path: root/64431-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64431 ***

Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=XzZIAQAAMAAJ&hl=en





VIZENJÁRÓK

ÉS

KÉTKÉZI MUNKÁSOK

  Hej de mén a hajó lefelé
  Török-Kanízsa felé.
  Egy szép kislány bujába
  Ül a hajó farába
      Hej de ül a hajó farába.
  – – – – – –
  – – – – – –
  – „Édös anyám, möghalok,
  Ha mög nem házasodok!“
  – „Édös fijam, ne hajj mög,
  Ikább házasoggyál mög,
      Ikább házasoggyál mög.“

(Régi hajósnóta.)

VIZENJÁRÓK

ÉS

KÉTKÉZI MUNKÁSOK

IRTA

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.

SZEGED

KIADJA ENGEL LAJOS KÖNYVNYOMDÁJA

1902.



MEGY A HAJÓ LEFELÉ.

Tél van, de elveszett teljesen a jég és megy lefelé a vizen a hajó. Ez
egy olyan régi fajta eszköz, amilyent ma már nem csinálnak, nem széles,
de hosszu. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van boritva
s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-husz ember. Ül mindenki azon,
amin lehet. Kivül pedig áll a kormányos és széles rudlapátjával igazitja
a menést. Elől azonban hosszu rud van. Ez arra használatos, hogy mikor
jön a hajó fölfelé, erre van vetve a kötél, amelynél fogva a partról
huzzák.

Mert ez voltaképen kereskedelmi bárka, mely hetenkint többször megteszi
a maga vizi utját a falu meg a város között. Jó messze van lent a falu s
mikor a hajó elindul, kötélen jön föl. Benne csak a kormányos áll, vagy
elvétve olyan utas, aki nem birja a gyalogolást. A többi nép, aki a
hajón utazik, kint van a parton és huzza fölfelé. Lassu munka és sok
bajjal jár, de lám, megy mégis, ugy lehet, évszázadok óta. Különben nem
tudni, mióta, de bizonyos, hogy ezt a hajót nem a mostani király alatt
csinálták.

A város alá érve, a hajó kiköt a parton s megy mindenki a dolga után. Ki
a piaczra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. Igy van a hajó vagy
délig vizszélben egyformán s mindössze az a változás rajta, hogy a
bordái fokozatosan sülyednek a vizbe. Mert dől a sok mindenféle portéka
a város falai közül a partra, ahogy azt már megrendelték. Sörös hordók,
zsákok, csizmák, fertályöl fa, petroleum, továbbá egy nagy nyaláb
papiros a könyvesboltból a tanitó urnak, különféle csomagok, ásó,
ültetni való facsemete (itt az ideje épen), meg egyéb mindenek. Csak az
a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban. Azonban erről ne
kereskedjen senki, miután ez a Szélpál Mihály dolga, aki kormányos és
igazgatója ezen vidéki utaknak. Ő intézi itt el valamennyi dolgot, a
főbenjárótól kezdve egészen az aprólékosig. Számon veszi, ami hozatott.
Ami rendben van, azt elrakja a maga helyére.

Apránkint pedig gyülnek az utasok is. A kofák, akik ludat hoztak be és
malaczot visznek ki. Özvegy Halál Ferenczné is, aki semmit sem visz,
mert azért jött be, hogy misét hallgasson a belső templomban az uráért.
Igy tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög
sem tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajjon itt bent). Természetes,
hogy végül, legutoljára a Kata érkezik, a formás menyecske, pedig
mindössze csak azért utazott ennyire, hogy egy pár papucsot vegyen
magának. Illeg is már benne és a papucsok piros sarkai kaczkiásan
kopognak a partra tett deszkán, amint Kata a hajóba lépked.

Szélpál szól is pár szót Katának, hogy ugyan hol maradt annyi ideig,
amire aztán a papucsos menyecskének hirtelen megered a nyelve és szapora
beszédbe kezd. Egy darabig hallgatja is Szélpál, hogy mi mindent mond a
piacz drágaságairól és a szömtelen városi urakról, akik miatt már
papucsot sem lehet próbálni.

– Hogy hogy nem sül ki a szömük? – mondja egy asszony.

– Jaj, Mari néni, nem olyanok ezök – panaszolja Kata és még beszélne
tovább, de a kormányos nagyot kiált:

– No!

Ezzel aztán eleresztik a partról a kötelet, berántják a deszkát és
csáklyára kap a férfinép, hogy vizsodrába tolják a hajót. Ez olyan
munka, hogy ilyenkor csönd legyen és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja
a dolgozó emberek tetteit. A nagy, lapos hajónak még csak macskája
sincsen s ha a kormányra nem vigyáz az ember, könnyen baj eshet. A viz
kitudhatatlan, mert nem lehet megállni rajta, amikor tetszik. A csáklyák
vékony nyele meghajlik, a legények rádőlve nyomják el a parttól a hajót.
A kormányos a vállát veti a rudnak, két ember pedig hosszu, kétkézi
evezőkre kap a hajó orrában. Igy lassan, lomhán kifordul a viz közepére.
Még töreti egy kicsit a ruddal a vállát, mely után midőn egészen
vizfolyvás irányában feküdne a bárka, megáll munkájában és a többinek is
ugyanezt rendeli, mondván:

– Huja!

Leteszik a csáklyát, abban hagyják az evezést. Megy már a hajó lefelé és
nincsen semmi gondja, mert ez időtájban a gőzösök sem szaladgálnak, mind
a viz az övé egész a faluig. Szeliden usznak el a város alatt. A házak a
parton ködbe vesznek, amin tompán zúg át a toronyórák ütése.

– Mögéhöztem – mondja Szélpál és átadván Tóth Savanya Énoknak a lapátot,
belép maga is most a gyékénysátor alá. A többiek már eszegetnek, özvegy
Halál Ferenczné kivételével, aki fehér kendőjét egy sörös hordóra
teritvén, azon helyet foglalt és igen csöndben van. Csak az ajkai
motyogásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban
elhagyott. Egy más asszony (nem tudni még a nevét, mert uraság cselédje
volt eddig s nem rég költözött a faluba) apró oláh almákat hámoz és
eszi, a héjját a köténye zsebébe rakja el. Kell az, mert a kályhára téve
igen jó szagot terjeszt az almahaj. A Kata menyecske, a rossz csont, egy
halom hasábfára ült, csak épen hogy szemben legyen egy fiatal
legénynyel, aki zavartan pödri ütköző bajuszát, mert Kata a lábait
egymásra tette s igen formás bokákat mutat az uj papucsban. Két ember
leghátul ócska kártyával máriásozik.

– Kendnél van a makk csikó? – mondja az egyik.

Amaz egyenkint végig tekinti az öt kártyáját és rázza a fejét.

– Nincs. Miért?

– Mert akkor eldobnám a makk fölsőt.

– Sose dobja kend! Majd möggyün a párja.

Aminthogy meg is jött a huzásnál a makk király. A csikó meg a felső
huszat számit ebben a furfangos játékban. A szomszéd zsákból ki is vesz
két krumplit a szerencsés ember és leteszi maga mellé. Miután minden
krumpli tizet jelent, két krumpli huszat. Igy egyszerűsödnek a
számadások.

Szélpál a tarisznyát keresi elő. Abban barna kenyér van, továbbá
oldalas. Egy bádogban só és paprika összekeverve. A zsebből bicskát vesz
ki és szel a kenyérből, oly módon tartván azt, hogy ami morzsája van, a
tarisznyába hulljon. Szük világ van ám most és takarékosnak kell lenni.
Abból még kenyeres-gombóczot csinál a gyerekeknek az asszony.

Igy vannak csendben, mindenik a maga ebédjével. A komoly Szélpál hamar
végez az étellel és a sátorból szótalan nyujtja ki a korsót Tóth
Savanyának, hogy meritse meg. (Mert a hajóban mindig a saját italán
utazik az ember.)

Miután ivott, még egy kis falatot vág a kenyérből. Azután visszarak a
tarisznyába mindent, a sósbádogot is becsukja, a bicskát pedig a
mellényzsebébe teszi. Halálné bevégezte az imádságot és mert eszébe jut,
hogy otthon elfelejtett olajat tölteni a Mária-kép mécsébe, fölsóhajt:

– Jaj de soká löszünk otthon…

– Nono – biztatja Szélpál. – Oszlik már a köd egy kicsit arra fölfelé.

Nyilvánvaló, hogy a köd, amely a töltések között a viz tetején legel,
nem magától oszlik, hanem a szél fujja. Nem is telik bele sok idő,
utólérte a hajót a felszél és belátogat a sátor alá.

– Hát ne kártyázzatok már – mondja a kormányos – hanem huzzátok föl a
gyékényt.

A máriásos emberek leteszik az ördög zsiros bibliáját és kimennek az
orrba. Széles, vastagra fonott gyékény hever a vitorlarud alján, azt
kell felhuzni. Nem nagy munka, hamar meg van és amint az alsó végeit
lekötnék az oldalokhoz, egyszerre belekap a szél, megduzzasztja és viszi
sebesen a hajót. Egyik ember odakint félhangon nótába kezd:

  Fujja a szél, fujja,
  Fujdogálja, lengeti,
  Mire neveli föl
  Jó anya az gyermekit.

Régi bús, szomoru nóta ez. Bent csönd van a sátor alatt, mindenek
elhallgattak. Mikor a nóta mondaná tovább: „Arra neveli föl jó anya a
gyermekit, Alig husz esztendős…“ egyszerre azt mondja Szélpál komoran:

– Hát látta-e valaki odabent a Vér Teczát?

A szóra Kata elpirul előbb, aztán elsápad. A többiek egy ideig nem
felelnek, aztán rázza mind a fejét.

– Nem, nem én, szögényt – mondja egy asszony, aki végig tekint Katán és
odább huzódik.

– Én sem láttam – felel a legény.

– Pedig – folytatja a kormányos – nagyon a lelkömre kötötte az apja. Mán
kár, hogy magam nem kerestem.

Elhallgat mindenki. Kata behuzta a lábait a szoknya alá, özvegy Halál
Ferenczné a sörös hordóról ugy tekint rá, mintha valamely ördög volna.

– Bár hiszen – szól ujból csak a kormányos – gondolom, hiába keresné már
azt akárki az ártatlant. Azt sirta ma hajnalban neköm az öreg Vér
András, hogy két hete veszött el a háztul.

– Az – felel Halálné. – Két hete, hogy visszaküldte a vőlegény a
jegykendőt. Elcsábitották rossz asszonyszemélyök.

Ismét Katára tekint mindenki. Elveszett a czifra szépsége a
menyecskének, az aranypillés papucsot sem mutatja már és föl nem emelné
a szemeit egy világért. Néma váddal szegeződnek feléje a tekintetek.
Nincs, a ki szóljon vagy beszéljen, csak a kormányrud nyikorog kint, a
hajó alját verdesi a viz és csapkodja a szél elől a gyékényvitorlát.

– Vér Andráséknál pedig ez volt az egyetlen – véli egy utas asszony.

Keserü gúnynyal szól bele Szélpál Mihály:

– Evvel együtt volt neki egy.

Minél több ilyen odavetés történik, annál vádolóbbak és sulyosabbak a
tekintetek a nagy némaságban. Kata homlokát kiveri a veriték. Egyszerre
ijedt kiáltás hallatszik a vitorla mellől.

– Jézus!

– És Mihály arkangyal – kiált vissza a kormányos és az alacsony sátoron
át az orrba ugrik. – Mi az, te?

– Láttam – mondja a hajóslegény. – Fölmerült… ott.

– Micsoda?

– Vér Tecza… Fölmerült a feje. Függő volt a füliben.

– János, ne üzz tréfát – mondja sötéten Szélpál. – Már hogy láthattad
volna?

De amaz erősködik.

– Ugy éltessön az isten engöm! Láttam, de alig hogy fölgyütt, lemerült.
Igy itt oldalt…

Most elkapja Szélpál karját s a vizre mutat, kiáltva:

– A!

Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltünik.
Hanem ezen idő alatt mindenki ráismert, a sátorbeliek is, akik
kitódultak, Kata maradván bent egyedül. Bármily kevés ideig mutatkozott
is, látni lehetett Vér Tecza halovány arczát és barna haját, amit
szőkére festett az iszap.

Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után és a vasvégü kampókat messze
a vizbe leszurják. Keresik és kutatják. Ám a viz átláthatatlan és a
halottait nem engedi. Nincs no, nincs. Elment a fenekére lakni, halak
társaságába. Azért az emberek csak nyulkálnak a vizbe lefelé. Az
asszonyok borzadva huzódnak vissza a szélből a sátor alá és eláll a
szavuk.

Idő multán mondja egy:

– Ilyen borzasztóságot. Jaj szögény Tecza neköd mán a Tisza fenekén. Oh,
mily bünös lelkek vannak a világon! Te csaltad el, Kata, a vőlegényit,
te –

Nem mondhatja tovább, mert özvegy Halál Ferenczné, ki elővette olvasóját
és kezeire is akasztotta, csendet int. Keresztet vetnek. Kata
mozdulatlan. A többi imádkozik és midőn ez befejezést nyerne, Halálné a
temetés énekeibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnét
formáltattam, Ölelem föld porát, Lakom sötét boltját S immár istenemet,
Kegyes teremtőmet Áldom örömmel…

Szélpál Mihály a ladikkal végig ment már a hajó mindkét oldalán és
csáklyáját vetette a halott után. Mikor az egészet megkerülve ujból
föllép a hátsó végén, az arcza vérpiros és szájszélei mozognak.

– Forditsd balra azt a vitorlát! – szól át a sátor fölött rekedten az
elsőkhöz.

Azzal elkapja Tóth Savanya Énok kezéből a kormányrudat és neki vetve
erős vállát, olyant csavar rajta, hogy egyszerre rézsut áll a vizben a
hajó.

– Mit akar kend? – mormogja Énok.

– Eredj dalladzani! Huzzátok rá!

A nagy evezők czuppognak a vizben. A hajó kifordul a part sárgás agyagja
felé. Gyorsan megy, Mihály rángatja a rudat, mignem a hajó orra a part
sekélyes fövényét éri. Megrázkódik rajta minden.

Mihály bemegy a sátorba és vállon fogja Katát az erős barna kezével.

– Kata – szól tompán.

A menyecske felsziszszen.

– Jaj.

– Ne jajgass. Eredj ki innen.

– Mihály bátyám…

– Bátyád a kutya – dörög Szélpál Mihály. – Mégy vagy kidoblak.

Azzal megrázza a vállát. A menyecske széttekint és mindenütt vádoló
szemeket lát maga körül. Özvegy Halálné morzsolja az olvasót és
bólintgat a fejével, hogy jól van, jól van, nagyon jól van. Szótalan áll
fel és megy kifelé. Szélpál Mihály kiséri. Néhány lépés a hajóorrtól a
part, azon apró hullámokat ver a viz.

– Hát igy menjek ki? – suttogja szégyenülten. – Legalább a járódeszkát…

– Ej ha – pattan föl Mihály. – Ne féltsd a czifra papucsodat. Ha amazt
olyan mélyre kergetted, a te lábod is láthat egy kis vizet.

De Énok mégis kiveti neki a deszkát és azon kilép. Senki nem szól utána
semmit. A ködülte sáros agyagparton megragad az uj papucs és piros sarka
a földbe süpped, amikor megy.

– Nono! – mondja elégülten Szélpál Mihály. – Nyomd el! Forditsd ez a
gyékényt, mönjön az a dalladzó.

Lassan kifordul a parttól megint a hajó és Mihály a rud mellett hamar
beleviszi a sodorba. A szél ujból belekap teljesen a vitorlába és
mennek. Szélpál Mihály olykor szomoruan tekint szét és hátra is néz az
apró sárga hullámokra, hogy mutatnak-e valamit. Azonban nem, semmit sem
mutatnak. Csak épen játszanak s néha valamely hal a tetejére veti magát.
A hajó halad. Messze a partszél ködös jegenyéi alatt látni a Kata piros
szoknyáját, amint a szederbozótok közül elővillan. Belül a sátorban
hosszan elnyujtott, vékony asszonyhangok mondják özvegy Halál Ferenczné
után: Támaszd fel örömre testemnek morzsáit, Add meg egek fényét…

A szél a hangokat szétviszi Vér Tecza nagy sirja fölött.




A SZENT MIHÁLY A JÉGBEN.

A kormányos nem valami jó kedvvel indult ennek az utnak, mert ugy vélte,
hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a
marosi jegek. Ezek rendszerint az első hiradók a folyó alvásáról.
Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában usznak lassan. Utánuk már a
fagyok következnek, a jég egyre sürübb, valahol aztán megakad, valamely
kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér
a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a viz. A halak
alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találhatnának a
jégen egy kis ablakot, amely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek
ilyenkor utban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a
zajlásban parthoz tudnak állni.

Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a
nagy hajóval Vácz alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza.
Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés
a buza, sok a kő, erre lefelé buza csak van, van rozs is, de mit ér, ha
kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és nagy hajók járnak érte föl a
Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy voltaképen olcsóbb lenne
turóslepénynyel rakni ki az utczákat. És jó őszi idő volt már, mikor a
nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály s mondta is, hogy ha
ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a
Szent Mihály iránt. De azért csak utra kelt legénységével egyetemben. A
maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely
fölhuzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a
hajót.

Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az
időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám
kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt
végtére a hajó.

– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám – mondta az első legény, bizonyos
Kanizsay Ferencz, másnéven Rámás Ferencz, mert mindig rámás csizmákat
viselt.

– Indulni indulhatunk – felelte Török Mihály – azonban, hogy haza
érünk-e valamikor, azt én most áperte mögmondani nem birom.

Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók,
utóbb széles nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg
vastagra. Biz ugy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra,
amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna
közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős
ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a
kormányruddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a
hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály
legény egyszer akkorát taszitott a jégen, hogy maga is ráesett a
hajóból.

– Nézd a bolondot – mondta Török s kötelet hajitott le Kiskovácsnak,
amin visszamászott. – Nemhiába, hogy valóságos fia a mostani mostoha
apjának, de tökéletlen is volt világéletében.

Mások megszólása, apjának anyjának gyanuval való terhelése nem szép
dolog pedig sohasem és különösen nem ajánlatos annak, aki hajóval jég
között vizen járván, sorsát nem maga intézi. Mint a példa mutatja. Ezen
egész napon meg volt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj
történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt,
hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani.
Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve
jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami még eddig
nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra s a dereka
akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben,
mikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni
kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint
orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.

És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga
szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az
oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné igy
látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra
fordit valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig
bárki bármit beszéljen, ugy van ez, Kanizsay Ferencz eléggé pötyke
legény a rámás csizmában, de ezuttal reszketett és ugyan sürün hányta
magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomoruan pipált és egyre csak
azt mondta:

– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi
történik.

És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak
lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez?
Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt,
ugy harsogott, mintha az itélet napján czitoráznának az angyalok. A
budai telepről segitségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák a
tötthelyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert
behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa
a hajó orrán, ugy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török
Mihály kivette a szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:

– Ugy nézöm, belefordulunk…

Azt mondta erre Kalapis János legény:

– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán
forduljon amerre tetszik.

Török idegenül nézett rá.

– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?

– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert
az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). Csak nem
fagyok a jég közé a Szent Mihály kedviért?

Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a
pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki).
Inkább ehelyett csak azt mondta:

– Hát ugyan hogy möntök ki a partra?

Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a viznek, jó távolosan
feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll,
mert ugy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég
elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó,
hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek,
mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti
embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajitani vékony
zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki
végig kapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a
legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a hires verekedő):

– Majd kihajitom én!

Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképen ugyanaz a
fakoloncz minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik.
Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Igy járt
Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se
közelitette a partot a kölöncz, hanem lebukott a jegek közé.
Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.

– Majd én – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is
próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most
már Kanizsay Ferencz fogta fel a körtét és próbavetést téve előbb, nagy
suhogtatással eresztette ki a kezéből.

Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket,
hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván,
összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott.
(Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól
esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s ugylehet,
szive valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.

– Hát – igy adta föl a szót – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?

Kanizsay Ferencz nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugoraoszlopon,
azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben
Kalapis mentegetőzve rántotta fel a vállait.

– Otthunra vagyok tartozandó az életömmel – mormogta – neveletlen kis
árváim…

Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sirva. Én uram és
én teremtőm, miért ne fakadna sirva az ilyesmin a gyermek?

– Adjátok hát ide azt a körtét – mondta Török – és levetette magáról a
felsőkabátot, le az alsót. Felgyürte a karján az inget az öreges ember
és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett
támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most
karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivitott utána a fagyos
zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött
átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.

– No – mondta az ember – aki akar, az möhet.

A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot.
Kikötötték czövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan
sürün járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent
valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a
lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult utnak s
hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált
eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török
Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül
ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü
Kanizsay Ferencz maradt.

– Te még ne mönj – szólt neki Török – mert majd levelet viszöl a partra,
hogy postára add.

Meg is irta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük
ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a czifraságot s ez okból a gö
betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Igy irta, amint itt van;
ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a
névben lehet különbség):

„Tisztölt gazda uram!

Gyüvetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó
hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Vin
Gőzösök, hogy kivontassanak, de ük se tehettek semmit a jégségben.
Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne szakgassa annyira a Szent
Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Ugy nézze a sorsot,
gazda ur, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihált. Engöm is. A
levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.

Török Mihál.

Most tépte le az első kormánt a jég.“

Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencznek.

– Ezt – mondta – mihelyest falut érsz, föladd.

Kanizsay Ferencz ránézett Török Mihályra.

– Hát kend – kérdezte – Mihály bátyám? kend nem gyün?

A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan
aztán kérdést adott föl Ferencznek:

– Én? – szólt rekedten. – Én? Innen?

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá.
Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a
jeges vizre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral,
önmagának tette fel a kérdést:

– Én? Innen?

*

Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára ugy történhetett, hogy
az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt,
daczára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent
a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla
jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De
Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem boritotta föl a tábla, hanem
csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már
egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott,
fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az
orrával ismét délnek fordul.

– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem
volt kinek mondani szavat a kietlenségben s a kormányhoz állván,
megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt, egymaga ur a vizeken
az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő
megenyhült s a jég ugy elveszett a vizről észrevétlen, mint az apró
kácsák tollából a sárga szin. Titeltől fölfelé megint csak vasbika
huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a viz ellen, mint szokás. Amint
eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, utközben fölkapott értetlen
legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés
(kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):

– No, möggyütt kend?

– Mög.

– Soká oda volt kend.

– Az ám – mondja a hős – sok volt a népekben az ijedtség…




TUTAJERESZTŐK.

Bent valahol Erdélyben csattog a hegyek oldalában a fejsze s rengeteg
szál fenyők szörnyü robajjal ugranak a völgybe a csusztatón. Aki először
látja, azt hinné, óriások verekszenek itt a kövek birodalmában s
fenyővégeket vagdosnak egymás fejéhez, pedig voltaképen csak az oláhok
döngetik az erdőt, hogy uszni küldjék a fákat.

A vizen való járásnak a legelső tudománya ez, amit csak valaha ember
kitalált. A fák a maga mivoltukban usznak a vizen. Az se nem ladik, se
nem csónyak, se nem dereglye, se nem luntra, a hajótól pedig olyan
messze áll, hogy egy napon vele emliteni sem lehet. Csak épen, hogy fa,
mint a többi. Hosszu, nagy gerendák, amikről leszedték az oldalágakat, a
törzsek pedig együvé következtek a vizen és bizonyára ma sem különbek,
mint azon időben voltak, amikor legelsőbb próbálkozott ilyfajta talajon
vizre bocsátkozni az ember. Nem tudni, mikor kezdték meg legelsőbb a
hegyek erdejei, hogy a fátalan lapályokra ily módon ereszkedjenek, de
hihető, hogy utazási módjuk a kezdettől fogva máig sem változott.
Tökéletesen annak mutatja ez ma is magát, mi a régebb időkben lehetett.
Emberek, akik még uszni sem tudnak, rábizzák az életüket, pedig csak
fából készitett szöggel, rossz hevederekkel van együvé tartva az egész.
Lapát az elején, lapát a hátulján, de azon egyetlen fejszén és egyetlen
bicskán kivül, amit az oláh magával visz, egyéb vas nincs se rajta, se
benne. Csak ugy megvan ő maga-magátul. Jár-kél a habokon és bármilyen
egyszerü, soha semmiféle baja nem esik. A gőzösök neki mennek egymásnak
és be is ütik egymás bordáját, a nehéz, buzával terhelt fahajók pedig
zátonyra jutnak vagy a tönkre mennek. Mindezek fölött a maga
lassuságában, de tökéletes biztossággal halad el a hegyi törzsekből
összerakott viziteknyő, amit régenten lápnak hivtak, ma tutajnak
neveznek, ámbátor a szegedi hajós a maga gunyolódó szokása szerint ennek
is megtalálta a külön czimezést. Azt mondja róla: lepény, és ténybeli
dolog, hogy olyan lapos is, mintha egy szép tepsiben egy szép darab
turóslepény heverne. Bár hiszen a turóslepényen nem laknak oláhok (s ugy
lehet, nem is kóstoltak még efajta ételt az istenadták).

Mikor a hegyteteji csusztatón átal leugrálnak a völgybe a fák, azokat
barkácsolni kezdik némely oláhok. Apródonkint össze is rakják a vizen.
Az oláhok mellett ott vannak az anyácskák is és amig azok a tutajt
készitenék, ők seprőt kötöznek az ágakból. A legjobb seprők ezek mind a
közt, amik csak a világon kaphatók. Mert másutt is tudnak ugyan seprőt
kötni, de olyant senki, mint az anyácskák. Ez tartós, maradandó s miután
ezeket is évszázadok óta egyformára kötik egyforma vesszőkből, egyforma
háncscsal az örökké egyforma anyácskák, megvan bennük az az állandóság,
ami az erős régi dolgokban megvolt. Mire az apácskák készen vannak a
tutajjal, anyácskák is mind összekötözték seprővé az arravaló ágat.
Persze a dolognak ezzel nincs vége, mert a tutaj és a seprő ott a
Marosparton, ahol áll, senkinek sem kell. Azt el kell messzire vinni,
mert az uristen igy rendezte be a dolgokat, hogy némi foglalatosságot
adjon a népnek.

Az apácskák ráhányják a seprőt a tutajra. Anyácskák ezt látva, sirnak,
mert im közeleg az indulás. A gyermekek is sirnak a vastagszövetü
ingben. O, o – mondják – o domnye Zeu! Biz ez szomoru sor, akármely
oldalát keressük. Apácskák most ráállnak a vizre s mennek le messze a
csokoládészin folyón az ungurok közé. Az ungurok ugyanis bolond népek,
olyan vidékeket laknak, ahol nem terem a fenyő, s ha apácskák nem
vinnének nekik tutajt le a Maroson, fa hijján házat sem tudnának
épiteni. Jó szerencse, hogy vannak kereskedők, akik levágatják a
hegyekről a fákat s rábizzák az apácskákra, hogy vigyék el azokat az
unguroknak.

Az anyácskák egyre jobban sirnak, a gyerekek, a Dána, az Ilia, a Juonka,
a csöpp Petru szintén pityeregnek. Apácskák most kötik el a parttól a
lápot. Hogy kötelétől szabadult, a viz erőt vesz rajta s lassan utnak
indul. Rudakkal is nyomják befelé. Igy távolodik. Apácskák nem
integethetnek, mert a lapátokkal vannak elfoglalva, ugyanis a viz
közepére, a rendes sodorba kell hozni a tutajt. Ez a hajtásának az
egyetlen tudománya, hanem ezt aztán két kézzel kell gyakorolni. Emiatt
csak igy minden integetés nélkül vannak. Szomoru távozás az ilyen. Az
anyácskák és a gyerekek néznek utánuk, ameddig lehet; a Maros folyása
azonban igen játékos a hegyek közt s apácskák hamar elvesznek a szem
elől. A familiák otthon maradnak és sohasem tudják, hogy az apák
hazaérkeznek-e valaha. A vizet nem lehet kitanulni és idegen földeken
bajos a járás-kelés. Az apácskák pedig, a Petru Mikroan és Juon Drzbaro
huzgálják naphosszat és éjszakákon át a lapátnyelet és Petru Mikroan
néha, mikor már majd elszakad a dereka, átkiált a láp tulsó végébe:

– Hajhaj! Mikor érünk még oda?

– Hajhaj! – felel vissza Juon Drzbaro – mikor érünk még oda?

Mikor olyan utra térnek, hogy egy ember is elég a tutajhoz, akkor a
másik főz. Nagyon egyszerü étellel élnek. Ha elég idejük van a
hámozásra, krumplit főznek, vagy pedig belevetik a parázsba, hogy
megsüljön. Egyébként rendszerint kukoriczalisztet vetnek a bögre aljába,
egy darab hagymát szétnyomnak, azzal elbolonditják s vizet öntenek a
tetejébe. Mire fölforrt a készség, megvan az étel. A tüzet különben
élesztik folyton s nem hagyják elaludni, mert nekik drágább a gyufa,
mint a fa. Mert fa van a tutajon elég, ellenben a gyufáért pénzt kell
adni. A masina és a lumine, a gyufa és a világitás a legdrágább dolgok
közé tartoznak abban az egyszerü életben, amit ez emberek a hegyeik
között élnek, mig a tüzelés jóformán ingyen esik. Otthon a pitvar
földjén van a tüzhely, ahol folyton ég a parázs és még csak tüzelőt sem
kell rárakni. Egyetlen nagy, kidőlt fenyőfa adja ezt, amely keresztbe
fekszik az udvaron és a vége beszolgál a tüzhelybe. Amennyi aztán elég
belőle, ahhoz képest tolják mindig befelé, mert fölöttébb kedvelik az
egyszerü eljárásokat.

A tutaj pedig uszik lassan lefelé a vizen. Ha nagyon sötét éjszaka
támad, ki is kötnek a parton. Ilyenkor a Juon, akinek hegyesebb szeme
van, falu után kutat, hogy abba bemenjen és italt vásároljon. Ezt ugy
szokás csinálni, hogy félüveg spirituszra félüveg kutvizet öntenek. Ha
nagyon finom italt akarnak, akkor még egy krajczár ára czukor is járul
hozzá. Ilyenkor egy kis zsirral gombóczot csinálnak a kukoriczalisztből
és puliszkának főzik. Nagyon okos ennivaló a puliszka, ha jól van
elkászolitva, s ha meg édespálinka is kerül hozzá: kész a boldogság a
tutaj közepén. A boldogság ugyanis ilyen, aki nem keresi, rendszerint az
szokta megtalálni.

Reggel aztán mennek odább. Végtelen lassu utazás ez, két hétbe
belekerül, mig az alföldre érnek. Egyszer aztán a Marostoroknál
belefordulnak a Tiszába. Most már lapátol ám mind a két ember keményen,
mert itt a két viz sodra veszekszik egymással. Egyik az innenső partra,
másik a tulsóra akarja terelni a lápot, azonban Petru és Juon nem
engedik. Nagy munkával jár az ilyesmi, mert forgalmas is a folyó nagyon
és két hid alatt kell elhaladni a láppal. A láp pedig nem ugy van, mint
a hajó, mert ez, ha látja, hogy rossz felé halad, macskát vet és megáll.
De az oláhok, bár szállitják ily módon vagy ötszáz év óta a fát, nem
jutottak eddig arra az ötletre, hogy ők is vethetnének macskát, ha volna
macskájuk. De nem teszik, mert lám, nélküle is megvannak és ami nélkül
valaki meglehet, azt ne keresse.

Igy kötnek ki a vasut hidján tul, ahol ezrével fürdik a Tiszában az
efajta fenyő, amilyent ők is hoztak. A többi munka aztán gyorsan megy.
Jön a kereskedő embere és átveszi a fákat. Meg van valamennyi.

A seprőket is megvenné.

– No hogy adod, Juon? – kérdezi.

– Ju sepri, nágyum ju sepri – mondja Juon. – Tiz dárob van ecs csumó.
Ecs csumó tizem nócz karczár.

– Tizenegyet adok érte – véli a kereskedő. – Kápata?

– Nu kápata – felel Juon.

– Hát ha nu kápata, akkor ott marad a lepényön.

Juan leveszi a sapkát a fejéről.

– Domnu – mondja – ugy segitse engem domne Zeu, hogy nágyum ju sepri.

Végül csomónkint tizennégy krajczárra kiegyez az ungur.

Juon és Petru ennek örülnek és összeszedik czókmókjukat, hogy elhagyják
a tutajt. Viszik a bögrét, a kukoriczalisztet, a burgonyát és a
masinatartót. Mennek az irodába és most pénz kezd hullani a vastag
bőrbe, amit a derekukon viselnek. A kereskedő semmi kifogást nem csinál
és igy hamar megvannak ezzel is. Juon távoztában még elkér az asztalról
egy heverő ujságot. Ő ugyanis katonakorában megtanulta a czigarettázást
és ujságpapirba göngyölni jobb a dohányt, mint a másfajta papirba. A
levélpapir vagy a könyvpapiros erre nem oly alkalmas.

Ezt is megkapván, örömmel távoznak. Hová megy ilyenkor az utas ember? Az
utas ember ilyenkor a Zum Soldaten-ba megy. Ez okos hely, mert amellett,
hogy benne pálinka kapható, az erdélyi Juon ott találkozik a máramarosi
Juonnal és a bihari Juonnal. Azok is igy tutajt eresztve érkeztek ide,
egyik a Tiszán, másik a Kőrösön. Már mire az erdélyiek odaérnek, amazok
javában pálinkáznak. Nocsak sebesen ezeknek is italt. Továbbá ételt,
mert ma nagy nap van. Vastag szalonnát sóskalácscsal, hogy legyen otthon
majd miről beszélni. Az Ilia leány milyen bámulattal fogja majd
hallgatni az idegen dolgot: Kalácsot sóval, istenem, ki hallott enni.
Már pedig ez igy van, – fogja neki büszke mosolylyal mondani az apja, –
ha nekem nem hiszel, kérdezd meg a Petrut, az is evett.

Estig aztán iszogatnak. Akkor uj csoda esik. Bejön ugyanis egy ember egy
bádog kondérral, hogy azt mondja, ki akar enni főtt kolbászt tormával.
Hát hol főzöd a kolbászt, te boldogtalan? – kérdezi Juon. – Semmi közöd
hozzá, frátye, – mondja az ember – csak add ide az öt krajczárt. Ezen
kissé gondolkozik Juon, de utóbb azon véleményre jut, hogy ha ő keresi a
pénzt, abból a maga élvezetére el is költhet valamennyit. Leteszi az öt
pénzt, ami után az ember a bádogjából mindenféle dolgokat szed elő.
Tényleg megfőzi a kolbászt s mire megfőtt, tormát reszel hozzá és
tányéron adja azt Juon elé, beboritva kendővel.

– Au, frátye! – kiált föl Juon csodálkozva.

A többiek is esznek. A bádogos ember alig győzi reszelni a tormát. Erre
megint pálinka következik és most már tökéletesen benne vannak az
uraságban. Megered a beszéd. Egy Juon azt mondja, hogy sehol sem
teremnek olyan szép fenyőfák, mint Máramarosban. No bolond volt, aki
mondta, – véli egy Juon Biharból, – mert Biharban szebb fenyők vannak,
mint bárhol a világon. Ostoba beszéd ez – szól az erdélyi Juon. – Aki
még azt sem tudja, hogy Erdélyben van a legszeb fenyőfa, az ne
beszéljen. Ostoba embereknek semmi helye sincs uri társaságban.

E kijelentés alapján Juonnak a fejéhez vágnak egy pálinkás üveget. Juon
visszavág kettőt. Általános vagdosás támad, kiütik az ablakokat, leverik
a lámpát, megtapossák a bádogos embert, azután egymást, azután a depóst
belevágják a söntésbe, hogy a depós a söntéssel együtt földül.
Végezetül, mint minden dolgok végezete, megjelen néhány markos rendőr,
szétdobálja a verekedő társaságot és elviszi aludni a börtönbe. Másnap a
kapitány előtt vannak. A Petruk és Juonok birságot fizetnek s ami pénzük
megmaradt, azt a depós követeli kártérités gyanánt. Azt meg kell
fizetni, mert jó szerencse, ha le nem záratja őket, amiért megverték. A
három felől való Petruk és Juonok igy tökéletesen vagyontalanul jönnek
el a domnu kapetán elől és szomoruan indulnak a folyó partján haza felé.
Az anyácskák sirnak örömükben, mikor meglátják őket, s két nap mulva,
amikorra ismét készen van egy tutaj, sirnak bánatukban, hogy az apácskák
már ismét mennek. Mert két nap mulva Juonék ujból elindulnak és négy hét
mulva megint gyalog fognak hazaérni.




BÁBOCSKAY SZELET HEVER.

Ugy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert
ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy
szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem
ér az semmit. Szük a viz s ha a hajónak neki fekszik a szél, bármint
kerülgeti, csak kifujja a parthoz a viz közepéről, de ez még szerencse,
mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violencziába az
égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát
ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.

Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a
nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska,
négyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer
fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi
intézést nem tettek egyebet, mert ugy volt, hogy mihelyest eláll a szél,
mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában sohasem egy.
Néha mérges, néha csöndes és egymástól még abban is különbözik, hogy
mely tájról van az érkezése. Mióta szabályozták a Tiszát és a sok
okulárés a maga mércsikélő rudjaival jár-kel a partokon, tökéletesen
elromlott a folyó. Ha felszél jön, azonnal összehuzza a vizet, ha pedig
alszél támad, félóra mulva látható az áradás. Ettől pedig függ a hajó
sorsa meg mindazoké, akik a hajón vannak. Komlósi János első legény föl
is állitott egy kis szélkakasformát, hogy majd az azonnal jelzi neki az
időváltozást, de Bábocskay András minderre nem adott semmit.

– Egy kutya most már – vélte – akármi lösz.

Hogy hátha halat fognak, a piczéket is kivetették, ami állandóságra
mutat. Kiskovácsmihály Mihály evedző legény pedig be akart menni az
hajóházba, mikor rámordul a kormányos:

– Mit akarsz ott?

– Hát majd a brácsát leeresztöm – felelte Kiskovács. – Ugy lehet, rák is
van itten.

– Hát rák löhet itten, mert ép neki való partos a part, az bizonyos, –
vélte válaszadáskép Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen
talán ez az egyetlen hajó az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg
a szobába nem mégy be, Kiskovács.

– Nem-é – kérdezte Kiskovácsmihály Mihály.

– Hát jól van – adta föl a szót megint Kiskovács, – pedig olyan rákot
ehetnék volt a nép, hogy csoda.

És szétnézett a viz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez
meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából
a viz.

– Már mindegy – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek
halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót,
eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem löhet
most kihozni.

Kiskovács elment a hajó orrába pipázni a többihez, András pedig ült
tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé guritva. A szél
egyre erősebben járt a viz fölött, a kikötött kormányrud nyikorgott, a
kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és
szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.

– Ej – gondolta – ott a tulparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem
birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?

Bábocskaynak a fia vasutas Belgrádban feleségestül. Annak viszi most a
pár cserepet, hogy mégis itthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak
a szép zöld levelei között tekínt ki az idegen föld népe közé a fiatal
asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is
keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a
partról nagyot kiált valaki hozzá:

– Hej.

A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a
vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s ugy került ide a partra.
Azt kiáltja neki vissza:

– No.

– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz.

András kötözi a virágot s kiáltja ujból:

– Ez itt hajó, hé.

– Annyit én is látok – szól a csendőr ingerülten.

– Ha látod, mit kérdöd – felelé Bábocskay.

A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és
mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a
járón halad a kormányos felé azon emberek ügyetlenségével, akik nem
szoktak ilyen vékony uton járni.

– Jó lesz egy kicsit vigyázni – inti gunyosan Bábocskay – ebbül a házból
nagyon hamar ki lehet érni az udvarra.

El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi:

– Hova való hajó ez?

András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ülőhelyéből:

– Ez a vizre való.

– Hogy hivják?

– Nem hivják ezt sehogyse, hanem hol a viz viszi, hol a ló huzza. A neve
pedig – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején – szent István
királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.

Amaz nem elégelte be még a kérdést.

– Honnan jön?

Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé.

– A város alul – jelenti ki nyugodtan.

– Ej – kiáltja a csendőr türelmetlenül – hát micsoda város alul? Sok
város van felülről idáig…

– Van ménkü – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul gyüvünk. Odavaló ez
a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol ha valaki bejön a hajóra, jónapot
szokott mondani.

A csendőrnek semmi módon sincs inyére a beszéd.

– Ne leczkéztessen itt engem – vág vissza nyersen, parancsolólag. –
Feleljen, hogy hova mennek, mit visznek, miért kötöttek itt ki? Ismerem
már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.

András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván
magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek
Belgrádig, bizonyosan megfogja ujból az ág. Lehelyezi a kis székre és
amint guggolásából fölemelkedne, azt kérdezi a csendőrtől:

– Maga?

Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe.
Ott van ugyanis a masinatartó.

– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem igy
beszélni?

András már előhuzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas
gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb
fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a
jövevényen.

– Hát kicsoda maga? – kérdezi.

– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok?

A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájba
fogja, félre forditván. Azután ugy mesterkedik, hogy a dohány a szél
daczára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy
a tüz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:

– Nem.

– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok?

– Azt látom, hogy csendőrruha van magán – mondja Bábocskay. – De azt
mondják, nem a ruha töszi az embört…

A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a
világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.

– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát – ez teszi-e az embert,
hajós?

Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna.
Egyenesebb is lesz és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu
pillantásokkal nézi végig a csendőrt.

– Hát, hogy az teszi-e, nem tudom – adja most már föl a szót lassu, erős
ropogtatással – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok a vizbe,
annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, előkiálthatom
mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga kicsoda-micsoda, de
hát én ki fia-csikája vagyok? Hé vagyok magának, én Bábocskay András
első kormányos, adófizető polgár? És István szent királyunk hajójára ugy
köll bejönni, hogy se jónap, se adjon isten? Aztán micsoda jusson? Nem
azért van maga tartva az én adómbul, hogy a becsületös embört
hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a ráczok közt, azokat
fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András és ugy szoritja bele
a pipát a szárba, hogy makban ketté törik.

– No, nem ugy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a
beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre
járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.

– Ha kivert a szél – mondja Bábocskay.

– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország…

– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk.

– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A
kötelesség kötelesség.

– Azt neköm ne tanitsa. Voltam én már zajlásban viz közepén a hajóval,
hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.

– Az szép dolog – mondja a csendőr.

– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András és vizbe dobja
a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.

– Látom.

– No hát. Az én fiam már vasutas odale a Belgrádba.

– Az enyim még iskolába jár.

– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök!

– Az ám – mondja az őrmester – kettő.

– Ne mondja! – füzi a beszédet András. – No látja, mibül lösz a tallas
egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak igy azokat is katonának
akarja adni?

– De tanulnak azok – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja
engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.

– Lássa-e – mondja Bábocskay András, vírzsinyia módra kezelvén fogai
közt az üres pipaszárat – abbul ur lesz. Hej, a fej, a fej, csak más az,
aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt
zsandárkodik.

– Hát ugy van…

– Bizon – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám
különben. A fiunak nyitva a világ, röpülhet, én mög látja, csak itt
vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem
tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e vagy Oláhországban?

Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet,
megkinálta a katonát.

– Üljön hát le egy kicsit.

– De köszönöm – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. –
Nem azért jöttem én.

– Tudom, tudom – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok,
azt ugy is beraktam már a hajó fenekébe otthon. Már gondolom, ahhoz
pedig nem juthatna, mert háromezör métermázsa búza van fölötte.

– Az ugy van – szólt a csendőr s a szoba külső falához támasztva a
fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis,
mostanában nagyon hordják a sót kifelé.

– Löhet. De hiszen van már a rácz fináncznak is esze. Tud az ügyelni, ha
akar… Ehen – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?

– Minek?

– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá,
möghivnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő
sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a
bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolitani.
Tudja, ez belehány mindönt egyremásra, hogy káresz kantáresz, ahogy
lösz, ugy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a
szélfejü kölök… Jó az tudja, nagyon. Melegit az ilyen.

– Már köszönöm nagyon, kormányos ur, – szól a csendőr – de nem lehet.
Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.

– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – –

A csendőr vállára vette a fegyvert és kezelt Andrással.

– Jó utazást – mondta. – Mikor mennek el innen?

– Már azt épen nem tudom – és körülnézte az égi tájakat András. – Amig a
szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sinön mögy, mint a
gőzkocsi.

Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a
földre.

– Isten áldja mög – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége,
kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még
maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egyideig, ha vissza nem
kiabálja a széllelbélelt Kiskovácsmihály Mihály.

– András bácsi, hej!

– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay.

– Be löhet-e már menni a szobába?

– Nem. Minek?

– Só köll a halba.

Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón,
a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.

– Inkább ezt nyitom ki – mondta András – mint a szobaajtót. Emeljük no.

Ketten fogták a gerenda végét és föl birták emelni, ugy, hogy a
kötéloszlopra tehették.

Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda
végét, benyult a lyukon és egy marék darabos sót huzott ki belőle.

– Ne – mondta – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.

– Hát az agár el ment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a
sót.

– El – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda
tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…




GUGORÁZÁS.

Jó ideig kis viz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis
megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor,
mert a viz csalfa nagyon s im, ha pár araszszal alább száll, minden élet
megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit fel kellene huzatni
valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd buzával rakodna. Erre már
régen vár mindenki; az is, aki rakodná a buzát, a hajósgazda is, aki
szállitaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is,
akik a buzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a
parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a ráczok, akik nélkül
semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a viz.

Stévóék az első hirre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a
hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton.
Várják a jó szerencsét, mig lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó
oldalon keresgél némi harapnivaló zsombékos füvet a fövenyben. Ezek
nélkül nem indulhat hajó fölfelé, mert az már ugy van berendezve, hogy a
magyar hajókat szerb emberek lovai huzzák a nagy alattságnál fogva.
Nagyon egyszerü ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik:
Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! szól a kormányos, akkor megindulnak.
Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél rosszabb
foglalkozás nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkivül
nehézsorsu emberre: olyan az élete, mint a hajóhuzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már a
hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az
egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:

– Negyvenkét forint.

A gazda erre szónélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig ujból neki
fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz
kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg
semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárus vagy
szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rácz menyecskékkel el
tudjon kacsalódni, ha hussütésre való serpenyőt vagy pedig tarka
selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt).
Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra
járásra laknak a tulsó parton a ráczok. Stévóék hát kázsélnak és igen
erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a
gazdára nézve igen szomoru világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajó-társaság és a gőzhajós-társaságnak egy
kormányosa meg épen a parton, az aranykoronás sapkával a fején. A gazda
ahhoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról
beszélnek, talán épen arról, hogy hol kellene összeólmoztatni a
kormányos pipáját, amely épen eltörött a héten, de Stévóék mindezt nem
hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve
nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan huzatni a hajóját a gazda. Nézd
el, nézd, hát akkor ők miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit
fognak huzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz
a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék
most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő
multán ujból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:

– Hát huszonnyolczat adok, Stévó.

– No – kap a szón Stévó – harmincz lögyön az, gazda, aztán éjjel is
mögyünk, ahogy a lovak csak birják…

Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és
Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé,
ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet
tapossák a lovak.

*

Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem
ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még
csak ugy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó,
buzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány
hajó jött s jöttek a sekélyes vizen a könnyüjárásu marosi burcsellák.
Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s
egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár.
Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy
sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindig
csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot
elvégeznek negyvennyolcz óra alatt s a többi napra aztán semmi sem
marad. Ahogy a vasut megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránkint a
kishajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki igy látja a
vizen feküdni ezeket a nagy, lusta hajótesteket, amiket lovakkal
vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon
régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nemcsak
az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig
csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón
vitték a kősót s igy jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan
pedig hozták az olyan árut, amit idegen világokból szállitottak tengeri
gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken ameddig csak
lehetett, ami nem is különös, mert egy méteres vizben már igen vigan jár
a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy
ostobaságból van ez igy, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne
sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé; vitte a kősót,
hozta a czitromot, kávét és a spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat
fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyerekkoromban nem
is volt valamirevaló kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

– Biz ugy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a
tengörrel keresködtünk. Münk fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött,
a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hirös
jó utjuk volt azoknak akkor, ugy hivták, hogy kalorina.

A Karolina-ut az, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már
a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó
nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon
kavicscsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent
vasut hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik
faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet
eszik s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha,
olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis
pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a
narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs egy hatos. Az almát meg
árulták három hatosért egy vékával, de ugy se igen vették.

Ma meg aki észszel élő ember, termett almából nem is hagy télire
(legfölebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik
öt-hat krajczárért darabonkint, a narancs darabja pedig téli időben is
négy krajczár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat
csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak…

… Ugyan azért van most is vizihajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós
mestersége tünőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem
bir a nagyhajóssal. Ámbátor ha birna is, a dolog vége mégis csak az,
hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.

*

Van ugyis vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva,
pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol huzhatnának.
Például a part mocsaras, vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét
szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a viznek, hogy az árral semmi
módon sem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a
mély viztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem
futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen
kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most
nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal
aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy lánczos vasmacskát a
csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem felbillen. Ezután pedig
két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is,
itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt
vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor neki áll mind és
kilökik a ladikból. Lezuhan a vizbe a macska, az emberek pedig mennek
vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag,
derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani.
Ez a gugora. A fejin egy rud jár keresztül. Hogy a macskától hozott
kötél végét rákötötték a gugorára, keresztüldugják rajta a rudat és
mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s
amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A viz ellen való
tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább
érsz világból. Magamagát hajtja igy föl a hajó egész odáig, ahol a
macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell
ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik
vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelét, most az
kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahuzó gépre vetik,
hogy felvonják a viz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével erősen
belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek
és a macska fára szalad, de a gyerek eléri és le akarja venni onnan, a
macska oly erősen fogja a fát, hogy csak ugy lehet levenni onnan, ha
körme alatt a faháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a
vizfenékbe és fölhuzásához nagy erő kivántatik, mert épen nem enged; van
eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken.
Hajtják emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan,
ami megismerszik az ütközővas csattogásáról. Meg is állnak pihenni.
Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.

– Már miért? – kérdezi Szélpál.

– Hát, hogy köhög kend.

– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven ember szokott köhögni, nem a
holt.

Ez igaz. Ennélfogva ujból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már
egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél
fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a
macska. A hajót egyszerre megkapja a viz sodra és viszi lefelé. De
tartja az első macskára vetett kötelet a gugora – Jézus és Mihály
arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.

– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetü, de
hiába. Nem bukott le Szélpál, mert épen köhögött. Ahogy megakadt az első
macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordult a suly alatt egyet a
gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett,
onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan
nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni
a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordulhatnak a testhez.
Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve; már Szélpál fölfelé
ezentul nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most,
hogy ladikba teszik s a hallgatag vizen viszi egy hajóslegény hazafelé.
A többi nézi, mig el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután
ujból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a
hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb.
Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon, a kis
családnál?

A viz nekifeküdt a hajónak, az emberek a gugorarudhoz nyulnak és hajtják
a gugorát szótlan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de
szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez:

– Haó! héj!…

Egy idő mulva azt mondja a kormányos:

– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája.




KÖDÖS PARTOK.

A töltés aljában még zöldek a füzfák, amik azért vannak ott, hogy árviz
alkalmával a mérges hullámoknak ellentálljanak s védjék igy a nagy
földfalat a rongálástól, mert ott a földfal mögött a róna, a maga
ezernyi életével. Zöldelnek még a becsületes jó füzfák. Derék növény ez;
minden esztendőben lebotolják, csak épen csonka törzse marad, ám ő nem
bánja. Ágaiból a szegénység köti a kosarat, halászlegény a kast s
bárhogy lebotolják is, ujra hajt. Pedig oly durván bánnak vele. Ha más
fának szedik le az ágait, azt mondja róla a szó: lenyirták, leszedték,
levesszőzték, csak a füzfáról mondják: lebotolták. Mintha hozzá nem
volna érdemes baltával, fürészszel nyulni; elég az is, ha valamely nagy
doronggal leverik az ágait. Hü, derék füzfa, ki meg vagy magadtól, bár
senki sem törődik veled, még most is, ködök és hajnali dér idején, zöld
leveleket mutogatsz. Szerényen ott a töltésoldalban. Van gyümölcsfa is,
amely nem ad annyi embernek kenyeret, mint te, elhagyatott. Hát még az
orvosság, ami belőled kikerül: a salicyl! Lásd, ennek a kis unokádnak
mily előkelő neve van. Kell is neki, mert az nagy urak között
forgolódik, azok szoktak rászorulva lenni. Azok meg csak nem ihatnak
füzfalevet. Füzfalé! – mily parasztos! Természetesen egészen más, önként
értetődő, ugy „magától folyik“, hogy egészen más a salicyl.

Azonban ne haragudjatok füzfák a töltésoldalban, mert különb furcsaságok
is megesnek. Savanya Mihály névvel sem lehetne senki követségi atasé
Szent-Péterváron. Hát csak nyugodjunk bele a dologba. Itt a télelő
hidege, az ártér füve már rozsdaveres s a nyáron át kiszáradt
iszaphomokot valami nedvesség köti egymáshoz. Valóságos föld szeretne
lenni, de csak tetejét teszi ilyenné az őszi idő. Most birja, a parti
földön ezen tájban már alig jár valaki. Mindjobban ritkulnak a hajóhuzó
lovak járásukkal. Ami hajófuvar még van, sietve végzik, már félnek a
jégtől és a fagytól, amely utjában megakasztja a hajót. S a hol késő
őszszel befagyott, onnan tavaszig elő nem jöhet. A gőzhajók sem igen
tudják, meddig haladnak még. Csak nap-nap az életük. Mihelyest a jég
megjelen, leóvakodnak a téli kikötőbe.

Ritkul hát már a parti járás. A part vándormadara, a halász is keveset
mutatkozik. Egyfából faragott csónakja csak itt-ott siklik a parti
sekélyben, orrában a bárkával, amibe majd a halat veti – ha fog.
Mélyeket merül a csónak fara alá a széles tiszai evedző, de csak
könnyedén, mintha nem is az hajtaná a ladikot. Ritka halász, aki
egymagában ülve szeretne evezni, talán nincs is közöttük ilyen egy sem.

Ha gondolják, hogy „lösz valami“, megpróbálják a vizet egy tanyavetésre.
De igen meggondolják, hogy hol próbálják, mert a laptárost neki
ereszteni, az öreg keritőhálót kivetni, meg ujból beszedni, nem kis
munka. Mégis hányszor történik, hogy fia-hal sem akad, vagy csak olyan,
hogy boszusan löki megint vissza a vizbe a halász.

– Eredj, akkor gyere elő, ha majd anyányi löszöl.

Mikor az öreghálót erre a munkára ladikba rendre fölszedi, laptárral,
apacscsal, farhámmal készségbe teszi s munkájára indul, az vezeti a vizi
embert is, ami a földmivelőt. Ő dolgát rendben végezi, elveti, mit
elvetni kell; munkáján lesz-e áldás, hoz-e kenyeret, vagy kenyérre
valót, az a föld fölött élő Igaztól függ, hogy feléje nyujtja-e segitő
jobb kezét.

Ha nyujtja: jól van, ha nem nyujtja: zugolódás nélkül haladnak odább,
máshol próbálni a szerencsét. Pedig az öreghálót tanyavetésre kivetni
nehéz, a pirittyhálót még nehezebb, de az ezeken a mostani szük vizeken
nem is igen járja. Kevés olyan hely van, ahol meg lehet állapodni, ahol
valamely tanyafélét is ütnek a parton, – ha mást nem is, némi alacsonyas
sátort ócska ponyvákból.

Inkább a kintvaló, náddal épült rendes halásztanyákat is hagyogatják már
el, aminők a Kistiszák partjain vannak felütve.

Hiába, jön a tél, a vizi ember munkája, bármily foglalatosságban legyen
is az, apránkint befagy.

Mit csinál télen a vizi ember, mikor jég alatt a folyó? A halász, a
hajós, a vizimolnár, a baggeros? Alig egyebet, mint a semmit. Télire
marad mindannyinak egy kis munka, de azt hamarosan elvégezi. Jár, forog
a hajós, a vizimolnár. Most készségében mindent megszemlél s amit tud
rajta, javit. Foldoz, hajót, ladikot, csákját javit s ami szerszám csak
az „első bas“ kamrájába van hányva, mind vizsgálat alá vétetik. Szakadt
köteleket összefonnak, két rossz evezőből csinálnak egyet, amelyik „még
majd elszolgál valameddig“.

A halász vizi munkája télen mindössze az állóbárkákra zsugorodik össze,
ott pedig a „mestör“ végezi a dolgot. Az árul. Más gond ott azután
nincsen, minthogy hol egyik, hol másik partra kell áthuzni a bárkát, a
szerint, hogy hol van több védelem az uszó jég ellen. Ha pedig befagy,
ott marad egy helyben tavaszig. Van azonban más dolog a háznál; a
szerszámjavitás. Annak a halászatnak, amit a nép üz, amely mint az
ősapáktól való foglalkozás maradt rá, ma is alig van olyan eszköze,
amelyet más iparos csinálna, vagy amelyet boltból venne. Kivéve hát a
kukázó macskát, az állóbárka lánczát s a köteleket. S a nádvágót, a régi
ősi nádvágót is czigány kalapálhatta valaha. De minden más, öreghálótól
a legkurtább tapogatóig, szapolytól a kuttyogatóig, minden otthon
készül; van ott mit foldozni, toldani, ami elszakadt, kötözni, vasalni,
ami a fáján meghasad a nyári időn át.

De hát idővel ennek is vége van. S a tél hosszú. A korcsmában sem lehet
egész nap ülni. A viziember a cziterához nyul ilyenkor s azon nótáz,
mert az a mesterség hangszere, kivételesen a vizimolnárságnál a duda. A
cziterájuk is egészen különleges, ép ugy nem hasonlit a steyer
„Zither“-hez, mint a hogy nem a bácskai tamburához, amelynek tök-czitera
a magyar neve. Cziterájuk két „tall“-ra jár, s maguk szokták késziteni a
téli unalomban. Általán a faragás, a bicskával való alkotni akarás
szokása a nép egyetlen más fajtájánál sincsen meg annyira, mint a
vizenjárónál. A földmives is átaluszsza a telet, még sincsen kedve
faragni. Emezek pedig, ha a czitera verésébe beleuntak, különféle
fadarabokat vesznek elő s apró hajókat faragnak belőle. Ladikot,
luntrát, burcsellát, tököshajót, de mindent olyan szépen és rendesen,
mintha valóságos volna. Ami a valóságos hajón szétszedhető, az az ő kis
hajójukon is szétjár. Domentátumos hajójukon lejár a libalábkormány, a
timonrud, a csárda ajtajai nyithatók, csukhatók, nyilnak elől a kettős
basok, lehajlik az őrfa, tekerni lehet a gugorát s fából faragnak rendes
huzógépet a vasmacskához. Nagyon pontos munkáju, szép dolgok ezek.

Készitése ott kezdődhetett, hogy parti korcsmák, amelyekbe vizenjáró
emberek szoktak járni, czégérül alkalmazták az ilyen hajókat. Ott
függött egy az ivó tetején, lánczokra akasztva, lobogó zászlóval, mert a
nemzeti szinü zászlórudat is ráfaragják oda, ahova illik; a domentátum
oldalába, a kormányorrtól jobb kézre, mint illik.

Olykor kerül belőlük eladásra egy-egy, de nem drágán. Volt nekem is egy,
tizennyolcz forintért vettem, ugyanannyiért át is engedtem a kamara
iparmuzeumának, mert oda kellett s épp akkor nem birtak készet találni.
Ugy tudom azonban, hogy a millenniumi kiállitáson egy halászlegénynek
ilyen szépen kifaragott hajóját százötven forintért vették meg.

Lám, ime ezekben az emberekben, anélkül, hogy valaha a Slöjdről
harangozni hallottak volna, bennük van a Slöjd, még pedig nem a maga
fakanál-faragó kurtaságában, hanem mint – ne tessék kinevetni érte –
iparmüvészet. Az iparmüvészetek hivatalos világa danolhat előre-hatra,
amit akar; mikor az egyszerü vizilegény faragása százötven forinton is
elkel egy nagy kiállitáson, az már nem semmi, az már valami. És nem is
nagyon sok utánjárás kellene hozzá, hogy ebből a téli unalomüzőből
jövedelmes tevékenység váljon. Kisebb és nagyobb formákban
levélpapirtartónak, szivarosszekrénynek annyira bizonyosan beválnának,
mint az obligát, mire sem való Alpenhütték, amiket ha jól megfog az
ember, azonnal három darabra válnak. És emez magyar is, szép is, nemzeti
is. Csak éppen fejleszteni és tanitani kellene kissé azokat, akik minden
tanitás nélkül, magamaguktól is idáig vitték.

Mert hej, a tél sovány idő. A tél a mivetlenség és kenyértelenség ideje.
Senki sem tudja jobban ezt, mint a nép. Az ő nyelvében a tél nem a
hideget jelenti, hanem azt az időt, amidőn nem lehet keresni. A
földmivelőmunkás a tavasz leggyönyörübb napjait is télnek nevezi. Azt az
időt, amidőn a tavaszi munka már elmult, a nyári még nem kezdődött meg s
nem lehet keresni.

Biz a tél szigoru. Viziember, halászlegény, hajósember ilyenkor még egy
munkába fogózhat a Tiszán, egy istenkisértő, veszedelmes foglalkozásba,
a lulázásba. Az nem utolsó mesterség. Akkor van rá szükség, ha a zajló
jég a vizen valahol megáll. Leginkább kanyarulatoknál szokta azt tenni,
hol megtorlódik a szotyék, összeáll és gátul van mindennek. Szabad a viz
fölötte is, szabad alatta is, de utban áll a befagyott darab. Rossz az
mindennek és baj mindenfelől. Mert az alsó vége nem fagy a jégnek, a
fölseje pedig egyre nő, ahogy az uszó táblák hozzá csapódnak. Ilyenek
szoktak a beállás okai lenni és kora áradáskor veszedelmül
szolgálhatnak.

Nincs hát ennek más módja, mint elpusztitani onnan a jeget. Utnak
inditani valahogy, ahárhogy. Próbálták robbantásokkal is, de biz az nem
sokat ért. A dynamit szakitott akkora lyukat a jégen, hogy egy jó vastag
csibukszár belefért, de más látszatja nem igen volt. Csak visszatértek
aztán a régi módhoz, kezdtek lulázni.

Mi ez? Nagy keményfa-ladikokba beleül tiz-tiz ember s föleveznek a jég
alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi
megfogja a ladik szélét s derekaformáig kihuzza a jégre. Akkor
megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, mig csak
alattuk a jég be nem szakadt.

Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csolnakba, már annak, aki
ott nem akar veszni a jég között. És igy folytatják a munkát, amely ha
lassu is, de biztos. Közben játszanak az ezer halállal, mert aki a
leszakadás szempillantásában el nem kapja a csolnak szélét s bele nem
löki magát, az ott veszett.

Uszni pedig nem igen tud egy sem. Suszter is arról nevezetes, hogy
rongyos a czipője, ócska ruhában jár a szabó: hát hogy tudna a vizenjáró
uszni? Biz azt meg nem tanulja, vagy ha igen, akkor is csak a kutyától,
de nem a békától. Ugy kapálódzik a vizben, mint az eb szokott, de az nem
sokat ér, ruhástól, csizmástól annak a tudománya mellett bizony csak
belehal abba a vizbe, amelyből még élt, kenyerét kereste.

És mégis csak ott van a lulázásnál valamennyi s játszik a halállal.
Haj-haj, barátim, a kenyér…

Mikor azután a jeget letörték végkép és szabad a Tisza, csónakját a
vizbe betolja a halász. Pipára gyujt, a keczét kiveti, az evedzőt a
cziklonyba behuzza s állva, egyfelől fogja a kecze kötelit, másfelől az
evező nyelét, lassan ziklant arra lefelé, „viz alá“…




FÖL IS HAJÓZUNK, LE IS HAJÓZUNK.

A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok
alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják
fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, igy nagy szelet
fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát
mást, mint hogy kiköt és hever addig, amig a szél mérge alább hagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a
kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz,
kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a
csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott
tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak
némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s
visszajövén, czitoraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a
czitorához ne tudna, ritka hajó, amelyen czitora ne volna. A nótákat
tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat busan zengi a rézhur:

  Csináltatsz-e rúzsám diófa koporsót?
  Csináltatok, csináltatok márványkű koporsót.
  Mögüsmersz-e engöm három lejány előtt?
  Mögüsmerlek, mögüsmerlek egész világ előtt…

Ép ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban,
mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett,
bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert
nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember,
asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképen-formán büszke is:
hozzá át amugy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv,
nem szólt a czitora, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan
üldögéltek s foglalkozásképen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor utban álltak,
tett történt a hajón. Egy legény, amint haladtak és csáklyázott a part
felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A
kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról
leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A
legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a
Thököliek, de némely része mégis varga – a csáklyát előbb ugy emelte,
hogy beleüti Vetró Barna Pálba, de ezután meggondolta magát és nem
tette.

Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze,
hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak
letette a csáklyát. De amugy arczában elborul és azt mondta a
kormányosnak:

– Ha partot érünk, lemögyök a hajórul.

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement
emberrel ugy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat
törődött vele: egy emberrel mindig elbir.

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt
nem lehetett parthoz-érésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából
macskázták le. Igy a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a
basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszürt a bas oldalán, ez
volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami
Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy
ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál
is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a
kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést
nincs, aki türje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt
s forditani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé
fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak utba, ugy
gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta,
hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a
hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs
udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, igy bedobják a vizbe a hajó
orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a viz odáig viszi
a tyukot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos
kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a
vizből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vizben a tyuk nem szeret
soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett
egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vizbe. Belezuhant s még
sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen
előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony
az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az utjukban – bizony
későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vizba Thököli Mihály.

Megy lefelé a gyerek után.

A kormánytól nem messze megáll a vizben és nézdegél, hol veti föl a viz?
Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test ujra elmerült,
emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki
nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még
a viz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek épen szájon rugta s
igy elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part
felé tartott vele.

Part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány.
Ahol a viz örvényes és kavarog. Aki uszik, nem látja meg, de a hajó
magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar
keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:

– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!

Elfutotta a düh ott a vizben Thököli Mihályt s hirtelen az eszébe
ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: ne ugass! – de nem tette, nem
szólt. Kiért a partra, a gyermeket megrázta kissé a lábainál fogva, mint
már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte
azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A
kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába száritkozni,
mert ott tüz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek
hogy van, azontul a hivásra nem felelt semmit, csak épen a megállott,
vizes zsebóráját mutatván a tenyerén a kormányos elé, mondta:

– A reperálást kend fizeti.

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is
történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahova
kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor
szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az utért járó
fizetést elkérjék. Mihály is igy tett, előbb azonban minden czókmókját
összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a
hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

– Lemék a hajórul – szólt be kurtán – viszöm a holmimat. Mög löhet
nézni, hogy van-e közte olyan, a mi nem az enyim.

Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak
nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő
gyermeke sorsát. A gyermek pedig simult anyjához; a gyermek, ha észszel
föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

Azt mondta Mihály:

– Mondtam, hogy lemék, hát lemék. Mög löhet nézni a holmit.

Vetró Barna rekedten beszélt:

– Hát ne mönj el, hát már csakugyan ne mönj el. Ha éppen olyan nagy
bajod, hogy hozzád nyultam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik
tizenkilencz, a másik egy hiján husz. De ne mönj el, mert minek mönnél
el, mikor mondom, hogy ne mönj el.

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak
nyakassága között lévén, elfakadt sirva:

– Mihály, ha istent ismer kend…

Sirván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit
átkarolta:

– Ne mönnyék kend el, Mihály bácsi, ne mönnyék kend el. Ha kend elmén,
ki huz ki engöm másszor a vizbül?

És Vetró Barna szólt:

– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szijánál fogva a válláról
leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.




PARTI HELY.

A vizparton van a kis ház, félig eltemetve és rozogán, ennek ellenében
azonban haragos zöld szinüre festették kivül, a padok is zöldek bent a
korcsmaszobában, azonkép az asztalok is, de már megfehérültek, mert az
emberi könyökök apránkint ledörzsölik róluk a festéket. Benne egy idős
ember korcsmáros, ki is házisapkát viselvén a fején, ez vendégeitől való
különvalóságát mutatja. Továbbá papucsban éli világát s ugy lehet, pár
esztendeje nem volt kint a házból. Ha vendége nincs, az ajtóban áll és
hosszu szárból pipázva nézi a folyót, melyen hajók mennek és jönnek s
tudja mindenikről, hogy honnan jön és hova megy, mit visz, ki a
kormányos, bár ezt senkinek el nem mondja, mert nem beszédes. A
vendégtől sem kérdi, hogy mi tetszik, ha valamit akar, majd megmondja,
ha pedig nem mondja, ott ülhet itéletnapig, fizetvén természetesen
minden éjjeli ülésért három krajczárt.

Igy van az öreg ember az alacsony házban, bár valaha ő is volt fiatal és
a ház sem ennyire alacsony. Mint falán a czimer mutatja, nemesi kuria
volt valaha ezen épület, falun lakó földbirtokos ur városi tartózkodási
helye. Régi házak sorsa azonban, hogy elsülyedjenek, a föld körülöttük
egyre magasodik, minden évben elvesz a falból vagy féltéglányit, a régi
nemes ur, ha álmaiból fölkelne, ma már rá sem ismerne a helyre, ahol
élt.

Czégér nincsen kivül, mert fölösleges. Az, aki a helyet ismeri, ugyis
ide talál, aki pedig nem ismeri, jobb is, ha nem jön. Semmiféle szükség
uj ismeretségre nincsen, aki van is, sok. Igy délelőtt néha oly tömegben
jelennek meg a tulsóparti ráczok, hogy sokaságukkal kellemetlenséget
okoznak s még kellemetlenebb, mikor annyi bort isznak meg, hogy nem
elég, ami fönt van s a pinczébe kell érte menni. Az ördög vigye el a
torkukat. Vagy hát jó: ne kivánjunk senkinek rosszat, ne vigye el az
ördög a torkukat, de hát hogy nem tudnak másfelé menni? Pedig nem is
kedvelik őket. Jön be valami téliesen öltözött magyar s ahogy helyet
keresvén magának, forgolódna, a subaszárnynyal megsöpri az asztalt.

– Föl ne lökje már kend a boromat – inti egy másik.

– Dehogy – mondja amaz, áttekintvén a tulsó asztalhoz, ahol Stévóék
ülnek – inkább a rácz torony düljön össze…

Szerencsére nem igen értik egymás beszédét, továbbá a szerbek el vannak
foglalva az itallal is nagyon, miután sietni kell. Délre még otthon
akarnak lenni a faluban és igy aránylag rövid idő alatt kell végezni a
borral. No végeznek is. Hamar pirosra válik barna arczuk (nagyon szép
fejü emberek vannak közöttük) és ugyancsak lármáznak, egyszerre
beszélvén valamennyi. Mig végül elmennek és dülöngélve hajtják lovaikat
a falu felé.

Délben más a parti korcsma. Akkor hajósok jönnek és parti munkások és az
ital fogyása kevesebb. Ezektől már nem telik annyi, mint a falusi
gazdáktól. Ez egy héten csak egyszer jön, hát jobban költhet, mint a
hajós. Már ezek csak ugy kétdecziznek, de némely rész pálinkát iszik.
Igy a baggerosok, akik a kotrókon járnak, tavasztól őszig a viz közepén
vannak s csak néha vetődnek partra. Valamely dolog bevégzésével pedig a
munkások jönnek. Ha telehordtak buzával egy hajót, vagy kitalicskázták
egy luntrából teljesen a homokot, a pénzen itt osztozkodnak. A pénz a
kaparásnál van, aki köztük a főember, az számol a gazdával és veszekedik
is vele, mig fölmérik a partra hordott homokot, hogy az mennyi. A
homokot formás garmadákba külön emberek rakják, kik figuracsinálóknak
neveztetnek és ezek ügyeskednek, hogy a homok többet mutasson, mint
amennyi. E társasággal apró gyerekek és lányok vannak: kis öreg lelkek,
kik a munkás nehéz sorsát már tapasztalatból ismerik. Ezek is dolgosok
és tagjai a „bokor“-nak. Mikor a munkás tolja föl a meredek parton a
nehéz talicskát, elébe áll az apró gyerek vagy leány. Kötél van a
derekán, annak a végén vaskampó, azt beleakasztja a talicska elején a
karikába és kétrét görnyedve vontatja föl a partra a terhet. Más gyerek
ebben a korban még játszik, ez már keres s komolyan olvassa össze a
pénzt, amit a munkáért kapott. Mozdulatai már ugyanazok, mint az
öregeké, szijmadzagon épp ugy nyakába viseli a keszát, miben a pénzét
tartja, a pálinkából már ő is kortyant s mielőtt inna belőle, az üveggel
üdvözlésképen billent a másik felé. Köztük kis csitri lányok, oly szépek
és oly erősek ezek a gyerekek, a rövidszoknyás lányka dagadó lábizma, a
gyerekek erős nyaka egyformán barna és kemény, amint fölpiritja a nap és
megszivja a szél. Valami csodálatos komolyság van bennük, amidőn
mondják:

– Csak még sokáig jó időt adna a Jézus.

Jó napos időt, amelyen játszani lehetne és szaladgálni a kései füvön?
Nem. Csak olyan jó időt, hogy akkora fagy ne legyen, hogy jegek jőjjenek
a vizen, mert akkor megáll a munka. Akkor már nem járhat a hajó
homokért, tégláért, de nem is kellenek, mert megfagy a falakon a malter
és nincs mit dolgozni. Hát csak ilyen jó időt. Ha fuj a szél, esik az
eső, nagy a köd, ez mind nem baj, csak akkora hideg ne jőjjön, amely
megakasztja a dolgot, ezt kivánja a tizenkétesztendős gyermek, nem pedig
falovat, vagy hintát, vagy bubát, amelyet altatgatna.

Délután csönd van, csak a korcsmabeliek tesznek-vesznek. Poharak
csörömpölnek. Enni kap egy fürjmadár, amely szük, zöldre festett
kaliczkában toporog. A postás benyitja az ajtót, hogy ujságot dobjon a
szélső asztalra, kép van az ujságban, rendszerint, hogy egyik ember hogy
öli meg a másikat. Borzasztóság az ilyesmi. Továbbá jön a részeges
Jóska, az ablakos tót, valamely társával, kinek a Jóska fizet egy pohár
pálinkát. Jóska jól keres… olyan hangja van, hogy a harmadik utczába is
elhallatszik s gyakran hivják be a házakhoz ablakcsinálás szempontjából:
az olyan ember, aki igy tud kiabálni, bizonyára ért a mesterséghez is.
Jóska feddi is a társát, kit pálinkára vitt:

– Otthon van hat gyereked, mégse nem tudsz kijabálni, mint kuncsaft
szeret.

S megy aztán Jóska, kiabálva oly keményen, hogy utczahosszat megreszket
minden üres ablak.

Igy telik a nap apránkint, mignem meg kell gyujtani a lámpát, hogy
világosságot adjon. Ad is. Jó öreg lámpa ez, csorba üveg van ráhuzva
kalap gyanánt, ami igen kellemes, mert tudvalevő, hogy sokkal tovább
tart az az üveg, amelyik csorba, mint amelyik nem csorba. Amelyik ép,
egyszerre szétpattan és hat darabra esik, mig amelyik csorba egy kicsit,
minden idők viharával daczol a maga tökéletlenségében. Van ez igy néha
az emberekkel is. A csorba lámpa világát igen különféle alakokra veti.
Néhány erős ember, a vállukon az ing szakadozott, ezek a zsákolók, kik
lényegesen különböznek más parti munkástól, mivel csak amaz árut
hordják, ami zsákban van, erre büszkék és vállukon az ing azért
szakadozott, mert elkoptatja a zsák. A hintáló deszkákon könnyen viszik
a nehéz terhet és nagy örömük van abban, ha a parton álldogálók nagy
erejüket bámulják. Most igen porosak, mert czementet hordtak s fehér
tőle valamennyinek a feje. Amodább külön kompánia, néhány magyar matróz;
ismét külön kompánia, néhány horvát matróz, akik a Dráváról jöttek.
Közben elegyes publikum: vidéki népek, mi igy ülőhelyben is meglátszik,
mivel ezek tarisznyából esznek, mig a parti népek csak ugy papirosról,
amiben magukkal hozták a bolti ételt. E vidékiek különféle sorsban
vannak. Némelyiket másnapra rendelte be a törvény tanu gyanánt, vagy
hogy vádlott is esetleg; más ismét átutazóban van, de csak hajnalban
megy tovább a vonata; más ismét a reggel induló gőzhajót várja, továbbá
egy soványas asszony, ki a lányát keresi, mert elveszett hazulról a
lánya, ki csalhatta el, emberek, ki csalhatta el?

Mindenkitől kérdi, de feleletet rá adni senki sem tud, szomoru beszédét
csak hallgatják szótalan. Itt-ott sóhajtás is kél, mert sok köztük az
ügyes-bajos és annak mindannyinak volna mondani valója, de nem szól. Az
idő halad, a nép némely része hazamegy, csak a vidékiek maradnak s
néhány más, kinek nincs hova menni. Csavargóféle-forma emberek, kik még
nem züllöttek el egészen. A sötét sarokban kártyázzák a máriást s
némelyik néha kijön középre a lámpa alá, hogy megnézze, tulajdonképpen a
kezében milyen kártyák vannak. Itt-ott bóbiskolni kezdenek és alváshoz
készül a közönség. Ha sok hely van, végig dülve a padokon, ha nincsen,
akkor ugy ültő helyében, két karjával az asztalra borulva. Ez olcsóbb
is, mert három krajczár az ára, mig a padon való végignyulásért már öt
krajczár fizetendő. A vén ember bezárja a korcsmaajtót, a lámpát is
eloltja, e helyett a söntés sarkában füstölögve olajmécses ég, törött
pohárban. Ő maga a söntés mögé fekszik, hol deszkából van ágyforma
készség, sőt párna és tollas takaró. Most aztán mindenki alszik s csak
néha hallható mozgás, mikor valakinek elzsibbadt egyik karja s a másikra
fordul. Az asszony álmában néha beszél a lánya után, hivogatván, hogy
jönne elő s ugy lehet, álmában elő is jön szegénynek.

Idő multán virradni kezd. Az alvók fölérzenek s nyujtózkodik egy-egy.
Leghamarabb az emberei kászolódnak a félhomályban és első lépésük oda
tart a söntés felé. Az asztalon ott vannak a pálinkás üvegek, a poharak.
A vén ember még nagyon alszik, befelé fordulva a deszkaágyon. Lehetne
ugy tiltott módon is kortyantani, de ki tenné ezt azzal az emberrel,
kinek födele alatt hált. Kopognak hát az asztalon, azután zörögnek.

– Hej, gazda… gazda…

A gazda fölébred és sürögve dörzsöli a szemét.

– Hej, – mondja – de lefagyott a szömöm!

– Pedig még tél sincs, – neveti a többi.

– Nincs ám, – véli ismét a gazda s a poharakba öntvén a finum-fánum
törkölyből, gazdai szokás szerint köszöntő szóval él:

– Jó röggelt adjon Isten!




HAJNAL A PARTON.

A nap, messze fönt a vizen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt
neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan
alkalmazva vannak hat tótok, akik a napot minden reggel föltolják az
égre s végül még csáklyákkal utána bökdösnek, hogy jól haladjon. Igy
utnak is ereszkedik a nagy fényesség és szét veti világát a vizen. Parti
madarak fölébrednek s halak dobják ki magukat a vizből. A tápéi malom
nagy szárnyai azonnal forogni kezdenek. A malom integet a zöld füzfák
közül a karjaival, hogy erre, erre, emberek. Itt jó lenni a füzfák közt,
a partos helyen, a viz szélén, amelyen lassan ereszkednek tutajos
oláhok. A vizen a hajnal ködje legel. A tulsó oldalon tizenkét ló huz
egy domentátumos hajót. Lassan mennek, igen lassan és mégis sokat
haladnak. Az oláhok sietve kapnak a kormányhoz és kitérnek előle.
Ugyanis azért oláhok, hogy iparkodjanak.

A parton még nem indult meg a rendes nappali mozgás. Apró gőzösök
füstölögnek, hogy majd mennek valamerre. Az öreg zsidó ember, aki a
buzát szokta méretni a hajóba, napernyőjével lassu csoszogással megjelen
s megy a dolga felé, mint ötven év óta tavasztól őszig tenni szokta.
Mindig a más buzáját méri, amit a más egy másik másnak adott el, ő csak
méri. Mennyit mérhetett már meg? Pipája ama régi, ma már ismeretlen
kávéházi pipákból való, amelynek garas volt darabja, sőt három krajczár
kettő. Fehér pipák ezek s manapság talán már sehol a világon nem
kaphatók. Honnan van neki mégis? Onnan van, hogy egyszerü emberek
egyszerü móddal élnek. A pipát, ha elkeveredik, csak be kell dobni a
parázsba. Ott lángol, izzik és sustorékol, mignem olyan fehéren kerül ki
belőle ismét, mint egy ma született kis macska.

A sleppekről pedig a kormányosok feleségei igyekeznek kifelé a piaczra.
Már a piaczon igazán aranyat lel, aki korán kel. Négy-öt hajó egymás
mellé kötve, azokon ugrálnak keresztül az asszonyok a vasalt szoknyában.
A gyerekek otthon maradnak, azon a darab fadobogón, amely a slepp
teteje. Már dugja is ki a fejét itt-amott egy-egy borzas szőke gyermek
vagy barna, már hogy ki micsodás. A kutyák is felébrednek a sleppen és a
gyerekek szaladgálnak a tetején a kutya után. A sleppnek semmiféle
korlátja nincsen. Mint van az, hogy ezek a gyerekek nem esnek bele a
vizbe? Bizonyára István király könyörög érettük. (Bár hiszen akkor nem
panaszkodhat a foglalatosság irányában.)

Emitt egy czimbora végez érdekes kisérleteket. Nem akar bemenni a
kutyája a vizbe. Vadásznak az ilyesmi nagy méreg. A multkor ugyanis
hasznára forditotta a kutya merengését s belökte a folyóba. Azóta aztán
semmiféle hajlandóságot az eb a vizhez nem mutat. Most már csalogatná
tyukkal, kalácscsal. Igen jó, ehető ételeket dob a Tiszába. Hektor
szalad utána fölfelé a parton (mert a hajók közt megszorulva olyan
bolond a parti viz, hogy fölfelé folyik), de bele nem megy. Még a
vizmeritő lápra is átsétál, hogy hátha annak az irányába hozza a sodor.

– Látod, látod – mondja örömmel a czimbora – hogy bevált az elvem.
Kényszereszközökkel nem szabad hatni a kutyára.

Nagy öröm az, ha az embernek valamely elve a valóság életben is beválik.
Ám később, mert semmi boldogság sem teljes, csak bemegy a kivánatos
falatért a Hektor.

Mikor kijön, olyan vizet csap szét maga körül, hogy a kőfalra támaszkodó
öreg emberek huzódozva nézik.

Ott egy egész sor ősz fej van. Barna és rózsapiros arczok, amikre nagyon
illik az ősz bajusz. Különféle ruhákban vannak: az egyik módos, másik
éppen csak, hogy él, de a régi idők s a közös mulatság csak összehozzák
mindet. Olyan vizenjáró ember ez valamennyi, akik már kiálltak a
munkából. Csak igy a partról nézik az ember járását, kelését. Ha esik az
eső, akkor is csak ott van, ha süt a nap nagyon ádázul, szintén csak
megjelen.

– Hej, testvér – mondja egy igen öreg, hajlott hátu ember – de rég
jártunk együtt a Dunán. Van ötven éve.

Amaz gondolkozva tömi a pipáját a mutató ujjával.

– Van ám – szól, – több is.

– Hajhaj. Emlékszik-e kend arra a nótára:

  Kifogták az rózsám
  Az pesti hid alatt
      Hej, az pesti hi daalatt.

Egyszerre öt-hat reszketeg öreg hang mondja rá a végit:

  Hej, az pesti hi daalatt.

Akkor megint az első szól:

  Hej, pesti hid kűlábja –

Tovább azonban nem megy. Elakadt.

– No – szól a többinek, biztatva:

  Hej, pesti hid kűlábja –

De azok nem szólnak. Fejüket félre billentik, egyik-másik fölfelé
tekint. Hogy ugyan, hát ugyan? Igen: Hej pesti hid kűlábja… pesti hid
kűlábja – – – De mindannyian csak hallgatagok maradnak. A fény, ami a
szemekben pillanatra fölgyullad, elalszik megint.

Nem, nem. Már nem tudják. Elfeledték véglegesen.

Ha tudnám, milyen szivesen mondanám nekik.

*

Halad fölfelé a sütőasszony az alsóvárosról. Ez egy olyan asszony, aki
kenyeret szokott sütni. Emitt pedig egy szükes utczából illendő sötét
ruhába öltözött másik asszony jön ki, kendő van a kezében
összehajtogotva.

– Mék erre fölfelé, – mondja neki – mer a makói hajó möggyütt tennap.

– Az, az – felel az öreges nő lassan – möggyütt. Én is láttam. Az öreg
hajó van itt, a Szent Lőrincz. A Dégieké volt az a hajó, tudja, mikor
készült, mert itt készült még a két kis Horváthok idejibe. Azután akkor,
hogy a testvérsógorát a gugorarud fejbe ütötte –

– Ugy, ugy – vágta a szavába a sütőasszony, hogy ő is beszéljen. –
Nálunk mög nézze, mi esött. Hoznak a tanyárul gyerököket körösztölni. De
ugy igaz ám, ahogy mondom. Viszik a paphoz. Ahogy a pap levöszi rulla a
kendőt, nem gyerök van a pólyába, hanem hal.

– Hal?

– Hal. Azt mondja, ezt nem körösztölheti. Vigyék ki. Kiviszik a népek,
csodálattal. Odakint mögnézik, hát csak gyerök. Mögén visszaviszik. A
pap levöszi rulla a kendőt, hát most mög két szál gyertya van a gyerök
hejjin. Avval a pap mérges és pirongatja a népeket. Kimönnek mögén,
odakint hát csak gyerök az. Kisded gyerök. Viszik ujra vissza, gyerök
ez. A pap ujra fölvöszi rulla a kendőt. Most fehér galamb volt a
pólyában. Fölszáll és azt mondja: Köszönd, hogy se halnak, se gyertyának
hitelt nem adtál. Mer ha halnak ádsz hitelt, vizözön vöszi el a világot,
ha a gyertyának: tüzvész. Igy azonban éhhalállal pusztul el a világ.

Az öreg asszony szótalan halad.

– Nem hiszik, látja, nem akarják elhinni a népek, Kata ángyi – fakad ki
elkeseredve a sütőasszony. – Möglássa, nagy sanyaruságok követköznek.

A nap kezd följebb haladni. A folyón megmozdult az élet. Vizi molnárok
jönnek a partra ladikkal, hogy a buzát bevigyék őrölni. Három gyerek
jön, egy közülök nagy kenyeret visz.

– Nézzétök – kiáltja diadalmasan – az a mi sleppünk ott a tulsó parton.
A négyszázhuszonegyes. Ép ahun az apám is a, mer kátrányozzák a födélt.

Rögtön igen nagyot is kiált:

– Édös apám!

A szóra egy csolnak elvágódik a slepp oldalától s jön át a Tiszán a
gyerekért. Vagy a kenyérért talán. A sebes vizen lassan halad át, nehéz,
széles, ujmódi ladik. Az evezést elunja az ember, aki hajtja, mert
akármily mélyeket feszit a lapáttal a vizbe, majd csak egy helyen áll.
Hirtelen a ladik hátuljára csapja a lapátot s két kézzel oly módon kezdi
forgatni, hogy a nyele csupa „s“ betüket ir. A ladik most azonnal
megindul és megy nyilegyenest a viznek rézsut fölfelé. Igy lesz az
otromba szerszámból csavarjáratu hajó. Ugy lehet, egy ilyenfajta evezés
adta meg az ötletet a csavargőzösre annak, aki azt eltalálta. Egy
darabig most ezt nézik a partról. Hirtelen azt mondja egy öreg ember:

– Ahun jön az Ausztria a Szilveszterrel.

Messze fönt a csillogó vizen, ugy egy óra járásnyira lapos feketeség
látszik, amiből egy füstbe olvadó rúd nyulik az égnek. A hátamögött
széles barna test. Jönnek lefelé.

Hát – mondja egy másik a nézők közül – az úgy sem az Ausztria, hanem a
Ponczius.

– Már pedig nagyon mög van kend bukva, ha azt hiszi.

– Én? – ütődik meg emez.

– Kend hát.

– Hát fogadok kenddel, hogy a Ponczius.

– Én mög fogadok kenddel, hogy az Ausztria.

– Mibe?

– Hát mibe?

– Hát két kis üveg pálinka mög két sóskalács.

– Ehun-e – nyujtja a másik a kezét. – Vágja kend el, sógor.

A sógor elvágja az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás
nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt
kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanunak.

Ezentul mindenek érdeklődése a gőzösre irányul, amely egyre közelebb
pipál.

– Ha a Ponczius, akkor mindjárt mögüsmerkszik, csak úgy forduljon, hogy
elővágódjon a fara mögül a ladik – véli egy ember.

– Már miért?

– Mert a János a mult hétön vött vörös festéköt.

(Tudniillik, hogy majd azzal bekeni a ladik szélét czifraság
szempontjából.)

Fordul is már, hogy a fahajót, amelyet maga után huz, mint illik,
orrával fölfelé állitsa a parthoz. Egyszerre sokan kiáltanak föl:

– Ausztria!

– Ugy-e mondtam! – kiáltja a nyertes öreg.

A többiek csodálattal néznek rá. A vesztes igy szól:

– Kend még most is ott löhetne a timonrud mellett.

– Hát – mondja szerényen az – ha csak szöm köllene hozzá. De a pejkók
már nem birják. Tudja kend – teszi hozzá hamiskás mosolylyal – nagyon
sokat tánczoltam legény koromba…




A KIHÁGÁSI BIRÓ LÁNYA.

Tizennyolcz évvel ezelőtt megállt Belegrád partja előtt egy hajó.
Mocskos volt a part (ma sem különb) és hordták a különféle ételeket
azok, akik különféle ételek elárusitásával foglalkoznak. Vrucsi, biali
vrucsi – kiabálták a lepényárulók; mésza, mésza, – kiabálták azon
férfiak, kik keresztül ütnek egy rudat egy egész bárányon s azon a
bárányt megsütik. Ugyanazon rudon hordják is aztán és viselik terhét és
árulják eme sült bárányt olyanoknak, akik sült bárányt akarnak enni.
Minden karima egy krajczár. Bizonyos ugyan, hogy a bárányt belepte a
légy és hogy csapatostul kullog utána a kutya, amely a rudról önként
levált falatokat kapdossa föl, de hát ez mindegy. A járachus első étel,
a járachus kitünő étel, akár légygyel van, akár légy nélkül. És
azonfelül sülve. A szerb, aki behozta a maga gyujtani való gyantás fáját
a hátán és árulta egy napon által, nem keresi, hogy milyen az az étel,
amit az éhsége csillapitására vennie kell. Tizenkét paráért meleg
lepény, hat paráért báránykaraj, ime, három krajczárból kitelt az ebéd,
amely olyan jóizü neki, hogy mikor a hus már elfogyott, még a csontot is
buzgón kapargatja.

Mikor a nagy szegedi fahajó a parthoz ért és annak módja szerint
kikötött, a csárda ajtajából egy tiz esztendős kis lány tágra nyilt
szemekkel nézte ezt az uj világot, amit még sohasem látott. A hajókon
csárdának a kormányos lakását nevezik. Apa fönt volt a domentátumon és
igazgatta a timonrudat, anya pedig főzte bent az ebédet. A Tecza lány
meg állott az ajtóban és bámulta a lassu törököket, a mozgékony
szerbeket, a török asszonyokat a feredsében, szerbeket a selyem
salaváriban. Ahogy a kikötést bevégezték és kivetették a partra a járó
deszkát, a lány kisurrant a partra.

– Tecza, messze ne mönj a hajótul! – kiáltott utána az anyja is, apja
is.

– Nem, nem – integetett a leány, aminthogy az nap még nem is ment. De
mindig beljebb bátorkodott. A hajó ott vesztegelt két héten át, mig
kirakodtak, de már a második héten nem törődött a rakomány dolgával a
kormányos, hanem az eltünt leánya után futkosott.

A Tecza elveszett. Hova lett, ki sem tudta. A parti munkások egy nap még
látták, hogy halad befelé, szóltak is neki, hogy vigyázzon, mert
eltéved. A leány mosolygott és kattogott tovább apró szegedi
papucsaiban. Azóta nem látták. Apja kétségbeesve kereste, konzultól
követhez, rendőrségtől hatósághoz szaladt minden eredmény nélkül. Nincs,
elveszett, eltünt. Bizonyosan a Dunába fulladt. Még ő rá támadtak, hogy
miért ad a hivataloknak fölösleges dolgot. Mit hord gyermeket olyan
hajón, amelynek korlátja nincsen? Az ilyen hajó olyan ház, hogy arról
nagyon könnyen ki lehet fordulni az udvarra. Az udvar pedig a Duna, akit
az elnyelt, nem igen szokta visszaadni.

Két hét mulva, mikor a vonógőzöst elébe akasztották a hajónak, hogy
hazahozza, a kormányos homályos szemmel nézte a vizet, amelynek folyása
ellenében a hajót igazgatnia kellett. A timont a könye áztatta, odalent
a csárdában pedig nem főztek ebédet e napon, mert nem volt, aki ételt
enni kivánt volna. Az asszony zokogva siratta a lányát. A hajó amugy a
széles vizen könnyen haladt, a legényeknek mi dolguk sem volt. Szótalan
pipáztak az orrban és gondolkoztak erről a szomoruságról.

*

Ugy öt éve lehet, hogy a belgrádi rendőrprefektura és a szegedi
főkapitányság összedisputált valami csavargó leány fölött. A szerbek
fővárosában kódorgott a leányzó s rossz fát tett a tüzre, amiért
elfogták. Büntetést is kaphatott bizonyosan, amit mikor kitöltött, haza
akarták küldeni.

– Hova való vagy? – kérdezték a fogolytól.

– Magyarországba – felelte büszkén az utczai leány – Szegedre.

– Hát mit keresel akkor nálunk?

– Ugy maradtam én le itt egy szegedi hajóról kislány koromban.

Azután elmondta, hogy mi minden történt vele. Igen sokat beszélt, nem
tudni, mennyi belőle az igaz. Egyébként daczos, féktelen jellemü, a
nevelés minden hiányával, félig állat. Mindenféle helyeken megfordult
már, adták és vették a szerencsétlent, már alig volt városa az
országnak, amelyben ne járt volna… A szépségéből is látszott valami.
Egyébként folyton pálinka után sóhajtozott.

A prefektura átirt a rendes uton Szegedhez, hogy van itt egy
elveszettnek hitt, elhagyatott leánya, vegye magához. Emitt
természetesen tiltakoztak, mert senkinek arról tudomása nem volt, hogy
Belgrádban egy szegedi gyerek elveszett volna. Azonfelül idegen országok
csavargóinál, tolvajainál járványos, hogy szegedi illetőségüeknek
mondják magukat. Hogy miért teszik? Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a
rokonérzület nem kellemes a városra, mert nagy időpocsékolással és
pörlekedéssel jár. Csavargókat, akiket valamely betegségük miatt
kórházba vettek föl valahol, egy város sem szereti a magáénak ismerni,
hogy ne fizesse az ápolási dijat. Ezért aztán mindig nagy keresgélések
vannak az anyakönyvekben, adóhivatalokban, hogy tényleg odavaló-e? Ha
pedig nem odavaló s azt megirják a másik városnak, a másik város
rendszerint nem akarja elhinni. Ebből néha formális veszekedések
támadnak az akták papirosain. Hasonlókép áll a rendőri alakokkal. Ma
Würzburgból, holnap Meránból, holnapután Münchenből küldik az irást,
hogy ott valamely veszedelmes embert fogtak el, aki szegedi
illetőségünek vallja magát. A neve Knopf Éliás, az apja pedig Knopf
Menyhért volt, azonfelül rézöntő egész addig, amig az élet egyik vagy
másik hajókötele le nem ütötte. E vallomásokból rendszerint egy szó sem
igaz, a kódorgó betyár csak időt akar nyerni. Minél több az idő, annál
könnyebben lehet szökni. Alighanem az árviz okából van ez a nagy
vonzalom a város iránt, azon véleményben lévén az álszegediek, hogy
hiszen itt ugyis elsöpört mindent a Tisza a hivatali irásokkal együtt,
hát lehet mindenfélét állitani.

A sokszoros tapasztalat után most már mindenféle külföldi jelentkezőt
kétkedéssel szokás fogadni. Igy volt itt is. Ment egyik akta a másik
után, de amennyi ment, annyi jött Belgrádból, amelyek a maguk igazsága
mellett bizonykodtak. Igy folyik a papirosháború jó ideig és jó lassan,
mert minden irás nagy kerülőket tesz a hivatalos utak rengetegében.
Egyszer aztán Belgrád elunja a dolgot, fölteszi vasutra a szegedi leányt
és mellé ad egy kisérőt, aki meg sem áll vele Szeged városáig. Itt azzal
a szóval állitja rendőrség elé, hogy ha kell, ha nem kell, elhozta a
leányt, mert az ide tartozik. Ott már sehogy sem akarják tartani, mert
pénzbe kerül, pénz pedig akkor is mentől kevesebb volt azon a tájon. Ő
most már mindenképen itt hagyja. Jól teszi a város, ha örül neki.
(Legalább egygyel többen lesznek a népszámláláskor.) Itt is hagyta, el
is ment és Szerbiában azóta senkisem törődött a leánynyal.

Emitt pedig a különös esetnek szétment a hire. Már valami erélyes
tiltakozás készült Szerbia felé, hogy de már az még sem járja, amidőn a
dolog hirtelen abba szakadt. A felsővárosról ugyanis felkövetkezett a
rendőrségre egy tisztes, időses házaspár, mondván, hogy ők ama leány
irányában vannak.

Kérdések következtek erről is, arról is; az ember elmondta, hogy régen,
kormányos korában csakugyan elmaradt a hajójáról Belgrád alatt egy tiz
esztendős lánya. A Tecza.

– Hiszen ez is Tecza – mondták neki.

– Az ám. Hát ez lösz, kéröm, a mi lányunk. Csak már láthatnánk
leginkább.

– No, az a legkevesebb.

Azonnal fölhozták a Teczát, aki addig a rendőri rabok kosztján éldegélt.
Ezután a jelenet jött, egyike azon aktusnak, amelyek nem ritkák a
rendőri hivatalokban. Az elveszett, eltévelyedett leányra sirva borult
az anyja, az apja pedig a homlokát csókolgatta.

– A Tecza ez – mondta az asszony örömmel. – Az én tulajdon leányom.
Teczuskám.

A Tecza beszélni kezdett, valami keveset magyarul, a többit szerbül. De
az ekkor tökéletes mindegy volt. A két öreg karszügyön fogta a leányt s
vitték boldogan a csöndes, eperfás felsővárosi porta felé.

A rendőrség is föllélegzett, hogy no hála istennek, ez az akta ki van
végezve. Nem kell már a ráczokkal kázsélni. Azonnal irtak is levelet
nekik, hogy rendben van minden, a leány ráakadt a szülőire. Hivatalos
tisztelettel.

*

Ötödnap mulva a tisztes, élemedett házaspár megjelent a kapitány előtt.
Mondván, hogy ők a leány irányában vannak.

– Mi a baj?

– Hát, kéröm – felelte huzódozva az öreg ember – még sem a mi lányunk
ez. Rájöttünk.

– Bizony, bizony – bólogatott az asszony. – Ez nem az én Teczám. Hiszen
annak fekete szöme volt.

– Ezé mög szőke – tette hozzá az ura. – Hát most már csak azt kérnénk
tisztelettel, tessék kiparancsolni a házunkból. Mert mán is szégyönbe
ejtött. Ami kis bor mög pálinka volt otthon, már mind fölitta és
ittasságában az utczán hempörög.

Meggyőződtek róla, hogy a két öreg valót beszél. Az elveszett és
föltalált leányzó csunya botrányokat csinált a háznál. A kamrába
megneszelte a dióspálinkát, arra rájárt és aztán szörnyü dolgokat
követett el.

– Ez nem a mi lányunk – mondták a bánatos öregek, akiknek szivét az öröm
és a szomoruság rövid idő alatt ily kétféleképen csavargatta.

Hát kinek a lánya? ki tudja? Igaz-e, hogy ő maradt le tizennyolcz év
előtt a hajóról? Vagy csak hallotta ezt a dolgot és a maga javára
forditotta? Már ebben igazat senki sem tesz.

Annyi bizonyos, hogy az öreg hajós házától eltávolitották a leányzót. De
vissza már nem küldhették, mert elismerték az illetőségét. Azóta itt
van. Szerbül lassankint felejt, de magyarul nem tanul, s voltakép most
nem tud se magyarul, se szerbül rendesen. Utczaállitó. Nincs hét, hogy
be ne fognák valami dolgáért. Olyankor lármáz és karhatalommal kell
pörditeni a kihágási biró elé. Ott nagyot kiált:

– Már megint csak hoztak engem ide, a tekintetes ur elébe…

A szokásos egy hetét kapja meg s szombat este a szabadba jutván,
vasárnap ismét bekerül az utczaszélről a kihágási biró lánya. Fogy,
egyre fogy. Öli a méreg, amit poharazni szokott. Kár pedig. Mert ő vele
kihal Magyarországon a legérdekesebb illetőségi eset.




FŐZÉS.

Meg volt apadva a viz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt kilátszottak
belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősités gyanánt
hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a
Tisza jön ki a partra, hanem a part kinálkozik be a mederbe. Ezenfelül
csöndes nyári reggel volt, a tulsó parton az ártéri füzesek között fehér
tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske köd
legelt a lapályos vizen. A malmok lapátjai lassan forogtak s feketére
barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vizbe vissza. Maga a
viz kétféle szint játszott. Világos az innenső oldala, ez az ős folyó,
ez az a viz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A
tulsó a Marosé, az sötétebb s igy nagy apadások idején nincsen annyi
vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak külön, halkan, hogy
semmi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashidak lomhán állnak
fölöttük, öt-hat lába van egyik-egyiknek, de egy lábat sem ér a viz,
annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert
ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy
megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton
hálót huz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsolnak lassan
halad a közepén; az ember, ki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a
vizbe s ennek s kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van
ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös,
a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az iszapjárt
lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha
különös érzés van. Járni a viz fenekén. Nagy darab kövek voltak itt,
amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között
apró halak kinlódnak s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a viz
felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a parton. Van ott aztán
azonfelül törött bögre, bádogkanál feje s egy nagy darab szigony és bele
van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt
ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfü, amely azon a helyen,
ahonnan a viz tegnap elment, ma már kifakad s fehér virágát hullatja a
tátogó apró halakra.

Odább a kövek közt mozgott valami feketeség. Közelebb érve, látni való
volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel czifrázott szür a vállán.
A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos
tulipántok vannak himezve. Ez a melledző, egy ráczos ruhadarab. Magyar
ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hütéstől. Ez megvédi a
szelektől, mert a bőr belseje nem czifra, hanem rajta van a birka szőre
és ezen áldott jó állat még holt korában is igy melegiti az embert.

A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy
bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három
kőből tüzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a
viz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott
lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a
habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmerité.
Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával
a kövek között. Szigoru arczu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna
a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.

– No, – mondom – adjon Isten.

– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt huzva,
igen bizodalmasan integetett ki.

– Hát mire végzi?

– Ehun e, – mondta megint – nézze. Majd főzök.

Letette a bögrét a tüzhelyre, vigyázva igen, hogy valamikép oldalt ne
forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét,
bocskorait kinyujtva. Akkor az iszákba nyult. Sok minden volt ebben a
nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplikat szedett ki, vagy
három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta
most már. A bicskának szokása, hogy elbujik, de csak előkerül, ha kutat
utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le
ne nyessen róla a héjával. Amit letisztitott, ketté vágta, a darabjait
megint csak kettőbe s igy a bögre vizébe dobta. Igy járt a többi is,
amely után ujból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyult, hogy
szinte a válláig elveszett a karja benne.

– No, – szólt csendesen – gyüssz vagy nem gyüssz?

Gyütt. Egy szép fej vereshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztitásával
már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a
bicska lapjával nyomta széjjel.

– Ereggy a többi után.

Az is a vizbe került, amely már főlni kezdett.

– Hallja, – szólt megint az ember – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több
a világon, akibe igy mögforrjon a viz…

Tévedne, aki azt hinné, hogy zsir nem tartózkodott az iszákban. De
bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert
czinkalán is. A zsir fehér ruhában volt, azon belül pedig egy
bádogedényben. Ez a boldog világban itcze vagy messző lehetett. A
kanállal mért a zsirból, a szürből pedig skatulyát szedett elő, amelyben
füszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a
bögrébe a zsirral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el
nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van
az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között.
Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől
érje a láng.

– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat – hogy
mögfől.

– Gondolom, várja is már.

– No – felelte rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még
nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.

Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele,
főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy
kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen s
ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.

– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja – mondta.

– Aztán ölég lösz ez röggelinek?

– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre igy is nagyocska az
iszákba… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsir, három krumpli,
egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?

Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten,
elgondolkozva tekintett szét a vizen.

– Az ám – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat.
Bugyborékot vetett a bögrében a viz s habos teteje ki is futott. A
burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már
most elemelte a tüzről. Ujjai meg sem érezhették a bögre fülének a
melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a
jó meleg étel. A két térde közé szoritotta s ujból benyult az iszákba
kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a
csücskét, fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan
kezdett enni s fujta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a
levegőben a paprikás hagyma és a zsiros burgonya szaga.

– Izlik, látom.

– Hát igön – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott
egyet a vállán. – Neköm jó. Az urféle nem öszi az ijet. Gezemiczével él.

Van benne valami, magad magadnak főző szegény bocskoros ember.
Tatárszósz és majonész kell a magyarnak. Ez is étel pedig, amit te
főztél, sőt különb étel, mert lám, már csalogat erre valakit. Ez a
valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzüllött apróságok,
akik ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a
hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas,
akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan
lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó
távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az
étel szagával.

– Hát te csipisz – szólt rá az ember – mit bámulsz?

A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a viz felé
fordult. Lassan lépett egy-kettőt előre, azután vissza, amerről jött.

A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember
belenézett, azután megmeritvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte.
Azután a gyerek után kiáltott:

– Te.

Hirtelen visszafordult a fiu.

– Gyere no – intett neki, nyujtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de
sebössen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…

A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a
kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve
pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros
kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot.
Annak felét magának törte, a másikat nyujtotta ismét a partigyerek felé.

– No – kinálta békülékenyen. – Ne.




A RÉGI VIZ.

Mostanában nem rossz idők járnak igy a halászokra, mert arányosan
pusztul le a Tisza vizéről a jég és leginkább csak a Maros felől uszó
szotyék az, ami a ladikján háborgatja a vizenjáró embert. Bár, ki okos,
az uszó jég ellen mindig ki tud térni. Pár evezőcsapással több vagy
kevesebb, nem számit a pénzkereső életben. A széles tiszai evező,
amiknek a levélformáit még a Volga vidékéről hozták a halászó régi
magyarok, vidáman merül a vizbe, bekerül egészen a csónak feneke alá és
ha erős két kar tartja, olykép fordul utasitása nyomán a ladik, hogy
minden uszó jegeket elkerül. Persze ehhez is tudomány kivántatik. A
teória két sorban elmondja a vizenjárás titkát: amerre irányitod a
kormány evező tollát, arra felé fordul orrával az edény. Csakhogy hát
persze ez sem ugy van mindig és egészen más az, aki morotván jár vizi
edénynyel, mint aki folyón áll a vizi tömegek esésének ellent. Valami
jó, rendes halász által karszügyön fogatni nem alkalmas mulatság ám;
bárki mit beszél. Jó nagy izmok vannak a karjaikban, olyanok, hogy azok
már igazán be illenének hajókötélnek. Persze, a minkfajta ember csak az
innenső oldalról, a kővel kirakott partról, – mit a magyar nyelv
fokozottabb tiszteletére rakpartnak neveztek el – csak innen nézi, hogy
a tulsó part csekély vizén miként vonja a fenékhálót a halász. Már biz
innét, az innenső partról a mesterség folytatása végett mind
eltakarodtak. Álló bárkáik ugyan itten vannak legjavarészben, de az már
a mesterség üzleti részéhez tartozik, itten csak árulják, amit más
részen fognak. Mert bármint keressük a dolgot, szép ez a köves part, már
csak igy fölülről nézve, de abban hal nem lakik, helyét nem szereti. Más
vidékről ideérkezett hajós, mig hajója dángubál, maga meguntában a kőfal
mellett is megpróbálja kivetegetni a pöndölhálót, de bizony abba hal nem
igen szokott akadozni, mert a hal másfelé tartózkodik. A halász ezen a
részen nem is keresi, tanyavetéseik mindig csak a tulsó oldalon
történnek s az innenső partról bámulva nézi munkájukat a dologhoz nem
értő, hogy mi lehet az a sok apró fakarika a vizen s mi lehet annak a
kötélnek a végén, amit oly nehezen huz az egész bokor népe. Ha keczével
dolgozik a ladikban egyenkint, vagy ha alkonyat felé a csendes vizen
kutytyogat, akkor sem kerül erre az oldalra, csak amarra tart, a lapos
ártér felé, ahol még csönd van, sekély viz és porond.

Azonban azért nem lehet mondani, hogy az állóbárkáknak valami rossz
módja volna ideát a kőpart mellett. A közönség még a régi, haldus
világból hozzászokott a halételhez, a szájában maradt az ize és még
egészen közrendü polgárcsaládoknál is hagyomány, hogy minden héten
legalább egyszer hal vétessék, leginkább pénteken, de módosabb helyen
hetenkint kétszer vesznek halat, szerdán és pénteken. „Egy vétel hal“
már magában véve háromszorra való halételt jelent, egy része délre jut
paprikásnak főzve, más részét vacsorára sütik meg, mig a paprikásból
maradt törek és halcsörmelék másnap délben kerül az asztalra kocsonya
gyanánt. A régi világban pedig napi eledel volt, mert könnyen jutottak
hozzá. Pár század előttről mondja a fenmaradt irás, hogy nem tudtak
lóitató vödröt ugy megmeriteni a Tiszából, hogy abban a viz között hal
ne találkozott volna. No, a régi riportereknek alighanem szintén volt
egy kis lelkük arra, hogy itt-ott megszaladjon a toll a kezükben. De
azért az igazságtól csak nem jár messze az a mondás, mert még az adók
bizonyos részét is halban fizette a város. Régen volt, de azért a távol
tanyákon, homokokon a pusztalakó, aki messzi a Tiszától él s a rétek,
haljárta semlyékek elmulván, halhoz már sehogysem jut, mégis csak eszik
„halat“. Miként? A krumpli-paprikást meg tudja főzni ugy, hogy annak
tökéletesen halpaprikás ize van. De azt csakugyan ugy meg tudja főzni,
hogy bárki megeszi halpaprikás gyanánt. S nehogy valakinek eszébe jusson
az én tollamat is megszalajtással vádolni, mindjárt meg is nevezek egy
ilyen, krumpliból halat főző embert Dékány István személyében, aki a
szatymazi kapitányságon öreggazda a szatymazi Zsótér Dezső tanyáján.
Hogy hol tanulta ezt a titkot Dékány Pista? Bizonyosan az apjától, mert
ő maga sohasem volt vizenjáró vagy vizről élő. Az apja meg éppen az én
apámnál volt öreggazda, a Pista is a mi tanyánkon született, az a hely
pedig följebb van a pusztában és még messzebb a Tiszától, Csöngöle
alatt.

De ugy lehet, valaha régen azokra a tájakra is kijárt a viz és ment vele
az ívó hal és odaszolgáltatta magát, növendék fiait étel gyanánt a
pusztafiaknak. Viz, föld, levegő mind abban törekedett még akkor, hogy
kéretlenül adja az élelmet. Nem kell messze mennünk; még az én
gyerekkoromban itt a város alatt tele volt a Tisza rákkal, mig ma
aranyért sem találni benne ezen a tájon. De gondolom, más tájon sem,
mert tudom, hogy aki rákot ehetnék, Vasmegyéből hozat magának egy
kosárral. Itt a nagy árviz óta kiveszett valamennyi. Mig annak előtte
annyi volt, hogy aki egy kis rákcsipéstől nem féltette az ujjait, puszta
kézzel foghatta. A gyerek végig hasalt a tutajok szélső gerendáin,
fölgyürte a karján az inget s a vizben a gerendák alá tapogatózott a
kezével. Ott mindig talált rákot, előhuzta, játszott vele egy darabig,
aztán megint a vizbe dobta, mert ugyszólván alig volt értéke.

A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és
csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire
bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok
voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett velük a
parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy
játékból halásztuk. Nyári vakáczión át lehetőleg reggeltől estig a
vizben laktunk, de reggel csak kilencz órakor nyilt meg a gyermeknépség
számára a fürdőház, addig az asszonyok lubiczkoltak. De azért nyolcz
órakor ott voltunk már a fürdőház hidján és folyt a rákászás. Hazulról
hozta az ember hozzá a brácsát. (Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar
valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavas között talált az „ember“
valamely kisebb hordóabroncsot, azt a czukorsüvegről maradt madzaggal
hálóra befonta és három tartózsineget kötött rá olykép, mint az a
sárkánynál szokás. Ez is elmulik már, mert nagyon sok a telefondrót.) A
brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember“
vagy dongólegyet, vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert
azidőben a parton, vagy békát; de ez utóbbi nem volt akkor olyan sürün,
mint most. Tavaszi időben mostanában oly sok a kőparton a béka, hogy
alig lehet tőlük menni. S mind halad a viztől fölfelé, a
pénzügyigazgatósági palota felé. Mi az ördögöt akarnak ezek a komoly
pénzügyi igazgatósággal?

Az ám. A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hidról s nem
telt bele sok idő, már ujból föl lehetett huzni. Volt rajta rák, olykor
sok. Voltak köztük terhes nagy állatok, olyan szinüek, mint a kék agyag;
ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték. Ma pedig sehogy sem
tisztelik, mert nincsen belőlük az egész vizen végtől-végig egy szikra
sem. Mondják ugyan, hogy föl Szolnok felé még sok a rák s találtatódna
az alsó részen is, azonban ezek mind csak olyan „messziről gyütt“
beszédek.

Még egy más ilyen kiveszett állat is van. Van, de csak igy az
emlékezetben, mert amugy csak volt, legalább ezen a tájon csak volt.
Valami kagylós állat volt az, kagylója száz számra hevert a parton,
akadtak köztük tenyérnyi nagyságuak s békateknőnek neveztettek. Az azon
időbeli gyerek, mikor elérte azt a diákkort, amikor mindenki szeret
festegetni, nem vásárolta dolgához azokat a kis porczellán tányérokat,
mik most használatban vannak. Kiment a vizpartra, kagylókat szedett
össze és abban keverte aztán a festéket. Még a könyves boltokban is
árulták az olcsó gyerekfestékek mellé. Ma meg nyoma sincsen, én legalább
gyerekkorom óta nem láttam.

Igy elmulnak némely dolgok, hogy ujjak keletkezzenek helyükbe s
némelyikről igazán csak akkor lehet észrevenni, hogy volt, mikor már
nincs.

Járva egy koros emberrel a partot, utközben két karót találunk. A két
karón egy madzag, azon szárad néhány kettéhasitott hal, a belső részével
kifelé.

– Nézd öcsém – mutat rá – mi maradt meg a zsidó-utczából. Csak ez a két
karó, meg ez az egyszál madzag.

Valaha a „zsidó-utcza“ nagy területen feküdt; azt a madzagból és karóból
csinált keritést nevezték igy, amelyen a hasitott hal száradt. Ennek
sincs valami tulságos nagy ideje, még belül van az emberöltőn,
mikor az ipam apja a száritott hallal nagy üzleteket folytatott.
Hasitó tanyái voltak különfelé, a holt Tiszákban, a kis Tiszákban, a
Ferencz-csatornánál is és küldözgette szerteszéjjel a déli részekbe a
bálokba kötött száritott halat. Egy bálban volt huszonöt font, szépen
rendbe rakva, minden hal a fejével kifelé, négy oldalon átkötve
gyékénykötéssel.

Kedves eledele volt az oláh köznépnek és a horvátok is nagyon szerették.
Ha az oláhnak pár napi dolga akadt valahol fönt a hegyeiben, az erdőben,
néhány száritott keszeget vetett a tarisznyába s azon, meg a
malájkenyéren gond nélkül el volt pár napig. Kétféle módon csinálták, ha
füstölték, akkor szárazon ették, továbbá meleg étel gyanánt. Csináltak
belőle savanyu ételt, meg paszurral is, mint ahogy most a babba szokás
főzni a disznóaprólékot és szalonnabőrt. Abálták is; a forró vizben a
száradt hal felső része lehámlott, nem is kellett tisztogatni. Ennek az
ételnek „sóshal“ volt a neve, de a magyar igy sem igen ette, legföllebb
ha vasrostélyban néha parázson sütöttek belőle egy-egy darabot.
Ellenben, különösen a bőjtök idején, igen kapós volt a más népeknél és
szállitották nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. E
helyen a száritott halnak rendes vásárja volt és jól is keltek a bálok,
csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni a küldés alkalmával. Mert
hiába küldött volna valaki Aradra potykát, Temesvárra keszeget, az ugy
sem kelt volna el. Mivel az aradi oláhság csak a keszeget kereste, a
temesvári piaczon csak a potyka kelt el, a legmesszebb eső gyomrokba a
csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piaczuk.

Ugy olvasom, másutt, a felső Dunán, még ma is állna ez a halhasitás, még
meg volna helylyel-közzel a zsidó-utcza a valódi formájában is és hogy a
folyó partján van a halhasitó tanya. Lehet, arrafelé más világ van, de
itt az Alföldön a folyóvizeknek nem volt közük a száritott halhoz. A
folyóban fogott halnak, a nagy fogyasztás folytán, mindig akadt elevenen
is gazdája, ezt nem kellett ketté hasogatni és száritgatni a napon. Itt
a zsidó-utcza madzagaira csak a tavihal és a kiöntések halai kerültek.
Azok, amelyeknek tószaga vagy sárszaga volt s amiket a pompás tiszai
halban duskálkodható szegedi magyar a bográcsába semmi árért nem vetett
volna. (De beveti ma, mert a palicsi hináros tavat is ide halászszák.)

A száritott hal elmulása is – már csak ugy mondom, ahogy hallottam – ez
okon következik be. Mert elmultak a régi nagy vizjárások, mikor a Tisza
áradt, vize négy-öt mértföldre ellegelt és hónapokon át kint állt. E
vizek aljában voltak a hasitó-tanyák. Annak a táján elkeritették a vizet
s üzni kezdték azután a kerités felé a halat. Ott tömegesen megszorult,
a potyka hányta-vetette magát ki a viz fölé, mi okból ladikok voltak
állitva a kerités mellé, hogy vetődésében mindjárt azokba esett. Ezek
kerültek azután hasogatásra, de a Szintiszából valók sohasem. És ez a
munka nem is állott máskor, csak éppen aratás után való időben, amikor a
bő halhoz akadt ember is bőven.

Elmult. Mi maradt meg belőle? Az emlékezet. Továbbá az öregek szájában
még benne van most is az ize. Mert igaz ugyan, hogy a hasitott halat nem
ette a magyar, de szopta a magyar halászgyerek. A száraz csuka szironyát
kitépdesték a bálokból és mulatság gyanánt szopták. Nagyon jó sós izü
volt, mind kiette a szájuk szélét…




KÉTKÉZI MUNKÁSOK.

Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt,
mert ez néha ugy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek és ilyenkor
mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha
ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint,
azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, daczos némasággal halad föl
a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a
legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem birja csinálni.
Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és
a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más
napszámos. Bár ez okból ismét több pálinkával él, mint a többi. Mondják,
hogy ez a munkához szükséges, máskép nem birná ki. Kis korsóban tartják
a pálinkát lent a kubikgödörben, hogy hüvösön maradjon. A korsóba
szalmaszál van ütve s azon keresztül szopogatják; vagy kiki a magáét,
vagy pedig közös a korsó. Akármilyen sürün jár is rá, nem ittasodik el
tőle, mert, mint mondják: „kidógozza a pálinka erejit.“ Munkája akkor
kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a
talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet.
Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap
alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán
állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, akkor inkább czuczilista. Csak mulatságból és
nem elvből, mert hisz ő maga is arisztokrata a többi „kétkézi munkás“
között. A munkás szintén rangokba van oszolva. A zsákoló tétlen áll
télen, mikor befagy a folyó és nem járnak a hajók s ha megszorul is, más
munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő
zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell,
mig lesz. Hasonlókép van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is
keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy
semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el
kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz
követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épit-e,
vasutat vagy vizi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is
kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen
már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután
beteritik földdel, hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A
béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti
a kazlat, számitgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s
nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely
oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a
kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda
átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy
sok diplomás ur vállalná jószivvel fizetésnek. A talicskába berakják a
czókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az
ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a
libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal,
bocskorban, tótnak is nézheti őket, ki akarja, bár alighanem belehalna a
tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha
lassan nem járnak a talicskával; ugy tetszik, mintha a talicska huzná
őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó
nélkül. Levelet sem irnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a
pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át,
olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az
élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban
főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint
a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és
számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét
végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök
nem ugy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb
föld esett ki a számitása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy
csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma
földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s
annak a magasságából számitják ki munka végeztével a kihordott földet
kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig
csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább
össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis
fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet
épitvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fü, amely
akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is
kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a
bubával. Ezért ugy a közepibe épitik bele a földet olyan ügyességgel,
hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve
van. Igy furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a
csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy
keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg
kubikosokat, akik legelső sorban arra tanitották meg az atyafiakat, hogy
mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb
tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekük is van furfangban
részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó
földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint oda ér, látja, hogy be van
csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy
jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a
földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az
élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesugnak a gödörgazdák.
Munkájuk, mely ugy folyik, mintha gép végezné, lassubb. Az arczok
elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak
az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor
nem oda messze vannak Galicziában, Romániában vagy Boszniában, ahova
vasuti töltést épiteni viszik őket, hanem itthon, magyar földön épitik a
gátat a viz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján
végig huzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy
valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a
rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák és semmi látszatja
nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A viz messze van a
töltések lábától tul a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák
közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Igy
áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról
valót, nem is látni, szürkeségbe vesző füzfák takarják. Nagy néha egy
kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s ugy látszik, mintha
a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sik,
lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás
vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi
világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák
és vizibuvár vöcskök laknak.

Mignem aztán egyszer játékos kedve támad a viznek és nagy sokaságban
kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig
volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A viz a kérdésekre nem felel, csak
elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér
s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák
koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt
helyébe ujból jön másik és szőke szine olykor haragos barna. A föld fölé
épitett csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó
föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van
megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan
temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok,
közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet.
Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasitanak,
erősitenek. Két-három sor karót meghág a viz, elviszi a rőzsét és mossa
a töltést; akkor ujból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a
töltésről még nagyon szép akáczerdőt láthattál, amint enyhe szinével
kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye
üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem
kérdezték, hogy kié.

Nincs ur. Senki sem ur, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság
is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de
az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi
munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva
több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a
szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra
készül, hogy néhány ölnyire elcsuszszon a helyéről. Nem ismeri az
éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s
munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem birná azt meg más, csak ő, aki
tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daczczal feszül neki a
dolognak; ha kérdik, csak morog s ugy áll fogai között a kurta pipa,
mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért
teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék
s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül,
de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

– Huja!

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a
talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És
sorban, mint valamely elrontott sortüz ropogása, hallatszanak a kemény,
rekedt szavak:

– Huja!

– Huja!

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó,
amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a
töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már
nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a
szivárgó vizből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos
alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek
rá ruhát váltani.

– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gunyosan a sárga
tengerre és azt mondja:

– Viz.

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér
fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél,
valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen
olykép veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő
vitorláknak látszanak. És ugy látszik (tévedés-e, nem-e?) hogy ez a
hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a viznek és a
parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a
gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen ugy
elszakad a töltés!

– El – hagyja rá egykedvüen a kubikosfőnök.

A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:

– Ha a viz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka,
hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a viz. Nézze csak
uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája
már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van
zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amig csak át nem
szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a viz az
éjjel, valahun átszakad. Hisz ugy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Hát mi a kivánságuk?

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az ur –
magyarázza az ember és odasereglenek a többiek – én abba vagyok
beleállapodva a czimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten.
Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki
szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Dehogy nem – szól a mérnök.

– Nono – felel nyugodtan az ember – mink mán jártunk ugy. Hát most azt
akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntul
mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Keserüen felel a mérnök a bocskoros embernek:

– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü igy beszélni.

Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:

– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán ugy…

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros urforma alak, egy katonatiszt.
A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit.
Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára
jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolczvan
forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi
elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó
szekér elakad, odamegy segiteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már
mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával
is imponál.

– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a
bajt.

– Ebben igazuk van – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni
nekik?

– Nem.

– Nincsen? – kérdezi ez leverten.

– Dehogy nincsen – mondja mérgesen a mérnök – van itt tizezer forint, de
mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl
itten?

– Hát a többi szakaszon?

– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, ugy sem adják ide, mert nekik is
kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz?
Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de
már az ő szava nem sokat ér.

– Adj ide egy ezrest – mondja a katona. – Más itt nem segit.

– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer
különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos
kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van,
itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt
nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– No, az nincs, – szólnak a tömegből.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök ur ideadta nekem. Akármi lesz a
töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbiznak-e bennem hát,
mi?

– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:

– Hanem…

– No?

– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?

A főhadnagy rámutat a pénzre:

– Az is itt van benne.

– Hát akkor gyerünk – int az embereknek a gödörgazda és mennek a
bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a
karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés
háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a
vizet szinte perczenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő
ez, mikor a viz egyszerre apadni kezdjen csak ugy magamagától, hanem
apadna, ha a tulsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan
különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz épitette
volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint
aki biztos benne, hogy ami késik, nem mulik.

– Ahun a! – mondja.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn tul ketté vált a töltés és valami nagy
darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a viz és a hirtelen beálló
csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát
most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már
megvan a baj, amin senkisem segithet többé semmiféle hatalommal. Csak
majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj,
csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi
össze a czókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a
töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük
is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a
mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s
egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol
siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a
kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem
baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát

– Nem először látok én ilyent, uram.

A viz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit
most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut
el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad.
Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő
állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad
hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:

– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák ujból megindulnak.
Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu
laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat.
A toronyban kongatnak. A talicskaszij melledzőjének erősebben feszül
neki a gödörgazda.

– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a
kis darabot gáttal el nem keritik, a falu közepéig beszalad a viz és itt
szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet,
szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy
is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják
lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész keritésdarabokat
tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a viz, mert a
nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt
nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru
némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a
főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot
ordit a gödörgazda:

– Embörök!

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás
paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt boritanak
előbb a derékig vizben állók elé, más felekezet a földet teremti oda
nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkeritésről kapja le a
rácsos kaput és gyékénynyel boritva letámasztván, mögéje földdel
dolgozik.

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a
szakadást.

Segitenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a
főhadnagynak:

– Uram, elázott-e a pénzünk?

– Nem ázott az – felel a tiszt – csak derékig ért a viz.

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekük mit
keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha
pénzüket kiadják.

– Jól van – mondja amaz és megindul azon vizesen – talán csak tud itt
valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi
fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán ugy se löhet
számitani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd,
szerda, mög mára röggel kilencz óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez
esik.

– És az a munka, amit itt csináltak?

A gödörgazda nemet int.

– Az nem számos – mondja. – Nem uraknak történt.

A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban ugy van.




BORUS FERENCZ BOGNÁR.

Ha valakinek a kocsija rozoga, ócska és nem lehet bizni hozzá, ujat
vásárolni leginkább vagy Kistelekre vagy Dorosmára megy. Ennek a két
helynek igen nagy hire van kocsik tekintetében, ugy mondatik, hogy
olyant máshol csinálni nem birnak. A kocsi könnyü, a buczkás homokban is
könnyen szalad vele a ló és azért a nagy teher alatt sem roppan össze,
bár minden darabja vékony, finom és ügyes. Járása szebb és kényesebb,
mint a hintóé s a kovácsmunka valami tökéletes rajta. Ilyen legendák
szállonganak e kocsikról messze vidékeken s mig egy helyen Kistelek, más
helyen Dorosma részesül előnyben és azt már senkisem tudná megmondani,
hogy miért éppen csak e két helyen tudják ilyen alkalmatosra késziteni a
kocsikat. De a hir megvan (jó vásárhoz mi kell egyéb?) s ennek
tanuságakép a két falu oly sok bognárt és kovácsot nevel, hogy szinte
hihetetlen. Dorosmán például, a ma született csecsemőt is beleszámitva,
minden háromszáz lélekre esik egy kovácsmühely. Negyvenkettő van belőlük
és örökké lobog a mühelyekben a láng, csattog a pöröly és hajtják
hozzájuk a kerékgyártók a sok kereket, hogy huzzák rá a ráfot.

De mert minden dolognak van rossz oldala is, el kell mondani, hogy már
idestova mégis több a mester, mint amennyi kocsi kell. A mesterek mindig
szaporodnak, mert az inasok fölszabadulnak, legények lesznek, azután
megházasodnak, hogy a maguk kezére dolgozhassanak s igy folyton-folyvást
csak szaporodnak a mesterek. Valamelyiknek aztán el kell maradnia
közöttük, mint elmaradt szegény Borus Ferencz, nem azért, mintha
munkájában bárki bármi kivetni valót talált volna, hanem betegsége
folytán. Valami hütésféléi voltak, azoktól nem járhatott a vásárokra
sem, munkát se vállalhatott s apránkint teljes elhagyatottságba jutott.
Már valóságos szerencsének lehetett nevezni azt, amit pár év előtt még
istenverés gyanánt panaszoltak ő meg felesége: hogy nincsenek gyerekeik,
mert bizony a maguk eltartásához is alig volt tehetségük. Pedig ami a
mesterséget illeti, a munkáját a vállalt dolognak senki jobban meg nem
adta, mint ép Borus Ferencz, már amikor birta. De nem mindig birta, mert
kinozta a száraz betegség, mely hol köhögéssel jár, hol hidegleléssel,
más alkalommal pedig belső forróságok sütik az embert…

Szomoru sors nagyon ez. Mert im, hiába van még meg Borus Ferencznek
minden szerszámja a bognárkodáshoz: a gyönyörü szép hasitó szekerczék, a
finom vésők, az esztergapad, midőn mind dologtalanul áll a helyén és a
mühelyben, amely egyuttal a lakóhely is, ül Ferencz meg a felesége,
gondolván teljes rettegéssel a télre, amely közeledik. Miből fognak
kitelelni? Hogyan? Csak legalább néha egy törött kereket hoznának,
amelybe küllőt kellene faragni; de azt sem hoznak. Továbbá azelőtt az
uraság gyerekeinek a korcsolyájához kellett fatalpat csinálni a kopott
helyett, de ma már ezek is egészen vasból vannak. Hiába farag
kuglibabákat is, azok sem kellenek, az emberek a régi játékokról mind
áttértek már a kártyára, nincs, bármint keressük: nincsen munka és
közeledik a tél és mi lesz akkor a beteg Borus Ferenczczel és a
feleségével. Az asszony vigasztalja:

– Isten majd megsegit. Ki benne bizik, nem csalatkozik.

Az ember fölsóhajt. Ha most nincsen munka, télen át még ugy sem lesz,
mert a parasztember kocsijával a bognárhoz megy ugyan, de a szánkóját
már maga csinálja. Szánkó, szánkó… A farkas is a kert alatt jár, midőn
emlegetik s itt ép hogy e bus gondolat a szánkóról Borus Ferencz agyába
ötlött, a rozoga üveges mühelyajtó előtt megjelenik egy ur, megnyomja a
kilincset és a szobába lép.

Az uraság ez. Értik-e, az uraság, ki im, Borus Ferencz ócska mühelyében
megjelent. Ez szinte hihetetlen s a bognár olykép van, hogy csakugyan
nem is akarja hinni. Mit kereshetne itt ez az ur, ki királyokkal és
vérbeli herczegekkel szokott parolázni. Kinek vannak olyan ruhái, hogy
csupa arany és gyémánt. Mi, mi lehet? A bognár megzavarodik, nem ugy
azonban az asszony, aki elkapja az ur kezét s meg is csókolja,
illedelemmel mondván:

– Kezit csókolom.

– Jó napot, Borus – mondja az ur (né, még a nevét is tudja). – Hát hogy
áll a munka?

– Jaj, kérem szépen – szól az asszony a Ferencz helyett – sehogy sem,
mert nincsen.

– Annál jobb – mondja derülten az ur (pedig jobb a gutát). – Akkor hát
ráér, Borus?

– Rá én… – motyogta zavartan Borus, valóban nem tudván, hogy ugyan mit
akarhat az uraság.

– Akkor hát csinál nekem egy kocsit. Az, tudja, egészen olyan legyen,
mint a rendes magyaros kocsi, hanem annak minden darabja remekbe legyen
faragva. A fürhécz, a kisafák, a küllőagy, a lőcsfej, az mind olyan
faragott dolog legyen, amilyen még nem volt.

Borus Ferencz látta is már képzeletében ezt a gyönyörü szép faragott
kocsit s mert látta, hogy milyen lesz, buzgóan felelte:

– Olyan több nem is lesz e világon.

– Az árra pedig nem egyezkedek – mondta az ur. Amilyen árunak tartja,
fizetem, csakhogy minél nagyobb kedvvel csinálja. Költségre kell-e?

Borus köhögött s az asszony szólt:

– Hát tetszik tudni, csókolom kezit…

Adott az ur költséget is, három darab tizes bankót. Egészen gyüretlen
volt mind a három. Ezzel elment, de még kezelt is Borussal, továbbá az
asszonynyal, ki oly gyorsan kapta az ur kezét az arczához, hogy bizony
jól bele is ütötte az orrát. Most az asszony nézett zavartan utána, hogy
ugyan ezért nem haragszik-e, mig a beteg Borus szó nélkül fordulván a
szögletbe, szép gyertyánfarudat vitt a padhoz és azonnal késziteni kezdé
a küllőket. De milyen küllőket! Aki életében már százezer küllőt – nem
százezret, hanem két millió küllőt látott, az nem látott még ilyeneket,
miknek sima oldalán liliomvirágok szeliden kusznak, a küllőagy pedig
finom cserepet példázott, mintha ebből jönnének elő a liliomok.

Ment a dolog buzgón s Borus Ferencz bár folyton köhécselt, de nap-nap
után jobban bontakozott ki a különféle fákból a kocsi. Már hire is ment,
mert ha egy-egy kereket vasalás végett átguritott a kovácshoz az
asszony, nem győztek rajta eléggé csodálkozni az ottlevők. Oly büszkén
guritotta az asszony a kereket, mintha ő faragta volna minden darabját
és ahol sár volt, a hátára emelte. Hát a lőcsfejek, amelyek mindegyike
kényes kétesztendős csikókat ábrázolt, de olyképen, hogy aki faragni igy
tud, talán vétkezik is, hogy tudományát lelketlen állatok testének
formálásába önti. Mit szóljunk a kisafákról, melyek emberi marok
alakjára voltak szerkesztve, mintha a hámot, amit majd rávetnek, e kezek
tartanák erősen. Borus köhögött és faragott s bár orvosságot is kellett
hozatnia és különböző tea-füvekből főzött neki italt az asszony, csak
köhögött és csak faragott.

A negyedik héten átüzent az uraság, hogy mikor lesz kész a kocsi.

Borusék visszaüzenték, hogy a jövő héten alighanem készen lesz és hogy
majd ők akkor hiradással lesznek. A bognár egyre lázasabban dolgozott,
este még le se akart idején feküdni.

– Ne siess, ne siess – aggódott mellette az asszony és kendőt kötött az
ura mellénye alá, mint a ráczoknál divatos, csakhogy a ráczok akkor
kötik föl a kendőt, amikor még nem kapták meg a szárazbetegséget.

De nem hallgatott a szóra Ferencz, mert annak mindig szerszám volt a
kezében. A hátulsó saroglya fái valami különösen szépen görbültek az ő
kezében, a hattyu meg a gém-madár nyakán látni csak ilyen nemes
vonalakat. A kovács, aki átjött, hogy a vasakat, ahova kell, föltegye,
bámulva állt meg a kocsi előtt s szinte félve nyult hozzá, hogy kormos
markával hátha elkeveri. Szótalan büszkeséggel nézte ezt az egyre
vékonyodó Borus Ferencz és dagadó büszkeséggel az asszony. Haj, jó
barátim, a gondoknak vége. Nem félhet már többé a Borus-mühely, hogy
munka nélkül marad, mert aki ember ezt a kocsit meglátja, máshova munkát
bizonyosan nem visz, csak épen ide, ehhez a hires mesterhez.

Valóban az ötödik hét közepére el is készült. Tökéletes volt az, de
Borus még mindig késsel, vésővel, kétkézvonóval járt körülötte, hogy
simitson itt is, amott is. Csütörtök estére aztán meg volt minden.
Másnap péntek volt, hát nem akarták ezen a napon tudatni az urasággal,
hanem azt szombatra tervezték. Ekkor az idő is szebb, mert a nap
rendszerint kisüt, mivel a pénteki szomoruságok után szüz Mária a
könyektől nedves kendőjét szombaton száritgatja. Csakugyan, nem lehet
tagadni, nagyon szép nap volt ez a szombati, midőn ünneplő ruhájába
öltözött az asszony és elment az urasághoz tudatni, hogy kész a kocsi.
Tulajdon magával az urasággal beszélt.

– Aztán szép-e? – kérdezte az ur.

– Nem mondok én semmit sem, kezit csókolom, hanem csak tessék megnézni.
Mert olyan kocsi több nincsen a világon.

– No, annak örülök – adta rá a jó ur a szót. – Délfelé el is megyek.

Jött büszkén visszafelé az asszony s amerre ment, a faluban mindenki
tudta, hogy Borus Ferenczné most ment jelenteni a kocsit az uraságnál.
Vajjon milyen lovakat fogat bele s melyik kocsissal hajtatja: a magyar
parádéssal-e, vagy a frakkos némettel. (– Bolond beszéd – vélte Vizhányó
Kisistván Péter – a királynak adja ajándékba ujesztendőre.) Igy halad az
asszony az utczákon át, a bognárok irigykedve tekintenek utána, mig a
kovácsmühelyekben megszünnek az üllőt verni a pörölylyel és az ajtóba
állnak a mesterek, hogy elhaladtában az asszonyt köszöntsék, már azon
czélból, hogy hátha nekik is jut a hires Borus-mühelyből valami vasalni
való munka. Diadalut volt ez, amit az asszony végigtett a falun s
valóban teljes örömmel nyitja be otthon az ajtót.

– Mindjárt jön az uraság és tiszteltet…

Szavaira azonban senkisem felel. Borus Ferencz halva fekszik a hires
kocsiban az alcserényen.




VÁSÁRON.

Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért
Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt
épenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad
pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik
aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak ugy érdemes a pénzt
megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit czifra
kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.

– Most vásár van bent – mondta otthon – ilyenkor sok mindönféle
mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a
gyerököknek is gyönyörüség. Hagy tapasztaljanak.

Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány
kutágason kivül alig lehet egyebet látni. Igy aztán el is határoztatik a
menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor lánynyal
és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a
tanitó ur is csak egy hónapban egyszer megy.

– De talán még akkor se mönne – véli Vadlövő – ha nem kéne szögénynek
ojan nagyon a fizetség.

Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig
tépelődik azon, hogy az uj ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán
az uj ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más
oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A
gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem
lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap
szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem uj
ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta
száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd ugy elhevernek a
gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörüség.

Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyuk még fönn van az égen,
mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült s mert az asszonynak az
öltöztetéssel van dolga, ezuttal a reggeli gondját magára veszi. Pár
apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán
kelnek utra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy
most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a
béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a
kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre
ülnek a subára. Gyü no, isten nevében – szól a lovakhoz s vidáman
koczognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben
megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s
most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István
hallgatja, elmosolyodik s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az
asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s ujra tömi.

– No még ez a pipa, gyerökök – mondja – aztán ott löszünk a tötthejön.

Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá
vasbikák huznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s
kardos ember közeleg a kocsihoz.

– No – szólal meg haragosan Vadlövő – ezt a két gyerököt csak nem akarja
mögvámolni? Nem eladók ezök.

– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.

– Hát a magunk étele, kulacska, kinyér, szalonna, sült hus füstölt
oldalasbul, mög egy kevés kalács a gyerököknek.

Voltaképen ezt el se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel boszantani
akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szögényök vagyunk is, de jól élünk.

Igy aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol
megálljanak. (A lóvásár is áll most s a legtöbb kocsi odakint van, amely
bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember
gondjaira bizzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal.
Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.

– Édös apám – mondja – vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a
levegőbe?

– Jaj, cselédöm – feleli az anyja – drága az nagyon.

– Aztán – toldja Vadlövő – ha egyször elszalajtod, soha többet utól nem
éröd.

Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.

– Majd vöszünk mást, no – biztatja az apja. – Van itt mindön, még
tengöri herkentyü is.

Négyesben lassan járni kezdik az utczákat. Vadlövő néha egy-egy
ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a
szőlőt szokta őrizni. Uj csizmában van már a csősz, azt most vette
bizonyosan s föl is huzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A
kezében meg hosszu uj bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső
végén.

– No ez a bot hosszu egy kicsit – szól neki Vadlövő. – Mért nem
rövidebbet vöttél?

– Hát hosszunak hosszu egy kicsit – feleli a csősz – hanem hiszen le
löhet ebbül vágni.

– Fölülről – veti oda István.

– Fölülről? Mér fölülről?

– Hát hiszen fölülről hosszu – évődik tovább a gazda a csőszszel. Azután
kezel vele és megint csak mennek odább. Végig nézik a belső vásárt, a
tálasokét is. Azután a sajtpiaczra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy
rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely turót meg is kóstol s a
fölvett darab felét az asszonynak nyujtván, kérdő tekintetet vet rá.

– Jobb a mienk odaki – szól az asszony.

– Nono – adja rá a helybenhagyó véleményt István.

A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni
való nincs, mint haladni ki a komédiáspiaczra, mert az lesz a
gyönyörüség. A komédiáspiacz nagy téren van és a sok mindenféle sátor
körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a
csengetyüt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a
komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös
számmal, aki hajt a szóra.

– No Viktor – mondja Vadlövő a lányának – ilyen muzsikára tudnál-e
tánczolni?

Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már
sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól,
akit kézen fogva vezet a sokaságban.

– Ugyan ne maradozz el mindig…

De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle
mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van
legelsőbb az óriási hölgy Sziléziábul. Egy sátorban van az és kivül ki
van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék
ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig
kimaradt.

– De szömtelen – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik
vállát:

– Hát ha ez a kinyérkeresete…

A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálczával mutogat. Azután egy
nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen
odafordul, szóba kezd:

– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a
szász nedvenhét czentiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilencz
czentiméter. Ed sumába a három méter és husz czentiméter megy a magasság
és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajczerért mindenki megláthatom. El ne
mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem
mindenki pofon…

Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:

– Üssön a ménkü.

Azt mondja a kiváncsi Énok:

– Aztán, apám, igazán óriás?

– Ugyan mán, te… – feddi az apja azon czélból, nehogy valamiként a
bemenésre kösse magát a fiu – hiszen ha a volna, ebből az alacsony
sátorból kilátszana a feje.

Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan huzatja magát,
vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor
következik. Ez a történelmi kiállitás, amint a kiirás mutatja. Végig van
az oldala aggatva kivül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez
valósággal éppen ilyen lehetett, mert a czukfürer Gera Pétert meg is
lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király itélete, ahogy
vágatná kétfelé a kisdedet. Tul rajta meg van rajzolva a zöldre festett
halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből
kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a
pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és
árvalányhajas kalapban, sarkantyus csizmában, lobogós inggel. Tánczol és
közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.

– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.

Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat
figyelemre méltatja ugyan, de megveti.

– Lessük: ki mit nyer – véli István.

Szórványosan jönnek kifelé a czédulákkal és a nagyhaju asszony
osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos
szivarszivó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kaczajt
támaszt. Azután jön egy urféle, aki már több szerencsével járt.
Gyerekórát kap lánczostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei
mondhatlan vágygyal tapadnak az urfélére, amint lépked a följárón
lefelé. Hihetőleg tiszta szinaranyból van ez az óra…

– Hogy hivnak, kis öcsém? – kiált rá az urféle.

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanitó ur tanitásai és
bátran felel:

– Engöm hivnak Vadlövő Énoknak.

– No hát akkor neked adom ezt az órát.

A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban
támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált.
Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:

– Édös anyám, nézze már kend is…

Az urféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most
nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No ez nem valami
hires. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni,
bárha csak két krajczár az ára, nem érdemes. Ugyis ki van az oldalára a
dolog festve egészen ugy, ahogy történik. Hanem ezentul aztán következik
a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok
bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig
is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek
megmutassa az órát.

– De hogy van az, édös apám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi
megütődve.

– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit – vigasztalja az apja. –
Te se tudtál járni kicsi korodba.

Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piacz,
rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely
most jött a franczia országból és utban van az angol ország felé.
Kezdődik az etetés s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent
valami nagy lánczokat huzgálnak és valaki bőg. Ez igy együttesen képezi
az oroszlánok orditását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két
kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hirneves oroszlánszeliditő
hölgy áll az emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dul, a
szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül
kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok
állitása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik
egy darabig, különösen a tevét.

– De csuf apád löhetött – mondja neki István.

A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek
nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk
kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó
szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban
utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.

E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai
emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon
emberek szivét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván
gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól.
Hasonlókép Vadlövőék.

– Gyerünk – mondja István és szavának senki sem mond ellent.

– Gyerünk ám – mondja a felesége, Kiskabók Apolló – mert mán a gyerökök
is nagyon éhösek löhetnek.

Viktor azt mondja:

– A szömivel nem lakik jól az embör.

Igy aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik
kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik) csakugyan
megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából
Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kinálja a jó embert borral.

– Köszönöm szives jóságát, de nem fogadhatom – szabódik amaz kenetes
hangon.

– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.

– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja – mondja megint az ujhitü.

– Hát akkor isten fizesse mög a szivességit – szól Vadlövő és kezet
szorit az emberrel.

– Ő már mög is fizette azt neköm.

Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya,
meglappad, mire a végét érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István
s nyujtja a többinek.

– Mán csak csunya állat az a teve – mondja egyszer.

– Vagyis a sivatag hajója – teszi hozzá a tudós Énok.

Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt,
utra kelnek. A Sárga és a Badár vigan koczognak, mert a lóban megvan az
a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok,
aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett
volna s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a
subával s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos
az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.

Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:

– Látja kend, most a képünket le löhetött volna vötetni.

– Lenek le – mondja gondolkozás után válaszadáskép István – de minek?
Ugyan hová tötted volna?

– Hova? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a
Ferencz Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.

Vadlövő nevet.

– No ezt mögént eltaláltad, – szól. – Éppen mink vagyunk azok közé
valók.

Apollónia kissé ingerülten vág vissza:

– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen ugy ott vannak. Ha nekik
futja, nekünk mért ne futná?

Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló
asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólitja a Badárt s
azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:

– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat
ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem a fajta, amilyen mink vagyunk.
Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul
elmulatozni a családjaikkal együtt…

Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén
gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.




HÜHÜ.

A mi a kártyajátékot illeti, elég komoly kártyajáték a hühü, ami pedig a
zsöllért illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ő az a valódi
„nincsetlen szögény embör“, aki ugy él a nagy darab földek és mezők
között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér,
felesége és gyermekei is vannak lehetősen. Éltetője a napszám, maga is,
az asszony is dologra jár, ha van munka, mig télen át az ember robotot
teljesit a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik
valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem épitik akkorákra,
hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem ez másként van. Ha
valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik
vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról
intézi az uj földön is a gazdálkozást s az erre épitett tanya igy üresen
marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az
ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön
s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre huzódik, mert ott
többször kap munkát és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem
szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.

Ez azonban még sem egészen ingyen, hanem robotjai vannak. Igy a gazda
földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell
tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba ugy sem járhat, a gazda
hivására köteles megjelenni az öreg tanyában dologra. Tesznek még más
kikötéseket helyenkint. Igy van hely, ha a gazda tanyáján bármi olyan
ünnepség, lakodalom vagy gyászeset történik, hogy sok kocsi fordul meg a
tanyán, a zsöllér köteles átjönni oda és a kocsik között rendet és
tisztaságot tart. Ennek ellenében a gazda a földben való dologhoz
napszámosnak első sorban a zsöllért és a feleségét tartozik fölfogadni
rendes napszámba. A zsöllér tarthat két malaczot is a kis tanya körül a
mezőn, de csak pányván. Továbbá ha télen a gazda az öreg tanyába
feleségestől dologra rendeli, gyermekeit is viszi s amig a dolog tart,
mindnyájukat a gazda tartja élelemmel. Ez a berendezés nem nagy baj.
Télen ugy sem kap napszámos munkát s megy szivesen a szegény zsöllér,
mert arra a napra megtakaritja az eleséget.

Hosszu és unalmas napokból áll ilyentájban odakünn az élet. Csak
téblábolnak az emberek. Némely rész a kemencze körül ül naphosszat. Van,
aki előveszi a fia toktollát és dirib-darab papirosokra, irkák hátuljára
az ablak mellett történeteket szerkeszt és nem riad vissza attól sem,
hogy verset készitsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni
a nagy havakban. Rettentő ócska a kártyájuk, uj talán sohasem volt. Pár
esztendő óta játszanak vele, igy nem csoda, ha a szinek nem valami
tiszták s a makk királyra rá is van irva nagyobb bizonyosság okáért,
hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kimélendő és nem arra
való, hogy a neve a kártya közt emlegettessék. A kártya-királyok neve
ezért nem is ez, hanem csikó, azon lovak után, amelyeken rajtuk a
kártya-királyok ülnek. Jól meg van kopva a csikó is, meg valamennyi.
Régen volt az, midőn alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az
asztal igénybe vételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül
letöredeztek és idővel még kerek lesz minden lapja, mint a pogácsa.

Ezzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelynek különféle nevei
vannak, egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálás az
egész játék. Olyanforma letevős és fölszedős, mint a közismeretü
„bornyu“. Csakhogy amig a bornyuban egy kártyával megy a letevés, a
hühüben egyszerre öttel és ehez képest szélesbedik a játék furfangja.
Ügyes játékosok között sokáig eltart, amig valamelyik győzedelmeskedik s
akkor aztán a nyertes az ur. Ez a mulatság sohasem megy pénzbe, mert ez
csak olyan száraz, viz mellett való foglalatoskodás. Hanem a nyerő azért
tökéletesen urrá vált a vesztes fölött, mert most már ahoz van joga,
hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után
származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek
van a tanyák között. Azt a parancsot követni, amit a nyertes mondott,
kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Hire mehetne s mit szólnának hozzá az
emberek?

… Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a
zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott,
küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a
szobában és uj nyelet farag az ócska baltának.

– Jó napot adjon Isten!

– Adjon Isten. No, elgyüttél?

– El ám – mondja a gyermek. – Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.

– Elő? – kérdezi Szekeres Pál. – Tán valami dolog van? Tán disznótorra
készültök?

– Nem a’! – mondja a gyerek megint. – Csak azt mondta, gyüjjön kend elő.

Szekeres ujból fakgatózik:

– Hát mit csinál a gazda?

– Sömmit – felel a fiu. – Ül a szobában a melegön.

– Té mög – neveti Szekeres – künn vagy a jószágnál a hidegön, ugy-e?

– Ugy ám – szól amaz a szürből komolyan. – Künn.

– Jaj, fiam – sóhajt rá a zsöllér – mind igy kezdtük, majd ülsz még te
is a szobába igy, a hogy én e.

Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem
tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a
dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gunyája rajta van. Amint
a hideg növekszik, ugy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a
szegénység s még asszonykendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól
Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hivatja a gazda s avval azután
csakugyan utnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot
s azokra lépked a gyerek.

– Mi dolog löhet hát a gazdánál? – kérdezi a zsöllér.

– Én nem tudom – mondja a gyerek. – Nem tudok én most sömmi dógot.

Tünődve lépdel Szekeres s hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához.
Már csak ugy alázattal, mint zsöllérhez illik.

– Adjon Isten – mondja. – Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök,
hogy mi dolog vóna.

Fekete Sós Mihály szól az asztal mellől, mint gazda:

– Azért hivattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit
csinálni magamba.

A zsöllér is gondol valamit magába, de olyfajta gondolat ez, hogy
elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata
a fejébe vágódik; lám, aki gazda, még a maga mulatságára is igy rendeli
ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg
szobában mégis csak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon.
Szekeres az asztalhoz ül és keveri a kártyát, ki is osztja és
megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol
Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megforditva. Komoly
munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, „hakkal“
(halkkal) van, mert nem kell háborgatni a kártyázók eszét a
számitásokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta és Szekeres
szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja,
semmit sem szól, nem is illendő zsöllértől az ilyesmi. Az esze azonban
keményen fogja a játékot és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre
szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani sem birja valamennyit,
hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránkint
elfutja az arczát a mérgelődés piros haragja. Hát töretik, már látja,
hogy töretik. A ménkü ebbe a zsöllérbe, ugyan hogy nem tud – – oh uram
Isten.

Szekeres Pál leteszi a kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé
és azt mondja:

– Hühü.

Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen a sarokba van
állitva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:

– Mönnyék kend féllábon a sarokig, mög vissza.

Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már a hogy bir,
eltánczol a sarokig Fekete Sós s vissza is jön hasonló módon, közben
majd fölbukik, mert nincsen szokva e fajta mesterséghez.

– No – szól. – Egy mögvan.

Ujból szól Szekeres:

– Mönnyék kend négykézláb az ajtóig.

– Én? – hördül fel Fekete Sós Mihály.

– Kend – mondja szeliden a zsöllér.

Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, mig négykézlábra bir
állni s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását
látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el birt odáig jutni s már
fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér
minduntalan kavarog. Rekedten szól:

– Kettő.

Azt mondja ismét Szekeres Pál:

– Vessék kend három bukfenczöt.

Ugy néz rá Fekete Sós, mintha nem értené.

– Én? – fakad ki haraggal. – Én? Bukfenczöt hányjak? Hát komédiás vagyok
én? Ki meri azt én néköm parancsolni?

És az asztalra üt az öklével, hogy táncznak indul a vizes kancsó.

– Ki az, aki ezt neköm röndöletbe adni meri?

A foltos kabátból felel a kérdésre Szekeres Pál:

– A hühü.

A hühü! A hühü nagy ur. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És
a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfenczet s azután
térden álltából Szekeres Pálra tekint.

– Egy – szól ez.

Veti a másikat. Verejtékcsöppek vannak már a fején és amint tarkóján
keresztül fordulna, az oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen
elmérgesedve hirtelen fölugrik és remegő kézzel összekapkodván a
kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:

– Nem kártyázok veled többet! Eregy innét haza!

Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava
nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a
tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, igy haladván hazafelé,
mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el és az nem
felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A
gondolatok bent vannak a koponya mögött; kivülről nézve Szekeres Pál
csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.




UJ KOCSI.

Szokása a kocsinak, hogy ha megöregszik, megnehezedik. Munkás és
szorgalmas ember korára azért nehezedik el, mert gyöngül, ellenben a
kocsi azért, mert erősödik. Mert szolgálatának ideje alatt hol itt kell
rá egy pánt, hol amott, mig utoljára kétannyi vas van rajta, mint fiatal
korában volt. Hiába tesznek ide-oda egy uj fát, hiába kenegetik: a halál
ellen nincs orvosság, a délczeg kocsi elvénhedett, nehéz már és azt a
lovak igen megérzik.

– Az ilyen öreg kocsi olyan, hogy üresen is nehezebb, mint az uj kocsi
tehörrel – vélte Sós Mihály, szemlélvén a maga alkalmatosságát.

Biz ez régi kocsi. Mikor ezen uj korában menyasszonyt vittek, annak van
tizenöt… különben hogy is csak… megálljunk… no, van olyan tizenhét
esztendeje. Sok minden történt ezzel a kocsival. Egyszer a bika is
fölforditotta a benne ülőkkel egyetemben, bár a kocsinak akkor semmi
baja sem esett, mindössze Kis Horváth Ferencznek a torkába szaladt a
pipaszár (nem is pipált sohasem többet az életben).

Hogy a kocsi elnehezül, az különféle módon megismerkszik. Arról is, hogy
mikor huzgálja az ember az udvaron ide vagy oda befogás végett vagy
pedig az ágas alá tolja, hogy meg ne ázzon, egyre jobban két kézzel kell
a rudját fogni, mig valaha félkézzel taszithatta a gyerek is. Továbbá
szokása a rossz lónak, hogy mikor a kocsi előtt áll s terhet raknak a
kocsira, visszanéz, hogy ugyan sokat raknak-e rá… Ez a rossz ló szokása.
De mikor már a jó ló is igy tesz, bizonyosan ott a kocsi elnehezülésében
a hiba, mivel máskép tagadni nem lehet, hogy Sós Mihálynak ne volnának
jó lovai. Különösen a Káposzta, amelyről az egész környéken tudva van,
hogy ugy megy, miként az eleven szarvas.

Ez baj. Igaz ugyan, hogy az öreg kocsi még majd elszolgál egy és más
dolgokra, mert amugy a kocsi erős, a lőcsöknek semmi hibájuk, a
tészlivasak is egész rendben vannak és a saroglya fogai közül minden
második vasból való, tehát birhatós. De azért mégis csak kell egy másik
kocsit venni, mert hosszabb járásra emez már nem alkalmatos. Nehéz pedig
az ilyennek az árát előszedni a mai világban, mikor ugy fogy a pénz,
hogy akár örökké a zsebben tartsa az ember a kezét. Igaza volt az öreg
Szélpál Antalnak, mikor azt mondta:

– Az Istentül kérni, a parasztnak adni köll… – értvén alatta, hogy az
uristentől mindenki csak kér, de a parasztnak mindig csak azt mondják:
adjál, adjál, adjál. Hát hiszen ad, nono, e felől semmi kétség, de ez a
nagy folytonosság még lakodalomból is sok volna. Továbbá ha nincsen
miből.

De mindegy. Be kell nyulni a láda legfenekére, vagy pedig ama titkos
rejtekekre, mint ágydeszka közé, mestergerenda fölé, ahol pusztai
házakban némely megtakaritott bankók tanyáznak. Szomoruság az ilyeneket
elővenni, szomoruság…

Azonban más mód nincsen. Egy vasárnapi hajnalon történik ez a dolog,
mikor vásár van. Mihály utra készül.

– No, kocsi – mondja neki – most gyüssz utoljára ilyen utra.

A kocsi nem szól semmit. Mihály befog, a tarisznyát felrakja s kihajt a
tanyából. Utközben még két jó szomszédot (koma mind a kettő) fölvesz a
kocsira. Azután meg sem áll a vásárig. Már a lóvásárig. Tovább nem megy,
mert nem kell. A dolog ugy áll, hogy mind az az ember, akinek ipara van,
a belső vásárban árul, mert annak az a rendje. Hanem kocsit a lóvásárban
árulnak, azon oknál fogva, hogy a megvett árut legyen mindjárt mivel
hazahuzatni.

Mihály távolosabban attól a helytől, ahol sorjában vannak az uj kocsik,
megáll. A komák derülten néznek körül. (Sok bognármunkát hoztak elő, van
miben válogatni.) A kocsi különféle. Mert van igás, van könnyü, van
süketkocsi, van lantkocsi, meg miegymás.

No, néznek egyet, mert igen formás. Akáczfából van, a küllője mind
nagyon szép, vékony.

A koma, bizonyos Márki Péter, azt mondja:

– A vasalása virágra van verve.

– Az ám – feleli Illés János – czifrálkodnak a bognárok is.

Néznek másikat, harmadikat is. Ez itt nem olyan veszedelmes, mint más
alkunál, mert az áruló bognár nem tartózkodik a közelükben. Amoda
messzebb alkudik a nyolczadik kocsinál. Nem lát az ide, dehogy lát.
Mihályék tehát végigdeputálnak vagy öt kocsit, de mégis csak
visszamennek az elsőhöz tanulmányozás czéljából. A kereket meg kell
rázni, sőt forgatni is érdemes, mert az agynak a tengelyhez való
viszonya igy tapasztalható ki legjobban.

– Fogja kend mög.

Illés János hátulról a kocsit megfogja s fölemeli. Márki Péter hajtja a
hátulsó kereket. Sós Mihály nézi.

– No no! – mondja idő multán s int, hogy a forgatást abban lehet hagyni.
Egészen rendes forgása van neki. Igy most már az első kerekek
következnek.

– Hohó, megálljunk! – szól Márki.

Ugy tetszik ugyanis, mintha a csáskeréknek némi rázódása volna. Az
ilyesmi gyanus jel, arra látszik mutatni, mintha régi volna a kerékagy;
kopott benne a végiglyuk s csak ujra van az faragva s azért látszik
ujnak. De Márki kénytelen belátni hamarosan, hogy tévedés van a
dologban.

A rudhoz érvén, a bizottság megállapitja, hogy a rud nem repedt, a végén
pedig egészen rendes a nyaklószög. A fürhécz is rendes, a kisafák pedig
egészen szép hajlásura vannak faragva, bár a kisafakarikák ma már nem
ugy szolgálnak a tarsolyhoz, mint ezeknek előtte.

– Mindönt divatosabbra csinálnak mán – véli Sós s hozzáteszi: – De nem
baj az.

– Az nem – mondja Márki. – Ez még jobban fog, mint amaz. Mer mégis csak
ezön a kis vason mén az egész kocsi.

Azt mondja Illés:

– Mén, ha huzzák…

Ami a vasalást illetné, az az egész kocsin rendes. De mert a
bognármester éppen most ér hozzájuk, némi kifogást találnak. Hogy a
lőcsöknek a vállába nem jól vannak a gúzsok belerakva. Rángatni is
kezdik azonnal a kocsit hárman háromfelé, hogy a különféle vasak erős
zörgése szavuknak igazat adjon.

– No ugy-e? – kiált diadalmasan Márki a bognárhoz. – Ugy-e mondom?

Azt mondja a bognár:

– Hát hiszen nem betyárnak készült ez, hogy zörgése se lögyön.

Azt mondja Sós:

– De tulon tul zörög. Tudja, mint mikor a komédiások ötetik az
oroszlánt, aztán lánczokat huzgálnak a vasrudon, hogy nagyobb lögyön a
lárma.

A bognár ránt egyet a vállán.

– Válaszszanak emezökbül – mondja s tovább vezeti a társaságot. – Ezök
jobbak.

Sósék savanyuan követik a bognárt, mert hiszen hogy volnának azok
jobbak, mikor éppen csak emez az egyetlen az igazi jó.

– Ezök egy kicsit drágábbak ugyan – teszi hozzá a bognár. – Ezöknek az
ára hetven forint.

– Mind a háromé? – kérdezi Illés ártatlanul.

– Nem a. Darabszám. De ha drágálják, ott van amaz, az olcsóbb. Az
hatvanöt forint.

Sósék magukban nevetnek, amugy nem szólnak semmit. (Miféle mestember
löhet, hogy a tulajdon portékáját sem ismeri?) Lassan visszamennek hát
ama kárhoztatott lőcsvasalásuhoz és nem is sok idő telik bele,
egyezkednek. A bognárral nem igen lehet alkudni, mert a kocsi nem kér
ételt: ha nem kel el, hazaviszi. Sós mégis kérleli:

– Nézze hát, ez a böcsületös jó embör van itt a lovaival, hát tudja,
amiért még hazahuzatja a kocsit, csak köll neki is valami fizetés.

– Ügön – mondja rá Márki komolyan.

Hát hatvanhárom forintban azután ki is egyeznek. Sós fizet. Azután az uj
kocsit a régi után kötik s haladnak lassan hazafelé. Mikor kissé odább
vannak, nevetnek csak össze, hogy becsapták a bognárt. Akkor nevet
egymagában a bognár is, hogy csekély furfanggal állitotta a három
magyart a falnak, különben mind a kilencz kocsit végig deputálták volna…

Sósék lassan léptetnek, mert nem egy kocsi a kettő. Dél van, mire a
tanyába bezörögnek. Kiszalad az asszony az apróságokkal, nézni az uj
kocsit. Nagy öröm ez. A gyerekek azonnal rámásznak, egy rögtön le is
puffan róla a saroglyalánczon keresztül, de hát azért jó a homok, hogy
párna gyanánt szolgál ilyenkor.

Sós pedig a kamrából hosszunyaku üvegben piros bort hoz elő. Nyujtja
Márkinak, Márki felköszönti:

– A kocsi szakagygyon, gazdája maragygyon…




ODA A JUHÁSZ.

  Oda a juhász,
  Nincsen a juhász.
  Ki mondja most a kutyának:
  Ej, haj, puli ne?

Rendkivül tudatlan állat a birka s igy nem lehet csodálni, hogy legel,
bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetü Vitéz Kis
Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfujna a
testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz
Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni;
ki tudná, mikor még azok sem tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle
dolgok után nyargalászni.

Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár pusztavidék,
az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámoltalan állat
valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való
gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez
elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik,
mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a füszálakat az
nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavaszszal, továbbá
föld árja idején viz szokott rajta lenni, sulyos, szürke viz, tele
szikkel, mi köszvényről és szakgatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez
időben, máskor pedig végkép kiszárad és maró szikes oszlopokat sodor
róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott és söprik
rajta a szódát. Más alkalommal hosszunyelü, fésüforma gereblyével a
székifü virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában.
Persze, hogy igy még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a
bürgének minél kevesebb ennivalója marad és soványak is. Bőrük oly módon
lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába
öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen két oldalról falusi tornyok
tekintenek; ha a szél jó, harangjaik szava még el is szolgál idáig.
Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj
szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a
szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai
távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld
peremének az alján hosszu, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, mig
el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni,
mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyulik a füst föl olyan
magasra. Errefelé ez a drót nélküli táviratozás. De ez nem mondja el
senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken és nincsen
benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon
legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert igy esős időben ők
is csak ép ugy fekszenek a földön, belebujva a szürbe, amelyből csak a
csizma látszik ki, meg némi darab a bőralju rézpitykés nadrágból. A
birka is összebuvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni,
miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott székföldbe és
szódát enni a bürge nem hajlandó.

Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszu ember volt ő, mig élt, bár most is
az, sőt elnyulásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl
van turva a föld, látszik, hogy tülekedtek előbb, mielőtt a halála
történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok és nagy hasitásokat
vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A
tusában Mihály hanyatlott el s bár nincsen, mint a nóta mondja, rézfokos
az fejében, páros kés az mejjében, hanem azért Mihály tökéletesen meg
van halva.

Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a
vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli és azt mondja:

– Bé.

Mindig ezt szokta mondani.

*

Vannak véletlen szerencsék és ezt is annak lehet mondani, hogy ép arra
halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszu kibontott
köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy
ezek a juhászok is mind „humnak“ a szür alatt. De lám, Vitéz Mihályon
nincs szür. Arra forditják hát a lovak fejét s odaérve látják, hogy
nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak és nézik. Azután távolabb
eső juhászoknak kiabálnak:

– Haó! Héj!

Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét s ha közelében van a pulikutya,
azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a
tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csuszkálva kicsit, mert
akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csuszik a sziken,
mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban
tünődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kiss Mihály a földön:
talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A
kampós botok alsó vége komoly némasággal szuródik a földbe. Azt kérdezi
egyik pusztázó zsinóros legény:

– Ki járt erre az éjjel?

Mondják, hogy senki, mert szólt volna a puli.

– Hát tegnap este? – adják föl tovább a szót.

A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott
hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is… hogy is csak? Hogy
tegnap… Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint
elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt s e kettő
közébe eső időt csak ugy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem
hál. Hát a tegnap; persze, persze, mi is volt csak tegnap?

– Vásár volt az uj faluba – tudatja egy juhász.

Az uj falu nem uj falu, de mert mégis ujabb a keletkezése, mint a
többié, ugy hivják, hogy uj falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is
csak ugy hivják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen uj faluban
vásár volt, az ismét ugy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap
este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen… vagy öten is.

Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó
legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak,
mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És ime, mégis
neki kell ereszkedni, mert itten tett történt.

– Hát, – mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl
a lóra.

Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi
komolyaktól, kik a testet körülállták:

– Én szólhatok-é?

A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben
igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az
áposodott juhturóé s a ló nem igen állja. (Hiába, ez velejár a
sajtkészitéssel.) Mondja a bojtár:

– Két kocsi czigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, ép ide vág.

Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek
vágtak. Mert rendes ember sem kopott küllőt, sem kopott tengelyt nem
tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után,
hanem külön nyomot vág, leginkább czigányé szokott lenni.

– Amugy pedig – folytatja a siheder – nem messze voltam én innen a
bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az uj
faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült,
mert hallottam. Azt fütyülte, hogy – – – majd mingyár mögmondom én: azt
fütyülte: Ojan kényös mindön ága, nem állja az madár lába.

Egy férfi juhász, előre hajolva a leszurt bot fölött, hogy szinte majd a
testre esik, szól:

– Hát azt pedig nem fütyülte.

A siheder a szóra restelkedve mentegetődzik:

– Ugy vélöm, mintha azt fütyülte vóna.

– Hát pedig nem azt fütyülte – felel mérgesen amaz. – Mert tudom nagyon
jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó
barna legénnek Subáját éppen csakhogy lengeti a szél…

Ugy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita
nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg
Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:

– A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba a konczházba a
doktorokhon. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ü is, odabennt majd
irnak az esetrül krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.

A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A
siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb,
hogy fogjon be és jőjjön, majd testet visz be a városba. A többi
elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a
halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomoruan tekint. Gallyas
pedig a társával elhalad. Utjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik,
amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes
pusztaság tart. Ép körülbelül itatásnyi ut, mire a homokra érnek, hol is
már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék
ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba
folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső
pedig egyre erősebb. Utszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit
szivnak be belőle, hogy nem birja a szár a terhet és sorra kidőlnek,
szeliden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van
alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még
csak szoritani sem kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés,
szintén egészen jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt
szakaszvezető, amig le nem degradálták és szintén tud ahhoz, hogy a ló
nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes
bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak
verni kezdi a hab az állatot s meglassubbodnak tökéletesen.

– No – véli Miklós – majd mingyárt.

„Mingyárt“ jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell
átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt
buja a fü és nem süpped meg a lóláb. Amugy a táj lakatlan, itt-ott való
semjékek vizi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis.
Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan
mozognak előre.

– Ahán! – mondja Miklós.

Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátorosczigány kocsik
mozognak.

– Ludasiak, mondom, hogy ludasiak – szól társához Miklós, mert tudni
kell, hogy Ludas határában rosszhirü czigányság szokott lakozni.
Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik
a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis Mihály
szamara, amint oda van kötve a saroglyához. Koczognak. A nagy vastag
kard hol a sarkantyu szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló
oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szijakon. Ám, mielőtt
egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő,
utána dörrenés és a vágott ólom csunya sivitása hallatszik a két városi
katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik
kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver és száll a golyó,
jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas
Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett
kengyelt, mely után leszáll a nyeregből és fegyverét csatolván, viszont
golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog és sietnek,
mentül sebesebben sietnek a czigánykocsik.

Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordálylyal, tétlenül és
tehetetlenül áll a puszta közepén Öreg Gallyas Miklós, szemben a
tulnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a
kilőtt rézportok és kedvetlenül, keserüen mondja:

– Hej, a kutya teremtésit ennek a világnak.

Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással
mutatja, hogy szintén igy vélekedik. Visszaforditják a lovakat, mennek
csöndes elgondolkozásban hazafelé; im, Vitéz Kis Mihály esete
boszulatlan maradt.

A Badár ló szügyéről nagy darab tajtékok esnek a földi mezőre.




VÁNDORLÓ FÖLDEK.

Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Ugy
kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig
mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki
megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs
ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az,
amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar
közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint mikor a ló szokott a
felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyitásba kezd. Ez
rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezuttal a kutya sem tett
ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes
időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a
hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akáczok fiatal
levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni
kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.

Igy volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és
szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát lánczára kapcsolta
vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból,
fogadta az asszony jóreggel-kivánatát. Viktor a tyukokat nézte körül s
kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat
vett föl a kert mellől s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák
rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kut mellett a
vizben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A
gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.

– Te rossz csont – mondta neki – eredj kigyót fogni, még majd hogy éppen
téged traktálunk kásával.

A gácsér – élemedett, okos kácsa volt ez – el is ment és hápogva hivta
maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre s ott
lármázni kezdtek nagyon.

– Tanakodnak most, hogy mit tevők lögyenek – szólt Máté Viktornak. – Jót
huztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind oda szórta
az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek.
Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

– Anaaa…

– Mék, mék – felelte rá szinte öntudatlan az asszony – mögyök mán, kis
pulykáim.

Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi, a mezőség tulsó oldalán
hirtelen hosszu tüzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld
peremén vörös világával feltünt a mindenek élesztője, a nap. Libegett,
egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén,
köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az
Isten küldötte ő, ki sirjából minden reggelen feltámad, lassan és
méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a
sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje.
A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kuthoz s a
gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:

– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.

A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.

– Gágá – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.

A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a
padlásföljáróról s ezuttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a
lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akáczok teljesen
fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A
jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez
egybeolvad és mindez gyönyörü. Nincsen ennél különb templom a világon.

– Kszü, pszü – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjut. –
Grá, grá, kurkurkur – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg a
kutya felé, hogy ezentul most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, igy nyujtván imáját mindezekért
annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az
este elhagyta és faragja az uj kapubálványt a régi helyett, mert idővel
még a kapubálványok is elmulnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a
két karján két apró emberrel.

– Apja – mondja – apja!

Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika, ez meg a Miska. Pistika a
jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a
Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni,
hogy melyik kicsoda.

– No, mit köll mondani? – kérdezi Viktor.

– Addon Iszten ló löddelt. – Igy véli Miska, hogy ezt kell mondani. A
példán Pistika észre térvén, szintén szól:

– Addon Iszten ló loddalt.

– Ló löddelt, ló loddalt – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók
között. – Én mindön kutyáim…

István és Mihály lekivánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos,
azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szivnak föl az
áldott homokból.

– Ujság van, apja – szól Viktor mosolyogva. – Nagy ujság.

– No? – mondja Máté.

– Hát nem találja kend el?

– Ujság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélök rá.

– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.

– Hát? Mond no, ha tudod.

– Hát épp ma két esztendősek a gyerökök.

– Oh, uram Isten – nevet Máté – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?

– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.

– A! Búbocza! – mondja Pista is.

– Ugyan hát mit adjak nekik? – szól Máté.

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyuk,
csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jó barát. Egyedüli ellenség a
sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes
kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába
kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig
olyan házakat lehet épiteni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a
belső házba és két darab egészen fényes krajczárt hoz elő.

– No netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön
vösz édös anyátok nektök ruhát. Ez péz, ugy nézzétök.

– Péz – szól Miska.

– Péd – folytatja Pistika.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A
barnapiros apró arczokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit
ők még eddig soha nem láttak.

– Ni! – mondják egymásnak.

Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a husukból való hust s a
vérükből való vért.

– Az enyimek – szól Viktor.

– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen – felel évődve Máté.

Evvel aztán megy is vissza az akáczfarudhoz, amit faragni kell. Az
asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Igy vannak egy darabig. Viktor
már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet
melegitse a népeknek. A balta alatt kint kong a rud s recscsen róla
sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

– Viktor te! Vidd be a gyerököket.

Az asszony kilép:

– Miért?

– Ugy nézöm, föltámad a szél.

Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben
hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zugás
van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb,
egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytánczot. Viktor
épp hogy ölbe kapta a gyerekeit s bevitte a házba, már ide is érkezett
süvöltve. Utána nagy zugás következik és végig vágtat a tájon a száraz
vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró
gólyákkal egyetemben. A jegenyék sirnak s a nagy elhajlásokban pattog a
derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá.
– A Náczi varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden
madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul
szaladgál, a fejét épp most hányó buzavetés között. Máté sietve futkos
az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány
eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasrul leszedi a
köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A
szénapadlás elől elfujta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét.
Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán
leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit
sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni.
Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely
elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zugás. Kétágu öreg
törzsek ketté hasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki s földre
fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a a levegőbe, a föld
utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de
nem bir, a röpülő homok urrá lett az emberen.

– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.

Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát,
szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fuvás elviszi
még a galambok duczát, azután óriási hosszu sóhajtásával elvész a
zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon,
távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza
magáról a földet, ami ellepte s mély szomorusággal néz végig a tájon.
Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a
sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki
kinszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a
sövényajtót kinyitni nem lehet, ugy tele van fujva mindennel, fával,
karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a
fekvőségre és amint a szurós ágakat széthajlitván, tekintete a vetésekre
esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szakgatnák a szivét, mintha
kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar
boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a
buzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt
tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se sikság, se
árpa, hanem magas domboldal: a buzavetés földestül átvándorolt az
árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban
fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és
vize elvesz a képét boritó homokban. Ugy érzi, az esze pusztul s minden,
ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember.
Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót,
szemközt ér vele.

– Viktor – mondja megtört szomorusággal – látod-e? Látod-e? Nézd, nincs
sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A balkezével járt
itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincsetlenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?

A szeretett ember könyázott, poros arczára függeszti szemeit az asszony
és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre
mit felelni? Ő is csak ugy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a
szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.

Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az
uj krajczár és kinálva nyujtja az apja felé:

– A! Apám! Péz!

Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kinálja vagyonát:

– Péd! Péd!

Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két
gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.




AZ ÜSZŐ FÖLTEKINTÉSE.

A födél nélkül élő gulya neve némely helyen rideg marha. Régi szó ez s
bizonyosan onnan keletkezett, hogy az efajta marha minden szeretetet és
kényelmetességet nélkülözvén, rideg életet él. Más részen megint
gulyának mondják, ismét más részen pedig csordának. Bár ez utóbbi szó
tisztán csak azon állatok gyülekezetére illik, melyek reggel elmennek
hazulról s estére kelve ismét hazatérnek. Ily különféle nevek vannak.
Mifelénk pedig ugy neveződik, hogy: barom. Általános vélemény pedig,
hogy a tehén egymagában is barom. Itt azonban nem. Itt a tehén
egymagában tehén s csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van belőle
együtt. Nem tudni, melyik elnevezés az igazabb. Kereskedni az ilyennel
azonban fölösleges, miután ha hetvenhét könyvet irkálna is erről össze
valaki, a kereseti pusztán ama bizonyos Rózsa András és Rózsa Istvánok
azután is csak ugy mondanák a gulyának, hogy barom. Véleményük szerint
ez a név illeti s az ő véleményükre nyomdafestékkel hatni nem lehet. Más
volna, ha harmincz vagy negyven darab fát küldenének nekik különféle
rovásokkal, amit ahoz értő emberek vágtak. Azokból némely dolgokat ki
tudnának olvasni. Hogy ime, ezen három vékony a három jegenyés Vizhányó
Pált jelenti, eme kövér kerekség pedig Sebők Jánost, a pókhasut. Ama
igen nagy hosszuság a hat apró vonással bizonyára Nyárfás Imrét, akiről
különben is tudatik, hogy hat tehene van idekint a baromnál.

Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat ültettek
az észszel élő emberek s e fákból idő multán erdők keletkeztek. Ez most
már a szárnyék helyett van s valamelyik oldala mindig megvédi esőtől,
széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad
meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab
kerités-sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal
főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül.
A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is,
ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy
hosszu akáczot kivágnak, ágait lebotolják s a csupasz magas karót ássák
valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az
az ő háza, födele s nagy nyugalommal telepszik köréje este.

Gulya sok van a nagy darab földön, néha tiz is, mert nyolczszáznál több
darabot nem igen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három
ember nem birja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert
rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek.
Tavasztól őszig csak ugy kint vannak az ég alatt, mint az állataik,
krumpli-paprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsiros kását, arra
nagyokat isznak a csordakutból s mód felett egészségesek. Szeretik az
aludt tejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés
szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is
rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik
elhordanak és turót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is
kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az
őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni
felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanus
ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy czitek sem. Ez
oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság s csak olyan ember üzheti,
aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.

*

A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi embermozgás látszik.
Máskor csend van arra s nagy néha halad Szabadka felé egy-egy kocsi vagy
pedig gyalogosok haladnak s megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a
fa tetejében a Mária látszik. A gulyások ezeket utba igazitják s azután
csendes megint minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák
felé, kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy
föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz óta? Gyarapodott-e? A fü
térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.

– Ilyen teritött asztalnál csak gyarapodhatik – mondják s keresni kezdik
a Bimbót a nagy tömeg állat között.

Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt, amely a
tavaszszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt s az
tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezuttal a két
Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág s átadott
belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.

– Kicsoda?

– Nem is vélök már rá – felelte az öreg – de valaki mondta a multkor.

Ez a „multkor“ az augusztus közepi bucsut jelenti, amidőn a vén ember is
elment a csárdába s két álló napig felejtgette, hogy öregszik. Ennyi idő
alatt kétségkivül lehet néhány üzenetet váltani s igy most már egyenest
arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni lehetett, hogy ott őrzik a két
Rózsák a gulyát a pusztában. A buczkák közt nemsokára elő is tünt a nagy
zöld tábla, végig rajta a sok állat. Mind fejetlen. A fejük lent volt a
nagy füben. A gulya-szélben van már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára
látszik, hogy jön egy magas ősz ember a térdig érő harmatos füben, huzva
maga után a hosszu botot.

A kapás csöndesen mondja:

– A Rózsa Sándor öcscse.

Széles kalap van a fején, haja rövidre nyirt, szakálla ősz, bár még
látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a füzős tótban,
hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos lábszárai
barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre szivta a nap. Ha
valamely festő meg tudná ezt a szinkeveréket festeni, bizonyosan
kidobnák a képét a mütárlatból.

A gulyás nyujtja a kezét és üdvözli az embereket e szóval:

– Tartson mög az Isten mindnyájunkat.

– Mindnyájunkat… mindnyájunkat…

– Mind magunkat, mind nyájunkat…

– Hát talán hogy a jószágot tekintik föl maguk is?

– Az ám, majd azt néznénk. Ha itt van, ebben a gulyában.

– Hát – mondja elütőleg – én majd téritöm a marhát, de gyün a gyerök
mingyárt.

El is siet a semjék felé, hogy tereljen.

– Tán nincs itthon a számadó? – kérdezi a kapás a többitől.

– Oda van a szabadkai földön – mondják.

– Ez csak éppen testvérje a számadónak – int Muladi kocsis az eltávozott
után – amaz az igazi, aki Szabadkát járja.

– Akkor hogy találjuk mög az üszőt?

– Majd mögmondja a gyerök.

Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy
alacsonyra maradt fiu, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy bot,
háromszor olyan hosszu, mint ő maga. Vékony gyürücze-szárban egy
makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.

– No – mondja aztán – talán maguk is a marhájukat keresnék?

– Az ám – szól a kapás – azt. Van itt egy üsző a baromban, azt akarnánk
mögnézni.

– Hát – felelt igen komolyan a kis ember – azt löhet… löhet. Majd
mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?

– Kis Pál névön.

A bojtár lenézett a földre s a füszálak töveit durkálta a botvéggel.

– Hm – mondta egyszer s csóválta a fejét. Azután ismét gondolkozott. A
pipát kivette a szájából.

– Üsző? – kérdezte.

– Üsző.

– No – szólt fontosan – itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van itt a
kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját nem tudom.
Abbul egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz az, akkor
mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.

– Hát – mondta a kapás – itt köll annak lönni.

A bojtár előre halad.

– Nono – felelt. – Majd mögkeressük.

Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanusan nézte ténfergésünket, jól
oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a husából
vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de ismét csak
levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszu bot most nagyot
sivitott a gyerek kezében s hirtelen a homlokához repült. Ezen a bika
elszégyenült, a gyerek felvette a botot s ment előre szótalan.

– De bolond bikátok van, hé – szólt neki Muladi, ahogy a csatakos füben
haladtunk.

– Ez még csak istenös – mondta rá a bojtár. – Van rátartósabb is.

Egy csomó barom közt megállt s egy kajla üszőre mutatott.

– Ez-e az? – kérdezte.

A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő sem látta a tavasz óta, hát nem
ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.

– Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de még sem ez az. Más annak a
füle állása… Nem ez az, nem ez az no.

– Hát pedig – állapitotta meg a bojtár – itt az egészben nincs más üsző,
akinek a gazdáját én ne tudnám.

Egész határozottsággal mondta ezt s azonnal más munkába kezdett. Jött
ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén vele akartak
beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele, hogy haza
akarják hajtani a marhájukat.

– Adjon isten jó napot – köszöntötték.

– Adjon isten – felelte pipázva.

– Hát löhet-e? – kérdezték a legények.

– Löhet – válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül
elfoglal. – Nem nehéz mestörség… Tán haza hajtod?

– Az ám.

– Kiféléjét?

– Sebők Fekete Antalét.

– Azt – mondta nyugodtan. – Annak kettő van itt kint, a tavaszi kajla
tehén mög egy üsző.

– Az, az – mondták örömmel a legények s a bojtár csöndesen felelt:

– Tudom én az ilyesmit. Majd mingyárt kikeressük.

Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem igen hisz,
tovább kutakodott s most a tereléshez álló gulya elejéről kiált vissza:

– Itt az üsző.

Mire odaértünk, már körül is nézte.

– Tündér – szólt neki örömmel. – Tündér…

Az üsző rábámult.

– Mögüsmert, mögüsmert – ismétli vigan a kapás. – De möghiztál! Enyje,
de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az anyja neki.)

– No hogy – vélte Muladi. – Ojan kil –, nyócz – nyóczvanöt forintot
bizonyosan ma mögadnak érte. De valójában az-e?

– Nézze kend a billogját. Kend ismer irást.

Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az irást megismerni az olyannak,
aki régen tanulta. Együttesen állapitjuk meg, hogy csakugyan rajta a
billog.

– No, most gyere bojtár – örvend a kapás. – Mondtam én, hogy itt lösz az
elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.

Jön is a bojtár, de már messziről kiált, ahogy az üszőre néz.

– Jaj – magyarázza – nem jól mondták maguk a nevet, azért nem tudtam én.
Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.

Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg is
deputáltuk és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók, hogy
jaj de szép.

– Hát hiszen, hát hiszen… – szólt kedvtelve a kapás s végigtekintett
némely hitvány tehenen, melyek a közelben legelésztek – aki bornyut én
kötök el az anyjátul…

Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az öreg Rózsától. Muladi neki
eresztette a gyepes siknak a lovakat s tömni kezdte a pipáját. Közben a
Sándorról beszélt.

– Lám – szólt hátrafordulva az ülésben – micsoda élet az? Másoknak
vagyont szörzött, maga tömlöczben halt.

– Hát az ugy van – állitotta a kapás.

Muladi azt mondta:

– Sok urat begombolhatott volna maga mellé a Sándor, ha akarta volna.

– Hát az ugy van – állitotta a kapás.

A pipa szárával kissé oldalt mutatott s csöndesen szólt:

– Szép tanya ez a nyárfás nagyon.

Muladi nem szólt semmit, a kapás nem szólt semmit, én se szóltam semmit.




HAZATÉRÉS.

Egy vasárnap délelőtt ugy tizenegy óra tájban István dideregve ér haza a
tanyára. Vékony nyári csizma a lábán, egy szál felöltő a derekán, a
fejében pedig csak kalap; semmikép sem csoda, ha fázik a hóban. Csunya
nedves idő van, amennyiben hó esett az egész éjjelen, reggelre pedig,
hogy a köd eloszlott, kisütött a nap. Ilyenkor besziv minden meleget az
olvadó hó és bár verőfénynyel van a nap és bár déli szél kereng a tájon,
olyan a hideg, hogy annak, aki sokáig állja, mint mondani szokás, a
szive gyökere is reszket. István pedig nincs is neki öltözködve az
időjárásnak, egészen a fajta öltözéket visel, mint ünnepnap tavaszon
szokás. Ez onnan van, hogy István a börtönből jön, ahova a tavaszon
bevitték, hogy emberölésért üljön nyolcz hónapot.

Mikor István a latyakban becsattog az udvarra, a kocsis rámered.
Ünnepnap lévén, a vén Imre kocsis sem foglalkozik komoly munkával, hanem
a kocsi rudjára feszitvén a hámokat, kenegeti a bőrt halzsirral. Jó
állat a bőr – tartja a vén Imre – nem kér kenyeret, csak éppen hogy
zsirral kell étetni. No aztán azzal éteti is folyton-folyvást s ha
megsokalják a pazarlást, amit elkövet, rögtön fölmondja a szolgálatot.
Megélteti őt az uristen, aki a csillagokat kigyujtja, más tanyában is.
Átlag kétszer szokott fölmondani évenkint, de huszonhat év óta, mióta
itt van, csak egyszer ment el, akkor is visszajött harmadik héten, hogy
csak nem hagyja az eperfáit, amiket ő maga ültetett. Igy van Imre a
tanyával, az eperfákkal és a halzsirral, amit beleétet a hámba.

– Nini – mondja – möggyütt kend?

– Mög ám – feleli a szomoru István. – Vége a szolgálatnak.

Barátságosan kezelnek s Imre igen örül István megjöttének, mert a hosszu
idők folyamán összeszoktak ők ketten nagyon.

– Hát hogy telt le? – kérdezi részvéttel. – Annyi sok idő?

– Jaj, ne is kérdözze kend. Már az életömet is möguntam a falak közt.
Borzasztóság az, tudja kend, ott lönni.

– Különösen semmiért…

– Haj, haj – sóhajtja István – igy bánnak a szögénynyel.

A cselédház ereszete alá megy, ahol szegen függ a puskája. Ócska,
rozsdás, elültöltő egycsőves, a szijja, amit megrágott az idő,
kóczmadzaggal van összekötözve. Leveszi, nézi. Meg van töltve most is,
mert mig István oda volt, éjjelenkint Imre kerülte vele a határt.
Megforgatja egy kissé a kezében, a vállához is emeli, hogy értené-e még
a bánásmódját. Azután visszaakasztja és ujból csak sóhajt.

– Hej, puska, puska, te voltál az oka rabságomnak.

István tudniillik csősz és ezen hivatala szerezte neki a börtönt. Ősz
felé járt akkor az idő, a szőlő érett volna és ittas darazsak röpködtek
a levegőben. A tanyai kutya ilyenkor lesz gyümölcsevő. Ugyan a nyers
kukoriczát is megeszi, ha éhes, de a szőlőt már nem tisztán éhségből
szereti. Éjjelenkint szökik a szőlőkbe és hatalmas étvágya van. Egész
sorokat lelegel, amig megunja. Ezért hát ilyenkor nagy vigyázatban
részesül a szőlő s a csősz folyton kerülgeti. Amely kutyát benne talál,
arra rálő. Igy volt ez akkor is. A szőlő sarkát két nap óta dézsmálta
már igy az eb. István sejtette is, hogy a Kalap Jánosék nagy fekete
kutyája. Aztán hát ezt a sarkot vigyázta. – Hej, majd beléd lövök –
gondolta és sóra töltötte a puskáját, hogy örökre elmenjen a kedve a
látogatójának. Harmadnap éjjel ki is leste. Sötét éjszaka volt, a hold
nem járt az égen és a csillagok elé álltak a felhők. A nagy diófa alatt
ment éppen, mikor látta, hogy bent van ám a sarokban a nagy feketeség.
Zörög a száradó levél a tőkéken, amint huzódik egytől a másikhoz. Mikor
az utra ér, hogy nagy fekete testének formái láthatók a sötétben, István
rásüti a fegyvert. Nagyot szól a puska, amott a feketeség meg elnyulik
hosszasan a tőkék alatt és vergődik szótalan. Hosszabb már mint a kutya
szokott lenni. István odalép hozzá a harmatos homokban: látja, hogy nem
kutya, hanem ember, fekete szürben. Ott van mellette a nagy garaboly is,
amibe a szőlőt szedte. Feldőlt és az érett gyümölcsök kifordultak a
homokba. – Ki vagy? – kérdezte István szomoruan, mert tudta, hogy bajt
csinált. De egy szót sem szól amaz, csak a fehér homok válik sötétre
körülötte a vértől. Eldobta István már a puskát, reszkető kézzel keresi
zsebében a masinatartót és gyufát. Kék lánggal sziporkáz a kénes gyujtó
és a fénye mellett megismeri a haló embert. Nem más az, mint Fekete
Karácsony Péter, a juhász. Ez ugyan többé már juhot nem őriz, mert el
van találva végkép. Igy esett, hogy Istvánt börtönbe vitték a tavaszszal
és el kellett hagynia a tanyát, a puskát, gyermekeit és a tág mezőket,
ahol messzire lehetett látni.

A felesége régen elhalt (nem élni való volt szegény, görcs állt mindig a
fejében) s ilyformán a nagyocska lánya meg a fia voltak csak vele.
Ezeket azon időre, mig ő maga elmenne, a sógorához küldte, aki kint
messze, a halasi földek felé pásztorkodik. E miatt most, hogy hazajött,
még csak a szobájába sem mehetett be, mert a kulcsot is elvitték, őt
magát pedig még nem várták. Jó szerencse, hogy Imre ott van a tanyában,
különben senkit sem talált volna. A gazdáék télen a városban laknak s
csak ritkán jönnek elő. A havas udvarban nem mozog más, mint a kutya, a
galambok, az istállóban pedig a marhák, ezekre a vén Imre visel gondot.
Imre kérdezni akarna sok mindent, illetve mutatni szeretné, hogy örül
István érkezésének. Ő azonban mogorva agglegény s nem ért a beszéd
tudományához. Rendesen csak elmélkedik s a lovaival társalog.

– No hát nem is kenöm már tovább azt a szijjat – mondja hirtelen.

Istvánnak azóta most fakad először mosoly az arczán. Lám, az öreg Imre
még mindig a régi vén gyerek.

– Hiszen kár is – felel – csak ugy csöpög már a zsirtól.

– Hagy csöpögjön – véli Imre. – Olyan, mint a szép lány haja, sohase
elég neki az olaj.

A konyhába mennek, ahol Imre a tüzben tesz-vesz. István, mint aki rég
ideje nem látott ilyen munkát, idegenül nézi.

– Paprikás krumpli – magyarázza Imre – de majd megszaporitom, mert csak
magamra számitottam.

Burgonyát hámoz, a füstös bögrébe teszi, majd pedig vizet is tölt hozzá.
Azután szalonnát vág.

– Zsir is kell ám ehhöz – mondja, derülten foglalatoskodva, a vén
ügyetlenség. – Vasárnap van mámma, ögye mög a kutya a máját.

Imre soha sem szokta az ilyes beszédet, de most, ugy látszik, nevettetni
szeretné mindenképpen a szomoru Istvánt. Sürögve keres a tüzhely előtt
egy hosszu galyat, amit hegyesre farag s ráhuzza a szalonnadarabot. Még
megirdalja egy kicsit a késsel.

– No, vágjék kend egy nagy karaj könyeret – biztatja Istvánt.

Ő maga pedig az ablakban kutakodik.

– Ehol a pálinka is e! Kóstolja kend. Idei, érzik még az éretlen szaga,
de azért nagyon jó pálinka lönne az gyüvőre, ha az idén mög nem innánk.

István kézbe veszi az üveget és néz a benne kotyogó fehér törkölyre.

– Ilyenbe se volt részöm nyolcz hónap óta…

– Majd kipótoli kend, no… – vigasztalja Imre.

Süti a szalonnát és a csepegő zsirt okosan osztogatja el, felét a
kenyérre, felét pedig a bögrébe hullatván. Nem sok időbe kerül ám most
már, hogy a jó parazsas rőzse tüze mellett megforr a krumpli, a szalonna
is hamar kiadja a lelkét. De jól végezte kötelességét, a kenyér zsiros
végtől végig. És jutott azért a bögrébe is. Mikor Imre két tányérba
kiönti az ételt: örömmel mondja és dicsekedve is:

– Nézze kend, milyen nagy pillangók uszkálnak rajta.

István csak nézi az ebédhez való készülődést szótalan. A régen kóstolt
pálinka egy kis pirosságot hoz az arczába, melyről leszedte az egészség
virágait a Csillag-börtön. Imre kanalakat keres elő, ünneplő
fakanalakat, amelyeknek nyele feketére van festve, az alján pedig zöld
levelek között sárga tulipántok. Az asztalra helyez mindent, tányért,
kanalat, kenyeret, pálinkát. Még csak a sült szalonnát kell a krumplira
darabolni, aztán király legyen az, aki különbet eszik ennél.

– No, isten áldásával – kinálja Imre.

István könybelábadtan tekint végig a szorgoskodó öregen.

– Nem átall kend velem egy asztalnál önni? – kérdezi csöndesen.

– Én? – fakadt ki Imre. – Hát minek néz kend engöm?

– Mégis… Vér van a kezemön.

– Ugyan ne beszéljön kend. Nem ér az ilyen beszéd sömmit. Nem akaratbul
tötte kend.

– Hát abbul nem.

– No amazért mög nem kár, hogy egy betyárral kevesebb van. Ha zsandár
lőtte volna agyon, medáliát kapott volna érte.

A paprikás krumpli zsirpillangói közé odahullik István szemeiből is
néhány pillangó.

– Igyék kend még – kinálja Imre a pálinkát, a zavarodottság elháritása
szempontjából.

De amazon kitörnek az elfojtott keserüségek, amiket mostanáig
türtőztetett magában. Könye könye után csordul és egész testét rázzák a
belső viharok.

– Miért érdemöltem, miért érdemöltem.

Valósággal erre ki tudna felelni? A törvény néha oly tökéletlen. Tudja
azt a vén Imre is, de ő, mint vagyonos és zsugori agglegény, a fennálló
rendhez huzódik s mindent ugy talál jónak, ahogy van. Ezért ez irányban
nem is szól semmit. Csak nézi a zokogó embert egy darabig, azután
beszédbe kezd:

– A gyerök iránt ne lögyön aggodalma kendnek. Itt jártak most harmadik
hete vasárnap. Az Annusnak uj ruhát vött a gazda, csak látná kend, hogy
milyen pötyke benne!

– Hát az Andris? – sirja István.

– Az Andris mög kigyógyult a szömfájásbul. Pedig kékküvet rakott rá a
doktor.

Istvánban csillapul a kétségbeesés. Nyugodtabban tárgyalnak és végire is
járnak az ebédnek. Mikor a szépen festett kanál utolsókat koppanna a
tányérok alján, Imre föláll, hogy a korsóba vizet hozna a kutból, de
alig tesz pár lépést, fölhagy e szándékával.

– Ej – mondja erős hangon, ami ő nála bizony szokatlan, mert a maga
csendességében élte eddig világéletét – az ebadta hejjén. Ki iszik ilyen
ételre vizet?

István bágyadtan tekint rá:

– Hát?

– Hát, az ebadta hejjén, átmögyünk a csárdába!

Ezzel aztán se szól, se beszél, csak kifordul a konyhából. Vizet ad az
állatainak és rájuk zárja az ajtót. István mindezt tétova nézi.

– Ugy-e – kérdezi – aztán én kenddel mönnyek?

– Hát? Hát mi? – csodálja Imre. – Tudja kend, hogy én ott még sohasem
jártam bort inni. Csak dologban, ha néha elvetődtem. Most én csak csupán
kendért akarok ott lönni. Hagy lássák, hogy itthon van. Én akarom! Én
fizetök!

Aki ugy ismeri évtizedeken át Imrét, mint István, fölérheti észszel,
hogy micsoda nagy dolog ez. Imréről tudva van, hogy fösvény agglegény,
borhoz ritkán nyul (ha ingyen adják), dohányhoz soha és interesre vannak
a tanyák között a pénzei. A kötelezvényeket a csizmaszárban tartogatja.
Volt már rá eset, hogy el is vesztek csizmástul, de csak megkerültek. És
ime, most Imre a korcsmába invitál. István érzi, hogy e dolognak Imre
lelkében széles alapja van. Megindult a szabadult rab mindezek láttára
és ujból csak elfogják a szeme világát azok a szivárványok, amik a belső
megindulásokból könyek alakjában következnek elő.

– Imre… – mondja – Imre…

Azonban Imrével ezen a hangon nem lehet beszélni. Soha ilyet, még fütyül
is, pedig bizony isten nem tud fütyülni. Csakhogy ő mindenkép azon van,
hogy itten vidámság legyen s ez a sápadt ember pedig ne legyen szomoru.
Az istálló ajtó közepébe rakja be a vasrudat és azt lakatolja. Ez
lókötés ellen igen ajánlatos, mert hiába fesziti ki a rossz ember az
ajtót, a lovat ki nem vezetheti. A vasrud ugy van oda helyezve, hogy
alatta a ló el nem jöhet, fölötte át nem ugorhat. Ezt ellátván, még a
galamboknak szór némi ocsut, mert hátha késedelmesen érnek haza. Továbbá
lánczáról elereszti Móriczot, a kutyát, amely azonnal Istvánnak rohan és
két lábát olyan erővel veti a mellére, hogy szinte megtántorodik a
rabságban elgyengült ember. Végig is nyalja az állát és István az eb
sáros lábait megfogja a kezével.

– Rám ismersz hát te is?

Imre bezárván mindent, bekecset is hoz ki Istvánnak. A tulajdon ünneplő
bekecse ez, ő maga pedig a köznapiban indult utra. Jó az ilyen a kocsis
embernek, mig ellenben István csősz. Együtt mennek ki a havas gledicsiák
között az utra, amely a bormérő felé vezet. De amint a sarokra ér Imre
és végig tekint az uton, hogy mely oldalán volna járhatóbb a hegy,
hirtelen visszalép a kapualj bokrai közé. Egy ember alakja látszik a ház
végén, aki nagy bottal a kezében halad errefelé.

– Várjuk mög – mondja Imre az Istvánnak – mig ez elhalad. A Gegus János
ez. Nem érdemös szóba állni vele. Tolvaj embör ez, mög hazug.
Szekérszámra lopta a kukoriczát a nyáron, be is van adva érte a
fegyházba.

Móricz is dühösen ugatta Gegust, mig a porta szélén elhaladt.

– Látja kend – mondta Istvánnak Imre – a kutya is csak igy véleködik.




FECSKÉK.

Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy
feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos
káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, nevét nem
Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis
ember fölöttébb rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre
a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő tulságos
sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy
legényeit sulyosan leszidja, vagy egy pár napra a tábor áristomába
vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg
is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk
Magyarországba, igy félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem
teszlek le addig, mig meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán
Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az
Ördöghöt, mert e fajta szigoruságot tartott azon a területen belül, ahol
husz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár
kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos
oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a
magasabb ranguaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog
olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember
hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell
szoritkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a
hazatérés után csakugyan arra a szinvonalra emelte-e, ahova emelni oly
erősen igérte.

Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert
néha mégis csak alább hagyott a szigorusággal. Ez olyankor volt, amidőn
hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn
szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett
lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta
szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és
hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt
erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is
csak szeliden szólt:

– Ugyan ne szakgassátok az embör szivit…

A szomoru dalok azonban azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok
sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, melytől mi messze estünk a
vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végkép a vörös sziklák
között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szive verését
versekbe foglalni tudja, olyan különfélekép szól az ének a távol
hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, mely talán bizony most
szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen s ime, a tó is
befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, –
ábrándozott a bakavers sirva – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a
kis pej ló eleget…

Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes,
elhaló, végezetével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert
szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és
tágas helyeken éli világát, csak ugy messziről zümmögni verses dalokat.
De a Bodri kutyának sem volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy
fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az
emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel
telt el, mig ellenben máskor rendkivül nagyokat hallgatott a társaság.
Szótalan pipáztak, mignem azt mondja egy:

– Otthon mán járnak a betlehemösök.

Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély
hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zugása közben is
behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona
valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek
hazafelé, szép Magyarország felé?

A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai
népekhez. A minarétek tetejében hiába gegőzött a török harang, ha a
legszebben fujta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon
járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé.
De feleletet senkisem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró
sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert
szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is
kérdezgettek tőlük annak idején egyetmást. A sulyos nagy hegyek azoknak
sem feleltek. Nem is értenek hozzá. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor
egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, ugy hallom“ –
hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü
nádasokról, a szelid és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak
szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb
ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan usznak innen arra
lefelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

Oh a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak s ha ritkásan,
nyaratszaka uszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi
kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és
mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is
verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek,
jaj de nagyon sebesen.

Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, mit a maga
valóságában az ő parasztszivük kimondani restelt, igy versbe és nótába
formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő
iparos, jórésze azonban a tanyák világából és szomszéd falvak
akáczvirágos utczasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami hires, ugy-e
bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is
igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá
folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön átal, még ridegebbre
vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sirt volna titkon az
otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kélt valamennyi. Nem
bir az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon
kivül kell szomorkodnia.

Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán
és a zugó viz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded
fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről
hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett
a völgy fölött.

– A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek
Magyarországból!

Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül
szoktak utra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon
és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy
éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek
következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés
szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely
ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a
fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is
mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben
nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték
végig a tetőket; a keritésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből
és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl
rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis
fecskék? Ugy-e nehéz volt a mars idáig a csunya hegyeken keresztül? A
szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre ugy, ahogy ők tudnak,
de az tökéletesen ugy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar
beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró
madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak
most mert volna jönni a sas vagy csak egy ölyü is! Halálok halálát
nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet
alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat
a katonák, mignem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az
ereszetek gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez
este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre
jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról
üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten
madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e vöszi kend észre, hogy ez a
nagyobbik e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)

Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél
alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár
az máskor sem ment valami tulságos nehezen.

De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép,
hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy
hogyan indulnak a tovább való messzi utjukra a kicsi magzatok.

Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek
lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél
után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a
barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az utszélen járó
turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön
megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge
testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s
nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és
odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki utja van
valamerre. No egy pár lépést el is vergődött a hóban.

A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtókban és el volt fagyva az ő
szivében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert
akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt,
mig valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur
Asztalost, ki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak
ugy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni birjon.
Káromkodott is az Ördögh (a nevivel jár különben), mondván, hogy ilyen
sorsokat miért éreztet velünk a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy
uj, nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhlerféhler
lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert az a golyó, mit ő
küldött, soha czélt nem talált, okos német szó szerint Kéhlerféhlernek
neveztetett. Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a
Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit
csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát
Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két
tenyerében.

– Nini – mondta – még meleg.

Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a
tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösődött. Ebbe a két
tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a
félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot orditott.

– Embörök, élnek még a fecskék!

És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a
hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit birt, annyit szedett föl belőle
és a hosszu Ördögh, ki az imént kihajitotta a hóba a rövid tambur
Emerich Asztalost, már ismét behajitotta a barákba, hogy fűtsön, ahogy
csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a fecskét, az
asztalokra rakta és keszkenővel, fehér ruhával, miegymással teritgette
és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyezett
bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy
sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba
hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj de nagy örömök
voltak azok!

– Nézd-e, mán éled!

– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!

Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, ki már fölült az asztalon és
széjjel tekintett. Gyönyörüséges szeme van a fecskének, kis
aczélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok
katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt
olyan is, amely feléje nyult. Vizet is vittek nekik csajkákban, de
továbbá hoztak fekete kávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a
fekete kávét, amibe komisz kenyeret apritott, a barakszobák haditanácsa
hasznos tápláléknak vélte ezt a fecskék részére is.

Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egykettőnek a
kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek
érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem
röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat
a legfinomabb eszközével: a fogkefével puczolgatta a baka. Azután
mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más
kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve
szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a
katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a
fecskék és a durvalelkü parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik:

– Mért nem ugy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…

Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az
udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni
kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek
aznap délután. Szerencsés és boldog utat sóhajtottunk utánuk.

Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette
a katona az elgyötrött, az elárvult kis madarat az inge kebelébe és
együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis
madárnak a szive egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment.
Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a
magasba a madár, néhányszor körülkeritette a tábort, azután megindult a
társai nyomán.

– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig
voltaképpen annyi köny peregett a nagy veres szakállába, hogy az sem
birta állni: arról is lepergett.




ETEL A DOBBAN.

A gőzbika a tányába lassan beczammog. Most már olyan maguktól járó
gőzbikák is vannak, amelyek az uton szinte megdöbbentik az embert, ha az
akáczfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivitnak ezek a gépek, a szaga
sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az
adja ezt az alkalmas szagot.

De azért még nem minden gép ilyen. Meg vannak a régiek is. Amelyek még
maguktól nem járnak az uton, hanem ökrök huzzák. Ez az igazi, mert amaz
nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta
megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan
kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat s
mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért
csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt buzából. Gépész, már olyan
valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia
odafönt járt Pesten és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben
gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No aztán csak ugy elvégzi a dolgát, mint
a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze
alatt.

– Ha kis baja van a gépnek – vélik – ő is elintézi. Ha pedig nagy baja
van, ugy sincs abban okos embör.

Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behuzzák, a gyerekek
mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semjéken, az is
befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely
most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanitanak?)
Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.

– Apám, mi ez? – kérdezi egy kurta férfiu.

– Hát mi vóna – mondja az apja. – Masina.

Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden
masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a
falon végighuzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával
alá gyujtanak s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A
cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind
forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom bucsufia, egy egész kendőnyi
vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörüséget a gyerekeknek, mint ez a
masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.

Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a
Pestbe“ a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az ur. Máskor
az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nem igen szavalhat,
aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a
tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szij
a kerekekre került, a munka megindul.

Valamely ember, bizonyos nevezetü Fehértói Mihály, aki részvényes a
gépbe, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is s ahogy az
első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges bugása azonnal
hallatszik.

A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét és néhányat
vakkant azon ismeretlen ellen, aki igy kiáltoz. A semjéken a tehén abban
hagyja a legelést s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy, fehér
búböczék kiváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az uton ki halad
el, miféle kocsival és hosszasan néznek utánuk.

Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának
munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat
utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba,
szaladgál uradalmi földeken s igy előtte a gép füttyentgetései, a cséplő
dobjának mély bődülése ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni,
mivel a lónak mindössze néhány szava van s azt is csak a járatosabb
kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják,
a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem
laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki és nem
a dob szelelte ki a buzát, hanem lapáttal vetették a szérün a szél
ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit
beleástak a földbe és a vasrudjaik is a föld alatt szolgáltak a
cséplőig. Amolyan szelid masina volt az még, a felesek görhes lovai
vontatták körbe s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a
munka, szij nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert,
tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés,
tüzveszedelem és emberi szerencsétlenség – mind, mind hiányzott. Nem
nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.

Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohasem járt,
ime a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. – Szava oly rendkivül
furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a
gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos
megütődéssel hallgatják és mondják:

– Hejnye, ez mán mégis csak igazán de furcsa dolog.

Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt
mondja: No, nézd el, nézd. Mig mások a házakba sietnek, hogy a faliórát
a fütyüléshez igazitsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár
hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint
tizenkét óra, azt már nem tudja senki.

A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az
ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen
ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét
meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az
ilyesmibe okos?

… Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A
szalmát kazlakba rakják s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor,
mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem
dohányos. A gépet lány eteti, Kórmányos Etel nevezetü és mit tárgyaljuk
tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott és vad,
iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyujtaná át a
szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint
valamely kereszt, Etel is becsuszott.

Orditja Sárhányó Pál: – Megállj!

Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak és Kórmányos
Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem
lehetett valami nagyon sulyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki
már nincsenek.

Vér önti végig a cséplőt, vér a buzát, a szalmát, de még a polyvát is. A
föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.

A kocsi, amely a testét vinné, az utra a tanyából lassan hajt ki. Az
uton a járók kérdik:

– Mit viszöl?

– Etelt.

– Hát mi esött az Etellal?

A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll és azt
mondja:

– A gép…

E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat
órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Igy a cséplő
sem dolgozott s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az
embervért és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait is.

De holnap már majd fütyül megint s akkor azok a népek, akiknek
órás-tanyájuk van, ismét utána igazithatják az óra tetején a
czirkalmokat.




A HÁZASSÁG ELSŐ ÉVE.

A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár
mégis mindenki azon igyekszik és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy
miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlókép volt, de
hiába gondolkozott, mire sem tudott menni. Nem volt öreg ember, nem
mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert
sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint
béres legénykedett s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is
csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis
tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska,
ujat veret a gazda s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba
zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért,
hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak
összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló
emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább
gúnyt üz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását
esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy
pár, máskép pedig Mihály sorsát olykép festik, hogy eddig csizmában
járhatott, ezentul meg majd mezitláb ténfereg. Mihály nem bánta a
szóbeszédet, ügyet sem vetett rá s Klárával el voltak valahogy,
napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is; ha lehetett egy
földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely
az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak s azontul fogva együtt
mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható,
hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának;
igy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Urangyalát.

Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különfélekép a fejében a
sorsát és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként
lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy.
Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra
nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No és ez a rozoga
tanyaház sem sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát ép a héten
kellett ákáczrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világnak ne
induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek és bus sóhajtással nézett el
esténkint Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé
s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.

Ez igy is maradt volna örökké, ha messze kinn a nyomásszélen, ahol már
nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, uj dolgok nem
történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Ugyde
volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak ugy össze-vissza nőve
és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki,
valaha régen egy magot vitt oda a szél, vagy ép szálló madár is
kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a
mag megfogamzott, a fa felnőtt és ugy támadt a nyomán az erdő magától.
De hát hiába, nem az, amilyen kellene; igy azt határozták, hogy
kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jőjjenek az emberek ehez a
munkához és egészen ujfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat
mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bir vele. Azon a
földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy
éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt a mély
gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen, kivéve, hogy az
irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen
kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoriczát
termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi
mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert ugy hivják őket:
ingyenös embör.

Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment
Klárával együtt ingyenes embernek. Ehez a gazdasághoz nem sok eszköz
kell, csak fejszék szükségesek hozzá és balta, fürész, meg annyi élelem,
amely az uj termésig kitartson. Máskép csak dolog kell hozzá és
egészség, kibirni azt a nyomoruságos életet. Mert hogy valaki el birja
képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harcza a természettel, azért nem
kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak ugy a maga
egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz
elgondolni, miként birja a földből a maga egyszerü eszközeivel a
hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Mig a hosszu törzseket a
tanyákra elhordják, megveszik uj épületekhez mestergerendának, a többi
ott marad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen
fütőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem
veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.

A lakás… A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi
ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak ugy
vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük
lapos s az ajtónyiláson halad ki a füst. A czigányputrik ezek s a
lakások legutóljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az
ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes
lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél
a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az
ajtója s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább
csak az ajtónyiláshoz létra van támasztva, azon másznak föl, le. A
teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik
szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoriczaszárral, száraz
bozóttal, földdel s a jó anyaföld azon ujabb eleven bozótot terem. Ilyen
lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt,
akik a kulturának ép oly előharczosai, mint a dakotai farmer. Másként
nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább; ujabb
irtásra, ha van.

Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az
erdőtiszt lovagolt ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát
megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga
buczkáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a
két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.

Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek
adott életet. Persze ehez azonnal törvényes dolgok következnek. A
huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés, meg
mi egyéb. Talán fölösleges emliteni, hogy a törvények e helyen a maguk
szigoru megállapodásaival annyit sem nyomnak a latban, mint az a sas,
amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály,
mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol
van pap is, anyakönyv is, ott a gyermeket Pálnak keresztelték, mert
Klára apját is, bizonyos nevezetü Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén
Pálnak hivták.

A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban
meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál
ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt,
ugylátszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál
fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött s bár a székifü
virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki,
köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifü virága nem használt,
mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a
barlangban s igy, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet
rossz eredményeket szült és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész
rövidségében kinyult.

Gyermekkorában ki hallotta pásztortüznél danolni a megölt legény
történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a
babája szavára támadt föl s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm
diófakoporsót? Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok
márványkükoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna
hozzá, Mindszenti Pál részére márványkükoporsót, de kő ezen a tájon
mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Ur kegyelme
a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek. Mihály, ily
formán állván a dolgok, fürészelt deszkából koporsót szerkesztett és
Pált abba tette.

– Csókolj még rajta egyet – nyujtotta Klárának – majd aztán lészögezöm.

Leszegezte és hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a
barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol
vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére
alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem
volt képes, mert erejét a betegségen kivül a Pál halála fölött érzett
bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.

Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett
fölötte némi éneklést. Mihály nyujtott is érte a kántornak annyit,
amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához s voltak ismét ugy, mint Pál
jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket és
Klára, amint birta, segitett neki. Egyhangu élet ez s a Pál elmulása
után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy
napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt
hozott. Ez egy czédula, amivel a biró vagy kapitány elé idézik az
embert. Ugy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hivja e darab
papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város
czimere, a biróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Ugy gondolom, hogy
nem igy van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma
is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés:
a citatio cum sigillo.

Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt
a városba czitálja a rendőrbiró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem
ment volna, mert éppen kilencz óra hosszat gyalogolt, mig a városba
beért. A rendőrbirónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos
irás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány
tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott,
hogy miért nem hivatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült
Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni sem tudott. Két forintot
inkább birságba fizetett és arról rendes nyugtató irást kapott. Azt
zsebre tette és kilencz órát gyalogolván ismét, éjfélre hazaért. Klára
fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.

– Kend az – kérdezte – Mihály?

– Én.

– Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? – kérdi tovább az asszony.

– Nem – felelte Mihály – dehogy. Csak irást adtak arrul, hogy mink öltük
mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna
mög. Két forintot is fizettettek velem birságba.

Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén,
mondja:

– Hoztam a hajadba kétgaras áru szépszagu olajat.

Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután
étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára
evett.




VALÉR A FÖLDBE MEGY.

Ezt az időjárást, ami a mostani, igazság szerint nem ugy hivják, hogy
szép idő, hogy pompás idő, hogy kitünő idő, mert az idő ezen járása
egyszerüen csak kincses időnek neveztetik. Valóban az is. Ez az idő,
amidőn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg birja hallgatni, aki
ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. Igy teszem azt,
a paprika is most van leginkább abban a korban, amidőn kedvét kell neki
keresni. Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de
közben óvják is, hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami
viruló szép kisded növény lesz, hogy gyönyürüség nézni még annak is,
akinek semmi köze sincs hozzá. E kicsi szelid bokor ekkor kezdi teremni
az ő nagy gyümölcseit, amelyek oly mérgesek, oly formátlanok s mégis
annyira kedvesek, hogy például most harmadéve is százhatvan forint volt
belőle egy mázsa.

E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés
kivántatik, azonfelül elsősorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy
nekivaló időt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen,
mert ez, bárki bármit beszéljen, kincses idő. Istentől itt már a paprika
részére kivánni mit se lehet, hanem igenis a paprika kivánja az emberek
részéről a kapát. Ép azon alapon indul ki a tanyából korán reggel a
fiatal Toponárszki Gergely feleségestől, menvén a földbe, hogy azt jól
megkapálják, mert ritkaság az, hogy munkátlanokon Isten áldása legyen.
Ép csak tavalyi házasok ők, a fiatal gazda-pár, a felesége, bizonyos
Bánhidy Valér csak most számolt huszonegy esztendőt. Szép asszony, régi
jó magyar-fajta, bár az ember sem kivetős, bár mindenki tudja, akinek
esze van, hogy ő rácz származásu. Tiszapartiak ők ugyanis és a Tisza
tulsó partját már a ráczok lakják. Régi időben sok rácz származott át
onnan (csak egy ladik-utba került), bérleni való földeket keresvén.
Ezeket meg is találták s itt ragadtak, mert ragaszt a föld nagyon s ama
időkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad,
egyformán önt el ráczot és magyart, valamint a jégeső sem tesz különben.
Igy apránkint elmagyarosodtak, összekeveredtek s csak a név mutatja a
régi időket, természetesen az is a maga módja szerint, mert kidobják
belőle a sok kemény betüt és Toponárszkiból Toponáczki lesz, mint a
Benkovszkiból Benkóczi.

Igy megy hát a fiatal gazda a földre az asszonynyal csak ugy könnyeden,
mert nem messze van az s délre hazatérnek. Csak két kapát visznek s a
vizes korsót mázatlan cserépből, amelyben olyan hüs marad a viz, mintha
pinczében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel vigigfutják a
paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A
szerelmetesség is szebb igy, májusi munkában a gyönyörü termés előtt.

– Jaj de szép – szól az ember.

Az asszony bólint rá s felelni akarna valamit, de im, hirtelen
megdöbben. Reszketés fut rajta végig és elhalványodik.

– Nézze csak kend, kilelt a hideg.

Rázni is kezdi azonnal s az ember sietve boritja vállaira a kabátját.

– Eredj csak, eredj haza, fiam, aztán pihenj le – biztatja.

– De hátha elhagy – véli az asszony dideregve. – Hisz kapálni köllene.

Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban előfogja a fázás. Csak
jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy majd azt is
hazaviszi s megindul. Az ember pedig most már szomoruan fog a dologba.
Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szivébe üt a sejtés s gyorsan
megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a
pillanatban szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán
mint akit a villám leütött, végigesik az uton, a kapa pedig a válláról
messze elrepül. Minden munkát ott hagy e látványra az ember és szalad
arrafelé azzal a nehézkes futással, melynek oka a sulyos csizmákban
keresendő.

– Valér! – kiáltja. – Valér!

Hát ha itéletnapig kiabálod is, szegény ember, hogy Valér! ezt ugyan
többé föl nem költöd. Ez meg van halva tökéletesen, mert szél érte.
Furcsa az és lelkekbe vágó dolog, ha az ember halottját az országut
porában siratja zokogva, már pedig ez itt igy van, mert Gergely ott
térdel, forgatja, tépdesi kebléről a ruhát és ajkán keresztül igyekszik
bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az ám,
de e meleg is hagyogatja el apránkint s nincs mást mit tenni, mint
fölvenni a porból a holtat s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy
szomoruságok, az öregek sikoltása, a kis leány sirása, de ezekkel ne is
szakgassuk senki szivét, elég, ha az övéket szakgatta. Mert nem erről
van itt most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállitották a
ravatalt, a sima ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél,
mig a szomszéd Rózsa Mihály sietve hajtott a városba koporsóért és az
asszonyok imádkoztak, előbb a haldoklókért való könyörgést, azután a
bünök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik még az életben szenvedtök,
örültök. Ez lesz majd végetök, mind ide kerültök. – Itt a királyoknak
lehull koronájok, eltünik hatalmuk – midőn mindezt már tennék, lóháton
sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:

– Gergő, a halottadat be köll vinni a kórházba.

– Valért? – pillant föl szomoruságából Gergely. – Hisz nem gyógyitja azt
szögént mán mög senki kórháza.

– Tudom – felel a pusztázó – de erre igy van parancs. Majd odabent az
orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.

– Mi? Hát a szél. Az érte az uton.

– Jól van, öcsém – mondja amaz a lóról – én elhiszöm, de odabe nem
hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög? Hátha más?

Mikor igy ököllel ekkorát a szivére csapnak Gergelynek, gyanusitván,
mintha ő ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül előtte minden s
ugy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad, mérgesen
beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint olyan
ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges
szavait s ezt méltóságán alul levőnek is tartaná ő, ki Gergely öregapját
már akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élők között.
Csak mikor a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:

– A törvén törvén, öcsém. Azon már te se segithetsz. Hát csak vidd be
Valért a kórházba.

Be is. Most már csakugyan és csak azért is beviszik, féktelen módon
száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük, csak vigyük. Mikor a
szomszéd, ama nevezetü Rózsa Mihály kihozza a koporsót, holtját abba
emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezuttal
Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely
szerint: Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú
mezei, Lankadnak szüntelen vitézlő karjai, Nem szünnek iszonyú sirástól
szemei.

Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem szünnek iszonyú sirástól ott
szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál e dologban oly sok
iszonytatót. De itt, ahol minden máskép van, im viszik szép Valérunk
testét be a csunyaszagu házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni
és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendő, több testi
darabokban, mik, oh én uram és én istenem, föltámadáskor miként lesznek
vajjon ismét egygyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából
lassan indul ki a kocsisor, három kocsi van éppen, mert több efajta
temetéshez nem telik, mert elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez
szomoru ut, be a kórházig. És az is szomoruság, ahogy a halottat
beviszik és jönnek a tudós orvosok és a kapitányságtól a biztos és
jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a király ügyvédje s
valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még ezenfelül kik
is jönnek, oly sokan vannak.

Nem kell hinni, hogy sok időbe kerül, mert nem kerül sok időbe, mig
megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte meg. A szivét
érte. Irigyelte ezt a szivet a szél Gergelytől s megölte. Nem jó dolog,
de mit lehetne ellene tenni? Semmit sem lehet ellene tenni. Meghalt
felsőbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a
formája e dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a
törvényszékiek, a darabolás s azon rettentő vád, hogy nem-e Gergely ölte
meg Valért, mily borzasztó iszonyatosságok ezek.

Kihozzák ujból a koporsót, a tanyai kocsira teszik. Valér most megy ki a
földbe utoljára. Ott a pap is, ki kisérné, csak ugy ingben, mint
kórházból jötteknél szokás. És a kántor ur is a segédjét küldte el,
kinek bár szebb a hangja, de azért (ugy-e bizony) még sem ő a kántor? És
akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak
keresztje sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között
elfeledkeztek arról, hogy nevét a fába vágassák. Ellenben mezei
virágokból font koszoruk lógnak a kocsik lőcsein. Igy haladnak a rövid
uton, mely a kórháztól a temetőig vezet, csupa kórházak, börtönök és
kaszárnyák között. Micsoda ut ez, én jó uram! A pap lassan megy a
gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ő, Valér,
fejtől fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol ép prófuntot osztanak
ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért s azután szabadjára
ereszsze.

A latin zsolozsma kezdődik s a kántorsegéd mondja a bucsuztatót.

– Valér! Valér! – kiáltja Gergely a kocsiban és sirva fakad.

A többiek is leveszik kalapjukat s gondolkozva hallgat mindenki. Mily
véletlen eset ez. És mily szégyennel teli való, hogy Valért igy
meghurczolták, darabolták s most ily nyomorultan, szegényesen,
szégyennel kell őt vinni ki a földbe. Igy meghurczoltatni.

Ki ad ezért elégtételt?

Ki ad, emberek? Az Isten.

Mert im, ép történik, hogy jön haza itt a kaszárnyák közén a
gyakorlótérről az ezred és jön legelől egy kompánia és kardot ránt a
kapitány:

– Compagnie, habt acht! Compagnie, rechts schaut!

És a kapitány ur, a hat arany csillaggal a nyakán, a fényes kardot
tisztelgésre vágja és a legénység keményen lépdelve szijjat szalaszt s
mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik kompánia, a
harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszt urak, a nyalka kadét urak s a
mogorva, vén őrmesterek mind, mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy
fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegőben s
az aranyos tiszt urak, midőn tisztelgésre lecsapnák, komoly
szomorusággal tekintenek a halottas-szekér felé. És a legények levágják
szintén kezüket a puska agyához s járulnak el fővetéssel Valér előtt.
Egy kompánia, két kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész
ezred, igy végigtisztelik ők Gergely halottját. Kemény, erős kommandók
hallatszanak s Gergely, kiben a köny árja most már csakugyan megindult,
hátraszól a koporsóhoz:

– Valér – kérdezi büszke szomorusággal – Valér, hallod-e?




ÉJFÉLI TÁMADÁS.

A latyakos őszi uton czigánycsapat halad a sátoros kocsikkal. Vékony
gebék vannak a rud mellett a kóczmadzagos hámban. Némely rész a
czigányok közül: asszonyok, gyerekek, belül a kocsiban mindenféle
dunyhák és ócska takarók között. Egy öreg banya, sovány lábszárát a
fürhérczre kivetve, szopja a pipaszárat. Ez szomoru állapot, mert azt
jelenti, hogy már sem olyan dohány nincs, amit fölpipálni lehetne, sem
pedig amaz nem mutatkozik, amelyet rágni szokás. A dohány ölő mérgéhez
szokott czigányasszony ilyenkor kicsavarja a pipamakból a szárat és
szopogatja szivar módra azt a végét, amely a makban volt.

Odább a tájon, tanyahelyek és jegenyék között már az őszi alkony köde
legelész, a romák a kocsi mellett a sárban lépdelnek. A levelevesztett
fákon, az utszélen, csörög a szarka és végigcserdül utána mind az a
fasor, ami valamely tanyához vezet. A szarkának meg megint az a szokása,
hogy igy végigcserreg a fákon, ha utast lát és a kocsi érkezését
jelenti. Azért mondják: csörög a szarka, vendég jön.

No, ez a nép, amely most az uton ténfereg, nem megy ilyen bejelentett
módon vendégnek sehová. Nem arra valók, hogy keritett helyen álljanak
meg csak egy éjszakára is, utjuk soha a közbe nem szakad, csak mindig
rajta járnak, az utszélt fogván föl olykor lakásul. Hol álljanak meg s
merre menjenek, ahoz mappájuk nincsen, csak a jelzések és régi
emlékezetek nyomán járnak és kelnek. Hogy szigorubb rend van-e ezen a
tájon, mint amazon, azzal látszólag nem sokat törődnek; az ócska sátoros
czigánykocsi azért a szigoru járáson is végighalad, legföllebb ott nem
igen mer lopni a karaván. Ott csak a koldulás járja, szétszóródnak az
asszonyok, vezetve a rongyos gyermekeket és dunogva, alázatosan
koldulják a krajczárkát. Ha maradék-ételt kapnak, bögrékbe rakják és az
uruk után hordják; a pénzt is, amit kártyavetéssel szerez, mind az
emberének hordja, az embere pedig mind pálinkás és veri az asszonyt.
Ezenfelül az ember inkább csak lovon kupeczkedik, azonban ha lehet, nem
veszi, hanem köti. És irányitja a karaván utjait kora tavasztól késő
őszig, mert télire már leginkább csak el szoktak valamerre bujni a
hegyek közé. Legnagyobb csapatjaik Báttaszék tájékára vonulnak, kerülve
az utazásban az emlékezetes helyeket. Ezek ama ugynevezett hajnyirós
helyek, ahol az átvonuló karavánt fülön fogják és a kósza hinduk nagy
kóczos haját lenyirják tövig. Ez nem valami jogos dolog ugyan, de
hasznos. Ahol ez egy-két karavánnal megesett, évtizedekig a tájára sem
mennek, bár még ha a szájbicscsó kövei parancsolnák is.

A szájbicscsó a vezér, az egészen más rang, mint a vajdaság. A
szájbicscsók a sok családból összeállt törzsek főnökei, az ő parancsaik
nyomán az a czigány sátoroskocsi, amely látszólag czéltalanul ődöng a
pusztákon, parancs szerint és tudatosan halad. Parancsai az utszélen
hevernek: pár szalmaszál vagy lószőr az árokparti fa háncsában, néhány
kavics az árok szélén, meg egyéb ilyenféle jelzések.

… A három kocsi czigány, hogy egészen bealkonyodott, megáll. A lovakat
kicsapják a mezőre, még csak kötélbéklyó sem kell a lábukra, bizonyos,
hogy nem mennek el messzire. Ebben alighanem megint van valamely titkuk.
Mert nemcsak a tökéletesen agyoncsigázott lovaik ilyenek; ha jobb lovuk
„kerül“, az is ilyen marad. A czigányhoz került ló olyan lesz, mint a
juhászhoz került szamár; teljesen a családba tartozandónak érzi magát.
Juhászoknál is, ha két-három legény letelepedik, hogy valamely ócska
kártyával máriást játszon a szétteritett szűrön, csakhamar előkerül a
falkabeli szamár és a fejük fölött komolyan belepislog a játékba. A
czigányló is ilyen családias, talán tudja a körülötte lévő kétlábuakról
is, hogy egyformán nyomorultak.

Menne szét a gyereknép, hogy majd faágat hoz és bogáncsot szed össze,
mint tüzelőt a bogrács alá. Igy utban, mikor sátort nem ütnek, nem igen
szoktak horogfán főzni, inkább csak a kocsirud végére akasztják az
edényt. Ha van a környéken krumpliföld és van benne krumpli, akkor onnan
mindjárt jut a bográcsba ételnek való, hozzá való szalonna bizonyosan
van valamelyik kocsin. De egy széles, magas czigány, puhaszáru, szük,
hegyesorru csizmában, fekete zsinórral kihányt bő kék nadrágban és ezüst
gombokkal a kék kabáton, leinti a készülődéseket. Pár rövid szigoru szót
mond, arra minden aztán abban is marad. Középütt kiborotvált, nagy,
fényes fekete szakállával olyan éppen ez az ember, mint ahogy a hindu
fejedelmeket rajzban látni lehet. Ahogy szólt, a bográcsot azonnal
elteszik hátra a kocsisaroglya alá, ahova való, tüzet sem gyujtanak. Az
asszonynép meg a gyerekek a kocsisarokba huzódnak, meleg étel már ma nem
lesz.

Egy-két surbankó legény a kocsik körül marad, a többi ember azonban,
ahogy besötétedett, szerteszéled. Mielőtt elmentek volna, egy kis
durkálás történt a kocsik alján. Ott szokott dunyhák meg ócska szövöttes
pokróczok alatt heverni a fegyver, ki micsodás. Van ott néha régi
mordály, meg kétcsővü pisztoly, csak ugy a maga faragta agyra verve, de
nem hiányzik azért a revolver sem. A hozzá való töltények pedig a
rongyos mellények zsebeiben találnak helyet, gyufamasina és bicska
között.

A kocsikban alszik a vándornép. Egymásra van bujva a gyerekhad, ugy
szunnyad. Az asszonyok föleszmélnek olykor, hallgatóznak. Mi sem
hallatszik a sötétben, csak a lovak járnak a kocsik körül. A sáros föld
a lefekvésre hideg, hát álltukban alszanak és arra az oldalra mennek,
ahol menedéket találnak a szél ellen. Semmiféle zaj más nincsen, olykor
nagyon messzünnen némi kutyaugatás ha hallható.

A kocsiban ujból elalszanak, de olykor csak föleszmélnek. Már elhaladta
az idő az éjfélt, mikor egy-két tompa dörrenés hangja lassan, nehézkesen
elhalad hozzájuk. Azt sem tudják, merről jött, messze van az nagyon,
ahol a puska szólt. De hát ez nem ok az ijedelemre. Szokott durrani
olykor az ilyen elhagyott vidéken a fegyver, ott ennek a szava a beszéd.
Vadász is járhat már igy hajnal felé a nádasokban. Hátha az?

Pedig nem az. Arra lent, messze, amely felől a dörrenés hangja
elszolgált, fegyverben állott az éjjel egy tanya. Ott sötét éjszaka
idegenek jártak az udvarban és még csak a kutyák sem szóltak rájuk, mert
le volt itatva pálinkás kenyérrel mindakettő. Csak jöttek-mentek halkkal
a fekete alakok, dolgukat szótlanul intézve. Nem találtak eleven lelket,
igy nagy bátorságban voltak. A lovakat már vihették volna minden baj
nélkül, majd csak reggel mutatta volna hült helyét az istálló. De
bátorságukban tovább kutakodtak, bemerészkedtek az ereszet alá, mert ott
szokott vagy fél zsák buza vagy rozs lenni, valamint a disznólábak és a
szalonna némely része annak a gerendáiról lóg lefelé. Itt aztán
fölbukott az egyik valamely bádogedényben, ennek pedig a többiek közt is
az a haszna, hogy lármát üt, ha fölbuknak benne. A gazda erre fölébredt,
ajtót nyitott és kikiálltott:

– Ki van itt?

A világon ez a legtökéletlenebb kérdés hasonló esetekben, de azért a
legtöbb ember csak megkérdezi, mintha amannak a másiknak érdekében állna
rá felelni. Nem is ad választ a gazdának senki, csak mikor előbbre lép
és valami meleg testbe ütközik, érzi, hogy hirtelen nyakszirten ütötték.
A becsületes nyilvános kérdésnek csak ennyi haszna lévén, visszaugrik a
szobába s leakasztván a revolvert, az ajtó mögül vaktában kilő. Válaszul
egyszerre három fegyver is dörren. Ez az ijesztgetés, hogy most a gazda
azonnal rémüljön meg s elő ne merjen bujni. De a szegény ember a
vagyonáért áldozza az életét, a gazda csak előbuvik s ujra lő. Hosszu,
világos lángu puskadurranás rá a felelet. A tanyában zaj és sikoltozás
támad, a gyerekek fölébredtek. Adjatok világot! – ordit a gazda.

Mielőtt világot adnának, egyszerre, mintha csak egy időben rántottak
volna el két szál masinát, a tanyaudvar külső felében jelenik meg két
szál piros láng és pukkan utána két csendőrfegyver. Valaki nagyot ordit
a sötétben és nagyot puffan, mire rövid csend áll be. Utána megint
csörtetések zaja hallatszik, mint akik árkon-bokron keresztül
menekülnek.

A puszta éjjeli sötétjében kószáló őrjárat csak akkor nézhet jól körül,
mikor csakugyan világot hoz elő a gazda.

– No, adjon isten jó röggelt – mondja megkönnyebbülten.

A kut mellett fekszik hanyatt egy ember, ezüst gombos, rongyos
mellényben. Már nem élni való, látszik rajta. Ugy, ahogy nézdegélt volna
a sötétben, hogy merre ereszthetne golyót, a szeme alatt találta egy. A
helye mindjárt meg is dagadt, amitől az ajka fölhuzódott és fehér fogai
kilátszanak. Azokkal most olykép nevet, mint ahogy az agyonvert farkas
szokott.

Fölteszik kocsira, viszik be a város felé. Ahogy a dülők közül
kihajtatnak és az országutra érnek, három kocsi czigány ott lassan
hajtat a hajnali latyakban. Egy csendőr leszáll, hátul marad, a másik a
kocsival előzködik s ahogy elejükbe ér, megáll a testtel. Leugrik, a
fegyvert kézbe veszi:

– Megállj!

A rozoga kocsik azonnal megállnak.

– Aki ember van itt, jőjjön elő.

A „rom“-ok lassan és alázatosan előjönnek, a csendőr a ponyvát
szétteriti a halott fölött:

– Ki ez az ember?

Fehér fogaival vigyorog a czigányokra tegnapi gazdájuk.

– Hát ki vúna? – mondja a czigány – hát ki vúna? Hunnan tugygyuk mink?

Egy másik szól:

– Nem is á mi fájtánk. E’ rács csigán, nem olá-csigán.

– Honnan tudod?

– Hát hunnan tunnám? – szól a czigány – a ruhája mutattya. Rács csigán
e! Nem is fogágygyuk áz ijet magunk kezé.

– Melyik a te kocsid?

– Hát mejik vúna? – nyujtja a szót a nomád. – Azs a harmadik.

– Ez a két fiatalember meg a te fiad?

– Hát kié vúna?

– Hát – kérdezi a másikat a csendőr – a te kocsid melyik?

– Mejik vúna? – felel amaz. – Ezs azs elsé.

– Ez a három fiatalember meg a te fiad?

– Mán hogy vúna? – pattan föl a czigány. – Csak ezs a ketté. A hármadik
a közsépső kocsiba való.

A harmadik legény áll, nézi a földet.

– Hol az apád?

– Nincs – mondja a legény. – Hálott mán. A féd álátt ván.

– Nem igaz az, hé! – mondja neki a csendőr.

– Mán mé né vúna? – dünnyög a legény.

– Mert nincs a föld alatt. Itt van a kocsiban e! Állj ide elébe!
Megmered-e tagadni, hogy az apád?

Odarántja a halott elé. A legény ránéz az apjára, rá is csak ép ugy
nevet a foga, mint a többire. A két idősebb czigány nagyon izgatott s
hátra tekintgetnek. A csendőr jónak látja a szuronynyal egy kis kört
csinálni maga előtt és fölvilágositást adni:

– Van még egy csendőr hátul is.

– Mijér ne vúna? – mondja a halott elé állitott legény. – Éntillem
lehet.

– Ha te meg nem mondod – szól a csendőr – majd megmondja emez.

Elmegy a második kocsihoz, egy kis leányt ki akar emelni onnan. De az
egyszerre sirva fakad, mind egyszerre sikitozni kezd, aki csak a
kocsiban van és megrendülve kiált a legény:

– Ne hozszsa, ne hozszsa ide!

S mivel hogy most már ugy is mindegy, szomoru panaszszal kiált a
halottra:

– Dade, dade!

Aztán sietve megy el onnan mind, mert a korotáró nagyon fél a tulajdon
halottjától és látására minden egyéb vad ösztöneik pillanatra
elnémulnak. Helyettük a bőrtarisznyákból előszedett lánczok kezdenek
csörögni. Csengésük a reggeli ködben nagyon szomoru muzsika.




KÁSA A KÖTÉLLEL.

Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy
egyuttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi
külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön
a „czélszörü szögény embör“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül
nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer
forinttal sulyos tárczát az utszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná
a gazdához, mondván:

– Már nézze csak tekintetös uram: valamik bolond ur mán mögén esze
nélkül kódorgott erre felé.

Kása nem is tételezné föl másról, csak urról, hogy utszélen ennyi
vagyont hagyhatna. Parasztikus ember ilyesmit nem tesz. De gyémánt
inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az
neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá
nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró.
Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem
lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy vigyázzon jól a
birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy
minden ember megkisérthető s a Sátán különféle utakon ólálkodik s teremt
az áldozat elé oly dolgokat, minek ellent állani nem tud.

Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen
szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem türi. Azt kebelére
fogadja, akár az övé, akár a másé s ugy el tud vele társalkodni, hogy az
csodálatos. Mindazonáltal nem birja az italt, mert mint a legtöbb
parasztikus ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy
borivó parasztokról, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek,
ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép
ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy
a csárdába menjen, ha csak különös dolga nincsen (miután ott történnek a
napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos,
részben, mert nem telik rá, részben mert nincs a háza alatt pincze, a
kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a
„teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak igy van. Mint maga
beismeri: szereti a bort, de mert hozzá ritkán juthat: még sem borivó.
Igy történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal
imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató
ebre:

– Ne ugass kutya, a gazdád se ugat.

A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a
Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a
pinczébe csak rendkivüli pillanatokban ereszti le kellő felügyelet
mellett s az esetleg fent levő kimaradt borok este zár alá tétetnek,
hogy Kása, ki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében
meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni,
mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan
eltulajdonitásokra vonatkozik, mik nem annyira bünből, mint inkább apró
csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót,
amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni,
arra ugyan gazt Kácsa soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen
komolyan őrizné egész éjen át.

Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége,
ki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az
asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én istenem, valami
szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is
van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy
nyári este, mikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe
kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog
vidék. Arrafelé már jár a vasut s ott zörögnek el a mérges vasbikák a
tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely
kavicsaik véresek, van azonban ember, ki belőlük elgazdagodott.
Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora
fájdalomdijat kap, hogy uj földet vesz az árán. És még azonfölül járni
lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki s mert csak kis
félóra oda az ut, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segiti
vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rosz por (peronospora)
ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a
városból, hol gépet, hol gáliczot.

Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd
ez igy az apját a vasutnál mihamarabb viszontlátja. Mentek a szőlők,
földek között, ákáczok alatt s az ember mesélt a kis fiunak mesét ama
két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyukot, de nem
birták, mert (köztünk legyen mondva) kutya legény ám az a fiastyuk.
Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s uj
mesét kezdett. Igy értek az állomásig, mely nem is állomás, csak
olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként
nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog ugy állt, hogy
igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása,
sehol füstöt nem látott s igy nyilvánvaló, hogy a bagonyok igen messze
vidéken kalandoznak. Ellenben Vincze bácsi csárdája pedig tökéletesen
itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.

Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közébük ült és
rendelést tett ital irányában.

– De borzasztó sebösen hozzátok – parancsolta – mer mingyár gyün a
vonal.

Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is
fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a
bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása
azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem
érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli (aki ellenkező
észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot
szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az
esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már miyel
sem törődött.

Vincze bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira
hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhova
löki is, ugyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az
asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az
érthetetlenekbe is beleunván, lefordult a padról s a kelő hold fényében
szeliden elaludt.

Történt ez éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukurikolván, az eb is
fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásitott. Azután üzenetet
kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert
ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt s
lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az
udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet
adni, ez okból megindult. Ment a harmatos füben mezitláb (jó az nagyon)
s fujta fejét a szellő is, mely kora hajnalban támadni szokott. Kása
helyes utra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a
nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis
ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.

– Tecza – szólt az asszonyhoz rekedten – Palika hun van?

– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna?
Kend vitte el tennap este, hát huva tötte?

Kása mereven bámult a homokba. Szinpadon ilyen eseményeknél rettenetes
rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, mig Kása mit sem szólván
(de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy
jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor ujból kijött s
megindult.

– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?

– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a
Palikát, vagy mögtanának engöm ezön a kötélön.

Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem
hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást,
amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak
előre s olykor félve tekintett az árkokba. Oh, irgalmas szent szüz! Hol
bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem-e alattuk
alszik. Bár csak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bár csak kalapját látná
az utszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott,
csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen.
Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős.
Apránkint, bár egyre szomorubban, kiért a sikig, ahol a vonat szokott
szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mit sem
látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus –
gondolta Kása – itt a halál.

Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy
olyan kis két-három deczis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása
e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint
kin bú nehézkedik. A kötél vége lógott a vállán.

Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis
ember ingujjban és kiabálja.

– Kása bácsi, Kása bácsi!

Kása ugy gondolta, hogy térdre kell most esni, a haláltól való
szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, felkapta
a fiut és teljes meggyőződéssel mondta:

– Palika… Palika…

Fölfogta a gyermeket, hogy most, amig haza nem ér vele, a karjaiból nem
ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:

– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?

– Jaj, Palikám – nevetett Kása boldogan – gyönyörü szép kis csikót
láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele
magának elpányvázni.

– Kár – vélte a gyermek – hogy el nem pányvázta.

Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kicsi fiut és
vitte sietve hazafelé.




VAKOK.

Vakságba különféle módon kerülnek az emberek. Van aki ugy születik, van
akinek később ütik ki a szemét, de meg annak idején az elültöltő fegyver
is csinált vakságokat, ha már rozoga volt és erősre töltötték. Ott
azután a trahoma, az is öli a szemeket. Továbbá aki meghalt, az is
megvakul, legalább ritka az, aki halála után is nyitva tartja a szemét s
néz velük, mintha még valakit várna maga után. Az ilyesmi félős: mit
néz, ha már elköltözött s kit vár maga után? Ennélfogva szemehéját
négykrajczárosokkal szokták leboritgatni ezeknek előtte. Nem is volt
ezeknek a négykrajczárosoknak semmi egyéb hasznuk.

Van azonban, akit másként talált a vaksors, már itten csakugyan a vak
sors. Az ember például, aki itten szóban forog, már jó sokáig élte isten
napos világát, mikor a feketeségbe jutott. Ez az ember katona volt,
azután pedig, hogy onnan kiszabadult, tüzoltónak állt, meg is
családosodott. Ott még időket tölthetett volna, de nem volt kedve a
foglalatossághoz, felköszönt és czivilszolgálatra elment a szinházhoz.

A szinházak nagy épületek szoktak lenni s mint a hozzáértők mondják,
rendszerint bizonyos formákban épülnek. Olyan különféle szép formáik
vannak ezeknek a szinházaknak, mert nem gólya költötte az
épitőmesterüket. Nevezetes tudomány is az övék, mindössze még csak az
kellene hozzá, hogy olyan szinházat tudjanak csinálni, a melyiknek a
szinpadán keresztszél ne lenne. Ilyent még nem találták föl (ugy lehet:
nem is értek rá, mert sok gonddal él az ember), tehát a keresztszél
belekötötte magát ennek az embernek a szemeibe és kivette belőlük a
világot. Amugy megmaradt mind a két szeme a maga valóságában, csak éppen
a világ maradt ki onnan, ami, bár testvérek között legyen is mondva,
igen szomoru dolog.

Mikor igy hirtelen elsötétült minden, ami azelőtt fényes volt, mi marad
más hátra annak, akinek élni kell, mert vannak kis családjai? Hát a
verkli. Nem hires szerszám, nem hires kenyérkereset, de ha más nincs, ez
is jó. Aki fuldoklik a vizben, nyujtsák feléje bár a legélesebb
borotvát, abba is belekapkod. Sőt bizony ugy áll a dolog, hogy örülni
kell, ha engedelmet kap a verklizésre. Mert sok a nyomorék ember, sok az
elesett ember s válogatni kell közülök az alkalmasabbakat, akár csak
mint mikor katonát soroznak. Ennél az embernél tekintetbe vették, hogy a
város szolgálatában is állott, továbbá, hogy munkában érte a baj és a
kultura előbbvitele alkalmával oltotta ki a szeme világát a keresztszél.
Engedelmet kapott tehát arra, hogy hetenkint két délután, kedden és
csütörtökön, verklizhet a házak kapualjában, az udvarokon azt, amit
akar. Nóták irányában teljesen szabad kezet engedtek neki. Bár inkább a
nótákban volna tilalom s az időben nem, – gondolta az ember s hozzá
fogott, hogy keresse ezt a kenyeret.

Nem nagy darab kenyér, annyi bizonyos. De mégis valahogy el lehet vele
kinlódni, különösen, hogy sok ismerőse van az embernek, kik szánják a
sorsát és iránta segedelemmel vannak. Biz szomoru annak, aki azelőtt
lovon katonáskodott, majd vágtató tüzoltókocsikon ült, majd pedig
szinházi fényességek és finom kisasszonyok között rendezkedett a
karosszékkel, a gyertyatartókkal s minden ily fontos dolgokkal, szomoru
annak ily vakon botorkálni az utczákon, nagy fekete pápaszemmel a
szemén, mert különben aki látja, el sem hinné, hogy vak. De apránként
bele lehet ebbe szokni, valamely régi igazság szerint az akasztás
kivételével minden más foglalkozás megszokható. Sőt meg is hiznak benne
az emberek. Aki ilyen vak verklis, mind kövér. Honnan van ez? Lehet,
hogy a szem, a nézés munkája is segit fogyasztani a táplálékot, náluk
pedig ez a munka elmaradt s igy másfelé fordult a táplálék, – bár ez
ismét a doktorok dolga, amibe ne ártsuk bele magunkat.

Szóval az ember el van valahogy, legkivált a keddi és csütörtöki
délutánokon. Más napokon dolga nincsen, otthon nem ülhet naphosszat
fiatal erőben világtalanul, hát elmegy hazulról. De hova mehet a vak?
Nem mehet máshova, csak a vakok társaságába, a templom elé. Ott ülnek
sorban a vak koldusok, asszonyok, lányok, gyermekek és öregek. Néz le
rájok az ódon, mohos templom. Nyolcz évszázada már, hogy itt áll e
helyben, sok szenvedő kuporgott azóta az oldalában, formájukban talán
nem is változtak: a nyomoruság és a rongy alighanem mindig egyforma
volt.

A vak ember ide került, itt talált egyazon sorsuakra, akikkel szót
érthetett. Más azoknak a világa, akik a világból nem látnak semmit. És
haj, még közöttük is vannak kétfajták: boldogok és boldogtalanok.
Boldogok azok, akik valaha láttak, boldogtalanok azok, akik sohasem
láttak, akik már ugy születtek vakon, akik nem tudják, zöld-e az a
kenyér, vagy fekete, amit esznek, hogy milyen a föld a lábuk alatt s
milyen föld van fent a magasban, hogy belőle viz esik? Akik édes anyjuk
szemébe sohasem tekinthettek s mégis akarnak élni, akarják mindazt, ami
a látó embernek megadatott. Vágyják és tudják akarni. (Nemrég a szőreghi
országuton kódorogva, láttam egy gyermeket, amint az árkot ugrálta.
Átugrotta, meg vissza, azután ujból kezdte. Furcsa, esetlen volt a
gyerek, téveteg minden mozdulata. Jött aztán érte egy eladólány, kézen
fogta s hazavitte, mondván, hogy a gyerek vak, soha életében nem látott.
Lám, mégis kiszökött a falu végére árkot ugrálni.)

Társaságot keresve, a vak verklis a templom oldalához jutott s ott amit
keresett, meg is találta. Ott lehetett beszélgetni s különösen neki
akadt hallgatósága. Ő sokról tudott beszélni, mert hiszen nem régen
vakult meg, sokat látott. Milyen örömmel hallgatták azok, akik soha nem
láttak semmit. Beszél katonakoráról, a lovas atakokról, azután a
tüzoltóságról, a veres lángokról, amik az égig érnek. Amiknek ők neki
mentek: csákánynyal verték agyon és feltaposták a ronda férget. Ha mély
hangján szomoruan kondult egyet a városháza öreg harangja, jelentvén,
hogy bajban van már megint a város, mert valahol tüz támadt, reszketve
figyelt a verklis a vészkürt szavára, a patkók csattogására, a zajra,
lármára és beszélt ádázan, haragosan, mérgesen a tüz ellen. Vagy pedig
más esetben tárgyal a szinházról, az abban levő dolgokról és hogy mi
mindenek történnek ottan. A királyok és királyfiak, akik a szinpadon
vannak, továbbá az énekelések és sok nevettető történetek.

Hallgattak. Volt a vakon születettek között egy leány, de semmiképen sem
több huszesztendősnél, az figyelt a beszédre a legjobban, az mindig
várta és leste, hogy mikor jön már ujból. Ez a leány egyszer igen
keservesen sirva fakadt. Mert azért, hogy nem lát a szemével, a szem az
ilyesmire alkalmatos. Térdre is vetette magát a leány és azt mondta,
hogy vegye el őt ez az ember, mert ő hozzá akar menni feleségül. Mert ha
el nem veszi, ő meghal.

Nem tréfaság ez: valóságosan zokogott a leány, csak hullottak a könnyei
és folyton azt sirta, hogy őt ez az ember mindenkép elvegye.

Azok a vakok, akik valaha láttak, megütődve hallgatták, mert a szemmel
való életben lányok igy nem szoktak beszélni. De hát mit tudhatta ez a
világtalan, hogy mi a szokás azoknál, akik látták a napfényt? Nem
tudhatott semmit, csak éppen érzett valamit, azt pedig kimondta.

E tett után a vakok közül szóltak többen a leányhoz. A figyelmébe
idézték lehetősen kegyetlenül, hogy voltaképen mit akar ő, a világtalan?
Honnan tudja ő, hogy mi az az ember? Miként kivánhat magának férjet az,
aki soha férfit nem látott? De a leánynak nem ért a beszéd semmit,
sebesen, tüzesen beszélt s egyre azt hajtogatta, hogy vegye el őt
feleségül az az ember. Az ember pedig, hallván a dolgokat, szó nélkül
távozott onnan. Bizonyára érezhetett magában némi férfibüszkeséget, hogy
ime, még vak korában is van, aki beleszeret. Egy másik vak, aki sohasem
látta. Hanem neki távoznia kellett onnan, mint feleséges és családos
embernek, aki már messze esett az élet vidámságaitól. Hazament és
elmondta otthon, hogy vele mi történt.

A templomoldalban pedig a többi vakok észretéritették a leányt, már
amennyire lehetett. Az ilyen ösztönt, amely öntudatlan s ebben az
esetben csakugyan vakon született, egészen kigyomlálni szóbeszéddel a
szivből nem lehet. De mégis megértett annyit a leány, hogy annak az
embernek már felesége van, meg kis családjai vannak, oda hát ne is
számitson, hogy az elvegye. Hát jól van, hát nem veszi el. De szeretnie
szabad, azt nem tilthatja el senki, szabad rá gondolni és szabad látnia
azt, akit szeret. A kezével és a fülével lát a világtalan. A leány
azonban a kezének semmi hasznát nem veheti.

Nem tapogathatja körül a lelke egyetlenét, haját nem simogathatja, sem
az állán nem huzhatja végig az ujjait. Szerelme uj életet csak abból
kap, ha olykor a lépéseit hallgathatja, mikor az ember délutánonkint a
templomba menvén, a vakok sora előtt elhalad. Lépései zaját megismeri
száz közül – száz közül? – ezer közül! – s ahogy kopog a tapogató botja,
ahogy koppannak a sarkai, a leány ebben gyönyörködik.

Vak koldusleánynak a templomoldalban a földi szerelemből ennyi is elég.




CSŐSZHALÁL.

Az idő estére hajlott és szél kezdett járni a kukoriczában. A csősz
fölment a karóra, amelyről szét szokott tekinteni a birodalma fölött s
mert semmi ujat nem látott, lejött, hogy megfőzi a vacsorát. Az ágas
karót a homokba szurta (jó föld az nagyon: enged az embernek) s a lapos
bográcsot ráakasztotta. Kukoriczahéjjal meggyujtotta a töreket alatta s
bement a gunyhóba szalonnáért. Azt apránkint hasogatni kezdte bicskával
s minden darabot külön megnézett, mielőtt az edénybe vetné. A meleg
bográcsban a szalonna azonnal beszélgetni kezdett, perczegett és adni
kezdte sárga oldalaiból a zsirt kifelé. A csősz megint a gunyhóba bujt,
zacskót hozott elő s abba belenyult. Jó mélyen kellett belejárni, ami
azt mutatja, hogy fogytán az étel. Igy nem is huzott elő belőle többet,
csak egy marék tarhonyát, amit a szalonnára vetett. Azután paprikát is
szórt közé, mert ettől van a szalonnás tarhonyának minden jósága. Az
étel készült, a tarhonya barnult s a homokos uton, a kukoriczák között
lassan haladni kezdett a szaga. A csősz itt-ott vizet töltögetett hozzá
a kis korsóból.

Mindez nem ment gyorsan, mert a csősz már öreg ember. A fiatalok egyéb
dolgokat végeznek, ahova erő kell és több fizetés jár érte, mig az
elaggottak ilyenfajta foglalatosságokban vannak. Járnak és kelnek a
földek között s gondjaikra kukoriczák, dinnyék, babok s szép sárgavirágu
napraforgók vannak bizva, amelyeket őriznek és azokat mindentől
védelmezik. Öreg ember az ilyesmivel elszórakozik s ha még birja
valahogy a puskát, vadat is lő. Nappal leginkább a gunyhója körül
ténfereg, farigcsál valamit s néha fölmegy a karóra, ahonnan meg lehet
látni, hogy rendben van-e minden. Alszik is továbbá. Éjjel pedig kerül,
ami fölötte kellemes olyan embernek, aki amugy sem tud sokat aludni,
hanem inkább sétál a harmaton. Ilyenkor a csősz pipázik és holdvilágos
éjjeleken elmulatozik a kutyán, ha az valamely sündisznóval harczban
áll.

A kutya ezuttal is valami hadjáraton van, mert nem mutatkozik. A csősz
maga mozog a gunyhó körül. Néha bemegy, kanalat kell kihozni. Hamar
rátalál, mert a gunyhóban nincs egyéb, mint egy suba, egy szür, egy kis
láda. Több nem is férne bele, mert az épület tavalyi kukoriczaszárból
van összerakva s oldalain a foltozások azon száraz paréjból valók, amit
a termőföldből szokás kikapálni. Jó az azért annak, aki szereti az
efajta életet s csak ugy el van benne, mint a király a maga várában,
ahol egy egész regement katona folyton folyvást nem csinál egyebet, csak
a vert aranyból való szárnyas ajtókat puczolja… A csősznek hirtelen
eszébe ötlött valami és ismét gyorsan bebujt, hogy el ne késsen a sóval.
Lám, ez a feledékenység.

Jó távolosan kocsi zörgött s kis vártatva elhaladt az uton a gunyhó
előtt. Sebők Falu Pálné ült benne a kisebbik urával és köszöntötték az
öreget.

– Nagyon jót főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. –
Tele van a határ a szagával.

Az öreg mosolygó szemmel tekint föl a kocsira.

– Mönyecskét várok én erre – szól. – Gyere, majd mögkinállak.

– Jaj, jaj – neveti a fiatal asszony – nem löhet ám, János bácsi.
Besugná ez a legény az uramnak.

Nevetnek. A legény nevet, az öreg nevet, a menyecske nevet, ugy lehet,
talán még a lovak is nevetnek. A kocsi lassan elhalad a homokban, de a
fordulónál még visszakiált a Sebők:

– Mit izen kend a fiának?

– Arra möntök?

– Hát.

Az öreg egy kisebb fajta dinnyét fölvesz a földszélből és a kocsihoz
viszi.

– Ezt e – mondja – ha odaadnátok, hogy kűdi a Marczi gyeröknek az
öregapja. Hogy a fele az üvé, fele a Jancsié.

– Jól van – felel a legény – majd leadódik a kocsirul.

Elmennek. A csősz most már sietve tér a tarhonyához. Meg is kavarja
azonnal, mert bár pörkölődni kell annak, de nem ugy, hogy egyik szem
jobban, másik kevésbé. Hanem csak ugy arányosan. Kóstolja. Még egy kevés
viz kell hozzá, hogy azt elfőjje, azután a zsiron piruljon. Lehajol a
korsóért, de hirtelen megtántorodik.

– No – morogja – no…

Olyan volt ez, mintha szédült volna, de utána már nincsen baj semmi.
Csak ugy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit
megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra
vet, hogy hüvös már az este és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja
az ágast és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tüztől.
Leveszi róla s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte
éleszti. No csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd
a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás ugy, hogy a
gunyhó oldalához esik. (Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy
van megcsinálva.)

– Ejnye, hejnye – gondolja a csősz – mi ez no?

A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé s le is tenné,
de nem birja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az
eszejárása is mintha megállna. Né, én uram és én istenem. Miféle dolgok
ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós és utána
az Ur Angyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát és mindenféle
erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdithatná. Kissé emelheti is a
jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács
pedig a lábára fordul és süti a czombját anélkül, hogy tehetne róla. Mi
ez, mi ez? A homlokáról viz kezd peregni; a szemei elé nagy fekete állat
áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra
megérkezett. Szólni akar neki, hogy: Kerekesék kutyája (mert tényleg
Kerekeséké volt valamikor, mig hozzá nem szegődött), Kerekesék kutyája,
eregy, légy hiradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan,
ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal sem tehetős. Kerekesék kutyája
elmenne, sebesen a kukoriczák, a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz
és az unokákhoz és hirt adna. Jó kutyának szokása ez.

De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár
sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak
leült a két lábára és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait
nemcsak étel után, hanem étel előtt is meg szokta mosni és már csak
ebben is különbözik az emberektől.

Kissé fölnyilnak a csősz szeméről a hályogok és ahogy a kutyát igy
látja, a szivét belepi a szomoruság.

– Te vagy itt velem egyedül és lám, még te sem sajnálsz.

Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy
könycsepp, rug előbb a jobb lábával, rug aztán a bal lábával, a tarhonya
kifordul a földre. Most történt a halála.

Kerekesék kutyája ez utolsó dolgokat kissé aggódva nézi. Félre forditja
fejét s az egyik fülét hegyesre emeli. Azután a másik fülét hegyesiti
ki, a feje pedig emerre fordul. Föláll, két lépést odább megy, leül s
néz a gazdájára megint. De nem bir egy helyben maradni, aminek az oka
még most részben a tarhonya is. Körüljárja egészen a testet s az orrát
az öreg nyakához dugja. A tarhonyához is közeledik. Piros nyelvével
fölkap belőle egy falásnyit, akkor megint szaladgálni kezd. Hirtelen
megáll, a csőszre néz és morog. Olyankor szokta ezt tenni, midőn oly
dolgokat lát, amelyekről nem tudja, hogy mit véljen. Ez nem ugatás, sem
vinnyogás, hanem darabos, mély hang, amely az eb belsejéből jön. Ha
valaki most jönne, szét tudná harapni, mert ilyenkor nincs rendben a
kutya benső egyénisége.

A kutya nézi a testet. A hold feljött s fehér világával végigfeküdt a
hangtalan téreken, a kukoriczán, a halotton s a hamvadó parázson, amely
az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül és
fölnyujtja a nyakát az égnek. Egyidőben a torkából hosszu, félelmetes
vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon s ahány kutya hallja,
mind, mind leül a földre, az égre tartja a nyakát és vonyít.

… Mihályéknál már megette a Jancsi és Marczi a dinnyét, amit öregapó
küldött és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán,
mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról-szájra elérkezett s a
tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd.

– A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához s egyuttal az eb felé
hajit egy göröngyöt. – Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.

Mocskos ennek daczára sem hallgatott, mert Mocskos látta a lelket.
Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz s most a ház fölött
röpködött.




A RAVATAL.

A vasut kereke nem éles, mégis aki elébe kerül, kettészeli. Durva vas az
egyik, durva a másik, de azért finoman darabolnak. Van a könyvkötőknek
is ilyen gépjük, nincs annak sehol sem éle, hanem az nem tesz semmit:
vág, mint a borotva. A gyorsvasut kereke szintén ilyen finomságu, bár
felőle amugy gondolni ezt senki sem merné. Amint hirtelen átfut a
tájakon, olyan gondtalanul látszik szaladgálni a nagy hómezőn, mint
valamely kis malacz, amelyet nekieresztettek, hogy örüljön egy kicsit az
életnek s addig pajzánkodjon, amig fiatal. Futtában a vasut elvagdos hol
ezt, hol azt, kezet, lábat, nyakat, már ami előadódik. Alul a kerék igy
itélkezik, fönt a kocsikban pedig emberek vannak, akik nem tudnak
minderről semmit, némely része alszik, más a szivart szivja, ismét más
felekezet vacsorál különféle hideg és meleg ételeket. A vonat után
emberdarabok maradnak. Nyáron ez nem kellemes látnivalója a bakternek,
ha utja arra viszi, de hideg télben egészen más a dolog, minden megfagy
s nyugodtan pihen a fagyon, mintha örökké ott volt volna. A kéz, amely a
vágány mellett a havon fekszik, fehér, bármily barna volt is életében,
mert a hideg fehérre fagyasztja. A fej is ott van. A szemét behunyta s
behunyt szemmel néz föl az égre. De nem lát odáig: köd van arra fölfelé.

Az ember, akit a vonat elvágott, rongyos bekecset viselt, mig élt, bár
ugyan még most is viseli. A fejében sapka, de már lekopott róla a
hamisitott birkaprém. Hogy került ide? Egyáltalán hogy kerülnek ilyen
helyekre az emberek? Ezt nem lehet megmondani. E dolgok éjjel történnek
s a vasut hirtelen elszalad fölöttük. Habár kiáltana is valamit, ki
hallaná meg, mikor csörömpöl a sok vaskocsi s mérgesen fujtat a gőzbika.
Mindegy no. Idekerült, itt van s lám, lehet még ebben a korban is ugy
születni, hogy az ember négy darabban maradjon a halála után.

Vajjon véletlenség volt-e? Mert történnek ilyen esetek véletlenségből.
Például ital lakozott az emberben s ahogy a töltésen haladt, látta is
szemközt jönni a nagy darab vasakat, de egyenes volt benne a bátorság.
Nem állt ki a gyalogösvényről a hóba, hanem abba volt beleállapodva,
hogy elférnek ők egymás mellett. Másszor is ment ő már igy, nini. Szóval
lehet, hogy igy gondolkozott, hanem azután, hogy jött a vasbika,
beszivta maga alá és megtaposta. Az sem lehetetlen, hogy maga ment neki
az ócska sapkában, ugy lehet, azért is huzta a fejébe az ócska sapkát,
az ünneplő maradjon otthon. Ugyan ez már megint uri szokás, bekecses
ember nem igen szokta tenni. De miért ne tehette volna? Persze, persze.
Továbbá az is lehet, hogy bolond volt. Oh, odakint nagyon sok eszelős
lakik, féleszüek, habajgósak, félgajdosok és dilik; történhetett, hogy
ezen szerzetek közül való valamelyikbe.

A vasuti őr reggel utjában arra ment s tünődve állott meg az éjszakai
gyorsvonatnak ezen, immár elháritott akadálya előtt. Rendes vasuti őr,
ki a szolgálatban már megette kenyere javát, életében lát olykor hasonló
dolgokat. Ha nem is gyakran, de néha mégis előfordulnak az esetek. Nem
volt oka a különben is elháritott akadály fölött megrettenni, mert
ismerte az eljárást. Annak hogyanját és mikéntjét. Tudta a jelentéstétel
módját, azt megtette, azután intézkedett, hogy a szomszéd falu
előljáróságának az ügy tudtul adassék és hogy sürgősen jőjjenek elő,
megállapitani az ember kilétét, aki teljes csöndben feküdt a havon s
egyáltalában fogalma sem volt arról, hogy ő ily különös, nem mindennapi
intézkedésekre ad okot.

Az őr közben figyelmesen meg is szemlélte s bár ugy tetszett neki,
mintha e bekecset és sapkát látta volna olykor elhaladni az uton: nem
vélt rá, hogy az embert ismerné. Ez a faluk előljáróságának a föladata,
amelyek a kapott üzenet után leginkább mozgolódni is kezdtek. Egyik
felől maga a biró jött el, mig a másik község birája, előző nap a
vasvillába esvén a szénahányóból, nem intézhette személyesen ez ügyet.
Onnan tehát egy esküdt jelent meg s akadtak többen kiváncsiak, akik a
hivatalos férfiak nyomában tolakodtak, mint ez már szokás. De ez, mint
szintén gyakran megesik, nem volt egészen hiábavaló. Hivatalos férfiak
agyába hiába szerkeszt bölcseséget a hosszu éveken át való folytonos és
bokros tapasztalat, olykor mégis tanácstalanul állanának, ha nem volna
segitségükre a nép a maga szószátyár beszédeivel. Igy most is a nép
szava állapitja meg az emberről, hogy kiféle. Határozottan tudatják,
hogy Sós János ez, aki a nagy szárazságkor született, mert Dékány
Mihálynak akkor égett le a háza, az pedig keresztapja volt neki,
szegénynek. Mindnyájan bizonyozzák, hogy Sós János, sőt készek rá esküt
tenni, Keresztes Vég Ferenczet kivéve, aki a fejre nézve szintén
hajlandó esküt tenni, akár hét biró előtt is, de már a többire nézve
némi ingadozást mutat. A fej fekszik a fagyon, nem szól semmit, mert nem
tud. De ugy lehet, ha tudna sem szólna, mert nagyon egyszerü, béresforma
ember volt Sós János mindig, akinek a neve: hallgass.

Igy állt az ügy. A helyszinén állapitotta meg a közönség, hogy Sós János
születésénél fogva abba a faluba tartozik, amelynek a részéről a biró
megjelent. Ellenben – itt jön az az ellenben, amely a közigazgatási élet
sajátosságai közé tartozik – ellenben valóságilag amabba a faluba való,
amelynek a birája tegnap a vasvillába esett a szénahányóból. Ez kitünt
azonnal ott a tárgyaláson. Tényként merült föl ugyanis a dolog, hogy ez
a Sós, akinek a feje most itt a sapkában néz a hóról az égre, születése
után kis vártatva, alig hat esztendős korában világnak indult, mint Döme
kutyája. Hol a világ? Meddig tart a vége? Az ördögök mérik – Sós
Jánosunk a másik faluig tartott, ott valaki fölfogadta az udvarba
koloncznak s azóta aztán haladt az életen keresztül. A libák mellől a
juh mellé került; azok mellett koncsorgott jó darabig. Utóbb már mint
béresformán volt a faluban, asszonya is került neki; szegény embernek
mindig kerül asszonya, hogy ha addig csizmában járt, azontul mezitláb
járjon.

Kár, hogy ott feledték tegnap a vasvillát a szénahányóban. Vagy ha már
ott feledték, ne feledték volna hegygyel fölfelé, mely esetben nem esett
volna bele a biró. De az is mindig olyankor jár a padláson, mikor nem
kellene. Igy most csak az esküdt maradt a falu védőjének s bárki bármit
beszéljen, a biró bizonyára másként vitatkozott volna a másik biróval.

Mindenki természetesnek fogja találni, hogy Sós János fölött vita
támadt. Mert ott volt az esettel kapcsolatosan a kérdés, hogy ki
tartozik eltemettetni Sós Jánost. Miután hát szegény a szegény, mint a
templom egere s a községe tartozik gondoskodni arról, hogy most, miután
a vonat igy elintézte, a hóról, habár részletekben is, a föld alá
kerüljön. Itt történt aztán a vita s kár, hogy emez a biró is nem esett
a szénahányóból a vasvillába (tisztán csak az ügy érdemét tekintve),
mert ha helyette is esküdt küldetik ki, a két egyenlő rangbeli férfiu
talán közös megegyezésre jut a vitában. Mig igy csak veszekedtek és
disputáltak. A biró azt mondta, hogy ő tud minden törvényt, egészen
Leopárd királytól kezdve valamennyit, ennélfogva ő nem temettet. Az
esküdt pedig, ki törvényre nem hivatkozhatott, miután azokat amaz
magának mind lefoglalta, a havat durkálta a botvéggel előbb előre,
azután hátra, végezetül pedig a botot a fejével a hátamögé, egészen a
tulajdon dereka közepére akasztván, megszegte magát. Irástudatlan ember
az, aki ebből meg nem érti, hogy ő sem temettet.

Déltájon igy haza is mentek, mindenik dolga végezetlen, de hát mit
csináltak volna egyebet. Nem korcsma a hivatal, hogy örökké benne
legyünk, továbbá Sós János ráér már várni tökéletesen. Szóval haza
óvakodtak, lábalván a tömérdek havat s haladt nyomukban a csacska nép
is.

Délután nem esett hó, nem, inkább egészen tiszta idő volt, hideg, mit az
is mutat, hogy elhallatszott a bánlaki majorból a kutyaugatás, ami csak
akkor történik, ha egészen tiszta és hideg idő van, meg – természetesen
– ha a bánlaki kutya ugat. A délután igy telt el János fölött. Már
későcske volt, mire kiért hozzá az asszony. Ez az asszony, aki neki
asszonya volt. A hir elszolgált délutánra már ő hozzáig is s jött, hogy
látná az urát. Megnézte s mondta neki:

– János.

Nézte ismét, meg ujfent is csak nézte s azt mondta neki:

– János.

Nem ér ez a beszéd semmit. János ugy sem felel, ő csak itt van, mert itt
kell lennie. Az asszony gyertyát szed elő, négy darab gyertyát s
illendően a testek elé a hóba leszurván, azokat meggyujtja. Azután
térdre is borul. Különben alkonyodik s némi esti szél támadt, amely
rátámad a gyertyák lángjára s némelyiket el is oltja. De az asszony
megint meggyujtja s közben hallatszik, amint énekel: Jőjj el, jőjj el,
Ne hagyj el utolsó órámon…

Csak addig hallatszik, amig nem jön ujból a vaskocsi.




VERSENGÉS.

Eszéki Ferencz a mult héten vett uj szerszámot a lovaira és hát büszke
is velük. Szép a szerszám nagyon, világos sárga bőrből való,
rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki
is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá
némi bor is van Eszéki Ferenczben, miután a városból megy hazafelé a
tanyára. A mezők lakója, ha ügyesbajos dolgában a városba viszi az utja,
mikor már mindent elvégzett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a
borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik,
hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül.
Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától
ráérne járni-kelni, az utak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki,
mint a Bárkányi szomszéd (éppen a nyomás tulsó oldalában lakik két óra
járásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet
tudni. Ki hol vesz vetőmagvat, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle.
Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, vidám a kedve
és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása
van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda – annyi
azonban bizonyos, hogy egészen máskép viszik a lovak a kocsit.

Amiként ő, ugy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utczákon
s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova. A
városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és
sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kivül érnek, ott már nincs ilyenféle
akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egyik a
másika után s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások
között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész
csomót, olyant, amelyiken vagy öreg ember hajtott, vagy asszonykézben
volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem
bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet
megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi sem birná ki,
amelyen teher van. Ha csak egy festett uj szék van is rá föltéve, már
azt nem töretik össze a rázkódással.

Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a
hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart
keményen szivja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a
városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette
még az ostorral, elég ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.

Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok
délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból
különböző utakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek,
akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott
születtek s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit
eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora
délután indul meg vissza a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt
olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A
távolságok a hosszan elnyuló határ miatt itt akkorák, hogy más
területekkel alig hasonlithatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza
mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, mig a
városhoz ér. A csengelei pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az
átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát.
Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi,
amiket most Eszéki Ferencz kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s
lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell
még elkerülni. Ugy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan
poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.

Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a
gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.

– No ez nem enged – gondolja Eszéki.

Ő is szoritja a lovakat most már még jobban.

– Gyü, Badár – mondja a pejnek, a Sárgára pedig jót huz.

Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is
olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a
dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.

De azért Eszéki egy pár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a
lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy
világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhéczre feszitvén a
lábait, rángatja a gyeplőt s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.

– Hej, pedig csak elkerüllek – mormogja boszusan Eszéki s most már a
lovak hasa alját ütögeti.

Egyre jobban mennek az állatok, megnyulnak s a könnyü homokjáró kocsi
ugy szalad utánuk, mintha nem is huznák. Ezzel aztán el is ér annyit,
hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a
versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi
szomszéd.

– Nini – kiáltja át Eszéki – hát kend nem enged engöm előbbre?

Bárkányi is fölismeri Eszékit.

– Én ám, Ferkó – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.

– Pedig csak elkerülöm kendet.

– Én nem ugy nézöm – vág vissza Bárkányi gunyosan.

Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak,
szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt
vannak, senki sem nyert még semmit.

– No kerülj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.

– Várjék kend.

Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja s oly módon füttyentget a
lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyáknak szoktak.

Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólongatni a
lovait.

– Hej – kiáltja át Eszéki – a tarisznya lemaradt a kocsiról.

Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes
dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb
ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a
kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult
megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott
annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó
saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág
megint a lovak közé s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá
az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált
át:

– Mér volt ez, ugy-e?

– Tudod nagyon jól – vág vissza Bárkányi.

– Mi jogon üt kend engöm? – kiált ismét a Ferkó s pillantgat hol
Bárkányira, hol a lovakra.

A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy
darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés
kell csak valamelyik részről s kitör azonnal a harcz a vágtató kocsik
tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy
a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a
gyeplőket s huzza vissza. Ugyanezt teszi Eszéki Ferencz is.

– Hó, hóha, hó – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabodnak
azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb
ugyan még koczognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindketten.

– No ez utunkba akadt – mondja csöndesen Eszéki.

– No, hogy – felel Bárkányi.

Előttük lassan, szomoruan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény
hajtja, háttal fordulva pedig sir egy öreg asszony. Fekete koporsó az
egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirból kereszt
ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.

– Ezt mán csak nem akartad elkerülni – mondja Bárkányi.

– Nem ám – felel Eszéki Ferencz – halottakat nem kerülgetök.

Igy aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az utjuk elvál.
Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az utról, hogy igy a nyomás
alsó végébe érjen, ahol lakik.

– No, isten áldjon – mondja. – Tisztölöm az asszonyt.

– Isten áldja kendet is – felel Eszéki Ferencz. – Ejnye de jót huzott
kend a fülemre az elébb.

Bárkányi befordul a dülőutra s nevetve szól vissza:

– Baj is az. Hisz nem esött idegönnek.

Ugy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba
vannak elegyedve egymással.


TARTALOM-JEGYZÉK.



TARTALOM.

  Megy a hajó lefelé  5
  A szent Mihály a jégben  13
  Tutajeresztők  19
  Bábocskay szelet hever  25
  Gugorázás  33
  Ködös partok  39
  Föl is hajózunk, le is hajózunk  45
  Parti hely  51
  Hajnal a parton  57
  A kihágási biró lánya  63
  Főzés  63
  A régi viz  75
  Kétkézi munkások  81
  Borus Ferencz bognár  91
  Vásáron  97
  Hühü  105
  Uj kocsi  111
  Oda a juhász  117
  Vándorló földek  123
  Az üsző föltekintése  129
  Hazatérés  137
  Fecskék  145
  Etel a dobban  153
  A házasság első éve  157
  Valér a földbe megy  163
  Éjféli támadás  169
  Kása a kötéllel  175
  Vakok  181
  Csőszhalál  187
  A ravatal  193
  Versengés  199

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64431 ***