a hárman büntetésből ennénk.</p> -<p>Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdőszélnek. Ott -a kövek alatt bogarak tanyáznak.</p> -<p>Felforditottam egy jókora követ, s találtam is alatta egy nagy -százlábu bogarat. <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= -"Page_58">-58-</a></span></p> -<p>A százlábut sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a -derekát nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a -hegyével. Gyönyörüség volt nézni, hogyan veckelődik, hogyan -pöndörög ide-oda! Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally -vége alól! De én csak nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, -felpöndörödten.</p> -<p>Szétnéztem, hol találok még egy másik követ, s alatta még egy -százlábút? De egy nagy festett tábla vonta magára a -figyelmemet.</p> -<p>A tábla uj volt, s rajta a betük feketék. Mindenféle -tilalmazásról szólottak. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, -se tüzet rakni, se kocsival járni a mellékes útakon. És -másefféle.</p> -<p>Az utolsó pont: <i>A vadak jogtalan ellövése a törvény -értelmében elzárással büntettetik.</i></p> -<p>Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a -kőpadon a háti-boltocskáját, – afféle bársonykabátos, csizmás és -fülbevalós olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két -parasztleányka válogatott a krajcáros gyüszükben, gyürükben és -egyéb csillogó portékákban.</p> -<p>Nekem persze a penicilusokra tapadt a szemem. A penicilusok egy -fekete csont-markolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban -elhelyezetten.</p> -<p>Guszti félrehúzott:</p> -<p>– Hallod-e! Vehetnénk egy revolvert! Neked van pénzed.</p> -<p>És jelentősen emelgette a szemöldökét.</p> -<p>De én a fejemet ráztam rá:</p> -<p>– Az aranyomon nem lehet. Mit gondolsz! Meg aztán minek volna a? -<span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span></p> -<p>– Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból -kikerülne… Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted. Te! Lőhetnénk -vele szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is!</p> -<p>Az erdőben csakugyan van egy drótsövénynyel bekerített fácános -kert, s nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is.</p> -<p>Csak a fejemet ráztam.</p> -<p>– Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz -krajcárom. Szombaton bemegyünk a városba, és veszek rajta gumit. -Csinálunk gumi-puskát, csúzlit!</p> -<p>– Nekem is?</p> -<p>– Neked is. Lövünk verebeket.</p> -<p>Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiútra pillantott. -Fölkapott egy kövecskét, s az úton ugrándozó verebekre -sujtotta.</p> -<p>A verebek fölrepültek az akácfára.</p> -<p>Én is fölszedtem egynehány kövecskét.</p> -<p>A verebek tovább repültek a tiszteletesék udvarán át a -kertbe.</p> -<p>Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek némán, s néztek ránk -gyanakodva. Odasujtottunk egyszerre mind a ketten.</p> -<p>– Mintha egy leesett volna!…</p> -<p>Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, -már a markomban volt.</p> -<p>– Mit csináljunk vele?</p> -<p>– Kössünk cérnát a lábára! Nem. Várj csak. Te! Tegyük be egy kas -alá!</p> -<p>– Megcsipnek a méhek…</p> -<p>– Elfutunk. <span class="pagenum"><a name="Page_60" id= -"Page_60">-60-</a></span></p> -<p>A méhesbe osontunk. Guszti nagyóvatosan fölemelt egy méhkast. -Beugrattuk a békát.</p> -<p>A tiszteletes úr, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért -rajzik olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek mulva várta. -Legott át is izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiut, és ha -a méhek kirajzottak, fogja be.</p> -<p>Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes úr -tanuló-szobájában, s nézegettük a Reformáció képes történetét.</p> -<p>Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tiszteletes úrnak a -vadászpuskáját.</p> -<p>A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. -Körülvizsgálgattuk. Nehéz, kétcsövü puska volt, patronra járó, nem -afféle töltögetős, kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt -megtöltve.</p> -<p>– Ezzel lehetne ám szarkát lőni!</p> -<p>És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. -Célba vett az ablakon át egy arra-haladó asszonyt, és végignézett a -csövön, csattantott.</p> -<p>– Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is -vadászhatok. Te! Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, -kilopjuk a puskát. Te! Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyúlat -is!</p> -<p>S ragyogott a szeme.</p> -<p>– No nesze, fogd a puskát. Én vagyok a nyúl.</p> -<p>Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, -mintha legelne.</p> -<p>– Célozz! Lőjj!</p> -<p>Céloztam, lecsattantottam a kakast.</p> -<p>Guszti egyet ugrott, s eldőlt, nyifogott, rázta a lábát. -<span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span></p> -<p>Aztán én voltam a nyúl. Ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, -dőltem, nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam.</p> -<p>Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes úr méltóságos -csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre -vetette a puskát. Mikorra a tiszteletes úr belépett, mink már olyan -mély elandalodással néztük a vormszi gyűlés képét, mintha egész -délelőtt azt cselekedtük volna.</p> -<p>– No ezt szeretem, – mondotta a tiszteletes úr, hogy belépett. -Könyv mellett, Isten mellett.</p> -<p>Atillás bús magyar volt, ritkás szakállu, és magas homloku. -Mindig oly emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne -el, s a hangja mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor -ébredt volna.</p> -<p>A fejemre tette a kezét.</p> -<p>– Derék fiu vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, -csaknem olyan szép, mint az övé.</p> -<p>Mintha tűvel sziven szúrtak volna.</p> -<p>– Én jutalmat is kaptam, – vágtam ki büszkén. Aranyat -kaptam…</p> -<p>– Micsoda? Aranyat is kaptál? No lám, ezt nem mondta Guszti.</p> -<p>És ránézett.</p> -<p>Guszti lesütötte a szemét, és butára változott arccal -hallgatott.</p> -<p>– No lám! – ismételte a tiszteletes. És mire kaptad a -jutalmat?</p> -<p>– A példás magaviseletre.</p> -<p>A tiszteletes úr megenyhült arccal bólintott.</p> -<p>– Gusztinak is példás a magaviselete. Csakhogy a mi iskoláinkban -az ilyesmit nem jutalmazzák. A kálvinista <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> embernek -<i>kötelessége</i> a jó magaviselet. Nem érdem az nálunk, -kötelesség.</p> -<p>És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetését. Hogy a -tanulás kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a -hajó-fölszerelés. Ki hogyan rakódik, abból fog élni az élet -tengerén. De a jó magaviselet a vitorla!… Stb.</p> -<p>Mink ájtatosan hallgattunk, és közben jóizüen ettünk. Én a -békára gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla -becsületének! Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a -tiszteletes úr elnádpálcáz engem is. De aztán ebéd végére még is -megnyugodtam: ha megtalálják a békát, ráfogjuk, hogy magától -mászott be a kaslyukon.</p> -<p>Ebédután a tiszteletes úr hosszúszáru pipára gyujtott, és -jókedvüen pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. -Leakasztja a fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a -szögletből a botját is.</p> -<p>– No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a -jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti, -mulattasd a vendégedet!</p> -<p>Azzal megindul.</p> -<p>A küszöbön mégis egyet gondol, visszafordul. Belép a -dolgozó-szobájába. Kihozza a Reformáció történetét.</p> -<p>– Nesztek, ha olvasnátok.</p> -<p>Átadja Gusztinak. Azzal szépen becsukja a tanulószobája ajtaját. -Ráfordítja a kulcsot. Zsebredugja. A szokott méltóságos járással -elpipál.</p> -<p>Füleltünk míg a lépései elhangzottak.</p> -<p>Gusztinak a szeme szokatlanul csillogott. Végre megszólalt: -<span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span></p> -<p>– Estig odalesz!…</p> -<p>– Mit csinálunk estig?</p> -<p>– Kilopjuk a puskát!…</p> -<p>– Hiszen bezárta…</p> -<p>– A padlás-kulcscsal nyílik…</p> -<p>Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek -éreztem a gondolatát. De ha mégis megvalósulhatna!… Hogy igazi -puskával lőjjünk!… Madarat, nyúlat, mindent!… De nem, csak madarat, -merthiszen a nyúlra börtönbüntetés jár…</p> -<p>Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szobából. Guszti -kinyitotta az útca-ajtót, és az apja után lesett.</p> -<p>A tiszteletes úr nyugodtan haladt a széles utcán a felvég felé. -Közben bodor füstök röppentek el a válla fölött.</p> -<p>– De hátha nem lesz oda estig? – szólaltam meg aggódva.</p> -<p>– Biztos, hogy oda lesz!</p> -<p>– De hátha visszatér?</p> -<p>– Nem tér vissza. Ha a jegyzőhöz megy, mindig ott-ragad. -Politikáznak.</p> -<p>A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan -kanyarodik rá a tiszteletes úr a szomszéd község felé kigyózó -gyalogútra.</p> -<p>Aztán a gazdasszonyt lestük. Egykedvü arccal mosogatta az -edényeket.</p> -<p>Negyedóra mulva lappangva vittük a puskát a kertek alatt.</p> -<p>A nap tüzesen sütött. A megsárgult gabona szinte zizegett a -hőtől. Rólunk csurgott a verejték, és mégis <span class= -"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> szinte -fáztunk a félelemtől, hogy valaki meglát bennünket.</p> -<p>A puskát én vittem persze. Ha netalán valaki belénk akad, azt -mondjuk, hogy az én apámé, és hogy verebet lövünk vele. Nehéz volt -a puska és olyan hosszú, hogy a sarkamat verte. De azért cipeltem -szívesen. Lövünk vele! Életemben először lövök igazi puskával!</p> -<p>Guszti előbbre járt vagy tiz lépést. Fülelt, nézett, kémlelte az -útat. Nála a patronok voltak. Nem sok, csak kettő. Eszébe se -jutott, hogy többet tegyen zsebre. Egyikkel ő lő fácánt, a másikkal -én.</p> -<p>S alig hogy beérkeztünk az erdőbe, Guszti értő mozdulattal -nyaklította el a puskát, s nyomta bele a két súlyos patront.</p> -<p>Most már csak az erdészt ne vezesse ránk az ördög!</p> -<p>Az erdő is meleg volt. A levegő fülledt a fák között. A madarak -hallgattak. Csak gyíkot láttunk itt-ott a tuskókon, meg szöcskéket -a naptól szárazra égett tisztáson.</p> -<p>De csak beljebb a fák közé!</p> -<p>Minden kis zörrenésre egy-egy megrezzenés. Lekussadunk. -Hallgatódzunk. A szivünk verése is ellassul.</p> -<p>Óvatosan lopakodunk egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A -csörgős harasztot amennyire lehet, kerüljük.</p> -<p>Egyszercsak változnak az erdő fái. Szálasabbak, ritkább lombuak. -Zöldebb a fű is alattok. Egy csermely vékony ere kanyarog a fák -közt. Megyünk, lesünk, megyünk, lesünk, hallgatódzunk.</p> -<p>Találunk cincért. Rá se nézünk. Gyönyörü kék szitakötő hintáz -előttünk a káka fölött. Nem futunk <span class="pagenum"><a name= -"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> utána. Csak lépegetünk, -lesünk, lépegetünk, lesünk, hallgatódzunk.</p> -<p>Valami nagy madár burran fel egy terebélyes galagonya-bokorból. -Majdnem akkora, mint a tyúk. Guszti ahhelyett hogy lőne, megijed. -Mikorra a puskát emelné, a madár már elszárnyalt.</p> -<p>– Találunk másikat, – susogja.</p> -<p>S óvatosan lépkedünk beljebb, egyre az ér partján. Ott nem zörög -a haraszt. A madár nagy reménységekre izgat.</p> -<p>Egyszercsak Guszti int:</p> -<p>– Pszt…</p> -<p>A szemünket egy somfa-bokorra hegyezzük.</p> -<p>Mintha sötétlene benne valami!…</p> -<p>Guszti felvonja a kakast. Közelebb lopódzunk, közelebb, -közelebb.</p> -<p>A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy -picinke madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van -fonva, de már üres.</p> -<p>E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre -erősebb. Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet…</p> -<p>Megrettenünk.</p> -<p>Egy őz!</p> -<p>Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy -kis vadrózsabokrot s ránk…</p> -<p>De mégse ránk! Egyszerre megáll alig húsz lépésnyire tőlünk.</p> -<p>Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten -marad. Fülel.</p> -<p>Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a -fejét, s egy másfél méteres magasságu növendék <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> fácskának -az alsó leveleire nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti.</p> -<p>Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük, -legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé.</p> -<p>Az őz megjelenésére álmélkodássá változott a rémületünk.</p> -<p>Egy őz! Egy élő-eleven őzike!</p> -<p>A lélegzetünk is elállt.</p> -<p>Az őz legel. Gyönyörü fekete szeme nyugodt és szelid. Eszeget -gyanutlanul.</p> -<p>Guszti óvatosan térdre bocsátkozik.</p> -<p>Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg -akartam ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. -Még a hajam is meredezett…</p> -<p>Guszti fölemeli a puskát. Céloz. Soká céloz. Én pillantani se -merek…</p> -<p>Az őzike a hasa alá hajtja a szarvát. A hasát vakargatja.</p> -<p>.....</p> -<p><i>Durr!!!</i></p> -<p>Láng és füst! Puskapor-büdösség!</p> -<p>Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de -csak eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben…</p> -<p>Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a -lábunkat.</p> -<p>Guszti aggódva pillant körül. Aztán odafutunk.</p> -<p>Az őz oldalából bugyog a vér. Szép fekete szeme vádlón mered -reánk.</p> -<p>De mink is egymásra meredünk. <span class="pagenum"><a name= -"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p> -<p>– Mit csináljunk vele?</p> -<p>– El kell ásnunk! – hebegi Guszti ijedt szemmel.</p> -<p>Sápadt volt, mint a fal, s a homloka fénylett a verejtéktől.</p> -<p>– De hova?</p> -<p>– A bokor alá.</p> -<p>Megfogtuk az őznek a lábát, s a bokor alá vonszoltuk.</p> -<p>Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt -kapartunk. Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a -fekete porhanyó földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, -betakartuk nagysebesen földdel és száraz falevéllel.</p> -<p class="center">*</p> -<p>– No, hogy mulattatok? – kérdezte anyám este, mikor -hazaérkeztem.</p> -<p>– Nézegettünk képes könyveket, – feleltem jámboran.</p> -<p>– Milyen a térded?</p> -<p>– Játszottunk is a kertben…</p> -<p>Anyám megcsókolt.</p> -<p>És én oly édesded-nyugodtan aludtam mint az angyalok.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69"><br /> --69-</a></span></p> -<h2>Szép asszony a kovácsné!</h2> -<p>Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy -borsodi faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is.</p> -<p>Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az -egyik ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csipejét.</p> -<p>A kocsis káromkodott.</p> -<p>Megállitjuk a lovakat. Hát a sántitónak a lábán oldalt lityeg a -patkója.</p> -<p>No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri -egy perc alatt.</p> -<p>A kocsis lefeszitette a patkót, éshát a ló vigan poroszkált -tovább mezitláb, a műhelyig.</p> -<p>A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval boritott fekete műhely -előtt. Ritka szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós -bőrkötényben. Kissé ragyás ugyan, s eldurvult kezü, de hátha Toldi -Miklós is ragyás volt és eldurvult kezü?</p> -<p>– Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – -aztán majd bejön a kocsis a lóval. <span class="pagenum"><a name= -"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p> -<p>A kovácsház ajtajában egy fehér-főkötős asszony dugta ki a -fejét.</p> -<p>Vén birka-arc. A szeme-pillája is fehér mint a birkáé. És hogy a -kendője a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle -méginkább eltorzította az arcát.</p> -<p>Hogy Palit meglátta, mosolygott, kilépett és alázatosan -bókolt:</p> -<p>– Jónapot kivánok kasznár úr! Tessenek talán bejönni addig…</p> -<p>Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta, – kenyeret -vagy mit dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy -alázatos pillantást.</p> -<p>– Tessenek…</p> -<p>Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre -megfordult volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll!</p> -<p>– Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már -megyünk tovább.</p> -<p>A kovács patkolás közben odaszólt félvállról a feleségének:</p> -<p>– Hát legalább széket hozzál ki Katókám, hogy az urak -leülhessenek.</p> -<p>Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a műhelyajtóban, kicsi mása -a termetes kovácsnak. Az anya hivó pillantására egyszerre -megelevenült. Befutott és széket hozott ki, kettőt.</p> -<p>Aztán egy mosolygó szemü szőke leányka is kilesett az ajtón, de -csak egy pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, -noha fekete szemü, mint a kovács.</p> -<p>A kasznár rákiáltott: <span class="pagenum"><a name="Page_71" -id="Page_71">-71-</a></span></p> -<p>– Bujj elő csak kis nyúl! bujj elő! Krajcárt kapsz!</p> -<p>A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács -mosolyogva pillantott rá a munkájából.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Nekem ki nem múlt a fejemből az az asszony, az a két gyerek, az -a gyöngéd hangja a kovácsnak: „Széket hozzál ki Katókám!“</p> -<p>– Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el -az a Toldi Miklós azt a birkafejü asszonyt! Nem talált magához -illőbbet?</p> -<p>Pali hümmentett:</p> -<p>– Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a -kérdést.</p> -<p>És szinte ijedten nézett rám.</p> -<p>– Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El -ám. Ült is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is -azt kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? -Hozzá sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót.</p> -<p>Vacsorára hivó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál -gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak -kovácsékról nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. -Hogy kerültek össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a -falusi kovácsnak? Igy is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. -Minek annak a pénz? Nem is lehet az, hogy pénzért vette el. Talán -boszuból vette el, hogy egy szép leány nem ment hozzá? Talán ostoba -ember, és valami ravasz család beugratta a házasságba? Vagy olyan -volt a gusztusa? <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span></p> -<p>A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali -kártyát ajánlott. De én útálom a kártyát.</p> -<p>– Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a -kovács. Valami érdekes a házasságuk története?</p> -<p>Pali nevetve legyintett.</p> -<p>– Érdekes a fenét. Nagyon is prózai!</p> -<p>– Mégis hát mért vette el azt a csúnya asszonyt?</p> -<p>– A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon -érdekel, elmondhatom:</p> -<p>Fiatal kamasz voltam, mikor a kovács először házasodott.</p> -<p>Az első felesége szép asszony volt, fekete-selymes szemü -halványka asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, -mert szivbajos.</p> -<p>Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hirtelen -halt meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán -egyszercsak leült, lekonnyadt a feje, meghalt.</p> -<p>A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a -mi embereink csináltatni.</p> -<p>Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsirja -nekik a baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sirnak egyet.</p> -<p>Aztán az asztalos megtörli a szemét.</p> -<p>– No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, -hogy a grófnék se fekszenek különbbe.</p> -<p>Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta -tartani. Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát.</p> -<p>– Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbűl… -<span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span></p> -<p>Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fürészel, -méreget, gyalulgat.</p> -<p>Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak -csöpög közben a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire -szivökből, szavukból telik.</p> -<p>De a kovácsnak minduntalan megered a záporessője:</p> -<p>– Micsoda asszony volt!… Milyen bablevest főzött!… Hogy -reszketett értem, mikor a hideg lelt!…</p> -<p>S remegő mellel folytatta:</p> -<p>– A fiacskám… Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az -árvának? Senki asszony-atyámfia nincs olyan, akire rábizhatnám. Az -öreganyám jött el. De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. -Reszketős a lába.</p> -<p>Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, -legalább addig, mig uj asszony nem kerül a házba.</p> -<p>Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem -adhatja oda. Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni -se.</p> -<p>A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati -lenne oda jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is -a mult héten temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen -mesterember házába illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni -is jól tud, kivált bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne -bízni a házat is, a gyermeket is.</p> -<p>Délutánra megvan a koporsó. Politúros, réz-szegekkel pazarul -kivert pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést -nem is kiván, csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase -szolgált. <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= -"Page_74">-74-</a></span> Nem is volt szándéka. De mivel azt -mondják, hogy jó ember…</p> -<p>A kovács kezet nyujtott neki:</p> -<p>– Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne -legyen nagyon árva!</p> -<p class="center">*</p> -<p>A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. -A szeme vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen.</p> -<p>Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a -csézánkon, – az apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is -torlódott össze a halottas napok alatt. Aratás idején nem lehet -halogatni a munkát. Biz a kovácsnak szögre kellett akasztania a -gyászköntöst, és fel kellett öltenie a szennyes bőrkötényt.</p> -<p>Hát dolgozik. Veri a vasat a Feri legénynyel.</p> -<p>Emberek érkeznek jobbrul is balrul is. Ejtenek egy-két -vigasztaló szót. Isznak egy két korty szilvóriumot a tori -maradékból.</p> -<p>A kovács is iszik velök, noha éjfélután egyig ivott. Minden -vigasztaló szóra megvizesedik a szeme. Sohajt nagyokat:</p> -<p>– Iszen ha ez a kis kölyök nem vóna!…</p> -<p>Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg -Irhóczi meg is rójja érte:</p> -<p>– Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kivülről legyen -erős, hanem bévülrül is.</p> -<p>Veri a kovács a vasat.</p> -<p>Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül -mindig egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való -rúdon, ki hol helyet talál. <span class="pagenum"><a name="Page_75" -id="Page_75">-75-</a></span></p> -<p>A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s -hallgattam, miket beszélnek.</p> -<p>Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta -patkoltatnak, vasaltatnak ottan, s mondanak hireket. Ki merre járt, -mit hallott? Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles -számokban. No meg odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a -falu humoristája.</p> -<p>A falubeliek csak Dolfinak hivják, noha se nem Dolfi, se nem -zsidó. De göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit.</p> -<p>Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott -akkor, egy nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz -lépésnyire.)</p> -<p>Hát csak biceg felénk, a tányérszélü ócska szalmakalapban.</p> -<p>Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik -jókedvü. Most azonban…</p> -<p>Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja -befelé-kajmós lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos -elejü gyékény-szinü kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos -térdü pepita-nadrág. Szőkevörös arcán gondolatok komolykodnak.</p> -<p>Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes -jónapot mond, hogy hozzánk érkezik.</p> -<p>A kovács a csézára való uj pántot fényesiti szurokkal. Szótlanul -nyujtja neki a kezét.</p> -<p>– Hát barátom… – szól remegő lágy hangon a suszter, – majd -leszünk jobban is.</p> -<p>A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a -halállal, halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy -mutatkozzék. <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<p>Leereszkedett a kovács-eresz árnyékába, a csézának félretett -bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos -tajtékpipáját.</p> -<p>Furcsa volt az arca, hogy komolykodott. Sohse láttam másképp, -csak hunyorgó szemünek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett -szemmel kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca -megrútult, meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is, mintha lejebb -konyult volna. Butának látszott és vénnek.</p> -<p>De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, -mikor senkise varrat csizmát, se nem foltoztatnak, Dolfinak -félrevágott ócska szalmakalapja naphosszat ott volt látható a -műhely előtt. Vasárnap meg a kovács látogatott el őhozzá. Ittak, -kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt.</p> -<p>– Pronty! – kiáltotta a suszter.</p> -<p>Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt -van benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében -rácsapott az asztalra.</p> -<p>De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már a harmadik -liternél tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, -amikor a kovácsnak az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. -A kovácsnak az öccse bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember -volt. Pápaszemet viselt, és vasárnaponkint valami hazafias néplapot -olvasott.</p> -<p>Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre -juttatják a miniszterek; hogy a katonaság nem az országot -szolgálja, hanem a császárt; hogy a császár nem a magyarok javát -nézi; hogy háboruba keveredünk előbb-utóbb; hogy a magyarok -falkánkint költöznek át napról napra Amerikába, s egyszercsak -<span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span> azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt -itthon meg Tisza Kálmán.</p> -<p>Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrün verte az asztalt, s -kiáltotta a prontyot. A kovács csak morgott:</p> -<p>– Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit… -rá a pőrölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a -palacsinta!</p> -<p>A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a -hallottakon.</p> -<p>Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács -nem ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi -esze csak bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, -humorizáltak.</p> -<p>Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a -falunkba telepedett, nem szivelhették egymást. A kovács <i>nevető -tyúknak</i> nevezte el a susztert. A suszter meg <i>táncos -bikának</i> a kovácsot. Nem is beszéltek egymással. A kovács -mindazonáltal nem gyűlölte a susztert, csak lenézte, mint a -herkulesek szokták lenézni az erőtelen embert.</p> -<p>A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált -a műhely előtt, tüntetőleg törülgette az orrát a vörös -zsebkendőjébe, és megrázta a zsebkendőt, mintha poros volna.</p> -<p>Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett uj csizma. Valami -lakodalomra hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a -városba kocsizzon csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi -műhelyébe ellátogasson.</p> -<p>– Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – -mondotta méltósággal. <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span></p> -<p>A Dolfi suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy -nincs az a cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek -volnának, sem az a kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A -szárát lakbőrrel szegte be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a -<i>B. P.</i> betüt, a kovács nevének a kezdőbetüit. (Bagos Pál.) -Táncos embernek igen tetsző az ilyen. No a kovács úgy megszerette -akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is ivott vele.</p> -<p>Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt -mikor kitavaszodott, át is költözködött a felvégről az alvégre, -hogy közelebb lakjon a kovácshoz.</p> -<p>Hát mondom, akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt -már a műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem -messze az aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak -hallgatta őket szótlanul. Foszlott szélü ócska szalmakalapját a -térdére tette, s pihegett a melegtől.</p> -<p>Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A -legfelső katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg -porcellángomb, amilyet paplanra szoktak varrni. Legény-ember -szegény ember. Hát még ha falusi mesterember? Ámbátor… nem az a -szegény akit mi nézünk szegénynek, hanem aki magát érzi annak.</p> -<p>Hát ott piheg a suszter szótlanul.</p> -<p>Ekközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből -a házba. Papucs a lábán, viritó-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja -boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte -az éjet. Bizonyosan a gyermek miatt.</p> -<p>Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> karján a -kovács kis egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemü gyermek a -leánynak a vállán.</p> -<p>A suszter rábámul.</p> -<p>A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juh-szemeivel -megáll a kovács előtt.</p> -<p>– Hotzzak-e még <i>tszilvóriumot?</i> – kérdi pöszén, -kedvetlenül.</p> -<p>– Nem kell több Kati, – feleli a kovács. Hanem a korsót töltsd -meg vizzel.</p> -<p>A leány visszatassog a papucsban a konyhába.</p> -<p>Mink már a <i>tszilvórium</i> szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi -arcán is megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak -fojtogatta a szót, de aztán kipattant belőle:</p> -<p>– Hol szedted Pali ezt a gyönyörü gyöngyvirágszálat?</p> -<p>Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a -tenyerébe szoritotta a száját, de csak kitruccant belőle is a -nevetés.</p> -<p>A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott -ismét a korsóval.</p> -<p>A kovács ráfordítja a szemét a leányra. Bizonyára akkor nézte -meg voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka -meghomályositotta a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd, -csakhogy megbizható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé -maga mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint -nem látott ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a -világ.</p> -<p>Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is -furcsálta. Fejet csóvált rá:</p> -<p>– Passzorkányos!…</p> -<p>– No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a <span class= -"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> suszter, -mikor a leány bement. Elküldjük Pestre a szépség-versenyre!</p> -<p>Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye -levágta a kalapácsot, s hajlongott röhögtében.</p> -<p>– Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor -megjöttünk, a kisfiam egyszerre az ölibe kivánkozott. Bánja a manó -akármilyen a pofája. Majd megszokjuk.</p> -<p>No attól a naptól kezdve volt min mulatni a műhely előtt.</p> -<p>A Dolfi suszter mindennap uj ötlettel állitott be a félszer -alá.</p> -<p>– A kegyes-asszonyok tanácskoztak, hogy lefestetik a Katit -oltárképnek.</p> -<p>Vagy:</p> -<p>– Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell -vennem feleségül.</p> -<p>A kovács is szerette a tréfát. Szivesen füzte tovább:</p> -<p>– Dejszen hiába álmodtad: a Feri mán szemet vetett rá.</p> -<p>– A világbúl is kifutnék! – kiáltotta a legény.</p> -<p>És nevettünk ezeken az ostoba beszédeken.</p> -<p>Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor -nevettünk. Dinnyehéjat vagy mit vitt a hizónak. A konyhaajtó a -műhely mellett volt. A disznóól meg tulról. Köztünk kellett -elmennie.</p> -<p>Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, -hogy őt nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is.</p> -<p>Bedobta a héjat a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. -<span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span> Aztán visszatért sebesen, csakugy -suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt volt, szinte kékesen -sápadt. Még a füle is.</p> -<p>Ahogy elhaladt mellettünk, fájdalmasan pillantott ránk és -gyülöletesen.</p> -<p>De nem ügyeltek rá. Talán csak magam láttam azt a -pillantását.</p> -<p>Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli -viritott rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek.</p> -<p>Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreganyja küldte, -hogy valamit hozzon a boltból.</p> -<p>A következő napokban is a rákszinü réklit láttam rajta, a lábán -meg magas sarku fűzös cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A -nyakán valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak -üvegből? Félig parasztos volt a ruhája, félig, mint az iparos -lányoké szokott lenni. De mindig ünnepi.</p> -<p>A suszter figyelmét nem kerülte el a leány öltözködése.</p> -<p>– Ugy <i>tszép</i> a lány, ha <i>tczinos!</i> – szólalt meg, -mikor a leány ellépett.</p> -<p>– Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falubeli legény, aki a -csizmáját patkoltatta.</p> -<p>A suszter komoly szinnel felelt:</p> -<p>– Nem olyan természetü: csak a szőke legényt sohajtja meg a -barnát.</p> -<p>A kovács is megszólalt:</p> -<p>– Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok hogy -Feri is hogy pislog rá?</p> -<p>Nevettünk persze. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span></p> -<p>Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. -Ráncos-kezü, görbe kis vénasszony.</p> -<p>Rászólt a fiára:</p> -<p>– Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már -panaszkodott. Ha elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A -fiad az anyját se szerette jobban.</p> -<p>A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a -gyermekkel édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, -sőt nagyon is gondosan öltözködött.</p> -<p>De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly -szemmel nézni.</p> -<p>– <i>Tszeretlek</i> Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány -beszédét utánozva. – <i>Tszeretlek tszivem tszép tszerelme.</i></p> -<p>És ujra nevettünk.</p> -<p>A leány csakhamar visszatért. Az öregasszony még ott ült -vén-komolyan az ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a -boltban, mit nem kapott, és utána véletlenül a Feri legényre -pillantott, s véletlenül sóhajtott is egyet, mint a nyomott lelküek -szoktak.</p> -<p>Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Feri -legény levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a -műhelybe.</p> -<p>A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz -lépett.</p> -<p>– Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes -szemmel. Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek… Annyit megérdemlek -talán, hogy ne a magam költségén…</p> -<p>– Mégy a fenébe! – kiáltotta elkomolyodva a kovács.</p> -<p>– Akkor elmegyek gyalog. <span class="pagenum"><a name="Page_83" -id="Page_83">-83-</a></span></p> -<p>S megfordult. Bement a házba.</p> -<p>A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s -bement a leány után.</p> -<p>Bent időzött néhány percet. Boszus volt, mikor visszatért. Még a -kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön.</p> -<p>– Ménkü belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre. Ne -bolondozzatok avval a leánynyal!</p> -<p>S nagy lökésekkel reszelte tovább a vasat.</p> -<p>Akkoriban már sűrün kerülgették mindenféle házassági -ajánlatokkal. Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta -mögött, hogy kit kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát -vittek oda, nem mulasztották el a kérdést:</p> -<p>– Hát meddig tart az özvegyi élet?</p> -<p>– Hóttig, – felelte rá a kovács.</p> -<p>– Én tudnék egy magának valót.</p> -<p>A kovács csak ellegyintette a folytatást.</p> -<p>Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. -Ahogy mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi -érdeklődések is.</p> -<p>Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De -a téli hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az -ablakban láttam a kisgyereket, – ahogy arra jártam a -vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi mögött Katinak az arcát, nagy -sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát még mindig ott van. Az -öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács tehát még -özvegykedik.</p> -<p>Hanem a husvéti szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter -ismét ott ült a kutya-rágta szélü szalmakalapban, szurtos sárga -kabátban, és az örökké <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= -"Page_84">-84-</a></span> tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi -változott rajta, hogy a kabátja alsó fehér gombja fölülre került, a -fölső rézgomb meg alulra.</p> -<p>Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az -előbbi napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a -vén bozontos kutya is ott sütkérezett a küszöbön.</p> -<p>Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös -szőr, fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló -fürtök miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a -gazdájához az országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg -nem űzte el. Pedig nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom -kell egyet.</p> -<p>A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott -terjengett. De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben.</p> -<p>Akkor éppen négyen pipáztak ott. Dolfi körül. A negyedik Gede, -az erdőkerülő, tatárpofáju vállas ember, – bekecs rajta, és a fején -az apámnak egy rég neki-adott zöld vadászkalapja.</p> -<p>Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe, hogy -pipára gyujthasson. A hüvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi -szénparazsat a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe:</p> -<p>– Én is tudnék egyet majsztram, az igazán jó teremtés, magának -való.</p> -<p>A kovács félvállról ránézett és felvonta a szemöldökét.</p> -<p>– Kit?</p> -<p>A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló -dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin <span class= -"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> vagy -jobban mondva állt, mint menydörgéskor a macska a háztetőn. -Ragaszkodott-kapaszkodott teljes erejével a kocsi oldalába meg a -saroglyába. De meg az is látszott rajta, hogy ki akar ugrani. -Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a lovakat, s a -kocsi rendesen haladt tovább.</p> -<p>Jóideig néztünk utána, aztán Gede mintha mi se történt volna, -folytatta:</p> -<p>– Hát a Zágóczi jányát, az özvegyet. Az ám jó dógos asszony!</p> -<p>A kovács a fejét rázta:</p> -<p>– Iparos vagyok én. Nem hozhatok parasztasszonyt a házamba.</p> -<p>A kerülő nem hagyta abba:</p> -<p>– Hász tudok én mesteremberfélit is, a ki alkalmatos lenne. De -az mán…</p> -<p>– Kit?</p> -<p>– Hát a Vitéz bognár özvegyit.</p> -<p>A suszter a levegőbe rúgta az ép lábát s kákogva nevetett.</p> -<p>– Az éppen neked való Pali! Annak a szavát meghallod ha -megsiketülsz is.</p> -<p>– Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, -hogy nem szép asszony.</p> -<p>A kovács boszusan legyintett:</p> -<p>– Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy -nekem mindig az első urát emlegesse!</p> -<p>Egy hosszu száraz gazda állt a pipázók között: Sulyán Mátyás, – -fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt:</p> -<p>– Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> özvegy, se -nem hangos, se nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat…</p> -<p>– Ki az a gyöngyharmat?</p> -<p>– Hát a nyárádi vasuti bakternak a jánya.</p> -<p>Minden szem a kovácsra szegeződött.</p> -<p>A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc -multával felelt:</p> -<p>– Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? -Meg aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok -másodszor házasodni?</p> -<p>– Hisz annak van valamelyes.</p> -<p>– Mennyije van?</p> -<p>– Kétszáz forintja. Magátul az apjátul hallottam.</p> -<p>A kovács megvetőn nézett Sulyánnak a térdére:</p> -<p>– Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem -vagyok én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a -káposztát.</p> -<p>S az öt ujjával hátra igazította a homlokába hajló fürtöket.</p> -<p>– Hát aztán mennyi tőtelék kéne majszter uram?</p> -<p>– Sok!</p> -<p>– Mégis.</p> -<p>– Hát legalább is nyócszáz forint.</p> -<p>Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a -pipáját. Zsebre tette a pipát, szájába a bagót és haza -ballagott.</p> -<p>– Ezt bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán -távolacskán járt.</p> -<p>Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod -talán, – az oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök az apám -mellett, körülnézek persze. Megáll a szemem egy úri forma fiatal -asszonyon. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<p>Fehér cipó-képü nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélü -hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné -között. Két lósóska között fehér bazsarózsa!</p> -<p>Ki lehet? De ismerős!</p> -<p>Néhány perc mulva rávilágosodtam, hogy Etelka a molnárunk -leánya.</p> -<p>Nini, hát megözvegyült?</p> -<p>De milyen más a nő leánykorában és asszonykorában!</p> -<p>Leánynak barnabőrü és sovány volt Etel, mint a szarka, és a -nyaka hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. -Ahányszor a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, -és a távolból mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjut lőttem -ott, és csak a szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam -neki.</p> -<p>Hogy örült!</p> -<p>A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, -tokát is eresztett. A nyaka meg úgy megrövidült, hogy szinte nincs -is nyaka.</p> -<p>A mise alatt folyton rajta pihent a szemem. Vajjon mért halt meg -olyan fiatalon az ura?</p> -<p>Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. -Szokott ott tanyázni a vizárokban minden tavaszon. Az idő is napos -volt. Fogtam a puskámat és ki a rétre.</p> -<p>Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a -malom felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a -kutyája; aztán egy kistermetü szemüveges ember, s leghátul a sánta. -Mind a három ünneplős ruhában persze. A kovács a cifra -acélfokosával <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> darutollas hortobágyi kalapban, a másik -kettő is feketében.</p> -<p>S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A -kovács olykor lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. -Olykor megáll, néz és utána hosszút szökell. A kutya is megáll, -néz, és szökell egyet. A másik két ember még tétováz, de azok -bizony nem birnak olyan hosszút szökelleni. Inkább kerülnek -egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott lépkednek a kovácsnak a lába -nyomába.</p> -<p>De csak nem molnárékhoz mennek tán?</p> -<p>A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy -talyiga troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az -udvarát beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha -elhordják a műhelyük elől.</p> -<p>De a kovácsné is kért egyszer valami szivességet: tyúktojást -vagy négyet a molnár bóbás tyúkjáéból.</p> -<p>Molnárék meg is adták a kivánt négy tojást, s nagy volt az öröme -a kovácsnénak. Mert ritka faju tyúk volt a molnáréké: fehér mint a -galamb, de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. -Egy csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet -vagy kettőt a királynak.</p> -<p>Debizony molnárék nem küldtek. Ki is tudná azt, hogy hogyan -mimódon küldhető valami a királynak?</p> -<p>Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy -tojást. Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is -felőle. A nap végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint -a csirkék. Sárga és sárga, és megint sárga és megint sárga! Bóbás -egyse! <span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span></p> -<p>A kovácsné csaknem sirt mérgében. A kovács is morgott, -boszankodott:</p> -<p>– Hálátlan rókák! No megállj molnár, iszen eljösz te még -hozzám!</p> -<p>Nem is kellett sokáig várnia. Beállit egyszer a nagypipáju -molnár. Hoz egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze -kell forrasztani.</p> -<p>– Mingyár tüzbe teszem! – feleli szinlelt-nyugodtan a -kovács.</p> -<p>S bedug a kohóba két vastag rúdvasat. Beszélget nyájasan. A -legényét elküldi borért.</p> -<p>Mikor a vas már fehéren izzik, odaugrik a kohóhoz:</p> -<p>– Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd -míg össze-kovácsolom.</p> -<p>A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a -vasat. Kapja az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja -szintén oda. Azzal csihi-puhi! A vasat úgy veri, hogy a szikra -záporként pattogzik a molnárnak a szeme közé!</p> -<p>– El ne ereszd! – kurjantja közben.</p> -<p>De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán ép az orrába szökött -egy szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel -kap az arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul -a tüzesső.</p> -<p>A molnár a falnak is nekiment, míg kitalált az ajtón. Még a -pipáját is ott feledte a műhelyben.</p> -<p>A kaszinó persze röhögött.</p> -<p>A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a -vasat lefelé szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt -köztük a barátság.</p> -<p>A molnár aztán hetek mulva engesztelődő kedvünek <span class= -"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> -mutatkozott: köszönt a kovácsnak a községházán, mikor adót -fizettek. De a kovács csak elnézett a feje fölött.</p> -<p>– Három veszedelemtül mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a -műhelyben, – tüztül, viztül, veszett kutyátul meg a hálátlan -természetü embertül.</p> -<p>Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára -egybeértette a veszett kutyát a hálátlan emberrel.</p> -<p>Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. -Csakugyan odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak -befordulnak.</p> -<p>Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a -kovács… Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, -vagy épp a zúgóba?!</p> -<p>Tünődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén -meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!…</p> -<p>De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s -hallottam, hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak.</p> -<p>– Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak -Dolfi után.</p> -<p>Magát a susztert is meglepte ez a nyilatkozat.</p> -<p>– Énutánam?</p> -<p>De csakhamar visszatalált a kerékvágásba:</p> -<p>– Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy -fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a <i>tszölke -bazsalikumot</i>.</p> -<p>És Katira pillantott.</p> -<p>A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> mellett, s -a kovács Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a -kisleányok szoktak a bábúval. Hol fölvette, hol letette. -Dédelgette, csókolgatta.</p> -<p>A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejü és -aprószemü, mint az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje -a testéhez képest, – azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – -a gyermeké meg oly nagy volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. -A feje hol jobbra húzta, hol balra, de legtöbbször előre. Olyan -volt, mint aki részeg.</p> -<p>A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek -elesett volna, megkapta.</p> -<p>Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin -rózsaszínü karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: -szük szabásu, hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken -meg térdig érő kék szoknyácska volt meg piros cipőke.</p> -<p>A <i>bazsalikom</i> szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, -aztán meg rám is. Mikor rámpillantott, elvörösödött. De nem -felelt.</p> -<p>Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikomot öntözgetett -folyton, s azért bérmálták el bazsalikumnak.</p> -<p>– Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. -Pünkösdkor esküszünk. Igaz-e Kati?</p> -<p>Kati helyett az öregasszony felelt:</p> -<p>– Nyughassatok mán!</p> -<p>Kati sohajtott, és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány -volt, olyan sárgás halavány, mint szokott lenni. A gyermeket az -ölébe fogta:</p> -<p>– Álmos vagy édes? álmos?</p> -<p>– Álmos, – felelte a gyermek. <span class="pagenum"><a name= -"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span></p> -<p>És átölelte a leány nyakát. A fejét a keblére hajtotta.</p> -<p>A leány bement vele a házba.</p> -<p>Az öregasszony duhogott:</p> -<p>– Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülitek a nyelveteket. -Csodálom hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, -talán csak napokig. Kit találsz helyibe?</p> -<p>És ő is betért a házba.</p> -<p>– Hát ne izéljetek mán, – szólt rájok a kovács. Aztán nem is -igaz, hogy olyan csunya. Formás ennek minden tagja. Termetre az -Isten nem alkotott szebbet.</p> -<p>– Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter. No Feri, -elcsapja a lányt a kezedrül a gazdád!</p> -<p>Akkor meg a kovácson nevettünk.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. -Mint a hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vigabban -éli tovább az életét.</p> -<p>Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már -lekötötte az aratás. Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, -beszélgetést kezdtem az öreggel:</p> -<p>– No Márton, hát hogy vannak otthon?</p> -<p>Azelőtt Márton <i>bácsinak</i> szólitottam. Most csak úgy -magától elesett a bácsi szó.</p> -<p>– Ekkis himlő jár a faluba iftyuram, – felelte az öreg.</p> -<p>– De csak nem veszedelmes tán?</p> -<p>– Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> meg egy -legény. Meg igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége.</p> -<p>A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy-két ember -meg ne ragyásodna. Kivakaródznak belőle, aztán dolgoznak -tovább.</p> -<p>– Hát a Pajtás ló megvemhezett e mán?</p> -<p>– Meg, szerencsésen. Csődört.</p> -<p>– Hát ez, hát az, – eszembe jutottak kovácsék is.</p> -<p>– Hát a <i>tszölke bazsalikom</i> férhő ment e mán?</p> -<p>Márton hümmentett:</p> -<p>– Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, -asszonynak se lenne rossz.</p> -<p>– Kend elvenné, ha legény vóna?</p> -<p>– Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el -lehetne venni. Jólélek az iftyuram!</p> -<p>– Dehát mér éppen a mi falunkban nem lehet elvenni?</p> -<p>– Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba -nem hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se -felel, csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy -kéne.</p> -<p>– Hát?</p> -<p>– Neki tiz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor -osztán elhallgatnának.</p> -<p>Megpöccintette a lovakat, s folytatta:</p> -<p>– De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép -Ilona a legujabb neve. A leány, a bolond, ahhelyett hogy elmenne, -csak kóvályog, mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed -magára. A képit egyszer kipirositotta valami piros rongygyal. Attul -még csunyább lett szegény. <span class="pagenum"><a name="Page_94" -id="Page_94">-94-</a></span></p> -<p>– Dehát mért nem is hagyta ott kovácsékat?</p> -<p>Márton vállat vont:</p> -<p>– Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a -gyerek ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tűle -megválni.</p> -<p>Hallgattunk egyideig. A lovak vigan poroszkáltak a kocsiuton. -Aztán az öreg ujra megszólalt:</p> -<p>– Pedig csak meg köll tűle válnia. A kovács mán jegybe jár.</p> -<p>– Kivel?</p> -<p>– A mónárék Etelkájával.</p> -<p>– Elveszi? Az jó lesz neki!</p> -<p>– Élnek-halnak egymásér.</p> -<p>– No lám!</p> -<p>– Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a -baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét -főz neki.</p> -<p>Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. -Aztán meggyihikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a -távolban.</p> -<p>Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. -Szivart is hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, -ha meglátja, hogy szivarozok? Bizonyára nem szól rá semmit. Hiszen -már ember vagyok, az érettség bizonyítványa az arcomon is -pelyhedzik.</p> -<p>Márton ujra megszólalt:</p> -<p>– Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakadalmat várja meg. -Most mán igazán elmegy.</p> -<p>Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, -csakhogy egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az -asztalra! <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= -"Page_95">-95-</a></span></p> -<p>A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az -egyik bizonyára az, mikor utolszor lép ki az iskolából.</p> -<p>Annak a boldogságnak napokra, hetekre kiterjed az édessége.</p> -<p>Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az -zavarta meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, -hogy vigyék el őket. Jósvainé meghalt a himlőben, s utána a -szomszédaira is ráragadt a himlő.</p> -<p>A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem -himlőcske is kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az -anyámmal együtt.</p> -<p>A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk -azokban a hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme -előtt főztek.</p> -<p>Az apám darabig csak tűrte a szakácsasszony hibázásait, de -egyszer hogy töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós -csuszát, az apám kifakadt:</p> -<p>– A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, -eridj át délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két -hétre? A molnárok jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják -rangosan. Mindennap csuszát eszünk míg anyád vissza nem tér!</p> -<p>Fogtam a puskámat. Mentem mingyár ebédután.</p> -<p>Etelkát nem találtam otthon.</p> -<p>– Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy -vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. -Tessék mán megkóstolni.</p> -<p>S elém tett egy kosár illatos omlós perecet. <span class= -"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p> -<p>– Persze maga azt gondolja molnár néni, hogy nem eszek -belűle.</p> -<p>S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet -Etelkáról. A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. -Etelka csaknem az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint -mégis eljön, s beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tiz nap mulva -lesz a lakodalom, szombaton.</p> -<p>Beszélgetés közben előfordult a szegény Jósvainé halála is.</p> -<p>– Minden halál szörnyü, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál -a legszörnyübb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha -rosszat álmodok, hallom a nyöszörgését: <i>Vizet, vizet! A pokol -minden parazsa bennem ég!</i> Nem győztük vizzel. Utoljára fölkelt, -kitámolygott éjjel, mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott -fulladt meg.</p> -<p>Szörnyű elbeszélés volt. Még most is borzong belé a hátam.</p> -<p>Nodehát megyek a kovács-házba Etelkáért.</p> -<p>Mióta hazajöttem, csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó -véletlenül nem ült együtt, csak Dolfi pipázott ott egymaga. Meg egy -paraszt-gazda ráfoltatott szekérkereket.</p> -<p>A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. -Füstölt, bűzölt.</p> -<p>A kovács kedvetlen volt és zavaros szemü, mint dorbézolás után -szokott lenni.</p> -<p>Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb -volt mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas -szemmel kérdezgette a kovácsot: <span class="pagenum"><a name= -"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p> -<p>– Dehát mitül? mitül? Hiszen még délelőtt nem volt semmi -baja.</p> -<p>– Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfi. -Fene abba a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsiros -csuszát adtak Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeig -sanyarta a gyomromat.</p> -<p>– Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én -főzök, azt megeheti a beteg is.</p> -<p>Az öregasszony is kilépett a konyhából. Vizes kendőt hozott.</p> -<p>– Kössük be a fejedet.</p> -<p>A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s -mosolyogva kérte:</p> -<p>– No ha én kötöm rá.</p> -<p>A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, -amitül az szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét.</p> -<p>– Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De -nézd, már is szűnik a forróságom.</p> -<p>Akkor mondtam el aztán én is, hogy mért küldött az apám.</p> -<p>Etelka öröm-arccal hallgatott:</p> -<p>– No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a -csuszámtól. Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a -vőlegényem…</p> -<p>– Eleresztelek! szivesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd -izlelje meg a kasznár úr is a főztödet.</p> -<p>A suszternak egyszercsak elváltozik a képe. A térdére csap.</p> -<p>– Te Pali! Nem-e a himlő kezd ki téged?</p> -<p>– Ördög! – feleli félvállról a kovács. <span class= -"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p> -<p>– De a Pilátusát! Igy kezdődött ez Jósvainén is. Be vagy-e -ótva?</p> -<p>– Nem vagyok.</p> -<p>A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés -nélkül, be a faluba.</p> -<p>Másnap reggel a kovácsék Katija jött hozzánk.</p> -<p>– Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a -vőlegénye.</p> -<p>– Mi baja a kovácsnak?</p> -<p>– A keresztcsontja fáj.</p> -<p>– No lám, – mondotta az apám, – nyáron is meghülhet az -ember.</p> -<p>Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. -Könnyezve kérte, hogy nézze meg a vőlegényét.</p> -<p>Már akkor feküdt a kovács. Csak a diványra dőlt le azon -bőrkötényesen, ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost -behítták.</p> -<p>– Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem: -megeröltettem a derekamat.</p> -<p>– Forróságot nem érez?</p> -<p>– De olyan hideglelés félét. Elmúlik az magátul is.</p> -<p>Az orvos bólintott:</p> -<p>– No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős -ember kibirja – a himlőt.</p> -<p>Az öregasszony még azon órában kocsit fogadott.</p> -<p>– Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már -itten. A fiatalok majd elgondoznak.</p> -<p>S visszatért a falujába.</p> -<p>A Feri legény éjjel megszökött a faluból.</p> -<p>Etelka másnap délelőtt hozzánk jött főzni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span></p> -<p>– Nem vagyok bolond, – mondotta, – hogy rám szedjem a -himlőt.</p> -<p>A kovács-műhely két héten át be volt zárva. Aki véletlenül -odament is, meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el -onnan.</p> -<p>Mi történt a két hét alatt a házban? A jó Isten tudja.</p> -<p>Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény -kisértett, aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a -zúgóba.</p> -<p>A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával -ballagott a patakra. A szakálla kinőtt. A képe sötétvörös volt -messziről is. Aztán megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és -sárgarépát tisztitott. Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A -fiucskán nem látszott semmi baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka -volt, mint az üvegházi ananász. Alig lehetett ráismerni.</p> -<p>A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az -ábrázata. A konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben -a kezével ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön.</p> -<p>Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát -megjavittassam.</p> -<p>Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és -hoz a hóna alatt egy pár rongyos csizmát.</p> -<p>– No, – mondja vigan, – hát látták-e a kovácsot?</p> -<p>– Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt -nem láttam.</p> -<p>– Most mentek el itt a ház előtt Katival. <span class= -"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p> -<p>A suszter rábámult:</p> -<p>– Katival?</p> -<p>– Avval ám. A papho mennek.</p> -<p>A suszternak kiesett a cipő a kezéből.</p> -<p>– A papho?</p> -<p>– Ahho. Kihirdettetik magukat.</p> -<p>– Pronty! – kiáltotta a suszter.</p> -<p>S olyat csapott az asztalára, hogy minden szerszám zörgött -belé.</p> -<p>A kihirdetés csakugyan megtörtént.</p> -<p>A suszter még azon a héten átköltözött a falunak a másik -végére.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<h2>A rettenetes mama.</h2> -<p>A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik -velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr, -panama-kalapos.</p> -<p>Bizonyára nyaraló fővárosiak.</p> -<p>Nem ügyeltem rájok. A Budapestre induló kis vicinálison egy-órás -utacska várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.</p> -<p>Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is -befűtött a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők -utánam szálltak be. Ők is nyitva hagyták.</p> -<p>De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, – nehogy még -valaki beüljön. Ahogy kifele mozdult, üdvözlést intett valakinek, s -halkan visszaszólt:</p> -<p>– Bogláriék.</p> -<p>A monoklis megrándult:</p> -<p>– Csapd be az ajtót!</p> -<p>– Már késő, – mormogta a panamás.</p> -<p>A monoklis boszusan duhogott:</p> -<p>– A penész egye meg! Nem szeretek azzal a viperával <span class= -"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> -egy-diványon ülni. De mit keresnek ezek a fővárosban?</p> -<p>– A felesége nyelvét akarja talán kihuzatni.</p> -<p>Nevettek.</p> -<p>Aztán a monoklis szólt:</p> -<p>– Örzsikének vesznek tán kalapot.</p> -<p>– Nem látom velök.</p> -<p>– Gyujtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide.</p> -<p>A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart -vettem elő a tréfás vészjelzésre.</p> -<p>Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón -elfüstölni? Hát egy szürke-cilinderes szőke-ősz urat látok, s vele -egy fekete bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, -büszke és begyes mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemü, -mintha gyászolna valakit.</p> -<p>A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe -noszogatta.</p> -<p>– Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak.</p> -<p>Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán -eltünt a szemem elől.</p> -<p>Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében.</p> -<p>Kis idő mulva megszólalt a monoklis:</p> -<p>– Máshova ülnek.</p> -<p>– Hálistennek, – felelt a panamás.</p> -<p>És a fejét rázta:</p> -<p>– Sohse birtam megérteni, hogy mért élnek ezek együtt?</p> -<p>A monoklis vállat vont:</p> -<p>– Hja ahol gyermek van…</p> -<p>– Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy -cafrát? <span class="pagenum"><a name="Page_103" id= -"Page_103">-103-</a></span></p> -<p>– Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat.</p> -<p>A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az -ajtót. Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.</p> -<p>– Láttam, hogy itt vagytok, – mondja örvendezve. Ide jöttem -szivarozni. A feleségemnek találkozott asszonytársasága.</p> -<p>S kezet fogott a két fővárosi úrral.</p> -<p>A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a -felesége valami nagyfogu vipera. Ahol a férj vidám és egészséges, -ott az asszony jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.</p> -<p>A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők -hárman a Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de -az utóbbi tavaszon azok is elköltöztek.</p> -<p>Aztán a beszéd másra fordult.</p> -<p>– Hova mégy? – kérdezte a panamás.</p> -<p>– Pestre, – felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve.</p> -<p>Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme -azonban fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar -arcban.</p> -<p>– És a kedves leányod? – folytatta a kérdezést a -panama-kalapos.</p> -<p>– Asszony, – felelte vigan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy -férjhez ment? Benne volt egypár lapban is.</p> -<p>A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta.</p> -<p>– Bizony, bizony, – bólogatott Boglári, – már három hónapja. -<span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span></p> -<p>– És ki vette el?</p> -<p>– Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán?</p> -<p>A két ember a fejét rázta:</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Egy ragyogón talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek -legalább névről…</p> -<p>Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg -összesrófolható csibukot.</p> -<p>A vonat elindult.</p> -<p>– Haj, – mondotta Boglári vigan a csibuk tömése közben, – sok -bajom volt nekem ezzel a házassággal! Pedighát… éppen nem rossz. -Csak a feleségem…</p> -<p>– Nem szereti?</p> -<p>Boglári felvonta a vállát.</p> -<p>– Attól tartok… Az ő beleegyezése nélkül történt…</p> -<p>– Az ő beleegyezése nélkül?</p> -<p>– Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom hogy még most is -ellenzi…</p> -<p>Kissé elkomolyodva gyujtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva -folytatta:</p> -<p>– Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, – iszen -ismeritek, – csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése -nélkül!!! Iszen ismeritek.</p> -<p>– Éppen azért csodálkozunk.</p> -<p>– Nem lehetett másképp. Ő a leányát valami előkelő embernek -szerette volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők -találták fel.</p> -<p>Megszivogatta a csibukját és folytatta: <span class= -"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p> -<p>Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja:</p> -<p>– Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte? Már három napja, -hogy se nem eszik, se nem iszik.</p> -<p>– Hm! Tán megszidtad valamiért?</p> -<p>– Nem én.</p> -<p>– Hát mi baja lehet?</p> -<p>– Nem tudom.</p> -<p>– Kérdezted tőle?</p> -<p>– Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi baja sincs. De -éjjelenkint hallom ahogy sohajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, -elpusztul az a leány.</p> -<p>– Hm. Szólj neki, hogy jőjjön be.</p> -<p>A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az -én figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az -anyja bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a -feleségem.</p> -<p>A leány belép. Kérdőn néz rám és szomorún.</p> -<p>– Örzsikém, – mondom neki, – mi bajod?</p> -<p>És megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek.</p> -<p>– Semmi, – feleli fahangon.</p> -<p>– Semmi?</p> -<p>– Semmi.</p> -<p>Hm, gondoltam, ismerem én ezt a <i>semmit</i> még leányiskolai -professzor koromból.</p> -<p>A szemébe nézek:</p> -<p>– Te szerelmes vagy!</p> -<p>A leány szeme megnedvesedik.</p> -<p>– Nono, – mondom vigasztalón, – hiszen az nem olyan nagy baj; -főképpen ha az, akit szeretsz, méltó ember. <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> -<p>A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára -pillant.</p> -<p>Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy -kifakadjon.</p> -<p>Intek neki:</p> -<p>– Eredj. Hagyj magunkra!</p> -<p>De az asszony… hiszen ismeritek milyen természetü.</p> -<p>– Nem! – mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt -legjobban hallanom!</p> -<p>És vallatón rival a leányra:</p> -<p>– Ki az az ember?</p> -<p>– Én azt nem mondom meg, – sirja a leány.</p> -<p>– Valami gazember!</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Valami éhenkórász!</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Valami pincér!</p> -<p>– Oh!</p> -<p>– Valami diák!</p> -<p>– Semmi diák!</p> -<p>Intettem az asszonynak, hogy hallgasson.</p> -<p>– Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. -Hiszen ha becsületes ember…</p> -<p>– A legbecsületesebb!</p> -<p>– Ha nem éhenkórász…</p> -<p>– Nagyon is úri ember!</p> -<p>– Ha tisztességes foglalkozása van…</p> -<p>– A legtisztességesebb!</p> -<p>– Hát akkor mért nem mondod meg?</p> -<p>A leány hallgat.</p> -<p>Én tovább biztatom: <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= -"Page_107">-107-</a></span></p> -<p>– Mink nem fogjuk a te boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki -az, ha nem ült Illaván, ha szereted, és ha van rendes fizetése, nem -ellenezzük mink. Légy bizodalmas!</p> -<p>A leány csak hallgat, és még mindíg nedves szempillákkal pislog -maga elé.</p> -<p>– Szólj hát, – biztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell -mondanod.</p> -<p>– Igérik, hogy nem ellenzik? – rebegte a leány.</p> -<p>– Becsületemre igérem.</p> -<p>Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg -fog nyilni a lakatja.</p> -<p>Az anyjára nézett.</p> -<p>– Előbb tudni akarom, kicsoda? – felelte az asszony.</p> -<p>Végre a leány szepegve megszólalt:</p> -<p>– A Nagy úr!</p> -<p>Elképedten bámultam rá.</p> -<p>Az asszony is elképedt:</p> -<p>– A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!!</p> -<p>A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett.</p> -<p>– Dehiszen annak felesége van! – rikoltotta az asszony.</p> -<p>– Elváltak.</p> -<p>– Gyereke is van!</p> -<p>– Az asszonynál.</p> -<p>– És negyven esztendős!</p> -<p>– Harmincegy.</p> -<p>Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és -füstöltem, mint a gyárkémény.</p> -<p>Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A <span class= -"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> szeme -zöld, az arca négyszögü és csúnya; a termete meg semmi, egy töcsök. -Másfél fejjel alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, -de mindig csak tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben, hogy -mért találkozom vele esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja -a kezemet a kaszinóban? és mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a -feleségemmel együtt?</p> -<p>Végre is befogtam az asszonynak a száját.</p> -<p>– Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek -való. Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!</p> -<p>A leány leroskadt a diványomra, és zokogott. Az asszony is -megelégelte immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle -címeket rakott a leánycsábító festőre.</p> -<p>– Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, – rikácsolta, – -mert úgy csúffá teszem…</p> -<p>És mind a tiz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe.</p> -<p>Megálltam a leányom előtt.</p> -<p>– Örzsikém, – mondottam a könnyeit letörölve. Tudod édesem, hogy -mink nagyon szeretünk, és megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit -magadnak választasz. De kijelentem, hogy az izlésed kétségbeejtő! -Az az ember nem hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a -gondolkozásra. Ha a hat hét alatt ki nem megy a fejedből, ám -legyen, ahogyan te akarod. Meg kell azonban igérned, hogy a hat hét -alatt se nem levelezel vele, se nem találkozol. Ha ezen idő -elteltével nem változik meg a szándékod, én állom a szavamat. -Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát megigéred -nekem?</p> -<p>– Meg, – felelte a leányom határozottan. <span class= -"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p> -<p>– Anyádnak azonban ne szólj semmit. Mondd hogy letettél róla. -Vagy legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.</p> -<p>Az asszonyt is elővettem aztán:</p> -<p>– Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kinzod azt a leányt. A -szerelem olyan mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább -szikrázik. Csak bizd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod hogy -én leánylelkekkel foglalkoztam egész életemben.</p> -<p>– Én találkozzak avval a mázolóval! avval a rücsökkel! avval a -vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem rúla a szentölt -vizet!</p> -<p>– Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben -lángol érte. Azt akarod, hogy elfelejtse, és te hordod mindig az -eszibe.</p> -<p>– Költözzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még -messzebb!</p> -<p>– Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás.</p> -<p>– Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok!</p> -<p>– Legyen meg a te akaratod!</p> -<p>Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy -zugszobába.</p> -<p>– Hallja-e, – mondom neki haragos nyers hangon, – a leányom -megvallotta, hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én -azt hiszem: önök mind a ketten megbolondultak.</p> -<p>A festő megrőkönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, -mint a lokomotiv-lámpás.</p> -<p>– Hát van magának valami vagyona? – förmedtem reá. <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p> -<p>– Van, azazhogy nincs, – hebegte gőzölögve, – de a -müvészetem…</p> -<p>– Müvészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának, -gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit…</p> -<p>– Kérem, kérem, – szólt sértődve, az én teheneim első dijat -nyertek Münchenben. Én évenkint három négyezer forintot keresek, és -egyre többet.</p> -<p>– És maga kicsiny is a leányomhoz!</p> -<p>– Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is -vagyok.</p> -<p>– Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, -azért csak kicsiny maga. Node mindegy: maga elbolondította a -lányomat, hát magukra vessenek. Én csak arra kötök, hogy hat hétig -ne beszéljen vele, se ne irjon neki, se ne találkozzon vele. -Legjobb, ha visszavonul a mühelyébe és dolgozik. Ha ezt megállja, -hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt a kaszinóban. Akkor -megigérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a feleségemet -belehajlítani az egyezségbe.</p> -<p>A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a -kezemet, és eltávozott.</p> -<p>Mi célom volt ezzel a hat héttel?</p> -<p>Hát először is az időnyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat -a szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem -lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? -Szóval valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami -rosszat is eléje teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér -az esze.</p> -<p>Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam -az egész életét. Jóravaló, szorgalmas <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> ember. -A felesége pazarló volt, elkényeztetett divatbáb; nem asszonynak -nevelték. Maga ment vissza az anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak -pálinkát se iszik!…</p> -<p>Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt -kipárolog a leánynak az eszéből.</p> -<p>– Hogy viselkedik a leány? – kérdem a második héten az asszonyt. -Nyugtalankodik-e még?</p> -<p>– Nem, – azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és -hallgat. Nem szeretem mikor a leány hallgat.</p> -<p>– No csak ne emlitsd neki. Ne zavard fel a vizet, hadd higgadjon -le végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is -megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.</p> -<p>– Ott lesz a festő is.</p> -<p>– Nem lesz ott.</p> -<p>Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. -Elujságolta, kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem -találkoztak.</p> -<p>Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sirni már nem sirt. -Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és -elfordult.</p> -<p>Furta az oldalamat a kiváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni -abból a kurta emberből? De nem akartam az eszét ráforditani: hadd -vélje, hogy a festő személyével gondolatban se foglalkozunk.</p> -<p>De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a -szándékukon?!</p> -<p>Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre birni? vagy -az akaratomat vegyem elő.</p> -<p>Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. -Az meg hogy szembeszálljak vele… <span class="pagenum"><a name= -"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> előbb valami torreadorhoz -kellett volna járnom órákra. Iszen ismeritek.</p> -<p>Hát letelik a hat hét.</p> -<p>A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll:</p> -<p>– Hát papa meggondoltam.</p> -<p>– És mit határoztál?</p> -<p>– Azt hogy hozzámegyek.</p> -<p>Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett -látni, hogy mozdithatatlan, mint a Szent-Gellérthegye. Hát mit -csináljak vele? Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogy -ha éppen bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. -Elvégre ha csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy -egészséges ember és négyezer forintot megpingál évenkint. -Főispánnak se több a fizetése. Aztán hát mit várjunk grófokra, -bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró nem jön, de még csak a -lovászuk se jön. A vénleányságban van valami szomoru. Olyan mint a -fa amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik.</p> -<p>Hát a leányom válaszára csak vállat vontam:</p> -<p>– Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, -anyádnak is engednie kell.</p> -<p>Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben -várt, hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpönyegemet, kalapomat.</p> -<p>Az érzelmei neki se változtak.</p> -<p>Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta:</p> -<p>– A leánynak vagyona nincsen.</p> -<p>– Dehogy nincs, felelte mosolyogva, az Örzsike lelke felér a -Rótschild vagyonával!</p> -<p>Ez is csökönyös, mint a leányom, – gondoltam. Éppen összevalók. -<span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span></p> -<p>– Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke -mellé, de csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig -ne jőjjön hozzánk, míg nem értesitem.</p> -<p>A festő aggodalmasan pislogott:</p> -<p>– Ön megigérte…</p> -<p>– Megigértem. A lányomnak is megigértem. Meg is lesz.</p> -<p>– Ha nem egyezik is bele?</p> -<p>– Ha nem egyezik is bele. Egyszercsak én is lehetek úr a -házamban!</p> -<p>El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra -hazaérkeztem, megint csak vakarództam:</p> -<p>– Mit szól az asszony?</p> -<p>Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogyse jött rám -az álom.</p> -<p>A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. -Reggel a fülembe sugta:</p> -<p>– Tehát ma…</p> -<p>– Ma, feleltem bágyadtan, mint az elitélt, aki a vesztőnapjára -ébred.</p> -<p>– Délelőtt…</p> -<p>– Hagyjuk ebédutánra.</p> -<p>– Jó.</p> -<p>Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott -egyet-mást, de mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi -bort ittam, mint amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fütöttem a -lokomotivot.</p> -<p>Mikor a fekete kávénál tartunk, úgy csibukszó mellől odaszólok -az asszonynak:</p> -<p>– Tehát a leányod férjhez megyen. <span class="pagenum"><a name= -"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p> -<p>– Kihez? – kérdezte ijedten.</p> -<p>– Nagy Balázs festőmüvészhez.</p> -<p>Felrobbant, mint a puskapor.</p> -<p>– Soha!</p> -<p>– De ő akarja. És én is beleegyeztem.</p> -<p>– Én meg nem! Soha! Soha!</p> -<p>A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést -és fölemelte:</p> -<p>– Megölöm! Megölöm, azt a varangyékot ha ide be mer lépni! -Elmegyek a lakására, ott ölöm meg!</p> -<p>No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész -átélt. Örzsike elájult. Az anyja elrohant. Enmagam azt se tudtam, -hogy locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy -magam is elájuljak?</p> -<p>A leányt nem lehetett lebeszélni. Csak sirt éjjel nappal. Az -anyja meg őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami -tébolyda.</p> -<p>Végre is azt mondtam a leánynak:</p> -<p>– Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon -vagyok. Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán -elmentek egypár hétre ahova akartok. A többit bizd reám.</p> -<p>Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott -rajta.</p> -<p>– Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy -ilyen jó apát adott!</p> -<p>És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét.</p> -<p>Belevitt.</p> -<p>A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a -feleségem meg akarja ölni, de ne búsuljon <span class= -"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> mert én -ebben az egyben nem tágitok. A lányomtól levelet adtam át neki. Azt -hiszem ő is olyasmit irt, hogy ne járjon még csak közel se az -utcához, mert a mama megesküdött, hogy leszurja.</p> -<p>A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám.</p> -<p>– Nincs más mód, feleltem neki, – csak hogy az ügyet titokban -kijárjuk. Maga beszéljen a pappal; én beszélek a polgármesterrel. A -kihirdetést valahogy csak elengedik.</p> -<p>– Igen, de hogyan lesz az esküvő?</p> -<p>– Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a -leányt, hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik -az esküvőt, előtte való éjjel kiszökünk Örzsikével és a -Vadászkürtbe szállunk. Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az -esküvő óráját.</p> -<p>Úgyis történt. Az esküvő terminusáról suttyomban értesültünk. Az -asszony még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A -leányt egy percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy -láncon tart mind a kettőnket.</p> -<p>Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vigan voltunk este! -Még kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony -nyerjen.</p> -<p>Tizkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. -Aztán átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges -utazóruháját, és az én szobámban öltözködött fel. De annyira -remegett, hogy a gallérját is képtelen volt bekapcsolni.</p> -<p>Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én -kinyitottam az ablakot.</p> -<p>Az éj csillagtalan volt. Csak az útcai lámpás világított. -Megvártunk egy részeg gyári munkást, aztán <span class= -"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> az -éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam senkit. Kitártam az -ablakot.</p> -<p>– Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki.</p> -<p>Kisegitettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam -az ajtón osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. -A házmester ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy -mulatni megyek.</p> -<p>Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És -elhajtottunk.</p> -<p>Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s -onnan a Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség -voltak.</p> -<p>Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a -feleségem fogadott. (Kénytelen voltam, hazatérni, nehogy az asszony -a rendőrséget mozgósitsa értünk.)</p> -<p>Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriai -ábrázatot!</p> -<p>– Örzsike?! Veled ment el Örzsike?</p> -<p>– Velem, – feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre -várt nagy pofon elé készülhet az ember.</p> -<p>– És hol van?!</p> -<p>– Nem tudom.</p> -<p>– Nem tudod?!!</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Dehát valahol csak van!?</p> -<p>– Valahol van.</p> -<p>– Dehát hol van?!</p> -<p>Már akkor még a fülecimpája is remegett.</p> -<p>Én végre kipöffentettem: <span class="pagenum"><a name= -"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> -<p>– Valamelyik vonaton van.</p> -<p>– Vonaton? Micsoda vonaton?!!!</p> -<p>– Vasuti vonaton. Mennek valahova.</p> -<p>– Kivel? – hörögte az asszony.</p> -<p>– Kivel? Hát a férjével.</p> -<p>A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére -elájult.</p> -<p>Én azalatt ellógheceltem.</p> -<p>Másnap levelet irtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem -szent esküvéssel nem fogadja, irásban persze, hogy legalább is egy -hónapig nem szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon -nem lehet. Ha az irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse -fogja megtudni, hol?</p> -<p>Harmadnapra megjött az irás. Az asszonyt fekve találtam. -Mérgében feküdt persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, -mint az érett uborka.</p> -<p>Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan -volt a házam, mint a siketnémák intézete.</p> -<p>Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe -ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:</p> -<p>– Hol van?…</p> -<p>– Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan -Párisba, visszatéret Drezdába.</p> -<p>– Mikor térnek haza?</p> -<p>– Mikor te megigéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá.</p> -<p>Egy hétig hallgatott ismét. Egyszer ebéd után megszólal:</p> -<p>– Telegrafirozz nekik, mert a szivem megszakad! <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> -<p>– Telegrafirozz te.</p> -<p>– Én? Miért én?</p> -<p>– Mert ha én hivom őket, arra nem indulnak meg. De ha te -telegrafirozol nekik, kedves hangon persze…</p> -<p>– Hogyan?</p> -<p>– Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserü -szót nem fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!</p> -<p>Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, -nincs leány.</p> -<p>A telegrammot megirta, elküldte.</p> -<p>És most megyünk, megyünk a lányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. -Régen haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak -bizonyosan az állomáson.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A két ismerős gratulált.</p> -<p>– Okos ember vagy! – dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha -a lányod szereti…</p> -<p>– Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán -jó fiu. Csak egy valami aggaszt…</p> -<p>– Pofon fogja ütni, az biztos!</p> -<p>– Az még csak hagyján, de most gondolok rá, hogy hátha ez az -asszony revolvert hozott?</p> -<p>– Csak nem tán?</p> -<p>– Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, mennyi mérget nyelt ez a -lefolyt hetek alatt!</p> -<p>– Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, – vélte a panamás. Ha -másképp nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit. -<span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span></p> -<p>Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé.</p> -<p>A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is -lassabbodott. A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti -kocsit.</p> -<p>Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette.</p> -<p>– Nem, ne vizsgáljuk meg, – szólalt meg aztán. Hanem, gyertek -velem, és álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot -tapasztalunk, elkapjuk a kezét.</p> -<p>– És ha a gyanus mozdulat csak pofon?</p> -<p>Boglári a fejét rázta:</p> -<p>– Már azt aligha birjuk elkapni.</p> -<p>A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első -pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke -embert, nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt aki -aggodalmasan nézett az ablakokra.</p> -<p>A festő vörös volt mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot -tartott.</p> -<p>Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant. -Összeölelkezett az anyjával.</p> -<p>No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi -szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot.</p> -<p>Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, -mosolygó arccal fenyegetett rá:</p> -<p>– Többet ilyesmi ne történjék!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_120" id= -"Page_120">-120-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121"><br /> --121-</a></span></p> -<h2>A vas-tyúk.</h2> -<p>Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó -pihézett. Késett a vonat.</p> -<p>Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a -fiacskáját.</p> -<p>– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts -egyet rajta!</p> -<p>Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy -szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki -örvendezve az úri fiucska a piros fényes bádogtojást.</p> -<p>A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, – -ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes -kezü vaskos ember, – falusi kovács.</p> -<p>– Haj, haj! – hallatszik olykor a festékes kezü sóhajtása.</p> -<p>A kovács csak hümmög reá.</p> -<p>Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!</p> -<p>Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az -alakjáról. A kalapja horpadt ócska <span class="pagenum"><a name= -"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> kalap, amilyen a -szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának -minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt -le érte. Zsiros megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel -szívta.</p> -<p>De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. -Hogy egy percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata -okát.</p> -<p>– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok -én mán egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A -kéményem azóta nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. -Idegent fogadjak? Kilopja a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? -Eltékozolja mindenemet. De meg nem is tanálok én olyan dógos kezü -asszonyt többet.</p> -<p>– Dehonnem, – brummogta vigasztalóan a kovács.</p> -<p>A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele -orrát, szemét.</p> -<p>– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem -szeretem, hogy az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én -Annám ebbe az erányba nem volt erőszakos. De azér mindent -kiteremtett, ami a házho kellett. Ha végigment az utcán, -megszólitotta a parasztasszonyokat:</p> -<p>– Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük -ingyen.</p> -<p>Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy -egy kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha -csirkét is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.</p> -<p>A kovács hümmentett. <span class="pagenum"><a name="Page_123" -id="Page_123">-123-</a></span></p> -<p>– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán -alul nem föstenek.</p> -<p>A kalapos legyintett:</p> -<p>– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. -Nem köll a parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva -nézett és hümmögött.</p> -<p>A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. -Üdvözlöm. Beszélgetünk.</p> -<p>Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:</p> -<p>– Látod azt a kalapost?</p> -<p>– Látom. Mi van rajta nézni való?</p> -<p>– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, -akik itt utazunk az első osztályon.</p> -<p>– Lehetetlen!</p> -<p>– Tudom.</p> -<p>– Dehiszen fölszedi a szivarvéget.</p> -<p>– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban -magzik vagy százezer koronája.</p> -<p>Cigarettát vont elő a zsebéből.</p> -<p>A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, -egy sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a -fején úri kis vadászkalap.</p> -<p>– Nézd, – mondottam, – de kedves arcu gyermek!</p> -<p>Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy -szinehagyott angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt…</p> -<p>– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért -kedves arcu, mert a másvilág szine van már rajta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p> -<p>– Beteg? Gondolhattam volna.</p> -<p>– Szivbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.</p> -<p>– Szegényke!</p> -<p>– Nem éri meg a tavaszt.</p> -<p>S megszólitotta a fiut.</p> -<p>– Hogy vagy Bandika?</p> -<p>A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét.</p> -<p>– Jól, – felelte mosolyogva.</p> -<p>De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. -Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!</p> -<p>Folytattuk a sétánkat a tornácon.</p> -<p>– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. -Mondtad a kalaposnak?</p> -<p>– Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak -napfényt.</p> -<p>Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos -beszélgetett. Az orvos elhallgatott.</p> -<p>A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:</p> -<p>– Apám! Szeretnék egy vastojást… egy vastojást…</p> -<p>A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az -arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói -hidegsége, ajka vékonysága.</p> -<p>– Apám, – esengett ujra a fiucska, – az a tyúk tojik… ott -la…</p> -<p>– Elhallgass! – mordult rá a kalapos.</p> -<p>– Csak egyszer… <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span></p> -<p>– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért -semmiért!</p> -<p>Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra -valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A -vonat csak egy percet áll azon az állomáson.</p> -<p>A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a -vonatot. Az idő borús volt, a perron kőszénszagu.</p> -<p>A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van -rajta, de azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még -fakóbb az arca. A fiucskát nem látom vele.</p> -<p>A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt -valami elfakult régi fajta zsák-táska. Egy percre se teszi le, -pedig látszik, hogy nehéz.</p> -<p>A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. -Valamelyiköknek pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. -Izgatottak az örömtől.</p> -<p>– Én teszem belé! – kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan -kell.</p> -<p>Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelöki:</p> -<p>– Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere!</p> -<p>És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik.</p> -<p>Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak.</p> -<p>Egy hatéveske kis szeplős-képü parasztgyerek álldogáll az anyja -kezén lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a -csodatyúkot.</p> -<p>Aztán az anyjához fordul:</p> -<p>– Anyó! Hadd tojassak én is!</p> -<p>– Hallgass! – feleli kedvetlenül az asszony, – drága az! -<span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span></p> -<p>És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek -orrán.</p> -<p>– Csak egyszer, – rimánkodik ujból a gyermek.</p> -<p>– Hallgass!</p> -<p>– Oh Istenem…</p> -<p>– Hallgass!</p> -<p>A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszercsak -leereszti a lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy -piszkos bugyellárist von onnan elő. Kiválaszt egy -huszfillérest.</p> -<p>– Nesze, – mondja komolyan, – tojasd meg a tyúkot.</p> -<p>És könnyes szemmel nézett a gyermekre.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span></p> -<h2>Az órás meg a kutyája.</h2> -<p>Az órást Zsadányinak hívták.</p> -<p>Csak afféle óra-javító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. -Neki magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, -hogy javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte -meg. Mert vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megűlte. -Megűlte a sárga földig.</p> -<p>Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A -városunk végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat -méternyi magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A -zugó mély. A tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat -tartogatta ott a horgát.</p> -<p>Máskülönben kis lompos sápadt ember volt, körülbelől negyven -éves, kevés-beszédü ember. Kecskeszakált viselt, és mindig egy -piszkos könyökü sárga kabátban járt.</p> -<p>Vasárnaponkint azonban tüzoltó-ruhát öltött, s úgy feszített az -utcán mintha nála nélkül megégne a város. <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> -<p>A tüzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonkint. Az órásnak -olyankor megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nem egyszer az -élete megmaradását köszönhette annak, hogy tüzoltó. Ha a réztarajos -papiros sisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna -véres fejjel a kórházba.</p> -<p>Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton űlt. A -patak vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.</p> -<p>A kutyácska fehér-bundás állatka volt. Nyifogott, kepickélt a -vízben.</p> -<p>Zsadányi benyult érte a horog-pálcával, és kivonta a partra.</p> -<p>– De szép kis dög!</p> -<p>Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal -füle volt fekete. Talán azért is vetették a vízbe.</p> -<p>Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dölt -belé. Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi -történt ővele?</p> -<p>Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte.</p> -<p>A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejü barlangházikóban. Egy -rozoga ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az -ablaknál állt a szerszámos asztala, – egy alacsony széles asztal, – -s mellette két szék.</p> -<p>Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is -adhatna neki? Tej kell az ilyennek, tej.</p> -<p>Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi azokhoz -nyitott be:</p> -<p>– Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba’ fogtam!</p> -<p>Csizmadiáék nevették. <span class="pagenum"><a name="Page_129" -id="Page_129">-129-</a></span></p> -<p>– Egye meg a pontyát!</p> -<p>S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok -meghibásodik.</p> -<p>És lett a kutya neve <i>Ponty</i>.</p> -<p>Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. -Ime a sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen -magányosan.</p> -<p>A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás -dolgozott, a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé -vette, s megrázta, eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s -eldobta.</p> -<p>Az órás le-lepillantott rá az asztaláról és nevetett.</p> -<p>Egy hét mulva már csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az -óráshoz, Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.</p> -<p>– No-no, fel ne falj! – szóltak rá olykor tréfásan.</p> -<p>S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya -az, hanem ponty, négylábu ponty.</p> -<p>A kis Ponty napról napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem -szépült. A feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani -kezdett a fehér medvéhez.</p> -<p>Hogy kiskorában az órás az asztal mellé a vendégszékre fektette, -megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy -rossz űlő párna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízűket -aludt ottan. Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig -elnézte, hogyan dolgozik a gazdája?</p> -<p>Különös mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán hogy a fél -szája-széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha -mosolyogna? Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a -kutyának a lelkét? <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span></p> -<p>Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: -mindig éhes volt, mindig.</p> -<p>Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténkint -vett csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak -kicsikorában elégnek látszott a kenyérhaj, meg a szalonna-bőr, -később azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is -csurgott belé.</p> -<p>Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát -jóltarthasson. S a kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is -adott neki a gazdája, csak egyet nyelt, s lent volt. A következő -percben megint könyörgőn nézett. S ha az órás nem vetett neki, -fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden az órásnak a -térdére.</p> -<p>– Ménkü ebbe a dögbe! – fakadt ki olykor az órás, – egyszercsak -meg fog szólalni, mint valami ember!</p> -<p>S odavetette neki az utolsó falatját is.</p> -<p>Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja -valaki olyannak, aki kellőképpen táplálja.</p> -<p>Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták -volna. Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. -Gondolták, úgy majd átszokik.</p> -<p>Ponty nagykedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a -tálat, még néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége -van-e a menünek? Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a -forgószéllel szidta a telhetetlen gyomrát, lefutott nagymosolyogva -a patakra, s ivott nagyokat.</p> -<p>A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az -óráshoz. Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az -órás bebocsátotta. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<p>Fölfeküdt a székre és szunyókált.</p> -<p>– Szomszéd! – szólt rá egyszer a csizmadiáné, – ha maga mindig -beereszti azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga!</p> -<p>Az órás hát kikergette a kutyáját.</p> -<p>Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult -onnan, míg csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a -csizmadia ajtaja elé és nézett be vidám esdeklő szemmel az -asszonyra.</p> -<p>– De a görcs essen beléd! – fakadt rá az asszony, – ha te csak -enni jársz ide, nem adok én neked!</p> -<p>Az órás nevette.</p> -<p>– Máshova adom, – mondogatta, – máshova, messzebbre.</p> -<p>Vasárnap megtudakolta a tüzoltók között, kinek kellene -kutya?</p> -<p>– Nekem bizony kellene, – szólt egy vastagnyaku tüzoltó, aki -hétköznap kerékgyártást művelt. Nekem kellene egy jó kutya, mert -éjszakánkint lopják a fámat.</p> -<p>– Nohát ilyen kutyád nem volt még! – mondotta az órás. Ez vízi -kutya. A tóba’ fogtam én horoggal.</p> -<p>– Vizi kutya nem kell nekem, – felelte a kerékgyártó. Nem vagyok -én hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya, -amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok.</p> -<p>– Hászen földi kutya is az én kutyám, – felelte az órás. Ugatni -egy kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet -is, mint az ember.</p> -<p>A tüzoltók nevetésre fakadtak.</p> -<p>– Ez az órás mindig hazudik! – mondotta az egyik. <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> -<p>– Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint -más kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. -Micsoda? Nem hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a -kutyámat? Én ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül -mellettem és nézi, hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem -találom meg a hibát. Olyankor a kutya is tünődik és a fejét rázza. -De persze nem tud szólni, csak nevet, ha ránézek. Ha lába helyett -keze volna, már régen dolgozna mellettem.</p> -<p>A tüzoltók méginkább dűltek nevettökben.</p> -<p>– No, – mondotta a kerékgyártó, – ha az a kutya csak egyszer is -rámnevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak.</p> -<p>Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik -tüzoltó nótát kezdett, s arra valamennyien daloltak.</p> -<p>Az órás visszaült a helyére, s velök dalolt.</p> -<p>– Egy hordó sör! – mondotta. Vasárnapra bizonyos az egy hordó -sörünk!</p> -<p>Másnap, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó meg -a kutyája.</p> -<p>– Dehogy adom oda a kutyámat, – mondotta. Ez a kutya még -fejlődik, okosodik. Dehogy adom oda!</p> -<p>S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A -kutyának persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát -adtak.</p> -<p>Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is.</p> -<p>A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája -térdére. <span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span></p> -<p>– Ugyan ne légy olyan telhetetlen! – mondotta neki az órás.</p> -<p>S boszuságában kikergette a kutyát.</p> -<p>Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. -Bizonyosan a csizmadia szemétjéről vitte az ajtó elé.</p> -<p>– Nem lehet tartani ezt a kutyát! – boszankodott az órás. Hiába, -akármennyit adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru -kenyeret adok is neki, évenkint háromszázhatvanöt garas: több hét -forintnál. De ennek nem elég két garasáru se. Hát csak nem fogok -ennek a dögnek még külön dolgozni?!</p> -<p>Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. Éshát őhozzá -jobbára a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok -bizony csak 10–20 krajcárt fizettek egy-egy javitásért.</p> -<p>Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a -kerékgyártóhoz.</p> -<p>Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele -volt keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a -fa ottan, hogy szellőzzön, száradjon.</p> -<p>No a kutyának ott megörültek. Szép kutya! okos kutya! éshát -csakugyan nevet!</p> -<p>Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és -jóltartották.</p> -<p>A kutya mohón evett. Ugy jóllakott, hogy szinte domborodott -belé.</p> -<p>– Három-négy nap ne eresszék el, – mondotta az órás. Ha látja, -hogy itt bőven kap enni, megmarad.</p> -<p>S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort -hozatott fel a pincéjéből. <span class="pagenum"><a name="Page_134" -id="Page_134">-134-</a></span></p> -<p>Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, -mint afféle ülve dolgozó mester-ember, ahova egyszer leült, nem -mozdult el könnyen. Éjfélkor tért haza.</p> -<p>Reggel mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában -volt a kötél is, meg a karó is.</p> -<p>Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett.</p> -<p>– Ménkü ebbe a kutyába! – mondotta nevetve az órás.</p> -<p>A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a -kutyáért. A kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca tulsó -felére.</p> -<p>– Ponty! – kiáltott rá az órás haragosan. Gyere ide!</p> -<p>A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De -mikor a gyerek vezetni próbálta, visszahuzta a gyereket.</p> -<p>Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte -egy üveg borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak -reggelfelé tántorgott haza.</p> -<p>Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi -belé-fért. Szinte meghizott az egy hét alatt.</p> -<p>A nyolcadik napon amikor kivitték neki az ételmaradékot, a -kerékgyártó leoldta a láncot a nyakáról.</p> -<p>– No most már megmarad.</p> -<p>A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta -az ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza.</p> -<p>A kerékgyártó ujra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem -engedte.</p> -<p>– Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás. <span class= -"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> -<p>Zsadányi se vitte vissza a kutyát.</p> -<p>– Ménkü ebbe a dögbe! – mondotta nevetve, – hát nem akar tűlem -megválni!</p> -<p>A kutya mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a -gazdájára.</p> -<p>Zsadányi aznap megintcsak vásárolt kenyeret a kutyájának.</p> -<p>– Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak!</p> -<p>Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el -hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen hogyan -rakogatja a kerekeket az órás. Néha nem illett be az uj kerék, s -reszelni kellett rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a -foga is kilátszott. A kalapácsolásnál azonban félrevonta a -fejét.</p> -<p>Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a -hátulsó lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott -és végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig.</p> -<p>Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban hogy a -kutyája minduntalan vakaródzott, megboszankodott reá:</p> -<p>– Ménkü ebbe a dögbe! Mit vakaródzik!</p> -<p>S ő is vakart egyet az oldalán.</p> -<p>– Mars hinausz! az apád irgalmát!</p> -<p>Kikergette a kutyát.</p> -<p>Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor -csendesen megült, de akkor vakaródzott.</p> -<p>– Gyere, – azt mondja Zsadányi, fürödj meg.</p> -<p>A kutya azonban húzódott a viztől. <span class= -"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p> -<p>Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel és bevetette messze -a tóba.</p> -<p>A kutya ijedten uszott ki, megrázkódott és hazafutott.</p> -<p>Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni.</p> -<p>Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hivta -és mégis velement, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc -lépésnyire. Akárhogy hivta az órás, csak fölkelt, a farkát -csóválta, a fejét le-leütögette, mosolygott, de nem mozdult -közelebb.</p> -<p>Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton és bement -fürödni a vízbe.</p> -<p>A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és -nyöszörgött, csahintott is olykor. Különösen mikor az órás a viz -alá bukott.</p> -<p>– Gyere be te is, gyere! – biztatta az órás.</p> -<p>S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje -közeledett, Ponty elfutott.</p> -<p>Irtózott a viztől.</p> -<p>Egy napon falura hivták az órást. A tiszttartónak az órája -állott meg. Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a -kocsi mellett.</p> -<p>– Hol szerezte azt a különös fajta kutyát? – kérdezte a -tiszttartó.</p> -<p>Az órás elmondta.</p> -<p>– Tessék megvenni, – tette hozzá. Nem adnám el semmi kincsért, -mert jó állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. -Az ilyen kutyának ennie kell.</p> -<p>– Hát hogy adja?</p> -<p>– Odaadom egy forintért.</p> -<p>– Jól ugat? <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= -"Page_137">-137-</a></span></p> -<p>– Mint az oroszleány!</p> -<p>– Hát jó, megveszem.</p> -<p>– De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön.</p> -<p>– Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én -már máskor is kutyát onnan.</p> -<p>– De csak tessék megkötni.</p> -<p>– Majd betesszük egy hétre a baromfi udvarba. Onnan nem bir -kimenni.</p> -<p>És az órás becsalta Pontyot a baromfi kertbe. Sürü -tüskésdrót-kerítés övezte azt a kertet, jó kétméter magasan.</p> -<p>Az órás megigazította az órákat, s estefelé végezett. Kapott -vagy öt forintot.</p> -<p>Mikor elbucsuzott, a kutyája nyugtalanul nézett utánna. Szükölt. -Fel-alá ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta -az orrát a drót közül, de nem birt áttörni rajta.</p> -<p>Az órás sokáig hallotta az üvöltését.</p> -<p>A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, -betért oda. Egy óra mulva vigan zengett a cimbalom.</p> -<p>Reggel már a nap is kelt, mikor az órás haza vetődött. A kutyája -vidáman futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanuskodtak -arról, hogy a drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen.</p> -<p>– Ménkü ebbe a kutyába!</p> -<p>A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy -küzdelemmel birták lefülelni, s megkötözni.</p> -<p>– Láncra kell tenni legalább is egy hónapra, – vélekedett az -órás.</p> -<p>Három hétig nem látta az órás a kutyáját. <span class= -"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span></p> -<p>Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja -előtt. Csupa por a bundája, de úgy meg van hizva, hogy alig ismer -rá.</p> -<p>Az órás attól fogva nem birta a város határán tul vinni a -kutyáját. Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a -gazdája kocsira ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és -búsan nézett utánna. S ott várt reá, míg csak vissza nem tért.</p> -<p>Pedighát igen láb alatt volt már a kutya. Ha -szombat-délutánonkint gyakorlatra vonult a tüzoltóság, Ponty -nagyokat szökellve futott elől, és erős <i>vuh-vuh!</i> -kiáltásokkal ijesztette az utca népét.</p> -<p>Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és -keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit.</p> -<p>Még izgatottabb volt a kutya, ha tüzre kongattak. Olyankor -végtelenül vonított, mintha a fogát huznák, és kaparta az -ajtót.</p> -<p>Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt -mondta, hogy nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, -merthiszen a város végén lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan -veszekedett lármát csapott mikor kongattak, hogy fel kellett -ébrednie.</p> -<p>S a kutya száguldott vele a tüzhöz, mintha ő is tüzoltó volna. A -tüzoltó kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tüz felé, s mintha -eleven ágyu volna, amelyből vastag <i>u-u</i> hangokat lőnek ki, -úgy ugatott.</p> -<p>A tüznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tüzoltókat -a munkájokban.</p> -<p>– Ménkü ebbe a kutyába! – mondta olykor az órás. Agyonverem!</p> -<p>Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berugott. -<span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span> Ide oda tántorogva haladt hajnalban -hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt, a gazdája lépéseihez -alkalmazkodott. Olyan volt mintha ő is részeg volna.</p> -<p>Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a -lábára, s a kutya ugy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, -hogy bizony az órás átesett rajta, és elvágódott a földön.</p> -<p>– No elpúsztítom ezt a dögöt! – mondotta az órás. Belököm a -zúgóba. Onnan nem tud kijönni.</p> -<p>És ahhelyett hogy haza ment volna, elment a tóra.</p> -<p>Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó -vizében hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangu -zúgással omlott le a viz.</p> -<p>Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett ott menni, mint -valami hidon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s -ő akkor megfordul, beleveti a kutyát a vizbe.</p> -<p>A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyire.</p> -<p>– Ponty! Gyer ide Pontyi!</p> -<p>A kutya megcsóválta a farkát és néhány lépést közeledett. De -megint csak leült.</p> -<p>– Pontyi! Gyer ide hát! No gyere ide!</p> -<p>A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a -farkát csóválta. De nem ment közelebb.</p> -<p>– Ponty!</p> -<p>Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire -nyugtalankodott a kutyája.</p> -<p>A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. -Gondolta oda fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan -melléje ül: belökheti. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span></p> -<p>Rálépett hát a kettős gerendára s a zsilip közepére ment. Leült -ott. S a kutyájára pillantott.</p> -<p>A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova -tünt?</p> -<p>Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát -pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vizi moha hosszu -rojtokban csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a -kutya keresni fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, -belökheti.</p> -<p>Lelépett. Megsikamlott az iszamós mohon, s hanyatt-háttal le a -vizbe.</p> -<p>Ponty látta hogy a gazdája eltünik, de a zugástól nem hallotta a -loccsanást.</p> -<p>Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán -közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tünik elő a -tüzoltó sisak?</p> -<p>De a sisak nem tünt elő.</p> -<p>Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. -Nézett jobbra balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszercsak -megpillantotta a vizben forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel -nézett alá.</p> -<p>A sisak forgott, forgott, és kiúszott lassan a tóba.</p> -<p>Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn-termett a tóparton. -S nézett nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik -valahol, és reá nevet, és szólítani fogja.</p> -<p>De a tóból nem bukott fel senki. A vizben lomhán kerengett a -sisak.</p> -<p>Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz -szinéig. Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába -besüppedt a sárba. Visszaugrott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> Vakkantott egyet kettőt. -Egyszercsak egy nagy szökéssel benn termett a vizben.</p> -<p>A sisakhoz uszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett -széjjel a vizben, aztán a sisakot kivitte a partra.</p> -<p>Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vizbe nézett. Nyüszölt. -Végigfutott a parton. Megmegállt. Benézett a kerekek alá. -Felszökkent a zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat -fejezett ki. A teste meg-megrándult.</p> -<p>Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Putton volt a -hátán, s a kezében két füles kosár.</p> -<p>Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott -hozzá.</p> -<p>– Mégy innen! – rikoltott rá az ember ijedten. Kusti büdös!</p> -<p>A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán -egyszercsak fölkapta a sisakot és loholt vele haza.</p> -<p>Az utcákon már akkor mozgott a város.</p> -<p>A sisakot vivő kutya mindenkinek föltünt.</p> -<p>– Nini! – kiáltotta egy inasgyerek. Mit visz a kutya?</p> -<p>S követ kapott fel. Hozzásujtotta.</p> -<p>Más gyerekek is követték a példát.</p> -<p>– El kell tőle venni!</p> -<p>S repült a kő Pontynak eléje, utánna.</p> -<p>A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. -Nyikított egyet, aztán tovább rohant.</p> -<p>Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az -ajtó elé, s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span></p> -<p>Depersze az ajtó nem nyillott ki.</p> -<p>A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. -Szűkölt. Egyszercsak megfordult. Rohant a tüzoltó-tanya felé.</p> -<p>A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tüzoltó, meg a -kocsisok. Az egyik tüzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a -padon. A nagyszobát, ahol inni szoktak, söpörték.</p> -<p>– Nini, a Ponty! – mondotta a reggeliző tüzoltó. Az órás erre -jár.</p> -<p>S egy falat kenyeret vetett a kutyának.</p> -<p>Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg -kifutott. Az istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző -tüzoltóra fordult a tekintete, s vakkantott reá.</p> -<p>– Ne, – mondotta a tüzoltó.</p> -<p>És a szalámi-bőrt neki dobta.</p> -<p>A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy -szökéssel kiiramlott az udvarból.</p> -<p>– Ez a kutya beteg, – mondotta a tüzoltó.</p> -<p>Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, -ismét nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra!</p> -<p>Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vizbe. Uszkált jobbra balra. -Olykor fölemelte a fejét és a levegőbe ugatott.</p> -<p>Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az -ajtó sarkában a sisakot.</p> -<p>– Mi a fene? – mondotta. Az órás nagyon részeg lehet.</p> -<p>S átment a csizmadiához.</p> -<p>– Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át <span class= -"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> neki -ezt az órát. Nem akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt -le.</p> -<p>A csizmadia nevetett:</p> -<p>– Vasárnap mindig bekeffent…</p> -<p>Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty -ott ült az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott.</p> -<p>Azelőtt nem szokott senkire haragudni.</p> -<p>Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kivül maradt. Másnap azonban, -hogy még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajjon -otthon van-e az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta -magát?</p> -<p>– Hátha elment falura? – vélekedett az asszony.</p> -<p>– Akkor a kutyája nem volna itthon.</p> -<p>A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg.</p> -<p>Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre.</p> -<p>De semmi válasz.</p> -<p>A csizmadia akkor elment a rendőrségre.</p> -<p>Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos.</p> -<p>A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézett rájok. -Morgott.</p> -<p>Az egyik rendőr kivonta a kardját:</p> -<p>– Mars innen!</p> -<p>A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem -tágít.</p> -<p>A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, -másik a fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához.</p> -<p>Tiznap elmultával az órás szegényes holmija dobra <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> került. -Rokonai nem voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a -holmira.</p> -<p>A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, -elhitványodott. Bágyadt bús szemmel nézett a közeledőkre.</p> -<p>Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen -csahintott és nyugtalanul nézett rájok. Ugatott. Hátrált. Neki -hátrált az ajtónak, s elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint -elüzték.</p> -<p>De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak -bentermett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon -okkal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött -az ágyra, s a szeme közé uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett -ijedtében.</p> -<p>A kutya a négy lábát megfeszítve elszántan vicsorgott -mindenkire.</p> -<p>Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte.</p> -<p>A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, -fejére hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá.</p> -<p>Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant -ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, -mindenre akadt vevő. Még a papucsáért is adott egy kofa két -garast.</p> -<p>Aztán a szerszámos asztal került kótyára.</p> -<p>Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom -reszelők, fogók, rugók, kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács minden -ott hevert a szokott rendben.</p> -<p>A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az -asztalt ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> Végre -is azt vélte, hogy legjobb lesz egyenkint eladni az apró holmit: -többet kap érte.</p> -<p>Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta:</p> -<p>– Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos…</p> -<p>Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy -alól. Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a -végrehajtónak a kezét.</p> -<p>Mindenki visszahőkölt.</p> -<p>A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült -vicsorgatással mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez -hasonlított, hanem tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu -tigrishez. A feje mintha megnőtt volna. A szeme dühtől -kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, herregett. A szeme szinte -tüzkarikákat hányt.</p> -<p>– Fene essen ebbe a kutyába! – kiáltotta a végrehajtó.</p> -<p>S ujra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol -érték.</p> -<p>Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. -Elszántan kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. -Egy-egy nagy ütésre villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak -kapdosott. A szerszámok, rugók, kerekecskék csörögve röpültek -jobbra balra a lába alatt a forgolódásától. Forró lehelete, mintha -láng lövellett volna a torkából…</p> -<p>– Ez a kutya megveszett! – kiáltotta a végrehajtó.</p> -<p>Erre egymás hegyén hátán igyekezett ki a népség a szobából. -<span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span></p> -<p>– El kell küldeni a sintérért! – mondogatták hüledezve.</p> -<p>Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott -ült az asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.</p> -<p>A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a -dróttal. Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve huzta -kifelé a hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.</p> -<p>Ugylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a -kocsinál eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját.</p> -<p>Végre mégis lefülelték, bevetették a ketrec-kocsiba.</p> -<p>A kocsi megindult. Az árverést folytatták.</p> -<p>Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a -haladó kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi -zökkent a kövezeten.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span></p> -<h2>Anna-báli emlék.</h2> -<p>A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van -Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban -cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt -úri ruhás, de mezitlábas gyerekek.</p> -<p>Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és -pletykáznak egymásról.</p> -<p>Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal -ablakhoz sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg -van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?</p> -<p>Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek -hivják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig -ünnepnapon, vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az -útcán s vele összeverekedik.</p> -<p>A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, -száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca -árnyékán egy ház előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva -vannak. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p>De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti -szekér. Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A -szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a -szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.</p> -<p>Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak -mellett lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején -tavalyi divatu florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy -lépdegél, mintha tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a -cimbalomra.</p> -<p>– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél.</p> -<p>– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a -kötényes iparos.</p> -<p>A gyermekek egyszerre fölmozdulnak.</p> -<p>– Cimbalom! – kiáltja az egyik.</p> -<p>– A mi útcánkba hozzák! – kiáltja a másik.</p> -<p>Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü -félmeztelen csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre -nyirt haju leány; gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a -hátuljáról, s megindul a gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom -után.</p> -<p>A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom -arra halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős -kisasszonyt:</p> -<p>– Magukhoz-e Cilike?</p> -<p>– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt -koronát fizetünk érte minden hónapban.</p> -<p>– Hát tud-e már rajta?</p> -<p>– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok. <span class= -"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> -<p>És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.</p> -<p>De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg -asszonyság:</p> -<p>– Nini Cilike… Talán biz magukhoz…?</p> -<p>– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik -tudni hogy ma az öregmama nevenapja van.</p> -<p>– Igaz ám: Anna van ma.</p> -<p>– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz -jártam. Aztán a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, -vagy béreljek. Hát béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi -„Schunda.“</p> -<p>– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, -hogy a temetésén voltam.</p> -<p>Cilike mosolyogva rázza a fejét:</p> -<p>– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én -gyerekek meg vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap -vissza-száll egy-két órára a testembe.“</p> -<p>– De hiszen borzasztó régen fekszik!</p> -<p>– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint -aki egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már…</p> -<p>– Hát most meglepik.</p> -<p>– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be -a cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. -Tetszik tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az -Anna-bálon könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót -mint a kerti fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok -cigány mögém áll. Én <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= -"Page_150">-150-</a></span> meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) -rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga cserebogár… hát még a falevelek -is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg az uram.“</p> -<p>Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját -utánozva mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az -öregasszony mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek -középső gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor -szerette meg az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van -azóta az ura! Az ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi -nótárius lett belőle. Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a -család ma is. A lánya is öregasszony már. Az unokája meg -férjhez-menő leány.</p> -<p>– Tessék átjönni, – mondja Cilike.</p> -<p>– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül -a cimbalomnak az asszonynéni?</p> -<p>Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis -háza előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt -kereste az ó zöld kapun.</p> -<p>Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán.</p> -<p>– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb -megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.</p> -<p>S belebben.</p> -<p>Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, -s avult bútorok.</p> -<p>Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen -idős pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, -mintha fából faragták <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span> volna, abból is csak elnagyoltan. A -szemöldöke is szürke már, a szeme pillája is. Száraz kezében -zsebkendő. Ha légy száll feléje, bágyadt mozdulattal emeli rá a -zsebkendőt.</p> -<p>Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz -a falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg.</p> -<p>Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos -hangon kérdi:</p> -<p>– Mit csinálsz Cilike?</p> -<p>A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett -aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar -ember. Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is -szeplős.</p> -<p>A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy -fehérkötényes kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete -mint Cilikének, és az orra is épp oly fitos, csakhogy immár -cseperke gombává kövéredett az arca közepén.</p> -<p>A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő -kezét:</p> -<p>– Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse.</p> -<p>S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az -arcra, oda is csókot nyom.</p> -<p>– Igazán? – hebegi az agg nő. No nézd…</p> -<p>A hangja is olyan fakó mint az arca. Bágyadt szemén ólomszin -árnyék űl.</p> -<p>Cilike is megcsókolja.</p> -<p>– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még -nem hallott.</p> -<p>Azzal kiszól az ablakon: <span class="pagenum"><a name= -"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> -<p>– Behozhatják!</p> -<p>Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a -kövérke asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is -tesz oda, hogy ülhessen.</p> -<p>S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az -inasgyerek.</p> -<p>A szoba közepén felforditják a cimbalmot, s belesrófolják a -lábakat.</p> -<p>– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan.</p> -<p>A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, -aztán egy pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan -és műhelyi ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a -küszöbig bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike -mozdulatait.</p> -<p>– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya.</p> -<p>S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó -kisleány is. Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) -az ajtó mellett marad.</p> -<p>Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a -cimbalom-verőket.</p> -<p>A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok -összevissza, de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: -Cserebogár sárga cserebogár.</p> -<p>Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az -unokájára. Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér -ráncos arca mosolygóvá válik. És bólogat.</p> -<p>Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a -nyarat, hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a -verők a húrokon s folytatódik a nóta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p> -<p>A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos -elégedetten pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli -gyermek repülőn mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz -éves néni lefogja:</p> -<p>– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek!</p> -<p>Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a -cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel.</p> -<p>A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint -ki az ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik -valami négy nóta, az öregmama kedves nótái.</p> -<p>Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten.</p> -<p>Aztán Cilike megáll a nóta végén.</p> -<p>– Mit muzsikáljak még öregmama?</p> -<p>Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül -a szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:</p> -<p>– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor -leány voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint -a csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. -Aztán könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak -kiállottam a középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke -ember ott a falon, akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd -el mégegyszer Cilike…</p> -<p>A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. -Az öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén. -<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span></p> -<p>A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el -egyenkint:</p> -<p>– Jól kiverte! – mondja a csizmadia.</p> -<p>– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes.</p> -<p>Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A -gyerekek visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az -ágyon.</p> -<p>Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant:</p> -<p>– Elmentek?</p> -<p>– El.</p> -<p>Az öreg nagymama pislogott:</p> -<p>– Te Cilike, verd el nekem mégegyszer azt a nótát.</p> -<p>Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a -verők alatt.</p> -<p>– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… -szép lassan…</p> -<p>Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s -zengéstelen öreg reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga -cserebogár…</p> -<p>Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak -úgy jött a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang -erősen, a másiknál csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De -azért dalolt az öreg beteg. Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme -fénylett. Agg fejét úgy ingatta mint a mámoros. S mikor odaért, -hogy: Csak azt mond meg, babám-é leszek-e? – megrázogatta a fehér -zsebkendőt a füle mellett, és a képre mosolygott.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span></p> -<h2>A mult velünk él!</h2> -<p>Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a -hangya! Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli -falvakból, tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, -borjukötél, kád, talicska, s másefféle szükséges hitványságok.</p> -<p>A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem -szembe. Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy -hőmérő vége kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. -Térdig érő fekete liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és -szőke juhszemét unalommal pillogatja az előtte sokadozó -parasztasszonyokra.</p> -<p>Nini! – mondok Répa Pál atyámfia!</p> -<p>Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a -beretvált arcú ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. -Az arc aszottabb, fakóbb, de a szem ugyanaz marad.</p> -<p>Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller -Pálnak. Sváb fiu volt; valami szegény <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> -harangozónak a fia. A diáknép magyarositó pajkossága ragasztotta rá -a Répa nevet.</p> -<p>Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha -belekerült, szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin -osztályt jártam vele Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A -társaim mind urak lettek. Én csak falusi tanitó.</p> -<p>Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:</p> -<p>– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!</p> -<p>Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy -perc, mig végre megszólalt:</p> -<p>– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!</p> -<p>És beszélgettünk.</p> -<p>– Hát milyen az élet Pali?</p> -<p>– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea?</p> -<p>– Nem vagy tán beteg?</p> -<p>– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg?</p> -<p>S kérdőn forditotta rám a szemét.</p> -<p>– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, -hogy talán gyomorbajos vagy?</p> -<p>– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.</p> -<p>Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült -piros arcu, felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A -kezében lovagló ostor.</p> -<p>Rábámultunk.</p> -<p>– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé -intve.</p> -<p>– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam -meg. <span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span></p> -<p>– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.</p> -<p>És fanyaran mosolygott.</p> -<p>A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor -is olyan embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a -sokaságból. Mindig ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven -esznek-isznak, harsogva nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit -szeretnek. Öröm az ilyen embert látni!</p> -<p>– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól.</p> -<p>– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele -találkozni.</p> -<p>Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont -kapujáról sörös kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.</p> -<p>Oda tértünk be.</p> -<p>Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek -vagy hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a -diófa alá.</p> -<p>A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én -kérdeztem:</p> -<p>– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor -okosan választottad.</p> -<p>– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit -vergődjek az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, -gyötrelmes munka értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. -Az életem legokosabb lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a -szeminárium küszöbét.</p> -<p>– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed.</p> -<p>– Hát tudod azért nekem is megvan a magam <span class= -"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> sokféle -tüskéje. Az iskola, a község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron -még csak megjárja: sétálhat az ember jobbra-balra, de télen… Korán -sötétedik, aztán olvasni se lehet mindig. Olykor az óra elé ülök, -és nézem hogyan halad az élet…</p> -<p>– Nincs társaságod?</p> -<p>– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A -tanitó? Nem tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A -szakácsném? Csak nem ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a -szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te nem unatkozol?</p> -<p>– Soha.</p> -<p>– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem -szeretem a társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről -beszéltek városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki -olvas, tehát mindenki tud.</p> -<p>A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember -telepedett. Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a -kisebbik hat. De mind a két fiu egyformán volt öltözve, szinte -uriasan. Dohányszinü, egyforma ruha rajtok és pörge kalap. A ruha -úri szabásu, a kalap parasztos. Mind a kettő csillogó fekete szemü, -piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették a sört boldogan.</p> -<p>– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily -egyformák!</p> -<p>– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun -lakik a jóegészség!</p> -<p>Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. -Mind egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven -tekintetüek. <span class="pagenum"><a name="Page_159" id= -"Page_159">-159-</a></span></p> -<p>A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is -tudnám miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:</p> -<p>– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, -hazament. Az apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt -ember, – kiveszi a bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres -bankót.</p> -<p>– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé -világot látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két -esztendőt akarsz pihenni, adok még egy ezrest.</p> -<p>– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia.</p> -<p>Akkor még mondanom se kell, forint járta.</p> -<p>A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal -búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába -is.</p> -<p>Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő -csunya essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.</p> -<p>Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy -gyönyörü szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a -kés, villa, kiesik a kezéből.</p> -<p>A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig -hitt a szemének: az ő kedves Lukács fia.</p> -<p>Poros volt a fiu nyakig.</p> -<p>Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.</p> -<p>– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be -tehénhajcsárnak?</p> -<p>A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik -hajcsárt és aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva -belépett az ebédlőbe. <span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span></p> -<p>Az apja még mindig azt hitte, álmodik.</p> -<p>– Hát te…</p> -<p>– Hazaérkeztem.</p> -<p>– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü…</p> -<p>– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. -Bementem. Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb -néznivalót nem látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?</p> -<p>– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se -születtél úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj -kedvedre.</p> -<p>Ilyen tulok.</p> -<p>De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is -elmondom:</p> -<p>Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. -(Izlik neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! -Hozzon félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)</p> -<p>Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte -az iskolát.</p> -<p>Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott -hozzám járni. Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy -szoktak lenni akik egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében -lakott ő is, és valami görög fordítás kellett neki.</p> -<p>Körülpillant a szobában, és azt mondja:</p> -<p>– Hogy lehet ilyen lyukban lakni?</p> -<p>Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák -lakta. Az ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem -volt benne. Csak épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az -enyhítette télen a levegőjét. <span class="pagenum"><a name= -"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> -<p>– Hogy lehet ilyen lyukba lakni?</p> -<p>Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy -lakhattam ott négy éven át?</p> -<p>Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu -asztalka, meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak -összevont térddel lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. -Ha vendégem jött, ráült az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám -valaki.</p> -<p>És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem -mindössze a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg -sehol. A másik ok meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik -osztályos koromban pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki -pípás.</p> -<p>De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem -volt bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén -álló házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye, -Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.</p> -<p>Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát -csak a felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes -asszony. Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné -napestig a szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy -papagályokat himzett, rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint -kék levegőben, valami leveles galyon ülnek, és ostoba szemmel -néznek a világba. Később hallottam, hogy spanyolfalra valók voltak -a himzései. Hát az sem ért rá lármázni. Többnyire egyedül is ült -otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába járt. Szóval, az is -odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a házban tanulnom. -<span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span></p> -<p>Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, -és ott pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és -hozzánk ültek. Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. -Jóhumorú ember volt. Mindig tréfás történeteken járt az esze, és -röhögve mondta el. Vannak olyan boldog emberek! Persze szamarak. De -átvihogják az életet, tehát boldogan élnek. Porubának hitták a -jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu finánc volt. A bajuszához -hozzáeresztett a szakállából is, és mikor gondolkodott marokba -fogva simogatta.</p> -<p>A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze -legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva -nevetett, és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:</p> -<p>– Óh te nagy furfangos!</p> -<p>Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve -nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte -világítottak az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. -Fanyaran mosolygott, és a fejét rázta:</p> -<p>– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről -ejtve. Minek bántják őket? Hadd éljenek.</p> -<p>Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru -arcu és nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig -méltóságosan.</p> -<p>– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc.</p> -<p>De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a -pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és -különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani. -<span class="pagenum"><a name="Page_163" id= -"Page_163">-163-</a></span></p> -<p>Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy -a külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse -fáztunk.</p> -<p>Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.</p> -<p>Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam -a görög fordítás diktálásába.</p> -<p>Egyszercsak Lukács visszaszól:</p> -<p>– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés?</p> -<p>Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy -hadnagynénak a leányát.</p> -<p>Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt -kérdést vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az -öregdiákoknál a lányok iránt. <i>Ki ez?</i> Vagy: <i>De csinos!</i> -– Aztán a következő percben elfelejtjük.</p> -<p>Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a -leányt Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, -de sohse fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem -kurtaszoknyás csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és -nagyfogu. A négy év alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat -koptattam rajta a szememet.</p> -<p>A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt -az: húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány -szilvafa, meg egy hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy -orgona-bokor is magánkodott. A bokor előtt padocska volt és egy -alacsony malomkő-asztal. Emlitettem, hogy kiültünk oda szép estéken -a finánccal.</p> -<p>A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején -ibolya-színnel sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, -vagy répát, és azt gereblyézte. <span class="pagenum"><a name= -"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p> -<p>Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán -valami negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással -távozott.</p> -<p>Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy -tanuljak.</p> -<p>Cili megjelenik a kertben.</p> -<p>Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, -akaratlanul is ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen -szépnek látni?</p> -<p>Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az -előttevaló nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony -felnyúlott, megnőtt. Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte -fiús testalkatú. Keze, lába nem olyan nagy már mint csirke-korában -volt, de szépnek bizony nem valami szép. Olyan mint száz meg száz -más leány: kifejezéstelen arcú, közönséges, mint a gyári kanál.</p> -<p>A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert -fele az övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi -házunk vetett árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két -kis egymással szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott -volna kétfelé, de a finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós -szilvafa tekintetéből a tulsó felét tartotta meg a kertnek.</p> -<p>Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a -virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai -leányoké szokott lenni.</p> -<p>A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A -macskájok is, – egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, -a nap melegére, és ott aludt. <span class="pagenum"><a name= -"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p> -<p>Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan -öntözgette az imént ültetett pelargóniáit.</p> -<p>Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:</p> -<p>– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor -öntözni.</p> -<p>Lukácsnak a szava.</p> -<p>Cili ránéz. Elpirul.</p> -<p>Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.</p> -<p>– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, -pajtás!</p> -<p>– Nagy gondolat?</p> -<p>– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. -Kétszer-háromszor elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a -másik folytatja, ha megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk -a könyvbe. Hát nem nagy gondolat ez? nem jó ötlet?</p> -<p>Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a -szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó -tanuló voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A -leányra nem is gondoltam abban a percben.</p> -<p>Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első -próbában megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a -leányra.</p> -<p>– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul -aludtam. Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés -vagy te, hogy van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: -cseréljünk lakást.</p> -<p>Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer -olyan drága, mint az enyém. <span class="pagenum"><a name= -"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p> -<p>– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn.</p> -<p>– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az -költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom -meg neki.</p> -<p>– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle -izéket.</p> -<p>– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én -apám minden kívánságomat teljesíti most már.</p> -<p>– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít.</p> -<p>E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben -bolygott.</p> -<p>– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt?</p> -<p>– Cilinek.</p> -<p>– A fináncnak a lánya?</p> -<p>– Nem. Egy özvegy asszonyé.</p> -<p>– Aki a másik házban lakik?</p> -<p>– Azé.</p> -<p>– Nincs vele valami… izéd… barátságod?</p> -<p>És nevetett.</p> -<p>Megvetőn legyintettem.</p> -<p>Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:</p> -<p>– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem!</p> -<p>Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. -Ott babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák -leveléről.</p> -<p>Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké -szokott lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát. <span class= -"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span></p> -<p>– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács.</p> -<p>– ?</p> -<p>– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod -alatt. Azon a padon tanuljunk. Jó?</p> -<p>– Nem bánom.</p> -<p>– És mutass be engem annak a leánynak.</p> -<p>Vállat vontam:</p> -<p>– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.</p> -<p>Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában -az ember minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető -hogy az ilyen ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány -vonja magára.</p> -<p>Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a -kettőnk kezében könyv.</p> -<p>A leány megint elpirúlt.</p> -<p>Lukács meglökött.</p> -<p>– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar -mutatkozni. Lukács a neve, Horváth Lukács.</p> -<p>A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.</p> -<p>Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább -is egy grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott -kezet, csak Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:</p> -<p>– Sáros…</p> -<p>– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy -ilyenkor nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva -rozsdás lesz minden levél. <span class="pagenum"><a name="Page_168" -id="Page_168">-168-</a></span></p> -<p>Cili hitetlenűl nézett reá:</p> -<p>– Igazán?</p> -<p>– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. -Azt mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a -földből, ha lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?</p> -<p>– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én -nem szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.</p> -<p>(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen -bizalmasan beszélnek!)</p> -<p>– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak -Cilike, milyen virágai vannak még?</p> -<p>– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy -leánderunk van. De azt csak később tesszük ki.</p> -<p>– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, -mikor eljövök Palihoz.</p> -<p>– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… -hogy a mama megengedi-e, hogy elfogadjam?</p> -<p>– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?</p> -<p>Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés.</p> -<p>A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.</p> -<p>– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem…</p> -<p>És kacérkásan mosolygott. No lám!</p> -<p>Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és -leűltem.</p> -<p>– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. -<span class="pagenum"><a name="Page_169" id= -"Page_169">-169-</a></span> Vagy ha nem akarsz, hát eredj haza, -legalább én hadd tanuljak.</p> -<p>Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét. -Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen -elkészültünk.</p> -<p>Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot -kiszólítják. Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még -meg is dícsérte.</p> -<p>– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után.</p> -<p>És megölelt.</p> -<p>– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, -aztán meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha -mindig elkészülsz.</p> -<p>Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. -Becsületesen sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. -Hapedig kiszólították, ritkán birt kiverejtékezni egy-egy -<i>elégségest</i>. Akkor meg az kedvetlenítette. De ha kívül volt -az iskolán, egyszerre elcsapott magától minden gondot: szivarra -gyujtott, és az övé volt a világ.</p> -<p>A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos -ember mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, -a henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.</p> -<p>Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert -éjjel esső esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, -csak épp az ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. -Tanultunk megint buzgón majdnem estig. Lukács boldogan vált el -tőlem. Azt mondta, hogy egy vadonatuj tajtékpípával fog -megajándékozni. <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span></p> -<p>Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az -ígéretének.</p> -<p>– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen -megrázva, – meglátod mennyire javadra válik.</p> -<p>Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.</p> -<p>Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a -nyomába. Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, -debiz az én Lukácsom nem jelentkezett.</p> -<p>A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy -meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. -Cili kis szalmaszéken az anyja mellé.</p> -<p>– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre -ül: maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.</p> -<p>S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy -szoknyás senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, -krumplit tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, -akiről a barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – -Csak magamban nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos -alsószoknyában, fásultan ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai -állat a nő! Ők maguk is tudják. Azért szednek magukra mindenféle -cifraságot.</p> -<p>A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga -nevetett rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok -vették át a szót.</p> -<p>Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:</p> -<p>– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki -magához járogat? <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span></p> -<p>– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a -neve.</p> -<p>– Miféle családból való?</p> -<p>– Gazdálkodó az apja.</p> -<p>Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett -reám:</p> -<p>– Vagyonosak?</p> -<p>– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől.</p> -<p>– Hány holdjuk lehet?</p> -<p>– Nem tudom. Lehet ezer is.</p> -<p>– Hm. És sokan vannak testvérek?</p> -<p>– Nem, csak ketten: ő meg egy leány.</p> -<p>Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az -asszonynép rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az -arcába nézett. Tudni akar róla minden jót és minden rosszat; de -legkivált rosszat. Hanem mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak -testvérek? nekem egyszerre az eszembe villant, hogy az asszony -bizonyosan látta őket a kertben, ahogy beszélgettek, s azóta a -hetedik szentségről álmodott.</p> -<p>Erre már elmosolyodtam.</p> -<p>– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van -szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a -pénzét, hanem zsákban.</p> -<p>Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó -nyugodt szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott -az eszébe a parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz -s leveti előtte a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.</p> -<p>Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta <span class= -"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> az -igért tajtékpípát. Félforintos babpípa volt, de én azért örültem -neki.</p> -<p>Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az -igaz, deazért jó fiu.</p> -<p>A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, -s ki-kipillantott az ablakon.</p> -<p>– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén -elnyujtózkodva.</p> -<p>Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott -lenni.</p> -<p>Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható. -Bizonyosan bent járt a városban.</p> -<p>Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve -elcsökkent. Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.</p> -<p>A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. -Azt felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön -tanulgat, otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy -estefelé, mikor már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.</p> -<p>Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház -előtt levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött -bárányka legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek -gomboztak.</p> -<p>Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A -hegyoldalon laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, -jobban mondva a városi házak tetejét, templom-tornyokat, meg a -távolban a gyárkéményeket. A szomszéd házak előtt is kiűltek az -enyhe tavaszi estén a padra.</p> -<p>Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt -fel és alá. <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span></p> -<p>Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is -érdekelt a beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete -iránt, noha eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök -szótlanul, csak épp hogy megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg -pláne nem is szoktam köszönni se.</p> -<p>Hát mondom csak néztem őket.</p> -<p>Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, -uj. A lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan -csinosan felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában -sétált vele.</p> -<p>Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás -szürke ruha van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában -hosszuszáru kis tajtékpípa.</p> -<p>No lám: pípázik a kedvemért!</p> -<p>Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. -De ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok -ment gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök -lépett.</p> -<p>Erre én is csatlakoztam hozzájok.</p> -<p>Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az -asszony mellé.</p> -<p>Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola -végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen -volt az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg -végre bele tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. -Dormándyné ugyanis árva leány volt és vagyontalan. A hadnagy -anyjának kellett letennie a kauciót a menyéért. A kaució egy -belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás szerint a katonai -bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre összekelhettek. -<span class="pagenum"><a name="Page_174" id= -"Page_174">-174-</a></span> Azonban mi történt: a házasságuk -második hónapjában a férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék -közé. A Palugyai ebédlőjében történt az, ahol szerdánkint este a -tisztek feleségei is megjelentek. Egy ittas kapitány beszélgetés -közben a keresztnevén találta szólítani Dormándynét, noha -leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt kérdezte: Mi -jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány részeg -fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…</p> -<p>Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal -megverekedett. Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a -viadal után megigérte, hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán -ünnepiesen kimagyarázza, hogy boros volt és gondolat nélkül -beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy így el lett volna intézve -szépen, de még se lett belőle semmi. A hadnagynak ugyanis a -kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától elmérgedt a sebe, s -belehalt.</p> -<p>Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.</p> -<p>Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó -asszony… erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? -El nem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A -leányához nem hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé -sötétsárga. Cilinek az arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is -duzzadtabb.</p> -<p>– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas -sóhajtással, – mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! -A vonásait Cili örökölte…</p> -<p>S a leányára pillantott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span></p> -<p>– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen -istencsapásban. Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy -kacér voltam, és hogy ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta -Cilit is. Az uram sírját még jóformán be se hantolták, már levelet -irt, hogy átadom-e a házat, vagy megvárom, hogy pörrel vegye -vissza? Átadtam, visszaadtam neki mindent pör nélkül. A rokonaim -hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam volna az apai örökséget -megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt gondoltam: elmondom -majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.</p> -<p>A leányára nézett.</p> -<p>Cili mosolyogva bólintott.</p> -<p>– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem -az öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze -megösmerte a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a -leányom arcában a fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és -megragadta, csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de -amint belépett az ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra -mutattam:</p> -<p>– <i>Ki!</i></p> -<p>Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, -de aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. -Különösen a szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A -leányom persze nem tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak -engedje magát. Elvégre öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én -véletlenűl meghalok. Mindössze attól tiltom el, hogy ha ruhafélét -küld neki, nem engedem viselnie. <span class="pagenum"><a name= -"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p> -<p>Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte -bele is fáradt.</p> -<p>– No én bemegyek, – mondotta a végén.</p> -<p>S a leányára nézett:</p> -<p>– Te még kint maradsz?</p> -<p>– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács.</p> -<p>És a leánynyal sétáltunk tovább.</p> -<p>Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem -tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám -csevegéssel folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született -uj teremtés volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… -És úgy csacsogott az a kis éretlenség, mintha teljes életében -fiatal emberek társaságában forgott volna.</p> -<p>Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott -Lukácsnak:</p> -<p>– Jóéjszakát.</p> -<p>– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan -megszorítva.</p> -<p>– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. -– Anyám még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú -beszédeket. Azt mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.</p> -<p>S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a -keze érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse -fogtunk kezet.</p> -<p>Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az -utcánk végéig, s barátságosan elváltunk.</p> -<p>Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi -volt. És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak -föl tavaszszal. Rejtelmes <span class="pagenum"><a name="Page_177" -id="Page_177">-177-</a></span> erőket hordoz a levegő. Mindennek -megvan a természeti oka.</p> -<p>Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a -leánynyal foglalkoztam.</p> -<p>Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. -Dehát mi is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, -mint a zöld szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme -csakugyan érdekes. Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, -katonás járásu leány! Meglátszik rajta, hogy az apja katona -volt.</p> -<p>És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt -ő nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami -finomabb matéria ez, mint a többi leány…</p> -<p>Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen -szép játéka volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná -feleségül.</p> -<p>De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony -úgy gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy -leszek, mindig mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, -se verejtékes gondok, csak mézes kenyér…</p> -<p>Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány -alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a -szinész-kisasszony, akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos -arany ékszerekben látunk, reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku -papucsban, sárga arccal, álomtól dagadt szemmel, amint a -konyhaajtóban ásítozva forgatja a kávédarálót.</p> -<p>Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás -leányhoz kötni a sorsomat! Néhány hónap <span class= -"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> mulva -én végzett ember leszek: még néhány évi jogászkodás, aztán -lapozgathatok a telekkönyvben.</p> -<p>Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este -csak Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is -érkezett. Pípa nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán -cseresznye-szinü uj nyakkendő viritott. A bajuszkája olyan hegyesre -volt sodorva mint az aprószeg.</p> -<p>– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk.</p> -<p>Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. -Lukács hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, -akármiféle leánynyal találkozik, kedves neki. A fiatal emberek -mindenütt ilyenek.</p> -<p>De Lukács nem akart bejönni.</p> -<p>– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk -barlangba?</p> -<p>Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A -Dunáról éltető fuvallat járta az útcákat.</p> -<p>Fel és alá sétáltunk a ház előtt.</p> -<p>Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép:</p> -<p>– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.</p> -<p>A leány válaszát nem hallottam.</p> -<p>Lukács folytatta:</p> -<p>– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. -Aki nem jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.</p> -<p>Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, -himző ráma mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, -nem tudom hány ezrediket.</p> -<p>Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott: <span class= -"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p> -<p>– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok.</p> -<p>Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.</p> -<p>Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a -nyakára vetett egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.</p> -<p>Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott -rajta, hogy szívesen van velünk.</p> -<p>Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:</p> -<p>– Micsoda édes kis állat!</p> -<p>Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat -el nem ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább -elbájolta: féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az -állatka fejét, az arcához szoritotta:</p> -<p>– Kis gyönyörűm!</p> -<p>– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – -magát így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a -világon!</p> -<p>Aztán sétálgattunk tovább.</p> -<p>Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a -kapuig, aztán csak magunkban beszélgettünk.</p> -<p>– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam -emberi arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a -szeme! az a lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, -mindent meg tudna mondani ez a leány a szemével!</p> -<p>És elgondolkozva nézett a kapura.</p> -<p>Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. -Vannak olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké. <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> -<p>Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az -érettségi után?</p> -<p>– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi -pályán nagy lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a -vasuti mérnökség. Előre látható, hogy a vasút-építés folyton -terjedő foglalkozás lesz.</p> -<p>– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, -hogy legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre -törekszem.</p> -<p>– És a birtok?</p> -<p>– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi -élet: a földdel való eggyütt-élés.</p> -<p>És sohajtott.</p> -<p>– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai -élet nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek -társasága…</p> -<p>– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám -beszélgette egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek -zsebórához láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért -dolgozik? Csak hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, -mint a teher-hordó öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? -Megy ahova hajtják, és megy mert hajtják. A gazdálkodó embert nem -hajtja senki. Magának dolgozik. Annyit dolgozik, amennyit akar. -Látja a szántást, a vetést, a fakadást, érést, a napot, a felhőket, -csillagokat, az élet teljességét. A legszegényebb földmíves is -tudatosabb életet él, mint a városi irodaférgek.</p> -<p>Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta:</p> -<p>– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? -<span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span> Kell egy úr a családba, egy nagyúr, egy -városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az apámmal csak nem -ellenkezhetek.</p> -<p>Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy -Lukácsot meglátta, meglassúdott és szalutált.</p> -<p>– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács.</p> -<p>S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett:</p> -<p>– Hallám, hány a csillagod?</p> -<p>– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát -félrevonva.</p> -<p>Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap -mondta, hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.</p> -<p>Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. -Mondottam tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint -elléptem az ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s -benéztem.</p> -<p>A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, -bizonyára tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról -láttam, hogy beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. -A lámpafény a spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s -valami különös fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag -kifejezéssel állt az anyján, mintha mondaná:</p> -<p>– Mily bölcs vagy anyácskám!</p> -<p>S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott.</p> -<p>Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van -a lelke a homlokán!</p> -<p>Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök. <span class= -"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p> -<p>– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi -dolgom vele!</p> -<p>De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága -már napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak -az ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren -marad, mikor már a szemünk elaludt.</p> -<p>Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek.</p> -<p>– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily -kedvesség, mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan -fehér, mint az arca volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. -Sohse láttam, hogy fiatal ember lépett volna be hozzájok. S mikor -is lépett volna? hiszen csak e napokban feslett ki a bimbóburokból. -Mi haszna, ha valami nagyúri leányt veszek el, multjában -ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset, tékozlót, kívül -kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.</p> -<p>A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az -őrmesterről meg Lukács.</p> -<p>Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz?</p> -<p>Ez a kérdés nyugtalanitott.</p> -<p>Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, -fordúljon a másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor -megpróbáltam, s mondhatom, nem haszontalanúl. Ha valami éppen -csökönyösen háborgatott, fölkeltem és ittam egy pohár vizet. A -víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.</p> -<p>Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> Hát -fordúlt is velem a gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács -helyett a báránykára gondoltam.</p> -<p>A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan -mosolyog reánk.</p> -<p>Mennyi szeretet van a női szívben!</p> -<p>De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az -eszembe: „Ezt kellene hímezni paravánra!“</p> -<p>Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, -és Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:</p> -<p>– Sétáljunk Cilike.</p> -<p>És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt -mondom neki:</p> -<p>– Cilike, édes Cilike…</p> -<p>Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi -vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.</p> -<p>De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva -lebegett hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek -és selymes lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a -vállamra eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.</p> -<p>Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot -a fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.</p> -<p>– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő -ábrándozás!</p> -<p>Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr -lehetett volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy -nő miatt, egy selyemruhás bestia <span class="pagenum"><a name= -"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> miatt, egy szinházi állat -miatt. Én még akkor kicsi voltam, de nagyon az eszemben maradt a -családunk kesergése, a temetés, az utána való hosszas bánat, s -aztán egy törvényszéki hír a kórista leányról. Lopás miatt -elzárták.</p> -<p>Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan -veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom -elfuserálni az életemet egy szoknyáért!</p> -<p>Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. -A macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen -köszöntem neki, s rá se néztem.</p> -<p>Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli -nyugtalanságomat, s tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a -spiritusz-láng butitott el. Mindennek megvan a természeti oka. S -azt gondoltam: végeztem mindenkorra ezzel az ostobasággal! A leány -nem nekem való. Pont!</p> -<p>És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam -aznap a professzoraimat.</p> -<p>Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami -írásbeli dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a -szemem valami rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén -kisded rózsabokor. Csak egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a -félöklöm. Gyönge pirossal árnyalt fehér rózsa.</p> -<p>Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.</p> -<p>A rózsát bizonyára Lukács adta!</p> -<p>… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én -megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán -<span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span> azért is jött hozzám azzal a szinnel, -hogy tanuljunk együtt?</p> -<p>Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az -ügyeikkel?</p> -<p>És mégis rágta a belsőmet!</p> -<p>Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, -szabadúlnom!</p> -<p>S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:</p> -<p>Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. -Ha nem jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint -játszanak a verebek!</p> -<p>Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. -Tanultam. A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba -szoritott homlokkal folytattam a tanulást.</p> -<p>Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró -gondolatok:</p> -<p>… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről -beszélnek? Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán -éppen ma van az a nap, amelyen Lukács magához széditi valami -nyilatkozattal? Talán már meg is kezdte? Talán épp ebben a -percben…</p> -<p>Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró -gondolatok még csapatosabban tértek vissza.</p> -<p>Végre is azt mondtam:</p> -<p>– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen -azért kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé -engem, hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. -Mehetnék elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért <span class= -"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> -kerülném el őket? Annál derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s -megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.</p> -<p>Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.</p> -<p>Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a -kapuban. Ott állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó -boldog arccal.</p> -<p>A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, -kalaposan… Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott -találkoztak-e? Jól nevelt leány nem kisérteti magát fiatal emberrel -végig a városon. De hátha csak itt a kapuban találkoztak? Ki tudja -mióta beszélgetnek itten?</p> -<p>A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:</p> -<p>– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás -nélkül.</p> -<p>Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami -kátyuból segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel -hideg voltam iránta?</p> -<p>Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem -is volt egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a -leányoknak, ami nekünk a bor. Részegek tőle.</p> -<p>De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága -egyszerre elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.</p> -<p>– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács.</p> -<p>– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány.</p> -<p>– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még -a csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri. <span class= -"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p> -<p>A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én -szemembe is, s beillant az ajtón.</p> -<p>Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.</p> -<p>– Furcsa leány!</p> -<p>– Mért?</p> -<p>– Csak. Furcsa.</p> -<p>Gondoltam: a levegőbe beszél.</p> -<p>Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.</p> -<p>Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. -Csaknem minden szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg -volt. Csodálatos lelki átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az -első szépelgő megjelenik. Mint a hernyó, amely három hét alatt -változik pompás pillangóvá.</p> -<p>De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. -Az idő csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.</p> -<p>Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról -nem beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt -találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De -visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem -tudom. A leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra -maradtunk, legfeljebb egy könnyen ejtett szóval.</p> -<p>Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. -Rikhárdnak hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes -nevet. Vacsorára meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos -magatartásu kis ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú -szakált viselt, és magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb -volt a fináncomnál vagy húsz <span class="pagenum"><a name= -"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> évvel, de sokkal pirosabb -orrú. A barátságukat bizonyára pincében kötötték, ahol is -korkülönbség nincsen.</p> -<p>Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, -egy nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél -gágogóbb teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan -forgatta ő is. Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a -nyaka is mozgékonyabbá vált.</p> -<p>Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy -ők ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon -volt, két órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az -asztalnál. Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és -sajtot, vagy töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli -hideghus-maradékot. Tizenegy forintért nem is lehetett többet -várnom.</p> -<p>Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi -években névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos -kénytelenségből mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára -került a névest.</p> -<p>Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig -felgyürt piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és -mandula-gőz között. Segitett sütni-főzni a fináncnénak.</p> -<p>– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud?</p> -<p>– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a -főző-iskolába?</p> -<p>Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, -hogy még csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit -végzett.</p> -<p>A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> S -mivelhogy én voltam az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát -mellém űltették.</p> -<p>No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy -elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna -meg a fejemben!</p> -<p>Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám -levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon -csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja -szépen fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, -mert ő adja. Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros -falattal egy olyan veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig -nyögi a görcsöt, – az <i>ő</i> kedvéért. Dehát akkor nem gondol az -ember görcsre, csak azt látja, hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő -cukros. Buzgón töltögetsz a poharába, csakhogy kocinthass vele, és -kocintás közben vágyakozva leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés -megcsalja az embernek az eszét. A nőben a jólétnek és földi -boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle árad, a villanós -szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból, pirosan -mosolygóból.</p> -<p>Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet -apró érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A -bornak fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az -irnoki tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a -gazdának az éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili -előtt, köszöntőt is mondottam:</p> -<p>– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó -szolgálat… példás férj… a magyar humor képviselője, stb. -<span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span></p> -<p>A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva -bámult.</p> -<p>– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal -ember! Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!</p> -<p>Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a -repedt trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A -szakálát méltóságosan simogatta.</p> -<p>A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta -megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és -fölemelte az ujját:</p> -<p>– Ezt hallgassák meg…</p> -<p>Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a -fejét rázva röhögött.</p> -<p>– Hát mikor egyszer <i>ihihi</i>… paraszt lakodalomba voltam -<i>mihahahihi</i>… egy mosonyi faluba <i>ahhahahahuhuhu</i>…</p> -<p>S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört -belőle:</p> -<p>– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk…</p> -<p>De nem bírt a röhögéstől beszélni.</p> -<p>Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom -elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A -fináncné rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve -hahotázott, Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is -dőltek a szememből.</p> -<p>Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.</p> -<p>– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba. -<span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span></p> -<p>– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát -szorongatva.</p> -<p>– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is.</p> -<p>Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert -elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt -röstelte. Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete -selyemruhában ült az asztalnál. A haja csigákba fodorítottan -magasra fel volt tornyozva, és gyémántos hajtűzők tartották -össze.</p> -<p>Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt.</p> -<p>Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket -törülgetve csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a -mosonyi lakadalmon?</p> -<p>Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a -Szepesiéhez:</p> -<p>– Nohát most a hölgyek egészségére!</p> -<p>Persze én is siettem kocintani Cilivel:</p> -<p>– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell -innia.</p> -<p>Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán -könnyed fintorodás futott át.</p> -<p>Nekem még az is tetszett.</p> -<p>Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az -arca átlátszó.</p> -<p>– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten.</p> -<p>– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan.</p> -<p>De azért boldogan pillantott.</p> -<p>És magunkban beszélgettünk tovább:</p> -<p>– A költészet is valóság Cilike. <span class="pagenum"><a name= -"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span></p> -<p>– De nem a tárgya.</p> -<p>– A tárgya is lehet valóság.</p> -<p>– Szépitett valóság. Irt már maga verset?</p> -<p>– Eddig nem.</p> -<p>– És eztán?</p> -<p>– Minden nap írok egyet.</p> -<p>Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:</p> -<p>– Miről ír?</p> -<p>– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?</p> -<p>– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva.</p> -<p>Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.</p> -<p>– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen.</p> -<p>A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt -csak:</p> -<p>– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.</p> -<p>S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:</p> -<p>– Igazán kedves fiu.</p> -<p>Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a -szivembe. Nem tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. -Az öreg kis írnok ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák -meg! – mondotta szinte követelőn.</p> -<p>S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0"><i>Gyön na meddve! Gyön na -meddve!</i><br /></span> <span class="i0"><i>Véribe bé van -kevveredve!</i><br /></span></div> -</div> -<p>Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, -mint valami színész. Mindenki ráfigyelt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p> -<p>Mink folytattuk a halk beszélgetést.</p> -<p>Cili szólalt meg annélkül, hogy rámnézett volna:</p> -<p>– Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya.</p> -<p>– És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya?</p> -<p>– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól <i>őelőtte</i>, -hogy elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha -Lukács úr szívesen adja; <i>bizonyára jut azért a menyasszonyának -is</i>. Akkor mondta az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. -Igaz?</p> -<p>– De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallották?</p> -<p>– Nem. Pedig kérdezte.</p> -<p>– Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakitottak. De mért érdekli ez -magát?</p> -<p>Cili mosolyogva vont vállat:</p> -<p>– Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha -menyasszonya van.</p> -<p>– Dehát… csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából?</p> -<p>Cili rám-csodálkozott:</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél?</p> -<p>A leány elkomolyodott:</p> -<p>– Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle -gondolata.</p> -<p>Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. -Azt értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit. -<span class="pagenum"><a name="Page_194" id= -"Page_194">-194-</a></span></p> -<p>– Maga igen kedves nekem! – susogtam mámoros nézéssel.</p> -<p>Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan -vallomásokba rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a -leányának. Bizonyára megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy -hogy megneszelte a mi titkos beszélgetésünket. Elbúcsúzott a -társaságtól.</p> -<p>Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az -egyikre ma is emlékszem még:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0"><i>Bogár-szemü tündér, -mosolygó kishamis!</i><br /></span> <span class="i0"><i>Minek neked -rózsa? Rózsa vagy magad is!</i><br /></span> <span class= -"i0"><i>Előttem nyiltál ki igaz szerelemre.</i><br /></span> -<span class="i0"><i>Ültessen az Isten az én -kiskertembe!</i><br /></span></div> -</div> -<p>Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak -azok, amiket csak úgy képzeltem el.</p> -<p>Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az -a leány, hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a -papirost. S ha másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek -a leánynyal, azt vélem, más irányt vált az életem folyása.</p> -<p>De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó!</p> -<p>Egy tanulótársam, Fazekas nevü megszólít óra közben:</p> -<p>– Hallod-e, te tudsz németül.</p> -<p>– Tudok, – feleltem félvállról.</p> -<p>Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja:</p> -<p>– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én -két csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. -Fizet, mint a köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is -próbálkoztam, <span class="pagenum"><a name="Page_195" id= -"Page_195">-195-</a></span> de németül is kellene tudnom. Azt pedig -én nem tudok többet, mint amennyit hat esztendő alatt tanúltam -Komáromban az iskolában.</p> -<p>– Mit fizet?</p> -<p>– Tíz forintot havonkint.</p> -<p>Majd a falnak estem örömömben.</p> -<p>– Hát hány órakor menjek?</p> -<p>– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. -Bemutatlak neki.</p> -<p>Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam -Fazekashoz.</p> -<p>A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az -egyik szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari -ajtóra igazítottak.</p> -<p>Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a -dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan, -boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette -álmatlanságtól vörös két szemét:</p> -<p>– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta -Porubát!? Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam…</p> -<p>– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz -jöttem.</p> -<p>– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy -nincs itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort -adnak maguk az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! -Éreztem.</p> -<p>Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg.</p> -<p>Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. -<span class="pagenum"><a name="Page_196" id= -"Page_196">-196-</a></span> Négyágyas szegény szoba; egymás mellett -a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott politúros -üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a -Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos -és uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon -másik piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda -fehér macska. S valami kábitó rossz szag a szobában.</p> -<p>Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. -Szepesiékről azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder -kalapot nem visel olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.</p> -<p>Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné -bodros fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a -tányérakat, a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval -megkritizált mindent oly kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. -Csak Ciliről nem mondott semmi rosszat.</p> -<p>De azért rá is gondolt:</p> -<p>– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam -mindent! Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen -összeillenek. Az én uram is ilyen diákkorában szeretett meg engem. -Oh Istenem, ha rágondolok… hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába -ellenezték a szülői a házasságunkat. Szembe szállt értem -mindenkivel. Megvonták tőle a havi pénzt, koplalt. Kidobták a -szülői házból, megvonta magát egy késesnél. De tőlem nem tágitott. -Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt írnoknak a -telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a tekintetben -karakter, igazi karakter! <span class="pagenum"><a name="Page_197" -id="Page_197">-197-</a></span></p> -<p>Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe -beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet -vállalni!</p> -<p>Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló -rozsdás szög is, mintha ezt sóhajtotta volna:</p> -<p>– Nyomorúság! nyomorúság!!!</p> -<p>Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a -Szepesiék élettörténete félbe-szakadt.</p> -<p>– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az -útcára kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!</p> -<p>– Ronda hely? – kérdezte csodálkozva. Én bizony eddig nem -ügyeltem rá.</p> -<p>Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a -váróterembe vezetett bennünket.</p> -<p>Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges, -bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok -kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A -zugban egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott -gipszből. A falakon tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló -óra. Az óra tetején egy három-araszos félmeztelen bronz-ember állt -pőrölylyel egy nagy harang mellett. A harangon a szokásos latin -mondat: <i>Vivos voco</i>, stb.</p> -<p>Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán -fölemelte a pőrölyt, és <i>zomm-zomm</i>… négyet vert a -harangra.</p> -<p>Nagyon tetszett nekem.</p> -<p>Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns -kecskeszakállas úr, körülbelől harminc éves <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> nyúlánk -ember. Fazekas bemutatott neki, s magunkra hagyott.</p> -<p>– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a -zsebórájára pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk -kisidőre a tanulást.</p> -<p>Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és -szivarral kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy -nem könyvből fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét -<i>pészelt</i> már <i>motyerúl</i>.</p> -<p>Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba -ajtaját. Az egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag -áramlott egy percre be a szalonba. A másik szoba bizonyára a -hálószobája volt. Rézágy fénylett abban, és fehér márványmosdó. A -mosdó fölött embernyi magas tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja -is tűkör. A padlón mindenütt vastag vörös szőnyeg.</p> -<p>Csupa művészet és kényelem volt ott minden.</p> -<p>– Bámulom a szobáit, – mondottam magyarul. Érti mit mondok, -doktor úr?</p> -<p>– <i>Értek</i>.</p> -<p>– Igy mondja: <i>értem</i>. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi -városunkban ilyen szép szobák nem tudom kinél lehetnek.</p> -<p>– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt -egy szög se, amely nem az én szerzeményem volna.</p> -<p>Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves, -figyelmetes, és csupa ész.</p> -<p>Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, -lejegyezte papirosra. <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= -"Page_199">-199-</a></span></p> -<p>S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, – -ilyenféléket:</p> -<p>… <i>Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… -Tessék a fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… -Tessék valami kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem -megy az ilyesmi!</i></p> -<p>Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis -jegyzőkönyvbe.</p> -<p>A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy -Bécsből telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A -katonaságnál kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.</p> -<p>Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az -írnokék lakását az övével.</p> -<p>Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga -szerezte! Hogy szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi -tudomány? Négy évi kis huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi -megállotta volna még azt a négy évet… Mily marha! S azért a lompos -üresfejü bagolyért! Minden szépleányból vénbagoly válik idővel.</p> -<p>– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz -szőnyeges szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép -tajték-pípád, dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi -mással, csak tanulj!</p> -<p>Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy -milyen szerencsés vagyok.</p> -<p>– Hát tíz forint sok pénz, – mondotta elgondolkodva.</p> -<p>Aztán megint nevetőre fordult a kedve: <span class= -"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p> -<p>– Vígyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul!</p> -<p>– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom -az éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a -folytatása.</p> -<p>Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanúl hallgatott.</p> -<p>– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az -ember bele ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, -korán házasodik. Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az -élet terhe. Ilyenkor kell legerősebbnek lenni, mikor az ember -leggyengébb!</p> -<p>Lukács mosolygott:</p> -<p>– Hogy érted ezt?</p> -<p>– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya -miatt. A házasság különben is bolond találmány!</p> -<p>– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, -– nem bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a -földdel való élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg -könyv. A könyvet éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi -életet.</p> -<p>Vállat vontam:</p> -<p>– Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a -földtúrásra!</p> -<p>– Én meg azt gondolom, hogy visszatér.</p> -<p>– Hát akkor minek jársz iskolába?</p> -<p>– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel -tartozik a szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik -bánatot. <span class="pagenum"><a name="Page_201" id= -"Page_201">-201-</a></span></p> -<p>Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, -hogy mi az? Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. -Fehér falon fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis -buti fióka kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva -gyönyörködött bennök. A másik fecske meg egy alattok elnyúló -hangafa gallyvégen énekelt. De még az árnyékuk is ott volt a -falon.</p> -<p>– Remek! Gyönyörű kép! – hallatszott jobbról-balról.</p> -<p>Egy asszonyi hang:</p> -<p>– Édes kis picinyek!</p> -<p>– Lásd, – szólott Lukács diadalmasan, – a házasság -szimbóluma.</p> -<p>Gondoltam: makkal álmodol!</p> -<p>S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a -művész, vagy kitömött madarakról?</p> -<p>– Mindegy az, – mondotta Lukács. A fő a gondolat!</p> -<p>Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol -zörögve kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a -nyakán, s egy nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya -volt, és hogy el ne szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót -aztán kirángatta a földből, s vele együtt robogott világgá.</p> -<p>Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták -elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még -ijedtebben rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, -és lógó nyelvvel vitte tovább a terhét.</p> -<p>– Lásd, – mondottam nevetve, – ez is a házasság szimbóluma. -<span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span></p> -<p>Nevetett ő is.</p> -<p>Aztán jött velem tovább.</p> -<p>Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára -méltóztatik bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, -akármit csinálnak!</p> -<p>Kezet nyujtottam Lukácsnak:</p> -<p>– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. -Te csak eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok.</p> -<p>S ott-hagytam.</p> -<p>Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem -láttam senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a -folyosóra. Megálltam az udvar puha földjén. Benéztem.</p> -<p>Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember -igazán nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem -is egyéb, mint maga-magának a folytonos, részről részre való -felfedezése.</p> -<p>A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt -előttük. Cili éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken -nyiákoló pocos macskájoknak.</p> -<p>Ime, gondoltam, kávé a vacsorájok. Micsoda koldús nép!</p> -<p>Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a -pompás szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az -éléstáramban. Csak négy év! csak négy év!…</p> -<p>Vacsorázás alatt mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés:</p> -<p>Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… -Mosolygott-e reá a leány olyan bizalmas-kedvesen, <span class= -"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> mint -rám a névestén?… Talán még bizalmasabban is… Lukács bizonyára -felhasználta az alkalmat arra, hogy megszorítsa a kezét… Talán -többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét az ajkához…</p> -<p>Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem -magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!?</p> -<p>Nem, itt nem szabad erőtlenkedni!</p> -<p>És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. -Hiszen, gondoltam, azért beszélgethetek vele.</p> -<p>Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak -épp egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát -eresztették ki rajta.</p> -<p>A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs -itthon, és az ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.</p> -<p>Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól -resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.</p> -<p>Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. -Azalatt elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.</p> -<p>Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is.</p> -<p>No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint -véltem, akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy -van az nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!</p> -<p>Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt -hozott. Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az -ember a rossz dohányt <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span> is. Beszélgettünk, tanakodtunk a -jövőnkön. Megint azt gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem -igen tűnt, hogy mikor a Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott -babrálja az esernyőjét. Hát bepislog, bepislog, mint afféle fiatal -ember. De nincs ennek semmi jelentősége.</p> -<p>Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem -pillogtam be az ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam -vele szóba.</p> -<p>S esett az esső, esett.</p> -<p>De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a -felhők szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra -megjelentek a gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. -Lukács esernyő nélkül jött el, s hat óra tájban letette a -pípát:</p> -<p>– No gyerünk ki tán a levegőre.</p> -<p>– Nem, én ma nem megyek.</p> -<p>Rám-bámult.</p> -<p>– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi -tárgyakat is.</p> -<p>S Lukács ment, én pedig maradtam.</p> -<p>Elővettem a világtörténelmet. Gondoltam, az legjobban leköt.</p> -<p>De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az -eszem. Láttam a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva -beszélnek, meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi -üdeség.</p> -<p>Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban -egy okos mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen -sétáló pár egy olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! -Valami mégis marcangolt. <span class="pagenum"><a name="Page_205" -id="Page_205">-205-</a></span></p> -<p>Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a -napok döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza -mehet juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak -mindössze egy kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak -odahaza. S ha Lukács mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják -Dormándyék komolyan, de ha én nyilvánitok érdeklődést, akkor a -kalendárium összes szentjei se mentenek meg a Szepesi sorsától!</p> -<p>Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az -udvar közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én -csak elléptem mellettök, s lesétáltam a városba.</p> -<p>Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már -megszabadúltam minden kísértéstől.</p> -<p>De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az -embert!</p> -<p>Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy -délután Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.</p> -<p>Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem -valami szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem -tudom miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy -többet bont, mint amennyit varr.</p> -<p>A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a -szalmaszin ruha varratait fejtegette.</p> -<p>Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy -ablaka volt a szobámnak, s kellett a világosság.</p> -<p>Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem.</p> -<p>Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján <span class= -"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> láttam -azt az előbbi nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor -divatozott az a hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és -gallérul visszahajtott. Cili nyaka meztelen volt a -nyaka-gödréig.</p> -<p>Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad -teltségét, nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, -és rásütött. A szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, -fínom kis leheletszerü árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a -ma kinyilt fehér rózsa. S a nyakára ahogy rásütött a nap, hajának -néhány göndörke pelyhét szinte aranyos szőkének tüntette fel. Pedig -nem szőke volt a haja, hanem sötétes gesztenyeszin.</p> -<p>A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és -elmosolyodott.</p> -<p>Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén -elmosolyodtam.</p> -<p>Az ablak szimpla volt. A leány féloldalt hajlitotta a fejét, s -beszólt:</p> -<p>– Tudja-e mi ujság Zeller úr?</p> -<p>Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem -urazta, csak Horváthnak szólitotta.</p> -<p>Kinyitottam az ablakomat.</p> -<p>– Mi az a nagy ujság Cilike?</p> -<p>– Megszaporodtunk.</p> -<p>– Hogy-hogy?</p> -<p>– A Miókának négy kis fiókája van.</p> -<p>És nevetett.</p> -<p>– No ez csakugyan szaporodás, – feleltem, – hol vannak az uj -lakók?</p> -<p>– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc <span class= -"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> nap -mulva. Milyen helyes kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a -kosárban…</p> -<p>Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. -Sohse néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, -milyen tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. -És a mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek -még a mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem -úgy mosolyog; a keze-járása nem olyan könnyü.</p> -<p>És ismét megmámorosodtam.</p> -<p>– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a -kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény -ördög vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém -lenne minden szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! -sötétpilláju mosolygó szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! -egész tündéri valósága!!!</p> -<p>Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat -hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal -vivódott, hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő -multával is? S ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik -ilyen leányt adni, ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, -nekem-valót?</p> -<p>És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, -bizalmasan, őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e -szép vagyok? Hát szólj, mondd ki, amit a szived gondol!</p> -<p>Azon az egy percen fordult meg minden.</p> -<p>Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili <span class= -"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> -mellett. Lapos volt, mint az ócska muff, és borzas. -Hozzátörleszkedett a Cili lábához.</p> -<p>Cili nevetett:</p> -<p>– Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya!</p> -<p>Azzal fölvette az ölébe, és a macska fejét az arcához -szorította:</p> -<p>– Te kismama te!</p> -<p>S behúnyta a szemét.</p> -<p>Igy fogja az ura fejét is az arcához ölelni, – gondoltam.</p> -<p>De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes -macska, a lomposság, a szobájok, szegénységök…</p> -<p>Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a -pipámmal. Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való -napon lepedőben szállitották haza. A csempészek megverték valahol a -nagyszombati úton. Karja-törötten, kék és zöld foltokkal -tarkázottan feküdt az ágyában, és keserűen sohajtozott.</p> -<p>Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és -vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz -volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.</p> -<p>Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A -szalmaszín ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a -lábán kivágott lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami -grófkisasszony.</p> -<p>A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és -utána bámult.</p> -<p>Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre -szedegeti elő az elrakott régi ruháit, <span class= -"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> és -azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is az anyja cipői.</p> -<p>De mi lesz, ha elfogynak azok a ruhák, és elkopnak azok a -cipők?…</p> -<p>Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál.</p> -<p>– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. -Aztán majd kitisztúl az idő.</p> -<p>Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. -Azt a szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.</p> -<p>Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még -esdegélt az esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a -felhők szakadékain.</p> -<p>A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka -előtt, akaratlanul is bepillantottam.</p> -<p>Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. -Lukács ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány -mellette állt. Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, -és mosolygó boldog arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött -szemmel, pirosan, komolyan. Aztán Lukács az ajkához emelte a -leánynak a kezét, és fölnézett a szemébe, de oly mámoros áhitattal, -mint ahogy a jelenést látó Szent Ferencet festik. A leány -hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács arcához…</p> -<p>Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A -lélekzetem is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.</p> -<p>Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! -semmi! semmi! – úgy éreztem, mintha <span class="pagenum"><a name= -"Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> valami féltett kincsemet -rabolták volna el orvúl, gonoszul!</p> -<p>Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a -filozófia, a sok <i>hátha mégis elvehettem volna?</i> – azt csak a -martírok történetében lehetne elmondani.</p> -<p>Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen -az ember sorsa legnagyobbat kanyarodik!</p> -<p>A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács -pihent szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a -legkészültebb. Valami hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki -iroda közli, hogy aki pap akar lenni, jelentkezzen az érettségi -bizonyítványnyal.</p> -<p>Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek -rajta:</p> -<p>– Legyen pap az ördög!</p> -<p>Lukács meglátott, és rámcsodálkozott:</p> -<p>– Tán beteg vagy?</p> -<p>– Dehogy is, – feleltem félvállról, – csak rosszul aludtam.</p> -<p>Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy -szórták a könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; -csak nekem jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni -rongy elégséges feleletekre.</p> -<p>Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a -fiát. Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, -kürtös-bajszu testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét -zsiradéka. <span class="pagenum"><a name="Page_211" id= -"Page_211">-211-</a></span></p> -<p>– No, széna-e vagy trágya? – kérdezte dongó basszus-hangon.</p> -<p>– Széna! – felelte Lukács diadalmasan.</p> -<p>Akkor aztán az apja megcsókolta.</p> -<p>Lukács hozzám fordúlt:</p> -<p>– Gyere, ebédelj velünk.</p> -<p>S bemutatott az apjának:</p> -<p>– A legkedvesebb, legjobb barátom.</p> -<p>Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi -embertől nem lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly -erővel, aminővel bikát szoktak teperni a mészárosok.</p> -<p>– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má -illyen ünnepen nem eresztem el!</p> -<p>A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt -is hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.</p> -<p>Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült -egynehány társunk a szülőivel.</p> -<p>Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én -vagyok bágyadt, kókadt fejü, szótalan.</p> -<p>Az öregúr ragyogott a boldogságtól, hogy a fiát érettnek -láthatta.</p> -<p>– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél -rá. Node itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is -öcsém, – szólt hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat.</p> -<p>– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek: -magyarosítok egy németet.</p> -<p>– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját -nézegetve. Ma délután ötkor megkoszorúzzuk <span class= -"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> az -elhunyt tanáraink sírját; este búcsuvacsora; holnap a tanárainktól -búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom kell a jogi akadémián. Az -meglehet eltart hetekig is.</p> -<p>– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már -nem megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy -litániát irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a -pap is megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt -rádbíznám. Én nem tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az -öt hatos, amit adott.</p> -<p>Lukács nevetett:</p> -<p>– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért -majd keresek.</p> -<p>Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és -átlátogatott az ott űlő barátainkhoz.</p> -<p>Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott:</p> -<p>– Pedig az anyja ugyan várja.</p> -<p>Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá -az embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a -sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.</p> -<p>Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam:</p> -<p>– Jó lenne pedig, ha haza vinné.</p> -<p>Az öreg kérdőn nézett rám:</p> -<p>– Hát nincs neki dolga?</p> -<p>Vállat vontam:</p> -<p>– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a -dolog névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember…</p> -<p>Az öreg pislogva nézett rám: <span class="pagenum"><a name= -"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p> -<p>– Hát nem dógok erányába marad?</p> -<p>– Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai -vacsora.</p> -<p>– És a jogi akadémia?</p> -<p>– Ráér jelentkezni ősszel is.</p> -<p>– Hm. Hát mér marad akkor?</p> -<p>Rejtelmesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet:</p> -<p>– A virágnak megtiltani nem lehet…</p> -<p>Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára.</p> -<p>– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. -Dehát csak nem komoly az a história?</p> -<p>– Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám?</p> -<p>– Jó öt óra, kocsin.</p> -<p>– És Lukács tud lovagolni?</p> -<p>– Mindig lovon űl, mikor otthon van.</p> -<p>– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, -és csak éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.</p> -<p>Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a -szivarja hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon -dörmögte:</p> -<p>– Miféle perszóna?</p> -<p>– Csinos, fiatal.</p> -<p>– Asszony?</p> -<p>– Nem. Leány.</p> -<p>– Úri?</p> -<p>– Úri. Úrinak lehet mondani bizonyára.</p> -<p>– Tisztességes?</p> -<p>– Tisztességes. <span class="pagenum"><a name="Page_214" id= -"Page_214">-214-</a></span></p> -<p>– Vagyonos?</p> -<p>– Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát…</p> -<p>Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az -asztal mellé.</p> -<p>Aztán ismét rámfordult, és elborúlt szemmel kérdezte:</p> -<p>– Fogták úgye? Fogták, mint a halat!</p> -<p>– Nem tudom.</p> -<p>– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? -Hogy hijják?</p> -<p>Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem -lehetett visszacsinálni.</p> -<p>Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. -Aztán hozzátettem:</p> -<p>– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én -figyelmeztetésem bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács -megtudná… hogy…</p> -<p>– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek -maga iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a -fiamnak. Remélem még nem késő…</p> -<p>– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi -elalszik magától, ha a két fiatal nem látja egymást.</p> -<p>Már bántam, hogy aláfütöttem Lukácsnak. De az a fene pezsgő volt -az oka!</p> -<p>Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott:</p> -<p>– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen -eszü fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt. -<span class="pagenum"><a name="Page_215" id= -"Page_215">-215-</a></span></p> -<p>– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc -lány körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs -ennek semmi jelentősége.</p> -<p>De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé.</p> -<p>Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél -Józsit mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a -pezsgőből.</p> -<p>– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán -könnyebben folyik az élet!</p> -<p>S kocintottunk.</p> -<p>– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira -bólintva, – hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra -szoknyába.</p> -<p>Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem -szorulni kezdett a kabátom.</p> -<p>A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – -bizony még csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy -ismeretlen félparaszt emberekkel bizalmas beszélgetésekbe -bocsátkozok! Most már aztán megehetem, amit főztem.</p> -<p>– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét -rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több -szerencsétlenséggel.</p> -<p>Azzal az öreg elhallgatott.</p> -<p>Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót:</p> -<p>– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi -pályára lépek.</p> -<p>– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját -pöcögetve. Ott két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy -pénzes leányt, birtokot vesz, úr.</p> -<p>– Bölcsen beszél, – bólogatott rá az öreg. <span class= -"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p> -<p>Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az -asztalunknál, összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. -Azután lekapta a sapkáját és kezet csókolt az öregnek:</p> -<p>– Hallottam, hogy bent van tekintetes uram…</p> -<p>– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki -Lukács. Ülj le Marci fiam.</p> -<p>Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem -távolacskán ült le, csaknem háta mögé az öregnek.</p> -<p>– Hogy vannak a juhok? – kérdezte alázatosan.</p> -<p>Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én -megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a -németemhez.</p> -<p>Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra -néztem, egynegyeddel múlt öt óra.</p> -<p>– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy -kötelességemről.</p> -<p>– Mi az? – kérdezte a német.</p> -<p>– A temetőbe kellett volna kimennem.</p> -<p>– Oda mindig jókor eljut az ember, – felelte mosolyogva.</p> -<p>Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt -professzor sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az -egyik, és nekem tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól -búcsúzzunk, azután az élőktől.</p> -<p>Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult -mikor Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, -mintha nem is ő volt volna, aki tegnap… <span class= -"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span></p> -<p>Hidegen billentettem meg a kalapomat, s el akartam mellettök -menni szótlanul.</p> -<p>De az asszony megállitott:</p> -<p>– Nos, hogy sikerült? – kérdezte családiasan.</p> -<p>– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó -kérdéseket, de azért nem rontottak a bizonyitványomon.</p> -<p>– És Horváth?</p> -<p>– Neki mindig nagy a szerencséje.</p> -<p>És Cilire pillantottam.</p> -<p>A leány szemében szinte lángot vetett az öröm.</p> -<p>Azzal tovább akartam menni. De a leány megállitott:</p> -<p>– Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset.</p> -<p>Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és -egy szakajtó-kosárral tért vissza.</p> -<p>A macskák voltak benne.</p> -<p>– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd -meglátja hogyan dőzsölnek!</p> -<p>Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért -vissza.</p> -<p>Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya -macska, és hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz.</p> -<p>Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a -kosárból, és rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan -nyalintanak bele, hogyan trüszkölnek, ha valamelyiknek a -tolakodásban belé ütődik az orrocskája.</p> -<p>Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a -lakmározást. <span class="pagenum"><a name="Page_218" id= -"Page_218">-218-</a></span></p> -<p>Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A -leánderhordó szélére helyezkedtem.</p> -<p>– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet -állatban, emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a -tejhez, csak ha már a fiai jóllaktak.</p> -<p>E pillanatban megnyilt az utcai ajtó, és az öreg Horváth lépett -be rajta.</p> -<p>A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt -előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.</p> -<p>– Dormándynét keresem.</p> -<p>– Én vagyok, – felelte az asszony űltön maradva.</p> -<p>Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a -szobámba, de ólomnak éreztem a lábamat.</p> -<p>Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is -rápillantott.</p> -<p>– Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok.</p> -<p>Az asszony erre fölkelt. Cili is.</p> -<p>A Cili arca elpirosodott. Az asszony arca elhalványult.</p> -<p>Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére -mutatott:</p> -<p>– Tessék leűlni.</p> -<p>Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; -gyufát az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc -végén lógó szerszámmal, s rágyujtott.</p> -<p>Mink hallgatva, szinte dermedten néztük.</p> -<p>– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> az én -fiam… sűrűn tapossa itt a küszöböt. Azér jöttem.</p> -<p>Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá. Nem felelt.</p> -<p>Az öreg folytatta:</p> -<p>– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre -nincs a lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a -gyermekén. Nagykoru is lesz egykét év mulva.</p> -<p>Megszivta a szivarját, és a macskákra nézett.</p> -<p>Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az -anyja mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.</p> -<p>– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – -hanemhogy megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy -megmondjon más tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes -asszony, legjobb az egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton -járt. A kisasszony szép leány, látom, igazán szép leány. És -bizonyára jól is van nevelve. Neki is jobb, ha tudja, mihez tartsa -magát.</p> -<p>Ismét csend és szivarozás következett.</p> -<p>Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a -kamara felé.</p> -<p>Nekem a hátamba állt a meredek.</p> -<p>– Bocsánat, – fakadt ki végre az asszony, – nem tudom… nem -értem…</p> -<p>– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen -azér is jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok -én. Tisztán szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, -amelyikből iszok. Másnak is úgy nyujtom. Hát azér <span class= -"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> jöttem -én, hogy megtudjam: kötelezte-e magát a fiam valami igérettel? -mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára, vagy halálom utánra?</p> -<p>– De kérem… – hebegte sértődötten az asszony.</p> -<p>Az öreg szigorú nyugalommal folytatta:</p> -<p>– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban, -tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. -Meg kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… -Ámbátor hát tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy?</p> -<p>Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre:</p> -<p>– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni -ehhez a barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, -hogy itt a ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt -semmiféle egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs -helyén. Mink az ön fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, -kedves ifju. De mink tőle semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem -kértünk, nem vettünk. És én csak csodálkozásomat fejezhetem ki, -hogy ön ilyen súlyos szavakkal kérdezősködik.</p> -<p>Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha -minden szava egy fricska volna az öregnek az orrára.</p> -<p>Meg is zavarodott az öreg, – látszott a szeme rezdülésén.</p> -<p>– Hát nem szokott ide bejárni?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Hm.</p> -<p>– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, <span class= -"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> hogy az -esső esett. Akkor is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a -víz a tetőről a vállára csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem -el azzal, hogy azt mondtam, ne lucskosítsa el a ruháját.</p> -<p>Az öreg az állát vakarta:</p> -<p>– Hát nincs semmi… köztük?</p> -<p>– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül -vonzódik a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a -leányomat ládába zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne -nézzen reá. Ha valakinek nem tetszik, hogy a fia udvarol a -leányomnak, a fiával rendelkezzen, és ne az én leányommal!</p> -<p>Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a -fülébe.</p> -<p>– Nono, – mondotta csillapítón.</p> -<p>És fölkelt.</p> -<p>– Hát nincs semmi… <i>vekszli?</i> vagy másefféle?</p> -<p>– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi -családunk tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén -és a kardján nem volt folt soha.</p> -<p>Az öreg rám-pislogott. Azt hittem, a guta rögtön megüt.</p> -<p>De mégse szólt. Ismét az asszonyra emelte a szemét:</p> -<p>– Nono, iszen tisztáztuk az ügyet.</p> -<p>Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. -Némán köszönt, és elballagott.</p> -<p>Dormándyné lázas-pirosan és fáradtan ült vissza a székére. Cili -szemében könny csillogott. <span class="pagenum"><a name="Page_222" -id="Page_222">-222-</a></span></p> -<p>– Micsoda nap ez! – szakadt ki a szó az asszonyból.</p> -<p>És a leányához fordúlt:</p> -<p>– Nyilatkozott neked az a fiatal ember?</p> -<p>Cili a szeméhez emelte a zsebkendőjét, s bólintott.</p> -<p>– Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit -mondott? Igérte, hogy elvesz?</p> -<p>A leány szomorún lecsüggesztette a fejét:</p> -<p>– Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek… senkinek. Még -magának se. Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná… Ő -majd lassankint rábírja az apját. Én nem értem, hogy -történhetett…</p> -<p>Nem tudom mit beszéltek tovább. Ott-hagytam őket.</p> -<p>Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem, hogy micsoda álnokság -lakik abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjü -emberek a legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti -szeretetből, s a végén kitudódik, hogy engem csak vasuti állomásnak -használt: felszállásra. Ki tudja hol és hány szor találkoztak ők -ketten, külön!</p> -<p>Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a -kertbe és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek akkor siet -be az útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a velencei tűkör. A -hóna alatt egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfücsokor. -Köszön és megáll Cili előtt. Nyujtja a csokrot.</p> -<p>Cili ránéz búsan. Nem nyúl a csokorért.</p> -<p>Látom Lukácson, hogyan döbben meg. Néz a leányra, néz az -anyjára.</p> -<p>– Mi történt?</p> -<p>Az anya felel: <span class="pagenum"><a name="Page_223" id= -"Page_223">-223-</a></span></p> -<p>– Nem szabad öntől a leányomnak elfogadnia semmit.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Mától fogva tekintse idegennek. Mink is idegennek fogjuk önt -tekinteni.</p> -<p>Lukács arca hasonlatossá vált a Laokon ábrázatához.</p> -<p>– Annyit csak kérdezhetek, – szólt egy percnyi idő után, – hogy -magyarázzák meg…</p> -<p>– Az ön atyja az imént ment el tőlünk.</p> -<p>– Az én apám?</p> -<p>– Az ön atyja. Vallatott bennünket, mint valami -vizsgáló-bíró.</p> -<p>– Az én apám??</p> -<p>– Súlyos szavakkal illetett bennünket.</p> -<p>– Az én apám???</p> -<p>– Azt mondta, hogy mink önt… Azt mondta, hogy az ön ígéretei -semmisek. Ő rendelkezik az ön vagyonával és sorsával.</p> -<p>Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, -mint a főtt ponty.</p> -<p>Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják -Lukácsot kidobni?</p> -<p>Lukácsnak akkorát fordult a szeme, mint a malomkerék:</p> -<p>– Ki lehetett az a gazember?!</p> -<p>S a szeme rajtam állt meg.</p> -<p>Ez a kegyetlen szó megrázott.</p> -<p>Lángba borultan toppantam eléje, és a szeme közé néztem:</p> -<p>– Válogassuk meg a szavakat! – harsogtam. <span class= -"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> -Vagypedig fordítsuk vissza arra, aki ártatlan leánykákat hazug -ígéretekkel akar megtántorítani!</p> -<p>A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy -írígy kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart -csapott, hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál -ingben szaladt ki közibénk.</p> -<p>Csúnya egy petek volt az!</p> -<p>Még azon órában elrobogtam a németemhez. Kértem, hogy legyen -segédem.</p> -<p>– Embert ölök ma! – lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de -mindegy: vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit!</p> -<p>A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és -csak azután kérdezte, hogy mi történt?</p> -<p>Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem -nevezhetek, egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de -olyan színnel udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint -a ma-esett hó. Ámbár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek -ismertem, hogy második Margarétát megmentsem az elbukástól.</p> -<p>– Szép. Helyes, – bólintott rá az orvos.</p> -<p>Azzal elmondtam röviden, hogy mily ovatosan, kíméletesen -figyelmeztettem az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily -durva paraszt volt a fia.</p> -<p>– És most idejöttem, – folytattam, – önhöz, úri emberhez és -tartalékos tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen -ügyekben tapasztalatlanok és szamarak.</p> -<p>– Helyes, – mondotta komolyan az orvos. Az <span class= -"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> ügy -kétségtelenül súlyos természetü, sú-lyos ter-mészetű. Tud -vívni?</p> -<p>– Nem tudok.</p> -<p>– Baj. És az ellenfele?</p> -<p>– Az se tud.</p> -<p>– Még nagyobb baj. Hm. Hát lőni tud-e?</p> -<p>– Sohse volt pisztoly a kezemben.</p> -<p>– Hát az ellenfele?</p> -<p>– Annak bizonyára volt puska is.</p> -<p>– Baj.</p> -<p>És az állát fogdosva, töprenkedve járt fel és alá a -szobában.</p> -<p>– A sértett fél maga, – mondotta végre. Tehát mink választjuk -meg a fegyvert. Mármost mit válaszszunk? Ha pisztolyt választunk, -maga még három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasba lövi, -vagy mellbe, az kétségtelen.</p> -<p>Ez nem tetszett nekem.</p> -<p>– Hát akkor kardot…</p> -<p>– A kard meg pláne veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem -ismerik a vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a -testet: metszenek bőr, metszenek izmot, metszenek fület, orrot, de -csontot nem vágnak soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká -változnak át a viadal színhelyén: teljes erejökkel nekihuzakodva -sujtanak, vágnak, kaszabolják egymást, s nyomorékot szabnak -egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást.</p> -<p>És a fejét rázva nézett reám,</p> -<p>Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pőrölyét. Hatot -ütött szép rendben a harangra.</p> -<p>… <i>mortuos plango</i>… <span class="pagenum"><a name= -"Page_226" id="Page_226">-226-</a></span></p> -<p>Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné -férje. Az tudott vívni, mégis…</p> -<p>– Nem lehetne-e, – mondottam, – az ügyet valahogy másképp -elintézni?</p> -<p>– Másképp? Hogyan?</p> -<p>– Talán… talán békésen…</p> -<p>– Békésen? – hörkent meg az orvos. Pofont? Békésen?</p> -<p>És hidegen nézett reám.</p> -<p>– Hiszen nem volt az pofon, – mentegetődztem. Mondtam, hogy a -légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal -ütött. Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal -ütött volna. Azt nem lehet pofonnak nevezni.</p> -<p>Az orvos a fejét rázta:</p> -<p>– A légycsapó önt arcon érte. Hiszen most is fel van dagadva a -bal arca.</p> -<p>– Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. -Ha nem kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak -nevezni doktor úr… A magyarországi fogalom szerint…</p> -<p>Az orvos megint a fejét rázta:</p> -<p>– A pofon internacionális fogalom. De nézzük tisztára: Mi a -légycsapó? A légycsapó nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag -készített eszköz, amely arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége -meg legyen hosszabbitva, s a tenyér körülbelől egy méterrel -távolabbra működjön, csapólag. A légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy -vele a pofon indirekt pofon, s hogy direkt pofont csupán az igazi -kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A jelző nem változtatja meg a -tárgyat, csak minősiti. <span class="pagenum"><a name="Page_227" -id="Page_227">-227-</a></span> De ha önnek más a felfogása, akkor -tisztelt uram, keressen más segédeket.</p> -<p>S oly hidegen nézett reám, hogy szinte megfagyott a velő a -csontjaimban.</p> -<p>– Hát kérem doktor úr, – rebegtem megtörten, – intézze el ahogy -lehet. Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én -szeretnék mihamarabb túl lenni ezen a rút ügyön.</p> -<p>Az orvos erre megint becsüléssel pillantott reám:</p> -<p>– No csak bízza rám, – mondotta. Én jártas vagyok az efféle -ügyekben. Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihivjuk a -frátert.</p> -<p>– Kardra?</p> -<p>– Azt majd mink elvégezzük. Egyébiránt én azon leszek, hogy ne -kardra.</p> -<p>– És mikor kell…</p> -<p>– Talán holnap reggel már megverekedhetnek. Rajta leszek, hogy -sokáig ne húzódjon ez az ügy.</p> -<p>Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott -akartam kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam:</p> -<p>– Még valami doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem -ismerem a szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani?</p> -<p>Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy -legalább is ingre.</p> -<p>– Fekete szalonruhában, – felelte az orvos. A nadrág is fekete -legyen.</p> -<p>Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt egy -bökkenője: nem volt szalonruhám. Egy téli fehér-pontozott szürke -ruhám volt, meg egy nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna -szerezni a finánctól, <span class="pagenum"><a name="Page_228" id= -"Page_228">-228-</a></span> de már kabátot… a fináncnak csupa -aranyzsinóros galléru volt a kabátja.</p> -<p>– No min gondolkodik? – kérdezte az orvos a vállamra téve a -kezét.</p> -<p>– Azon, hogy más ruhában nem lehet-e ott megjelenni?</p> -<p>– Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a -gallért is felhajtjuk, hogy az ing fehére ki ne lássék.</p> -<p>– Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak -most kölcsön fekete kabátot. Mindeniken rajta van ma, s talán -reggelig…</p> -<p>Az orvos elmosolyodott:</p> -<p>– Hát majd küldök én egyet. Hol lakik?</p> -<hr class="tb" /> -<p>Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. -Elmondtam neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen -föl azonnal az orvoshoz.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Életem legkülönösebb estéje folyt le aznap.</p> -<p>A bucsuzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten -voltunk a legvidámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek -tárgyalása is. Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; -egy-egy lövés; huszonöt lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő.</p> -<p>Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász -Józsi, énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, -ünnepieskedtek.</p> -<p>Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az -egyik tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. -Figyelmeztetett bennünket, hogy az <span class="pagenum"><a name= -"Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> iskola együtt-végzése -valamennyiünket éltünk hosszáiglan testvéries szeretetre kötelez. -Szeressük egymást kint az életben is. Mert az iskola közös anyánk -volt: éveken át azonegy gondoskodásban, lelki nevelésben -részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni az élet sok hideg -küzdelmében, hogy a szeretet a földi embernek eggyetlen nemessége, -kincse, világossága, melegsége.</p> -<p>Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A -fiuk fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. -Csak mi ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem -érintkezett.</p> -<p>Mintha jeges szél fuvalt volna át a szivemen, mikor közelébe -értem.</p> -<p>De a többivel én is ölelkeztem és fogadkoztam, hogy szeretni -fogom őket.</p> -<p>– Holtig, – mondta az egyik.</p> -<p>– Holtig, – feleltem eldobbanó szívvel.</p> -<p>Aztán visszatelepedtünk az asztalhoz. A cigány magyar dalokat -muzsikált.</p> -<p>Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a -cigánynak, hogy hallgasson el.</p> -<p>Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk -vallomását terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és -ünnepiesen megbékülünk. Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a -szivemet.</p> -<p>Lukács azonban arról szólott, hogy minden tíz évben -találkozzunk.</p> -<p>Tehát még azzal is henceg, hogy ő tíz év mulva élni fog!</p> -<p>No majd meglássuk.</p> -<p>A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan -emeljem fel, hogyan mozdítsam meg <span class="pagenum"><a name= -"Page_230" id="Page_230">-230-</a></span> egypárszor függőleges -vonalban, mielőtt elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a -puskapor fölfelé rugja a cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem -célozzak inkább a térdére, akkor mellbe vagy vállon találom.</p> -<p>A vacsora előtti percekben a kávéház egyik sarkába történt ez az -oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal űltem az -asztalnál.</p> -<p>Tizenegy órakor meglökött Fazekas: elosontunk.</p> -<p>Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen -tárgyaltak? Lukács másik segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a -kaszárnyából. Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: -mindent elfogadtak, amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, -hogy melyik orvost hivják orvosuknak.</p> -<p>Ez az utóbbi értesités megviszologtatta a hátamat. Hát annyi -orvos kell az ilyen ügy lebonyolitására?</p> -<p>– Feküdj le azonnal, – mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos -azt mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Hát én le is vetkőztem.</p> -<p>De amint magamra maradtam, egyszerre gyászszínben láttam a -világot. Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e -vetkőzni?</p> -<p>Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt -áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott -értem! A testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. -Anyám a gyufa-szálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira -takarékoskodott. S holnap… talán egyszerre kapják meg az én -öröm-levelemet egy idegen kéz írta fekete levéllel. <span class= -"pagenum"><a name="Page_231" id="Page_231">-231-</a></span></p> -<p>Illő, hogy irjak nekik, s mentegessem magamat, s hogy legyen a -szeretetemről emlékük legalább egy levél.</p> -<p>Irtam könnyezve: <i>Társadalmi kényszerüség… becsület… úri -emberhez illő bátorság… köszönet a szülői szeretetért…</i></p> -<p>Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak -akkor éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kíséri át az -embert az életén át két szívnek a gondoskodása, ezernyi jósága, -aggodalma…</p> -<p>Dehiszen nem bizonyos hogy temetésre jutok!</p> -<p>A <i>temetés</i> szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: <i>A -temetőbe mindig jókor eljut az ember!</i></p> -<p>Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét -gondolataimba.</p> -<p>– Uram Istenem, – fohászkodtam az Éghez, – csak most az egyszer -húzz ki ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek, -holtig imádkozó legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap -elvesznem!</p> -<hr class="tb" /> -<p>Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. -A segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában, Fazekas -feketében.</p> -<p>– No, maga már fenn van?</p> -<p>– Le se feküdtem, – feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem -érdemes.</p> -<p>– Nohát csak tegye fel a kalapot, aztán gyerünk.</p> -<p>Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. -Cilindert is küldött a kabáttal.</p> -<p>Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy -feltettem, lecsúszott a két fülemig. Papirost <span class= -"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> nyomtam -bele hamarosan, hogy amennyire lehet, rendesen álljon a -fejemen.</p> -<p>Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A -reggeli nap aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak -csicseregtek, pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, -csak én voltam fásult. Fáztam.</p> -<p>Az orvos elővont egy kis lapos zsebüveget. Konyak volt -benne.</p> -<p>– Igyék, – azt mondja, – igya meg mind.</p> -<p>Soha életemben nem ízlett úgy a konyak.</p> -<p>Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott -elő a fák közül, s állott meg a mienk mellett.</p> -<p>Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen -Kossuth-szakállas fiatal úr. A másikból az őrmester szállt ki Szél -Józsival.</p> -<p>Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult -és szalutált.</p> -<p>A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott -a kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan -szedik elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámot.</p> -<p>Azután az én németem összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésü -tokból két pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. -Kirakták rá a pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt.</p> -<p>Mink ezalatt Lukácscsal külön-külön ácsorogva cigarettáztunk. -Lopva rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca -piros volt. Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív.</p> -<p>Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem <span class= -"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span> az -arcomra. Összefont karral néztem, mint töltik porral a -pisztolyokat. Egyiket az őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy -bőrzacskóból golyókat bontott elő, s közben rendelkező szavakat -mormogott. Az őrmester mindannyiszor kaszárnyai engedelmességgel -felelte:</p> -<p>– Igenis, hadnagy uram.</p> -<p>A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga -gyömött fojtást is beléjök. Csak azután nyujtotta vissza:</p> -<p>– Ezt is verjék le.</p> -<p>– Igenis, hadnagy uram.</p> -<p>Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében -beszél a pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti.</p> -<p>Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a -huszonöt lépést.</p> -<p>Fölállitottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz -pisztolyt a kezembe nyomták.</p> -<p>Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a -zsebóráját az őrmesternek, s mondta hogy vezényeljen.</p> -<p>– Igenis, hadnagy úr.</p> -<p>A hadnagy hozzánk fordult, és harsányan kiáltotta:</p> -<p>– Felszolitok asz urak kipékelni, ha asz lehet fan.</p> -<p>Egyikünk se felelt. Én a füre néztem. Lukács is.</p> -<p>A hadnagy intett az őrmesternek.</p> -<p>Az őrmester megköszörülte a torkát, és kiáltott:</p> -<p>– Tűz!</p> -<p>Mind a ketten fölemeltük a pisztolyt.</p> -<p>Céloztunk. <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span></p> -<p>Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, -ha felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja.</p> -<p>Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte -egyszerre vet lobbot.</p> -<p>Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok -a sebre. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem.</p> -<p>Elájultam.</p> -<p>Mikor ujra fölnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden -mellettem. A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, -hogy szinte zöld szinre vált.</p> -<p>– Répácskám! – sírta, – meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak -most az egyszer meg ne halj!</p> -<p>A két orvos is mellettem hajladozott.</p> -<p>– Nincs semmi baj, – mondotta a németem az ingemet -visszaigazítva, – csak a töltés csapódott a melléhez.</p> -<p>– Nagyon vérzik? – kérdeztem bágyadtan.</p> -<p>– Sehogy se vérzik. Semmi, semmi…</p> -<p>E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, -és kezet nyujtottam Lukácsnak.</p> -<p>Lukács megölelt:</p> -<p>– Felejtsünk el mindent! – mondotta érzelmesen. Bocsáss meg -nekem, Répa! Ne haragudj rám!</p> -<p>– Nem haragszom, – feleltem örömmel.</p> -<p>S mind a ketten a tenyerünkre néztünk. Az én tenyeremen valami -vastag zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból -juttattam Lukácsnak.</p> -<p>– A fojtás leve az, – magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a -csepü. <span class="pagenum"><a name="Page_235" id= -"Page_235">-235-</a></span></p> -<p>Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német -gyönyörű redengotján.</p> -<p>Hát hogy lehetett az?</p> -<p>Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi -golyót tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős -viaszt, vagy tudj’a a kefe mit.</p> -<p>Dehát akkor egyikünk se gondolt arra.</p> -<p>Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon -részegen ahogy megszabadultam az áldomás-ivástól, bementem a -Szent-Márton templomba, és hálálkodtam az Istennek.</p> -<p>Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó -embert választhattam főelintézőnek.</p> -<p>S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is -teljesítettem: én voltam az első jelentkező a püspöki irodában.</p> -<p>Nem is bántam meg.</p> -<p>De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az -embernek az élete sorsa…</p> -<p>Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom -felejteni. Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink -elenyésznek.</p> -<p>És nem tudom elfelejteni.</p> -<p>Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a -leány. És eltünődök rajta:</p> -<p>… Ha Lukács nem jött volna görög jegyzetért…</p> -<p>… ha véletlenül nincs ott a kertben az a leány…</p> -<p>… hátha mégiscsak… hátha mégiscsak én vettem volna el?</p> -<p>… Vajjon milyen életem lett volna vele?…</p> -<p>… Örökölt-e vajjon az öreganyjától?… <span class= -"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span></p> -<p>… Milyen gyermekeim volnának? Hány évesek volnának?…</p> -<p>… Mi volna a foglalkozásom?…</p> -<p>… Boldogabb volnék-e mint most? vagy épp oly igavonó állata -volnék a házasságnak, mint más ezerek, milliók?</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egy fiucska zavarta meg a beszélgetésünket, – a szomszéd -asztalnál söröző molnárnak a gyereke. Az asztalunk alá bujt. Valami -üvegcserepet kapott fel onnan, – sörös üvegnek a cserepét.</p> -<p>Ahogy kivonta a fejét, ránk-mosolygott, hogy szólunk-e a -tolakodásáért? Aztán visszasompolygott a bátyjikájához. Adott neki -is egy cserepet. Mind a ketten a szemükhöz illesztették, és -mosolyogva forgatták a fejöket.</p> -<p>– Mily kevéssel boldog az ember! – mondottam -rájok-gyönyörködve.</p> -<p>– S lásd, hogy csalja magát, – felelte a pap. Hogy csalja magát -az ember akarva is. Ez a gyönyörüsége az embernek.</p> -<p>A kisebbik gyerek ekkor a papra nézett, és nevetett.</p> -<p>A pap is elmosolyodott:</p> -<p>– Mit nevetsz lurkó?</p> -<p>– Azt, hogy milyen sárga a pap bácsi.</p> -<p>Kedves, tiszta arcu kis gyermek volt, s boldog a játékában.</p> -<p>Fölvettem két perecet s nekik-nyujtottam.</p> -<p>– No gyertek ide.</p> -<p>És a molnárnak is szóltam:</p> -<p>– Ugye megengedi? <span class="pagenum"><a name="Page_237" id= -"Page_237">-237-</a></span></p> -<p>A molnár vállat vont:</p> -<p>– Ha köll nekik…</p> -<p>A nagyobbik fiu a fejét rázta:</p> -<p>– Köszönjük már ettünk.</p> -<p>– Nem perec köll ezeknek, – mondotta a pap. Cukor kell, igaz-e? -No gyertek hát…</p> -<p>S belenyúlt szinte könyékig a zsebébe. Elővont egy kék -papiros-csuklyát. Az iránt már a gyerekek több érdeklődést -mutattak.</p> -<p>Odaálltak a pap mellé, és várakozással nézték, hogyan bontja elő -a mályva-cukrot.</p> -<p>Adott vagy tiz szemet mindeniknek, s megsimogatta a kisebbiknek -az arcát:</p> -<p>– Hogy hínak?</p> -<p>– Jancsinak, – felelte szemérmetesen mosolyogva a kicsi.</p> -<p>– Hát a másik neved?</p> -<p>A gyerek a vállát vonogatta:</p> -<p>– Jancsika.</p> -<p>Nem tudta a nevét.</p> -<p>Ahogy ezen mulatunk ottan, a kocsma udvarán azt a falusi urat -látom megjelenni, akiről Zeller beszélt.</p> -<p>Keresőn jártatta körül a szemét az udvaron ülő népen, aztán -felénk nézett, és elmosolyodva jött hozzánk:</p> -<p>– Nini Répácskám! – mondotta örvendezve.</p> -<p>És megölelte a papot, ráveregetett a hátára.</p> -<p>– Hogy kerülnek ide ezek a porontyok?</p> -<p>– Tán a te gyerekeid?</p> -<p>– Éppen. Kezet csókoljatok hamar a pap bácsinak! Ez a két -legkisebb fiam.</p> -<p>– Hát nagyobb is van? <span class="pagenum"><a name="Page_238" -id="Page_238">-238-</a></span></p> -<p>– Van, kettő is. Egyik már a hetediket végzi, a másik, a Lukács -meg az ötödikben bukdácsol.</p> -<p>A pap bámulva nézett a gyerekekre.</p> -<p>– Mingyár olyan ismerősök voltak nekem ezek… Hiszen éppen olyan -a szemök, mint az anyjoké.</p> -<p>Horváth leült kissé hozzánk. Nyájasan, kedvesen, szeretettel -beszélgettek. Elkérdezték egymást, hogy vannak? Zeller -<i>őnagyságát</i> is kérdezte.</p> -<p>– Köszönöm, – felelte Horváth meleg tekintettel. Hízik, és -mindig jókedvü. Olykor egyet gondol, és szül egy-egy fiucskát. De -most már ritkán teszi. Hiába, gyerekből se jó a sok. No, megmondom -neki, hogy találkoztam veled, éshogy megemlékeztél róla.</p> -<p>Aztán bocsánatot kért, hogy több időt nem tölthet velünk. (Négy -óra járás kocsin.) Velem barátságosan kezet szorított, Zellert -pedig megölelte, meg is csókolta, – balfelől.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_239" id= -"Page_239">-239-</a></span></p> -<h2>TARTALOM:</h2> -<ul class="TOC"> -<li>Mi erősebb a halálnál? <span class="ralign"><a href= -"#Page_3">3</a></span></li> -<li>A papa nem örül <span class="ralign"><a href= -"#Page_19">19</a></span></li> -<li>Harangozóék karácsonya <span class="ralign"><a href= -"#Page_39">39</a></span></li> -<li>Szüleim gyémántja voltam <span class="ralign"><a href= -"#Page_53">53</a></span></li> -<li>Szép asszony a kovácsné <span class="ralign"><a href= -"#Page_69">69</a></span></li> -<li>A rettenetes mama <span class="ralign"><a href= -"#Page_101">101</a></span></li> -<li>A vas-tyúk <span class="ralign"><a href= -"#Page_120">120</a></span></li> -<li>Az órás meg a kutyája <span class="ralign"><a href= -"#Page_127">127</a></span></li> -<li>Anna-báli emlék <span class="ralign"><a href= -"#Page_147">147</a></span></li> -<li>A mult velünk él! <span class="ralign"><a href= -"#Page_155">155</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MI EROSEBB A HALÁLNÁL? ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> - -</body> -</html> diff --git a/old/64839-h/images/cover.jpg b/old/64839-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index b8b32b0..0000000 --- a/old/64839-h/images/cover.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/64839-h/images/i001.png b/old/64839-h/images/i001.png Binary files differdeleted file mode 100644 index f5dd60b..0000000 --- a/old/64839-h/images/i001.png +++ /dev/null |
